Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Puskásy Pál C. M. Árpádházi Boldog Kinga Nihil obstat. Franciscus Köhler C. M. censor dioecesanus Nr. 493. Imprimatur. Strigonii, die 19. Februarii 1931. Dr. Julius Machovich vicarius generalis Imprimi permittitur. Budapestini, die 25. Martii 1931. Franciscus Áronffy C. M. visitator VIII. Orbán pápa dekrétuma értelmében e könyvben közölt csodák, jelenések, elbeszélések, továbbá ,,szent'' vagy ,,boldog'' címek tisztán emberi hitelt érdemelnek, kivéve azokat az eseteket, amelyekben az Egyház már döntött. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Boldog Kinga Boldog Kinga családfája I. fejezet. Boldog Kinga születése és csodálatos kisdedkora II. fejezet. A kis Kinga jámborsága. -- Boldog Szalómea III. fejezet. A serdülô leányka IV. fejezet. Leánykérôk V. fejezet. Búcsúzás és lakodalmi ünnepségek VI. fejezet. A nép szentéletű anyja VII. fejezet. A tatárok betörése VIII. fejezet. Látogatás Magyarországban. -- Boldog Kinga gyűrűje IX. fejezet. Boldog Kinga visszatér Lengyelországba s folytatja áldásos működését. Szaniszló vértanúpüspök szenttéavatása X. fejezet. Boldog Kinga megalapítja Ószandecben a klarisszák zárdáját XI. fejezet. A tatárok második betörése. -- Boleszló halála XII. fejezet. Kinga nôvér XIII. fejezet. A zárda üldözése. -- Az új perjelnô XIV. fejezet. A tatárok harmadik betörése XV. fejezet. Boldog Kinga utolsó évei XVI. fejezet. Boldog Kinga halála XVII. fejezet. Boldog Kinga megdicsôülése XVIII. fejezet. Boldog Kinga zárdájának története ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1931-ben jelent meg a Lazarista Missiósház kiadásában. A Boldog Kingát ábrázoló festményt a program csak legalább 256 szín esetén mutatja torzításmentesen. ======================================================================== Boldog Kinga családfája Árpád Zsolt Taksony | +-------------------------+--------------------+ | | Géza Mihály hg. Szt. István--B. Gizella 969--1038 Vazul hg. Szt. Imre 1007--1031 I. Béla | +--------------------------------------------+----+ | | I. Géza Szt. László Álmos hg. 1031--1095 II. Béla II. Géza III. Béla II. Endre | +--+--------------------+-----------------------+ | | | IV. Béla Kálmán hg.--B. Szalómea Szt. Erzsébet | 1207--1231 | +------------------------+----------------------+ | | | B. Kinga B. Jolán B. Margit 1224--1292 1235--1298 1242--1271 ======================================================================== I. fejezet. Boldog Kinga születése és csodálatos kisdedkora Magyarországot századokon át a legszorosabb barátság köteléke fűzte a szomszédos Lengyelországhoz. E barátság még szorosabb lett azon rokoni viszony folytán, mely a két ország uralkodócsaládjai, az Árpádok és a Pjasztok, valamint az Anzsúk és a Jagellók között jött létre. Ezen baráti és rokoni kapcsolat egyik gyönyörű láncszeme, mindkét nemzet közös szentje: Árpádházi Boldog Kinga. Szent Erzsébet fivére, IV. Béla magyar király volt Boldog Kingának édes atyja, ki atyját, II. Endrét, követte a magyar trónon (1235-- 1270). Alázatos és erôslelkű uralkodó volt, ki erélyes kézzel szilárdította meg az ország belerejét s nagy tekintélyt szerzett neki a külföld elôtt, és ki a megpróbáltatásokat, melyek hazáját a tatárok pusztítása által, családját pedig gyermekeinek halála és egyéb keserű csalódások által érték, Isten kezébôl fogadta, saját vallomása szerint, bűneinek büntetéseként. A régi történetírók így emlékeznek meg róla: ,,Erénnyel teljes férfiú volt, kinek emléke mint az édes méz maradt meg a magyaroknak és sok más nemzeteknek szája izében.'' ,,Amíg a te hatalmad állott fenn, Béla király, csak lappangott a ravaszság, szilárd volt a béke, uralkodott a tisztesség.'' Úgy Szent Domonkos, mint Szent Ferenc rendje ôalatta terjedt el hazánkban. Ô maga is tagja volt Szent Ferenc harmadrendjének; gyóntatóját is e rendbôl választotta. Felesége, Mária, ki épp oly vallásos volt mint ô, Laszkárisz Tivadarnak, a konstantinápolyi görög császárnak volt a leánya. Isten két fiú- és nyolc leánygyermekkel áldotta meg házasságukat. Elsô fiúk, V. István, atyja után került a magyar trónra. Legidôsebb gyermekük volt Kinga. Ôkívüle még Jolánt és Margitot tiszteljük a boldogok között. Konstancia is a szentség hírében halt meg. Jolán tizennyolc éves korában Boleszló lengyel herceghez ment férjhez, kit a történelem ,,jámbor''-nak nevez. Vallásos férje oldala mellett tovább haladt a tökéletesség útján, melyet már leánykorában megszeretett. Midôn Isten gyermekekkel áldotta meg, minden gondját ezek vallásos nevelésére fordította. Férje halála után végképpen lemondott a világról s belépett a szandeci klarisszák zárdájába, hol Kinga és Konstancia nôvéreivel hôsies önmegtagadásban s folytonos munka közt szentelte Istennek életének további éveit. Meghalt 1298. június 11-én, 63 éves korában. Isten csodákkal dicsôítette meg. Ereklyéi a gnézeni klarisszák kolostorában nyugszanak. Boldog Jolán nyilvános tiszteletét XII. Leó pápa engedélyezte. Margitot, legifjabb leányukat, szülei már születése elôtt fogadalommal szentelték Istennek, mikor a tatárok elôl menekültek. Kicsinyke korában, mikor még beszélni is alig tudott, Szent Katalin vértanú veszprémi kolostorába vitték s a domonkosrendi apácák nevelésére bízták. Tíz éves korában vitték el a Nyulakszigetén levô szintén domonkosrendi apácák Boldogasszony-kolostorába, melyet atyja alapított. Itt élt 29 éves koráig legszentebb életet. A szigetet késôbb róla nevezték el. Atyja uralkodói gondoktól szabad idejét gyakran töltötte a szigeten leánya közelében, hogy jámborságán épüljön s imádságai által új erôt nyerjen. Meghalt 1271. január 18-án. Tiszteletét az Egyház szintén megengedte. Konstancia, ki Kinga és Jolán között született, Leó ladoméri herceghez ment férjhez, s midôn ô is, valamivel késôbb, mint nôvérei, vzveggyé lett, példájukat követve szintén belépett az ószandeci klarissza zárdába, hol szent életével mindnyájuk közt kitűnt. Túlélve szent testvéreit 1301-ben halt meg. Halála után ôt is sokáig mint szentet tisztelték. * * * Kinga 1224. március 4-én, hamvazószerda elôtti vasárnap született. Mint egykor Keresztelô Szent János bölcsôjénél a rokonok csodálkozással kérdezték egymást: ,,Mit gondolsz, mi lesz e gyermekbôl; mert az Úr keze volt vele'' (Lk 1,66), épp így igen csodálatos volt Boldog Kingának is a születése. Midôn ugyanis születése elôtt édesanyja egy alkalommal a kastély kápolnájában aggodalmakkal eltelve egyedül imádkozott, egy hangot hallott, mely így szólt hozzá: ,,Ne félj Mária! Egy oly gyermeknek fogsz életet adni, aki neked és különbözô népeknek kimondhatatlan sok jót és örömöt fog szerezni és segítséget s oltalmat nyújtani. Híressé teszem ôt több nemzet elôtt és több országban. Egy idegen országot s hozzátok közel fekvô nemzetet e gyermek életével, példájával és érdemeivel fogok megvilágítani és megsegíteni.'' Négy nappal ezután a világra jött a ,,csodaszép és tökéletes testalkatú'' gyermek, ki nem nyöszörgéssel és sírással üdvözölte a világot, mint más csecsemôk, hanem kinyitva kis ajkait érthetô hangon e szavakat ejtette ki: ,,Üdvözlégy mennyországnak Királynéja, az angyalok Királyának édes Anyja!'' Igen elcsodálkoztak ezen, akik jelen voltak, különösen édesanyja, kinek eszébe jutott a jóslat, melyet a kápolnában hallott, s hálával telt el szíve a jó Isten iránt, ki rendkívüli aggodalmát ezen kis angyallal jutalmazta meg. Amint a kis gyermek megfürdetéséhez készülôdtek, egyszerre egész kis testén oly bôségesen kezdett izzadni s szemecskéibôl anélkül, hogy sírt volna úgy patakzott a könny, hogy ebben máris teljesen megfürödve, úgy ragyogott a kisded, mint a legszebb kristály. Ugyanaznap még meg is keresztelték. Amint a keresztelô püspök meg akarja kezdeni a keresztséget megelôzô szertartást, a kisded pólyáiból kibontakozva újra megszólal: ,,Üdvözlégy mennyországnak Királynéja, az angyalok Királyának édes Anyja!'' A püspök a víz és Szentlélek által újjászületett kis leánykát a bor színe alatt meg is áldoztatta s csak ezután ízlelte meg az édesanyai táplálékot. Jézus szentséges vére volt tehát az ô legelsô testi-lelki tápláléka. Egész kisdedkora alig volt kevésbé csodálatos. Mind, kik körülvették Boldog Kinga bölcsôjét, mindinkább tanúi voltak újabb rendkívüli jelenségeknek. Míg a kisdedeknél az értelem egyáltalában alszik s a fejlôdés bizonyos fokáig működésre képtelen, addig Kingánál sok olyasmi történt, mintha már eszével élt volna. Például megfigyelték, hogy szerdán és pénteken böjtölt; csak egyszer engedte meg ezeken a napokon, hogy édesanyja tejével táplálja, s hiába kínálta többször, elfordult tôle. A királyi udvarban uralkodó szokás szerint azon szobában, melyben a kis Kingának bölcsôje állt, mindennap szentmisét mondtak. S csodálatos, alighogy megkezdte a pap a szentmisét, abban a pillanatban rögtön az oltár felé irányultak a kis gyermek szemei. Amíg a szent titok tartott, nyugodtan feküdt Kinga a bölcsôben szemeit majd az ég felé, majd az oltárra szegezve. El sem aludt egy pillanatra sem, se nem sírt egyszer sem. Mikor pedig a pap hangosan mondta ki Jézus vagy Mária nevét, a kisded arcán angyali mosolyt lehetett észrevenni s szemében egy könnycsepp csillogott. Sôt a körülállóknak úgy tetszett, mintha ajkacskáját is kinyitná, hogy kimondja ezen szent neveket. A legnagyobb csodálkozás és megilletôdés hatott át azonban mindenkit az úrfelmutatás alatt. Az átváltozásnak pillanatában ugyanis ennek a megfoghatatlan kisdednek egész valóján meglátszott szent hitünk csalhatatlan igazsága, hogy e pillanatban leszáll oltárainkra az édes Üdvözítô. A kisgyermek arcocskája e pillanatban egészen átszellemült s mennyei pír öntötte el; kis szíve megérezte jövendôbeli Jegyesének jelenlétét. A kisded szülei meg akarva gyôzôdni róla, hogy eme csodát az isteni kegyelem műveli-e a kis Kingában, vagy hogy az egész nem egyéb, mint csalódás, meghagyták a dajkának, hogy a szentmise alatt a gyermeket különféleképen szórakoztassa. De mindhiába, a legérzékelhetôbb gyöngédség sem volt képes ezen aranyos kisdedet a szentmise ideje alatt Jézustól elszakítani. ======================================================================== II. fejezet. A kis Kinga jámborsága. -- Boldog Szalómea Mihelyt Kinga kisded éveibôl kijutott, alig hogy kis lelke ébredezni kezdett s valamelyest már beszélni is megtanult, Jézus és Mária nevét csodálatos gyengédséggel gyakran mondogatta. A legnagyobb könnyedséggel tanulta meg az Úr imádságát, az angyali üdvözletet, az apostoli hitvallást, az Isten tízparancsát s szent hitünk fôbb igazságait. Mindennap igen korán kelt s ágya mellett térdre borulva nagy áhítattal mondta el reggeli imádságát. A kis leányka rendkívüli emlékezôtehetségének megfeleltek egyéb szellemi tehetségei is. Amit neki egyszer megmagyaráztak, azt kis eszével mindjárt felértette s megjegyezte magának. Különös érdeklôdéssel hallgatta, amit Istenrôl s a hit titkairól beszéltek elôtte. A meséket és egyéb gyermeki szórakozásokat nem nagyon szerette, a játékhoz sem ragaszkodott annyira, mint más gyermekek szoktak. Hálás volt azonban, ha valaki neki az édes Üdvözítô életébôl, a boldogságos Szűzrôl, a szentekrôl, különösen a szent szüzekrôl beszélt el valamit. A szentképek kimondhatatlan örömöt szereztek neki; nagy kíváncsisággal szemlélte ôket s szorgalmasan kérdezgetett a legkisebb részletek felôl is. Valósággal elmélkedett, mikor egy ily képet nézegetett. Mikor már saját erejébôl járni tudott, legtöbbször és legszívesebben a kastély kápolnája felé irányítá kis lépteit, melyet ,,mennyországának, földi paradicsomának, drága pihenôhelyének'' nevezett el. Hacsak tehette, dajkáját vagy a királyi udvarban foglalatoskodó nôk közül az egyiket vagy a másikat elvitte magával, hogy segítse neki az Úr Jézust méltóképen imádni. Ott azután az Oltáriszentségben elrejtett Úr Jézus elôtt térdre esett, megcsókolta a földet, összetette kis kacsóit, fölemelte ég felé szemeit s a legbensôbb összeszedettséggel merült el Istenének imádásába. A kis angyalnak ezen áhítata mindenkit könnyekig meghatott. A szentmisén mindennap jelen akart lenni s nem nyugodott, míg meg nem magyaráztak neki mindent, amit a pap az oltárnál cselekszik. Vasárnap és ünnepnap szentbeszéd is volt a királyi kápolnában a királyi család és az udvari személyzet számára. Kinga folyton a szónokra nézett s a legnagyobb figyelemmel hallgatta szavait. Visszatérve a kápolnából ô maga kezdett a prédikációról beszélgetni s gyermeki egyszerűséggel kérte, hogy világosítsák fel arról, amit nem értett meg. Ilyen volt Kinga négy-öt éves korában. Mindenki örült, hogy a közelében lehetett, mindenki érezte, hogy a jó Isten ezt a kis leánykát nagyon szereti és sok kegyelemmel árasztja el. IV. Bélának volt egy Kálmán nevű öccse, ki már atyjának idejében egy ideig Kelet-Galíciában halicsi király, késôbb Horvátország egy részének kormányzója volt. Kálmán nôül vette a lengyel királynak, V. Leskónak leányát, Szalómeát, kit szintén a boldogok között tisztelünk. Kálmán és Szalómea mint testvérek éltek együtt. Mikor Kinga öt éves volt, ôk is Esztergomban a király udvarában idôztek. Isten ugyanis úgy akarta, hogy nagynénje befolyása alá kerüljön a kis Kinga. Szalómea hamar felismerte a kegyelem bôségét, mely az ô kis unokahúgának szívét betölté; fel is tette magában, hogy kis szentet nevel belôle. Mária is beleegyezett, hogy maga mellé vegye kis leányát s oktassa, nevelje. Szalómeának azonban még más terve is volt. Kis fivérére, Boleszlóra gondolt, ki édesatyjuknak két év elôtt bekövetkezett halála folytán mint alig tíz ives gyermek került a lengyel trónra, s úgy gondolta, hogy Kinga meg majd jó lesz lengyel királynénak. Az öt éves Kinga egész gyermekszívével csüngött rajta; nemcsak azért, mivel nagynénje volt, hanem valami rendkívüli érzés vonzotta hozzá. A szentek hamar felismerik egymást. Boldog Szalómea egész életmódja nagy hatással volt fogékony szívére. Jézus ezen buzgó jegyesének áhítatgyakorlatai, önmegtagadása, a szegények iránti bôkezűsége s Isten iránt való lángoló szeretete, mely minden szavából kitűnt, Kinga szívében mély nyomokat hagyott. Sokszor látta ôt az Oltáriszentség elôtt forró imába elmerülve, látta amint egy-egy szegénynek alamizsnát adott s egy-egy szomorkodót megvigasztalt, vagy amint az egyet nem értôket kibékítette. Együtt imádkoztak, együtt foglalatoskodtak, együtt sétáltak ki a várkertbe, hol Szalómea sokat beszélt kis unokahúgának a jó Istenrôl, ki érettünk teremtett mindent s ki gondoskodik a madárkákról, ápolja a mezô virágait s az embereket minden teremtményénél jobban szereti s gyönyörű mennyországot teremtett számunkra, hol az angyalokkal együtt fogunk lakni, ha itt a földön szeretjük ôt s szót fogadunk neki. Mindaz, amit csak Kinga Szalómeánál látott, tôle hallott, mint megannyi magocska kis lelkének kertjében gyökeret fogott s így nagynénje példája, oktatása elôsegítette benne a kegyelem munkáját és elôbbre vitte ôt az ártatlanság s az erénynek útján. Szalómea látva a kis Kinga elôhaladását s a jóra való fogékonyságát, mindjobban megszerette ôt, s egyre azon törte a fejét, hogy hogyan mutathatná meg a kis leánykát édesanyjának, Gzsemiszlavának, hogy ô is megszeresse s ô is Boleszlónak szánja jövendôbeli feleségül. A szülôk nem igen akartak megválni legidôsebb gyermeküktôl, s nem nagyon hajlottak arra, hogy a kis Kinga idônek elôtte elhagyja a királyi udvart, mint ez nagynénjével, szent Erzsébettel történt, kit már négy éves korában vittek el jövendôbeli férjének szüleihez. Szalómea pedig remegett, hogy a kis Kinga esetleg másé lesz, ha ezt az uralkodócsalád nagyhatalmi érdeke idôközben úgy kívánná. Ezért merészet gondolt. Ôt