Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mai írók és gondolkodók / 8 Prohászka önmagáról Szerkesztette és a bevezetôt írta: Szabó Ferenc SJ Az életrajzot írták: Barlay Ö. Szabolcs Szabó Ferenc SJ Lektorálta és sajtó alá rendezte: Gyorgyovich Miklós Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár életének története gyermekkorától püspökségéig Szabó Ferenc: Prohászka Ottokár püspök, az ország apostola: 1905--1927. Pohászka életének fôbb állomásai Prohászka-bibliográfia Koncz Lajos: A Prohászka-kutatások sorsa és áramlatai Szövegválogatás Nyitány: Laus 1. Prohászka tanulmányi évei és lelki fejlôdése -- A Collegium Germanicumban -- Szent Ignác lelkigyakorlatai -- Saját lelkigyakorlata Kalocsán 1892. augusztusában -- Levelek Anhäupelnek 2. Az író és apostol -- ,,Az én napom'' -- Az egyház demokráciája -- Naplórészlet 1919. júl. 7. -- Az egyházmegye papságához (1919) 3. Az európai magyar -- Pázmányról (1920) -- Dante (1921) -- A Pilis hegyén (1927) 4. A misztikus Részletek az Élô vizek forrása c. kiadatlan munkájából ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1999-ban jelent meg az Agapé kiadó gondozásában, az ISBN 963 458 186 2 azonosítóval. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé és az Agapé Kiadóé. ======================================================================== Bevezetô ,,Mai írók és gondolkodók'' című sorozatomban, amelyet Rómában kezdtem el közzétenni, neves külföldi és magyar szellemek életművét kívánom bemutatni: egy-egy rövidebb-hosszabb bevezetô életrajz és értékelés után szemelvényeket közlünk vallomásszerű írásaikból. Prohászka az elsô magyar gondolkodó, akit a sorozatba felvettem. Méltó helyre kerül Mauriac, Marcel, Hans Urs von Balthasar, Varillon, Schneider, Emmanuel és Teilhard társaságában. Dr. Koncz Lajos itt közölt tanulmánya felvázolja a Prohászka- kutatás viszontagságait, a kommunista idôk tilalmait és ferdítéseit, Vass Péter piarista és Belon Gellért püspök munkásságát és antológia- tervét, amelyet a fordulat éve után részben tetô alá hozott maga Koncz professzor. Majd pedig létrehoztuk az ,,Ottokár Püspök Alapítványt'' és egy kutatócsoport elkezdte a munkát. Ennek gyümölcse volt két tudományos ülés Székesfehérvárott és a Prohászka ébresztése című két gyűjtôkötet (1996 és 1998), valamint a teljes Naplójegyzetek kiadása három kötetben (Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán és Szabó Ferenc gondozásában). Jelentôs Gergely Jenô történész Prohászka Ottokár című könyve (Gondolat 1994), amely Schütz Antal Prohászka pályája című esszéje után az elsô nagyobb életrajz. Válogatásunkban, sôt életrajzi bevezetônkben feltételezzük az említett újabb kiadványok ismeretét (ezt az igényesebb kutatóknak mondjuk). Most némileg kiegészítjük Gergely Jenô munkáját, amely fôleg Prohászka társadalmi, közéleti, kulturális/tudományos és egyházpolitikai tevékenységére figyelt az életrajzi keret megrajzolásakor. Gergely könyve elején (10--11. old.) joggal állapítja meg: ,,Prohászka olyan magyar katolikus egyházi férfiú, akirôl napjainkban nyugodtan mondhatjuk, hogy számunkra a legnagyobb magyar katolikus alakja volt századunknak.'' A történész Gergely a világi történetírás és publicisztika segítségével, kellô tárgyilagossággal és tudományossággal igyekezett bemutatni ,,a napbaöltözött ember''-t (Gárdonyi). Szerényen megvallotta: ,,nem vállalkozhattunk Prohászka, a filozófus-teológus részletes elemzésére, lelki és spirituális problémáinak tárgyalására; erre a katolikus tudósok a hivatottak.'' Ezzel ki is jelölte feladatunkat. Az említett kutatócsoportban Gergely Jenô is részt vesz, tovább elemezve bizonyos kérdéseket (lásd a Prohászka ébresztése című kötetekben közzétett tanulmányait.) E sorok írója már némileg hozzájárult Prohászka filozófiája-teológiája és lelkisége megvilágításához, jelezve a kortárs gondolkodók (fôleg Bergson, a bergsonista Ed. Le Roy és Teilhard de Chardin eszméihez fűzôdô kapcsolatait. (Ezt a kutatást szeretné elmélyíteni és kiszélesíteni.) Barlay Ö. Szabolcs egy nagyobb Prohászka-életrajzon dolgozik, közben közzéteszi műhelytanulmányait (Életrajzi adattár-füzetek). De a Prohászka ébresztése c. kötetekben is fontos tanulmányokat tett közzé Prohászka tanulmányi éveirôl és esztergomi spirituálisságáról (ezeket az esszéit felhasználta az itt közölt életrajzi rész (1858--1905) megírásához. Mostani szövegválogatásunk -- a sorozat említett célkitűzése szerint -- Prohászka vallomásaiból (naplójegyzetek) és lelki-szellemi fejlôdését, világnézetét megvilágító esszéibôl közöl szép darabokat. Fôleg azokra gondoltunk, akik nem rendelkeznek az Összegyűjtött munkák 25 kötetével, inkább csak ízelítôt adunk e gazdag szellem hagyatékából, hogy kedvet csináljunk az elmélyültebb tanulmányozáshoz. Meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy a ,,próféta és reformátor'' ma is idôszerű üzenetet közvetít számunkra: a II. vatikáni zsinat korszerűsödési programjához hozzájárulnak eszmélôdései, kiadott és még kiadásra váró írásai. Budapest, 1999 pünkösdjén P. Szabó Ferenc SJ ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár élettörténete gyermekkorától püspökségéig (1858--1905) Véletlenek láncolata avagy a Gondviselés csodája? Jóllehet a hívô ember nem hisz a véletlenben mint életet irányító elvben, mégis gyakran szerepel mindennapi szóhasználatában. Vannak sorsok, életutak, melyek annyira feltűnôen eltérnek a sablontól, hogy eleve elgondolkoztatják az embert, és szinte kizárják a ,,véletlent'' az okok és okozatok vaslogikájának láttán. Ez a rövidre szabott életrajz meggyôzheti az olvasót, hogy Prohászka Ottokár miért hitte és érezte, hogy életének minden részlete túlmutat önmagán, -- sôt sorsát a Gondviselô Isten hordja a tenyerén. Jóllehet mi történészek nem a teológia módszerével dolgozunk, és nem hitigazságokat boncolunk, hanem a megtörtént események hiteles feltárása a feladatunk, mégis kénytelenek vagyunk egy-egy váratlan fordulat láttán megjegyezni, hogy ez az esemény nem vezethetô le az elôzmények premisszáiból. A szakmabeliek ezt történelmi irracionálénak nevezik, -- én, aki teológus is vagyok, az irracionáléban -- vagyis a véletlenben -- a Gondviselô Isten keze nyomának teremtô aktusát vélem felfedezni. Mondhatok-e mást, amikor Prohászka maga vall errôl: ,,S z e n t l é l e k a z é n m ű v é s z e m! Én csak Te akarok lenni, Te aki vagy tôkém, forrásom, napsugaram, példám, üdvözítôm, é n ö r ö k a l k o t ó m. Te alakíts, nem márványból, hanem lelkiségbôl, dicsôséged tükrözésébôl (1915. ápr. 5). Érthetô, hogy engem elsô sorban épp az érdekel, hogy ez az Isteni Művész mikor, milyen eszközökkel formálta remekművé ezt a fenomént, aki elôtt sokan legszívesebben leborultak volna. A művészettörténészek mesterműnek capolavorónak nevezik a világhírű mesterek leghíresebb alkotásait Hát Prohászkát ilyen capolavorónak látták és csodálták még ellenfelei is; puszta jelenléte oly fényt árasztott magából, hogy ,,Napbaöltözött embernek'' nevezték. Mindezt bevezetônek szántam, hogy felhívjam az olvasó figyelmét: az életrajzi adatok és események mögött vegye észre az Isteni Művész alakító, formáló, csiszoló, vésô kezét, teremtô zsenialitását. Én ugyanis menet közben errôl szándékosan hallgatni fogok. Prohászka eddigi életrajzírói, különösen az egyháziak, minduntalan saját elragadtatásukat írták le. Én másként teszek: magukat az adatokat, eseményeket közlöm és az összefüggéseket tárom fel történészi precizitással. A tények önmaguk elegendôk ahhoz, hogy a véletlennek hitt irracionálékban Prohászka művészének a Szentlélek remeklését, alkotókedvét vegyük észre. Hol és hogyan kezdôdött? Elôbb-utóbb mindannyian töprengeni kezdünk saját életünk titkán: hogy kerültem ide? Minek és kiknek köszönhetem életemet? Száz és ezer kérdés foglalkoztatja az embert, hogy tisztázni tudjuk a lényeget: honnan, hová, miért? És minél nagyobb mélységek rejlenek egy lélekben, annál erôteljesebben dörömbölnek ezek a kérdések a tudatunkban. Prohászkát is rendkívül foglalkoztatták saját életének titkai. Utánanézett a forrásnak, amibôl élete gejzírként tört fel, és nem szűnt meg csodálkozni a titkon. Az ôsök között vannak erdôôrök, útmesterek, pékek, katonatisztek, fináncok, és amit külön jó megjegyeznünk: talán egy sem volt közülük magyar! Német és svájci tájak kontúrjai látszanak a messzi múltban... Ami az utolsó láncszemet illeti, ugyancsak elgondolkoztató és több mint titokzatos: misterium vitae a javából! A helyszín Pozsony, az akkori Magyarország koronázó városa, az Osztrák--Magyar Monarchia élettôl, politikától zsongó, társadalmi eseményektôl duzzadó székhelye. De ami minket most legjobban érdekel: ez a Pozsony a nagy szerelmek; találkozásoknak, daliás férfiak és álomszép hölgyek táncmulatságainak is ország-világ elôtt közismert színhelye volt. S nemcsak az 1850-es években, hanem évszázadok óta. Bizonyára nem felejtettük még el, hogy ,,az vitéz Gyarmati Balassi Bálint'' 1572. szeptember 25-én népi táncával úgy elbűvölte a koronázásra összegyűlteket, különösen a fôúri hölgyeket, hogy ebbôl országos hírű ,,kaland'' született: a horvát bán felesége, a háromgyermekes Losonczi Anna (alias Júlia) és Balassi Bálint szerelmi históriája... Pozsony mindig országos események színhelye volt. Szemre, vagyis külsôleg a honatyák, fôurak, nemesek, püspökök jöttek össze országos ügyeket tárgyalni, de ezenkívül a koronázó város mindig a fiatalok nagy találkozási helye is volt. Márpedig közismert, hogy a találkozásokból született szerelmek az élet legtitokzatosabb kalandjai közé tartoznak. Szó szerint erre került sor 1856/57 telén is, amikor az egyik pozsonyi bálon elôször találkozott a negyven éves P r o c h a s k a D o m o n k o s császári és királyi katonatiszt a 18 éves gyönyörű F i l b e r g e r A n n á v a l, egy tekintélyes polgári család lányával. Ráadásul Anna nem is pozsonyi volt! Családja Nyitrán élt, de bálozni Pozsonyba jött, és nem is akármilyen szándékkal. Nem rejtette véka alá, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, akit szülei kiszemeltek számára. A melankóliára hajlamos, szomorúságában is elbűvölô lányt sokszor felkérte táncolni a Monarchia hadseregének szép egyenruhás tisztje. Megint beigazolódott a régi, évezredes mondás: meglátni és megszeretni egy perc műve volt! Az események gyorsan követték egymást! Az ismeretségbôl szerelem lett, a szerelembôl sírig tartó boldog házasság. De az esküvôig mindkettôjüknek óriási akadályokat kellett leküzdeniük. A hadsereg tisztjeinél elôírás volt a nôsülést megelôzô kaució letétbe helyezése. Prochaskanak -- eredetileg így írta családi nevét -- nem volt annyi pénze, és inkább kilépett a hadseregbôl. A biztos karriert feláldozta szerelméért, és polgári tisztviselô lett a pénzügyminisztérium szolgálatában. Annának pedig szüleit kellett meggyôznie, hogy a nagy korkülönbség miatt ne gördítsenek akadályt kettôjük boldogulása elé. Az akadályokat sorra leküzdötték, és 1857-ben oltárhoz vezette a menyasszonyát a 22 évvel idôsebb Domonkos, akinek állása is, otthona is Pozsonyban volt. A kezdetet, a forrást tehát itt kell keresnünk: a pozsonyi találkozásban. Ennek titka és a boldog szerelembôl fakadó elsô gyümölcse, vagyis magának Ottokárnak élete, létezésének körülményei mindvégig foglalkoztatták ôt. Ötvenedik születésnapja utáni hetekben épp azon töpreng, amit az imént szülei találkozásáról írtam: mi lett volna, ha egyikük nem jelent volna meg a pozsonyi bálon? Ha más szituáció, más dispozíció adódik? Íme az izgató kérdés: ,,Anyám mással, más dispozícióban mást szülhetett volna; nem értem, de a hálát megértem, hogy vagyok, Isten felé fordulok'' (1908. dec. 21.) Mintha korunk perszonalistáinak, egzisztencialistáinak hangja ütné meg füleinket. Nem véletlenül írta Szabó Ferenc E. Mounier ,,egzisztencialista fájának'' koronájára Prohászka nevét Teilhard és Dienes Valéria neve mellé. A ,,létbe dobottságot'' ô sem érti, de életének minden percében hálát ad az Istennek, hogy van. (Vö. Szabó Ferenc: Két végtelen között Bp., 1999. 62. l.) Ez az élet 1858. október 10-én jött a világra. A negyven éves férjbôl édesapa, az alig húsz éves feleségbôl édesanya lett. Kettôjük istenáldotta szerelmébôl született meg elsô gyermekük. A családi fészek melege, az otthon biztonság-érzete olyan alapot adott Prohászkának, melyre ráépíthette gazdag életét. Istenélményének gyökerei a szüleitôl kapott szeretetbe ágyazódtak bele. E biztonság és az apa-anya iránti bizalom nélkül aligha juthatott volna oly közel az Abszolút Jónak gondviselô megtapasztalásához. És merjük legalább egyszer leírni, hogy édesanyjától örökölhette alakjának, megjelenésének, tekintetének sugárzását, arcának nemes vonásait. Mert ha igaz az, hogy Prohászka megtestesítôje volt a férfi szépségnek, akkor lehetetlen nem gondolni arra az ,,angyali szépségű Filberger Annára'', aki egész lényét ajándékul adta férjének és születendô gyermekének! A fiatal kismama úgy döntött férjével, hogy nem Pozsonyban, hanem Nyitrán, a szülôi házban hozza világra gyermekét. A régi családi környezetben biztonságosabbnak érezte magát és a szüléssel együttjáró gondokat. A kezemben tartott keresztlevél a következôkrôl tudósit: az Ottokár-Rudolf nevű kisgyermeket 1858. okt. 13-án keresztelte meg Nécsey Antal káplán a nyitrai Alsóvárosi plébániatemplomban. A keresztszülôk: Filberger Rudolf és felesége Császka Mária voltak. Mindezt ugyanennek az évnek (Kereszteltek Könyve) 243. sorszáma alatt olvashatjuk. Az egészséges fiúgyermeket tehát már a harmadik napon keresztvíz alá tartották a keresztszülôk. Keresztanyjához meleg szálak fűzték késôbb is, még püspök korában is gyakran felkereste Budán. Úgyszintén kapcsolata megmaradt nyitrai öreg dadájával, Kostyál Annával, aki még Fehérvárra is üzent neki egy nyitrai származású diákkal, késôbbi papjával. A keresztlevél azonban nem szól arról, hogy az a mindennél fontosabb esemény, az istenfiúság kezdetét jelentô keresztség szentségének kiszolgáltatása a Szent Mihály kápolnában történt. Ez az oka annak, hogy Prohászka élete végéig elragadtatással beszélt az égi seregek harcias vezérérôl, Mihály arkangyalról. mi mindent látott és érzett meg egy-egy Szent Mihály képen, szobron, oltáron. A sok közül hadd említsek meg egyet, melyet hatvanhárom-évesen élt át Gerecsén épp keresztelésének évfordulóján: ,,....a plébániatemplom Szent Mihály tiszteletére van szentelve; az oltárképen ott öli meg a sárkányt. Én is a Szent Mihály kápolnájában kereszteltettem. Oly jól esett megülni az újjászületés évfordulóját. Alighogy letérdelek a szentmise után, hallok a sekrestyébôl gyereksírást; no -- mondom -- ez ugyancsak stílszerű a 63 év elôtti keresztségem jubileumára!'' Egy héttel elôbb pedig felkereste a zirci apátság székesegyházát: ,,...lelkem elolvadt a fôoltár fölött -- pajzsot és zászlót tartva kezeiben -- elrepülô Mihály arkangyal fölségétôl ... Mit látok itt is Szent Mihály alakjában? Nagy szellemi harcok frontjait, új lelki erôk fölvillanását... Ez égiháború preludiuma minden harcnak, mely a világtörténelemben lefolytatódik. E sorokban küzdünk mi is! Mi is fölnézünk a bajnokok elsejére, Szent Mihályra'' (1921. szept. 28; okt. 20.) Gyermekkori mozaikok Rózsahegy. Édesapját Pozsonyból áthelyezték a Vág és a Revuca patak összefolyásánál épült, hegyekkel körülvett festôi szépségű kis városba, Rózsahegyre. Prohászka alig volt három éves. Itt tanult meg járni, beszélni, imádkozni. Felejthetetlen hat évet élt itt a család. Akkor már megszületett Irma húga és Gusztáv öccse. Sokszor és a legváratlanabb pillanatokban feltör lelkébôl gyermekkorának sok-sok emléke. Évtizedek múltán is maga elôtt látja szeretett tanítóját, Moisch bácsit, aki bevezette a ,,tudományok'' világába: a német gót betűs írásba, olvasásba. És kitörölhetetlenül él emlékezetében az a ferences testvér, aki megtanította imádkozni. Irmával és Gusztávval kis oltárt készítettek, hogy nagy komolysággal misét ,,játsszanak''. Mindez németül folyt, mert a család német anyanyelvű volt, és Rózsahegyen a lakosság szlovák és fôként német ajkú volt. Késôbbi visszaemlékezéseibôl azt is megtudhatjuk, hogy egyre tágult a látóköre; mindent megfigyelt, megjegyzett és elraktározott bámulatosan működô memóriájába. Ötven év múltán például egy olyan jelentéktelen epizód jut eszébe, ami jól mutatja, hogy mi minden kötötte le a kisfiú figyelmét: ,,Ó fölséges tájak, hegyek, betlehemes város a hegyoldalon. Most is az vagy, mint mikor öt-hatéves koromban Rózsahegyrôl Nyitra felé jövet bedöcögtünk fiákeren macskaköves kövezeteden a vendéglô kapuján... Erre az egy dologra: az esôben villogó kövezetre s a nagyvendéglô kapujába való behajtásra emlékszem.''(1914. okt. 25.) A rózsahegyi évek boldogságát olyannak érezte, mintha leszállt volna a mennyország a földre, -- és közben növekedett -- kedvességben és tudásban Isten és az emberek elôtt. Engedelmes, szófogadó gyerek volt; ezt Irma húgától tudjuk, aki mindössze egyetlen szidásra emlékezik. Ez is akkor történt, amikor játék közben elszakadt a nadrágja. Hogy Prohászka élete végéig a hegyek, patakok, források rajongója volt, annak nagymértékben a rózsahegyi táj iránt érzett lelkesedése az oka. Amerre nézett a Nagy-Fátra, az Alacsony-Tátra magaslatait csodálta, jó idôben szabad szemmel is látta a Nagy-Kriván 1708 méteres csúcsát. A hegycsúcsok, a sziklák mélyébôl feltörô források, a völgyek szakadékaiba száguldó patakok a rózsavölgyi gyerekkor kitörölhetetlen emlékei maradtak. Ez a genius loci egy életre szóló elszántságot vésett a lelkébe: ,,hegyrôl jöttem'', ,,hegyi lakó vagyok''; ,,a hegyek energiáját érzem''. Hogy ennek gyökere a rózsavölgyi gyermekkor élményeiben keresendô, arról Prohászka maga tesz vallomást: ,,A rózsahegyi templomban voltam elôször az Oltáriszentség elôtt, az elsô szentmisén... Hát a lelkem a hegyen találkozott a misztériummal; n é z t e a z t n a i v g y e r m e k s z e m e k k e l s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát az a szeretet, mely a hegyekrôl jön, s a hegyeket nem felejti ,,sôt megérezni rajta a hegyek tempóját'' (1923. márc. 23). A hegycsúcsok és a kristálytiszta hegyi patakok! Ezek elválaszthatatlanok Prohászka lelkében gyermekkorától kezdve: ,,a hegyeken felnyúlik a lélek, fölegyenesedik, égbe tör, -- a vizeken pedig felfrissül, tisztul''. Ha most lélekben -- a fantáziánk szárnyán -- belépnénk Prohászkáék rózsavölgyi házába és keresnénk Ottokárt -- vagy ahogy édesanyja hívta: Ottót -- , aligha találnánk lakásuk egyik szobájában; inkább a kertjükben bukkannánk rá, amint az ott hömpölygô Vág partjánál ül, és csodálkozik...: ,,Ha úgy visszatekintek, hogy gyermek lelkemre mi hatott legjobban, azt kell mondanom, az áradozó, zöldes, kékes, f e n é k i g t i s z t a, átlátszó víz, a Revuca, a Vág... kiültem a kertben és kinéztem magamnak egy kis májust... Nem bírom eléggé kifejezni, hogy mily titokzatos szimpathiával nézek a vízre, a csermelyre, a kristályos folyásokra. Erôs, csendes munkásai Istennek, s h a p i s z k o l ó d n a k i s, m i n d i g s i e t n e k t i s z t u l n i s v a s á r n a p i t i s z t a s á g b a n s z o l g á l n i'' (1920. máj. 1; máj. 12.)