Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Rövid dogmatika Világiak számára Írta: Dr. Rudloff Leó O.S.B. Fordította: Dr. Kolos Bertold O.S.B. Nr. 833--1936. Nihil obstat. In S. Monte Pannoniae, die 17. Aug. 1936. Dr. Marcellinus Faludi, censor. Imprimatur. In S. Monte Pannoniae, die 17. Aug. 1936. Chrysostomus Kelemen, archiabbae. Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor diocesanus. Nr. 2539--1936. Imprimatur. Strigonii, die 12. Augusti 1936. Dr. Julius Machovich vicarius generalis. Tartalomjegyzék jôm ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó A használt szentírási könyvek rövid jelzése A katolikus hit 1. A vallás 2. A kinyilatkoztatás és a hit 3. Az Egyház tanító hivatala 4. A tévedhetetlenség 5. A hit forrásai 6. A hitvallások A tárgyalás vázlata I. rész: Isten örök teremtés- és üdvösségterve 1. fejezet: A háromszemélyű egy Isten 1. Isten mivolta és tulajdonságai 2. A Szentháromság 2. fejezet: A teremtés- és üdvösségterv 1: A teremtésterv 2. Az üdvösségterv II. rész: Az üdvösségterv megvalósítása 1. fejezet: A megváltás szükségessége: eredeti bűn 1. Az eredeti szentség 2. Az ôsbűn 3. Az eredeti bűn 2. fejezet: A megváltás 1. A Megváltó 2. A Megváltó Anyja 3. A megváltás műve 4. A föltámadott Megváltó III. rész: A megváltás alkalmazása (megszentelés) 1. fejezet: A megszentelô Isten 1. A Szentlélek 2. Krisztus és a Szentlélek 3. A Szentlélek az emberben 2. fejezet: A szent és megszentelô közösség (Egyház) A szent és megszentelô közösség (Egyház) 3. fejezet: A megszentelô eszközök (szentségek) 1. A szentségek általában 2. A keresztség és bérmálás 3. A legméltóságosabb Oltáriszentség 4. A bűnbánat szentsége 5. Az egyházi rend 6. A házasság 7. Az utolsókenet szentsége 4. fejezet: A beteljesedés (végsô dolgok) 1. A halál és különítélet 2. Az örök halál 3. Az örök élet 4. A világítélet Rövid összefoglalás Függelék 1. Az Isten-bizonyítékok 2. Hitvallások 3. Isten kegyelmének magasztalása (Ef 1,3-14) 4. Teremtéstörténet, bűnbeesés, ôsevangélium 5. Alexandriai Szent Cirillnek Szent János evangéliumához írt magyarázatából 6. Ókeresztény átváltoztatási ima 7. Az egyetemes egyházi zsinatok Útmutatás az olvasottak elmélyítéséhez Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1936-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. Mivel a könyv 1936-ban jelent meg, a vatikáni zsinatra vontakozó hivatkozás az elsô vatikáni zsinatot, a kánonjogra történô pedig az akkor érvényben levôt (az 1917-ben készült törvénykönyvet) jelenti. A programban található bekódolt hivatkozások néha a kívánt hely után egy-két sorral lejjebb ugranak. Ilyenkor, kérjük, menjen följebb pár sorral. ======================================================================== Elôszó A mai kor embere ismét szomjas lélekkel tekint a katolikus hit felé s annak örök forrásaiból akarja csillapítani lelke szomjúságát; vágyakozó lélekkel fordul a katolikus hit gazdag kincstárához, hogy ott az isteni igazságokat megtalálva lelkének vágyát betölthesse, békéjét megtalálhassa. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Rudloff könyvének elsô kiadása a német könyvpiacon három hét alatt elfogyott és nem egészen egy év alatt már megjelent a 3-4. kiadás is. Az elért siker másrészt a könyv kiválóságát is bizonyítja. Ez a körülmény ösztönözte a fordítót arra, hogy Rudloff kitűnô könyvét a magyar közönséggel is megismertesse. Nemcsak a katolikusok forgathatják nagy haszonnal, hanem azoknak is tanulságos olvasmányul szolgál, akik az Egyházon kívül állnak ugyan, de érdeklôdnek a katolikus hit tartalma iránt. A szerzô nagyon fontosnak tartotta a tömörséget és rövidséget; gondosan kerülte mindazt, ami vitakeresésre emlékeztetne; s igyekezett könyvét úgy megírni, hogy az tudományos elôképzettség nélkül is megérthetô és haszonnal olvasható legyen. Tekintettel a sok szentírási hivatkozásra, nagyon kívánatos, hogy az olvasó kezénél legyen az újszövetségi Szentírás. A 3-4. kiadás -- mely szerint jelen fordítás is készült[1] -- kibôvült s néhány helyesbítô változtatás is történt benne; elsôsorban a Rövid összefoglalás-t említjük meg, amely egyben az egyes tanok teológiai bizonyossági fokát is megadja. Mindezek csak tökéletesítették a könyvet és fokozták használhatóságát. Adja Isten, hogy e könyv olvasása révén minél többen megerôsödjenek katolikus hitükben és minél mélyebb, gazdagabb katolikus életre buzduljanak! E helyen is hálás köszönetet mondok Vidóczy Asztrik, Dr. Karsai Géza és kiváltképpen Dr. Hegyi Damján rendtársaimnak, akik értékes segítségükkel a fordítás munkájában támogatni szívesek voltak. Pannonhalma, 1936. augusztus hó 15-én. Dr. Kolos Bertold O. S. B. ======================================================================== A használt szentírási könyvek rövid jelzése Az elsô oszlop a mai és ebben az elektronikus változatban használt rövidítést, második oszlop a könyv írásakor használt rövidítést tartalmazza. Ter Móz. I. = Mózes elsô könyve vagy Genezis (Teremtés könyve) Kiv Móz. II. = Mózes második könyve vagy Exodus (Kivonulás könyve) Zsolt Zsolt = Zsoltárok könyve Iz Iz. = Izaiás próféta könyve 2Makk Makk. II. = Makkabeusok II. könyve Mt Máté = Szent Máté evangéliuma Mk Márk = Szent Márk evangéliuma Lk Luk. = Szent Lukács evangéliuma Jn Ján. = Szent János evangéliuma ApCsel Csel. = Az apostolok cselekedeteinek könyve Róm Róm. = Szent Pál apostol levele a rómaiakhoz 1Kor Kor. I. = Szent Pál apostol elsô levele a korintusiakhoz 2Kor Kor. II. = Szent Pál apostol második levele a korintusiakhoz Gal Gal. = Szent Pál apostol levele a galatákhoz Ef Ef. = Szent Pál apostol levele az efezusiakhoz Fil Fil. = Szent Pál apostol levele a filippiekhez Kol Kol. = Szent Pál apostol levele a kolosszeiekhez 1Tesz Tessz. II. = Szent Pál apostol második levele a tesszalonikaiakhoz 1Tim Tim. I. = Szent Pál apostol elsô levele Timóteushoz 2Tim Tim. II. = Szent Pál apostol második levele Timóteushoz Tit Tit. = Szent Pál apostol levele Titushoz Zsid Zsid. = Szent Pál apostol levele a zsidókhoz Jak Jak. = Szent Jakab apostol levele 1Pt Pét. I. = Szent Péter apostol elsô levele 2Pt Pét. II. = Szent Péter apostol második levele 1Jn Ján. I. = Szent János apostol elsô levele Jud Jud. = Szent Judás apostol levele Jel Jel. = Szent János apostol Jelenéseinek könyve A szövegben található zárójelbe tett számok a függelékre utalnak. ======================================================================== 1. A vallás A katolikus hit A vallás[2] az ember Istenhez való viszonyának tevékeny megvalósulása. (1) A vallás magában foglalja elôször az Istenre, valamint Istennek és a teremtett világnak kölcsönös viszonyára vonatkozó igazságok megismerését (= hit; lásd a köv. fejezetet); másodszor Isten elismerését a gyakorlati tisztelet által[3]; harmadszor azt a készséget, hogy életünket Istenre irányítjuk. Ez a három dolog szoros összefüggésben van egymással annyira, hogy az igazság megismerése a gyakorlati magatartás zsinórmértéke. Az embernek elôször életcélját s ezzel életfeladatát kell világosan és félreérthetetlenül megismernie, mielôtt nekik szentelhetné magát. A cél világos megismerése elsô föltétele minden tettrekész, férfias cselekvésnek. Ebbôl következik, hogy az igazság megismerését mindig életértékek telítik, a gyakorlati élet viszont az igazság mély forrásaiból táplálkozik. A vallás tehát az ember egész életét, annak minden rétegét átformáló és alakító erônek bizonyul s így mindent és mindenkit Istenre, mint végsô célra, a valóságnak megfelelôen irányít. A vallás tanának e szerint magában kell foglalnia: a hittant, az erkölcstant és az istentiszteletrôl szóló tant. Ebben a munkában a hittant, vagyis a katolikus Egyház birtokában lévô igazságokat tárgyaljuk. Az erkölcstannal és az Isten méltó tiszteletérôl szóló tannal itt nem foglalkozunk. Legföljebb azokat az érintkezési pontokat jelöljük meg, melyeknél fogva ôket az egész egységébe bele kell illeszteni. ======================================================================== 2. A kinyilatkoztatás és a hit A katolikus hit A keresztény-katolikus vallás azt kívánja, hogy kinyilatkoztatottnak tartsuk. Igazságait nem az ész természetes világával ismerhetjük meg,[4] hanem csak az isteni kinyilatkoztatás révén férhetünk hozzájuk. Ez a kinyilatkoztatás a régi idôkben Isten ösztönzésére és megbízásából beszélô emberek útján (,,próféták = görög szó: ,,hirdetô'', ti. az isteni akarat hirdetôje) történt.[5] De mindez csak elôkészület volt. A szoros értelemben vett isteni kinyilatkoztatást Jézus Krisztus hozta. Az ószövetségi próféták és pátriárkák működésének csak az volt a rendeltetése, hogy Krisztushoz vezessen. Krisztus számtalan csodájával, kiváltképp föltámadásával megmutatta, hogy Isten küldötte azért, hogy az embereknek az igazságot meghozza. Sôt, saját tanúbizonysága szerint Ô Istennek emberré lett Fia (lásd 72. skk. lap) és a megtestesült igazság: ,,Én vagyok... az igazság'' (Jn 14,6). Ô Istennek és az isteni igazságnak megjelenése emberi testben. Ô az isteni kinyilatkoztatás. Erre a kinyilatkoztatásra az ember válasza a hit. A hit tulajdonképpeni magva tehát Krisztus igenlése, Krisztus elfogadása. Mint ilyen, a hit lelki kapcsolat Krisztussal. ,,Krisztus lakik a hit által szívetekben'', mondja Szent Pál (Ef 3,17). Az Üdvözítô a benne való hitet, mint valami lelki szemlélést, maga hasonlítja össze a rézkígyó szemlélésével a pusztában, ami a zsidókat meg tudta szabadítani a testi haláltól (Jn 3,14-18). E lelki kapcsolat révén az ember az örök életet meríti Krisztusból (Jn 5,24; 20,31 stb.).[6] ,,Hinni'' tehát annyit tesz, mint élettelteljes, életetadó érintkezésbe jutni Krisztussal, az Isten Fiával, aki a fénynek és életnek teljességével árasztja el lelkünket. A hit önátadás Krisztussal szemben, tehát -- mint az egész embernek önátadása az Isten megtestesült Fiával szemben -- erkölcsi cselekedet. Hinni bensô gazdagodást, sajátmagunk és életünk céljának világos megismerését jelenti. Természetesen az isteni igazságot az emberek emberi módon fogadják be, tehát annak emberi fogalmak és szavak mezébe kell öltöznie. Ebbôl nyilvánvaló a hit megszövegezésének (hitvallásnak) jelentôsége (dogma = megszövegezett hitigazság, ,,hittétel'') és annak szükségessége, hogy a hitvallás megfelelô megôrzésérôl gondoskodás történjék. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy egy hittétel sem öleli föl tökéletesen a benne kifejezett természetfölötti valóságot (a ,,hittitkot''). Az isteni igazság szeretetének vágyából, hogy a dogmát mind jobban és jobban magunkévá tegyük, valamint abból a kívánságból, hogy a különbözô hittételeket rendszerbe foglaljuk s így tanításra alkalmasakká tegyük, fejlôdött ki a hittudomány[7] (vö. a 47. lapon a 2 jegyzetet). Minthogy mind a természetnek, mind a kinyilatkoztatásnak ugyanaz az Isten a szerzôje, a hit és a tudomány egymással sohasem lehetnek ellentétben. Múló feszültség azonban támadhat közöttük: vagy azért, mert egyesek hittételnek mondják azt, ami valójában nem az, vagy pedig azért -- s ez a gyakoribb eset --, mert tudományos megállapításnak tartanak olyant, ami alaposabb vizsgálódás után tévedésnek bizonyul. Az ember nagyon hajlik arra, hogy bizonyos tényekbôl messzemenô következtetéseket vonjon le, mint pl. annak alapján, hogy a szellemi működés a test állapotaitól függ, tagadják a lélek szabadságát és szellem-voltát, pedig ezt a lelkiismeretes kutató elôtt legalább is ugyanannyi megfigyelt tény bizonyossá teszi. Ezért a dogma arra serkent, hogy vizsgálódásunk minden irányban kiterjedjen. ======================================================================== 3. Az Egyház tanítóhivatala A katolikus hit Krisztus föltámadása és mennybemenetele után elhagyta a földet. Művének folytatását az ,,Egyház''[8]-ra bízta. De nem csupán holt, írott betűt akart hagyni számunkra, hanem élô, minden körülményhez és szükséglethez alkalmazkodó tanítóhivatalt is. Mindig a kimondott szó volt a tulajdonképpeni életetfakasztó, szíveket megnyerô erô az emberiség számára. A szájhagyományt és a szóbeli tanítást sohasem pótolhatja az írás. Ehhez az emberi szükséglethez alkalmazkodott Krisztus. Elôször egy csoport férfiút választott ki, akiket az egész világ tanításával bízott meg (az apostolok), s ezeknek hivatalukban utódokat is rendelt (a püspökök). Azután az egyik apostolnak, Szent Péternek, elsôséget adott s az ô utódja isteni rendelkezés folytán a pápa. 1. Húsvét napján megjelent Jézus az utolsó vacsora termében összegyűlt apostoloknak s így szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket''. E szavak után rájuk lehelt és mondá: ,,Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva'' (Jn 20,21-23). Az Üdvözítô tehát továbbadja az apostoloknak a mennyei Atyától az emberek tanítására és megszentelésére nyert hatalmat. Fokozottabb ünnepiességgel tette ezt röviddel mennybemenetele elôtt. Tanítványaihoz lépett és ,,szóla nekik, mondván: Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát tanítsatok minden népet, megkeresztelvén ôket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében (nevére); tanítván ôket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig'' (Mt 28,18-20). Föltámadása után Krisztus átvette az uralmat az egész világ fölött. E teljes hatalmánál fogva küldi most tanítványait, s mintegy továbbadja nekik Istentôl kapott küldetését.[9] Lukácsnál (10,16) ezt olvassuk: ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg''. Már abból a vigasztaló ígéretbôl, mellyel Krisztus tanítványait biztosította: ,,Íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig'' következik, hogy e küldetést minden idôre értette, az apostoloknak tehát utódokkal is kellett bírniok. Minden idôben vannak, akik számára Krisztus megbízásából az Isten igéjét hirdetni s a szentségeket ki kell szolgáltatni. Ezenkívül azonban az is bizonyos, hogy az apostolok valóban kijelölték utódaikat. Eleinte, amíg a tôlük alapított egyházközségekben személyesen gyakorolták a legfôbb vezetést, a ,,vének'' egy csoportját (,,vének'', görögül presbyteroi, ebbôl lett a német Priester szó) bízták meg a kormányzással. Néha ,,felügyelôk''- nek, episcopoi, püspököknek is nevezték ôket. Kezdetben tehát a püspök és pap szót minden megkülönböztetés nélkül egyformán használták. Midôn Szent Pál fogságba jutása elôtt Jeruzsálembe utazott, Miletusban partra szállt. Mivel nem volt ideje Efezusba menni, ahol tôle alapított egyházközség virágzott, ,,elhívatta (az efezusi) Egyház véneit (preszbitereit)'' s beszédet intézett hozzájuk, melyben többek között a következôket mondotta nekik: ,,Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, melybe a Szentlélek titeket püspököknek (felügyelôknek) helyezett, hogy kormányozzátok az Istennek Egyházát'' (ApCsel 20,17.28). Lassankint azonban az apostolok egyeseket különös felügyeleti hatalommal ruháztak föl. Így rendelte Szt. Pál Titust Kréta, Timóteust pedig Efezus püspökévé. Timóteust inti: ,,Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban az Isten kegyelmét, mely kezem rádtétele folytán benned vagyon'' (2Tim 1,6); viselkedésére vonatkozólag meg utasításokat ad neki: ,,A tisztüket jól végzô preszbiterek kétszeres megtiszteltetésre tartassanak méltóknak, fôképpen azok, akik igehirdetéssel s tanítással foglalkoznak ... Preszbiter ellen ne fogadj el vádat, csak két vagy három tanú bizonyságára. A vétkeseket valamennyiük elôtt fedd meg, hogy a többiek is elrettenjenek. Kérve kérlek az Istenre, Krisztus Jézusra, a választott angyalokra, tartsd meg ezt elôítélet nélkül, s ne cselekedj semmit sem részrehajlásból. Kezedet elhamarkodva fel ne tedd senkire, hogy ne legyen részed idegen bűnökben. Magadat ôrizd meg tisztán'' (1Tim 5,17-22). Timóteus tehát kézrátétel által kapta hivatalát Szent Páltól. Viszont neki meg rá kell tennie kezét azokra, akik fölött fölügyeleti joggal bír s akikért felelôsséggel tartozik. Hasonlóképp olvashatjuk a Titushoz írt levélben: ,,Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátramaradt, elintézd, s városról városra preszbitereket (véneket) rendelj, amint meghagytam neked'' (Tit 1,5). A Szentírásban ,,az Úr testvérének'' mondott ifjabb Szent Jakab (lásd 81. lap) Jeruzsálemnek valóságos püspöke volt.[10] Antiochiai Szent Ignác vértanú (+ 107-ben Rómában) korában, aki csodálatos szépségű leveleket hagyott reánk, már teljesen kialakult az egyértelmű hivatali megjelölésekkel meghatározott ,,hierarchia''.[11] Egyebek között azt írja Szent Ignác, hogy ott, ahol nincsen püspök, nincsenek papok és diákonusok,[12] nem is lehet egyházról beszélni (a trallesi egyházhoz írt levél 3,1). ,,Mindnyájan engedelmeskedjetek a püspöknek, miként Jézus Krisztus az Atyának, és a papoknak, mint az apostoloknak; a szerpapokat pedig tiszteljétek mint Isten rendelkezését'' (a szmirnaiakhoz írt levél 8,1I). ,,Életemet áldozom azokért, akik a püspöknek, papoknak, diákonusoknak alávetik magukat'' (Polikárphoz írt levél 6,1). Ebbôl következik, hogy a püspökök az apostolok törvényes utódai, a papok pedig a püspökök helyettesei és segítôtársai. Az apostoloktól kezdve egészen a mi mostani püspökeinkig szakadatlanul megvan a kézrátétel összekötô kapcsa. Ez biztosítja a jogutódlást (successio). Az apostoli jogfolytonosság viszont az apostoli tekintély és tanítás közvetítôje. 2. Apostolai közül azután egynek, Szent Péternek, különleges s már elôbb megígért elsôséget, primátust[13] adott az Üdvözítô. Az ígéret Fülöp Cezareájában történt. Krisztus kérdezte tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ezt válaszolták: ,,Némelyek Keresztelô Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül''. Ô kérdezé tôlük: ,,Hát ti kinek mondotok engem?'' Ekkor Szent Péter apostoltársainak nevében felelé: ,,Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia''. Mire Jézus így szólt hozzá: ,,Boldog vagy Simon, Jónás Fia! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon''. És Szent Péter nyilatkozatára: ,,Te vagy a Krisztus'', e szavakkal válaszol a Megváltó: ,,Én is mondom tehát neked, hogy te Péter (kephas = kôszikla, kôszál) vagy, és erre a kôsziklára fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erôt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve mennyekben is, és amit feloldandasz a földön, fel lészen oldva mennyekben is'' (Mt 16,13-19). Hármas képben kap Péter a primátus elnyerésére ígéretet. Elôször: ô a sziklaalap, amely minden idôkre megdönthetetlen biztosságot ad a keresztény közösségnek. Másodszor: ô az Egyházban az úr (a kulcsok a teljes hatalom jelképei). Harmadszor: megkapja a kötô és oldó hatalmat, vagyis a hatalmat arra, hogy a hívek bűneit Isten helyett megbocsássa vagy megtartsa, kötelezettséget rójon rájuk vagy alóla fölmentse ôket. Ugyanazt a hatalmat tehát, melyet Krisztus az apostolok testületének adott, most Péter személyére is átruházza. Péter tehát egyesíti magában az apostolok testületének teljes hatalmát. Maga a ,,Péter'' név is, amely az elsô keresztényeknél már nagyon gyakori volt, egyébként pedig sehol másutt nem fordul elô személynévként, állandóan figyelmeztet erre az alapvetô eseményre. Az utolsó vacsorán azután még egyszer megígéri az Üdvözítô Péternek különösen a csalatkozhatatlan hitbeli szilárdságot és a tanítói tekintélyt: ,,Simon, Simon! íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited, és te egykoron megtérvén, megerôsítsd testvéreidet'' (Lk 22,31 sk.). Amit Krisztus Szent Péternek megígért, föltámadása után meg is adta neki. A második csodálatos halfogás után a Genezáreth tavánál a háromszoros megtagadás jóvátétele végett a szeretet hármas megvallását kívánta Krisztus Pétertôl: ,,Igen, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged.'' Erre a háromszoros vallomásra feleli neki az Üdvözítô: ,,Legeltesd az én bárányaimat, legeltesd az én juhaimat''. Péter tehát megkapta a pásztori hatalmat Krisztus egész nyája fölött, az egésznek és mindegyik tagjának vezére lesz (Jn 21,15-17). Valóban, Szent Péter hamarosan gyakorolja is ezt a reáruházott elsôséget (primátust). Köréje gyűlnek ismét össze a Mesterük megfeszítése után megijedt és elszéledt tanítványok; ô vezeti Mátyás apostol választását, valamint az apostoli zsinatot Jeruzsálemben. Ô mondja az elsô pünkösdi beszédet és ô veszi föl az Egyházba a pogány Kornéliust. Szent Pál, akit maga Krisztus hívott meg apostolul, külön Jeruzsálembe utazik, ,,hogy Pétert lássa'', és 15 napig marad nála (Gal 1,18). Midôn Péter -- bár elvben elismerte, hogy a pogányoknak megkeresztelkedésükkor nem kell Mózes törvényét elfogadniok -- néhány zsidóból lett kereszténytôl keltett aggodalom miatt a pogányokból lett keresztények asztalközösségétôl Antiochiában visszavonult, oly nagy a tekintélye, hogy viselkedésével az evangéliumot fenyegetô súlyos veszedelmet idézett elô. Ezért Pál szemrehányásokat tesz neki. Péter hallgatott rá és gyakorlati magatartásában is alkalmazkodott saját elvi döntéséhez (Gal 2,12-14). Az Egyházat Krisztus minden idôk számára egészen a világ végéig alapította, hogy az Ô küldetését a világ végéig folytassa; ezért szükséges, hogy az Egyház szikla-alapja is, melyre épült, állandó legyen. Csak azt kérdezhetjük, kicsoda Péter utódja a primátusban (a fôségben)? Elôször is bizonyos, hogy a legrégibb idôktôl kezdve csak a római Egyház követelte magának az elsôséget. Mégpedig kezdettôl fogva Róma püspökei annak a ténynek alapján tartottak erre igényt, hogy Szent Péter Róma püspökeként halt meg és így ôk a római püspöki széken Péter utódai.[14] Csak a XI. században kívánták elôször a konstantinápolyi pátriárkák a maguk számára a primátust (fôséget), mondván, hogy az Új- Róma (Konstantinápoly) a Régi-Róma helyébe lépett. Mint annyiszor a történelemben, akkor is az a törekvés érvényesült, hogy az Egyház sorsát politikai eseményektôl tegyék függôvé, ennek a törekvésnek azonban a Szentlélek segítségével mindig teljes határozottsággal ellenszegült az Egyház. A római püspökök sikeresen megvédték jogi helyzetüket arra utalva, hogy Róma nem mint a birodalom fôvárosa,[15] hanem mint Szent Péter püspöki székhelye részesült a primátus rangjának kitüntetésében. A primátus gyakorlásának bizonyítékai a legrégibb idôkig nyúlnak vissza. Már 96-ban -- tehát még Szent János apostol életében -- Kelemen pápa tekintélyt parancsoló levelet írt a korintusi egyházközséghez, ahol zavarok keletkeztek. Ebben a levélben a következôket olvassuk: ,,Ha valaki nem engedelmeskednék azoknak a szavaknak, melyeket Krisztus általunk mond, tudja meg, hogy súlyos bűnt követ el és nagy veszélynek teszi ki magát'' (59,1). Szent Ignác vértanú, antiochiai püspök, akit már föntebb idéztünk, egyházmegyéjét a római egyházközségnek ajánlja, s errôl nagy tisztelettel mondja, hogy ,,a szeretet elöljárója'' (a rómaiakhoz írt levél eleje). ,,Szeretet''-en itt nyilvánvalóan mindazt az újat érti, ami Krisztus szeretetével a világba lépett és a kereszténység lényegét teszi (J. Thiele). Sok más kijelentést mellôzünk, minthogy nem hitvédelmet, hanem dogmatikát szándékozunk írni; csak még Szent Irénnek egyik fontos bizonyítékát említjük meg. Szent Irén az apostoloktól egészen a maga idejéig hagyomány útján tovább adott tanítást akarja kifejteni. E végett már magában véve is tanácsosnak tartja, hogy minden egyes Egyházban a püspökök jogutódlása (lásd 19. lap) az apostolokig visszavezettessék. Mivel azonban ez nagyon hosszadalmas volna, csak a római Egyházra vonatkozólag akarja ezt elvégezni. Ez teljesen elegendô is. Hiszen ,,vele (a római Egyházzal), ennek kimagasló elsôsége miatt, minden Egyháznak meg kell egyeznie'' (Adv. haereses III. 3,2). Péternek és utódainak elsôsége nemcsak tiszteletbeli elsôbbségnek, hanem valóságos ,,joghatósági fôség''-nek, vagyis az egész Egyházra kiterjedô közvetlen, valóban püspöki, minden tagot engedelmességre kötelezô hatalomnak is bizonyul, mely mindarra kiterjed, ami az egész Egyház kormányzásához szükséges (vatikáni zsinat). ======================================================================== 4. A tévedhetetlenség A katolikus hit Krisztus tehát a végett alapította az Egyház tanítóhivatalát, hogy Krisztus küldetését folytatva az idôk végezetéig minden embert biztosan és megbízhatóan elvezessen a kinyilatkoztatott igazságra s ezt az igazságot mint drága kincset csorbítatlanul s hamisítatlanul megôrizze. Már ebbôl is láthatjuk, hogy ez a tanítóhivatal céltalan lenne, ha tévedhetne, ha az ember nem bízhatna föltétlenül abban, hogy benne Krisztus, az igazság tanítómestere lép elénk. Más szóval: az Egyház tanítóhivatalának a tévedhetetlenség ajándékával fölruházottnak kell lennie. Valóban, maga az Üdvözítô meg is ígérte ezt tanítványaiban Egyházának. Mint Szent János megôrizte számunkra, sokszor megígéri az Egyháznak a Szentlelket, mégpedig mint az igazság Lelkét. Leginkább az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédjében találhatók ezek az ígéretek. Azt mondja pl. a Megváltó: ,,Még sok mondani valóm volna nektek, de most nem vagytok hozzá elég erôsek. Mikor pedig eljövendô az igazságnak Lelke, ô majd eligazít titeket minden igazságban'' (Jn 16,12 sk.). Ugyanerre a gondolatra tereli figyelmünket az a tény is, hogy az Üdvözítô, amikor tanítványait elküldötte: ,,tanítsatok minden népet'', a maga segítségét (velük létét) is megígérte nekik ,,a világ végezetéig'' (Mt 28,10; lásd 16. lap). Ezért nevezi Szent Pál az Egyházat ,,az igazság oszlopának és szilárd alapjának'' (1Tim 3,15). Teljesen nyilvánvaló a tévedhetetlenség ígérete Krisztus ama szavaiból is, melyekkel Szent Péternek a primátus átruházását megígéri. Péter a sziklaalap, melyen a pokol kapui nem vesznek erôt, Krisztus imádkozik érte, hogy hite meg ne inogjon s hogy ô viszont testvéreit megerôsítse (lásd 21. lap): ezekben a szavakban Péter tévedhetetlensége eléggé érthetôen tárul elénk. De ezt a kiváltságot Szent Péter nemcsak saját élete, hanem az idôk végéig, tehát utódai részére is megkapta. A római pápa fôségének bizonyítására fölhozott érvek (vö. különösen Szent Irén tanúságát) az Egyház, nevezetesen a római Egyház tévedhetetlenségének hitét is igazolják. A vatikáni zsinat tehát tulajdonképpen semmi újat sem mondott ki, midôn a pápa tévedhetetlenségét hitigazságként kijelentette. Az Egyház természetesen meghatározott célra kapta a tévedhetetlenséget. Ebbôl a célból egyúttal a tévedhetetlenség határai is megállapíthatók. Csak a hitbeli és erkölcsi tanítások kérdéseiben érvényesül. Az Egyháznak ugyanis az a hivatása, hogy Jézus tanítását hűen magyarázza és minden tévedéstôl mentesen megôrizze (vatikáni zsinat). Pusztán természetes kérdések eldöntésére nem kapott tévedhetetlenséget.[16] Azzal, hogy az Egyház hivatásszerű föladata Krisztus tanítását, tehát a kinyilatkoztatást magyarázni, a hittanításban bizonyos haladásnak és fejlôdésnek lehetôsége is adva van. A kinyilatkoztatás ugyan mint kerek egész Krisztussal[17] befejezôdött, merôben új dolgok már nem gazdagítják, új dogmák, új hittételek nem keletkeznek. A kinyilatkoztatás egyes igazságai azonban nem minden idôben jutnak ugyanoly módon az emberek tudatába. Ezért van az, hogy azt, amit ugyan mindig mintegy hallgatólagosan hittünk, csak meghatározott idôben ismerjük meg világosan s az egyházi tanítóhivatal is csak akkor hirdeti ki a kinyilatkoztatás forrásaiban (e fejezet 5. pontja) bennfoglalt hitigazságként (vö. 28. lap). Az egyházi tanítóhivatal kétféle alakban jelentkezik: mint rendes és mint rendkívüli tanítóhivatal. Rendes tanítóhivatali ténykedésrôl akkor van szó, mikor valamely tanítást az egész Egyház mint isteni kinyilatkoztatást hirdeti. Ha tehát a földkerekségén szétszórtan élô püspökök egyetemessége[18] valamit isteni kinyilatkoztatásként tanít, vagy pedig ha valamely általános szokásból, valamely általánosan használt imaszövegbôl s hasonlókból, leginkább pedig a liturgia ünneplésébôl az egyetemes Egyház hite szól hozzánk, az valóságos hitigazság. Aki az Egyházban valamely hitigazságról általánosan uralkodó fölfogásnak ellentmond, az eltért a hittôl. A vatikáni zsinat (1870), korábban pedig már IX. Pius (1863) elismeri, hogy a rendes tanítóhivatal tanításai valóságos és igazi hittétel jellegűek. Ilyen tanításra példaként talán Szűz Mária mennybemenetelét említhetjük (lásd 83. lap). Az egyházi tanítóhivatal e rendes működése mellé két rendkívüli sorakozik: 1. az egyetemes zsinat (a pápával egyetértésben). Pl. a pápa tévedhetetlenségét az egyetemes vatikáni zsinat mondotta ki 1870-ben; ezen a pápa kifejezetten került minden ráhatást, mellyel a zsinati atyákat befolyásolhatta volna. 2. A pápa, midôn a kereszténység legfôbb tanítójának minôségében valamely a hithez vagy erkölcshöz tartozó, az egyetemes Egyházra kötelezô döntést hoz (,,Szent Péter székébôl'' = ex cathedra). A katolikusok tehát egy embernek sem tulajdonítanak mindentudást és személyi tévedhetetlenséget vagy éppen bűntelenséget, hanem bíznak az Egyházban élô Szentlélekben, hogy az Krisztus földi helytartóját segíti, midôn a kinyilatkoztatott hit- és erkölcsi tanítást ünnepélyesen magyarázza.[19] Az ily módon kihirdetett dogmára példa Szűz Mária szeplôtelen fogantatása. A földkerekség püspökeinek megkérdezése után 1854. december 8-án IX. Pius kinyilatkoztatott hitigazságnak jelentette ki, hogy Szűz Mária Krisztus érdemeire való tekintettel létezésének elsô pillanatától fogva az eredeti bűn minden szennyétôl ment maradt (lásd 82. sk. lap).[20] Rendkívüli hittani döntéseket csak téves fölfogásokkal szemben vagy a hit egyéb veszélyei esetén hoz az Egyház. Aki a katolikus tanítás hiánytalan teljességét akarja elsajátítani, annak az egyetemes Egyházban élô hitbôl kell merítenie, az Egyházzal kell élnie, leginkább a liturgia ünneplésében. Biztos tehát, hogy az emberek számára közvetlen hitszabály az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala. Benne Krisztus szól hozzánk: ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg'' (Lk 10,16) Senki sem lehet közösségben Krisztussal, aki az Egyház tanítóhivatalának nem veti alá magát. Helyesebben: Aki az Egyház tanítóhivatalának alá veti magát, Krisztusnak veti magát alá.[21] ======================================================================== 5. A hit forrásai A katolikus hit A kinyilatkoztatott igazság teljességét Krisztus az Egyházra bízta s ez azt a tévedhetetlen hittanítás eleven árama útján közli az emberekkel. E közlés módja különféle. A kinyilatkoztatott igazságok egy részét még maguk az apostolok vagy ezek tanítványai közvetlen isteni sugallatra leírták: ez a Szentírás; egy másik része csak szájhagyomány útján maradt reánk: ez a szenthagyomány (traditio). Mivel a késôbbi századokban az Egyház tanítóhivatala a Szentírásból és a szenthagyományból -- mely az egyházatyák munkáiban mintegy összesűrűsödött --, mint valami forrásból merített, ezt a kettôt, a Szentírást és szenthagyományt hitforrásnak is nevezzük. E hitforrások közül a szenthagyomány a régebbi. Már megvolt a hit, mielôtt még meglett volna a Szentírás, és már megvolt a keresztény vallás, mielôtt még az Újszövetség bármely könyve is elkészült volna.[22] A hithez hasonlóan a hitforrások is az Egyházra vannak bízva; az Egyház ezeket a Szentlélek segítségével megôrzi, igazolja és tévedhetetlenül magyarázza. 1. A Szentírás az Egyház tanítása szerint sugalmazott[23] (,,inspirált'', lat. ,,spirare'' = fújni lehelni, ,,inspirare'' = belefú, belelehel), azaz a Szentlélek ösztönzésére és hatása alatt íródott. A vatikáni zsinat mondja: ,,Ha valaki a Szentírás könyveit teljes egészükben és minden részükkel együtt, miként azt a trienti szent zsinat megállapította, szent könyveknek el nem fogadja, avagy tagadja, hogy azok isteni sugalmazásra készültek, kiközösített legyen''. Ezt a kifejezést ,,sugalmazott'', már a Szentírás is használja, pl. 2Tim 3,16: ,,Minden Istentôl sugalmazott írás hasznos a tanításra''. A vatikáni zsinat kimondja, hogy a sugalmazás nemcsak tévedéstôl megóvó segítség (assistentia), XIII. Leó pápa pedig 1893. november 18-án kiadott ,,Providentissimus'' kezdetű körlevelében szabatosabban kifejti, hogy a sugalmazás Istennek tevôleges (pozitív) ráhatása a szentíró értelmére, akaratára és képzeletére, hogy az úgy írjon, amint Isten akarja. Nem jelent szószerinti tollbamondást (diktálást). Nem okvetlenül szükséges, hogy a sugalmazáshoz kinyilatkoztatás is kapcsolódjék. A leghelyesebb, ha a régi egyházatyák (Athenagoras a II., Nagy Szent Gergely a VI. században) és az ôket követô Aquinói Szent Tamás (+ 1274 ) és XIII. Leó pápa szerint az Isten és az emberi író kölcsönös viszonyát az író és tolla (Nagy Szent Gergely) vagy a fuvolás és fuvolája (Athenagoras), általában a cselekvô és eszköze, bölcseleti nyelven kifejezve: a fô-ok (causa principalis) és eszköz-ok (causa instrumentalis) (Szent Tamás, XIII. Leó) viszonyához hasonlónak tekintjük. Ezért találjuk meg a Szentírásban -- amely tehát egyszerre isteni és emberi mű -- mindkét szerzô, az Isten és az ember nyomait az utóbbinak egészen egyéni sajátosságaival együtt. Természetesen minden rész, minden közölt esemény, minden kifejezett gondolat sugalmazott (vatikáni zsinat és XIII. Leó a ,,Providentissimus'' kezdetű körlevelében). Ennélfogva a Szentírás föltétlenül (absolute: tehát nemcsak a hit- és erkölcstanba vágó dolgokban) tévedéstôl mentes. Lehetetlen, hogy Isten tévedést tanítson. Mint minden írásnál, minden kijelentésnél, természetesen a Szentírásnál is ügyelni kell arra, mit is akar valójában mondani. Általában a Szentírás bizonyára nem akar tisztán természeti dolgokra, pl. történelemre vagy természettudományokra tanítani; ily kérdésekben gyakran azoknak a fölfogásához alkalmazkodik, akikhez szól. Így pl. minden bizonyára senkinek sem jutna eszébe tévedésrôl vádolni azt a szónokot, aki beszédjét ilyeténképpen kezdené: ,,Ha, kedves keresztények, éjtszaka föltekintetek a csillagos égre, és látjátok ott a csillagokat a föld körül keringeni...'' Hiszen sem a Ptolomaeus-, sem a Kopernikus-féle világrendszert nem akarja tanítani. Ezzel egyáltalán nem törôdik. Természetesen a Szentírásnál is ügyelnünk kell a szerzô szándékára. Így majd a költôi mezt is (mint pl. Jób könyvében) megkülönböztethetjük a történeti eseményektôl.[24] 2. Keresztény tradíción vagy szenthagyományon azokat a kinyilatkoztatott igazságokat értjük, amelyeket Krisztus és az apostolok hirdettek, de nem írtak le, akár írásba foglalták ôket késôbb, akár nem. A szenthagyomány elôször is a Szentírás miatt szükséges, még pedig mindenekelôtt annak igazolása végett -- nélküle ugyanis azt sem tudnók, melyik könyv tartozik a Szentíráshoz s melyik nem --, továbbá a Szentírás magyarázása végett, aminek ,,tradicionális''-nak (hagyományszerűnek) kell lennie; de természetesen a Szentírás magyarázatában lehetséges az állandó haladás. A szenthagyomány másodszor a Szentírás mellett is szükséges, mint önálló -- mégpedig, miként föntebb mondottuk, mint régebbi -- hitforrás, hiszen az apostolok nagyrészt nem írták le mindazt, amit hirdettek. Így pl. az Isten Anyja szeplôtelen fogantatásának döntô bizonyítása csak a szenthagyományból, nem pedig a Szentírásból meríthetô (lásd 82. lap). A szenthagyomány alapjában véve nem más, mint az Egyház élô hite (lásd 29. lap). ======================================================================== 6. A hitvallások A katolikus hit Ennek a befejezô fejezetnek végén még röviden megemlítjük a legfontosabb hitvallásokat, amelyekben kezdettôl fogva össze akarták foglalni a katolikus tanítás tartalmát. Legfontosabbak a következôk: 1. Az apostoli hitvallás. Mai alakjában valószínűleg az V. századból származik. Megelôzte azonban egy régebbi alakja, amely nem nagyon tért el tôle s legalább is már 80--140 körül megvolt; lényegében biztosan az apostolokig nyúlik vissza. Ezért ez a hitvallás méltán megérdemli a régtôl fogva használatos apostoli elnevezést. 2. A niceai-konstantinápolyi hitvallás. A niceai (325) és konstantinápolyi (381) egyetemes zsinaton állították össze a Szentháromsággal kapcsolatos tévedések ellen. Ez a szentmise Credo-ja (hitvallása). 3. Az úgynevezett Szent Atanáz-féle hitvallás. Korábban Szent Atanáznak tulajdonították, azonban valószínűleg az V. vagy VI. században keletkezett Spanyolországban a Szentháromságra vonatkozó Priscillianus-féle (+ 385) tévedés ellen. A breviáriumban (papi zsolozsmában) imádkozzák. Ezt a három hitvallást a Függelék-ben szószerint közöljük. (2) ======================================================================== A tárgyalás vázlata A katolikus hit A katolikus dogma megértéséhez fontos valamely középponti gondolat megragadása, amelybôl aztán az egésznek összefüggése és értelme áttekinthetô. Sailer János Mihály püspök (1751--1832) egyik írásában ,,a kereszténység lényegébe való középponti (centrális) beletekintés''- rôl beszél, ,,amely a kereszténység kiáradó sugaraiból annak középpontjába belenéz és a középponttól minden irányba kitekint..., amely a kereszténység minden egyes tanításából az alaptanra visszanéz és az alaptanból... mindenegyes tanításba kifelénéz..., amely mindenegyes tanban meglátja a kereszténység középpontját, a középpontban pedig mindenegyes tanítást''[25] Ilyen formulát, amelybe ezt a ,,középponti belepillantást'' belefoglalhatjuk, maga Szent Pál ad nekünk. A kolosszeiekhez írt levélben titokról beszél, ,,mely századok óta el volt rejtve, most azonban kinyilatkoztattatott az (Isten) szentjeinek'', amelynek hirdetésével Isten megbízta Szent Pált. S ez a titok: ,,Krisztus bennetek van, ami a dicsôségnek a reménye''. (Kol 1,26 sk.) Valamivel részletesebben fejti ki a kereszténység alapgondolatát az efezusiakhoz írt levél elsô fejezetében (1,3-14), amelyben Isten és az Ô megváltó-munkájának dicséretét zengi. (3) Szent Pál három fôgondolatot fejt ott ki: 1. Isten Krisztusban öröktôl fogva kiválasztott bennünket gyermekeivé. 2. Isten az idôk teljességében elküldötte a Megváltót, aki véreontásával meghozta a bűn bocsánatát és a világmindenség középpontja lett. 3. Az örökségünkként kijelölt örök dicsôség zálogául a Szentlelket kaptuk. Ennek alapján könyvünk tagozódása a következô: 1. Isten örök teremtés- és üdvösségterve: Isten, Szentháromság, teremtés, üdvösségterv. 2. Az üdvösségterv megvalósítása: Eredeti bűn és megváltás. Krisztus keresztáldozata. 3. A megváltás alkalmazása: Krisztus és a Szentlélek, az Egyház mint Krisztus titokzatos teste, a szentségek. Beteljesedés az örökkévalóságban. ======================================================================== 1. Isten mivolta és tulajdonságai A háromszemélyű egy Isten A vatikáni zsinat a harmadik ülésen így foglalta össze röviden és világosan az Istenrôl szóló tant: ,,Az apostoli római katolikus Anyaszentegyház hiszi és vallja, hogy egy igaz és élô Isten van, aki a mennynek és földnek teremtôje s ura, mindenható, örök, megmérhetetlen, fölfoghatatlan, akinek értelme, akarata és minden tökéletessége végtelen. Minthogy ô egy, a maga nemében páratlan, egészen egyszerű és változhatatlan szellemi állag (szubsztancia), a világtól valósággal és lényege szerint különbözônek kell ôt mondanunk; magában és magától végtelenül boldog és minden más rajta kívül létezô és elgondolható dolog fölött kimondhatatlanul fönséges''. Ez az az istenhit, amint Krisztus beszédeibôl és tanításából elénk ragyog, amelyben az ószövetségi kinyilatkoztatás beteljesedett. Mielôtt ennek a tanításnak egyes pontjait kifejtenénk, egyet különösen ki kell emelnünk. A vatikáni zsinat szerint Isten ,,fölfoghatatlan, minden más rajta kívül létezô és elgondolható dolog fölött kimondhatatlanul fönséges.''. Bármit mondunk is Istenrôl, tudatában kell lennünk istenismeretünk tökéletlenségének. Nem úgy ismerjük Istent, amint valóban önmagában van -- ezt a szemlélést egykoron, az örökkévalóságban reméljük --, csak alkotásaiból homályos sejtéssel emelkedhetünk föl megismerésére. Aquinói Szent Tamás szerint Istenrôl nem annyira azt tudhatjuk: milyen, mint inkább: milyen nem. Ugyancsak szerinte hármas úton kell haladnunk, hogy a tökéletlen teremtményekbôl kiindulva Istenrôl helyes képzeteket alkothassunk: az állítás, a fokozás és a tagadás útján. Azaz állítanunk kell Istenrôl minden a teremtményekben található tökéletességet, ezeket a tökéletességeket azonban mindjárt a végtelenségig kell fokoznunk és Isten fogalmából el kell távolítanunk minden a teremtett világban észlelhetô tökéletlenséget, hiányt, megkötöttséget, korlátozottságot. Csak így teszünk eleget a kettôs igazságnak: egyrészt, hogy Isten teljesen ,,más'', mint a teremtmények; másrészt pedig, hogy a teremtmények az Alkotó képei és hasonmásai. A következô fejtegetésekben tehát ezekrôl nem szabad megfeledkeznünk. 1. Isten mivolta. Isten szellem, azaz test nélküli, s ezért érzékeinkkel észre nem vehetô, hanem csak eszünkkel fölfogható értelemmel és szabad akarattal bíró lény. Minduntalan abba a kísértésbe esünk, hogy a szellemet végtelenül finom testnek képzeljük el. Pedig semmi sem visszásabb, mint ez. Inkább gondolati valóságokból kell kiindulnunk, pl. saját gondolatunkból, amely szintén nem látható és mégis van, vagy talán az igazságnak, az igazságosságnak s hasonlóknak fogalmából. Isten olyan lény, aki saját magát gondolja, saját magának gondolása és gondolata, s megismerésének elsô és tulajdonképpeni tárgya saját lénye, amelyben minden teremtett dolgot megismer. A megismeréshez társul az akarat, amely az igenlésben (= szeretni) és az elutasításban nyilvánul meg. Isten akarja, vagyis szereti önmagát; akar, vagyis szeret minden teremtményt, amennyiben ezek Isten lényével összhangban vannak. Isten szükségképpen gyűlöl és utál mindent, ami ellenkezik az általa a teremtménybe saját képmásaként beleoltott eszmével (pl. a bűnt), ami a teremtményben az istenit elpusztítja. Maga Isten tárta föl egykoron lényének legmélyét Mózes elôtt az égô csipkebokorban: Midôn Isten Mózest el akarja küldeni, hogy a zsidókat Egyiptomból kivezesse, ez azt kérdezi: ,,Ha Izrael fiai azt mondják nekem: Mi a neve? -- mit mondjak nékik?'' Az Úr felelé neki: ,,Én vagyok az »Aki vagyok«. Ekképp mondd Izrael fiainak: Az ,,Aki van'' (zsidóul: ,,Jahve'', ebbôl lett különös, itt hosszabban ki nem fejthetô félreértés folytán a ,,Jehova'') küldött engem hozzátok'' (Kiv 3,13 sk.). Ennél az ismeretnél egy gondolkodó sem jutott tovább. Az egyszerűen, az önmagától létezô, a korlátlan, minden hozzáadás nélküli lét: ez Isten lényege. S ez a lét egyszersmind megismerés és akarat. Így tehát Isten személy, személyes lény, nem pedig meghatározatlan, homályos, személytelen elv. Mint tiszta, tökéletes szellem, Isten ,,egyszerű'', azaz nem összetett, nincsenek részei. Benne minden egy. Az összetett, tökéletlen világtól különbözik s mint teremtôje és független ura kormányozza azt.