is három éves korában hozták a magyar király udvarába; majd csak belenyugosznak szülei, ha az öt éves Kingát megszökteti. Egy szép napon meg is szöktette. Számítása azonban nem sikerült. Mária igen nagy haragra lobbant Szalómea iránt s követelte vissza kis leányát. Szalómea személyesen jött Esztergomba, hogy megengesztelje haragját s rábeszélje, hogy hagyja a kis Kingát az ô édesanyjának oltalma alatt. Mária azonban nem engedett; csak azon feltétel alatt bocsájtott meg neki, ha visszahozza Kingát. Így azután nem maradt más hátra, mint hogy megint útra kelt s hazahozta a kis leánykát Krakkóból, kit ezalatt Gzsemiszlava is nagyon megszeretett. Szalómea pedig annál buzgóbban imádkozott Istenhez, hogy tervét ô valósítsa meg egyszer. ======================================================================== III. fejezet. A serdülô leányka Kinga lassankint növekedett és fejlôdött. Elérkezett a szellemi tehetségek fejlesztésének, a tanulásnak is az ideje. A király nevelôt keresett kis leánya mellé. A választás egy nemes származású és jámbor férfiúra, Miklós mesterre esett, kit a király meg is hívott udvarába s ô lett a kis királyleány udvarmestere. Szorgalmasabb tanulója soha sem volt Miklós mesternek, mint a kis Kinga. Éles eszével hamar felfogott mindent; a tanulás neki örömöt okozott. Hamar sajátította el az elemi tantárgyakat s lassankint megtanulta a latin nyelvet is, mely akkor a műveltségnek kelléke volt. Amint értelme fejlôdött s ismeretei gyarapodtak, szíve is kitágult s amit Szalómeától megtanult, azt elkezdte most gyakorolni. Minél jobban megismerte Istent, annál inkább megszerette ôt, s így nem csak hogy nem lankadt buzgalmában, hanem amint idôsebb lett, a jámborság is mind mélyebb gyökeret vert lelkében. Áhítatgyakorlataihoz hű maradt s a szentmisét ezután is mindennap meghallgatta, sôt rendszerint többet is egymás után. Az Oltáriszentséget gyakran felkereste hol az egyik, hol a másik templomban s hosszasan elbeszélgetett az édes Üdvözítôvel. Itt szôtt terveket a jövôjére nézve, itt fogamzott meg szívében a szentség utáni vágy, itt szívta magába azon érzelmeket, melyek ôt Jézushoz hasonlóvá tették. Mint nagynénje, Szent Erzsébet, ô is nagy szeretetet érzett a szegények iránt. Még szájától is kész volt megvonni a falatot, hogy másnak éhségét csillapítsa. Édesanyjától engedélyt kért, hogy felesleges ruhácskáit odaadhassa szegény leánykáknak. Megtörtént, hogy egészen új darabokat is elajándékozott, s mivel ezt már megtiltották neki, úgy segített a bajon, hogy míg egyébként a gyermekek ruharontó játékait kerülte, elkezdett ezekben résztvenni, hogy minél hamarabb legyen elkopott ruhája. Nagy öröme telt a betegek látogatásában, mit megfelelô kísérettel édesanyja meg is engedett neki. Ilyenkor megrakodva élelemmel, orvossággal, ruhaneművel útnak indult bebarangolva a város egy-egy negyedét, hogy felkeresse a legelhagyatottabb betegeket, kiken nem csak anyagilag segített, hanem vigasztaló szavaival is felemelte ôket csüggedésükbôl s közelebb vitte ôket Istenhez. Elgondolhatjuk, mily hatással volt reájuk a jószívű királyleány ôszinte részvéte s valódi szeretete, mellyel egyedül Jézust nézte a szenvedôkben. Körülbelül tizenegy éves lehetett, midôn egyszer egy ily útról visszatérve a kastélyba, egy félig ruhátlan didergô leánykával találkozik. Annyira megindul a szíve rajta, hogy minden egyébrôl megfeledkezve leveti drága felöltôjét s betakarja vele a szegény leánykát s viszi magával a kastélyba, hogy felmelengesse s valami kis ennivalóval megerôsítse. Édesanyja megpillantva ôket sietett eléjük s megölelte, megcsókolta leánykáját s megdicsérte szeretetéért. Késôbb azonban mégis kioktatta, hogy ne csak szívére, hanem eszére is hallgasson, s megmagyarázta neki, hogy ez a felöltô annyit ér, hogy akár húsz ilyen kis leánykát is fel lehetett volna vele öltöztetni; továbbá, hogy a királyi gyermek ruhája nem mindig megfelelô ilyen szegény leánykának. Kinga bocsánatot kért anyjától, hogy nem jól cselekedett, de mentegette is magát, hogy ô nem szíve pillanatnyi érzelmét követte, hanem az Úr Jézust, az ég és föld királyát tekintette ebben a szegény gyermekben, s Jézus megérdemli, hogy ruhátlan és hidegtôl remegô tagjait királyi ruhával takarjuk be. Bár minden erényt egyaránt szeretett és gyakorolt, mégis különösen lelkesült a tisztaság erényeért. Sokszor eszébe jutott, mint rajzolja Szent János evangélista a jelenések könyvében a szűztiszta lelkek seregét, kik ,,követik a Bárányt bárhova megy'' (Jel 14,4). Forró vágy támadt lelkében, hogy ô is a tiszta lelkek ezen seregéhez tartozzék egykor az égben. Ezt a kegyelmet kérte Jézustól midôn az Oltáriszentség elôtt térdelt, ezt kérte tôle midôn a szentáldozásban vele egyesült. S hogy a kegyelemmel, melyet megkapott, közreműködjék, egy napon érett megfontolás után letette a szüzesség fogadalmát. Ezentúl a boldogságos Szüzet, a szüzek Királynôjét még buzgóbban tisztelte. Ôutána Keresztelô Szent Jánoshoz érzett különös vonzalmat, ki még születése elôtt nyert angyali ártatlanságát egész életén át megôrizte s mint a tisztaság vértanúja halt meg. Ôt választotta ki pártfogójának. Különösen tisztelte még Szent János evangélistát, Szent Lôrinc vértanút, Szent Márton és Szent Miklós püspököket, Szent Magdolnát és Szent Katalin s Szent Margit vértanú szüzeket. Úgy az Egyháztól elôírt böjti napokon, mint pedig a boldogságos Szűz minden ünnepének s ezen szenteknek elôestéin oly szigorúan böjtölt, hogy egész nap semmit sem evett, csak szürkületkor vett magához csekély táplálékot. Királyleányhoz illô drága ruhája alatt durva szôrruhát viselt s azonkívül fenyítékkel is élt akárhányszor véresre ostorozva testét. Önmaga iránti szigorát azzal is tetézte, hogy igen vigyázott szavaira. Az Üdvözítô intésére gondolt, hogy minden haszontalan szóért számot kell adnunk az ítélet napján (Mt 12,36); s ez arra ösztönözte ôt, hogy megszeresse a hallgatagságot. Azért túlzásba nem ment; mindent tudott mérsékelni. Erényei csodálatos varázst gyakoroltak környezetére. Szerencsés szüleinek valódi dicsôsége, nevelôinek öröme, kis testvéreinek példaképe, az udvari emberek s a kastélybeli cselédség számára a csodálat tárgya volt. Már maga külsô alakja is mindenki szívét lekötötte. A közepesnél magasabb növésű volt; járása csendes és komoly. Megjelenésében csodálatos nyugodtság és elragadó kellem nyilatkozott meg. Halvány és inkább barna, de szépséggel teljes arca számos önmegtagadásáról, szerény és fékezett tekintete mély alázatosságáról és angyali tisztaságáról tanúskodott. ======================================================================== IV. fejezet. Leánykérôk A magyar nôk Árpád vérébôl származott királyaink alatt nemcsak vallásosak voltak, hanem vallásos buzgóságukat minden elôforduló alkalommal nyílt és ôszinte jellemüknél fogva tettekkel is törekedtek tanúsítani keresztény kötelmeik teljesítése által. Fô tulajdonságuk volt a szűziesség és az önfeláldozó házassági hűség. A külföldiek itt járván így nyilatkoztak a magyar nôkrôl: ,,Ha élô angyalokat akartok látni, menjetek Magyarországba.'' Éppen ezen okból külföldi fejedelmek örömest kérték meg az Árpád királyleányok kezét. Boldog Kinga erényeinek is híre terjedt s bejárta a közeli országokat. A magyar király legidôsebb leányáról sokat beszéltek a külföldi udvarokban. A jó Istennek ez a kedves lilioma az önsanyargatások tövisei között szépen növekedett. Tizenöt éves volt már Kinga, midôn egy napon híre fut, hogy fôúri követek érkeztek Lengyelországból lovagok fényes kíséretében. Zklimuntova Kelemen krakkói várparancsnok volt a követség vezetôje. A követek Boleszlónak, a fiatal lengyel királynak nevében leánynézôbe jöttek. IV. Béla király gyanítva, hogy milyen szándékkal jöttek, kegyesen fogadta a lengyel követeket. Mindazonáltal külsôleg is meg akarva tisztelni a szomszéd nemzet királyának követeit, megparancsolta, hogy vezessék ôket a trónterembe, hol az egész udvar és a királyi tanács jelenlétében fogadja majd ôket s ott adják elô kérelmüket. A kitűzött idôben, miután mindnyájan összegyűltek az udvarmester által adott jelre, a krakkói várparancsnok lendületes beszéddel üdvözli a magyar királyt s kifejti jövetelük célját s V. Boleszló fejedelmi erényeit feldicsérve megkéri úgy az ô nevében, valamint az anyakirálynénak, a lengyel szenátusnak s az egész nemzetnek nevében ura részére a magyar királyi hercegnônek, Kingának kezét. A lengyel követ beszéde mindenkire igen jó hatást tett. A király rövid szavakban azt felelte, hogy ilyen nagyfontosságú ügy tökéletesebb megfontolást igényel, s elbocsájtva egy más alkalomra a követséget, megígérte, hogy haladéktalanul összeül a családi tanács. A következô napon összegyűlt a királyi kastélyban az egész királyi család Kinga kivételével és az ország fôméltóságai. A tanácskozás eredménye elôre volt látható, hogy az országnak s az uralkodó családnak csak dicsôségére szolgál, hogy a magyar királyleány a lengyel király nejévé legyen. Ezen határozatot közölte is a király a lengyel követekkel azzal a megjegyzéssel, hogy az utolsó szó ebben az ügyben megmarad magának a királyleánynak. A leánykérô fôurak nagy lelkesedéssel fogadták a király határozatát s biztosra vették a sikert. Feltételezték ugyanis, hogy az erényes és jámbor királyleány nagyrabecsüli a szülôk és a királyi tanács határozatát. A király leánya elé vezette ôket. Zklimuntova Kelemen a királyné és Kinga elôtt megismétli beszédét s Boleszló és a lengyel nemzet nevében megkéri a fiatal hercegnôt, hogy miután atyja már beleegyezett, ô is mondja ki a boldogító igent. A szent leányka, kinek fogalma sem volt róla, hogy miért jöttek Esztergomba a lengyel követek, amint meghallotta, hogy mit kívánnak tôle, úgy megilletôdött, hogy szóhoz sem tudott jutni. Egy pillanatig úgy állt ott elôttük, mintha lábai gyökeret vertek volna. A követek kérése úgy érinté ôt, mint az égbôl csapott villám. Ártatlan arca halotthalvány lett s egész testében mintha megmerevedett volna. Atyja, ki fürkészô szemekkel várta a hatást, észrevéve Kinga zavarát, intett a lengyel és a magyar fôuraknak, hogy vonuljanak vissza. Magukra maradván a szülôk leányukkal, megerednek Kinga szemeibôl a könnyek, szülei lábai elé veti magát és így kiállt fel: ,,Az én szívem már nem szabad. Eljegyeztem már az én mennyei Jegyesemnek. Hogyan szakíthatnám el tehát szívemet újból az én Teremtômtôl, s hogyan adjam azt oda egy teremtménynek, mégha ez a földi jegyes a leghatalmasabb és legerôsebb uralkodója volna is a világnak. Remélem, legdrágább szüleim, hogy ti is fölébe helyezitek a királyok Királyával való barátságot és rokonságot egy oly fejedelemmel való rokonságnak, kinek korlátolt és csak rövid ideig tartó hatalma van.'' A szülôk felemelték síró leányukat, szeretettel karolták át s megnyugtatni iparkodtak a megfélemlített kis galambot. A szülôi gyengédség s az édes szavak hatása alatt lecsendesült Kinga s visszanyerte lelke békéjét. Szülei Szalómeával együtt eléje tárták, hogy kifürkészhetetlenek Isten útjai, s hogy Isten arra hívja meg ôt, hogy a nemes lengyel nemzetnek anyjává legyen, mely a belsô ziláltságnak és megoszlásnak ezen szomorú idejében rászorul az anyai szívre, mely szív a szeretetnek kötelékével kösse össze az elôbb nagy és hatalmas Lengyelország széthúzó részeit s a szelídség balzsamával hegessze be a megoszlás által okozott mély sebeket. A szülôk ezen szavak után magára hagyták leányukat. Nagy harc keletkezett most a szent királyleány szűzies lelkében. Soká ingadozott, hogy mitévô legyen, míg végre belátta, hogy saját eszével nem tud dönteni, s így mint mindig, úgy most is a világosság Atyjánál keresett tanácsot és tôle várt sugallatot. Több napon át látták Kingát imába elmerülve az Oltáriszentség elôtt vagy leányszobájába visszavonulva gondolatokba elmerülten. Senki sem merte zavarni szent tépelôdése közben s nem sürgették feleletét. Mindenki átértette, hogy ezen Istennel való tanácskozásra idôt kell neki engedni, melynek elteltével csalhatatlanul felvilágosodva és megerôsödve hoz majd végleges határozatot. Sorsa hasonlított a királyi vérbôl származott názáreti Szűz sorsához. Ôt utánozta, midôn Istennek szentelte szüzességét, s most ugyanazt kívánja tôle is Isten, mint a názáreti Szűztôl, hogy férjet válasszon magának. Meg volt róla gyôzôdve, hogy ki tôle ezt az áldozatot követeli, reá tudja ôt is segíteni, hogy Máriához hasonló lehessen a házas életben is. Eszébe jut családjuk dísze, Szent Imre herceg, ki kétszáz évvel elôbb Veszprémben Szent György vértanú templomában mennyei sugallatra letette a tisztaság fogadalmát, s midôn az ország érdeke úgy kívánta, hogy megnôsüljön, ifjú feleségét is reá tudta bírni, hogy Istennek szentelje szüzességét. Eszébe jut nagybátyja Kálmán herceg s Szalómea, kik szintén mint édes testvérek szeretik egymást, s biztosra veszi, hogy Szalómea fivére teljesíteni fogja óhaját. Kinga néhány nap múlva kinyilvánítja szülei elôtt, hogy mély megfontolás után megismerve Isten szent akaratát, eleget tesz kívánságuknak s bele egyezik Boleszlóval való házasságába. ======================================================================== V. fejezet. Búcsúzás és lakodalmi ünnepségek A lengyel fôurak öröme, miután Kinga saját szájából hallották az igenlô feleletet, nem ismert határt. Jövendô királynôjükben mindent megtaláltak, ami a menyasszonyt kedvessé teszi. Szerény megjelenése és nyugodt magatartása csak növelte azon hatást, melyet fiatalsága és szépsége reájuk gyakorolt. Amit pedig erényeirôl és életszentségérôl hallottak, hálával töltötte el lelküket Isten iránt, hogy ily királynét ad belviszályoktól zaklatott hazájuknak. Mint harcedzett s okos államférfiak nagyrabecsülték az összeköttetést, mely a Pjasztok családja s a hatalmas Árpád-dinasztia között létre jön. A hozomány sem volt megvetendô, melyet Béla király leányával adott; negyvenezer aranyat határozott meg, mely összeg a mi számításunk szerint nyolcmillió arany pengônek felel meg. Miután mindenre nézve megegyeztek s az összes tárgyalások véget értek, kijelentették a követek, hogy nemsokára útra kelnek s viszik magukkal a legdrágább kincset, melyet Lengyelország s a lengyel király a magyar királytól kapott. Fájdalmas volt a szülôknek elválniok az ô szentéletű leányuktól; még fájdalmasabb érzelmek nyomultak a tizenötéves királyleány szívébe azon gondolatra, hogy életének tavaszán kell elhagynia drága szüleit s mindenkorra búcsút mondania szülôföldjének. De mivel már Isten akaratát határozottan felismerte, a férfiasság fegyverzetébe öltözött. Elérkezett az útra kelés napja. Kinga meghallgatta a szentmisét, melyet az érsek mutatott be, s melyen megáldozott. Jelen volt az egész királyi család, a püspökök, a fôurak s a lovagok, kik a királyleányt el akarták kísérni egészen a lengyel határig. Mise végén az érsek áldását adta a búcsúzó királyleányra és kíséretére. Ezután felkészült a menet s Kinga búcsút vett szüleitôl s testvérkéitôl. Könnyeiknek szabad folyást engedtek s az összegyűlt nép velük zokogott. Mindenki akarta még egyszer látni a szentéletű királyleányt s mindenkinek fájt, hogy elvesztik ôt. Egész körmenet volt Kinga útja. A városokban és a falvakban, melyeken keresztülvonult a menet, mindenütt összegyűlt a nemesség s a nép, hogy utoljára lássák Kingát; minden szívbôl örömkiáltás tört ki, midôn meglátták ôt, s minden szemben a fájdalom könnye csillogott. A hű alattvalók az ôszinte ragaszkodás s szeretet hangján fejezték ki, amerre csak ment, örömüket s szomorúságukat egyaránt. Kingát mindez mélyen meghatotta, s biztosította ôket, hogy soha sem feledkezik meg imáiban édes magyar hazájáról s szeretett magyar testvéreirôl. Így jutott át a