... Íme Prohászka hatvan év elmúltával megfogalmazott ars poetikája, melyet már a tízéves kisfiú megérzett, de megfogalmazni még nem tudott Rózsahegyen...'' csak nézte azt naiv gyermek szemmel.'' A késôbbi élmények csírái már itt éltek benne... Rózsahegy annyira eggyé vált énjével, oly szimbiózisban élt vele, hogy amikor Trianon elszakította az ország testétôl, búskomor lett. Sokan úgy tudják, hogy hosszú ideig nem láttak mosolyt az arcán. A losonci három év Egészen más szempontból volt fontos állomás Prohászka életében Losonc, ahová édesapját Rózsahegyrôl helyezték át. Bár a negyedik elemista kisfiút megviselte az új környezet, az új iskola, a tanítók, az iskolatársak, mégis sorsdöntô volt a család átköltözése ebbe a színmagyar városba. A valóság ugyanis az, hogy a család egyetlen-tagja sem tudott magyarul, sem a szülôk, sem a gyerekek. Ottokár mindvégig németül beszélt otthon és késôbb is németül levelezett szüleivel. Ha belegondolunk az író Prohászka szédületes pályafutásába, nem ok nélkül kutatjuk, keressük e német anyanyelvű iskolás fiú magyarrá válásának okát és hátterét. Hol és hogy válhatott egy német ajkú diák a magyar próza mesterévé? Nos, a szálak ide, a losonci magyar iskolához vezetnek. Ha ráéreztünk a genius loci maradandó hatására Rózsahegyen, akkor más vonatkozásban ugyan, de itt, Losoncon is rátalálunk. A város büszke volt a Fanni hagyományait író Kármán Józsefre (+1733), akit a losonciak, de az irodalomtörténészek is mindmáig ,,a nemzet tsinositójának'' neveznek. És itt született az a Ráday Pál, aki a Dicsô Fejedelemnek, Rákóczy Ferencnek volt a titkára. A hagyománytisztelô losonciak -- legtöbbjük református magyar -- ôrizték emléküket, a tanárok kivitték diákjaikat a város fiainak sírkertjéhez, gondozták azokat. Bizonyára a rózsahegyi elemiben is kellett Ottokárnak magyart tanulnia, de a nyelvi sajátosságokat, a helyesírást, a nehéz nyelvtant Losoncon sajátította el. -- Már hatvanadik évében járt, amikor a Parlamentben felszólalt az általános választójoggal kapcsolatban. A fôrendek elôtt nyíltan kijelentette: ,,Magam sem beszéltem elôször magyarul; elôször otthon tanultam a tótot és a németet, késôbb tanultam meg a magyart''. Találunk ebben a beszédben még egy igen lényeges kijelentést: ,,Nem hiszek abban, hogy ezt az iskola egyedül meg tudja tenni (...) hiszen, ha a gyermek tanul is az iskolában magyarul, ha nem hall a faluban soha magyar szót, akkor hiába, az csak kôtörés, a víznek szitába való meregetése, hiábavaló igyekvés'' (1918. júl. 31. [13, 314. l.]). Losonc épp ebbôl a szempontból jelentett sorsdöntô fordulatot Prohászka öntudatos magyarrá válásában. Itt ugyanis nemcsak tantárgyként tanulta a magyart, de osztálytársaival, barátaival is reggeltôl-estig magyarul beszélt, gondolkodott és ,,magyarán'' érzett. Ezzel kapcsolatban is van mit helyreigazítani! Ti. mindmáig úgy nyilatkoznak még egykori hallgatói is, hogy ,,tótosan beszélt''. Aki nem ismeri a felvidéki magyarok vagy a palócok kiejtését, tévesen ítél, és a szlovákul nem tudó, tótul nem beszélô felvidéki magyar dialektusát összekeveri a szlovákkal. Szó szerint ez az eset Prohászka magyar kiejtésével kapcsolatban. Ô ugyanis tanult szlovákul, de beszélni nem tudott, és püspök korában néhány tót faluban szeretett volna is tótul prédikálni, de megakadt (pl. nem tudta mit jelent szlovákul ,,gyónni'') és magyarul folytatta. Mivel én magam is Felvidékrôl származom, közelrôl érint ez a kérdés. Tény, hogy Prohászka itt, Losoncon sajátította el azt a jellegzetes hanglejtést, beszéd stílust, hang- és szóképzést, amit csak a nyelvészek értékelnek igazán, és amitôl Prohászka nem is tudott volna megválni, annyira sajátjának érezte. A kezünkben tartott losonci bizonyítványok alapján beleláthatunk Ottokár tanulmányi eredményeibe, szorgalmának, szellemi, erkölcsi fejlôdésének maximális elismerésébe. A losonci iskola negyedik osztályába iratkozott új diák felhívta magára tanítóinak figyelmét olyannyira, hogy külön megjegyezték: 26 tanulótársa közül már a tanév végére a második helyet biztosította magának. A bizonyítványt nemcsak Schlosserik plébános, hanem Glembai ferences is kézjegyével hitelesítette. Ô tôlük származik az az 1868. máj. 24-én keltezett latin nyelvű vestimonium, mely valóságos apoteózisnak felel meg, hiszen ilyen mondatokat találunk benne: ,,Az iskola elôírásainak mindig mindenben k i f o g á s t a l a n u l megfelelt é s p é l d á t adott... t ö r e t l e n b u z g ó s á g g a l tanult''. Ezután következnek a jegyek, -- nem találunk mást mint e m i n e n s t vagy p r a e c e l l e n s t. Sokkal nagyobb problémát jelentett a szülôknek Ottokár fiúk továbbtanulásának kérdése. Volt ugyan Losoncon gimnázium, de igen kezdetleges, sôt határozottan lenézett, nívótlan tanítás volt benne. ,,Kálvinista iskolának'', algimnáziumnak nevezték. Mindössze két tanteremmel és négy tanerôvel rendelkezett.'' A bírálat Prohászkától származik: ,,Rettenetes egy elmaradt intézet volt ez''. Illusztrálásként leír egy esetet: ,,az év végi vizsgán a kurator beleszólt a der-die-das-ba s vitatkozott lehetetlenségeket, die helyett das-t'' (1911. aug. 4). Bizonyára azért íratták be a szülei helybeli algimnáziumba, hogy Ottokár ne szakadjon ki a családi fészekbôl. Amikor azonban édesapját, a német anyanyelvű állami tisztviselôt Ausztriába helyezték, a család úgy döntött, hogy nem a viszik magukkal, hanem rábízzák Nyitrán lakó keresztszüleire, és a nagy múltú, szigorú piarista tanárok gimnáziumába íratják be. A piarista gimnazista 1869-t írunk. Ottokár októberben lesz 11 éves, é s már a harmadik gimnáziumi osztály tanulója! Embert próbáló kihívás elôtt áll! Épp akkor kellett kilépnie a család biztonságot, melegséget adó légkörébôl, amikor egy serdülô fiúnak erre a legnagyobb szüksége van. Azonnal felmérte helyzetét: rengeteg pótolnia valója van! Míg Losoncon minden társát megelôzte, sôt tanárait is kritizálta, itt Nyitrán nagyon össze kellett szednie magát; különösen latinból és matematikából volt sok pótolni valója. ,,A nyitrai róm. kathol. Fôgymnasiumba járó ifjúságnak érdemsorozata'' című kiadvány alapján néhány fontos adathoz juthatunk. A fôgimnáziumba 391 tanuló iratkozott be; a tanári kar tagjai között kilenc piarista, öt nyitrai egyházmegyés pap és három világi volt. A harmadik osztálynak 57 tanulóját Farkas Antal vezette. Ô volt a gimnázium legismertebb piarista tanára, és mint a ,,Királyi Magyar Természettudományi Társulat'' tagja tudományos szinten képviselte szaktárgyát a mennyiségtant és a földrajzt. Ami Ottokár szorgalmát, elômenetelét illeti, az évkönyvbôl megtudhatjuk, hogy osztálytársai közül csupán négynek magatartása példás, -- a négy között van Prohászka is; szorgalmi jegye is az öt legkiválóbb között szerepel. A fô tantárgyak közül a latin kivételével mindenbôl kitűnôt kapott. Németbôl veretlen maradt, -- ötven osztálytársa közül rajta kívül csupán egy kapott kitűnô jegyet. Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert kiderül, hogy Prohászka már az elsô év végén az osztály legjobb tanulóinak élvonalába küzdötte fel magát. Az évkönyv száraz adatain kívül sokkal több és mélyebb tájékoztatót kaphatunk a nyitrai piarista gimnázium tudós igazgatójától, dr. Csôsz Imrétôl, aki hamar felfigyelt az idegen iskolából jött diákra, és aki a következô tanévben, 1870/71-ben tanára is volt Ottokárnak matematikából. Mivel a nyitrai tartózkodásról egyedül Csôsz igazgatótól maradt fenn fontos és pontos információ, ezért érdemes foglalkozni kettôjük kapcsolatával. Csôsz Imre nemcsak tudós, de lelki ember is volt. Vácott volt novícius, majd teológiai doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, Éveken át tanította a dogmatikát a nyitrai piarista kispapoknak. Abban az évben nevezték ki a gimnázium igazgatójának, amikor Prohászka Nyitrára került. Kiváló pedagógus és iskolaszervezô; együtt akar haladni a korral. Bevezeti a testnevelést és a rajz tanítását. Lehetôvé teszi a francia nyelv és gyorsírás elsajátítását különórákon. Létrehozta a tanulók könyvtárát. Minden nyáron külföldre utazott, bejárta a fél világit. Ennek köszönhetôen benne tisztelhetjük azt a paptanár típust, aki polihisztorként jártas volt a történelemben, de a természettudományban is. Hogy milyen szinten, azt jelzi az a tény, hogy a Természettudományi és a Magyar Történelmi Társulat tagjai közé választotta. Tanulmányai nemcsak a Magyar Sionban, a Religióban jelentek meg, hanem mint szakosztályi tag a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Munkálatai című tudományos szaklapba is írt. Az eddig elmondottak két szempontból keltik fel érdeklôdésünket. Egyrészt meggyôzôdhetünk, milyen szakemberek, tudós tanárok tágították Prohászka érdeklôdési körét, -- másrészt hitelesnek minôsül mindaz, amit tanítványának jellemérôl és tehetségérôl írt. Íme Csôsz Imre igazgató jellemzése: ,,Már fiatal korában jövendô nagyságának alapját tette le vasszorgalma és példás erkölcsi viselete által ... Iskolai tanulmányait oly ernyedetlen szorgalommal végezé, hogy tanulótársai sorában fölötte kitűnt. A különben is ritka tehetséggel megáldott ifjúnak azonban legszebb ékessége jó szíve, hite, vallásos érzülete, megható ájtatossága volt... Örömét fôleg abban találta, ha templomba mehetett, ha délesti istentiszteleten, a rózsafüzér imádságon is, mint a Szeplôtelen Szűzanya buzgó fia jelen lehetett. És mivel lelke-lelkébôl vonzódott az oltárhoz, az isteni szeretet eme tűzhelyéhez, sokszor szolgált, ministrált. Örömét abban találta, ha prédikációt hallgathatott, ha szeretetreméltó, tiszta lelke másokat is jóra, igazra buzdíthatott. -- De nekem, ki pályájának gyermekkorában évekig figyelô tanúja voltam, mindig lelki szemeim elôtt áll az a Prohászka, kit az isteni hit, remény, szeretet s az azokból sarjadzó erkölcsi erények késztettek gyakorlásra... Azért valahányszor a nyitrai piarista templom elôtti szent keresztnél az ösztöndíjas tanulókkal imádkoztam, énekelgettem, Prohászka Ottokár mindig az elsôk között állott mellém, és mint egy igazi angyal, épületesen imádkozott, forró hálát rebegve a jótevôkért.'' (Élet, 1918. 962.1.) Az iménti nyilatkozat utolsó mondatából kiderül, hogy Prohászka ösztöndíjban részesült. Az Évkönyvben pontos felvilágosítást kapunk erre vonatkozóan: mindkét évben elnyerte az egykori nyitrai püspök, Kluch József (+1826) nevérôl elnevezett 25 Ft értékű díjat, -- 1871- ben pedig megkapta az Országos Pénzügyôrség 100 forintos ösztöndíját. Összegezve mindazt, amit a nyitrai piarista gimnáziumban töltött két évrôl megtudhatunk, egyértelmű, hogy rendkívüli egyéniségnek tekintették tanárai és diáktársai is. Az Évkönyv statisztikája szerint a 391 beiratkozott tanuló közül Prohászka azon kevesek közé tartozott (mindössze tizenheten voltak!), aki mindvégig kitűnô bizonyítványt kapott. Ô maga mindig úgy emlegette piarista tanárait, akik megtanították a rendszeres tanulásra; különösen a latin és matematika terén szerzett jó alapokat. A piaristák iránt élete végéig nagy tiszteletet érzett. Közismert, hogy legszűkebb köréhez tartozott Schütz Antal professzor, aki elsôként próbálta szintézisbe hozni és közreadni életművét. A papi hivatás elsô csírái A kalocsai jezsuiták hatása: -- Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy miért távozott Nyitráról, a keresztszülôk, rokonok nyújtotta biztos otthonból és a jó hírű piarista gimnáziumból. Mindössze annyit tudunk, hogy a kalocsai jezsuiták intézetének alapítványi helyére adott be kérvényt. Elnyerte! Így került az ország egy egészen más tájára. Eddig a Felvidék vonzáskörében élt: Pozsony, Rózsahegy, Losonc, Nyitra, nyáron Feldkirch és a tiroli hegyek. Mostantól hegyek nélküli síkság, Alföld, -- hegyi patakok helyett lompos Duna... Külsôleg minden megváltozott, de sehol semmi megtorpanást nem látunk: a 13 éves ifjú, mint magabiztos fiatalember tudja, hogy mit akar! A nyári vakáció végén elbúcsúzik Feldkirchben szüleitôl, testvéreitôl és elindul a hosszú útra, hogy magára vegye a jezsuita konviktorok, intézeti bentlakók egyenruháját. A családi album fényképei között találtam rá Ottokárnak egy ilyen fényképére: határozott egyéniség, aki saját maga akarja irányítani sorsát szüleinek beleegyezésével. Míg Nyitrán az élet maga a nyugalom volt és minden ,,beolajozottan'' ment, addig Kalocsa az élettôl duzzadó méhkashoz hasonlított. A nyitrai gimnáziumot a múlt század elején építették, itt Kalocsán minden átalakuló félben volt. Húsz évvel Prohászka érkezése elôtt itt Kalocsán is piaristák tanítottak, de annyira elhanyagoltak voltak az iskola és a konviktus épületei, hogy egyre kevesebb tanuló járt hozzájuk; bejelentették Kunst érseknek, hogy elköltöznek és bezárják iskolájukat. Hosszú évek teltek el, -- Kalocsa iskola nélkül maradt. Az érsek minden tôle telhetôt megtett, hogy rávegye a jezsuitákat, költözzenek Kalocsára. A Jézus társaságának generálisánál is járt Rómában, hogy segítségét kérje. Leküzdhetetlen akadályok nehezítették a terv megvalósítását, hiszen még nem volt önálló magyar rendtartománya sem a rendnek, -- és ami a legnagyobb problémát jelentette -- a kevés rendtag legtöbbje nem beszélt magyarul, és oktatói, tanári képesítéssel sem rendelkezett. Ennek ellenére az érsek kitartó és megható ragaszkodásának köszönhetôen 1860. aug. 29-én a jezsuiták birtokba vették a siralmas állapotban lévô iskolaépületeket. Ôk aztán a tôlük megszokott rendszerességgel lázas aktivitásba kezdtek, és néhány év alatt az érsek óriási anyagi támogatásával megteremtették az alapjait a késôbb élvonalba került jezsuita iskolának. Ennek a mindent megújítani akaró, az ifjúság lelki-szellemi fejlôdését szolgáló aktivitásnak hullámverését maga Prohászka Ottokár is tapasztalta, hiszen mindössze 11 év telt el a gimnázium és vele szorosan együttműködô Stephaneum intézet újraindítása óta. Kunst érsek utódja, a nagyhírű Haynald Lajos saját vagyonából is fedezte a legmodernebb felszerelésekkel büszkélkedô intézményt. Könyvtár, szertár, csillagvizsgáló, valamint a külföldrôl és az országból Kalocsára helyezett jezsuita atyák tevékenysége a hetvenes években -- vagyis Prohászka megérkezése idején -- országos hírűvé tették az iskolát. Mivel a latin és görög mellett a francia is kötelezô tantárgy lett, ezért a fôurak és nemesek Kalocsára akarták küldeni fiaikat. Ez a magyarázata annak, hogy kicsinek bizonyult a 100 férôhelyes kollégium. A liberális, szabadkôműves politikai légkör azonban nem kedvezett a jezsuitáknak. A parlamentben heves támadást intéztek a kultuszminiszter ellen, mondván, hogy a Jézus Társaságának még engedélye sincs a magyarországi működéshez, nemhogy joga lenne érettségi bizonyítványt kiadni a Kalocsán végzett diákoknak. Az pedig köztudott volt, hogy az Eötvös-féle törvény értelmében tanári diploma nélkül Magyarországon senki nem lehet tanár. A Rend vezetôsége átlátván a helyzet komolyságát, sürgette a tanári kart, hogy tagjai a pesti egyetemen szerezzék meg a szükséges oklevelet. Természetesen hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy minden a törvénynek, elôírásnak megfelelôen menjen. A tények azonban azt igazolták, hogy kiváló tehetségű, nagyműveltségű polihisztor-típusú nevelôk egész csoportja - - egyelôre oklevél nélkül is -- az ország egyik legelismertebb, legnívósabb középiskolájává formálta a kalocsai érseki fôgimnáziumot. És ezt nemcsak a szülôk állították, hanem a parlamenti támadások leszerelése miatt végzett gyakori fôigazgató-látogatások hivatalos jelentései is. A nagy tekintélyű Trefort Ágoston minden alkalommal megvédte Kalocsát, sôt példamutatónak nevezte mindazt, amit saját szemével látott és hallott! A jezsuiták pedagógiája egészen más, mint a piaristáké vagy a bencéseké. Prohászka itt ismerkedett meg azzal a módszerrel, mely megtanítja a diákot önállóan gondolkozni. Másutt minden a memorizáláson múlt: minél gyorsabban megtanulni a szöveget, a feladott leckét és ,,kívülrôl'' felmondani. Ezzel szemben a jezsuita iskola önállóvá akarta nevelni a diákot. Az ún. nyilvános vitákon, disputákon óriási szellemi csatákat lehetett vívni méghozzá fôpapok, vendégek jelenlétében. Speciális önképzôkörhöz lehetne hasonlítani az ún. akadémiákat, melyeknek keretében minden diák nyilvánosan szerepelhetett. A választási lehetôség igen nagy volt: irodalmi, nyelvészeti, szavalói, színi, történeti, bölcseleti akadémiákon kívül a zene kedvelôi is készítettek műsort. Prohászka igen jól érezte magát Kalocsán. Teljesen átadta magát ennek az eddig nem ismert szellemi, lelki élménynek. Ezt észrevették a kollégium prefektusai és a gimnázium tanárai is. Különösen P. Raile volt rá nagy hatással, akivel évtizedek múltán is levelet váltott. Ugyanabban az évben érkezett ô is Kalocsára, mint Prohászka. Az ötödik osztályban a magyar irodalmat tanította. Saját bevallása szerint P. Raile Ede biztatta versírásra, szavalásra, szereplésekre. ,,Itt arattam az elsô írói sikert -- írja a hatvanadik születésnapján készített beszámolójában -- , Raile könyvet tűzött ki jutalmul annak, aki legszebben írja meg a Gracchusok anyjának beszédét fiáról. A könyvet én nyertem. Ô kedveltette meg velem az irodalmat. Pompásan tanított. Jutalmakkal, lelkes szóval buzdított minket munkára'' (Élet, 1918. 