[26] Istennek, mint a korlátlan ,,létezô''-nek fogalmából következik, hogy Istenben minden jó tulajdonság végtelen mértékben megvan, vagyis Isten végtelenül tökéletes. Ami jót az ember csak elgondolhat, az Istenben végtelen mértékben megvan. Ô minden jónak, minden tökéletességnek teljessége. Éppen ezért csak egy Isten lehet. Minden jónak összessége csak egy lehet, csak egy korlátlan lét lehetséges, mert különben nem lenne korlátlan. 2. Isten tulajdonságai. A lét, megismerés és akarat Istenben valósággal egy (lásd föntebb). Tökéletlen értelmünk azonban kénytelen ezeket elkülönítve vizsgálni. Ezért egymásután tárgyaljuk az isteni létnek, az isteni megismerésnek és akaratnak tulajdonságait. a) Az isteni lét tulajdonságai: Két fogalompárba foglaljuk ôket össze. Elôször: Isten örökkévaló és változhatatlan. Ez a két fogalom összetartozik. Az örökkévalóság ugyan kezdet és vég nélküli létezést jelent, de egyúttal minden egymásutánra- következés, minden változás nélkül. Istenre nézve nincsen sem tegnap, sem holnap, hanem csak örök ma, helyesebben örök ,,most''. ,,Mielôtt hegyek lettek, Föld és világ születtek, Öröktôl fogva és mindörökké vagy Te, Isten''. (Zsolt 89,2) Másodszor: Isten mindenütt jelen van és mérhetetlen. Isten lényénél fogva teljességgel fölötte áll a térnek és az idônek; sem térben, sem idôben nincsen. Nem szabad tehát mérhetetlenségét mint valami határ nélküli testet elképzelnünk: Istennek nincs kiterjedése. Ha azonban testtel bíró lényt teremt, ebben jelen van, mint ok; nem is lehet olyan tér, olyan test, amelyben Isten ne lenne jelen. ,,Hová mehetnék lelked elôl? Hová menekülhetnék színed elôl? Ha felszállok az égbe, te ott vagy, Ha leszállok az alvilágba, jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, S a tenger túlsó szélén telepedném meg, Ott is a te kezed lenne a vezérem, S a te jobbod tartana engem.'' (Zsolt. 138,7-10) b) Az isteni megismerés tulajdonságai: Elôször: Isten mindentudó, azaz mindent tud, múltat, jelent és jövôt, legtitkosabb gondolatainkat is. Isten nem külsô dolgokból meríti tudását, miként mi, úgyhogy a tárgyak hoznák létre Istenben a tudást; Isten tudása megelôzi a dolgokat, mert e tudás okozó és teremtô. Nem azért ismeri meg Isten a tárgyakat, mert úgy vannak, hanem mivel Isten megismeri a tárgyakat, azért vannak úgy (vö. 51. és 53. lap). Másodszor: Isten végtelenül bölcs. Isten végtelen bölcsessége mindentudásán kívül jelenti Isten világ- és történelemkormányzásában a tervezô, elôrelátó, rendezô tevékenységet: a gondviselést, amelynek minden, nagy és kicsiny dolog egyaránt alája van rendelve (lásd 51. lap). ,,Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mennyire megfoghatatlanok az ô ítéletei és felkutathatatlanok az ô útjai! Mert ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ô tanácsadója?'' (Róm 11,33 sk.) c) Az isteni akarat tulajdonságai: Az isteni akarat végtelen erejét nevezzük mindenhatóságnak. Isten mindenható, ez annyit jelent: mindent megtehet, amit csak akar.[27] Minden, ami nem Isten, Isten által van. Föntebb mondottuk (39. lap, vö. 36. sk. lap), hogy Istenben az akarat egy az Ô lényegével. Így tehát Isten akarata lényegileg egyesült a tökéletes léttel és a legfôbb jóval. Ebbôl folyik Isten szentsége. Isten nem tud mást akarni, mint a jót, mégpedig a legfôbb jót: önmagát. Isten szentségében van valami megfélemlítô ránk, emberekre nézve. A végtelenül szent Isten s a mi elégtelenségünk között lévô rettenetes távolságban van valami nyomasztó és aggasztó. Isten szentségének gondolatában azonban van számunkra valami rendkívül vigasztaló, sôt egyenesen fölemelô is. Hiszen ez egyúttal a mi szentségünknek is forrása. Nemcsak fenyegetôen áll fölöttünk, mint valami elérhetetlen hófedte bércorom, hanem adakozóan is; sajátmagát ajándékozza nekünk és ezáltal egyre jobban kialakítja bennünk saját képmását. Magához emel bennünket, mert önmagát adja nekünk. Isten tökéletességének ezt a minden teremtményt átható kiáradását nevezzük Isten jóságának. ,,A jóság kisugárzik'', mondják a régi teológusok. Isten minden teremtménynek juttat a saját tökéletességébôl. ,,Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülrôl vagyon, alászállva a világosságok Atyjától'', mondja Szent Jakab apostol levelében (1, 17). Isten tehát a teremtmények tökéletesedését akarja. Ezért Isten szentsége és jósága követelményt is jelent a szabadakaratú teremtmények számára; Isten tökéletesedést kíván tôlük. ,,Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes'' (Mt 5,48). Isten aszerint osztja vagy vonja meg ajándékait, amint a teremtmény e követelménnyel szemben viselkedik; más szóval Isten igazságos. De ismeri a teremtett természet gyöngeségét és elégtelenségét is, ezért irgalmas vele szemben, vagyis mindig készséggel siet elégtelenségünk támogatására, valahányszor elismerjük azt; mindenekelôtt pedig kész a bűnöst bűnbánatra és megtérésre indítani és a töredelmes bűnösnek a bűnt szívesen megbocsátani. Ezért továbbá türelmes is, azaz vár a büntetéssel, hogy a bűnbánatra idôt adjon. Isten jósága és irgalmassága Krisztusban nyilatkozik meg legragyogóbban. ,,Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ô egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki ôbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen'' (Jn 3,16). Krisztusban Isten tulajdonságai emberi alakban ragyognak felénk. Az isteni akaratnak és megismerésnek tökéletességébôl egyben Isten két másik tulajdonsága is következik: igazmondása: Isten nem tévedhet - - mert megismerése egy az örök igazsággal, a tökéletes léttel --, nem is hazudhatik -- mert tökéletes megismerése szentséggel párosul --, és hűsége: Isten ígéretei csalhatatlanul beteljesülnek. Isten igazmondására támaszkodik megingathatatlan hitünk, hűségére pedig sziklaszilárd reményünk. Jegyezzük meg, hogy ha Isten tulajdonságainak teljes megismerésére akarunk jutni, egyre különösen figyelemmel kell lennünk. Mivel Istenben semmi összetevés és semmi szétválasztás sem lehetséges, egyik tulajdonságát sem szabad a többitôl elkülönítenünk, hanem ezekkel egybekötöttnek kell gondolnunk. Istennél és Istenben minden egy; Ô minden lény között a legegyszerűbb. Csupán nekünk kell tökéletlen megismerésünk miatt különbségeket tennünk, lényének egyszer az egyik, másszor a másik oldalát szemlélnünk és külön névvel jelölnünk. A valóságban pl. Isten mindenhatósága össze van kapcsolva, vagy helyesebben: azonos, egy az Ô igazságosságával, bölcsességével, szentségével. Ezért mindenhatósága nem önkény. Hasonlóképpen Isten igazságossága egyúttal szeretet és szeretete egyben igazságosság is. Az isteni tulajdonságokban tehát hiányoznak azok a határok és korlátok, melyek az emberi erények számára fönnállnak. Mibennünk, emberekben, a különbözô erények egymással ellentétbe kerülhetnek, igazságérzetünk pl. jóságunkkal összeütközhetik. Ez csak azért lehetséges, mert a mi igazságosságunk nem tökéletes igazságosság és a mi jóságunk nem tökéletes jóság. ,,Igazságosság irgalom nélkül kegyetlenség; irgalom igazságosság nélkül a bomlás szülôanyja'' (Aquinói Szent Tamás). Csak ezeknek a korlátoknak és megszorításoknak eltávolításával lesznek Isten tulajdonságai éppen isteniek, vagyis végtelenül tökéletesek, határtalanok. Itt újból fölhívjuk a figyelmet az istenismeretünk tökéletlenségérôl föntebb (a 36. sk. lapon) mondottakra. ======================================================================== 2. A Szentháromság A háromszemélyű egy Isten Bár mindaz, amit az emberi értelem Istenrôl megsejthet, rejtelmes és titokzatos, Krisztus tanítása ezenfölül még a legmélyebb és legrejtettebb titkot, a Szentháromság titkát is fölfödi elôtte. Krisztus Istent Atyjának nevezi. Sohasem mondja tanítványairól és sajátmagáról együttesen ,,mi Atyánk'', hanem mindig ,,az én Atyám'' és ,,a ti Atyátok''. Krisztus tehát különös értelemben Isten Fia. Csak Ô mondhatja el mennyei Atyjáról: ,,Én és az Atya egy vagyunk''. Gyakran beszél az Üdvözítô a Szentlélekrôl is, aki az Atyától származik, akit Ô vagy az Atya az Ô nevében küldeni akar, mégpedig mint megszentelôt, mint helyette adott gyámolítót, mint a teljes isteni igazság tanítóját. Különös világossággal fejezik ki a Szentháromság titkát azok a szavak, melyeket az Üdvözítô röviddel mennybemenetele elôtt tanítványaihoz intézett s melyekkel már föntebb (lásd 16. lap) találkoztunk: ,,Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén ôket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében'' (Mt 28,18-19). Az Atya és Fiú és Szentlélek egy nevében vagy egy nevére kell a hívônek a bűntôl való megtisztulás és a megigazulás keresztségét fölvennie. Az apostolok leveleiben gyakran található a Szentháromság hitének megvallása. Szent Pál pl. a korintusiakhoz írt második levelét ezekkel a szavakkal fejezi be: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, és Isten szeretete, és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!'' (2Kor 13,13) Az Egyházban ôsidôktôl fogva elevenen élt és él a Szentháromságban való hit. Ez a hit nyilatkozik meg egyebek között a keresztelésnek ôsidôktôl fogva szokásos formájában: ,,az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''; az apostoli hitvallásban (lásd 33. és 198. lap); az úgynevezett doxologiákban, vagyis a háromszemélyű egy Istennek dicséreteiben, leginkább az ôsrégi ,,Dicsôség az Atyának...'' dicsôítésben; végül az imádságok befejezéseiben, amelyek ôsrégtôl fogva ,,trinitariusok'', azaz a Szentháromság hitét kifejezôk: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled (vagyis az Atya-Istennel) él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben, Isten mindörökön örökké. Amen''. Tehát egy Isten van három személyben s a személyek neve Atya, Fiú és Szentlélek. Ezek a nevek származási viszonyt fejeznek ki. Istenben, mint a teológusok mondják, vannak ,,eredések'', s az ezeken az ,,eredések''-en alapuló kölcsönös ,,vonatkozások'' által különbözik egymástól a három személy. Minden másban teljesen egyformák, egy lényegük van, a három személy csak egy Isten, egymást teljesen áthatják. Ezt a tant a firenzei zsinat (1438-1445) a következô módon fejti ki (vö. az ún. Szent Atanáz-féle hitvallást is, 199. sk. lap): ,,A római Anyaszentegyház... hisz... egy igaz, mindenható, változhatatlan és örök Istent, az Atyát és Fiút és a Szentlelket, aki egy a lényegben, hármas a személyben: a születetlen Atyát, az Atyától szült Fiút, az Atyától és Fiútól származó Szentlelket. Az Atya nem a Fiú, sem a Szentlélek; a Fiú nem az Atya, sem a Szentlélek; a Szentlélek nem az Atya, sem a Fiú: hanem az Atya csak Atya, a Fiú csak Fiú, a Szentlélek csak Szentlélek. Csak az Atya nemzé a Fiút saját állagából (szubsztanciájából), csak a Fiú született csak az Atyától, csak a Szentlélek származott egyszersmind az Atyától és Fiútól. Ez a három személy egy Isten, nem pedig három Isten; minthogy a háromnak egy az állaga (a szubsztanciája), egy a lényege, egy a természete, egy az istensége, egy a mérhetetlensége, egy az örökkévalósága. Istenben minden egy, ahol vonatkozási ellentét nem forog fönn. Emiatt az egység miatt az Atya egészen benne van a Fiúban és egészen a Szentlélekben; a Fiú egészen az Atyában és a Szentlélekben; a Szentlélek egészen az Atyában és egészen a Fiúban. Egyik sem elôzi meg a másikat az örökkévalóságban, nem múlja fölül nagyságban, nem szárnyalja túl hatalomban. Örökké és kezdet nélkül van a Fiú az Atyától; és örökké s kezdet nélkül származik a Szentlélek az Atyától és Fiútól. Az Atya mindazt, ami és amivel bír, nem mástól kapja, hanem sajátmagából bírja: eredet származás nélkül. A Fiú mindazt, ami és amivel bír, az Atyától kapja: eredet az eredettôl. A Szentlélek mindazt, ami és amivel bír, egyszersmind az Atyától és Fiútól kapja. De az Atya és a Fiú nem két eredeztetôje a Szentléleknek, hanem csak egy: miként az Atya és Fiú és Szentlélek nem három létesítô elve a teremtésnek, hanem csak egy,''. Ez kikutathatatlan hittitok. Még a legélesebb elméjű teremtmény sem jutott volna sohasem az egy Isten háromszemélyűségének nyomára.[28] Jóllehet az Ószövetség ezt a titkot homályosan jelzi, mégsem ,,nyilatkoztatja ki''. Bár tehát a Szentháromság titka minden emberi értelmet fölülmúl, mégsem észellenes. Nem azt mondjuk ugyanis: három egyenlô eggyel, három lényeg egy lényeg, három személy egy személy, hanem három személy egy lényeg (a ,,lényeg'' és ,,személy'' fogalmát illetôleg lásd 75. sk. lapot). Sôt, ha ezt a titkot teljes szeretettel átfogni igyekszünk, mély bölcsességet sejthetünk benne. E titok lelki áthatásának (megértésének) vágya arra indította az egyházatyákat, hogy képekkel és hasonlatokkal tegyék hozzáférhetôbbé[29]. Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek viszonyát a napnak, sugarának és fényének, vagy pedig a kútfônek, forrásnak és folyónak kölcsönös viszonyával hasonlították össze. Lassankint azonban eljutottak oda, hogy az ember szellemi életében a Szentháromság képmását lássák. Ebben a tekintetben termékenyítôleg hatott a Szentírás elsô könyvének az a helye, amely szerint Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert (Ter 1,26 sk.). Továbbá Szent János evangéliumának bevezetése, amely a második személyt, Isten Fiát, ,,Igé''-nek nevezi. Természetesen csak lelki szót (igét) lehet rajta érteni. Mi emberek ugyanis, mielôtt egy szót szánkkal kimondanánk, elôbb értelmünkkel világos fogalmat kell alkotnunk. Amivel nem vagyok tisztában, arról nem is tudok beszélni. Mielôtt kimondom: ,,ember'', kell hogy megértettem, ,,fölfogtam'' légyen, mit jelent e szó ,,ember'', azaz fogalmat alkossak magamnak az emberrôl. Ezt a fogalmat lelki szónak nevezhetem s ez megelôzi a kimondott szót. Ilyképpen érti meg Isten is mintegy önmagát; ismeri meg önmagát, az örökkévalóságtól fogva tökéletes fogalmat alkot sajátmagáról, saját lényét fejezi ki egy szellemi ,,Igé''-ben, ,,amely kezdetben volt, és Istennél volt és maga Isten volt'' (Jn 1,1). A mi fogalmaink szegények, tökéletlenek, élettelenek, még legmagasabbrendű szellemi ,,alkotásaink'' is. Isten Igéje összfoglalata saját legtökéletesebb lényének, maga is Isten, Isten Fia; élô, mint maga az Atya-Isten; a személyes isteni Bölcsesség. Nehezebb volt hasonló analógiát találni a harmadik isteni személy, a Szentlélek származására vonatkozólag. De egészen következetes eljárás volt, hogy e végbôl másik szellemi tevékenységünkhöz, az akaráshoz vagy szeretéshez fordultak. Az Atya és Fiú kölcsönösen szeretik egymást, s ez a szeretet oly tökéletes módon nyilvánul meg, hogy maga ez a megnyilvánulás is szintén isteni személy. E szerint a Szentlélek, mint a mise hitvallása (Credo-ja) mondja, egyszersmind az Atyától és Fiútól származik. Mintegy a szeretet összekötô kapcsa Ô, tehát az Atya és Fiú, mint egymástól különbözô személyek egységéé is. Ezért Isten szeretetének és -- mivel a szeretet minden jó érzületnek alakító ereje és összefoglalása -- egyben szentségének kifejezése is: Szent Lélek, a szentség Lelke. Különösen Szent Ágoston vette alapul az ember szellemi életét a Szentháromságról szóló munkájában e titok magyarázására. S ez nyilván több, mint pusztán kép. Hiszen mi emberek arra vagyunk hivatva, hogy szellemi képességeinkkel egykor a háromszemélyű egy Isten életében résztvegyünk (lásd 173. sk. lap). Ennélfogva bizonyos rokonsági vonatkozásnak kell lennie a mi szellemi tehetségeink és a Szentháromság életfolyamata között. Ez a gondolat a Szentháromság hittételének életértékeit tárja föl nekünk. A Szentháromság a mi célunk; Isten háromszemélyű életében való részesülés az a cél, amelyre az isteni kegyelem segítségével törekszünk. Semmiképp sem foghatnók föl tehát kegyelmi életünk értelmét, ha a Szentháromságról semmit sem tudnánk. A Szentháromság forrása és célja a mi kegyelmi életünknek. A Szentháromság egyszersmind mintaképe a mi közösségi életünknek is. Benne találjuk meg a személyiség megtartása és a közösségnek való önátadása között a teljes kiegyenlítôdést. Mert -- mint föntebb mondottuk -- csak az ellentétes vonatkozások folytán lesznek az isteni személyek egymástól különbözô személyekké, tehát egymásravonatkozásuk, -- hogy úgy mondjuk -- közösségi életük folytán. Maga a lét (lásd 38. lap): hármas lét. Három egy-ben, ez minden létnek eredeti képe. A legtökéletesebb létezés: egymáshoz és egymásbanlétezés. Az isteni személy, minden személyes létnek ôsi eszményképe, másik személyhez való vonatkozásában valósul meg. Bennünk ez a két törekvés (a személyiség önmegtartása és a közösségnek való önátadása) nagyon gyakran súlyos ellentétbe visz. Istenben minden ellentét kiegyenlítôdik. Ezért mi is minden ilyen ellentét legyôzésére csak az Istenben való részesülés, a háromszemélyű egy Istenbe való beleágyazódás által jutunk el. Ez kegyelmi életünk minél nagyobb kifejtése révén történik. A Szentháromság dogmája ezért az élô Isten dogmája. Isten életnyilvánulása tehát a birtoklás, a kölcsönös odaadás, a tökéletes kicserélôdés. Isten az élet, amelynek csak árnyékszerű hasonmása minden más élet. ======================================================================== 1. A teremtésterv (4) A teremtés- és üdvösségterv A Fiú, Isten ,,Igéje'', az isteni bölcsességnek, az isteni tudásnak teljessége. Isten öröktôl fogva látja benne saját lényét és kimondja azt szellemi módon. De Isten azt is látja ebben az Igében, hogy sokféle lehetôsége van önmaga képmásainak, lényi hasonmásainak teremtésére. Ezzel Isten Fia egyúttal az egész teremtett világnak is foglalata. Minden, amit Isten bármikor teremt és teremteni fog: Isten Igéjében mint gondolat öröktôl fogva létezik. Mindenegyes ember tehát ilyen isteni gondolat; Isten öröktôl fogva kigondolta ôt. Semmi sincs tehát sem a földön, sem az égen, ami nem az isteni bölcsességbôl eredne. Ez elmondható a világ mindenegyes dolgáról, de egyúttal minden eseményrôl is, amely ezen a világon valaha megtörtént vagy megtörténik. Tehát minden dologban, minden eseményben isteni gondolat rejtôzik s ennek kiolvasása az emberi értelemnek szép és magasztos föladata. Ez az isteni gondolat minden dolognak tulajdonképpeni bensô magva, s ennek megjelenési formáiban, állapotmódjaiban és tevékenységeiben nyilvánul meg. Ezen a tényen alapszik az isteni gondviselésbe vetett hitünk. Benne életünk minden körülménye között bízunk és e bizalom életünk minden változandóságában nagy nyugalmat és biztonságot ad. Az Üdvözítô ezekkel a szavakkal dicsôíti az isteni gondviselést: ,,Azért mondom nektek: Ne aggódjatok éltetekrôl, mit egyetek, se testetekrôl, mibe öltözzetek. Nem több-e az élet az eledelnél, és a test az öltözetnél? Nézzétek az ég madarait, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrökbe nem gyűjtenek és a ti mennyei Atyátok táplálja azokat. Nem értek-e ti többet azoknál? Ki adhat pedig közületek gondjai által nagyságához egy könyöknyit? És a ruházatról mit aggódtok? Nézzétek meg a mezôk liliomait, mint növekednek, nem dolgoznak és nem fonnak; pedig mondom nektek, hogy Salamon minden dicsôségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, mely ma vagyon és holnap kemencébe vetik, az Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek!? Ne aggódjatok tehát mondván: Mit eszünk vagy iszunk, vagy mivel ruházkodunk? Mert mindezt a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti Atyátok, hogy mindezekre szükségtek vagyon. Keressétek azért elôször az Isten országát és az ô igazságát, és ezek mind hozzáadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnapi nap majd gondoskodik magáról. Elég a napnak a maga baja'' (Mt 6,25-34). Isten saját képmásai megteremtésének végtelen sok lehetôsége közül; mely elôtte lebegett, egynéhányat meg akart valósítani. Istennek ez az akarati ténye az ô tulajdonképpeni teremtési ténye. Amit Isten akar, az van. Az Istentôl akart dolgok úgy vannak, ott vannak, akkor és addig vannak, amint ô akarja.[30] Az akarás azonban egyben szeretés (igenlés). A teremtmények tehát éppúgy kiáradásai Isten jóságának és szeretetének, mint bölcsességének. A Bölcsességnek és Szeretetnek köszöni létezését minden egyes teremtmény. Ezért minden teremtmény magán hordja a Szentháromság ,,nyomát''. Két dolognak: a szenvedésnek és rossznak létezése okozhat nehézséget. A szenvedés okozta nehézség elméleti megoldása viszonylagosan könnyű, s ezzel gyakorlati elviselésére legalább is hatékony indítékot kapunk.[31] A szenvedésnek is van értelme. Nem vak végzetként szakad reánk, hanem Isten bölcsességébôl és jóságából származik. Ezért sohasem vnmagáért van, hanem valamiképpen a boldogságra irányul. Természetesen sokszor nehéz nekünk embereknek a szenvedésnek ezt a jellegét fölismernünk. Nem láthatunk bele Isten terveibe. Az erôs hit azonban megadja az erôt arra, hogy Isten rendeléseinek alávessük magunkat. Ezenkívül arra is kell gondolnunk, hogy a szenvedés az eredeti bűnnek egyik következménye (lásd 66. sk. lap). A rossznak létezésérôl még a következô fejezetben hosszabban beszélünk. Annyit azonban már itt is megjegyzünk, hogy azt Isten tulajdonképpen nem akarja, hanem csak megengedi. A rossznak forrása a teremtmény szabadakaratában van. Mihelyt Isten szabadakarattal fölruházott teremtményt alkot (lásd alább), ezzel adva van a vele való visszaélésnek lehetôsége is. Mindamellett bizonyos, hogy valamiképpen a rossznak is szolgálnia kell Isten terveit. A mindenható és mindentudó Teremtô számításait nem lehet keresztülhúzni. Szükséges, hogy valamiképpen a rossz is Isten bölcsességének és jóságának szolgáljon. Végül is ez utóbbi fog diadalt ülni! A látható világon kívül láthatatlant is tervezett és alkotott Isten: az angyalokat. A Szentírás számtalan helyen beszél az angyalok létezésérôl. Szent Pál pl. ezt mondja a kolosszeiekhez írt levelében (1,16): ,,Benne (Isten Fiában) teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok, az uralmak, a fejedelemségek és a hatalmasságok egyaránt''. Ez utóbbi szavakkal azt jelzi, hogy az angyalok között bizonyos fokozat van (,,az angyalok karai''), de róluk semmi közelebbit sem tudunk.[32] Az angyal szellem, vagyis olyan lény, amelyet érzékeinkkel meg nem ismerhetünk, mert nincsen teste; de van értelme és szabadakarata, tehát személy. Hitünk szerint Isten kezdettôl fogva minden angyalt a megszentelô kegyelemmel ruházott föl, közülök némelyek azonban vétkeztek.[33] Szent Judás Tádé levelében olvassuk: ,,Az angyalokat pedig, kik nem ôrizték meg méltóságukat, hanem elhagyták lakhelyüket, a nagy napnak ítéletére örök bilincseken sötétségben tartja (az Úr)'' (Jud 6). Az angyalok e bűne csakis a kevélység lehetett, mivel tisztán szellemi lény csak ilyen bűnt követhet el; a kevélység a szellem bűne. A teológusoknak majdnem egybehangzó véleménye szerint ez a bűn közelebbrôl tekintve lázadás volt a természetfölötti ellen. A világ kormányzásában a jó angyalokat használja föl Isten; Aquinói Szent Tamásnak helyes és szép gondolata, hogy az egész látható világ ezeknek a szent és tiszta szellemeknek védelme alatt áll. Ôrzik a csillagok pályafutását, a népek is valamelyik égi fejedelem oltalma alatt állnak. Nevezetesen minden embernek születésétôl fogva megvan a maga égi oltalmazója (,,ôrzôangyala'').[34] A liturgiában szintén az angyalok azok, akikkel együtt a háromszor ,,szent''-et énekeljük; ôk viszik áldozati ajándékainkat Isten színe elé az égi oltárra. Az ô szent közösségükbe jutunk az örök boldogságban, sôt tulajdonképpen már most is velük vagyunk: ,,Sion hegyéhez járultatok, és az élô Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és a sok ezernyi angyalok seregéhez'' (Zsid 12,22). A bukott angyalok, vagyis ,,ördögök'' -- ez biztos -- minden hatalmukban álló eszközzel háborút viselnek a természetfölötti rend ellen. ,,Ôk az isteni rendnek nagy megbontói'' (Vonier Oszkár bencés apát). Krisztus eljövetele elôtt nagy volt a hatalmuk. Ezt azonban Krisztus eljövetele megszorította: ,,Most fog kivettetni e világ fejedelme'' (Jn 12,31). Oly mértékben érvényesül befolyásuk, amily mértékben az emberek kivonják magukat Krisztus hatása alól. Szent Agoston az ördögöt láncra kötött kutyához hasonlítja, amely csak azt bánthatja, aki könnyelműen közelébe megy. Ezért figyelmeztet az apostol: ,,Ne adjatok helyet az ördögnek'' (Ef 4,27). Minden csendes mise után imádkozza az Egyház, hogy Szent Mihály, a mennyei seregek vezére, ,,a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, a kárhozat helyére'' taszítsa vissza. Ennek az Isten ellen dolgozó hatalomnak félelmetes valósága semmiképpen sem tagadható, ha a Krisztus ellen mindenütt föllángoló gyűlöletet tekintjük. De ,,e világ fejedelme már megítéltetett'' (Jn 16,11). A végsô gyôzelem Krisztusé (lásd 175., 177. skk. lapokat). A földi teremtés koronája az ember. Ôérette teremtette Isten a világot. Az ember a világ ura és királya. Róla mondja a Szentírás, hogy Isten saját ,,képére'' alkotta. Bizonyos értelemben minden teremtmény Isten képmása. Az ember azonban különösképpen Isten képére teremtetett. Ebben rejlik elsôsorban az ember természetes szellemi képességeinek: az értelemnek és akaratnak gondolata (,,Isten természetes képmása''). Hogy ezek valamiképpen Istenre vonatkoznak, már föntebb láttuk (49. lap). Abban az állapotban, amelyben az ember Isten kezébôl kikerült, ezek a képességek még teljesen épek voltak és birtokosukat valóban királyi méltósággal ruházták föl. Az embernek szellemi képességeivel Isten képét kellett a dolgokban fölismernie és Teremtôjük magasztalásával ezeket eredetükre visszavezetnie. ,,Minden teremtmény az emberbe és ennek értelmébe jutni törekszik, hogy bennük ismét hazajusson Istenhez'' (Eckehart Mester). Az emberben tehát a világ minden dolga megtalálja tulajdonképpeni értelmét. Az ember mintegy papi, azaz közvetítôi szerepet foglal el a teremtett világban. Összeköti az anyagi világot a szellem világával és Istennel. Ezért nevezték az embert a régiek ,,mikrokosmos''-nak, azaz ,,kis világ''-nak, vagy ,,a világ dióhéjban''-nak. Ezek után Isten úgynevezett ,,természetfölötti hasonmásá''-ra kell gondolnunk. A következô szakaszban errôl lesz szó. ======================================================================== 2. Az üdvösségterv A teremtés- és üdvösségterv Istennek a teremtésre vonatkozó bölcs gondolatait az eddig mondottakban elegendô módon még nem jellemeztük. Terve szerint az egész természetet nem magáért a természetért teremtette, hanem, mivel az értelmes teremtményt ,,saját képmásaként'' alkotta meg, Isten saját magára vonatkoztatva hozta létre. Isten bensô közösségbe akart lépni vele; azaz saját életében akarta ôt részesíteni. Azt a fiúságot, mellyel a Szentháromság második személye öröktôl fogva bír a mennyei Atyával szemben, kegyelmével a teremtményekre is ki akarta terjeszteni. A teremtményt tehát részesíteni akarta a fiúságban. Ami Isten örök Fiát természeténél és lényegénél fogva öröktôl kezdve megilleti, azt kegyelembôl és részesedés által a teremtménnyel közölni akarta, hogy ezáltal ez belevonassék a Szentháromság életébe, életkörébe. Világos, hogy ekkora jó messze fölülmúlja a teremtett természet jogcímét. Ezért ,,természetfölötti''. A teremtménynek teremtményt meghaladó, isteni tökéletességre kell jutnia. Másrészrôl a természetfölötti tökéletesedés teljesen azon a síkon van, amire a teremtett szellemnek mint saját tökéletességére kell törekednie, úgyhogy csak Istenben elégülhet ki vágyakozása és fejlôdhetnek ki teljesen képességei. ,,Azt a lényünkben rejlô természetfölötti kielégülést, amelyre a remény isteni erénye irányul, minden természetes reménybe beleoltva gondoljuk. Minden természetes vágyunk olyan beteljesülések felé feszül, melyek mintegy homályos tükrözései és elôre vetett árnyai, mintegy öntudatlan elôzetes gyakorlatai az örök életnek'' (Pieper József, vö. 174. lap). A természetfölötti kiteljesedés nélkül a természet szinte hiányos marad.[35] A természetfölötti mindig a természetnek tökéletesítése is, és sohasem megsemmisítése. Éppen ezért a természet önmagában véve sohasem juthat ellentétbe a kegyelemmel, hanem csak a bukott természet (lásd 70. lap), más szóval: a természetfölöttinek ellenszegülve bukik el a természet és vétkezik mind a Teremtô, mind saját maga ellen (így volt ez az angyalok bűnével is, lásd 54. lap). Isten a teremtményt gyermekévé fogadta. Ez elsôsorban abban nyilvánul meg, hogy Isten atyai szeretettel veszi körül: egyszülött Fia iránt tanúsított szeretetét kiterjeszti a teremtményre. A szeretet kifejezése a Szentháromságon belül a Szentlélek. Azt mondhatjuk tehát: Isten kiterjeszti Szentlelkét a teremtményre; a Szentlelket ajándékozza neki. Ez a maga részérôl saját képe szerint alakítja át a teremtményt, önmagának hasonmását nyomva beléje: a ,,megszentelô kegyelmet''. Ez részesülés Isten természetében, átistenülés. Isten ,,a fölötte nagy és drágalátos ígéreteket ajándékozta nekünk, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek'' mondja Szent Péter második levelében (1,4). A megszentelô kegyelem mindenekelôtt a mennyei Atya iránti új, egyenesen gyermeki szeretetben nyilatkozik meg, akivel a teremtmény oly bensô kapcsolatba jutott. A Szentlélek, miként a Szentháromságban az Atya és Fiú között az egység köteléke, éppen úgy immár a mennyei Atya és a gyermekévé fogadott teremtmény között is az. Ez tehát Isten eredeti gondolata az istenfiúságról. Szent Pál azonban az efezusiakhoz írt levelének elsô fejezetében, mely könyvünk beosztásának alapjául szolgál (lásd és 202. lapot), azt mondja, hogy Isten Jézus Krisztus, az Isten-ember által eleve gyermekeivé rendelt minket és benne nekünk megkegyelmezett. Isten Fiának megtestesülése tehát benne volt Istennek az emberi nem megkegyelmezésére vonatkozó örök gondolatában. Ennek megértetésére még a következôket kell elmondanunk. Isten a teremtéskor az elsô embernek, mint az egész emberi nem képviselôjének és ôsatyjának, a Szentlelket adta nászajándékul. Bebizonyult, hogy a merôben emberi ôsatya a Szentlelket maga és utódai számára elveszíthette és valóban el is veszítette (lásd a következô fejezetet). Hogy a Szentlelket el nem veszíthetô módon ajándékozza az emberi nemnek, Isten más utat választott, azt, amelyet -- minthogy Ádám bűnét elôrelátta -- öröktôl fogva kitervelt: maga Isten lett emberré. Ily módon az istenség és emberség mindörökre széttörhetetlenül és szétszakíthatatlanul egyesült egymással. Szent Cirill, Alexandria püspöke (+ 444), mondja Szent János evangéliumához (7,39) írt magyarázatában: ,,Isten, az Ige, aki ment minden változandóságtól, emberré lett, hogy mint ember az elnyert ajándékot (a Szentlelket) ezentúl állandóan és szilárdan megôrizze az (emberi) természet számára'' (5. könyv, 2. fejezet). Így tehát az Isten Fiának megtestesülése kezdettôl fogva benne volt Isten terveiben. Az Isten-ember által, mégpedig egyedül általa, kapcsolódott össze Isten elválaszthatatlanul az emberi természettel. Most már soha többé nem veszhetik el az egész emberi nem; most már mi egyes emberek is újra meg újra megtalálhatjuk az Isten-emberben Istent és az üdvösséget, ha szerencsétlenségünkre elveszítettük. Isten megtestesülése nélkül ez nem volna lehetséges. Ezenkívül a kegyelem bôsége is sokkal gazdagabb lett azáltal, hogy maga az Isten Fia lett az emberi nem egyik tagjává. Így minden egyes ember számára megnyílt a nagyobb állhatatosság és hűség erôforrása. Minderrôl azonban késôbb részletesebben lesz szó. ======================================================================== 1. Az eredeti szentség A megváltás szükségessége: az eredeti bűn Hogy milyen az ember ún. eszményképe Isten elméjében, láttuk az elôbbi fejezetben. Isten e tervét az idôk kezdetén meg is valósította. Az ember, férfi és nô, nagyszerű adományokkal ellátva került ki a Teremtô kezébôl. Természetes szellemi-testi adományai zavartalanul tiszták voltak. Bírta a megszentelô kegyelmet, s ez ôt Isten gyermekévé tette, akinek része van a mennyei Atya természetében. Ezért egészen sajátos értelemben Isten ,,fogadott gyermeke'' volt: nemcsak pusztán jogi szempontból, hanem bensô jellege és mivolta szerint is, amennyiben lelke Isten lényének hasonmása volt. Lelkének ebbôl a természetfölötti fölruházásából folynak az elsô embernek Istentôl kapott egyéb ajándékai, amelyek tulajdonképpen nem természetfölöttiek, azaz nem haladják meg teljesen az emberi természet határait, s mégis Isten különös adományai a természetfölöttiekkel fölruházott fogadott-gyermeke számára; ezért természetenkívülieknek nevezzük ôket. Ezekhez az adományokhoz tartozik a halhatatlanság, a minden szenvedéstôl és fájdalomtól, az élet minden fáradságától és roskatagságától való mentesség is. Ezekhez tartozik továbbá az emberi természet csodálatos összhangja, amennyiben az alsóbbrendű rész teljesen és ellenszegülés nélkül alá volt vetve a magasabbrendűnek, az emberben tehát az érzékiség nem okozhatott ,,kísértés''-t. Az ember természetes és természetfölötti mivolta között sem volt szakadás. Egyik a másikhoz hangolódott, egyik a másikkal harmonikusan összekapcsolódott. Ezenfölül az egész emberenkívüli természet minden ellenkezés nélkül szolgája volt az embernek. Amíg az ember értelme alávetette magát Istennek, az egész természet is -- az emberben, s az emberen kívül egyaránt -- alárendelte magát az értelemnek. Az elsô ember lakóhelye fölött Isten különös gonddal ôrködött, s az mindenben megfelelt az ember fönséges fölruházottságának. Így lett a ,,paradicsom'', melyet a Szentírás leír, a gyönyörűség kertjévé. Az ember köteles volt a paradicsomot ,,művelni és ôrizni''. Ezekkel a szavakkal Isten kultúra teremtésére adott megbízást. Vidám, nem fáradságos munkával kellett az embernek a földet s ennek erôit meghódítania: ,,Töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá''. Az Isten kezébôl nem teljes kialakultságában kikerülô teremtett világot ki kellett fejlesztenie s így Isten munkatársává kellett lenne.[36] Ebbôl a boldog és ártatlan állapotból azután halál nélkül jutott volna az örök életbe, végképpen és örökké boldogítóan egyesült volna Istennel az Isten látásában (lásd 173. sk. lap). Ezt a minden teremtményt végtelenül fölülmúló boldogságot, amely természeténél fogva egyedül csak Istené, az embernek azzal kellett kiérdemelnie, hogy gyermekiesen odaadó módon meghódol Isten elôtt. Ezért adta az Úr az embernek a paradicsomban azt az egy parancsot, amelynek megtartása örökké boldoggá tette volna. ======================================================================== 2. Az ôsbűn (4) A megváltás szükségessége: az eredeti bűn Ámde rátámadt a kísértés az emberre, hogy próbára tegye. Az ördög -- tehát egyik azok közül a kevélységük miatt elbukott szellemek, azon elsô teremtmények közül, akik a Teremtô ellen föllázadni merészkedtek - - odaférkôzött, mégpedig kígyó alakjában az emberhez.[37] Fölötte furfangos módon azt a hitet keltette az emberben, hogy az isteni parancs túlságosan szigorú, sôt egyenesen igazságtalan. Parancsával Isten az embert nagy jótól akarja távoltartani, nevezetesen a jónak és rossznak megismerésétôl. Ezzel az emberben fölkeltette azt a vágyat, hogy maga ismerje meg a jót és rosszat; ne más mondja meg, mit kell tennie s mit kell elhagynia, hanem maga döntsön róla. Az ember engedett a csábításnak. Megszegte a parancsot s így vétkezett kevélységgel és engedetlenséggel. A kevélységben és a kevélységbôl származó engedetlenségben rejlik a teremtmény nagy igaztalansága, nagy hazugsága a Teremtôvel szemben. A kevélység tagadása a Teremtô és teremtmény között lévô valóságos viszonynak. A teremtménynek a Teremtôtôl való teljes függése elismerést követel, s ezt a kevélység megtagadja. Éppen ebben található a kevélység és engedetlenség becstelensége, hazugsága és természetellenessége. A tett elkövetése után természetesen ,,megnyílt'' az elsô emberpár szeme, de másképp, mint várták. Szörnyű fölismerés volt. Rögtön érezték azt a hatalmas szakadást, melyet így a teremtett világban okoztak. Egyszerre szörnyű szakadék tátongott Isten és a világ között. Épp így azt is mindjárt megérezték, hogy a bennük lévô harmónia eltűnt: tapasztalták az érzékiség lázongását; s mindjárt észrevették talán az ôket körülvevô természet lázadását is. Mindebben megismerték a megbántott Teremtô-Isten haragját és féltek. Mindjárt mutatkozott az értelem elhomályosulása is, mivel az elsô emberpár Isten elôl elrejtôzni próbált. Isten kimondotta ekkor ítéletét a bűnös teremtmény fölött. Elsôsorban a kísértôvel szemben újította meg kárhoztató ítéletét,[38] azután az emberre szabta ki, hogy élete ettôl fogva telve lesz fáradsággal, és -- ez a fôdolog -- ettôl kezdve a halál hatalmába kerül, az Isten-távolság lelki halálának hatalmába, amely szükségképpen örök kárhozatban végzôdik, és a testi halál hatalmába, amely így a ,,porból lettek'' sorsa lett. Ugyanebben a pillanatban azonban -- s ebben mindjárt ismét megnyilvánul Isten nagy irgalma -- megígéri a Teremtô a bűnös emberiségnek a Megváltót, aki -- asszonytól születve -- végleg megtöri majd a gonosznak hatalmát, habár csak azáltal, hogy Ô maga is sebet kap az ellenségtôl.[39] ======================================================================== 3. Az eredeti bűn A megváltás szükségessége: az eredeti bűn Az elsô ember bűnével nemcsak saját magának ártott. Ádám -- mint a trienti egyetemes zsinat (1545-tôl 1563-ig) mondja -- a mi számunkra is elveszítette a szentséget és megigazultságot s az egész emberiségre átszármaztatta a bűnt, a lélek halálát, és a bűn következményeként a halált, a szenvedést, a fáradságot és kísértést. Van tehát valami kötelék, amely által Ádám bűne végzetszerűen átszáll reánk, és ez a kötelék, ugyancsak a trienti zsinat szerint, a származás. Miként szállhat át reánk a leszármazás útján bűn, az hittitok és az is marad, ezért sohasem tudjuk teljesen és egészen megérteni. Aquinói Szent Tamás szerint az Ádámtól leszármazó emberek valamennyien mintegy egy testnek tagjai. Miként egyik tagnak, mondjuk a kéznek, cselekedete résztvesz az akaratnak a jóra vagy rosszra való elhatározásában s a cselekedet jó vagy pedig bűnös (pl. gyilkosság), éppúgy az emberi nem minden ,,tag''-jának is része van az ôsatya bűnében, aki a nemzés által indítja ôket, miként az akarat a tagokat. E titok némiképp világosabb lesz elôttünk, ha meggondoljuk, hogy természetesen nem bűntett-rôl, hanem bűnállapotról van szó. Az emberben a bűn elkövetése után mindaddig megmarad a bűnállapot, amíg tettét meg nem bánja és ôszinte bánattal jóvá nem teszi. Vagyis ha megmarad benne az elmúlt tett igenlése: ,,Ha még nem tettem volna meg, most követném el''. Az akarat igenlése mindaddig a rosszra irányul, amíg az ember az akarat erélyes elfordulásával az elkövetett cselekedet kárhoztatását ki nem küzdi. Hasonlóképpen Ádám cselekedetének is az a következménye, hogy az akarat (állapotszerűen) Isten ellen lázadásra irányul, a rosszra hajlik. A lélek visszairányítását a jóra, Isten felé csak a megszentelô kegyelem végezheti. A megszentelô kegyelem elvesztése a rosszra való hajlást, legalább is az Istenhez való teljes ragaszkodás hiányát föltételezi, pedig ezt Istennek el kell várnia az embertôl, ha az embert gyermekeként akarja szeretni. Most az emberek a megszentelô kegyelem nélkül jönnek a világra, a jóra való állapotszerű hajlam nélkül, ama jóság nélkül, melyet Isten nekik szánt. Sôt bizonyos mértékben hajlanak a rosszra és egyben helyeslik azt a lázadást, amellyel az elsô ember Isten ellen föltámadni merészkedett. Minden Ádámtól származó emberben bizonyos közösség (,,szolidaritás'') van ôsatyja bűnével, bizonyos ,,belevontság'' abba a bűnbe (együttműködés a bűnös cselekedetben). ,,A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett'' (Róm 5,12). Ennek az ,,öröklôdô bűn''-nek következménye azután az emberben a szenvedés, fájdalom, halál, az alsóbbrendű ösztönöknek lázongása a felsôbbrendűek ellen, a bensô összhang, de egyben az egész környezettel való külsô összhang megzavarodása is. Szörnyű továbbá az is, hogy ennek a rosszra való hajlamnak elmaradhatatlan következményeként mindazok, akik az eredeti bűnnel születnek, súlyos személyes bűnöket követnek el, úgyhogy ha nem volna Megváltó, valóban az egész emberiség az örök kárhozatba rohanna. Szinte irigyelnünk kellene a gyermekeket, akik személyes bűn nélkül, pusztán az eredeti bűnnel megterhelten halnak meg. Szent Ágoston egyik írásában megrázó szavakkal fejezi ki ezt az igazságot:[40] ,,Ádám egyszersmind utódait is, akiket saját személyében, mint gyökerükben, a bűn elkövetésével megrontott, a halálbüntetés és a kárhozat kötelékeivel körülhálózta: úgyhogy mindaz, aki tôle származik, az eredeti bűnnel születik és ennek következményeképpen különféle tévedéseken és fájdalmakon keresztül megrontóival, a hűtlen angyalokkal együtt a végnélküli kárhozatba jut. »Amint a bűn egy ember által jött be e világba és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett« (Róm 5,12)... Így volt tehát az emberi nemmel: a kárhozat ítéletével sújtott emberiség a rossz hatalma alá került, sôt valósággal benne fetrengett s egyik rosszból a másikba rohant; és az angyalok bűnbeesett csoportjával együtt méltó büntetéssel lakolt a gonosz hűtlenségért''. (Enchiridion sive De fide, spe et caritate 26 sk. pont.) Az emberi nemnek az eredeti bűn állapotában való helyzetét, az értelem elhomályosulását, Isten haragját, szemléltetôen írja le Szent Pál is a rómaiakhoz írt levelének elsô fejezetében: ,,Az Isten haragja megnyilvánul az égbôl azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik lefogva tartják az isteni igazságot igazságtalansággal... Mivel, ámbár megismerték az Istent, nem dicsôítették ôt, mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üresek lettek gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat és esztelenek lettek, és fölcserélték a halhatatlan Isten dicsôségét halandó embernek... (és állatoknak) a képmásával. Ezért az Isten átadta ôket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik elcserélték az Isten igazságát hazugságra és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtôt... Ezért az Isten átadta ôket meggyalázó szenvedélyeiknek... és elvették megtévedésüknek megfelelô bérét'' (Róm 1,18-27). E szerint most már nem úgy hordjuk magunkban az emberi természetet, amint az az Isten alkotó kezébôl kikerült. Ha nem is rombolódott szét, mégis megsérült, önmagában kárt szenvedett. A természetfölötti ellen való lázadást is azóta ismeri természetünk. Az itt rajzolt kép bizony sötét. De egyet mindjárt meg kell gondolnunk: az eredeti bűn mintegy sötét háttér, melyre Isten a megváltás fénylô képét festi rá. Az eredeti bűn minden borzalmán keresztülragyog az a gyôzelmes tudat: Van Megváltónk! Szent Pál is érezte magában az eredeti bűn következményeit, de azt is tudta, ki szabadíthatja meg tôlük: ,,Más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen... Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétôl? Az Istennek a kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által'' (Róm 7,23-25). ======================================================================== 1. A Megváltó A megváltás Nemcsak a lényegükbôl származó távolság, hanem a bűn által támasztott mélység miatt is egymástól szétválasztott természeteknek, istenségnek és emberségnek kellett egyesülniök egymással -- mégpedig egyszersmindenkorra. A teremtmény ellenszegült a Teremtônek; bűn volt ez Isten végtelen fönsége ellen, s erre Istennek azzal kellett felelnie, hogy az emberi nemet elveti és a saját szoros közösségébôl kitaszítja. Ennek a szörnyűségében meg nem mérhetô bűnnek és az isteni fönség megsértésének kiengesztelése, az istenségnek és az emberségnek újra kibékítése és összekapcsolása végett akart Isten Fia emberré lenni. Egyesült tehát istenség és emberség és így a vétkezô emberiségnek egyik tagja méltó, azaz végtelen elégtételt tudott szolgáltatni a végtelen sértésért. Hogy Isten megkegyelmez az embernek, az lényegében nem más, mint hogy Isten gyermekévé fogadja, azaz az Ô egyszülött Fiának fiúságában részesíti. Ennek megfelelôen Isten Fia, a Szentháromság második személye, emberré lett. Ezzel -- legalább is elôttünk -- nyilvánvalóbb lett, hogy a Fiúnak elégtételt kellett szolgáltatnia az Atya részére. Elégtételt azonban csak másik személynek adhatunk. Látjuk tehát, hogy a megváltás tana teljesen beleágyazódik a Szentháromság titkába. Ez az ,,Isten-ember'', aki -- mint föntebb mondottuk -- Isten eredeti terve szerint mintegy a mindenség középpontja volt (lásd 59. sk. lapot, vö. 175. skk. lapokat is), a mi Urunk és Üdvözítônk, Jézus Krisztus. Hogy Krisztus igaz Isten volt, mindennél jobban kitűnik saját tanúbizonyságából. Egykoron -- éppen a templomszentelés ünnepe volt, december közepe, tehát az esôs idôszak, amikor nem egyszer felhôszakadásszerű esôk zuhognak alá -- az Üdvözítô a ,,Salamon tornácá''-nak nevezett födött oszlopcsarnokban, a templom külsô elôcsarnokának belsô oldala mellett járt-kelt. Körülvették Ôt a zsidók és kérdezték: ,,Meddig tartod függôben lelkünket? Ha te vagy a Messiás (= Krisztus = Felkent, vagyis a prófétáktól megjövendölt Megváltó), mondd meg nekünk nyíltan''. Az Üdvözítô azt válaszolta, hogy ô már réges-régen eléggé világosan megmondotta nekik. Ha akarták volna, már régóta hinnének benne. S feleletét ezekkel a szavakkal fejezi be: ,,Én és az Atya egy vagyunk!'' Ekkor a zsidók köveket ragadtak föl, hogy megkövezzék ôt. Tehát egészen pontosan megértették, hogy Istennel egyenlôvé tette magát, de mint mindig, most is istenkáromlásnak minôsítették nyilatkozatát, amiért a zsidó törvény szerint a megkövezés büntetése járt (Jn 10,22-32). Mikor Fülöp apostol az utolsó vacsorán ezt a némiképp balga kérést terjesztette a Megváltó elé: ,,Uram! mutasd meg nekünk az Atyát'', Jézus így válaszolt: ,,Annyi idô óta vagyok veletek és nem ismertél meg engem!? Fülöp! aki engem látott, látta az Atyát is... Nem hiszed-e, hogy én az Atyában és az Atya énbennem vagyon?'' (Jn 14,8-10). Ugyanezt az igazságot fejezi ki a Megváltó azzal is, hogy saját nevében bocsátja meg a bűnöket, amint ezt a zsidók szintén helyesen fölismerték. Ugyanígy történt, midôn a ház tetején keresztül az inaszakadtat leeresztették eléje. Jézus így szólt hozzá: ,,Fiam! megbocsáttatnak neked a te bűneid''. Az írástudók, akik sohasem akarták levonni az egyetlen helyes végsô következtetést: hogy Krisztusnak alá kell vetniök magukat, ezt gondolták magukban: ,,Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?'' Jézus rögtön meglátta gondolataikat s mondá nekik: ,,Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Tudjátok meg, hogy az Emberfiának hatalma vagyon a földön a bűnöket megbocsátani''. Majd mondá az inaszakadtnak: ,,Mondom neked: Kelj föl, vedd ágyadat és menj házadba''. Némiképp elfogadja a zsidók gondolatmenetét, mintha csak ezt akarná mondani: ,,Minden bizonnyal csak egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket. De csodával bizonyítom be nektek, hogy megvan ez a hatalmam, tehát Isten vagyok'' (Mk 2,1-12; Mt 9,1-8; Lk 5,17-26). Végül említsük még meg Krisztus ama szép szavait, melyeket Máté (11,25-27) és Lukács (10, 21 sk.) ôriztek meg számunkra, s amelyekben az Isten Fiának a mennyei Atyával való egyenlôsége fejezôdik ki: ,,Hálát adok neked Atyám! mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektôl és okosaktól, és kinyilatkoztattad a kisdedeknek. Igen Atyám! mert így tetszett neked. Mindeneket átadott nekem Atyám; és senki sem ismeri a Fiút más, mint az Atya, az Atyát sem ismeri senki más, mint a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni''. Ezzel és számtalan más kijelentésével bebizonyítja a Megváltó, hogy Ô valóban az, akirôl egykor Izaiás próféta megjövendölte: ,,Gyermek születik ugyanis nekünk, És Fiú adatik nekünk, S a fejedelemség az ô vállára kerül, És leszen az ô neve: Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hôs, Az örökkévalóság Atyja, A béke fejedelme'' (Iz 9,6). s akit 7-8 századdal elôbb ,,Emmanuel''-nek, azaz ,,Velünk az Isten''- nek nevezett Izaiás (7,14). Ezért a hitért számtalan vértanú ontotta vérét, ezt a hitet erôsítette meg ünnepélyesen a Krisztus istenségét tagadó Arius tévedésével szemben 325-ben a niceai egyetemes zsinat, amely Krisztusról megvallotta, miként még mindig imádkozzuk a szentmise hitvallásában (Credó-jában): ,,Isten az Istentôl, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentôl. Született, nem alkottatott, egy-lényegű az Atyával''. Ez az Isten Fia -- így tanít bennünket a mi hitünk -- a Szűz méhében emberi természetet vett föl. Földi életében úgy jelenik meg elôttünk, mint valóságos ember, aki eszik és alszik, aki a járásban elfárad, sôt -- s ez az esemény beszél legvilágosabban -- az Olajfák hegyén rettenetes halálfélelmet él át, még az emberi akaratnak természetes lázadozását a halál ellen is megtapasztalja, de természetesen ezt az akaratot rögtön aláveti mennyei Atyjának: ,,Atyám! ha lehetséges, múljék el tôlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te''. Igen, Krisztus közülünk való ember akart lenni, aki született, miként az emberek születnek. Csak így lett az emberiség tagja, csak így származott a Megváltó magából az elesett emberi nembôl, a Kiengesztelô a sértôk családjából. Krisztusban tehát két természet van, isteni és emberi, s e kettô egy személyben egyesült. Ezért nevezzük ezt az egyesülést ,,személyi''-nek, görög szóval ,,hiposztatikus''-nak (hypostasis = személy): egy személy és két természet. Hogy a természetrôl és a személyrôl világos fogalmunk legyen, menjünk végig a következô gondolatokon. Krisztusról különbözôket állíthatunk; ezek közül egynéhányat itt egymás alá írunk: Krisztus született 1 örökkévaló 2 meghalt 1 változhatatlan 2 a világ teremtôje 2 Ezek közül a jegyek közül egypár összeillik, néhány pedig nyilvánvalóan ellentmond egymásnak (az összeillôket ugyanazon számjeggyel láttuk el). Minden Krisztusról mondható állításunkban két kört találunk, melyek összetartoznak, ennélfogva közös gyökerüknek vagy forrásuknak kell lennie; a bárkirôl elmondható állításoknak eme forrását természetnek vagy lényegnek, míg azt, akirôl elmondjuk, személynek nevezzük. A személyt és természetet (vagy lényeget) tehát a következôképpen határozhatjuk meg: személy az, akirôl valamit állítunk, a tulajdonságok hordozója; természet ellenben az, aminek alapján valamit állítunk, a tulajdonságok foglalata, forrása. Krisztus örökkévaló isteni természete alapján, meghalt emberi természeténél fogva. Isteni és emberi természet egy személy (mégpedig az isteni személy) egységében egyesült. Isten emberré lett. Az, aki öröktôl fogva Isten volt, az idôben emberi természetet vett föl. Ezt a tanítást három egyetemes zsinat két téves tanítással szemben megvédelmezte és megállapította. A tévtanító Nestorius, konstantinápolyi pátriárka, azt állította, hogy Szűz Mária semmiképpen sem Isten Anyja. Ô embert szült, akivel Isten, mint más megigazult (a kegyelem állapotában lévô) emberrel, késôbb egyesült. Vele szemben Szent Cirill, alexandriai pátriárka, védelmezte az igaz tanítást; a harmadik egyetemes, Efezusban tartott zsinat (431) megvédte az ,,Isten Anyja'' címet. Eutyches, konstantinápolyi archimandrita (körülbelül annyi, mint apát), viszont azt tanította, hogy Krisztus éppen nem valóságos ember; az istenség ,,fölszívta'' magába az emberséget (az egy- természet tana vagy ,,monofizitismus''). Nagy Szent Leó pápa (+ 461) képviselôjének elnöklete alatt tartották meg a chalcedoni zsinatot 451- ben. Midôn fölolvasták Szent Leó levelét, amely Krisztus két természetének tanát világosan kifejti, a zsinat atyái fölkiáltottak: ,,Ez az atyák hite, ez az apostolok hite: így hiszünk mi mindnyájan, Szent Péter Leó ajkával szólt hozzánk!'' Végül az ötödik, Konstantinápolyban tartott, egyetemes zsinaton (553) megalkották a ,,hiposztatikus egység'' = ,,a személyi egyesülés'' kifejezést. Milyen következményei vannak ennek az egyesülésnek elsôsorban is magára Krisztusra vonatkozólag? Mindenekelôtt azt jelenti, hogy Krisztus embersége az Isten Fia fiúságában részesül, hogy tehát egy ember, aki hozzánk hasonlóan a földön jár-kel, Istennek a Fia. Mint ilyennek joga van az Isten Fiának örökségére, elsôsorban Isten atyai szeretetére, más szóval a Szentlélekre (vö. 59. lapot). Az Atya-Isten Krisztus emberségére is kiterjeszti a Szentlelket, mégpedig úgy, hogy ez Krisztus embersége számára nem meg nem érdemelt kegyelem többé, hanem valóságos joga van hozzá, hiszen Krisztus embersége Isten természetes Fiának embersége. A Szentlélek pedig a maga részérôl a kegyelmek teljességével árasztja el Krisztus emberségét, önmagának annyira tökéletes képmását nyomja rá, amennyire csak lehetséges. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a hiposztatikus egység magában véve követeli ugyan Krisztus személyes ,,szentségét'', vagyis hogy emberi lelke és lelki képességei Isten természetében részesedjenek, de közvetlenül még nem jelenti azt. Krisztus emberi lelkébe is elôbb bele kell szállnia a megszentelô kegyelemnek, s így azt az emberek, sôt általában a teremtmények köre fölé emelnie és Istenhez hasonlóvá tennie. Minthogy a megszentelô kegyelem bizonyos tekintetben a Szentlélek kiáradása, a Szentléleknek sajátmaga belevéste képmása, a megszentelést ,,a Szentlélekkel való fölkenésnek'' szeretik nevezni az egyházatyák. Ezért mondja Krisztusról egyik írásában Szent Cirill, akit már többször idéztünk s akit Nagy Szent Leóval együtt bizonyára a Gondviselés választott ki, hogy az Isten-ember titkába különös mélységgel behatoljanak: ,,Mint ember szintén fölkent és megszentelt volt, mint valóságos Isten azonban, amennyiben az Atyától ered, saját Lelkével (azaz a Szentlélekkel, aki tôle és az Atyától származik; lásd 44. skk. és 48. sk. lapot) elsôsorban is önnön templomát (= saját emberségét) szenteli meg és általa minden teremtményt''. (Ezt a gyönyörű helyet a maga teljességében lásd a Függelékben, 5. szám.) Az eddigieket így is mondhatjuk: Krisztus embersége az istenséggel való hiposztatikus egyesülése folytán objektíve szent, szubjektív szentsége pedig ennek az egyesülésnek következménye. Krisztusban tehát a legnagyobb teljességgel megvan a megszentelô kegyelem (azaz emberi lelkének részesedése az isteni természetben), úgyhogy Krisztus embersége mint istenségének eszköze a maga részérôl viszont oka lehet a mi megszentelôdésünknek a megszentelô kegyelem által (lásd lentebb 101. skk. lapokat). ,,Láttam a Lelket'' -- tanúsítja Keresztelô Szent János -- ,,mint galambot leszállani az égbôl; és rajta maradt. És én nem ismertem ôt; hanem aki vízzel keresztelni küldött engem, az mondá nekem: Akire látod a Lelket leszállani és rajta maradni, ô az, ki Szentlélekkel keresztel'' (Jn 1,32 sk.). Az Isten Fia megtestesülésének másik következményét is meg kell említenünk e helyen. Természetszerű közvetítô lett Isten és az emberek között. ,,Hiszen -- mondja Szent Pál -- egy az Isten s egy a közvetítô is az Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus'' (1Tim 2,5). Krisztus tehát természeténél fogva a fôpap. A megtestesülés ténye pappá szentelte, és mindaz, aki magát egyébként papnak nevezi, csak azért érdemli meg ezt a nevet, mert e név Krisztusra mutat (az Ószövetségben, némileg a pogányoknál is) vagy pedig azért, mivel Krisztus papságában részesül, Krisztusnak helyettese (az Újszövetség papjai). Szent Pál errôl is részletesen kioktat bennünket a zsidókhoz írt levelének 4. és 5. fejezetében: ,,Olyan nagy fôpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia... Mert nem olyan fôpapunk van, aki nem tudna részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki mindenben hasonlóképpen kísértést szenvedett, a bűnt kivéve... Mert minden fôpap, emberek közül választván, emberekért rendeltetik az Isten elôtt való ügyeikre, hogy ajándékokat és áldozatokat mutassanak be a bűnökért; ki részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygôk iránt, mert ô maga is körül van véve gyöngeséggel... És nem is veszi senki magának ezt a tisztséget, hanem akit Isten hív, mint Áront''. Ez a két föltétel: elôször, az emberek közül legyen kiválasztva, hogy velük együttérezhessen, másodszor pedig, hogy Isten hívja meg, Krisztusban teljesült: ,,Így Krisztus nem önmagát dicsôítette meg, hogy fôpappá legyen, hanem az, aki mondotta neki: »Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged«... Ki testének napjaiban (mindenekelôtt az Olajfák hegyén) imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatván Annak, aki ôt megszabadíthatta a haláltól, meghallgattatott az ô hódolatáért, is noha Isten Fia volt, engedelmességet tanult azokból, amiket szenvedett; és a befejezéshez jutván, örök üdvösség oka lett mindazoknak, kik neki engedelmeskednek, Istentôl fôpapnak neveztetvén Melkizedek rendje szerint'' (Zsid 4,14-5,10). Ahol pap van, ott áldozat is van. A 3. pontban kifejtjük majd, mint mutatta be áldozatát Krisztus, a fôpap. De elôbb még arra irányítsuk gondolatainkat, aki a megtestesülésben döntô módon közreműködött: Máriára, Isten Anyjára. Mellette hűséges társként ott áll Szent József, kit e földön az Isten Fia atyjának tartottak. ======================================================================== 2. A Megváltó Anyja A megváltás Igazán jellemzô, hogy a nép katolikus érzéke rögtön fölzúdult Nestorius téves tanítása ellen, mihelyt az Mária istenanyai címét támadni kezdte (lásd 76. lap). A keresztény nép valóban a legbensôbben összenôtt ezzel a titokkal. Ebben a formulában: ,,Mária Isten Anyja, Mária Istent szült'', fejezôdik ki leghatásosabban az a hittitok, hogy az emberi és isteni természet az egy isteni személyben egyesült egymással. Azt az igazságot, hogy Mária Isten Anyja, az efezusi zsinat (431) ünnepélyesen kihirdette, amire az egész világon nagyon föllendült a Szűz Mária-templomok építése (pl. a Santa Maria Maggiore Rómában). Ez az igazság a forrása mindazoknak a kiváltságoknak, melyeket a keresztény hit Szűz Máriának tulajdonít, s amelyeket a következôkben tárgyalunk. Hitünk szerint elsôsorban is az örökös szüzesség dicsérete illeti meg ôt. Hogy Mária az Isten Fiának fogantatása és születése elôtt szűz volt, s hogy mindig szűz akart maradni, az kétségtelenül kiviláglik azokból a szavakból, melyekkel a méhében végbemenô nagy titokról az üdvözlô angyaltól fölvilágosítást kér: ,,Miképpen leszen ez, mikor férfit nem ismerek?'' Hogy szüzessége késôbb is minden szempontból a legtökéletesebben sértetlen maradt, ugyancsak örökös szüzességi fogadalmából nyilvánvaló. Mert egyáltalán nem lehet megérteni, hogy Mária ez után az annyira szent esemény után eredeti szándékát föladta volna. Ezt abból a ténybôl is láthatjuk, hogy az Üdvözítô halálakor Szent Jánost Mária fiává jelöli ki, Máriát meg Szent János oltalmába ajánlja: ,,Asszony! íme a te fiad'', ,,Íme a te anyád!'' Éppen ezért az Egyház kezdettôl fogva valóban szentül megtartotta Mária örök szüzességének hitét. Csupán Tertullianus egyházi író (+ 220 után), aki nagyon tehetséges ember volt ugyan, de szertelenségre hajlott és tévedésben halt is meg, valamint Jovinianus (+ 400 és 406 között) merészeltek abban kételkedni. De az igaz hit mindjárt elleneszegült, s azóta is rendíthetetlenül fönnáll. Jézus testvérei, akikrôl a Szentírás beszél, a mi fogalmaink szerint Jézus unokatestvérei. Ábrahám is ,,testvér''-nek nevezi unokaöccsét, Lótot, miként akkoriban a rokonokat általában fitestvéreknek és nôtestvéreknek szokták hívni. Az ifjabb Szent Jakab apostol és testvére József, akiket Máté (27,56) említ s egyebütt is ,,Jézus testvérei''-nek neveznek, egy másik Máriának fiai voltak; errôl a Máriáról mondja Szent János (19,25), hogy Krisztus keresztje alatt a szent asszonyok között állott s ugyancsak e szentírási hely szerint az Isten Anyja ,,nôtestvére'' és Kleofás (vagy Alfeus) felesége volt. Ezt az Alfeust a régi hagyomány, melyet Hegesippus (+ 180 körül) és Szent Jeromos (+ 419) bizonyítanak, Szent József fitestvérének tartotta. Az a Mária tehát az Isten-anya sógornôje volt s gyermekei Jézus unokatestvérei. Annak tökéletes lelki és természetfölötti szépsége, akit Isten az Ô szent Fia megtestesülésének titkában oly bensô szerepre méltatott, leginkább kitűnik abból a hitigazságból, melyet IX. Pius pápa a földkerekség püspökeinek megkérdezése után 1854. december 8-án a hívô nép örömujjongása közben kihirdetett: Mária, az Isten Anyja, létezésének elsô pillanatától kezdve Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szennyétôl ment maradt (,,szeplôtelen fogantatás''). Ezt a tanítást a szenthagyomány világosan magábanfoglalja; a Szentírás is valószínűsíti, de kifejezetten nem beszél róla.[41] A szentatyák fáradhatatlanok az Isten Anyja szeplôtelen tisztaságának és szentségének magasztalásában, s a bűnbeesés elôtti Évával hasonlítják össze, de nála jóval többre tartják. Mária egyik régi magasztalója volt Szíriai Szent Efrém (+ 373)·,,Nisibisi himnuszai''-ban az edessai egyház így szólítja meg az Urat: ,,Csak Te és Édesanyád vagytok teljesen és tökéletesen szépek, nincsen benned, Uram, szeplô, Édesanyádban sincs semmi folt. E két szépség közül melyikkel hasonlíthatók össze gyermekeim?'' (27,8). A középkori hittudósok körében e tanra vonatkozólag bizonyos tétovázás keletkezett, mivel attól féltek, hogy az Krisztus megváltásának jelentôségén csorbát ejthet. Kiváltképp Duns Scotus János, ferences hittudós (+ 1308), oldotta meg ezt a nehézséget, megállapítván azt, hogy sokkal tökéletesebb módon történt Mária megváltása, mint a mienk. Mária Krisztus megváltására való tekintettel a bűnnek minden szennyétôl mentesült. Egyébként pedig bizonyára a bölcs isteni Gondviselés intézte úgy, hogy ebben a kérdésben nem annyira a hittudósok tudománya, mint inkább a nép egyszerű és eleven hite esett döntô súllyal a mérleg serpenyôjébe. A szeplôtelen fogantatás ünnepét Keleten már a 7., Nyugaton pedig a 9. században megülték. A pápák többször megtiltották, hogy e tanra hátrányos dolgot tanítsanak. Végül -- mint mondottuk -- IX. Pius megállapította, hogy ezt az igazságot valóban az egész földkerekségen mindenütt hitték és tanították s ezért ünnepélyesen dogmaként kihirdette. Hogy a Szent Szűz testével együtt fölment a mennybe, azt az Egyház általánosan tanítja, amirôl ,,Mária mennybemenetelének'' (Nagyboldogasszonynak) ünnepe tanúskodik. Az Isten Anyjának kiválóan megkülönböztetett helye van Isten üdvösségtervében és ez vallási életünkre vonatkozólag is nagyjelentôségű. Mária, mint Krisztus Anyja, a mi anyánk is, hiszen mi Krisztus testének a tagjai vagyunk (lásd lent 111. skk. lap). A megváltás művét Isten mintegy függôvé tette az ô beleegyezésétôl s ezért megkérdezte, akar-e anyja lenni annak, aki mindenkitôl eltaszítva gonosztevôként hal majd meg a kereszten. Mária e szavakkal egyezett bele: ,,Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint'' (Lk 1,38). Így lett a megváltás segítôtársa, Krisztus életáldozatának nagy szerpapnôje, aki az áldozati ajándékot, vagyis Krisztus testét odanyújtotta és a kereszt alatt állva vele együtt föláldozta. Anyánkká is lett, a kereszt tövében fájdalmakban szült bennünket. Ezen alapszik az a vélemény, melyet az utolsó pápák gyakran kimondottak, hogy Mária minden kegyelemnek közbenjáró közvetítôje és kezelôje. Jól jegyezzük meg: ,,közbenjáró'' közvetítô. Az egyetlen közvetítô Isten és az emberek között továbbra is Krisztus, senki sem állhat közéje és lelkünk közé. De Mária, mint Krisztus Anyja és a mi anyánk, kéri Krisztust, hogy velünk egyesüljön; senki sincs kivéve Máriának ez anyai gondoskodása alól. Az egyházatyáknak kedvenc gondolata Máriát második Évá-nak tekinteni. Amiként az elsô Éva az elsô Ádámnak odaadta a tiltott gyümölcsöt és a világ szerencsétlenségén közreműködött, éppúgy a második Éva a második Ádámnak (lásd 93. lap) odanyújtotta áldott méhének áldásos gyümölcsét s így a világ üdvén közreműködött. Mária azzal, hogy alázatosan alávetette magát Istennek és az Ô akaratának, mintaképe lett a vallási életnek, vagyis annak a magatartásnak, amellyel a teremtmény Teremtôje iránt tartozik: ,,Annak az alázatos »fiat«-nak (legyen) révén, amellyel az angyalnak válaszolt, a megváltás titka a teremtménytôl függ. Hiszen az ember a sajátmaga megváltásában Istennek semmi más segítséget sem nyújthat, mint a föltétlenül készséges odaadást'' (Von Le Fort Gertrud). Mindezek után nyilvánvaló, hogy Máriát az a különös, egészen sajátos jellegű tisztelet (,,hyperdulia'') illeti meg, amellyel a keresztény tudat már ôsidôktôl fogva adózott neki. Maga Mária is mintegy elôre látta ezt a tiszteletet: a ,,Magnificat''-ban, amelyet Erzsébet meglátogatásakor ennek magasztaló szavai után énekelt, mondotta: ,,Íme mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék!'' (Lk 1,48). Olyan ének ez, hogy azóta napról-napra újra fölhangzik templomainkban a vesperás (a papi zsolozsma egyik része: vecsernye) végzésekor. Az elsô Mária-tisztelô tehát, akirôl tudunk, éppen Szent Erzsébet, Keresztelô Szent János anyja volt. Midôn Mária megérkezett hozzá, e szavakkal köszöntötte ôt: ,,Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan jutok én ahhoz hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?'' (Sarlósboldogasszony ünnepe.) Ezeket a szavakat Gábor angyaléival együtt az ,,Üdvözlégy Máriá''-ban azóta számtalanszor elimádkozzák a földkerekség és minden kor ájtatos hívôi. A legrégibb Mária-templomok a 4. századból származnak; a legrégibb, az ô boldog halála emlékezetének szentelt ünnepre (,,Mária hazamenetele'', ma: Mária mennybemenetele) vonatkozólag már 500 körül van bizonyítékunk. Legrégibb képei a 2. századból származnak (a római katakombákban). Szűz Mária mellett ott van Szent József, Jézus nevelôatyja. Mivel pedig Máriával törvényes házasságban élt, a törvény elôtt és az emberek szemében egyúttal Jézus atyja is. Különösen akkor értjük meg, hogy Szent József tulajdonképpen sokkal több volt, mint nevelôatya, ha meggondoljuk, mily nagy szerepet játszott a zsidó népnél a törvény.[42] Ezért hozza Szent Máté Jézus családfájaként (Mt 1,1-16) József nemzetségfáját.[43] Minthogy mind Mária[44], mind József Dávid nemzetségébôl származott, Krisztus a valóságban is, meg a jog szerint is -- a hivatalosan vezetett nemzetségtábla kimutatása alapján -- Dávid király utóda volt, aki azt az ígéretet kapta, hogy az ô törzsébôl születik a Megváltó. ======================================================================== 3. A megváltás műve A megváltás Az Isten-ember azért jött a földre, hogy Ádám tettét következményeivel együtt ismét jóvá tegye. Miként Ádám engedetlenségével megtagadta a teljes odaadást Isten iránt és vonakodott magát alávetni az Ô akaratának, éppúgy Krisztusnak tökéletes engedelmességgel kellett magát odaadnia Istennek, áldozatul kellett magát hoznia és így az egész emberiség helyetteseként Isten haragját kiengesztelnie. Krisztus egész élete ennek jegyében folyt le. ,,Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem''. Az engedelmesség mennyei Atyja iránt volt az a láthatatlan étel, amelyrôl az Üdvözítô tanítványainak szólott (Jn 4,32). De Krisztus életének ez az értelme abban a tettében teljesedett ki, amely mindenki szemében és Isten örök rendelkezése szerint az Ô engedelmességét volt hivatva kimutatni: önmaga föláldozásában a kereszten. Áldozatot bemutatni annyit jelent, mint Istennek valami látható dolgot fölajánlani, hogy azzal Ôt legfôbb Urunkként tiszteljük és imádjuk. Az áldozatnak tehát mindig valami külsô cselekedetnek kell lennie, amely Isten föltétlen fensôbbségének bensô elismerését világosan és érthetôen kifejezi. A fájdalomjelleg, melyet az áldozat gondolatától el nem választhatunk, a bűn következménye; így az áldozat egyúttal bűnt-kiengesztelô jellegű is lesz. Az az áldozat pedig, melyet Isten a tôle kiválasztott fôpaptól vár és öröktôl fogva az emberiség megváltására rendelt, ennek a fôpapnak önfeláldozása saját életének odaadásával a kereszten.[45] Krisztus tehát az áldozatot bemutató pap és áldozat egyszersmind. A keresztáldozat a legkiválóbb istentiszteleti cselekmény. Elmondhatjuk, hogy benne a világ betölti rendeltetését, amennyiben Krisztus által a legnagyobb fokban tiszteli Istent. Errôl Szent Pál részletesen beszél a zsidókhoz írt levél 9. és 10. fejezetében. Elôször is azokról az ószövetségi áldozatokról beszél, amelyeket az ószövetségi szentélyben mutattak be. Leírja a frigysátort, illetôleg a templomot. Abban legelôször is ott volt a ,,szentély''. ,,Amelyben valának a szövétnek és az asztal és a kenyerek kitétele. A második kárpit mögött pedig az a sátor, mely a szentek szentjének neveztetik, amelyben arany tömjénezô vala és a szövetség szekrénye, mindenfelôl arannyal borítva; ebben a mannát tartalmazó aranyveder és Áronnak kivirágzott vesszeje, és a szövetség táblái...; melyekrôl most nem szükséges egyenkint beszélni. Ezek pedig így lévén elrendezve, az elsô sátorba ugyan mindenkor beléptek a papok, hogy elvégezzék az áldozatok szolgálatát; a másodikba azonban esztendônkint egyszer (a kiengesztelés nagy napján) egyedül a fôpap, nem vér nélkül, melyet bemutat önmagának és a népnek tévedéseiért''. Szent Pál ebben annak jelét látja, hogy az igazi szentek szentje, azaz a menny, mindaddig zárva van, amíg az ószövetség (a szentély) fönnáll. Az ószövetségi áldozatok ugyanis magukban véve nem tisztíthatták meg a lelkiismeretet, a valóságban nem tudták megadni a megigazulást, csak jelképei, árnyképei voltak annak, aminek Krisztusban kellett beteljesednie. Ezért kellett minduntalan megismételni ôket; egy sem volt elegendô. Ezekkel a tökéletlen áldozatokkal szemben ott van immár Krisztus áldozata. Az igazi szentek szentjébe lépett be, melyet nem emberi kezek alkottak, az égbe, egyszersmindenkorra, mégpedig ,,nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által örök váltságot szerezve''. Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának, vére igazi kiengesztelést és bensô megszentelôdést tud létrehozni. Ezért nem kell az Ô áldozatát megismételni. Egyszersmindenkorra bemutatta azt s ezzel megnyitotta a mennyet. ,,Ezért új szövetségnek a közvetítôje ô''. Krisztus halálával érvénybe lépett az Újszövetség. Krisztus nem volt kénytelen újra meg újra föláldoznia önmagát, ,,miként a fôpap évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie...; így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt'' (Zsid 9,1-28; vö. 10,1-18). Krisztus tehát saját vére árán váltott ki bennünket az ördög hatalmából, helyettünk magára vette a mi bűneinkért járó büntetést és méltó elégtételt szolgáltatott érettünk. Ezt csak Ô tehette meg, miként canterbury-i Szent Anzelm (+ 1109) kifejti, csak ember tehetett eleget az ember bűnéért, csak Isten tehette ismét jóvá Isten megbántását. A katolikus tanítás szerint Krisztus minden emberért meghalt, azokért is, akik az Ószövetség korában éltek. Az Ószövetség igazainak mindaddig közbülsô állapotban (,,a pokol tornácá''-ban) kellett maradniok, amíg a Megváltó vérét ki nem ontotta.[46] Krisztus ,,engesztelés a mi bűneinkért és pedig nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéiért is'' (1Jn 2,2). Mindazt a tanítást, mely Krisztus kereszthalálának hatóerejét csak az emberek meghatározott csoportjára próbálta korlátozni (így pl. Kálvinnak vagy pedig Janseniusnak [+ 1638] a tana, amely szerint Krisztus csak azokért halt volna meg, akik az üdvösségre ,,predestinálva'', azaz elôrerendelve vannak), az Egyház mint tévedést elvetette. Az Egyház mindig hangoztatta a megváltás általánosságát s ezzel együtt Isten üdvözítô akaratának általánosságát is: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. E cél valóságos elérése természetesen függ az ember beleegyezésétôl, aki ezt meg is tagadhatja. A Krisztustól végbevitt megváltás teljesen tökéletes, sôt túláradó. Krisztus bôségesen jóvá tette azt, amit Ádám elveszített. Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levél 5. fejezetében kifejtett tanítása szerint az az ajándék, melyet Krisztus által nyertünk, messze fölülmúlja azt a veszteséget, melyet Ádám okozott nekünk. Ezért énekli az Egyház minden évben nagyszombaton a húsvéti gyertya szentelésekor: ,,Ó szerencsés vétek, mely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt!'' Csak azért engedhette meg Isten az eredeti bűnt, mivel tudta, mily magasztos dolgot akar Krisztusban végbevinni. ======================================================================== 4. A föltámadott Megváltó A megváltás Krisztus halála azonban még nem tette volna tökéletessé megváltásunkat. Miként Ádám bűne nekünk nem ártott volna, ha nem Ádámtól származnánk s így nem jutnánk vele oly kapcsolatba, amelynek folytán örököljük tôle a bűnt, éppúgy Krisztus igazságot szolgáltató cselekedete, engedelmessége sem használna nekünk, ha valamiképpen nem származnánk Krisztustól, ha nem volna Krisztussal és az ô megváltásával valami kapcsolatunk, valami kötelékünk, amelynél fogva közösségben (szolidárisak) vagyunk vele, a megigazulást örökölhetjük tôle. Ezért akart a Megváltó halottaiból föltámadni, megdicsôült életét a mennyben megkezdeni és azután mint megdicsôült Üdvözítô velünk összekapcsolódni s így a megváltást reánk alkalmazni. Fölötte nagyjelentôségű ez a körülmény. Ebbôl megérthetjük, miért nem nagypéntek, hanem húsvét a mi megváltásunk legnagyobb ünnepe. Krisztus érdemeinek csupán külsô beszámítása ugyanis nem elég, mert bensôleg kell osztályrészünkké lenniök, bensôleg kell részesülnünk bennük.[47] Amiként mi Ádámtól az Istentôl való elfordulás és a rosszra való hajlam állapotát örököltük (vö. 66. skk. lap), éppúgy kell örökölnünk Krisztustól az Istenhez fordulás és az Isten iránti szeretetnek, az istenfiúságnak állapotát. Ádámtól való testi leszármazásunknak a megváltás részérôl is meg kell valaminek felelnie. S ez annál lelkibb, minél lelkibb, sôt istenibb hatást kell elérnie. Maga az Üdvözítô nevezi ezt lelki születésnek, lélekbôl való születésnek, ellentétben a testbôl, az Ádámtól való születéssel. Midôn Nikodémus, a fôtanács tagja, éjnek idején az Isten országába jutás föltételeit kérdezi, Krisztus így válaszol: ,,Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik vízbôl és Szentlélekbôl, nem mehet be az Isten országába. Ami a testbôl született, test az; és ami a lélekbôl született, lélek az'' (Jn 3,5 sk.). Itt nyilván a keresztséget mondja Lélekbôl születésnek. Tehát ezen alapszik származásunk Krisztustól, aminek révén Krisztus műve, megváltó cselekedete a mienkké válik. A keresztség -- róla alább részletesebben szó lesz -- belekapcsolódás Krisztusba, belemerülés Krisztusba, ami által az Ô megigazultsága, az Ô szentsége belénk árad. Minthogy mindenegyes embernek lelkileg Krisztusból kell születnie, kapcsolatba kell vele jutnia, azt is megértjük, hogy a Megváltónak e végett élnie kell, mégpedig más természetű életet kell élnie, mint amilyen mulandó élete volt e földön. Föltámadása és mennybemenetele után meg kellett kezdenie megdicsôült életét, hogy velünk összekapcsolódhassék és saját megdicsôült életét közölhesse velünk. Ezért mondja tanítványainak távozása elôtt: ,,Nem hagylak árván benneteket, hozzátok jövök. Még egy kevés idô és e világ már nem lát engem. De ti láttok engem, mert én élek és ti is élni fogtok. Elmegyek és hozzátok jövök'' (Jn 14,18.19.28). Így lesz Krisztus második Ádámmá (1Kor 15,45), az emberi nem új törzsatyjává, de sokkal tökéletesebb törzsatyjává, mint amilyen az elsô volt. Azáltal, hogy a keresztségben vele és megváltói művével személyes kapcsolatba kerülünk, mindegyikünket Istenbôl élô új életre szül. Ezt a párhuzamot Ádám és Krisztus között Szent Pál teljes részletességgel kifejti a rómaiakhoz írt levelének 5. fejezetében, amely az egész Újszövetségnek egyik legmélyebb értelmű és legalapvetôbb szakasza. ,,Amint a bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett --'' (5,12). Szent Pál ezzel nem fejezi be a mondatot; hosszabb gondolatközbeszúrás miatt megfeledkezik a mondat befejezô részérôl. A mondatot következetesen így kellene kiegészíteni: ,,Akként a megigazultság is egy ember által jött be a világba, és a megigazultság által az élet s így az élet átment minden emberre, mert mindnyájan megigazultak lettek''. Ezt a gondolatot néhány sorral alább valóban ki is fejezi: ,,Valamint tehát kárhozat szállott minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy életet adó megigazulás is minden emberre egynek az igaz volta miatt. Valamint ugyanis a sok ember megtétetett bűnösnek egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megtétetik megigazultnak egynek az engedelmessége által'' (5,18 sk.). Csak egy különbség van Szent Pál szerint: a mértékben. Krisztus sokkal többet adott vissza, mint amennyit Ádám elveszített: ,,Az Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bôségesebben kiáradt a sokra''. Krisztus ajándékát ,,a megigazulás bôséges ajándékának'' mondja (5,15.17). ,,Amikor meg elhatalmasodott a bűn, még bôségesebb lett a kegyelem'' (5,20). Ily módon Ádám nemcsak ellenképe (antitypus) volt Krisztusnak, hanem árnyékszerű elôképe (typus) is. Valójában Krisztus az emberi nem igazi ôsatyja. A kereszténységnek ezt a középponti (centrális) jelentôségű tanítását a következô táblázattal szemléltetjük: Krisztus engedelmessége -| |- Ádám engedetlensége | | A lelki születés | nagyobb | A testi születés Ádámtól Krisztusból (keresztség) | | | mint | Az öröklött megigazultság | | Az öröklött bűn (= eredeti -| |- bűn). Most már világosabban látjuk, hogy valójában Krisztus csak föltámadása által váltott meg bennünket. A megváltást alkalmazni kell reánk. E végett azonban Krisztusnak élnie kell, mégpedig megdicsôülve, magasabbrendű életet kell élnie. Ezt a föltámadás és mennybemenetel révén kapta meg. Mármost a keresztségben (és mindegyik szentségben, lásd 123. sk. lap) hozzánk jön és alkalmazza reánk az Ô megváltását. Nemcsak képviseletünkben tett eleget érettünk, hanem bennünk is végbe akarja ezt vinni. Ezért nemcsak az tesz bennünket megigazultakká, hogy Krisztus érdemeit Isten külsôleg beszámítja nekünk (de bensôleg éppoly bűnösök maradunk, mint azelôtt voltunk), hanem bensôleg is azok vagyunk, valóságosan bensôleg is megigazultak és szentek leszünk, mivel Krisztus érdemei átáradnak belénk. Krisztus ,,odaadatott bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért'' (Róm 4,25). Csak az Ô föltámadása teszi befejezetté a mi megigazulásunkat. Ezzel lett az Üdvözítô annak a testnek a feje, amelynek mi tagjai vagyunk (lásd 111. skk.), az a szôlôtô, amelyen mi vesszôk vagyunk. ,,Én vagyok az igazi szôlôtô, és Atyám a szôlôműves. Minden szôlôvesszôt, mely énrajtam gyümölcsöt nem hoz, lemetsz, és minden gyümölcstermôt megtisztogat, hogy többet teremjen... Maradjatok énbennem és én tibennetek. Miként a szôlôvesszô nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szôlôtôn: úgy ti sem, ha énbennem nem maradtok. Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki énbennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki énbennem nem marad, kivetik azt, mint a szôlôvesszôt, és elszárad; és összeszedik és tűzre vetik, és elég. Ha énbennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, amit csak akartok, kérjetek, és meglesz nektek. Azáltal dicsôíttetik meg az én Atyám, ha sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek'' (Jn 15,1-8). Ezzel észrevétlenül eljutottunk ahhoz a tárgyhoz, melyet a következô részben részletesen ki kell fejtenünk: a Krisztus által a kereszten szerzett üdvösségnek az alkalmazásához. ======================================================================== 1. A Szentlélek A megszentelô Isten A megszentelés művét rendesen a Szentháromság harmadik személyének tulajdonítjuk, bár újjáteremtés jellegénél fogva valahogyan az egész Szentháromságnak, mint egy Istennek a munkája. De kellô okok megengedik, hogy a ,,megszentelô'' címmel különösen a Szentlelket illessük. Az eddigiek alapján nem nehéz ezt átlátni. Csak egy-két, a harmadik isteni személyrôl föntebb mondott dologra kell visszaemlékeznünk. Ezeket így foglaljuk egybe: A Szentlélek a Szentháromság kebelében a szeretet kifejezése; a szeretet köteléke az Atya és a Fiú között, és ezért az egységnek köteléke is az Atya és a Fiú, mint különbözô személyek között. Isten teljes szent akarásának, tehát szentségének is kifejezése a Szent- Lélek, a szentség Lelke. Mintegy a háromszemélyű Isten életének kivirágzása (vö. 48. sk. lap). A Szentlélekkel van Krisztus embersége is fölkenve; Krisztus emberségét is Ô vonja bele az isteni élet egységébe s azután Krisztus emberi lelkébe a szeretetet, a szentséget, mint önnönmaga képmását beleönti (vö. 77. skk. lap). Ezért helyénvalónak találtuk már azt is, hogy Isten a gyermekévé fogadott teremtménynek a Szentlelket ajándékozza, mintegy kiönti rá, hogy a Szentlélek azután a teremtményt saját képére átalakítsa, saját képét belevésse s így e téren is az egység köteléke legyen (vö. 59. skk. lap). Bizonyosan jogos tehát a megszentelô kegyelem belénköntését, azaz a teremtmény megszentelését a Szentlélekre visszavezetni. Ô az egyrészt, akinek révén Istennek irántunk való szeretete szívünkbe beleárad; másrészt szintén Ô az, aki beleönti szívünkbe a szeretetet Isten iránt: ,,Az Isten szeretete[48] kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott'' (Róm 5,5). ======================================================================== 2. Krisztus és a Szentlélek A megszentelô Isten Az imént és a 77. skk. lapokon mondottakból következik, hogy Krisztusnak egészen sajátos vonatkozása van a Szentlélekhez. A Szentlélek Krisztus Lelkévé lesz, emberi természete szerint is. Krisztus, mint ember is, Ôt megilletô adományként birtokolja a Szentlelket. Krisztus, mint ember is, Isten Fia, minthogy embersége a Szentháromság második személyével, a Fiúval egyesült. Tehát mint ember is jogot tart Isten atyai szeretetére, következésképpen joga van a Szentlélekre, mint az Atya és Fiú egységének és szeretetének kötelékére s kifejezésére. A Szentlélek Krisztus emberségét teljesen saját képe szerint alakítja; istenivé teszi. Krisztus emberségének ez az istenülése elsôsorban lelkének legbensôbb valóságát átfogó szentségében és ebbôl folyólag gondolkozásában és akarásában nyilatkozik meg. Másodszor pedig egyben egész emberségének, tehát testének megdicsôülésében is. Erre a megdicsôülésre Isten emberré lett Fia tehát eredeténél fogva jogot formált. Miérettünk, hogy a megváltás művét alázatosan és isteni fölségérôl lemondva végbe vigye, hogy a bűn terhét magára vegye, földi életében lemondott róla, mintegy a háttérben tartotta. Csak egyszer akarta három kiválasztott szemtanúval: Péterrel, Jakabbal és Jánossal megsejtetni, hogy jog szerint milyen dicsôség illeti meg Ôt. Magával vitte ôket a Tábor hegyére. ,,És ott elváltozék színében elôttük. És orcája fénylik vala, mint a nap, ruhái pedig fehérek lônek, mint a hó''. Maga Isten tárja föl ennek a ,,megdicsôülés''-nek (színeváltozásnak) okát, mikor az égbôl szól: ,,Ez az én igen kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt'' (Mt 17,2.5). Az az ember tehát, aki a három apostol szeme elôtt fönségesen megdicsôülve ott áll, Istennek a Fia, és ezért illeti meg ôt az Isten Fiának dicsôsége. Ha tehát az Üdvözítô földi életének tartamára eme dicsôségérôl lemondott, engedelmességbôl származó halálával mintegy ismét ki kellett érdemelnie. Halála által ment be örök megdicsôülésébe és dicsôségébe. ,,Aki (Krisztus) midôn az Isten alakjában volt, nem tartotta az Istennel való egyenlôséget oly dolognak, melyhez erôszakosan ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett és külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig és pedig a halálig a keresztfán. Ezért az Isten is igen felmagasztalta ôt és oly nevet adott neki, mely minden más név fölött van: hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké, s minden nyelv vallja az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr (= Isten)'' (Fil 2,6-11). Krisztus éppen a bűnös emberiség egész terhét és kötelezettségét akarta magára venni és kereszthalálával magát az egész emberiséget attól megszabadítani. A szenvedés sötét kapuján át ment tehát be ragyogó dicsôségébe. Ez némileg megnyilvánult föltámadása után, midôn teste sok olyan tulajdonsággal rendelkezett, amilyent a közönséges ember nem mondhat magáénak: oly mozgékony volt, miként a szellem és mindenütt bebizonyította, hogy teste is átszellemült. Krisztus emberségének ez az átszellemülése is annak az isteni Lélek-nek a műve, akit magában hordott. E Lélek az Isten Fia emberségét teljesen átjárta, egészen szellemivé, sôt istenivé tette: ,,Az Úr Lélek'' (2Kor 3,17), mondja Szent Pál, vagyis Krisztus teljesen szellem és átistenült, a Szentlélektôl -- hisz ez az Ô saját ,,Lelke'' -- egészen átjárt és átalakított. Ennek az igazságnak megvilágítására a szentatyák szívesen használják a következô képet: Krisztus embersége olyan, mint a tűzbe tartott vas. Miként ez egészen tüzes lesz a nélkül, hogy megszűnnék vas lenni, Krisztus embersége is egészen isteni a nélkül, hogy megszűnnék emberi természet lenni. Ez a megdicsôülés annyira átjárja a történeti Krisztust, hogy történeti alakja és e földön végbevitt üdvösségszerzô tettei bejutnak a dicsôségbe és örökkévalóságba. Ezeknek Isten elôtt örök létük van s ezért a szentségi cselekményben is mindenkor és mindenütt megjelenhetnek, hisz természetüknél fogva fölötte vannak térnek és idônek (vö. 124. lap). Ebbôl az igazságból ránk nézve nagyon fontos következmény folyik. Ennek alapján a kôvetkezô teljesen alapvetô ismerethez jutunk: hol van jelen a mi számunkra is a Szentlélek, hol részesülhetünk benne? A felelet csak így szólhat: Krisztusban, Krisztus megdicsôült emberségében. Ha tehát Krisztus emberségébe belekapcsolódunk (lásd 91. skk. lap), belôle a Szentlélek árad át belénk. Hogy az imént fölhozott kép mellett maradjunk: a láng, mely Krisztusban izzik, átcsap arra, aki Krisztusba kapcsolódik. Az is olyan lesz, mint a tűzbe tartott vas. Az is részesül a Szentlélekben, Krisztusnak, az Isten Fiának Lelkében; részesedik tehát Isten emberré lett Fiának fiúságában, a Szentlélek Isten gyermekévé alakítja át. Ilymódon nem nagy rejtély többé számunkra, hogy a Szentírás ugyanezeket a hatásokat majd a Szentléleknek, majd meg Krisztusnak tulajdonítja. Hiszen azok a Lélek-hordozó Krisztusnak, Krisztus Lelkének, a Krisztusban lakozó Léleknek működései. A Szentlélek hozzánk jön, a megdicsôült Isten-emberrel, benne és általa küldetik hozzánk; a Szentlélek elküldése egybeesik Krisztusnak újra-eljövetelével a mennybôl.