fényes kíséret a Tátra-hegységen és a Kárpátokon a lengyel földre. Itt új öröm várt reájuk. Amerre csak útjuk vezetett, seregestül jött a nép eléjük. A becsületes kárpáti hegyi lakók mindenütt ôszinte hódolattal fogadták új királynéjukat. A lovagvárak megnyíltak elôttük, s midôn útjukat folytatták számos lengyel lovag csatlakozott a fejedelmi kísérethez, mely Szandecnek tartott. Ez tekintélyes város volt a Dunajec partján, nem messze azon helytôl, hol a Poprád beléje ömlik. A szandeci s a környékbôl beözönlött lakosok a papsággal s a királyi tisztviselôkkel élükön díszes menetben vonultak Magyarországból érkezô úrnôjük s kísérete elé. Kingát a szeretetnek ezen minden oldalról való megnyilvánulása igen meghatotta, s egyszerre megszerette a becsületes lengyel nemzetet. S mivel mindent a hit szemével tekintett, mindjárt lengyel földre léptekor átértette, hogy Isten hívja ôt arra, hogy ennek a jámbor népnek anyjává legyen, s ifjú szívének egész lelkesedésével adta át magát Istennek, hogy megvalósítsa drága szent akaratát. Sejtette-e azonban a fiatal királyné e pillanatban, hogy élete folyamán a szandeci hegyes-völgyes vidéken sokszor tövisekre fog találni s sűrű könnyeket fog hullatni? Az önfeláldozás szelleme bizonnyal megsejtette vele a szenvedést is. Harangzúgás s a városbeliek lelkesedése mellett folytatták útjukat Szandecbôl Krakkó felé. Érkezésük híre mindenütt megelôzte ôket, s mindenütt megismétlôdött a hódolat megnyilvánulása. Krakkóból a legmagasabb méltóságok s a nép ezrei vonultak elébe Vojnicsba, hogy már itt fogadják úrnôjüket. Sokat a kíváncsiság vitt, hogy meggyôzôdjenek róla, hogy nem túlzottak-e a magyar királyleány ritka szépségérôl szárnyra kelt hírek; de a valóság felülmúlta mindnyájuk várakozását. Vojnics sokkal kisebb és szűkebb volt, semhogy képes lett volna annyi embert befogadni. Amiért is az üdvözlések és rövid pihenés után az óriási kíséret tovább folytatta útját, hogy minél hamarabb elérjék az ország fôvárosát. Mihelyt a legelsô hír megérkezett, hogy a menet már a város alá közeledik, a csatarendben sorakozó lovagok s a fôrendek élén maga Boleszló is megindult az anyakirálynéval s a krakkói püspökkel együtt, hogy a város elôtt fogadja menyasszonyát s ünnepélyesen vezesse be székesvárosába azt, kit Isten küldött neki segítô társul egész életére. A királyi jegyesek a legszívélyesebben üdvözölték egymást. Boleszló szíve tele volt örömmel, hogy most mint menyasszonyát fogadhatja azt, kit mint kis leánykát tíz év elôtt nôvére, Szalómea Krakkóba hozott. Gzsemiszlava is anyai szeretettel ölelte meg s halmozta el csókjaival Kingát, kit Isten arra választott ki, hogy mint utódja, királyné legyen fia oldala mellett. Az üdvözlô beszédek után megindult a menet a város kapuin keresztül a királyi vár felé. A lengyel Róma minden templomában megszólaltak a harangok, míg csak a menet fel nem ért a Vável-dombra, melyen a királyi vár épült. Itt Kinga a hódolat újabb megnyilvánulását fogadta, míg végre a hosszú út után megpihenhetett új otthonában. Közben elérkezett az esküvôre kitűzött idô. A székváros újra fényt öltött s megtelt egyházi és világi elôkelôségekkel és vendégekkel, kik az ország minden részébôl siettek az ifjú királyi pár esküvôjére. Az esketést fényes segédlettel a krakkói püspök végezte. Tizenkét napig tartottak a lakodalmi ünnepségek. Királyi bôkezűséggel vendégelték meg az elôkelô vendégeket a kastélyban, a környékbeli nép számára pedig ételekkel megrakott asztalok voltak felállítva a tágas piacon, s a király kiadta a parancsot, hogy legyen bor, sör és mézbor, amennyi kell. Mindennap lovagjátékot rendeztek, melyen a fiatal lengyel lovagok versenyeztek egymással a dicsôségért az elôkelô családok úrasszonyai s leányaik egész serege elôtt. Ezen lakodalmi ünnepségek alatt Kinga volt központja azon tiszteletnek és hódolatnak, mellyel a lengyel nemzet rendjei a királyi trón elé járultak. Trónon ülve férje mellett fejedelmi diadémával fején gazdag öltözetben fogadta a küldöttségeket. Úgy külsô megjelenése, mint szerény és nyájas viselkedése mindenkire megnyerô benyomást tett. Aki látta és hallotta ôt, már meg is szerette. Kinga ezen napok alatt is megôrizte szíve alázatosságát s a legkevésbé sem vakította el ôt sem az ünnepségek külsô fénye, sem az alattvalók ôszinte hódolata. Lelke isteni Jegyesével folyton egyesülve maradt s bízott benne, hogy isteni bölcsessége szerint mindent úgy fog elintézni, hogy szüzességi fogadalmát is megtarthassa. Az esküvô napján Boleszló szeretete jeléül felszólítja ifjú feleségét, hogy kérjen tôle bármit, nem tagadja meg tôle. Kinga ezt Isten sugallatának tulajdonítja s csak egyet kér tôle: éljenek egy évig testvéri viszonyban. Boleszló megtartja adott szavát. Elmúlik egy év, s Kinga arra kéri szeretett férjét, hogy a Boldogságos Szűz iránti tiszteletbôl tegyék meg ezt még egy évig. Boleszló lelkében küzd a föld s az ég, de gyôz a kegyelet. Ennek elteltével Kinga Istenbe vetett reménnyel a Szentháromság tiszteletére a harmadik évet kéri tôle. Boleszló megneheztel feleségére s egy ideig feléje sem néz. Majd a gyóntatóatya intelmeivel ostromoltatja, sôt azzal rettenti, hogy elválik tôle s könnyelmű életéért a felelôsség majd ôt terheli. Kinga aggodalmában mennyei Jegyeséhez menekül; majd a feszület lábánál, majd az oltár elôtt imádkozik, s imája gyôz. Egy napon férje nyájasan közeledik feléje s nejének szívét Isten birtokában hagyja örökre. Mi több, késôbb angyali feleségét utánozva a krakkói székesegyházban a püspök kezébe ô maga is letette az örök tisztaság fogadalmát. Kinga boldogsága nem ismert határt; örült, hogy sikerült neki a királyi palotát názáreti hajlékká varázsolnia. ======================================================================== VI. fejezet. A nép szentéletű anyja Kinga csakhamar megszerette második otthonát. Magyarországból vele jött nevelôje, Miklós mester is, néhány udvarhölgy s szolgálói, kik nem akartak tôle elszakadni. Udvarát azonban igyekezett lengyelekkel kiegészíteni, hogy csak a legkevésbé se nehezteljenek meg reá. Sôt legelsô kötelességének tartotta, hogy a lengyel nyelvet megtanulja, hogy alattvalóival anyanyelvükön beszélhessen. Maga Gzsemiszlava lett nyelvmestere. A legnagyobb szorgalommal látott Kinga új hazája nyelvének megtanulásához s mindenkit csodálkozásra indított a gyors eredmény, melyet tehetsége és szorgalma folytán elért. Krakkóból nemsokára Korcsinba tette át udvarát, hol anyósával hosszabb ideig tartózkodott. Itt amennyire lehetett, visszavonult életet élt s imádság, kézimunka s az irgalmasság cselekedetei által szentelé meg napjait. Az Úr Jézus szent szenvedésérôl való elmélkedés képezte most is, mint leánykorában, lelkének gyönyörét. Este, mikor már mindenki lefeküdt, ô megkezdte éjjeli imáit, melyet vérig menô fájdalmas önostorozással szokott összekötni, hogy átérezze, mint szenvedett érte isteni Megváltója. Kifáradva a virrasztástól, csak rövid alvást engedett meg magának. Testén éles szôringet hordott. Most is, mint azelôtt, szigorúan tartotta meg nemcsak a rendes böjtöket, hanem a Szűzanya s azon szentek ünnepeinek elôestéjén is, kiket különösen tisztelt. Felhasználva szabadságát s az éji csendet, nem egyszer ment ki egy vagy két megbízható szolgálójának társaságában, hogy meglátogassa a templomokat, s mikor azokat zárva találta, kereszt alakban oda feküdt a bejárat elé, megadva a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtôzô Jézusnak a hódolat tiszteletét. Ezen ájtatos kirándulásaitól nem tudta ôt visszatartani sem hózivatar, sem szakadó esô, sem vihar, sem dermesztô hideg. Megtörtént, hogy Isten is csodával sietett szolgálójának segítségére azáltal, hogy a templom zárt kapuit megnyitotta elôtte. Mikor egy éjjel tovább maradt a templomban, mint szokott, Gzsemiszlava, mivel nem jött álom szemére, Kinga szobájába ment, hogy vele beszélgetve töltse el az éj hátra levô részét. Mekkora volt azonban csodálkozása, midôn a szobát üresen találta. Nyugtalanul és megrémülve kereste ôt mindenütt. Látva ezt Kinga udvarmestere, ki már többször észrevette távozását, sietve a templomba ment, ahol ôt meg is találta, s nem habozott ôt meg is dorgálni, hogy meggondolatlan ájtatosságával nem csak egészségének árt, hanem hírnevét is veszélynek teszi ki. Amint Kinga megtudta, hogy anyósa keresi, azonnal félbeszakította imáját és sietett vissza a kastélyba. Szeretett elmenni Szent Miklós templomába, mely a Nida folyó fölött a városon kívül feküdt; részben azért, mert nagyon tisztelte a fiatal leányok ezen pártfogóját, de meg azért is, mert szabadon adhatta át magát az imádságnak és az elmélkedésnek ezen a városi emberektôl nem igen látogatott helyen. Megtörtént egyszer, hogy egyedül ment ki éjjel szokásos szentséglátogatására, s csak reggel felé tért vissza, mikor már az emberek jártak-keltek az utcákon. Az Úr Jézus azonban, hogy szolgálóját az emberek gyanújától megôrizze, ködbe burkolta ôt s így észrevétlenül térhetett vissza a királyi kastélyba. Megindító istenességével, a bűnbánat és önsanyargatás szellemével boldog Kinga a szegények és betegek iránti nagy irgalmasságát kötötte egybe, kiket gazdagon támogatott megédesítve helyzetüket. Nem várta míg kérésükkel a kastély küszöbén megjelennek, hanem ô maga kereste fel ôket s ellátogatott gyakran a külvárosokba, a valódi nyomor sikátoraiba és odúiba is. Amennyire lehetett, ott helyben segített a bajon, amennyiben pedig a magával vitt élelmiszer nem volt elegendô, volt rá gondja, hogy a kastélyból pótoltassék. Udvarhölgyei társaságában mindennap meglátogatott egy-egy kórházat vagy szegényházat, hogy saját szemeivel gyôzôdjék meg róla, hogy megvan-e mindenük ezen szegényeknek. Jótékonyságát mindig a vigasztalás szavaival kötötte össze, buzdítva ôket szenvedéseik türelmes elviselésére. Oly meghatóan tudott nekik az Úr Jézus szenvedéseirôl beszélni, hogy a szegények egészen megkönnyebbültek szavainak hatása alatt s áldották az Istent, ki királynéjukban vigasztaló angyalt küldött hozzájuk. Udvarhölgyei között voltak, kik bosszankodtak azon, hogy a lengyel királyné saját kezével teszi a betegeknek a legalacsonyabb szolgálatot. Ez az elégedetlenség gyakran mély panaszba ment át, különösen mikor Kinga fekélyes vagy éppen bélpoklos betegeket látogatott meg s látniok kellett, mint tisztogatja saját kezével a gennytôl és poklosságtól megtámadott testrészeket. Az elkényeztetett udvarhölgyek megjegyzéseire s olykor már a tisztelettel is ellenkezô szemrehányásaira angyali szelídséggel Kinga így felelt: ,,Miért ne tennôk meg az Úr Jézusnak ezen szívességet, ki minket az ô legdrágább vérével bűneinknek sokkal utálatra gerjesztôbb bélpoklosságától és sokkal ragadósabb fekélyeinktôl, ami gonosz szokásainktól tisztít meg.'' Egyszer Novikorcsinból Pacanovba utaztában Boldog Kinga megpillantott egy embert, ki tetôtôl talpig a legutálatosabb bélpoklossággal volt elborítva, olyannyira, hogy teste egyes helyeken már rohadt is és bűzlött. Az út mentén feküdt a nyomorult az emberektôl elkerülten, mert mindenki félt és undorodott hozzá közeledni. Boldog Kinga megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg; kiszállt és fölemelve a nyomorultat a földrôl odavezette a kocsihoz, térdeire fektette s a legnagyobb figyelemmel törölte le fekélyeinek gennyedô nedvességét, s a sebeket bekötözte finom gyolccsal. S midôn az elôkelô udvarhölgyek felháborodva és iszonyodva fordultak el tôle félve, hogy a baj rájuk ragad, így szólt hozzájuk: ,,Ne féljetek! Az Úr Jézus, ki így szólt: ,,Amit egynek ezen legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtetek'' (Mt 25,40) -- megtart bennünket jó egészségben.'' S így is lett. Az emberek dicséretének elkerülése végett Boldog Kinga a szegényeket és betegeket is gyakran éjjel látogatta meg. Az ôt kisérô szolgálóleányokat gazdagon jutalmazta meg azért, hogy megosztották vele ezen kellemetlen és fárasztó kirándulásokat. A pokoli lelkek is elhatározták, hogy az éjjeli sötétségbôl hasznot húznak. Nem egyszer támadták meg a szentéletű királynét és kíséretét mint dühös vadállatok vagy mint fegyveres banditák. Az ily jelenésektôl megrémült szolgálóleányait Boldog Kinga a vigasztalás szavaival nyugtatta meg, a gonosz lelkeket pedig a szent kereszt jelével szélesztette szét. Tetszett a jó Istennek még más csodával is kinyilvánítania, hogy mily kedvesek neki Boldog Kinga irgalmassági cselekedetei. Midôn egyszer megbetegedett egy fôúrnak leánya, kinek Pzseclava volt a neve s kivel Kinga bizalmas barátságban volt, gyakran meglátogatta ôt. Midôn egyik alkalommal Kinga megcsókolta a beteget, ez egész testén nemsokára bizonyos viszketegséget érzett. Kis idô múlva arca is feldagadt s lassankint a bélpoklosság félreismerhetetlen jelei mutatkoztak rajta. Mikor ezt a körülállók észrevették, a szörnyülködés kiáltásába törtek ki s Pzseclava heves kifakadással kezdte átkozni Kingát. Kinga mikor ezt meghallotta, azonnal felkereste ôt s szeretetteljesen újra megcsókolta, mire a bélpoklosság jelei azonnal eltűntek arcáról s rövid idôn belül teljesen meggyógyult. Pzseclava felkelvén betegágyából a királyné elé sietett, lábai elé vetette magát s a fôurak és hölgyek jelenlétében kért tôle bocsánatot, hogy meggondolatlan felhevülésében annyira megsértette. Soká tartana, ha mind fel akarnók sorolni a szent királyné jócselekedeteit. Ezen néhány leírt esetbôl látható, hogy igazi anyja s oltalmazója lett a reája bízott népnek. Szívesen fogadott mindenkit, kegyesen beszélt mindenkivel, gazdagon támogatott mindenkit szükségében. Üdvös befolyást gyakorolt férjére is, ki természeténél fogva heves és indulatos volt, az ô befolyása alatt azonban jelleme egészen átalakult, s bár igazságos, de szelídlelkű uralkodója lett népének. ======================================================================== VII. fejezet. A tatárok betörése Eljött az idô, midôn Lengyelország nagyon is érezte, mily szüksége van Kingára, s mily hasznos az egész nemzetre nézve Boleszlónak vele való házassága. Kinga nem sokára tanúja lett a szenvedések egész sorozatának, mely a szerencsétlen népre nehezedett. Alig töltötte el lengyel földön a második karácsonyt, mikor jött a rettenetes hír, hogy a tatárok betörtek Oroszországba, elfoglalták Kievet s útjukban tűzzel-vassal mindent elpusztítva vonulnak Lengyelország felé. Az ég is mintegy figyelmeztetni látszott a bekövetkezendô szenvedésekre a népet. Tüzes fénycsóvák voltak ugyanis láthatók a keleti égbolton, melyek éjjel még fényesebben világítottak. A rémület lett úrrá mindenütt. A templomokban Isten oltalmáért imádkoztak s szorongva várták, hogy mihez fog kezdeni e rettenetes veszedelemmel szemben a király. De mit tehetett szegény Boleszló, kinek sem elegendô pénz, sem elegendô idô nem állt rendelkezésére. Sereget kellett volna toboroznia, de üres volt a kincstár. Ezen kétségbeejtô helyzetben Boldog Kinga volt az egyetlen menedéke a nemzetnek; odaadta a háborús szükségletek fedezésére hozományát. Ezen a pénzen Boleszló gyorsan sereget toborzott s ôket küldte a tatárok ellen. A hadi szerencse azonban nem kedvezett a lengyel seregnek, mert a tatárok oly hadi cselekkel éltek, melyekhez ôk nem értettek. Hmjelnik és Vjelkiturszk alatt a lengyelek kétszer szétszórattak s a tatárok felégették a legfontosabb várakat: Lublint, Szandomirt és Krakkót, útközben mindenkit legyilkolva, aki még életben maradt. Boleszló nem tudván az ellenségnek eredményesen ellentállni, feleségével együtt Podolinba menekült, mely akkor Lengyelországhoz tartozott. A tatárok elpusztították Lengyel-Sziléziát, megverték a keresztény seregeket, melyeket Szent Hedvig fia, Jámbor Henrik herceg vezetett, ki Lignica alatt el is esett, s