960. l.) Raile nevéhez fűzôdik számos pedagógiai remeklés. Az alsós diákok az ún. ,,merenti'' érdemcédulákat kapták jó eredményeik, szorgalmuk elismeréséül. A felsôsöket az ún. ,,diligentis'' cédulával tüntették ki. Prohászka gyakran szerepelt a kitüntetettek között. Sehol nem volt az országban olyan évzáró ünnepély, mint a jezsuitáknál. Külföldi, fôleg olasz mintára rendezték meg az évzáró vizsgákat, melyeken megjelent az érsek és más magas rangú vendég. Az ünnepség a templomban fejezôdött be. A P. Rektor név szerint hívta a szószékrôl a jutalomra érdemeseket, akik egyenként léptek az emelvényre, hogy magától a fôpásztortól, vagy helyettesétôl vegyék át az ezüst érmet. Eközben a gimnázium zenekara ünnepi akkordokat játszott. Majd a P. Prefektus római módra éltette a legkiválóbbakat: Vivant neo-poetae! Neo-syntaxistae! Hogy mi ment végbe Kalocsán a 15 éves Ottokár lelkében, és egyénisége miként bontakozott ki, arról P. Raile ad némi ízelítôt. Még idôs korában is elragadtatással beszél egykori tanítványáról: ,,...senkivel sem éreztette fölényét, pedig o s z t á l y á n a k p r i n c e p s z e volt. A nyilvános fellépésekben mindig vezérszerepet játszott (Élet, 1918. 962. l.) Az eddig elmondottak csak az iskolai elômenetelérôl szóltak. A kép akkor lesz teljes, ha a lelki életének rügyfakadásáról, netán hivatásának elsô jeleirôl is írhatok megbízható dolgokat. Jelen esetben azért is logikus ez a kérdés, mert köztudott, hogy a jezsuiták iskoláiban párhuzamosan halad a kettô: az ismeretszerzés és az evangéliumi szellem elsajátítása. A nyitrai piarista igazgatótól tudjuk, hogy Ottokár milyen ôszintén élte és gyakorolta hitét; eleve feltételezhetô, hogy a Szent Ignác-i lelkiség még mélyebbé alakította vallásosságát. A kollégiumban lakók napirendjét átszôtte az imádság, elmélyülés, és lehetôség nyílt az egyéni buzgóság gyakorlására. A tanulás mellett e lelkiség kisugárzása és fokozatos elsajátítása volt a felnôtté, személyiséggé váló Prohászka legnagyobb élménye Kalocsán. Naplójából évtizedek múltán is világosan kitűnik, hogy amikor Kalocsa neve, képe felmerül, akkor az elsô, a lényegbe vágó nem a nagyszerű, sokrétű ismeretszerzés, hanem a sok kegyelem. ,,Hálás vagyok a Kalocsán töltött két évért. Mennyi k e g y e l m e t k a p t a m o t t (1911. júl. 31). Itt lett a Mária Kongregáció tagja, itt tanult meg rendszeresen imádkozni, lelkiismeretet vizsgálni, adorálni, önmagát figyelni és fegyelmezni. De még ennél is fontosabb naplójának az a mondata, melybôl kiderül, hogy 15 éves korában már választott lelkivezetôt, akivel megtárgyalta problémáit. P. Uhlarik János felvidéki falusi plébánosként vonult be a rendbe; sokoldalú, rendkívüli személyiség volt: A rendi elöljárók nem véletlenül bízták meg a jezsuita közösség lelkivezetésével. A szegénynegyedek lakóinak pártfogója volt: fazekasok, drótosok, üvegesek, cigányok atyjuknak tekintették. ,,Kalocsa apostolának'' hívták. Jellemzô Prohászkára, hogy ezt az apostolt választotta lelkiatyjául. Példakép volt ô, akinek nyomdokain haladt egész életében Esztergomtól kezdve Székesfehérvárig ô is a szegények istápolója volt. -- Nevét akkor említi naplójában, amikor sokat kínlódott, töprengett lelkiéletének ,,tüskéi'' miatt. Prohászka ugyanis -- mint a legtöbb mély érzésű ifjú -- sokat szenvedett aggályos természete miatt. Kezdetben ugyanis nehéz különbséget tenni a gondolatok erdejében a bűn és a kísértés között. Ilyenkor mindig P. Uhlarik bölcs tanácsaira gondolt: ,,Kalocsán is kérdezém P. Uhlarikot, min vehetem észre, hogy beleegyeztem-e valami gondolatba...'' (1878. okt. 17) E rövid összefoglalóból is kitűnik, hogy Prohászka Ottokárt lelke legmélyéig átformálta a Kalocsán töltött két év. Az iskola, a kollégium, a tanárok és nevelôk oly mély benyomást gyakoroltak rá, hogy ô maga is jezsuita szeretett volna lenni. Az egyházjog elôírása szerint a szülôk beleegyezése kell ahhoz, hogy valaki ezt a lépést megtegye. Ezt Ottokár is tudta, és ezért 1873. júl. 9-én leült íróasztalához, hogy szüleit is beavassa legbelsôbb titkaiba. Feldkirchbôl postafordultával megérkezett édesapja válasza. ,,Leveled meglepetést okozott számunkra... 14 éves korban az ember nem tesz ilyen elhatározásokat; ezért most nem adhatjuk beleegyezésünket ehhez a lépéshez... De két év múlva nem fogjuk megvonni Tôled áldásunkat. A levélváltások során kiderült, hogy az édesapa azért nem örült a tervnek, mert magas kora miatt féltette családját. Ha Ottokár szerzetesnek menne, kire bízhatná fiatal feleségét és a gyermekeket? Így azt tanácsolta, hogy ha valóban pap akar lenni, legyen plébános (világi pap). Ha jezsuita nem is lett, a szülôi levél vétele után pár nap múlva megírta felvételi kérvényét Esztergomba, hogy a kisszeminárium tagja lehessen. 1873. aug. 4-én megjelent Esztergomban a felvételi bizottság elôtt, -- elnöke maga a bíboros hercegprímás, Simor János volt. Hogy itt mi történt, azt Prohászka maga mondja el: ,,Mikor a felvételért jelentkeztem, Aranyszájú Szent Jánosnak egy halott felett tartott híres beszédét mondtam eredeti (görög) szövegben. A bizottságban Simor János elnökölt, és a végén megdicsérte görög szónoklatomat. A beszédet most is hibátlanul tudom''. Ezt hatvan éves korában mondta el az Élet c. folyóirat szerkesztôjének (1918. 966. l.) Ehhez annyit mindenképpen hozzá kell fűznünk, hogy nemcsak dicséretrôl volt itt szó, hanem életének egy igen nevezetes fordulópontjáról. Olyan bemutatkozás volt ez, melynek következtében ettôl a naptól kezdve elöljárói nem vették le róla a szemüket. Ennek elsô jelét maga a hercegprímás adta a felvételi másnapján, amikor a kisszeminárium rektorának, Dankó Józsefnek levelet írt: Prohászka Ottokárt felvette a papnevelde filozófus növendékei közé. Ez azt jelentette, hogy világi-paptanároktól kapták az oktatást, de a vizsgákat, érettségit az esztergomi bencés gimnáziumban tették le. Ottokár 17 éves korában kitüntetéssel érettségizett. Káprázatos tudásával, szellemi fölényével itt is az elsôk között találjuk. A hivatásához nem fért kétség. Most már csak arra várt választ, hogy hogyan tovább? A vörös reverendás kispap, Róma 1875--1882 Bármennyire hihetetlen, a valóság mégis az, hogy Prohászka már gimnazista korában álmodott Rómáról. Hogy Róma-élményének csírája hol és mikor érhetô tetten? 1874-ben az esztergomi szeminárium folyosóján. A 16 éves kisszeminarista bencés diák föl-alá sétált és a latin klasszikusokból feladott leckét memoriter ismételgette. Közben a római zarándokok énekét dúdolta magában? ,,O Roma nobilis / Orbis et Domina, / cunctarum urbium / excellentissima...'' ,,Ó Róma szentfalak / s a béke városa. / Te minden városok / királyné asszonya. / Ó Róma üdvözlégy, / Ó Róma áldva légy! / Te rólad zeng a föld, / te rólad zeng az ég...'' És miközben lelkében a pogány klasszikusok és a zarándokok éneke egymást váltogatva zsongott, fantáziája átrepítette a tengeren, az Appenineken, és ,,kérdezte: volna-e itt hely egy ifjú lélek számára, ki nála álmában elsuttogja: Te benedicimus, salve per saecula?'' Mindaz, ami az esztergomi szemináriumban csupán álom volt, 1875 ôszén mégis valóság lett. Ekkor már nemcsak a képzelet szárnyán repült Itáliába, hanem gyorsvonat vitte az eddig elérhetetlennek gondolt cél felé. ,,Tegnap dél óta a gyorsvonat ragad magával Tirol hegyei közül, s ma este közel járok vágyaim céljához, azon helyhez, melynek neve a gondolatot érzelemmé és az érzelmet szenvedéllyé fokozta az ifjúban és ez a név Róma''. ,,Szenvedéllyé fokozott érzelem'', vagyis extázis! És mindez azért, mert a sokszor megvalósíthatatlannak tűnô vágyálom kézzelfogható valóság lett. ,,S mialatt a vonat zakatolása fantasztikus zenét írt a lelkes szavakhoz, berobogtunk Marcus Aurelius falán át a Viminali halomra, a gép sikított, az ajtók nyíltak, s én ünnepélyes megilletôdéssel léptem Róma szentelt talajára''. Mindez 1875 november elsô napjaiban történt. Hogy mi zajlott le a szerény körülmények között élô családból származó, nyitrai születésű kispap lelkében, arról maga számol be. ,,Ki bírná kifejezni azt az ünneplôhangulatot, mellyel Rómába bevonultam? ... Utcái olyanok voltak, mint egy ünnepi díszben álló templom falai, oly áhítatra gerjesztettek, mintha úrfelmutatás lenne...'' Mindezt lovas kocsin ülve, távoli harangszó zsongása közben élte át a Palazzo Borromeo felé haladva. De a fiákeres sem akárki, hanem a Circus Maximus kocsisának sarjadéka, aki olimpia versenyzôhöz illô ügyességgel hajtotta lovait... A kocsi megállt. ,,Ecco il Collegio Germanico'', szólt, ostorral a kapura mutatva...'' És a portás sem akárki, már a neve is elárulja. Tudniillik Titónak hívták, aki ,,külsô vitelében is megôrizte a Titus névhez fűzôdô vespasiani méltóságot''. Még mielôtt ,,belépnénk'' Prohászka Ottokárnak, a 17 éves szeminaristának legbensôbb világába, jó rávilágítani arra a mondhatni nagy ,,választékra'', a lehetôségek széles skálájára, ami tárt karokkal várja a Rómába érkezô klerikusokat. A különbözô lelki iskolákra gondolok, melyek ugyan mind egyet akarnak: kialakítani a papnövendékek lelkében a krisztocentrikus életet, mégis az eszközök és a megközelítés módjában igen sokszínű a képzés, aszerint, hogy ki vezeti az egyes kollégiumokat, szellemi vagy tudományos központokat, universitásokat. Elég ha a két pólusra mutatok rá: a dominikánusok vezette Angelikumra és a jezsuiták vezette Gregoriánára. Prohászka Ottokár egész életére, lelkiségének fejlôdésére és lenyűgözô kibontakozására sorsdöntôen hatott az a tény, hogy Simor János hercegprímás ôt s jezsuiták kollégiumába és egyetemére disponálta. És mivel ez elôbbi fejezetbôl láthattuk, hogy már negyedikes gimnazista korától a Szent Ignác-i lelki iskola szellemében nevelkedett, töretlenül haladt tovább ezen az úton Rómában is. Hamar észrevette, hogy itt mindenki egyenlô, nincs privilégium! A kollégium minden egyes szobája inkább Cincinnatus egyszerűségét juttatja eszébe, mint a palazzók fényét. Nemcsak a növendékek, de az elöljárók szobái is ugyanolyan szerényen vannak berendezve, és ugyanazt fogyasztják az ebédlôben is, nem úgy, mint sok más szemináriumban. Az alumnusok együtt élnek, együtt laknak tanáraikkal, csupa kitűnô, sokszor világhírű férfiak, akik tanítványaikkal együtt közös csengôszóra kelnek, imádkoznak, sétálnak és értekeznek tudományos kérdésekrôl. Ha professzoraik seprik szobájukat, ha vízért mennek, ha lámpájukba olajat öntenek, mindez semmit sem vesz el tekintélyükbôl. Az igénytelen egyszerűség, teljes bizalom a tanítványok részérôl, folytonos közeledés az elöljárók részérôl, ez a magatartás jellemzi a jezsuita lelkiséget és pedagógiai módszert Szent Ignác óta bármelyik kollégiumukban, vagy iskolájukban. Ôk úgy nevelnek, hogy nem szidnak, különben is, akit már szidni kellene, úgysem marad ott. A panaszokat úgy szokás elintézni, hogy az illetô belássa, mit hogyan kellene tennie, és így önérzete, nem pedig a fenyíték döntse el az ügyet. Ezt a stílust, ezt az elöljárói modort, emberies viszonyulást Rómában sajátította el Prohászka és élete végéig így közeledett papjaihoz, híveihez egyaránt. A második évtôl kezdve már külön cellában egyedül élnek a kollegisták a silentium religiosumban. Prohászka oldalakat ír saját cellájáról. ,,Ez a kályhátlan, egyszerű cella télen-nyáron egészen az enyém. Tanúja a törekvésnek, tanulásom és imámnak. Csendjében magamra maradva iparkodom, nem a szemeknek szolgálva, hanem az önérzet, a meggyôzôdés által indíttatva önálló tevékenységre. A cella kizárólagosan az enyém, senki oda be nem mehet...'' (16.171) Kalitkának nevezi, melynek birtokbavételére úgy vágyott, amikor még elsô éves korában csak ártatlan aspirációi lehettek irányában. A folyosókon egymás mellett nyíltak az ajtók a még csendesebb hajlékokba. Nem hiába hívták egyik sorjukat ,,columbariumnak''. Önmegszentelés: ,,Küzdve Érted -- Bírva Téged'' A keménytáblájú, zöld márványpapírral borított és merített papírlapokra írt római napló elsô oldalán ez az ima-értékű jelmondat olvasható: ,,Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem: küzdve érted v. bírva téged egyaránt szolgálok neked.'' Ha röviden, egy mondatba sűrítve kelleme megfogalmaznom Prohászka Ottokár római tartózkodásának célját és értelmét, akkor elsô naplójának ezt a mondatát idézném. Felbontva és egészen a gyökeréig hatolva ezt így lehetne kifejezni: lángoló szívvel küzdeni Istenért, hogy Ôt birtokolva szolgálhassa! Itt most csak jelezni kívánom, hogy a ,,küzdve Érted-bírva Téged'' jelmondatban zseniális tömörséggel van kifejezve Prohászka lelkiéletének legfôbb jellegzetessége: az aszkézis és a misztika gyakorlásának egysége, egymásra utaltsága. Átvizsgálva Prohászka Rómában töltött kollégiumi éveinek (1875-- 1882) lelki eseményeit, a 17 éves korától a 24 éves koráig terjedô idôszak fejlôdésének belsô vonulatait, indítékait, kegyelmi életének horizontját, azonnal felismerhetjük a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokban lefektetett szellemnek maradéktalan elfogadását és tudatos beépítését személyiségébe. Már mint esztergomi spirituális megfogalmazza azokat a személyiséget átalakító, krisztusivá formáló elveket, melyek Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvébôl ôrá legjobban hatottak. Íme néhány ezek közül: mivel mindannyiunknak, különösen papoknak az a hivatásunk, hogy királyi lelkekké váljunk, ezért kell az ignáci exerciciumokkal behatóan foglalkozni. ,,Hivatásod az istenülés'' (önmegszentelés) ... Így lesznek majd nekünk is papjaink, igazi jellemek és nem bérencek'' (8,261). Az exerciciumos könyv már az elsô lapon megmondja, hogy célja a porba rántott embernek kiemelése, és hogy ,,fölvillanyozott, gazdagabb, derültebb, elevenebb élet szülessék meg benne. A ,,vincat seipsum'' és az ,,ordinet vitam suam'' a cél! amit ô szellemesen ,,szakításnak'', ,,vedlésnek'' nevez, ami nem megy lelki vívódások nélkül. Lényegét tekintve minden ilyen jellegű megnyilatkozása ezzel a feladattal van összefüggésben. Néhány példa a sok közül: ,,Nagy és folytonos nehézségem az esti lelkiismeretvizsgálat, oly bíbelôdô és töprengô módon járok el benne'' (1878. szept. 29.). ,,A partikuláris vizsgálatban ismét csak a tényleges gondolatokat jelzem s a kétest nem vonom figyelembe'' (uo.) ,,Ha aggály elfogott, akkor Uramhoz lépek ... és legyôzöm magam'' (1881. nov. 20.) ,,Vigyázok, hogy ne túlozzak, mert nem sanyargatni magamat jöttem ide.'' (1878. febr. 2.) Mindez pontosan érzékelteti, hogy észrevette azt a bizonyos ,,veszélyzónát'', melynek skrupulus a neve. Látnunk kell, hogy Prohászka is végigjárta a megkerülhetetlen ,,csatateret''. De hozzá kell fűznünk, hogy az ô esetében gondviselésszerű volt mindaz, amit utólag nagy szenvedésnek, lelkére nehezedô nagy tehernek nevezett, mert és ez a lényeg így tanulta meg ,,ismerni az emberi szívet, megfigyelni mozzanatait'' (1882. aug. 12.). Minél nagyobb személyiség valaki, minél nagyobb feladatot bír rá valakire az Isten, annál mélyebb fundamentumra, ,,sziklás talajra'' építi fel az illetô belsô világát. ,,Az igazi férfiú mindig kínnal születik meg az ifjúból, s a géniusz születése ezeket a kínokat megsokszorosítja.'' (Schütz: 25,30). Római élményei közül a legmaradandóbb -- saját vallomása -- az, hogy itt határozta el, hogy életét visszavonhatatlanul teljesen Istennek szenteli. A ,,küzdve érted-bírva téged'' kegyelmi szindróma esetében a ,,bírva téged'' élménye az elsôbbség, vagyis a küzdelem nem öncélú, hanem eszköz jellegű, és értelmét veszti, ha nem az Isten birtoklásáért vállalja. ,,Istennek tetszeni, ez a célom! ... Én kész vagyok mindenre Istenért. Odaadom, ha kell, életemet. ha pedig az elhatározásom ôszinte, akkor minden más mellékes és könnyű'' (1878. febr. 2.). ,,Lényem Istenem szolgálata'' (1878. okt. 17.). Vagyis ez életének értelme és célja. Ha egészen a dolgok mélyére hatolunk, azt kell mondanunk, hogy bár Prohászka természetesen azért jött Rómába, hogy eleget tegyen elöljárói elvárásának, és mint germanikus elsajátítsa a filozófia és a teológia körébe tartozó tudományokat a legmagasabb szinten, mégis e mellett, sôt e fölött és mindenek elôtt ô azért van itt Rómában, hogy szentté váljék. ,,Istenemért valami nagyot akarok tenni, s egészen érte élni. Szent akarok lenni minden áron... Szent és egyszerű pap'' (1881. okt. 18. és 19.) A két doktorátus Az elsô félév csak dialektikával telt el: reggeltôl-estig csak ez volt a téma, még ebéd, séta alatt is -- természetesen latinul -- errôl beszéltek. Tréfásan említi az elsô éves Prohászka: ,,...s mit volt mit tenni, még éjjel is a dialektikáról álmodtunk'' (193) Az évszázadok alatt kialakult szabályok értelmében a hallgatók közvetlenül nem bocsáthatók a teológiára, vagyis elôbb filozófiára kell beiratkozniuk. Az elsô évet annus logicorumnak nevezik, melynek elsô felében a logica dialectica a fôtantárgy, a másodikban a logica critica. Ezek az elsô hónapok nagyon igénybe veszik az egészen más tanulási módszerhez szokott fiatalokat. A gimnázium és az egyetem kint a világban -- és ez ma is így van! -- mindent az emlézésre épít. A módszer itt más! Ott a tanár elôad, a tanuló hallgat és vizsgázik, felel, kollokvál, itt az ,,észirtó emlézéssel'' semmire sem megy az ember! A cél itt nem a professzor elôadásának meghallgatása csupán, hanem mindenben a tanuló saját értelmi munkájának elôtérbe helyezése. Itt tehát nem ,,hallgatók'' ülnek, hanem ,,tanulók'' dolgoznak, megtanulják a józan értelmi boncolgatás, az analízis és a szintézis nélkülözhetetlen tudományát. Ennek tudható be, hogy ,,kikérdezés'' csak az elsô félévben létezik a logica dialectica anyagából, a második félévtôl kezdve az ellenôrzés megszűnik, és mindenki saját magát kontrollálja. Természetesen létezik más ,,fajsúlymérô'' módszer, mely minden más gimnáziumi, egyetemi vizsgánál, kollokválásnál pontosabban képes kimutatni a tanulók szorgalmát és aktivizálni tudja szellemi képességeiket. Ez a kontroll a disputa, mely valósággal lázba hozza Prohászkát, és oldalakon keresztül részletesen