Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Michel Quoist Krisztus él! Az eredeti mű címe: LE CHRIST EST VIVANT Egyházi jóváhagyással Fordították: Tokaji Teréz és Gyulai Jolán Fedôlapterv: Agnes Falkner Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A Kiadó elôszava Bevezetés: Kérem, olvassátok el e pár oldalt! Elsô rész Elsô fejezet: Vannak-e új keresztények? Második fejezet: Betöltheti-e a kereszténység a mai ember vágyait? Harmadik fejezet: A modern világ keresztényeinek lelkisége felé Második rész Negyedik fejezet: Jézus Krisztus és a hit Ötödik fejezet: A Teremtés misztériuma Hatodik fejezet: A Megtestesülés misztériuma Hetedik fejezet: A Megváltás misztériuma Harmadik rész Nyolcadik fejezet: Istennel akarunk találkozni Kilencedik fejezet: ,,Veletek leszek az idôk végezetéig'' Tizedik fejezet: Éljük Jézus Krisztust! Krisztus él! Michel Quoist Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1978-ban jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. A szerzôt bemutató fejezet tartalmazza a szerzô fényképét, amely csak 256 színű képernyôbeállítás mellett jelenik meg torzítás nélkül. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== A Kiadó elôszava Szerzônket -- aki jelenleg egyházmegyéjében felelôs központi beosztásban a papi hivatások elômozdításának ügyét szolgálja -- nem kell bemutatnunk. De amikor két, hazánkban is népszerűvé vált könyve után ezt a valamivel nehezebb, kevésbé olvasmányos, de igen jelentôs mondanivalójú és szervesen kiadói tervünkbe illô könyvét kiadjuk, fel akarjuk tárni indokainkat. A hosszú belsô fejlôdést lezáró és egyben új indításokat adó II. Vatikáni Zsinat után már nem lehet vita tárgya, hogy a századunk elsô tizedeiben még általános egyházkép, a laikusok szerepének és lelkiségének elképzelése terén gyökeres változás állott be. Ennek következményeit lelkipásztori tudatunkban és gyakorlatunkban le kell vonnunk. Erre világít rá, szolid, és a mai embernek érthetô dogmatikai megalapozással és igen gyakorlati pedagógiával szerzônk. Teljes illetékességgel, hiszen ma korszerű és a laikusok számára írt ,,Krisztus-követése'' (mert Kempis a középkorban szerzetesek számára írta), az ,,Így élni jó'', és e lelkiség kivirágzása, az, ,,Itt vagyok, Uram!'' imakönyvben, korunk millióinak szívében talált visszhangra. Meggyôzôdésünk hogy könyvünket haszonnal fogják forgatni az idôsebb korosztályok lelkipásztorai, akiknek tudatában működésük kezdetén az ,,egyháziak'' elnevezés csak a papokat és a szerzeteseket illette. Akkoriban -- egy tapasztalt lelkiatya szavával -- az életszentségre, Krisztus-követésre való általános kötelezettséget ,,átlôcsöltük a papokra, szerzetesekre'', majd késôbb a laikusok egy vékony elitrétegére, kettôs -- jóhiszemű -- tévedéssel: Mintha a papok és a laikusok lelki gyakorlatai között fokozati, nem minôségi különbség volna (pl. ha a szerzetes napi egy órát, a papok napi félórát elmélkednek, akkor a laikusok elmélkedjenek reggel legalább 10 percig...) és mintha a laikusok között két osztályt lehetne a lelkiség terén megkülönböztetni, az ,,elitet'' és a ,,tömeget''. De azt is hisszük, hogy sok indítást meríthetnek könyvünkbôl a Zsinat szellemét átélô laikusok is, akik érzik felelôsségüket, hiszen Krisztus Titokzatos Testének, az Isten népének -- e két reális kép szervesen kiegészíti egymást -- ôk alkotják zömét, hivatásuk Krisztus tanúiként résztvenni a világ alakításában, és éppen családi, hivatási, társadalmi életük -- mely egész más követelményeket támaszt, mint a papi, vagy a szerzetesi hivatás -- sajátos lelkiség kialakítását kívánja meg tôlük. Ezt épp az egyéni és közös életfelülvizsgálások során, egymást kölcsönösen támogatva kell kialakítaniok, amihez az alapvetést a Biblia olvasása, az igehirdetés, az Egyház tanítása nyújtja. Mármost épp az Egyház idevonatkozó tanítását, egy Krisztus-központiságú lelkiség kialakításához szükséges dogmatikai megalapozást találják könyvünkben, -- az eredeti francia kiadáshoz Marty bíboros-érsek írta ajánlás szavaival élve -- ,,lelkes szeretettel és logikus rendszerességgel'', amely megérdemli, hogy ,,elterjedjen a válaszra váró és utat keresô keresztények széles rétegeiben''. Ebben a reményben, a Szentlélek Úristen megvilágosító kegyelmét kérve olvasóinak, bocsátja útjára könyvét a KIADÓ ======================================================================== Bevezetés Kérem, olvassátok el ezt a pár oldalt! Sok olvasó nem olvassa el a könyvek elôszavát, vagy legfeljebb szórakozottan átfutja. Ez hiba. Ha nem mutatják be azt, akivel beszélgetni fogunk, csak félig értjük meg. Így van ez a könyvekkel is. Mondanivalójuk van. Mondanivalójuk természetesen korlátozott, de az igazságnak ezt a részét egy személy közvetíti, gazdagítva saját tapasztalatával. Ez evidens. Mégis az olvasó nem törekszik arra, hogy a gondolatot a szerzô eljárásán, kifejtésén át ragadja meg. Azért nyújtom e néhány megjegyzést, hogy segítselek megragadni ennek a könyvnek értelmét és célját, és fôként, hogy megmondjam neked, hogyan is írtam meg. Nem mondtam el mindent Vannak, akik a könyvekben elsôsorban saját gondolataik igazolását keresik. Nem nyitottak, nem fogadják be a szerzô gondolatát és tapasztalatát. Nem azt fedezik fel, ami a könyvben van, hanem azt képzelik el, azt sajnálják, ami nincs benne. Ez a könyv sem kivétel. Sok olvasó mondja majd: ,,Kár, hogy nem említi...'', ,,hiányzik ez vagy az a fontos szempont...'', stb. Eleve megmondom: igazuk van. Nem taktikával, nem hogy elkerüljem a kritikákat, de mert jómagam nagyon ôszintén tudatában vagyok e könyv határainak, hiszen azokat én akartam. Csak néhány szempont ez az Élô Krisztussal kapcsolatban, ezeket válogattam ki gondolkodásra, elmélkedésre, úgy láttam, éppen ezeket fontos megvilágítani korunk embereinek. Azt akartam megmondani, hogy minden ember vagy embercsoport élhet ma Jézus Krisztusból, anélkül hogy elszakadna az élettôl. Mert Jézus Krisztus a világ szívében él, és teljes misztériuma, a teremtés, megtestesülés, megváltás és feltámadás misztériuma, befedi, magába foglalja és élteti az egész életet és az egész történelmet. Aki keresztény, Jézus Krisztushoz kapcsolódik, de a teljes Jézus Krisztushoz, fôhöz és tagokhoz, és mindennapi életében tudatosan megéli a szeretet e misztériumát, mely az Atya örök tervének történelmi valósulása. És az Egyház?... Egyesek talán azt mondják: ,,Nem beszél az Egyházról!'' Félig van igazuk. Mert elôbb abban kell megegyeznünk, mi az Egyház. Ne foglalkozzunk a téves felfogásokkal; hiszen sok ember így gondolkozik: ,,Az Egyház, az a pápa, a püspökök és a plébánosok'', vagy pláne, pusztán, egyszerűen, az a hely ahol a keresztények összegyűlnek. Az Egyház Krisztus Teste, vagyis mindazon emberek, akiket Jézus Krisztus újjá teremtett és újra egybegyűjtött megváltó megtestesülésével. Az Egyház Isten népe. De az Egyház földi-intézmény- Egyház is, melyet Jézus Krisztus alapított és ahová láthatóan csatlakoznak új tagok a történelem folyamán. Az Egyház tehát egyszerre látható és láthatatlan, idôn kívüli és idôn belüli. Teljesen megvalósult és szent Jézus Krisztusban, befejezetlen és zarándokló földi tagjaiban. Mint az ószövetségi Isten-népe, vándorol, megy, felelôsök vezetésével, sajátos törvényekkel és szentségekkel, melyek látható és hatékony jelei a feltámadt Krisztus életének. Az Egyház tehát Krisztus Teste, de egyúttal létre is hozza ezt a Testet a történelem folyamán. Az Egyházról, mint Krisztus Testérôl, szó van e könyv csaknem valamennyi oldalán; az Egyház-intézményrôl nincsen szó. Miért? Egyszerűen azért, mert ennek a könyvnek nem ez a célja. Nem lehet mindenrôl beszélni, mindent megmondani. Nem is kell. Arról másik könyvet kellene írni. Ôszintén megmondom, most nem tudnám megírni. Nehéz világos és érthetô szavakba foglalni az Egyház sokszínű gazdagságát. Sokan beszélnek az Egyházról úgy, hogy nem mondják meg pontosan, az Egyháznak melyik arculatáról beszélnek. A fogalmak tisztázása helyett még több zavart okoznak a keresztények gondolkodásában. Mert megzavarhatja ôket, ha hallják, hogy az Egyház ,,test'', Krisztus teste, az Egyház Krisztus ,,jegyese'', az Egyház ,,anya'', az Egyház Isten népe, az Egyház intézmény, az Egyház kommunió, egybe-, egységbegyűltség, a részegyházakról hallanak, az egyetemes Egyházról, az Egyház ,,sejt''-jeirôl, stb. Mosolyogtok, azt mondjátok, szigorú vagyok? Hát kérdezzétek meg a keresztényektôl -- amint én is sokszor tettem --, mi az Egyház, és majd meglátjátok. Igen, a specialisták munkájával párhuzamosan ki kellene dolgozni azt is, hogyan mutassuk be a keresztényeknek az Egyház misztériumát. De, ismétlem, ehhez másik kis könyvet kellene megírni. Elmélkedjünk és gondolkozzunk korunk embereinek életébôl és lelki tapasztalásából kiindulva Vannak, akik leülnek íróasztaluk elé. Tanulmányozzák a tant, elmélyítik egyik vagy másik pontját, gazdagodnak kollégáik gondolatából, majd írnak, hogy velünk is közöljék munkájuk gyümölcsét. Ez az ô szép ,,mesterségük''. Az enyém nem ez. Az enyém az, hogy élek és nézem, ahogy élnek a többiek, segítek, hogy tudjanak életükrôl gondolkozni, magam is gondolkozom rajta, ,,szemlélem'' lelki útjukat, majd megpróbálom kifejezni azt, amit felfedeztem, és amit ôk felfedeztek életükben. Én nem értek mindent, mások egyéb szempontokat ragadnak majd meg kortársaink keresztény életébôl. Ezekkel kiegészítjük egymást. Innen e könyv határai. Nem kimerítô tanulmány korunk embereinek lelkiségérôl, hanem néhány gondolat errôl a lelkiségrôl. És elmélkedés az élô Krisztus misztériumáról. Egy teológus, akinek odaadtam elolvasásra e mű kéziratát, hogy ellenôrizze és tanácsot adjon, ezt írja nekem: ,,Tele lehetne tömni a könyvet zsinati jegyzetekkel, régi és modern teológusokkal, hogy megmutassa, miszerint azok teljesen egyeznek azzal, amit Ön itt lelki síkon mond...' És ugyanakkor mások sokszor ,,osztályoznak'', beosztanak engem egyik vagy másik teológiai iskolába. Igen megtisztelnek, de be kell vallanom, hogy tíz esetbôl kilencszer nem is ismerem az idézett mesterek gondolatát. Sajnos, idôm sincs arra, hogy olvassam és tanulmányozzam ôket. Tehát nem az ô gondolatukat próbálom kifejteni, hanem, ismétlem, azt, amit az életbôl olvasok ki, amit felfedezek korunk embereinek lelki tapasztalásából. Nem akarok semmit írni, amit elôbb meg nem éltek. Ha az igazság kétféle megközelítése konvergál, és találkozunk ugyanazon Úr elôtt, aki ma vár ránk, annak örülök. Ez annak a jele, hogy a Szentlélek kíséri azokat, akik becsületesen próbálkoznak Jézus Krisztus megismerésével és megélésével. Írok... hogy olvassanak Sok doktrinális és lelkiéleti könyv jelenik meg. Vajon mennyit olvasnak azokból, és kik? Sajnálatos tapasztalat, hogy tíz közül kilencet azon könyvek közül, melyeket ,,népszerűsítô'' kiadványoknak tekintenek, papok, szerzetesek, papnövendékek és néhány művelt és többé- kevésbé klerikalizált laikus olvas el. Nem mérjük le, hogy írásmódunk és beszédmódunk mennyire az Isten népe nagy tömegének ,,feje fölött'' és még inkább ,,élete fölött'' halad el. Nem helyezkedünk olvasóink helyzetébe. Könnyen mozgunk olyan gondolati, fogalmi világban, mely számukra teljesen idegen. Különleges szókincset használunk, mely számukra zárt. Azért mondom, mert gyakran meggyôzôdtem errôl. Valódi keresztényeknek, akik értelmes emberek és sokszor nagyon is műveltek a maguk területén, sokszor kölcsönadtam egyik-másik kitűnô könyvet, amelynek nagy könyvsikerén örvendeztek. Visszaadták, anélkül hogy végigolvasták volna, vagy csak kötelességbôl olvasták végig, nem érdekelte ôket, nem merítettek belôle. Nem csak én tapasztaltam ezt. Kérdezzétek meg azokat a papokat, akik érintkeznek életükrôl és hitükrôl gondolkodó keresztényekkel. Listázzák azokat a vallási könyveket, melyeknek olvasását tanácsolhatják! Alig néhány címet sorolhatnak fel. Beszéljünk korunk embereinek nyelvén Sokat utazom külföldön, és ilyenkor szenvedek attól, hogy nem tudom magam közvetlenül megértetni. Nem ismerem hallgatóim nyelvét. Nem mondom: ,,Tanulják meg az én nyelvemet, majd visszajövök, ha megtanulták!'' Azt mondom: ,,Meg kellene tanulnom a nyelvüket''. Mivel nincs rá idôm, sajnálattal tolmácshoz folyamodom. Amikor Jézus Krisztust hirdetjük, amikor keresztényeket akarunk segíteni hitük elmélyítésében, nem értetjük meg magunkat, vagy csak kevéssé. Meg kell tanulnunk kortársaink nyelvét és nem tanfolyamokat szervezni arra, hogy ôk tanulják meg a miénket. Bele kell mennünk az ô gondolkodási módjukba, mentalitásukba, és nem ôket kiemelni világukból, hogy a miénkbe hatoljanak. Ez nem veszteség és nem csökkentése azon lelki kincseknek, melyeket át kell adnunk. Miért tévesztjük mindig össze a formát, melyben e kincseket átvettük, és a tartalmat, az üzenetet, a mondanivalót, melyet hordoznak? Amikor ezt a könyvet -- meg az elôzôket is -- megírtam, nemcsak teológusokkal ellenôriztettem, hanem jövendô olvasókkal is. Nincs benne egy lap sem, melyet ne lektorált volna külön környezetbôl való fiatal vagy felnôtt. Gondosan feljegyeztem, mily kifejezések, kifejtések, szavak voltak azok, amelyekbe beleütköztek, és anélkül, hogy bármit is elvettem volna, vagy megédesítettem volna abból, amit mondani akartam, újra-fordítottam mondanivalómat. Egyesek szerint a fordítás csökkentés. Ez elôfordulhat, ha a fordító nem ura tökéletesen a nyelvnek, amelyen ír. Éppen ezért engedem habozás nélkül, hogy kijavítsanak. Az eredmény nem tökéletes. Törekvés ez. Azért mondtam ezt el, mert szerintem folytatni kell ezt a próbálkozást. Sok olvasó csodálkozik majd, hogy nem talál majd e könyvben ún. szakkifejezéseket. Igaz, a legtöbbet megszüntettem, elhagytam. Veszedelmes vállalkozás ez. A teológusok igen precíz szótárt állítottak össze. Sokkal könnyebb azt használni, mintsem közönséges, mindennapi életbôl vett szavakat. De kortársaink, fôként a fiatalok, már nem ismerik a teológusok szavait és kifejezéseit. Talán kár, de tény. Ezért próbáltam közönséges szavakkal beszélni. Vannak aztán olyanok is, akik egy könyv ,,mélységét'' homályosságának fokán mérik le. Ha háromszor kell elolvasni egy fejezetet ahhoz, hogy megérthessék értelmét, felkiáltanak: ,,Mily gondolati gazdagság!'' Ami engem illet, megpróbáltam a lehetô legvilágosabban írni. Nem bánom, ha zavaros vagy pedáns emberek ezért felszínesnek tartanak! Nem könnyű egyszerűnek lenni. Én azt szeretném, hogy e könyv néhány részét csak azért olvassák el többször, hogy elmélkedjenek róla, ne pedig azért, mert túl homályos, vagy mert nehéz megérteni. Felhívás a teológusokhoz... és a laikusokhoz Kellenek emberek, akik tudományosan tanulmányozzák a problémákat. Kellenek mások, akik lefordítják ezeket kortársainknak hozzáférhetô nyelvre. Nem hiszem, hogy sok ember egyszerre tudná mindkét feladatot ellátni. Könnyen elhanyagolhatnák az egyiket a másik javára, vagy még inkább sem egyiket, sem másikat nem tudnák jól betölteni. Szükségünk van a teológusok munkájára. Égetô kérdések állnak a mai keresztények elôtt. Ki segít megoldásukban, ha a specialisták nem tanulnak, tanulmányoznak? De akkor ne engedjenek annak a kísértésnek, hogy túl gyakran beszéljenek, hogy gyorsan cikket írjanak. Dolgozzanak csöndben, és idônként közöljék velünk tudásuk, tudományuk tápláló gyümölcsét, és engedjék át ,,a fordítóknak'' annak gondját, hogy majd ezek közöljék azt Isten egész népével. A legjobb tolmácsok azok, akiknek idegen nyelvet kell anyanyelvükre fordítaniok. A tan legjobb ,,fordítói'' korunk emberei számára a laikusok. Csak ôk állnak teljesen az életben. Keressenek kapcsolatot a nagy teológusok gondolatával, és fordítsák le testvéreiknek. De éljenek is ma Jézus Krisztusból, és szolgáltassanak nekünk tanúbizonyságot! Miért van az, hogy gyakorlatilag minden lelkiségi könyvet papok vagy szerzetesek írnak? Szólaljanak meg a laikusok, nem azért, hogy kritizáljanak -- vannak, akik ezt várják tôlük --, hanem hogy Jézus Krisztust hirdessék.[1] Egyre fájdalmasabban érezzük az Egyházban hangjuk hiányát. ,,Ön túl optimista!'' Sok olvasó ezt veti szememre. Nem védekezem, megköszönöm. Dicséretnek fogom fel. Engem is megkísért néha a pesszimizmus. Ha engedek, szemrehányást teszek magamnak. Optimista vagyok a mai világgal szemben. Túlságosan? Nem, mert nem lehetünk túl optimisták, ha hisszük, hogy a feltámadt Krisztus éli meg misztériumát még korunkban is a világ szívének mélyén. Szerintem a mai keresztényeknek inkább a félelem a nagy bűne. A rossz, a bűn, a halál, ezeket meg kell látni, de azon túl és egy tekintettel meg kell látni a gyôzelmes Krisztust. Sokan mondják: ,,Minden összeomlik, egy világ hal meg''. Én azt mondom: ,,Egy világ születik''. Mert létezik a halál, de Jézus Krisztus legyôzte a halált. Krisztus él! ____________________ 1 Ebben a szellemben szerkesztjük a ,,VISAGES DU CHRIST'' (Krisztusi arcok) c. kiadványsorozatunkat. Ebben mai keresztények -- eredetileg közlésre nem szánt -- hiteles naplóit, leveleit, feljegyzéseit közöljük, abban a reményben, hogy ezzel a modern világ számára valódi keresztény tanúságtételre mutathatunk rá. (Részletesebben vö. 159. l.) ======================================================================== Elsô fejezet: Vannak-e új keresztények? Vajon új keresztény típus van-e születôben? Kétségtelenül. Az emberiség nagyban változik. Az ember felfedezései ôt magát is meglepik. Ura lett az atomenergiának, és mint minden új energia megszelídítése, az ember szolgálatába állítása, ez a gyôzelem is valóságos ugrást jelent elôre a világ meghódításának alakulásában. Ember-készítette elektronikus gépek pillanatok alatt rendeznek el és számítanak ki olyan eredményeket, melyekhez azelôtt évek vagy életek kellettek. Emberi agyak ezreinél hatékonyabban szabályozzák és holnap egyre inkább fogják szabályozni ember és világ elôrehaladását. Az ember kezdi kikutatni a világegyetem végsô titkait, hogy majd egy idô után birtokába kezdje venni. Növekszik maga az élet fölötti hatalma is; biztos benne, hogy közel a nap, amikor már forrásában is irányíthatja, majd egyre jobban védheti és meghosszabbíthatja. Végül, ma kevésbé mint tegnap, az ember már nem válhat emberré, ha nem törôdik az emberrel. Az embereknek a föld egész színén tudniuk kell egymásról. Társadalmi, faji és nemzeti különbség nélkül növekednek, méltóságuk tudatában, lerázva minden rabszolgaságot, kívánják és reklamálják az integrális fejlôdést. Senki és semmi nem állhatja útját ennek a mélységes átalakulásnak. Erôfeszítéseik, küzdelmeik felszabadulásukért világszerte kiontott vérük: csodálatos mélységi hullám ez, mely felemeli az emberiséget, hatalmas és fájdalmas lihegése ez a testnek, mely még nem fejezte be születését, és melynek ma minden tagja szabad levegôn akar élni. Az az ember, aki ebben a teljességgel változó, folyamatosan változó világban él és fog élni, hogyan is élhetne úgy, mint elôdei, mint akár közvetlen elôdei? És a mai keresztény ehhez a menetelô, haladó emberiséghez tartozik, vele, benne keres új utakat. Hogyan is élhetné meg kereszténységét úgy, hogy nem törôdik e számos, sokszerű fejlôdéssel? Hogyan ne vezetné Krisztus kegyelme új szemlélôdésre, új imára, új elkötelezettségekre, új keresztény életformára? A keresztény ma nem úgy él már, mint tegnap. Nem teheti, nem akarja. Nem szabad úgy élnie. Az Egyház megy, halad az idôben Az Egyház, Isten népe is megy, halad az idôben. Persze, egyszer s mindenkorra kapta meg Jézus Krisztustól a kinyilatkoztatás kimeríthetetlen kincsét. De egyrészt szüntelenül fürkészi ezt a kincset, amelynek annyira sokformájú a gazdagsága, másrészt figyel kora embereinek életére, szeretettel kutatja azt. Ezért Krisztus misztériumainak olyan gondolatait akarja megvilágítani, melyekre az embereknek szükségük van koruk megéléséhez. Mivel két világ csatlakozó pontján állunk, mert az emberiség új korszaka reggelén élünk, a Szentlélek-vezette Egyház szükségét érezte annak, hogy hosszasan magába szálljon a Zsinat folyamán, szemlélje a maga mélységes természetét, megújuljon, levetkôzve azon emberi salakot, melyek elnehezítették, rárakódtak vándorlása folyamán, gyöngítették sugárzását, s elfojtották az Igét. Majd, rátekintve a világra, mely mindenfelôl segítségét kérte, megkereste a létünknél fogva fennálló, egzisztenciális kapcsolatokat a keresztény és a világ között, hogy a történelem útján vezesse ôt, hiszen a történelem magának az Istenország történetének is elsôdleges tárgya. De a keresztény embernek nem csak világosság kell az útján, hanem tanú is kell neki, aki vele járjon, és maga után vonja. A Szentlélek minden korban támaszt szenteket, mindennapi-szenteket is. Ezek az emberek látható jelei annak a hűséges szeretetnek, mellyel Jézus fordul népéhez és az a mód, ahogy ôk megélik ma Krisztust, tanít meg lassanként arra a lelkiségre, mely korunk emberének való. Korunknak új ,,tanúkra'' van szüksége Nem arról van szó, hogy vitatnunk kellene a tegnapi emberek keresztény életének értékét. Az a mód, ahogyan megélték Krisztust, jel volt kortársaiknak, de nem mindig az a mai embereknek. Sôt vannak magatartások, vannak eljárások, melyeket ha régi formájukban tartunk meg, inkább elriasztók. Például a szeretet mindig szeretet marad: ,,Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket'', de a Jeruzsálembôl Jerikóba vezetô út most már meghosszabbodott egészen a föld határáig, és már nem csupán azok felebarátaink, akikkel a mi portánknál találkozunk, hanem mindazok, akik odatartoznak társadalmi osztályunkhoz, fajunkhoz, elégtelenül fejlett országunkhoz és minden egyéb csoportosuláshoz, melyhez tartozunk. Szeretné-e felebarátját az az amerikai fekete, aki megelégedne azzal, hogy gumibottal megvert szomszédja sebeit gondozza, de nem küzdene minden erejébôl összes fajtestvérei felszabadulásáért? Szeretné-e felebarátját az a dolgozó, aki megadná bajtársának, munkatársának a szükséges pénzt ahhoz, hogy áthidalja a hónap végét, de nem küzdene a munkásmozgalomban normális munkabérért és szociális igazságosságért? Ismétlem a szeretet azonos marad forrásaiban, de Jézus végtelen szeretetét másként kell megélnie a ma emberének. A ,,kézműves szeretethez'' -- bocsássák meg a kifejezést -- egy másik távmértéknek kell járulnia, ez pedig az embereket a társadalmi építmények közvetítésével éri el. Könnyű lenne példákat sorolni a többi keresztény erény megélésének módjáról is: gondoljunk a szegénységre, engedelmességre, stb. Hogy a ma keresztényei kortársaik számára a tevékeny szeretet olvasható jelei legyenek, szükséges, hogy két lábbal az emberek földjén állva, a modern ember megnyilatkozásaival fejezzék ki Jézus örök szeretetét. Igazi hitetlenek-e a mai emberek? Azt mondják a mai emberrôl, hogy hitetlen, hogy elveti Istent. Az az Isten, akibôl elege van, aki nem kell neki, és akirôl sajnos azt gondolja, hogy az a mi Istenünk, sokszor csupán karikatúra. Ez egy borzalmas félreértés. Rosszul fejeztük ki magunkat, rosszul éltünk, nem érttettük meg magunkat. Templomainkban, sekrestyéinkben vagy összejöveteli termeinkben érthetetlen nyelven beszéltünk, és nem volt elég tolmácsunk, akik élô nyelvre fordították volna az örök Szót mely pedig minden embernek szól. Jézus Krisztus eljött hozzánk, ,,és övéi nem ismerték fel'', mert azzal, hogy szeretetünket idegen nyelven fejeztük ki, túl sokszor messze száműztük Istent az élettôl, pedig ô azért jött, hogy találkozzék vele és magához fogadja. És mégis a Szentlélek dolgozik az ember szívében és az emberiség szívének mélyén. Továbbra is elôkészíti minden emberben az Üdvözítô eljövetelét. Ott van a mai emberek, fajok, népek mélységes vágyainak a mélyén, és még ha pillanatnyilag, büszkeségükben és gôgjükben lázadó serdülôk módjára elvetik atyjukat, elvetik hamis isteneiket vagy akár Istenüket, bárcsak volna Isten kegyelmébôl elég világosságunk, hogy megállapítsuk, elég türelmünk és hitünk, hogy elfogadjuk, miszerint itt növekedési krízisrôl van szó. Ez a krízis megoldódik, ha tudunk szeretni, és nem ítélkezni akarunk. Igaz, ma valamiképpen sokan a természetes vallás felé fordulnak, az ember vallása felé: integrális fejlôdésünk, az igazságosság, a béke, a boldogság vallása felé. De az is igaz, hogy az Isten kezébôl kikerült ember mélyén mindig ott van a végtelenség íze, vágya. Az ember kielégíthetetlen! Tudja magáról, hogy nagy, még nagyobb akar lenni; azt akarja, hogy sikerüljön világa, de sikere soha be nem töltheti vágyát. Nagyon hamar rájön, hogy vágyai nem önmagából erednek, nem önmaga tudja teljesíteni. Öntudatlanul vár, keres egy erôt, egy szeretetet, Valakit. Eljön a nap, amikor megnyilatkozásaink nyomán felfedezik majd Jézus Krisztust, nem emberi sikerük végén, hanem annak középpontjában, egy belsô túlvilágban, másvilágban. A modern világ emberei, akik látszólag eltávolodnak Istentôl, nincsenek tôle messze: sohasem voltak oly közel az igazi Istenhez. A hit vár rájuk hitetlenségük mélyén. Azok bénító félelme, akik magukat, jó keresztényeknek'' mondják, pedig csak ,,rossz hívôk'' Legyenek bizonyosak, hogy kishitűek, kik nem hisznek a kalászban, mikor a mag kibújik: akik a gyermekkor elmúltával nem fogadják be a serdülôt, majd a felnôttet. Hinni kell az életben. Amikor ez az élet a feltámadt Krisztusé, aki utat tör az ember és a világ szívébe, akkor abban hinni erény, éspedig a reménység! Milyen fájó ilyenkor a ,,jó keresztényeknek, jó katolikusoknak'' félelme, akik sírnak, lamentálnak... a többiek miatt, ,,akik elvesztették hitüket''. Mily kiábrándító azok jóakarata, akik mozgósítanak a megvédésére, mintha csak visszavonuló, hátráló hadsereg segítségére sietnének. Az Istenért, szűnjenek meg félni, reszketni, hallgassanak, dugják vissza fegyvereiket! Hát nem veszik észre, hogy éppen alapvetô hitetlenségük szánalmas tanúbizonyságát adják? Hát olyan feltámadt Istenben hiszünk-e, aki háborút veszít, és szüksége van védelmünkre? Olyan szeretetben, mely nem tudja magát kimondani, olyan szeretetben, mely terméketlenné vált, és nem adhat életet? Legalább a keresztények higgyenek! Szűnjék meg ,,a hívôk e hitetlensége'', melyrôl beszélnek, és mely annyi rosszat okoz. Jézus Krisztus eljött. Megmentette a világot. Feltámadt! Tanítványaitól nem azt várja, hogy reszketve megvédjék. Azt várja tôlük, hogy hirdessék, kinyilatkoztassák, mert az emberek, tudatosan vagy nem, ma inkább mint bármikor, azt várják, hogy evangélizálják ôket. Hiszen nem automatikusan találkoznak Jézus Krisztussal keresésük és emberi fejlôdésük végén. Az új keresztények feladata, hogy segítsék kibontakozásukat, és melléjük álljanak küzdelmeikben, törekvéseikben. De milyen vágyakozások vezetik a keresztényeket, hiszen ôk is koruk emberei? Idegen talán számukra a kereszténység? ======================================================================== Második fejezet: Betöltheti-e a kereszténység a mai ember vágyait? A mai ember teljességgel ember akar lenni Az egészséges ember ma teljességgel ember akar lenni. Maximális kibontakozásáig akarja juttatni ezt az ,,emberséget'', melyet kapott. Tudja, hogy máris mélységes fejlôdés útján bontakozott ki azóta, hogy távoli ôsei ott mormogtak a barlangokban, és tudja, hogy még hosszú fejlôdés elôtt áll. Az ember ma hisz az emberben, büszke rá, tudatában van nagyságának, önmaga, felebarátai, a világ és a világegyetem fölötti hatalmának. Hisz tehát minden erejével a technikában, a tudományban, a földi állam megszervezésében, olyan boldogság lehetôségében, melyet ô munkált. Akarja ezt a boldogságot önmaga számára, de minden ember számára is kivétel nélkül, mert tudja, hogy nincs többfajtájú ember a földön, és hogy mindenkinek joga van integrális fejlôdéséhez. A kereszténység a maga teljességében bontakoztatja ki az embert, megkívánja tôle egy jobb világ építését Lehet-e hinni az emberben és hinni Istenben? Lehet-e hinni a földben és hinni a mennyben? Ha az embert fejlesztjük, kisebbítjük-e ezzel Istent? Ha uralkodunk a világon, építjük a világot, eltöröljük-e ezzel a mennyet? ,,Irigy, féltékeny''-e Isten, aki csak akkor jegyez el önmagával, ha elválok önmagamtól és elvetem a földet... de akkor milyen értelmet adhatunk e földnek? Istenhez kell-e fordulnom megvetve a világot, vagy az ember felé, megfeledkezve Istenrôl? Vagy mint sokan teszik, felváltva kell-e ,,áldoznom'' egyiknek is, másiknak is, azon kielégületlenségre ítélten, hogy nem élhetem meg teljesen emberségemet és nem szerethetem teljesen Istenemet? Nem így él-e sok keresztény, fél-örömben, fél-szomorúságban azzal a soha be nem gyógyuló sebével, hogy szeretne teljességgel ember lenni és egyúttal szeretne teljességgel Krisztusé maradni? Nem ez-e az egyik mélységes gyökere a nemkeresztények botránkozásának, akik látva a kielégületleneket, nem tudnak hinni az olyan Szeretet-Istenben, aki nem bontakoztatja ki az embert, sôt elidegeníti a világtól. Az evangélium mondja, hogy ha követni akarom Jézus Krisztust, le kell mondjak önmagamról, meg kell halnom önmagamnak. Azt mondja, hogy a mennyek országa nem e világból való. Én pedig szeretem a kibontakozó életet, a szépséget; hiszek a szeretetben, mely életet ad. Szeretem az embert, és szenvedek mindazért, ami megcsonkítja; szeretem a világot minden testvéremmel, és büszke vagyok, hogy egyre szebbé épül, és részt akarok abból venni minden erômmel. Mi szerencsétlenek, hogy engedhettük, hogy sok keresztény szívébe ily borzalmas és téves alternatívák telepedhessenek? Meg kell ma nekik mutatnunk, hogy nem csupán büszkék lehetnek arra, hogy emberek, hanem kötelességük, hogy egészen emberekké legyenek, és maximálisan kell küzdeniök, hogy minden testvérük -- a legközelebbiek és legtávolabbiak -- elérhessék teljes kibontakozásukat. Meg kell nekik mutatnunk, hogy ha birtokba vesszük a világot, uralkodunk rajta, berendezzük és szeretjük, ezzel nem tesszük magunkat Isten helyébe, hanem Neki engedelmeskedünk, Ôt dicsôítjük, és számot kell neki adnunk errôl a munkáról. És akkor a keresztények legyenek a lelkesedôk között a leglelkesebbek az ember integrális kifejlôdése érdekében; a küzdôk közül ôk legyenek a legtöbbet küzdôk, technikával, tudománnyal, munkával, a világ meghódításáért és berendezéséért, és ne úgy teljesítsék, végezzék ezen emberi feladatokat, mint egy többé-kevésbé fakultatív jócselekedetet, hanem mint annak eszközét, hogy jelen lehessenek a nemkeresztények között, vagyis mint emberi és istengyermeki hivatásuk szükségszerűen vállalt beteljesítését. Csak nyugodjanak meg azok, akiket az ún. ember-vallás lehetôsége tart rettegésben. Látni fogjuk, hogy Jézus Krisztus van ennek a nagy teremtô műnek a kezdeténél, és ô maga várja, hogy az ember vele dolgozzék rajta, és Ô vezeti el azt világfeletti kibontakozásához. Ezt a kibontakozást sokan nem sejtik. Ez a mi hibánk! De ma rajtunk keresztül, ha hűségesek vagyunk Krisztushoz, az emberhez és a földhöz is, kinyilatkoztatható ez a ráváró világnak. Az emberek, fôként a fiatalok ,,szorongó'' érzése Együtt minden olyan emberrel, aki hisz az emberben és a világ építésében, egyre több fiatal kérdezi, hogy miért él. A felnôttek válasza nem elégíti ki ôket. Szorongásuk kifejezôdik abban, hogy kimenekülnek az általuk megtagadott társadalom merev kereteibôl, vagy pedig, hogy fellázadnak személyekkel és intézményekkel szemben. Ezen nem kell csodálkoznunk. Ha öntudata volna, a virág sem akarna élni, növekedni és kinyílni semmiért és senkiért. Szép akarna lenni, de valakiért. A fejlôdésben elmaradt országokban és a legkedvezôtlenebb körülményű társadalmi osztályokban a fiatalok ezen egzisztenciális szorongása, melyet nem szabad lemosolyognunk, jóval kevésbé jelentkezik mint a jómódú osztályokban és a fejlett országokban. Mert amely mértékben felszabadul az ember a lényeges egzisztenciális problémák alól, hogy megvédje életét, hogy szilárdan biztosított minimális boldogságért küzdjön, hangsúlyt kap, elmélyül szívében a lényeges kérdés: mire ez a boldogság, mire ez az élet és miért oly szűkek korlátai? Ha tehát a mai embereknek, fôként a kevésbé anyagiasan gondolkodó, tisztább és igényesebb fiataloknak nem tudjuk megadni életük értelmét, az emberiség szívében kifejlôdik a borzasztó szorongás a semmiért való élet képtelensége láttára, hogy nem lehetnek nagyok, szépek és boldogok valakiért és valakivel, olyan valakiért és valakivel, aki a boldogság kimeríthetetlen forrása és célja. Adja meg a kereszténység az egész élet TELJES értelmét! Igen, a ,,szorongó ember'' korszaka mutatkozik jelenkori történelmünk horizontján, és sok fiatal esik már áldozatául ennek a csapásnak. Aki emberként akar élni, annak tudnia kell, miért él, mi az értelme annak a történelemnek amelybe beleszövôdött, mi a fontossága minden pillanatnak, minden eseménynek, minden találkozásnak. Vagy ,,értelmetlen'' a világ, és nem érdemes megélni az életet, vagy egy nagy Szeretet, egy nagy Gondolat irányítja az élet ez izgalmas, de nyugtalanító folyamatát. Ma a kereszténység nem lehet az a karikatúra, amellyé egyesek tették, akik csak betartandó erkölcsi életszabályok, és vallásos megnyilatkozások gyűjteményévé szűkítették össze. Viszonylag könnyű a külsô hűség ezekhez a szabályokhoz és gesztusokhoz, de ebbôl még kimaradhatnak a személyes élet és még inkább a szociális élet nagy területei. A kereszténységnek ma világosságnak kell lennie, amely megvilágít minden emberi utat, és Életnek, amely lelket ad az egész életnek. ,,Értelmet'' kell adnia az egész történelemnek, a világmindenségnek, az emberiségnek, de az anyag minden részecskéjének és az egzisztencia minden mozgásának és pillanatának is. Krisztus által kell megmenekülnie a modern embernek az értelmetlenség kísértésétôl. Az ember szociális igazságosságot akar Sajnos sokan még nem jutottak el odáig, hogy megkérdezzék a mélységes értelmét annak a boldogságnak, melyet küzdelmük, vérük árán szereztek meg. A munkásvilág dolgozói harcolnak, és még sokáig kell harcolniok, nem csupán a megélhetésért, hanem az emberi életért, vagyis a felelôs életért. Mert lényegében errôl van szó. Az igaz, hogy vannak dolgozók, akikre végül is hatással vannak az imponálóan nagy statisztikák, melyek kimutatják nekik vásárlóképességük állítólagos szabályos emelkedését, lassanként hipnotizálja ôket televíziójuk kis képernyôje, mosógépük megnyugtató dorombolása, biztonságuk és viszonylagos jólétük. Ezek lecsökkent emberek, pillanatnyilag vagy végleg ott hagyták a totális méltóságért, a maguk és testvéreik méltóságáért folyó harcot. De az is igaz, hogy egész tömegek, akiket tudatossá tett egyesek éleslátása, világoslátása, tudják most, hogy a föld minden emberé. Tudják, hogy mindenkinek felelôsként kell betöltenie a feladatot, amelyet rábíztak: a világ munkával való meghódítását és építését. A feladatot nemcsak elvégzik, hanem az igazságos politikai, gazdasági, társadalmi szervezet játékában testvéreivel együtt mindenki felelôs. Ez a ,,mozgásban lévô'' tömeg nem hagyja abba a harcot, amíg a dolgozók az igazságos létfeltételek megteremtésén túl ki nem harcolták maguknak ennek a lényeges méltóságnak a tiszteletben tartását. Adjon a kereszténység a munkások harcának TELJES értelmet! A keresztények általában távol maradtak a munkásság felszabadításának mozgalmától. Oly mértékben távol maradtak, hogy egész tömegek -- és ez tragikus -- nem csupán nem fedezték fel, hogy az örök szeretetnek Jézus Krisztusban megtestesült hatalma mozgósíthatná ôket testvéreik szolgálatára: annyira távol maradtak, hogy ezek a tömegek sokszor arra a bizonyosságra jutottak, hogy kereszténység és Egyház, melyek e végtelen erô letéteményesei, ténylegesen oly tehetetlenségi