ezután visszafordulva Morvaországon keresztül Magyarországba törtek be, mely gazdagsága miatt fôcéljuk volt a tatár hordáknak. A Sajó folyónál a magyar seregek is vereséget szenvedtek s IV. Béla királynak is futásban kellett menedéket keresnie. Boleszló nem érezvén magát biztosnak Podolinban, a Dunajecen túl fekvô Pjenini várába menekült, mely természetes erôdöt képezett. A vár ugyanis a legrettenetesebb szakadék fölött épült, úgy, hogy azt lehetett volna hinni, hogy nem is emberi, hanem angyali kezek helyezték oda. Boldog Kinga megosztotta férjével a nehéz vándorlást. A nép ezen menekvést élénken megtartá emlékezetében s legendás elbeszéléssel övezé, mely szerint könnyeit hullatva jött Kinga a rettenetes meredek sziklákon keresztül mezítláb, melyeken elôbb lábbeliben sietve elcsúszott. Mivel lábait megsebezte, az ösvényt, melyen haladt, vérével és könnyeivel jelölte. Ahova könny hullott, ott fehér, ahova vér csöpögött, ott piros szegfű nôtt ki a földbôl. Az elsô kôre pedig, melyet mezítelen lábaival érintett, rányomódtak lábnyomai. S azon kô alatt, melyre leült és keservesen sírt, keserű ízű vízforrás fakadt. Miután a tatárok fôserege dél felé nyomult, visszatért Boleszló a leégett Krakkóba. Mivel azonban a tatárok egyik rabló portyázó serege megint Krakkónak tartott, újra menekülnie kellett s feleségével együtt a Szandec alatt levô Kadcsa várába futott. Mikor végre a tatárok Magyarországot kirabolván gazdag zsákmánnyal megrakodva rendes tartózkodási helyükre tértek vissza, Boleszló is végleg visszamehetett székvárosába, hogy a rommá égett s pusztasággá tett lengyel földet újra rendbe hozza. Le lehetne-e méltóképpen írni, hogy mi ment végbe a szent királyné érzô szívében, midôn szeretett népének fôvárosát romokban s Krakkónak mindenükbôl kifosztott lakóit a leégett város romjain siránkozva látta? Az ország ezen rettenetes elpusztulása után, midôn a lakosság éhségre és nyomorra volt kárhoztatva, a szent királyné mindjárt mint az irgalmasságnak valódi angyala jelenik meg, kit Isten küldött a lesújtott nép vigasztalására. Nem kímélve még kincstárában megmaradt garasait, ahonnan csak bírt, élelmiszert vásárolt össze s osztatott szét mindenütt s így emberfeletti munkájával sikerült is az éhhaláltól megmentenie a lakosokat. Oltalma és gondoskodása folytán a nép helyzete lassankint mindenütt tetemesen javult s a jómód kezdett ismét visszatérni. Az egész nép mindezek után csak annál inkább ragaszkodott az ô kegyes úrnôjéhez. Így lett Boldog Kinga férjének valóban segítô társa a királyi trónon. ======================================================================== VIII. fejezet. Látogatás Magyarországban. Boldog Kinga gyűrűje Kinga szentségének és sok jócselekedetének híre mind messzebb terjedt s elhatott a Tátra hegységen is túl, s eljutott a tatárjárás alatt szintén sokat szenvedett magyar király és királyné füleihez is. A boldog szülôk büszkék voltak arra, hogy olyan leányuk van, ki idegen országban családjuk dicsôsége lett. Nem csoda tehát, hogy hô vágy támadt szívükben szeretett leányuk után, hogy újra láthassák s szívükre ölelhessék. 1248 körül valóban küldöttséget menesztettek Lengyelországba, mely királyi üdvözletüket vitte a lengyel királyi párnak s azon óhajuk kifejezését, hogy várva várják legközelebbi látogatásukat, mellyel a magyarokat megtisztelnék. Boleszló nem utasíthatott vissza ily édes kötelességet, hogy hálás legyen apósa iránt ily istenfélô asszonyért; azonban az ország különbözô részében uralkodó nyugtalanságok nem engedték meg neki, hogy hosszabb ideig elhagyja országát. Hogy tehát a szülôk óhaját mégis teljesítsék, Kinga férje nélkül kelt útra megfelelô kísérettel hazája felé. Kingának azonban mindenképpen nehéz volt elhagynia az országot. Bármennyire vonzotta is ôt szíve szülôföldje felé, mégis félt, hogy talán elutazása által fogadott hazája iránti kötelességeit hanyagolja el. Félt, hogy az ô szeretett népe távolléte alatt valamely kárt szenved, s fôleg a szegények, a betegek s az öregek érzik meg, hogy anyjuk elhagyta ôket. Nem kevésbé aggódott amiatt is, hogy utazásának idején, valamint szüleinél való tartózkodása alatt mindennapi imáit, vallásos gyakorlatait s önmegtagadásait jórészt abba kell hagynia. Csak férjének érvelései voltak képesek eloszlatni az istenfélô Kinga kétségeit. Krakkóból való elutazása a magyar határ felé ismét igazi diadalmenet volt. Minden városból s faluból özönlöttek a lakosok, hogy szeretett anyjukat üdvözöljék, akitôl oly sok jót nyertek. Nem kevésbé szíves fogadtatás várta ôt magyar földön. Itt is szeretettel üdvözölték ôt mint rég nem látott földijüket. Ki képes leírni azt a megható jelenetet, midôn a szülôk fogadták legdrágább leányukat? Örültek az egész udvarban Kinga megérkezésén. A király volt legbüszkébb leányára. És mivel a magyar nép is vágyott reá, hogy láthassa az angyali királynét, körülutaztatta leányát a magyar föld különbözô vidékein, személyesen mutatva meg neki a gazdag városokat és kastélyokat, a híresebb székesegyházakat és templomokat, valamint az arany-, ezüst- és sóbányákat. Ezen utazásuk közben bizonyos Pál nevű fôrend vendégei is voltak. A fôrend a király és leánya tiszteletére nagy lakomát rendezett, melyre számos vendég volt hivatalos. Kinga szokása szerint nem sokáig idôzött a vendégek között, hanem mihelyt tehette, visszavonult szobájába s imába merült. Imájából egyszerre belsô sugallat riasztja föl s Kinga megérti, hogy atyja élete e pillanatban veszélyben forog. Gyorsan fölkel, magához vesz néhány vitézt a várban levôk közül s az étkezôterembe siet, hol éppen akkor ránt kardot harminc összeesküvô a király élete ellen. Kinga belépte megzavarja ôket. Ô szelíd tekintetet vetve rájuk atyját kézen fogja és az összeesküvôk sorai közt kivezeti a terembôl. Ezek egy ideig megkövültén nézik a jelenetet, azután lovaikra kapva elhagyják a várat. Könnyekkel szemében adott hálát a jó Istennek és leányának az atya élete megmentéséért. Villámgyorsan terjedt el a hír a székvárosban s az egész országban, hogy Kinga asszonykezével mentette meg a király életét. Midôn pedig utazásukat befejezve visszatértek, az ország méltóságai fogadták ôket, hogy üdvözöljék urukat, hogy ily csodálatos módon menekült meg a biztos haláltól s hogy megköszönjék a bátor leánynak, hogy megmentette az ország számára a király életét. * * * Boldog Kingának Magyarországban való tartózkodása idejébôl maradt fenn boldog Kinga gyűrűjének legendája. A Magyarországban tett utazás közben a király leányával a regényes mármarosi hegyekbe is kirándult, hol már akkor is igen gazdag sóbányák voltak. A király a bányászok munkájának megtekintésével örömöt akart szerezni kedves vendégének. A bányászok szokatlan munkája nagyon gyönyörködtette a királyleányt. Azon földhöz való élénk ragaszkodása azonban, mely a hegység túlsó oldalán feküdt, ráncokat varázsolt a királyné homlokára e gondolatra: miért nem bôvelkedik a lengyel föld is az Ég ily nagy áldásában? A lengyeleknek ugyanis akkor még nem voltak sóbányáik, csak az a só volt ismeretes, melyet fôtt sónak neveztek, s melyet sós forrásokból nyertek. Gondolatait Kinga szavakba öntötte s így szólt atyjához: ,,Atyám add nekem e sóaknát s engedd meg, hogy innen Lengyelországba vigyék a sótömböket.'' Mit nem is tett volna meg Béla király az ô szeretett leányának. ,,Én jó és legdrágább leányom --, felelé neki -- örömmel neked adom, vedd birtokodba!'' Kinga megörülve ennek, pillanat alatt lehúzta ujjáról arany gyűrűjét s a hegy birtokba vételének jeléül bele dobta a sóaknába. Midôn tehát visszatért Lengyelországba, sóval megrakott kocsik is mentek vele, valamint hozzáértô magyar bányászok, kiknek lengyel földön kellett só után kutatniok. Kinga Bohna vidékét jelölte ki számukra s meghagyta nekik, hogy itt keressenek sót. Hosszú bányászás után kiástak a bányászok egy mély tárnát s midôn a talaj kôkeménységű lett, egy tömböt vágtak ki belôle. Felhozták a tömböt a magasba s mindnyájuk örömére kôsót láttak maguk elôtt, mely a naptól úgy fénylett, mint a kristály. A bányászok egyike kalapácsával reá vágott, a tömb elrepedt, s csodák csodája: közepébôl kiesik ugyanaz a gyűrű, melyet Kinga dobott a mármarosi hegyekben a sóaknába. A nép öröme csodálkozással párosult. Kinga neve szájról szájra járt. A kôsó fellelését az ô szentségének tulajdonították, melyet Isten e csodával jutalmazott meg. És bányásza e nemzet e sókincseket Vjelicskában és Bohnában, bányásza már hatszázötven éve, s e vidék lakói, fôleg a bányászok, azóta Boldog Kingát mint védôszentjüket tisztelik. ======================================================================== IX. fejezet. Boldog Kinga visszatér Lengyelországba és folytatja áldásos működését. Szaniszló vértanú püspök szenttéavatása Boldognak érezte magát Kinga szülôföldjén az ôt tisztelô magyar nép között, mely oly szívélyességgel mutatta meg forró szeretetét volt királyi hercegnôje s földije iránt; de a lelkiismeret szava elhagyott gyermekei, a szeretett lengyel nép közé hívta vissza. Palástolás nélkül nyilvánítá ki ezt szüleinek. Kérték, könyörögtek neki, hogy maradjon még, de ô azt felelte erre, hogy már úgyis meghosszabbította Magyarországon való tartózkodásának idejét. Alig terjedt el a hír, hogy a szentéletű királyné felkészült, hogy visszamenjen Lengyelországba, mindenki sietett, aki csak tehette, a székvárosba, hogy még egyszer láthassák ôt s hallhassák angyali ajkáról a vigasztalásnak s a jóra lelkesítésnek szavait, s hogy még egyszer megcsókolhassák azt a kezet, mely megmentette az ô jámbor királyatyjuk életét. Senki sem jött üres kézzel, mindenki ajándékkal járult eléje. A mágnások drágakövekkel kirakott dísztárgyakat, arany és ezüst gyertyatartókat, serlegeket, tálakat s egyéb edényeket ajánlottak fel neki. A püspökök és papok drága monstranciákat, kelyheket, kereszteket, miseruhákat, misekönyveket s egyéb templomi tárgyakat hoztak, miket a vallásos királynénak a lengyel templomok részére ajánlottak fel. A nemesek s az egyszerű nép fiai is versenyeztek a bôkezűségben s a tôlük telhetô ajándékokkal siettek eléje, hogy legyen mit szétosztania második hazájában. A magyar nép általános áldozatkészségének ezen fenséges művét a király feleségével együtt igen nagy összegű arany és ezüst pénzzel koronázta meg. Boldog Kinga mozdulatlanul állt, mintha elragadtatásban lett volna, csak bôségesen folyó könnyei tanúskodtak mély megilletôdésérôl. Távol volt tôle e pillanatban a legkisebb hiúság is. Nem tulajdonítá sem ezeket a drága ajándékokat, sem a szeretetnek a magyar nép részérôl történô ezen szívélyes megnyilvánulását az ô érdemeinek. Erôsen hitte, hogy mindezt a jó Isten csinálja a szerencsétlen lengyel nép számára, mely uralkodójához való ragaszkodása miatt az ellenséggel folytatott sok évi harcokban mindent elvesztett. A romba döntött lengyel templomok és zárdák, a jogtalanul megkárosított városiak és falubeliek, annyi vereség által tönkrement családok számára tehát örömmel fogadta el ezen gazdag ajándékokat a magyar néptôl s a királyi családtól. Ezen szellemben s ily érzelemmel mondott hálát mindenkinek csendes könnyel, édes tekintettel és szívélyes szóval: ,,Köszönöm nektek, drága szüleim, köszönöm nektek, méltóságos uraim, tiszteletreméltó földieim, az én szeretett és szerencsétlen népem nevében!'' A búcsúzás megindító jelenete után, melyet nehéz volna vázolni, lelkében azon boldog reménnyel tért vissza Kinga Lengyelországba, hogy a Magyarországból hozott kincsekkel legalább részben képes lesz enyhíteni a nép nyomorát. Alighogy lengyel földre értek, megnyitotta Kinga a magyar ajándékokkal teli ládákat s szabad folyást engedve irgalmas szíve érzelmeinek, törekedett a legszembeötlôbb nélkülözést megszüntetni; bár mértéket kellett szabnia szeretetének az okosság törvénye szerint és arra is gondolnia, hogy a szerencsétleneknek még ezrei várnak támogatására. Megérkezvén végre hosszú, fárasztó utazás után a krakkói várkastyélyba, szobájában a kereszt lábaihoz veté magát s hosszan, igen hosszan merült el forró imádságba, hálát adva isteni Jegyesének a sok kegyelemért és jótéteményért, melyekkel ôt szülôföldjére való utazása alatt oly kegyesen elhalmozta. Hálát adott neki, hogy szerencsésen hazaérkezett házi otthonába, hol most újra az imádságnak s saját lelke megszentelésének szentelheti minden idejét. A legnagyobb buzgalommal látogatta meg újra szegényeit, ápolta betegeit, sietett segítségére mindennemű szenvedônek. Újra sorra látogatta a templomokat és a zárdákat, s szorgalmasan kikutatta, hogy nem hiányzik-e valahol monstrancia, kehely, cibórium, kereszt, miseruha és egyéb istentisztelethez szükséges tárgy. S ahol csak észrevette, hogy nagy a szegénység és hiány van templomi felszerelésben és fehérneműben, ott sietett Kinga bôkezűen felékesíteni az Isten hajlékát. Hasonló leleményességgel kutatta ki, hogy nem üres-e a zárda éléskamrája s nem szenvednek-e éhséget az Istennek szentelt lelkek s hogy van-e megfelelô ruházatuk. Felfedezvén az e tekintetbeli hiányokat, ellátta a zárdát az élethez elkerülhetetlenül szükségesekkel. Az anyagi nyomornál sokkal inkább sajnálkozott boldog Kinga népének erkölcsi nyomorán. Ha valamely nyilvános bűnösrôl hallott, azt többé emlékezetébôl és oltalma alól ki nem bocsátá. Imádkozott érte a szent mise alatt s a szent áldozás után; otthon is folyton az illetô forgott eszében. Ha ment valahová, még útközben is fohászokat menesztett Isten elé azok lelke üdvéért, kiket megmenteni akart. Nem ritkán egész éjjeleket töltött el a kereszt alatt, kérve a megtérés, a bánat s a jó gyónás kegyelmét a bűnösök számára. Ilyen szándékkal látott az irgalmasság különféle cselekedeteihez, hogy ezek által is csak gyorsítsa és megkönnyítse a bűnösök megtérését. S Isten Kinga apostoli buzgalmát kegyesen fogadta és sok lelket ajándékozott neki, kik különben elkárhoztak volna. A Krakkóhoz közeli Vojcsában élt egy gazdag Péter nevű nemes, ki igen embertelenül bánt feleségével. Folyton üldözte szegényt s durvábban bánt vele, mint utolsó cselédjével. Nemcsak hogy a legnagyobb gorombaságokat kellett tôle eltűrnie, hanem akárhányszor még tettleg is bántalmazta, sôt éheztette is feleségét. A szegény asszony mindezt szelíden és türelemmel viselte el egyedül az isteni Gondviselésbe vetve bizalmát. Egy alkalommal azonban annyira feldühödött a vadállatias ember ellene, hogy a nemesi lakból a ház végén levô mellékhelyiségbe a szolgaszemélyzet közé kergette ki, s ráparancsolt, hogy be ne merje tenni többé a lábát a családi lakba. Ennek híre Krakkóba is eljutott Boldog Kinga füléhez, ki ezen felháborodva azonnal útra kelt több udvari nemes kíséretében Vojcsába, s egyenesen a nemesi kúria udvarára hajtatott. Gyanítva Péter, hogy mi végre jön a királyné az ô házába kísérettel, elhatározta, hogy minden erejébôl védekezni fog. Kiállt várának udvarára kirántott karddal s vele együtt fegyveres alattvalói. A királyné udvari embereinek egyik része megijedt a vakmerô Péternek kihívó magatartásától, másik része pedig félt megszakítani a hatalmas nemessel eddigi barátságos viszonyát. Látva ingadozásukat Kinga, ô maga lépett egyedül a kevély nemes elé s merôen szemébe nézve a fejedelmi komolyság egész erejével így szólt hozzá: ,,Péter! Hát csakugyan nem félsz már te az igazságos Isten ítéletétôl? Pedig ha meg nem térsz, már e világon fog elérni az ô bosszúja s elôdeid nemesi házát nagy szégyen fogja érni. Nagy botrányt okoztál a nemes lengyel lovagoknak, s hacsak ôszinte bűnbánattal jóvá nem teszed amit eddig tettél, Isten örök büntetését ki nem kerülöd!'' Péternek kiesett kezébôl a kard. Úgy állott a királyné elôtt, mint a gonosztevô, akit tetten értek. Kinga szavai