beszámol a disputálás lefolytatásáról, miközben lelkesen ecseteli ennek a skolasztikus módszernek észnyitogató elônyeit. A disputálás révén szerzett gondolkodás és ismeretszerzés megköveteli, hogy a ,,gladiátornak'' nevezett vitázók (vita-partnerek) egy vagy akár több héttel elôbb megkapják a téziseket, hogy a vitához szükséges anyagot, tudnivalót a kollégium kiváló könyvtárában kikeressék, irodalmával tisztában legyenek, vagyis hogy felkészüljenek a szellemi tornára. Az arguens és a defendens ,,csatája'' a kollégium életének szerves része, mert a disputa nyilvános, sôt a professzorok, fôpapok, bíborosok, olykor még maga a pápa is megjelennek. A harmadik év végén következik a sikeres disputák után a doktorátus. Prohászkát 1878. aug. 17-én avatták a bölcselet doktorává. Ekkor még nem töltötte be huszadik évét. Naplójában is megörökíti: ,,...mintegy hatvanan nyerték a koszorút ... mi négyszarvú birétumainkkal vártuk az ajtó elôtt, mire behívnak... Megnyílik az ajtó, a doktorok kettecskén nagy szerényen bevonulnak... Bent Card. Franzelin elnökösködött ... végre megteszi, fölavatja az ünnepelteket.'' (1878. aug. 17.) A filozófiai évek után kezdôdik a teológia. Ennek tantárgyai között nem kell kérdezni, hogy melyiket illeti meg a ,,fôtantárgy'' titulus. Ti. a Collegium Romanum nem ismer négy évi teológiai kurzust, hanem ismer egy termet, ahol a teológia dogmatica-t adják elô. Az ezt megelôzô három évi filozófia már átvette a fundamentális és az apologetika valamennyi kérdését. Sorrend tehát a dogmatika traktátusaiban nemigen van. A morálist két éven át tanulják, naponként egy órában, amihez még az ún. solutio casuum is tartozik hetenként egy alkalommal. Itt a felvetett problémák megoldásán van a hangsúly; és mind a négy év alatt folyamatosam tart. Prohászka morális tanára a hírneves P. Ballerini volt. A visszaemlékezések nem hallgatják el a hiányosságokat sem. Prohászka sem hallgat errôl, de az okokat is felsorakoztatja, az ún. ,,mostoha tantárgyak'' között szerepelnek a következôk: történelem, exegézis, keleti nyelvek, egyházjog. Prohászka szerint nem az óraszámokat kell nézni, mert bár például az exegézist két éven át csupán egyetlen óra keretében tanítják, mégis bárki három, sôt akár négy évig is hallgathatja. Ami a történelmet illeti, a tanárok itt sem saját tantárgyuk egészét törekednek bemutatni, hanem a történelmi érzék elsajátítására nevelik rá a hallgatókat, ahogy ezt a hírneves történészek legtöbbje teszi. Elsô hallásra ugyancsak meghökkentônek tűnik Prohászkának az a kijelentése is, hogy ,,a pasztorális ismeretlen fogalom Rómában'' (218.). Mint önálló tantárgy valóban az, csakhogy ennek egyes témáit más-más kurzusban tárgyalják: a szentségeket a dogmatikában, a penitenciatartást a morálisban, vagy ,,iskolán kívül'' magánál a spirituálisnál. És nem tanítják Rómában külön tantárgyként a lelkivezetést; a hodegetikát amúgy sem lehet könyvbôl tanulni, mint ahogy Vianney János sem onnét tanulta. A lelkivezetés ,,sikerének'' titkát épp az arsi plébánostól tudhatjuk meg: ,,Le monde appartient ŕ qui l'aimera davantage et lui prouvera le mieux'' = azé lesz a világ, aki forróbban fogja szerethetni s szeretetét az embereknek bebizonyítani... Prohászka Ottokár 1882. június 14-én megkapta a filozófiai doktorátus mellé a teológiait is. Ez a dátum is mélyen belevésôdött emlékezetébe, és harminc évvel késôbb ezt írja naplójába: ,,Nyilvános vizsgám évfordulója. Mindig gondolok ilyenkor a jó Mazzellára, aki kardinális is. Ritka jó szívvel viseltetett irántam, mint ezt levele is mutatja...'' (1912. jún. 24.) Jó tudni, hogy nemcsak Prohászka értékelte nagyra tanárát, de a professor is tisztában volt tanítványa rendkívüli képességeivel. Ugyanis ez a Mazzella, aki a római tanulmányok befejeztével így nyilatkozott róla: Prohászka olyan nagy elme, hogy milliókra fog hatni. Ha eretnek lenne, milliókat zavarna meg. Ha mindig ilyen buzgó marad, rendkívüli szolgálatot fog tenni az egyháznak! (Schütz: 25,32). Most megkíséreljük felvázolni azt a hittudományi szellemi közeget, mely a múlt század második felét jellemezte és amelynek ,,levegôjét'' Prohászka -- hogy úgy mondjam -- teli tüdôvel szívta magába. Még az ún. ,,modernista válság'' kirobbanása elôtt néhány hittudós a keresztény múlthoz hajolt vissza az új arculatú egyház érdekében. Ezek között legismertebb a tübingeni iskola vezéralakjának, J. A. Möhlernek a neve (†1838), aki különösen Szent Athanázhoz fordult ihletért, hogy kialakítsa az eddiginél aktívabb, új egyházképet. Prohászka közvetett úton, vagyis tanárain keresztül jól ismerte nevét és teológiai nézeteit. Möhler eszméi ugyanis a Collegium Romanumban két neves jezsuita révén tovább éltek. Az egyik G. Perrone (1876), a másik C. Passaglia (1887). Ôk különösen azt a szemléletmódot vették át Möhlertôl, hogy a teológusok legyenek nyíltan patrisztikus beállítottságúak. Prohászka egyházképének gyökerei után kutatva, külön felhívom a figyelmet Perrone 1862-ben megjelent könyvére, mely elôkészítette -- másokkal együtt -- a késôbbi Actio Catholica életre hívásához nélkülözhetetlen talajt. Ebben nem kisebbet bizonyít, mint azt a ma már közismert nézetet, hogy az apostolság nemcsak a papságot, hanem a világiakat is kötelezi, hiszen a Megváltó apostolságának a folytatása és a világ megszentelését szolgálja. Különben a Szent Athanáz-Möhler- Perrone láncolat elsô két szemét Prohászka név szerint is említi egyik naplójában (1919. júl. 7.). Az imént említett Passaglia alakja külön említést érdemel. Nemcsak azért, mert kiváló tanár volt és ô is a patrisztikus irányzat képviselôjeként tanítványán, C. Schraderen keresztül az I. vatikáni zsinat egyháztanának létrejöttét készítette elô, hanem azért is, mert közéleti szereplése miatt el kellett hagynia Jézus Társaságát. Amikor ugyanis 1858-ban az Itália unita megalakult és az Egyházi Állam tovább ragaszkodott földi hatalmához, jezsuita létére kemény hangon bírálta a pápát és politikáját. A ,,front betörésekhez'' hasonlítható szellemi áramlásokat Prohászka éles tekintete azonnal észrevette. Ennek egy fényes bizonyítéka az a naplórészlet, mely 1878. aug. 17-én tartott ,,tudori koronázás szertartását'' rögzíti, vagyis saját filozófiai doktorátusának eseményeit. Másnap visszatér egy megfigyelésre, mely az avatás elnökének, a jezsuita Franzelin bíbornoknak feltűnô rosszkedvével van kapcsolatban: ,,Tegnap azt mondták, fölhôs volt a bíbornok homloka és fösvény a beszéde''. Nos, nem nehéz kitalálni ennek okát: ,,A pápa elrendelte, hogy a peripatikus rendszer elôadassék, s ez a Római Kollégium élét letöri, mert kosnak nézik e rendszereket vívó harcokban''. Jó ezt az éles kritikával megfogalmazott mondatot megjegyeznünk! A húsz éves filozófiai doktor, tehát teljesen tisztán látja, hogy ô annak a Kollégiumnak doktora, mely kosként megy neki az elavult eszméknek. Tudni kell, hogy a római tanító Hivatal akkor szokott nyíltan ,,a peripatetikus rendszer'' elsôbbsége mellé állni, amikor veszélyeztetve látja a tanítás egységét. A Római Kollégium soha sem rokonszenvezett a tomista tanrendszerrel. Ezt tudta az a XIII. Leó is, aki ugyancsak ennek a kollégiumnak volt eminens tanítványa. Mégis jónak látta az Aeterni patris enciklikájával sürgetni a tomizmust, szemben azzal a szabadabb iránnyal, melynek -- mint az imént láttuk -- Prohászka tanárai között is híres képviselôi voltak. Persze, mindig megkülönböztették Szent Tamást és a merev tomizmust. A fiatal apostol Prohászka Ottokár római éveirôl szóló tájékoztatás nem lenne hiteles, ha az önmegszentelése és két doktorátusa témáján kívül hallgatnánk mindarról, amit ezen kívül még tett. Az ,,Apostolus Hungariae'' Magyarország apostola vajon már római tartózkodásakor gondolt-e a papi hivatástól elválaszthatatlan apostoli feladatokra, netán gyakorolta is germanista korában? Volt a Collegium Romanumnak több olyan szabadon választható kezdeményezése, mely lehetôvé tette a kollegisták számára az önképzést. Ezek közé sorolható a magyar szemináriumokból érkezô önképzôköre. ,,Magyar Bölcsészet-irodalmi Társulat'' néven 1869-ben két magyar germanista hívta életre az elsô közösséget, mely azonban rövidesen életképtelennek bizonyult. Új lendület Prohászka Rómába érkezése után következett be. 1875/76 év nyolcadik gyűlésén már nevét ott találjuk a jegyzôkönyvben. Ugyanis ekkor már ,,A magyar bibliafordítás Pázmány koráig'' címmel elôadást tartott, aminek köszönhette, hogy a Kör bizalma jegyzônek választotta meg. Attól kezdve rendszeres elôadója a ,,Szent Imre Körré'' változtatott magyar közösségnek. 1879. aug. 5. Prohászka a jegyzôkönyv szerint már a Kör elnökeként mondja el évzáró beszédét: A kör minden tagja érezze át felelôsségét. 1880. június 22-i jegyzôkönyve szerint ,,Prohászka úr értekezik a Társadalmi válságról''. A bíráló megjegyzése alapján az elôadás tartalmáról is tudunk: a munka és birtokviszony, valamint a gép térhódítása, a tôke uralma, a szabad kereskedés, az uzsora miatt új helyzet állt elô a világgazdaságban. ,,Az emberiség nyomora, erkölcsi, egészségi, jogi, síkon is rendkívüli átalakulások következését rejti magában.'' 1880. júl. 29.: Rögtönzött elôadást tart a Tridenti zsinatról. A jegyzôkönyvek arról is tájékoztatnak, hogy többször költeményeket adott elô. Pl.: Arany Jánostól Az utolsó fôpap című verset, máskor Mindszenty költeményét szavalta. Elôadásai egyre jobban mutatják, hogy mi minden foglalkoztatja: Sajtószabadság. Liberalizmus. 1881. jan. 27-én az egyház és az állam szétválasztásáról tartott elôadást. ,,Ifjú és tetterôs'' jelzôvel illetik elnöküket a Kör tagjai, akik örömmel állapították meg, hogy Prohászka felvette a kapcsolatot a budapesti Magyar Iskola tagjaival és szépen gyarapodott a könyvtáruk is. Az összejöveteleken már húszan vannak. Beszél, lelkesít, szaval, legtöbbször hazafias verseket, pl. Petôfi: A hazáról. Kapcsolatot tart a Szent István Társulat elnökével, felolvastatja ,,Tárkányi úr ôméltóságának levelét'', melyben szó van könyvek küldésérôl. A pestiek adományának híre óriási lelkesedéssel tölti el a Kör elnökét és tagjait. Bár a kis létszám miatt munkájukat a csermelyjelentéktelenségéhez hasonlítja, de ennek kristálytiszta vizébôl késôbb erôs folyam lehet. ,,Hivatásuk: a szenvedô egyháznak harcosokat, a nyomorgó emberiségnek önfeláldozó barátokat kell teremnie''. És mindezt nemcsak szóval hirdette, de már kispapként is tettekkel hitelesítette: 1881. húsvét: ,,Meggyôzôdtem arról a Collegie Austro Hungaricoban (sic!), hogy ott egyetlen egy magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott''. A mondat Csontváry Kosztka Tivadar életrajzi vázlatából való. Ebbôl a rövid néhány szóból tudjuk meg egyáltalában, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott. A tragikus sorsú festôművész épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a ,,láthatatlan szellem meghívottjaként'' egy új, eddig soha nem látott élô perspektívát csináljon, olyat, amilyet még Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy szemtôl szembe láthassa ôt... Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk ,,Prohászka nevű kispap'' még egy tányér levessel is megkínálta... Alighanem soha nem látták késôbb egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása! Néhány héttel késôbb, május 15-én újabb zarándokok kopogtak a Collegium Romanum kapuján. Ezúttal két magyar temerini paraszt kért bebocsátást, mert a Szentföldrôl megérkezvén sehol nem kaptak szállást; sôt a németek az Anima kolostorból kitessékelték ôket éjnek idején, mert magyarok! Ez annyira megrendítette Prohászkát, hogy napokig nem tudott szabadulni tôle: imádkozott, sírt, és naplójába ilyen mondatokat írt: ,,...mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból föláldozni magát e szegényt, zaklatott, szorongatott népért. Mit tehetek érted, magyar nép...'' Mindez szentelése elôtti hónapokban történt. Utal is rá, mert érzi, hogy népéért akkor tud a legtöbbet tenni, ha ,,felszentelt kezei a szeretet és a kegyelem osztogatóivá válnak''. Bármennyire szereti Rómát, épp ennek a két temerini magyar parasztnak esete juttatja eszébe Vörösmarty Szózatát: ,,...Mily igazán énekli Vörösmarty, hogy a magyarnak hazáján kívül nincs helye!'' (23 17--18) ,,Pappá szenteltettem'': 1881. okt. 30. Elérkezett az utolsó esztendô. Egymást követik az események: 1881. aug. 25-én diakónussá szentelik; október 18-án két hetes lelkigyakorlattal készül pappászentelésére. Lelkét, életét, teljesen átadja Jézusnak: ,,Szent akarok lenni, minden áron ... egészen Érte élni''... Okt. 21. ,,Ma délelôtt gyóntam... Most tehát minden rendben!'' Okt. 24. ,,Mindent visszaviszek a szentmisére, mely forrásom lesz mindenre. Ekképp az ima emberének kell lennem.'' És elérkezett a várva-várt nap: Október 30: ,,Pappá szenteltettem.'' A Trinitŕ dei Monti templomban Lenti c. érsek 11 társával felszenteli! Szeretné megállítani az idôt: ,,ne folyjanak a percek, ne múljék az idô... Nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt...'' (23,25) Primíciáját a Róma közelében fekvô Jó Tanács Anyjáról nevezett kegytemplomban mutatta be. Kézvezetôje az a Csáky Károly plébános volt, aki annak idején szeminarista társa volt Esztergomban, és aki várja már haza... Elsô miséjének ünnepére egy emlékkönyvet kapott germanista társaitól. A piros vászonkötésű, fedôlapján arany nyomású album felírással Prohászka legkedvesebb emléke maradt, legtöbbször magával vitte útjaira, virágokat ragasztott lapjai közé. Ez is megtalálható a székesfehérvári hagyatékban. Értéke felbecsülhetetlen a történész számára is, hiszen német, olasz, spanyol, latin, magyarnyelvű versek, idézetek, jókívánságok találhatók bennem melyeket társai és híres professzorai írtak... ,,Éltem legboldogabb napján, barátod Gombássytól'' kezdve Steinhuber bíboroson (57.1), C. Mazzellán (59.1) és Palmierin (64) át Esterházy János magyar verséig annyi szeretet és szellem árad a 128 lapból álló emlékkönyvbôl, hogy érthetô Prohászka meghatódottsága. Az utolsó bejegyzés Franz Mooser professzortól való: ,,Ein Mann, der für eine so hohe Idee ihr Opfer bringt, ist jedesmal auch ein höherer Mensch''. 1882. június: a búcsúzás napjai; nehéz szívvel, de a magyar nép és a magyar egyház iránt érzett apostoli elszántsággal útnak indul. A többhetes körutat nem egyedül, hanem egy bázeli évfolyamtársával együtt teszi. Június 26-án Assisiben a Poverello sírjánál megfogadja, hogy élete végéig a szegények patrónusa lesz. 27-én Loreto, 28-án Milánó szerepel a feljegyzésben. ,,Tirolból a Gotthárdon gyalog mentünk''; élvezettel írja, hogy egy hóvizes folyón térdig érô vízben kellett átgázolniok, mert eltévedtek. ,,Azt kellett volna lefotografirozni!'' Két napig a dissentisi kolostorban pihentek, .s hálából a vesperán az orgonálást vállalja! (A noteszben kotta jelekkel örökít meg egy Mária-éneket). Feldkirchben édesatyja sírját kereste fel. Apja 1879 nyarán halt meg, és nem lehetett betegágya mellett. A család visszaköltözött Nyitrára, itt láthatta özvegy édesanyját, és Irma húgát hét év után 1882 augusztusában. Jellemzô, hogy közben állandóan Róma jut eszébe. Naplójának elsô itthoni bejegyzése aug. 12-bôl való. Ezen a napon háromszor is ír a füzetbe (23,31--32.) Ebbôl kettô Rómát idézi, a harmadikat érdemes megjegyeznünk: ,,Nagy érdektelenség ... a parasztok helyzetérôl beszélgetve egy fiatal ügyvéddel, azt a felvilágosítást vettem búcsúzóul; tudja a fene, mi lesz''. Alig érkezett vissza hazájába és máris szembetalálja magát a közönnyel, melyet képtelen elviselni. Évek telnek el, míg felülkerekedik és hadat üzen a cinizmusnak. 1882. aug. 17-én, délután jelentkezik a királyvárosi plébánosnál, gr. Csáky Károlynál, egykori iskolatársánál és római primíciájának manuduktoránál. Aug. 18.: ,,Ma mise volt az asszisztenciával. Oda gondolok a kedves Germanicumba'' Testben itt van már, de lelke minduntalan Rómát járja... Útkeresés Sion hegyén, 1883--1890 Úgy tűnik, hogy Simor János hercegprímás számára sem volt könnyű eldönteni, milyen feladattal bízza meg fiatal presbiterét. Ma már nem tudjuk kibogozni, hogy mi lehetett az igazi oka annak az egymásnak ellentmondani látszó döntésnek, mely az 1882. júl. 21-i és a szept. 2- i dispozíció megírására késztette a prímást. Az elsôt Rómában kapta kézhez Prohászka, és ennek engedelmeskedve jelentkezett egykori szeminarista társának, gr. Csáky Károlynak plébániáján aug. 17-én, Esztergomban. Ha végigolvassuk Prohászka aug. 18. és szept. 1. között írt naplóit, meggyôzôdhetünk arról, hogy a tôle szokásos lelkiismeretességgel teljesen átadta magát a lelkipásztorkodásnak. Éppen ezért váratlanul érte, hogy csupán 15 napig tartott ez a pasztorációs megbízatás. Szept. 10-én mindössze egy mondattal érinti fôpásztorának új döntését: ,,Itt vagyok az esztergomi szemináriumban''. Jellemzô fegyelmezett magatartására, hogy egyetlen szóval sem érinti a váratlan dispozíciót, nem kérdez, nem vár magyarázatot. A summa cum laude kvalifikált doktort nem a filozófia és nem a teológia egyik tantárgyának oktatásával bízta meg Simor érsek, hanem a kisszeminárium gimnazistáinak görög-latin tanításával! A kérdôjelek azért is jogosak, mert a jó emberismerô prímás nagyra értékelte Prohászkát, és tisztában volt azzal, hogy kit hívott be a szemináriumba. Ezt maguk az aulisták jegyezték fel, amikor ugyanis hosszabb beszélgetést folytatott vele, távoztakor ezt mondta Csernoch Jánosnak, a késôbbi esztergomi érseknek: Meglátjátok, ebbôl a fiatal emberbôl nagy ember lesz! (25,32) Ami a külsô keretet illeti; érdemes megjegyezni néhány évszámot. 1882. szept. 