erô, oly akadály, melyet el kell pusztítani, hogy biztosíthassák az igazságosság gyôzelmét. Persze akadtak keresztények, akiknek ,,jótékonysága'' hôsies volt. Hôsiességük egyeseket megrendített, másokat elidegenített, mert nem kísérte nyomon igazságosabb társadalmi intézményekért való küzdelem. Amint sokan megjegyezték, az Egyház valójában nem elvesztette a munkásosztályt, hanem soha nem is volt abban igazán jelen, fôként nem a ,,munkásmozgalomban'', amely életre és méltánylásra szóló igényeiket hordozta. Néhány év óta vannak keresztények, akiket sokáig nem értettek meg testvéreik, sôt nem egyszer keményen támadták is ôket, akik saját munkáséletüket, harcukat és kereszténységüket egyetlen szeretet egységében élik. Ezek még kivételek, és mégis igazi keresztények. Holnap lesznek-e elegen a szegények és kizsákmányoltak világában, nem azért, hogy értelmet adjanak a munkásmozgalomnak, annak van értelme önmagában, hanem hogy megadják annak teljes értelmét? Nem tűrhetjük tovább a népeknek fejlôdésben való elmaradottságát A munkás ,,proletariátus'' nem egyedülálló jelenség a világban. Jelenleg is tudunk proletár sorsban élô népekrôl. Ismeretes, hogy emberek milliói rabszolgák még ma is, és sok rabszolga hal meg éhen. Meg kellene dolgoztatni a szociológusokat, hogy végre arcunkba vágjanak statisztikákat, melyek kiderítik, hányszor tízmillió ember halt meg néhány évtized alatt a fejlôdésben elmaradottak koncentrációs táboraiban. Akkor talán elgondolkoznának azok, akik erôszakkal fojtanak el minden forradalmat, mert azok esetleg ,,vért onthatnak''! Hát a ,,fennálló rendben'' feláldozott életek, azok kevesebbet érnek, mint a ,,rendetlenségben'' feláldozottak? Vajon mindig igazságos-e az erôszak, amikor bárhol forradalmat kell leküzdenie? Mindig igazságtalan-e, amikor valahol forradalmat kell kirobbantania? Ezen szorongató kérdések merülnek ma fel világszerte. Felteszi sok nagylelkű ember, sok fiatal, akik már nem tudják elviselni hogy -- nemzedékrôl nemzedékre -- testvéreik halnak meg... semmiért. Eljön a nap, amikor megcsinálják a forradalmat, hogy felszabadítsák népüket. De milyen forradalmat? A kereszténység legyen az IGAZI forradalom kovásza! Most, amikor egész népek felszabadításáról van szó, most is regisztrálnunk kell-e, mint a munkásvilág felszabadításánál a keresztények fájdalmas távolmaradását? A fejlôdésben elmaradt népek már nem várhatnak. Most már tudják, hogy igazságtalanul szenvednek, ismerik elnyomásuk okait, fel akarnak szabadulni. Hogyan? Keresik, melyik az embernek és az életnek az a felfogása, mely megvilágítja harcukat, melyik az az erô, mely bátorságot ad nekik a cselekvésre. Gondolok fôként Latin-Amerika országaira, ahol 95 százalékukat katolikusnak keresztelték, ahol számos nagylelkű ember, a társadalom minden osztályából és köztük sok fiatal, fájdalmasan keres, kérdez. Vajon forduljanak-e egy másik misztika felé, másik ,,hit'' felé, hogy véghezvigyék azt a forradalmat, melyet évtizedek óta nem volt képes velük végrehajtatni kereszténységük? Tudják, hogy nem ettôl kell kérniök felszabadulásuk ,,technikáit'' és az igazságosabb világ felépítésének technikáit, de vannak még köztük, akik abban reménykednek, hogy a kereszténységben megtalálják a kellô segítséget: a küzdelemhez, szenvedéshez és gyôzelemhez szükséges szeretet erejét. Vissza kell adnunk kereszténységünknek azt az ellenállhatatlan ôsi forradalmi erejét, melyet kapzsiságunk, elvakultságunk és túlzott óvatosságunk elfojtott. Késlekedéseink elítéltjeként Jézus Krisztus naponta meghal tagjainak ezreiben: ,,Éheztem, és nem adtál ennem: mezítelen voltam...'' (Mt 25). Persze, soknak megbocsát: ,,Mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!''; de végre meg kell tudniuk. El kell ismételni, amit fentebb mondottunk, hogy a jótékonyság, amellyel megnyugtatjuk lelkiismeretünket, ha még oly hôsies is, csak vízcsepp az Sceánban hatékonyság szempontjából, és hogy sérti az ember alapvetô méltóságát, ha nem csak kiegészítôje önmagunk odaadásának a politikai, gazdasági, szociális építmények gyökeres átalakításáért folytatott totális küzdelemben. Meg kell mondanunk, hogy nem üdvözülhetünk ,,lelkünkben'', ha nem mentjük meg az embert testében, mert Jézus Krisztus azért jött, hogy az egész embert megmentse. Vajon nem ez az igazi forradalom végsô célja, amelyet prédikálni kell, és amelyet mindenkinek végre kell hajtania a maga helyén? ======================================================================== Harmadik fejezet: A mai világ keresztényeinek lelkisége felé ,,Allergikus''-e a kereszténységgel szemben a modern világ? Világos tehát a probléma. Vagy meg fogják érteni a modern világ emberei, hogy nem csak nincs ellentmondás mai emberi törekvéseik és a kereszténység között, hanem ellenkezôleg ez adhatja meg az igazi értelmet törekvéseiknek, és akkor sokan megnyílnak majd Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának. Vagy pedig továbbra is azt gondolják, hogy ellenjavallat áll fenn a kettô között, és közülük sokan, tanácstalanul, de készségesen és nagylelkűen, továbbra is másutt keresik életük és küzdelmük értelmét. Ami igaz a jóakaratú embernél, aki becsületesen keresi útját, igaz a hűséges kereszténynél is. Ez, mivel korának embere, résztvesz ugyanazon aggodalmakban és ugyanazon törekvésekben. Ha kereszténysége nem ad választ a felmerülô életproblémákra, akkor elhagyja azt, ahogy leveti az ember a régi ruhát, mely a maga korában hasznos volt, de más idôben haszontalanná és divatjamúlttá vált. Isten ma már nem lehet a keresztény számára távoli idegen A mai kereszténynek mindennapi életében kell találkoznia Istennel. Az Úr nem lehet már számára távoli idegen, akit tisztel, fél, vagy akár szeret, de aki nem törôdik életével. A keresztény már nem lehet olyan szolga, akinek napi feladata csak egyszerű próba ragaszkodásának lemérésére, oly építmény, melyet egy kézmozdulattal lebontanak majd, amikor már bebizonyította feltétlen hűségét. Tudja, hogy csak teremtmény, gyönge, és mennyire sebezhetô, de tudja, hogy ennek a teremtménynek ajánlották fel, hogy Isten gyermekévé legyen, hogy közreműködjék az Ország építésében. Tudja, hogy kisebbednie kell, és neki növekednie, de egyre jobban érti, hogy itt nem megsemmisülésrôl van szó, hanem éppen a szabadság tiszta megnyilvánulásáról, mely megnyílva a végtelen Szeretetnek biztosítja a teljes kibontakozást már itt a földön és az örökkévalóságban. Menjünk Jézus Krisztus elé egész lényünkkel, egész életünkkel Isten felé vezetô vándorlásában, ,,lelkisége'' útján a mai keresztény egész lényével akar járni. Nem elég neki, hogy csak értelme fogadja el a tant, még kevésbé az érzelmi meghatódottság megmozdulása, a termékeny képzelet játéka, az alávetett test térdelése. Totális személyével, egész önmagával és mindazzal, amit csinál napi életében, munkájával, szabadidejével, kapcsolataival, szeretetével, küzdelmeivel, testvérei küzdelmeivel akar Isten felé menni, Isten felé, aki elébe jön az Üdvözítô, Megváltó Jézus Krisztusban. Mindennap tudatosítja, hogy nincs egyedül, hanem lakónegyedben, gyárban, csoportban és sokféle emberi csoportosulásban, társadalmi osztályban, emberiségben. Menetelô nép kíséri és veszi körül, és a népben, népként akar találkozni Istenével. A való életben Jézus Krisztus várja az embert A mai keresztényben megbízható hangok ezt mondják: A való élet forgatagában Jézus Krisztus várja ôt. Sokkal inkább mint atyái, egész lényével -- sokszor sajnos az éjszakában -- figyel a feltámadt Jézus Krisztusra, aki történelmünk közepett él misztériumában. Homályosan érzi, hogy találkozik majd Vele útján, mint aki mindenütt és mindenkinek jelen van, végtelen Szeretô, kinek semmi sem közömbös: közös munkahelyünk csendes társa, ki naponta megváltó vérét vegyíti verejtékünkhöz, és vele dolgozunk egy világ építésén, melyet majd átalakít az Atya kiindulva a végtelennek a gyökereibôl, melyeket az ideigtartó szívébe plántált. Az ember nem tudná már elviselni a mindennapi küzdelmet, ha csupán a földhöz tapad, ha Isten nincs ott, ha nem Vele és testvéreivel él, szeret és hal meg. Isten itt van, tudja: Isten várja, hogy szeresse és vele dolgozzék, életének sikere ettôl a találkozástól függ. De találkozik-e majd Vele? ,,Ô'' a világba szólítja, hívja, de a világ zajos, lenyűgözô, és hány ember telepszik le, hogy élvezze, amíg eljön a semmi, míg mások, öntudatlanok és kevélyek, azt gondolják, egykor majd elérik boldogságuk megörökítését. És aztán, mondták-e neki eleget, hogy nem téved, hogy Isten jelen van az életben? Megtanították-e arra, hogy találkozzék és dolgozzék Vele? Szerzetes lelkiségre van-e szükségünk? Az a lelkiség, amit a laikusoknak ajánlottak, majdnem mindig a szerzetesek lelkisége volt. Telítve van, át van itatva a szerzetesek misztikus megtapasztalásaival, módszereikkel, az általuk kidolgozott lelki gyakorlatokkal. A leghíresebb szentek, akik élvonalba jutottak, és akiket így jogosan állítanak példaként a keresztények elé, többségükben szerzetesek. Sokszor úgy szentelôdtek meg, hogy ,,elhagyták a világot''. Végül magukat a papokat, azokat akik jelenleg papi életük teljében vannak, szemináriumokban nevelték, melyek kis kolostorok. Több éven át szerzetesi életet éltek, melyet, tüstént miután elhagyták, már nem folytathattak szolgálatukban. Átadták a híveknek azt, amit tanultak és megéltek. A legbuzgóbb keresztényeknek néha azt ajánlották, hogy lépjenek be harmadrendbe, ahol világi személyükre alkalmazva szerzetesi életkeretet tártak eléjük, semmint szellemet, amelybôl részesedhetnének. Vannak laikusok számára indított lelkiségi mozgalmak, sôt tevékenységre beállított mozgalmak, melyeket ezek az irányzatok befolyásolnak, ezek újra feltalálták az életszabályokat, kartákat, káptalanokat, közös bűnvallomásokat, stb. Viszont ezzel párhuzamosan más, ,,tevékenységben'' formálódott laikusok, akiknek sikerült szembesíteni hitüket a mindennapi élettel, néhány éve megtalálták a hitelesen ,,laikus'' lelkiélet elemeit. De csupán néhány pap volt képes ôket kísérni, azok, akik megértették, hogy nem nekik kell a laikusokat megtanítaniok keresztény életük megélésére, hanem nekik kell ezektôl megtanulniok az életet; csak azután állhatnak szolgálatukra, hogy velük együtt keressenek, éspedig nem elôször egy tant, hanem egy élô Személyt. Végül még ma is a szerzetesek azok, akik megláttatják velünk, hogy az ember lehet szemlélôdô az élet közepette, de tanúbizonyságuk nem alkalmazható közvetlenebbül a laikusokra, mint elôdeiké. Jelen vannak a világban, de nem kötelezik el magukat e világban; pedig éppen e szükséges elkötelezettség közepette kell a mai kereszténynek Jézus Krisztussal találkoznia és belôle élnie. Tragikus dualizmus Azt mondják a híveknek: Isten a pusztában van, el kell vonulni a magányba, hogy találkozzunk Vele -- a csöndben van Ô, el kell menekülni a zaj elôl, hogy meghalljuk. A szemlélôdéssel ,,érinthetitek'' meg Istent, a tevékenység sokszor eltávolít tôle. Tartózkodjatok a világi gondoktól, ezek akadályozzák a Találkozást. És az ember körül minden lárma, tömeg, túláradó aktivitás. Ott van a hivatalban, odakötve a többi alkalmazotthoz, kondicionálják a számoszlopok. Ott van a gyárban, elnyomja a zaj, a gép rabszolgája, mely aláveti lihegô ritmusának. Ott van a metróban, az autóbuszban, névtelenek közé szorítva. Ott van egy nagy házban, hallja a többiek életét a vékony falakon át. Ott van a konyhában, hajtja a kimosandó ruhanemű, a tisztítandó zöldség, a kisbaba cumisüvege és az iskolából hamarosan hazatérô gyermek. Ott van a strandon, a kávéházban, a televízió elôtt; hallgatja a rádiót... Mindig van gondja, itt a hónap vége, cipôt venni, a mosógép részleteit törleszteni, lakbért fizetni... Tagja egy családnak és egy társadalmi miliônek, lakónegyedben él, városban, országban. Szakszervezeti tag, számos gyűlésen vesz részt; tesz, harcol, verekszik, többféle csoport és mozgalom ölén... az életben van..., e zajos életben, amelytôl el kell vonatkoztatni, mondták neki, hogy találkozzék Istennel. Van-e a keresztényeknek több ,,osztálya''? Van-e tehát háromfajta keresztény: néhány szuperkiváltságos, a lelkiélet arisztokratái, akik arra hivattak, hogy Jézus Krisztust a csendben szeressék, távol a világtól, kivételes bensôségre meghívottan. Néhány más, a ,,lelkiélet polgárai'', akik az elsôktôl tanulva és azokból merítve ihletet, elkülönülhetnek szobájukban (mert van külön szobájuk), rendszeresen mehetnek lelkigyakorlatozni és a Nagyhetet egy apátságban tölthetik el, olvashatják és megérthetik a lelkiéleti könyveket, résztvehetnek biblikus tanfolyamokon... stb., mert van elegendô kultúrájuk, képzettségük, emberi kultúrájuk, mert magánosok vagy nagy család fejei, és elég jómódúak ahhoz, hogy legyen háztartási alkalmazottuk, aki helyettesítheti ôket, mert nem kötelezik el magukat evilági társadalmi, politikai stb. mozgalmakban, hogy legyen idejük ,,a lényegessel foglalkozni''. Végül a többiek nagy tömege, akik nehezen élnek a világban, és idônként hôsies akarati elszántsággal kimenekülnek, hogy letérdeljenek, és kínzó ,,szórakozottságuk'' ellenére, rövid találkozásban ,,megpillantsák Ôt'', legalább annyi ideig, hogy megmaradjon bennük a keserű kielégítetlenség íze? Figyeljünk a Szentlélekre! Ha Isten csak a pusztában és a csöndben van ott, az emberek többsége nem érheti el Ôt ma. És ha megtestesülésének célja az volt, hogy az emberrel egész emberi életében találkozzék, akkor ezt nem érte el. Szerencsére, nem kevésszámú kereszténynek életén és szaván keresztül -- mint mondottuk -- a Szentlélek most újra megtanít arra, hogy ha különbözôk is az ajándékok és a hivatások, minden ember egyformán hivatott arra, hogy találkozzék Jézus Krisztussal, és hogy egyesüljön Vele abban az emberi körülményben, ami az övé, és ott, ahová gondviselésszerűen küldötte ôket az Atya. Általuk újra elmondja nekünk, hogy a mai élet, csakúgy mint a tegnapi élet nem ,,büntetés'', hanem a Teremtô szeretô ajándéka. Nem akadálya az isteni egyesülésnek, hanem a normális találkozóhely Jézus Krisztussal. Az ember nem arra ítélt, hogy ,,száműzöttként'' éljen e ,,siralom völgyében'', de arra meghívott, hogy mint barát, testvér vegyen részt abban a lelkesítô küldetésben, melyet Jézusra bízott az Atya, és ha ez a mű kínossá, fájdalmassá is vált -- az ember bűnébôl és nem Isten akaratából -- mégis végérvényesen megjelölte azt a Feltámadás végtelen öröme. Biztosak legyünk abban, hogy a Szentlélek vezetésével ezek a laikusok új szenteket adnak majd az Egyháznak, azokat az új szenteket, akikre szüksége van, de velük együtt kell keresnünk, imádkoznunk és megélnünk az új utakon az életszentség kalandját.[2] ____________________ 2 Legyen szabad itt a laikusok lelkiségével kapcsolatban, két már megjelent és két sajtó alatt lévô kiadványunkra utalni: Életre szólóan szeretni (Hat -- házasságra elôkészítô -- beszélgetés vezérfonala) Bécs, 1974, amely laikusok munkaközösségének szellemi terméke. Életfordulón (Önvizsgálat és tájékozódás. Gyűjtemény), Bécs, 1973. Ebben a P. Lebret és P. Suavet vezetése alatt álló laikus munkaközösségek készítette lelkiismeretvizsgálat (52-67. l.) figyelemreméltó. Sajtó alatt: M. és G. ABIVEN: Kettesben élni c. házassági tanácsadó mű, függelékében részletes tanulmányok a keresztény házasság lelkiségérôl, valamint Paul ROTH: Istennel mindig beszélhetünk c. imakönyve, amely az ,,Itt vagyok, Uram!'' nyomdokaiban egy világi író, többgyermekes családapa lelkiségébôl fakadt. (A kiadó megjegyzése.) ======================================================================== Negyedik fejezet: Jézus Krisztus és a hit Az ESEMÉNY A történelem középpontjában, az emberiség középpontjában ott van az ,,esemény'', a nagy, egyetlen esemény, Jézus Krisztus megtestesülése, az Isten Fia emberré lett. Jézus Krisztus egy nap megjelent a történelemben, kétezer éve: belépett egy helyen Palesztinában a térbe; ember az emberek között, Isten-Ember. Jött, hogy kinyilatkoztassa az Atya végtelen szeretetét. Ô ennek a szeretetnek hatékony jele. A szentség, melyben bennefoglaltatik minden szentség, melybôl forrásoznak, melytôl hatékonyak. Eljött, hogy kinyilatkoztassa az Atya örök szeretetének tervét, a ,,titkot, mely kezdettôl el volt rejtve'' (Kol 1,26); azt a tervet, hogy minden embert ,,fogadott fiúvá tegyen Jézus Krisztusban'' (Ef 1,5) ; ,,azt a tervet, hogy mindent összegyűjtsön Krisztusban az égen és a földön'' (Ef 1,10). Eljött ,,hogy összegyűjtse Isten szétszórt gyermekeit'' egy néppé, egy Egyházzá. Most tudjuk, hogy mindöröktôl mindent Krisztusban gondolt el, hogy minden Benne teljesedik, tudjuk tehát, hogy Jézus Krisztus misztériuma mindenfelôl túlárad, hogy mindent meghódítson, hogy eléri a múlt, a jelen és jövô minden emberét, hogy eléri az egész történelmet, a világegyetemet, és az idôn túl az örökkévalóságot. Jézus Krisztus ott van a kezdetnél, a végnél, a középpontban. Ott van elôtte, közben, utána: ,,Én vagyok az Alfa és az Omega, az elsô és az utolsó, a kezdet és a vég'' (Jel 22,13). A teljes Krisztus misztériuma az Atya örök szeretetének a terve. Ezért senki és semmi sem marad ki a szeretet misztériumából. Semmiféle ember, bárki legyen, hívô vagy nemhívô nem térhet ki elôle teljesen, mert életében érinti. Az esemény óta a keresztény ember már nem tekinthet ugyanúgy önmagára, a többi emberre, a történelemre és a világra. Már nem élhet, dolgozhat, szerethet ugyanúgy. Mert az esemény értelmet ad, teljes és végleges értelmet mindennek. Anélkül, hogy bármit is megszűntetne, mindent felvesz magába, mindent beteljesít. Az ESEMÉNY érzékelhetô, látható jele a TOTÁLIS és láthatatlan Misztériumnak Jézus eljött a földre. Ez a történeti esemény egyben Jézus Krisztus mindent átfogó, láthatatlan misztériumának érzékelhetô, látható és hatékony jele. Egész keresztény életünket, egész lelkiségünket jellemzi és meghatározza, milyen szinten értjük ezt az eseményt. Lehet, hogy mi csak Jézusban, a történelmi személyben találkozunk az Isten Fiával, hogy ô szerethessen minket, és mi utánozhassuk ôt életünkben. A baráti szeretet relációjába lépünk Vele, de csak ,,kívülrôl'' közvetve, valószínűleg csak részlegesen befolyásolja életünket. Vagy lehet, hogy Jézus Krisztus totális misztériumában hiszünk, és így élünk belôle. Életünket közvetlenül ragadja meg, ,,belülrôl'', és teljességében. A szeretet hosszas törekvése lesz életünk, miközben megpróbáljuk, hogy ,,beépíteni'' engedjük magunkat Jézus testébe. Neki ajánljuk ezzel életünket, hogy ez élet által, annak legkisebb pillanataiban is, legkisebb cselekvéseiben is Jézus Krisztus megjelenítse számunkra az idôben örök misztériumát. Segítsen, hogy Vele és Benne éljünk, történelmünk mindennapi szövedékében, mely kapcsolatos minden emberrel és a világgal. Így éljük meg a szeretet kimondhatatlan misztériumát, amely az Atya örök terve. De, hogy biztosak legyünk, vajon jól válaszolunk-e Jézus Krisztusnak erre a meghívására, vegyük szemügyre elôbb valamennyi ,,dimenziójában'' Jézust. Jézus Krisztus ,,dimenziói'' Kicsoda Jézus Krisztus? Elôször, mondottuk, az a történelmi személy, akirôl ismerjük életének fontos mozzanatait, lényeges szavait, melyek átadják nekünk üzenetét. Ez az ember, aki 33 évet élt közöttünk, és akinek még egészen meleg a helye az emberi történelemben. Ez az ember, aki az Isten Fia. Hallgassuk szent Jánost, aki, egész megrendülten ettôl a csodálatos találkozástól, megrendülten attól, hogy Istent látta, hallgatta, érintette, így ír: ,,Ami kezdettôl volt, amit hallottunk, szemünkkel láttunk; amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk, az élet Igéjérôl, - - mert az Élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök Életet, mely az Atyának ölén volt, és amely megjelent nekünk -- amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk, és közösségünk legyen az Atyával és Fiával Jézus Krisztussal. És megírjuk nektek ezeket a dolgokat, hogy örömötök teljes legyen'' (1Jn 1,1-4). De Jézus Krisztus a feltámadt Jézus Krisztus, aki titokzatosan ma köztünk él. Teljes Teste, vagyis az egész világmindenség, anyag és élet, mind nem lennének, ha Ô nem lenne ott jelen a működésével, tevékenységével: ,,A láthatatlan Isten képmása Ô, elsôszülöttje az egész teremtésnek, Benne teremtett mindent a mennyben és a földön, a látható és láthatatlan teremtményeket... minden Benne áll fenn...'' (Kol 1,15-17). Anyag és élet, melybôl testét alkotta, melyet testévé tett: ,,És az Ige hússá lett'', hús, melyet az Atya feltámasztott és Maga mellé vett mindörökre. Végül: anyag és élet, melyeket mindenestül ,,restaurálni kell Benne, mint Fôben, vele egyesíteni újból, mint Fôben'': ,,Megismertetett akarata csodálatos tervével... minden dolgot egyesíteni, egybegyűjteni Krisztusban, a mennyben és a földön'' (Ef 1,9- 11). ,,Krisztus teste'', ez mindegyikünk, akik ,,tagjai'' vagyunk, és kiváltságos módon legszegényebb testvéreink és még azok is, akik látszólag a legmesszebb vannak Tôle: ,,Börtönben voltam, és nem látogattál meg... vagy meglátogattál'' (Mt 25,36-43): Krisztus teste az egész emberiség, mely mindennap növekszik, és növekedni fog az idôk végezetéig, amikor majd ,,Ô'' elérte ,,felnôtt alakját'' (Ef 4,13). ,,Krisztus testé'', ez az Atya Országa, az Isten Országa, az Egyház, ez a hatalmas konstrukció, ahol emberek és Szentlélek együtt dolgoznak: ,,Már nem vagytok idegenek, sem jövevények... Isten családja vagytok, az apostolokra épültök... és a szegletkô maga Jézus Krisztus. Benne kapcsolódik egybe az egész épület, s emelkedik az Úr szent templomává: Benne épültök egybe ti is a Lélek által Isten hajlékává'' (Ef 2,19-22). Mindig érvényes marad Jézus kérdése tanítványaihoz: ,,Hát ti kinek mondotok engem?'' Egészen személyesen szólít fel minket, és válaszunk méri le hitünk mélységét és ,,dimenzióját''. A keresztény igazi hite Mi a keresztény hit? Persze hogy nem egyszerű érzéki emóció, nem pusztán intellektuális meggyôzôdés, egy erkölcsi és vallási szabályhoz való kapcsolódás, ezek elfogadása; még csak nem is ,,hivése'' egy teremtô Istennek (ez deizmus lenne, és sajnos hány állítólagos keresztény csak deista): hanem elsôsorban az Atya kegyelmébôl találkozás Istennel. Találkozás a Szeretettel, aki az ember elé jött Fiában, Jézus Krisztusban. Azután bizalom Jézus Krisztusban, az élô Személyben, ebben a ,,Valakiben'', akirôl bizonyosak vagyunk, hogy szavának és életének tanúsága igaz. Végül elkötelezettség az Egyházban, Isten népében, mely az idôben éli Krisztus misztériumát. Szabad és tudatos részesedés a Szeretetbôl, abból a küldetésbôl, melynek teljesítésére Jézus a földre jött: az Atya tervének megvalósítása: ,,Ha valaki tanítványom (keresztény) akar lenni... kövessen engem''. ,,Felnôtt'' keresztény tehát az, aki találkozott Jézus Krisztussal, a történelmi személlyel; aki elismerte Isten fiának, megbízott Benne, és a személyes barátság kapcsolatába lép vele egészen az egyesülésig és legmélyebb azonosulásig. És elválaszthatatlan folyamatban csatlakozik Jézus Krisztushoz ,,misztikus dimenziójában'', totális, teljes misztériumában, hogy azt megélje Vele és Benne. Ezt a misztériumot ,,népként'', ,,népben'' éli meg az Egyházban, az idô egy pillanatában: életében és életének minden pillanatában és eseményében; a tér egy helyén: azon földrajzi és szociológiai helyen, ahol élete elhelyezkedik; végül testvéreivel, vagyis minden természetes közösséggel, amelyhez tartozik. Serdűlô hit és felnôtt hit A keresztény hitnek és életnek ez a nívója ,,felnôtt'' nívó. Miért? A serdülô tudatosul, eljut az öntudatra. Felfedezi önmagát, mint személyt, mint aki különbözik szüleitôl, önálló, és képes másokkal személyes kapcsolatba lépni. Miután hosszasan kifürkészte önmagát, hogy magát megértse, egyre inkább képessé válik barátságra. Ez azon kiváltságos kapcsolatoknak, emberi viszonylatoknak elcsodálkozó megtanulása, melyeket majd ki kell szélesítenie, ki kell fejlesztenie. Párhuzamosan, mint keresztény, eléri azt a legfontosabb állomást, hogy személyesen találkozik Istenével, Jézus Krisztusban. Ez számára a csodálatos Barát, a Minta, a Vezetô. A serdülô, ki lassan felnôtté válik, azután felfedezi, hogy személy egy társadalomban, egy világban. Vagy elrontja, elmulasztja ,,adaptációját'', megmaradva lélektani fejlôdésének elôbbi nívóján, idegenként él a világban, csak futólagos és korlátozott kapcsolatai vannak, szüksége van keretekre, törvényekre, melyek biztonságot nyújtó utakat rajzolnak. Vagy pedig teljesen magába veszi a világot, belehelyezkedik felebarátai miliôjébe, szabadon fejti ki tevékenységét a személyek nehéz konfrontációjában és a közös mű kényes építésében. A felnôtt kereszténynek is túl kell haladnia a Názáreti Jézussal való személyes találkozás nívóján: tudatosan egy ,,néphez'', az Egyházhoz kell tartoznia, mely a történelemben menetel, testvéreivel kell élnie Jézus Krisztus Misztériumának minden dimenziójában. Szabadon kell magát elköteleznie, nem pusztán arra, hogy tiszteletben tart egy egyszerű és világosan diktált törvényt, hanem arra, hogy résztvesz egy közös műben, lépésrôl lépésre meg kell fejtenie, hogy mindennapi életében mi Isten kívánsága vele kapcsolatban és az emberiséggel kapcsolatban, melyhez tartozik. Azon ôszinte és nagylelkű keresztények, akiket ma nyugtalanítanak bizonyos ,,életmódok'' kialakulásai, keresztény életmódoké, azon kísérletek, keresések, melyekkel a hit világosságában akarják megoldani a teljes változásban lévô világ új problémáit, akiket nyugtalanítanak bizonyos keresztények törekvései, hogy testvériesen éljenek nemhívôkkel, nem csinálnak titkot abból, hogy mindezt teljesen alkalmatlannak tartják. A biztonságot nyújtó múltba menekülnek, abban keresik a ,,biztos tanítást'', a világos ,,törvényeket'', a címkézett vallási gesztusokat, stb. Vezetésükre teológusok és pszichológusok hivatottak. Ezek segítsék ôket átjutni a teljes érettségre szükséges állomásokon. A mai világnak felnôtt férfiakra, felnôtt hitű keresztényekre van szüksége. Különbözô szempontok a totális misztérium egységében Jézus Krisztus Misztériuma egy és egyetlen. Az Atya szeretetének örök terve ez, melyet történelmileg megélt Krisztus Palesztinában, és amely ,,misztikusan'' folyik a feltámadt Jézusban és általa az idôn és történelmen át. De mi, akik szemléljük, soha nem érünk végére, hogy ,,felfogjuk a szélességét, a hosszúságát, a magasságát, a mélységét, hogy megismerjük végre Krisztus szeretetét, mely meghalad minden megismerést'' (Ef 3,18-19). Anélkül, hogy szemünk elôl tévesztenénk a misztérium egységét, sorozatosan, egymás után elmélkednünk kell majd a Teremtésrôl, a Megtestesülésrôl, a Megváltásról és a Feltámadásról. Ezek ugyanazon szeretet különbözô változatai, melyeket Jézus élt meg, és most Vele, Benne az egész Egyházzal és az Egyházban minden kereszténynek, sôt más szinten az egész föld minden emberének át kell élnie. Tekintetünk tökéletlensége kényszerít arra, hogy egymás után elmélkedjünk Jézus ezen egyetlen Misztériumának minden mozzanatán. Hangsúlyozottan ajánljuk, hogy azután együtt szemléljük, az egyiket a másikon, az egyiket a másikban. Így hallható lesz a szimfónia egész valóságában, miután minden részt külön tanulmányoztunk, és egybeolvadnak a végsô elôadásban. Ami érvényes a Jézus Misztériumáról való gondolkozásra, még inkább áll, amikor a belôle való életrôl van szó. Vannak hamis erények, hamis lelkiségek, amelyek a keresztény életnek csak egyetlen szempontját tekintik, és így gyógyíthatatlanul eltorzítják. Súlyos hiba lenne, ha a Teremtés misztériumát a Megtestesülés misztériuma nélkül akarnánk megélni, amely ott van a teremtés mélyén. Hát nem ez a modern világ kockázata és kísértése? Elfogadják az emberiség fejlôdését és a világ építését, erre büszkék, de elfelejtik beleiktatni minden lépésnél a Szeretet-Caritast. Magát a Megtestesülést sem tudjuk hitelesen megélni, ha nem kapcsolódik a Megváltáshoz. Mert a bűn mindig ott van az embereknél és a világban, és az üdvösség kegyelme csak Jézus Krisztus követésében irheti el ôket. Benne kell küzdenie az embernek a szenvedés ellen és átmennie az önmagának való meghaláson. Végül, a Megváltást sem élhetjük meg a Feltámadás nélkül, mert Jézus Krisztusban egész szenvedése és halála után élet virágzik és a Húsvét végtelen öröme. ======================================================================== Ötödik fejezet: A Teremtés misztériuma A Teremtés az idôben valósul meg A Teremtés nem befejezett. Minden búza nem nôtt még ki, minden fát nem ültettek még el, minden aratást nem gyűjtöttek még be. Az állatok továbbra is születnek és átalakulnak: az ember még nem fejezte be szolgálatába állításukat. Másrészt, minden gyárat még nem építettünk fel, minden hidat még nem készítettünk el, minden gát még nem készült el, minden ház és minden város nem emelkedett ki még a földbôl, minden mesterséges bolygót még nem indítottunk el pályájára, és még nem hódítottunk meg minden bolygót. A világegyetem, az anyag és élet teremtése az idôben folytatódik, alakul át és teljesedik be az ember keze nyomán. Maga az emberiség folytatja elôrehaladását. Folyamatosan elvégezzük önmagunk teremtését, mert hordozzuk azt a súlyos felelôsséget, hogy dolgoznunk kell önmagunk hiánytalan kifejlesztésén. Egész neveltségünk ezt szolgálja: egykori neveltetésünk és az önnevelés, amelynek terhét a gyermekkor elmúltával fokozatosan vállalnunk kellett. Hosszú munka ez, amíg minden fizikai, érzelmi, szellemi erônket kiegyensúlyozzuk, összhangba hozzuk, egyesítjük és kifejlesztjük, emberi és személyi javunkká tesszük. Ide tartozik műveltségünk: tanulmányaink és szerzett ismereteink gazdagsága, művészeti és szakmai tudásunk kincsei. Vegyük hozzá még személyi kapcsolataink játékát a csoportosulásokon belül, ahová természetszerűleg tartozunk. Kapcsolatok, amelyeknek a ,,belsô összetartozásig'' kell elmélyülniük és az emberiséggel adott határokig kiszélesedniük. Saját teremtésünket fejezzük be mindennap, amikor élünk, s még inkább, mikor életünk kifejlôdését irányítjuk. Az emberiség munkaközössége szintén folytatja csodálatos kibontakozását. Az idôk folyamán mindig nagyobb és hatalmasabb lesz az ember. Átalakul, mert átveszi az elôzô nemzedékek munkájának eredményeit, és erôfeszítéseket tesz, hogy egyre felülmúlja önmagát. Gyorsan szaporodik, úgy hogy a rohamosan növekvô demográfia jelenleg nyugtalanító értelmi és lelkiismereti problémákat vet fel elôtte. Végül maga az emberiség, mint ilyen fejlôdik, ölt ,,testet''. Egyre alaposabban felépített embercsoportok születnek, vagy erôsödnek, és szônek egymással világméretekben egyre szorosabb szálakat. Ezért távol áll tôlünk az olyan egyszerűsítô gondolat, miszerint Isten a világ kezdetén egyetlen és végleges aktussal teremt. A Teremtés az Atya szeretetének gesztusa Fiában Jézus Krisztusban, és az idôben valósul meg. A Teremtés, Krisztus misztériuma A Teremtés nem idegen Jézus misztériumától, semmi sem mentes az eseménytôl, és minden Krisztusban ered, fejlôdik, bontakozik ki: ,,Ô'' a láthatatlan Isten képmása, az egész Teremtés elsôszülötte, Benne teremtett mindent a mennyben és a földön, a látható teremtményeket és a láthatatlan teremtményeket... Mindez elôtt létezik, és minden Benne áll fenn (Kol 1,15-17). ,,Benne van életünk, mozgásunk és létünk, Benne élünk, mozgunk és vagyunk'' (ApCsel 17,28). ,,Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett'' (Jn 1,3). A feltámadt Krisztus így van jelen a világegyetem és az emberiség csodálatos fejlôdésében. Ô ennek Középpontja és Motorja. Idelent semmi, akár anyag, akár élet, nem teremtôdik, nem alakul át, nem bontakozik ki Jézus Krisztus mindenható tevékenysége nélkül. Mindöröktôl ,,Benne'' gondoltatott el ez a Teremtés, ,,Benne'' is valósul meg. A Teremtés, az ember misztériuma A Teremtés Krisztus műve, mindennap, bennünk és körülöttünk, de az ember műve is. Isten kezdettôl így akarta. Rábízta a világegyetemet: ,,Akkor így szólt Isten: alkossunk embert képünkre és hasonlatosságunkra (egyéb hasonlóságok között teremtô, mint Ô). Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön...'' ,,...nektek adok minden füvet, mely magot hord a föld egész színén...'' (Ter 1,26.31). Rábízta az emberiséget is: ,,Isten megteremtette az embert a Maga képére; az Isten képére teremtette, férfiúnak és nônek teremtette ôt. Isten megáldotta ôket: szaporodjatok, mondotta, sokasodjatok, töltsétek meg és hajtsátok uralmatok alá a földet...'' (Ter uo.). És az ember megkezdte lassan, kínosan hatalmas egyéni és közösségi erôfeszítését, hogy ,,uralkodjék'' a világon és a világegyetemen, hogy megragadja azt megismeréssel és tevékenységével, hogy szolgálatába állítsa, átalakítsa az ember szolgálatára és Isten dicsôségére. Ez az egész emberi munka legtágabb értelemben; tudományos, technikai, művészi munka; fizikai munka és értelmi munka. Vállalta egyben az emberiség haladása ügyét: az ember személyes felemelkedését oktatással, neveléssel a több ismeret, több tudatosság és szabadság irányában. Az emberiség fejlôdését a szerelem ösztönözte szaporodás által, a család ölén. Az ember felelôssége lelkesítô, felemelô. Ô az, aki készíti, formálja önmagát kiindulva az életbôl és azokból az adományokból, amelyekkel rendelkezik. Ô határozza meg, hogy eltéríti egy folyó folyását, vagy várost épít, kikutatja a csillagokat, vagy megteremt egy kisgyermeket. Isten szentesít, irányít és erôt ad, de meghagyja az elhatározás és kivitel szabadságát. Meddig engedi, hogy az ember kiterjessze nemzô, együtt-teremtô hatalmát? Meddig óhajtja hogy növekedjék, és növekedjen hatalma anyagon és életen? A modern világ lelkesítô perspektívákat nyújt, de ijesztôket is. Mégis biztos, hogy mint végtelen szeretô Atya, Isten örül, ha gyermeke személyesen fejlôdik, és napról napra jobban szembenéz hatalmas felelôsségeivel, melyeket rábízott. Mint a világ kezdetén, miután az embert a Teremtés urává és munkásává tette, továbbra is ,,szemléli művét, és látja, hogy nagyon jó'' (Ter 1,31). Akkor hát miért félnénk? Az ember elvétheti a szeretet randevúját A kereszténynek nem kell félnie az ember nagyságától és hatalmától önmaga és a világ fölött. Legyen erre büszke. Akkor miért engedjük át mindig másoknak a munka értékelésének gondját? Nekünk végtelenül messzebbre kell mennünk. Számunkra ez az építendô világ, ez a növelendô emberiség isteni misztérium. ,,Krisztusban'' teremtetett ember és világegyetem. Mivel nem teremtettek egyszer s mindenkorra, hanem naponta teremtôdnek, ,,Benne'' él és növekszik minden ember, fejlôdik is rendezkedik be a világegyetem. Így, a munka mélyén, minden oktatási, nevelési mű mélyén és a családok emberi szerelme mélyén Isten az ô Fia, Jézus által a lehetô legrendkívülibb szeretet-találkát adta az embernek. A teremtmény találkozik a Teremtôvel. Akarata egyesül az övével, akciója az Ô Akciójával; együtt, mélységes egyesülésben fejezik be a Teremtést. De az ember elvétheti a szeretet randevúját. Vannak, akik nem akarják elismerni Istent, nem akarnak Vele egyesülni. A maguk szakállára akarnak dolgozni. Akár úgy, hogy egyenesen elutasítják Ôt: ,,Ezek az én ügyeim, semmi közöd hozzá!''