megrendítették lelkét s a kegyelemnek nem tudott tovább ellenállni. Úgy saját kísérete, mint az udvari lovagok elôtt kijelentette, hogy feleségét az elszenvedett bántalmakért megköveti s ezután megbecsüli és szeretni fogja, amint ezt az Úr oltáránál megfogadta. Ígéretét meg is tartotta. * * * Nem volt elég Kinga fenségesen érzô szívének, hogy népét lelki-testi szüségleteiben támogatta. Mennyei védôszentet is akart adni Lengyelországnak. Követeket küldött IV. Ince pápához s kérte ôt, hogy Szaniszló krakkói püspököt, ki kétszáz évvel ezelôtt, II. Boleszló király uralkodása alatt élt, iktassa a szentek sorába. II. Boleszló ugyanis az egész ország botrányára nyilvánosan erkölcstelen életet élt elnyomva alattvalóit s visszaélve velük. A szentéletű püspök a királyt többszörösen megintette s mikor ez sem használt, kiközösítette. Ez oly dühbe hozta a királyt, hogy midôn Szaniszló a székesegyházban, mely most a pálosok temploma, misézett, s a király beléptére a misét félbeszakította s egy mellékkápolnába vonult vissza, a szent püspök fejét, mivel testôrei ismételt parancsára sem merték megölni, saját kardjával hasította ketté. Erre VII. Gergely pápa is kiközösítette ôt, mire alattvalóitól elűzetve a trónt s az országot el kellett hagynia. Ez 1079-ben történt. Isten a vértanú püspököt halála után sok csodával dicsôítette meg. A pápa hajolt boldog Kinga kérésére, s miután a szenttéavatási pör befejezést nyert, 1253-ban Szűz Mária születése napján Szaniszlót szenttéavatta s Lengyelország védôszentjének jelentette ki. A követek elébe, kik Rómából a szenttéavatási okmányt hozták, kiment egész Krakkó. Diadalmenetben a céhek zászlói alatt vezették be a követeket a székesegyházba, hol a püspök megvizsgálta az iratokat s szent Szaniszló csontjai átvitelének ünnepélyét 1254. május 8-ára jelölte ki. Egész Lengyelország felkészült erre az ünnepélyre, melyrôl így ír a történetíró: Ez a nap azon kor legszebb napjai közül való volt. Fényessé tette a megszámlálhatatlan nép áradata, mely Lengyelország minden részébôl, sôt Magyarországból is oda sereglett. A székváros falai nem lévén képesek a népet mind befogadni, tábort ütöttek a körülfekvô mezôkön. A meghatározott napon fényes menet indult meg Szent Szaniszló székesegyházából, hol eddig csontjai pihentek, a Vável dombon levô új székesegyházba ájtatos énekek hangja s harangok zúgása mellett. A gyertyák fénye, a tömjén füstje, a falusi egyszerű öltözet mellett a püspöki dísz, a hercegek palástja s a lovagi sisakok s vértek ragyogása emelték az ünnep fényét, melyen a fôrendek és a hercegek élén maga a király is megjelent. A püspökök Boldog Kingával együtt, ki ezt kitüntetésnek vette, megmosták borral a vértanúnak csontjait. Ezután megmutatták a szent ereklyéket a népnek. A jámbor elragadtatásnak örömkiáltása rezgett át a levegôn s ezer és ezer kar emelkedett az ég felé. Azután szétosztották az ereklyéket a legnevezetesebb székesegyházak, plébániák és zárdák templomai számára. A krakkói székesegyháznak megmaradt a fej a karokkal és a testnek már porrá vált része. Az ereklyetartót, melybe ezeket tették, Kinga díszes foglalatba helyezte, melyet saját kézével hímzett arannyal, ezüsttel és drágakövekkel kirakva. Az ünnepély végén a szent ereklyéket a székesegyház hajójának közepén levô oltárán helyezték el, ahol azóta nyugszanak. ======================================================================== X. fejezet. Boldog Kinga megalapítja Ószandecben a klarisszák zárdáját Boleszló király látván feleségének lángbuzgalmát, mellyel alattvalóinak úgy ideiglenes, mint örökkévaló boldogításán fáradozott, nem kímélve fôleg a tatárjárás idején még menyasszonyi hozományát sem, elhatározta, hogy részben szeretetének és hálájának jeléül, részben pedig, hogy még több jót tehessen, egy óriási kiterjedésű birtoknak tulajdonjogát ruházza reá, mellyel a királyné mint magántulajdonnal tetszése szerint rendelkezhessék. Az 1257. március 2-án Korcsinban tartott országgyűlésen megbeszélvén az ügyet a rendekkel, egy jogérvényes királyi pecséttel ellátott okirat alapján Szandec földjének úrnôjévé tette Kingát. Ezen földterület a szepességi Podolin, Bjecsa és Limanova között feküdt. Az akkori jogszokás alapján az övé lett a szandeci földön fekvô városok és falvak, a kiterjedt erdôségek, a folyók és halastavak, a malmok és legelôk összes jövedelme, s mindenki, mint közvetlen úrnôjének, neki volt köteles engedelmeskedni. Kinga azonban szíve alázatosságában és szeretetében uradalma birtokosául nem önmagát tekintette, hanem a szegényeket s magát az Istent. Az uradalom jövedelme valóban új kincseskamrája lett, mely fölött irgalmas szeretete rendelkezett. A szegények gyámolításán kívül a templomok képezték gondjai tárgyát; hiszen a templomok annak lakóhelye voltak, kit ô szívének egész hevével szeretett. Úgy magán Szandec földjén, mint pedig annak határain túl, sok jót tett a templomok s zárdák felsegítésére, amint ezt a középkorban a nagyurak egyáltalában legszentebb kötelességünknek, sôt Isten kegyelmének tartották. Boldog Kinga jótékonyságát különösen a domonkosrendiek Szentháromság-kolostora, valamint zavihoszti és szandomiri kolostoraik, továbbá a zvjezsinyeci premontrei apácák érezték. A legnagyobb ragaszkodással azonban Szent Ferenc rendje iránt viseltetett. E rend fiait bevezette a királyi palotába s megnyerte számukra férjének, Boleszlónak bizalmát is, ki maga is belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe. Az ô tanácsára emelt atyja, IV. Béla is Esztergomban a rendnek remek templomot és zárdát, hogy Isten iránti háláját lerója, midôn leánya által csodálatosan megmentette életét. Régi kedvelt gondolata s hô vágya volt Boldog Kingának, hogy Szandecben két zárdát alapítson, egy férfi-zárdát a ferencrendieknek és egy nô-zárdát Szent Klára leányai számára. Sokat imádkozott, mielôtt tervének megvalósításához fogott volna. Kérte Istent, hogy férjét is bírja hasonló gondolatra. Imáit önsanyargatással párosítá, hogy tervét siker koronázza. Mielôtt azonban szándékát férjének kinyilvánította volna, jól átgondolta, hogy mint közölje azt vele. Midôn azután egyszer jó alkalom nyílott erre, így szólt hozzá: ,,Látod, édes férjem, mi már valóban elôre haladtunk éveinkben s itt az ideje, hogy biztosítsuk örök életünket. Igazán nem szabad kímélnünk sem munkát, sem vagyont, hogy megszerezzük azt az egy drágagyöngyöt, melyet az Úr Jézus említ a gyöngyöket keresô kereskedôrôl szóló példabeszédében. (Mt 13,46) Csalóka dolog volna üdvösségünknek ezen fontos ügyét barátainkra bízni s valakire hagyatkozni abban, amit mi magunk elhanyagoltunk. Semmiképpen sincs rá szükség, hogy mi ezt elhalasszuk; mert ha életünkben ügyeinket nem biztosítjuk, ha ezen idôben, midôn menny és pokol között vagyunk, nem törekszünk a mennybe erôszakkal behatolni és ha megszűnünk hatalmasan kopogtatni, minden bizonnyal rosszul járunk. A felséges Isten látásától elvettetünk, a bezárult kapu vissza fog tartani bennünket; nem engednek be minket a mennyei Bárány lakomájára, hanem, amitôl Isten jósága mentsen meg bennünket, az oktalan koszorús lányokkal örökre elválasztatunk a megbecsülhetetlen örök jutalomtól. Nem akarva azonban téged, édes férjem, hosszú érveléseimmel kifárasztani, kérlek téged, alapíts egy zárdát fiatal leányok számára, akik tisztaságban szolgáljanak az Úr Istennek és érettünk imádkozzanak. Az Isten tiszteletének ezen hajléka számára az alapot már maga a Gondviselés tette, midôn a te nemes szívedet és az egész lengyel nemzetét megihlette, hogy a szandeci földet örökre nekem határozzátok ajándékba. Itt ebben a városkában kívánom, hogy legyen nekem egy kolostorom, hogy ezen országhatáron összegyülekezhessenek úgy Lengyelországból, mint Magyarországból Isten szolgálói, hogy ott szívük magányában megnyugodva dicsérhessék Teremtôjüket.'' Ez a beszéd annyira meghatotta Boleszlót, hogy készségesen belegyezett mindenbe. Még ugyanazon évben hozzálátott ezen mű megvalósításához. Gyorsan emelkedtek a kolostor tágas épületei Krisztus jegyesei, körülbelül száz Istennek szentelt lélek befogadására. A templom tiszta fehér kôbôl épült a dicsôséges Szentháromság tiszteletére. Valódi remekmű s a Tátra hegység dísze lett. A zárda nemsokára megtelt áldozatra kész fiatal leányokkal, kik Jézusért örömmel hagyták el otthonukat s mondtak le a világ örömeirôl. S a jámbor lengyel szülôk örömmel szentelték Istennek gyermekeiket, hogy biztosítsák családjuk számára Isten áldását s az örök javak ígéretét. A királyi pár példáját követték a lengyel fôurak és a nemesség is. Mindenki tehetsége szerint óhajtott az Úr eme hajlékában a Magasságbeli tiszteletének emeléséhez hozzájárulni, hol éjjel és nappal ájtatos ének és forró imádság szállt Isten trónja elé. Nemsokára reá Boleszló Prandota krakkói püspöknek tanácsára s valamennyi méltóságnak és úrnak beleegyezésével az újonnan alapított zárdának hozományul a fejedelmi várost, Ószandecet adományozta gazdag vámjával, minden majorjával, földjével, malmaival, erdeivel és legelôivel együtt, melyek Szandec és Lipnica körül, a Dunajec és a Poprád két partján terülnek el. Ezt az egész királyi ajándékot mint ,,örök és visszavonhatatlan adományt, semmi jogot sem tartva meg önmagának, még a birtokjogot sem, kivéve az oltalom és védelem jogát, odaadja és adományozza és ezen uradalmakat mind kiveszi és felmenti örök idôkre minden adó és szolgáltatás és megterhelés alól.'' Ugyanazon idôben a város nyugati szélén egy másik zárdát is építettek harminc ferencrendi szerzetes számára, kiknek feladatuk volt a klarisszák s a hívek lelki vezetése. A XVIII. század vége felé ez a zárda áldozata lett II. József szerzet-eltörlésének s falai közé a törvényszéket s a városházát helyezték el. A klarisszák zárdája azonban még ma is fennáll mint Boldog Kinga műve, mirôl tanúskodik a zárda-kapu homlokzatán a királyi korona. ======================================================================== XI. fejezet. A tatárok második betörése. Boleszló halála Midôn Boldog Kingának szép reményei már-már megvalósulni kezdtek, tetszett Istennek újabb keresztekkel látogatni meg az ô szolgálóját. 1259-ben meghalt Gzsemiszlava, Boleszlónak édesanyja, kiben Kinga azt vesztette el, ki édesanyja helyett édesanyja lett s ki mindenben segítségére volt szent terveinek megvalósításában. A másik kemény csapás az volt, hogy a tatárok 1260-ban megújították támadásukat Lengyelország ellen s szokásuk szerint újra végigpusztították az országot. Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepén törtek be Zavihosztba; elfoglalták a várost s a klarisszák ottani zárdája is kezükre jutott. A tatárok a szegény apácáknak csak a gyalázatos rabszolgaság s az irgalom nélkül való legyilkoltatás között engedtek választást. Kivétel nélkül valamennyien, körülbelül hatvanan, elébe tették a halált a gyalázatnak, s így nyerték el a vértanúi pálmát. Zavihoszt alól a tatárok Szandomir alá vonultak; a várost elfoglalták, felgyújtották, a szerzeteseket és apácákat ott is legyilkolták. A lakosokat kikergették a mezôre s ott valamennyit lemészárolták, úgy hogy nemcsak a föld, hanem még a folyó is vörös lett a vértôl. Itt halt vértanúhalált Boldog magyar Szádok domonkosrendi szerzetes is rendtársaival együtt. Innen Krakkónak vonultak s sorra vették a városokat és falvakat. Mindenütt vér és pusztulás jelezte útjukat. Ellenállásra senki sem mert még csak gondolni sem. Tűrni kellett, mígcsak maguktól ki nem mentek az országból. Alig múlt el a második tatárjárás, 1266-ban Szvarno Ottó kievi herceg tört be az országba s épp úgy pusztított mindenfelé, mint a tatárok. Kinga aggódva a haza sorsa felett megkettôztette böjtjeit és önmaga sanyargatását, hogy Istent nemzete iránt könyörületre indítsa. Isten meghallgatta könyörgéseit s errôl egy éjjel látomásban biztosította ôt. Megjelent ugyanis neki egy éjjel a két szent vértanú, Szent Gyárfás és Szent Protáz s biztosították ôt a gyôzelemrôl. S valóban azon a napon, mely e két szent vértanú emlékének van szentelve, június 19-én, ütközetre került a dolog. A lengyel katonaság fölött látható volt két harcos férfiú, kiknek megjelenése az ellenség harcsoraiban rettenetes félelmet okozott. A lengyelek fényes gyôzelmet arattak, Szvarno herceg elesett. Az egész tábor igen sok zsákmánnyal a lengyel lovagok kezére jutott. Még ma is látható a klarissza apácák templomában a sekrestye ajtaján egy kép, mely Boldog Kinga ezen látomását ábrázolja. * * * Ily szent s annyi tövissel teljes egyedül az ország s a nép javának szentelt élet közben Boldog Kinga negyven évet töltött már el lengyel földön. Az egész nép tisztelte és magasztalta királynéját. Mindenkinek megdobbant szíve nevének hallatára s csak ,,szent asszonynak'' s ,,a nép anyjának'' nevezték ôt a hű lengyelek. A sok csapás nem csüggeszté el a nemzetet, mert érezték, hogy egy látható ôrangyal áll ôrt az igazságos fejedelem oldalán az ország sorsa fölött. Egy napon azonban, az 1279. év december 10. napján szomorú hír terjedt el az egész országban: Boleszló meghalt. Mint kisgyermek kezdte meg az uralkodást 1227-ben s ötvenkét évig ült a lengyel trónon. Halála megdöbbentette az országot s mindenki gyászba vltözött. A legnagyobb volt Kinga fájdalma férje halálán, de Istenbe vetett bizalma s azon tudat, hogy férje mint istenfélô uralkodó élt és halt meg, megerôsítették a megpróbáltatás ezen óráiban. Szeretett férjének elvesztése életében fordulópontot alkotott. Életrajzírója a király temetését s a Kinga lelkében végbement változást így vázolja: Krakkó városa templomainak tornyából szomorú hangon zúgnak a harangok, s hangjuk szomorú visszhangra talál ezrek szívében. Sír az árva nemzet, mert elvesztette atyját és királyát; csüggedés s a jövô félelme rajzolódik az arcokon. A fôrendek s a lovagok mély csendben gyülekeznek a királyi ravatal köré. Fénylô fáklyák világa s a harangok szomorú hangja mellett, a világi és szerzetes papság gyászénekétôl kísérve az összegyűlt népnek zokogó sírása és imája közben lassú léptekkel halad Krakkó utcáin és terein keresztül a temetési menet, s mély sír fogadja sötét éjjelébe a lengyelek meghalt atyjának és királyának drága tetemét. Azonban ki az a két nô, kik Szent Klára leányainak durva csuhájába öltözve a koporsó után mennek? Ôk a lengyel föld két illatos virága, két szent testvér: Kinga és Jolán. Kinga, ki szintén özvegy nôvérével vérzô szívvel s Isten akaratában megnyugodva zarándoksága szeretett társát utolsó útjára kíséri. Mennyei békétôl fénylô szemei bôséges könnyekben fürödnek. De Kinga! hol a te kormánypálcád, hol a te bíborod és koronád, hol a te trónod fényes kísérete? Oh te szegény nemzet! Egy napon veszíted el atyádat és anyádat is. Meghal számodra a te királynéd is, meg a te anyád, meg a te pártfogód... Hiába kérte ôt alázattal a nemzet, a fôrendek, a lovagok, az egész nép, hogy vegye át az ország kormányát. Kinga férfiasan és alázatosan így szólt hozzájuk: ,,Lengyelek! eddig a ti királynétok voltam, ma azonban Krisztus szolgálója lettem; eddig a ti úrnôtök voltam, mostantól fogva pedig a ti királyotok alattvalója leszek. Igaz, a ti oltalmazótok és anyátok voltam, és ez soha, soha meg nem szűnöm lenni. A zárda falai között eltemetve éjjel-nappal értetek fogok imádkozni könyörögve és kérve az Istent, hogy áldja meg szeretett hazánkat, hogy a lengyel név, melyet erény és dicsôség jellemez, az egész világon tisztelettel említtessék. Kérni fogom Istent, hogy szent áldása legyen mindig az ország tanácsosainak gyülekezetén és áldja meg a földműves ekéjét, hogy boldog legyen ez az ország. Kérni fogom ôt, hogy Istennek s Isten szent Szülôjének tisztelete felvirágozzék köztetek s mély gyökeret verjen