2. -- kisszemináriumi tanárság; 1884. aug. 26. -- kinevezik a morális és a pasztorális tanszékére; 1888. júl. 10. -- dogmaprofesszor; 1891 ôszétôl a szeminárium lelkivezetôje és gyóntatója. Tehát tíz esztendônek kellett eltelni ahhoz, hogy most már hivatalosan, a kinevezés által biztosított felhatalmazás és tekintély alapján is hozzákezdhessen a papnevelés várva várt reformjához. Jó hangsúlyozni, hogy Prohászka mindvégig igyekszik tárgyilagos lenni, és örül minden jó és szép kezdeményezésnek, észreveszi a pozitívumokat. De tény, hogy a római kollégium mércéjével mért mindent, és ezért óriási szakadékot látott a római eszmény és az esztergomi, hazai valóság között. Néhány hónap múlva hosszan töpreng és keresi a bajok gyökerét. Pontos diagnózist készít: ,,Itt nincs silentium, ami elkerülhetetlenül szükséges... Lectio spirituális nincs. Rózsafüzér egyszer szombaton. Gyónás és áldozat igen ritka... Aszketikus műveltség nincs, honnan is? A példa nem indítja, mert nincs''. Amerre néz, szellemtelen lapályt talál. ,,Életerô, kiható lendület hiányzik, minden ellapul. Ami szent, az oly íztelen és oktalan dolog lesz, hogy az ember beleun.'' Ha most mást nem tehet, legalább saját lelkét erôsítse (1883. ápr. 29.) Rá egy hétre már így fogalmaz: ,,Isten akar valamit tôlem, bár tudnám, hogy mit''. Mindenre kész: ,,paratum cor meum!'' A helyzet lényegét tekintve akkor sem változott, amikor a bíboros érsek a kisszemináriumból áthelyezte a nagyszemináriumba, hogy ott az egyik legfontosabb tantárgyat, az erkölcstant tanítsa. Ez még nem tette lehetôvé, hogy beleszólhasson a kispapok lelkiéletének formálásába. Ezért fakad ki: ,,nem ez az, amire lelked hivatva van''. Úgy érzi magát, mint akiben játékot űz a mély vágy a célját elérni nem tudó ténnyel (1884. okt. 31.). Bár még nem nevezték ki a szeminaristák spirituálisának, egyre többen keresték fel szobájában, és többen gyóntak is nála. Naplójában visszatérô téma lesz ezentúl a fiatal klerikusok lelki erôsítése. A jeremiádok helyett egyre inkább a pozitív feladatok vállalása szerepel a feljegyzések között az ,,ahogy lehet'' szellemében. ,,Ma ismét egy értelmes intést vettem arra nézve, miképp kell a fiatal kedélyekkel bánnom. Sok nehézségekkel küszködnek ezen kifejletlen fiatal lelkek (...) Mit akarok én rájok nyomni: nem mást, mint ôket szeretô, nemes és lelkes ember képét (1885. máj. 24.). Órákat imádkozik értük, és szeretné alkalmassá tenni magát; hogy igazi támaszuk lehessen. Nagy meglátások, ,,titáni erôk'' és gyakori zuhanások, elkeseredések váltják egymást még Róma után hat évvel is. ,,Ismét egy keserves nap!'' Többször találunk feljegyzéseiben megrendítô mondatokat: ,,Ó, mi sokszor sírtam kápolnánkban este! Hogyne sírnék (...) (1889. júl. 25.) Szeretné minden klerikusát megtanítani imádkozni: ,,Magyarországban nincs élet, mert keveset imádkoznak'' (jún. 17.). És addig nem lesz változás, míg nem utálják a bűnt. Exerciciumokat ajánl papjainknak. Ó, szegény papok, mennyit kell értük imádkoznunk'' (aug. 1.). Az adoráló ,,Lelkem és szívem forrása az Oltáriszentség''. Milyen lehetôségek nyílnak a szemináriumba disponált fiatal teológiai tanár számára? Erre a kérdésre Prohászka késedelem nélkül ezt a választ adta: ,,Szent pap! Uram, az akarok lenni, a szó teljes értelmében'' (1883. júl. 7.). Vagyis mindazt, amit Rómában elkezdett a ,,küzdve érted, bírva téged'' szellemében, töretlen szándékkal és lelkesedéssel itt is folytatni akarja. Ezen a téren tehát nincs semmi változás! Az eddigiekbôl világosan látható, hogy Prohászka számára egyetlen út maradt: folytatni az önmegszentelés (,,istenülés'') elkezdett útját. Hiszen nem tudott és nem akart elszürkülni, ugyanakkor nem valósíthatta meg a jezsuiták rendjébe való belépésének tervét sem. Így elemi erôvel adta át magát az Úr Jézusnak, hogy egyre nehezebben elviselhetô magányát az ô barátságában oldja fel. Ha választ akarunk találni a késôbbi spirituálisi tevékenységének és egész életét átható adorációs lelkiségének titkára, akkor ide az esztergomi szeminárium kápolnájába kell betérnünk, és megfigyelnünk azt a támaszkodás nélkül, órák hosszat adoráló fiatal papot, akit Prohászka Ottokárnak hívnak. A naplókban feltűnôen sokszor találkozunk olyan intim beszélgetéssel, mely nem más, mint párbeszéd az Úr Jézus és Prohászka között. Ezek ôszintesége vallomásszámba megy. Kezdetben gyakori a ,,mit tegyek'' féle kérdés. A válasz soha nem marad el, sôt a Szentlélek egyértelműen tudatja vele a feladatokat! ,,Mit tegyek? -- Ó, dolgozzál! -- Miképp Jézusom? -- Biztosan és bátran! -- De fogy a szellem. -- Fiam, ott a szentmise! -- De lehangolt vagyok vagy törpe szellemem. -- Fiam, de ott az erô és kincsek tára. -- De soká kell várnom. -- Fiam, hiszen sietsz. -- De mit tegyek? -- Fiam emlékezzél meg, hol voltál hét évig, mit várnak tôled, scimus quia simus origine nati! -- Nem vagyok-e büszke? -- Légy méltóságod érzetében! -- Nem vagyok-e törpe? Ne fogjon rajtad üres gondolat és szó'' (1882. okt. 29.). Azért adorál naponta többször és hosszan, mert az Oltáriszentségbôl merít erôt, belsô erôt, mely hathatósabban működik minden földi, külsô erônél, hatalmi tényezônél. Azt ugyanis Prohászka nagyon jól látja, hogy emberekre, különösen papokra, szeminaristákra hatni csak az tud, akibôl isteni erô árad. Hiába ölt magára valaki prelátusi, püspöki vagy akár bíborosi talárt, a stallum tekintélye önmagában nem elegendô az apostolkodáshoz. Ahhoz átistenült karakter kell, melybôl krisztusi kegyelem és tôsgyökeres, erôteljes, való igaz, félreérthetetlen természetesség árad! (1888. ápr. 2.) A kettô együtt -- vagyis a gratia supponit et perficit naturam érvényesülése -- a leghathatósabb apostoli erô. Ez Prohászka Ottokár lenyűgözô karakterének titka, apostoli sikereinek záloga. ,,El vagyok szánva még a vasba is harapni s valamennyi fogamat benne hagyni s teljesen célra vezetni föltételeimet Isten segítségével...'' -- ,,Uram, látod, csupa seb vagyok'' (1890. júl. 7. és 1891. aug. 8.). Az a Prohászka, aki 1884-ben csak ,,törpe cserjéket'' látott lelkében, 1890 nyarán már pálmaként áll egymagában a cserjék között: ,,Ugye nehéz kórók közt pálmának lenni? Valóban nehéz. Csak az istenes férfiú teheti!'' (1890. júl. 3.) Prohászka Ottokár még csupán 30 éves, és egyre magasabbra hág a misztika meredek útjain: ,,Ó, végtelen szeretet, jöjj, eméssz föl engem. Az Úr Jézus kitépi szívemet mellembôl (...), Minden porcikám az Istené'' És mindez az Eucharisztia jelenlétében tör felszínre lelkébôl, mert ,,Jézus az Oltáriszentségben régi szerelmem legédesebb tárgya'' (1886. febr. 25.). ,,Édes Jézusom, ismét veled vagyok egymagamban, közel vagy hozzám. (...) Én mindig szerettelek, de ha Oltáriszentség nem volna, nagyon, nagyon félnék tôled... így azonban nem!'' (1888. aug. 1.) * * * Bizonyára meggyôzôdhettünk arról, hogy Prohászka a legjobb utat választotta, amikor szemináriumi tanárságának éveit az önmegszentelés, a befelé fordulás, az aszkézis és a misztika felé irányította. Ez a közel tíz esztendô alapja, feltétele és fedezete volt mindannak, ami ezután következett. Nem véletlenül érezte: ,,millió lélek vár rám'' (1890. júl. 2.). A spirituális és a dogmaprofesszor 1890. nov. 27-én Prohászka német levelet írt a római kollégium rektorának, mely tele van örömmel, boldogsággal: ,,Simor hercegprímás tíz évnyi várakozás után az új tanév kezdetén spirituálissá nevezett ki, és most szabad kezet adott nekem ...Most én is spirituális vagyok: 166 klerikussal foglalkozom; 86 teológussal, a többiek gimnazisták. -- A folyosókon sokszor tartunk szilenciumot; esténként a teológusoknak megadom a punktákat, azután tízperces lelkiismeret-vizsgálat következik. Reggelenként fél hatkor fél órás elmélkedés, utána szentmise. Lelkiolvasmány ebéd és vacsora elôtt egy negyedóráig. A klerikusok nagyon ragaszkodnak hozzám, és nyíltan, ôszintén beszélgetnek velem; ez a magyar jellem alapvetô tulajdonsága. Teológusaim minden intézkedéssel meg vannak elégedve; azt mondják: e három hónap alatt többet haladtak, mint eddig 2--3 év folyamán. Én tehát tökéletesen elégedett vagyok. Minden azon múlik, hogy kiváló teológusokat tudunk-e kiképezni?...'' Ebben a levélben lényegét tekintve zseniális tömörséggel össze van foglalva mindaz, amire tíz éven keresztül készült, és amit 15 éven át gyakorolt. Az említett punktákat is oly mélységgel és lendülettel tartotta, hogy ebbôl született meg Prohászka mindmáig legtöbbet olvasott könyve: Elmélkedések az Evangéliumról. Esztergomban töltött 22 esztendejének minden napján, sôt minden órájában a kispapok számára legnagyobb hatással a személyisége volt. Tehát nem úgy volt spirituális, mint ahogy a többi szemináriumban ezt az ,,állást'' illik betölteni. Nem volt két vagy több Prohászka: nem vált ketté számukra a lelkiatya, a professzor, a tudós, az író Prohászka az imádkozó, adoráló, misézô Prohászkától. Ez az egy gyökérbôl faragott eredeti személyiség meghódította kispapjait. Például lehetetlen nem észrevenniük, hogy azok a várva várt dogmatika órák lényegében azonosak az esti punkták vagy a vasárnapi exhortációk lelkiségével. Ennek a nehezen megfogható egységnek, karakterébôl áradó harmóniának központjában az Eucharistia állt. Ez gyakorolta tanítványaira a legnagyobb hatást.'' Velünk végezte szentmise után a hálaadást. Áhítata magával ragadott minket is. Minden csütörtök este a lefekvés után egy órát adorált, s mi boldogan szöktünk be a kápolnába, hogy a hátsó padokból lássuk, amint a Tabernákulumra szegezett átszellemült arccal imádásba merült'' -- mondja egy szeminaristája, Shvoy Lajos. A teológusok mindenben utánozni akarták: járásban, testtartásban, önfegyelemben, a kemény hideg elviselésében; állandóan figyelték spirituálisuk minden tettét reggeltôl estig. A kispapok egyre jobban érezték, hogy valaki nagyon szívén viseli életük alakulását. Kezdett kialakulni a közösségi szellem, az összetartozás tudata. Nem ok nélkül írja egyikük: ,,az elkényeztetésig jól éreztük magunkat''. Az összetartozás tudatát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kispapok ismerték Prohászka minden írását, könyvét, cikkét akár a Magyar Sionban jelentek meg azok, akár az esztergomi nyomdából kerültek ki a könyvesboltokba. ,,A teológián az ô dogmatika órája volt a legnagyobb élmény! Épp ebben az idôben írta az Ég és Föld című könyvét, és óráin az Istenrôl, a Teremtôrôl magyarázott. Csodálatos világ tárult fel lelkünk elôtt...'' (Shvoy). Íme a bámulatra méltó szintézis! A szeminaristák nem tudták, hogy a dogmaórán a pap vagy a természettudományban is otthonosan filozofáló író szólal-e meg a spirituálisukban. Lelki problémáját feltárni akaró gyónója úgy keresi fel mint spirituálisát, és közben a választ Marxnak Das Kapitalját elemzô szociológustól kapja... Ne csodálkozzunk, ha a szó igazi értelmében tűzbe mentek volna érte tanítványai, akik a Mestert látták benne, és követték mindenhová, még a saját liberális felfogású rektoruk ellen vívott szellemi, sôt politikai harcában is. Mikor ugyanis egyértelművé vált, hogy Roszivál rektor -- vagyis a szeminárium legfôbb elöljárója -- a katolikus egyházat, sôt hitelveit is gúzsba kötô liberális pártnak képviselôjelöltje akar lenni, Prohászka nyílt sisakkal ország- világ elôtt hadat üzen ellene. És teszi ezt annak ellenére, hogy a hierarchia nagyobb része, Vaszary hercegprímással az élen a liberális kormányzattal kész kompromisszumot kötni. Ezzel az ún. kultúrharc magyar változatának új fejezete kezdôdött. Prohászka, mint Isten és Róma lovagja (önmagát nevezte így!) kirohant az esztergomi ,,várból'' és az alakulóban lévô keresztény elveket valló Néppárt képviselôjeként írásban, szóban, kortes beszédeiben harcolt a magyarság ôsi, keresztény értékeiért. Amikor a szeminaristák átlátták, hogy Roszivál kanonok az ô rajongva tisztelt spirituálisuk ellenlábasa, egy emberként élô pajzsot alkottak, és nyíltan megtagadták az engedelmességet a rektornak. Maga Vaszary prímás elmarasztalva Prohászkát, vidékre akarta áthelyezni. Erre -- a magyar egyháztörténelemben elôször -- az egész szeminárium sztrájkba lépett, senki nem ment az elôadásokra. A botrány oly méreteket öltött, hogy a hercegprímás jobbnak látta Prohászka helyett a rektort leváltani. Tény, hogy a kispapok bátor, megalkuvást nem tűrô kiállása nélkül Prohászka maradt volna alul. Valóságos ostromállapot volt ez, melynek a tétje óriási volt: vagy sikerül megvédeniük spirituálisukat, vagy mindenki elhagyja a szemináriumot. (Az ,,ostromállapot'' kifejezést maguk a kispapok használták Shvoy Lajos szemtanú beszámolója szerint). 22 évi esztergomi tartózkodás után Prohászka megpályázta és elnyerte a budapesti Pázmány Péter Egyetem hittudományi karán a dogmatika tanszékét. 1904. ápr. 5-én búcsúztatták spirituálisukat és mesterüket a szeminaristák. Búcsúbeszédében a legelgondolkoztatóbb mondat így hangzott: ,,Tudjátok, hogy amikor én dolgoztam, az Isten dolgozott Bennetek!'' Késôbb, különösen az index-ügy éveiben, többször felmerült a kérdés: nem lett volna jobb spirituálisként Esztergomban maradni, mint Székesfehérvárt püspöknek lenni? A valóságot inkább így kellene megközelíteni: ahhoz, hogy ilyen püspökké váljék, bizonyára elôbb spirituálisnak kellett lennie Esztergomban! ======================================================================== Szabó Ferenc S. J.: Prohászka Ottokár püspök, az ország apostola (1905- -1927) Prohászka az ország apostola Prohászka Ottokár, az esztergomi teológiai tanár és spirituális pályája magasra ívelt már, amikor 1905-ben kinevezték székesfehérvári püspöknek. A Magyar Sion és a Katholikus Szemle cikkeibôl a papság és az értelmiség már jól ismerte Petheô=Prohászka nevét. Megjelent három önálló munkája: a Föld és ég, a Diadalmas világnézet (a Magyar Sion cikkei), és az Elmélkedések az evangéliumról (e könyve lényegében az esztergomi kispapoknak tartott elmélkedési pontokból született meg). Elôadásaiból, konferenciabeszédeibôl is egyre ismertebbé vált a lánglelkű szónok; a katolikus nagygyűlések közönségét szinte felgyújtotta tüzes beszédeivel. Ô maga jegyezte fel saját szónoklatairól (1919. nov. 8): ,,...Kidolgozom a javát, be is tanulom, de nem kötöm magam hozzá. A szónoki léleknek az aktusban kell produktívnak, termelônek lenni, s szónokolni nem annyit tesz, mint szónoklatokat írni. A szónoklat a szó- akcióban van. De jó elôkészület, jó anyag és anyagkezelô tudás kell hozzá; azután pedig a szónoki érzéket s lelket szabadjára kell bocsátani; alakítson, teremtsen, szórjon tűzet s szórja magát. Bangha Béla jezsuita, a kortárs szónok, megemlékezve a hitszónokról, többek között azt jegyezte meg, hogy ,,az akaratra hatás művészetében'' páratlan volt Prohászka: ,,művészlelke minden témát széppé avatott'', ,,Nála nemcsak a szó beszélt, hanem az alak is, a hang is, az arc, a szem, a kéz, a testtartás.'' Az akaratra hatás eszközei közül Bangha kettôt emelt ki: az etikai esztéticizmust és az optimizmust. ,,Prohászkánál az akaratra hatás fô eszköze a szépség motívuma volt; [...] ez szép, ez nemes, ez felemelô, ez fönséges, tehát tedd -- ez volt rábeszélô-művészetének vezérmotívuma. Hogy így volt, összefüggött a maga költôi természetével.'' A másik jellegzetesség: derűs, bizakodó optimizmusa. Itt azonban megjegyzem, Banghától eltérôen: a férfi Prohászka reálistább lett: saját maga is bírálta kicsit naiv, ,,vézna optimizmusát''. Példa erre 1919. júl. 28-i naplójegyzete: ,,Sokszor úgy érzem, hogy, kicsinyes volt életem s kevés plasztikus erô dolgozott bennem; nem mondom, a problémák megértésében s komoly felfogásában, melyeknek fejtegetésére magyarországi viszonyok közt elég munkát szenteltem, de inkább saját karakterem s a gyakorlati élet akcióját véve. Úgy látom, föl-föltűnik naplómban az a hajlam, hogy ezt kipótoljam, hogy a körülöttem való életnek domborművi, plasztikus alakot adjak s levegôt emlékeim képei köré -- azáltal, hogy azokat ne vézna optimizmusba, hanem emberi érzések, hajlamok, érdekek atmoszférájába állítsam...'' Nem lesz kiábrándult, csak realistább, jobban megismerve az emberi valóságot. Minden bizonnyal az elsô világháború rettenete, embertelensége is hozzájárul ehhez (vö. 1916. ápr. 15-i naplójegyzet). De érdekes korábbi reakciója is Gerely József pap, szerkesztô, író kritikájára. 1914. jan. 28: ,,Gerely Józseffel egyszer kétszer voltam vacsorán. Hazamenet elmondta nekem, hogy mi tűnik föl a ,,Diadalmas Világnézetben''. Az, hogy írójának nem voltak szenvedélyes problémái; a hit ütközéseit átélhette, de az élet, a vér, a társadalom nem ütközött benne; e részben elzárt öbölben élt. Kitűnô kritika -- fűzi hozzá. Prohászka -- , melyet én két kézzel aláírok; s okos, mélybe ható kritika. Úgy van; én tapsolom meg. Az élet nem ütközött bennem. A szemináriumi élet az én öblöm volt, de nem nyílt tengerem. S ezt Gerely kiérezte. Neki tán más tapasztalatai voltak.[...] Majd Prohászka tovább morfondírozva, megjegyzi, hogy talán mégis jobb, ha olyan papokat kapunk, mert a hívek is ilyeneket akarnak, ,,akiket a problémák erkölcsileg meg nem viseltek, s a kódex szerint kifogástalanok'', akikre föltekinthetnek... Késôbb Prohászka még bôvebben foglalkozik neveltetésével, a Collegium Germanicumban kapott szellemiséggel: ,,Magamat véve azt látom, hogy bele lettem állítva az örök célba a kevés változatot ismerô s az életet szűk mederbe szorító aszketizmus receptje szerint''. Okolja neveltetését, amely túlságosan egyoldalúan hangoztatta az aszketikus alapokat. Ugyanakkor hozzáfűzi: nagyon hálás mindazért, amit a Collegium Germanicumban kapott. (1919. júl. 17-es hosszú naplójegyzet: lásd a szövegválogatásban ezt és a Collegium Germanicumról írt visszaemlékezés részleteit. ) Székesfehérvári püspök Alighogy I. Ferenc József (a kar egyhangú jelölése alapján) 1904 telén kinevezte Prohászkát a pesti egyetemre a dogmatika nyilvános rendes tanárának, neve a püspökjelöltek között szerepelt, minthogy három püspöki szék megüresedett. Az addigi fehérvári püspök, Városy Gyula kalocsai érsek lett, Prohászka Ottokárt pedig a király a székesfehérvári egyházmegye püspökévé nevezte ki. 1905. december 24-én X. Pius a Szixtusi kápolnában három magyar püspököt szentelt Prohászkával együtt gróf Zichy Gyulát és Balázs Lajost. Ismerjük Ottokár püspök jelmondatát: ,,Dum spiro, spero'' -- Míg élek, remélek. Az alázatos pap nem vágyott fôpapi méltóságra. (Azóta -- a II. vatikáni zsinat szellemében, amelynek elôfutára volt -- szolgálatról beszélünk. ,,Szegény és szolgáló egyház'' az eszményünk!) 1913-ban ezt jegyzi fel az esztergomi spirituálisi működésérôl: -- az ô szellemiségétôl átitatott Regnum Marianum papjait dicsérve, és hálát adva értük: ,,...Kaptam és adtam! Tán tovább kellett volna ottmaradnom? Tán végleg ottmaradnom?''