. Akár úgy, hogy közvetve utasítják el, amikor nem dolgoznak igazságosságban és igazságosságért és méltóságért a többi ember- testvérrel. Ez az ember örök kísértése, hogy isten akarjon lenni Isten nélkül: ,,Olyanok lesztek, mint istenek'', állítja Sátán. Kísértése az is, hogy Nélküle építsen ,,várost és tornyot, melynek csúcsa égig ér'' (Ter 11,4). Ôrült kevélysége, kevély ôrültsége ez az embernek, aki nem lehet teremtô csak Jézus Krisztusban és Vele: ,,Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt'' (Zsolt 126). Az elméleti és gyakorlati materializmus nem készít elô számunkra ,,éneklô holnapokat''. A felnôtt hitű kereszténynek meg kell élnie a Teremtés misztériumát anélkül, hogy megfeledkeznék a Megtestesülés misztériumáról; ahogy hangsúlyoztuk, Jézus egész misztériumát kell megélnie. Mások fel sem fedezik a teremtésben az Istent. Fejlôdésben elmaradottak oktatás hiánya vagy elégtelensége miatt, deformáltak rossz nevelés következtében, vagy elnyomja ôket a munka, ezért nem tudnak hinni a végtelen Szeretet Jelenlétének Jézus Krisztusban, aki, a bűn ellenére -- mert éppen, hogy a bűnrôl van szó --, várja ôket, hogy elkötelezzék magukat a Teremtés fejlesztésére és megváltására. De ez Krisztus misztériumának egy másik gondolata, a Megváltás misztériuma, melyrôl majd késôbb elmélkedünk. Végül, sok ember egyszerűen nem tudja, hogy Jézus Krisztus vár rájuk az ember és a világegyetem fejlesztéséért oktatással, neveléssel, munkával folytatott minden erôfeszítésük központjában. Senki sem mondta nekik. Maguk a keresztények, sajnos, túl gyakran azt gondolják, hogy ez nem tartozik Istenre, vagy legalábbis csak közvetve tartozik rá. A Teremtés műhelyei: gondviselésszerű helyek, ahol a Teremtô elôször jegyzi el a teremtményt Így azután a Teremtés számtalan műhelye gondviselésszerű helye a Teremtô és a teremtmény elsô eljegyzésének. A mai embernek úgy mondják: emberi szerelmed mélyén, melyet Istenhez köt a házasság szentsége, találkozhatsz, találkoznod kell Jézus Krisztussal, és egyesülnöd kell Vele. Nincs két különálló idô nálad a hitvesi szeretetben: egy idô, amikor megéled, és egy idô, amikor felajánlod. Amikor egymást szeretitek, akkor szeretitek Jézus Krisztust, és nem csak amikor ,,felajánljátok'' neki az elôzôleg jól megélt emberi szeretetet. Nyilvánvaló a modern ember elôtt, hogy a házasság minden aktusával, egészen a szerelem fizikai aktusáig Istent adják egymásnak a házastársak, akik ezt a szerelmet hitelesen élik meg. Nagyon kell örülnünk a házastársi lelkiség ilyen értékelésének. De ez csak egy állomás, csak egyik gondolata ennek az élettel közvetlen kapcsolatban álló lelkiségnek, melyet fel kell fedezniök az embereknek, hogy abból táplálkozzanak. Különben csak hosszabbítanák életük és keresztény mivoltuk fájdalmas szétválását. Még nem mondtuk el elég sokszor a keresztényeknek, hogy az emberi személy és közösség felemeléséért végzett munkában lehet és kell egyesülniök Jézus Krisztussal. Persze, nincs olyan külön szentség, amely az emberi élet ezen részleteit külön Istenhez kösse, de ezek szerves részei a Teremtés misztériumának, mint Jézus Krisztus misztériumának egyik arculata, amelyet ô maga elôre megmutatott, magára vállalt és beteljesített a szentségek szentségével, az Eucharisztiával. Nincs kétféle ember: ember és keresztény ember Az ember, mondottuk, nem befejezett: létesülôben van, mint személy és mint közösség. Alakítja, éspedig, mint élô rakja össze és bontja szét önmagát. Küzd, hogy emberré és személyiséggé váljék; harcol, hogy teljes egészében kibontakozzék, és erôfeszítései közben, ahogyan alakítja és fokozatosan megteremti önmagát, Jézus Krisztussal találkozik. Jézus Krisztus ugyanis valójában a teremtés kezdete óta azon dolgozik, hogy fiakat nemzzen, amint ezt az Atya öröktôl fogva óhajtotta. Haladjuk túl azt az emberi fogalmat, mintha az ember egyszer s mindenkorra mozdíthatatlanul megalkotott, befejezett valaki volna, akinek csak magaviselete lehet ítélet tárgya. Viselkedése pedig aszerint lesz más és más, hogy az illetô ember-e vagy keresztény-ember. Nem arról van szó, hogy adva van elôbb az ember, azután pedig az erényes ember, a szent, akinek tudom is én milyen, keresztény emberekre szabott törvényeket kellene betartania. A kereszténynek nem eredeti módra élô személynek, hanem emberként élô valakinek kell lennie, mindinkább emberré kell válnia, és ez minden. Azzal tesz tanúságot[3], hogy teljes, ,,totális'' ember, mert ekkor mutatja be testvéreinek azt a tökéletes valósulást, amelyet számára Isten mindenkor elgondolt. Krisztus azért jött, hogy megmutassa, mi a tökéletes ember, hogy megmondja, hogyan válhatunk azzá. A hierarchikus Egyház, amikor tanácsot ad az embernek, amikor óvja, mindig azért teszi, hogy védje ôt, és megvédje ,,humanitásának'' igazi kibontakozását, soha sem azért, hogy csökkentse. Nem akar deformált, elrontott embert. Mint Krisztus, sikerült embert akar. Viszont sok nevelô, köztük számos egyházi megpróbált ,,konstruálni'' ,,erényes keresztényeket'', ,,csodálatos- élharcosokat'', sôt ,,szent papokat, szerzeteseket, apácákat'' egészségtelen, kifordult emberekre építve. Riasztó, ellenkezést keltô torzók lettek. Persze nem vitathatjuk ezen elrontott emberek fáradozásának és nagylelkűségének értékét. Biztos, hogy van értékük Isten szemében. Tévedtek, mert megtévesztették ôket. De nincs jogunk abba belenyugodni, hogy az Atyának angolkóros vagy deformált embereket, szörnyeket mutassunk be. ,,Csoda'' kivételével nem Isten dolga a beteg meggyógyítása, hanem az orvosé. Nem a kegyelem munkája az elrontott lelkialkat helyreigazítása, hanem a nevelôé, a pszichológusé. De még itt is az orvos, a nevelô, a pszichológus a maga orvosi, nevelôi, lélektani munkájában együttműködik Krisztussal, hogy kibontakoztassa az embert. Vannak keresztények, akik kilépve a templomból, a sekrestyébôl, az összejövetelbôl, az egyesületekbôl, a mozgalmakból, ahová többé-kevésbé bezárkóztak, végre ismét emberként, mint minden ember, nyugtalanul és világban való útjaiktól megzavarodva térnek haza. Felfedeztek nemkeresztényeket, akik hasonlítanak hozzájuk, akik úgy élnek, mint ôk, csak olyan jól, csak úgy, mint ôk. És akkor kézzel-lábbal keresték, mi különbözteti meg ôket testvéreiktôl, járatlan papok segítették ôket ebben, mert mindenáron meg akarták találni a jellegzetes vonásokat, és meg akartak menteni egy látható felsôbbrendűséget. Ismétlem, a keresztények azzal tesznek tanúságot, hogy inkább és jobban emberek és emberiebbek, nem pedig azzal, hogy mások és másféle emberek.[4] Jézus Krisztus és az ember, munkában egyesülten Ami a munkát illeti, itt szintén át kell lépni a túl szűk fogalmakon: az ,,állapotbeli kötelességen'', a ,,jól végzett munkán'', melyet felajánlunk Istennek, elôtte és utána, hogy megdicsôítsük, hogy megadjuk értelmét, aminek lényegében nincs. Túl kell menni a munka olyan felfogásán, hogy az olyasmi, ami nem vonatkozik közvetlenül Rá, amihez nincs Neki közvetlen köze, mint a gyermek ügyetlenül barkácsolt tárgya, melyet atyjának ajándékoz, semmiség, aminek csak a belefektetett szeretet ad értéket. Magának a munkának a mélyén, ebben kell az embernek Istennel találkoznia. Persze ez esemény, és a mai keresztények nem szokták meg, hogy hivatásos, szakmai munkájukat, mesterségbeli, foglalkozásszerű munkájukat ebben a távlatban éljék meg. Erre gyakorolniok kell magukat, és elôbb hosszan elmélkedni a feltámadt Krisztus tevékeny jelenlétérôl az egész Teremtésben. Életadó tevékenységével Jézus Krisztus jelen van az anyag legkisebb részecskéjénél, az élet legkisebb megmozdulásánál, és a ,,munkás'', aki értelemmel vagy gesztussal megragadja az anyagot, terve szerint fejleszti és irányítja ezt az életet, találkozik ott Isten teremtô ténykedésével, és az Atya tervével, amely Jézus Krisztus által titokzatosan valósul. De az ember nem csupán akkor találkozik Jézus Krisztussal, amikor közvetlenül gyakorolja hatalmát az anyag fölött, hanem, amint látni fogjuk, a munka egész világán át legtágabb értelemben. Így a munka az egész emberiség hatalmas kollektív vállalkozása a világegyetem megragadására, fejlesztésére és szolgálatunkba állítására. Hogy a világ teljességén és önmaga tökéletesítésén dolgozó ember Istennel találkozhassék, ahhoz szükséges, hogy a két ,,terv'', az övé és Istené, megfeleljen Jézus Krisztusban. Szükséges, hogy a két akarat egyesülni tudjon azonos célra. Tehát ezen a szinten helyezkedik el Teremtô és társ-teremtô együttműködése, vagy pedig itt kezdôdik el a drámai szétválás. Ugyancsak itt hangzanak el Isten elsô felszólításai is Jézus Krisztussal való szorosabb egyesülésre, a mindennapi életben. Megértjük akkor, hogy egyedül a világi hívek alkalmasak ennek a lelkiségnek hiteles megtapasztalására, miután egyedül ôk élnek az élet fogható közelében. A jelenlegi papok és szerzetesek nem tudják ôket e misztikus úton vezetni, kivéve ha, elfeledvén azon utakat, melyeket addig megszoktak, alázatosan beleegyeznek, ahogy némelyek most megpróbálták, hogy letérdeljenek testvérük élete és aktivitása elôtt, hogy azt szemléljék, és abban fedezzék fel Jézus Krisztust, aki ott él, ahová úgy gondolták azelôtt, hogy nekik kell ,,elvinniök''. Azt mondták, bele kell helyezni Istent életetekbe. Ez tévedés. ,,Ô'' ott van. Amire szükség van, az az, hogy ráneveljük egymást arra, hogy mindennap jobban meglássuk Ôt, hogy kisillabizáljuk az életben az Ô teremtô kívánságát, hogy Vele dolgozzunk annak megvalósításán. Mi az Atya örök terve? Amikor az ember dolgozik, amikor az ember önmagát neveli, amikor nevel és tanít más embereket, hogyan ismerheti fel, hogy Isten kívánsága szerint teszi-e, hogy azt valósítja-e, amit az Atya mindöröktôl kívánt, és hogy tehát erôfeszítésének mélyén találkozik-e és egyesül-e Jézus Krisztussal, akiben beteljesedik a teremtés az Atya örök terve szerint? Egy elôzetes megjegyzés megtétele után kiemelünk négy ismertetôjegyet, amely az összes többit összefoglalja. Ezek: 1. Az ember és az emberiség egyetemes felemelkedése, 2. A világegyetem meghódítása és kifejlesztése az ember szolgálatára, 3. Mindenki szabad és felelôs részvétele, kinek-kinek adományai mértékében, ebben a nehéz, de felemelô munkában. 4. Közösségi és testvéri módon megvalósított részvétel a föld minden emberének bevonásával. Tudnunk kell, mi az ember, és mi az, emberként élni Mielôtt hatékonyan dolgozhatnánk az ember integrális fejlesztésén, tudnunk kell, micsoda a kifejlett ember és még mélyebben, micsoda az ember. Ezt minden erônkbôl kell keresnünk. Mit jelent, tökéletesen konstituált, kiegyensúlyozott, kifejlôdött ember? Mit jelent, emberként, emberpárként, emberi közösségként élni? Mit jelent emberként dolgozni, szórakozni, közéletben résztvenni, stb.? Minden tudományt ennek a kutatásnak szolgálatába kell állítani, fel kell térképeznünk a természetet, hogy azután kifejleszthessük irányítva és szükség esetén helyreigazítva (mert a természetet is megsebezte a bűn). Nem kell félnünk az embernek türelmes és szenvedélyes önmaga-kutatásától, mert az ennek végrehajtására egyesült keresztények és nemkeresztények megfeleltek az Atya óhajának teremtményeivel kapcsolatban. Jézus Krisztus kíséri ôket zarándokútjukon a források felé. Ha becsületesek, nem tévedhetnek. Az Egyház ismeri Jézus Krisztust, a tökéletes embert, ezért ,,szakértô a humanitásban'', vagyis érzi, ,,mely irányba'' kell az embernek növekednie. Idônként emlékezteti rá. Azután a tudomány embereinek kell átvenniök a stafétabotot a kutatás területén. Nem lehet ellentmondás végsô felfedezéseik és az Egyház (kifejezetten az Egyház s nem az egyházi emberek) gondolata között, de menet közben mindig lehetnek habozások, megértési nehézségek. Nem kell ezen csodálkozni, az ember nagysága az, hogy nem csupán dolgoznia kell szüntelenül fejlôdésén, hanem keresnie is kell lépésrôl lépésre, hogy micsoda, és mivé kell válnia. Utunk eléggé megszabott ahhoz, hogy félelem nélkül haladhassunk rajta. Az ember és az emberiség egyetemes felemelkedése Amikor a férj és felesége gyermeket kívánnak, mirôl is álmodik számára, ha nem teljes kibontakozásáról? Azt akarják, hogy egészséges legyen, nagy és szép; azt akarják, hogy okos legyen, tanult, művész; azt akarják, hogy ügyes legyen, rendezô, szakértô, aki boldogul az életben. Azt akarják, hogy erkölcsileg egészséges legyen. Amikor a szülôk felnevelik a gyermeket, akit elgondoltak, majd megteremtettek a szerelemben, mit tesznek? Mindent érte, hogy azzá legyen, akit megálmodtak. A mennyei Atya lehetne-e kevésbé szeretô, mint a földi atyák? Az ember a teremtés remekműve, Isten akarta így. A Maga képére alkotta; akarta és akarja, hogy végtelenül szebb és nagyobb legyen, mint ahogy el tudjuk képzelni, mielôtt Jézus Krisztus kinyilatkoztatta. Már a zsoltáros felkiáltott: ,,Mi az ember, hogy megemlékezel róla? És az emberi lény, hogy gondot viselsz rá? Alig tetted kevésbé naggyá, mint egy isten. Dicsôséggel és nagysággal koronáztad. Hatalmat adsz neki kezed műve fölött, lába alá helyeztél mindent'' (Zsolt 8). Amit Isten megálmodott az ember számára, valósultan akarja látni. Valamennyiünket ,,felemel'' a teljes kifejlôdés felé. Mert amikor Isten a teljesen kibontakozott embert akarja, akkor a ,,teljes'' embert akarja, testet és lelket, és egész életét, a természetest és természetfölöttit. Persze, nem arról van szó, hogy keverjük össze e síkokat, de nem szabad felszeletelni sem az embert, és még kevésbé szembeállítani e szeleteket. Lehetetlen az emberben hitelesen kifejleszteni lényének vagy életének egyik arculatát egy másiknak rovására. Az aszkézis bizonyos fogalmai például súlyos tévedések. A kereszténységben, látni fogjuk, az igazi ,,elszakadás'', ,,lemondás'' sohasem az élet elutasítása, hanem a több élet akarása, az emberré válás akarása. Semmilyen leszorítás, lefojtás nem válhat Isten dicsôségére. Ez inkább Isten megsértése, ha elfojtunk egy ajándékot, melyrôl az Atya azt kívánja, hogy virágozzék. Az embernek soha sincsen arra joga, hogy megcsonkítsa önmagát, sem fizikailag, sem lélektanilag. Házasságon kívül élôk tisztasága, akár felszenteltek, akár nem, soha ne kasztrálás legyen. Nem arról van szó, hogy lemondjunk vitális erôink használatáról, hanem hogy más szinten hasznosítsuk. Minden embernek, bárki legyen is, bármilyenek legyenek életföltételei, életet kell adnia. Ha megakadályozzuk, hogy ez az élet virágozzék és ,,emberileg'' virágozzék, ez olyan, mint a magzatelhajtás. Az Írás nem ismeri a test és lélek felosztást, a hús és szellem felosztást. Az emberi testet nem lehet elgondolni életet adó elve nélkül. Ha jogos, amikor az embert tanulmányozzuk, hogy megkülönböztessük a szellemet, amely élteti, azt sem szabad soha elfelejteni, hogy az ember sem angyal, sem állat, hanem személyének egységében ember. Hány hívô és pap ,,dezinkarnálta, testetlenítette el'' sajnos a keresztényeket? Az eltorzulások azután úgy beleivódtak némely környezetbe, hogy a köznyelvben is kifejezôdnek. Valamely buzgó és ,,jámbor'' plébános azt mondja, hogy ötezer ,,lelket'' számláló egyházközségért felelôs: hogy egyik vagy másik hívének ,,nagyon szép lelke'' van, stb. ,,Csak egy lelkem van, melyet meg kell mentenem.'' Még ezt a túl közismert refrént is át kell értékelnünk, nehogy ezzel az üdvösség téves, egyoldalúan individualista szemléletét fogadjuk el a keresztény emberrel kapcsolatban. Az egész embert megmenteni jött el Jézus Krisztus, mert Isten az egész embert szereti és hívja meg a feltámadás végsô nagyszerű kibontakozására. Az egész ember mindig az, akinek az örökké figyelmes Atya a növekedését akarja látni az idôkön át. Nem viselheti el a fejlôdésben elmaradt ember látványát, aki szándékosan vagy gondatlanságból, vagy más emberek hibájából elmaradott, akár fizikai elmaradottságról van szó,[5] akár értelmi, erkölcsi elmaradottságról. Mindannyiunk számára mindig a teljes kifejlôdést akarja. A mi felelôségünk, hogy Jézus Krisztusban elébe menjünk Isten rólunk való kívánságának, és százszorosan gyümölcsöztessük az ajándékokat, melyeket nekünk nyújtott. A befejezetlen ember Isten megsértése. Az Isten dicsôsége a kibontakozott ember. Így mindaz, ami e kibontakozás irányába megy, a Jézus Krisztusban való teremtés irányában van, és Általa, ott van az Isten. Tehát amikor az ember küzd magáért és testvéreiért, hogy nagyobb fizikai és lelki egészségre jussanak, nagyobb öntudatra és több szabadságra, több harmóniára és belsô egységre, több kiegyensúlyozottságra és önuralomra, több értelmességre és több megismerésre, több alkalmazkodó készségre a másokkal való bensôséges egyesülésben, több erôre a világban való közbelépésre, több felelôsségre, stb., ilyenkor akár tudja, akár nem, Jézus Krisztussal dolgozik együtt. Az embernek nem csupán belsô erôi teszik lehetôvé fejlôdését, hanem minden más ember csatlakozó, összefogó segítsége, egyéni és közösségi formában, csoportban, társadalomban, nem különben minden gazdasági, politikai és társadalmi intézmény is. Minden emberben és általa építményeiben, amilyen mértékben az emberek felemelkedését szolgálják, jelen van Jézus Krisztus. Például, mivel az Atya akarja az ember szellemi, lelki fejlôdését és nem csupán ismeretek szerzését, hanem minden képességének kibontakozását, hinnünk kell, hogy Jézus Krisztus jelen van minden iskolában, kollégiumban és középiskolában, a tanulók igyekezetében és a tanárokéban, az osztály megbízottak kiválasztásában, valamint a szülôi munkaközösségek gyűlésén. Ott van az óvodákban, bölcsôdékben, de az egyetemeken is, az elmaradott gyermekek intézményeiben és a fôiskolákon: ott van a nemzeti Oktatásügyi Minisztériumban, az oktatási törvények kimunkálásában, a képviselôknél, akik megvitatják és megszavazzák... ott van minden embernél, minden szervezetnél, minden intézményben. Mert minden összefogott törekvés, szakértelem és nagyvonalúság, de minden hozzánemértés és önzés is lehetôvé teszi, hátráltatja vagy megakadályozza az ember kifejlôdését az Atya kívánsága szerint. Minden összefügg a térben, de az idôben is. A tanító, aki tanít, tudását azoknak köszönheti, akik ôt azelôtt tanították, olyan könyveket használ, melyeket nem maga írt, tanulmányokat végzett, mert több évtizeddel elôzôleg megszavazott törvény kötelezôvé tette az oktatást stb. Az egész emberiség tegnapi és mai együttes erôfeszítése teszi lehetôvé a fiúcskának, hogy elvégezze az alapfokú iskolát, a fiatalembernek, hogy doktoráljon, ez teszi lehetôvé, hogy intellektuálisan azokká váljanak, amikké lettek. Ami igaz a fejlôdés egyik oldaláról, az áll az összes többirôl. Valahányszor az ember növekszik minden irányú méretében, ezt Istennek köszönheti, aki naponta megteremti, de az embereknek is: ,,Minden ami lett általa lett, és nála nélkül semmi sem lett''... Ugyancsak mondhatjuk: semmi ami lett, nem lett valamennyi ember nélkül. Nem egyetlen személyt kell megnövelni integrális kifejlôdéséig, hanem az egész emberiséget. Isten nem teremtett többféle kategóriájú embert. Mind kivétel nélkül születésükkel jogot kaptak, azt a lényeges jogot, hogy védjék és fejlesszék testi és lelki egészségüket. Mindenkinek adottságainak megfelelôen joga van maximális kifejlôdéséhez. Ha nem éri el lustaságból, ez súlyos hiba, ha önzésbôl megfosztják tôle az embert, borzalmas, szörnyű igazságtalanság. Szenvednünk kellene befejezetlen ember láttán, szégyenkeznünk kellene és bocsánatot kérni az elsorvasztott emberek tömegétôl, akiket a társadalom elnyom vagy félreismer, nem ismer. Isten nem ezt akarta. Ellenkezôleg, biztosak lehetünk benne, hogy Jézus Krisztusban jelen van mindabban, ami az ember intellektuális fejlôdését illeti (maradjunk példánknál), amikor a diák szakszervezetek küzdenek az oktatás demokratizálódásáért, amikor a zsűri szétosztja az ösztöndíjakat, amikor a tanulmányi bizottságok elôzetes fizetést állapítanak meg diákoknak, de ott is, ahol az elmaradottaknak nyitnak meg osztályokat, a lakónegyedek kis termében, ahol önkéntesen tanítják olvasni a külföldi vendégmunkásokat, a modern iskolákban, a brazíliai elemi oktatás mozgalmában, az UNESCO munkásságánál, stb. Az a keresztény, aki elégedett önmagával, kis személyes jámborságával, kis otthoni erôfeszítéseivel, aki az emberiség egyetemes felemelkedésének nagy erôpróbáján nem kötelezi el magát ott, ahol van, éspedig adottságainak megfelelôen, az kívül helyezné önmagát Krisztus útjairól, akit az Atya küldött, aki mindig jelen van Lelke által, és befejezi a teljes Emberiség teremtését, mert misztikus testévé akarja tenni azt. De mi megcsonkítottuk ezt a Jézus-Krisztus-testet, nem pusztán a kegyelem rendjében való hiányainkkal, hanem már elôtte -- bár nem lehet beszélni elôbbrôl vagy utóbbról -- amikor megcsonkítottuk, elsorvasztottuk tagjainak természetes kibontakozását, akár lustaságból, akár önzésbôl, akár még súlyosabban a testetlen természetfölöttiség elképzelése miatt. Nem lehetünk ,,krisztusiak'', ha nem érdekel szenvedélyesen, egészen életünk odaadásáig az Emberiség egyetemes felemelkedése, hiszen az az Emberiség az Atya kedves gyermeke, melyet úgy szeretett, hogy elküldte egyetlen Fiát, hogy az jegyezze el kimondhatatlan szeretettel. A világegyetem meghódítása és kifejlesztése az ember szolgálatára Mondottuk, Isten a földet az embernek adta, a földet, vagyis a világegyetemet: ,,Uralkodjék az ember az egész földön...'' és azért adta neki, hogy ,,magának alávesse''. Egy kis ideje annak, hogy az ember ténylegesen kezd uralkodni a természeten, azelôtt védekezett ellene, megelégedett azzal, hogy néhány morzsát ragadott el tôle, hogy éljen vagy túléljen. Nem uralkodott rajta. Ma mindennap jobban uralkodik rajta, kezdve a természet azon kis részecskéjétôl, mely teste, egészen a földig, a tengerig, a világegyetemig, amelyet kezd felfedezni. Másrészt már nem egyedül dolgozik, mint kézműves a műhelyében, hanem csoportban, testvéreivel, és lassan, rendszertelenül, de biztosan véghezmegy az ember egyéni és közösségi felszabadítása. Az ember végre kezdi megvalósítani a feladatot, melyet rábízott Isten a világ kezdetén. Az ember új korba lép. Miért uralkodjunk a világon? Hogy azt az ember kibontakozásának szolgálatába állítsa minden ember számára. De a világegyetem, ahelyett, hogy az ember növekedésére adna alkalmat, sajnos el is nyomhatja az embert. Akár azért, mert nincs eléggé meghódítva, akár azért, mert az ember úgy rendezte be, hogy csábítóvá vált és közvetlenül hasznosítható boldogságot nyújt, és újra függôvé teheti az embert, aki mohón akarja bírni az anyagi javakat, mindenre kész azért, hogy ezeket élvezze, akár többi embertestvére kárára is, akár rabszolgáivá is teszi ôket, majd ellenségeivé. Velejárója mindez annak a kötetlen gazdálkodásnak és fogyasztói társadalomnak, melyet a mai fiatalok hevesen elvetnek, bár a gyakorlati életben mégis abból élnek, és késôbb ôk is annak rabszolgáivá válnak. De ne tévedjünk, ami itt rossz, az nem a föld, mely az ember munkája altal több jót terem, nem az emberi életszínvonal, mely lassan emelkedôben van, nem az, hogy az emberek ,,gazdagabbak'' fogyasztási javakban, hanem az, hogy néhányan igazságtalanul ,,halmozzák'' a javakat a többi emberek tömegének rovására, és hogy sokan függôségbe kerülnek e javaktól, ahelyett, hogy uralkodnának rajtuk és asszimilálnák szellemi növekedésükre. Nem arról van szó, hogy válasszunk a több birtoklás és több lét között, ezek nem összeférhetetlenek; arról van szó, hogy a több birtoklás ne idegenítse el bennünk a létet, hanem táplálja. Miután az ember leigázta a természetet, sajnos még nem lehet biztos abban, hogy az majd ôt szolgálja, és nem csinál belôle önzô élvezôt, aki örökké elégedetlen, hanem az ember az ember ellen is felhasználhatja. Gondoljunk csak a képzelet és értelem kincseire, a munka, fáradság mérhetetlen összességére, melyet a népek arra használnak, azért fejtenek ki, hogy egyre gyilkosabb fegyverzettel szerelkedjenek fel! Isten nem azért adta a földet az embernek, hogy testvére meggyilkolására fordítsa. Láttuk, hogy az ember munkája az, amely elosztja térben és idôben az emberiség e nagy erôfeszítését, mellyel szolgálatába állítja a természetet, akár szellemi, akár fizikai munkával, tudományos vagy művészi tevékenységgel. Isten a világ kezdetétôl minden embert meghívott a munkára. Tehát minden embernek dolgoznia kell, ez egyik lényeges hivatása. Minden embernek joga van dolgozni, nem pusztán azért, hogy megéljen övéivel együtt, ez következmény, hanem elôször hogy teljesen emberré váljék, vagyis ebben a rendben a világ társteremtôje Jézus Krisztussal és a többi emberrel. Az ember emberebbé válik a szabadon végzett munkával. Ezt megérezték a marxisták. Nem büntetés, hanem megtiszteltetés. Nehézzé vált a bűn miatt: ,,Arcod verejtékével fogsz dolgozni'', de méltósága lényeges marad. Keresztény misztérium. Sajnos, számlálhatatlan tömegű ember nem jut oda a feladathoz. Nincs munkájuk. Mások, a többség, nem tudják munkájuk révén illendôen eltartani családjukat, és inkább rabszolgák, mint felelôsök. Isten nem akarta ezt, Isten nem ezt akarja. Ô Jézus Krisztusban minden dolgozó felszabadításán fáradozik, és amikor az emberek küzdenek, hogy önmagukat felszabadítsák, ha tudják és akarják, küzdelmük mélyén tudatosan elébe mehetnek Üdvözítôjüknek. Gondoljunk most az emberek óriási erôfeszítésére, szenvedéseikre, a vérre, melyet a munkásküzdelemben kiontottak: gondoljunk az ipari tanuló legkisebb lépésére, csakúgy, mint a szakszervezeti összejövetelek találkozóira és a kollektív munkaszerzôdések aláírására, valamilyen munkaviszonyokkal kapcsolatos törvénynek a megszavazására stb. gondoljunk arra a népre, amely menetel a történelmen át, a nemzeteken át, a munkásmozgalom e nemzetköziségére, és könyörögjünk Istenhez, hogy az ô szemével nézhessük. Akkor, anélkül hogy naivan leegyszerűsítenénk a problémákat, anélkül hogy sietôsen felosztanánk az emberiséget a kizsákmányolók és kizsákmányoltak két blokkjára, anélkül, hogy automatikusan szentté avatnánk az egész munkás küzdelmet, de felszabadulva saját rejtett félelmeinktôl, megszabadulva rossz polgári gondolatainktól, megtisztult szívvel fel fogjuk fedezni a szereteten és a gyűlöleten át, az igazságon és a tévedésen át a bűnt és a kegyelmet, a munkás emberiség hatalmas erôfeszítését, hogy megvalósítsa az Atya örök tervét: a világegyetem meghódítását és kifejlesztését az ember szolgálatára. Isten küzd azért, hogy felemeljen minden embert, mint a világegyetem társteremtôjét hivatása magaslatára, szabadságban, büszkeségben és teljes kibontakozásban. Mindenki szabadon és felelôsen vesz részt képességei szerint Nem az ember az, aki elsôként reklamálta felelôsségét életének minden vonatkozásában. Nem ô találta ki részesedését, hanem Isten. A Biblia elsô oldalain Isten már kijelenti az emberben való nyugodt és csodálatos hitét, mert nem teljesen elkészített világot ad neki, hanem építendô világot: éspedig már nem egy készen álló, hanem megteremtendô emberiségnek. És ez nem a helyesen gondolkodó, jóakaratú fônök gesztusa kiskorú munkásai felé. Isten atya, de nem atyáskodik. Melyik az a vállalkozó, aki ily mértékben átengedné alkalmazottainak az elvégzendô mű felelôsségét? Melyik az, aki ily becsületesen állna szolgálatukra, felajánlaná nekik egész erejét, hatalmát, hogy szabadon valósítsák, aminek valósulását ôk maguk határozták el. A világ nem kockajáték, elkészítendô kész mintákkal. Alapanyag, nyersanyag az ember szabad kezében. Isten átadta az embernek azt az egész felelôsséget is, amellyel az emberiséget kell teljességre vezetnie. Az emberek tudják, hogy elôbb- utóbb az életrôl is dönteni fognak. Van egy gyermekük, akarnak-e másodikat? Van kettô, akarnak-e harmadikat? Isten az ember elhatározásához alkalmazkodik. Végtelenül tiszteli a szabadságot, a felelôsség csúcsát, ezért szeretete ôrületében Isten szabadon lemond az ember kezébe. És mintha ma világszerte az emberek hosszú álomból ébrednének. Minden társadalmi osztályban, minden népben, minden politikai rendszer alatt, elôbb a fiatalok, majd a felnôttek, felfedezik, vagy homályosan újra felfedezik alapvetô méltóságukat. Tudatosítják, hogy nem juthatnak boldogságra, életörömre, csak ha résztvevôk és felelôsek az élet egész vonalán, az élet egészében, akár a gimnáziumban, akár az egyetemen, a gyárban vagy az irodában, a politika, közgazdaság, társadalom minden területén. Nem elégszenek már meg azzal, hogy legyen mit enniök, még ha éhesek is, hogy legyen munkájuk, még ha munkanélküliek is, hogy legyen tanulási lehetôségük, még ha analfabéták is, hogy fejlôdjék országuk, még ha elmaradott is; szabadon akarnak sorsuk művelôi lenni. És ha van mit enniök, ha tanulhatnak, és van munkájuk, és valamit mégis követelnek, az nemcsak a magasabb bér, a hűtôszekrény, a mosógép, az autó, stb., hanem az az igény is, hogy nekik is legyen felelôsségük. Szellemi vagy akár testi éhségükön túl, az anyagi jóléten túl, mely megfullasztja ôket, emberi méltóságukat keresik. Nagyon kevesen tudják, sajnos, hogy amit tényleg akarnak, az, amit az Isten kezdet óta akar felôlük, vagyis az, hogy legyenek újra egyenesen álló emberek. Ez az a nagyhatású közösségi tudatosulás, amelyet ma világszerte láthatunk, valóban ez az a nyugtalanság, elcsodálkozás, lázadás, amellyel az ifjú felfedezi, hogy ember, amikor nem mondták meg neki, elrejtették elôle. A rendetlenség és szenvedés, mellyel ez jár, a születô új emberiség elsô fájdalmas görcsei. Vannak emberek, akik brutálisan, néha meggondolatlanul elvetnek mindent, ami szerintük a jelenlegi társadalomban valamiben is akadálya ennek a követelésnek és lényük mélységes kibontakozásának. Akkor, sokan azok közül, akik bármely fokon részesei a felelôsségnek, megijednek és megkeményednek. Nincs igazuk. Nem szabad elfojtani ezeket a jogos követeléseket, vágyakat. Be kell fogadni, segíteni kell, hogy az építés irányába orientálódjanak, mert minden olyan kontesztáció, amely nem képes elôbbrevinni egy építést, elveszett energia a társadalom szempontjából, és a kontestálók szempontjából megállítja a felnôtt érettség felé való fejlôdést. De elôbb mélységben kell megérteni, és nem elfordítani és elferdíteni ezt a kontestáló erôt: nem szabad felôrölni pusztán anyagi elônyök felmutatásával. A zsebpénz kielégítheti a gyermeket, de már nem a férfiút. Az alamizsna, még ha el is fogadják szükségbôl, megalázó, és késôbb megsokszorozza az igazságosság brutális követelésének erejét. Ha több a segélyezett, több lesz a fellázadt, akár emberben, akár népben. Emberek és népek azt akarják, hogy -- bármely formában -- ne ,,jótéteménybôl részesítsék'' ôket, hanem felelôsségekbôl, osszák fel igazságosan a felelôsségeket. Haraggal jönnek rá sokan ma a valóságra, hogy testvéreik elütötték ôket felelôs állásoktól, sôt megfosztották ôket javaiktól is, amelyek megillették ôket. Isten a földet minden embernek adta, és közülük sok hozzá sem érhetett az Atya ajándékához. Egyesek elvették, és csak maguknak tartották meg, tôkésítették és, talán mert vállalkozóbbak voltak, vagy kevésbé lelkiismeretesek, bátrabbak vagy okosabbak, saját hasznukra gyümölcsöztették. Elfelejtik, hogy ez a föld az emberek földje, hogy mindenkié, és hogy egyénileg vagy közösségben mindenkinek joga van a maga részéhez. A föld nem az elsôé, aki elfoglalja, vagy nem azé, aki dolgosabb, aki erényesebb... aki erôsebb. Az erôsebb joga -- bármi legyen is az erô fajtája -- nem Isten törvénye. Vannak, a felelôsek közül, akik azt mondják igazolásukra: a többiek nem képesek felelôséget vállalni, nem tudnának gondolkozni, parancsolni, dolgozni... Hát vajon a csecsemô tud-e járni? Mit gondolnátok az olyan szülôkrôl, akik, hogy el ne essen, mindig csak fektetnék, és azt mondanák: nem panaszkodhat, rendszeresen kap enni? Az ilyen szülôket bíróság elé idéznék, bűntényben vétkesek, mert megölik gyermekükben az álló embert, akivé lennie kellett volna. Nincs többféle igazság. Ha még nem az emberé az, ami jót és felelôsséget Isten neki felajánlott, kötelessége küzdeni eléréséért. És ha azt, amit Isten kezébôl kapott, elrabolták tôle emberkezek, vegye vissza! Isten támogatja küzdelmében. Így mindaz, ami ennek a hódításnak vagy visszaszerzésnek irányában halad, kezdve a ház birtoklásától, ahol minden ember elhelyezheti a családját, addig, hogy a föld a parasztoké, akik megművelik; kezdve a tanuló felelôsségétôl az osztályában, egészen addig, hogy a dolgozó felelôs a vállalatnál, sôt még nemzeténél is; mindaz, ami ebbe az irányba megy, a gondolkozás, keresés, küzdelem irányába, hogy helyére kerüljön az olyan gazdasági, politikai, társadalmi rendszer, ahol minden ember, adományainak mértékében résztvehet az emberiség kollektív felelôsségében a világegyetem felépítéséért, mindaz, ami ebben az irányban halad, Isten irányában halad. Jézus Krisztus ott van. Várja az embert: segíti, hogy küzdeni tudjon együtt Vele. Közösségi és testvéri módon megvalósított részvétel a Föld minden emberének bevonásával Nem egyénenként egy-egy embernek adta át Isten a világ építéséért való felelôsséget, hanem mindenkinek, közösségben. Egyikük sem valósíthatja meg teljesen önmagát sem a rábízott küldetést a többiek nélkül. Az ember, akár akarja, akár nem, hozzá van fűzve az egész föld minden emberéhez, és elsôsorban azokhoz, akik közvetlenül körülötte élnek. Hogy fejlôdjék, mindenkire szüksége van, amint mindenkinek szüksége van ôrá. Egy nagy test tagjai. A kegyelem csak átalakítja, megisteníti az emberiség-test természetes egybetartozását. Kialakítja Krisztus Testét. Az embereknek nem csupán felismerniök, elismerniök kell az egybetartozást, hanem el kell azt fogadniok mélységesen, és még inkább megélniök szeretetben. Akik ezt megértik, utolérik az Atya kívánságát, aki kezdettôl beleírta a természet szívébe az emberi testvériség gyökereit. Jézus Krisztus eljött, hogy mozgósítsa azt. Csatlakozhatnak művéhez, tevékenységéhez a diákok, akik nem csak maguk akarnak tanulni, hanem konkrét módon gondoskodnak osztályukról, társaikról, környezetükrôl, országuk és a világ minden fiataljáról. Ezt tehetik a városi vagy vidéki dolgozók is, akik nem csak maguk akarnak elôrejutni, hanem társaikkal együtt, akik a vállalatnál, a termelésnél, szakmájukban, mint ipari vagy mezôgazdasági munkások dolgoznak. Minden embernek nehéz felelôsség az, hogy nem csupán személyes növekedése az abszolút feladata (és ez sem megy individuálisan), hanem épp oly abszolút feladata, hogy ne egyedül növekedjék. Ha minden erejébôl és minden adottságával, minden más emberrel, kezdve a helytôl, ahol van, dolgozik a világ építésén, akkor tudja összekapcsolni ezeket a feladatokat. Mert az ember a világ teremtését befejezve fejezi be önmagát, és ér el az örömre. Soha sem lesz teljesen és hitelesen boldog a többiek nélkül, mert Isten mindörökre egyesítette Jézus Krisztusban a világ sorsát az emberiség minden emberének sorsával. Higgyünk a Földben! Hinni kell a földben, mert akár akarjuk, akár nem, akár tudjuk, akár nem, az egész Teremtés, mely bennünk és szemünk elôtt folyik, tökéletesedik és befejezôdik, ez a Teremtés, amely az ember élete, az emberiségé és a világegyetemé, nem pusztán profán. Gyártási jele isteni, hiszen Isten örök szeretetének gyümölcse Fiában, Jézus Krisztusban. Szeretet gesztusa, tegnap, ma, holnap, hiszen mindennap melegen kerül ki a Teremtô kezébôl. Végül Isten állandó és sürgetô felszólítása minden emberhez meghívás, hogy szabadon jöjjön dolgozni a világ műhelyében, és így meghívás találkozásra Istennel, melynek nem hangsúlyoztuk még eléggé végtelen mélységét. Mert az égben hisz, azért még nem okvetlen szükséges, hogy a keresztény ne higgyen a földben. Ellenkezôleg! Amikor szemléli a transzcendens Istent teremtetlen szeretetében, felfedezi Benne a Teremtés forrását. Csodálnia, csodálkoznia kell, büszkének lennie, végtelenül, inkább mint a nemhívônek, hiszen ô csak a gyakran elterelt folyású folyamot csodálja, melynek vize túl sokszor szennyezett, és