[49] Ebbôl azt is megérthetjük, miként mondhatja az Üdvözítô tanítványainak: ,,Jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend tihozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom ôt küldeni hozzátok'' (Jn 16,7); s miként mondhatja Szent János apostol is evangéliumában: ,,Még nem adatott vala a Szentlélek, mivelhogy Jézus még nem dicsôült meg'' (Jn 7,39). A pünkösd titka a húsvét titkának gyümölcse, pünkösd húsvétra és Krisztus mennybemenetelére következik. ======================================================================== 3. A Szentlélek az emberben A megszentelô Isten Az elôbb mondottuk, hogy aki Krisztussal érintkezésbe jut, arra mintegy átárad a Krisztus emberségét fölkenô és megszentelô Szentlélek. Így mindenegyik teremtmény is, aki Krisztus szôlôtövén szôlôvesszô, s aki Krisztus tagjává lett, a Szentlélekben mint kenetben részesül. Némiképp rajta nyugszik a Szentlélek. Annak révén, hogy Krisztus tagjává lesz, a teremtmény az Isten-ember fiúságában részesül. Következésképp az övé is a szeretetnek és egységnek Lelke, mellyel a mennyei Atya Fiát szereti: ,,Az (Atya-) Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott'' (Róm 5,5; lásd föntebb 97. lap). ,,Mivel pedig fiak vagytok, az Isten elküldé Fiának Lelkét szívetekbe, ki azt kiáltja: Abba! Atya!'' (Gal 4,6). Mármost a Szentlélek az Isten Fiának hasonlatosságára alakítja át a teremtményt, amelyre leszáll. Miként Krisztus emberségét istenivé tette és megdicsôítette, éppúgy a Krisztus tagjává lett teremtményt is istenivé teszi és megdicsôíti. A Szentlélek ezáltal az örök dicsôség záloga is. Egykor majd tökéletesen befejezi a mi megdicsôítésünk munkáját. Amint megdicsôítette Krisztust az örök boldogságban, egykor majd minket is megdicsôít lelkünk s testünk szerint is. Az efezusiakhoz írt levél ama helyén, mely könyvünk beosztásának alapjául szolgál, mondja az apostol: ,,Miután hallottátok az igazság igéjét (üdvösségteknek az evangéliumát), és hittetek is neki, ti is megkaptátok Ôbenne (Krisztusban) az ígéret Szentlelkének pecsétjét, aki foglaló örökségünkre, hogy az Isten a szerzeményét magához váltsa dicsôségének magasztalása végett'' (Ef 1,13 sk.). A Szentlélek, aki -- ha Krisztusban vagyunk -- pecsétként vagy ránk nyomott bélyegként a mi átalakításunk végett tehát belénk vésôdött, valóban ,,foglaló''-ja az örök dicsôségnek, amelyben a megváltás teljessé válik. Ezen az alapon tehát az, amit a Szentlélek bennünk véghezvisz, folytonos átalakító- folyamat Krisztus mintaképére: ,,Ugyanazon képmássá (Krisztus képére) fogunk átváltozni dicsôségrôl dicsôségre, az Úr (Krisztus) Lelke által'' (2Kor 3,18). Bízhatunk tehát a Szentléleknek e bennünk dolgozó tevékenységében; nyugodtan és állandóan dolgozik lelkünkön, hogy miként a lelket, a lélek által egykoron a testet is megdicsôítse és fölmagasztalja. A Szentlélek tehát benne lakik a Krisztus tagjává lett ember lelkében. Ebbôl a bennlakásból következik, hogy a Szentléleknek megszentelô ereje és működése megvan a lélekben. A megszentelô erô elsôsorban az istenivé-alakításban nyilatkozik meg. A lélek hasonlóvá lesz Istenhez, miként a tűzbe tartott vas tüzes lesz (lásd föntebb 99. lap). ,,A fölötte nagy és drágalátos ígéreteket ajándékozta nekünk (Isten), hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek'' (2Pt 1,4). A léleknek ezt az Istenhez hasonló állapotát hittudományi műszóval ,,megszentelô kegyelem''-nek nevezzük. A megszentelô kegyelem tehát nem más, mint részesedés az isteni természetben; Istenhez leszünk hasonlókká általa. A lélek egész valóját átható megszentelô kegyelembôl származik minden lelki képességünknek az Isten-hasonlóságra való fölemelkedése, úgyhogy képesek leszünk Isten szerint és Istennel gondolkozni, akarni és cselekedni. Ezzel belekapcsolódunk a háromszemélyű egy Isten életébe. Isten él bennünk, az egész Szentháromság lakik bennünk, mint valami szent templomban, és szent közösségben van velünk: ,,Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja; és Atyám is szeretni fogja ôt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála'' (Jn 14,23). E szerint tehát a megszentelô kegyelemmel fölékesített lélek lelki kapcsolatban van a Szentháromsággal. A Szentháromság bennünk-lakása a megszentelô kegyelem birtoklásának következménye; ez viszont a Szentlélekkel való fölkenésnek folyománya, aki a Krisztus tagjává lett teremtményt beárnyékozza, vagy helyesebben szólva beragyogja. A megszentelô kegyelmen kívül ismerjük még az úgynevezett ,,segítô kegyelmet''. Ez Istentôl származó pillanatnyi segítség, ösztönzés, megvilágosítás. Míg tehát a megszentelô kegyelem a léleknek bizonyos állapotát (Istenhez való hasonlóságának állapotát) jelenti, a segítô kegyelem Istennek átmeneti hatása a lélekre. Megelôzheti az ember cselekedetét: ez a ,,megelôzô kegyelem''. Viszont az ember működésével egyidejűleg segítô módon is belenyúlhat (a cselekedetbe): ,,segítô kegyelem''. Ennek a segítô kegyelemnek egyik különös faja az ,,állhatatosság kegyelme'', amellyel Isten biztosítja, hogy a megszentelô kegyelem állapotában haljunk meg. A kegyelem föltétlenül szükséges az üdvösséghez. A megszentelô kegyelem a lélek felsôbbfokú életét jelenti; nélküle a lélek halott. A segítô kegyelem támogatja az embert mindenegyes a természetfölötti életre bármiképpen üdvös cselekedetében. A megelôzô kegyelemmel elôkészül az ember a megigazulásra, melyet a megszentelô kegyelem hoz létre, úgyhogy az üdvösség kezdete is Istentôl van.[50] A kegyelem azonban nem kényszeríti az embert; az ember közreműködhetik és közre is kell működnie vele, de ellen is állhat neki. A kegyelem és az emberi szabadság együttműködése kikutathatatlan titok, hiszen Isten működése az emberben. Egy azonban bizonyos: akaratunk szabadságát legjobban az biztosítja és ôrzi meg, Aki azt teremtette. ,,Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság'' (2Kor 3,17). A megszentelô kegyelemben megigazult ember -- a segítô kegyelem támogatásával -- ,,jócselekedeteket'' visz végbe. ,,Megteremtett minket Krisztus Jézusban jócselekedetekre, melyeket az Isten elôre elkészített, hogy bennük éljünk'' (Ef 2,10). Abból az állapotból, amelybe a megszentelô kegyelem juttatta az embert, teljesen természetes szükségszerűséggel folynak a jócselekedetek. Magától értetôdô, hogy az embernek a szívében lakozó Isten iránti szeretetét tettekkel kell bizonyítania; egyébként nem volna valódi. Az ember magasabbrendű életének gyümölcsözônek kell lennie, hiszen hitünk szerint Krisztustól származó megigazultsága által bensôleg valóban jobb lesz (lásd 94. lap). E szerint tehát teljesen magától értôdô, hogy egész tevékenysége más, jobb lesz. Lelke bensô nemességének szükségképpen megfelelô magatartásban kell megnyilatkoznia. Azokat a cselekedeteinket, melyeket Krisztussal kapcsolatban, mint szôlôvesszôk az isteni szôlôtôn, a megszentelô kegyelem adta istenfiúság állapotában viszünk végbe, saját Fia cselekedeteinek tekinti Isten. Mintegy viszontszeretetével kell tehát azokra válaszolnia. Más szavakkal: a kegyelem állapotában végzett jócselekedeteket Isten megjutalmazza, mégpedig viszontszeretetével. A kölcsönös szeretet kölcsönös odaadást és közlékenységet jelent. Ezért a jócselekedetek a megszentelô kegyelem gyarapodását s végül az örök életet érdemlik ki. A nem a kegyelem állapotában, vagyis a nem Isten gyermekétôl, nem Krisztus tagjától végzett cselekedetek Isten elôtt értéktelenek; az örök üdvösség számára elvesztek. Így kell értenünk a Szentírás e szavait: ,,Ô (Isten) majd megfizet kinek-kinek a cselekedetei szerint: az örökélettel azoknak, akik a jócselekedetekben kitartók'' (Róm 2,6 sk.). ,,Minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágnak és tűzre vetnek'' (Mt, 7,19). Az Üdvözítô örök életet ígér azoknak, akik neki enni adtak, mikor éhes volt; inni adtak, midôn szomjúhozott; szállást adtak neki, fölruházták, betegségben és a fogságban meglátogatták; amint megfordítva az örök tűznek szolgáltatja át azokat, akik felebarátjukban ezeket a jócselekedeteket Neki megtagadták (Mt 25,31-46). Mert azokban a szeretet, a Szentlélek lakozik, ezekben pedig nem. Hiszen ,,aki nem szeret, halálban marad. Mi tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életre, mivel szeretjük testvéreinket'' (1Jn 3,14). Az eddig említetteken kívül még egy másik faja is van a kegyelemnek, amelyet talán ,,hivatali-kegyelem''-nek nevezhetünk, itt azonban a ,,hivatal'' szót valamivel tágabb értelemben vesszük. A hittudósok Szent Ágoston egyik kifejezésére támaszkodva ,,gratiae gratis datae''- rôl, vagyis ingyen (gratis) adott kegyelmekrôl beszélnek. Ezeken olyan kegyelmeket értenek, amelyeket valaki nem saját személye kedvéért, nem saját lelki üdvösségére hanem a közösség javára kap (vö. 112. skk. lap). Ide tartoznak tehát a papnak hivatala jó ellátása végett adományozott kegyelmek. Senki sem a maga haszna végett kapja a papi hivatás kegyelmét, hanem a közösségnek szolgálatára és a közösség kedvéért, amely a papi hivatalra szükségképpen rászorul. Ide tartoznak azok a kegyelmek is, amelyek valakit a jó szónok képességeivel látnak el, amelyek a különös segíteni-tudás és ügyesség adományát kölcsönzik[51] és hasonlók. Ezek az illetô embert nem teszik jobbá; csak segítenek neki -- talán teljesen érdeme nélkül (ezért ,,gratis'', ingyen adott) --, hogy a közösség javát munkálja. Ennélfogva az illetônek nem elbizakodásra, hanem inkább a megalázkodásra adnak okot. A lelkünkbe belevésôdô Szentlélek azután az erények egész teljességét önti szét benne. A három ,,isteni'' erény: a hit, remény és szeretet révén, -- melyek közvetlenül Istenre vonatkoznak és ezért ,,isteni''- eknek (,,teológiai''-aknak is) nevezzük ôket -- erôsen összeköti a lelket Istennel, gondolkodását, akarását és törekvését Istenre irányítja. A többi erénnyel pedig, melyeket rendesen a négy fô- (kardinális-[52] = sarkalatos) erény: okosság, igazságosság, erôsség (bátorság) és mértékletesség köré sorolunk, az embert saját magához és embertársaihoz való viszonyában is tökéletesíti. Ezeket az erényeket azonban csak mint csírát és képességet adja a Szentlélek s ezért serény együttműködést kívánnak tôlünk. Ezekrôl részletesebben tárgyalni azonban már az erkölcstan, nem pedig a hittan föladata. A Szentlélek további ajándéka a lélek számára az úgynevezett ,,hét ajándék''. Ezeket Izaiás próféta nyomán, aki a jövendô Messiást ruházza föl velük (Iz 11,2), így szokták fölsorolni: a bölcsesség és értelem, a tanács és erôsség, a tudás és jámborság, valamint az Úr félelmének ajándéka. Ezek fogékonnyá teszik a lelket, hogy hallgasson Isten sugallataira; rájuk minden ember rászorul, hogy az üdvösséget elérhesse és Isten különös vezetését, fôleg a nehéz körülmények között, hűségesen kövesse. Az a fönséges gazdagság, melyet a Szentlélek ajándékoz annak, aki Krisztus tagja, aki Krisztussal, Isten emberré lett Fiával kapcsolatban van, egyetlen halálos bűn következtében teljesen elvész. A bűn valamely isteni parancsnak megszegése. Minthogy pedig Isten nem önkényesen parancsol vagy tilt, minden bűn a dolgok lényege ellen van; ellentmond a valóságnak. Így pl. a hazugság ellentétben van az emberi beszéd lényegével, amelyet a Teremtô azért adott az embernek, hogy bensô gondolatait kifejezhesse vele. Aki visszaél vele és olyas valamit fejez ki vele, ami gondolataival nem egyezik meg, vétkezik az emberi beszéd lényege s ezért a Teremtô ellen, akinek ezt a hibát okvetlenül meg kell torolnia. Mivel pedig minden dolog valamiképpen Isten képmása (lásd 51. lap), Isten bölcsességébôl származik és az ô lényét tükrözi vissza, minden bűn egyszersmind Isten lényege és ebbôl folyó bölcsessége ellen is van. A Teremtô ôrködik teremtményei fölött s nem hagyja büntetlenül azoknak eltorzítását és megrontását. Mint ismeretes, halálos (súlyos) és bocsánatos bűnt különböztetünk meg. A halálos bűnt azért nevezzük így, mert a lélek számára ugyanaz, mint ami a halál a testre nézve: elpusztítja a fensôbbrendű élet okát: a szeretetet. Megsemmisítve a szeretetet, elpusztítja Isten- fiúságunkat, megsemmisíti a lélek magasabbrendű, igazi életét, amely nem más, mint a megszentelô kegyelem létesítette hasonlóság Istenhez. Ezért azok a bűnök a legsúlyosabbak, melyek közvetlenül Isten ellen irányulnak, mint pl. a hitetlenség vagy az Isten-káromlás. Ezek gyökerében pusztítják el a teremtmény helyes viszonyát Istenhez. De vannak más bűnök is, melyek a dolgoknak Istentôl akart rendjébe oly mélyen belenyúlnak, hogy az Isten iránti szeretettel ellentmondásban vannak, föltéve, hogy világos megfontolással és szabad akarattal követtük el ôket. Sohasem szabad tehát szem elôl tévesztenünk, hogy a halálos bűn lényege Isten szeretetének megsemmisítésében van. A halálos bűnhöz tehát mindig három dolog kell: fontos tárgy (súlyos anyag), a rossznak világos megismerése és teljesen szabad akarat. A halálos bűn - - mint mondottuk -- elpusztítja a lélek magasabbrendű, igazi életét, mely azonos a megszentelô kegyelem adta Istenhez való hasonlóságunkkal. A Szentlélek elválik a lélektôl; a lélek Istentôl elhagyott lesz. Az erények is megsemmisülnek.[53] Egyben elveszítjük minden lehetôségét annak, hogy az örökkévalóság számára még valami érdemszerzôt és hasznosat tehessünk, sôt minden eddig szerzett érdemünk is elvész az örökkévalóság számára.[54] Nem mintha az ilyen ember egyáltalán semmi jót sem tudna tenni. Sôt, ami jót még tesz, az hasznára válik, amennyiben Istent arra indítja, hogy megadja neki a megtérés kegyelmét, esetleg ideiglenes jutalomban is részesítse és ideiglenes büntetéseket távoltartson tôle. Mivel azonban az ilyen cselekedet már nem Isten szeretetébôl fakad, Isten nem is lelheti benne teljes örömét, sem pedig önmaga odaajándékozásával és az örök boldogsággal nem jutalmazhatja. Az ilyen cselekedetek az örökkévalóság számára elvesztek. Isten parancsának olyan áthágása, amelybôl a halálos bűn lényegéhez tartozó föntebb említett három kellék közül egyik is hiányzik, kicsiny vagy ,,bocsánatos'' bűn. Bocsánatosnak azért nevezzük, mert elengedése végett nem szükséges a bűnbánat szentségéhez járulni. A bocsánatos bűn nem semmisíti meg a természetfölötti életet, nem pusztítja el a közösséget Istennel. Minthogy így nem semmisül meg az Isten iránti szeretet, e szeretetnek kapcsán megmarad annak a lehetôsége, hogy bánattal a bűnt teljesen jóvá tegyük. A tudatos, megfontolt, teljesen szabadon elkövetett bocsánatos bűn természetesen kisebbíti a kegyelmi életet, meglazítja a kapcsolatot Istennel és igazi veszélyt jelent. A komoly törekvésű ember állandóan igyekszik növekedni a kegyelmi életben, Istenhez közelebb jutni, a kegyelemnek mindig gazdagabb beleáramlását kívánja. ======================================================================== A szent és megszentelô közösség (Egyház) Isten az embert illetô műveinek tulajdonságai közül egyik legkimagaslóbb az, hogy mindig magukon hordják a társasági (szociális) jelleg bélyegét. Kezdetben az elsô embert egész nemének, az ,,emberi nem''-nek ôsatyjául teremtette s az eredeti szentséget a természetnek, nem pedig a személynek szóló adományként adta meg neki. Midôn ôsatyánk bűnbe esett, az egész emberi nemet magával rántotta ebbe a romlásba, s a bűn az egész emberi nemnek bűne lett. Krisztus is ôsatya, de új nemzetség ôsatyja, új közösségé, melynek Ô a feje: az Egyházé. Már maga Krisztus tulajdonképpen az Egyház, az Egyház pedig Krisztus: a továbbélô Krisztus; minden egyes ember Krisztusnak tagja. Krisztus kereszthalála vetette meg az Egyház alapját, minthogy az emberiség megkegyelmezésének akadályát -- a bűnt -- eltávolította az útból. Krisztus mennybemenetele után, pünkösd napján született meg tulajdonképpen az Egyház, mert akkor árad át elôször Krisztusból, a fejbôl, a tagokba a Szentlélek s e tagokból megteremti és kialakítja az Egyház egységét. Immár azokkal a szavakkal szóltunk, amelyekkel Szent Pál Krisztusnak a lelkekben lévô titkát megrajzolja. Szent Pál Krisztus testének nevezi az Egyházat. A Krisztus titokzatos (misztikus) testérôl szóló tanítást mindenekelôtt az efezusiakhoz és a kolosszeiekhez írt levélben fejti ki. E két levélbôl néhány nagyon szép részletet idézünk: ,,Járjunk az igazság útján szeretetben s mindenképpen növekedjünk ôhozzá, Krisztushoz, aki a fej, és akitôl van az egész testnek az egybeerôsítése és egybekötése minden összekötô íz közreműködésével minden egyes tagra kimért tevékenységben; így történik azután a test növekedése a maga épülésére a szeretetben'' (Ef 4,15 sk.). ,,Ô (Krisztus) elôbb van mindennél és minden ôbenne áll fenn. Ô a testnek, az Egyháznak a feje, ô a kezdet, elsôszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsôség mindenben, mert úgy tetszett az Atyának, hogy ôbenne lakozzék minden teljesség, és hogy ô általa megengeszteljen magával mindent, hogy békességet szerezzen keresztjének vérével mindennek, ami akár a földön, akár a mennyben vagyon'' (Kol 1,17-20). ,,Krisztus békéje, melyre hivatottak vagytok egy testben, diadalmaskodjék a szívetekben'' (Kol 3,15).[55] Az az igazság, melyet Szent Pál itt a testnek képében fejt ki, amelynek feje Krisztus, a tagjai mi vagyunk, alapjában ugyanaz, mint amelyet maga az Üdvözítô a szôlôtô és a szôlôvesszôk képében értet meg velünk (lásd 95. lap). Van azonban különbség is köztük (azonkívül is, hogy a fej a szellemi vezetés székhelye) s e különbség folytán a két hasonlat igen szerencsés módon kiegészíti egymást. A szôlôtôn a szôlôvesszôk voltaképpen mind egyformák, míg a test tagjai különbözôk. Ezért mindegyik kép a megmagyarázandó igazság más-más oldalát tárja elénk különösképpen. A szôlôtôhasonlat leginkább az egész szervezet minden egyes tagjának Krisztushoz való közvetlen, alapjában véve mindenkiben egyforma vonatkozását szemlélteti. A Krisztushoz való viszonynak bensôsége csupán az egyesek akaratától függ. Minél jobban kitárul valaki a krisztusi életnedvek beáramlása felé, azok valóban annál jobban ömlenek is majd beléje, annál bensôségesebben egyesül az Üdvözítôvel. E tekintetben tehát -- ezt fejezi ki hasonlatunk -- az Egyház minden tagja egymás között egyforma. A testrôl vett kép ellenben az egyes tagoknak a fôvel való kapcsolatán kívül mindenekelôtt annak a tevékenységnek különbözôségét hangsúlyozza, amelyet minden egyes tagnak a közösségben végeznie kell. Ezt az igazságot Szent Pál különös részletességgel tárgyalja a korintusiakhoz írt elsô levelének 12. fejezetében (vö. Róm 12). Itt mindenekelôtt az ôsegyházban található csodálatos kegyelmi ajándékokról beszél: a nyelvek, a jövendölés adománya stb., és az ezekkel bíró híveket arra inti, hogy azokat a közösség üdvére fordítsák. Nem annyira saját hasznukra, mint inkább a közösség javára kapták azokat; de ha ôket hűségesen fölhasználják, ez a hűséges sáfárkodás lelkük üdvét is elômozdítja (vö. a hivatali kegyelmekrôl, a ,,gratiae gratis datae''- ról a 106. sk. lapokon mondottakat). Szent Pál ezt a következôképpen fejti ki: ,,A kegyelmek ugyan különfélék, de ugyanaz a Lélek. És a szolgálatok is különfélék, de ugyanaz az Úr. És az erônyilvánulások is különfélék, de ugyanaz az Isten, ki mindezt mindenkiben cselekszi. A Lélek kinyilatkoztatása azonban mindenkinek hasznára adatik. Egyiknek ugyan bölcsesség beszéde adatik a Lélek által, a másiknak meg tudomány beszéde ugyanazon Lélek szerint... Mindezeket pedig egy és ugyanaz a Lélek műveli, kinek-kinek úgy adván részt, ahogy akarja. Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy van Krisztus is. Ugyanis mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár pogányok, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha azt mondaná a láb: Mert nem vagyok kéz, nem vagyok a testbôl való; vajon azért nem lenne a testbôl való? És ha azt mondaná a fül: Mert nem vagyok szem, nem vagyok a testbôl való; vajon azért nem lenne a testbôl való? Ha az egész test szem: hol a hallás? ha az egész hallás: hol a szaglás? Már pedig Isten helyezte el a tagokat, mindegyiküket a testben, amint akarta. Ha mindnyájan egy tag volnánk, hol volna a test? Már pedig sok ugyan a tag, de egy a test. Nem mondhatja azért a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy pedig a fô a lábaknak: Nincs rátok szükségem; sôt, amelyek a test gyöngébb tagjainak látszanak, sokkal inkább szükségesek... De az Isten azért alkotta úgy a testet, hogy amely tagnak nem volt, annak nagyobb tisztességet adott, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved valamit, együtt szenved vele valamennyi tag; vagy ha az egyik tag megdicsôül, együtt örvendez vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenkint tagjai''. Ezeket a következôképpen foglalhatjuk egybe: Krisztus és az Egyház titokzatos, de mégis valóságos szervezetet (organizmus) alkot. Krisztus a fej, azaz az elsô és legnemesebb tag. Minden hasonlat csak azokra az igazságokra alkalmazható, amelyeket valóban meg kell világítania. Más tekintetben már ismét különbség van. Épp így itt is nagy különbséget találhatunk annyiban, hogy a természetes testnél a fej nem lehet a test nélkül, a testnél elôbb nem létezhetik. Krisztus ellenben az Egyháztól függetlenül, nála elôbb létezik.[56] Krisztus tulajdonképpen már minden. Benne megvan annak a kegyelemnek egész teljessége is, melyet Isten az emberi nemnek adni szándékozik. Krisztus lassankint avatja föl testének tagjaiul az egyeseket és részesíti kegyelmének teljében. ,,Mert ôbenne lakozik az istenségnek egész teljessége valósággal. Benne nyertétek teljességteket, benne, ki minden fejedelemségnek és hatalmasságnak[57] a feje'' (Kol 2,9 sk.). Ennek a testnek a lelke a Szentlélek. Elsôsorban is Krisztusban, mint fejben, lakik s belôle kiárad a tagokra is. A Szentlélek az egyeseknek és az egésznek is éltetô eleme, miként a testben a léleknek az egészre gondja van s az egyes tagokat élteti. Ezért minden egyes tagba beleönti kegyelmét, az egyes tagoknak helyét is kijelöli a közösségben, működô alanyokká teszi ôket. Ezt a két szempontot tehát jól meg kell különböztetni egymástól. Krisztussal való kapcsolatukban (mely saját akaratuk mértékéhez alkalmazkodik) s ezért személyi értékükben is egyformák a tagok, a különbözôség hivatási működésükben jelentkezik. Ez utóbbit tekintve, az egyeseket és bensô értéküket illetôleg nem az a fontos, milyen helyet kapnak, hanem hogy azt a helyet, melyre Isten állította ôket, jól betöltsék. Szent Pál különösen fontos megjegyzést fűz ehhez: ,,A hátrábbvaló tagoknak Isten nagyobb tisztességet adott''. Miként az emberi testben az elrejtett bensô szervek a legfontosabb életműködést végzik, éppúgy az Egyház számára is talán éppen az a hasznos tag, aki egészen jelentéktelen helyen valóban egészséges tag akar lenni. Az egyik tag jót áll a másikért. Mindegyik a másikért is felelôs: ,,Ha tehát az egyik tag szenved valamit, együtt szenved vele valamennyi tag; vagy ha az egyik tag megdicsôül, együtt örvendez vele valamennyi tag''. Ez a fölfogás megnyitja az utat az Egyház ,,jogi'' oldalának megértéséhez is. Minthogy az Egyház szerves test, amelyben az egyes tagoknak az egész javára egyöntetűen össze kell dolgozniok, szüksége van ,,szervezet''-re is, hierarchiai tagozódásra s meg kell követelnie a maga számára azt a jogot és hatalmat, hogy Isten népének közösségét megkárosító elemekkel szemben lelki büntetésekkel lépjen föl. Ehhez a 12. fejezethez csatolja azután Szent Pál a híres 13. fejezetet, melyben a szeretet dicsôítô himnuszát zengi: ,,Szóljak bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincsen, olyanná lettem, mint a zengô érc vagy a pengô cimbalom... Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek között legnagyobb a szeretet''. A szeretet ugyanannak az Üdvözítônek közös birtoklásán alapszik. Így kapcsolódik egybe az egész szervezet csodálatos közösséggé. Az Egyház tehát a továbbélô Krisztus. A Krisztussal egybekötött egyes lelkeknek összessége természetfölötti szervezet, természetfölötti tökéletes társaság.[58] A mennyei szentek (,,gyôzedelmes Egyház''), a földön élô hívek (,,küzdô Egyház'') és a tisztítótűzben szenvedô lelkek (,,szenvedô Egyház'') alkotják ezt az egységet. Valamennyi kölcsönösen részesül az Egyház érdemeiben és kegyelmi kincseiben (lásd 155. lap); egyik a másikon segíthet; a mennyei szenteket segítségül hívhatjuk és azok közbenjárnak érettünk (lásd 172. lap, jegyzet), mi pedig imádkozhatunk a ,,szenvedô lelkek''-ért (lásd 172. lap). Ez a ,,szentek egyességé''-nek hittétele. A mondottakból folynak az Egyház tulajdonságai: Az Egyház egy, mivel ô a továbbélô Krisztus s vele szerves egységet alkot, amelynek kifelé is meg kell nyilvánulnia. Az Egyház szent, hiszen egy magával Krisztussal, lényege szentség, célja az emberek megszentelése. Az Egyház ,,katolikus'', azaz egyetemes, minden ember, minden nép, minden idôk számára rendeltetett, hisz az Egyház: mindenki számára s a világ végéig továbbélô Megváltó. Az Egyház végül ,,apostoli'', mert Krisztus az apostolokra alapította s az apostolokban alakította ki a Szentlélek (111. lap). Az apostolok, mint Istentôl rendelt szolgák, által terjedt el s terjed most is, meg nem szakított folytonossággal, egészen napjainkig (vö. 15-24. lapot). Mivel az Egyház a továbbélô Krisztus, az Egyházhoz tartozás Krisztushoz tartozást jelent. Ennélfogva az Egyház a mi Krisztushoz tartozásunk kezese is. Ezért nincsen számunkra életbevágóbb, mint minél szorosabb kapcsolatban élni az Egyházzal, mégpedig a látható, a Szentlélektôl megszervezett Egyházzal. Ô a mi ,,anyánk'', a mi életünk alapja. Valóban ,,egyedül üdvözítô''. Ez azonban nem annyit jelent, hogy aki jóhiszeműen az Egyházon kívül él, nem üdvözülhet. Az ilyen ember tulajdonképpen az Egyházhoz tartozik. A hozzá vezetô úton álldogál; de saját hibája nélkül legyôzhetetlen akadály mered eléje. Isten elôtt, aki ebben az esetben a jó szándékot cselekedetnek veszi, az Egyházhoz tartozik; Isten az igaz Egyház kedvéért és rajta keresztül megadja neki az üdvösségre szükséges kegyelmeket. Az Egyház tehát így is ,,egyedül üdvözítô''-nek bizonyul. Természetesen föltehetjük s föl is kell tennünk, hogy Krisztus igaz Egyházában a szentségek állandó használata sokkal gazdagabb kegyelmet áraszt azokba, akik külsôleg is hozzája tartoznak. Az Egyház a továbbélô Krisztus, folytatja tehát az Ô munkáját, az Isten dicsôítésének s az emberek megszentelésének művét, mégpedig elsôsorban a liturgia ünneplésével, vagyis azzal az ,,istentisztelettel, melyet az Egyház, mint Krisztus titokzatos teste, fejével, Krisztussal egyesülve és az Ô nevében és megbízásából ünnepel, mégpedig a megváltás titkának folytonos megvalósításával és megjelenítésével''.[59] A liturgiában az áldozaté a középpont. Az Egyház minden nap megújítja oltárain Krisztus áldozatát, de tagjaiban is naponkint bemutatja a szenvedések áldozatát, amelyek Krisztus áldozatába beleolvadnak (lásd 147. lap, jegyzet); a szentségi áldozatból származik valamiképpen a többi szentség, melyekkel az Egyház az embereket megszenteli. Az Egyház végül tanítással és kormányzással folytatja tovább Krisztus művét. Egyszóval: él a Krisztustól kapott papi, kormányzói és tanítói hatalommal. Minthogy az Egyház a továbbélô Krisztus, Krisztus sorsa az ô sorsa is: ,,Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is majd megtartják. De mindezeket az én nevemért fogják cselekedni nektek; mert nem ismerik azt, aki engem küldött. Mivelhogy nem vagytok e világból valók, azért gyűlöl benneteket a világ. Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem elôbb gyűlölt nálatok. Sôt eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. És ezeket fogják cselekedni veletek, mert nem ismerték az Atyát, sem engemet'' (Jn15,20.21.19.18; 16,2 sk). Éppen ezért föltámadás és megdicsôülés lesz az Egyház végsô sorsa is! (Vö. 175. skk. lap.) ======================================================================== 1. A szentségek általában A megszentelô eszközök (szentségek) Krisztus az üdvösség közvetítôjéül rendelt Egyháznak átadta önmagát, különösen a szentségekben, amelyek Krisztust és az Ô művét az emberek között elevenen megôrzik és velük az Ô kegyelmét közlik (,,kegyelemeszközök''). A szentség Krisztustól rendelt külsô jel, amely Krisztus kegyelmét közvetíti nekünk. Az Egyház kezdettôl fogva ragaszkodott ahhoz, hogy Krisztus hét szentséget alapított: a keresztséget, a bérmálást, az Oltáriszentséget, a bűnbánat szentségét, az egyházirendet, a házasságot s az utolsókenetet. Minden szentséghez tehát három kellék szükséges: külsô jel, Krisztus alapítása, belsô kegyelmi hatás. A külsô jel, pontosabban vizsgálva, ismét két részbôl tevôdik össze: Elôször is valami tárgy vagy szertartás (,,anyag''); másodszor azok a szavak, melyek ezt a tárgyat vagy szertartást a kiszolgáltatás alkalmával bensôleg átalakítják (,,forma''). Ezek a szavak a szertartást közelebbrôl meghatározzák. A keresztség pl. vízzel való leöntés (lemosás). A kiszolgáltató szavai ennek jelentését közelebbrôl meghatározzák: ,,Én megkeresztellek téged az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''. A külsô jel eme alakjában Aquinói Szent Tamás vonatkozást lát Krisztusra, aki a valóban külsôleg megjelenô ,,Isten Igéje'' is. A külsô jel folytán tehát minden szentség szimbólum,[60] vagyis jelkép. Szimbólumon valamely szellemi, érzékeinkkel meg nem fogható dolognak érzékelhetô ábrázolását értjük. A szentség titokzatos lelki történésnek érzékelhetô ábrázolása; a keresztség például a bensô lelki megtisztulás jelképe. A szentség azonban nem közönséges, hanem Krisztustól, tehát Istentôl, magától a Teremtôtôl rendelt jelkép. Midôn mi emberek valami jelképet alkotunk, kifejezhetünk ugyan vele valami szellemi igazságot, de a valóságban nem tudjuk azzal össze is kötni; mikor az emberi művész Isten jelképét a falra festi, azzal még maga az Isten nem jelenik meg ott. A szentség ellenben olyan jelkép, melynek alkotója az Isten, aki teremtôi mindenhatóságánál fogva az érzékeltetett valóságot összekötheti vele. Olyan jelkép tehát, mely valóban tartalmazza is azt, amit jelképez, tehát valóságot tartalmazó jelkép. E szerint nemcsak jelképezi, hanem tartalmazza is a bensô lelki valóságot. Ezért Szent Tamás így határozza meg a szentséget: jel, amely megvalósítja azt, amit jelképez; más szavakkal: hatékony jel. Így pl. a keresztség nem csupán a bensô megtisztulás jelképe, hanem egyben létrehozója is. A szentség eme sajátosságában két dolog nyilvánul meg. Elôször: a szentséget Isten az ember természetének megfelelôen alkotta meg. Az ember szellemi-testi lény. Ennek következtében minden működésén rajta van ennek a szellemi-testi sajátosságnak bélyege. Gondolata a képzelet képzeteibe és a szavakba burkolódzik; érzületének (pl. a felebaráti szeretetnek), ha egyébként igaz és valódi, valamiképpen külsôleg is meg kell nyilatkoznia; szellemi ismereteit érzékei közvetítik. Az embernek e lényeges vonása egész életén és cselekvésén átvonul. Isten is alkalmazkodott tehát hozzája s ezért kegyelmét olyan külsô jelekhez kapcsolta, amelyekben a bensô hatás mintegy testet ölt. Ennélfogva a testet is megszentelik és a természetfölötti rendbe vonják bele. Másodszor abban nyilatkozik meg, hogy a szentségek mintegy Krisztus megtestesülésének kisugárzásai. Miként a megtestesülésben Isten láthatatlan Fia láthatóvá lett, testet öltött, hogy velünk emberekkel emberi módon érintkezhessék, akképp jelenléte a szentségekben mintegy folytatólagos megtestesülés. Nagyon szépen mondja nagy Szent Leó pápa: ,,Ami Megváltónkban látható volt, a szentségekbe ment át'' (74. beszéd, 2. fej.). Aquinói Szent Tamás szerint Krisztus az ôs-szentség. A többi szentség mind ennek az ôs-szentségnek a kisugárzása. A szentségek ezért egyszersmind Krisztus működésének folytatásai. Ezeknek tulajdonképpeni kiszolgáltatója Krisztus, amint Ô az alapítójuk is. Istenségénél fogva Ô a szentségekben közölt kegyelem elsô és végsô oka. Embersége pedig az eszköz-ok, amint általában Isten Fiának kezében eszköz, amellyel üdvösségünket munkálja. Ezért minden szentségben az Isten-ember, tehát istensége és embersége működik. Szent Tamás pedig kifejezetten is mondja, hogy nem csupán egyszerűen az Isten-ember, hanem az Ô megváltásműve, megváltói cselekedetei is hatnak a szentségekben. Krisztus szenvedését és Krisztus föltámadását a szentségek mintegy megjelenítik elôttünk. Krisztus cselekedetei is üdvösségünk eszközei Isten kezében: ,,Krisztus szenvedése és föltámadása a hitben és szentségekben velünk érintkezve fejti ki hatását'' (Summa theologica, III. rész, 46, 6; 56, 1 és 2). A szentségekben tehát Krisztussal, mégpedig szenvedésével és föltámadásával kapcsolódunk össze (vö. 100. lap). Ennek révén belénk árad Krisztus megváltói cselekvéseinek kegyelmet közlô ereje, sajátunk lesz a megváltás, mindegyikünk részesül a megváltásban. A szentségek emberi kiszolgáltatója (pl. a pap) szintén eszköz Krisztus kezében. Mivel e szerint a szentségek tulajdonképpeni és végsô kiszolgáltatója Krisztus, a szentségek hatása nem függ az emberi kiszolgáltató lelki (kegyelmi) állapotától. Még ha súlyos bűn állapotában van is, sôt ha egyáltalán nem is hisz a szentségek hatékonyságában, mégis, ha úgy szolgáltatja ki, amint azt az Egyház akarja, a szentség érvényes és hatása bekövetkezik. A szentségeknek ezt a kiszolgáltató állapotától független hatékonyságát latin kifejezéssel így jelöljük: ,,ex opere operato'', vagyis szószerint: ,,a végzett cselekedet erejénél fogva''. Ebbôl az ,,ex opere operato'' hatékonyságból következik, hogy a szentségek hatása sokkal mélyebbre hatol, mint minden pusztán emberi működés. Az ember csak kívülrôl tud a másik emberre ráhatni. Az ember nevelheti a másikat, amennyiben azt, ami már megvan benne, elôhozni és kifejleszteni törekszik, de tulajdonképpeni bensô mivoltát nem változtathatja meg. Így a másik rossz akaratát nem alakíthatja át jó akarattá. Az ember e téren tehetetlen, eljut a ráhatás határához, amelyen túl már nem mehet. A szentségekben reánk ható Isten azonban lényünk legmélyén működik, bensô mivoltunkra hat, s jobbá teszi azt. Egészen új (természetfölötti) létet ad. Ahol tehát az ember tehetetlen, ott fejti ki a szentség hatását. Bizonyos új, magasabbrendű létet adva -- ennek következményeként -- az akaratot is jobbá teszi s azt eredményezi, hogy az ember akarja a jót, amit elôbb nem akart, hogy a jóra nagyobb erôvel törekedjék és kitartóbban akarja azt, mint elôbb akarta.[61] A szentségek tehát Isten művei és nem az embereké. Ezért hatásuk sem függ tulajdonképpen a fölvevôtôl. Nyilvánvaló, hogy a fölvevôben meg kell lennie a szándéknak a szentség fölvételére, különben kiszolgáltatása érvénytelen lenne. Továbbá az is természetes, hogy vágyakoznia kell a szentség kegyelmének megnyerése után. Különben méltatlanul venné föl a szentséget, s ez nem tudná kifejteni kegyelemközlô hatását. Minél nagyobb a vágy, annál bôségesebb a kegyelem beáradása. Minthogy a szentségeket Krisztus alapította, világos az is, hogy az Egyház nem változtathat lényeges kellékein. Krisztus csak kezelés végett adta át azokat az Egyháznak, ennélfogva az Egyház megteheti s meg is kell tennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a szentségek méltó kiszolgáltatásához szükségesek.[62] A szentségek hatását egyenkint vizsgálva elsôsorban azt látjuk, hogy -- mint már mondottuk -- az Isten-emberrel és művével kapcsolnak össze bennünket. A szentség találkozás Krisztussal. Ezért minden szentség eredménye belekapcsolódás az istenfiúságba s így a megszentelô kegyelmet vagy belénk önti, vagy gyarapítja bennünk. Azokat a szentségeket, amelyeknek elsôsorban a megszentelô kegyelem belénk öntése a célja, a holtak szentségeinek, a többieket pedig, amelyek a megszentelô kegyelmet már föltételezik, de azt gyarapítják, az élôk szentségeinek nevezzük. A megszentelô kegyelmen kívül minden szentség még ún. ,,szentségi kegyelmet'' is közöl, vagyis jogot ad azokra a segítô kegyelmekre, amelyek az illetô szentségnek megfelelô életre képesítenek. A házasfelek pl. a házasságkötéskor a megszentelô kegyelem gyarapodásán fölül még jogot is kapnak egész életükön keresztül azokra a segítô kegyelmekre, amelyekre szükségük van, hogy keresztény házasfelekként élhessenek. Minden szentség tehát a maga pontosan meghatározott hatékonyságával egészen sajátos jellegű valami; egyik sem cserélhetô föl, egyik sem pótolható a másikkal. Egyes szentségek végül még ,,kitörölhetetlen jegy''-et is nyomnak a lélekbe. Azok a kegyelemeszközök ilyenek, amelyek valami különös hivatásra avatják föl az embert: keresztség, bérmálás és az egyházirend. Ez a kitörölhetetlen jegy, melyet szentségi ,,jelleg''-nek is nevezhetünk, részesülés Krisztus papságában: a keresztség az összes hívôk általános papságát eredményezi (lásd 134. lap); a bérmálás kifejleszti ezt a jelleget, különösen az apostolkodás irányában (lásd 137. lap); a papszentelés a hivatásszerű papságot közli (lásd 159. lap). Ha valaki ezek közül a szentségek közül valamelyiket, vagy pedig a házasság és az utolsókenet szentségét is (melyek rendesen nem ismételhetôk meg), méltatlanul, vagyis hiányos készülettel, súlyos bűn állapotában veszi föl, a szentség kiszolgáltatása mégis érvényes, de kegyelemközlô hatása csak a megtérés után következik be. Itt egy már említett (14. lap, jegyzet) kérdést részletesebben kell tárgyalnunk. Föntebb a hitnek is azt a hatást tulajdonítottuk, hogy Krisztussal köt össze bennünket. Idéztük Szent Pál eme szavait: ,,Krisztus a hit által szívetekben lakozik'' (Ef 3,17). Részben tehát ugyanazokat a hatásokat tulajdonítjuk a Krisztusban való hitnek és a szentségek fölvételének. Valóban, legalább is a két legfontosabb szentségre: a keresztségre és az Eucharisztiára (Oltáriszentségre) vonatkozólag ezt a Szentírás kifejezetten tanítja is. A galatákhoz írt levélben (3,26 sk.) pl. Szent Pál egészen észrevétlenül a Krisztusban való hitrôl a keresztségre megy át: ,,Mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által, mely Krisztus Jézusban vagyon. Mert mindnyájan, kik Krisztusra megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra''. Az Oltáriszentségre pedig maga az Üdvözítô tér át észrevétlenül a kafarnaumi zsinagógában mondott nagy beszédében, melyben ezt a szentséget megígérte (Jn 6,32-72). Elôször egész általánosságban beszél a hozzája-jutásról és a benne-hívésrôl. Beszédének második felében azonban ez a Krisztushoz-menés mindinkább az Ô testének és vérének földi étel alakjában történô vételévé alakul át (errôl bôvebben a 140. sk. lapon lesz szó). E bizonyítékok alapján megérthetjük, hogy a hit a szentségek vételében teljesedik ki. Épp az imént mondottuk (123. lap), hogy az ember szellemi-testi lény. Minden cselekvése tehát magán hordja ennek a szellemi-testi természetnek bélyegét. Bensô szellemi tevékenysége (megismerési és akarási működése) tehát csak akkor lesz valóban tökéletes, ha külsôleg is megnyilatkozik, mintegy testet ölt. Csak így lesz társadalmi (szociális) értékük. A merôben belsô cselekvéseknek a nyilvánosság számára nincsen jelentôségük. A bensô cselekvésbôl (aktus) és külsô tettbôl a lélek és test egységéhez hasonló egység keletkezik. A Krisztusban való hit sem teljes Isten szemében, ha a szentségek vételében mintegy testet nem ölt. A bensô hit és bármelyik szentség (különösen a keresztség és Oltáriszentség) vétele a testhez és lélekhez hasonlóan egységet alkotnak, összetartoznak.[63] Ezért Aquinói Szent Tamás a szentségeket a ,,hit szentségei''-nek mondja, leginkább pedig a keresztséget szereti ,,a hit szentségé''-nek nevezni. Csak a szentség látható vétele folytán teljesedik ki bensô hitünk és válik a látható közösség szármára értékessé, viszont másrészt meg a szentség vételét a bensô hit teszi élôvé.[64] A ,,szentelmények'' sokban hasonlítanak a szentségekhez. De különböznek is tôlük, mert nem Krisztus, hanem az Egyház késôbbi alapításai. Ide tartoznak az Egyház különbözô áldásai, szentelései, a megszentelt tárgyak (pl. keresztvíz) és ezek használata, a templomszentelés, a. barkaszentelés virágvasárnapján stb. Ennek megfelelôen hatásuk sem annyira csalhatatlan (biztos) s nem annyira mélyreható, mint a szentségeké. A szentelmények nem ,,ex opere operato'', hanem ,,ex opere operantis'' (,,a cselekvô fáradozásának erejénél fogva'') hatnak. Csak az Egyház közbenjáró imája folytán hatékonyak. Hatóerejük ezzel a szentségekét (ex opere operato) nagyon megközelíti. Különösen a szentelésekrôl (templomszentelés stb.) mondható ez el. Azonkívül a jámbor használat következtében is hatnak. A szentelmények maguk erejénél fogva nem közlik a megszentelô kegyelmet (jóllehet buzgó használatuk természetesen, mint minden más jámbor cselekedet, gyarapodást eredményezhet a szeretetben és megszentelô kegyelemben), magukban véve csak Isten oltalmát és különös segítségét biztosítják (az Egyház közbenjárására). Fôjelentôségük abban van, hogy a használatukra rendelt tárgyakat Krisztus szolgálatába állítják, használatukat ennek révén Isten gyermekei számára üdvössé teszik; a szentelményekben az Egyház a természetet Krisztus számára kisajátítja. Különös értékűek azok a ,,szentelés''-ek, amelyek valamely tárgyat a világi használat elôl elvonnak és Isten szolgálatába állítanak: templomszentelés, egyházi szereknek és ruháknak a megáldása, stb. A hívôk nem kötelesek a szentelményeket használni. De egyrészt nem szabad az egyházi szenteléstôl a neki kijáró tiszteletet megtagadniok, másrészt viszont ôrizkedniök kell mindenféle babonától, ami nem más, mint hogy valamely személytôl vagy dologtól olyan hatást várunk, amely azt sem természeténél fogva, sem Isten akaratából meg nem illeti. ======================================================================== 2. A keresztség és bérmálás A megszentelô eszközök (szentségek) Az elsô és legszükségesebb szentség a keresztség. Külsô jele a víznek a megkeresztelendô fejére öntésében s ezekben az egyidejűleg mondott szavakban áll: ,,Én téged megkeresztellek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''. Minden ember érvényesen keresztelhet; szükség esetén a közönséges víz is elegendô hozzá. Az ünnepélyes keresztelést azonban -- ahogyan rendes körülmények között kell kiszolgáltatni -- a plébános (vagy ennek megbízásából más pap, akár szerpap is) végzi. Ehhez ,,keresztvíz''-et használ, vagyis nagyszombaton (és pünkösd elôtti szombaton) külön erre a célra megszentelt vizet. Az ünnepélyes keresztelés a fönt megnevezett lényeges cselekményen kívül még sok más szertartást is magában foglal, amelyeket régebben az egész elôkészületi idôre elosztottak. Régen a keresztséget leginkább húsvét éjjelén, majd pedig pünkösd éjjelén szolgáltatták ki. Manapság bármelyik napon kiszolgáltatható, de most is azt óhajtja az Egyház, hogy a felnôttek megkeresztelése lehetôség szerint nagyszombaton legyen. Az Üdvözítô a keresztséget föltámadása után, kevéssel mennybemenetele elôtt alapította, így szólván tanítványaihoz: ,,Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén ôket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében (nevére); tanítván ôket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig'' (Mt 28,18-20). A szent keresztség legbensôbb lényegérôl már föntebb mondottunk egyet- mást (92. lap). A keresztség nem más, mint újjászületés vízbôl és Szentlélekbôl, amint róla az Üdvözítô Nikodémussal beszél. Krisztus tagjává avat, elôször és alapvetô fontosságú módon köt össze Krisztussal. Különösen mély értelmű tanítást ad a keresztségrôl Szent Pál a rómaiakhoz írt levél 6. fejezetében, midôn a következôket mondja: ,,Nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ô halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettetünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsôsége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet. Ha ugyanis egybenôttünk vele halálának hasonlatosságában, úgy majd a feltámadáséban is... Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk'' (Róm 6,3-8). Szent Pál szerint a keresztség belekeresztelés, vagy -- eredetileg ugyanaz a szó -- belemerítés Krisztusba.[65] Szent Pál szerint azonban nemcsak egyszerűen belemerítés Krisztusba, hanem -- olyanféleképpen mint föntebb (124. lap) Aquinói Szent Tamásnál minden szentségre vonatkozólag láttuk -- belemerülés Krisztus halálába, összeköttetés Krisztus halálával, belekapcsolódás Krisztusba és egyesülés vele az Ô halálában. A keresztség tehát minket is belevon Krisztus megváltói művébe, megváltó halálába. S ezzel mintegy tevékenyen részesülünk Krisztus megváltói munkájában. Valóban bensô a mi megváltásunk, Krisztussal és Krisztusban -- azaz a vele való kapcsolat révén -- bűneinkért eleget tettünk. Ennek következtében Krisztus érdemeit nemcsak külsôleg számítja be nekünk Isten, hanem azok belénk is hatoltak, belénk is áradtak és sajátjaink lettek. Krisztussal titokzatos módon mintegy a kereszten függtünk és így résztvettünk az Ô megváltó művében, szolidárisak lettünk az Ô (megváltói) művével (lásd 94. sk. lap). A keresztség óta életünk Krisztus életével együtt halad. Élete egybefolyik a mienkkel, úgyhogy Krisztus még egyszer átéli bennünk megváltói életét és mi az Ô megváltói életét megújítjuk magunkban. Szent Pál különbözô leveleiben valóságos ,,Krisztus-keresztény'' életet állít össze részben a tôle azért alkotott szavakkal, hogy ezt a titokzatos igazságot kifejezze: A keresztény Krisztussal szenved, vele együtt megfeszíttetik, vele együtt meghal, vele együtt eltemettetik. A keresztény Krisztussal együtt föltámad, vele együtt újra élô lett, Krisztussal együtt megdicsôült, Isten a keresztényt Krisztussal együtt az égbe vitte, ahol vele uralkodik -- különösen erôvelteljes kifejezés! --, a keresztény Krisztus örököstársa. Egész általánosságban mondja ezt ki az apostol e szavakkal: A keresztény Krisztussal egyforma, Krisztusba bele van ültetve, bele van ojtva, részesül benne, vele egy test (miként a keresztények is egy testet alkotnak egymás között), össze van kötve vele. Legrövidebben fejezi ki ezt az igazságot az a kifejezés, amely -- a tudósok megállapítása szerint -- 164-szer fordul elô Szent Pál leveleiben: ,,Krisztus Jézusban''. Ez a kifejezésmód hasonló ahhoz, amely mintegy munkánk vezérszavául szolgált (34. lap): ,,Krisztus bennetek.'' (Kol 1,27). Minden megkeresztelt tehát joggal elmondhatja, amit Szent Pál sajátmagáról hangoztatott: ,,Krisztussal együtt keresztre szegeztettem; élek pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem'' (Gal 2,19 sk.). Ezért szerették a régi egyházatyák emlegetni, hogy a keresztény második Krisztus. Antiochiai Szent Ignác vértanú (lásd 18. és 23. lap) sajátmagát és a keresztényeket is ,,Krisztus-hordozók''-nak (Christophoros) szokta nevezni. A keresztségnek ebbôl a lényegébôl következnek egyes hatásai. Mindenekelôtt eltörli az eredeti bűnt, s ebben rejlik tulajdonképpeni lényeges hatása. Ezzel válik az Ádámból való régi születéssel szemben újjászületéssé Krisztusból (lásd 92. skk. lap). De eltörli mindazt a személyes bűnt is, amelyet valaki a keresztség elôtt elkövetett. Eltörli továbbá a bűnért járó összes büntetést. Beleönti a lélekbe a megszentelô kegyelmet és a föntebb említett erényeket (lásd 107. lap). Az eredeti bűn néhány következménye -- mindenekelôtt a rendetlen kívánság -- a keresztség után is megmarad, de elveszti bűnös, büntetô jellegét. Inkább a bensô megtisztulás eszközévé lesz. Minthogy a keresztség Krisztus tagjává tesz, egyben az Egyház, a továbbélô Krisztus, tagjává is avat (lásd 2. fejezet, 117. skk. lap). A keresztség szentségének egy másik hatását csak akkor tudjuk majd teljesen megérteni, hogyha már az Oltáriszentséget is tárgyaltuk. A keresztség azt az eltörölhetetlen jegyet vési lelkünkbe, melyet föntebb (lásd 127. lap) Krisztus papságában való részesedésnek mondottunk. A keresztség alkalmassá teszi az embert a többi szentség vételére és így ezeknek elôföltétele. Mindenekelôtt az Eucharisztia együtt-ünneplésére, a szentmiseáldozatnak, amely Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, együttes bemutatására képesít. Szent Péter a keresztényeket ,,szent papság''-nak (1Pt 2,5), ,,királyi papság''-nak (1Pt 2,9) nevezi. A keresztség az összes hívek ,,általános papság''-át adja meg (vö. 147. sk. lap). Ennek a ,,szentségi jegy''-nek révén a keresztény egyszersmindenkorra valamiképpen Krisztushoz tartozik. Valamiképpen -- ha mindjárt csak külsôleg is -- még akkor is összekötve marad Krisztussal, midôn súlyos bűn állapotában él. Bár így elzárkózik attól is, hogy a kegyelem teljessége Krisztustól lelkébe áradhasson, holt taggá válik, elszáradó vesszô lesz a szôlôtôn; s ha mindvégig így marad, beteljesedik rajta az Üdvözítô fenyegetése: ,,Minden szôlôvesszôt, mely énrajtam gyümölcsöt nem hoz, lemetsz (Atyám)... Ha valaki énbennem nem marad, kivetik azt, mint a szôlôvesszôt, és elszárad; és összeszedik és tűzre vetik és elég'' (Jn 15, 2.6). Bekövetkezik a végleges elvetés, a kizárás Krisztusból, de az elvetésig még valamiképpen kapcsolatban marad Krisztussal. Csak újra meg kell nyílnia, hogy a kegyelem beléje áradhasson s akkor ismét élô tag lesz. E szerint tehát a keresztény könnyebben megtérhet az elesés után, mint a meg nem keresztelt.[66] A keresztség szükségessége nyilvánvaló az Üdvözítô szavaiból: ,,Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik'' (Mk,16,15 sk.). ,,Ha valaki újra nem születik vízbôl és Szentlélekbôl, nem mehet be az Isten országába'' (Jn 3,5). A keresztség tehát elkerülhetetlenül szükséges. Mindazonáltal régi fölfogás szerint a vértanúság a keresztséggel egyenértékű. A vértanú Krisztusért ontott saját vérében keresztelkedik meg és a Krisztusért elviselt halál folytán Krisztus halálához hasonlóvá lesz (,,vérkeresztség''). Gondoljunk vissza továbbá arra, amit föntebb (127. sk. lap) a hit és a szentségek viszonyáról mondottunk. Elengedhetetlenül szükséges Krisztussal kapcsolatba kerülni. Rendes körülmények között ez a szentségekben testet öltött bensô cselekedet által valósul meg. Mármost, ha a külsô cselekedet végrehajtását valami leküzdhetetlen külsô akadály meggátolja, Isten a bensô tettet (aktust), a cselekedet akarását végrehajtottnak, az akaratot tettnek veheti; hiszen Isten a bensô bűnt is éppoly súlyosnak ítéli, a jó cselekedetet pedig szintén éppoly értékesnek számítja, ha külsô végrehajtása csak külsô akadály miatt maradt el. Ha tehát valaki kész mindazt megtenni, amit Isten tôle az üdvösség elérése végett kíván, az Isten szemében bizonyos értelemben fölvette a keresztséget (,vágykeresztség''); az ilyen üdvözülhet, de természetesen nem kapja meg az eltörölhetetlen jegyet, melyet egyedül a ,,vízkeresztség'' ad meg s így a többi szentséget nem veheti föl. Már ôsidôktôl fogva megvan az Egyházban a gyermekkeresztelés szokása. ,,Mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ôsök hiteként, ezt tartja végig'',[67] mondja Szent Ágoston. A gyermekek keresztelésekor az Egyház végzi el (a keresztszülôk által) a bensô cselekedeteket, melyekre a megkeresztelendô még képtelen. A bérmálás[68] szentsége kifejleszti azt, aminek alapját a keresztség megvetette. Amiként az embernek születése után még növekednie is kell, éppúgy a természetfölötti életben is a születés után szükségképpen a növekedés és kifejlôdés következik. A bérmálás tehát a teljességét jelenti annak, amit a keresztség ad. Mivel a kegyelem teljességét kiváltképpen a Szentlélek birtoklásának szoktuk nevezni, a bérmálás a Szentlélek szentsége, a bérmálandó a Szentlelket kapja. Ennek még más oka is van, s ez a gondolat még mélyebbre vezet bele bennünket a bérmálás lényegébe. A bérmálás egészen különleges irányban fejleszti ki a keresztségben kapott jegyet; a keresztényt apostoli működésre hívja meg. A bérmálás tehát a világiak apostolkodásának szentsége. Az ember gyermekkorában még csak magára gondol, de mihelyt nagyobb lesz, másokról is gondoskodni kezd, éppúgy a megkeresztelt is a bérmálás révén lelki szempontból felnôtt lesz és ezzel megkezdôdik küldetése is Isten egész országa javára. Márpedig a Szentlélek az, aki az Egyház igazgatását végzi. Ezért történt meg a régi idôkben, hogy a bérmáláskor a Szentlélek gyakran csodálatos módon osztotta ki azokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek az ifjú Egyház fölépítésére szolgáltak: mint pl. a nyelvek, a jövendölés adománya és hasonlók; hajdan sokszor ezeknek föllépésében nyilvánult meg a Szentlélek vétele (vö. ApCsel 10,46). Kiviláglik ez abból az elbeszélésbôl, amely elôször említi a bérmálást: ,,Mikor pedig az apostolok, kik Jeruzsálemben voltak, meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldék hozzájuk Pétert és Jánost, kik odajövén imádkoztak értük, hogy elnyerjék a Szentlelket, mert az még egyikükre sem szállott le, hanem csak meg valának keresztelve az Úr Jézus nevében. Ekkor rájuk tevék kezüket s azok elnyerék a Szentlelket''. Ez bizonyára egynéhány feltűnô kegyelmi hatásban nyilatkozott meg. Mert midôn bizonyos Simon nevű ember ,,látta, hogy a Szentlélek megadatik az apostolok kézrátételére'', pénzzel meg akarta vásárolni a Szentlélek ajándékozásának hatalmát[69] (ApCsel 8,14-18). Hasonlóképpen történt, mikor Szent Pál néhány János-tanítványnak Efezusban a (keresztség és) bérmálás szentségét kiszolgáltatta: ,,Midôn Pál rájuk tette kezeit, a Szentlélek leszálla reájuk és szólnak vala nyelveken és prófétálnak vala'' (ApCsel 19,1-6). Ha manapság nem is közli már a Szentlélek e csodálatos adományokat, a bérmálásban mégis leszáll oly erôk közlése végett, amelyeket az egyetemes Egyház fölépítésére akar fölhasználni. A bérmálás tehát ebben az értelemben is annak a Szentléleknek szentsége, aki az Egyház lelke és az Egyházban működik (115. lap). Manapság a püspök szolgáltatja ki a bérmálást. A megbérmálandó fejére ráteszi kezét, ugyanakkor megkeni homlokát krizmával (különösen értékes, balzsammal kevert olajfa-olaj), miközben ezeket a szavakat mondja: ,,Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerôsítlek téged az üdvösség krizmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen''. A pápa egyszerű papot is fölhatalmazhat a bérmálás szentségének kiszolgáltatására. A bérmálás szentsége gyarapítja a megszentelô kegyelmet; megadja a Szentlelket az erôsödésre, a hit bátor megvallására és az apostoli tevékenykedésre; és kitörölhetetlen jegyet vés belénk. Bár az üdvösségre nem föltétlenül szükséges, mégis bűnt követ el, aki hanyagságból nem veszi föl. ======================================================================== 3. A legméltóságosabb Oltáriszentség A megszentelô eszközök (szentségek) A szentségek között legfôbb a legméltóságosabb Oltáriszentség; a többi mind ráirányul. A keresztény élet csúcspontját jelenti, bizonyos értelemben a kereszténység egész tartalma. Ennek a szentségnek ôsrégi neve az ,,Eucharisztia'', vagyis szószerint: ,,hálaadás''.[70] Az Oltáriszentség valóságos áldozat és valóságos szentség; szentségi áldozat és ,,áldozati szentség'': a szentmiseáldozat a szentáldozással. Tehát mint áldozatot és mint szentáldozást kell vizsgálnunk. Megelôzôleg azonban még szólnunk kell Krisztusnak valóságos jelenlétérôl az Oltáriszentségben a kenyér és bor színe alatt. E szerint tehát tárgyalnunk kell: Krisztus jelenlétérôl ebben a szentségben, a szentmiseáldozatról és a szentáldozásról. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a rendszerezô fölosztás az Eucharisztia ,,áldozati- szentség''-i jellegének egységét semmiképpen sem akarja tárgyi szempontból szétválasztani. Krisztusnak valóságos jelenlétét a legméltóságosabb Oltáriszentségben mindenekelôtt azok a szavak bizonyítják, amelyekkel az Üdvözítô ezt a csodálatos szentséget megígérte. Ezt megelôzôleg két csodát művelt. Elôzô este a Genezáreth-tó keleti partjának egyik elhagyatott vidékén az (elsô) csodálatos kenyérszaporítást végezte (Jn 6,1-15); majd pedig éjszaka a tengeren járva közeledett a hajócskájukon a viharral küszködô tanítványai felé (Jn 6,16-21). Ezzel a két csodával tehát kinyilvánította hatalmát a kenyér és a saját teste fölött. Másnap a tó nyugati partján a kafarnaumi zsinagógában megígéri ezt a szentséget, amelyben a kenyér színe alatt testét akarja adni a lélek táplálékául (Jn 6,22-72). ,,A kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozának azért a zsidók egymás közt, mondván: Hogyan adhatja ez nekünk az ô testét eledelül?'' Tehát szószerint értették. Az Üdvözítô semmit sem von vissza szavaiból; sôt ünnepélyes formában megerôsíti azokat: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ô vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom ôt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én ôbenne. Amint engem küldött az élô Atya, és én élek az Atya által, úgy aki eszik engem, az is él énáltalam''. S midôn sok tanítványa eme -- mint mondták -- ,,kemény'' szavak miatt visszavonult tôle, megmaradt állítása mellett, sôt még a tizenkét apostolnak is szabadjukra bízza a távozást. Péter azonban így szól: ,,Uram! kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. És mi hittük és megismertük, hogy te vagy Krisztus, az Isten Fia''. Csak egy pontra vonatkozólag magyarázza meg a Megváltó szavait: ,,A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit''. Azaz az én megdicsôült, szellemivé lett, a Szentlélekkel eltelt testem az, amit táplálékul adok nektek. Ez adja az életet. ,,Hátha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, hol azelôtt volt?'' azaz: Föltámadásom és mennybemenetelem okozta megdicsôülésem bizonyítja majd be, hogy az én testem ,,szellemi'', átszellemült és életet-adó. Krisztus valóságos jelenlétét világosan kifejezik azok a szavak is, melyekkel az utolsó vacsorán az Üdvözítô ezt a szentséget megalapította: ,,Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik. Igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem, az Újszövetség vére, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. Ennek folytán kezdettôl fogva valóban Krisztus valóságos jelenlétére értették e szavakat. Ez a hit Krisztus jelenlétében 15-16 évszázadon keresztül mindig szilárdan fönnállott;[71] még Luther is megtartotta Krisztus jelenlétének hitét, habár más értelemben vette is, mint a katolikusok (,,az át nem változtatott kenyér színe alatt, benne és vele és csak a vétel pillanatában''). Azt a módot, amelyen Krisztus az Oltáriszentségben jelen lesz, az Egyház ,,átlényegülés''-nek, latin szóval ,,transsubstantiatio''-nak (substantia = lényeg, állag; trans = át, tehát átmenet az egyik lényegbôl a másikba, átlényegülés, lényegi átváltozás) nevezi. Ez azt jelenti: az átváltoztatás szavaitól, melyeket a pap Krisztus megbízásából és mint Krisztus eszköze a kenyér és bor fölött kimond, a kenyér szubstanciája, lényege Krisztus testének szubstanciájává (lényegévé, állagává), a bor szubstanciája Krisztus vérének szubstanciájává változik át; csak a kenyér és bor megjelenési formája, az érzékelhetô színek maradnak meg. Minden dologban ugyanis megkülönböztetjük az érzékekkel észrevehetô megjelenési formákat (külsô formák) és az ezek mögött rejtôzködô, csak az értelemmel megfogható lényeget. Ha pl. azt látom, hogy valamely tárgy minden érzékelhetô megjelenési formáját meg is változtatja, bizonyos esetben mégis biztos vagyok abban, hogy ugyanazzal a dologgal van dolgom. A mag külsôleg valóban nagyon különbözik a kifejlett növénytôl, vagy pl. a hernyó a pillangótól. Mégis tudom, hogy az elôbbiben és az utóbbiban ugyanaz a ,,dolog'' rejtôzködik azaz ugyanaz a lényeg marad, ugyanaz a szubstancia, amelyet nem érzékeimmel, hanem értelmemmel ismerhetek meg. Így a kenyérnél és a bornál is meg kell különböztetnünk a külsô alakot (a színeket) és ,,a dolgot önmagában'', vagyis a lényeget (szubstanciát). Természeténél fogva nyilván mindig a megfelelô lényeg van összekötve saját külsô alakjával; éppen úgy, nem pedig másként jelenik meg. De az átváltoztatott ostyában[72] és a kehely átváltoztatott borában -- errôl az isteni kinyilatkoztatás folytán vagyunk bizonyosak és ezt az átváltoztatás szavai is érzékelhetôleg kifejezik -- csak a kenyér és bor megjelenési formái, külsô színei vannak meg; ezek alatt a nekik magában véve idegen színek alatt rejtôzködik az isteni mindenhatóság működése folytán Krisztus teste és Krisztus vére. Ezeket tehát nem láthatjuk, csak hitünkkel fogadjuk el. Hiszünk az Üdvözítônek és szavainak. A kenyér és bor színe alatt mindaddig megmarad Krisztus teste és vére, amíg a színek megvannak. Az Üdvözítô úgy van jelen, amint most a mennyben él. Ezért mindegyik szín alatt és a színek bármelyik része alatt az egész Üdvözítô van jelen testével és lelkével, istenségével és emberségével együtt, mégha a pap szava által a kenyér testté és a bor vérré változott is át. A hittudósok így mondják: A szavak erejénél fogva a kenyér színe alatt a test, a bor színe alatt a vér van jelen, de az élô kapcsolat folytán mindegyik szín alatt jelen van az egész élô Megváltó: test és vér, test és lélek, istenség és emberség. Az Üdvözítô teste tehát fönséges, átszellemült módon van jelen. Ugyanaz a valóságos test, mely a kereszten függött, de megdicsôült, átszellemült módon. A mondottakból következik, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget imádás és tisztelet illeti meg. Az Oltári-szentségrôl beszélünk. Ahol oltár van, ott áldozat is van. Az Oltáriszentség tehát áldozat: szentmiseáldozat. A szentmiseáldozat a keresztáldozatnak vértelen (,,szentségi'') megújítása vagy megjelenítése. Ez a mondat a szentmise lényegét fejezi ki. Abból indulunk ki, amit föntebb (122. lap) a szentség lényegeként jellemeztünk. Azt mondottuk: a szentség szent jel, amely megvalósítja azt, amit jelképez, tehát a valósággal telített, a valósággal töltött szimbólum vagy jelkép, amellyel maga a Teremtô kapcsolta össze a jelképezett valóságot. Vegyük most szemügyre a szentmiseáldozat jelképét. A szentmise tulajdonképpeni csúcspontja az átváltoztatás. Mi történik az átváltoztatáskor? Krisztus teste és vére megjelenik, mégpedig a kenyér és bor szétválasztott színe alatt. Krisztus teste és vére tehát mintegy egymástól szétválasztva jelennek meg oltárainkon. Más szóval: Krisztus vérének kiontását (a vérnek szétválasztását a testtôl) jelképezik, az átváltoztatás szimbolikus (jelképes) vérontás. Ez az itt jelképesen megjelenített (ábrázolt) vérontás azonos Krisztus vérének a kereszten történt kiontásával. (,,Ez az én testem, mely értetek adatik. -- Ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik''.) Alkalmazzuk most azt, amit a szentségekrôl mint Istentôl adott jelképekrôl (szimbólumokról) mondottunk: a szentségek a valósággal töltött jelképek. A jelképezett valóság igazán megvan bennük, azt magukban foglalják. E szerint: mivel a szentmise a Golgotán történt vérontást jelképesen ábrázolja, ez a vérontás valamiképpen valóság is, szentségileg jelen van.[73] Miként lehetséges ez, arról nem sokat mondhatunk; egy azonban bizonyos: hitünk tanítja, hogy ez így van. A szentmise tehát nem a keresztáldozat ,,megismétlése''. Hiszen ez szöges ellentétben állna Szent Pálnak (tehát az ôt sugalmazó Szentléleknek) a zsidókhoz írt levélben nyomatékosan kifejezett kijelentésével: ,,Sem azért, hogy gyakran áldozza föl önmagát (Krisztus), miként az (Ószövetség) fôpapja évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel (az ószövetségi áldozatoknak azonban a valóságban nem volt megváltó erejük); különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt... Mert (az Ószövetségben) minden pap naponkint szolgálatban áll és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket; ez (Krisztus) pedig egy áldozatot mutatván be a bűnökért, örökké trónol Istennek jobbján'' (Zsid 9,25 sk.; 10,11 sk.). Megrövidítenénk a keresztáldozatot, ha azt mondanók, hogy a szentmisében a keresztáldozat ,,megismétlôdik''. Nem ,,ismétlôdik meg'', hanem vértelen módon megújul, vagy talán helyesebben: megjelenül: szentségileg, a szentségben megjelenül. A szentmise emlék-áldozat, melyet Krisztus e szavakkal rendelt: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. A trienti zsinat megbízásából kiadott ,,Római katekizmus'' szerint: ,,Egy és ugyanannak az áldozatnak valljuk tehát és kell tartanunk, amelyet a szentmisében mutatunk be és amely a kereszten mutattatott be; miként egy és ugyanaz az áldozati adomány, nevezetesen a mi Urunk Krisztus, aki a kereszt oltárán vérét ontva csak egyszer áldozta föl magát. A vérontással és vérontás nélkül bemutatott áldozati adomány nem két áldozati tárgy, hanem csak egy; ennek föláldozása -- miután így parancsolta meg az Úr: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre -- az Eucharisztiában naponkint megújul. Ugyancsak egy és ugyanaz a pap is: az Úr Krisztus...'' (I. rész, 4. fejezet, 61 sk. kérdés). A szentmisében az áldozati tárgy és az áldozatot bemutató pap tehát maga Krisztus. A pap, aki ma a szentmisét bemutatja, csak Krisztus eszköze. Micsoda már most a szentmise értelme? Semmi más, minthogy Krisztus nemcsak érettünk, hanem velünk is akarta bemutatni áldozatát. A szentmise módot ad arra, hogy minden idôk és minden ország valamennyi kereszténye a szent kereszt áldozatában, az Újszövetség áldozatában részt vegyen. A szentmisében tehát Krisztus az Egyházzal együtt és az Egyház útján mutatja be áldozatát. Ily módon a szentmise az Egyház áldozata is. Ezért a kenyér és bor adományaival maga is hozzájárul a szent áldozathoz. Krisztusnak a kereszten bemutatott áldozatát a sajátmaga nevében is bemutatja a mennyei Atyának. Még pedig mindig az egész Egyház végzi a szentmisét. Ennélfogva minden szentmise nyilvános, hivatalos ténykedés, még ha egészen egyszerűen és pompa nélkül mutatják is be. Tulajdonképpeni értelemben vett ,,privátmise'', amely igazán ,,magán-cselekvény'' volna, nincsen. Kiváltképpen mindig a misén jelenlévô közösség mutatja be az áldozatot, az egész közösség a pappal és a pap útján, aki mintegy a kezük. Az áldozatnak erre az együttes bemutatására a szent keresztség képesít bennünket s ezért ez egyúttal fölszentelésnek is tekinthetô az általános papságra (lásd 134. lap). A szentmisén jelenlévô keresztény tehát nem csupán szenvedôleg (passzíve), hanem cselekvôleg (aktíve), tevékenyen is résztvesz benne, mint együttes áldozatbemutató. A szentmise kánonjában a pap mindazokról a jelenlevôkrôl megemlékezik, ,,akikért ezt a dicsôítô áldozatot neked bemutatjuk vagy akik azt neked bemutatják''. Így minden szentmisében újra belekapcsolódunk Krisztus megváltói áldozatába, Krisztussal és Krisztusban elégtételt szolgáltatunk, személyesen nyerjük el a megváltást. Isten szemében az egész kereszténység mintegy Krisztus keresztje köré sereglik és vele, mint Istentôl rendelt fôpappal együtt mutatja be az Újszövetség egyetlen áldozatát, a megváltás áldozatát, egyesül vele a legkiválóbb istentiszteleti cselekményben, amelyben a teremtett világ rendeltetését betölti (lásd 88. lap), valóban ,,szent, királyi papság'' (1Pt 2,5.9; lásd 134. lap).[74] A belekapcsolódás Krisztus áldozatába, a megváltásnak és Krisztus kereszten szerzett érdemeinek alkalmazása különös bensôséggel és gazdagsággal történik a szentáldozásban.[75] A szentáldozás áldozati lakoma. Tehát Krisztus testének, mégpedig a kereszten föláldozott és dicsôségesen föltámadott testének és vérének élvezése. Ebbôl mindjárt láthatók hatásai is: gyarapítja a megszentelô kegyelmet, gyöngíti a rosszra való hajlamokat, kedvet és erôt ad a jóra, a bocsánatos bűnöktôl megtisztít és a halálos bűnöktôl megóv,[76] az örök életet és testünk dicsôséges föltámadását adja meg nekünk. Az Üdvözítô mondja: ,,Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom ôt az utolsó napon'' (Jn 6,55). Ezért szerették a régiek az Eucharisztiát a ,,halhatatlanság gyógyszeré''-nek nevezni.[77] A nyugati Egyház a XIII. század óta gyakorlati (tehát nem dogmatikai) okokból egy szín alatt, mégpedig a kenyér színe alatt szolgáltatja ki a szentáldozást. A szent vér a kiosztáskor könnyen tiszteletlenségnek lehet kitéve. Minthogy mindkét szín alatt az egész Üdvözítô, tehát vére is, miként istensége is, jelen van, a hívek semmitôl sem esnek el s teljesítik Krisztus figyelmeztetését, hogy testét egyék és vérét igyák. Az áldozat létrejöveteléhez mindkét szín átváltoztatása szükséges. Ennek megtörténte után azonban az áldozati tárgy mindenegyes részének vétele belekapcsolódás az áldozatba, áldozati lakoma. A szentáldozás a lélek tápláléka. Aquinói Szent Tamás szerint Isten természetfölötti életünkrôl a természetes, földi életünk gondozásához hasonlóan gondoskodik. A gyermek élete megszületésével még nincs biztosítva. Ha semmi táplálékot sem venne magához, hamarosan meghalna; növekedésérôl, fejlôdésérôl szó sem lehetne. Hasonlóképpen, hogy a keresztségben nekünk ajándékozott természetfölötti életben megmaradjunk, benne növekedjünk, fejlôdjünk, lelki táplálékot kell magunkhoz vennünk. A léleknek ez az eledele a szentáldozás. Ebbôl következik a szentáldozás szükségessége, ami egyébként Krisztus szavaiból is világosan kitűnik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ô vérét, nem leszen élet tibennetek'' (Jn 6,54.). Az Egyház azután negyedik parancsolatában megszabta, hogy legalább egyszer egy évben, mégpedig a húsvéti idôben, az Úr asztalához járuljunk. De az Oltáriszentség gyakoribb vétele is egyenesen szigorú kötelességévé válhatik annak, aki különös veszélyek között, fôképpen pedig a súlyos bűnbe való visszaesés veszedelmében él. A bensô elôrehaladáshoz mindig szükséges. A szentáldozáshoz járulás parancsa mindenkit kötelez, aki eszével már élni tud (mintegy hét éves). Mivel az Eucharisztia táplálék, azért az élôk szentsége. Vételéhez tehát szükséges, hogy a kegyelem állapotában legyünk. Súlyos bűn elkövetése után a szentáldozásra való elôkészületként a gyónás kötelezô.[78] Ezenkívül még testi elôkészületet is kíván az Egyház: éhgyomorral kell lennünk.[79] A méltatlan szentáldozás, amit akkor követ el valaki, ha valamely még meg nem gyónt súlyos bűn tudatában az Úr asztalához járul, súlyos bűn, szentségtörés. Az Eucharisztia a keresztény élet csúcspontja. Benne megadjuk Istennek a neki tartozó imádást és hódolatot, valamint a bűneinkért járó elégtételt. Benne az ember megváltást és üdvösséget nyer. A szentáldozás latin elnevezése szerint (,,communio'') egyesülés Isten és az emberek között, az emberek egyesülése egymás között. Az egyházatyák ennek jelét abban szeretik látni, hogy az Eucharisztia olyan színek alatt jelenik meg, amelyek sokból alkotnak egy-et: sok szôlôfürtbôl lesz a bor, sok gabonaszembôl a kenyér. ======================================================================== 4. A bűnbánat szentsége A megszentelô eszközök (szentségek) A bűnbánat szentsége az a szentség, amelyben a pap Isten helyett megbocsátja a keresztség után elkövetett bűnöket. Ezt akkor alapította Krisztus, amikor húsvét ünnepén az utolsó vacsora termében megjelent tanítványainak, rájuk lehelt s mondá: ,,Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva'' (Jn 20,22 sk.). A bűnbánat szentségét tehát bírói ítéletként rendelte az Üdvözítô. A bírónak (papnak) kell eldöntenie, vajon a bűn megbocsátandó vagy megtartandó-e? Tehát ismernie kell azt. Vádló más nem lehet, mint maga a bűnös. A bűnbánat szentségét tehát e szerint a ,,fülbegyónás'' formájában rendelte a Megváltó, s ebben a formájában valóban mindig gyakorolták is.[80] A bűnbánat szentségének ,,fülbegyónás''-i jellegére másik, talán még mélyebb ok a következô: csak az elkövetett bűn megvallásában fejezôdik be az embernél, mint testi-szellemi lénynél, a bensô megtérés, vagyis az elkövetett tett megtagadása (vö. 128. lap). Ennél a szentségnél a külsô jel egyrészt a bűnbánó cselekedetei, azaz bűnmegvallása és bármiképp érzékelhetô módon kifejezett bánata, másrészt a pap szavai: ,,Föloldozlak téged bűneidtôl az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen''. Természetesen nem a pap önkényétôl függ a bűnök megbocsátása vagy megtartása. A pap teljesen eszköz Krisztus kezében s az ô helyetteseként kell viselkednie. A gyónásban a keresztség után elkövetett minden bűn megbocsátható. Mikor a Szentírás meg nem bocsátható bűnökrôl beszél, mindig csak a szándékos megátalkodottságra, a Megváltó megfontolt visszautasítására gondol. A gyónás kötelezô parancsa -- az Egyház negyedik parancsolata szerint legalább is egyszer egy évben -- mindenkire érvényes, akinek halálos bűn nyomja a lelkét. A bűnbánóval szemben támasztott szükséges követelmények egyenkint a következôk: lelkiismeretvizsgálat, bánat és erôs fogadás, gyónás, elégtétel. A lelkiismeretvizsgálat eszköz a cél elérésére, ti. a gyónás teljességére.[81] A legfontosabb kellék a bánat, amelynek a megjavulás elhatározásával kell egybekötve lennie. A bánatnak valódinak, azaz az akarat ôszinte megtérésének, a bűn akarati megtagadásának, a bűntôl való elfordulásnak kell lennie. A bánat tehát nem pusztán érzelem; lelki világunk együtthullámzásaként jelentkezhetnek vele együtt érzelmek is. Ezek üdvösek ugyan, de nem lényegesek, nem szükségesek; nincs is mindig hatalmunk fölöttük. A bánat lényegében az akarat dolga, férfias elfordulás a bűntôl azzal a kívánsággal együtt, bár sohasem követtük volna el, s azzal az eltökéltséggel, hogy többé nem követjük el. A bánatnak természetfölöttinek kell lennie, azaz hitünk tanította indító okokra kell támaszkodnia. Tökéletes és tökéletlen bánatot különböztetünk meg. A tökéletes bánat az Istent mint Atyánkat gyermekileg szeretô szívbôl fakad. A tökéletlen bánat elsôsorban csak a szigorú bírót és büntetôt látja Istenben. A tökéletes bánat azonnal eltörli a bűnt, mert az Isten iránti szeretet és a súlyos bűn úgy viszonylanak egymáshoz, mint a világosság és a sötétség. Mégis fönnmarad a súlyos bűn meggyónásának kötelessége s a tökéletes bánat meg szükségképpen már magában foglalja a gyónás ígéretét. A bűnbánat szentségének fölvételéhez elégséges a tökéletes bánat. Ebben az esetben a bűnbánat szentsége, amely az embert Krisztussal és megváltó művével összeköti, a megszentelô kegyelmet, tehát az Isten iránti szeretet állapotát beleönti a gyónó szívébe. S minthogy így a szeretet vonult be az ember szívébe, a bűnre gondolás Istennek ezzel a szeretetével kapcsolódik össze, s a tökéletes bánat jellegét ölti magára. Mikor az ember ehhez a szentséghez járul, talán még nem tud a gyermeki szeretettel való Istenre tekintésig fölemelkedni; de midôn a gyóntatószékbôl kilép, akkor ez a föltekintés már könnyű lesz neki, mert a szeretet ismét beköltözött szívébe. Magának a bűnbevallásnak (,,gyónás'') teljesnek, ôszintének és világosnak kell lennie. Teljes, ha az ember legalább is minden súlyos bűnét száma és a bűn nemét megváltoztató (pl. templomi lopás) körülményei szerint meggyónja, már amennyiben ezt meg tudja tenni. Valamely súlyos bűnnek tudatos kihagyása a gyónást érvénytelenné teszi. Az érvénytelen gyónást meg kell ismételni, úgyszintén valamennyi azóta esetleg végzett gyónást is. A bocsánatos bűnök meggyónására nem vagyunk kötelezve. Az elégtétel vezeklés a rend bűnös megzavarásáért és Istennek ezzel történt megbántásáért. Az elégtételt a pap szabja ki. Manapság többnyire külön imádságokból áll, a régi idôkben nagyon súlyos, rendszerint nyilvánosan végzendô büntetéseket is róttak ki. Ha valaki bűnével másnak kárt okoz, köteles a kárt erejéhez képest jóvá tenni: a gyónás érvényességéhez legalábbis az elégtétel szándéka szükséges. Ha utána valaki elhagyja az elégtétel elvégzését, a gyónás érvényes marad. De ha valaki szándékosan teszi meg, természetesen újabb bűnt követ el. A bűnbánat szentségét bírói ítélet módjára alapította az Úr Jézus. Az ítélkezéshez a bírónak illetékesnek kell lennie: a vádlott legyen alárendeltje. Márpedig minden további nélkül nem vagyunk minden papnak alávetve, nem minden pap illetékes mindenki számára. Így pl. minden püspök, mint az apostolok utódja iránt, tisztelettel tartozom, de tulajdonképpeni engedelmességre csak saját püspökömmel szemben vagyok kötelezve. Ez az illetékesség-kijelölés az úgynevezett jóváhagyás, ,,approbatio'' útján történik; a papnak arra a területre van ,,jurisdictiója'' (joghatóság, jogszolgáltatási hatalom), amelyre jóváhagyást nyert (rendesen saját egyházmegyéjére).[82] A bűnbánat szentségének hatásai a mondottakból következnek: megadja vagy gyarapítja a megszentelô kegyelmet, ezzel eltörli a bűnt, az örök büntetést és az ideiglenes büntetéseknek legalább is egy részét; különös segítôkegyelmeket ad. A bűnbánat szentsége által minden korábban megszerzett, de a halálos bűn folytán megsemmisült érdem és erény föléled. Itt megfelelô alkalom kínálkozik arra, hogy a búcsúról is szóljunk. A búcsú a már megbocsátott bűnökért járó ideiglenes büntetések elengedése. Tehát sohasem valamely bűn elengedése. Az Egyház kötô és oldó teljes-hatalmánál fogva a régi súlyos bűnbánati vezeklések helyett könnyebbeket rendelt, s ezeknek alapján Krisztus és a Szentek érdemeinek kincstárából, mely fölött rendelkezési joga van, azoknak ad, akik ezeket a megszabott cselekedeteket elvégzik. Mindenféle búcsú elnyeréséhez a kegyelem állapota szükséges. Megkülönböztetünk teljes és nem teljes vagy részleges búcsút. A teljes búcsú az összes ideigtartó büntetések elengedése. A nem teljes búcsú pedig csak a büntetések egy részének elengedése. Ha pl. ilyen mellett azt olvassuk: hét évi és hétszer negyven napi búcsú, ez azt jelenti: az Egyház ezt a búcsút egyenlôvé teszi. azzal a régi nyilvános elégtétellel, melyet hét éven át, beleszámítva a különösen szigorú böjti idôket (negyvennapos) végzett valaki. A teljes búcsúhoz az illetô cselekedet elvégzésén kívül rendszerint szükséges még a a bűnbánat szentségének fölvétele és a szentáldozáshoz járulás,[83] valamely templom látogatása s a Szentatya szándékára mondott imádság elmondása is. A legtöbb búcsú a megholtakra is alkalmazható (meghatározott halott számára azonban csak könyörgés módján).[84] ======================================================================== 5. Az egyházi rend A megszentelô eszközök (szentségek) Az egyházi rend szentsége a papi hatalmat s a papi élethez szükséges kegyelmet adja meg. A teljes papi hatalom a püspökben van meg; ô a pap. De az ô támogatása végett teljes-hatalma mintegy szétoszlik az alárendelt papokra és a kisebb rendekre. Így tehát az egyházi rend olyan szentség, amely különbözô fokokat foglal magában. Vajon minden egyes fokozat, amely ma a mi nyugati Egyházunkban megvan, valóban az egyházi rend szentségéhez tartozik-e, nem bizonyos. Manapság általában elfogadják, hogy a négy kisebb rend (az ajtónállók = ostiariusok, az olvasók = lektorok, az ördögűzôk = exorcisták s a gyertyavivôk = akolythusok rendje) s valószínűleg az alszerpapság (szubdiakonatus) az Egyháztól bevezetett szentelmények. A keleti Egyházban ezek a rendek nem egészen ugyanígy vannak meg. A legtöbb keleti Egyház kevesebbet, részben más rendeket sorol föl. De bizonyosan hozzátartoznak ehhez a szentséghez a szerpappá- (diakonus), a pappá- (presbyter) és a püspökké- (episcopus) szentelés. A tulajdonképpeni papi hatalom az átváltoztatás (consecratio) hatalmában, azaz a kenyérnek és a bornak Krisztus testévé és vérévé változtatásában s így abban a hatalomban rejlik, hogy a pap Krisztus keresztáldozatát az oltáron megújítsa. Továbbá hozzátartozik még a szentségek kiszolgáltatásának, különösen a bűnök megbocsátásának, a szentelésnek és áldásnak hatalma is. A püspök a teljes papi hatalmat másokkal is közölheti. A szerpap (diakonus = szolga) a szentmiseáldozatban segédkezik, külön engedéllyel a szentáldozást és a keresztséget kiszolgáltathatja, fölolvassa az evangéliumot. Az alszerpap (subdiakonus) a szentleckét (epistola) olvassa és a szerpapnak alárendelve segédkezik a szentmisében. A gyertyavivôket (akolythus = kísérô) tulajdonképpen azok a ténykedések illetik meg, melyeket manapság a minister végez; az exorcista az ördögűzéseket (,,exorcismus''-okat) végzi.[85] A lektor (,,fölolvasó'') kötelessége az istentiszteleten (a szentmisén kívül)[86] az egyházatyák írásaiból, stb. fölolvasni; végül az ostiarius, azaz ,,ajtónálló'', ennek hajdan arra kellett ügyelnie, hogy az istentiszteletre senki arra nem hivatott be ne lopódzzék. Ezek a rendek manapság csak elôkészítô fokok a papságra; önálló jelentôségük már nincs. Valamennyi rendet megelôzi a hajkorona (,,tonsura'') szentelménye; ez fölvétel az egyháziak (klerikusok) sorába. A szent rendek föladója a püspök.[87] A szentségi jelleggel bíró rendek, a szerpapság, áldozópapság és a püspökszentelés kiszolgáltatása kézrátétellel történik. Ez az ôsrégi módja a fölszentelésnek, miként már a Szentírás tanítja az apostolokra vonatkozólag (lásd 18. lap). Ez a mód fejezi ki legjobban azt, hogy az átadott hatalom fölülrôl származik. Nem a nép adja a papnak, hanem Krisztustól ered az apostolok és utódaik közvetítésével. A jogfolytonosság köteléke megszakítás nélkül kiterjed Krisztustól az apostolokon és püspökökön keresztül mindenegyes most élô papig és klerikusig. Ezenkívül átnyújtják még az egyes rendeknek korukban szokásos megfelelô szereit is; csak ezzel a szertartással ruházzák át a kisebb rendeket és az alszerpapságot, melyeknél nincsen kézrátétel. Megkenik továbbá a papnak kezét olajjal, a püspöknek pedig fejét és kezét krizmával. A papságot Krisztus az utolsó vacsorán alapította, midôn apostolainak hatalmat és megbízást adott, hogy az ô emlékezetére a kenyeret és a bort átváltoztassák. Az egyházirend szentsége eltörölhetetlen jegyet vés a lélekbe.[88] Ez a jegy a föntebbiek alapján (127. sk. lap) nem más, mint részesedés Krisztus papságában. A hivatásos pap ezzel teljes hatalmat kap, hogy Krisztus eszközeként s az ô nevében az emberek megszentelésére Krisztustól rendelt szentségeket kiszolgáltassa és kezelje. Teljhatalmának legfôbb része -- mint már mondottuk -- az átváltoztatás hatalma. Minthogy az átváltoztatás a papnak külsôleg szavakba öltöztetett akaratára megy végbe,[89] az eltörölhetetlen jegy a pap akaratának megadja azt az erôt, hogy Krisztus akaratának eszköze legyen. Természetfölötti életünk kiépítése és tökéletesítése Krisztus akaratából nagy mértékben a hivatásos papsághoz kötött. A pap mintegy a hívek atyja. Ez -- személyétôl függetlenül -- tiszteletre méltóvá, ,,tisztelendô''-vé teszi ôt. Magára a papra hivatalának méltósága nyilván súlyos felelôsséget ró. Ez a méltóság a hivatali kegyelmekrôl föntebb (106. sk. lap) mondottak szerint inkább megalázkodásra, mint gôgre ad neki alkalmat. Ezért semmi sem bántóbb, mint a gôgös pap. Mindazonáltal minden pap, leginkább pedig a püspök, hivatalánál fogva Krisztus helyettese és eszköze. Éppen ezért Krisztussal szemben való helyzetünk nem választható el a pappal, püspökkel szemben elfoglalt helyzetünktôl. ======================================================================== 6. A házasság A megszentelô eszközök (szentségek) A házasság osztatlan életközösségű törvényes szellemi-testi kapcsolat férfi és nô között. A házasság elsôdleges céljának az utódnemzést kell tekintenünk. Erre rendelte a Teremtô, ez a házastársak szellemi-testi egymásra utaltságának értelme. Másodlagos célként járul hozzá: a kölcsönös támogatás és kiegészítés, s végül az ösztön szabályozása. Az így körvonalazott házasság magának a természetnek intézménye. De a paradicsomban Isten kifejezetten is megalapította. A Szentírás elsô könyve, a Genezis, mondja, hogy Isten az asszonyt egyenlô jogú társként adta az elsô ember mellé. Ádám e miatt örömmel eltelve kiáltott föl, mégpedig -- az Üdvözítô tanúsága szerint -- magának Istennek sugalmazására (vö. Mt 19,4 sk.; lásd köv. lap): ,,Ez most csont az én csontomból s hús az én húsomból... Ez okból hagyja el az ember az atyját s az anyját s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté'' (Ter 2,23 sk.). Mint ezekbôl a szavakból kiviláglik, Isten már akkor egynejűnek és fölbonthatatlannak rendelte a házasságot. ,,S lesznek ketten egy testté'', amihez az Üdvözítô a következô szavakat fűzi: ,,Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza''. Ezt az eredeti egységet és fölbonthatatlanságot nem mindig tartották meg. A házasság egységére vonatkozólag némely egyházatyának az a véleménye, hogy a vízözön után a népesség gyorsabb terjedése végett Isten kifejezetten fölmentette a patriárkákat és megengedte nekik a többnejűséget.[90] A válás ellenben az ószövetségi ember erkölcsi gyöngeségének tett engedmény volt. Az Üdvözítô ismét eredeti tisztaságában állította vissza a házasságot. Egyszer a következô kérdéssel járultak hozzá a farizeusok: ,,Szabad-e az embernek feleségét elbocsátani akármi okból?'' Ô felelé nekik: ,,Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és asszonnyá alkotta ôket? és mondá: Annakokáért az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik és a kettô egy testté leszen. Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza''. Ezek mondák neki: ,,Miért parancsolta hát Mózes váláslevél adása mellett az elbocsátást?'' Válaszolá nekik: ,,Mert Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket; de kezdettôl fogva nem úgy volt. Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznaság miatt, és mást veszen, házasságot tör, és aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör'' (Mt 19,3-9). Mózes tehát az önkényes válások megakadályozására a kisebbik rosszat megengedte, Krisztus ellenben ismét a házasság eredeti tisztaságát követeli meg minden embertôl. Nem szabad elválni. Házasságtörés esetén természetesen szabad különválni; de új házasság kötése azután is tilos. (,,Aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör'' vö. Lk 16,18: ,,Aki elbocsátja feleségét és mást veszen, házasságot tör; és aki férjétôl elbocsátott nôt veszen, házasságot tör''.).[91] Mivel tehát a házasság kezdettôl fogva vallásos jelleggel bír, amit minden nép ôsidôktôl fogva valóságosan is tulajdonított neki, az Úr Krisztus szentség méltóságára emelte. A trienti zsinatnak ezt a kifejezetten kimondott tanítását az Egyház tanítói mindig hirdették. Leginkább a Szentírásnak egyik helyét értették mindig ebben az értelemben: Szent Pál mondja az efezusiakhoz írt levélben (Ef 5,25-32): ,,Ti férjek szeressétek feleségteket, amiképp Krisztus is szerette az Egyházat, és önmagát adta érette a végett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdôjében az élet igéjével... Szintúgy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti... »Ezért az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik a feleségéhez, és ketten lesznek egytest«. Nagy titok (sacramentum) ez; mondom én, Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatva''. Szent Pál tehát azt mondja, hogy a házasság szent jel, a Krisztus és az Egyház egyesülésének szimbóluma (jelképe). Ha még hozzávesszük, hogy Krisztus a házasság tisztaságának megôrzésére igazán szigorú követelményeket állít föl és éppen ezért föltehetô, hogy Krisztus különös erôket is kölcsönöz, kegyelmeket is ad vele, hogy az ember ezeket a követelményeket megtarthassa, a házasságot kegyelemközlô szent jelnek, vagyis szentségnek vehetjük, miként a hagyomány is már ôsidôktôl fogva tanúsítja. (,,Mivel Isten kötötte össze ôket, ezért kegyelem lakozik azokban, akik Isten által lettek eggyé'', Origines, + 254/5.) Ezzel rámutattunk a házasság legmélyebb lényegére. Jelképe annak a kegyelemmel tele odaadásnak, mellyel Krisztus Egyháza iránt viseltetik s így ezzel a jelképpel valóságosan össze van kötve a kegyelemközlés.[92] Ennélfogva a férfi és nô kapcsolatának is hűségesnek és állandónak kell lennie, tisztán és szentül kell azt megôrizni. A házasság szentségét maguk a házastársak szolgáltatják ki egymásnak. Külsô jel az érzékelhetô módon kifejezett szerzôdés, amely odaadást és elfogadást jelent. A keresztény házasság a szentséggé emelt érvényes házassági szerzôdés. A házassági szerzôdés és a házasság szentsége a keresztények között tehát egymástól elválaszthatatlan. Valahányszor keresztény férfi s keresztény nô a házaséletre kimondja az Egyház elôtt érvényes igent, a két házastárs a szentséget is kölcsönösen kiszolgáltatja egymásnak. Tökéletes értelemben vett elválást az Egyház nem ismer. Csak azt a szétválást engedi meg, mellyel együttjár az újraházasodás tilalma. Egyesegyedül a már megkötött, de még be nem fejezett házasság bontható föl bizonyos körülmények között, továbbá a meg nem kereszteltek házassága, ha az egyik fél megkeresztelkedik, a másik pedig a keresztény félnek nehézségeket támaszt.[93] A házasságnak szent és szentségi jellege miatt egyedül az Egyház illetékes, amikor szükséges, a házasságra vonatkozó törvények meghozására. ,,Minthogy a házasság természete szerint szent dolog, illô, hogy ne a fejedelmek tekintélye (a világi hatalom) irányítsa és rendezze, hanem az Egyháznak, a szent dolgok tanítójának, isteni tekintélye. (XIII. Leó a házasságról szóló ,,Arcanum'' kezdetű körlevelében). Ezért az egyházi jog (1918.. évben kiadva) kimondja: ,,A megkereszteltek házasságát nemcsak az isteni, hanem az egyházi jog is szabályozza, sértetlenül megmarad azonban a világi hatóság illetékessége a házasság tisztán polgári jogi következményeire'' (1016. kánon). Ezeken a polgári jogi következményeken értendô: pl. a hozomány, a vagyonközösség, az özvegyi jövedelmek, a rendi jogok (rang, cím), örökösödési jog s egyebek. Magára a házasságra vonatkozólag az államhatalom legföljebb a meg nem kereszteltekkel szemben illetékes, de semmi olyan rendelkezést sem hozhat, amelyet a természetjog nem szentesít. A házasság érvényességére vonatkozólag az Egyház a trienti zsinaton úgy határozott, hogy csak az a házasság érvényes, melyet a plébános és két tanú elôtt kötnek meg.[94] Az Egyház továbbá már régtôl fogva bizonyos számú ún. házassági akadályt állított föl; ezek közül némelyek a házasságot teljesen lehetetlenné (,,semmisítô, bontó házassági akadályok''), mások pedig meg nem engedetté (,,tiltó házassági akadályok'') teszik. Az állami törvények ezeket az akadályokat többnyire átvették. A legfontosabb semmisítô akadályok a vérrokonság és sógorság bizonyos közelebbi fokai, valamint a valláskülönbség: vagyis hogy a megkeresztelt és meg nem keresztelt között a házasság érvénytelen. A legfontosabb tiltó akadály a vegyes vallás, tehát a különbözô keresztény valláshoz tartozók között a házasság tilos.[95] Néhány akár semmisítô, akár tiltó házassági akadály alól fontos okokból fölmentést ad az Egyház. ======================================================================== 7. Az utolsókenet szentsége A megszentelô eszközök (szentségek) Az utolsókenet az a szentség, amelyben a beteg lelkének üdvére és gyakran testének javára is Istentôl kegyelmet kap. A szemet, fület, orrot, szájat, kezet, lábat olajjal megkenve szolgáltatja ki a pap, miközben e szavakat mondja: ,,E szent kenet és legkegyesebb irgalmassága által bocsássa meg neked az Úr mindazt, amit látással (hallással stb.) vétkeztél''. A Szentírásban az utolsókenetet Szent Jakab levele (5,14 sk.) említi: ,,Beteg valaki köztetek? Hivassa el az egyház papjait és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén ôt olajjal az Úr nevében; és a hitbôl fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti ôt s ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki''. Ezek a szavak világosan kifejezik az utolsókenet hatásait: ,,Üdvösség'' (üdvére lesz), vagyis elsôsorban a lélek üdvössége, boldog halál. Ezért nevezik ezt a szentséget a halál megszentelésének is.[96] Mielôtt az ember az életbôl eltávozik és a fölséges Isten színe elôtt megjelenik, az Egyház anyai gondossága következtében megszenteli s ez a megszentelés a földi élet utolsó salakját is letörli a lélekrôl. Az utolsókenet gyarapítja a megszentelô kegyelmet, de meg is adhatja, ha a beteg már nem tud meggyónni; eltörli a bűnöket és -- egészben vagy részben -- a bűnért járó büntetéseket; elpusztítja a már megbocsátott bűnök maradványait (a földi dolgokhoz való ragaszkodás, rossz szokások). Ez az ,,üdvösség'' azonban jelentheti a test egészségét is, amelyet akkor ad meg az utolsókenet, ha az a léleknek üdvére szolgál; igazán föltűnô, mennyire hangsúlyozzák éppen ezt a hatást a szentség kiszolgáltatásakor mondott imádságok.[97] -- ,,Megkönnyebbíti'': az utolsókenet megerôsít a szenvedésben és a kísértésekben, türelmet és bizalmat ad. Ez a hatás gyakran nagyon is észrevehetô világossággal jelentkezik. Különösen a haláltusában erôsít meg az utolsókenet. Az utolsókenetet csak az veheti föl, aki komolyan beteg. Így kíséri az Egyház szentségi élete az embert a bölcsôtôl a sírig. Az élet minden állapotát és minden jelentôs fordulópontját megszenteli az Egyház s megtölti Isten emberré lett Fiának életével s e működésének célja a ,,krisztusi érettkorúság'' (Ef 4,13), a beteljesedés. ======================================================================== 1. A halát és a különítélet A beteljesedés (végsô dolgok) ,,El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána az ítélet'' (Zsid 9,27). A halál Ádám minden ivadékának közös sorsa.[98] ,,Amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,22). A halál a bűn legijesztôbb és legszembetűnôbb következménye. ,,A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett'' (Róm 5,12). Ideiglenes, földi életünk a halállal bevégzôdik. Hitünk szerint azonban a halállal nincs mindennek vége, a halál csak átmenet a másik, a vég nélküli életbe. A halálra az úgynevezett különítélet következik. Ez eldönti az ember örök sorsát.[99] Ez a sors földi életünk mikéntjétôl függ. Idô és örökkévalóság tehát nem két teljesen szétválasztott terület: idô és örökkévalóság úgy viszonylanak egymáshoz, mint a vetés és az aratás, mint a csíra (mag) és a növény. Az idô célja az örökkévalóságra való elôkészítés. Miként megy végbe a ,,különítélet'', nem tudjuk. A liturgia (a gyászmise ,,Dies irae'' kezdetű sequentiájában) költôi módon könyvrôl beszél, amelyben mindaz benne van, amit az ember a földön cselekedett. Szent Ágoston ezt isteni megvilágosításnak minôsíti, ,,amely mindenkinek mind jó, mind rossz cselekedeteit emlékezetébe idézi'' (De civitate Dei, 20. könyv, 14. fejezet). Az örök életet mindenesetre létünk meghatározott állapotaként kell fölfognunk. Minthogy egykor az emberi testek is részesülnek az örök életben, bizonyos, hogy ezeket is valamiféle hely fogadja be. (Vö. 178. sk. lap). ======================================================================== 2. Az örök halál A beteljesedés (végsô dolgok) Aki nem a megszentelô kegyelem állapotában hal meg, akinek lelkében nincs meg az a tűz és fény, amelyrôl többször szólottunk (vö. 99. sk., 102. sk. lap), az lelkileg halott, abban nincs meg az élet. Minthogy az ilyen ember a Megváltót, akitôl egyedül nyerheti el az üdvösséget, tudatosan elutasította magától, örökké halott. A pokol büntetésének örökkévalósága kétségtelenül bizonyos. Krisztus mondja: ,,Távozzatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre'' (Mt 25,41)·Krisztus kiolthatatlan tűzrôl beszél, hol a féreg meg nem hal és a tűz nem alszik ki (Mk 9,44 sk.). Az a néhány egyházi író (Origines, + 254-5 körül; Nyssai Gergely, + 394 után), akiknek véleménye szerint egyszer majd valamennyi elkárhozott eljut az üdvösségre mindjárt igen erôs ellentmondásra talált. Erre a dogmára gondolva nekünk embereknek könnyen érzelemszerű gátlásaink támadnak. De mindig meg kell fontolnunk, hogy aki erre a kárhozatra jut, az tudatosan és makacsul visszautasította Isten kegyelmét, úgyhogy szíve egészen az Isten- gyűlöletig megkérgesedett. Ettôl a gyűlölettôl azután nem tud szabadulni az egész örökkévalóságon keresztül. Ebben a bensô meghasonlásban és az Isten életébôl való kizárásban rejlik a pokol büntetésének tulajdonképpeni lényege. Az elkárhozottak elméletileg megismerik ugyan, hogy Isten a legfôbb jó, de bensô lelki irányzódásuk miatt gyűlölniök kell Ôt, minthogy ellenük van. Ezért bensôleg meghasonlottak. Az üdvözültek boldogságáról is tudnak s tudják, hogy ôk maguk mindörökké ki vannak abból zárva. Ezekhez a lényeget kitevô fájdalmakhoz még pozitív (tevôleges) szenvedések is járulnak, amelyeket a tűz gyötrelmeinek nevével szoktak jelölni. Hogy milyen a pokol tüze, arról semmit sem mondhatunk. Bizonyosan más jellegű, mint a földi tűz. Mégis határozottan vallanunk kell azt, hogy a föltámadás után a kárhozottak teste is kínokat szenved. A kárhozat büntetése a le nem vezekelt, azaz a meg nem bánt súlyos bűnökért jár, helyesebben: a megszentelô kegyelem és az Isten-szeretet hiányának természetszerű következménye. Ezért azt is sújtja, aki az eredeti bűnnel terhelten hal meg. Mindazonáltal aki személyes bűn nélkül csak az eredeti bűn állapotában hal meg, csak az Isten látásából való kizárással bűnhôdik, pozitív szenvedésekkel nem. A meg nem keresztelt gyermekek sorsáról semmi kifejezett kinyilatkoztatásunk sincsen. Csak az bizonyos, hogy Isten látására nem jutnak el. A firenzei zsinat (1438-1445) kimondotta, hogy az sem juthat a mennybe, aki csak az eredeti bűnnel terhelten válik meg az élettôl. Ez következik a gyermekek megkeresztelésének szükségességébôl is, amelyet még a trienti zsinat mondott ki. De hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek természetes boldogságban részesülnek-e, annak tagadására semmi alapunk sincs. Aquinói Szent Tamás mellette beszél. A kárhozat büntetésének létezése megrázó valósággal mutatja, hogy Isten igazságos, és igazságossága jóságától nem választható el. Egyet még egyszer nyomatékkal hangsúlyozunk: a pokol nem valami végzetszerű, amelybe az ember váratlanul alázuhan, hanem magunkválasztotta és teljes mértékben megérdemelt sors. ======================================================================== 3. Az örök élet A beteljesedés (végsô dolgok) Aki azonban Krisztus testének élô tagjaként, élô szôlôvesszôként a szôlôtôn, amely Krisztus, távozik az életbôl, az él, az nem veszhetik el, annak az örök élet lesz osztályrésze. De a legtöbb e földi életbôl távozó ember persze nem elég megtisztult ahhoz, hogy Isten tiszta és szent színe elé léphessen. Ezért van megtisztulási állapot is, amelynek ezek a lelkek kénytelenek alávetni és -- joggal elmondhatjuk -- szívesen és készségesen alá is vetik magukat, minthogy fölismerik az Isten és saját lelkük között levô távolságot. Ezt az állapotot mi tisztítótűznek nevezzük. Ennek az állapotnak milyenségérôl azonban az Egyház tanítóhivatala semmiféle döntést sem hozott; a keletiek -- még a Rómával egyesültek is -- kerülik a tisztítótűz kifejezést. A tisztítóhelynek létezését nemcsak értelmünk ajánlja, hanem ez kifejezetten kinyilatkoztatott igazság is. Már az Ószövetségben, a Makkabeusok 2. könyvében olvassuk: ,,Szent és üdvös gondolat a halottakért imádkozni, hogy a bűnöktôl feloldassanak'' (2Makk. 12,46). Makkabeus Judás ezért elrendelte, hogy azokért az elesettekért, akiknél pogány bálványoknak fölajánlott tárgyakat találtak, Jeruzsálemben áldozatot mutassanak be. Bizonyos, hogy a tisztítóhelyen lévô lelkek szenvednek a nélkül, hogy érdemeiket gyarapíthatnák, azaz a szeretetben növekedhetnének. A tisztítótűz szenvedései kétségtelenül nagyon súlyosak. A tisztítóhelyen lévô lelkek leginkább az Isten látásából való kizáratásukat érzik emésztô keserűséggel. Biztos továbbá az is, hogy imádságunkkal, különösen pedig az áldozattal (szentmise) lehetünk segítségükre. De éppoly biztos az is, hogy üdvözülésük felôl teljesen bizonyosak s ebbôl nem csekély vigasztalást merítenek. A tisztítótűz kétségtelenül a szeretetnek és az Isten akaratában való megnyugvásnak a helye. Mármost ha a lélek ezen a tisztító folyamaton keresztülment vagy minden bűn nélkül, avagy bűnéért járó büntetés levezeklésének terhe nélkül hal meg, a mennyország boldogságába jut.[100] A mennyország boldogságának lényege Isten látása. Hogy ez az Isten- látás tulajdonképpen mit jelent, mi, földi emberek, nagyon nehezen tudjuk elképzelni. De ez végsô eredményben nem is szükséges; elég tudnunk, hogy magának Istennek boldogságával azonos. Isten boldogító látása tökéletes eggyé-levés Istennel a saját személyiségünk megszűnése nélkül; részesülés a Szentháromság életében. Teljesen belekapcsolódunk tehát az Atya, Fiú és a Szentlélek életének körébe. Isten boldogsága a miénk is lesz. Miként Isten boldogsága lényegét tekintve nem más, mint saját magának vagy a három személynek kölcsönös megismerése és egymás iránti szeretete, éppúgy mi is megismerhetjük Istent úgy, amint van s benne az egész teremtett világot, és örökké szerethetjük Ôt. Akkor már nem lesz többé semmiféle rejtély sem számunkra, semmi sem szomorít meg bennünket. ,,Isten majd letöröl szemükbôl minden könnyet, és halál nem leszen többé'' (Jel 21,4). ,,Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színrôl-színre. Most rész szerint ismerek, akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is ismert vagyok'' (1Kor 13,12). ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik ôt szeretik'' (1Kor 2,9). Teremtett javak is tartoznak a mennyország boldogságához: a barátság a többi üdvözülttel, a szentekkel és angyalokkal, szeretteink viszontlátása, különösen pedig a test megdicsôülése is. A Krisztussal egyesültek boldogan és dicsôségesen támadnak föl. ,,A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan várjuk Üdvözítônket is, az Úr Jézus Krisztust. Ô újjáalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez azon erejénél fogva, amellyel hatalma alá vethet mindent'' (Fil 3,20 sk.). Föltámadásunk zálogául az Eucharisztiát adta nekünk az Üdvözítô (lásd 148. lap); föltámadásunk oka pedig Krisztus föltámadása: ,,Ámde Krisztus feltámadt halottaiból, az elszenderültek zsengéje. Mert amint ember által van a halál, úgy ember által is van a halottak feltámadása; és amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,20-22). A boldogságnak is vannak fokai. Aki jobban szereti Istent, nagyobb része is lesz benne. Mégis mindenki tökéletesen kielégül, olyanféleképpen, miként a remekműben az talál több élvezetet, aki rokonlelkű vele, de más is talál rajta valamit, ami ôt boldogítja s ezért tökéletesen boldog. Az örök boldogságban az emberi természet is tökéletesen kiteljesedik. Csak az Isten életének elnyerésében bontakozik ki valamennyi benne rejlô erô, akár a megismerés, akár az élmény vágya, vagy bármi más legyen is az. Maga az Üdvözítô az örök boldogságot örömlakoma, menyegzô, az atyai házba való visszatérés s hasonlók képében szereti leírni. ======================================================================== 4. A világítélet (utolsó ítélet) A beteljesedés (végsô dolgok) Az általában vett idôk végén van a világítélet. Ez fôképp világtörténeti jelentôséggel bír. A világítéletkor tárul föl elôttünk a világtörténelem értelme. A történelem ,,Isten örök, az emberiséggel megvalósítani szándékolt tervének idôbeli kibontakozása arra a célra irányítva, hogy benne Krisztus által az emberek szabadakaratú hódolásából származó méltó tiszteletet és dicsôséget szerezzen saját magának'' (Joh. Adam Müller). A világítélet tehát bebizonyítja majd, hogy Krisztus a világnak Istentôl rendelt királya és középpontja. Az igazság diadalmaskodik minden hazugságon, s a jó minden nyers erôn. Miként Isten mindent az Ô Fiában teremtett s Isten Fia a teremtés foglalata (lásd 51. skk., 60. sk. lap), éppúgy Isten megtestesült Fiát, Jézus Krisztust is, a világmindenség középpontjává kiáltatja ki. ,,Mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, minden ô általa és ôérette teremtetett. Ô elôbb van mindennél, és minden ôbenne áll fenn'' (1Kol 1,16 sk.). Az idôk végén az emberek Krisztust jogos királyuknak ismerik el, s azok dôresége, akik elfordultak tôle és megtagadták Ôt, nyilvánvalóvá válik. Az egész világ elôtt kinyilvánul, hogy Krisztus a tulajdonképpeni értelme az egész teremtésnek, Krisztus, az Isten Fia, aki az emberben -- a mikrokosmosban (lásd 57. lap) -- az egész teremtett világot egyesíti magával s így odavezeti Istenhez; ezzel Isten a neki, mint Teremtônek kijáró tiszteletet megkapja. Az idôk végén föltárul a puszta természet elégtelensége, valamint a természetfölöttiben megvalósuló fölemelkedése és megnemesedése is. Elôbb azonban rettenetes dolgok történnek s úgy látszik, hogy a továbbélô Krisztus történetének ugyanúgy kell lefolynia, mint Krisztus földi életének: Krisztust keresztre feszítik, megölik, de utána a gyôzelem, a dicsôséges föltámadás következik. Igen, Krisztus halálával gyôz, látszólagos összeroskadása dicsôséges diadalának kezdete. A Szentírás ezekrôl a dolgokról képekben és homályos célzásokkal beszél. De ezek elég világosak az események alapvonalainak megmutatására. A következô események körvonalai bontakoznak ki elôttünk a Szentírás szavai nyomán: Elôször: Rettenetes válságok sújtják a világot. ,,Hallani fogtok majd háborúkat és harci híreket; vigyázzatok, hogy meg ne rémüljetek; mert azoknak meg kell lenni; de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen támad és ország ország ellen; és lesznek dögvészek, éhségek és földindulások itt is, ott is. Mindez pedig a gyötrelmek kezdete'' (Mt 24,6-8). Másodszor: Sokan elpártolnak Krisztustól és a rossz elhatalmasodik. Úgy látszik, hogy végül a Krisztus-ellenes hatalmak mintegy egy emberben (az ,,antikrisztus''-ban vagy ,,ellenkrisztus''-ban) egyesülve lépnek föl. ,,Urunknak, Jézus Krisztusnak eljövetele és a hozzá való egybegyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar a józan felfogástoktól..., mintha az Úr napja már közel volna... Mert elôbb jönnie kell az elszakadásnak, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának, aki ellenszegül és föléje emeli magát mindannak, amit Istennek avagy isteni tiszteletre méltónak mondunk, úgyannyira, hogy az Isten templomába ül és úgy mutatja magát, mintha az Isten volna... A gonoszság titka ugyanis már munkálkodik'' (2Tessz 2,1-7). Ez a gonosz a jónak mezébe öltözködik, sôt talán éppen Krisztusra hivatkozik. Ezzel Krisztus ellenfelei csábító erôt gyakorolnak. ,,Mert támadnak hamis krisztusok és hamis próféták; és nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy tévedésbe ejtsék, ha lehet, még a választottakat is'' (Mt 24,24). ,,Annak (az antikrisztusnak) az eljövetelét a sátán hatalmából mindenféle hamis erôtétel, jel és csoda kíséri, valamint mindenféle csábítás a gonoszságra azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem fogadták be az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek. Ezért bocsátja rájuk Isten a megtévesztés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak'' (2Tessz 2,9-10). Harmadszor: Föltűnô égi jelek remegtetik meg az emberiséget. ,,Mindjárt pedig ama napok szorongatása után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égrôl, és az egek erôi megrendülnek. Akkor majd feltűnik az Emberfiának jele az égen'' (Mt 24,29 sk.). Végül: Megjelenik majd Krisztus csodálatosan és fönségesen, félreismerhetetlenül és észreveendô módon, a halottak föltámadnak és Krisztus igaz ítélete a gonoszokat elválasztja a jóktól, azokat örök kínnak adja át, ezeket pedig örök boldogságban részesíti. ,,Akkor majd feltűnik az Emberfiának jele az égen; és jajveszékelni fognak a föld minden népei, és meglátják az Emberfiát, amint jön az ég felhôiben, nagy hatalommal és fönséggel. Mert valamint a villámlás napkeleten támad, és látszik napnyugatig, úgy lészen az Emberfiának eljövetele is. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és egybegyűjtik az ô választottait a négy szél felôl, az egek egyik végétôl másik határáig'' (Mt 24,30.27.31). ,,Eljön az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát; és elôjönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására'' (Jn 5,28 sk.). ,,Az Emberfia el fog jönni Atyja dicsôségében az ô angyalaival, és akkor majd megfizet mindenkinek cselekedetei szerint,'' (Mt 16,27). ,,Mikor pedig eljövend az Emberfia az ô fölségében, és vele mind az angyalok, akkor ô beül fölségének királyi székébe. És összegyűjtenek eléje minden nemzeteket; és elválasztja ôket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól.'' (Mt 25,31 sk.). Ekkor pedig bekövetkezik a jó gyôzelme, mindazoknak diadala, akik Krisztussal tartanak: ,,Midôn pedig ezek elkezdôdnek, egyenesedjetek föl, és emeljétek föl fejeteket, mert közelget a ti váltságtok'' (Lk 21,28). ,,Akit (ti. a gonoszt) az Úr Jézus elpusztít majd szájának leheletével és megsemmisít eljövetelének fényességével.'' (2Tessz 2,8). Sôt Krisztus átalakítja és újjá teremti az eget és a földet. ,,Az egek pedig és a föld, melyek most vannak,... meghagyatnak, fenntartva a tűzre az ítéletnek és az istentelen emberek elvesztésének napjára... Az egek megégve szétfoszlanak és az elemek a tűz hevétôl elolvadnak. Mi pedig új egeket és új földet várunk az ô ígérete szerint, melyekben igazság lakozik'' (2Pt 3,7.12 sk.). Akkor beteljesül az imádság kérése: ,,Jöjjön el a Te országod!'' A világítélet tulajdonképpen már most is folyik. Krisztus megjelenésével kezdôdött meg. Krisztus a szellemek nagy szétválása, ebben áll tulajdonképpen az ítélet. Már Keresztelô Szent János is szórólapáttal a kezében látta ôt a pelyvát a búzától szétválasztani (Mt 3,12; Lk 3,17). A világtörténetnek nincsen más értelme, mint ennek a szétválasztásnak a teljessé tétele; a két nagy országnak, Krisztus országának és a gonosz országának kijátszása egymással szemben. Nem lehet ingadozni e két ország között: ,,Aki nincs velem, ellenem vagyon, és aki nem gyűjt velem, szétszór'' (Mt 12,30). Krisztus országáé lesz a gyôzelem. Midôn az idôk teljessége elérkezik, eljön Krisztus, mint a világ ítélôbírája. ,,Nem is ítél az Atya senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, amint tisztelik az Atyát'' (Jn 5,22 sk.). Az ,,utolsó nap'' ezzel ,,Krisztus napja'' leszen; errôl gyakran beszél Szent Pál. Az Atya-Isten mintegy neki (ti. Krisztusnak) ajándékozta a világot. Krisztus dicsôségének kell belôle kisarjadnia. A végítélettel Krisztus az utolsó pontot teszi a világtörténelem után. Az utolsó napon Krisztus az egész teremtés céljaként nyilvánul meg. Föntebb (56. sk. lap) ugyan azt mondottuk, hogy minden dolog az emberben találja meg értelmét, de ez tökéletes értelemben elsôsorban is az Isten-emberre érvényes. Krisztus az értelme a történelemnek, a művészetnek, a technikának és tudománynak, az államnak és minden emberi közösségnek, a természetes és természetfölötti világnak. Akkor Krisztus visszaadja birodalmát az Atyának, úgyhogy végül minden az Atya Istennek dicsôségében csendül ki. ,,Azután jön a vég, midôn majd átadja (Krisztus) az országot Istennek és az Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget és hatalmasságot és erôsséget. Mert addig kell neki uralkodnia, »amíg ellenségeit mind lába alá nem veti« (Zsolt 109,1). Mint utolsó ellenség semmisíttetik meg a halál. Mert »Mideneket lába alá vetett« (Zsolt 8,8)... Midôn pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy az ISTEN LEGYEN MINDEN MINDENEKBEN'' (1Kor 15,24-28). ======================================================================== Rövid összefoglalás (Minden tanítás hittudományi bizonyossági fokának megjelölésével.) A hittudományi bizonyossági fokok a következôk: 1. Hittétel. (Htl. )[101] 2. Biztos (B.), azaz: amit a hittudósok egyhangúlag tanítanak. 3 Általánosabb vélemény (Ált.), azaz: amit a hittudósok nagyobbik része tanít. 4. Valószínű (Val.), azaz: amit tekintélyes hittudósok állítanak. A katolikus hit Lap A hit az Istentôl -- különösen Krisztusban -- kinyilatkoztatott igazságnak értelmünkkel való elfogadása Isten tekintélye alapján. A kegyelem hatása alatt és a szabadakarat hozzájárulásával jön létre. Htl., vatik. 13 Krisztus alapította az Egyházat és tanítói, kormányzói és papi hatalommal ruházta föl. Htl. 15 1. Krisztus rendelte az apostolokat és hármas hatalmat adott nekik. Htl., rend. 16 2. Az apostolok utódai isteni jog alapján a püspökök. Htl., rend. 17-19 3. Krisztus Szent Péternek joghatósági elsôséget (primátust) adott s ebben utódja a római pápa. Htl., vatik. 19-24 Krisztus az Egyház tanítóhivatalát a tévedhetetlenség ajándékával ruházta föl. Htl. -- Vatik. a pápára vonatkozólag; rend. a püspökök egyetemességére vonatkozólag. 24-26 A tanítói hivatal válfajai: A rendes tanítói hivatal: a földkerekség egyetemes Egyháza. A rendkívüli tanítói hivatal: a pápa és az egyetemes zsinat. Htl., rend., vatik. 26-29 A hit forrásai a Szentírás és a szenthagyomány. Htl., trien., vatik. 29 A Szentírás sugalmazott, vagyis Isten a szerzôje. Htl., vatik. 30 A Szentírás tévedéstôl ment. B. (XIII. Leó) 31 I. rész: Isten örök teremtés- és üdvösségterve 1. fejezet: A háromszemélyű egy Isten Egy Isten van, aki minden tökéletesség foglalata. Végtelen, örök és változhatatlan, mindenütt jelen lévô és megmérhetetlen, mindentudó és végtelenül bölcs, szent, jó, igazságos, irgalmas, türelmes, igazmondó és hűséges. Htl., rend. (Vatik.) 36-44 Az egy Isten háromszemélyű. A három személy neve: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezek ,,származásuk'' folytán különböznek egymástól: az Atya senkitôl sem származik, a Fiú az Atyától, a Szentlélek pedig az Atyától és Fiútól egyszerre. Htl. (Fir.) 44-47 A Fiúnak származását az Atyától születésnek nevezzük. Htl., nic. (Fir.) 46 A Fiú az Atya értelmébôl származik szellemi születés ztján. B. 47-48 Ezért nevezzük ,,Igé''-nek (a név = htl.) 48 A Szentlélek az Atya és Fiú szeretetébôl származik. B. 48-50 2. fejezet: A teremtés- és az üdvösségterv Isten semmibôl teremtette mind az anyagi, mind a szellemi világot. Htl. (4. lat., vatik.) 52-53 Minden teremtményt jónak alkotott. A rossz a teremtmények bűnének következménye. Htl., rend. 53-54 Isten angyalokat, azaz szellemi, az embert fölülmúló lényeket is alkotott. Htl. (4. lat.) 54 Az angyalokat a természetfölötti kegyelem, de nem az örök boldogság állapotában teremtette. B. 54 Az angyalok egy része vétkezett. Htl. (4. lat.) 54-55 A jó angyalok oltalmazzák az embereket. B. 55 Minden embernek és minden közösségnek (Egyház, nép stb.) van ôrzôangyala. Val. 55 Isten saját képmására alkotta az embert. (Htl., hogy Isten legalább is közvetve teremtette az embert. B., hogy minden egyes lelket Isten közvetlenül teremt. Val., hogy az elsô emberpár teste is Isten közvetlen alkotása.) 56 Minden ember az elsô emberpártól származik. B. II. rész: Az üdvösségterv megvalósítása 1. fejezet: A megváltás szükségessége, az eredeti bűn Az elsô emberpár a megigazultság és kegyelem állapotában volt. Htl., trien. 62-63 Ez az állapot természetfölötti kegyelemajándék. B., V. Pius 1567. Az elsô emberpár ment volt a haláltól. (Htl., trien.) Ment volt a rendetlen kívánságoktól. B. Ment volt a fájdalomtól és tudatlanságtól. Ált. Ezek az ajándékok is Isten szabad és ,,természetenkívüli'' adományai. B. 62 Az elsô emberpár az Istentôl kapott parancs megszegésével súlyosan vétkezett. Htl., trien. 64-66 Az Ádámtól természetes úton származó mindenegyes ember (az Isten Anyja kivételével) bűnnel jön a világra, ez a bűn az eredeti bűn. Htl., trien. 66 Az eredeti bűn következménye a megszentelô kegyelem elvesztése. Htl., trien. 66-67 A megszentelô kegyelemnek ebben a (vétkes) hiányában rejlik az eredeti bűn lényege. Ált. Aki az eredeti bűnben hal meg, nem juthat el Isten színelátására. Htl., fir. 2. fejezet: A megváltás Krisztus a mi Megváltónk. Htl. 71-72 Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az isteni és az emberi természet Krisztus egy személyében egyesült. Htl., I. nic., efez., chalc. 71-80 Krisztus Szűz Máriától született. Htl. (Ap. hitv.) 80 Szűz Mária ,,Isten Anyja.'' Htl., efez. Mária mindig szűz maradt. Htl., rend. 81 Szűz Mária szeplôtelenül fogantatott. Htl., IX. Pius 1854. 82-83 Szűz Mária testestül fölvétetett a mennybe. B. Szűz Mária a kegyelmek közvetítôje. Ált. Szűz Máriát különös tisztelet (,,hyperdulia'') illeti meg. Htl., rend. 85 Krisztus kereszthalálával megváltotta a világot. Htl., rend. (Különféle hitvallások, efez., trien.) 87-88 Krisztus a kereszten valóságos és tökéletes áldozatot mutatott be. Tehát igazi fôpap. Htl., efez., trien. 88-89 78-80 Krisztus minden emberért meghalt. B. 89-90 Hittétel, hogy Krisztus nemcsak a ,,predestináltak''-ért (lásd 90. lap) és nemcsak a hívôkért halt meg. X. Ince 1663, VIII. Sándor 1690. Krisztus túláradó elégtételt szolgáltatott a bűnért. B. 90 Krisztus halottaiból föltámadott. Htl., rend. (Különféle hitvallások) 91-95 Krisztus az emberek és bizonyos értelemben az angyalok feje is. B. 95 111-117 III. rész: A megváltás alkalmazása (megszentelés) 1. fejezet: A megszentelô Isten A megszentelés munkáját különösképpen a Szentléleknek tulajdonítjuk. Ô Krisztusnak, Isten emberré lett Fiának, a Lelke, s ezért annak is Lelke, aki Krisztusba beiktatva Krisztus istenfiúságában részesül. A Szentlélek benne lakik abban az emberben, aki élô tag Krisztus testén. Ált. 96-103 Az ember megszentelése a megszentelô kegyelem közlésében áll. A megszentelô kegyelem a lélek maradandó állapota s ez a bűnöket kiirtja. Htl., trien. 102-103 A megszentelô kegyelem ,,az isteni természet részeseivé'' tesz bennünket. B. A megszentelô kegyelmen kívül az embernek szüksége van még a ,,segítô kegyelem''-re, azaz Isten pillanatnyi segítségére is. Htl., trien. 103 Az üdvösséghez föltétlenül szükséges a kegyelem. Htl.. trien. 104 Az üdvösség kezdete is Istentôl származik. Htl., 2. orange-i zsinat 529. A jócselekedetek a megszentelô kegyelem gyarapodását és az örök életet érdemlik ki. Htl., trien. 104-106 A megszentelô kegyelemmel együtt az ,,isteni'' erényeket (hit, remény, szeretet) is belénk önti a Szentlélek. Htl., trien. 107 Éppúgy az ,,erkölcsi'' (,,sarkalatos'') erényeket is. B. Továbbá a ,,Szentlélek ajándékai''-t is. Ált. 107-108 A bűn a kegyelmi életet kisebbíti vagy megsemmisíti. Htl. 108-109 A bűn valamely, végsô elemzésben Isten lényegében gyökerezô isteni parancsnak a megszegése. B. A halálos bűn megsemmisíti a kegyelmi életet és örök kárhozatot érdemel. Htl., rend., fir., trien. 108-110 Halálos bűnt akkor követünk el, midôn fontos dologban Isten parancsát tudva és készakarva megszegjük. B. Bocsánatos bűn is van, ez azonban nem rombolja szét a kegyelmi életet. Htl, trien. 110 2. fejezet: A szent és megszentelô közösség (az Egyház) Minden idôkor embereinek megszentelésére Krisztus az Egyházat alapította. Htl. (Lásd föntebb.) 15, 111 Az Egyház a továbbélô Krisztus, Krisztus titokzatos (misztikus) teste. B. 111-117 Az Egyház egy, általános (katolikus), szent és apostoli. Htl., különféle hitvallások. 117-118 3. fejezet: A megszentelô eszközök (a szentségek) A szentség szent, érzékelhetô, kegyelemközlô, Krisztustól rendelt jel. B. 121-124 ,,Hatékony'' jel, létrehozza azt, amit jelképez. Ált. Krisztus hét szentséget alapított: a keresztséget, bérmálást, Eucharisztiát (Oltáriszentséget), bűnbánat szentségét, utolsókenetet, egyházirendet és a házasságot. Htl., trien. 121 A szentség külsô jele az ,,anyag''-ból és ,,alak''(formá)- ból áll. Ált. A szentség kapcsolatot hoz létre Krisztussal és művével. Ált. 123-124 A szentségek ,,ex opere operato'' hatnak, tartalmazzák a kegyelmet, amelyet jelképeznek és közlik is azt, ha a fölvevôben megvan a szándék a szentség fölvételére, a kiszolgáltató pedig úgy szolgáltatja ki a szentséget, miként az Egyház akarja. Htl., trien. 124-125 A szentségek hatékonysága nem függ a kiszolgáltató hitétôl vagy életszentségétôl. Htl., trien. Némelyik szentség (keresztség, bérmálás és egyházirend) ,,kitörölhetetlen jegy''-et nyom a lélekbe. Htl., trien. 127 Ez a ,,kitörölhetetlen jegy'' részesülés Krisztus papságában. Ált. A szentség mintegy a hit megtestesülése is. Ált. (Aquinói Szent Tamás) 127-129 A szentségeken kívül vannak ,,szentelmény''-ek is, ezek az Egyház alapításai. B. 129-130 Az Egyház e szertartásait és imádságait nem szabad megvetnünk. Htl. (Konstanzi zsinat, trien.) A keresztség valóságos, Krisztustól alapított szentség. Htl., trien. 130-131 A keresztség az elsô szentség. B. A kereszteléshez természetes vizet kell használni. Htl., trien. A keresztséget manapság úgy szolgáltatjuk ki, hogy a megkeresztelendônek fejére vizet öntünk, miközben e szavakat mondjuk: ,,Én téged megkeresztellek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''. Minden ember érvényesen keresztelhet és szükség esetén szabad és meg is kell tennie. A szükség esetén kívül a plébános joga a keresztség kiszolgáltatása. B. A keresztség minden bűnt eltöröl: az eredeti bűnt és minden a keresztség elôtt elkövetett személyes bűnt, valamint minden büntetést is. Htl., trien. 134 A keresztség kitörölhetetlen jegyet is vés a lélekbe. Htl., trien. 134-135 Ezen alapszik a keresztény embernek Krisztushoz, miként a tagnak a fejhez való tartozása és Krisztus papságában való részesülése. B. A keresztség föltétlenül szükséges az üdvösségre. Htl., trien. 135-136 A vérkeresztség és vágykeresztség pótolhatja a vízkeresztséget. B. A gyermekeket szabad, sôt meg is kell keresztelni. Htl., trien. 136 A bérmálás valóságos, Krisztustól alapított szentség. Htl., trien. 136-139 A bérmálás külsô jele a kézrátétellel végzett megkenés krizmával és a következô szavak egyidejű kimondása: ,,Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerôsítlek téged az üdvösség krizmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen''. B. 138-139 A bérmálás szintén kitörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe. Htl., trien. Az Eucharisztia valóságos, Krisztustól alapított áldozat és szentség (,,Oltáriszentség''). Htl., trien. 139 Az Eucharisztiában Krisztus teste és vére igazán és valóságosan jelen van. Htl., trien. 140-142 Azt a módot, amellyel Krisztus az Eucharisztiában jelen lesz, ,,transsubstantiatió''-nak vagy ,,átlényegülés''-nek nevezi az Egyház. (E kifejezés ilyen alakban 1100 körül jelenik meg elôször. A 4. lateráni zsinat 1215, a második lyoni zsinat 1274, és a trienti zsinat 1545-1563 használják s ezzel az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala jóváhagyta.) Htl., trien. 142-143 Az Eucharisztia minden egyes részében Krisztus egészen jelen van. Htl., trien. Krisztus mindaddig jelen van az Eucharisztiában, míg a kenyér és bor színei megmaradnak. Htl. trien. 143 Az Eucharisztiában jelen lévô Krisztust imádás illeti meg. Htl., trien. A szentmise valóságos és igazi áldozat. Htl., trien. 144-147 A szentmiseáldozat lényegében ugyanaz, mint a keresztáldozat. Htl., trien. A szentmise áldozatának közelebbi meghatározásában a hittudósok igen eltérnek egymástól. Ha mindjárt néhány teológus más véleményen van is, majdnem egyhangúan vallják, hogy a tulajdonképpeni lényeges áldozati cselekmény az átváltozásban áll. Azt azonban, hogy miben rejlik az átváltozás áldozati jellege, különbözôképpen magyarázzák. Egyes hittudósok szerint abban áll, hogy a megdicsôült Krisztus ilyen jelentéktelen, szerény külsô alatt jelenik meg. Régebben azonban az a vélemény volt a legelterjedtebb, s manapság is ismét mindinkább terjed, hogy a kenyér és a bor elkülönített átváltozásában Krisztus szentségi (= jelképes-valóságos) módon föláldoztatik, Krisztus vére szentségi (= jelképes-valóságos) módon kiontatik. És minthogy a keresztáldozat és a szentmiseáldozat lényegi azonossága hittétel, logikus következtetés a szentmisében a keresztáldozat szentségi megjelenülését látni. Különösen Vonier bencés apát munkái hatottak e téren megvilágosítólag. Ehhez kapcsolódik még az a szubtilis (elvont) vita a teológusok között, miként kell érteni ezt a ,,megjelenítés''-t. Szerintünk a szentmise mint szentségi áldozat vagy ,,áldozati szentség'' a vérontás szimbólumában ezt (a vérontást) -- ha titokzatos módon is -- valóban tartalmazza. Nem a bűnök bocsánata az Eucharisztia tulajdonképpeni fôhatása (htl., trien.), hanem a kegyelem gyarapítása. Az Eucharisztia isteni eledel. (Trien.) 148-150 A szentáldozással mégis egybe van kötve a bocsánatos bűnök eltörlése, sôt a súlyos bűnöké is, ha az ember róluk megfeledkezve járul szentáldozáshoz. Ált. Az Eucharisztia orvosszer is és általa ,,mindennapi bűneinktôl'' megszabadulunk. Htl., trien. Az Eucharisztia a test föltámadásának is záloga. B. A bűnbánat szentsége valóságos, Krisztustól azon hívek számára alapított szentség, akik a keresztség után bűnbe estek. Htl., trien. 151 Krisztus fölhatalmazta az Egyházat a keresztség után elkövetett minden bűn megbocsátására. Htl., trien. 152 Csak a püspökök és papok szolgáltathatják ki a bűnbánat szentségét. Htl., trien. Az általánosabb vélemény szerint a külsô jel egyrészt a pap szavaiban (,,alak''), másrészt a bűnbánó (gyónó) cselekedeteiben (,,anyag'') áll. Duns Scotus János iskolája szerint a külsô jel kizárólag a pap szavaiban (,,alak'') és a tôle végzett szertartásban (,,anyag'') áll. 151-152 A bűnbánat szentségéhez minden súlyos bűn egyenkinti megvallása szükséges. Htl., trien. 154 A ,,fülbegyónás'' már kezdettôl fogva szokásos volt. Htl., trien. 151 A bűnbánat szentségének fölvételéhez még a bánat (erôs fogadással) és az elégtétel is szükséges. B. 152-154 A szentgyónásban elégséges a ,,tökéletlen bánat''. B. A bűn megbocsátásával nem jár mindig együtt minden ideiglenes büntetés elengedése. Htl., trien. 155 Az örök büntetés elengedése mindig összekapcsolódik a bűn megbocsátásával. B. A bűnbánat szentségének érvényes kiszolgáltatásához a papnak joghatóságra (,,jurisdictió''-ra) van szüksége. Htl., trien. 154-155 Az Egyháznak hatalma van ,,búcsúk'' engedélyezésére; használatuk a keresztények számára üdvös. Htl., trien 155-156 Az egyházirend valóságos, Krisztustól alapított szentség. Htl., trien. 156 Hittétel, hogy ehhez a szentséghez hozzátartozik a püspök- és papszentelés. Biztos, hogy a szerpapság is hozzátartozik. A többi rendeket illetôleg (alszerpapság s a négy ,,kisebb'' rend: ajtónállók, olvasók, ördögűzôk és gyertyavivôk rendje) a hittudósok véleménye különbözô. (Aquinói Szent Tamás szerint ezek is -- mint a szerpapság részei -- szentségek. A mai hittudósok nagyobbrészt más véleményen vannak). 156-157 Az egyházirend rendes kiszolgáltatója a püspök. Htl., trien (és más zsinatok). 158 Melyik a lényeges külsô jel, a kézrátétel-e, vagy pedig a szerek átadása-e, dogmatikai tekintetben még nincsen eldöntve. Azoknál a rendeknél, amelyeknek kiszolgáltatásában kézrátétel szerepel (püspök-, pap-, szerpapszentelés), valószínűleg egyedül ez a lényeges külsô jel. Az egyházirend, legalább is amennyiben valóban szentség, kitörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe. Htl., trien. 159 A házasságot -- mint a férfi és nô törvényszerű osztatlan életközösségű szellemi-testi kapcsolatát -- Isten a paradicsomban alapította. B. 160-161 Krisztus szentségi méltóságra emelte a házasságot. Htl., trien. 162 A keresztény házasság egyes házasság, azaz egy férfi és egy nô kapcsolódik benne össze közös életszövetségre. Htl., trien. A keresztény házasság -- legalább is a testileg bevégzett -- fölbonthatatlan. B. 163 A ,,természeti házasság'' (két meg nem keresztelkedett házassága) a Szent Pál-féle kiváltság (,,Privilegium Paulinum'') alapján fölbontható. B. A házasság szentségét maguk a házastársak szolgáltatják ki egymásnak. B. 163 A házasság szentségének külsô jele az átadást és odaadást jelentô, érzékelhetô módon kifejezett szerzôdés. Ált. Keresztény jegyeseknek az Egyház szemében érvényes módon kötött házassági szerzôdése azonos a házasság szentségével. A szentség és szerzôdés tehát elválaszthatatlan egymástól. B. 163 A keresztény házasságot nemcsak az isteni, hanem az egyházi (,,kánon''-) jog is szabályozza. Htl., trien. 164 Éppen ezért joga van az Egyháznak házassági akadályok fölállítására. Htl., trien. 165 Az államhatalom csupán a házasság polgári jogi következményeire vonatkozólag illetékes. B. Az utolsókenet valóságos, Krisztustól alapított szentség. Szent Jakab apostol hirdette ki. Htl., trien. 