(1913. nov. 4) Elsô fôpásztori beszédében így fogalmazza meg programját: ,,Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításában, a szenvedélyek lázától elgyötört bűnösök megtérítésén. Mindezt Jézus nevében. Jézus erejével.'' Prohászka mint püspök is elsôsorban lelkipásztor volt. ,,Az 1906. január 21-én beiktatott új püspök tovább folytatta országos méretű missziós tevékenységét, székvárosában is lelkigyakorlatokat, konferenciabeszédeket tartott, s így kezdetben minden jel arra mutatott., hogy Prohászka az oly sokszor visszasóvárgott Esztergom után Székesfehérvárott új otthonra talált. De 1912. május 15-i dátummal már ezeket a kissé ingerült hangú sorokat olvashatjuk naplójában: 'A lelkigyakorlatokra nézve azt az utasítást adtam papjaimnak, hogy menjenek a szerzetházakba lelkigyakorlatot tartani, mert ott most nem tartok. Hát hiszen van nekem e részben sok tapasztalatom.' Úgy érzi, hogy sem hívei, sem papjai nem értik meg. Ismételten felteszi magának naplóiban azt a kérdést, hogy vajon nem lett volna jobb, ha nem vállalja a fôpásztori megbízatást.'' (Fényi Ottó) Bár nem kedvelte az adminisztrációt, gondja volt arra, hogy az aulában minden az elôírásoknak megfeleljen; ügyelt a papképzésre, végezte a bérmálásokat, papjaival kapcsolatot tartott. Országos tevékenysége sok idejét elvette, de nem állja meg a helyét az a mendemonda, hogy elhanyagolta egyházmegyéje ügyeit. Pásztorlevelei (ÖM9: Világosság a sötétségben) arról tanúskodnak, hogy figyelt a kor követelményeire -- ,,az idôk jeleire'' -- és hívei igényeire. Sokat gyóntatott, prédikált székvárosában is. Például a férfiaknak tartott egyik konferenciabeszéd-sorozatának hatására ,,az intelligens gyónók'' száma hétrôl ötszázra emelkedett. Ugyanakkor folytatta Budapesten az egyetemi konferenciákat, a nôi lelkigyakorlatokat, a. katolikus nagygyűlési beszédeket; szerte az országban sok ünnepi beszédet mondott, a vidéki városokat is felkereste. Schütz megjegyzi, hogy ,,csak 1909 tavaszán nyolc városban tartott tizenhárom lelkigyakorlatot, több mint száz elôadással.'' Emellett folytatta írói tevékenységét. Különösen is figyelemre méltók 1906 és 1910 közötti tanulmányai, amint ezt naplójegyzetei, még kiadatlan jegyzetei, a Modern Katolicizmus c. kis könyve (1907), és fôleg akadémiai székfoglalójának bôséges fogalmazványa, illetve annak nyomtatott szövege, Az intellektualizmus túlhajtásai ezt jelzik. Prohászka modern katolicizmusa Másutt bôvebben megmutattam, hogy Prohászka Ottokár modern volt, de nem modernista a szó olyan értelmében, ahogy azt X. Pius pápa 1907- ben elítélte. (Lásd Prohászka ébresztése, Budapest 1996, 73--175; itt szólok az indexre tételrôl is.) Most csak röviden foglalom össze ezt a témát. A század elején kidolgozott Modern Katolicizmus, amely 1911-ben indexre került a székfoglalóval és egy karácsonyi cikkel (e három írást egy kötetben kiadta Frenyó Zoltán: Prohászka Ottokár, Élô kereszténység, Kairosz 1998), jó fél évszázaddal megelôzte a II. vatikáni zsinatot nyitottságával, korszerűsödést és reformokat sürgetô beállítottságával. ,,Értsük meg tehát a helyzetet -- írja a modern apostol -- s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelô belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítve azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket az egyház és a kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk ôserejével s melegével.'' (Koncz, 135--136.) Prohászka tehát, miként Teilhard de Chardin, a hit vidám merészségével néz szembe a modernség kihívásaival, keresi a párbeszédet az egyház és a kultúra között. Felfedezi, hogy minden fejlôdik, hogy a történetiség minden tudományágba -- a teológiába is -- behatol; szembe kell nézni nemcsak a fejlôdéselmélettel (darwinizmus), hanem még a dogmafejlôdéssel is, amelyet ugyancsak feszegetnek a modernista vitákban. Így a bergsonista filozófus, Edouard Le Roy, aki a modernista viták középpontjában áll Dogme et critique című könyvében (1907) összegyűjtött cikkeivel, amelyeket majd Prohászka bôven felhasznál székfoglalója kidolgozásakor. Prohászka a Modern Katolicizmusban is, miként korábban önálló műveiben (Isten és Föld, Föld és ég) élénken érdeklôdik a modern természettudomány, fôleg a geológia és paleontológia, a teremtés és evolúció problémái iránt (ez is rokonítja Teilhard-ral). Állandóan hangsúlyozza, hogy nem szabad szembeállítani a vallást a tudománnyal; hiszen Isten a kialakító elveket az anyagba fektette, a dolgok, a növények, az állatok tevékenységét ô tartja fenn örök, végtelen akciójával. ,,Isten a világban dolgozik s remekel arányokban s harmóniában. A világfejlôdést Isten a teremtô okság révén lendíti elôre, nem nyúl bele kívülrôl'' a történések folyamatába, hanem a másodlagos okokon keresztül hat; vallja a keresztény (tomista) filozófia is. Prohászka kezdi alkalmazni a múlt században kidolgozott protestáns bibliaértelmezés pozitívumait, tehát túlhalad a betű szerinti értelmezésen, amikor ezen belül pl. a hatnapos teremtéstörténetet, ezen belül az asszony teremtését értelmezi. Mivel a modernista veszély miatt a hivatalos egyház (X. Pius és a Bibliabizottság) a betű szerinti értelmezést sürgette, Prohászkának is, miként számos neves katolikus exegétának és teológusnak, nehézségei voltak a tanítóhivatallal. Indexre tételének egyik oka éppen modern szentírás-magyarázata volt, amelyet ma már elfogad a hivatalos egyház. Ma azt valljuk, hogy a Bibliában az egyes irodalmi műfajok figyelembe vételével kell kibogozni az értelmet, tehát azt a vallási igazságot, amelyet a Szentlélek közölni akar velünk, a kor nyelvét és kultúráját felhasználó szent író szándéka szerint. Tartózkodnunk kell minden konkordizmustól, vagyis a Szentírás betű szerinti értelme és a tudomány jelenlegi állása közötti egyeztetéstôl. Amint azt a Galilei-esetet kivizsgáló bizottság eredményeit összegezô II. János Pál tömören összefoglalta a korabeli Baronius bíborost idézve: ,,A Szentlélek nem azt akarja közölni velünk, hogy hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan jutunk az égbe.'' Vagyis a Biblia nem természettudományos ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó vallási igazságokat egy adott kor kultúrájához, színvonalához stb. alkalmazkodva. Ezt jól látta Prohászka. A XIII. Leó szellemiségét képviselô, szociális kereszténységet valló Prohászka sürgeti az egyház reformjait is, úgy ahogy azt majd a Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúció teszi, amikor megkülönböztetve az egyház isteni és emberi arcát, a bűnbánatot, az állandó megújulást követeli (8. pont). Át kell hidalni a klérus-laikus világ közti szakadékot, le kell dönteni a válaszfalakat, hiszen mindnyájan testvérek vagyunk; a világiak ne érezzék, hogy másodrendű katolikusnak tartják ôket; a papságot az evangéliumi szellem lelkesítse, a cölibátus tartalma legyen az apostoli lelkület; a papnövendékeket alaposan ki kell képezni, a liturgiába -- a misét kivéve -- be kell vezetni a népnyelvet stb. Mindezt Prohászka megismétli majd 1919. júl. 7-i hosszú naplójegyzetében (lásd szövegválogatásunkat). Az 1911-es index Már említettem, hogy Prohászka három írása a tiltott könyvek jegyzékére került. A püspököt úgy érte a hír, mint derült égbôl a villámcsapás, bár korábban már megfenyegette a liberális Samassa érsek, hogy indexre téteti, és voltak rosszindulatú bírálói. Modern nézeteit szellemi modernistának tekintették. Olyan volt a modernista válság miatti szellemi légkör, hogy Európában több -- az igaz hithez ôszintén ragaszkodó -- tudóst szintén gyanúsítottak, miként Prohászkát. Igaz, az értelmi/fogalmi megismerés, egy bizonyos racionalizmus (intellektualizmus erôs kritikájával, illetve az intuíció, az átélés, a tapasztalat egyoldalú hangsúlyozásával felkeltette bizonyos skolasztikusok gyanúját is. Ezek Prohászka ismeretelméletében a kanti agnoszticizmus nyomait vélték felfedezni (amire Prohászka néha pontatlan fogalmazásával okot is adott), bár valójában nem értették meg a püspök ,,egzisztencialista'' és misztikus beállítottságát, kritikája jogosultságát. Igazában merész szociális nézetei ,,sokkolták'' a feudális egyházi és világi fôurakat. Pedig csak XIII. Leó Rerum novarumának szociális elveit hirdette következetesen, hogy alálássa a talajt a terjedô szociáldemokrácia és a marxizmus alatt. Már a XIX. század végén, 100 évvel ezelôtt -- húsz évvel Lenin elôtt! -- a vörös forradalom víziója állt prófétai szeme elôtt: ha a szükséges reformok végrehajtásában késedelmesek vagyunk, jön a forradalmi felfordulás. (Vö. 11,65--66) A világháború alatti földreform-javaslatát nem fogadták lelkesedéssel a feudális urak; ô maga püspöki birtokain kísérletezett az örökbérlet-rendszer megvalósításával. Prohászkát az indexre tétel ugyan súlyosan megsebezte, de alávetette magát a Szent Officium döntésének. Az Intellektualizmus túlhajtásai c. indexre tett akadémiai székfoglalóra reflektálva 1911 májusi hosszú jegyzetében ezeket mondja: ,,... Elhiszem s beismerem, hogy van abban a füzetben sok egyoldalú megjegyzés; több mondat, melyet kár volt olyan élesen kifejezni, s kellett is volna félreértések elkerülése végett másképp fogalmazni. No, dehát ťin Ecclesia catholica loquebatur et ideo catholice intelligebaturŤ. Szent Ágoston Aranyszájú Szent Jánosról való szava szerint, félni nem tudtam; eszem ágába se jött, hogy itt baj lehet; dehát lett. -- Én megtettem, amit meg kellett tennem, alávetettem magamat''. 1913 ôszén Rómában járt. Összefoglalva útját többek között megjegyzi: ,,A pápa fogadott; én megmondtam neki, hogy fájlalom az index-esetet; de nagyon kérem, hogy tudassák az emberrel elôbb, ha van kifogásuk...'' És a jegyzet végén: ,,...Hazajöttem; Rómában tiszteltem a pápát; hazahoztam Itáliából sértetlenül hitemet s szeretetemet.'' (1913. okt. 15.) Késôbb, nov. 22-én még visszatér az index-esetre és megjegyzi; ,,az index-história után valahogy idegenül érzem magam az egyházban, idegenül, mint ki nem tartozom az egyházat képviselô s inkább a formalitások tógáiban feszelgô emberekhez, akik az akták és trakták közt nem törôdnek sokat a világ problémáival [...]. De meg azért is érzem magam idegenül, mert nem lehet biztonságosan és barátságosan dolgoznom, s azt kell hinnem, hogy félreértések hínárjába kerülök...'' Egy évvel az index után, a Katholikus Szemle 1912-es évfolyamában (15, 263kk) Prohászka alapos ismertetést és kritikát írt Dr. Anton Ghisler churi szemináriumi tanár modernizmust tárgyaló művérôl. Azért figyelemre méltó ez a már idézett tanulmány, mert világosan megmutatja, miként vélekedett Prohászka a modernizmusról, mit nem fogadott el az integrizmus felé hajló teológustól. A mű II. részének (ez szól a tulajdonképpeni modernizmusról) elemzéséhez fogva ezeket írja Prohászka: ,,Manapság a zavaros fejű lelkek mindenütt modernizmust látnak; van már modernizmus a művészetben, sôt van a stílusban is. Vannak, kik modernizmust látnak abban, ha a modern haladás vívmányait elismerjük, ha a papságot egyetemeken képeztetni akarjuk, ha a világi papság színvonalát emelni iparkodunk; dehát mindez a hozzá nem értôk modernizmusa; a tulajdonképpeni modernizmus pedig egy új, filozófiai s teológiai rendszer, mely a dogmát megtöri. Ennek a tulajdonképpeni modernizmusnak két alapelve van, az egyik az agnoszticizmus, vagyis az a tan, hogy Istent s a szellemi világot tulajdonképpen föl nem ismerhetjük; a másik az immanencia teológiája, mely az emberbôl eredezteti s az emberre korlátozza a vallási érzést, a lelki életet s célokat, s külrôl jövô, vagyis Istentôl adott kinyilatkoztatást el nem ismer'' (15, 270). Prohászka ezután -- Ghisler nyomán -- megmagyarázza a két alapelvet, ismertetve a modern filozófia és teológia fontosabb tételeit. A kanti ismeretelméleti agnoszticizmus érvényesítése a vallásbölcseletben és a teodíceában (pl. az értelem útjai Istenhez, istenbizonyítás), az érzelmek és az átélés túlzott hangsúlyozása, a szimbolikus megismerés túlértékelése, a fogalmi ismeret kárára; az intuíció és nem az okoskodó ész jogainak követése stb. Mindezek a tételek Prohászkát is igen érdeklik, hiszen Az intellektualizmus túlhajtásai című akadémiai székfoglalója indexre került. Ezekben az években, bizonyos támadásokra válaszolva, meg kellett védenie ,,filozófiáját''. Kétségtelen, hogy Prohászka ezen a ponton áll a legközelebb a szorosabb értelemben vett modernizmushoz. (Tény, hogy Bergson hatott rá, jóllehet a dogmák értelmezésében sohasem jutott oly messze, mint például a Bergson-tanítvány, E. Le Roy). A modern apologetikával kapcsolatban a recenzió megemlíti Blondel, Ollé-Laprune, Fonsegrive, Bruneticre neveit. Prohászka egyetért Ghislerrel, annyiban, amennyiben a modern apologetika túlzásait, radikalizmusát bírálja (pszichológiai alap a metafizika és a történelmi alap mellôzésével stb.). De rögtön megállapítja azt is, hogy az immanencia teológiájának is lehet helyes értelme: ,,Így például helyesen jár el az apologetika, ha érveit az ember lelkébôl s kedélyvilágának igényeibôl meríti; csak ne tagadja, hogy máshol is találni e tárgyba vágó érveket. [...] Ezen a ponton is a modernizmust sajátos radikalizmus s kizárólagosság jellemzi, mert hiszen van mindennek igaz értelme is, de nem szabad tagadnunk, hogy van a vallásban más elem is, nevezetesen nem szabad tagadnunk, hogy a vallásnak tárgya s célja a rajtunk kívül álló nagy valóság, maga az Isten, aki a kinyilatkoztatásban mint tôlem különbözô tényezô lép elém. Igaz, hogy a vallásos érzések, buzdulások s intuíciók nem az okoskodó észbôl, hanem a lélek öntudatlan mélyeibôl fakadnak; de azért tévedés azt állítani, hogy minden vallási elem, tehát a vallási igazság is csak belülrôl fakadhat, s kívülrôl, például a kinyilatkoztatásból nem vehetô. Az is igaz, hogy a vallás gyökere az emberi szívben rejlik, de az már túlzás, hogy tehát Jézus is tisztára ennek a bennünk rejlô, immanens vallásosságnak az adata'' (15, 271-- 272). Ehhez a kiegyensúlyozott, valóban ,,katolikus'' állásponthoz nem kell kommentár. De az is figyelemre méltó, hogy Prohászka bírálja Ghislert és a régi skolasztikus filozófiát: igaz, az új filozófia túloz, és a hagyományos filozófia-teológia helyesen mutat rá az emberi ismeret objektív értékeire; a hagyományos apologetika joggal hangoztatja a tárgyi kapcsolatot az ember, a világ és Isten között; igaz, hogy hitünk ,,rationabile obsequium'' (okos, ésszerű szolgálat), de azért még nem kell lebecsülnünk az érzés, az átélés, a cselekvés jelentôségét. Prohászka így figyelmezteti a régi filozófiát: ,,Nagyon ajánlom, hogy használja föl azokat az új belátásokat, melyek túlzásából lettek az új filozófiák, s ne kicsinyelje azokat. Az ember könnyen esik abba a hibába, hogy cáfolván az ellentétes nézeteket, túlhajtja a magáéit, s a mi esetünkre alkalmazva e tételt, könnyen megesik, hogy védvén az ész igazait, kicsinyeljük az érzés momentumait'' (15, 272). Prohászka bizonyára nemcsak stílusfordulatból használ általános alanyt, amikor a fenti tételt emlékezetbe idézi; nem feledhette Az intellektualizmus túlhajtásai sorsát. Bizonyos kitételeivel, túlzó megjegyzéseivel maga is alkalmat adott a támadásokra. Végül természetfeletti realizmusát hangsúlyozza abban a szakaszban, amely nemcsak modernizmus-ellenességére a döntô bizonyíték, hanem a misztikus vallomása: ,,Mi vagyunk azok, akik a dogmáknak megtapasztalását, amennyiben az lehetséges, sürgetjük; sürgetjük ezt annál is inkább, mert nekünk a dogma nem szimbólum, hanem a valóságról elemelt s a valóságra formált tétel. Mi akarjuk az Úrvacsora kenyerét úgy enni, mint kik életet esznek, s nekünk a kehely ťcalix inebriansŤ, szellemi entuziazmussal részegítô pohár...'' (15, 273-274). Itt már a Naplójegyzetek és az Élet kenyere misztikusa beszél; az a Prohászka, aki az oltárnál eltöltött órák élményébôl, a bensôséges Jézus-kapcsolatból tanulta meg a szentek tudományát a ,,scientia saporosa''-t. Az elme útjain c. kötet több tanulmányában (1911 után) Prohászka tisztázta Kanthoz és Bergsonhoz való viszonyát, az intuíció és a fogalmi ismeret kérdéskörét, valamint a tomizmushoz (a philosophia perennis-hez) való viszonyát, válaszolva Alexander Bernát és egyes tomisták ellenvetéseire. Christoph Théobalde jezsuita (Blondel-szakértô), egy mélyreható tanulmányban megmutatta -- fôleg Loisy és Blondel, a modernista válság két fôszereplôjének episztemológiáját elemezve -- , hogy a leglényegesebb mozzanat a modernizmusban a történelem belépése a vallás világába, az exegézisbe és a teológiába. Prohászka filozófiájában is a nagy kérdés éppen ez: ha világ fejlôdés, ha minden változik, minden folyik (panta rei), hogyan lehetséges a lényegismeret, milyen értéke van az elvont gondolkodásnak és a fogalmi ismeretnek. Hasonlóképpen, mindaz, ami az egyház életére vonatkozik a változó világ közepette, illetve a dogmák, a hittani és erkölcsi igazságok örök érvényére, kérdésessé válik. Az olyan történelmi/társadalmi/politikai ,,földrengés'', mint amilyen az 1919- es kommunista diktatúra volt, gyökeresen felveti a maradiság és a haladás problémáját. Prohászka és az 1919-es vörös terror A háború másnapján kitört vörös terror mérhetetlen undorral tölti el a fehérvári püspök lelkét, amint ezt naplójegyzetei tanúsítják. De a történelmi viharban is keresi az ,,idôk jeleit'': mit is mondanak az események az egyháznak, milyen reformokat követelnek? Szövegválogatásunkban teljes egészében közöljük fontos és hosszú 1919. július 7-i jegyzetét, amelybôl most csak a leglényegesebbeket emelem ki. Az ôskeresztények példáját idézi fel: e Krisztus-hívôknek egy volt a szíve-lelke, szeretetközösséget alkottak (mennyire más volt ez a vagyonközösség, mint a kommunizmus!). A II. vatikáni zsinat is egyháztanában a koinoniát (kommuniót, szeretetközösséget) állította középpontba; ez fontosabb, mint a szervezet, a jogi keret. Ezért van a hierarchia is, ezért minden külsô forma, egyházfegyelem: a krisztusi életért. ,,Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égbôl jött s mint isteni erô lépett a világba; szellem és lélek és élet volt történelmi csak akkor kezdett lenni, amikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett...'' Miután jellemezte a kereszténység alakváltozásait az ôskeresztény közösségektôl a középkoron át az újkorig, arról szól, hogy a korszerűség megítélésében a haladó és maradi irányzat ütközik. A maradiak a múlt formáihoz ragaszkodnak, megszentelt hagyományaikat akarják fönntartani még akkor is, amikor azok már nem szolgálják a lelki életet. A haladók -- és magát közéjük sorolja -- ,,nem kisebb szeretetbôl az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idôk igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni, s a gyanúsítást szívére nem veszi. Így volt ez mindig; sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténelemben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erôknek!...'' Prohászka minden emberi elemet a történelmi fejlôdés szempontjából tekint és értékel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a múltból okulnunk kell, és azt kell kutatnunk, hogy miként valósíthatjuk meg az igazi reformot az egyházban, amelyben - a hívôk szeretetközösségében - kétségtelenül benne működik Isten pünkösdi Lelke. ,,A fô indulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belôle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erôknek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen -- a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal...'' Ezekbôl az alapelvekbôl Prohászka olyan gyakorlati következtetéseket von le az egyházi reformhoz, amelyeket a II. vatikáni zsinat fogalmazott meg: -- megfelelô papnevelés, a papok kellô szellemi kiképzése akár külföldön is; -- a papok ne szigetelôdjenek el a hívektôl, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse ôket; -- legyenek demokratikus érzelműek; - szükséges a nép nyelvének a használata a liturgiában, valamint az együttműködés az állammal a pluralista társadalomban... ,,A kommunizmus bukása után'' című, 1919. augusztus 17-i pásztorlevelében (9, 260kk), miután leírta a vörösök garázdálkodását, híveit a következôkre inti: 1) ,,Elôször is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy mikor a bolsevizmus s annak tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit jelent, hogy, a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására is gondolnánk. [...] Ellenkezôleg; azt hiszem és vallom, hogy ha a magyar társadalomnak s a vallásos élet megújhodásának új forrásai után nézünk, s ha égô s vágyó szemmel tartunk szemlét a magyarság jövôjének valamit érô tényezôi fölött: akkor ezeket elsôsorban a munkásrétegekben, az ipari munkás- s a földműves-osztályban reméljük föltalálni... 