nem ismeri a tiszta forrást. Végtelenül inkább mint a nemhívônek hinnie kell a föld csodálatos fejlôdésében, büszkének kell rá lennie. Ez nem konkurrencia Istennek, hiszen tudja, hogy ez a hosszú evolúció, ez a csodálatos egyetemes felemelkedés, kezdve a barlangi embertôl a mai tudósokig, a nyers természettôl, a vad, lázadó természettôl a technika, a tudomány, az ipar csodálatos hódításáig, a nehézségek, küzdelmek, kudarcok ellenére, nem más, mint megdöbbentô lefolyása az idôben Isten és ember, Teremtô és társ-teremtô közös művének. Végül, a keresztény vallja Krédójában, hogy hisz ,,a test -- mindenki teste -- feltámadásában''. De ki választhatja el a testet a levegôtôl, mely táplálja, a naptól és a földtôl? A világegyetem az ember nagy totális teste, az ember ennek finom hegye, amely gondolkozik és szeret. Az egész Teremtésnek ,,lesz része az Isten gyermekei dicsôséges szabadságában'' (Róm 8,18-22). ,,Új ég lesz és új föld!'' (Jel 21,1). Persze, senki sem tudja, vajon a föld bemenetele a dicsôségbe reális történelmi folytatása lesz-e a haladó, fejlôdô emberiségnek és világegyetemnek, sôt ez nem is valószínű: ,,Amit elvetsz, nem éled fel újra, ha elôbb nem halt meg'', írja Pál a Korintusiaknak, a test feltámadásáról beszélve. Nem így lesz-e ez a földdel is? Nem fontos! Hisszük, hogy a mi testünk ,,öltözik halhatatlanságba''. Hisszük, hogy mi földünk, amilyenné fejlesztettük, változik át, és lesz ,,új föld''. Ha el kell halni a magnak, nem mindegy, hogy az szép és jó-e. Ez a jóság és szépség élôvé lesz, és megsokszorozódik a diadalmas kalászban, mert a gyümölcs már egészen benne van az elültetett magban. Ki hihet jobban és buzgóbban a földben, mint a keresztény ember? Csak ô, hitének ismeretébôl, fogja át a teremtés misztériumát egész hosszúságában, egész vastagságában, totalitásában. Csak ô ismeri eredetének, folyásának, befejezésének végtelen dimenzióját. Túl kell áradnia az örömtôl, a hálától, a buzgóságtól. De hát akkor miért tűnik gyakran úgy, mintha a keresztény ember távol állna a földtôl? Miért fél tôle, miért dacol? Igaz, kockázatos, hogy elidegenít, félrevisz, elnyom a föld. De ha a keresztény fél, részben visszavonul a föld harcából, ez nem hite miatt van, hanem hitének hiánya miatt. Higgyünk az emberben! Ami igaz a Teremtésrôl általában, még inkább igaz az emberrôl. Isten mindenkortól szívében ,,hordja'' az embert, beleírja jelenlétét, amikor megteremti és fejleszti, és nem csupán úgy, mint egy anya, aki egyszer s mindenkorra életet ad gyermekének, hanem mint olyan mama, aki szüntelenül szülné fiát. Ember, akkor hát elérheted Istent önmagadban, lényed legmélyén és egzisztenciádban és minden ember egzisztenciájában. ,,Ô'' forrása benned az élet folyamának, mely a te életed. Ô a Szeretet, és te a szeretet megtestesült gondolata vagy. Ha büszke vagy a magad és testvéreid életére, büszke vagy Rá; ha szereteted a magad és testvéreid életét, Ôt szereted és dicsôíted. Ha átadod magad az életnek, a magadénak és a többiekének, hogy sikerüljön, Teremtôdnek adod át magad. Miért félsz, hogy az embert túlságosan szeretik, túlságosan védik, túlságosan kifejlôdik, hiszen csak egy veszély van, az, hogy rosszul szeretik, és fôként, hogy nem szeretik eléggé. Ami engem illet, minél tovább megyek, annál jobban szeretem az embert, és minél jobban szeretem az embert, annál inkább van kedvem szeretni Teremtô Istenét! A Teremtés felajánlása A Teremtés az Atya gyermeke, melyet mindennap szül. Ezért mindennap viszonoznia kell szeretetét. Egyedül nem tudná. De e Teremtés csúcsán, az anyagban és az életben kivirágzott a szellem és a szabadság: az ember. És ez az ember a föld gyümölcse, a földbôl eredt és elválaszthatatlanul egy a földdel, aki most szabadon vesz részt Istennel önmaga és a világegyetem Teremtésében, felajánlhatja magát Neki. Felajánlhatja az emberiség egyetemes felemelkedését és a világegyetemet, amelyet maga gyúrt, alakított át, fejlesztett, melynek ô ad értelmet, hogy megértse, milyen szép; ô ad szájat, hogy dicsôítsen, szívet, hogy szeressen. Az oltáron a szeretetbôl meggyújtott gyertya dicsôíti Istent. Az ember ajánlja fel a tömjén füstjét is, és ezzel dicsôíti az Atyát, amikor ég felé száll, de a templomi liturgiát megelôzi a befejezôdô világegyetemnek hatalmas liturgiája. A Teremtés gyertyája a gyárkémény a városban; a tömjénfüst a repülôgép világító útja, a földrôl felszakadó rakéták. Az oltár gyertyája és a templomi tömjén csak azért értékes felajánlások, mert szeretetet helyezünk beléjük; de a gyárkémény, a repülôgép és a rakéták már önmagukban szellem-hordozók. Ezek az ember nagy történelmi erôfeszítései, hogy utolérje Isten teremtô erôfeszítését. Ez az ember és Isten elôtt ragyogóan kibontakozó Teremtés. Bárcsak lennének e szent vállalkozásban teljesen emberkeresztények, hogy azt a totális kibontakozásukhoz segítsék Krisztusban, hogy már mostantól, és majd egykor túl a halálon is, áthaladjon az utolsó állomáson, és elérkezzék az út végsô szakaszához, amikor véglegesen visszahelyezik Isten kezébe. Bárcsak lenne világszerte modern Assziszi Ferencek serege, akik teljesen a világ polgárai, akik nem csupán megéneklik a Teremtést, de miután dolgoztak rajta, megújították, fejlesztették, átadják Istennek, csodálatosan gazdagítva az ember szellemével, táplálva vérével, átlelkesítve a munka világának testvériségével, izzóan a több méltóságért és több szabadságért folytatott harctól! Emberek, ti vagytok a Teremtés munkásai és papjai, és ,,minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok, és Krisztus Istené''! ____________________ 3 Teljesen ember, beleértve hogy teljesen nyitott a Jézus Krisztusban való isteni életre, amint majd látjuk amikor elmélkedünk a Megtestesülés titkáról. Mert nincs többfajta ember, csak olyan, akiket és amilyeneket az Atya öröktôl akar és szeret. A teljesen valósult ember az ,,istengyermek ember''. (vö. 49. l.) 4 Emlékeztetünk arra, hogy csak miután Krisztus misztériumának valamennyi gondolatáról elmélkedtünk, fogjuk megérteni, hogy egyedül a keresztény ember képes tudatosan, totálisan megélni életének és a világ életének valamennyi távlatát. (vö. 50. l.) 5 Maga a betegség mindig rossz. Nem ,,akarja'' Isten. Nem kell ,,belenyugodni'', hanem ellenkezôleg, küzdeni kell ellene minden emberi erônkkel. Ebben a küzdelemben elkísér Jézus Krisztus, meglátjuk majd a Megváltás titkáról elmélkedve. (vö. 54. l.). ======================================================================== Hatodik fejezet: A Megtestesülés misztériuma És az Ige testté lett És ,,az Ige testté lett'' (Jn 1,4)... Mit jelent ez? Isten eljött Fiában, hogy átjárja, teljesen magába vegye föl az emberi természetet. Emberi testben, emberi szívben, emberi életben jött el. Isten Isten- Ember lett. Láttuk, hogy az emberiségben minden összefügg. Az ember egy nagy test tagja, az emberiség, sôt maga a világegyetem csak testének folytatása. Mert ki választhatja le az embert atyjáról és anyjáról, és ezeket szüleikrôl, és szüleiket az övékérôl...? Az ember össze van fűzve minden más emberrel, és nem válhat teljesen emberré, nem csupán akkor, ha nem fogadja el testvéreit, hanem akkor sem, ha nem egyesül velük szeretetben. Mert lehetne-e a kéz teljesen kéz, ha visszautasítja a test egészét? És ki választhatja el az embert a világegyetemtôl? Ki veheti el tôle a földet, a levegôt és a napot anélkül, hogy halálra ne ítélné? Földbôl gyúrtan, az ember testvére marad a földnek, szüksége van rá, hogy megszülessék, éljen és fejlôdjék. Nincs olyan fénysugár, -- Claudel, a költô szavával ,,nincs olyan csillaga az égnek,'' -- amelyre szüksége ne volna. Isten Jézus Krisztusban emberré lesz, és így Krisztus embersége magába öleli minden idôk minden emberét, és kevésbé nyilvánvalóan, azonban valósággal az egész világegyetemet. Az ember megistenítésével, Krisztus lesz az emberiség végleges egysége, a Szentháromság képére: ,,Egyek legyenek, amint te és én egyek vagyunk''. Jézus Krisztus nem ,,akarata ellenére'' szenvedi el, hogy természetét egybekapcsolja minden emberrel. Szeretetbôl jött, szeretetben találkozik és egyesül azokkal, akik most már testvérei. Jézus Krisztusban Isten minden emberrel egyesül, hogy mindnyájan egyesülhessenek vele. Máriában Az ember és Isten találkozásának ez az elsô ténye Mária által és Máriában valósult meg. Ôbenne, aki tiszta befogadás és tiszta ajándék, az emberiség csúcspontja a világ kezdete óta. Benne járult az egész Föld és minden ember Isten elé, Aki elébük jött. És Mária igenje teljes és hatékony igen: benne és általa az egész emberiség mondott igent a Teremtô és a teremtmény új világot hozó ,,természetes'' és ,,természetfölötti'' nászához. Mivel az ember igent mondott, Isten eljött, megvalósítva Ígéretét, megpecsételve Szövetségét. Eljött, Ember az emberek között, és mert teljesen ember és végtelenül szeretô, eljött, hogy átjárja az egész embert, az egész emberiséget és a világot szeretô jelenlétével. Ez az az esemény, mely a legfôbb a Történelemben. (Emlékeztetek arra, hogy nem szabad úgy elmélkedni Krisztus misztériumának egy gondolatán, hogy a többirôl megfeledkezünk. Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadt -- ez a megváltás -- egyesül az egész múlt, jelen és jövô emberisége. Ezt azonban korlátolt értelmünk csak állomásonként tudja elemezni, és csak azután foghatja fel megdöbbentô összességében.) Mindezzel az Atya szeretetének örök terve valósul meg, és jut sikerre: ,,Mindent Krisztusban egyesíteni, az égieket és a földieket'' (Ef 1,10). A Megtestesülés misztériuma az idôben valósul meg Jézus Krisztus kétezer év elôtti eljövetele az emberekhez érzékelhetô kifejezése annak az egyedülálló örök szeretetnek, amely a Messiás eljövetelének elsô kezdeteitôl fogva a diadalmas világvégi eljöveteléig az idôben fejlôdik. Mert Jézus Krisztus nem kényszeríti a szíveket. Nem jegyzi el az embert akarata ellenére, és az emberiségnek Jézus Krisztus testébe való beépülése ténylegesen csak lépésrôl lépésre valósulhat meg az embernek, a történelem zarándokának szeretô igényei nyomán. Mert a szeretet befogadás és ajándék, elválaszthatatlan e kettô. Aki ad és magát adja, de elfelejt vagy nem akar befogadni, az csak atyáskodik. Minden szeretet kölcsönösséget tételez föl: legyen mindenki a másik számára gazdag az adásban, szegény az elfogadásban. És mert az embert mindenfelôl határok veszik körül, többek között idôbe ágyazottságának határa is, azért nem tudja magát véglegesen a másiknak adni, a totális szeretet egyetlen aktusában. Történeti részletezéssel kell megvalósítania mindazt, amire egy napon vállalkozott. A szerelmesek, akik teljes szabadságuk örömében egy napon igent mondanak egymásnak, ténylegesen házasságot kötnek. Ebben az elsô igenben elkötelezik egész életüket és örökkévalóságukat, mert ebben az igenben benne van az összes többi. Házasok. De még elôttük áll, hogy azzá is legyenek, azáltal, hogy megismétlik ezeket az igeneket történelmük napi útján. Így minden ember konkrét életében suttogja el Istennek adott személyes válaszát napról napra. Jézus Krisztus igenje az emberiség felé tökéletes: tökéletes igenjével elhozza Isten ajándékát az embernek, azt a nyitottságát és készségét, hogy hajlandó elfogadni szeretetünk arányában beleegyezésünket. De az ember ezt a beleegyezést szabadon csak lépésrôl lépésre adja. Ahogyan minden nap emberré ,,alakul'', úgy kell mindennap kereszténnyé alakulnia azzal, hogy átadja magát a szeretetnek, átadja életét és a világ életét, ezzel teszi lehetôvé, hogy Jézus Krisztus általa valósítsa meg az idôben és az emberiségben, amit egyszer s mindenkorra létrehozott. A Megtestesülés misztériuma még nem fejezôdött be Így mondhatjuk, hogy bizonyos módon Jézus megtestesülésének misztériuma még nem fejezôdött be. Persze Isten eljövetele emberi testben és életben, vagyis fizikai, történelmi megtestesülése, teljesen befejezôdött; de ,,misztikus'' megtestesülése, vagyis eljövetele minden emberben, életükben és a világ életében, ha tökéletesen sikerült is Krisztusban, aki mindent egybegyűjtött szeretetében az ember szabad válasza útján megvalósulásra vár a történelemben. ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a vesszôk, mondja Jézus, maradjatok énbennem, és én bennetek maradok'' (Jn 15,1-5). Még nem nôtt ki a szôlôtô minden vesszôje, és még nem teljesen Krisztusé, még nincs teljesen ,,Krisztusban'' minden ember. Ô a fô, mi a tagok: ,,a szeretet ôszinte gyakorlásával növekszünk majd minden szempontból abban, aki a fô, Krisztus... Általa viszi végbe az egész test növekedését, és építi föl önmagát a szeretetben'' (Ef 4,15-16). Ô a ,,szegletkô'', szent templom szegletköve, ,,Benne kapcsolódik egybe az egész épület, s emelkedik az Úr szent templomává. Benne ipültök egybe ti is a Lélek által Isten hajlékává'' (Ef 2,21-22). De az épület még nem kész, a templom még nem épült föl. A Megtestesülés misztériuma az emberben, az emberiségben és a világmindenségben fejezôdik be A misztikus Megtestesülés együttesen valósul meg két ,,dimenzióban'': ,,mélységben'' és ,,kiterjedésben''. Mélységben: Jézus Krisztus eléri az embert, és keresi szeretetére válaszát. Ez a keresztény ember egyesülésének és azonosulásának titka, amíg teljesen át nem alakítja Krisztus, mint új ember az új életre, és amíg nem mondhatja szent Pállal: ,,Már nem én élek, hanem Krisztus''. Így nézve a történelem Jézus szeretetének hosszas erôfeszítése, amint keresi az embert, állandó szerelmi vallomás, melyet életének mélyén ott suttog szívében. Állandó meghívás Annak részérôl, aki bele akar testesülni minden emberbe, hogy azok Benne az Atya gyermekeivé legyenek, és egymás között és Vele szétválaszthatatlan testvérek. Csak egy igazi siker létezhetik az ember számára, és nem kettô: ,,emberi'', melyet a világ közvetít, és ,,isteni'', melyet az Egyház nyújt. Az ember egyetlen nagy sikere, az, hogy sikerül átalakulnia Istenbe, mert Isten kezdettôl a teljes kibontakozást szánta nekünk teremtményeinek. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy ô ,,magára vehesse'', és az ember csak úgy lehet teljességgel önmaga, ha Krisztusé, és Krisztusban van, azaz keresztény. Kiterjedésben: Jézus magára ölti az egész emberiséget, és az emberiség által a világegyetemet, és az embereknek együtt, természetes közösségekben, népekben, Egyházban kell válaszolniok szeretetére, mígnem eljutunk az egységre a hitben és az Isten Fia ismeretében, ,,meglett emberré, Krisztus teljességének mértékében'' (Ef 4,13). Akkor, ,,mikor majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben'' (1Kor 15,28). És megvalósul az Atya örök terve: ,,Hogy összefoglaljon mindent Krisztusban, mint fôben, ami mennyben és földön van'' (Ef 1,10). A Megtestesülés misztériuma beteljesíti a Teremtés misztériumát A Teremtés misztériuma az idôben bontakozik ki, mint Isten szeretetének megmutatkozása Krisztusban. A teremtés mélyén pedig az élet, az egyetemes felemelkedés és az ember fejlôdése által, a világnak munkás felépítésében, már szoros egység alakul ember és Isten között. De abban a mértékben, melyben ez a teremtés fejlôdik, ugyanabban a szeretô gesztusban, Jézus Krisztus teljesen magára ölti, magában egyesíti. Megtestesülése által teljesíti be, megadja végsô értelmét azzal, hogy egybegyűjti magában, mint fôben, és így viszi végsô teljességre: így lesz ,,új ember'', ,,új föld''. Ez a válasz az ember két mélységes vágyára, törekvésére. Elsô vágyunk az, hogy naggyá legyünk, egyre fejlôdjünk. De meddig? Az ember nem mindig tudja ezt, viszont magában hordozza a végtelen ízét és vágyát. Krisztus szólítja ôt, hogy múlja felül önmagát, és arra a nagyságra törekedjék, amelyet az Atya gondolt el felôle, vagyis eljusson Jézus Krisztusban az isteni életre: ,,Szeretetbôl eleve arra rendelt, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk'' (Ef 1,5). Krisztus kinyilatkoztatja nekünk, ki az Isten; kinyilatkoztatja azt is, ki az Ember, hiszen Ô tökéletes Isten és tökéletes Ember. Eljött, hogy az embert azzá tegye, amivé lennie kell. Krisztussal szemben minden ember a fejlôdés útján van, az emberréválás és az Istenbe alakulás útján. Amikor Magába testesít, lehetôvé teszi teljes kibontakozásunkat. Az ember szívében ott az a ki nem szakítható vágy is, hogy igazságos, békés, boldog világot építsen, vágyik olyan boldogságra, mely felülmúl minden boldogságot. Jézus Krisztus erre is válaszol. Meghív, hogy építsünk egy olyan emberiséget, olyan világot, ,,mely az égig ér'' majd, hiszen az egész Teremtésé, melyet magába gyűjt Jézus megváltó Megtestesülése, az örök élet ígéretét hordozza. Ha az emberek önmaguk és a világegyetem fejlôdését ,,föld-szinti'' fejlôdésre csökkentik, nem elégülhetnek ki teljesen. A végtelen éhsége, mely szívükben szunnyad, eredetük és isteni hivatásuk nyoma. Az embereknek szükségük van Istenre, és ha nem akarnak Róla tudni, ha elvetik, anyagi javak, önmagukért keresett anyagi javak meghódításába vetik magukat, hiszen hiányzik nekik a legfôbb jó. Mindent bírni akarnak, mert hiányzik nekik ,,a minden'', és veszekszenek, ölik egymást, hogy megvédjék birtokukat. Lépen ragadnak a fogyasztási javakban, melyeket jogosan fejlesztettek, de mélységesen megrontottak, amikor elfordították céljuktól. Hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk, elnyomják, elpusztítsák ôket, kiszolgáltatják magukat a kielégületlenségnek, mert önmagukat és egyúttal a világegyetemet ,,felszínesen'' teremtik meg, és nem érnek el a végtelen gyökerekhez, melyre hivatottak; gyökértelen és virágtalan növényként végleges terméketlenségre és halálra ítéltek. Jézus Krisztus nem elégedett meg azzal, hogy a mennyekbôl adjon használati utasítást a teremtés helyes kifejlesztésére, írjon elô menetrendet a teremtés hasznosítására. Ô eljött a teremtés szívébe, a testbe, az életbe, hogy gyökeret, életnedvet adjon a növénynek, melynek gyümölcse az örökkévalóság. Nélküle csonka a teremtés. Mi több szeretetet kérünk Bergson hajdan több lelket kívánt a világnak, a világ ma több szeretetre vágyik. Ez számára élet és halál kérdése. Az emberi gondolat intenzitása gyorsított menetben növekszik. Több ezer század kellett ahhoz, hogy kiragadja az embert a vad öntudatlanságból, és csak néhány száz év, hogy egy Einsteint produkáljon. De a szeretet energiája nem fejlôdik oly gyorsan, mint az intellektuális energia. Mi lesz az ember sorsa, aki szellemileg egyre gazdagabb, és párhuzamosan egyre inkább igénybe veszi a világ, melyet kifejleszt, ha egyre kevésbé válik képessé arra, hogy szeretetben egyesítse erôit? Ha ezek túlhaladják, széthúzzák, kerékbetörik, tizedmásodpercnyi pontossággal tud irányítani mesterséges bolygókat tôle többezer kilométerre, de annyiszor szánalmasan csôdöt mond, amikor önmagát kell irányítania. Az ember túl gazdag értelemben, érzésben, képzeletben, és túl szegény szeretetben, így könnyen szétrobbanhat lénye, szerencsétlen atomizált pojácaként, és ott marad az elrontott, félresikerült ember maradványa. Az ember anyag fölötti hatalma is csodálatos mértékben növekszik. Évszázadok kellettek, hogy képes legyen repülôgéppel bolhaugrásra, és csak néhány év, hogy felragadjon a földrôl több tonnányi szerkezeteket, hogy azok gyorsabban haladjanak a hang sebességénél, és a planétákon sétáljon. Mi azon emberek nemzedékéhez tartozunk, akik elsôként fürkészték ki az anyag titkát és hódították meg a benne rejlô mesés energiát: ez végtelen tisztesség! De ugyanazon emberi generációhoz tartozunk, mely, elôször használva fel ezt az energiát a világ színe elôtt, arra használta, hogy kétszázezer testvérét ölje meg Hiroshimában. Mi lesz a világból holnap az ember mindenható kezében? Visszatér-e a káoszba, arra ítélve munkálóját, hogy zérónál kezdje újra a világegyetem csodálatos építését? És ez a szeretetben oly gyöngén táplált társadalom vérszegénnyé válik- e, védtelenül átengedi-e magát az önzés és gyűlölet emésztô rákjának? Most már tudjuk tapasztalatból, hogy a ,,legemberibb'', legigazságosabb gazdasági, politikai, társadalmi struktúrák sem érnek semmit, ha az ember szívében nincs szeretet, és nem teszi új teremtménnyé. Ha lerombolják a házat, és erôsebbet, tisztábbat és harmonikusabbat építenek, ez nem változtatja meg automatikusan a benne lakó embereket. A társadalom, mely ma új születésben sóhajtozik, nem születhet szebbé, csak ha a szeretet megnô az emberiség szívében, különben halvaszületett gyermeket szül. Minden erônkbôl hisszük, hogy csak a szeretet összetartási ereje tudja egybegyűjteni az ember belsô erôit, egységesíteni és személyessé tenni. És hisszük, hogy csak ez egyesítheti egymással az embereket, ez ragadhatja ki önmagukból, a saját fejlôdésük túl elzárkózó vágyából, és vetheti ôket egymás felé. Hisszük, hogy csak ez segítheti az embert a világegyetem építésében, hogy mindenki szolgálatába állítsa a világot, ahelyett, hogy önzô módon használná, vagyis testvéreitôl elvitatná azt. Végül is hisszük, hogy a szeretet olyan erô, mely nem embertôl származik, hanem azt végtelenül túlhaladja. Hisszük, hogy személy, hogy Isten, aki megtestesült, és úgy él az emberiség kellôs közepében, mint a kovász, mely megkeleszti a tésztát. Hisszük, hogy Jézus Krisztus ez a szeretet az ember és a világ javára. Jézus Krisztus jelen van az életben szeretetének szellemével Szinte hihetetlen, hogy még nem mértük fel az eseményt minden következményével: azt az eseményt, hogy Jézus Krisztus eljött a földre. Nagyon sokszor még mindig azoknak az embereknek a helyzetében vagyunk, akik számára mintha még nem jött volna el az Isten: ószövetségi mentalitás és lelkiség, hit hiánya a szeretet aktív jelenlétében, mely mindenkor itt van velünk. Jézus Krisztus eljött, alávetette magát a Megtestesülés korlátainak, emberi testben, helyen, országban, fajban, korban, de már ezen elsô beiktatódása a teremtésbe magán hordta történelemben való tevékeny jelenlétének biztosítékát: ,,Veletek vagyok az idôk végezetéig'', és bírta az emberiség teljes beletestesülése zálogát. A feltámadt Jézus Krisztus elküldte nekünk szeretetének Lelkét, és a Szentlélek... nem szállt vissza a mennybe. Él az ember szívében és a világ szívében, közelebb van, intimebb az emberhez és kivétel nélkül minden emberhez, mint önmaguk. Jelen van az egész emberi történelemben és e történelem minden pillanatában, beleiktatódik, és ha az ember akarja, ,,szent történelemmé'' teszi, amelyben Isten népe az új Ígéretföldje felé menetel. Isten jelen van, az ember az, aki sokszor távol van tôle. A VALÓ ÉLETBEN legyünk jelen a jelenlévô végtelen számára Hogy Jézus Krisztus folytathassa csodálatos ,,leereszkedését'' az Emberiségbe, hogy ez a Megtestesülés valósággá váljék mindennap az emberben és általa a világban, az embernek a valóságnak kellôs közepette kell jelen lennie a végtelen Jelenlévô számára. Amint Jézus Krisztus az ember kenyerével akarja állandósítani eucharisztikus jelenlétét a földön, úgy az emberi élet kenyerével akarja növelni misztikus Testét. A modern ember egzisztenciális vágya egészséges. Ez Istenének elsô öntudatlan megközelítése. Az ember ma hisz az egzisztenciában, és néha csak abban. Sajnos, nem mindig tudja, hogy Isten vár rá, és hogy életének sűrűjében a totális Szeretet rejtôzik elevenen. Pedig itt találkozhat az ember Istenével. Nem ,,másutt'' kell keresnie. Így Jézus Krisztus iránti hűségünk a mindennapi ,,valósághoz'' való hűségünkkel kezdôdik, és elsô magatartásunk legyen becsületes végigtekintés önmagunk, életünk, egész helyzetünk, az emberi csoportosulások és a társas kapcsolatok és mindennapi munkánk stb. fölött. Itt kell részesednünk a teremtés valóságából és így tanúsított hűségünk jutalmául a megtestesülés folytatásából. Senki sem ,,realistább'', mint az igazi keresztény. Nem olyan, mint amilyennek gondolják, nem olyan ember, aki ég felé fordított szemmel jár ,,a fellegekben''. Ellenkezôleg, ô az, aki a földet nézi, és aki a hit világosságánál szemlélve emberi útját, felfedezi ott az Atya vele való akaratának jeleit: Hová küldött misszióba, és ott milyen eszközökkel, milyen személyekkel és mit csináljak? És ezt nem csupán egész életem, általános hivatásom vonatkozásában, hanem lebontva e hétre, e napra, a jelen pillanatra. A VALÓ ÉLETBEN mondjunk igen Jézus Krisztusnak Mondottuk, Jézus Krisztus elôször Mária szabad és szeretô igenje révén jött a világra. Azontúl is a mi szeretô és szabad igenünk útján jön az emberiségbe, arra a helyre, oda, ahol vagyunk, mint egyetlen személy adott helyzetben, lelkiismerettel és szabadsággal, amely elengedhetetlen életünk kis idejének megélésére is: kis esemény a nagy eseményben. Mindennap újból kell önmagunkat választanunk és megválasztanunk életünket, vagyis: a körülöttünk lévô személyeket, helyeket, eseményeket. Kell, hogy ez az egész élet miénk legyen, ez a mindennapi kenyerünk, melyet asszimilálnunk kell, magunkká változtatnunk, és, egyúttal, felajánlva Krisztusnak, aki erre felszólít, megengedni, hogy Ô magává változtassa, teljesen magáévá tegye, és így -- rajtunk keresztül -- megvalósítsa megtestesülésének misztériumát. Az embernek jelen életére kimondott szabad és szeretô igenje a teremtés szíve mélyén ez a kulcs Jézus misztikus megtestesüléséhez. Nem minden emberi életet tehet így magáévá Jézus, hanem csak az olyan életet, mely az Atya akarata szerint folyik, és benne kibontakozik az ember, a világ építése felé. Errôl már elmélkedtünk. Csak az, ami ellenkezô irányba megy, ami bűn, az olyan ellentest, melyet automatikusan kivet, az nem táplálhatja Krisztus Testének növekedését. Viszont az egyes ember életén kívül, nem olyan életben, amelyet elképzel, hanem abban, amely neki mindennap adatik, ezen az életen kívül nincs üdvösség. A ,,távollevô'' keresztényt helyettesítsük be a ,,jelenlevô'' kereszténnyel Így tehát a Megtestesülés misztériuma -- Jézus szeretetének e vállalkozása, mellyel minden embert egyesíteni akar, és amely Általa mindenkortól tökéletesen sikerült -- most valósul az idôben, gazdagodva tudatos válaszunkkal, szeretetben. Még hiányzott a mi beleegyezésünk ahhoz, hogy ez a házasság beteljesedjék. Mivel mindennap növekszünk, és mert olyan világban élünk, mely maga is növekedôben van, ezt a beleegyezést mindennap ki kell fejezni a beteljesülô Teremtés közepette. Ha nem akarjuk, hogy lassanként halálos kiegyensúlyozatlanság létesüljön a növekvô Teremtés és a szeretet között, amelynek azt birtokba kell vennie, hogy megadja teljes értelmét, mint az életnedv a növényben, a vér a testben, akkor semmit sem szabad távoltartanunk Jézus Krisztustól. Semmit el nem rabolhatunk tôle, hogy eltemessük vagy céljától elfordítsuk, magunk egy részecskéjét sem, testünk, szívünk, szellemünk egy kis részét sem, individuális és kollektív életünk egy pillanatát sem, a föld egy helyét, a történelem egy mozzanatát sem. Mindent össze kell foglalni Krisztusban, mint fôben, az emberen át, aki Isten tervének irányában munkálkodik. Minden kezdettôl megszentelt, de mindent meg kell szentelnie az embernek, aki Isten életébôl osztozik Jézus Krisztusban. Viszont sok keresztény sokáig távol volt a világtól. ,,Szellemi'' világba emigráltak, melyet maguknak teremtettek, vagy melyet nekik teremtettek, erkölcsi szabályzatok és vallási gesztusok határainak védelmében, melyek, az élettôl elvágva, mesterkéltté válnak, kiszárítják azt, aki így él, botrány és ellentétes tanúbizonyság a többiek számára. Idegenekké váltak. Vissza kell térniök eredeti országukba. Újra emberekké kell válniuk természetükben. Nem lehet hiteles ,,lelkiélet', ha nem élik teljesen az életet. Az a keresztény, aki távol van az élettôl, elválik Jézus Krisztustól;[6] nem egyesülhet hitelesen az Ô jelenlétével, reális jelenlétével az Eucharisztiában, ha nem egyesül elôbb ezzel a másik reális jelenlétével az életben: ,,És az Ige testté lett, és közöttünk emelte sátrát'' (Jn 1,14). ____________________ 6 Világos: a világban élô keresztényrôl van szó. Az, aki sajátos hivatásból ,,hagyja el a világot'', egyébként is csak fizikailag válik el tôle. Nem menekül el az élettôl, de más módját választja annak, hogy jelen legyen testvérei és a világ számára. Szellemileg kapcsolódik hozzájuk, közvetlenül, ha mondhatjuk Krisztusban, aki által sikerre jut ember és világ. ======================================================================== Hetedik fejezet: A Megváltás misztériuma Jézus Megtestesülésének misztériumát csak a Megváltás misztériumához kapcsoltan érthetjük meg és élhetjük teljesen. Mert a bűn miatt Jézus Megtestesülése megváltó megtestesüléssé vált. De mielôtt megpróbálnánk ezt a misztériumot egész szélességében megragadni, és mielôtt megpróbálnánk realizálni, hogyan kell megélnünk mindennapi életünkben, fel kell fedeznünk, mi a bűn és a szenvedés. A bűn, vagyis az ember lehetôsége a szeretet visszautasítására Az ember szeretetbôl és szeretetre van. Hivatása a szeretet. Nem csupán az emberi szeretet, hanem abból kiindulva, azon keresztül, benne, Jézus Krisztus jelenlététôl átalakult, Istenben maradó szeretet. A végsô cél: Jézus Krisztusban, minden más emberrel és a megújult világegyetemmel a Szentháromság ritmusában szeretni. Ez a mennyország. Miután szeretetbôl jött, az embernek szeretetben kell visszatérnie Istenhez az egész emberiséggel és az egész világegyetemmel. Ez rendeltetése, ezen kívül nem sikerülhet sem ô, sem a világ. Mivel az ember szeretetbôl van: a Szeretet csak azt akarhatja, hogy szabad legyen, mert szeretet nem lehet szabadságon kívül. Ha valakit szeretünk, azt szabadnak akarjuk, ha kell, életünk árán is, sôt meg is verekszünk érte, hogy kiszabadítsuk. Mert maga a szabadság -- a szeretet gyümölcse -- sem adatik készen az embernek. Csíraként van adva számunkra, hogy kifejlôdjünk. A mi szabadságunk készülô szabadság. Az embernek szabaddá kell válnia, és szabad lesz, ha maximálisan szeret. A szeretet tesz szabaddá; az önzés megláncol, rabszolgává tesz. Persze, nem fizikai szabadságról van szó, hanem arról a rendkívüli lehetôségrôl, mely miénk, és melyet senki el nem ragadhat tôlünk, hogy elfogadjuk, vagy visszautasítsuk, hogy fellázadjunk, vagy beleegyezzünk, hogy igent mondjunk, vagy nemet egész életünkre, bármik legyenek is a külsô kényszerek, bármik legyenek is a belsô meghatározottságok és feltételek. Ez a szeretet szabadsága! Az ember így szeretetre hivatott, de vissza is utasíthatja a szeretetet: ez a bűn.