szívetekben. Kérni fogom Istent, hogy úgy kunyhóitokban mint kastélyaitokban folyton uralkodjék az egyetértés, a szeretet és a rend mindig és mindenütt, hogy ártatlaul szenvedô ne legyen közöttetek. Lengyelek, elbúcsúzom tôletek, de csak rövid idôre. Ne távozzatok el az Istentôl s akkor ô össze fog egyszer bennünket újra gyűjteni a másik örök hazánkban, hol azután örökké boldogok leszünk a mi mennyei Atyánk házában.'' ======================================================================== XII. fejezet. Kinga nôvér Megcsendült a kis harang az ószandeci zárda kapuján, s kinyílt, hogy befogadja királynéját és alapítóját. Ki azelôtt sorra járta a templomokat és zárdákat, a kórházakat s a szegények kunyhóit rendelkezve az Istentôl reá bízott kincsek fölött, most mindentôl megválva semmit sem vitt magával a múlt emlékei közül a zárda csendes falai közé, csak Krisztusnak mélyen szívébe vésett keresztjét. Tekintetével még egyszer visszanézett a világra, szíve annyi drága emlékének nagy sírjára, felemelte kezét, s a kereszt jelével megáldotta drága szülôföldjét, melyet nem fog többé viszontlátni soha; szíve ezen döntô pillanatban az öröm és a fájdalom hatása alatt hevesen dobogott, egy sóhaj lebbent el ajkáról s lelke hullámai elcsendesültek, boldog mosoly ömlött el arcán, belépett a zárda küszöbén és Kinga nôvér meghalt a világnak. Itt életének új korszaka kezdôdik. Rálépett a tökéletesség útjára. Ô, ki már a világban is tökéletes életet élt, most óriás léptekkel haladt elôre. Isten nem is azért hívta meg ôt, hogy itt tanulja meg a szentséget, hanem hogy tanítsa azt. Neki már nem volt leküzdeni való hibája, az ô szívét már szenvedélyek nem ostromolták. Még kis leány korában megtanult felettük uralkodni, s a szenvedések viharai megedzették akaratát. Neki a szerzetes élet élvezet volt. Ô örömmel cserélte fel a királyi palotát a szűk cellácskával, selyem ruháit a klarissza csuhával, fejdíszét az apácák fekete fejkendôjével. Itt már senki sem zavarta ôt imádságában, vezeklô önsanyargatását szabadon gyakorolhatta. Kinek parancsára azelôtt egy egész ország hallgatott, az most legkisebb szerzetes nôvérének is örömmel engedelmeskedik; kinek azelôtt egész sereg udvari ember állt szolgálatára, az most a legalacsonyabb zárdái szolgálatra is megalázza magát. Csak egy vágya maradt, hogy keresztrefeszített Jegyese iránti szeretetbôl önmagát keresztre feszítse. Isten teljesítette hô vágyát, s mint látni fogjuk, nem kímélte meg ôt a szenvedésektôl a zárdában sem. ======================================================================== XIII. fejezet. A zárda üldözése. -- Az új perjelnô V. Boleszló után unokaöccse, VI. Leskó lett a lengyel király, ki nem volt oly jámbor, mint nagybátyja, sôt nem átallotta megtámadni elôdjének azon intézkedését sem, mellyel a szandeci uradalmat a klarissza zárdának ajándékozta. Szerette volna a királyi birtokokhoz visszacsatolni, s ki is terjesztette királyi jogait a szandeci földre, adókat s egyéb terheket róva ki a terület lakóira. Boldog Kinga elöljárói parancsára s az alattvalók panaszán megindulva többszörösen követeket küldött Leskóhoz s boldogult férje emlékére s a jogerôs okirat szövegére hivatkozva kérte ôt, hogy ne szolgáltassa ki ôket ily igazságtalan eljárásnak. Leskó azonban nagynénje felszólalására semmit sem adott, s a követeket gúnnyal és lekicsinyléssel küldte vissza a zárdába. Kinga erre kénytelen volt a szerzetes rendek védôjéhez, a római Szentszékhez fordulni panaszával. IV. Márton pápa a krakkói püspököt bízta meg az ügy megvizsgálásával. A püspök a pápa nevében felszólította a királyt, hogy egyezzen meg a zárdával. Az egyezkedés keresztül vitelével egy domonkosrendi szerzetest bízott meg. A szerzetes a legnagyobb tapintattal vezette az egyezkedési tárgyalásokat. A fôtárgyaláson megjelent a király is tanácsosai s számos nemes kíséretében. A püspök megidézte Boldog Kingát is, ki szent bátorsággal kelt boldogult férje akaratának s a zárda jogainak védelmére. Merészen szemébe mondta unokaöccsének, hogy mennyire ellenkezik a királyi becsülettel az egyházi javak elrablása, s mint vonják magukra Isten büntetését az egyházi birtokok bitorlói. Leskóra a beszéd mély benyomást tett. Az egyezséget megkötötték, melynek értelmében Leskó külön okirattal erôsíti meg a Boleszló által adott kiváltságokat s Boldog Kinga alapítványát, melynek fejében a zárda két kisebb birtokról lemond a király javára. Kinga, hogy késôbbi idôkben is megismétlôdhetô hasonló támadásnak elejét vegye, megkérte a szentatyát, hogy ezen egyezményt pápai okirattal erôsítse meg. IV. Márton hajolt a kérésre s 1282 júliusában megküldte a zárdának a pápai okiratot, melynek eleje és záradéka ekképpen szól: ,,Krisztusban szeretett leányainknak, a szandeci perjelnônek s a zárdái gyülekezetnek, Szent Klára krakkói egyházmegyebeli zárdájának üdvözletünket és apostoli áldásunkat küldjük... Hajolva a ti kéréstekre, ami az ügy érdekében jámborul és körültekintve végeztetett, fontosnak és a szeretetnek megfelelônek ismerve el, apostoli tekintélyünkkel jóváhagyjuk és jelen írásunkkal megerôsítjük. Az emberek közül tehát senkinek sem szabad ezen megerôsítési okiratunkon változtatnia avagy könnyelmű vakmerôséggel ellene lennie. Ha pedig valaki erre mégis merészkednék, az tudja meg, hogy a mindenható Istennek és a boldog apostoloknak, Péternek és Pálnak a haragját vonja magára.'' E módon sikerült megmentenie Boldog Kingának azt a művet, melyet férjével együtt huszonöt évvel ezelôtt alkotott, mellyel mindkettôjük örök üdvét akarta biztosítani s melynek lelki gyümölcseit ô is mint Istennek szentelt lélek most élvezni volt hivatva. * * * Az 1284. év körül meghalt a klarisszák perjelnôje. Az új perjelnô megválasztására a káptalanban összegyűlt nôvérek a Szentlélek segítségül hívása után egyhangúlag Boldog Kingát választották meg elöljárójuknak. Kinga, kinek egyetlen óhaja volt, hogy mint egyszerű apáca Istenben elrejtett életet élve töltse el hátralevô éveit, nôvéreinek lábai elé vetette magát s könnyekkel szemében kérte ôket, hogy kíméljék meg ôt s ne rakjanak vállaira ily nagy terhet és felelôsséget. A nôvérek azonban rendületlenül megmaradtak választásuk mellett s végre is az egyházi elöljárók parancsolták meg neki a szent engedelmesség erejénél fogva, hogy alkalmazkodjék akaratukhoz. Kinga a Megfeszített keresztjéhez sietett s ott mély imába merülve végre megnyerte lelke nyugalmát s belátta Isten akaratát. Az új perjelnô már hatvan éves volt. Ebben a korban már rendszerint senki sem rendelkezik azzal a munkaképességgel, melyet valamely fontos tisztség betöltése megkövetel. Egyedüli vigasztalása azon meggyôzôdése volt, hogy nemcsak hogy nem pályázott e tisztségre, de mindent megtett, hogy elhárítsa magától s nem maradt más hátra, mint hogy az isteni Gondviselésre bízzon mindent, ki megadja a szükséges kegyelmet annak, kit ô hívott meg valamely munkakörbe. Ezen alázatos bizalma nem hagyta cserben. Szent buzgalommal fogott munkához. Fô gondja volt a szabályok pontos betartása, melyben kora dacára ô adta a legszebb példát. Anyai szeretettel figyelmeztette azon nôvéreket, kik valamely szabályt elhanyagoltak. Szavának nem tudtak ellentállni. Nemcsak, hogy el nem idegenített magától egyet sem, hanem valóban mint a szentek, ellenállhatatlan erôvel vonzott magához mindenkit. A nôvérek ôszinte szívvel nevezték el ôt szeretett anyjuknak. A zárdában a legnagyobb szigor és rend uralkodott, de senki sem érezte ezt a szent szeretet szárnyain vitt igát. A nôvérek közt fesztelenség, egymás iránti igazi szeretet s boldogság honolt s versenyeztek egymással az alázatosság, az áhítat s az önmegtagadás gyakorlásában. A zárdán kívül is tudta ezt mindenki s így a szandeci klarissza-zárda a szentség hírére emelkedett. Mindezt a kegyelmet az alázatos fônöknô szentsége és imái esdették le az égbôl. Nagy gondja volt Kingának arra, hogy gazdag jövedelmük ellenére is ôk maguk Szent Ferenc és Szent Klára szellemében a legszigorúbb szegénységben éljenek. Minden fölöslegüket templomok gondozására s a szegények gyámolítására kellett fordítaniuk. Alig volt Lengyelországban templom, mely a szandeci klarissza apácáktól nem kapott volna kelyheket, misekönyveket s egyéb templomi felszerelést, fôleg miseruhát és templomi fehérneműt, miket az apácák saját maguk készítettek. A klarisszák kolostora a szegények menedékhelye lett. Akiknek senkijük se volt, az árvák, az özvegyek a szent perjelnôben anyára és pártfogóra találtak. Itt kaptak ruhát és táplálékot s amire csak szükségük volt. A szegényebb leányok a kolostorból kaptak kelengyét, ha férjhez akartak menni. A szegényeket, ha meghaltak, a zárda költségén temették el. Ravatalukra Kinga saját kezével öntött gyertyákat küldött. A zárdában Kinga, hogy a nôvéreket foglalkoztassa, továbbá, hogy a világiak számára is hasznosakká váljanak, nevelésre kis leányokat is fölvett, hogy a nôvérek ôket fegyelmezett életre s szabályozott munkásságra szoktassák. Nem volt ez sem iskola, sem nevelôintézet, hanem csak magánoktatása a zárdába fogadott leánykáknak. Mindazonáltal mindenki iparkodott leánykáját hozzájuk beadni; még a vidéki nemes családok is örültek, hogy a klarisszákhoz adhatják nevelésbe gyermekeiket. A jó Isten szenvedéseket is bocsájtott reá, miket azonban vigasztalásaival édesített meg. Történt egyszer, hogy Kinga vigyázatlanságból egy mély gödörbe esett. Ájultán húzták ki onnan a megrémült nôvérek s biztosra vették, hogy hosszabb betegség vár reá. Az irgalmas Isten azonban csodálatosan megôrizte ôt, úgy hogy az ájuláson kívül semmi más baja sem lett. Sok jótéteményeért sokan hálásak voltak, sokan azonban nem. Isten, mint a szentekkel egyáltalában tenni szokta, megengedte, hogy cselekedeteit félreértsék, jótéteményeit kifogásolják, meggyanúsítsák és becsületbe vágó dologban meg is rágalmazzák. Akárhányszor azok méltatlankodtak legjobban s viselkedtek a legcsúnyábban, kikkel a legtöbb jót tette. Kinga hallgatott s soha egy szóval sem védekezett a bántalmak ellen. Alázattal engedte magát azon az úton vezetni, melyen az Úr Jézus akarta ôt elôbbre vinni a tökéletesség útján. Szokása volt, hogy este, mikor már az egész napi munka után kifáradt, odatérdelt a zárda folyosólyán a Megfeszített keresztje elé, mely éppen az ô cellája mellett volt s ott az ô Jegyesének lábainál ajánlta fel Istennek bôséges könnyeket ontva szívének minden fájdalmát. Egy alkalommal igen szomorúan s megtörve térdelt a kereszt elôtt, midôn egyszerre csak tisztán érthetô hangon e szavakat hallja a kereszten függô Krisztus ajkairól: ,,Leányom, oltsd magadra a türelem teljes fegyverzetét! Ahányszor e kereszt mellett elmész, mondd el a miatyánkot és a hiszekegyet és nemsokára megszabadulsz a támadásoktól.'' Mai napig megvan az ószandeci zárdában az Üdvözítônek ez a nagy régi keresztje, s a kinyílt ajkak mai napig bizonyítják a csoda megtörténtét. ======================================================================== XIV. fejezet. A tatárok harmadik betörése Boldog Kinga kormányzása alatt a klarissza-zárda szépen virágzásnak indult, míg nem az 1287. évben híre futott, hogy a tatárok harmadszor is felkerekedtek s betörtek Lengyelországba. A király, VI. Leskó, az elsô hírre, hogy közelednek a tatár hordák, Magyarországba menekült. A tatárok megtudván a király menekülését, csak annál nagyobb bátorsággal nyomultak elôre s az volt a tervük, hogy a királyt elfogják. A Babjagura hegységen keresztül Novitarg felé s a szandeci országúton egyszerre két irányban is üldözték. Így jutottak el Szandecbe is, s mivel a kolostorról azt hallották, hogy a volt királynénak mesés sok kincse van ott elrejtve, elhatározták, hogy kirabolják. Kinga látva, hogy a zárda gyenge falai nem alkalmasak a védelemre, elhatározta, hogy menekül. A Dunajecen túl feküdt Pjenini erôdje; ez volt a kitűzött cél. Isten nevében útra keltek a zárda lakói: hetven apáca, köztük Kinga két édes testvére, Konstancia és Jolán, a ferencrendi szerzetesek, a szandeci papság, több nemes család s a nép egy része. A nôk kocsikon, a férfiak lovon tették meg az utat. Szomorú zarándoklás volt ez. Körülöttük már minden oldalról hallatszott a tatárok zajongása; az üldözôk némelykor már oly közel voltak, hogy már mindnyájan kikerülhetetlennek vélték a halált. Isten azonban érezhetôen ôrködött felettük, s így hol jobbra, hol balra kanyarodva sikerült a veszélyesebb helyeket elkerülniük. Végre egy Kadcsa nevű faluba értek, hol kissé megállapodtak, hogy kipihenjék az eddigi út fáradalmait. Alig pihentek meg azonban valamelyest, egy tatár csorda közelített Kadcsához. Megjelenésük oly hirtelenül történt, hogy szegényeknek még annyi idejük sem maradt, hogy újra felrakodhattak volna a kocsikra. Kocsikat, lovakat hátra hagyva a szegény apácáknak most kíséretükkel együtt gyalog kellett menekülniök sáros és úttalan utakon. Végre elérték a Dunajecet, amelyen átkeltek. De ekkorára a kiállott izgalmaktól, az éhségtôl s az út fáradalmaitól annyira kimerültek, hogy már egy lépést sem voltak képesek tovább menni. Boldog Kinga lovakért küldött a közeli Kroscsjenka községbe. Isten azonban megengedte, hogy az emberek megkeményítsék szívüket s megtagadják a segítséget. Végre egy Krasz nevű földműves, ki a földjén szántott, befogta ökreit kocsijába. A leggyengébbek erre felültek s így végre elértek Pjeninibe. Kinga megköszönte a földművesnek jóságát s Isten áldását kérte reá e szavakkal: ,,Adja a jóságos Isten, hogy földed mindig bô termést teremjen!'' Azalatt a tatárok köröskörül mindent elpusztítva betörtek Szandecbe keresve Kingát s a megmérhetetlen sok kincset. Kinga azonban nem volt sehol. Kikutatták az egész kolostort, a pincét, az éléskamrát s az épület minden zegét-zugát; feltúrták a földet, átlyukgatták a falakat, de kincset sehol sem találtak. Boldog Kinga kincstára a szegények zsebei voltak. A tatárok azonban nem hitték el ezt, hanem kikérdezték az ott maradiakat, hogy hol rejtôzött el kincseivel a volt királyné. Megtudván hogy Pjeninibe ment, mint a szélvész kerekedtek föl, hogy bosszút álljanak rajta csalódásukért. Nemsokára visszahangzott a pjenini sziklákról a tatárok vésztjelzô ,,Halla'' kiáltása. A klarissza apácák mint megriadt csibék sereglettek az ô szeretett anyjuk köré, s kérve kérték, hogy óvja meg ôket a kikerülhetetlen haláltól, vagy ami még ennél is rosszabb, a gyalázatos rabszolgaságtól. Boldog Kinga csitította megrettent leányait az Isten mindenhatóságára utalva, ki élet és halál ura. Hô imára s Isten jóságába vetett rendíthetetlen bizalomra sarkalta ôket. Egyúttal parancsot adott a kastélyban levô lovagoknak, nemeseknek s a velük jött szandeci lakosoknak, hogy a támadásokat vitézül verjék vissza; ô maga pedig a papokkal s az apácákkal együtt imába fogott. A tatárok kikémlelve a várat köröskörül minden magaslatot és völgyet elfoglaltak s megkezdték a támadást azon az oldalon, hol a legkönnyebben közelíthették meg az erôdöt. A nyilak egész záporát bocsájtották a pjenini várkastélyra az átellenes magaslatokról, melyek akárhányszor a sziklákról visszapattanva a támadókat sebesítették meg. Már-már egészen hozzájuk ér a tatárok vad ordítása, már-már csüggedten mondanak le a megostromlottak a további védekezésrôl, midôn egyszerre sűrű fekete felhô veszi körül a várkastélyt és fedi el a támadók szeme elôl, s ugyanakkor rettenetes orkán süvít fel s olyan erôs vihar keletkezik, hogy a tatárok egymást néhány lépésre már alig láthatták. A tatárok látva, hogy maga az Ég fedi el az ô véres bosszújuk és kielégíthetetlen hírvágyuk elôl az Istennek szentelt szüzeket a feltételezett kincsekkel együtt, vad kiáltásba törnek ki s dühükben minden tegezbôl kilövik nyilaikat. Ezek