2) ,,Második kötelességünk csillapítani s enyhíteni a szenvedélyeket s ezáltal gyökerestül kitépni a gyűlölség s a testvérharc dudváját. [...] Mi zsiványokat s haramiákat nem utánozhatunk, azok példáját nem követhetjük... 3) ,,Harmadik feladatunkat a szervezkedés teszi, hogy keresztény magyar nemzeti alapon szervezzük meg az érdekképviseletet. [...] Törôdjünk a néppel s segítsük törekvéseit és karoljuk fel érdekeinek szolgálatát... 4) ,,Ezzel kapcsolatban negyedik kötelességünk iskoláink védelme s a keresztény valláserkölcsi alap biztosítása a nevelésben, oktatásban...'' (A körlevél idézett szakaszokban az aláhúzás Prohászkától.) A magyar püspöki kar 1919. augusztus 22-i értekezletén ,,nagy lelkesedéssel'' elfogadta egy közös pásztorlevél fogalmazványát, amelyet Prohászka Ottokár készített el. E körlevél leírja a Tanácsköztársaság pusztításait, majd megjelöli a teendôket a jobb jövô építéséhez. (vö. Gergely Jenô: A püspöki kar tanácskozásai, Gondolat 1984, 74 és 320--324). A közös pásztorlevél az elsô feladatnál hangsúlyozza: ,,Hát álljunk ellent a gonosznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselôjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyôzôdésünk, hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dôl. Segítsünk tehát önmagunkon s ne higgyünk azoknak, kik rontani igen, de építeni sehogysem tudnak.'' Szövegválogatásunkban közöljük azt az egyházmegye papságához írt pásztorlevelet, amelyet Prohászkának a kommunizmus idején be kellett nyújtania cenzúrára Velinszky fehérvári népbiztosnak (20, 229--232). A kis diktátor csak olyan feltétellel engedélyezte a kiadást, hogy az idézendô bekezdésben a míg szócska helyébe mert kerül: ,,Tartsuk meg a forradalmi rendeleteket, míg azok hitünket s erkölcsi törvényeinket nem sértik, tartsuk meg azokat készségesen, hadd lássák, hogy jót akarunk s nem a 'magunkét keressük'. Tartsuk meg a rendeleteket még akkor is, ha szokásaink s szabadságunk bizonyos korlátozásával járnak; a kedélyek megnyugvása után reméljük, teljes vallásszabadságnak örvendezhetünk.'' Prohászka nem ment bele a változtatásba, ezért a pásztorlevél kéziratban maradt. Erre utal a püspök ,,A kommunizmus bukása után'' című körlevelében (9, 260): ,,Többször akartam, mint kötelességem is lett volna, fölszólalni; de elsô körlevelemet Velinszky László tanító akarta javítani, amit természetesen meg nem engedhettem. Így azután inkább levelek útján adtam tudtul a tudnivalókat...'' Prohászka a szociális apostol és a politikus Bôvebben kellene foglalkoznunk a politikus Prohászkával, mivel hosszú ideig a fehérvári püspököt a Horthy-féle ellenforradalom támaszának és az ún. ,,keresztény kurzus'' szálláscsinálójának tartották. Még azok a történészek is, akik elismerték Prohászka szociális elveinek ,,haladó'' voltát már a kommunista idôkben (így Gergely Jenô), egy ideig egyoldalúan bírálták a Tanácsköztársasághoz való viszonyát, illetve 1920 utáni politizálását, nevezetesen ,,antiszemitizmusát''. Az említett Gergely Jenô már Prohászka Ottokár című könyvében (Bp. 1994.), majd a Prohászka ébresztése I--II. kötetekben jelentôsen árnyalta nézeteit e kérdésben. Az olvasót Gergely tanulmányaihoz utaljuk. Barlay Ö. Szabolcs -- Prohászka pályájának elsô szakaszát bemutatva -- kellôképpen jelezte, miként alakult ki már a római évektôl Prohászka szociális érzékenysége. Kezdve a száz évvel ezelôtt Esztergomban kiadott kis füzettôl (,,Kinek higgyen a munkás?''), amely forradalmi kiáltványnak is tekinthetô (vö. 22, 29), egészen az 1926-ban (kevéssel halála elôtt) egy katolikus nagygyűlésen mondott beszédéig, Prohászka a munkások jogaiért küzd, erre buzdítja a papságot (vö. a szövegválogatásban közölt ,,Az egyház demokráciája'' c. 1897-es cikket!), az egyházi és világi fôurakat. ,,Mi az oka a munkástömegek hitehagyásának, s ami ezzel együtt jár, mi a szociáldemokrácia erejének forrása, mely milliókat magával ragad? A szociáldemokrácia ereje nem Marx Károly filozófiája s nem a történelmi materializmusnak frázisai, melyeket Isten, Krisztus s az egyház ellen formál. [...] A szociáldemokrácia ereje az a vagyon, föld, ház, otthon, remény nélküli proletariátus, az emberhez méltó lét anyaföldjébôl kiszakított, gyökérvesztett tömegélet és tömeglélek. [...] Ne féljünk a radikalizmus vádjaitól. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. [...] valljuk, a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét; nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkezô terjeszkedésének jogait. A magántulajdon a kapitalizmusban oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet s kevés kézben halmozzák föl a világ gazdagságát. Erre nincs jog, s erre nincs szentség; erre nem terjeszkedik ki a tulajdon szentsége sem [...] Tudom, hogy a kapitalizmus is szükséges fejlôdési etap, s hogy nem lehet egy termelési módot egyszerűen lefújni s helyébe mást dekretálni; de az eddigi fejlôdés már mutatja a kapitalizmus egyoldalú túltengéseit, s az egész világot megint a munka s a tôke új közösségekbe való egybefoglalására ösztönzi...'' (13, 285--286) II. János Pál a Centesimus annus-ban nem hirdet mást. És Prohászka még abban is ,,próféta'', hogy Európa, benne Magyarország keresztény gyökereinek felélesztését sürgeti ugyanabban a beszédében. ,,Mindenekelôtt arra a meggyôzôdésre kell jutnunk, hogy a nyugat- európai kultúra a kereszténység gyökerébôl fakadt s arról le nem téphetô. Hinnünk kell, hogy a kereszténységnek, ahogy missziója volt egészen az új korig kultúrát teremteni, úgy van missziója most is az isteni erôket a világba állítani s azok kihatását a nemzetekkel megéreztetni. (13, 187) Ismeretes, hogy Prohászka nemcsak hirdette a szociális elveket, hanem igyekezett azokat a gyakorlatban is megvalósítani. Az ô szellemiségébôl született meg Farkas Edith Szociális Missziótársulata. 1915-ben hadiárvaházra gyűjtött pénzt és minden módon igyekezett enyhíteni a világháború által okozott nyomort. 1916-ban a Gazdaszövetség közgyűlésén benyújtja a földbirtok-politikával kapcsolatos (már említett) tervezetét (22, 164). Indítványa részben a német Bodenreformtól nyerte inspirációját. Örökbérlet-indítványát a kisemberek lelkesedéssel fogadták, de a földbirtokosok közönyösen vonogatták vállukat. Prohászka püspök maga Ôsiben és Tésen, püspöki birtokain megkezdte az örökbérletek megalakítását. Az 1919-es diktatúra után a nemzeti szervezkedéstôl várta az ország újjászületését. Azért vállalt 1920-ban képviselôséget is, hogy a nemzetgyűlésben elôsegítse a szociális-gazdasági reformok megvalósítását. Nagy csalódása és keserűsége volt az úgynevezett ,,keresztény kurzus'' kereszténytelensége. Közéleti szereplése részben kudarcba fulladt; talán azért is, mert gyermekien egyszerű lelke és jó szándékú idealizmusa nem tudta, mibe keveredett. 1920. jún. 30-án ezt írja naplójába: ,,ťKeresztény kurzusŤ kereszténység s keresztények nélkül! Ez a baj: hogy a hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theóriában elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják.'' Prohászka visszavonul a napi politikától, és egyre inkább a belsô világ szépsége felé fordul. A bodajki Mária-búcsú áhítatának illata megcsapja, és 1922-ben így elmélkedik a boldogságos Szűzrôl: ,,... Ah, ez az igazi szépség, mely Istentôl való s Istenre utal s róla beszél s tanúskodik. Ô lakik benne s sugárzik belôle. Így nézem a Szüzet, s így nézek minden szépséget; nem szép nekem, ha nem szakramentális! Az asszony szépségét is így nézem! Csak ha szép lélek van benne, akkor élvezem; ha nincs, elfordulok tôle; akkor élvezhetetlen nekem, csinált virág, nincs gyökere. A gyökérbôl való szépség, az élô szépség, a lélekbôl fakadó s azt sugárzó s azt meg nem tagadó szépség az ideálom!'' (1922. szept. 10.) A fehérvári püspök 1924-ben megtartja a régen tervezett egyházmegyei zsinatot. Ha a zsinati határozatok ma már jórészt elavultak is, tanúskodnak a rendrôl, fegyelemrôl, egységrôl. A továbbfejlôdés lehetôségeit látta a fôpásztor az autonóm egyházközségek megalakulásában, és -- ez már a II. vatikáni zsinat elôvételezése -- sürgeti a világiak erôteljesebb bekapcsolását a hitközségek életébe. Prohászka allokúciói élettel telítik a rideg jogi elôírásokat. 1925 decemberében az egyházmegyével együtt az egész ország megünnepelte a fôpásztor 20 éves püspöki jubileumát. 1926 ôszén -- a papok és a hívek közös összefogása révén -- lehetôvé vált az 1917-ben bezárt székesfehérvári szeminárium megnyitása. A misztikus Prohászka Prohászka lelkét és lelkiségét kell megismernünk ahhoz, hogy apostoli művét egész mélységében lássuk. Aki a lelki embert és a misztikust, tehát a Jézus-misztikát átélô Prohászkát nem veszi tudomásul, hanem csupán -- mondjuk -- a gondolkodót, a szociális apostolt és a közéleti személyiséget látja és értékeli benne, eltorzítja arcát, megcsonkítja életművét. Ha a római germanikus lelkigyakorlatos feljegyzéseit olvassuk, látjuk, hogy kezdettôl fogva erre törekedett: teljes odaadás Istennek. ,,Én kész vagyok mindenre Istenért. Odaadom, ha kell életemet...'' (1878. febr. 2.) ,,Én egészen a jó Jézusnak áldoztam föl életemet, halálomat; egészen rendelkezésére állok. Mit adhatnék ez isteni kisdednek? Ó, Jézusom, tied akarok lenni!'' (1879. febr. 2.) ,,Érted kívánok valamit tenni, Jézus, mert tied vagyok, teremtményed, szolgád, gyermeked, és e szív, e lélek, e szemek, e kezek a tied, neked élek, neked Jézus! (1880. okt. 19.) 1881. okt. 30-án, pappászentelése napján ezeket jegyzi fel: ,,'/2 7--10-ig pappá szenteltettem. Jézus, csókolom lábaidat földre terülve, csókolom kezeidet, szentelt kezeket; szívemben áradozik a boldogság, szemeim könnyekben úsznak, lelkem megszűnik magának élni, mert szeret; szívem tágul. Ó, hű barátom, kebleden pihenek; ne folyjanak e percek... ne múljék az idô; hisz boldogabbat nem lelek, hisz magamnak ez utolsó kedves örömöm. Az isteni kegyelem ékesítse lelkemet és ôrizze meg szívemet a szent szeretetben. Trinitŕ dei Monti áldott emlékű hely, meghajlott az ég és lenézett a mennyei udvar. Nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt''. Ez az ,,amor sanctus'' csendül ki Prohászka késôbbi naplójegyzeteibôl is, egészen az Élô vizek forrása és Az Élet kenyere misztikájáig, amikor -- az utolsó években -- már nem ír naplót, mert mindent elmond magáról is ezekben az elmélkedésekben. Egész lelkét kiönti, ,,sugározza'' a lelkiséget, amikor másoknak lelki tanítást ad. Az élet ,,delelôjén'' -- püspökszentelése elôtti lelkigyakorlatán -- írt jegyzetei sejteni engedik azt, hogy Prohászka életében voltak elsötétülések, keserves küzdelmek, csalódások és megtorpanások is. Nem sasszárnyú ívelés volt ez a pálya. Ha visszapillantunk és elôre, a naplójegyzetek alapján megsejthetjük ezeket a vívódásokat. Prohászka igen érzékeny lélek, hajlamos a magányosságra is. Fôleg a szépség iránt fogékony a lelke. Ezt már jelzi a germanikus egyik, 1882-bôl való feljegyzése (máj. 23): ,,Albanóban voltunk P. Rektor, spirituális és P. Schneider kíséretében. Mily fölséges nap, oly forró, mint a marinói bor, oly kellemes, mint a sötétkék tó tekintete, oly vidám, mint a lebegô pacsirta éneke. Ott a tó fölött van egy kis keresztút, háttal a tóhoz; ott ültünk és gondoltunk az örök szépségre; és érte elhagyjuk ezt a sok szépséget is, és még szebbet''. De késôbb tapasztalnia kell az élet rútságát; a szemlélôdô szárnyaló beleütközik a sok szennybe, a valóság iszonyattal tölti el a szépségre szomjas lelket. A világháború alatt gyomrával is baj van, nem tud aludni. Talán ez is fokozza pesszimizmusát, amelyet a háború iszonyata kelt benne. (1915. márc. 1.) Ezenkívül érzi az öregedés jeleit; 1915. okt. 20-án ezt jegyzi fel: ,,Ismét születésnap és elöregedésem határköve. Megyünk tovább; nem akarom, hogy az Úr Isten azt mondja nekem: Ej, ez a jó szolgám, hogyan húzódik tôlem! Nem is akar az örök boldogság felé menni! Nem, nem úgy van! Kész vagyok, Uram, sôt vágyódom utánad. Készen, vagyis készségesen megyek, ha hívsz. Nem vagyok kész! De azért szívesen veszem öregedésem ez éveit, mert úgy látom, hogy az ember is tisztul, higgad, hogy a világfölény s az isteni hivatás sajátos jellege domborodik ki a lelken. Ily körülmények közt öregedni nagy kegyelemszámba megy. Ezt a kegyelmet kapom Istenemtôl.'' Majd -- miután arról morfondírozott, hogy a szellem fejlôdésében is vannak periódusok (,,... igazán még csak a sárkányok s a szauruszok idejében tartunk'') -- , meggondolja, hogy Krisztus már itt járt, és ez reménységre serkenti: ,,Dolgozzunk s imádkozzunk! Ah, hogy telik meg a szívem, mint a gejzír tartálya, s hogy feszül meg bennem a lélek a vágytól, hogy emeljem s megszenteljem az országot! Belevágódom e sárba, mint a meteor a napba s alapokat akarnék rakni palotáknak. Nekilendülök, mint egy szétrobbant csillagzat roncsainak, a szellemi ürességnek. De hát munka ez, Uram? Munka? Ó, igen, mikor a lélek emelkedik s imádkozik egyházért s papságért s hívekért s a szétfoszlott nemzetért s a bálványok körül kutyálkodó emberiségért, s mikor kiáll megfeszülve s könnyes szemmel, nagy munkát végez s meghallgattatik. Ámen!'' Láttuk, hogy a püspököt villámcsapásként érte 1911 júniusában az a hír, hogy három írását Róma indexre tette. De aztán elül a vihar, és újra visszabillen egyensúlya. Tovább dolgozik. A régi élmény (az albanói) ismét visszatér, de most már sok- sok élettapasztalattal gazdagodva, az élet visszás oldalait is ismerve így elmélkedik: ,,Nem tudom, kinek tulajdonítsam, de az én lelkemben a legnagyobb hatalom a szépség, melynek hódolok. Nem értem az igazságtól s jóságtól absztraháló szépséget, hiszen ilyet nem is fogadnék el; de az igazság- és jóságnak elôttem a szépségbe kell öltözködniük, mert míg ezt nem teszik, azt érzem, hogy szegények s nincs ruhájuk, az ami jár nekik [...] A szépség a legnagyobb hódító erô. Kár, hogy az Isten szépségérôl semmi fogalmunk; de mi lesz velünk, ha az egyszer elénk lép, s a mi szépségszomjas lelkünket elárasztja! Nekem a szépség ének és élvezet...'' (1910. dec. 15.) Az 1920-as években egyre inkább az Eucharisztia kerül lelki élete homlokterébe. Igaz, eddig is az Eucharisztia volt a napja, erôforrása; de most elözönli lelkivilága egét és egész tevékenységét. A naplójegyzetek lassan elfogynak, mert az Eucharisztiáról írja könyvét, amely befejezetlenül, posztumusz kötetként jelenik meg majd az Élet kenyere címen. Itt tárul fel teljes mélységében Prohászka lelke. Ezek az elmélkedések nem teológiai traktátusok (bár mély teológiai eszmefuttatásokat is találunk bennük), hanem vallomások Prohászka megélt lelkiségérôl, Jézussal való legbensôbb kapcsolatairól. A legnagyobb titok -- Mysterium fidei -- Isten velünk és bennünk lakozása. Ezt a titkot csodálja, imádja, éli és énekli Prohászka. ,,Az oltárhoz járulok s veszem Krisztus testét s iszom vérét, s tele van a szám borral, vérrel, tűzzel, mennyei források erejével...'' (1923. máj. 9.) Az Élet kenyerében pedig ,,az Isten-imádás non plus ultrájá''-ról, a szentmisérôl így ír: ,,A napnak is vannak protuberanciái, azt mondanám, excessusai, mértéktelen kitörései, s ezekkel a fakulákkal rendez kivilágítást a rémesen sötét világűrben. A földnek is vannak protuberanciái, azok a hegyek, s azok közt a legrémesebbek talán a déli sarkvidék vulkánjai, melyek hónapos éjszakákba világítanak bele. De vannak a lelki világnak is protuberanciái, lobogó fakulái, s ezek az eucharisztikus Úr Jézus szívének lángjai. Lángtengerek suhogásai, tűzoszlopoknak rémes sötétségbe belemeredései. Ah, Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd gyorsan tűnô s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk, -- óriási titkoknak, 8000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt mint alázatos kariatidok; ott térdelünk s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak ťsub coruscamine transeuntis scintillaeŤ: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz inkább sejtik meg a nagy valóságot'' (ÖM 24,346). Prohászka egész bölcselete és teológiája már ebben a .,scientia saporosa''-ban sűrűsödik össze, amely a szentek tudománya, azoké, akiket tüzes látomások között ragad magához Isten és az ,,amor sanctus'' énekét zengik. Horváth Sándor domonkos, híres filozófus, példás beleéléssel közelítette meg Prohászka misztikáját ,,A Szentlélek hárfája'' című esszéjében. Jóllehet tudta, hogy Prohászka nem túlságosan rokonszenvezett egy bizonyos skolasztikával, lelkesen írt a misztikus Prohászkáról, aki ,,a valóság közvetlen érintését kereste'', ,,szerette a konkrét lényeget'', aki ,,megzenésítette a teológiát'' a Szentlélek ihletésére. ,,Ugyanazt akarta elérni, amit a skolasztika. De az, ami a gondolkodó theológus kezében fogalommá, eszmei valósággá vált, az Prohászkánál dal, zene, festmény és szobormű volt. [...] Zenésíteni, dalba önteni és lefesteni a természetfeletti világot, ez volt Prohászka gondviselésszerű megbízatása és életcélja. [...] Prohászka az volt, ami mindig is akart lenni: A Szentlélek hárfája.'' Pohászka életének fôbb állomásai 1858. október 10. -- Prohászka Ottokár születése Nyitrán. -- Prohászka Domokos, 40 éves morva származású, osztrák pénzügyi felügyelô az elôzô évben vette feleségül a 19 éves Filberger Annát, a nyitrai német polgárlányt. A családi otthonban németül beszélnek. 