[7] A bűn mindig rosszminôségű szeretet, önzéssel kevert szeretet vagy a szeretet egyenes visszautasítása, méghozzá egész életünkön át. Bűn, ha vonakodunk, hogy a végsôkig elkötelezzük magunkat a teremtésben való együttműködésre (lustaság), vagy ha eltorzítjuk a teremtést (érzékiség), vagy ha önmagunkért teremtjük meg magunkat, testvéreinkrôl megfeledkezve (önzés, kevélység). Bűn, ha nem merünk kockázatot vállalni életünkben, hogy azt átadjuk szeretetben a másiknak, és így új életek támadjanak (innen a családok megannyi bűne). Mert aki szeret, az mindig életet ad a másiknak és másoknak. Bűn, ha visszautasítjuk elkötelezettségünket a világ Teremtésében, vagy ha kiforgatjuk ezt a Teremtést, azzal, hogy saját hasznunkra fejlesztjük (a munka minden bűne, a legtágabb értelemben). Bűn, ha visszautasítjuk az Isten-szeretet bevonulását életünkbe, hogy azt magáévá tehesse, és általa elérje testvéreinket és a világot (Jézus Krisztusnak való megnyílás és Vele való kapcsolatok hiánya). Bűn, ha nem akarjuk elismerni, hogy Isten mindenki végsô célja, mindenegyesé, mindenkié és a világé, és visszautasítjuk imádását. Bűn, ha magunkat tesszük istenné Isten helyett azzal, hogy megállunk önmagunknál, ha magunknak tulajdonítjuk el, ami másoké és Istené. Ha magunkat tesszük középponttá, tehát megfosztjuk központjától az emberiség és a világegyetem felemelkedését, és e téves orientációval egyenetlenséget szerzünk a világban. Mindezen visszautasítás elrontott szeretet, ezek megbuktatják az embert és a világot, kívül helyezik az Atya tervén, mely mindenek egybegyűjtése szeretetben. Mert a világban csak két nagy erô van: egyik a hajtóerô Isten és a többiek felé, és ez a szeretet; egy visszahúzó erô önmagunk felé, és ez az önzés, a kevélység és minden más bűn, melyek csak sajátos megnyilvánulásai az önzô magunkra visszahajlás folyamatának. A bűn Istent érinti Mert Isten terve a szeretet terve, mely csak szeretetben valósulhat meg, azért az ember elutasító magatartása, amellyel megtagadja, hogy benne teljesen résztvegyen, Istent ott ,,éri el'', ami Isten leglényege: a szeretet. A bűn nem más mint Isten szeretetének megsértése. De a megtestesülés eseménye miatt a bűn Istent is érinti azzal, hogy érinti az embert. Mert amióta Jézus Krisztus Önmagában megpecsételte az emberséget és az istenséget, amióta Általa Isten egyesült az egész emberiséggel, azt egészen magára vette, ha visszautasítjuk az emberség-test egy tagját, a Fôt utasítjuk vissza. Ha nem akarjuk szeretni az embert, Istent nem akarjuk szeretni: ,,Aki azt mondja, szeretem Istent, és nem szereti testvérét, az hazug'' (1Jn 4,20). Jézus Krisztus Maga mondta kifejezetten: ,,Amit egynek a legkisebbek közül tesztek enyéim közül, nekem teszitek''. Figyelmeztetett rá, hogy ítéletünk arra a szeretetre alapszik, melyet iránta tanúsítunk azzal, hogy szeretjük testvéreinket önmagukért: ,,Éheztem, és ennem adtatok; szomjaztam, és innom adtatok; hajléktalan voltam... börtönben voltam, stb.'' (Mt 25,31-46). Egyesek azt mondták: de hiszen Jézus az ,,övéirôl'' beszél, azokról, akik elismerték, akik hisznek benne és lelkiismeretesen szolgálják. Ugyan, hát egy igazi apa tesz-e különbséget gyermekei között, azok között, akik viszonozzák szeretetét, és azok között, akik nem veszik észre és visszautasítják! És Jézus Krisztus, vajon feltétellel szerette-e és mentette meg az embereket? Nem, szeretetének foglyaként mindenkinek átadta magát kivétel nélkül. ,,Az övéi'', ez mindig minden idôk minden embere. Soha sem Isten utasítja el az embert. Nem teheti, már nem lenne végtelen Szeretet; az ember utasíthatja el Istent. Csak egy lehetôsége van az embernek önmaga megvalósítására: a szeretet. Szeresse Istent minden erejébôl, és ugyanígy az embereket. Ez a két út azonos és elválaszthatatlan. mondotta Jézus Krisztus. A bűn minden embert érint és az egész Teremtést Tudva, nem-tudva az emberek egybekapcsolódnak. Összetartoznak, függnek egymástól. Nem válhatnak önmagukká csak a többivel egyesülten, mint egy test tagjai. Egy test: az Emberiség. Ez a szolidaritás két irányban fejlôdik. Használhat az embernek, vagy árthat neki. Az a tag, mely a testben szeret és kibontakozik, újraéleszt minden más tagot. Az, amely a szeretet akadálya, nem csupán önmagát teszi tönkre, hanem az egész testet gyöngíti. Minden nem-szeretet, vagyis minden bűn, az egész emberiséget érinti. Ezért, amikor bűneinket megvalljuk, megvalljuk Isten elôtt és minden tegnapi és mai ember elôtt. Az ember lényében és tevékenységében az egész teremtéshez kapcsolódik. A világegyetemben elkötelezetten építi azt, de vissza is foghatja, gátolhatja is fejlôdését, vagy elfordíthatja céljától, és ezáltal bizonyos módon beleírja a bűnt a Teremtés szívébe. Például: vegyünk egy épületet, amelyet rosszul építettek föl, szakmai lelkiismeret, lényeges hitelek nélkül, amelyekbôl ,,lefaragtak'' jövedelmük növelésére, az építkezési szabályzatok hiányossága miatt stb. A lakások túl kicsinyek, túl hangosak, rosszul tervezettek, csúnyák, stb. Ez visszahat a lakók magatartására. Amikor ezt vagy azt az erkölcsileg kifogásolható aktust teszik, ki mérheti le felelôsségüket, összehasonlítva azok rejtettebb, de nem kevésbé reális felelôsségével, akik közelrôl vagy távolról beledolgoztak az építésbe, és bűnüket kôbe vésték? És nem csupán ez vagy az az ingatlan fogadhatja így be és sokszorozhatja így meg az ember bűnét, hanem egész negyedek, városok; osztályok, iskolák és fakultások; gyárak és vállalkozások... de a munkaszervezés is, szabályzatok, törvények, minden rendű intézmény, mely az embernek a társadalomban való életét mintázza. Így az ember által a bűn csakúgy, mint a szeretet bele van ágyazva az egész Teremtés szívébe. A Teremtés táplálja az embert, segíti, vagy akadályozza fejlôdését, alkalom bukására. És ezért, szintén az ember által, a megmentô Jézus Krisztusnak a megváltandó Teremtés szívébe kell elvinnie a Megváltást: ,,A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem a miatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsôséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig'' (Róm 8,19-22). A kollektív bűn Azt mondják, hogy a mai emberek és fôként a fiatalok már érzéketlenek az egyén elleni bűnök iránt, de ezzel szemben jobban érzik minden testvérükkel közös felelôsségüket a közösség bűnei miatt, amelyek agyonnyomják az emberiséget. Abban a mértékben, ahogyan nem feledkeznek meg személyes bűneikrôl, tesznek tanúságot érettségükrôl. Honnan van: a munkanélküliség, az alacsony bérek, a kunyhók, az analfabétizmus, az ijesztô gyermekhalandóság bizonyos országokban, a világszintű éhínség, az általános fejlôdésben való elmaradottság, a háború? Önzésbôl, kevélységbôl, nyereségvágyból, az emberek mindenféle bűnébôl. Mindezek a csapások a bűnök gyümölcsei: a bűnök halmazának, az összefüggô bűnöknek, a bűnök láncolatának eredménye. És ezért az egész emberiség felelôs. Mi az én felelôsségem, mindenegyesé, ebben a tragikus kollektív műben? Senki sem tudja, csak Isten, aki látja helyünket ebben a hatalmas, tegnapi és mai emberiségben. Isten, aki látja, mik vagyunk, és miért vagyunk ilyenek, mit kaptunk, és mik az akadályok életünkben. Isten aki látja aktuális, jelenlegi helyünket a világ építésében és elkötelezettségi hűségünket testvéreink közepette. Egyedül Isten mérheti le, jóval túl erkölcsi magatartásunkon, a szeretetet mérheti le, amely éltet minket. Mi csak azt tudjuk, hogy felelôsek vagyunk, és ami nem szeretet az iletünkben, az sajnos soha el nem vész, hanem titokzatos úton, melyet majd késôbb ismerünk meg, találkozik testvéreink szeretetlenségével, és ebbôl adódnak azok a borzalmas közösségi bűnök, melyektôl szenvedünk. Együtt vagyunk felelôsek, együtt kell küzdenünk a megváltásért. Kétfajta szenvedés van a világban Kétfajta szenvedés van a világban: az, amely a természet szívébe van írva, és amely fájdalmas titok; az, amelyet az emberek tettek hozzá, és tesznek hozzá mindennap az elôzôkhöz a bűn által. Ez utóbbi megmagyarázható. Tény, hogy még az ember megjelenése elôtt létezett a rossz a világban. Nincs a természetben haladás küzdelem, szenvedés és halál nélkül. Miért kell a búzaszemnek szétszakadnia, elrothadnia, meghalnia, hogy kalász szülessék? Miért kell az állatnak, hogy éljen és fennmaradjon, verekednie és ölnie? Miért nem fejlôdhet a föld, maga a világegyetem csak borzalmas és gyilkos összehúzódásokon át? Miért vonja meg magát a Teremtés az embertôl, mintha bosszút állna fokozatos meghódításáért? Nem tudom, senki sem tudja. Ha nem volna Jézus Krisztus, fellázadnék. És itt az a szenvedés, amit az emberek raknak egymás nyakába. Ez még jelentôsebb szenvedés, borzalmasabb és tragikusabb az embernek, mert tudja, honnan jön, mert elkerülhetné, és ezzel szemben néha úgy látszik, mintha élvezettel megsokszoroznák. Ezt a szenvedést a bűn hozza be a világba, kezdve a szomszéd érzékenységének kis megsértésétôl egy gonosz szóval, egészen azon mérhetetlen szenvedésekig, melyek a fenti közösségi bűnökbôl származnak, nem említve a szeretet hiányosságait az egyenetlen családokban, a viszálykodó emberi közösségekben, a munka világának rabszolgaságában, stb. stb. Nincs egy bűn sem, legyen bármily kicsi, bármily rejtett, melybôl ne származna szenvedés, mert rendetlenséget és diszharmóniát visz oda, ahol rendnek és harmóniának kellene uralkodnia, önzést vagy gyűlöletet oda, ahol a szeretetnek kellene diadalmaskodnia: ,,Ezért, amint a bűn egy ember által lépett a világba, s a bűn miatt a halál, és így a halál minden emberre átterjedt, mert mindnyájan bűnbeestek...'' (Róm 5,12). Ne tévedjünk, végtelenül több ember hal meg világszerte éhen vagy háború következtében, mint földrengés vagy kataklizmák miatt. Sokkal több gyermek tűnik el az elemi gondozás hiánya, mint ,,természetes'' betegségek miatt. Az ember borzalmasan tudatnélküli módon él, hacsak nem képmutató, amikor Isten felé fordul, Ôt vádolja, és számon kéri rajta a természet okozta szenvedéseket, és megfeledkezik azokról, melyeket maga visz mindennap a világba, és amelyeket korlátozhatna, majd eltüntethetne szeretettel. És ne mondjuk, hogy Istennek kellene közbelépnie, hogy megakadályozza az embereket abban, hogy egymásnak rosszat tegyenek. Nekem nem kell varázsló-isten, boszorkány-isten, aki engem távolról vezérelt bábbá változtatva vezetgetne, aki minduntalan közbelépne életemben, megakadályozná, hogy rosszat tegyek, megóvna attól, hogy megsebezzem magam, azt engedné csak tennem, ami nem veszélyes, kiválasztaná utamat, óvatosságot kívánna meg, megzabolázná lendületemet... Olyan Istent sem akarok, aki kivetne a kocsiból abban a pillanatban, melyben az másikkal ütközne össze, vagy csodálatos módon ejtôernyôt növesztene hátamon, amikor a repülôgép lezuhan. Ugyan már! Kockáztatni akarok, szabad akarok lenni, és az én erôfeszítésem végén akarok nyerni. Ez nem kevélység, ez csak, hogy az akarok lenni, akinek lennem kell: ember. Nem utasítom el Istent, szeretetére van szükségem. Ezt kérem Tôle minden erômbôl, de tudom, az ô szeretete nem veszi el, hanem megadja szabadságomat. A csodatevô-isten nem a mi Istenünk, a miénk Atya, vagyis szeret, és aki eléggé szereti gyermekét ahhoz, hogy megkockáztassa a bűnt és a bűn következményeit, de mindvégig szereti, vagyis addig, hogy sohasem nyugszik bele abba, hogy egyedül hagyja szenvedésével. A szenvedés rossz Minden szenvedés önmagában rossz. Nem fogadhatom el, hogy magyarázatot keresve, mintegy ,,Istent mentegetve'' azt mondják, hogy jó. Hiszem, hogy tökéletlenség, és mindig is az marad. Az ,,új égen és új földön'' már nem lesz szenvedés és halál. Isten majd ,,megosztja az emberek sátorát, velük fog lakni, azok pedig az ô népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükrôl minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt (Jel 21,3-4). Nem hiszem, hogy Isten azért ,,küldi'' a szenvedést az embernek, hogy ,,büntesse'', vagy ,,javára'' fordítsa. Nem fogadok el olyan szeretet- Istent, aki kínoz minket, hogy jobbá tegyen. Maga az ember méri önmagára bűne büntetését. Azzal, hogy eltéríti irányából a Teremtést, nagyon kemény szenvedést bocsájt önmagára és testvéreire. Nincs arra szükség, hogy Isten hozzátegyen. Amikor egy kisgyerek az utcán elengedi papája kezét, szalad, elesik és megüti magát, sokszor utoléri papája, és megpofozza. Ez a fölös szenvedés már fölösleges; elég a gyereknek, hogy megütötte magát, az a büntetése. Az apa felizgatta magát, elragadtatta magát. Ez tökéletlenség. Isten nem indul haragra rosszalkodó gyermeke ellen, nem üti meg. Ellenkezôleg, majd látjuk, ahelyett hogy megütné, segít viselni szenvedését. Nem fogadom el a földre leboruló keresztényeket, akik szenvedéseikben ,,Isten akaratát áldják''. Nincs szükségünk beletörôdött emberekre. Egyenesen álló emberek kellenek, akik küzdenek a szenvedés ellen. Ha pedig a szenvedés, amely önmagában rossz és az is marad, nem akar engedni, akkor felhasználják Jézus Krisztus által és vele, hogy jóra fordítsák. Így a tűzbe vetett használhatatlan szemét meleggé és világossággá válik. A szenvedés ,,javítható'' rossz Már emberi szinten is fel tudja használni az ember a szenvedést. Felhasználhatja növekedésére. Az alpinista, aki szándékosan kockáztatja életét a hegymászásban, szenved hidegtôl, éhségtôl, fáradságtól, úgyhogy valóságos kálváriára megy fel, de a csúcsra úgy ér, hogy gazdagította erôfeszítése és szenvedése. Ha erôfeszítése és szenvedése erejének határáig ér, emberbôl hôssé válik. Ha viszont helikopterrel viteti fel magát a hegy csúcsára, eléri célját, de nem változott meg. Az ember azzal haladja túl önmagát, hogy vállalja a szenvedést! Valemennyiünknek utat kell bejárnunk, életünk útját. Ez tele van szórva nehézséggel. Együtt kell meghódítanunk egy világot. Erôfeszítéssel és küzdelemmel hódítjuk meg. Ellenáll az embernek, fellázad, de ha helytállunk, megnövekszünk a küzdelemben. Mondottuk, Isten nem adott nekünk kész világot, hanem készítendô világot. Ha ezt tesszük nehézségek közepette, akkor válunk emberré. Az a fiú, akinek útjából a szülôk elhárítanak minden akadályt, nem erôsödik meg, nem lesz emberré. A mi Istenünk soha sem lesz számunkra olyan apa, aki veri gyermekét, de olyan sem, aki ,,totojgatja''. Azért, úgy hiszem, Isten nem akarja a szenvedést, de, úgy mint a bűnt, kénytelen ,,nehéz szívvel'' a szenvedést is megengedni, különben nem szeretné hiteles valósággal gyermekeit. Isten nem alkotott tökéletes embert és világot. Az embernek ezzé kell válnia: ,,Legyetek tökéletesek mint a ti mennyei Atyátok tökéletes''. Küzdenie kell, hogy ezzé váljon a világ. Nem egyedül, az lehetetlen, hanem Krisztussal, mert Isten nem törôdik bele a szenvedésbe; ennek legnagyobb bizonyítéka Jézus Krisztus: aki mindenestül elkötelezte magát a szenvedés és halál elleni küzdelemben. Nála nélkül nincs csak kétségbeesés; Vele, remény és gyôzelem. Ez a Megváltás titka. A Megváltás titka Az Atya az ember-gyermeket kezdettôl, mindöröktôl Fiában gondolja el. Isten terve egyetlen, nincs elôbb kudarc, majd ,,új bekezdés, kijavítás''. A Megváltás épp oly ,,eredeti'', mint a bűn és a szenvedés, de az idôbe ágyazódik be Jézus Krisztus élete és kínszenvedése által. Mi a megváltás titka? Nem más, mint a világegyetemnek visszaterelése a végleges kibontakozás, az isteni szeretet útjára Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által. Krisztus végsô gyôzelme ez a bűn, a szenvedés és a halál fölött: így viszi végsô gyôzelemre a tôle alkotott embert, emberiséget és világegyetemet. A legyôzésre váró akadály a történelmen át a bűn, vagyis a szeretet hiánya, a szenvedés és a halál. Hogyan gyôzi le ezeket Krisztus? Hogyan menti meg Jézus Krisztus az embert és a világot? Szükséges volt, hogy Jézus Krisztus ,,magára vegye'' az emberek minden bűnét, hogy küzdjön ellenük és csökkentse azokat. Ô pedig végtelenül tiszta, nem érinthette bűn. Megint csak a szeretet világíthatja meg ezt a misztériumot. Aki hitelesen szereti barátját, házastársát, az feltétlenül szereti. Elfogadja úgy, ahogy van, gazdagságaival és tökéletlenségeivel, sôt bűneivel is, ha bűnös. Aki szeret, nem bontja fel a szolidaritást barátja bűnével, éppen ellenkezôleg. A bűnös felé jön, befogadja, és befogadván, vele együtt bűnét is befogadja: nem csupán nem ítéllek el, hanem veled hordozom bűnödet. Jézus, amikor eljegyezte magát minden emberrel, így engedte, hogy elborítsák bűneink. ,,Ô, aki nem ismerte a bűnt, mondja szent Pál, bűnné lett értünk'' (2Kor 5,21). Egy bűnünk sem idegen számára, legyen az akár személyes bűnünk, legyenek akár azok a borzalmas közösségi bűnök, melyekrôl szóltunk. Mert az ô szeretete végtelen, mert minden embert elér, mert jelen van számukra Megtestesülése által, anélkül, hogy egyetlen bűnt elkövetett volna, szabadon és szolgálatra készen fogadja be önmagába az emberiség hallatlan küzdelmét a szeretet körüli hibák ellen az idôkön át. Aki az undorodásig átérezte barátja bűnét, változatlan hordozva a szeretet sebét iránta, az megsejtheti Jézus agóniáját. Szívéig hatolt a szeretet, oly mértékben szorongatta, hogy könyörgött az Atyának, szabadítsa meg ettôl a tragikus szembesüléstôl, a földön fetrengett, és vérrel verejtékezett. De nem engedte el az embert, nem tagadta meg szeretetét: mégis szeretlek, testvérem vagy, nem ítéllek el, ellenkezôleg, jobban szeretlek, szolidáris vagyok... és mindent vállalok. Az is szükséges volt, hogy Jézus magáévá tegye a világ minden szenvedését: azokat a szenvedéseket, melyeket azért visel az ember, mert folytatódik a világ Teremtése, és megadja ezeknek teljes értelmét. Vállalja az abszurd, ostoba szenvedéseket, a bűn szennyes gyümölcseit, hogy kijavítsa és szolgálóvá, hasznossá tegye azokat. Hogyan? Háta nem volt elég széles, hogy elbírjon minden ostorcsapást, homloka nem volt elég hatalmas, hogy elég tövist fogadjon be. Jézus Krisztust kínszenvedésében megkínozták, majd megölték, de nem borzalmasabban, mint az emberek ezreit és ezreit a korokon át és még nemrégen is a koncentrációs táborokban. Hogyan gyűjthette magába az egész emberiség minden szenvedését kezdettôl? Ezt egy nagypénteken értettem meg. Egy beteg gyermeket látogattam. Az orvossal egyszerre értem oda, az helyben kis sebészi beavatkozást határozott el. A gyereket egy széken az ablak közelébe vitték. Mamája mellette volt, válluk, arcuk érintkezett. Néztem a jelenetet. Valahányszor az operáló orvos vágott, a gyermek fájdalmas gesztusát az anya azonos gesztusa kísérte, mikor a gyermek a fájdalom kiáltását fojtotta el, a mama ugyanazt a szenvedô kiáltást fojtotta el. Amikor az operáció véget ért, gyorsan le kellett fektetni a kislányt, mert nagyon sápadt volt, majdnem rosszul lett... és nagyon gyorsan le kellett fektetni a mamát, mert nagyon sápadt volt, és majdnem rosszul lett. Akkor egy perc alatt megértettem: aki szeret, együtt szenved azzal, akit szeret. Ez Jézus Krisztus igazi kínszenvedése: nem csupán az ostorcsapások, nem csupán a keresztút, mások hasonló kínokat szenvedtek el, hanem a szeretet kínszenvedése. Jézus Krisztus, mivel végtelenül szeret minden embert, mindenkire figyel, tökéletesen jelen van Megtestesülése által, látta, ismerte, átszenvedte valamennyi szenvedést. És mindezt, valamint az emberek minden bűnét hordozva ment végig keresztútján. Keresztje az a fakereszt, de legfôképp az a mérhetetlen kereszt, mely az emberi történelemben emelkedik. Amikor végül ráerôsítették a fára, és ott függött ég és föld között, amikor elszenvedte emberi halálát, akkor minden testvérének halálát fogadta be szeretetbôl. Nem tudta megvédeni magát ettôl a szeretettôl, és ,,meg nem nyitni szívét'' minden embernek. Valóban szeretetének ,,áldozata'' volt. Megtestesülése sikerült, beletestesült az egész emberiségbe. A Kálvárián Benne egyesülve gyűlt össze minden ember. Teljes Teste volt ott keresztre szegezetten. Akkor Ô, a legelsô minden testvér között, az Emberfia, ennek a nagy emberiség-testnek a feje, totális tudat és szabadság, végtelen szeretet, borzalmas magányosan megragadta saját szenvedéseit és életét, megragadta Teste minden tagját, az emberiséget és a világegyetemet, bűneiket, szenvedéseiket és halálukat, és nagy kiáltással mind átadta Atyjának: ,,Én kezedbe ajánlom lelkemet!'' Lelkét az egész emberiség ,,gazdagította'', az elmúlt, a jelen és az eljövendô. Az egész embert, az egész emberi történelmet és az egész teremtést irányította vissza a szeretetben az örök Szeretet felé. Ez volt a világ Megváltása! Mert három napra rá az Atya visszaadta Fiának életét és Benne az egész emberiség életét, de megtisztult életet, melyet megújított a szeretet, új életet, mely most az örökkévalóságig fakad. Nem a szenvedés ment meg, hanem a szeretet A vallási irodalomban hemzsegnek a kétes értékű szövegek, melyek Jézusban a szenvedését dicsôítik, mely megmenti a világot, vannak ,,a keresztnek lelkiségei'', melyek olyan magatartásokat és gesztusokat gyakorolnak, melyek talán nagylelkűek, de sokszor egészségtelenek. Az embereknek beletörôdött keresztények képét nyújtottuk, akik odahajtják hátukat a sors csapásai alá, és kortársaink felháborodtak. Elfordulnak tôlünk, pedig csak mi menthetjük meg a szenvedéssel és a halállal szembeni kétségbeeséstôl az embert. Jézusnál nem a kiontott vér menti a világot. Az Ószövetségben állatokat áldoztak fel, és az Írás azt mondja, hogy Isten megutálta, megundorodott a hit ezen durva megnyilvánulásaitól. Nem a szenvedés ment meg, hanem a szeretet. A szenvedés rossz, még a Megváltás után is. Azért mert az Egyház liturgiájában merészen azt mondja: ,,Boldog bűn, mely nekünk ily Megváltót érdemelt!'', az Egyház ezzel még nem szentesíti a bűnt. Ha Jézus Krisztus fel is használta a szenvedést, mint alkalmat a megváltásra, mégsem tulajdoníthatunk a szenvedésnek mágikus hatalmat, nem törôdhetünk vele, nem kereshetjük, nem idézhetjük elô. Jézus Krisztus nem kereste a szenvedést és a halált. Nem lett öngyilkos, hogy megmentse az embereket. Földre jöttének nagy eseménye közepette megélte ,,kínszenvedését''. Letartóztatták, elítélték, megkínozták, kivégezték. Ez borzalmas esemény, mely Vele emberi történetében megesett, amint megtörtént más emberekkel is elôtte és utána. Nem próbált kimenekülni; mert akkor csodatevô Isten és nem a szeretet Isten-embere lett volna. Engedelmeskedett az eseménynek. Benne átadta teljes egészében önmagát, nem tagadta meg egyetlen pillanatának átélését sem. Amit rákényszerítettek kívülrôl, azt magáévá tette belülrôl, és amikor az emberek azt hitték, hogy erôszakkal veszik el életét, Ô fogta azt, és végtelenül szeretô mozdulattal szabadon odaadta. Szeretetének kitalálása volt az, hogy felhasználta, hasznosította ezt az eseményt, mely ,,rázuhant''; hogy hozzákapcsolta küzdô testvéreinek minden szenvedését és halálát, valamennyi ,,kínszenvedését'', az emberiség és a világ építésére; hogy ,,kijavította'' azokat a szörnyű és abszurd szenvedéseket, melyek a bűn tragikus hulladékai, és befogadván ezt az elviselhetetlen terhet, szeretetbôl ,,épp oly szándékossá tette, mint a bűnt.'' Megalkotta a szenvedésbôl és a halálból megváltásunk nyersanyagát. A végtelen szeretet, legyôzve a szeretet hiányát, Megváltássá lett. A szenvedés önmagában semmi, egyedül a szeretetbôl támadhat élet. A Megváltás nem fejezôdött be, az idôben valósul A Megváltás tökéletesen sikerült. Minden embert megszabadított, a teljes Teremtést visszahelyezte a szeretetbe. De Jézus Krisztus nem akarja az embert akarata ellenére, hozzájárulása nélkül megmenteni. Nem is teheti, mert akkor megsértené szabadságát, tehát méltóságát: ,,Mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi is sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk'' (Róm 8,24). Az embernek nem csupán át kell vennie és el kell fogadnia üdvösségét Jézus Krisztus kezébôl, de részt is kell belôle vennie, különben Isten az atyáskodó Isten volna, aki nem lehet. ,,Ha Isten fiai vagyunk, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Elôbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk'' (Róm 8,17). Jézus Krisztus gyöngéd tapintata, aki nem akar nélkülünk megmenteni, még tovább megy. Ahogy felelôsök vagyunk a Teremtés befejezéséért, úgy vagyunk felelôsök a ,,Megváltás'' befejezéséért is. Nekünk kell elvinnünk az üdvösséget az emberiség és a világegyetem szívébe. Jézus, a ,,fej'', életével elhozta a ,,test'' megváltását, ezt kell most naponta valóra váltani a ,,tagok''-ban. De amint a Teremtés és Jézus Krisztus megtestesülésének misztériuma nem válik teljessé az ember szabad beleegyezése nélkül, úgy a Megváltás misztériuma is csak mindegyikünk teljes és szeretô csatlakozásával lesz hatékony: ,,Testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl Testének, az Egyháznak javára'' (Kol 1,24). Ami még hiányzik Jézus Krisztus szenvedéseibôl, az nem a mi szenvedéseink, azokat már átvette, hordozta és felajánlotta. Most már önmagunkat kell szabadon átadnunk Neki és Benne, vele felajánlanunk a világ üdvösségéért. Hát akkor a keresztények ne értékeljék le Jézus Krisztus kínszenvedését jámbor megemlékezéssé. Valóban, a ,,Keresztút'' nem lelki gyakorlat gyöngéd lelkek számára, akik ráhajolnak a múltra. Az igazi Keresztút még nem fejezôdött be, mert két dimenziója van. Végigment rajta Jézus Krisztus, kétezer éve, Jeruzsálem útjain. Ma az egész emberiség -- Jézus Krisztus tagjai -- mennek a fájdalmas úton. Mennek az emberiség minden útján, a történelem, az idô útjain. A Keresztút áthalad a kettészakadt ember testén, megosztott szívén és szétforgácsolt lényén. Áthalad az egyenetlen házaspárokon, a széthullott családokon. Áthalad a munkán és a munka megszervezésén vagy szervezetlenségén, mely rabszolgává teszi az embert; áthalad a munkanélküliek sorain, a túl kicsi iskolákon, a kunyhókon, a kórházakon, a börtönökön, stb.; áthalad, ó mennyire! a fejlôdésben elmaradt országokon, a harcmezôkön... áthalad mindenütt, ahol szenvedés éri az embert, bármily kicsiny is, és megremegteti az egész emberiséget. A kereszt uralkodik a világon és az idôn, amint Jeruzsálem fölé magasodott. Mert megmarad a bűn, és szerteszét eloszlik maga is az idôben, mert a Megváltás folyamatos isteni tevékenység, szakadatlan szeretet-misztérium, mely addig tart, amíg az emberek történelme. A szabad és szeretô ember hogyan ágyazódhat be ebbe a misztériumba, hogyan élheti meg gyôztesként a gyôztes Jézus Krisztussal? Mentsük meg az embert és a világot Jézus Krisztussal küzdve a bűn ellen! Az elsô küzdelem, melyet vállalnunk kell, a bűn elleni küzdelem. Nem saját eszközeinkkel, de Jézus Krisztussal, mert Isten nem akart magunkra hagyni szeretet hiányunkban minket úgy, hogy szenvedést okozzunk önmagunknak és másoknak, egymást öldökölve vagy megsebezve, mint meghasonlott család elfajult fiai. Elküldötte Fiát, nem azért, hogy kényszerítsen arra, hogy többé ne vétkezzünk, mert ezzel megfosztana szabadságunktól, hanem hogy megszabadítson bűnünktôl azzal, hogy magára veszi, és így bocsánatot nyerjen bűnünk. Felújítjuk Jézus Krisztussal és Benne az ô megváltó gesztusát, azzal mentjük meg önmagunkat és mentjük meg testvéreinket. Tudatosan át kell adnunk Jézus Krisztusnak azokat a bűnöket, melyeket ô magára vett. Hogy átadhassuk, elôbb be kell ismernünk, majd el kell fogadnunk, hogy elkövettük. És nem csupán saját bűneinket kell felismernünk, hanem környezetünk bűneit, sok-sok ember bűnét -- kezdve a legkisebbtôl a legnagyobbik --, vagyis az emberiség bűneit, amelyekkel emberi életünk folyamán szükségképpen kapcsolatba jutunk. Mert ma már senki sem ,,moshatja kezét'' és jelentheti ki, hogy nem felelôs az emberiség drámai csapásaiért, a közösségi bűnökért. Mindenfelôl szorongatnak, szemünk elôtt folynak le, az emberiségbôl a szenvedés fájó jajkiáltásait sajtolják ki, melyek mélyén ezerszeresen felerôsítve Isten eredeti panasza visszhangzik: ,,Mit tettél testvéreddel?...'' Az érett kereszténynek ma jóval túl kell haladnia az egyéni kis bűnök szűkös felfogásán, a gyermekek számára készült lelkitükör hiányos betartásán. Egész életét kell becsületesen néznie, hogy felfedezze ott a szeretet-hiányokat, övéit és azokéit, akikért felelôs, akiknek felelôsségét hordozza, akik életének társai. Ismét találkozunk a keresztény embernek alapvetô követelményével, hogy teljesen élje életét. Azzal, hogy jelen van mindennapi történelmének valóságában, a napi történelemben, ott, ahová az Atya küldte és ott képes lesz felfedezni, átvenni, magáévá tenni a maga bűnét és a maga részét a világ bűnében. Minél inkább jelen van az életszerű környezetben, az emberi csuportokban, melyekbe természetesen beleágyazott, annál tudatosabban ,,elkötelezett'' a világban, mely övé, annál inkább testvéries minden környezô emberrel, ,,egy lesz közülük'', ,,ôk'' lesz, egyesülve örömeikkel, bánataikkal, gyôzelmeikkel, kudarcaikkal; vagyis, minél inkább ,,testet ölt'', annál inkább tudja felfedezni, befogadni és hordozni bűnét és testvérei bűnét. Másrészt, ismét Jézus Krisztus várja az embert napi élete sűrűjében, és ennek az életnek minden történelmi dimenziójában. A kínszenvedés óta, bármi legyen is saját bűnének vagy testvérei bűnének jelentôsége, az ember már nem eshet kétségbe. Vele szembesítve nincs már egyedül; titokzatosan jelen van a megváltó Jézus Krisztus. Csendesen várja az ember szabad válaszát megmentô szeretetére. Ez a válasz lényegében a hit aktusa: ,,Jézusom, hiszem, hogy a te szereteted erôsebb bűnömnél és testvéreim bűnénél. Hiszem, hogy nincs egyetlen bűn melyet ne tettél volna magadévá. Hiszem, hogy már elnyertük a bocsánatot, mert gyôzelmes szereteted csökkentette a rosszat, amint a tűz felemészti a rôzsét. De az én bűnömet és miliôm bűnét, ma szabadon neked adom és Veled, Benned átadom az Atyának, hogy tudatosan megkapjam kezedbôl az új életet, a tiszta szeretet életét, melyet a Kálvárián ,,Te visszaadtál az egész emberiségnek''. A kereszténynek mindennap meg kell élnie ezt a lelki magatartást, de hatékonnyá is kell tennie lépését a bűnbánat szentségével. Így kerül be a Megváltás újra az idôbe, az ember és a világ életébe. Küzdjünk a szenvedés ellen! Láttuk, hogy a megváltás nem csupán a bűn elleni küzdelem és a bűn legyôzése, hanem egyben küzdelem a szenvedés és a halál ellen, ahogy azt Jézus Krisztus erejével megragadta, s végtelen szeretetét ráhalmozva elfogadta. Mindaz, amit mondtunk bűneink felismerésérôl, azoknak a Megváltó Jézus Krisztusban az Atyának való átadásáról, nem volna érvényes, ha nem vennénk részt mi is abban a másik küzdelemben, mely másik újabb szempont üdvösségünk egyedülálló művének megvalósításánál. De mielôtt arra gondolna a keresztény ember, hogy viselje és felajánlja a szenvedést, küzdenie kell ellene. Ez abszolút kötelesség. Különben a keresztény ember az a ,,beletörôdött'' lenne, akit határozottan elítéltünk, mert szöges ellentétben áll az Isten akarta ember alapvetô méltóságával. Soha sem ismételhetjük eleget, hogy a szenvedés rossz, és hogy mindent meg kell tennünk határainak visszaszorítására. Itt helyezkedik el az ember Teremtésben való elkötelezettségének gondolata: a tudatos teremtmény fájdalmas és tragikus küzdelme a világgal és a világegyetemmel, melyet fokozatosan hódít meg; ez az egyedi és közösségi küzdelem kezdve a közvetlen ráhatástól a holt anyagra és életre, egészen a világban és a már átalakult emberiségben kifejtett valamennyi tevékenységig, mint a munka, a technika és mindennemű tudomány. Ez a politikai, gazdasági, társadalmi elkötelezettség az új emberiségért. Ez a tevékeny jelenlét a világ befejezésének hatalmas műhelyében, ahol minden ember váltja egymást, ahol akik szenvednek és meghalnak, az igazságos harcban elesett katonák, és ahol a haladást múló sikertelenségek árán kell megvásárolni, sebek és szenvedések árán, melyek lehetôvé teszik az egész emberiség haladását. Nem a szenvedés puszta elviselésével leszünk emberebb emberré, a keresztény sem így lesz teljesebben Isten gyermekévé, csak a szenvedés elleni küzdelme által. A világegyetem meghódításáért folyó akcióban kiontott vér, az igazságos társadalom megalapításáért, az ember felszabadításáért és fejlôdéséért, integrális fejlôdéséért... az ezekért ontott vér válhat egyedül megváltó erôvé. Mielôtt a beteg felajánlaná szenvedését, egész erejével küzdenie kell betegsége ellen; a dolgozónak küzdenie kell munkája szenvedése, kínja ellen, de a munka embertelen feltételei ellen is; a diáknak küzdenie kell annak nehézsége ellen, hogy megismeréssel ragadja meg a világot, de azon abnormális viszonyok, feltételek ellen is, melyeket ráraknak az emberre, melyekbe az embert belekényszerítik értelmének képzése, tudásának növelése érdekében stb. Minden szenvedés ellen küzdeni kell; a szenvedés ellen, mely a világ meghódításáért folytatott küzdelmében éri az embert, amely az ember önzésének gyümölcse; a következményszerű szenvedés ellen, mely az ember egyéni és közösségi vétkének a gyümölcse. Mentsük meg az embert és a világot Jézus Krisztussal, ,,felszabadítva'' a szenvedésben rejlô megváltó energiát! Ha sohasem szabad is beletörôdni a szenvedésbe, ha sohasem szabad is abbahagyni az ellene való küzdelmet Jézus Krisztussal, ha vissza tudjuk is szorítani -- és egyre inkább tudjuk majd sok esetben --, mégis el kell ismernünk, hogy részben mindig legyôzhetetlen marad, annál is inkább, mert az ellene való küzdelem újabb szenvedéseket szül. Ez a misztérium. És ez ítéli lázadásra és kétségbeesésre azokat, akik nem tudják, nem hiszik, hogy Jézus Krisztus kínszenvedése óta, minden szenvedés mélyén rendkívüli energia rejlik, amely képes felemelni a világot. Ez az energia a megváltásnak az ereje, vagyis Jézus Krisztus megváltó szeretetének végtelen ereje; az egység ereje a bűn által szétrobbantott ember számára, az egység ereje a nagy emberiség-testnek, amely a történelmen és a világegyetemen át létesül; a siker ereje a világnak, melyet állandóan rombol a szeretet-hiány; az élet ereje, mely mindörökre legyôzi a halált. De ez az energia rejtett erô, mely csak a hívô szemének nyilatkozik meg. Bebörtönzött erô is, melyet csak az ember szabadsága foghat meg és szabadíthat fel, csak úgy töltheti be szerepét. Az embernek a megváltó Jézus Krisztus elébe kell mennie, aki találkozót adott neki a szenvedés mélyén. A Megváltó szenvedése volt az, mielôtt az ember szenvedése lett. A Megváltó már megragadta, megélte, a magáévá tette. Áthatotta, átváltoztatta, dinamizálta szeretetének egész erejével, kijavította, hogy kegyelmi gesztusával átadja az Atyának. Mondottuk, hogy a szenvedés már pusztán emberi szinten is megnövelheti az embert, ha az, ahelyett hogy belenyugodna, szembenéz és megverekszik vele, és beleépíti azt emberi felemelkedésébe. A hívô egyúttal a saját lelki üdvösségét és a világ üdvözítését is szolgálhatja, ha leszállva az élet felszínérôl, hajlandó szenvedésében találkozni a szenvedô és gyôzelmes Krisztussal. Az ember már akkor elnyerte a megváltást, mielôtt még szabadon vállalhatta volna, ezért most mintegy menetközben kell átvennie azt Jézus Krisztus átlyuggatott kezébôl, és pedig nem ködös önkívületben, vagy kiagyalt szenvedésekkel, hanem a mindennapi életben vállalt teljes jelenléttel. Itt és nem máshol találjuk meg a minket megilletô részt az egyetlen és hiteles keresztúton, amely Jézus Krisztusé, és a feltámadásra vezet. A Megváltás, elfelejtett és eltérített energia Ma nagyon sokszor megfeledkezünk errôl a szenvedés mélyén rejlô energiáról. Az emberiség ostoba módon megfosztja magát a legnagyobb felszabadító, megújító, egyesítô, felemelô erôtôl. Az ember egyedül akarja magát megváltani, és egyedül akar világot építeni, anélkül hogy felszabadítaná a Jézus Krisztus által megszerzett szeretet erejét, amely pedig titokzatosan rendelkezésre áll a legkisebb szenvedés mélyén is. Enélkül az ember nem fordíthatja javára a megváltást az élet során. Ha nincs ott a szeretet kötôanyaga az építkezés valamennyi köve között, ,,hiába építi a házat'' (Zsolt 127), és a bűn óta ez a szeretet csak Jézus Krisztus tagjainak fájdalmas, de gyôzelmes erôfeszítése nyomán virágzik ki. Ne vesztegessünk el egyetlen emberi szenvedést sem, a megváltást csak ezzel tudjuk elhozni korunk emberei számára. A szenvedésben rejlô energiát sokszor el is térítették céljától. A szenvedést önmagában használták, megfosztották megváltó ,,tartalmától'', kiüresítették. Ilyenkor az ember magára maradt bajával, sokszor összeroskadt kiáltó igazságtalanságok súlya alatt, miután azt a tanácsot kapta, hogy ezeket a szenvedéseket ,,ajánlja fel lelke üdvösségéért''. Nem lehet visszataszítóbb lelki elferdítés. Nem arról van szó, hogy az embernek a szenvedéssel legyen randevúja, mert az rossz; hanem a szenvedô Jézus Krisztussal, túl a szenvedésen, amely ellen küzdött. Soha ne a szenvedést köszönjük meg Istennek, csakúgy nem, mint ahogy a bűnt sem, de köszönjük meg a megrendítô találkozást az Üdvözítôvel, aki a bűn ellenére, a szenvedés ellenére vár, hogy a bűn és a szenvedés elleni küzdelmének és gyôzelmének javaiból részesítsen mindenkor bennünket. Nem igaz, hogy ,,Isten jobban megpróbálja azokat, akiket szeret'', de igaz, hogy minél többet szenvedünk, annál inkább jelen van bennünk Jézus Krisztus. Ô ugyanis már elszenvedte és gyôzelemre vitte a mi szenvedésünket, és nem azzal gyakorol velünk figyelmet, vagy siet segítségünkre, hogy elveszi tôlünk a szenvedést, hanem módot ad nekünk rá, hogy szeretetének kegyelmébôl mi is gyôzelmet arassunk a szenvedés fölött és megváltó erôvel alakítsuk azt át. Szépen eljátszadozva megmarad a gyermek magában, míg anyja a szomszéd helyiségben dolgozik. Ha engedetlen, megüti magát és kiabál, akkor anyja odaszalad, hogy segítsen. Hibája ellenére ott van, figyelmesebb és szeretôbb, mint valaha. De elôfordulhat, hogy a gyermek fellázad fájdalma ellen, leveti magát a földre, veri a tárgyat, amely megsebezte, anyját is megütheti, aki segítségére jött. Akkor csak tovább szenved, és baja megmarad: ismét megütötte magát, de most már magára maradt bajával és sérelmével. Míg csak anyját nézi, aki vár rá, addig túllép szenvedésén, és karjába veti magát. Ezzel nem szűnik meg fájdalma, anyja azt nem veheti el, de amikor gyermekét viszi, baját is viszi, hordozza. Így a nagy szenvedés eltávolíthat Istentôl, vagy közelíthet Hozzá. Mert az ember visszautasíthatja Jézus Krisztust, aki ott van e szenvedés mélyén. Vádolhatja és ,,bosszút állhat'' Rajta. Vagy pedig meghallva szeretô hívását, minden erôvel csatlakozik Megváltója segítô gesztusához, engedi, hogy hordozzák, és felajánlja magát, engedve, hogy felajánlják. Így ott, ahol több a bűn, Isten jobban ott van, hogy magáévá tegye és megbocsássa; ott, ahol több a szenvedés, inkább jelen van, hogy hordozza és megváltsa, vagyis szeresse gyermekét. Vezessük célba embertársaink szenvedését! Mária elkísérte Fiát a keresztúton, ott állt a közelében a Golgotán, és bár nem ütötték, nem feszítették meg, mégis az Egyház társ- megváltónak mondja, Jézus Krisztussal együtt megváltónak. Mert csöndesen magáévá tette gyermekének minden szenvedését -- mint az az anya, akirôl már beszéltem --, Vele együtt hordozta és átadta. Drámailag tehetetlen volt, nem állíthatta meg a kínzást, de csodálatosan mindenható, hogy Fiával együtt megváltsa a világot. Ez a szeretet csodája. Ki nem volt még földresújtott, más szenvedése miatt tehetetlenül lázadó? Melyik orvos, ápolónô nem érezte még az emberi tehetetlenség borzasztó fájdalmát a halálraítélt beteg láttán? Melyik ember, küzdve az igazságtalanság ellen a maga környezetében vagy a világban, nem érezte meg a kétségbeesés kísértését erôfeszítéseinek látszólagos haszontalansága miatt? Kicsinyhitűek! Mennyi idôt vesztegettünk így! Miért nem megyünk el megváltó hatalmunk végéig, nem valamiféle mágikus hatalmat hozva elô, amikor ,,már minden emberi eszközt felhasználtunk'', hanem a szenvedés mélyére hatolva, de azt végtelenül meghaladva, akkor fedezzük fel az elásott kincset, amikor a legkevésbé sincs hozzá eszközünk, és akkor fogadjuk el az életet, amikor azt hisszük, hogy a halál vesz körül. Ismételjük meg: a mai életben kevés az olyan szemlélôdô, aki a szenvedés elleni küzdelem mélyére vetve el tud mélyedni a világ keresztjének lábánál. Kevés a tiszta szeretet önkéntese, aki az ismeretlen vagy megvetett Szeretet elébe menne, és aki egyesülne a megváltó Jézus Krisztussal, hogy sikerüljön a rossz elleni küzdelem, hogy veszendôbe ne menjen a szörnyű és haszontalan szenvedés, amely rázúdul az emberre és az emberiségre. A szenvedô másik ember elôtt, a megkínzott emberiség elôtt, felszólíttatunk, hogy társ-megváltók legyünk Máriával, aki tehetetlen és mindenható a kereszt lábánál. Haljunk meg mindennap Jézus Krisztussal, hogy Jézus Krisztussal éljünk