165-167 Ennek a szentségnek ,,anyag''-a az olajfaolajjal (melyet a püspöknek kell megáldania) való megkenés. B. A nyugati Egyházban szokásos ,,alak'' így hangzik: ,,E szent kenet és legkegyesebb irgalmassága által bocsássa meg neked az Úr mindazt, amit látással (hallással stb.) vétkeztél''. Az utolsókenet hatásai: a lélek megerôsítése a haláltusában elôforduló szenvedésekkel és küzdelmekkel szemben, B. a bocsánatos bűnök, B. és a halálos bűnök eltörlése, Ált. a büntetések teljes vagy részleges, valamint a ,,bűn egyéb maradványai''-nak eltörlése, Ált. a test gyógyulása, ha ez a lélek üdvére szolgál. B. Az utolsókenetet a pap szolgáltatja ki. Htl., trien. 4. fejezet: A beteljesedés (végsô dolgok) Az eredeti bűnben született minden embernek meg kell halnia. Htl., trien. 168 Isten mindjárt a halál után megítéli a lelket. A lélek örök sorsa változhatatlanul eldôl. B. 168-169 Aki súlyos bűn állapotában hal meg, örök szenvedéssel bűnhôdik. Htl., athan. hitv., 4.lat. 169 A pokol büntetése elsôsorban kizárás az Isten színelátásából. Htl., fir. 170 E lényeges büntetéshez még valóságos fájdalmak is járulnak. B. Az elkárhozottak büntetése különbözô fokú. Htl., fir. A kegyelem állapotában elhaltak lelke, ha még bocsánatos bűn terheli, vagy még ideiglenes büntetést kell levezekelnie, tisztuláson megy keresztül. Htl., fir., trien. 171-172 Imádságunkkal segíthetünk a ,,szenvedô lelkek''-en. Htl., trien. A mennyország boldog lakói is segítenek nekik. Ált. Azok az igazak, akik minden bűntôl és büntetéstôl mentek, mindjárt a tökéletes természetfölötti boldogság állapotába jutnak. Htl., ap. hitv., XII. Benedek (1336), fir. 172 A mennyei boldogság örök és elveszíthetetlen. Htl., ap. hitv., 4.lat. Az örök boldogság lényege ,,Isten színelátása.'' Htl., XII. Benedek (1336), fir. 173 E lényeges boldogsághoz még teremtett javak birtoklásának boldogsága is társul, mint pl. a test megdicsôülése. Ált. 174 A mennyben lévô ,,szentek'' méltók a tiszteletre. A szentek ereklyéinek és képeinek tisztelete megengedett és hasznos. A szentek imádkoznak érettünk és közbenjárásukat kérni jó és hasznos. Htl., trien. 172-173 Az idôk végén minden ember föltámad halottaiból. Htl., 4. lat. 175-180 Krisztus a világ bírájaként ismét el fog jönni és minden embert megítél. Htl. (Ap. hitv.) ======================================================================== 1. Isten-bizonyítékok Függelék (11. lap) Az egy, személyes Isten létezésének elfogadása minden igazi vallás elôföltétele. A vatikáni zsinat (1870) kimondotta, hogy ,,Isten, aki minden dolognak eredete és végcélja, az emberi ész természetes világával a teremtett dolgokból biztosan megismerhetô.'' Ez a Szentírás kifejezett tanítása is; Szent Pál írja a rómaiakhoz: ,,Ami láthatatlan benne, örök ereje, valamint istensége, észlelhetô a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri'' (Róm 1,20). Az Isten-bizonyítékok megértéséhez a következôket kell figyelembe vennünk: (1) Az Istenben való hit nem függ a bölcseleti Isten-bizonyítékok átlátásától. Ez a hit természetfölötti bizonyosság, amelyet természetfölötti eszközök -- Istennek az emberi akaratot indító és erôsítô kegyelme -- hoznak létre. Kinyilatkoztatásában (mindenekelôtt Krisztusban és Krisztus által) Isten egyúttal önmagát is kinyilatkoztatja, miként a nap is azáltal, hogy más dolgokat megvilágít és így azokat megismerteti, önmagát is kinyilvánítja (lásd 13. lap). (2) Az Isten-bizonyítékok bizonyító erejét könnyen megismeri a józan, romlatlan emberi értelem, de nehezen fogja föl az az ész, amelyet megrontott valamiféle hamis, téves, az ember megismerô képességében kételkedô bölcselet, mint ez -- sajnos -- az újabb korban a józan hagyományelv elhagyásával szomorú valósággá vált. Manapság azonban mindenütt kezdenek ismét visszatérni a józanabb régi hagyományhoz. Az alábbiakban röviden vázoljuk a legfontosabb Isten-bizonyítékokat: 1) A kozmológiai (kosmos, görög szó = világ) bizonyíték: Ami lett, annak valami által kellett létre jönnie; minden mozgás mozgatót tételez föl. Így végül el kell jutnunk valami utolsóhoz, amelyik maga nem lett, hanem minden létesültnek oka (változatlan változtató, létesületlen létesítô). 2) A teleológiai (telos, görög szó = cél) bizonyíték: A világ rendezett egészként jelenik meg elôttünk. A nem eszes lények is célirányosan cselekednek (pl. a madár, midôn fészket rak). Tehát valami mindenekfölött álló rendezôt, tervezô szellemet kell elfogadnunk. (Amint pl. nyilvánvalóan lehetetlen elgondolni, hogy a szixtusi kápolna Madonnája véletlenül keletkezett.) Az Isten-bizonyítékok mind az elégséges alap minden ember elôtt közvetlenül nyilvánvaló törvényére támaszkodnak: ,,Semmi sincsen elégséges alap nélkül''. Minden Isten-bizonyíték logikai szükségszerűséggel a világtól különbözô Istenhez vezet. A pantheizmus (,,minden-Istenség-tana''), vagyis az a ,,világnézet, amely a lét mintegy isteni tökéletességűnek gondolt vagy tökéletességűvé fejlôdô összességét Istennel azonosítja'', a valóságban atheismus, Isten-tagadás; a pantheizmus ugyanis az Isten- fogalmat szétrombolja. Azok közül az indítékok közül, melyek pantheizmushoz vezethetnek, a következôket jelölhetjük meg: valami homályos, talán mesterséges egység-, azonosságérzés és tévútra jutott üdvösségvágy, amely az egyesülést Istennel nem akarja alázatosan Isten ajándékaként elfogadni, hanem azt a valósággal ellenkezôen és -- alapjában véve -- Istent káromló módon büszkén elôlegezi magának. ======================================================================== 2. Hitvallások Függelék (33. lap) 1. Az apostoli hitvallás Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtôjében; és a Jézus Krisztusban, ô egy Fiában, a mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektôl, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból föltámada, fölméne a mennyekbe, ül a mindenható Atya-Istennek jobbja felôl, onnét lészen eljövendô ítélni eleveneket és holtakat. Hiszek Szentlélekben, egy katolikus keresztény anyaszentegyházat, szenteknek egyességét, bűnöknek bocsánatát, testnek föltámadását és az örök életet. Amen. 2. A niceai-konstantinápolyi hitvallás (A szentmise hitvallása, credoja) Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan lénynek teremtôjében. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, ki az Atyától öröktôl fogva született, Isten az Istentôl, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentôl. Ki született, nem alkottatott, ki egylényegű az Atyával, aki által minden lett. Ki érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyekbôl, megtestesült a Szentlélek által Szűz Máriából és emberré lett. Érettünk megfeszíttetett, Poncius Pilátus alatt szenvedett és eltemettetett. Harmadnapra föltámadott az Írás szerint, és fölment a mennybe, az Atyának jobbján ül és ismét eljövend dicsôséggel ítélni eleveneket és holtakat, az ô országának nem leszen vége. Hiszek Szentlélekben, az Úrban és megelevenítôben, ki az Atyától és Fiútól[102] származik, kit az Atyával és Fiúval egyetemben imádunk és dicsôítünk, ki a próféták által szólott. Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat. Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára és várom a holtak föltámadását s az örök életet. Amen. 3. A ,,Szent Athanáz-féle'' hitvallás Aki üdvözülni akar, annak mindenekelôtt szükséges a katolikus hitet megtartania; s ha valaki ezt nem vallja teljes egészében, kétségkívül örökre elvész. A katolikus hit pedig abban áll, hogy a háromságban egy Istent és az egy Istenben háromságot tiszteljünk, sem a személyeket össze nem zavarván, sem a természetet meg nem osztván. Mert más az Atyának a személye, más a Fiúé, más a Szentléleké. De az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek egy az istensége, egyenlô a dicsôsége, egyképpen örök a fölsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek. Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú, mérhetetlen a Szentlélek. Örök az Atya, örök a Fiú, örök a Szentlélek: de azért nem három örökkévaló, hanem egy örökkévaló, amint nem három teremtetlen, sem három mérhetetlen, hanem egy teremtetlen és egy mérhetetlen. Hasonlóképpen mindenható az Atya, mindenható a Fiú, mindenható a Szentlélek; de azért nem három mindenható, hanem egy mindenható. Úgyszintén Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek; de azért nem három isten, hanem csak egy Isten. Úgyszintén Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek, de azért nem három Úr, hanem egy Úr. Mert amint külön-külön mindegyik személyt Istennek és Úrnak vallanunk késztet a keresztény igazság, azonképpen három istenrôl vagy három úrról beszélni tiltja a katolikus vallás. Az Atya senkitôl sem lett; sem nem teremtôdött, sem nem született. A Fiú egyedül az Atyától való: nem lett, sem nem teremtôdött, hanem született. A Szentlélek az Atyától és Fiútól: nem lett, sem nem teremtôdött, sem nem született, hanem származik. Tehát egy Atya és nem három Atya; egy Fiú és nem három Fiú; egy Szentlélek és nem három Szentlélek. És ebben a Háromságban nincs elôbb vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlô. Vagyis, amint már mondva volt, mindenben tisztelni kell az egységet a háromságban és a háromságot az egységben. Aki tehát üdvözülni akar, így gondolkozzék a Szentháromságról. Az üdvösségre azonban szükséges, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen vallja. Az már most a helyes hit, hogy higgyük és valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, egyben Isten és ember. Mint Isten az Atya lényegébôl az idôk elôtt született, mint ember anyja lényegébôl az idôben született. Teljes Isten és teljes ember, aki eszes lélekbôl és emberi testbôl áll. Az Atyával egyenlô istensége szerint, az Atyánál kisebb embersége szerint. De jóllehet Isten és ember, nem két, hanem egy Krisztus. Egy, nem azáltal, hogy az istenség (= isteni természet) testté vált, hanem azáltal, hogy az Isten fölvette az emberséget. Teljesen egy, nem a szubsztanciák összekeverése által, hanem a személy egysége által. Mert amint az eszes lélek és a test egy ember, úgy az Isten és az ember egy Krisztus, aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászállott poklokra, harmadnap föltámadt halottaiból, fölment mennyekbe, ül a mindenható Atyának jobbja felôl, onnan leszen eljövendô ítélni eleveneket és holtakat. Akinek eljövetelére az emberek mind föltámadnak saját testükben és számot adnak tulajdon cselekedeteikrôl. És akik jót cselekedtek, mennek az örök életre, akik pedig rosszat, az örök tűzre. Ez a katolikus hit, melyet ha valaki erôsen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet. (Lásd dr. Schütz Antal: Katholikus hittan. 7. kiadás. Szent István-Társulat, Budapest, 1927. 4*-5*. lap.) ======================================================================== 3. Isten kegyelmének magasztalása Függelék Ef 1,3-14 (34. lap) Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki megáldott minket Krisztusban minden mennyei, lelki áldással, amennyiben kiválasztott minket általa a világ megteremtése elôtt, hogy szentek és szeplôtelenek legyünk elôtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiainak fogadtassunk Jézus Krisztus által, s így teljesedjék akaratának jóságos szándéka és magasztaltassák kegyelmének dicsôsége, amellyel minket szeretetébe fogadott szeretett Fia által. Ebben van számunkra a megváltás a vére által a bűnbocsánat kegyelme gazdagságának megfelelôen, mely igen bôségesen jutott nekünk osztályrészül minden bölcsességgel és ismerettel. Megismertette ugyanis velünk jószántából akaratának a titkát, amelyet kinyilatkoztatott általa, azt tudniillik, hogy meghozva az idôk teljességét, helyreállítson Krisztusban mindent, ami az égben és a földön van. Benne részesei is lettünk az örökségnek -- mi, akik kiválasztattunk annak a végzése szerint, aki mindent akaratának a határozata szerint cselekszik --, hogy magasztaljuk az ô dicsôségét, mi, kik már azelôtt reméltünk Krisztusban. Miután hallottátok az igazság igéjét (üdvösségteknek az evangéliumát) és hittetek is neki, ti is megkaptátok Ôbenne az ígéret Szentlelkének pecsétjét, aki foglaló örökségünkre, hogy az Isten a szerzeményét magához váltsa dicsôségének magasztalása végett. ======================================================================== 4. Teremtéstörténet, bűnbeesés, ôsevangélium Függelék (51. és 64. lap) Részlet az ,,Edmund Kalt, Biblisches Reallexikon (Paderborn 1931, Schöningh)'' című könyvbôl (lásd 228. l.) 1. Teremtéstörténet A bibliai teremtéstörténet (Ter 1,1-2.3) a világ keletkezését Isten mindenható szava által hatnapos isteni munka (,,hexaémeron'') alakjában írja le, amely Istennek szombati nyugalmával záródik be. A bibliai teremtéstörténetben foglalt igazságok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak... Ennek az isteni oktatásnak valamiféle meghatározott, ôsszüleink értelméhez alkalmazott formában kellett történnie. Legalább is valószínű az, hogy [ôsszüleink] a velük közölt kinyilatkoztatást nemcsak tartalma [ami magától értôdik], hanem alakja szerint is, amelyet maga Isten választott fölvilágosításukra, továbbadták utódaiknak... A hexaémeron magyarázatának abból az egyházi alaptételbôl kell kiindulnia, hogy a Szentírás valamelyik hiteles helyének valódi értelme és a természettudomány biztos eredményei között nem lehet ellentét, minthogy Isten szava és Isten műve egymásnak nem mondhatnak ellent. Míg a természettudomány a föld és az égitestek történetét föl nem födözte, semmi kétség sem merült föl, hogy a hatnapos tevékenységet szószerint értsék s a világot Isten hatszor 24 óra alatt keletkezett művének tekintsék. Ez a... fölfogás a természettudományi kutatások eredményeit tekintve, amelyek szerint a kosmos [= világ] kifejlôdése hosszabb idôközöket kívánt, már nem védelmezhetô. Ezért különbözô elméleteket állítottak föl, hogy a hexaémeron szószerinti jelentését a tudományos eredményekkel összeegyeztessék. Némelyek... a hat teremtésnap mindegyikét a világfejlôdés egy-egy szakaszának befejezéseként tekintették... Mások a héber jôm-ot (nap) a ,,periodus'' (korszak) értelmében fogták föl és a hat napot a világ kifejlôdésének hat korszakaként magyarázták. Ezek az elméletek nem szolgálják céljukat, vagyis azt, hogy a Szentírás és a természettudomány ellentmondását kiküszöböljék... Hiábavaló törekvés a világnak a geológusoktól fölállított egymásbafonódó fejlôdési szakaszait (fázisait) a hexaémeron hat, illetôleg nyolc művével kronológikus (idôrendi) egymásutánjukban összeegyeztetni. A hexaémeron szószerinti fölfogásának vagy a periodista (korszakokra tagozó) magyarázatnak a természettudomány bebizonyított eredményeivel való ellentétessége fölismertette velünk, hogy Mózes I. könyvének I. fejezete nem a világ keletkezésének természettudományos folyamatát akarja vázolni, hanem a voltaképpeni folyamatot figyelmen kívül hagyja (hiszen a Szentírás nem akar természettudományi oktatást nyújtani) és csak vallási oktatás, valamint a szombat megünneplésére vonatkozó parancs meglapozása végett írja le az isteni teremtôtevékenységet hatnapi munkaként. Már Szent Ágoston... adott olyan magyarázatot a hexaémeronra, amely e fölfogás elôfutárjának nevezhetô. Szerinte Isten az elemeket [,,ôsanyagokat''] (a bibliai kaoszt) egyetlen teremtôi cselekedettel hívta létre s ezekbôl a beléjük helyezett erôkkel a kosmost lassanként... kifejlesztette; a hat nap szerinte az angyaloknak hat mozzanatra föloldott ismerete a teremtésrôl. Az idô és az oktatási jelleg tekintetében a magyarázók fölfogása eltér egymástól. Az úgynevezett ,,ideális'' elmélet... a hat napot nem egymást követô hat idôszaknak, hanem az isteni teremtôi tevékenység hat, logikailag egymástól megkülönböztetendô fômozzanatának, a teremtésben megvalósult hat isteni eszmének tekinti s ezeket csupán az emberek oktatása végett vagy maga Isten vagy a szerzô hat napig tartó munkára osztotta be. Ez az elmélet azonban nem magyarázza meg, miért van a dolgok logikai rendje a keletkezés idôrendi keretébe szorítva, hiszen ez a keret szükségképpen azt a hitet kelti, hogy, a dolgok a valóságban is ilyen idôrendi egymásutánban létesültek. Az úgynevezett ,,természetes'' magyarázat... a hexaémeronban nem lát mást, mint a teremtés igazságainak csak magától a szerzôtôl a korabeli természettudományos álláspont alapján kiválasztott ruházatát, amely Mózestôl vagy késôbbi szerzôtôl származik. A napok az ô számára természetes napok, s ezekre ô maga osztja szét az isteni teremtôi tevékenységet. Ez az elmélet nem magyarázza meg, miként lehet megalapozni a szombat parancsát Isten hatnapos munkahetével és szombati pihenésével, ha e megalapozás egyáltalán semmiféle tényre, semmiféle történeti igazságra sem támaszkodik... E két elmélet nehézségeit igyekszik a ,,látomáselmélet''... megoldani. Szerinte a teremtéstörténet az Ádámnak adott ôskinyilatkoztatás hű bizonyítéka, amely még mindig magán hordja régi korának nyomait. A teremtésrôl szóló kinyilatkoztatást Isten látomásban [,,visio''] adta és az igazságokat hat képben vagy teremtésjelenetben szemléltette. A hat nap nem hat teremtésnap, hanem csak a látomásban átélt hat nap, amelynek reggele és estéje a jelenet keletkezését és eltűnését jelenti. A munkanapok idôrendi egymásutánja csak az egymás között logikailag elrendezett műveknek egymásrakövetkezése. [A logikai sorrend olyan, hogy a megelôzô mű mindig elôföltétel a következô számára, amennyiben a következôben alkotottaknak vázolt művek létezése vagy megértése számára megteremti az elôföltételeket; így pl. a növényvilág az állatok, a növény- és állatvilág pedig az emberek létezésének föltétele.] Mivel Ádám Éva megteremtését látomásszerű álomban (tardęma) nézte, nem megokolatlan az a föltevés, hogy Isten az egész látható világ teremtését is látomás alakjában mutatta meg neki, annál is inkább, mivel Isten késôbb is rendszerint látomásokban és álmokban szokta közölni kinyilatkoztatásait... (II. kötet, 619-624. hasáb.) ... [Éva] teremtése elôtt Isten megismertette Ádámmal, hogy a paradicsom állatvilága egyrészt tôle lényegesen különbözô, másrészt pedig nemileg szétkülönült, s ezzel az elhagyottság érzését és a vele azonoslényegű kiegészülés vágyát ébresztette föl benne. Továbbá kinyilvánította neki azt az isteni elhatározását, hogy hozzá illô segítôt teremt számára. A nô megteremtése még a hatodik teremtésnapba tartozik, de csak Ádám megteremtése után következett be. Ádám Istentôl rábocsátott látomásban látta Éva teremtését. Erre mutat a héber kifejezés tardęma, ,,mély-álom''... A bibliai elbeszélés sugalmazott szerzôje nemcsak a látomást, hanem azt is, amit Ádám a látomásban látott, történeti folyamatnak, nem csupán jelképnek tekintette. Az 'ischscha (,,némber, nôember'') nevet úgy magyarázza, hogy ,,a férfiúból véteték.'' Szent Pál a nônek a férfi alá rendelését Istentôl akartnak tekinti s ezt a nônek a férfiból való teremtésével okolja meg (1Kor 11,7). Éva ,,építése'' Ádám bordájából vagy oldalából (a héber ,,sel'a'' mindkettôt jelentheti) titokzatos teremtôi cselekedetnek antropomorfisztikus [emberi módra elképzelt] leírása, amely a magnak növénnyé ,,építésé''-ben bizonyos párhuzamot talál. A látomásban látottakból megismerte Ádám, hogy a nô vele azonoslényegű teremtménye Istennek: ,,Ez most csont az én csontomból s hús az én húsomból''. (Az ,,Éva'' című cikkbôl, I. kötet, 495-496) 2. Bűnbeesés ...Ôsszüleink bűnbeesésérôl szóló elbeszélés kiinduló pontul szolgál a bibliai történethez, amely a bűnnek és az üdvösségnek történetét beszéli el; alapkô, amelyen az egész üdvösségtörténet fölépül. Ezért e történetnek lényeges részét adja elô s így maga is valódi történet, nem allegória (képes értelmű elbeszélés]... Isten az elsô emberpárnak adta a paradicsomot, hogy szabadakaratú tevékenységükkel maguk és utódaik számára megôrizzék. Ennek az akaratnak próbát kellett kiállania. A próba lemondást követelô parancshoz volt kötve, s e parancs a tudás fája gyümölcsének élvezését tiltotta és anyagának [tárgyának] látszólagos csekélysége miatt, amely a büntetés súlyosságával semmiképpen sem látszott arányosnak, Isten akarata elôtt okokat nem kutató, alázatos meghódolást kívánt. Gyermeki ártatlanságuk folytán az elsô emberpár távol volt attól, hogy a parancsban mást is keressen, mint Isten akaratának kifejezését, amelynek minden nehézség nélkül alávetette magát. Ennélfogva ennek a parancsnak áthágására indító kísértés szükségképpen kívülrôl származott és rombolta szét ártatlan egyszerűségüket; így tehát csak az ördögtôl indulhatott ki. Az ördög Isten iránti gyűlöletétôl és a paradicsomi emberek boldogságának irigylésétôl hajtva az elsô emberpárnak Istenhez való viszonyát és paradicsomi békéjét megzavarni igyekezett. Bárha a szerzô az egész Ószövetséget átlengô félénk tartózkodással a sátán nevét nem is említi, hanem kísértôként kígyót szerepeltet, mégis fölismerni engedi, hogy, ennek az állatnak külseje alatt olyan szellemi lény működik, amely ismeri a tudás fájának titkát és a nôi pszichét (lelket) finoman megértve céltudatosan Évát, nem a férfit csábítja el. A Szentírás késôbbi könyvei kifejezetten a sátánt jelölik meg a paradicsomban szereplô kísértôként... Vajon a paradicsomi kígyó valódi és közönséges állat volt-e, amelyet a sátán eszközül használt, vagy pedig csak ,,az anyagtalan rossz elvnek szimbolikus megjelenése''-ként Éva elé szuggerált kép, a szentírási szövegbôl nem ismerhetô meg világosan; már a szentatyák is különbözô véleményen voltak. A bűnbeesés lefolyását Ter 3,1-6 írja le. A sátáni kísértés azzal kezdôdött, hogy Évát elôször a parancs fontolgatására késztette. ,,Valóban mondotta Isten: A kert ama fájáról nem ehettek?''... Az asszony e kérdés után szóba eredt vele: ,,A kert fáinak gyümölcseibôl ehetünk; de a kert közepén lévô fa gyümölcsérôl azt mondotta Isten: Abból nem szabad ennetek, még hozzá sem szabad nyúlnotok, hogy meg ne haljatok''. A ,,még hozzá sem szabad nyúlnotok'' szavakat Éva (vagy már Ádám, mikor Évával közölte) fűzte a parancshoz. Ebben a fokozást kifejezô hozzátoldásban talán ôsszüleink amaz akarata fejezôdött ki, hogy a tudás fájától egészen távolmaradni szándékoznak, hogy a parancs áthágására semmi rá ne bírja ôket; de azt is jelentheti, hogy Éva a parancsot akaratlanul is túlozta, és benne láthatjuk elsô jelét annak, hogy Éva szabadságának isteni korlátozását más szemmel kezdte nézni, mint azelôtt. A sátán tagadta a parancsszegés következményét és Istent hazugként állította oda: ,,Dehogy is haltok meg (a parancsnak egészen más az indítóoka); Isten tudja, hogy azon a napon, amikor arról esztek, megnyílik szemetek s olyanokká lesztek, mint az Isten: tudtok jót és rosszat''. A sátán ezzel Évában kétkedést keltett Isten igazmondásában s Ádám és Éva iránt tanúsított szeretetének ôszinteségében. Az ördög válaszát joggal nevezik a ,,tulajdonképpeni kígyómarás''-nak. Szerinte Isten fönntartotta a maga számára azt a tudást, amelyet irigyel az embertôl; irigység tehát a parancs igazi oka. A gyümölcs élvezése nem halált okoz, hanem nem sejtett tudással gazdagít; lehetôvé teszi, hogy mint Isten és tôle függetlenül, a jót és rosszat megismerjék, boldogságukat maguk szabják ki és szerezzék meg maguknak a nélkül, hogy Isten önkénye ebben megakadályozná ôket. Éva, aki eddig nem vette figyelembe a parancs és büntetés között lévô látszólagos aránytalanságot, most egyszerre tudatára ébred a nagy feszültségnek, s kezd hitelt adni a sátán magyarázatának. Meggyôzôdhetett volna ugyan a kísértô szavaiban rejlô hazugságról és gonoszságról, de elcsábította a tudás és önállóság ígérete. Akarata beleegyezett a gôgös kívánságba s amily mértékben távolodott Istentôl, oly mértékben húzódott vissza tôle Isten kegyelmének megvonásával. A kevélységet hitetlenség követte Isten szavával szemben; a kísértés tüzet fogott szívében s most egészen más színben tűnt föl elôtte a fa: ,,Látá tehát az asszony, hogy a fa evésre jó, szemre szép és kívánatos a tudás megszerzése végett, és vôn a gyümölcsébôl és evék s ada férjének s az szintén evék''. A gyümölcs megevésére nem volt szükséges a sátán külön fölszólítása. Elôször teljesedett be a bűnnek Szent Jakabtól vázolt fejlôdése: ,,Mindenki a saját kívánságától félrevezetve és elcsábíttatva kísértetik meg. Azután a kívánság, mihelyt fogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végbevitetik, halált okoz'' (1,14 sk.). Ôsszüleink elsô bűne lényegét tekintve nem volt ártatlan gyöngeség,... hanem mind természeténél, mind pedig körülményeinél fogva valóságos és nagyon súlyos bűn. [Ez a bűn engedetlenség és kevélység volt, tudatos lázadás Isten ellen, a szenvedélytôl még el nem homályosított, kegyelmi állapotban elkövetve; Isten ellen, aki ôsszüleinket a legcsodálatosabb ajándékokkal halmozta el.] Ebben a bűnben a halálos bűn minden tulajdonsága megvolt... A bűn elsô következményeként fölébredt a bűntudat és a szeméremérzet... A bűn az elsô emberpár lelkében változást idézett elô; szemük megnyílt és észrevették meztelenségüket. Bár korábban is tudtak meztelenségükrôl, mégsem voltak ennek az állapotnak tudatában, mint a gyermekek, akikben a rossz kívánság még nem támadt föl... [Ekkor] föllázadt a test a lélek ellen. Ezért Ádám és Éva fügefalevelekbôl kötényt csináltak maguknak, hogy csupaszságukat befödjék. [Késôbb Isten rávezette és megtanította ôket, hogy bôrökbôl csináljanak maguknak ruhát, amit a Szentírás általános szokása szerint úgy fejez ki, mintha Isten maga csinált volna ruhát az elsô emberpárnak s öltöztette volna föl ôket.] A bűn második következményeképpen megzavarodott gyermeki viszonyuk Istennel szemben; a vele való társalgás örömét a közeledésétôl való félelem váltotta föl. Költôi antropomorfizmussal [költôi leírás emberi módra] ecseteli az elbeszélô Isten megjelenését a számonkérésre, amelynek célja volt a vétkezôket bűnük megbánó megvallására indítani. Midôn az Úr közeledését észrevették, elrejtôztek; a bűntudat megfosztotta ôket annak világos fölismerésétôl, hogy Isten mindenlátó szeme elôl lehetetlen elbújni. Mégis az ,,Ádám, hol vagy?'' [Szent Ambrus szerint: ,,Ádám, hova űzött téged a te bűnöd?'') szavak a bíró elé idézték a bűnöst... Ádám és Éva elismerték ugyan vétküket, de csak mintegy kényszerűségbôl és mentségekkel tele... Isten átka elôször a kígyót sújtja (amennyiben ez a gonosznak és az isteni átoknak jelképe lesz]... A szavak [azonban fôképp]... a sátán számára a legmélyebben megalázó ítéletet tartalmazzák. Hisz a ,,földet enni'' kifejezés régi keleti nyelvszokás szerint az ellenség megalázását jelenti; a föld [e fölfogás szerint] az alvilág lakóinak az eledele, épp ezért ,,földet enni'' vagy ,,sárt enni'' jelentése: pokolba menni. Ezután még a sátán számára a jövendô teljes vereséget, az emberek számára pedig az elkövetkezô megváltást jövendöli meg az úgynevezett ôsevangélium [lásd alább]. A bűn egyéb következményei még azok a testi büntetések, amelyeket Isten a lélek veszteségén kívül Ádámra és Évára, valamint utódaikra kiszabott (Évára a terhesség és szülés fáradságát, gyakran fájdalmas alárendeltségét a férfi alá; Ádámra a munka és a kenyérkeresés veszôdségét; végül minden emberre a sok szenvedéssel járó halált. Isten átka a földet is sújtotta, amennyiben Istennek szeretettel teljes gondoskodása iránta megszűnt]... A bűn következtében jogukat a paradicsomhoz is eljátszották az emberek; ezért az Úr kiűzte ôket a gyönyörűség kertjébôl e szavakkal: ,,Íme, Ádám olyanná lett, mint egy miközülünk (utalás a Szentháromságra!): tud jót és gonoszt [e szavakat a mély részvét hangján mondottaknak kell gondolnunk]. Nos tehát, ki ne nyújtsa valahogy a kezét s vegyen az élet fájáról is, és egyék s örökké éljen [ebben a nyomorúságos állapotban, amelybôl a halál útján jobba akarom eljuttatni]!,''... Ezért Isten eltávolította Ádámot és Évát a paradicsomból és lehetetlenné tette számukra a visszatérést, elzárva elôlük az élet fájához vezetô utat kerubok (angyalok) és villogó lángpallos [villám? valamely tűzjelenség?] segítségével. (II. kötet, 770-777. hasáb.) 3. Ôsevangélium (A megváltás ,,elsô örömhíre'', Ter 3,15) ,,Ellenségeskedést vetek közéd (a kígyó közé) és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: Az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel.'' ...Az ôsevangélium, amelynek értelme a messiási jövendölés fejlôdése alapján csak lassanként vált világosabban megismerhetôvé s annak teljes jelentôsége csak Krisztusban és Máriában történt beteljesedése folytán tárult föl végképpen, az asszony és a kígyóban működô sátán között bejelenti az ellenségeskedést... A héber szövegben 'ischscha határozott névelôvel (ha ischscha) áll, [ami vagy]... a jelenlévô Évára mutat... [vagy pedig] olyan meghatározott személyre vonatkozik..., aki az elbeszélô lelke elôtt lebeg, akit azonban nem tud közelebbrôl megjelölni; a magyar ilyen esetben rendszerint a határozatlan névelôt használja. [Az utóbbi esetben Szűz Máriára történnék itt utalás, amint egyik régi hagyomány valójában így is érti e helyet.] Az ,,ivadék'' szó a szentírási nyelvhasználat szerint jelentheti valamennyi utódot, jelenthet egyetlen egy személyt és jelentheti a szellemi összetartozandóságot (pl. az istentelenek ivadéka = nemzedéke). Ebben a legutóbbi értelemben kell vennünk a kígyó (vagyis a sátán) ,,ivadék''- át. Tehát a sátán párthíveit jelenti, akikhez elsôsorban valamennyi gonosz szellem, majd pedig mindazok az emberek is hozzátartoznak, akiket a Szentírás az ,,ördög fiai''-nak vagy ,,vipera-fajzat''-nak és ,,kígyó ivadéká''-nak nevez. Az asszony ivadékán, aki a kígyó fejét szét fogja tiporni, az összefüggés és a késôbbi [hagyományos] magyarázat szerint egyetlen egy személyt, magát a Messiást kell érteni... Ezért közvetlenül a Messiásra vonatkoznak az ôsevangélium utolsó szavai: ,,Az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel''... Ez azt jelenti, hogy... ebben a harcban a sátánt döntô vereség éri és hatalma megsemmisül..., [de] a kígyó legyôzôje is súlyosan megsebesül; ez a seb azonban, amelyet a kígyóval vívott küzdelem képes kifejezésének megfelelôen a sarok-megsértésnek mond a szerzô, a gyôzelmet nem akadályozhatja meg... [Ezért] ez a kifejezés [a sátán végleges legyôzését megígéri, és egyúttal] finoman utal a Messiás szenvedésére és halálára is és egyben magva az ,,Isten Szolgájá''-nak [Izaiás!] kiengesztelô szenvedésérôl és haláláról szóló késôbbi jövendöléseknek... Így tehát az ôsevangélium közvetlenül messiási jövendölés, vele Isten ôsszüleinket a bűnbeesés után ismét meg akarta vigasztalni és a jövendô Megváltóba vetett remény révén kegyelmének részesévé tenni. Hogy ezt a reményt bennük fölkeltse, közölnie kellett ôsszüleinkkel ennek az ígéretnek számukra szükséges értelmét is. Ennek ismerete tartotta fönn bennük a gyôzelem hitét, midôn hosszú földi életükön át nemzedékrôl nemzedékre látták a gonosznak ijesztô hatalmát. [Ádám az ígéretet megértette, ami már abból is nyilvánvaló, hogy feleségének a rájuk rótt halálos ítélet ellenére is Éva (chawwa) = ,,élet'', azaz életetadó, az élôk anyja, nevet adta.] (II. kötet, 448-452. hasáb.) A [ ] jelbe tett részeket P. Rudloff fűzte a szöveghez. A római Szentírás Bizottság 1909. június 30-án kelt döntése szerint (lásd Denzinger n. 2123) a Szentírás három elsô fejezetében legalább is a következôket kell történeti eseményeknek tekintenünk: Az összes dolgok isteni teremtése az idôk kezdetén; az ember külön teremtése;[103] az elsô nô alkotása az elsô férfibôl; az emberi nem egysége; ôsszüleink eredeti boldogsága a megigazultságnak, épségnek és halhatatlanságnak állapotában; az embernek engedelmessége kipróbálása végett adott isteni parancs; az isteni parancs áthágása a kígyó képében csábító ördög ösztönzésére; ôsszüleink kiűzetése az ártatlanság eredeti állapotából; a jövendô Megváltó megígérése. ======================================================================== 5. Alexandriai Szent Cirillnek (+ 444) Szent János Függelék evangéliumához írt magyarázataiból (11. könyv, II. fejezet.) (Vö. 78. lap) Ezekhez a versekhez: ,,De nem csupán ôérettük könyörgök, hanem azokért is, kik az ô szavaik által hinni fognak énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te Atyám énbennem és én tebenned, úgy ôk is egyek legyenek bennünk''. (Jn 17,20 sk.) Krisztus az új életre kelôknek zsengéje, az elsô égi ember volt... Mert miként az elsô Ádám révén mindenkire átszállt a kárhozat, és az ô megszégyenítô képét hordozták az emberek,... [épp úgy] Krisztus eljövetelekor, aki mennyei emberként jelent meg, mindazoknak, akik általa a hit révén megigazulásra hivatottak, az ô képét is ki kell magukban alakítaniok, ... amely napfényragyogású tisztaságával... és elenyészhetetlenségével... tűnik ki. Mi azonban, akik egykoron az elsô emberben elkövetett bűn folytán kiestünk az eredeti szépségbôl, másként nem nyerhetjük azt vissza, mint ha ismét részeseivé leszünk annak az Istennel való kimondhatatlan közösségnek és egységnek, amely kezdetben a föld lakóinak természetét díszítette. Ez az Istennel való egyesülés senkinek sem lehet osztályrésze másként, mint a Szentlélek bírása által, aki saját szentségét önti belénk és a romlásnak alávetett természetet saját életéhez hozzáalakítja és így fölvezet Istenhez és az ô képéhez... Mert az Atya sértetlen képe a Fiú, a Fiúnak természetszerű hasonlatossága az ô Lelke. Ezért belevési az emberek lelkébe Isten képét, midôn ôket mintegy átalakítja önmagává és a legeslegfölségesebb természet képmását valósítja meg bennük... ,,Hogy mindnyájan egyek legyenek'', [mondja az Üdvözítô,] ,,amint te, Atyám, énbennem és én tebenned, úgy ôk is egyek legyenek bennünk.'' Ezzel [elsôsorban] a szeretet, az egyetértés és a békesség kötelékét kéri számukra, amely lelki egységbe fűzi a híveket. [Azonban ez még nem elég. Az Üdvözítô nemcsak az érzület egységét kéri, hanem] bizonyos mértékben valami természetszerű egységet [is], amelynek folytán mi mindnyájan összekapcsolódunk egymással és Istennel. Sôt még a test szerint is, jóllehet a testi különbség természetesen megmarad... Mármost miként lehetünk mi egymás között és Istennel, mind testileg, mind lelkileg egyek? Isten egyszülött Fia, aki az Atya-Istennek állagából (szubsztanciájából) a fényhez hasonlóan származik és Atyját magában hordja, a Szentírás szerint megtestesült és így a földi testtel kimondhatatlan módon egyesülve mintegy a mi természetünkkel keveredett. Így az, aki természeténél fogva Isten, mind neve szerint, mind az igazságnak megfelelôen égi ember lett, aki nemcsak [valamiképpen] hordja magában Istent, hanem egyben Isten és ember. Így egyesítette magában a lényegüknél fogva egymástól nagyon szétválasztott és hozzá még rokonságukból is kiragadott természeteket és az embert az isteni természet részesévé tette. Hiszen a Szentléleknek közössége és bennünk lakása Krisztussal kezdôdött és tôle átáradt reánk is. Mert Krisztus mint ember is hasonlóképpen fölkent és megszentelt volt, mint valóságos Isten pedig, aki az Atyától származik, elôször ô maga szenteli meg saját Lelkével (azaz a Szentlélekkel, aki tôle és az Atyától származik) saját templomát [azaz testét, emberségét] és így minden teremtményt, melyet a megszentelés megillet. Krisztus titka így kezdet és út, hogy mi is részeseivé váljunk a Szentléleknek és az Istennel való egységnek... Mármost hogy mi az Istennel és egymás között lélek és test szerint -- az egyéni különbségek ellenére is -- egyek lehessünk, az egyszülött Fiú Atyja végzése szerint ezt gondolta ki bölcsességében: Azáltal, hogy Ô azokat, akik benne hisznek, egy testtel, mégpedig sajátjával, a misztikus részesedés [communio] révén megáldotta, magával és egymás között is egy testté tette. Mert ki választja szét és ki szakítja ki a kölcsönös természetes egységbôl azokat, akiket az egy szent test Krisztusban eggyé összekapcsolt! Ha mi mindnyájan részesülünk abban a kenyérben, mindnyájan egy testté leszünk. Hiszen Krisztus nem osztható részekre. Ezért nevezzük az Egyházat is Krisztus testének, magunkat pedig egyes tagjainak Szent Pál tanítása szerint,... aki ezt mondja: ,,Ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtô álnoksággal. Ellenkezôleg, járjunk az igazság útján szeretetben s mindenképpen növekedjünk ôhozzá, Krisztushoz, aki a fej, és akitôl van az egész testnek az egybeerôsítése és egybekötése minden összekötô íz közreműködésével minden egyes tagra kimért tevékenységben; így történik azután a test növekedése a maga épülésére a szeretetben (Ef 4,14-16). [Így kapcsolódunk tehát össze a szentáldozás révén egy testi egységbe.]... Mármost a lelki egységrôl is hasonlóképpen azt kell mondanunk, hogy egy és ugyanazt a Szentlelket kapva, mindnyájan összekapcsolódunk egymással és Istennel. Mert ha Krisztus mindegyikünkben az Ô és Atyja Lelkének bennünklakását eredményezi is, az a Lélek mégis egy és oszthatatlan, és így a különbözô lelkeket... önmaga által egységbe köti össze és mindnyájunkat... egynek tünteti föl. Mert miként Krisztus testének ereje egy testté teszi azokat, akik abból esznek, éppúgy Isten oszthatatlan Lelke bennünklakásával mindnyájunkat lelki egységbe fűz össze. Ezért kiáltja nekünk ezúttal is Szent Pál: ,,Szívleljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani az egyetértést a béke kötelékével. Egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött, mindenben és mindnyájunkban vagyon.'' (Ef 4,2-6). Mert ha ugyanaz az egy Lélek lakik bennünk, bennünk lesz mindeneknek ugyanaz az egy Atyja, Isten, aki Fia által egymás között és önmagával egységbe kapcsolja össze mindazokat, akik a Lélek részesei lettek... Ekképp bizonyos mértékben megtagadjuk saját testünket, a bennünk lakó Szentléleknek égi alakját öltjük föl és valósággal más természetté alakulunk át. Ezért nem csupán embereknek hivatunk, hanem Isten gyermekeinek, égi embereknek, mert az isteni természet részesei vagyunk. E szerint tehát mindnyájan egyek vagyunk az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, egyek [hármas szempontból, hogy a már mondottakat még egyszer összefoglaljuk]... Elôször a jámbor érzület folytán, ami erkölcsi egységet (,,a vonatkozás egysége'') kölcsönöz nekünk [Istennel], azután pedig [természetszerűen] Krisztus szent testének és az egy Szentléleknek közössége révén. (A [ ] jelbe tett részek Rudloff hozzáadásai.) ======================================================================== 6. Ókeresztény átváltoztatási imádság (200 körül) Függelék (139.lap) ,,Hálát adunk neked, Istenünk, Szerelmes Fiad, Jézus Krisztus által, akit az idôk teljességében elküldtél nekünk, hogy Üdvözítônk, Megváltónk és akaratodnak tolmácsa legyen. Ô a te elválaszthatatlan Igéd, általa alkottál mindeneket és benne mindig jókedved telt; a mennybôl küldted a Szűz méhébe, anyaméhben lôn testté, és Fiadként mutatkozott, Szentlélektôl és Szűztôl születvén. Beteljesítvén akaratodat szent népet gyűjtött maga köré, mert szenvedésekor kitárta karjait, hogy a szenvedésektôl megváltsa a benned hívôket. Mielôtt átadatott volna a szabadon választott szenvedésnek, hogy elűzze a halált és széttörje az ördög bilincseit, eltiporja a poklot és megvilágosítsa az igazakat, mindent beteljesítsen és kinyilvánítsa a föltámadást: kezébe vette a kenyeret, hálát adott neked és mondá: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik. Hasonlóképpen vevé a kelyhet is és mondá: Ez az én vérem, mely érettetek kiontatik. Amikor ezt teszitek, reám emlékeztek. Megemlékezvén tehát az ô haláláról és föltámadásáról, fölajánljuk neked a kenyeret és a kelyhet és hálát adunk neked, mert méltónak találtál bennünket, hogy elôtted álljunk és neked szolgáljunk. Kérünk téged, áraszd Szentlelkedet az Anyaszentegyház áldozatára; Egyházadat egységre vezetvén, mindnyájunkat, a szenteket, akik ez áldozatban részesülünk, tölts be Szentlelkeddel, erôsítsd meg hitünket az igazságban, hogy dicsérhessünk és magasztalhassunk szent Fiad Jézus Krisztus által, aki által tisztelet és magasztalás illessen téged, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket Anyaszentegyházadban most és mindörökké. Amen.'' ======================================================================== 7. Az egyetemes zsinatok Függelék Sor- szám Hely Év Melyik pápa uralkodása alatt A fôtárgy (Az apostoli zsinat Jeruzsálemben) 50 körül Mentesség a zsidó törvénytôl 1 Nicea (1.) 325 I. Szilveszter Krisztus istensége Arius tanításával szemben 2 Konstantinápoly (1.) 381 I. Damazus A Szentlélek istensége Macedonius tanításával szemben 3 Efezus 431 I. Celesztin Krisztus megtestesülése Nestoriusszal szemben 4 Chalcedon 451 I. Leó Ugyanaz, fôképp a monofiziták ellen 5 Konstantinápoly (2.) 553 Vigilius A monofizitizmus utójátéka 6 Konstantinápoly (3.) 680-681 Agatho Az akarat kettôssége Krisztusban a monotheleták ellen 7 Nicea (2.) 787 I. Adorján A szentek képeinek tisztelete 8 Konstantinápoly (4.) 869-870 II. Adorján A keleti egyházszakadás Photius, konstantinápolyi pátriárka alatt 9 Laterán (1.) 1123 II. Kalixtus Az invesztitura-harc 10 Laterán (2.) 1139 II. Ince Egyházszakadás. Simónia stb. 11 Laterán (3.) 1179 III. Sándor Pápaválasztás, reform 12 Laterán (4.) 1215 III. Ince Reform, keresztes hadjárat, védekezés a valdiak és albiak ellen 13 Lyon (1.) 1245 IV. Ince II. Frigyes császár kiközösítése 14 Lyon (2.) 1274 X. Gergely Egyesülés a keletiekkel; pápaválasztás (konkláve) 15 Vienne 1311-1312 V. Kelemen A templomos rend föloszlatása 16 Konstanz 1414-1418 V. Márton A nyugati egyházszakadás, Hus, reform 17 (Bázel-Ferrara-) Firenze (1431-) 1438-1445 IV. Jenô Reform, újraegyesülés a görögökkel stb. 18 Laterán (5.) 1512-1517 II. Gyula, X. Leó Reform 19 Trient 1545-1563 III. Pál, III. Gyula, IV. Pius A katolikus hit a protestánsokkal szemben, egyházi reform 20 Vatikán 1869-1870 (elnapolva) Katolikus hit, Egyház, a pápa fôsége (primátusa), a tévedhetetlenség ======================================================================== Útmutatás az olvasottak elmélyítéséhez Ez a könyv, mivel hangsúlyozottan csak a lényegesre szorítkozik, több szempontból kiegészíthetô. Hogy bizonyos fokig tökéletesítsük, néhány útmutatást adunk az eddig mondottak elmélyítéséhez. 1. Kézikönyvek Akár tartalmi szempontból, amennyiben részletesebben tárgyalják tárgyunkat, akár formai szempontból, amennyiben jobban megközelítik a tudományos, hittudományi vagy bölcseleti tárgyalást, a tulajdonképpeni tudományos dogmatikai tankönyveken kívül -- mint pl. Franz Diekamp, Katholische Dogmatik nach den Grundsäntzen des heiligen Thomas, I. kötet, 7. kiadás; 2. és 3. kötet, 6. kiadás. Münster, Aschendorff, 1930- 1934; Bernhard Bartmann, Grundriss der Dogmatik, 2. bearb. Aufl., Freiburg, Herder 1931 (Herders Theologische Grundrisse); Joseph Pohle, Lehrbuch der Dogmatik; neubearb. von Mich. Gierens, 8. Aufl., 3 kötet, Paderborn, Schöningh, 1931-1933 -- a következô művek egészítik ki könyvünket: E. Krebs: Dogma und Leben. Die kirchliche Glaubenslehre als Wertquelle für das Geistesleben. 