azonban célt tévesztve a kastély mögött a Dunajec habzó hullámaiban vesznek el, mások azon támadókat sebesítik halálra, kik a kastély átellenes oldalán állanak. Az ég mindjobban dörög, a villámok cikkáznak, s recsegve csapnak le a folyóba, a megdagadt Dunajec árja a sziklaakadályokon feltornyosul s megtörtén zúgva és megvadulva rohan tovább egyesülve az égbôl szakadó viharnak árjával... Midôn ezen rettenetes vihar után a pjenini várkastély fölött az Isten napja újra kisütött, a pogányoknak már nyomuk se volt sehol. Csak a Dunajec medrében sodorták még a hullámok az undok, rothadásnak indult átitatott hullákat tovább. Mindnyájan áldották az Istent, ki Boldog Kingáért megkegyelmezett életüknek, a szent perjelnôt pedig annál nagyobb tisztelettel vették körül. A hegyilakók évszázadokon át legendás alakban így mesélték szájról- szájra Kinga menekülését: Üldözték a tatárok Kingát, s ô egyedül menekült elôlük. Már-már utolérték, midôn Kinga elôvette fésűjét s a tatárok felé dobta. Amint a fésű a földre esett, azonnal sűrű erdô nôtt ki a földbôl, melynek fái eltakarták ôt a tatárok szeme elôl. Kifáradva a futásban, leült a Dunajec partján, hogy megpihenjen. Mikor messzirôl újra meglátta a tatárokat, kérte az embereket, hogy rejtsék el ôt üldözôi elôl; de ezek nem akarták. Fájdalom töltötte el szívét az emberek hálátlansága miatt s elkezdett keservesen sírni. Keserves panaszát ujjával egy kiálló kôre írta. A kô megkönyörült rajta s meglágyult ujjának érintése alatt s még ma is rajta van az írás. Könnyeibôl egy kis patak keletkezett, mely a Dunajecbe ömlik. Végre Krasz, a földműves megkönyörült rajta, kifogta ökreit az ekébôl s elvitte Kingát onnan. Ekkor Kinga így szólt hozzá: ,,Ha azt kérdezik tôled a tatárok, merre mentem, mondd, hogy arra, amerre a gabonát vetetted.'' Erre elôvette keféjét s Krasz földjére dobta. Másnap reggel a tatárok újra fölkerekednek s kérdezik Kraszt, ki szintén akkor ért ki a földjére, hogy merre futott a királyné? Krasz megáll és nézi az utat, merre tegnap a királynét vitte; szemeit kimereszti, majd meg összehúzza s ujjával arra mutat, merre tegnap vetett, s melyen ma már úgy kinôtt a vetés, mintha nem is tegnap, hanem már régen vetett volna. A tatárok újra kérdik: ,,Erre menekült?'' ,,Erre'' -- felelé Krasz. ,,Mégis merre?'' ,,Ahol a vetés van.'' ,,Akkor már hiába üldözzük, el nem érjük'', -- mondák a tatárok. Mikor már Pjeninihez közel volt Kinga, újra meglátták ôt a tatárok s újra üldözni kezdték. Ekkor eldobta koszorúját s a pjenini sziklákat rögtön földbôl nôtt cserjekoszorú övezte, mely eltakarta ôt. A tatárok azonban nyomon követték. Mikor megpillantotta ôket, eldobta tükrét, mely rögtön vízzé változott. A víz követi ôt s így eléri Pjenini kastélyát, melyet az ô számára angyalok építettek s melynek építéséhez szárnyaikon repülve ôk hordták össze a köveket. De ide is elérnek a tatárok s ostromolják Kinga várát. Ekkor Kinga megfordítja fátyolát s ez azonnal sűrű felhôvé változik, mely a kastélyt eltakarja a tatárok szemei elôl, kik egymást sem látva egymást öldösik; az ár szakad, a villámok lecsapnak a sziklák közé, melyek óriási robajjal válnak le a hegyrôl s megkezdôdik az istenítélet. Mindez monda a nép nyelvén, vagyis inkább bizonyos szemecskéi az igazságnak az eredeti népköltészet mezével díszítve. Csalatkozhatatlanul nyilatkozik meg bennük a népnek nagy ragaszkodása és szeretete Boldog Kinga iránt. A tatárok Pjenini várfokánál pórul járván visszaözönlöttek Ószandecbe, hol újabb meglepetés várt reájuk. Soós György a Kárpátok aljának kapitánya átkelt a hegyeken, hogy megelôzze ôket s elrejtôzve Rics nevű faluban várta már a tatárokat. Ezek mit sem sejtve tábort ütöttek ott, hol ma szent Rókus temploma s temetôje áll s midôn elpihentek, rájuk törtek a magyarok s valóságos vérfürdôt rendeztek közöttük. Akik pedig közülök megmenekültek, azokat az újszandeci úton a lesben álló parasztok mészárolták le. A vér patakokban folyt, minek emlékére az Újszandec felé vezetô utat még ma is ,,véres út''-nak nevezik. Kinga apácáival s kíséretükkel 1288. májusában tért vissza az elhagyott klarissza-zárdába, melyet kitataroztak s újra megkezdôdött benne az Istennek szentelt élet. A kiállott próbák megerôsítették ôket szent hivatásukban s Kinga mindent megtett, hogy nôvéreit boldogokká tegye. ======================================================================== XV. fejezet. Boldog Kinga utolsó évei 1289-ben meghalt Boleszló unokaöccse, VI. Leskó. Erre az országban az egyes trónjelöltek között nagy küzdelem támadt. Fôleg Leskó testvére, Ulászló és Vencel cseh király küzdöttek a lengyel trónért. A cseh katonaság bevonult Kislengyelországba s letelepedett a szandeci föld egy meglehetôs részén. Megismétlôdtek újra az utcai harcok, a fosztogatások s a szandeci zárda alattvalóinak a sanyargatása, mi Boldog Kinga szívét újra fájdalommal töltötte el. A Poprád fölötti magaslaton mindjárt a híd irányában, a zárdával szemközt a csehek erôdöt építettek, ahonnan bármikor kirohanhattak s megtámadhattak akit akartak. Nem egyszer megtörtént, hogy a cseh katonák megtámadták és megverték a zárda jobbágyait. Volt a zárdának egy öreg jobbágya. Egyszer, midôn kiment a zárdából, ôt is megtámadták és magukkal vonszolták. Kinga erre haragra lobbant s egy hársfabotot véve kezébe átkelt a Poprádon s bement a várba, hol az ôrséget és annak vezérét keményen kérdôre vonta s szemükre vetette a sérelmeket, mellyel a kijáró szolgaszemélyzetet és a békés lakosokat illetik. Volt az ôrség emberei között egy Péter nevű haszontalan lengyel, ki átpártolt a csehekhez. Ez szörnyen felháborodott azon, hogy egy asszony hogyan meri ôket kitanítani. Mikor Kinga kiment a várból, megragadta íjját, hogy lelôje. Kinga észrevette szándékát s hátra tekintve önkéntelenül kezével födte el arcát; a kilôtt nyíl kezét találta s kisujjának egy ízét leszakította. Kinga ekkor így szólt hozzá: ,,Isten bocsássa meg neked, de tudd meg, hogy a legelsô lövés nem kerül el téged!'' Boldog Kingának jóslata hamarosan teljesedett. Nemsokára rá a magyarok anélkül, hogy a csehek elôre sejtették volna, megtámadták a várat s az egész ôrséget megverték. Az elsô, ki halálosan megsebesülve összeesett, ez a szerencsétlen Péter volt. Rettenetes fájdalmai voltak, de nem bírt meghalni. Végre is átviteté magát a zárdába s itt töredelmesen meggyónván bűneit Boldog Kingától bocsánatot kérve az ô karjaiban csukta le szemeit. Isten még néhány csodával dicsôítette meg szolgálóját. A kolostor nagy szűkében volt a víznek. Állt ugyan néhány ágas kút a zárda udvarán, de sokszor megtörtént, hogy nyáron a vizük elapadt s messzirôl kellett a vizet kocsikon szállítani a zárdába. Kinga imában ahhoz fordult, aki megígérte, hogy hitbôl jött imára a hegyek is megindulnak. Hosszú és hô imádság után egy napon magához vesz néhányat legjámborabb nôvérei közül s a legközelebbi folyócska forrásához megy velük. Ott letérdel velük s alázattal kéri mennyei Jegyesét, hogy mindenhatóságánál fogva parancsolja meg a folyócskának, hogy ágyát fordítsa a zárda felé. Ezután felkel s a magával hozott hársfavesszôvel megérinti a vizet s utat rajzol vele a földön. A víz belefut s követi ôket mint valamely engedelmes gyermek a zárda irányában. A vesszôt a zárdánál a folyócska mellé dugja, az ott gyökeret ver, zöld hajtásokat ereszt magából s lassankint nagy hársfává fejlôdik. Az egyik külvárosban szintén nagy volt a vízhiány. A lakosok a szent perjelnôt kérték, hogy segítsen rajtuk. Kinga Istenbe vetett bizalommal elindul s bíztatva ôket is, hogy bizalommal kérjék a jó Istent, hogy tegyen csodát, megüti botocskájával a földet s abban a pillanatban forrás fakad az ütés helyén, mely most is ott buzog s melynek csodatevô erôt tulajdonítanak. Késôbb egy kis kápolnát is építettek e helyen, mely még ma is fennáll. ======================================================================== XVI. fejezet. Boldog Kinga halála 1291. szeptember 21-én, szent Máté napján boldog Kinga elkezdett betegeskedni. Nôvérei a legnagyobb szeretettel ápolták s reménykedtek, hogy gyengélkedése csak múlékony lesz. Kinga azonban erejét nem bírta többet összeszedni. Egészsége a böjt és vezeklés, a virrasztások és a folytonos munka és gond által nagyon meggyöngült; teste egészen sovány és aszott lett. Különben is már benn volt hatvannyolcadik életévében. Betegsége tíz hónapig tartott, de ezen idô alatt még jobban világított szentségével, mint elôbb. A közös zsolozsmát, elmélkedést és egyéb gyakorlatokat, bár erejének megfeszítésével, ameddig csak bírta, együtt végezte a többiekkel. Szenvedéseit angyali türelemmel viselte s félt bárkinek is terhére lenni. 1292 július elején a Boldogságos Szűz megjelent Boldog Kingának s kijelentette neki, hogy szent Elek ünnepére meg van híva a Bárány lakomájára. Ettôl fogva betegsége minden nappal makacsabb lett s a mindenkitôl szeretett szent perjelnônek ereje szemmel láthatóan fogyott. Július 14-én oly heves fájdalmak lepték meg, hogy úgy látszott, hogy utolsó órája ütött és minden pillanatban visszaadhatja tiszta lelkét mennyei Jegyesének kezébe. Kimondhatatlan fájdalom szorítá össze valamennyi nôvér szívét, kik, az életíró szavai szerint, keserű sírással, szomorú zokogással s szívbeli fohászkodással siratták szeretett anyjuknak elvesztését olyannyira, hogy szomorú jajgatásuknak ezen hangja elhallatszott az egész zárdába s a könnyekre fakasztó siránkozásból ezen szomorú hangok voltak kivehetôk: ,,Hová forduljunk oltalmazónk elvesztése után? Hogyan fogunk mi élni anyánk nélkül? Mint fogunk megállani, ha elveszítjük erôs megmentônket? Ki fog bennünket kormányozni? Ki fog bennünket megvédeni? Ki vigasztalni? Ki fogja szükségeinkben gondunkat viselni? Jobb lenne talán, ha mi is vele halnánk meg, minthogy az elválásnak ily fájdalmát és bánatát kelljen megérnünk!'' Ezen siránkozás és fohászkodás után imához fogtak, mely közben inkább könnyekkel és fohászokkal, mint szavakkal kérték alázatosan az Istent, hogy szeretett szent anyjuk életét hosszabbítsa meg. Krisztus szomorkodó jegyeseinek ezen megindító imája meghatotta az isteni Jegyes Szívét. Boldog Kinga halálának óráját egy héttel elhalasztotta. Midôn Boldog Kinga Isten sugallatából errôl értesült, magához hivatá nôvéreit mind, és így szólt hozzájuk: Mi az szeretett leányaim, mi az, hogy ezt cselekedtétek velem? Nem kis keserűséget okoztatok az én szívemnek s nagy bánatra adtatok nekem okot. Isten kinyilatkoztatásából ugyanis megtudtam halálom napját és most Isten nem akarva titeket megszomorítani, a ti kéréstekre megváltoztatta az örök boldogság hajlékaiban vele való egyesülésemnek idejét. Késôbbi halálomnak idejét és óráját nem tudom, de szívem nagy kínjával kell azt most mindig várnom.'' Nagyon megörültek a megszomorodott nôvérek Kinga szavainak s még nagyobb örömmel csodálkoztak rajta. Anna nôvér pedig odalépve a szentéletű perjelnô ágyához, megkérdezte ôt, mily módon nyert kinyilatkoztatást halála napja felôl? Mire boldog Kinga így válaszolt: ,,A legfényesebb mennyei királynô, Szűz Mária, megjelent nekem az elmúlt szombaton s biztosított a mai napon leendô halálomról. Azonban mivel ti életem meghosszabbításáért imádkoztatok, látom, hogy az én tartózkodásom e nyomorult világon, melyet pedig a legnagyobb vágyakozással óhajtottam volna bevégezni, meghosszabbíttatott. Isten bocsássa meg nektek, kedves leányaim, hogy ti engem boldogságomban, amelyre pedig reá kellett volna segítenetek, megakadályoztatok.'' Szünet nélkül imák szálltak fel ezután is szívébôl s ajkáról dicsérve a Szentháromságot. Majd isteni Jegyesével társalgott hálát adva neki, hogy reá segítette arra, hogy ifjúságától fogva megôrizhette szűzi tisztaságát s reá segítette arra, hogy egyedül neki szentelhesse életét. Midôn azután boldog halálának várva várt napja és órája végre elérkezett, látva már Isten kinyilatkoztatásából közeli jutalmát, meghagyta, hogy húzzák meg a kolostor harangját. Az apácák valamennyien újra szeretett anyjuk ágya köré gyűltek reszketô szívvel érezve, hogy igen fontos pillanat közeledik számukra. Éppen Szent Jakab apostol elôestéje volt, 1292. július 24. napja. Az egész szerzetes társulat jelenlétében magához vette a legméltóságosabb Oltáriszentséget s forró imával adott hálát isteni Jegyesének, hogy utoljára még egyszer szívébe térni méltóztatott. Hálaadását elvégezvén az isteni szeretet tüzétôl sugározva kinyitotta ártatlan ajkait, hogy elmondja utolsó akaratát s megtegye szeretett lányainak végrendeletét. Ezen utolsó rendelkezését Boldog Kinga saját kezűleg írta meg s hálás leányai azóta minden évben hangosan és nyilvánosan elolvassák július 24-én az ószandeci klarissza zárdában ezen lelki végrendeletet visszaidézve édes anyjuk fenséges szavait emlékezetükbe. A többek között így szólt hozzájuk: ,,Tartsátok, legkedvesebb leányaim, folyton szemetek elôtt hivatástokat, emlékezzetek mindig a ti állapototokra, elmélkedjetek gyakran a ti fogadalmatokról, mellyel az emberek fiai között a legszebbet, Jézus Krisztust, magatoknak Jegyesetekül jegyeztétek el. Ôrizzétek meg szívetekben állandóan az istenfélelmet; szünet nélkül imádkozzatok és énekeljetek nem csak ajkatokkal, hanem szívetekkel is. Különösen arra törekedjetek, hogy tartsátok meg az egymás iránt való szeretetet, ami által mutatjátok magatokat Krisztus igazi szolgálóinak és jegyeseinek s akkor ennek a ti Jegyeseteknek szeretetét és kegyelmét megnyeritek.'' Biztosítja továbbá ôket, ha ezen intelmeket ,,teljes és tökéletes szívvel'' megtartják, mindenféle kísértést könnyen le fognak gyôzni s szívükben állandóan lelki örömöt fognak élvezni. ,,Ne aggódjatok -- szól a leányait vigasztaló haldokló anya, -- hogy az örök jutalomtól elestek vagy hogy csalódni fogtok, hanem inkább legyen meg bennetek mindig az a biztos remény, hogy a ti Üdvözítôtök szenvedésének érdeme által a poklot legyôzve az örök mennyei dicsôség és boldogság részeseivé lesztek.'' Alig fejezte be Boldog Kinga szívbôl jövô beszédét, nem voltak tovább képesek a szegény apácák visszatartani szívüknek eddig elnyomott fájdalmát. Hangos sírásba törve ki így szóltak anyjukhoz leírhatatlan fájdalommal: ,,Kinek hagysz hátra minket, legszeretettebb anyánk, és kit adsz nekünk magad helyett, aki mint te, hasonló szeretettel, jósággal, együttérzéssel és kegyességgel oltalmazná a te hátrahagyott árváidat? Tudjuk, mily szent vággyal nézel a te isteni Jegyeseddel való boldog egyesülésed elé, s menynyire vágyódol a mennyei haza után, azonban mi is forrón óhajtjuk, bár még tovább épülhetnénk a te szent példádon és minél magasabb tökéletességre vezetnél bennünket. Neked legszeretôbb anyánk és jótevônk, biztos már a jutalom s a te megjutalmazásodat semmi sem képes megkisebbíteni. S habár megjutalmazásodnak ideje kissé el is odáztatott, az csak a te szentségednek gyarapodására lehetett. Tehát inkább rajtunk könyörülj, akiket elhagysz.'' A fájdalomnak ezen hangos kitörésén megindulva így válaszolt Boldog Kinga: ,,Az én távozásomon, legkedvesebb leányaim és nôvéreim, nem szomorkodnotok, hanem inkább örülnötök kellene, hogy ezen minden nyomornak völgyébôl, mely gonddal és szorongással van tele, ebbôl a haszontalan hiú világból átköltözöm a boldog örökkévalóságba, ahol az én lelkem legkedvesebb Jegyesével egyesülve hatalmasabb leszek a ti számotokra is halálom után, mint voltam életemben.'' Midôn e szavakra a bánatos nôvérek újabb zokogásba törtek ki, Boldog Kinga e szavakkal fordult hozzájuk: ,,Hagyjátok abba, kérlek benneteket, leányaim, sírástokat és jajgatástokat. Engedjétek meg nekem egy kissé, hogy megnyugodjam s töröljétek le könnyeiteket szemetekbôl. Hagyjátok, hogy pályám végét s titeket is egyúttal