Már volt alkalmunk hangsúlyozni, hogy a szenvedést önmagáért keresni rossz, sôt beteges dolog. Az ember nem okoz magának szándékosan szenvedést, hogy bebizonyítsa valakinek szeretetét. Persze, voltak valamikor szentek, akik, mondják, keményen vezekeltek, kemény szenvedést okoztak önmaguknak. Ez nem meglepô, semmivel sem inkább, mint azok a hôsi gesztusok, melyekre néha szerelmesek voltak képesek valamikor szerelmükért, amidôn életüket is kockáztatták veszedelmes bajvívásokban. Manapság -- jól tudjuk -- a szerelmes már más eszközökkel mutathatja meg szerelmét: befejezheti, elvégezheti tanulmányait, elkészülhet hivatására, vállalhat társadalmi elkötelezettséget, stb. Ez sokkal több lemondást és szenvedést igényel. Így van ez a keresztényekkel is. Néha megkívánják tôlük, hogy erôfeszítést tegyenek -- pl. a nagyböjti önmegtagadások --, de soha sem azért, hogy a szenvedést keressék... és azután felajánlják, hanem mindig azért, hogy hiteles kibontakozást érjenek el, egy adandó ,,több- létet''. Ténylegesen választani kell, lemondani valamirôl valami jobbért: megnyesik a rózsabokrot, hogy szebbek legyenek a rózsák. Soha sem a halált akarjuk, hanem mindig az életet; az életet választjuk, tehát a kibontakozást. Az Atya országa nem romokra épül. Tehát ne találjunk ki magunknak szenvedéseket, és ne menjünk el észrevétlenül a mindennapi szenvedések mellett. Számos korlátozás szándékos elfogadása, testi, szellemi, tevékenységi korlátok elvállalása, életünk és elkötelezettségünk személyekkel és eseményekkel szemben, miközben felépíteni próbáljuk az Atyától kívánt világot -- ezek mérik le szenvedéseink súlyát, valamint mélységesen mély életszerűségünk fokát. Aki mindig kényelmesen ülve marad az út szélén, és nem akar továbbmenni, nem szenved. Talán akkor szükségét érzi, hogy kavicsot tegyen cipôjébe, hogy maga szabja meg szenvedése mértékét. Ezek a szenvedések nem ,,értékelhetôk''. Ezeket nem tette magáévá Jézus Krisztus, ezekben nincs ott. Az ember szenvedésének és halálának hiteles helye emberi feladatának betöltése. Mert ez igazi halál. Idônket úgy töltjük el, hogy meghalunk a több életért. Aki meg akarja tartani, megôrizni magának az életet, elveszíti azt; csak aki mindennap elfogadja saját életének szándékos, önkéntes odaadását, az növekszik. Önmagunknak ez az átadása másoknak és másokért közvetlenül történik a személyek közötti kapcsolatban, vagy közvetve csoportokon, intézményeken keresztül, amilyenek a család, társadalom, gazdasági élet, politika stb. Ha ezeknek adjuk át magunkat, másoknak adjuk. Ez csak lemondás árán lehetséges, meg kell halnunk önmagunknak. Így például: nem szívhatom el cigarettámat, és nem adhatom ,,azt, az enyémet'' egyúttal másnak; nem bújhatok egyszerre papucsba a tévé elôtt, és nem mehetek ugyanakkor szakszervezeti gyűlésre; nem ,,hallgathatom magamat'', és egyúttal a másikat; nem vethetem ,,minden'' erômet az én elômenetelem ügyébe, és egyúttal nem küzdhetek a többiekért. Sajnos, énközpontiak vagyunk, istenné tesszük magunkat Isten helyébe. Kell is, hogy istenek legyünk, de Istennel és Isten által, Jézus Krisztusban, aki emberré lett, hogy minket istenné tegyen. Egész életünk legyen szűntelen erôfeszítés, hogy megszabaduljunk énközponti önmagunktól, Jézus Krisztus irányában, az emberek és az építendô világ által. Ez a radikális önmegtagadás, áldozat, az igazi napi aszkézis: meghalás önmagunknak, hogy jobban virágozzék az élet. Ez fájdalmas, de csodálatos állandó szülés. Jézus Krisztus elsôként kötelezte el magát a szenvedésre és a halálra az élet iránti szeretetbôl, magáévá téve egyszerre minden múlt és jövô emberi szenvedést és halált. A kereszténynek most már sajátmagának is önkéntesen bele kell mennie ebbe az egyetlen és totális kínszenvedésbe, passióba, a maga kis mindennapi passiójával. Azzal, hogy mindennap meghal önmagának, éri el Ôbenne az életet, az igazi életet, amely a kibontakozott, átváltozott, Istenbe emelt emberi élet, éspedig mindörökre. Földi életünk végén az utolsó szenvedések, az utolsó önmagunknak meghalás, ,,a halál'' csokra mindazon haláloknak, amelyeket életünk elsô napján kezdtünk meg; a legszebb, végsô és döntô alkalom számunkra ahhoz, hogy megérjük Jézus Krisztusban a megváltás misztériumát. Önmagunk utolsó átengedése a biológiai pusztulás éjszakáján át, beteljesedésünk utolsó aktusa, emberi felemelkedésünk utolsó állomása az átváltozás felé, a végsô felszabadulás minden korlátunktól, hogy elérjünk az életre. Kegyelem az embernek, ha tudatosan élheti meg ezt a végsô önátadást, kiüresedést, ha önkéntessé, szándékossá teheti végsô lehelletének ajándékát, és felajánlhatja az Atyának Jézus Krisztussal és Benne a világ üdvösségéért. Jézus Krisztus tehát azt akarta, hogy szüksége legyen az emberre Megváltása misztériumának megéléséhez, amint azt akarta, hogy szüksége legyen rá Teremtése és Megtestesülése misztériumainak megéléséhez. Elôször azzal, hogy felismeri bűnét és miliôje bűnét, hogy teljesen magáévá teszi, majd tudatosan felajánlja az Atyának Jézus Krisztus által; minden erejébôl küzdve a szenvedés ellen és felszabadítva a benne rejlô energiát a Megváltóval egyesülten; végül azzal, hogy elfogadja, hogy Jézus Krisztussal éljen át minden önmagának való meghalást egészen az utolsó halálig: így engedi a keresztény ember, hogy az Üdvözítô aktualizálja, újra bevezesse az idôbe a megváltás által megvalósított titkát. Az embernek naponta szeretô választ kell adnia az Üdvözítô kegyes szeretetére ahhoz, hogy megváltottak és megváltók legyünk együtt vele, már nem reménységben (Pál), hanem valósággal azért, hogy az egész emberiség és maga a világegyetem bemehessen az életre, mely az örök élet. A Feltámadás, vagyis a tökéletes öröm misztériuma A Megváltás titka a feltámadás titka is. A keresztút nem áll meg a sírnál, hanem folytatódik a halálon túl, és az örök élet kitörô örömébe torkollik. Jézus Krisztus a nagy legyôzôje a bűnnek, a szenvedésnek és a halálnak. Benne minden ember és az egész múlt, jelen és jövô emberiség meghalt és feltámadt: ,,Isten Krisztus Jézusban föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben'' (Ef 2,5-6). Nincs olyan személy, olyan bűn, életünk olyan pillanata, a világegyetem oly részecskéje, melyet ne érintene Jézus Krisztus gyôzelme. Semmi sem esik kívül mindörökre sikerült Megváltásán. Mindent összegyűjtött Magában, az embereket, az emberiséget, a világot. Mindent fölajánlott, mindent átadott, mindent ,,átvitt'' Istenbe, minden föltámadt. Ha akarjuk, életünk egy perce sem mentes a Húsvét ujjongó örömétôl. Az igazi keresztény nem élhet az örömön kívül. Krisztus örömre vitte, odatelepítette, és átadta az örömnek. Nem lehet életében igazi bukás, kudarc: sem a bűn, sem a szenvedés, sem a halál nem áthághatatlan akadály: minden a megváltás, a feltámadás nyersanyaga, mert ezentúl, minden bűne, szenvedése és halála középpontjában a gyôzelmes Jézus Krisztus várja. Ha szomorúak vagyunk, ez azért van, mert magunkra hajlunk vissza, magunk körül forgunk, kacérkodunk a halállal, és elzárkózunk az élet elôl. Ezért lehetnek meg együtt a legnagyobb szenvedések és a legnagyobb örömök, egymás mellett békés házasságban, közös megélésben. Az igazi öröm nem az együgyűnek hamis elégedettsége, aki nem éri föl emberi hiányosságait, nem a hamis misztikus ,,erényes'' beletörôdése, nem annak javíthatatlan optimizmusa, aki azt állítja, hogy ,,jobb nevetni, mint sírni'', hanem annak az embernek belsô nyugalma, mélységes békéje és sugárzása, aki, túl megtépett szívén vagy testén, túl testvérei és a világ szenvedésén, anélkül hogy ezekrôl megfeledkeznék, anélkül hogy ezeket tagadná, anélkül hogy elhagyná az ellenük való küzdelmet, minden erejével hisz a megszabadító gyôzelmében, és egyesülve küzdelmével, elválaszthatatlanul egyesül vele. Az az ember, aki így bement az örömbe, és ott megmarad, Krisztusban azzá vált, akit az Atya kíván, elérte igazi élô emberi alakját, teljesen kifejlôdött, mert egészen végigment a Jézus misztériumával való egyesülésen, nem csupán a teremtés misztériumában, nem csupán a megtestesülés misztériumában, nem csupán a megváltás misztériumában, hanem a feltámadás misztériumában is. ____________________ 7 A bűn soha nem valamely ,,szabályzat'' elleni engedetlenség. Az Egyház parancsai pl. csak normák, melyek a szeretet útján akarnak vezetni. Az Egyház pl. arra emlékeztet, hogy nem szeretjük Istent és nem engedjük, hogy Ô szeressen minket, ha nem egyesülünk Vele legalább évente egyszer. A bűn akkor nem valami parancs ellen való engedetlenség, hanem mellôzésével fogható módon bebizonyítjuk, hogy nem szeretünk (vö. 81. l.). ======================================================================== Nyolcadik fejezet: Istennel akarunk találkozni A modern világ emberei Istent keresik az éjszakában Igen, hisszük, a modern ember, a modern világ minden erejébôl Istent hívja anélkül, hogy tudná. Ez sokszor hosszú, szótlan hívás az individuális és kollektív tudatalattiban, de néha a szorongatott és elnyomott emberek heves feltörése is, akiket fojtogat a híres ,,fogyasztói társadalom'', melynek haszonélvezôi és áldozatai. Itt van többek között a fiatalok sajátos tiltakozása, akik, mielôtt érzéstelenítené és elfojtaná ôket a ,,birtoklás'' hatalma és súlya, világgá kiáltják a ,,lét'' iránti éhségüket, sokszor nem is tudják, mit akarnak létezési éhségükkel, és mik is szeretnének lenni. Összevissza, teljes rendetlenségben, lázadva minden ellen, ami látszólag korlátozza az embert szellemében, testében, páros életében és abban a vágyában, hogy magán túlhaladva addig ismeretlen kibontakozásra jusson. Itt a teljes szeretet örök keresése is, de az ún. ,,polgári'' kereten kívül, melyek szerintük korlátozzák, megölik azt: ezért követelik és élik a szexuális szabadosságot. Oly szeretetet keresnek, mely kielégíti éhes testüket, és nem veszik észre, hogy az éhség nem a testbôl ered, hogy az szellemi éhség a testen át. Innen azok a kísérletek is, hogy ,,más világra'' jussanak az alkohol, a kábítószer, a ,,beavatottak'' kultuszai segítségével, vagy egyszerűen más társadalmat alakítsanak ki, eredetiség és új kapcsolatok keresése útján, amilyen a hippik, beatnickek stb. jelensége. Józanabbul nézve, az új társadalom építésének realista erôfeszítéseivel párhuzamosan ott a csüggedés is, de a mélységes kérdôjel is a folyamatos kudarcok láttán, amikor egyre inkább növekszik ,,az éneklô holnapok'' képe és vágya. Ezek az emberi szívnek kiszakíthatatlan vágyai: vágyódás igazságra, igazságosságra, felelôsségre, egységre, harmóniára, a világ békéjére... mindig újjászületô vágyak, és soha ki nem elégíthetôek, fôként nem manapság, miután az ember kevélysége, tudása és hatalma láttán egyre növekszik az aggodalom stb, stb. Ezért a modern világ emberei, fôként azok, akiknek nem kell szüntelenül harcolniok megmaradásukért, egyre kevésbé találják helyüket és az irányukat: szoronganak saját életük és a világ élete miatt. Nem csupán néhány kiváltságos gondolkozó, hanem egész emberi csoportok teszik fel aggodalmasan e lényeges kérdéseket: miért élünk? honnan az élet? hová tart? kik vagyunk? És ha van olyan szerencséjük, hogy nem altatja el ôket, mint valami kloroform, az anyagi javak bôsége vagy e javak zabolátlan kívánása, megtapasztalják, vagy megállapítják maguk körül, hogy e javak halmozása, ha még oly hasznos vagy jogos volna is, nem elégít ki. Homályosan próbálnak feljebb emelkedni, nagyobbá válni, szilárdabb és tartósabb világot építeni. ,,Mást'' keresnek, alapjában keresik a ,,lét'' és a ,,több-lét'' hiteles okát, célját. Úgy gondoljuk, hogy a civilizáció e krízisei a maguk lázadásaival, kereséseivel, szenvedéseivel az emberiség új születésének elsô fájdalmas összehúzódásai, görcsei. Az emberiség több tudatra jut el, és ez a több tudat, amely nagyobb felelôsség is, egyúttal a ma emberének rendkívüli elônye. Felnôtt ember kezd születni, és elsô kiáltásai szorongó hívások. Keresi eredetét és rendeltetését. Keresi Atyját. Miért fél némely keresztény? Minden teremtménye születésénél jelen van az Isten. Ismételjük, mindezen vágyon át, e tűrhetetlen ürességeken át, e távolléteken, e szorongáson át, Ô az, aki meghív, felszólít arra, hogy keressük azt, ami az emberen, a történelmen, a világon túl van. A megrendült ember szellemében, szívében és testében isteni eredetének nyomai mutatják hosszú zarándoklata útját léteforrásáig: a teremtô szeretet hívásai ezek, melyek az idôn túlról jönnek, hogy felszólítsák teljes kibontakozására, vagyis Jézus Krisztusban való isteni életre. Lehetetlen, hogy az ember elôbb-utóbb meg ne hallja ezt a hívást, hacsak nem ténylegesen ,,kifordult'', hiszen arra teremtették, hogy Isten gyermekévé legyen: ,,Szeretetbôl eleve arra rendelt, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk'' (Ef 1,5). Minden erônkkel hisszük, hogy Isten hívja ma az embert, és hogy az ember vakon és botorkálva, sokszor öntudatlanul keresi, honnan jön a hívás. A modern világ emberei Megváltót keresnek az éjszakában A változás mélységes akarásával sok kortársunk ténylegesen új embert akar teremteni, és új világot akar építeni. Vannak, akik naivul azt hiszik, hogy ez az új ember magától jön létre ,,természetes'' haladás végén. Mások meggyôzôdése, hogy akkor jelenik meg, amikor felszabadították minden ,,elidegenedéstôl'', melyek most akadályozzák haladását. Ismét mások azt vallják, hogy majd kibontakozik, mint az új társadalom gyümölcse, amikor megdöntötték a jelenlegi társadalmi, politikai, gazdasági intézményeit stb. De megint mások, egyre számosabban, aggódnak, mert nem látják létrejöttét, és kezdik megállapítani tehetetlenségüket. Valóban, a technika, a tudomány csodálatosan fejlôdik, de az ember nem változik. Hatalmas hiányosságok és megbocsáthatatlan késedelmek ellenére a kultúra néhány eleme és egy bizonyos anyagi jólét a társadalom új részlegeit éri el, a haszonélvezôk mégis mélységesen önmaguk maradnak, mohón egyre többet akarnak birtokolni, és mégsem ,,válnak többé''. Vannak országok, ahol már új intézményekkel helyettesítették a régieket, és a csalódott emberek ott is megállapítják, hogy az új rendszerben született fiatalok épp olyanok, mint az elôzôek. Továbbá mindennap felfedezzük a társadalmi kapcsolatokon keresztül, hogy az ember lényegében mindenütt ugyanaz, minden szélességi fokon, minden politikai rendszerben, minden gazdasági és társadalmi rendszerben, a fejlôdés minden fokán. Csökken, sôt szűnôben is van az a remény, hogy ismeretei, anyagi javai, az anyag, az élet és az embertársai fölötti hatalmának növekedése maga után vonja majd ,,erkölcsi'' értékének növekedését és azt az alapvetô több ,,létet'', amelyet annyira keres. Amely mértékben ,,gazdagodik'' az ember, annál veszélyeztetettebbnek tűnik. A benne levô rendkívüli erôk, a szív és az élet erôi, erôk, melyek kétségtelenül erôsebbé és finomabbá válnak, sokszor egyre kevésbé ellenôrizhetôk belülrôl. Egyre kevésbé egyesültek, kiegyensúlyozottak a ,,személy'' által. Sokan közülünk olyanok, mint a gyutacs nélküli gránátok; egyik napról a másikra felrobbannak, életük négyfelé szakad. Már nem tudnak magukon uralkodni. Nincs erejük, hogy ,,magukat'' megépítsék. Nem bírják, nem tudják, sôt, ami súlyosabb, sejtelmük sincs, hol találjanak energiaforrást, hogy összképet alkossanak a részletekbôl. Még az építés tervét sem ismerik. Amely mértékben növekszik a gyökeresen új ember és az új világ megteremtésének akarása, növekszik a zavartság is az ember természetét is az építendô világ természetét illetôen, azt illetôen, hogy mily eszközökkel lehet elérni, és növekszik a nyugtalanság a kivitelezésénél a tehetetlenség miatt. Vannak, akik akkor homályosan kezdik érteni, majd elfogadni, hogy az embernek tényleg szüksége van átalakulásra, megváltozásra, jóval azon túl, ahogy gondolták; hogy szívének folytonos forradalmára van szüksége, amit semmi más forradalom nem helyettesíthet. És akkor megpróbálkoznak a gondolat és tevékenység valamennyi cégérével, amellyel a történelem útján találkozunk. Azoktól várnak tant, eszményt, de még inkább a belsô átalakulás titokzatos ,,erejét''. De ezek a cégérek nem azok a szabadítók, akiket reméltek, és akikre szükségük van. Vannak, akik azért nem akarnak Jézus Krisztushoz fordulni, még eszükbe sem jut, hogy Hozzá fordulhatnának, mert úgy gondolják, Krisztus a sekrestyékbe zárt középkori kísértetek magántulajdona, akik még többé-kevésbé reverendában és apácafôkötôben járnak; csodára éhes gyermekek álmának személyisége; nagylelkű serdülôk lelkesítô lovagja; az öregek, betegek és vénlányok vigasza. És ha úgy gondolják is, hogy figyelemreméltó, kiváló ember, hogy gondolata, eszménye, még ha kissé misztikus és utópisztikus is, a lehetô legszebb, azt is gondolják, hogy övéi elárulták, és végeredményben, sajnos, mint a többi vezetô egyéniség, meghalt. Pedig meggyôzôdésünk, hogy az élô Jézus Krisztust keresi sok kortársunk anélkül, hogy tudná. A megszabadító Jézus Krisztust várják, hogy megújítsa az embert és a világot, sokkal szebbé, nagyobbá, lelkesítôbbé tegye, mintsem képzelik. Az ember nem tudja önmagát megmenteni, és ha csak a föld-szintén keres, téved és idejét vesztegeti. Csak azt hisszük, amit a Kinyilatkoztatásból tudunk: ,,Ez a Jézus az a kô, amelyet ti, az építôk elvetettetek, de mégis szegletkôvé lett. Nincsen üdvösség senki másban: mert nincs más senki az emberek közt az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne'' (ApCsel 4,11-12), kudarcaink megtapasztalása is ezt mutatja, és ezen a megtapasztaláson át a Szentlélek fejezi ki magát, és szólít bennünket. Hisszük, bár sokan az ellenkezôjét gondolják, hogy most van Jézus Krisztus órája, és félelem nélkül kell meghirdetnünk, feltárnunk Ôt, az igazi Krisztust, aki él és gyôzelmes, nem pedig a karikatúráját, sem tetemét. Kortársaink csak akkor fedezhetik fel ôt ragyogó igazságában, ha mi a keresztények, végre hitelesen találkozunk vele. Istent senki sem látta, de Jézus Krisztus kinyilatkoztatja nekünk Az ember Istent keresi. Az embernek Istenre van szüksége, de ki találkozhat Vele? Senki. Maga Jézus Krisztus mondta: ,,Istent soha senki sem látta'', de hozzáteszi: ,,Az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén nyugszik, Ô nyilatkoztatta ki'' (Jn 1,18). Íme! Nincs más lehetôség Isten látására, ismerésére, a Vele való egyesülésre, csak Jézus Krisztusban: ,,Én vagyok ,az' út, ,az' igazság, ,az' élet, senki sem jut az Atyához csak Énáltalam'' -- ,,Aki engem lát, látja az Atyát'' -- ,,Az Atya bennem van, és én az Atyában vagyok''... Jézus Krisztus e világba jött, hogy megmentse a világot. Rajta kívül nem lehet az embernek üdvössége: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ'' (Jn 3,16-17) -- ,,Tulajdonába jött... mindannak, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen'' (Jn 1,11-12). Az egész Evangéliumot idézhetnénk! Hiszünk-e a Történelem e központi eseményében, az Isten Megtestesülésében, amelyrôl az elôzô fejezetben elmélkedtünk? Hiszünk-e igazán Jézus Krisztusban, Istenben, aki az ember elé jött, hogy megmentse, és megmentse a világot? Hisszük-e, hogy Benne egyedül van az az erô, mely elérheti az ember szívét, és azt radikálisan átváltoztathatja? Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus misztériuma az idôben folyik, és hogy a mi Istenünk itt van, nálunk, velünk, bennünk éli életünket, és gyôzelmes az idôk végezetéig? És milyen kapcsolataink vannak Vele? Mert minden ezen fordul. Aki eltávolodik Jézus Krisztustól, aki szem elôl veszíti, az eltávolodik Istentôl, üdvösségétôl, vagyis teljes kifejlôdésének és a jobb világ hiteles építésének lehetôségétôl. Aki elveszíti Jézus Krisztust, mindent elveszít. Találjuk meg Jézus Krisztust! Jelenleg az Egyházban sok püspök, pap, szerzetes, laikus értekezik, hogy tájékozódjék, tanulmányozza, megvitassa, keresse a legjobb eszközöket a modern világ emberének evangelizálására. Tanulmányi heteket rendeznek, bizottságokat alakítanak, majd még nagyobb bizottságokat, új intézményeket alakítanak ki. Újítók új gondolatokat vetnek fel, forradalmi gondolatokat, technikákat, módszereket; kontestálók ,,vitatják'' ezeket, aktívák védik a ,,maguk'' mozgalmát. Ez jó, ez nélkülözhetetlen, de mi ennek a túláradó aktivitásnak a forrása? Vajon mélyebb találkozás Jézus Krisztussal, mely gyakoribb és hosszas találkozások gyümölcse? Mielôtt módszereket, szervezeteket, intézményeket, gondolatokat, sôt tanokat keresnének és védelmeznének, vajon van-e ,,nagy szeretet'', szenvedély valaki, Jézus Krisztus iránt, akit kettôs, történelmi és misztikus ,,dimenziójában'' szemlélnek? Közülünk a legforradalmibbak, a legkontestálóbbak vajon a legkontemplatívabbak-e, bennük legnagyobb-e a szenvedély Jézus Krisztus iránt? Mert ezen a kritériumon mérhetô le tiltakozásuk hitelessége. ,,Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen bölcselettel és hamis tanítással, ami emberi hagyományon... alapul, nem pedig Krisztuson. Benne lakik testileg az Istenség egész teljessége!'' (Kol 2,8-9). Azon személyek közül, akik összegyűlnek tanulmányozni, eldönteni, mi az ,,elôbbre való'', megszervezni az evangelizációt, -- mert azt mondják, hogy végeredményben errôl van szó, hány marad, aki tényleg Jézus Krisztust hirdeti? És mennyi idejük marad erre a fô feladatra? Ki az ma, aki Jézus Krisztust hirdeti, ahelyett hogy vitatkozna hirdetésének legjobb módjáról? Ki az közülünk, aki, mert ,,találkozott Vele'' és Vele él, megrendülten, átalakultan ettôl e napi szembesítéstôl, együttléttôl az Evangéliumban és életben, nem tudja már nem kikiáltani felfedezését, bizonyosságát, szeretetét, ahelyett hogy csak idônként elmormolja, bocsánatot kérve és elpirulva, ahogy szoktuk? Dicséretes változási szándékunkban nem kockáztatjuk-e, hogy nem vesszük észre a lényegest? Abban a vágyunkban, hogy jobban csináljuk, nem fojtjuk-e el Krisztus Lelkét tudós reflexiók, szervezeteink, taktikáink és technikáink súlyával? Nem hagyjuk-e meg kortársainkat éhségükben, akik pedig élô személyt, megmentôt keresnek? Az ô hívásuk nem arra szólít-e fel ma, hogy újra megtaláljuk Jézus Krisztust? Találkozzunk a teljes Jézus Krisztussal! Jézus Krisztus, mondottuk, Istennek Fia, aki kétezer éve eljött az emberekhez. De a ,,Nagy Krisztus'' is, aki szeretetében beletestesült az egész emberiségbe, és minden embert ,,tagjává'' tett. Ez Krisztus misztériuma, Teremtés, Megtestesülés, Megváltás és Feltámadás misztériuma, mely nem korlátozódik Jézus emberi történetének 33 évére, hanem fedi, felöleli az egész emberiség egész történelmét. Ezzel a ,,teljes Jézus Krisztussal'', két dimenziójában, a történelmi Jézus Krisztussal és a feltámadt Jézus Krisztussal, aki él tagjaiban és a világban, kell találkoznunk, különben súlyos kiegyensúlyozatlanság támad lelkiéletünkben, és ez meghiúsítja tanúbizonyságunkat. Ne ,,csonkítsuk'' meg Jézus Krisztust! Mondtuk azt is, vannak keresztények, fôként a múltban voltak, akik csak a történelmi Jézus Krisztussal találkoztak. Hozzá imádkoztak, szemlélték, próbálták utánozni. De Jézus Krisztus életük mellett azon kívül maradt. Ô volt a minta, melyet néztek és csodáltak, és próbálták visszaidézni gesztusait. Ezek a gesztusok gyakran néhány vallási gesztussá változtak, melyeket igen hamar ,,mágikus'' eszközöknek tekintettek az örök élet biztosítására. Úgy látszik, ez a spiritualitás csak állomás, mely megfelel a hit serdülô korának. Határesetben igazi hasadást vonhat maga után élet és hit között, amikor is az emberi élet egész szektorai, fôként a társadalmi élet, kívül maradnak az élô Krisztus befolyásán sokszor szenvedtünk oly keresztények miatt, akik életüktôl függetlenül ,,gyakorolták'' vallásukat. Pedig nem ismerhetjük meg hitelesen Krisztust, ha nem ismerjük tagjait. Nem szerethetjük hitelesen, ha nem szeretjük minden testvérünket, és ha életünk folyamán Krisztus misztériumának minden vonatkozásából részt nem veszünk Vele. Azok a keresztények, akik elfogadják a Fôt, Jézus Krisztust, de nem fogadják el teljesen tagjait és teljes misztériumát, megcsonkítják Jézus Krisztust. Ne ,,fejezzük le'' Jézus Krisztust! Korunk keresztényeinek nagy érdeme lesz, hogy fogható módon újra felfedezték a feltámadt Jézus Krisztus ,,misztikus'' méreteit, és elénk tárták a valóságot, hogy embertestvéreinkben, életünk és a világ életének minden eseményében hogyan találkozhatunk hitelesen vele, aki él. A felnôtt hitnek ez a nehéz, igényes, de lelkesítô életreváltása megadja az ember létének és a világ életének egész értelmét, és minden pillanatban Jézus Krisztus munkatársaivá tesz minket az Atya terveinek megvalósításában. De itt éppen fordítottak az elferdítés és tévedés veszélyei. Mivel a világ építése szenvedélyesen érdekli a mai keresztényt, azért könnyen megfeledkezik arról, amit késôbb majd ,,túlvilágnak'' nevezünk, annak, ami túl van ezen az építésen. Vagy pedig azt csak késôbbre helyezi, tologatja, mint egy rakéta legfelsô emeletét, melynek elôbb alapját kell szilárdra megépíteni, pedig ma már élni kell ebbôl a túlvilágból, amely ,,belsô túlvilág''. Különbözô utakon új és drámai hasadás jöhet így is létre az ember és a világ élete és a ,,keresztény'' élet között. Más kockázat, hogy a keresztény, akit lenyűgöz az emberekben és a történelemben élô Jézus Krisztus felfedezése, elhanyagolja, hogy mindenek elôtt a ,,történeti'' Jézus Krisztushoz menjen, és ôt szemlélje. Elfeledve arcát, észrevétlenül képtelenné válik, hogy ,,Ôt'' találja meg hitelesen az élet útján. Aki randevút ad a másiknak egy nagy világváros pályaudvarán, zsúfolt vonat érkeztekor, anélkül hogy bármikor látta volna azt, akire vár, hogyan fogja felismerni? Aki nem látta a ,,történeti'' Jézus Krisztust, nem vagy már nem közeledik Hozzá, hogy Ôt szemlélje, az nem tudja, vagy már nem tudja felismerni a többiekben és a világban. Könnyen lehet, hogy öncsalásban él, amíg csak rá nem jön, hogy az öncsalás már meghatározásánál fogva sem valóság, és ha öncsalás, akkor valami vagy... valaki nem is létezik. És akkor azt mondja: elvesztettem a hitet. Helyesebben mondaná: miután ,,szem elôl tévesztettem'' Jézus Krisztust, már nem tudom újra megtalálni. Jézus Krisztust ,,megcsonkítani'', Jézus Krisztust ,,lefejezni'': mindkét esetben arra ítéljük önmagunkat, hogy már ne Belôle éljünk. Többen közülünk így lettek, legalább életük egyik-másik pillanatában, különbözô utakon vagy tévedéseken át vértelen keresztények, talán holttestek. Mert aki nem találkozik Jézus Krisztussal, nem belôle él, önmagát ítéli halálra, és a halál művét készíti elô: ,,Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Amint a szôlôvesszô sem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szôlôtôn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem... Aki bennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek'' (Jn 15,4-5). Hogy sikerüljön életünk és a világé, találkoznunk kell Jézus Krisztussal, de a nagy, teljes Krisztussal. Tartsuk tiszteletben Jézus Krisztussal való találkozásunk helyét és idejét! Vajon elôbb a ,,történeti'' Jézus Krisztussal kell-e találkoznunk, majd miután ismerjük Ôt, Elébe menni, aki él egész életünkben? Vagy, ellenkezôleg, az emberek között kell-e felfedeznünk Ôt, Vele kell dolgoznunk, és azután felfedeznünk arcát az Evangéliumban? Vannak, akik ezt kérdezik. Mások ítélkeznek egymás fölött, kétlik kölcsönösen egymás hitét, fellebbezés nélkül elítélik egymást. Miért ez a vita? Jézus Krisztus, az Atya küldötte, az egyes embernek külön-külön vagy emberek csoportjának, életkoruknak és a történelmi korszaknak megfelelôen szeretetteljes találkozásokra ad alkalmat. De ezekre Szentlelke útján különbözô helyeket és idôket választ ki. Ezeket tiszteletben kell tartani. Nem az emberé ebben a választás, sem a teológusoké. Ha akarnunk kell is minden erônkbôl a Jézus Krisztussal, a teljes Jézus Krisztussal való találkozást, hogy eljussunk a kiegyensúlyozott és szilárd hitéletre, közben tiszteletben kell tartanunk mindenki útját. Jézus Krisztus csak lassanként nyilatkoztatta ki önmagát a történelemben: még ma is csak lassanként ismerteti meg magát azzal, aki keresi. Nem fontos a hely és a mód, tudjuk, hogy mindig párbeszédre, barátságra, mély átalakulásra és közös feladatban való egységre szólít fel így bennünket. Ismételjük, mit félünk? Mit félünk, miért kételkedünk korunk emberei szellemi, lelki útjának hitelességében? Több évtizede csodálunk sok fiatalt és felnôttet, akik fokozatosan testvéreik, fôként a legszegényebbek szolgálatába álltak. Társadalmi környezetükben elkötelezetten, hivatásukban, lakónegyedükben, embertársaik között, ahová szervesen beleilleszkednek, az Istenért küzdô apostoli életük folyamán lassanként felfedezték az élô Jézus Krisztust. Sokáig tartott, amíg azonosították, de akik tanúi voltak nagylelkű küzdelmüknek és szellemi, lelki felemelkedésüknek, nem kételkedhettek abban, hogy mindjárt, már tevékenységük kezdetétôl és annak mélyén Jézus Krisztus titokzatosan jelen volt. ,,Rosszhiszeműek'' lennénk, ha ezt nem ismernénk el, ha nem lennénk mély tisztelettel tevékeny életük iránt, hiszen szeretettôl égnek testvéreikért. De vajon ez volna az igazi ,,karitász'', vagyis szeretet -- aggódnak egyesek, akiket megzavar, hogy nyílhatnak rózsák jól elgereblyézett virágágyaikon kívül is... Igaz, találkoztunk olyan tevékeny keresztényekkel, akik nem rendszeresen, vagy egyáltalán nem voltak ,,gyakorló keresztények'' (mármint nem végeztek rendszeres vallási gyakorlatokat) keresztény életük kezdetén. Miért csodálkozunk? Vajon lehet-e felszeletelni a szeretetet? Csak egy szeretet van. Aki szeret, mindig elhagyja önmagát, megfeledkezik magáról a másikért, a többiekért, és minden hiteles szeretetnél Isten van jelen (1Jn 4). Ám vitatkozzanak a teológusok, tanulmányozzák munkájukban ennek a jelenlétnek a természetét. De attól ôrizkedjenek, és mi is, hogy kiadjunk vagy megtagadjunk testvéreinktôl keresztény személyazonossági igazolványokat. Az Evangélium megtanít arra, hogy nem szabad megbíznunk az elôre meghatározott kategóriákban. A Szeretet azokkal nem tud mit kezdeni! Masszív módon elénk áll a közel ötven éves Katolikus Akció pótolhatatlan hozama. Még nem fejeztük be -- talán el sem kezdtük -- annak a gazdagságnak felmérését, melyet korunk Egyházának nyújtott. Fôként a feltámadt Jézus Krisztus jelenlétének az a csodálatos ,,megtapasztalása'', ahogy közöttünk él, és kész teljes világosságában, de sokszor kínos homályban is kinyilatkoztatni önmagát mindazoknak, akik életükben elkötelezik magukat testvéreik és a világ építésének szolgálatára. Köszönjük meg a Szentléleknek, hogy így vezeti nemzedékünk embereit. Ami minket illet, egyforma erôvel hisszük, hogy Jézus Krisztus jelen van azoknál, akik magukat az életben elkötelezik, hogy kinyilatkoztatja magát nekik tevékenységük mélyén, és ott a Vele való -- nem várt -- egyesülés életére hívja meg ôket; de azt is hisszük, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ezek az emberek találkozhassanak Jézus ,,történeti'' arcával, hogy tudatosan élhessenek a teljes Krisztusból: ,,Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s ti gyökeret verjetek... a szeretetben. Akkor majd föl tudjátok fogni az összes szentekkel (keresztényekkel) együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, megismeritek Krisztusnak minden ismeretet fölülmúló szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével'' (Ef 3,17-19). ======================================================================== Kilencedik fejezet: ,,Veletek leszek az idôk végezetéig'' Az események ,,az ESEMÉNYBEN'' Minden élet és az élet minden pillanata, egy mozzanata Isten népe ,,szent történetének'', mely láthatóan gyűlt egybe az Egyházban. Ez a történet a világ kezdetével indult el, és csak az idôk végezetén ér majd véget, amikor Jézus Krisztus mindent beteljesített, mindent magába gyűjtött, embert, emberiséget, világegyetemet, és mindent felajánl az Atyának, hogy minden átalakuljon és véglegesen kibontakozzon a szeretetben. Minden esemény (illetve ,,tény'', ahogy a Katolikus Akció tevékeny tagjai mondják) bármely kicsiny is az ember életében, egy embercsoport életében, ,,benne'' van a történelem e lényeges eseményében, amely Isten eljövetele Jézus Krisztusban, hogy mindent egybegyűjtsön magában mint fôben. Mindezen eseménynek tehát felbecsülhetetlen értéke van, ,,tartalma'' vagy inkább, ,,bensô vonatkozása'' miatt. Krisztus misztériumának mozzanatai ezek, a misztérium az idôben folyik, és attól senki és semmi nem mentesülhet. Az ember minden egyes tényében megélheti a Teremtést, a Megtestesülést, a Megváltást és a Feltámadást. A Teremtést, mert amikor él, befejezi önmagát, és testvéreivel együtt befejezi a világot. A Megtestesülést, mert ha szeretetben csatlakozik Jézus Krisztus eljöveteléhez abban a percben, megengedi, hogy Ô magáévá tegye, magába vonja. A Megváltást, mert a bűn óta nincs az életnek olyan perce, mely ne kívánna küzdelmet, szenvedést, önmagunknak való meghalást. Ha Krisztussal éljük meg, ez a csata az önzés, a kevélység, a szeretetlenség ellen csak a Feltámadás gyôzelmét hozhatja, mert átviszi az élet e részecskéjét az életbe, az igazi életbe, amely örök. A keresztény, aki a hit által felfedezte Jézus Krisztust, aki minden élet mélyén él, így találkozhat Vele az eseményben, és élhet Vele misztériumában. Sajnos, meg is akadályozhatja, visszautasíthatja a találkozást és az egyesülést. Ki kell alakítania ennek a találkozásnak lelki állapotát, azzal hogy az ember hűségesen a hit szemével nézi az életet. De épp úgy, mint amikor az Evangéliumban akarja elérni az élô Jézus Krisztust, túl kell mennie a szavakon, az életben, ,,túl kell mennie'' az eseményeken, hogy elérje Ôt. A belsô túlvilág Mivel Jézus Krisztus mindent megragadott, mivel minden benne van az eseményben, minden életnek és az egész életnek van egy másik dimenziója, mely láthatatlan testi szemünknek, egy titokzatos ,,belsô túlvilág''. ,,A túlvilágot'' nem tolhatjuk át egyszerűen a halál utánra, elôbb megvan itt a földön belsôleg minden személyben, eseményben, életben. Ha a modern világ emberei csak nehezen hisznek a túlvilágban, ez azért van, mert úgy mutatták be nekik, mint amely el van vágva a jelentôl, egy ,,más élet'' a jövôben, melynek nincs kapcsolata az elôzôvel. Azt kívánták, hogy a keresztények nézzenek az ég felé, és máris nem érdeklôdnek a föld iránt. Pedig, nincs ,,más élet'', mely feljogosítana, hogy megbontsuk a szolidaritást az elsôvel, hogy megvessük azt. Csak egy élet van, az, melyet ma élünk, mely már most nagyon is ,,túl'' megy azon, amit megtapasztalunk érzékeinkkel, és amelyet csak szellemünk ragadhat meg, de az sem egyedül magában, csak ha a hit világítja meg. Egyetlen élet, mely a földi utunk végén mélységesen átalakul, átváltozik, feltámad Krisztusban, az örökkévalóságba torkollik. Ennek az életnek a mélyén, már most jelen van Isten. Ide jött el, értéket fektetett bele, megadta neki csodálatos természetfeletti méretezését, amely nem egy másik élet ráhelyezése az elôzôre, nem ott kezdôdik, ahol a másik végzôdik, hanem olyan élet, mely a jelenvalót -- mint ahogy a szellem a testet -- teljes egészében áthatja. Isten ,,mélyeszti'' a ,,természet-fölöttit'' a ,,természetbe'', az eget a földbe, a lehetô legradikálisabb módon: elküldvén a földre emberi életben a Fiát, az Isten-Embert, aki a testté lett Ige. Boldog az, aki tudatosan kapcsolódhat önmagában, testvéreiben, életében és a világ életében ,,e belsô túlvilághoz'', mert akkor élheti meg életét a maga teljes egészében. Mert