1. Teil. 4. Aufl.; 2. Teil. 4-6. Tausend. Paderborn, Bonifaciusdruckerei. E nagyon mélyen járó és a modern problémákat is figyelembe vevô munka elsôsorban az Egyház rendkívüli tanítóhivatala által megfogalmazott hittani döntésekhez igazodik. R. Linhardt: Unser Glaube. Einführung in die Geisteswelt des katholischen Dogmas für gebildete Laien. Freiburg, Herder. 1931. Elevenen és vonzóan megírt könyv, nyelve szép, majdnem költôi. A szerzô nem tagadja meg szónok voltát. (A szentségekrôl szóló részt nem tárgyalja.) P. Lippert, S. J.: Credo. Darstellungen aus dem Gebiet der christlichen Glaubenslehre. Freiburg, Herder. 6 kötet. I. kötet: Gott. 9. Aufl. II. kötet: Per dreipersönliche Gott. 7. Aufl. III. kötet: Gott und die Welt. 7. Aufl. IV. kötet: Der Erlöser. Elfogyott. V. kötet: Die Gnade Gottes. 3. und 4. Aufl. VI. kötet: Die Sakramente Christi. 1-3. Aufl. Jól és élénken megírt mű, e mellett alapos és mély; minthogy az egyes kötetek külön is kaphatók, megszerzésük nem kerül sokba. Fr. Peters: Die I.ehre der katholischen Kirche, gebildeten Kreisen dargeboten. 9 Tafeln. Bonn, Hanstein, 1932. Széleskörű; magában foglalja a hit- és erkölcstant, pontos, alapos, némileg oktató és száraz. Betűrendes kézikönyv: J. Braun, S. J.: Handlexikon der katholischen Dogmatik. Freiburg, Herder, 1926. Még két kiválóképpen klasszikusnak mondható művet említünk meg, amelyek ismét hozzáférhetôk: A. Gratry: Weisheit des Glaubens. Katechismus für Gebildete. Übersetzt von Scheller. München, Kösel und Pustet, 1928. A ,,La philosophie du Credo'' című híres munka elsô német fordítása. A legnagyobb igényeket is kielégíti. Bölcseleti alaposságú. Kiállítása elôkelô. M. J. Scheeben: Die Mysterien des Christentums. Wesen, Bedeutung und Zusammenhang derselben nach der in ihrem übernatürlichen Charakter gegebenen Perspektive dargestellt. Unvernäderter Adbruck der ersten Ausgabe von 1865, 1 Bild. Mainz: Matthias Grünewald Verlag, 1931. Régebbi, elsô kiadásban 1865-ben Herdernél (Freiburg i. B.) megjelent maradandó értékű munka. Merész, ezért késôbbi kiadásait átdolgozták, most azonban eredeti alakjában újból megjelent a ,,Deutsche Klassiker der katholischen Theologie aus neuerer Zeit'' című sorozatban. Teológiája mélységes. A magyar könyvek közül a következôket említjük meg: Dr. Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere fôiskolai és magánhasználatra. 2 kötet (528 + 559 lap). Budapest, Szent István-Társulat. E kiváló dogmatikai munkához szükséges bölcseleti alapismereteket megtalálhatjuk: Dr. Schütz Antal: A bölcselet elemei Szent Tamás alapján című könyvében (Budapest, Szent István-Társulat, I927. 283 lap). Dr. Kühár Flóris: Az örök élet forrásai a hét szentségben. Korda r.-t. kiadása. Budapest, 1932. 174 lap. 2. Források A kézikönyvek használatánál sokkal fontosabb, hogy a keresztény eltaláljon magukhoz a forrásokhoz. E könyvnek egyik fôcélja, hogy ezekhez hozzásegítse az olvasót. Egyébként ehhez akar segédkezet nyújtani az ,,Institut für neuzeitliche Volksbildungsarbeit'' nevű intézmény, melynek székhelye: Dortmund. Liturgia A legfontosabb hitforrás volt és marad a szent titkoknak ünneplése az Egyház liturgiájában. Aki tehát egyre jobban bele akar hatolni a hit titkaiba, az kövesse az ,,élj az Egyházzal!'' elvet. A liturgia együttünneplésére szolgáló segédeszközökre rámutatni manapság, hála Istennek, már nem szükséges. Nagyon sok ember kezében ott látjuk a misekönyvet. A klosterneuburgi ,,Volksliturgisches Apostolat'' kiadványai majdnem az egész világot meghódították. Miként századokon keresztül a liturgia a keresztények számára szinte forrása volt a hitnek, az marad az idôk végéig is. A most említésre kerülô források is megelevenednek benne. A liturgia világába és az egyházi évbe bevezetô munkák közül a milánói bíboros-érsek híres könyvét említjük: I. Schuster: Liber Sacramentorum. Geschichtliche und liturgische Studien über das römische Messbuch. Übersetzt von R. Bauersfeld O. S. B. 10 kötet. Regensburg: Friedrich Pustet. Az egyes kötetek magukban is zárt egészet alkotnak s egyenkint is kaphatók. A négykötetes teljes, olcsó, népies kiadás szövegét, papírját és nyomdai kiállítását tekintve pontosan egyezik a tízkötetes kiadással. Csak az egész mű együtt kapható. Továbbá: Liturgia. Eine Einführung in die Liturgie durch Einzeldarstellungen. Hersg. v. d. Abtei S. Joseph, Gerleve. Matthias Grünevald Verlag, Mainz. I. sorozat: 1. Christus unser Liturge, 1924. 2. Die Kirche als liturgische Gemeinschaft, 1924. 3. Das Persönliche in der Liturgie, 1925. 4. Das Überpersönliche in der Liturgie, 1928. 5. Das Organische in der Liturgie, 1929. 6. Das Mystische in der Liturgie, 1930. 7. Das Freudige in der Liturgie, 1931. II. sorozat: I. Das Opfer, 1926. Mindegyik kötetet P. Panfoeder Krizosztom bencés írta nagy szaktudással. Az I. sorozat általában tárgyalja a liturgia szellemi világát, a II. sorozat az egyes részeket külön. A magyar könyvek közül a következôket említjük meg: Latin-magyar misszále az év minden napjára. Fordította, bevezetésekkel és magyarázatokkal ellátta: Dr. Szunyogh Xav. Ferenc O. S. B. Budapest, Szent István-Társulat. Dr. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet. Budapest, Szent István- Társulat. Dr. Mihályfi Ákos: Az emberek megszentelése (szentségek és szentelmények). Budapest, Szent István-Társulat. Liturgikus élet. A kat. egyház szertartásai. Szerkeszti: Szunyogh Xav. Ferenc dr.: I. A házasság. II. A keresztség. III. A betegek szentsége. IV. A temetés. V. A nap megszentelése. VI. Anya és gyermeke. VII. Búcsújárásra. VIII. Gazdák imádságai. IX. A haldoklókért. X. A bűnbocsánat szentsége. XI. A szentáldozás. XII. A papszentelés. XIII. A püspökszentelés. Liturgikus Lexikon. Szerkesztették: dr. Kühár Flóris és dr. Radó Polikárp. Komárom, 1933. 456 lap. Szentírás A németre fordított Szentírás manapság sok olcsó és jó kiadásban kapható. Az Újszövetség legelterjedtebb kiadása a Rösch Konstantin O. M. Cap.-é (Paderborn, Schöningh.). A kiadó hozzá hasonló fordításban az Ószövetséget is kiadja. (Fordította és magyarázta P. Henne Jenô O. M. Cap. 2 kötet. Paderborn, Schöningh.) A ,,Bonner Buchgemeinde'' 1925-ben és 1927-ben (két kötet) Fr. Tillmann fordításában az Újszövetséget (második kiadása 1928- ban jelent meg egy kötetben), 1929-ben Dürr Lôrinc fordításában pedig az Ószövetség válogatott részeit adta ki. A Matthias Grünewald (Mainz) kiadónál megjelent az ó- és újszövetségi teljes Szentírás egy könnyen kezelhetô kötetben, Riessler és Storr fordításában. (Ugyanezeknek a szerzôknek fordítása három kötetben is megjelent ugyanannál a kiadónál: Riessler, Die Heilige Schrift des Alten Bundes, 2 kötet. Storr, Die Heilige Schrift des Neuen Bundes.) A klosterneuburgi ,,Volksliturgisches Apostolat'' megkezdte a teljes Szentírás olcsó kiadását. (Die Heilige Schrift des Alten Bundes in zwei Bänden.) Mindezek a kiadások manapság lehetôvé teszik, hogy a Szentírás ott legyen minden katolikus kezében. Meg kell még említenünk a bár terjedelmes, de jó és alapos magyarázatokat adó úgynevezett ,,Bonner Bibel''-t (Hanstein), az Újszövetség elôször 1918-ban, azóta több új kiadásban jelent meg, az Ószövetség 1923-tól kezdve jelenik meg. (Die Heilige Schrift des Neuen Testamentes, herausgegeben von F. Tillmann, 4. neu bearbeitete Auflage, 10 kötet; Die Heilige Schrift des Alten Testamentes, herausgegeben von F. Feldmann und H. Herkenne, eddig 8 kötet jelent meg, Bonn: Hanstein.) A Herder-cég (Freiburg i. B.) kiadásában jelenik meg a következô című mű: ,,Die Heilige Schrift für das Leben erklärt''. Hrsg. Edmund Kalt (für das Alte Testament) és Willibald Lauck (für das Neue Testament). Eddig megjelent: Bd. XI. Evangelium des hl. Matthäus und des hl. Markus. I. Hälfte. Bd. VI. Die Psalmen. A Szentírás megértését egyebek között elôsegítik: I. Schuster und J. W. Holzammer, Handbuch zur Biblischen Geschichte. Für den Unterricht in Kirche und Schule, sowie zur Selbstbelehrung. 8. neu bearb. Aufl., 2 kötet. Freiburg: Herder, 1925/26. E. Kalt, Biblisches Reallexikon. Paderborn, Schöningh 1931. 2 kötet. Terjedelmes kézikônyv. Négy cikket közlünk belôle e könyv függelékében (4. sz.). A Szentírásra vonatkozó római döntések hivatalos gyűjteményét adja az ,,Enchiridion Biblicum'' (latin nyelvű), Róma, 1927. Magyarban a Szent István-Társulat kiadásában megjelent, átjavított szöveggel és magyarázatokkal kiadott új Szentírást ajánljuk. Az Ószövetség 3 kötetben, az Újszövetség 2 kötetben jelent meg. A bôséges és kiváló jegyzetek nagyban elôsegítik a Szentírás megértését. Az Újszövetség olcsó, népies kiadásban is megjelent, de ebben kevesebb a jegyzet. A szentírástudományba szolgáló bevezetésül pedig Dr. Radó Polikárp könyvét említjük meg: A kereszténység szent könyvei. I. kötet. Ószövetség. 1928, II. kötet. Újszövetség. 1929. Mindkettô Budapesten jelent meg a Szent István-Társulat kiadásában. Egyházatyák Több nehézséggel jár természetesen az egyházatyák tanulmányozása. A Migne-féle nagy kiadás nem mindenki -- legföljebb csak a latinul tudók számára hozzáférhetô. A müncheni Kösel und Pustet-cég azonban német fordításban kiadja a ,,Bibliothek der Kirchenväter''-t; elsô sorozata 63 kötetben elkészült (Bibliothek der Kirchenväter. Herausgegeben von O. Bardenhewer, K. Weymann, J. Zellinger. München, Kösel und Pustet 1911/1930. 63 kötet). A második sorozat már megkezdôdött (Bibliothek der Kirchenväter. Eine Auswahl patristischer Werke in deutscher Übersetzung. Herausgegeben von O. Bardenhewer, J. Zellinger und J. Martin. Mintegy 18 kötet). A szentatyák iratainak válogatott részeit tartalmazza a Th. Deimel-tôl kiadott ,,Patristisches Lesebuch'' (München, Kösel und Pustet, jelenleg kifogyott). A hittudományi tanulók számára, akik latinul tudnak, a szentatyák dogmatikus szempontból fontos szövegrészeit Rouët de Journel S. J. gyűjtötte össze az ,,Enchiridion Patristicum''-ban (Freiburg: Herder, 1932). (Az egyes szövegrészek összefüggésükbôl néha erôsen ki vannak szakítva.) Végül az ,,Institut für neuzeitliche Volksbildungsarbeit''-tôl kiadott sorozatot kell megemlítenünk, amely az Egyház tanítását az egyházatyák (és egyháztanítók) fogalmazásában akarja a ma emberének közvetlenül hozzáférhetôvé tenni. Ez a sorozata -- mely nem ,,történet'', hanem ,,tanítás'' akar lenni -- elsôsorban a dogmatika (és az erkölcstan, valamint a szentírásmagyarázat) nagy témáit fogja tárgyalni. Az elsô kötetkék 1935 ôszétôl kezdve jelennek meg (Jakob Hegner, Leipzig kiadásában). Az Egyház rendkívüli tanítóhivatalának döntései Összegyűjtve megtalálhatók a minden hittudományi hallgatónak nélkülözhetetlen ,,Enchiridion Symbolorum''-ban (latin nyelvű), melyet Denzinger H. adott ki (a 18-20. kiadást Umberg J. B. rendezte sajtó alá). Freiburg: Herder, 1932. Minden egyházi kérdésben elsôrangú kézikönyv a ,,Lexikon für Theologie und Kirche''; 10 kötetben Buchberger Mihály adja ki (Freiburg, Herder); eddig 7 kötet jelent meg (1930 óta). Valamint az ugyanettôl a szerzôtôl kiadott valamivel régebbi ,Kirchliches Handlexikon'' (2 kötet), München, 1907 és 1912. Allgemeine Verlagsgesellschaft. Elfogyott. 3. Bevezetések a latin nyelvbe A latin a világegyház anyanyelve. Éppen ezért tudása nem közömbös a keresztény emberre nézve. Ennélfogva talán szívesen fogadják az olvasók utalásunkat azokra a segédeszközökre, amelyek a felnôtt ember részére megkönnyítik a latin nyelv elsajátítását. Ilyen könyvvel szemben a kívánságok nagyon különbözôk. Az egyik inkább rendszeres bevezetést kíván, a másiknak éppen ez okozna nehézséget. Ez okból több könyvcímet is adunk: Némileg már terjedelmesebb munka: E. Leitl: Lateinbuch für Erwachsene, hervorgegangen aus Unterrichtskursen für Damen und Herren aller Stände. München: Kösel und Pustet. 1931. 3 rész. Elfogyott, új kiadása készül. Rövidebbek a következô bevezetések: E. Leitl: Das Latein der Kirche. Natürliche und kurze Einführung in das Kirchenlatein für alle, die mit der Kirche beten wollen. 2. Aufl. München, Kösel und Pustet, 1934. Ezt kiegészíti egy ,,Lateinisch-deutsches Wörterverzeichnis'' E. Schindlbeck-tôl, amely szójegyzék a Leitl ,,Das Latein der Kirche'' c. könyvével egybekötve is kapható. Nem hangsúlyozza oly erôsen a rendszerességet. F. Schneider: Die Muttersprache unserer Kirche. Eine Einführung für das Volk. Freiburg: Herder, 1928. Talán a legegyszerűbb bevezetés az Egyháztól használt latin nyelvbe. F. Skutella: Kurze Einführung in das liturg. Latein. Berlin, Germania, 1928. Rendszeres mű. J. Zwior: Einführung in die lateinische Kirchensprache, zum Gebrauch für Frauenklöster und andere religiöse Genossenschaften, sowie für Organisten, Chorsänger usw. 11. und 12. Aufl. Freiburg: Herder, 1934. Fôleg a számos apácák kolostorban mondott ,,Mária-officium''-ra van tekintettel. ======================================================================== Jegyzetek 1 A német eredeti címe: Kleine Laiendogmatik von P. Dr. Leo von Rudloff, Benediktiner von Gerleve. 3-4. vermehrte Auflage (5-11. Tausend), Verlag Friedrich Pustet, Regensburg (1935). -- A készülô új, 5. kiadás változtatásai közül egynéhányat már volt szíves a szerzô a fordítóval közölni s így a jelen fordítás eme változtatásokkal jelenik meg. 2 A ,,vallás'' szó a szláv eredetű ,,vall'' igének származéka. Latinul ,,religio''. Ennek eredete bizonytalan; egyesek a ,,relegere'' = újra olvasni, megfontolni, mások pedig a ,,religare'' = összekötni igébôl származtatják. 3 Ezzel még semmit sem mondottunk arra vonatkozólag, vajon ez az istentisztelet pusztán bensô-e, vagy külsôleg is meg kell- e nyilatkoznia. Itt nem volna helyénvaló a külsô kultusznak, -- amelyre isteni rendelkezés folytán valóban kötelezve vagyunk -- szükségességét hosszasabban tárgyalni: Röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy ez már az ember szellemi- testi természetébôl is következik (lásd 123. és 128. sk. lapot), azután pedig az ezzel összefüggô társas jellegébôl, a közösségre irányítottságából vallási téren is. Az emberi közösség is köteles az istentiszteletre. Minden pusztán bensô cselekedet ellenben nélkülözi a társasági jelleget. 4 Ezzel nem akarjuk tagadni, hogy a kereszténységnek a kinyilatkoztatásból merített igazságai között olyanok is vannak, amelyekre az értelem is eljuthatott volna (pl. a lélek halhatatlansága). Ezekre vonatkozólag, mint a vatikáni zsinat mondja, a kinyilatkoztatás erkölcsileg szükséges, hogy így ôket ,,mindenki könnyen, biztosan és tévedés hozzákeverése nélkül megismerhesse''. A kereszténység hitigazságainak kincsesházát alkotó igazságok tulajdonképpeni veleje teljesen meghaladja az ember megismerô képességét, csak isteni kinyilatkoztatás közölheti velünk s ezért Isten tanúbizonysága miatt kell ôket hinnünk. 5 A katolikus tanítás szerint Isten már az elsô embernek is adott kinyilatkoztatást (,,ôskinyilatkoztatás''). Általános teológiai vélemény szerint már ez is tartalmazott valamit a Szentháromságról és a megtestesülésrôl (vô. 66. lapot és a 211.. lapon a 4. függelék 3. pontját). Ezek az igazságok részben emberi hagyomány útján állandóan megmaradtak és majdnem minden nép mítoszaiban, jóllehet sok tévedéssel keverve, megtalálhatók. (Erre vonatkozólag számos bizonyíték található Willmann Ottó ,,Geschichte des Idealismus'', című munkájának I. kötetében, II. kiadás, Braunschweig, 1907.) 6 A figyelmes olvasóban itt a következô nehézség keletkezhetik: Ha már a hit maga ilyen életetközlô kapcsolat Krisztussal, mire valók akkor még a szentségek, különösen a keresztség és az Oltáriszentség? Ezt a nehézséget késôbb a 127. sk. lapon megoldjuk. 7 A hittételek hittudományi földolgozásában bizonyos fokig szabad teret enged az Egyház s ez módot ad különbözô fölfogásokra is. Ezért különbözô teológiai rendszerek vannak, melyek azonban magukat a hittételeket érintetlenül hagyják. 8 Az ,,egyház'' szó eredeti alakja ,,*id-ház'', azaz szentház. Az id-házból lett hangfejlôdéssel igy-ház s ebbôl a mai egyház. (Lásd Gombocz-Melich: Magyar etymológiai szótár, I. 1494.) Azért szentház, mert Isten háza, az istentisztelet részére szánt hely. A német ,,Kirche'' szó a görög ,,Kyriaké''-ból származik. Ez viszont a ,,Kyrios'' = ,,úr'' szóból. A Kirche szó tehát annyit jelent, mint az Úré (ti. az Úr háza). A templomépületrôl a közösségre vitték át ezt a szót. A görög ekklesia (latinul: ecclesia) szó, amely a román nyelvekben (église) és a magyar protestánsoknál (eklézsia) vált honossá, éppen fordítva elôször a ,,gyülekezetet, községet'' jelenti s ebbôl származik a templom megjelölése. 9 Krisztus tehát a maga hármas hatalmát ruházta át apostolaira: a tanítói, kormányzói és papi hatalmat. 10 Diákonusokról (szerpapokról) többször is történik említés Szent Pál leveleiben (pl. Fil 1,1; 1Tim 3,8-10.12 sk.). 11 A ,,hierarchia'' görög szó, jelentése: ,,szent uralom, szent kormányzás''. 12 Az alszerpapságot (szubdiakonátust) és a kisebb rendeket az általánosabb fölfogás szerint késôbb alapította az Egyház, ezért nem is szentségek (lásd 157. sk. lap). 13 Latinul: ,,primus'' = az elsô. Ebbôl ,,primatus'' = elsôség, fôség. 14 Az a tény, hogy Szent Péter Rómában halt meg s ott temették el -- amit egykor igen hevesen tagadtak a pápaság ellenségei -- ma már minden kétségen fölül van. (Vö. egyebek között a protestáns Lietzmann Hans kutatásait.) 15 Ez természetesen nem zárja ki, hogy a Gondviselés különleges intézkedése folytán a világ fôvárosa lett az Egyház közép- és kisugárzó pontja. Viszont minden bizonnyal az is Isten akarata volt, hogy a császár székhelye s ezzel a politika súlypontja késôbb Keletre tolódott át, aminek következtében a pápaság független lelki érvényesüléshez jutott az egész világ fölött. 16 Tehát az Istentôl kijelölt határok túllépésével történt, midôn az indexkongregáció (nem a pápa [lásd 28. lapon az 1. jegyzetet]) Galileinek a föld nap körüli forgásáról szóló tanítását, mint a hittel ellenkezôt elvetette (1615-16). A döntés a Szentírás téves magyarázatán alapult (lásd 31. sk. lap). 17 Pontosabban szólva: az utolsó apostol halálával. Ezeket választotta ki ugyanis Krisztus arra, hogy kinyilatkoztatását az egész emberiség számára közvetítsék. Még Szent Pál (néhány évvel Krisztus föltámadása után) és Szent János Patmoson (96 körül) kapott minden ember részére szóló kinyilatkoztatásokat. Istennek minden egyes késôbbi emberhez intézett közlése csak ún. ,,magánkinyilatkoztatás''; ennek elfogadására csak az van kötelezve, akinek szól. 18 Természetes, hogy ezt az egyetemességet nem szünteti meg, ha egyik vagy másik püspök a tanításban eltér. 19 Minden más esetben, midôn a pápa -- pl. körlevelével (encyclica) -- legfôbb tanítói hivatalát gyakorolja a nélkül, hogy visszavonhatatlan érvényű (,,ex cathedra'') döntés hozatalára vonatkozó szándékát kinyilvánítaná, nem tévedhetetlen. A római ,,kongregációk'', vagyis a pápát az egyetemes Egyház vezetésében segítô felsôbb hivatalok, sem tévedhetetlenek. De ezeket a döntéseket is bensô vallásos hozzájárulással kell elfogadnunk. ,,Ez a kötelezettség csak abban a nagyon ritka esetben szűnhetik meg, midôn valaki, aki az illetô kérdésben saját véleményalkotásra hivatott, minden érvnek ismételt lelkiismeretes megvizsgálása után arra a meggyôzôdésre jut, hogy a döntés tévedésen alapszik.'' (Diekamp.) 20 A tévedhetetlenség elleni kifogásként gyakran fölhozzák I. Honorius pápa esetét (629-638). Honoriust a 6. egyetemes konstantinápolyi zsinat (681) mint tévtanítót elítélte. Valójában azonban ez az ítélet nem volt jogos és sohasem nyerte el egy pápa megerôsítését sem (ami természetesen szükséges lett volna hozzá). Valójában Honorius hibázott ugyan azzal, hogy az akkori vitás kérdést (vajon Krisztusban egy akarat van-e avagy kettô; azt a tévtant, mely az elôbbit állítja, ,,egyakarattannak'', görögül, ,,monotheletismus''- nak nevezzük) könnyedén vette. (,,Hanyagságával a tévtant segítette'' írja II. Leó. 682.) Írásaiból azonban látható, hogy ô maga igazhitű volt és semmiesetre sem hozott visszavonhatatlan érvényű, valóban téves hitbeli döntést. 21 Abban is, aki jóhiszeműen a katolikus Egyház közösségén kívül él, meglehet az a készséges akarat, hogy aláveti magát annak a rendnek, melyet Isten a hitigazság hirdetésére vonatkozólag megállapított. Az ilyen ember ezáltal természetesen Krisztussal is közösségben van (vö. 118. lap). 22 Az újszövetségi Szentírás legrégibb része, Szent Pálnak a tesszalonikaiakhoz írt elsô levele, körülbelül a Kr. u. 51. évbôl származik. Ebben az idôben Szent Pál már gazdag missziós működésre tekinthetett vissza és más apostolok -- például Szent Péter -- már régóta prédikáltak Palesztinában és egyházközségeket alapítottak. A legrégibb evangélium -- Szent Mátéé -- valószínűleg szintén az ötvenes években keletkezett. 23 A mostani magyar ,,sugalmaz'' szó helyett, mely csak a múlt század vége felé honosodott meg, régente a vele rokon ,,sugal'' szót használták, melynek jelentése: rejtélyes, titkos módon, mintegy lassan súgva, vagy fülbe mondva közöl, tudat. Átvitt értelemben jelentése: szellemileg közöl, tudat. Elôfordul pl. Káldi Bibliájában (Jób 13,13): ,,Amit Isten sugal, azt követnünk kell...'' (Lásd Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára, V. kötet 913. hasáb.) 24 Természetesen csak a Szentírás eredeti szövege sugalmazott, a fordítások nem. Az Egyházban századok óta használatos Vulgáta-fordítás annyiban ,,hiteles'' (autentikus), amennyiben a dogmatikus igazságok tévedés nélkül meríthetôk belôle. Az Egyház sohasem jelentette ki a ,,Vulgátát'' hibanélkülinek és szívesen veszi, hogy manapság -- nemzeti nyelven is -- szabatosabb fordításokra törekednek. 25 Widmertôl kiadott munkái 1830--1846, 17. kötet, 6. lap 26 A szabadság (függetlenség), mellyel Isten a világot kormányozza, természetesen nem önkényt jelent. Hiszen maga az örök bölcsesség kormányozza a világot. 27 Ami önmagában ellentmondó, azt természetesen Isten sem akarhatja, mivel ez ellentmondana Isten saját lényének, amely minden teremtett lény ôsoka (vö. 51. lap). 28 Sok népnél és nagy gondolkodónál (Plato!) megtalálhatók a Szentháromság titkának az ôskinyilatkoztatásból megmaradt emlékei. 29 Megjegyezzük, hogy a teológiának általában egyik fôfeladata ,,analógiák'' (hasonlóságok) találása, hogy emberi értelmünk képzeteihez és fogalmaihoz való kapcsolása által a hittitkokat eszünkkel minél jobban megközelíthessük (lásd 14. lap). 30 A világot tehát, miként Isten teremtette, Isten tartja is fönn. A világmindenség fönntartása mintegy folytatólagos teremtés. Isten állandóan megadja a létezést. Ha egy pillanatra levenné kezét a teremtményekrôl, azok visszahullanának a semmibe, amelybôl lettek. 31 A legerôsebb motívum minden bizonnyal annak elgondolása, hogy Krisztus minden szenvedést legyôzött. A Megváltó révén a szenvedés az örök boldogságba vezetô átmenet lett úgy, ,,hogy amiket most szenvedünk, nem mérhetôk össze a jövendô dicsôséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk'' (Róm 8,18). Amint Krisztus keresztje által jutott a megdicsôülésre, velünk is ez fog történni, ha a szenvedés által hozzá hasonlókká leszünk (vö. 132. skk. lapot s a 147. lapon lévô 1. jegyzetet). 32 A negyedik századtól kezdve kilenc angyali kart szokás megkülönböztetni. 33 Az angyalok bűnének egy pillanat alatt be kellett végzôdnie és Szent Tamás szerint ,,valószínűbb és a szentek nyilatkozatainak jobban megfelel'', hogy az ördög teremtése után mindjárt az elsô pillanatban vétkezett. Hiszen egy ennyire tökéletes szellem egy pillanat alatt átlátja elhatározásának teljes súlyát és kihatását. Ezért a vétkes angyal számára nincs is helye a bánatnak, míg az ember egyik alkalommal egészen más szemmel nézheti cselekedetét, mint más alkalommal. Ez az ô szellemi-testi jellegével függ össze. 34 Tulajdonképpen csak az hittétel, hogy általában az angyalok az embereket oltalmazzák és hogy a gyermekeknek van ôrzôangyaluk (Mt 18,10). Hogy minden embernek is van saját külön oltalmazója, szintén általános, régi nézet. 35 Ezzel legkisebb mértékben sem tagadjuk a puszta természet állapotának lehetôségét, amelyet az Egyház tanítóhivatala du Bay Mihály (Baius), löweni teológiai tanár tévedése ellen 1567-ben megvédett. Isten meghagyhatta volna a teremtményt a maga korlátozottságában és tökéletlenségében is; csak teljesen szabad kegyességénél fogva emelte föl a saját természetfölötti tökéletességébe. 36 A bűnbeesés következtében ez a munka fáradságossá lett és Isten sem áldja meg mindig sikerrel. De az ember eredeti hivatása továbbra is megmarad és most is, éppúgy mint azelôtt, Istentôl van. 37 A kísértésnek valamiképpen kívülrôl, az érzékeken át kellett jutnia az emberbe. Hiszen az ember érzéki-szellemi lény és természetének megfelelôen az érzékek közvetítése révén szerzi meg szellemi életének tartalmát. Egyedül és kizárólag a kísértéssel az emberhez való férkôzés céljából engedte meg Isten a kísértônek egy lény fölhasználását, amely alkalmas a saját lelki alattomos gonoszságának jelképezésére. 38 Az ítélet tehát elsôsorban magának az ördögnek szól (,,földet enni'' = mélyen megalázottnak, elítéltnek lenni). A kígyót csak annyiban érinti ez egyúttal, amennyiben ô még jobban, mint eleddig, az alattomos gonoszság és a lesben álló veszedelem jelképe lesz, mert az ember számára veszélyessé válik és a bukásra állandóan figyelmezteti. 39 Ezeknek az elsô földi eseményeknek és az elsô kinyilatkoztatásoknak emléke, melyeket Isten az embereknek adott és amelyek nemzedékrôl nemzedékre élôszóval szálltak tovább, azóta a föld minden népénél, többé-kevésbé tévedésekkel keverve, megmaradt (,,ôskinyilatkoztatás''), míg végül a kereszténység meghozta a teljes igazságot (lásd a 13. lapon a jegyzetet). 40 Ez a hely a Breviariumban is benne van s így az Egyház is különösen megerôsíti. 41 Erre a hitigazságra utal 1. az ,,ôsevangélium'', amely a kígyó és egy asszony között határozott ellenségeskedést jövendöl meg (vö. a Függelék 4. számát); 2. az angyal szava: ,,malaszttal teljes''. 42 Így pl. a gyermek nélkül elhunyt zsidó özvegyét a férj testvére köteles volt elvenni (,,leviratus'', = sógorházasság, a latin ,,levir'' = sógor szóból) és az ebbôl a házasságból született elsô fiút a meghalt gyermekének tekintették, ennek nemzetségét folytatta. Egy nemzetségnek sem szabadott ugyanis kihalnia a Messiás eljövetele elôtt. 43 Sok szentírásmagyarázó szerint Lukács (3,23-38) Mária családfáját adja, viszont mások szerint a Lukácsnál található családfa szintén Szent Józsefé. A Máténál és Lukácsnál található családfa különbsége ez utóbbi fölfogás szerint Szent József atyjának leviratikus házasságából magyarázható. Máté József természetes, Lukács pedig (gyermek nélkül elhunyt) törvényszerinti atyját nevezné meg. Más szerzôk szerint Szent József korábbi ôseinél is föltételezhetôk a leviratikus házasságok. 44 Mária leszármazása Dávidtól Lk 1,27 alapján nagyon valószínű (,,Gábriel angyal elküldetett... egy szűzhöz, ki egy férfiúnak vala eljegyezve és Dávid házából származott.'' Így értelmezik az újabb magyarázók), biztos azonban a már az elsô században meglévô hagyomány révén. 45 Ez tehát minden áldozatnak eredeti mintaképe; szerinte kell minden más áldozatot megítélnünk. 46 A megváltás gyümölcseinek alkalmazása az Ószövetség igazaira azzal a titokzatos eseménnyel történt meg, melyet Krisztus poklokra (pokol tornácára) szállásának nevezünk. Szent Péter említi ezt, midôn azt mondja, hogy Krisztus lelke odament és prédikált a börtönben levô lelkeknek, akik egykor Noé napjaiban hitetlenek voltak (1Pt 3,19 sk.). 47 Ebben van a fôkülönbség a katolicizmus és a (lutheri) protestántizmus között. Luther szerint Krisztus érdemei csupán külsôleg tudatnak be nekünk; miattuk nem tekinti Isten a mi (tulajdonképpen továbbra is megmaradó) bűnös voltunkat. Éppen ezért kétségkívül alaposan megokolt az a szokás, hogy a protestánsok a nagypénteket ülik meg a megváltás fôünnepeként. 48 Az összefüggés szerint itt Istennek hozzánk való szeretetét kell érteni. Sok egyházatya azonban a mi Isten iránti szeretetünkre érti e szavakat. 49 E szavakkal a szerzô nem Krisztusnak az utolsó ítéletén való újra-eljövetelét érti, hanem Krisztusba való belekapcsolódásunkat nevezi az Ô újra-eljövetelének. (Ford.) 50 A Gondviselés, hogy Pelagius brit szerzetesnek, aki 400 körül Rómába ment, tévedése ellen a kegyelem szükségességét nyomatékosan megvédje, leginkább Szent Ágostont (+ 430), ,,a kegyelem doktorát'' választotta ki. Hogy az üdvösség kezdete nem Istentôl, hanem az embertôl van, valamivel késôbb a ,,szemipelagianusok'' (,,fél-pelagianusok'') tanították, akiket a II. orange-i zsinat (529) ítélt el. 51 A ,,hivatali-kegyelmek'' tehát egyáltalán nincsenek a szorosan vett egyházi ,,hivatalt viselôk''-höz kötve. Ezért mondottuk föntebb, hogy a ,,hivatal'' szót valamivel tágabb értelemben használjuk. 52 A latin cardo = ajtósarok, sarkpont szóból származik. 53 A hit és remény erénye megmarad, hacsak a bűn nem közvetlenül ezek ellen az erények ellen irányul. Ámde már nem a ,,szeretet formálta'' erények ezek, mint a teológusok mondják; ezért az örökkévalóságot már nem érdemlik meg. Mégis valóságos természetfölötti (tehát Istentôl belénk öntött) erények maradnak, amelyek bár lazán, de összekapcsolnak Istennel (vö. 134. sk. lap). 54 Ezek az érdemek, miként az erények is, a bűnbánat után ismét föléledhetnek (lásd 155. lap). 55 Minthogy az Egyház azoknak összessége, akik öntudattal bíró, személyes lényekként Krisztussal kapcsolatban vannak, az Egyházat Krisztus ,,jegyes''-ének is nevezzük (Ef 5,29 skk.). 56 Itt megint a szôlôtô-hasonlat találóbb. Az egyik képet mindig ki kell egészítenünk a másikkal. 57 ,,Minden fejedelemség és hatalmasság''-on az angyalokat kell érteni. Krisztus tehát bizonyos értelemben az angyalok feje is. De ezek nem alkotnak vele ugyanolyan jellegű egységet, mint mi emberek. Krisztus különleges értelemben az emberek feje. 58 Az Egyházban tehát magasabbrendű, mert természetfölötti légkörben találjuk megvalósulva azt a három társulási lehetôséget, mely az emberek között általában létezhetik: közösség, társaság és szervezettség (organizáció), ez utóbbi helyesebben szervezet (organizmus). Vö. J. Pieper: Grundformen sozialer Spielregeln, Freiburg i. Br. 1933, Herder; az Institut für neuzeitliche Volksbildungarbeit kiadványa. 59 A ,,liturgia'' szó (a görög leos vagy laos = nép és ergon = mű szavakból) eredetileg a nép érdekét és közös célt szolgáló munkát jelent. 60 A szimbólum szó görög eredetű. A symballein összetenni, összetartani igébôl származik. ,,Symbolon''-on különös ,,ismertetôjel''-et értettek. Pl. két részre törtek egy gyűrűt. Az egyik félnek birtokosa azután azzal igazolhatta és ismertethette meg magát, hogy a nála levô részt a másikkal összeillesztette. 61 Ezért mind magunkat, mind másokat tekintve, nagyon kell bíznunk a szentségek hatékonyságában. Ha hatékonyságukat nem is tapasztalhatjuk közvetlenül (hiszen éppen lényünk legmélyén, nem pedig közvetlen tudatunkban hatnak), hatásuk mégis megvan és működésünket valamiképpen mégis megtermékenyíti. 62 Mikor az Egyház a házasság és a bűnbánat szentségére vonatkozólag érvényességi rendelkezéseket tesz, ezek nem érintik az illetô szentségnek lényegét, amint a 154. sk. és 165. lapon majd kifejtjük. 63 Ez a gondolatmenet egyúttal azt is jobban megérteti velünk, hogy Isten olyan ember javára, aki saját hibáján kívül -- legyôzhetetlen tudatlanság vagy külsô akadály miatt -- nem veszi föl a szentségeket, az akaratot tettként számíthatja be. 64 Az elôbb mondottak után alig szükséges hangsúlyoznunk, hogy a szentség lényege nem merül ki a hit kifejezésében. A szentség ugyanis sokkal több, de egyben a hitnek is kifejezése, jele. 65 A ,,keresztelni'' görög és latin igéje: ,,baptizein'', ,,baptizare'', eredetileg szintén ,,megmeríteni, belemártani''-t jelent. Minden bizonnyal azt is jelzi, hogy a régi idôkben a keresztséget alámerítéssel szolgáltatták ki. De mint Szent Pál az említett helyen tanítja, e szó jelentésének mélyebb értelme is van. 66 A szentségi jegy másrészt a felelôsséget és a végleg elvetettek részére a kárhozat fokozódását is jelenti. 67 Schütz Antal fordítása (Dogmatika, Budapest, 1923, II. kötet 290. lap). 68 A ,,bérmálás'', szó a ,,bérmál'' ige származéka, mely a szláv ,,bermati''-ból alakult. Ez utóbbi pedig a latin ,,firmare'' =erôsít, szilárdít, származéka mind jelentés szerint, mind alaktanilag. (Vö. Gombocz-Melich, Magyar etymologiai szótár, I. 373.) 69 Errôl a Simonról nevezték el a lelki dolgoknak pénzen való vásárlását vagy pénzért való árulását ,,simóniá''-nak (szentségárulás). 70 Az Eucharisztia ünneplése régidôktôl kezdve az Istennek összes nagyszerű műveiért mondott hálaadással volt összekötve (vö. Függelék 6. sz.). 71 A XI. században a toursi Berengarius tagadta egy ideig Krisztus jelenlétét a legméltóságosabb Oltáriszentségben; utóbb azonban visszavonta ezt a véleményét. 72 Az ,,ostya'' a latin ,,hostia'' = áldozati állat, áldozati adomány szóból származik szláv közvetítéssel. 73 Ezt a szót ,,szentségileg'' (jelen van) annak jelzése végett fűzzük hozzá, hogy Krisztus haláláldozata a szentmisében másképp, de nem kevésbé valóságosan van jelen, mint történeti végbemenetelekor a Golgotán. 74 Saját személyes áldozatunkat, saját szenvedéseinket is Krisztus áldozatához kell csatolnunk s így mintegy megváltói működését folytatnunk. Szent Pál a római fogságból írja a kolosszei egyházközségnek: ,,Most örömest szenvedek értetek s kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ô teste, az Egyház javára'' (Kol 1,24). 75 A magyar ,,áldoz'' és ,,áldozik'' szó jelentése kettôs: 1. föláldozni (immolare, opfern) és 2. szentáldozáshoz járulni (coenam Domini sumere, das hl. Abendmahl nehmen). Vö. Szarvas-Simonyi: Magyar nyelvtörténeti szótár, I. 56-57. -- Az ,,áldozás'' az ,,áldoz'' szóból lett, ez pedig az ,,áld'' szóból, mely utóbbinak jelentése: 1. föláldozni (immolare, opfern) és 2. áldani (benedicere, segnen). Vö. Gombocz- Melich: Magyar etymologiai szótár, I. 67. -- Tehát a magyar ,,áldozik'' szó eredeti jelentése az áldozat bemutatásában való együttműködés, egyesülés, vagyis az áldozatnak a pappal való együttes bemutatása. (Vö. a föntebb mondottakat.) A német Kommunion a latin ,,communio'', ,,egyesülés'' szóval azonos. (A ford. jegyzete.) 76 A szentáldozás a súlyos bűnt is eltörli abban az esetben, ha valaki súlyos bűnnel járul az Úr asztalához a nélkül, hogy ennek tudatában lenne. 77 Az Eucharisztia tehát miként Krisztus halálának, éppúgy föltámadásának és megdicsôülésének is ünneplése. Halála is mintegy megdicsôülve jelen van, amiként az összes szentségeket általában a megdicsôült Krisztus alkotásának mondhatjuk (vö. 91. skk. lap). Halálába belekapcsolódni egyúttal belekapcsolódást jelent gyôzelmébe, föltámadásába és megdicsôülésébe is. 78 Ezenkívül még úgy készülünk elô a szentáldozásra, hogy a Megváltó utáni vágyat fölkeltjük magunkban. Minél jobban kitárjuk szívünket a kegyelem befogadására, annál többet kapunk belôle. Egyébkent X. Pius pápa, ,,az Eucharisztia pápája'', minden túlzott elôkészületi követelményt határozottan visszautasított. A szentáldozás ,,segítô eszköz és orvosszer'', nem jutalom. Különösen Jansenius (lásd 90. lap) téves tanításának hatása alatt állították föl ezeket a túlzott követelményeket. -- Gyakorlatilag véve a legjobb elôkészület a szentáldozásra kétségkívül a szentmiseáldozat együtt-ünneplése. 79 X. Pius (1906) az éhgyomor parancsát enyhítette azoknak a betegeknek részére, akik már egy hónapja betegen feküsznek a hamaros gyógyulás reménye nélkül; ezek, ha a gyóntatóatya jónak tartja, hetenkint egyszer vagy kétszer áldozhatnak akkor is, ha orvosságot vettek be, vagy valamit ittak. 80 A régi Egyház a titkos bűnvallomáson kívül ismerte a nyilvánosat is, amelyet néha azok számára tett kötelezôvé, akik nyilvánosan vétkeztek. 81 Józan gondosságot kell fordítani a lelkiismeretvizsgálatra, de nem szabad aggályosnak lenni benne. Ha a kellô gondosság ellenére valamely súlyos bűnt elfelejtettünk, a gyónásban a többivel együtt ennek bocsánatát is elnyerjük, a legközelebbi gyónásban azonban meg kell említenünk az elfelejtett bűnt, ha ismét eszünkbe jut. 82 Az Egyháznak ez az intézkedése tehát a szentség lényegén alapszik. Megkönnyíti bizonyos fokig az ellenôrzést a püspök részérôl, aki a gyóntatóatyát legalább némileg ismerheti. 83 A gyónás elvégzése rendszerint csak súlyos bűn esetében kötelezô. De mikor a gyónás különösen is elô van írva (jubileumi búcsú), elvégzendô abban az esetben is, ha valakinek csak bocsánatos bűnei vannak. Ezenkívül azok, akik havonkint kétszer gyónni vagy naponkint áldozni szoktak, minden búcsút elnyerhetnek. 84 A búcsúk használatában két szélsôségtôl kell óvakodnunk: egyrészt megvetésüktôl, másrészt pedig a ,,búcsúhajhászás''- tól. Ezerszer fontosabb a szeretetben való növekedés, mint a büntetések levezeklése. 85 Az ördögűzés manapság igen ritka s csak a püspök kifejezett engedélyével végezhetô. 86 Vagy a misében is, ha -- mint kántorböjtökön -- a szentleckén kívül még más olvasmányok is vannak. 87 A kisebb rendeket néhány magasabbrangú pap is föladhatja (bíborosok, apátok és mások). 88 Ez legalább is a tulajdonképpeni szentség jellegével bíró rendekre nézve elmondható. 89 Az átváltoztatás szavai tehát nem varázsigék, amelyek pusztán gépiesen, gondolkodás nélkül kimondva a kimondó akaratának megfelelôen vagy annak ellenére is kifejtik hatásukat. Az átváltozást tulajdonképpen a pap akarása hozza létre; ennek azonban mint olyan emberi akaratnak, amelynek az egyetemesség számára is értékkel kell bírnia, külsôleg is meg kell nyilvánulnia (vö. 123., 127. sk. lap). 90 A többnejűség inkább a házasság másodlagos, mint elsôdleges céljával ellenkezik. 91 Hogy az ember a házasságnak ezeket az alaptulajdonságait isteni kinyilatkoztatás nélkül a természetbôl megismerheti- e, nem egészen bizonyos. Annyit azonban legalább is elmondhatunk, hogy a természetes ész is megérteti velünk a házasság egységét és fölbonthatatlanságát. 92 XIII. Leó pápa 1880. február 10-én kelt ,,Arcanum'' kezdetű, XI. Pius pedig 1930. december 31-én kelt ,,Casti connubii'' kezdetű körlevelében azt tanítja, hogy a házasság kezdettôl fogva az isteni Ige megtestesülésének jelképe volt. 93 Ez az úgynevezett ,,Privilegium Paulinum'' (Szent Pál-féle kiváltság); azért nevezzük így, mert Szent Pál tekintélyére támaszkodik, aki a következôket mondja: ,,A többieknek viszont én mondom, nem az Úr: Ha valamely testvérnek hitetlen felesége van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el; és ha valamely hívô asszonynak hitetlen férje van, és ez kész vele lakni, ne hagyja el férjét... Ha azonban a hitetlen fél elválik, hadd váljék el; mert nincs szolgaságra kötelezve a fivér vagy a nôvér ily esetben'' (1Kor 7,12-15). 94 Ezzel az Egyház nem változtatta meg a szentség lényegét. Rendelkezései a szentségnek alapjára, tárgyára: a szerzôdésre vonatkoznak. Krisztus a megkereszteltek érvényes házassági szerzôdését emelte szentségi méltóságra. 95 A vegyesházasságot ellenzô okok fôképp a következôk: 1. Az ,,indifferentizmus'' (minden vallás egyenlô jogosultságú) veszélye a házastársakra és gyermekekre. 2. A házastársak lelki egységét fenyegetô veszély. 3. Különbözô fölfogások a házasság fölbonthatatlanságáról. 96 Nálunk Magyarországon nem szokás e névvel illetni. (A fordító.) 97 Ezért ajánlatos az utolsókenetet nem oly késôn föladni, amidôn már semmi remény sincsen a javulásra. Nem számíthatunk csodára, arra azonban igen, hogy Isten az emberben a gyógyulás még meglevô természetes erôit e szentséggel támogatja. Mindenesetre lehetôleg oly korán kell az utolsókenetet föladni, hogy a beteg a szent cselekményeket még teljes öntudattal követni tudja. Így sokkal bôségesebben fejtheti ki e szentség kegyelmi hatásait. 98 Vajon azok az emberek, akik Krisztus második eljövetelekor még élnek, meg fognak-e halni, vitás teológiai kérdés. 1Tessz 4,16 arra enged következtetni, hogy nem kell meghalniok: ,,Mi az élôk és meghagyottak, velük együtt elragadtatunk felhôkön Krisztus elé a levegôégbe s ekképpen mindenkorra az Úrral leszünk''. 99 Az a tény, hogy a léleknek a testtôl való elválása után már nem lehetséges a megtérés, a dolog természetében van és filozófiailag is átlátható. Minden akaratváltozásnak valamiképpen testi folyamattal kell összekötve lennie s tôle függnie (vö. 54. lap, 2. jegyzet). 100 Néha valamely ember példás életének és halálának alapos megfontolása után kijelenti az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala, hogy az illetô ember a mennyország dicsôségét élvezi és ,,szent''-nek tisztelhetô. Helyes és üdvös ezeknek az embereknek erényeit tisztelni, utánozni és segítségüket kérni (,,szentek tisztelete'', vö. 117. lap). Valóban a régi Egyház szentekként tisztelte már a vértanúkat és a IV. századtól kezdve más nagy, Istennel egyesült embereket. Ôsrégi és természetes szokás a szentek ereklyéit (,,reliquiáit'') és képeit tiszteletben tartani. A szentek ereklyéi és képei iránt tanúsított tisztelet maguknak a szenteknek szól, nem pedig az élettelen tárgyaknak. 101 Azt is hozzákapcsoljuk, mikor és hol történt valamely hittétel kihirdetése. Csak a legfontosabb döntést közöljük. Ha valamely már régóta vallott hittanításnak különösen sikerült összefoglalásáról van szó, a határozatot zárójelben hozzátesszük. Rövidítések: rend. = az Egyház rendes tanítói hivatala, nic. = a niceai zsinat, hasonlóképpen más zsinatok is: efez. = efezusi zsinat, chalc. = a chalcedoni zsinat, 4. lat. = 4. lateráni zsinat, fir. = firenzei zsinat, trien. = trienti zsinat, vatik. = vatikáni zsinat; ap. hitv. = apostoli hitvallás, athan. hitv. = a Szent Athanáz-féle hitvallás. 102 Ezt a toldást: ,,és Fiútól'' (,,Filioque'') minden bizonnyal elôször Spanyolországban fűzték bele -- az apostoli hitnek megfelelôen -- a hitvallásba. Majd mintegy 800 körül Franciaországban is elterjedt s úgy látszik, hogy VIII. Benedek pápa idejében (1012-1024) II. vagy Szent Henrik császár kérésére a Credo-ba hivatalosan is beleszôtték. 103 Legalább is a halhatatlan lélek külön teremtését el kell fogadni. Az a föltevés, hogy az emberi test állati testbôl ,,fejlôdött'' ki, bár nem ellenkezik közvetlenül valamely dogmával, mégis kevésbé jól egyeztethetô össze a Szentírás szövegének szószerinti értelmével. (Ter 2,7: ,,Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld anyagából, arcára lehelte az élet leheletét és élôlénnyé lett az ember''.) Ezenkívül bölcseleti tekintetben érthetetlen az emberi léleknek beleöntése valamely állati testbe; ugyanabban a pillanatban az állati testet is át kellene alakítani emberi testté. Az állatnak ilyetén átalakítását emberré sem tagadni, sem állítani nem lehet.