imádságomban Isten jóságába és oltalmába alánljalak.'' Kimondván e szavakat, egy kendôvel födte el arcát s majdnem egy órán keresztül mély imába mélyedt. Egyszerre hirtelen felnyitva szemeit s kezével egy helyre mutatva így szólt a nôvérekhez: ,,Álljatok ott félre!'' S midôn a nôvérek csodálkoztak, hogy kinek kelljen félreállniok, így szólt hozzájuk: ,,Vagy nem látjátok-e a mi atyánkat, Szent Ferencet, aki eljött, hogy végemet lássa?'' Látva Isten hű szolgálója hô vágyának közeli teljesedését, mintegy állva már a mennyegzôs terem ajtajánál s már-már minden pillanatban belépve a Bárány lakomájára, intett Anasztázia nôvérnek s így szólt: ,,Mielôtt elválok tôletek, legkedvesebb leányaim, rövid idôre, hogy azután végnélkül veletek együtt vegyük körül a mi isteni Jegyesünk trónját az ô mennyei fölségében, olvassátok fel még nekem Szent János evangéliumának azon részét, amelyben a szeretet tanítványa leírja Mesterének apostolaitól való elválása utolsó perceit.'' Anasztázia nôvér kezébe vette a szentírást és felütvén az idézett fejezetet olvasá: ,,A húsvét ünnepe elôtt tudván Jézus, hogy eljött órája, hogy e világból az Atyához menjen, mivel szerette övéit, kik e világon valának, mindvégig szerette ôket.'' (Jn 13,1) Ezen olvasás alatt sűrű könnyek folytak le a haldokló perjelnônek sápadt arcán. Keresztet vetve végre szeretett leányaira s reájuk adva utolsó anyai áldását, így imádkozott: ,,Oh legkényelmesebb Krisztus Jézusom, óh legszeretettebb Megváltóm és Jegyesem, aki engemet e pillanatban szent színed elé hívni méltóztatol, tudva, hogy én teutánad, az emberek fiai fölött legszebb után, egész szívembôl, tiszta érzelemmel vágyakozom, íme tehát hozzád megyek és alázatosan kérlek, hogy engem, nyomorult teremtményedet, ma legdrágább véred által felvenni s Ábrahám kebelébe vezetni méltóztassál.'' Mindnyájukat mélyen megindító imáját a haldokló Üdvözítô szavaival végezte be: ,,Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!'' (Lk 23,46) S lehajtva fejét kiadá lelkét. ======================================================================== XVII. fejezet. Boldog Kinga megdicsôülése Szent teste, mely életének utolsó éveiben az éjjeli virrasztások, a sok böjt és egyéb önsanyargatás következtében halvány és színtelen volt, mindjárt halála után csodálatos szépségtôl kezdett ragyogni. Arca piros lett, mint a rózsa s egész teste megdicsôült fenséges alakot nyert. Nemcsak hogy nem mutatkoztak rajta az enyészet jelei, hanem inkább csodálatosan kellemes és üdítô illat, mely a legdrágább balzsamok és olajok illatát is felülmúlja, áradt ki a testbôl. A klarisszák három egész napon át eltitkolták boldog anyjuknak halálát, félelembôl, nehogy a csehek, kik azon a vidéken szünet nélkül garázdálkodtak, a zárdát megtámadják és kifosszák. Isten azonban maga nyilatkoztatta ki szent szolgálójának halálát. Az egyik nôvér, kit a betegnél való virrasztásban felváltottak s kissé lepihent, egyszerre csak egy hangot hall, mely így szól hozzá: ,,Ébredj fel, kelj fel, miért alszol? Íme most jönnek a boldogult lelkek s az angyali karok, hogy üdvözöljék és magukkal vigyék Kinga lelkét.'' E szóra azonnal felkel s odasiet ô is a perjelnô ágyához, de már nem találja ôt életben. Ugyanakkor egy másik nôvér, ki imában volt elmerülve, látott egy gyönyörű szép csillagot, mely angyaloktól körülvéve az ég felé emelkedett. Egy harmadik nôvér elragadtatásában egy tekintélyes férfiút látott, ki Szent Péterhez hasonlított, ahogy ôt festeni szokták, amint Kinga lelkét, mint gyönyörű szép szüzet, fején drágakövekkel és gyöngyökkel díszített drága koronával a mennybe vezeti. Szandecben egy jámbor férfiúnak az volt a szokása, hogy éjjelente felkelt s elment egyik vagy másik templom elé imádni a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Szent Jakab vigíliájának éjjelén éppen a plébániatemplom elôtt imádkozott, midôn egyszerre a klarisszák kolostora fölött nagy fényességet vett észre, mely az égbôl ereszkedett alá s az egész zárdát bevilágította. A világosság közepén pedig egy ragyogó napgolyót látott lassan az ég felé emelkedni; mire a jelenés eloszlott. A Szandectôl két napi távolságra fekvô Vislica nevű városban pedig egy kanonok július 24-ének hajnalán midôn papi zsolozsmáját imádkozta, szintén egy rendkívüli fényességű felhô oszlopot látott a földrôl az ég felé emelkedni s csodás szép éneket hallott, milyet csak angyalok énekelhetnek. Alázattal kérte Istent, adja tudtára, mit jelent e látomás s az ének, mire azon sugallatot kapta, hogy most kísérik az angyali karok Kingának, a szandeci perjelnônek a lelkét az égbe. Hálát adva Istennek ezért a rendkívüli kegyelemért, elbeszélte látomását az egész káptalannak. Rögtön lovas követet küldtek Vislicából Szandecbe, hogy meggyôzôdjenek az igazságról. A követ július 26-án ért Szandecbe. A városban minden csendes volt. Bement a templomba s ott se vett észre semmi különöset; a kolostor körül minden úgy volt, mint máskor. Már biztosra vette, hogy a kanonok csalódott. Bement mégis a zárdába, hogy maguktól az apácáktól kérdezôsködjék a perjelnô felôl. Nagy volt az apácák csodálkozása, midôn látták, hogy Isten nem akarja, hogy szent szolgálójának boldog kimúlása titokban maradjon. Lemondtak tehát az elôbbi aggodalomról s meghúzatták a harangokat. Nagy volt a megdöbbenés és a fájdalom, mely minden lengyel szívét átjárta, midôn országszerte elterjedt a hír, hogy meghalt a szent királyné. Sriási népsokaság jelenlétében tartottak meg a gyászszertartást s fektették sírjába a mennybe szállt lélek porhüvelyét. Alighogy a sírbolt magába zárta a szent hamvakat, a zarándoklók ezrei tódultak Szandecbe Boldog Kinga sírjához. Igen sok csoda történt sírjánál, melyeknek száma százakra megy. E csodák híre betölté egész Lengyelországot, áthatolt a Tátrán keresztül Magyarországba is, s mint szentet kezdték tisztelni a magyar királyleányt s mind többen és többen zarándokoltak el sírjához. A csodálatos gyógyulások, melyek az ô közbenjárására történtek arra indították az egyházi hatóságot, hogy rendszeresen összeírassa ezen renkívüli kegyelmeket, melyekkel Isten hű szolgálóját megdicsôítette. Attól, vagyis az 1307. évtôl fogva húzódik a csodák hosszú láncolata, melyeket szabályosan összeírtak. Szaniszló ferencrendi atya volt az elsô, ki életrajzát 1401-ben megírta. 1474-ben Dlugos János krakkói kanonok s híres történetíró gyönyörűen megírt életrajzával arra buzdította a királyt, a papságot s az egész nemzetet, hogy sürgessék Rómában Kinga boldoggáavatását. IV. Kázmér lengyel király, Szent Kázmér édes atyja, még ugyanazon évben követeket küldött IV. Sziksztusz pápához s kérte a boldoggáavatási pör megindítását, melynek folytatásában a lengyel prímások nagy buzgalmat fejtettek ki. Macsjejovszki bíboros, ki szintén csodálatosan gyógyult meg Boldog Kinga közbenjárására nagy betegségébôl, hálából ezüst szekrénykét készíttetett s ebbe tette át a szent ereklyéit. A boldoggáavatás a buzgó törekvések dacára is sokáig húzódott, míg végre 1690-ben VIII. Sándor pápa Kingát a boldogok sorába iktatta s megengedte, hogy a szentmisét és a papi zsolozsmát ünnepén, július 24-én ôróla mondhassák. 1695-ben XII. Ince pápa ôt Lengyelország védôszentjei közé helyezte. A XVIII. század elsô felében Boldog Kinga szenttéavatása érdekében újabb mozgalom indult meg, melyet azonban a század végén Lengyelország felosztása megakadályozott. 1892-ben nagy ünnepéllyel ülték meg a lengyelek boldog Kinga halálának hatszázados évfordulóját. Sírjánál ünnepe elôtt minden évben háromnapi ájtatosságot tartanak. ======================================================================== XVIII. fejezet. Boldog Kinga zárdájának története Hatszáz év múlt el Boldog Kinga halála óta s a reá való emlékezés még folyton él a lengyel nép között. A jó Kinga királyné nevét soha sem fogja az idô kitörölni a szandeci s a Dunajec és Poprád gyönyörű partjai s a kárpáti hegyek lakóinak szívébôl. Ez az ország volt színtere az ô erényeinek, tárgya az ô gondoskodásának és anyai szeretetének. Az emlékmű, melyet férjével együtt ô maga emelt, még ma is áll: a szandeci klarissza zárda, hol az ô szent hamvai nyugosznak. A sírjánál történt csodák a zárda templomát kegyhellyé avatták, s a legelôkelôbb családok leányai öltötték itt magukra Boldog Kinga példájára Szent Klára ruháját. A századok folyamán történelmi nevezetességre is tett szert a szandeci zárda. Leskó után nemsokára fivére, Ulászló került a lengyel trónra, ki Boldog Kinga nôvérének, Boldog Jolánnak leányát, Hedviget vette nôül. Az ô leányukat, Erzsébetet, pedig Róbert Károly magyar király óhajtotta feleségül. Evégbôl 1320-ban követeket küldött Lengyelországba, kiket akkor a szandeci klarissza zárda látott vendégekül. Ôk lettek Nagy Lajos magyar és lengyel királynak szülei. A magyar királynét anyja gyakran meglátogatta Kassán s ekkor rendesen útba ejtette Szandecet, hogy felkeresse boldog nagynénje sírját. Gyermekkori emlékei is ide fűzték, mert ô is a zárdában nevelkedett. S midôn férje 1333-ban meghalt, ô is ide vonult vissza s élt még négy éven át szent életet. Itt is van eltemetve. Másik leánya, Boldog Jolán unokája, Konstancia, szintén itt vette fel a szerzetesi öltönyt. Itt üdvözölték a lengyel urak Nagy Lajost, mikor Magyarországból Krakkóba jött; itt imádkozott a jámbor király Boldog Kinga sírjánál. Itt utazott keresztül a magyarföldrôl 1384-ben fenséges kísérettel ifjabb leánya, a szentéletű Hedvig, ki felesége lett Jagelló Ulászlónak s kivel együtt örökölte atyja után a lengyel trónt. Látogatásával kitüntette a klarisszák zárdáját is s Boldog Kinga sírjánál merített erôt azon áldozathoz, melyet Istenért s a pogány litvánok megtéréseért hozott, midôn oly lépésre szánta el magát, mely érzelmeivel ellenkezett. Midôn 1395-ben férje s a magyar király, Zsigmond, Szandecbe közös találkozásra jöttek, a két testvér, a két királyné is, Mária és Hedvig itt látták viszont egymást s itt imádkoztak Boldog Kinga sírjánál a két testvér-nemzet boldogságáért. Negyven évvel késôbb itt járt I. Ulászló, kit a magyarok is királyukká választottak. Innen indult Magyarországba s innen a törökök ellen. Testvére, Kázmér, ki ôt a lengyel trónon követte, miután ô Várnánál elesett, Szandecben neveltette fiait. Azon a magaslaton ugyanis, melynek lábánál a Kamjenica folyó a Dunajecbe ömlik, Nagy Lajos sógora, Nagy Kázmér, gyönyörű kastélyt építtetett. Itt laktak a királyi ifjak, köztük a késôbbi II. Ulászló magyar király s ennek édes öccse, szent Kázmér herceg. Évente július 24-én, Boldog Kinga ünnepén, meglátogatták az ifjak a klarisszák zárdáját s imádkoztak a szent királyné sírjánál. A zárda vendége volt 1512-ben Szent Kázmér öccse, Zsigmond lengyel király feleségével, Zápolya Borbálával együtt. Itt találkozott Szobjeszki János lengyel király feleségével, Mária Kázmérával, midôn 1683-ban felszabadítván a törököktôl Bécset, visszatért seregével Lengyelországba; mirôl egy emléktábla tanúskodik. A XVII. század kezdetével úgy a templomot, mint a zárda épületét átalakították. A templomot ugyanis fenyegette a boltozat beomlása. A szentély, a szerzeteskarzat s a zárda egyik oldala azonban megmaradt úgy, amint Boldog Kinga építtette. A zárda jó szelleme is megmaradt, s Szent Klára leányai állandóan a szentség hírében állottak. Míg eredeti birtokaik megvoltak, igen sok jót tettek a vidék lakóival s így ebben is folytatták Boldog Kinga munkáját. Isten bölcs megengedésébôl sok szerencsétlenség is érte a zárdát. Kétszer a pestis pusztított Szandecben: 1622-ben, midôn ezer, s 1710- ben, midôn kétezer ember pusztult el. A város évkönyvei ezen csapásról a legszomorúbban emlékeznek meg. Az embereket váratlanul lepte meg a halál otthon, vagy a mezôn, a munka mellett, éppúgy mint pihenés közben; s oly sűrűen haltak, hogy hiányzott a kar az elásásukhoz s körülbelül ötszáz hullát a kutyák faltak föl. A zárdában is meghalt nyolc apáca és két pap. 1764-ben a zárdát újabb csapás érte: tűz pusztította el a zárdái épületek egy részét s a templom tetejét, mely maga csak az erôs boltozatnak köszönhette, hogy megmenekült a teljes megsemmisüléstôl. Ekkor újra felépítették az elpusztult részeket s azóta áll napjainkig. A zárda katonai megszállások által is sokat szenvedett, midôn a kozákok 1654-ben János Kázmér idejében betörtek Szandecbe és elpusztították a zárda várvédôjét. Sokat szenvedett a zárda Lengyelországnak 1795-ben történt felosztását megelôzô években is úgy az orosz katonaságtól, kik sokat garázdálkodtak Szandec vidékén is, mint pedig az oroszokkal szövetséges lengyel katonaságtól is, kik nagy hadiadót vetettek ki a zárdára. A legnagyobb csapás azonban 1782-ben érte a zárdát, midôn II. József császár kifosztotta és megszüntette Boldog Kinga zárdáját is, elszedve a zárda birtokait, pénzét s a templomi arany és ezüst szent edényeket és a legdrágább miseruhákat is. Még az ezüst szekrénykét és azon értékes ereklyetartót is, melyben a boldog koponyacsontjának egy részét ôrizték az ereklyékkel együtt, Lembergbe vitték. A fiatal apácáknak azt parancsolták, hogy térjenek vissza családjukba; csak a legöregebbeket hagyták meg kihalásra, kik határozottan úgy nyilatkoztak, hogy élve nem engedik magukat a zárdából kivinni. Rettenetes napok voltak ezek a szegény apácákra nézve. De rövidesen megvigasztalta ôket a jó Isten. 1784-ben visszakapták Boldog Kinga ereklyéit, de az ezüst szekrényke nélkül. Azóta a templomban az egyik mellékoltáron, Boldog Kinga oltárán ôrzik újabb gyönyörű szekrénykében a szent csontokat. Ezenkívül kegyelettel ôriznek néhány tárgyat, melyek ôreá emlékeztetnek. Így ôrzik ereklye gyanánt kristályból metszett serlegét, mely jelenleg kehely alakra van ezüstbe foglalva; továbbá szintén ezüst szelencében csészéjét, sötét jászpisszal díszített kanalát, ametiszttel s briliánsokkal kirakott jegygyűrűjét, miket királyné korában használt. Ezenkívül pergamentre írt zsolozsmás könyvét, melyet mint apáca a karban a közös imánál használt, s életrajzának egy írott töredékét, mely a XIV. századból származik. 1791-ben végre megengedték az apácáknak, hogy megmaradhassanak a zárdában azon feltétel alatt, hogy leánykák nevelésével foglalkozzanak. Midôn 1811-ben azt is megengedték nekik, hogy noviciatust nyissanak, egyszerre tizenegy jelölt kapta meg a szerzetesi fátyolt. A zárdának ez mintegy második születésnapja volt. Ettôl fogva a szerzetesélet újra fellendült az ôsrégi zárdában s virágzik napjainkig. Bár szegény életet élnek, mégis boldogoknak érzik magukat, hogy Jézusnak szentelhetik életüket. Egyedüli büszkeségük, hogy Boldog Kinga kolostorában szolgálhatnak az Istennek, hol ô élt és meghalt, s hogy Boldog Kinga ereklyéit ôrizhetik, kinek szent hamvaiból árad ki az a szellem, mely ôket önfeláldozó életre lelkesíti. Kérjük Boldog Kingát, esdje ki isteni Jegyesétôl újra sok magyar leányka számára a szent hivatás kegyelmét, kik az ô példáján fellelkesedve Jézusnak szenteljék életüket, leesdve Isten áldását hazánkra, hogy az újra egész és boldog legyen s virágozzék benne az a hitélet, mely az Árpádok alatt nemzetünket Isten elôtt oly kedvessé tette. Jézust pedig kérjük, dicsôítse meg hű szolgálóját szentéletű testvéreivel együtt, hogy mint a csalatkozhatatlan Egyháztól szentekké avatott mennyei pártfogóinkat tisztelhessük ôket oltárainkon. Az Egyház miseimája ünnepén: július 24. Isten, ki Boldog Kingát édességed áldásával megelôzted és szüzességét a házaséletben is megôrizted, add meg, kérünk, hogy közbenjárására életünk tisztaságával tehozzád folyton ragaszkodjunk és nyomdokain haladva tehozzád szerencsésen el is jussunk, Urunk Jézus Krisztus által, ki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökké. Amen.