aki teljes erôkifejtéssel él, azt a mát éli, de a mát valamennyi dimenziójában, horizontális felszíni dimenziójában és mélységi dimenziójában is. Ami éhesen hagy, amikor életünket éljük, az az, hogy nem éljük teljességében. A végtelen éhségei, melyek marcangolnak, az élet éhezése, a szeretet éhezése, az igazság, igazságosság, béke stb., stb. éhezése, az nem egy jövendô élet kívánása, mely egyedül lesz tökéletes, hanem az a kívánság, hogy mindenek elôtt éljük meg tökéletesen jelen életünket, minden határ nélkül, jelentôs életet, végtelen kihatású életet. Amit akarunk, az az, hogy ,,a menny'' már most gyökerezzék egész életünkben. És igazunk is van, mert Jézus Krisztus ezt adta meg nekünk. Az Ô élete és általa a mennyek Országa már közöttünk van. Vágyakozásaink ,,Ha felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok'', mondta Krisztus, amikor belépett a szenvedésbe és a halálba. Gyôztesen került ki, feltámadt! Azóta az Emberiség-Test fejeként Magához ,,húzza'' minden tagját, hogy Benne jussanak el a ,,túlvilághoz'', ahhoz, ami túl van a mai életen, annak belsô túlvilági dimenziója, éspedig mindörökre; vagyis hogy olyan teljesen kifejlôdött emberekké váljanak, amilyeneket az Atya kíván. Az ember Isten képére teremtetett, és az Isten maga a szeretet, igazság, igazságosság, béke stb. Az ember tehát teremtésétôl szeretetre, igazságra, igazságosságra, békére stb. vágyakozik. Isten emberben élô képmásainak Krisztusban már nem vázlattá, tervvé, hanem valósággá kell válniuk. Ezért hisszük, hogy nincs az emberben egy egészséges vágy sem az említett vágyak közül, amely -- világosságban vagy éjszakában, vagyis tudatosan vagy nem -- ne lenne Jézus Krisztus utáni vágyakozás a Vele való mélységes egyesülésre, hogy Benne építsük azt az embert és azt a világot, amelyet az Atya öröktôl kíván. Mondható ez egyénileg az emberrôl, de az egyes emberi közösségekrôl is, a legnagyobbakról és legkisebbekrôl, bármely természetű legyen is a csoportosulás társadalmi osztályban, munkamiliôben, szabadidôben, tanulmányban, szokásban, stb. Isten Jézus Krisztusban egyformán jelen van e csoportok vágyaiban, törekvéseiben. Valóban Krisztus vonzza ôket, és lelkesíti ôket, hogy keressék a szabadságot, méltóságot, igazságosságot, felelôsséget, stb., lelkesíti ôket ezek keresésében. Persze, az emberek és embercsoportok valamennyi vágyakozása nem szükségszerűen egészséges. Ténylegesen sokszor deformáltak, igazi céljuktól eltérítettek, az ember sokszor bitorolja személyes hasznára és egyéni érvényesülésére, Istenen kívül, akirôl nem tud, vagy akirôl úgy véli, hogy meglehet nélküle. Ez bennünk az eredeti bűn elhajlása, mely elfordítja a folyam folyását, de semmiképpen sem szünteti meg. Mert Jézus Krisztus az erôsebb. Megváltó megtestesülésével újra helyes irányba terelte azt, ami eltévelyedett. A küzdô ember biztos lehet gyôzelmében, ha küzdelmében ahhoz csatlakozik, aki ,,a'' megszabadító. Ha hiszünk az ember törekvéseiben, abban a vágyában, hogy magát túlhaladja, hogy többé váljék, abban az akarásában, hogy igazságos és egységes világot építsen, akkor hiszünk az Atyában, aki szeretetbôl teremt, hiszünk a Megváltó Jézus Krisztusban, hiszünk a Szentlélekben. A Szentlélek is eljött a földre. Krisztus megígérte, hogy elküldi: ,,...kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad... ti ismeritek, mert bennetek marad'' (Jn 14,15-17). És megtartotta szavát. A Szentlélek mindig velünk van. Hisszük ezt? És mit csinál? Amit az Írás szerint mindig is csinált: jelen volt az egész Teremtésnél: általa láttak és beszéltek a próféták: ô készítette elô Máriát az Üdvözítô eljövetelére és ,,beárnyékozta'' az esemény napján. Ma is dolgozik az ember és a világ szívének mélyén. Kíséri és vezeti az embert a Teremtés befejezésében. Ô egyenesíti ki azt, ami ,,elhajlott'': Ô egyenesíti ki az Úr útjait. Jelen van ember és emberi közösségek ezen törekvéseinél, kiigazít, irányít, elôkészíti ember és Krisztus találkozását, hogy az ember elkötelezze magát mindannak megvalósítására, amit magában csak óhajtana. Tetteink Nem elég vágyakozni igazságosságra, szabadságra, békére, testvériségre, stb.; nem elég követelni az ember, a társadalmi osztályok és az elnyomott népek felszabadulását, vállalkozni kell a megvalósításra is. Ez az ember tevékenysége a Teremtés befejezésére az Atya kívánsága szerint. A ,,törekvésekre'', melyek benne vannak, melyek rajta túlról jönnek, melyek Jézus Krisztus felszólításai Szeretetének Lelke által, az ember elôször elkötelezettsége által válaszol. ,,Tettben'' kell szeretnie testvéreit és nem ,,szóban és nyelvvel'' (1Jn). Amikor testvérei szolgálatában tevékenykedik, akkor Krisztus misztériumának történeti megvalósításán dolgozik, vállalva az Atya tervét, amellyel öröktôl fogva szereti az embert és a világot. Mert ez a terv nem egyszerűen ,,szellemi'', hanem ugyanazon mozdulattal teremtôi mű is és e teremtés ,,begyűjtése'' az üdvözítô Krisztusban. A ,,törekvések'' ugyanazok minden embernél, mégha sokszor helyzetünk szerint nagyon is különbözô módon és többé vagy kevésbé elevenen fejezzük is ki azokat. Ott vannak mindenki szívében, bármi legyen is fajuk, társadalmi osztályuk, koruk, de filozófiájuk, vallásuk is, és bármi legyen is errôl való tudatosságuk és gondolatuk. Valamennyinek ugyanaz az eredete, mert minden ember hivatott istengyermekségre és ,,részesedésre'' Krisztus Testének kialakításában. Így, a ,,nem-hívô'', aki komolyan veszi a vágyakozásait, még ha nem is tudja, honnan jönnek e hívások, vagy még ha tévesen más forrásoknak tulajdonítja is, ha túlhalad önmagán, és elkötelezi magát testvérei és a világ szolgálatában, maga is belép az Atya terveinek valósításába Jézus Krisztussal, Jézus Krisztusban. Mert ahogy nincs többféle szeretet, nincs többféle önátadás sem. Aki átadja magát testvéreinek, mindig átadja magát Jézus Krisztusnak és Benne az Atyának. A keresztények tehát félelem nélkül csatlakozzanak világszerte minden jóakaratú emberhez, azokhoz, akik az ember és a világ tökéletes és harmonikus fejlesztésén dolgoznak. Csatlakozzanak hozzájuk minden munkatéren, mindenki lehetôségei szerint és azon hely szerint, ahová kötve van. Egyesítsék tevékenységüket az övékével, vonják magukkal a habozókat vagy azokat, akiket soha meg nem hívtak. A Szentlélek vezetésével egyenesítsék ki szükség esetén a görbe utakat, mert igazságos célok érdekében nem szabad bármilyen eszközöket alkalmazniok, és higgyék, minden erejükkel higgyék, hogy ebben a tevékenységben jelen van a feltámadt Jézus Krisztus. Ôt szemléljék, és a többiek ôket látva fedezzék fel, hogy a keresztények ,,látnak'' Valakit, akit ôk még nem látnak. A katolikus egyházközségeknél a tevékenységnek egész pedagógiája ezen a hívô látáson nyugszik, a feltámadt Krisztus jelenlétének látásán az ember érdekében történô tevékenységben. Hány tevékeny keresztény dolgozott így ,,testvéreiért'', amikor nem ,,az ô általa képviselt ügyért folyt a munka'', és nem tudták, hogy Krisztusért dolgoznak Krisztussal? Sokszor csak hosszú út után fedezték ezt fel. Vannak, akik csak haláluk után tudják meg Jézus szájából, amikor azt mondja nekik: az az ember, akinek enni adtál, mert éhes volt, az a másik, akik felruháztál, mert mezítelen volt stb., vagyis mai szóval mondva: ezek az emberek, akikért és akikkel küzdöttél az igazságos bér érdekében, az én voltam (Mt 25,31 kk.). Ha valakit dolgoztatunk a többiekért, ha elkísérjük, vele vagyunk ebben a tevékenységében, ezzel már nagyon reálisan bevezetjük Krisztus misztériumába, ráhelyezzük az útra, amelyen találkozik Jézus személyével, talán lehetôvé tesszük, hogy egyszer majd tudatos választ adjon annak a szeretetnek, amely hívja. Mindnyájunkat egyformán szeret Egyesek aggódnak: akkor mi különbözteti meg a keresztényt a nem- kereszténytôl? Ha nincs különbség, ,,mit használ'' a hit? Két zátonytól kell óvakodni. Az elsô, hogy Isten ember iránti szeretetét és ember Isten iránti szeretetét azok magántulajdonává tegyük, akik kereszténynek mondják és jegyeztetik be magukat. A második, hogy már ne tudjuk felismerni, mi jellemzi lényegesen a keresztény hívô válaszát az Atya szeretetére. Igaz, Isten nem tesz megkülönböztetést ember és ember között. Mindenkit öröktôl szeret az Atya. Mind tôle születtek és születnek mindennap Krisztusban. Benne mindet egybegyűjtötte. Mindet ,,hordozta'' vétkeikkel, szenvedéseikkel, küzdelmeikkel, egész életükkel a megváltó Krisztus. Mindnyájukat megváltotta! Melyikünk idézhet csak egy embert is, aki kívül áll Jézus Krisztus gyôzelmes szeretetén? Amikor az Atya nézi az embereket, Fiában ,,látja'' ôket, egészen befödi, áthatja ôket szeretete. Magunkévá kellene tennünk az Atya tekintetét, és mérhetetlen jóakarattal és legyôzhetetlen reménnyel kellene néznünk mind az embereket, Isten van ott bennük. Az is igaz, hogy minden jóakaratú ember, aki önmagát valami abszolútért haladja túl -- bármi legyen is az a címke, melyet lojálisan és becsületesen feltétlen érvényesnek tart --, és aki teljesen megfeledkezik önmagáról testvérei szolgálatában, az Jézus Krisztussal és Érte dolgozik. Titokzatosan egyesült Vele. Igaz végül, hogy Jézus Krisztus világos ismerete nem abszolút szükséges már a földön üdvösségünkre vagy a kárhozatra. Az Evangélium állítja, és az Egyház mindig is tanította ezt. Ítéletünk alapja testvéreink iránti magatartásunk lesz, fôként a legszegényebbek iránti, még ha nem is tudjuk, hogy bennük magával Jézus Krisztussal volt dolgunk (Mt 25,31-46). Jó volna, ha a keresztények egyszer s mindenkorra kigyógyulnának aggodalmukból, amikor észreveszik, hogy a mindennapi életben semmi sem különbözteti meg ôket a nem-keresztényektôl. Az kellene, hogy ne csak ne ütközzenek meg, hanem hátsó gondolat nélkül örüljenek, amikor találkoznak a világ építésének munkájában ,,ateista'' munkatársaikkal, és felfedezik, hogy nem egy meghaladja ôket nagylelkűségben, magáról való megfeledkezésben, a mások szolgálatában. Ami visszataszító és lealázó nem-hívô vagy máshitű testvéreink számára, az a többé-kevésbé tudatos felsôbbrendűségi érzés, ami bennünk van, és amelytôl nem tudtunk megszabadulni. Azt hisszük, mindent csak mi birtoklunk: az igazságot, az erényt, stb., sôt Istent is. Azt hisszük, gazdagok vagyunk, és készek vagyunk adni magunk körül mindezen nincstelen szegénynek. Pedig semmink sincs, fôként nem a miénk Isten! Ô az, aki birtokol minket. Ô az, aki elsôként szeretett, és a hit, mindenekelôtt az Isten szeretetében való hit: Isten szeret, végtelenül, személy szerint engem, és ugyanígy minden embert kivétel és megkülönböztetés nélkül. Ha ezen a lényeges ponton hitünk mélyebb és igazabb lenne, egészen megváltoznának a nem-hívôkkel, a világgal való kapcsolataink. Akik hisznek, és akik nem hisznek Minden embert szeret, minden embert megváltott. Mindegyiknek válaszolnia kell szeretetére. Ebben a válaszban különböznek a keresztények a nem-keresztényektôl. Isten nem kényszeríti az emberre szeretetét. Csak szabadon fogadhatja el az ember. Krisztus nem menthet meg akaratunk ellenére, nélkülünk. Aki valakit hitelesen szeret, nem követelheti tôle, hogy viszonozza szeretetét. Ha mégis szabadon viszonozza, akkor jön létre igazi barátság, mert a szeretet ekkor hiteles, ekkor kölcsönös befogadás és ajándékozás. Mint a föld minden barátja és jegyese, Jézus sem mondhat le az ember e szabad beleegyezésérôl, különben semmibe venné, kiskorúként kezelné. Ténylegesen nem szeretné. Az ember pedig csak a hívô szeretetre adott szeretô válaszában válik teljessé. Ami az emberre érvényes, érvényes az építendô világra is: csak abban a szeretetben érheti el tökéletes kifejlôdését, amelyet felépítésének minden egyes mozzanatába beleágyaz az ember. Jézus Krisztus megváltó Megtestesülése tökéletesen sikerült, de az ember és a világ tökéletes sikere teljesen alá van vetve az ember életével adott szeretô válasznak. Tehát elôször különböztetni kell azok között, akik igennel válaszolnak, és azok között, akik nemmel válaszolnak a szeretetre. A választ lehet suttogni vagy kiáltani, különbözô módon, különbözô okokból. Az ember nemet mondhat, és a visszautasítás e lehetôsége elmehet a végleges visszautasításig, mely lehetôség az Evangéliumnak tanúsága szerint nagy titok. Ezt csak a szeretet világosságában érthetjük meg, melyben ott rejlik ennek az ijesztô szabadságnak az igénye. Ez nem szeretethiány Isten részérôl, amivel sokan vádolják, hanem szeretetének bizonyítéka. Ez a szeretet mindig kínálkozik az embernek, de az ember megtagadhatja önmagát Istentôl: ,,...Aki hozzám jön, azt nem dobom ki. Nem azért szálltam le a mennybôl, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem föltámasszam az utolsó napon'' (Jn 6,37-40). Azok közül, akik igent mondanak, egyedül a keresztény ad tudatos választ Isten szeretetének. Tudja, hogy öröktôl fogva szereti az Atya. Hiszi, mert találkozott Valakivel, Jézus Krisztussal, aki ezt neki megmondta, kinyilatkoztatta, és megbízik ebben a valakiben. Ô ,,tudtunkra adta'' az Atya ,,akaratának titkát'' is, amellyel öröktôl fogva elhatározta... ,,hogy Krisztusban, mint fôben foglaljon össze mindent, ami a mennyben és a földön van'' (Ef 1,9-10). Tudja tehát, hogy amikor a világ munkaterén dolgozik minden testvérével és azok szolgálatában, Jézus Krisztus jelen van, hogy így találkozhat Vele, és Vele együtt fokozatosan megvalósul az Atyának ez a nagy terve. Mások igent mondanak, és nem keresztények; néha még ateisták is. Igent mondanak, életükön át, és fôként testvéreik szolgálatában, de nem tudják, honnan jön a hívás, vagy tévednek a hívó azonosításában. Közbülsô személyeken át válaszolnak, vagy egy tan, egy eszmény, stb. iránti hűséggel, melyben hisznek. Akarják a többiek boldogságát, és, szükség esetén, életük árán harcolják ki, de nem tudják, hogy ez a kívánt boldogság végtelenül túlhaladja a földi határokat. Igazságos, szabad és békés világot akarnak építeni, de nem tudják, hogy az építés, melybe kezdenek belsô természetfeletti túlvilágot rejt magában, mely nekik teljesen idegen. Olyan munkások, akik nagy erôfeszítéssel, önmagukról teljesen megfeledkezve építenek szilárd és szép házat, de nem tudják, ki a megrendelô, kinek építik. Jézus Krisztus tetteik szerint ítéli meg ôket, annak értéke szerint -- és ez talán nem lesz kisebb, mint azoké, akik az ügy teljes ismeretében építettek --, fôként pedig annak alapján ítéli meg ôket, mennyi ,,szívet'' adtak munkájukba. Jézus Krisztus így elfogadja azok igenét is, akik kerülô utakon hozzák azt el neki, még ha vakon nem is látják Annak arcát és kezét, aki átveszi, és maga viszont átadja az Atyának, akitôl jön minden élet, és aki felé mindennek vissza kell térnie. Nem akarunk többé ,,ismeretlen apától született'' embereket Ha ahhoz, hogy Vele egyesülten dolgozzunk nem is nélkülözhetetlen, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ha egy ôszinte és nagylelkű hitetlen ember vagy egy más vallású hívô munkája végeredményben éppen olyan értékes lehet mint a keresztényé, akkor miért hirdessük Jézus Krisztust? Miért fogadjuk el a ,,küldetést'', melyet ránkbízott az Atya Fiában és Fiával? Most sem a teológus munkáját akarjuk elvégezni. De lehetetlen elkerülni, hogy megálljunk és megfontoljuk e kérdést, amely fájdalmasan visszhangzik sok aktív keresztény szívében, akik hitetlenekkel együtt ,,elkötelezték'' magukat, sôt talán még olyanok szívében is, akik mindent elhagytak, hogy a világban a feltámadt Jézus Krisztust hirdessék. Az általunk használt képek már megfelelô irányt szabnak gondolatainknak. El tudnánk-e viselni, hogy testvérünk vak maradjon, ha meggyógyíthatnánk vakságából? Igaz, a vak jár, sôt megteheti ugyanazon utat is, mint aki lát, talán gyorsabban és jobban nála. Mások vezetésével, szavak ,,világánál'', kölcsönvett szemmel elképzelheti az utat, melyen jár, a személyeket, kikkel találkozik és azt, aki az út végén várja. De nem lát. Áthalad az életen anélkül, hogy látná a napot, anélkül hogy látná, merre viszik léptei, anélkül hogy látná azokat, akik mellett elhalad, anélkül, hogy látná arcukon a szeretetet. Élete lehet szép és termékeny, mégis csonka. Az ember csak akkor lehet teljesen önmaga, ha tudja: kicsoda, honnan jön, és hová megy. Az állat teljesen sikerült anélkül, hogy tudná miért és hogyan, anélkül hogy része lenne saját sikerültségében, és anélkül hogy felajánlhatná. Az ember alapvetô méltósága az, hogy tudjon errôl, hogy önmagától váljék önmagává. És az ember számára önmagává válni azt jelenti: az Isten gyermekévé válni Jézus Krisztusban. Ezt meg kell tudnia mindenkinek. Nincs jogunk elfogadni magunk körül rokkant-embereket, fôként ha rokkantságuk önmaguk legmélyén érinti ôket, és mi megszabadíthatjuk ôket ettôl. Nincs jogunk, hogy engedjük, hogy emberek tévedjenek rendeltetésük tekintetében, még ha Isten végtelen szeretetében, és hogy ne szenvedjenek a mi vétkes mulasztásaink miatt mindenek ellenére megengedi, hogy az éjszakában megvalósítsák és hitelesen befejezzék mivelünk a világ Teremtését. Mi vagyunk felelôsek és minket vesznek elô. ,,Jaj nekem, ha nem evangelizálok!'' vagyis, ha nem hirdetem Jézus Krisztust, kiáltja szent Pál. Nem azt mondja: Jaj azoknak, akiket nem evangelizálok. Jaj nekünk, ha semmibe vesszük emberi méltóságát, s hagyjuk élni, sôt -- ha Isten engedi sikeresen leélni életét, anélkül, hogy meghirdetnénk neki Jézus Krisztus nekünk kinyilatkoztatott misztériumát. De, ismétlem, szeretettel, a szeretet szavaival kell magunkat kifejezni, hogy jobban megközelítsük az ember csodálatos rendeltetésének titkát. Nemrég egy mama mesélte nekem, hogy húsz évi fájdalmas éjszaka után hogyan találta meg újra elveszett fiát, és hogy ez a fiatalember, csodálkozva, még habozva, csendben, reszketô ujjaival hogyan fedezte föl, simogatta, kutatta ismeretlen anyja arcát: te vagy az én anyám! Húsz éve a fia volt ennek az asszonynak, egészen fia, az ô életébôl élt. De nem ismerte, nem tudta nevét, nem látta arcát. Élt, mindene megvolt, és mégis hiányzott mindene. Nem tudta, hogy ki hozta a világra, nem látta anyját soha. Nem ölelhette meg, és anyja sem ölelte még meg ôt soha. Sok mai gyökértelen ember, fôként fiatal drámája az, hogy nem ismeri anyját vagy apját, hogy nem hisz, vagy nem hihet szeretetükben. Nem szeretik ôket, vagy nem tudnak róla. Ez az elsô és legmélyebb oka a társadalmi befogadás hiányának a pszichológusok és nevelôk szerint. Sok ember van a földön, aki nem ismeri igazi mennyei Atyját, azt az Atyát, aki jobban szereti ôket, mint minden földi atya. Tôle kapták az életet, de nem ismerik sem nevét sem arcát. Nem tudják, hogy mindöröktôl végtelenül szereti ôket Valaki, és hogy ez a szeretet lépésrôl lépésre kíséri ôket, minden percben életet ad nekik. Nem tudják, hogy csodálatos örökség vár rájuk, hála Krisztusnak, és hogy ez az örökség élet, isteni élet mára, holnapra és mindörökre. Amint mindent meg kell tennünk, hogy az apját nem ismerô gyermek -- ha mi ismerjük ezt az apát, és tudjuk, hogy szeret és szeretetre méltó -- megtalálhassa apját, hogy megismerhesse, szerethesse, ugyanúgy mindent meg kell tennünk, hogy kinyilatkoztassuk testvéreinknek Istent, aki a szeretet. Igen, gyermekké kell válnunk, hiszen az is vagyunk, nemcsak mert az Atyától az életet kaptuk anélkül, hogy kértük volna, hanem teljes öntudattal szabadon fogadhatjuk tôle, hálát adva és cserébe felajánlva a legszebb ajándékot, amit az Atyának adhatunk: örömünket, hogy élete éltet minket. Csak egyféle szeretet van: amelyet nyíltan, szabadon kapunk és ugyanígy viszonzunk. Ma az a veszély, hogy félvállról vesszük felelôsségünket testvéreink tévedésével, tudatlanságával kapcsolatban. Sokszor úgy teszünk, mintha azt gondolnánk: mindent összevetve nem számít, ha nem tudják, hogy honnan jönnek és hová mennek, fô az, hogy jóakaratúak! Felszálltak a hajóra, majd megérkeznek! Isten irányítja ôket. Ez szörnyű magatartás és gondolkozás. Nem csupán nem szeretjük mindvégig testvéreinket, ahogy azt tôlünk kívánják, hanem nem vesszük komolyan ôket, és megsértjük emberi méltóságukat. Meg azt is elfelejtjük, hogy mi az Isten népe, az Egyház, mi kaptuk a Kinyilatkoztatás letéteményét, és hogy ez egész rendkívüli ajándék. Isten ajándéka, melyet nem szabad ,,eltemetni'', hanem gyümölcsöztetni kell. Számot kell majd adnunk róla. Isten, az Atya szüntelenül keresi gyermekeit. Kinyilatkoztatta magát Jézus Krisztusban, de Krisztus, ha ott is él az emberek között, mégsem érzékelhetôen van jelen. A keresztényeknek, a Krisztus-tagoknak személyesen és közösségben fel kell ajánlaniuk életüket, hogy rajtuk keresztül, általuk, velük lehessen Jézus Krisztus minden mai ember kortársa. Általuk kell Krisztusnak továbbra is kinyilatkoztatnia szeretetét és a Szeretet-Isten nevét. Ha a földön egyetlen testvérünk volna, aki nem ismeri Jézus Krisztust, el kellene mennünk a világ végére is, hogy kinyilatkoztassuk neki, hogy Benne felfedezhesse az Atyát, hogy engedje magát szeretni, és tudatosan viszonozza is ezt a szeretetet. Elegünk van Jézus Krisztus inkognitójából Néhány évtizede még megcsodáltuk azt a keresztényt, aki teljesen benneélve környezetében bátran tett tanúságot a ,,történeti'' Jézus Krisztusról, hangosan ,,kiáltotta a tetôkrôl''. Félelem nélkül tett tanúságot szeretetérôl társai elôtt. Minden köntörfalazás nélkül felszólította ôket, hogy találkozzanak Vele ebben a szeretetben, bármilyenek legyenek is: jóindulatúak vagy ellenségesek. A katolikus munkásifjak ezt énekelték: ,,Menjünk hódítani, menjünk büszkén, semmi meg ne állítson...'', és az elsô munkás-papok Párizsban a metróban prédikálták a keresztutat, és a köztereken hirdették Jézus Krisztust. Néhány év óta sok keresztény magatartása fejlôdött, megváltozott. Már nem hangosan, nagy hangon beszélnek Jézus Krisztusról, hanem halkan nevezik meg, fülbe súgva, hogy ne zavarják a többieket, ne kényszerítsék rá másokra gondolataikat. Ügyelni kell számos feltételre, tiszteletben tartani a fejlôdési állomásokat, amíg megközelíthetôvé válnak. Már nem is annyira a názáreti Jézust hirdetik, hanem várják, hogy mindenki személyesen fedezze fel Krisztus jelenlétét a többiekben és az életben. A keresztények legyenek nagyon diszkrétek, nem kell közbelépniök, hanem maradjanak csöndben. Ismételten szemben állnak az egyik és a másik irányzat hívei. Azok, akikben a múlt nosztalgiája él s a jelen fanatikusai, kölcsönösen szidalmazzák és kiközösítik egymást: Maga már hitetlen! Maga nem ért az evangelizáláshoz! Ami minket illet, mi nem kívánjuk meg a keresztényektôl, hogy felálljanak íróasztalukra vagy szerszámgépükre, hogy munkatársaiktól egy perc csöndet kérjenek nagypénteken délután három órakor. De azt sem kérjük tôlük, hogy évekig hallgassanak azon ürüggyel, hogy nincs itt az ideje a beszédnek. Nem azt kérjük tôlük, hogy hanyagolják el a Názáreti Jézus hirdetését azzal az ürüggyel, hogy az igazi evangelizáció elôször az emberek közt ma élô Krisztus kinyilatkoztatása. Ahelyett hogy elvetnénk ilyen vagy olyan beállítottságukat, amely különbözô magatartásukat sugallja, azt kérjük, hogy törekedjenek ezeket összhangba hozni. Kell hirdetni Jézus Krisztust, ez nagy felelôsségünk, de nem -- ha szabad mondani -- akármilyen Jézus Krisztust és akárhogy. Ha nekünk személyszerint kell találkoznunk Krisztussal mindkét dimenziójában, a teljes Krisztust kell kinyilatkoztatnunk kortársainknak is: a Názáreti Jézust, aki kétezer éve eljött az ember és a világ szeretetbôl való felszabadítására, és a feltámadt Jézust, aki ma éli e szeretet misztériumát az emberi történelemben. Ez a két lépés nélkülözhetetlen és elválaszthatatlan. Egyik hitelesíti a másikat. ,,Megcsonkítanánk Jézus Krisztust'', elferdítenénk evangéliumát, ha valamelyiket semmibe vennénk. Igaz hogy a múltban sokszor megelégedtünk azzal, hogy hirdettük, vagy pláne ,,tanítottuk'' Jézus Krisztus személyét, és nem segítettük testvéreinket, hogy találkozzanak Vele, aki jelen van és működik mindennapi életünkben. Pedig hogyan hihetnének a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban, ha nem nyilatkoztatjuk ki nekik, hogy ma él? És hogyan hihetik, hogy ma él, ha nem segítjük ôket, hogy találkozzanak Vele? De most az a veszély, hogy az ellenkezô végletbe esünk. Feltettük megelôzôen a kérdést: Ki hirdeti ma Jézus Krisztust? Azt gondoltuk ezzel: Ki beszél Jézus személyérôl nyíltan, köntörfalazás nélkül? Ki hirdeti: az, Akiben hiszek, akit szeretek, az nem Mohamed, nem Buddha, Marx, Lenin, Mao, Marcuse stb., hanem Jézus Krisztus. Benne bízom, és megpróbálom egész életemben élni elkötelezettségemet, küzdelmeimet Vele, Benne, mert meggyôzôdésem, hogy ezek, mielôtt az én küzdelmeim lennének, az Övéi. Többször hallhattam gyűléseken, amikor a keresztények ôszintén tanúságot tettek hitük mellett. Nyíltan beszéltek Jézus Krisztusról, laikusok vagy papok aggodalmai, okossági tanácsai vagy helytelenítése ellenére (hogy most nincs itt az ideje, hogy a csoport vagy a hallgatóság nincs erre felkészülve, hogy nem értik meg stb.). Minden alkalommal nem csupán tisztelettel és rokonszenvvel fogadták a szót, hanem sokan lelkesen: végre Jézus Krisztusról beszélnek nekünk! Fenntartás nélkül örülünk minden gondolatnak és tanulmánynak, melyet az evangelizációval kapcsolatban adtak közre, örülünk a hitoktatás technikai fejlôdésének is. De kísértésünk ezt mondani: most már elég! Annyi tökéletesítés van folyamatban, hogy könnyen ott maradunk az elô- evangelizációnál vagy az elô-katekézisnél vagy annál a szakasznál, amely elôkészíti az elô-katekézist. Jól kiköveztétek a Szentlélek útját. Tudja, merre kell menjen, milyen állomásokon kell áthaladnia. Most már hagyjátok működni, higgyétek, hogy képes rá, és engedjétek készségesen, hogy mellôzze az elkészített utakat, és újakat nyisson... sokkal egyenesebbeket, közvetlenebbeket. És azután beszéljetek! Nevezzétek meg hangosan Jézus Krisztust. Sokan unják köntörfalazásainkat, számtalan vitánkat, félelmeinket, óvatos, védekezô magatartásunkat. Sokkal inkább azt várják tôlünk, hogy félelem nélkül nyilatkoztassunk ki nekik egy élô személyt. Persze, úgy kell beszélni mint az apostol, a tanú beszél. A tanú személyesen látta azt, amirôl tanúskodik. Aki nem látta, az fecseg, mesél, és néha, többé-kevésbé tudatosan, ,,vitális'' ismeretek hiányát rejti technikai ismeretek tömkelegébe. Sokszor vagyunk fecsegô vagy technicizáló prédikátorok, deformáltak, mert nem láttunk, vagy pedig elveszítettük a látás szokását. Ezért nem hallgatnak ránk. ,,Hogyan hívhatják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogy higgyenek abban, akirôl nem hallottak? S hogyan halljanak hírnök nélkül? S hogyan hirdessen az, akit nem küldtek?'' (Róm 10,14-15). Jézus Krisztus hirdetése nincs fenntartva a ,,hivatalos'' igehirdetôknek: mind ,,küldöttek'' vagyunk. Kinyilatkoztatókat várunk A Lélek vezetésével legyünk az élet szenvedélyes zarándokai, akik keresik Krisztus jelenlétének minden nyomát, mint amilyenek például az ember egészséges vágyai. Minden erônkbôl dolgozva az ember és a világ tökéletes kifejlesztésén, a hit világánál szemléljünk minden ,,értéket'', az élet és a tevékenység minden értékét, melyek az Ország csírái. Ki kell ezeket tennünk a szeretet napjának, hogy növekedjenek és kifejlôdjenek. Meg kell látnunk Jézus Krisztust, aki int nekünk, meg kell hallanunk, ha meghív, és elkötelezni magunkat Neki, aki Atyja örök tervének megvalósításán dolgozik. Ennek a felfedezésnek, ennek a találkozásnak, ennek az egyesülésnek erejében testvéreink elôtt tanúsítanunk kell, hogy az a Jézus Krisztus, aki kétezer évvel ezelôtt eljött a földre, még ma is jelen van, még titokzatosan él a mi életünkben és az övékében. Mikor már így elköteleztük magunkat az embereknek, akár közömbösök, akár hitetlenek, vagy más hitben élnek, akkor ugyan nem ,,vihetjük el nekik Istent'' -- mert már az ô életükben is jelen van, nem csak mi ,,birtokoljuk'', de mégis kinyilatkoztathatjuk nekik Ôt. Mert nem elég az, hogy a jóakaratú emberek testvéreikért tevékenykednek, és hogy ebben a tevékenységben és tevékenység által az egyesek és a közösségek átalakuljanak. Tudatosítaniuk kell ezt az átalakulást, és lassanként fel kell fedezniök, hogy ez olyan erô gyümölcse, amely meghaladja ôket, mert ez a szeretet ereje, mert ez maga Jézus Krisztus. Ezért a keresztények ne elégedjenek meg azzal, hogy kapcsolatban vannak Krisztussal, aki Szentlelke által az emberek öntudatában az egyesek és a közösségek elôhaladásán dolgozik. Eléje kell menniök ennek a homályos kinyilatkoztatás-várásnak, amely minden ember szívében rejlik. Ha teljes odaadással figyelik embertársaikat és az eseményeket, el is fognak ide jutni. Mert tanúk lesznek, mert láttak, azért tehetik lehetôvé egy magatartással, egy gesztussal, egy szóval, egy vitával stb., hogy testvéreik világos tudatában felfakadjon az, amit lelkük mélyén megélnek: a titokzatos egyesülés Krisztussal az ember érdekében folytatott tevékenységükben. Nem engedjük-e túl könnyen, hogy Jézus Krisztus inkognitóban éljen sokak szívében? Vajon, hit híján, nem elégszünk-e meg túl gyakran ,,közös akcióval'', amit jóakaratú emberekkel együtt végzünk, és nem irünk küldetésünk mélyére: hogy kinyilatkoztassuk Jézus Krisztust. Igaz, Krisztus képes arra, hogy kinyilatkoztassa önmagát, és mi nem ismerhetjük a neki megnyílt szívek titkait, -- de ô bennünket akar felhasználni, hogy megismertesse önmagát. Minden kereszténynek az a küldetése a világban, hogy kinyilvánítsa a szeretetet és a szeretet nevét. Ha szeretjük Jézus Krisztust, nem viselhetjük el, hogy rejtve maradjon az emberek elôl. Félelem nélkül fogjuk kinyilatkoztatni, hogy mindenki tudatosan élhessen Belôle. ======================================================================== Tizedik fejezet: ÉLJÜK JÉZUS KRISZTUST! Éljük Jézus Krisztust, menjünk elébe, ô vár ránk az Evangéliumban! Találkoznunk kell a Názáreti Jézussal, nem csupán hogy ,,nézzük'', hanem hogy belôle éljünk. Jézus pedig az Evangéliumban vár, elénk jön, hogy egyesítsen Magával. Hisszük-e, hogy Isten szólott hozzánk, igen vagy nem? Ha hisszük, hogy: ,,miután többféleképpen és különbözô módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végsô korszakban Fia által szólt hozzánk'' (Zsid 1,1); ha hisszük, hogy Jézus Krisztus, kinyilatkoztatva az Atyát és az ô végtelen szeretetét, magát emberi életben és emberi szavakkal fejezte ki; ha hisszük, hogy négy apostola, akiket a Szentlélek vezetett, leírta üzenetének lényegét az elsô keresztény közösségek tanítására, liturgikus és missziós életére; ha hisszük végül, hogy az Evangéliumok által, Jézus Krisztusban Isten szólott nem csupán ezekhez az elsô keresztényekhez, hanem szól minden idôk minden emberéhez... Ha mindezt hisszük, és mégsem találkozunk gyakran az ô Szavával, akkor teljesen hiányzik belôlünk az öntudat, vagy pedig nem mondhatjuk magunkat keresztényeknek, vagyis krisztusiaknak. Annyit ,,gondolkozunk'' az Evangéliumról, annyi ,,kommentárt'' csinálunk róla, ,,tanulmányozzuk'', tudományosan ,,felhasználjuk'' saját tételeink igazolására vagy védelmezésére, keressük benne a keresztény élet ,,receptjeit''... ,,beszélünk'' róla sokat, és közben talán leszoktunk arról, hogy kegyelmi közösségbe lépjünk vele? Nem vethetjük el az újabb tudományos kutatások gazdag eredményeit, de összegezve azokat, meg kell újra találnunk az Evangélium olvasása közben a szerelmesnek azt az egyszerű, értékes magatartását, amellyel szerelmese levelét olvassa. A szó csak közvetít, de a szív tekintete felfogja, amit szeme nem láthat, sôt értelme sem foghat fel. ,,Vallásos lelkülettel'' kell közelednünk az Evangéliumhoz, vagyis nemcsak testi szemünkkel, hanem értelmünk és szívünk szemével, hittel kell látnunk: Jézus Krisztus jön elém, szól hozzám. Úgy kell egyesülnöm Szavával, mint Testével az Eucharisztiában. A Szentlélek, aki vezette az apostolokat, amikor megélték és megírták az Evangéliumot, vezet ma is minket, amikor olvassuk, hogy éljünk belôle. Már másutt idéztük annak a fiatal lánynak a megjegyzését, aki, rendszeresen találkozva az Evangéliummal, magától felfedezte ennek az eljárásának mély értelmét: ,,Naponta félórával korábban kelek, hogy elolvassam, amit Jézus Krisztus mond nekem a mai napra'', és hozzáteszi: ,,Munkám folyamán sokszor visszagondolok arra, amit reggel mondott nekem''. Az ember szabadon, szeretetbôl, teljes nyíltsággal lép Isten elé, aki teljes nyíltsággal jött elébe. Aki hűséges lesz ebben a rendkívüli randevúban, az lassan átalakul, amint lebarnul az, aki kiteszi magát a napnak. Azt mondja neki az Úr: ,,Már nem nevezlek szolgának, hanem barátomnak, mert megismertettem veled mindazt, amit Atyámtól tudok'' (Jn 15,15). Meggyôzôdésünk, hogy a keresztények túl könnyen hagyják el az Evangélium gyakori, személyes olvasását, a vele való találkozást. Mi eltávolodunk tôle, közben mások vaskos módon, emberektôl kérik, amit nem akarnának az Isten-Embertôl kérni. Mély benyomást tesz ránk, felszólításnak érezzük, hogy kínaiak milliói lapozzák Mao Kis Könyvét, mindennap olvassák belôle bálványuk gondolatait, és nekiszabadultan szavalják elveit. Ne mondjuk elhamarkodva, hogy mindez megrendezett! Vajon a keresztények kevésbé ,,hinnének'' Jézus Krisztusban, mint a kínaiak Mao Tse-toungban? ,,Kihez mennénk, Urunk, neked örök életet adó igéid vannak!'' (Jn 6,68-69). A hívô keresztények ,,látók'' A művész amikor képet néz tekintetével, mélyebbre hatol, mint az utca embere. Harmóniát fedez fel, érzéseket, egy gondolatot, túl a vonalakon, formákon és színeken. Közvetítésükkel egyik ember elindul a másik ember felé, és egyesül belsô világával. A szerelmes, amikor nézi a préselt virágot szerelmese levele sarkán végtelenül túlhalad ezen a néhány papírra erôsített szirmon. Az ô tekintete is ,,messzebb megy''. Az érzékelhetô jelenen át és annak segítségével a személyhez ér el: szerelméhez. Egyesül ezzel a szerelemmel. A keresztény ,,látó''. Szembeállva az emberrel, a történelemmel és a világgal, ,,messzebbre'' lát, mint a többi ember. Ahol ezek csak a lények, dolgok, események felszínét látják, ô végig felfogja azokat, ,,belsô világukkal'' együtt. A keresztény azért lát mélyebbre, mert más a tekintete, ,,kettôs a tekintete'', mintegy hatodik érzéke van. A hit adja ezt neki. A keresztény az az igazi ,,új ember'', akit annyian akarnának kialakítani magukban, annyi hitetlen testvérünk is. Ezt ,,teremtette újjá'' Krisztus. Jézus mondja Nikodémusnak: ,,Bizony, bizony mondom neked, aki nem születik újjá, nem látja meg az Isten országát'' (Jn 3,3). -- ,,Aki Krisztusban van, az új teremtmény'' (2Kor 5,17). Arról, aki barátját szereti, ezt mondják: ,,Szívében hordozza'': Krisztus minden embert szívében hordozott, Benne, hála a megváltásnak, meghaltak a szeretetlenségnek és a kizárólagosan csak emberi életnek. Benne feltámadtak: ,,Aki szavamat hallgatja, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és megmenekül az ítélettôl: a halálból átment az életbe'' (Jn 5,24). A keresztény az, aki hívén Krisztusban, Benne ,,újjászületett'' a szeretetre és ,,új életre'': isteni életre'' -- Tekintsétek magatokat olyanoknak, akik meghaltak a bűnnek, és Istennek élnek Jézus Krisztusban'' (Róm 6,11). Valóban Isten gyermekévé lett. Úgy kell viselkednie, mint Isten gyermekének. Megvan rá a lehetôsége. Ettôl kezdve remélhet, mint ahogy remél a Fiú, szerethet, mint ahogy Ô szeret, láthat, ahogy Ô lát. A kereszténynek része van Krisztus prófétaságából. Nem az a próféta, aki elôre megmondja a jövôt, hanem a ,,látnok''; olyasvalaki, aki az eseményt Isten világosságában tudja olvasni. A próféta a nép közepette él. Testvéreinek életét éli, de felfedezi ennek mélységes jelentését, és meghirdeti azoknak, akik nem ,,látnak''. Krisztus a legtökéletesebb próféta, mert Ô mindent látott. A modern világnak ma prófétai lelkülettel bíró keresztényekre van szüksége. Sok ilyen kell, aki nagyon világosan lát. Mert az emberek ma nem tudják már, miért élnek, és a keresztények sokszor inkább ,,használati utasításokat'' nyújtottak nekik az élethez, semmint okokat soroltak volna fel, hogy miért éljenek. A Krisztusban ,,látók'' fogják felfedezni maguk és testvéreik számára az élet mélységes értelmét. Ôk mentik majd meg a történelmet! Nem mind próféta, aki szeretne az lenni. Vannak manapság egyesek, akik prófétának mondják és hiszik magukat. Viszont szavukkal és magatartásukkal sajnos sokszor inkább csak azt hirdetik, amit elgondolnak, nem pedig azt, amit hittel meglátnak. Az igazi próféta az egyházi közösségen belül marad, és elfogadja, hogy végigmenjen a halálon: meghaljon önmagának: ,,ahogyan ô látja a dolgokat'', és magáévá tegye az Isten ,,látásmódját''. Hogy idáig eljussunk, sokat kell gyakorolnunk, és fájdalmas tisztuláson kell átmennünk. Hogy Jézus Krisztust éljük, ahhoz elôbb tanuljuk meg, hogy Ôt lássuk az életben! Meg kell tanulnunk látni. Életünknek ,,lelki'' értéke mindenekelôtt tekintetünk élességétôl függ: ,,látásmódunk kellô fokától''. Ez már a földön csodálatos módon kifejlôdhet. Késôbb az ember, ha hűséges, közvetlenül fogja Istent szemlélni, ,,úgy ahogy van''. ,,Szeretteim, mondja János apostol, most Isten gyermekei vagyunk, és amik leszünk, még nem jelent meg. Tudjuk, hogy amikor megjelenik, hasonlók leszünk Istenhez, mert látni fogjuk Ôt úgy, ahogy van'' (1Jn 3,2). A földön többek között személyeken, vágyaikon, tevékenységükön, eseményeken át kell meglátnunk az élô Jézus Krisztust. És egész életünket így kell tekintenünk és megélnünk a hit világosságánál: ,,Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeret engem'' (Gal 2,20). A keresztények közül Isten országának különleges munkatársai azok, akik megtanítanak rá, hogy ,,felülvizsgáljuk'' és az új ember szemével nézzük életünket, szembesítsük azt az evangéliummal, és a munkacsoportban meghalljuk Jézus Krisztus szavát, amikor csendesen megszólal bennünk, és meghív, hogy testvéreink tevékeny szolgálatára kötelezzük el magunkat. Életünk felülvizsgálása -- így hívják ezt a teljes eljárást, amelyet közösen végeznek. Lassanként sok-sok keresztény: laikus, pap és szerzetes fedezi fel azt a mérhetetlen és sokféle gazdagságot, amely ebben rejlik. Életünk felülvizsgálását rosszul is értelmezhetjük és végezhetjük. Semmiképp ne próbáljuk egyszerű ,,technikává'' alakítani, amellyel emberi helyzetünket és magatartásunkat elemezzük; ne változtassuk át emberi cselekvésünk hatékonyságáról folytatott vitává; ne tekintsük szellemi tornának, amelyen ,,darabokra szedünk'' egy-egy eseményt. El kell ismernünk, hogy nem mindenki kerüli el ezeket a zátonyokat. Sokszor kívülállók figyelmeztetnek rájuk bennünket. Ragyogó szellemi bemutatkozást próbálunk tartani elôttük, ôk pedig csak mosolyognak rajta, vagy pedig heves ellenállást vált ki belôlük bonyolult módszerünk. Egyesek elintézhetik azzal, hogy ez a ,,francia'' módszer csak a descartes-i gondolkodás elfajzása. Mint másutt, úgy itt is a technika megölheti a misztikát. Életünk felülvizsgálása mégis figyelemreméltó felfedezés, és jobban jellemzi századunkat, mintsem gondolnánk. Sokszor tanulnak belôle nem egy területen. Alkalmazható mint pedagógiai, lélektani, szociológiai módszer. A keresztény számára természetesen mindenekelôtt vallási eljárás. Akik közösen gyakorolják, gondosan óvakodjanak minden eltorzulástól. Mindig nehezebb életté változtatni egy vallási eljárás szellemét, mint annak formáját tiszteletben tartani és tökéletesíteni. De akik elcsüggedve abbahagynák e közösségi élet-fölülvizsgálást, sokat veszítenének, mind saját lelkük elmélyítése, mind környezetük elôtti hiteles tanúságtételük terén. Magam részérôl szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy személyes életünk felülvizsgálása lelki gyakorlat. Sajnos a ,,lelki gyakorlat'' szó értékét nagyon lecsökkentettük. Személyes életünk megváltoztatása legyen mindenkor keresztény életünk középpontjában -- ez a meggyôzôdésem, amint errôl már az Evangélium olvasásával kapcsolatban szóltam. Ha nehéz hallgatni, hogy meghallgassuk a másikat, még nehezebb hallgatni, hogy meghalljuk Isten szavát, hangját. Pedig mindennap meg kellene állnunk, és miután gyorsan áttekintettük napunk egészét, ki kellene választanunk a nap egy mozzanatát, egy ,,eseményt'', és valamilyen formában feltennünk a lényeges kérdést: Mit mond nekem Jézus Krisztus ez esemény által? Mit vár tôlem ebben a helyzetben, ezekkel a személyekkel kapcsolatban, ebben a környezetben? Hogyan válaszoljak Neki? Ne tudós gondolatoknak engedjük át magunkat, hanem nagyon egyszerű és hívô magatartásban csendesedjünk el: Jézus Krisztus titokzatosan itt van jelen. Hiszem, mert megmondta nekem: ,,Veletek leszek, maradok, az idôk végezetéig''. Úgy vár, mint barátját: ,,Már nem hívlak szolgáknak, hanem barátaimnak''. Együtt vele akarom felfedezni és megvalósítani az Atya szeretetének tervét: ,,Az én eledelem az, hogy teljesítsem Atyám akaratát''. Ne tartsunk illúziótól! A Szentlélek kísér és vezet mindennapi zarándokutunkon Jézus Krisztus felé. Kérjük ezt Tôle. Életünk felülvizsgálása során legyen fontosabb az ima és a szemlélôdés, mint a helyzetek értelmi elemzése. Ha az esemény mélyén hűségesek vagyunk Jézus Krisztus randevújához, lassanként világosságot ad nekünk és világosabban látunk. Mert Krisztus jóval kevésbé rejtôzik el mint gondoljuk, csak szemünk nem szokta meg hogy lássa Ôt érzékeink éjszakáján át. Jézus Krisztus megszólít, átalakít, és a fokozatos megtisztulás elszenvedése hitelesíti eljárásunkat. Súlyosan tévednek azok, akik kívülrôl ítélik meg az életfelülvizsgálás gyakorlóit, és úgy gondolják, ezek könnyű utat választottak. A találkozás elsô varázsa után majd hamarosan észreveszik, hogy a legigényesebb követelmény a Jézus Krisztusnak való engedelmesség a mindennap eseményei során. Hogy eljussunk az egyesülésre, lassanként mondjunk le személyes terveinkrôl, és tegyük magunkévá az Atya tervét, mely Krisztusban valósul meg. Kezdetben a ,,szempontok'' távolról sem egyeznek majd meg egymással. Csak miután meghaltunk önmagunknak virágzik ki a Feltámadás. De aki elfogadja, hogy így mindennap kockáztassa életét Krisztusban, bárminô legyen is ez élet, békében és örömben marad. A gyakorlati élet emberei szívesen mondják: ,,Az élet alakít minket''. Megérzik itt azt az igazságot, mely jóval mélyebb, mintsem képzelik. Jézus Krisztus alakít és alakít át az életben és az élet által, azzal, hogy belevon szeretete misztériumának konkrét, történelmi valósulásába. Nekünk csak szabadon kell felelnünk az Úr naponkénti hívására. Személyes életünk felülvizsgálásának ,,gyakorlata'' segíthet ebben. Segít arra, hogy egyre szorosabbra kössük lelki és evilági dolgaink csomóját. Megtanít arra, szeretettôl átalakított szívünk egyetlen megmozdulásával éljük általában életünket és ,,keresztény életünket'', vagyis, hogy minden percben teljesen jelen legyünk Jézus Krisztus számára és teljesen jelen legyünk az élet számára. Az embereknek ma többet kell imádkozniok, mint tegnap Ezért szerintünk nagy tévedés az, hogy Isten hallgat. Ô szól, de az ember legtöbbször nem válaszol neki. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy imádkozzék, hiszen Isten alkotta, és Istenért van. Ha nincs kapcsolatban Vele, lassan megfullad, mint vízen kívül a hal. Lelkileg kifulladva majd pótlékokat keres. Az ember, aki nem imádkozik, vagy már nem imádkozik -- pedig ismeri Istent -- keres vagy kitalál magán ,,túlvalókat'', ezeket teszi bálványaivá, istenekké, isten-pótlékokká, hogy velük legyen kapcsolatban, velük folytasson párbeszédet. A legsúlyosabb, amikor önmagát teszi meg az ember bálványának: testét, érzelmeit, gondolatait. Akkor önmagával folytat párbeszédet. Bezárult. Ez a pokol. Más tragédia is elôfordul. Manapság sokan vannak, akik nehezen lépnek ki önmagukból és egyre nehezebben folytatnak párbeszédet másokkal, vagyis ,,a másikkal'' s ez lassankint lelki megbetegedésükhöz vezet. Ma már számtalan olyan ,,lelki betegség'' észlelhetô, amelyek a pszichológusok tanúsága szerint mind az emberi kapcsolatok zavarára vagy hiányára vezethetôk vissza. Ezen a ponton az ember már nem felelôs, hiszen beteg. Már nem ember. Denaturált: ki van forgatva természetébôl. Ez tragikus. Az ember maga van eltalálva. És ezért mindenki felelôs. Mert olyan társadalmat építettünk, amely tengelyteleníti, kiegyensúlyozatlanná teszi tagjait; mert, megsértve a szeretetet, megzavartuk minden szinten a személyek közti kapcsolatokat: de még mélyebben azért, mert az embert és életét nem kapcsoltuk eléggé vissza Istenhez. Ezen a lényeges kapcsolaton kívül nem létesülhet igazi szeretetkapcsolat az emberek között és a társadalom, bármily igazságosak legyenek is ,,intézményei'', nem tudja kifejleszteni tagjait. Ha nem vigyázunk és elvágjuk forrásától, kiszárítjuk az embert. Ez a lelki fejlôdésben való elmaradottság nem a legkisebb közösségi bűne az emberiségnek, akkor, amikor az ember növekvô tudatossága és a világ fölötti hatalma egyre nagyobb lelki-szellemi fejlettséget igényelne. Ha nem imádkozunk, ha nem imádkozunk többet, mint az elôttünk élt emberek, önmagunkat pusztítjuk el. Hogyan imádkozzunk ma? Nem könnyű imádkozni. Amikor a modern ember imádkozik, zavarja az, hogy ,,ürességbe'' beszél. Igaz, világfölöttisége védelmében az Istent, sokszor az életen kívülre és föléje, a mennybe zártuk. Ahhoz, hogy Istenhez forduljanak, azt kívántuk az emberektôl, hogy szakadjanak el a földtôl, és az ég felé emeljék a szemüket. Megpróbálták. Sokan kimerültek. Abbahagyták, mert nem látják az Istent akihez fordulnak, és nem hallják válaszát. Számukra csönd van és éjszaka. Amikor ,,testetlenítettük'' (dezinkarnáltuk) Istent, testetlenítettük az imát is. Úgy élünk, mintha Jézus Krisztus nem jött volna el. Igaz, így kell imádkoznunk: ,,Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben''. De csak akkor, ha már találkoztunk Jézus Krisztussal. Hiszen ô nyilatkoztatja ki nekünk az Atyát és ô vezet Hozzá. Ô az, aki megtanít Hozzá szólni. Jézus Krisztuson kívül nem találjuk meg az utat Istenhez. Istent ,,senki sem látta'', de Jézus Krisztust látták, érintették, hallották az emberek. Nyomukban találkozhatunk Vele, hallgathatjuk, válaszolhatunk Neki. Velünk van az élô Jézus Krisztus. Beszél. Ô kezdi a beszélgetést. Az embernek válaszolnia kell. Imádkozni annyit jelent, hogy mindenekelôtt válaszolunk Istennek, aki az emberhez fordul a ma élô Jézus Krisztusban. Isten szól hozzánk a Szentírásban és fôként az Evangéliumban. Szól hozzánk az életben, eseményekben is. (Persze nem arról van szó, hogy félreismerjük Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De itt meg akarjuk értetni azokkal, akik panaszolják Jézus hallgatását, hogy Ô beszél az Evangéliumban és az életben, és várjuk válaszunkat.) Amit pedig az Evangélium olvasásáról és személyes életünk felülvizsgálásáról mondottunk, abból könnyen érthetô, mennyire úgy gondoljuk, hogy ez a két dolog határozza meg imánk kettôs dimenzióját. Van Franciaországnak egy vidéke, ahol, amikor két fiatal gyakrabban kezd találkozni, azt mondják róluk: ,,Kezdenek már beszélgetni.'' A többi jön majd magától. A népi bölcsesség megint fején találta a szöget. Az igazi szerelem kölcsönös megismeréssel kezdôdik, ez pedig párbeszéd eredménye. Meg kell ismerkednünk a Názáreti Jézussal, és ezt úgy érjük el, hogy az Evangélium kapcsán beszélgetésbe elegyedünk vele. Nem szükséges, hogy az imáról beszélve tüstént arra gondoljunk, hogy ,,valamit kérünk Istentôl''. Keressük Isten tetszését, mint ahogy a világban összeköttetést, protekciót keresünk, hogy elérjük, amit kívánunk, hogy teljesedjék a mi akaratunk. A barátság önzetlen. Lényegében véve csere. Mindegyik ,,feltárja'' magát barátjának, és a két barát így egyesül. És akkor semmit sem tudnak egymástól megtagadni. Az Evangéliumban Jézus megismerteti magát. Feltárja szíve mélyét. Ha imádkozunk, elsôsorban válaszolunk Istennek, egészen egyszerűen és keresetlenül. Beszélgetünk Vele, magyarázatát kérjük, hogy megvilágosítson, csodáljuk, hálát adunk. De azt is jelenti az ima, hogy megismerhetjük magunkat, feltárjuk életünket, szembesítjük az Övével. Ha a barátok már nem beszélgetnek, barátságuk hanyatlik és elhal. A legsúlyosabb, ha egyikük, aki továbbra is hűséges, továbbra is szól barátjához, de már nem kap választ. Közöny vagy szakítás: ,,Már nem szólok hozzá''. Feltettük már a kérdést más formában: Nincs-e sok ember, aki magát kereszténynek mondja, és már nem ,,beszél'' a Názáreti Jézushoz, aki pedig továbbra is szól hozzá az Evangéliumban? Ez tragikus értelmetlenség és végzetes tévedés, mert akinek Isten a barátja, ne engedje elhalni barátságát. Jézus Krisztus az események révén is szól hozzánk. Mondtuk, hogy az ember -- ha külön hivatása nincsen -- általában az életben találkozik Krisztussal. Az imádság másik távlata ezért Jézus Krisztussal az életben folytatott párbeszéd. Remélem, hogy sikerült megértetnem, hogy Jézus Krisztus nem csupán érdeklôdik minden pillanatban életünk iránt, de annak résztvevôje is. Mindent fel kell vennie szeretetébe, és csak abban a mértékben teheti, amennyire jelen vagyunk az ô számára, és amennyiben beleegyezünk. Jézus Krisztus csak akkor fogadja el életünket, ha mi adjuk Neki. Ebbôl kiindulva kell állandó párbeszédben lennünk Krisztussal. Egyrészt azért, hogy tôle kérjük, igazítsa helyre, tisztítsa meg életünket, másrészt, hogy felajánljuk Neki, hogy azt teljesen magáévá tegye és velünk együtt élje. Egész életünk imádság legyen. Hogy azzá váljék, egészen fel kell ajánlanunk. Egyben hűségesen ott kell lennünk Jézus Krisztus randevúján bizonyos sajátos pillanatokban is. Alkalmat ad erre a személyes életfelülvizsgálás gyakorlata. Kiindulva a kiválasztott eseménybôl, melyet hittel nézünk, a Szentlélek vezetésével, beszélgetést kezdhetünk Jézus Krisztussal. A jóbarátok igénye, hogy megálljanak beszélgetni. Meg kell állni a Jézus Krisztussal való beszélgetésre is. Ezzel meghozzuk a nehezünkre esô áldozatot, hogy idônkbôl ajánlunk fel egy keveset Neki. De nagyon hamar megjelennek a legnagyobb nehézségek. Azt mondták nekünk, hogy Isten meghallásához csöndben kell lenni. Pedig csöndben lenni a modern embernek sokszor lélektani lehetetlenség. Aki ma megáll, hogy imádkozzék, azt tüstént ellepik a mindennapi gondok, vágyak, kudarcok, gondolatok és álmok ,,lármája''. Ne csüggedjünk, hanem örüljünk, mert ezeken a nehézségeken át Jézus Krisztus tanít meg arra, hogy milyen legyen aznap az imádságunk. Hadd emlékeztessek itt ,,Itt vagyok, Uram!'' című imakönyvem csodálatos és váratlan sikerére, mely az egész világon elterjedt több mint másfélmilliós példányszámban, -- nem azért, hogy dicsekedjek, ami ostobaság lenne, hanem, hogy kielemezzem ennek mélységes jelentôségét. Hiszen ez igen egyszerű imák gyűjteménye, melyek az életbôl indulnak ki: mégis határozottan igényt elégített ki számos kereszténynél. Ezek úgy akarnak megjelenni Isten elôtt, hogy nemcsak nem feledkeznek meg életükrôl, hanem azt teljesen beépítik imájukba. A levelek százai erôsítik meg, hogy kapcsolat feszül lényeges vágyuk és a kapott tanítások s tanácsok között: ,,Feledkezzék meg minden gondjáról, -- tanácsolták régen -- üresítse ki önmagát''. Azt kívánták tôlük, feledjék testüket, körülményeiket, emberi hivatásukat, és viselkedjenek úgy, mintha angyalok lennének. Sokan oly figyelmesek voltak, hogy bevallották nekem: ,,Felszabadultunk''. Miért kellene az imádkozó embernek kívülhagynia az életet szíve ajtaján? A bennünk lévô lárma, amikor Isten elôtt megállni próbálunk, az élet betódulása tudatterünkbe. Amikor imádkozunk, még a legváratlanabbul ránktámadó gondolatok sem ,,elszórakozások'', amelyek elragadnak Istentôl, hanem felszólítások, hogy egész életünket helyezzük Istenbe és Istent életünkbe. Az ima soha se legyen ,,menedék'' az élet elôl. Ellenkezôleg, imájában minden keresztény az egész világ követe, különösen környezetéé és azon emberi csoportoknak, amelyekbe szervesen beletartozik. Kezében az élet csodálatos dossziéja, az övé és testvéreié, Istennek tárhatja fel, aki audiencián fogadja. Nem ,,elűzni kell a szórakozottságokat'', hanem befogadni az életet és átadni Istennek. Ami legjobban foglalkoztat, az a legfontosabb nekünk. Ezt egész sajátosan az Atya kezébe kell tennünk Urunk Jézus Krisztus által: akár azért, hogy Tôle bocsánatot kérjünk, akár, hogy hálát adjunk, akár, hogy segítségét kérjük, és minden esetben, hogy ez a személy, esemény, életrészlet ne forduljon el céljától, hanem tökéletesen kibontakozzék Jézus Krisztusban az Atya kívánsága szerint. Ne gondoljuk, hogy ez hűtlenség, hogy az ima könnyűvé tételének kísértése. Az ima soha nem lesz könnyű, mert mindig arra való törekvés, hogy lemondjunk magunkról Isten elôtt. De ahelyett, hogy örökösen azért küzdenénk, hogy ,,lefojtsunk'', azért kell küzdenünk, hogy állandóan ,,felajánljunk''. Az a keresztény, aki hűséges ebben az imában, nem szabadul meg az élet terhelô gondjától, mert az bukás, kudarc lenne, de lassanként számtalan gondja egyesül egy nyalábba, mely egyre önkéntelenebbül keres irányt Isten felé Jézus Krisztusban. Az imádkozó ember nem valami látszólagos ürességbe jut el, valamiféle ,,rögeszméhez'': ,,Próbálom gondolatomat Istenre rögzíteni'', -- ez veszélyes lelki gimnasztika gyümölcse volna. (Emberi igyekezettel úgysem tudjuk Istent ,,rögzíteni''. Isten ,,foglyul ejthet'' úgy, hogy egyesíti minden erônket és megtisztítja tekintetünket.) Lecsillapodott tudatunkban az élet viharos, féktelen felvonulását felváltja az életbôl alakult körmenet: emberek, akikkel találkozunk, környezetünk, a világ. Hosszú zarándoklat Isten felé Jézus Krisztushoz, akinek, a szabad ember szeretô közreműködésével ,,mindent egybe kell gyűjtenie Magában, mint fôben, ami a mennyben és a földön van''. Késôbb, de csak késôbb, hosszú és kitartó hűség után, -- különben csak állomásokon való veszélyes keresztül rohanás volna az egész, -- egyes keresztények úgy jelenhetnek meg Isten elôtt, hogy mélységes belsô csönddel gazdagodtak. Ez már nem lefojtás gyümölcse, vagy az élet cserbenhagyása, menekülés, hanem annak jutalma, hogy megszokták, hogy mindent átadjanak Krisztusnak, hogy mindent Benne éljenek meg, amint életük hozza magával. Akkor, mint a szerelmesek, akik, miután napközben mindent megosztottak és intenzív közösségben éltek, estére csöndben, szótlanul, gyöngéd ölelkezésben tudnak megmaradni, ôk is, semmit el nem felejtve az életbôl, de mindent hordozva és mindent átadva, tudják csendben átadni önmagukat. A szemlélôdés mindenki számára lehetséges A szemlélôdés, csakúgy mint az ima, nincs fenntartva keresztények meghatározott kategóriájának, a lelkiélet arisztokratáinak. Mindenki számára hozzáférhetô. Aki hitelesen szeret, az tud szemlélôdni. Hogy a minôségi szeretet ki tudja fejezni magát, fejlôdése során kialakítja a megfelelô gesztusokat és szavakat. Amikor elég az egyszerű tekintet, ez a szemlélôdés. Istent szemlélni: Ôt nézni és szeretni. Ez a nagyon egyszerű magatartás már eredmény. Ha túl hamar próbálkozunk a csönddel, az kockázatos, mert megszakíthatja a párbeszédet, és még nem a szeretet teljessége, melyet gesztus és szó már nem foglalhat magában. Igaz, hogy Isten egyes keresztényeket külön felszólíthat arra, hogy részlegesen vagy teljesen vonuljanak vissza a világból, és adják át magukat a szemlélôdésnek. Ezek hivatását csak nehezen értik a modern világ emberei, minthogy a hatékonyság szintjén gondolkoznak, míg a szeretet szintje az ingyenesség, önzetlenség. Így, vannak esték, amikor a férj felesége jelenlétét kívánja meg: ,,Hagyd a munkát! Gyere, ülj le mellém!'' Azt akarja, hogy egész a közelében, érte dologtalan maradjon, mert a szeretet lényege nem az, hogy mit csinál a másikért, hanem hogy ott van a másikért. Így vannak életek, melyek csak hosszú ,,jelenlét'' próbálnak lenni Isten elôtt egész lényük összeszedettségében. Ez a szeretet csúcsa. A szemlélôdô tekintet a ,,szív'' tekintete, melyet a hit világít meg. Keresztsége által minden keresztény képessé vált Isten szemléletére és arra, hogy felfedezze jelenlétét az életben túl az érzékelhetô jelenségeken. Mondottuk, a keresztény ,,látnok''. Gyakorolnia kell ezt a képességét, és törekednie a szeretet e tökéletessége felé. Ez minden keresztény kötelessége és abszolút szükségszerűség a modern világban. Minél jobban fejlôdik, annál inkább szüksége van arra, hogy legyenek benne szemlélôdôk. Minél inkább technicizálódik az ember, annál inkább imádkozó emberré kell válnia. Minél inkább átmegy a teremtett világ az Isten kezébôl az ember kezébe, annál nehezebb lesz elismerni a ,,belsô túlvilágot'' a teremtésben. Amikor a városban járok, néha azt gondolom, nincs olyan hely, ahol az ember ne alakította volna át a természetet, amint azt Isten neki megparancsolta. Már nem látom a földet, mindenütt aszfalt takarja. Néhány fa van csak, mely ellenáll, de igen soványak, és alázatosságra ítéltek az épületekkel szemben, melyek magasabbak és elnyomják ôket. És ha felemelem szememet, csak darabkáját látom az égnek. De látom a 20. század városát, merész építészeti vonalakban, látom az emberektôl nyüzsgô utcákat és a kocsikat, amint sorban haladnak, áradnak, kaptár- háztömbök között, melyekben egész nép tevékenykedik. Látom a gyárakat, és sejtem a munkásokat, akik megragadják az anyagot, megdolgozzák, átalakítják, felszabadítják sűrűségébôl, homályából, beléje árasztják a szellemet. Látom a világot, amely épül. Látom az embert, aki építi és szervezi. Nem látom Istent. Igaz, úgy látszik, mintha visszavonult volna a Teremtô. Visszahúzódik fiai elôl, akik felnôttek. Átengedi a kezdeményezést, a felelôsséget, az építés gondját. Vannak keresztények, akik csodálkoznak ezen. Szerintük Isten téved, amikor megbízik az emberben. A szekularizáció jelensége nem tagadható tény. Mégse gondolkozhatunk errôl csak mint szociológus, hanem mint hívô is. Elmélkedvén az ember teremtô hatalmáról, felfedeztük abban Isten teremtménye iránti szeretetének egyik legszebb bizonyítékát. Az Atya akarta, hogy az ember birtokába vegye a világegyetemet. Amikor ezt eléri az ember, amikor kezdi megélni ,,a mulandónak ezt az autonómiáját'', melyet elôször igen nehezen tudott elképzelni, ne kezdjük vitatni az Atya kívánságának e valósulását, de ne is torzítsuk el. Mert könnyen összekeverjük az ,,autonómiát'', a mulandó és a szellemi autonómiáját, a ,,szétválással''. Ebben a könyvben próbáltuk megmutatni, hogy a szellemi, lelki nem idegen a mulandótól, hogy nem ,,mellette'' van, hanem ,,belsejében'', különbözik tôle, de elválaszthatatlanul hozzá van kötve Isten akaratából és a megtestesült és megváltó Krisztus közvetítésével. A múlt sok ,,jele'' alkalmatlanná vált az élô Isten jelenlétének kinyilatkoztatására ebben a szekularizált világban. Új jeleket kell találni, hogy majd korunk embere el tudja olvasni. Szüksége van rá. A legigazibb és leghatékonyabb jel az elkötelezett keresztény, aki befolyással van a világ építésébe, de hiteles szemlélôdés táplálja az élet közepette. Ô az élô jel, aki kinyilatkoztatja Jézus Krisztus misztériumát. ======================================================================== KRISZTUS ÉL! Krisztus misztériuma tehát így öleli át az ember, az emberiség, a világegyetem egész életét; tegnap, ma, holnap. Ez a teremtés, megtestesülés, megváltás, feltámadás misztériuma, és senki és semmi nem mentes a szeretet e páratlan történelmétôl. Aki keresztény, az nem pusztán hisz Jézus Krisztusban, hanem Krisztushoz, éspedig a teljes Krisztushoz tartozik, Krisztushoz, aki ma éli szeretete misztériumát. Tudatosan lép ebbe a misztériumba, személyesen és közösségileg kötelezi el magát, mint Isten népe a teremtés, megtestesülés, megváltás és feltámadás nagy kalandjában, amely az Atya tervének valósítása. Ennyit jelent, hogy tudatosan dolgozunk az ember, az egész emberiség, a világegyetem valódi sikerén. Magunkat így elkötelezni annyi, mint hogy saját életünkben, a minket körülvevô emberekkel, éspedig természetes emberi kapcsolataink közepette bekapcsolódunk a társadalmi életbe, az emberi struktúrákba, az eseményekbe -- végsô fokon a történelembe. Annyi, mint ,,bensôleg'' bekapcsolódni, hogy életünket és annak csodálatos túlvilági folytatását a végsôkig teljes valóságában átéljük. Hogy elkötelezzük magunkat, szeretnünk kell a világot. Csak az menthet meg, aki szeret, és szenvedélyesen szeret. Isten ,,úgy szerette a világot, hogy elküldte Fiát...'' Szeretô tekintet a forrása Jézus Krisztus megváltó megtestesülésének. Szeretô tekintet lesz a keresztények elkötelezettségének forrása. Úgy kell nézniük ma az embert, az életet, a történelmet, a világegyetemet, amint az Atya nézi. Aki szenvedélyesen szereti a világot, az elfogadja olyannak, amilyen ma, gazdagságával és gyöngeségeivel. Az nem reszket elôtte, nem sajnálkozik, nem sóhajtozik, hanem bízik benne. Még, ha úgy látjuk is, hogy sok okunk van félelemre, aggodalomra, nem ezeknél kell megállnunk, nem ezekre irányítani tekintetünket. Nem gyújthatunk tüzet, ha csak a hamut mozgatjuk, hanem ha felszabadítjuk a kevés piros parazsat, ha azt tápláljuk. Ebbôl a kis izzó részecskébôl tűzvész támadhat. A tűz ott ég a világ szívében. Az élet jelen van. Már nem halhat meg. Ez a Feltámadottból áradó élet. Sok ember hisz Istenben, sokkal kevesebb hisz Krisztusban, sajnos még sokkal kevesebb hisz a ma élô Krisztusban. Hogy elkötelezzük magunkat, szeretnünk kell a világot, de hinnünk kell Jézus Krisztusban is, aki jelen van a világban. Korunk keresztényeinek ilyen hívô látása elengedhetetlen. Csak ez érteti meg velük, amit megmagyarázni próbáltunk, hogy nincs életükben kétféle idô. Olyan, amelyben emberileg élnek emberi életet, és amely csak közvetve tartozik Istenre, és olyan, ahol térdenállva felajánlják az Atyának munkát, pihenést, küzdelmet, bánatot és örömöt. Ellenkezôleg, megértik, hogy ha különbözôk is a mulandó és lelki síkok, mégis találkoznak Jézus Krisztusban, és újra egyesülniök kell a keresztények szellemében, szívében, kezében. Ez a központra tekintô hívô látás menti meg a mai embert, ad értelmet életének, küzdelmeinek, az emberiség fájdalmas felemelkedésének. Véglegesen megszabadítja attól a szorongástól, hogy semmiért harcol, szenved, vagy hogy illúzió a boldogsága. Mert vagy nincs semmi értelme életünknek, sehová sem tart és értelmetlen a maga egészében és minden pillanatában, vagy pedig pótolhatatlan mozzanata a szeretet nagy kalandjának, amely Krisztus misztériuma. Akkor viszont szent, és minden pillanatában ott az örökkévalóság súlya. Végül is ez a hiteles hívô látás, és az abból folyó elkötelezettség viszi sikerre a modern világot. Mert a keresztény többé nem marad a világtól távol. Nem engedi már, hogy nélküle épüljön, alakuljon. Jelen lesz, és ott találkozik a Nagy Jelenvalóval, Vele és Benne éli az élet nehéz, de lelkesítô kalandját, az egész életét, melynek keresztény, vagyis krisztusi életnek kell lennie. És az ember, az élet, a világ sikerre jut, mert mindennap áthatja Jézus Krisztus gyôzelmes szeretete. Krisztus mindennap magáévá teszi, magába gyűjti, és felajánlja az Atyának. Már ma átalakul és holnap feltámad. HISZEK BENNED, Ó NAGY, ÉLÔ JÉZUS KRISZTUS! ======================================================================== Michel Quoist Szerzônk 1921-ben, a franciaországi Le Havre-ban született. Apját korán elveszítvén, 13 éves korában dolgozni kezd. 18 éves korában belép a papnevelô intézetbe, folytatja középiskolai tanulmányait, majd a fôiskolán bölcseletet és hittudományt tanul; 1947-ben szentelik pappá. További tanulmányok a párizsi Institut Catholique-on, szociológiából doktorál. Mint káplán kezdi lelkipásztori működését Le Havre-ban, majd az egyházmegyei Actio Catholica ifjúsági fôlelkésze. Ezzel párhuzamosan írói tevékenységet folytat. Majd fôtitkára lesz a francia Püspöki Kar bizottságának, amely a dél-amerikai papi utánpótlás ügyét gondozza, sôt Riobe orleans-i püspökkel Franciaországot képviseli az ezzel foglalkozó szentszéki bizottságban (COGECAL: Conseil Général de la Commission Pontificale pour l'Amérique Latine). Az Actio Catholica keretében az ifjúsági lelkipásztori munkát vezetô többéves tevékenysége után kérésére ,,hogy az alapokon folytathasson olyan lelkipásztori munkát, mint paptestvéreinek többsége'', fôpásztora ez alól felmenti, és Le Havre egy fontos plébániáját bízza reá, majd utána egy nagyobbat. Hat évi plébánosi működése után, 1976 szeptemberében püspöke újra felelôs vezetô megbízatást ad neki: rábízza az egyházmegyei papi és szerzetesi hivatásainak gondozását; ezzel kapcsolatban rendszeresen vezet egyházmegyéjében, valamint Franciaország egyéb részeiben, sôt külföldön is, papi lelkigyakorlatokat, és tart elôadásokat, konferenciabeszédeket. Újabban a francia televízió közvetíti sorozatos homíliáit. Írói munkássága. M. Quoist érdeklôdése eleinte a szociológia felé irányult. Ezirányú művei közül kiemelendô: La ville et l'homme (A város és az ember) Díjnyertes doktori értekezés (1954) Editions Ouvričres. L'Enquęte urbaine (Városi vizsgálódás) A város és városnegyed analízise L.J. Lebret, R. Bride és munkaközösségük közreműködésével) Editions Presses Universitaires. Ezt követik vallási és valláspedagógiai művei (mind az Editions Ouvričres kiadásában): Pričres (magyar kiadása: ,,Itt vagyok, Uram!'') Réussir (magyar kiadása: ,,Így élni jó'') Aimer, ou Journal de Danny (Szeretni, avagy Dani naplója). Domer, ou Journal d'Anne-Marie (Adni, avagy Anna-Mária naplója). Mindkettô fiktív naplóként kitűnô pedagógiával megírt mű. Le Christ est vivant (jelen műve) Jesus Christ m'a donne rendez-vous (Jézus Krisztus találkát ad nekem) Németül Styriánál: Rendez-vous mit Jesus. L'Evangile a la télévision (Evangélium a televízión keresztül) Az itt felsorolt önálló művei mellett szerkesztôje a ,,VISAGES DU CHRIST'' (Krisztusi arcok) c. tanúságtételeket tartalmazó sorozatnak -- szintén az Ed. Ouvričres kiadásában. M. Quoist célja, hogy a nagy szentek példája helyett, ma, közöttünk élô igazi keresztények példáján mutassa be, mint igyekeznek hétköznapi életükben Krisztust követni. Nem iletrajzokat nyújt, hanem az érdekelteknek -- sokszor közlésre nem is szánt --leveleit, naplóit s egyéb feljegyzéseit közli, ahol szükséges megfelelô kommentárokkal. Eddig 13 mű jelent meg; 2 elôkészületben): La fille de Saxo-Bar (Fiatal munkáslány naplója) Madame savait vivre (Tevékeny hívô asszony naplója) L'esclave était fille de roi (Elkötelezett munkásnô naplója) El Padre (Dél-amerikai francia pap levelei) Lettres d'amour (Egy jegyespár levelezése, M. Quoist közbeiktatott értékes lélektani magyarázataival). J'offrirai d'avoir gueule (Egy 17 éves korában meghalt munkásifjú feljegyzései) Mes amis les mauvais garçons (Egy börtönlátogató szociális segítô naplója) Au-dela de la drogue (Egy kábítószerekbôl kigyógyult nô naplója) Lumičre sur l'echafaud (Egy halálraítélt naplója) Face au cancer (Rákbeteg pap naplója halála küszöbéig) Des fous de Dieu aujourd'hui (Mai papok, szerzetesek tanúságtételei) Contre vents et marees (Bárban felszolgáló lány naplója) Le truand (Börtönnapló a múltból) M. Quoist a legolvasottabb pap-írók közé tartozik. Három, magyarul is megjelent könyvének példányszáma: ,,Így élni jó'' 23 nyelven 1.490.000 ,,Itt vagyok, Uram!'' 26 nyelven 2.010.000 ,,Krisztus él!'' (másfél évtizeddel késôbbi mű) 17 nyelven 415.000 Francia kiadója így jellemzi szerzônket: Egyrészt jónevű szociológus, akinek Rouen-nel kapcsolatos szociológiai vizsgálata módszeri szempontból hazáján kívül is elismerést talált. Másrészt -- és mi bízvást hozzátehetjük: fôként -- apostol, aki a társadalom minden rétegébôl és különbözô nemzetek körébôl fiatal és idôsebb emberek ezreivel tart kapcsolatot. Számos írásával fô célja, hogy kortársaival megismertesse Jézus Krisztust, felfedve elôttük: találkozhatnak Krisztussal -- bármilyen is legyen életformájuk, és anélkül, hogy kibújnának evilági felelôsségvállalásuk alól, sôt, épp ellenkezôleg eközben -- és Vele elkötelezhetik magukat, hogy az igazságosság és béke világát építsék. Mi hálás köszönetünkkel adózunk megértô, apostoli készségéért, amellyel írásait rendelkezésünkre bocsátja és imánkba foglaljuk életét és áldásos papi és írói munkásságát, ezt kérve olvasóinktól is. ======================================================================== Jegyzetek 1 Ebben a szellemben szerkesztjük a ,,VISAGES DU CHRIST'' (Krisztusi arcok) c. kiadványsorozatunkat. Ebben mai keresztények -- eredetileg közlésre nem szánt -- hiteles naplóit, leveleit, feljegyzéseit közöljük, abban a reményben, hogy ezzel a modern világ számára valódi keresztény tanúságtételre mutathatunk rá. (Részletesebben vö. 159. l.) 2 Legyen szabad itt a laikusok lelkiségével kapcsolatban, két már megjelent és két sajtó alatt lévô kiadványunkra utalni: Életre szólóan szeretni (Hat -- házasságra elôkészítô -- beszélgetés vezérfonala) Bécs, 1974, amely laikusok munkaközösségének szellemi terméke. Életfordulón (Önvizsgálat és tájékozódás. Gyűjtemény), Bécs, 1973. Ebben a P. Lebret és P. Suavet vezetése alatt álló laikus munkaközösségek készítette lelkiismeretvizsgálat (52-67. l.) figyelemreméltó. Sajtó alatt: M. és G. ABIVEN: Kettesben élni c. házassági tanácsadó mű, függelékében részletes tanulmányok a keresztény házasság lelkiségérôl, valamint Paul ROTH: Istennel mindig beszélhetünk c. imakönyve, amely az ,,Itt vagyok, Uram!'' nyomdokaiban egy világi író, többgyermekes családapa lelkiségébôl fakadt. (A kiadó megjegyzése.) 3 Teljesen ember, beleértve hogy teljesen nyitott a Jézus Krisztusban való isteni életre, amint majd látjuk amikor elmélkedünk a Megtestesülés titkáról. Mert nincs többfajta ember, csak olyan, akiket és amilyeneket az Atya öröktôl akar és szeret. A teljesen valósult ember az ,,istengyermek ember''. (vö. 49. l.) 4 Emlékeztetünk arra, hogy csak miután Krisztus misztériumának valamennyi gondolatáról elmélkedtünk, fogjuk megérteni, hogy egyedül a keresztény ember képes tudatosan, totálisan megélni életének és a világ életének valamennyi távlatát. (vö. 50. l.) 5 Maga a betegség mindig rossz. Nem ,,akarja'' Isten. Nem kell ,,belenyugodni'', hanem ellenkezôleg, küzdeni kell ellene minden emberi erônkkel. Ebben a küzdelemben elkísér Jézus Krisztus, meglátjuk majd a Megváltás titkáról elmélkedve. (vö. 54. l.). 6 Világos: a világban élô keresztényrôl van szó. Az, aki sajátos hivatásból ,,hagyja el a világot'', egyébként is csak fizikailag válik el tôle. Nem menekül el az élettôl, de más módját választja annak, hogy jelen legyen testvérei és a világ számára. Szellemileg kapcsolódik hozzájuk, közvetlenül, ha mondhatjuk Krisztusban, aki által sikerre jut ember és világ. 7 A bűn soha nem valamely ,,szabályzat'' elleni engedetlenség. Az Egyház parancsai pl. csak normák, melyek a szeretet útján akarnak vezetni. Az Egyház pl. arra emlékeztet, hogy nem szeretjük Istent és nem engedjük, hogy Ô szeressen minket, ha nem egyesülünk Vele legalább évente egyszer. A bűn akkor nem valami parancs ellen való engedetlenség, hanem mellôzésével fogható módon bebizonyítjuk, hogy nem szeretünk (vö. 81. l.).