1860 -- Prohászka Domokost 1860-ban Rózsahegyre helyezik át. Ottokár e Vág melletti városkában kezdi meg iskoláit. (Vö. 24,141.) 1866 -- A IV. elemit a magyar Losoncon végzi a kálvinista algimnáziumban az elsô két osztályt. 1869 -- A gimnázium III--IV. osztályában a nyitrai piarista iskola növendéke. 1871 -- Az V--VI. osztályba -- alapítványos konviktorként -- a jezsuiták kalocsai gimnáziumába kerül. (Vö. 23,224.) 1873 -- VII--VIII.-os gimnazistaként az esztergomi kispapnevelôben. 1875 -- A kitűnôen érettségizô diákot elöljárói hét évre, filozófiai és teológiai tanulmányokra Rómába küldik a Collegium Germanico- Hungaricumba. (Errôl lásd 1887-es hosszú élménybeszámolóját: 16, 158--271; továbbá 1882. aug. 12-i naplójegyzeteit: 23, 31--32.) 1877. dec. 2 -- Lelkiismeret-vizsgálattal kezdôdik az elsô napló. 1878. febr. 8. -- IX. Pius halála. aug. 17. -- a bölcselet doktora. 1881. aug. 25. -- Diakónus lett. okt. 30. -- Pappászentelése a Trinitŕ dei Monti-templomban. 1882. márc. 2. -- Leó pápa koronázási napja. Prohászka mint a bölcselet és a hittudomány doktora jön haza Rómából. aug. 18. -- Esztergomban káplán. szept. 10. -- A gimnazista kispapok latin-görög tanára a kisszemináriumban. Pethô Rudolf álnéven elkezdi közölni cikkeit a Magyar Sionban. 22 éven át mintegy 2000 lapnyi terjedelemben kb. 60 értekezést és 160 könyvismertetést jelentet meg a lapban. 1883. júl. 3--10. -- Lelkigyakorlat Kalocsán. -- Az a gondolat foglalkoztatja, hogy belép a jezsuita rendbe. augusztustól -- Morálist és pasztorálist kezd tanítani Esztergomban. 1884. júl. 5.: Kezdi a lelkigyakorlatot Kalocsán. (Vö. 23, 54--57.) 1885. aug. 19. -- Regensburg, Nürnberg, Münster. 1886 -- A természettudományokkal foglalkozik. 1887 -- Jézus-misztikája (Jézus Szíve, Eucharisztia) teljes kivirágzásban. (Vö. 23, 103kk.) 1888 ôsszén -- a dogmatika tanára lett az esztergomi teológián. 1889 -- ,,Kórház, iskola, gyóntatás otthon és künn, prédikálás mindenfelé: íme működésem. Szűk körű kis tavacska.'' (23, 145) 1890 nyár végén -- Simor prímás kinevezi a szeminárium spirituálisává. Ettôl kezdve kevesebb naplójegyzet, inkább a szeminaristáknak elmondott elmélkedések pontjait (puncta) dolgozza ki. E punctákból születik az Elmélkedések az Evangéliumról. A kiadatlan füzetekbôl személyesebb feljegyzéseket közzéteszünk a Naplójegyzetek II. kötetében. 1891 -- Lefordítja és a Szent István Társulatnál kiadja XIII. Leó pápa beszédeit és leveleit. -- Leó pápa szociális tanítását hirdeti, igyekszik keresztény megoldást javasolni a munkáskérdésre -- szemben a feltörô szociáldemokráciával. 1892 -- Megjelenik elsô önálló munkája: Isten és a világ. 1894. jan. 11. -- A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat (a budapesti hittudományi kar által kitüntetett pályamű) megjelenése. 1894--1896 -- Aktívan részt vesz a Katolikus Néppárt megalakításában. 1895 dec. 25. -- Megjelenik az Esztergom című politikai és társadalmi hetilap: Prohászka egyik alapítója és fômunkatársa, csaknem minden számba ír cikket. 1896 -- Zichy Nándor és Molnár János kérésére néppárti programmal lép föl a vágvecsei kerületben képviselôjelöltként, de a Bánffy-terror megbuktatja. 1899--1902 -- Lelkigyakorlatok, konferenciák országszerte; 1902-tôl az egyetemi templom lesz a férfikonferenciák helye. 1902 -- Föld és ég. Kutatások a teológia és a geológia érintkezô pontjai körül. 1903 -- A diadalmas világnézet. Az elsô 20 fejezet a Magyar Sion 1902- i évfolyamában jelent meg. -- Dominus Jesus: nyolc konferenciabeszéd az egyetemi templomban. 1903 -- Megalakul a Regnum Marianum. 1904 -- Prohászka 22 évet töltött Esztergomban a papság nevelésében. márc. 4. -- Kinevezik Budapestre az egyetem nyilvános rendes dogmatikatanárává. Nyáron két regnumi paptársával amerikai misszióba megy; élményeit a ,,Képek az új világból'' című útirajzban örökíti meg. 1905. okt. 17. -- Kinevezik székesfehérvári püspökké. dec. 24. -- X. Pius pápa szenteli püspökké a Sixtusi Kápolnában. 1906. jan. 21. -- Püspöki beiktatása. 1907 -- Modern katolicizmus című hitvédelmi füzet megjelenése. 1908 -- Elmélkedések az Evangéliumról. -- A kispapoknak tartott napi elmélkedések irodalmi leszűrôdése. május -- A Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja. okt. 6. -- Zarándoklat Rómába: az 50 éves Prohászka köszönti a pápát. 1909. ápr. 16. -- Megindul -- Prohászka segítségével -- az Élet című katolikus szépirodalmi folyóirat, amelynek fômunkatársa lesz. 1910. ápr. 11. -- Felolvassa Az intellektualizmus túlhajtásai című székfoglalóját. (Vö. 23, 246.) A füzet az Athenaeumnál jelent meg. A kinyomtatott mű csupán egynegyede az eredeti fogalmazványnak. karácsony -- ,,Több békességet!'' (Ünnepi cikk az Egyházi Közlönyben.) 1911. június -- Prohászka három írása (Az intellektualizmus túlhajtásai, a Modern katolicizmus és a Több békességet! című cikk) indexre kerül. (Vö. 23, 215kk.) 1912 -- Megalakul a Szociális Missziótársulat. Prohászka a sugalmazó, Farkas Edit az alapító. dec. 27. -- Megünneplik 30 éves írói jubileumát. 1913. márc. 19. -- ,,Mehr Klarheit'' című, álnéven írt röpirat Prohászka ellen. szept. végén -- X. Piusnál ad limina látogatáson. 1914 nyarám -- Kitör a világháború. 1915 nyarán -- Karlsbadban kúrálja magát. 1918. okt. 13. -- Az Élet (jubileumi) születésnapi száma. (Prohászka 60 éves) 1919. jan. 15--16. -- A Papi Tanács Budapesten megtartja egyetlen országos kongresszusát. A püspöki karból csak Prohászka jelenik meg. márc. 29. -- A tanácskormány rendeletével megtörténik az állam és az egyház szétválasztása, a nem állami nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vétele. júl. 7. -- Hosszú naplójegyzet az egyház reformjáról (hasonló gondolatokat vetett fel már a Modern katolicizmusban). (23, 309kk.) nov. 16. -- Horthy bevonul Budapestre. 1920. jan. 12. -- Hívatja Horthy, ôt akarja miniszterelnöknek. A nemzetgyűlés tagja. 1921. febr. 6. -- ,,Itthon vagyok; hazajöttem a nagy tragikomédiából, amit nemzetgyűlésnek hívnak...'' (24, 69) máj. 8. -- Dante: Akadémiai rendes tagsági székfoglaló a MTA ünnepi közgyűlésén. aug. 30. -- A német katolikus nagygyűlés szónoka. 1923. ápr. 5. -- Újra Karlsbadban. 1925 -- Élô vizek forrása. 1927. ápr. 1. -- Este az egyetemi templom szószékén agyvérzés éri. ápr. 2. -- virágvasárnap elôtti szombaton déli 1 óra 45 perckor a Központi papnevelde vendégszobájában meghal. ápr. 6. -- Nagyszerdán temetik a fehérvári Szentháromság-temetô sírkápolnájába. 1938. máj. 30. -- Este átszállítják a koporsóját a székesegyházba. jún. 1. -- Délelôtt körmenetben átviszik az új Prohászka- emléktemplomba. Prohászka-bibliográfia Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái, 25 kötet, a 25.-ben (1-- 152) Schütz Antal Prohászka pályája című életrajzi írása. (Az ÖM.-re a kötetszám és az oldalszám megadásával hivatkozunk.) Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, I--III. köt. (Barlay-Szabó F.- Frenyó), Szeged--Székesfehérvár 1997. (Hivatkozás: N. kötet+oldalszám. Ha a naplójegyzet a Soliloquia I--II.-ben is megtalálható, a dátummal hivatkozunk rá.) Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus (szerk. Koncz Lajos), szövegváltoztatás és tanulmányok, Szent István Társulat, 1990. (Hivatkozás = Koncz.) Prohászka Ottokár: Élô kereszténység. Prohászka indexre került művei. (Szerk. Frenyó Zoltán), Kairosz, 1998. Prohászka Ottokár: Élô vizek forrása, Az 1927-es kiadás facsimile kiadása, Ecclesia, 1996. Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka-interjú, 1--2. Válogatás Prohászka naplójegyzeteibôl és a Horváth Kálmán által összegyűjtött Prohászka- riportokból. Prohászka ébresztése I--II (szerk. Szabó Ferenc) Két Prohászka- szimposion anyaga, a Prohászka-kutatócsoport tanulmányai, Budapest 1996 és 1998. (= PÉ) Gergely Jenô: Prohászka Ottokár, ,,A napbaöltözött ember.'' Gondolat, Budapest 1994. Itt további irodalom. (Hiv.: Gergely) S. Szabó Péter: Az evangélium és a munka. Prohászka Ottokár társadalomfilozófiai munkássága. Ma Kiadó, Székesfehérvár, 1998. A végén válogatott Prohászka-bibliográfia. Bôvebb könyvészeti tájékoztatóhoz Gergely Jenô és S. Szabó Péter munkáihoz utaljuk az olvasót. ======================================================================== Dr. Koncz Lajos: A Prohászka-kutatások sorsa és áramlatai A rendszerváltás után Prohászka püspök aktuális ,,helyzetét'' e sorok írója a JEL-folyóirat 1990. márciusi számában közölte tanulmányban a cím összefoglalása szerint így határozta meg: ,,Prohászka szellemi száműzetése és visszatérése''. Ez volt az elsô írás és pillanatnyi diagnózis Prohászka Ottokárról a nagy fordulat után. Abban az írásban határozott hangot adtam annak a reménységek, sôt meggyôzôdésének, hogy ,,Prohászka szellemi öröksége fokozatos újjászületést fog megélni az elkövetkezô években. ,,Az indítást ehhez annak a könyvnek a megjelenésétôl is lehetett remélni, amely közel 40 esztendô süket csöndje, kínos agyonhallgatása vagy radikális elutasítása után -- abban az 1990-es esztendôben volt várható. Az év végén, decemberben ténylegesen napvilágot látott a könyv Prohászka Ottokár: Modern Katolicizmus címmel (szerkesztette dr. Koncz Lajos, Bp, 1990, 420 old.), mely azt a feladatot igyekezett vállalni, hogy ,,egy gyökeresen megváltozott világnak bemutassa'', ki volt az a fôpap, akirôl síremléke azt ,,merte'' írni és ígérni, hogy ,,Magyarország apostola és tanítója''. A Szent István Társulat reprezentatív kiállítású művel kíván hódolni a nagy Fôpap emlékének -- annyi idô után. A válogatás pedig -- a kísérô életrajz és életmű- értékelés mellett -- reményünk szerint sok olvasónak szerzett örömet azzal, hogy a könyvcím ígérete szerint újra leközölte Prohászka egykor Rómától letiltott híres munkát, amely 80 év óta nem volt olvasható. Ez a Modern Katolicizmus az 1905-ben kinevezett fehérvári püspöknek a II. vatikáni zsinatot megelôlegezô teológiáját, világ felé való nyitását, ökumenizmusát, hit és tudomány szintézisét, modern lelkipásztori módszereit, a világi hívek nagykorúsítását és apostoli mozgósítását foglalta össze fôpásztori programként különleges értéket képvisel még a Válogatásban az Összkiadás megjelenése után elôkerült 1901--19 közti Naplók szemelvényes leközlése elsô publikációként. És a Prohászka- kutatások számára jövôbe mutatón -- a püspök gazdag levelezési anyagából vett idézetek, válogatás. Tény, hogy e könyv megjelenése után bizonyos Prohászka éledés jelei kézzelfoghatóak lettek hazánkban. Elsôk közé tartozott a székesfehérvári Prohászka-társaság újjászervezése 1991-ben, -- a 60 évvel korábbi megalakulás után. Hasonló Prohászka-körök, szellemi műhelyek más városokban is indultak, több-kevesebb kitartással, hatékonysággal (pl. Egerben is). Többen -- hívek és papok közül -- személyes emlékeik lejegyzésével jelentkeztek; mások családjuk valamelyik tagjának ilyen megnyilvánulására hívták fel a figyelmet, amelyek a fehérvári Prohászka-múzeumban találhatók Prohászka neve is újra varázserôre kapott, és visszakapott egyházi iskolák, intézmények, különbözô körök, induló politikai társulások vették fel a nevét (nem biztos, hogy az utóbbiak esetében ez mindig örömet jelent!). Ez viszont örvendetes, hogy egyes fôiskolákon (politológusok, vagy pl. tanárképzôkön hittanár-szakosok, Egerben, Miskolcon) szakdolgozati témaként fordulnak Prohászka életműve, vagy egy-egy alkotása felé. A hazánkban lezajlott rendszerváltás ui. a polgári demokrácia, szocializmus, liberalizmus problémáira irányították hatalmasan a figyelmet, s ezek keresztény kiértékeléséhez, elemzéséhez, de a gyakorlati politikában a közéleti felelôsség tisztázásához tudatosításához is Prohászka nálunk a leggazdagabb és máig hiteles forrás. A Prohászka-reneszánsz, ill. ,,visszatérés'' jelei bizonyos újabb publikációk is. Ezek közt legfeltűnôbb volt eddig Gergely Jenô Prohászka Ottokár, a napbaöltözött ember c. könyve (Bp. 1994), mellyel az Új Ember is 3 alkalommal foglalkozott ,,Prohászka idôszerűsége'' címen. Gergely is egyébként ilyesvalaminek szánta könyvét, melynek Prohászka példájából a katolikus egyház ,,tanulhat megújulási programot'' -- ,,panaszkodás helyett''. De hogy a Prohászka iránti érdeklôdés azért nem egyértelműen pozitív, hogy a diktatúra alatti elutasításnak is van még bôven utánpótlása, mutatják bizonyos hírlapi publikációk, pl. a Magyar Hírlap 1993. jún. 19., aug. 7., 1995. okt. 28.-i és a Népszabadság 1995. szept. 8.-i számaiban megjelentek, amelyek szinte megsemmisítô bírálattal illették a püspök életművét. Szabó Ferenc 1994. ápr. 5-én Székesfehérváron a Prohászka-emlékülésen megválaszolta és elutasította a kritikákat (Ld. ,,A teljes Prohászkáért'' in Távlatok 1994/3-4, ill. az Új Magyarország 1995. szept. 13. számában.) Ezek a jelenségek azt mutatják: elérkezett az ideje, hogy igyekezzünk felmérni, hol tartunk a Prohászka-kutatások területén hazánkban, mi volt a sorsuk a diktatúra éveiben és milyen irányok, áramlatok alakultak ki mára e kérdésben? Mert a tapasztalat szerint eléggé divergálódtak a vélemények, s mind az egyházi értékelésben, mind a világi oldalon árnyalódtak is a szélsôségek. Az ügy érdekében viszont nem kívánatos és nem is szabad összemosódni hagyni a különbségeket. Nézzük hát elôször, hogyan alakult Prohászka szellemi utóélete 1927-es halála után. Schütz Antal a Tudományos Akadémia 1936. májusi nagygyűlésén állapította meg, hogy ,,Prohászka a legnagyobb látók közül való, . . aki szuverén biztonsággal értelmezte az idôk jeleit... Arra van hivatva, hogy a jelen és jövô magyarságának egyetemes tanítómestere legyen.'' Prohászka szellemi hagyatékát Schütz Antal gyűjtötte össze, és szűk két év alatt (1928--29) 25 kötetben a Szent István Társulat adta ki. Az Összkiadás után még néhány különkiadás jelent meg az Elmélkedésekbôl, az Élô vizek forrásából és Az élet kenyerébôl, egy részük külföldön. De aztán, fôképpen 1848 után, sem tôle sem róla alig lehetett olvasni, hallani. Néhány bátortalan Vigilia-cikktôl eltekintve teljes lett a csönd és hallgatás Prohászkáról, különösen pesti szobrának barbár ledöntése után (Faludy György vezetésével radikális szocialista fiatalok által, 1947. ápr. 27-én). A koalíciós korszak sajtója általában elítélôleg írt a sajnálatos eseményrôl, de nem hiányzott a kritikus, kárörvendô hang sem. Kunszery Gyula okt. 8.- i parlamenti interpellációja az ügyben (tettesek megbüntetése, a szobor helyreállítása) eredménytelen volt, és a ,,fordulat éve'' után végképp lekerült a napirendrôl. És a ledöntött szobor jelképe lett Prohászka szellemi sorsának, az elhallgattatásnak. Marxista részrôl Prohászka ellen fôképp három kifogás és vád visszhangzott a 40 esztendô alatt. Ô lett volna a Horthy-korszak, a ,,keresztény kurzus'' szálláscsinálója, aztán az úgynevezett ,,hungarista'' ideológia megalapozója, és végül a harmadik, legélesebb vád volt állítólagos ,,antiszemitizmusa''. Ezek tisztázására máig igen sok publikáció történt, legutoljára Szabó Ferenctôl (az idézett Távlatok számban), legrészletesebb viszont a Modern Katolicizmus Iletmű-értékelésében (ugyanott a legfontosabb addigi tanulmányok, források is megtalálhatók). A legmakacsabb, újra meg újra visszatérô megbélyegzés kétségtelenül az antiszemitizmus. Ebben századunk tragikus holokausztbotrányának van a legjelentôsebb szerepe és nehezen kiküszöbölhetô háttérsugárzása. Ha ez a borzalom nem történik meg, Prohászka antiszemitának minôsülô megnyilatkozásai rég elsüllyedtek volna a korszak egyéb alkalmi problémái és ügyei között. De a tisztánlátáshoz (bár az ilyen húsba-vérbe vágó dolgoknál keveset tud segíteni a logikai rendezés) mégis érdemes emlékeztetni, hogy az antiszemitizmusnak igen sok válfaja és intenzitási foka van. Ezek közt föltétlen szükséges, és a megítélés tisztességéhez is hozzátartozik, hogy pontos különbségeket tegyünk. Eredetét, a fogadtatást illetôleg fôképp e fajtákat kell megkülönböztetnünk: vallási-világnézeti gyökerű (a kereszténységet óvó), szociológiai (társadalom-féltésű), politikai (nemzetellenességet, destrukciót feltételezô és elhárító), és végül elvi fajgyűlölô, rasszista, antiszemitizmus. Az antiszemitizmus tehát mindenképp többértelmű, több szintű és mélységű kifejezés. Megtévesztésre is alkalmas gyűjtôfogalom egy nagyon sok fokozatot és eredetet magába foglaló magatartásról, érzületrôl; az enyhe irracionális antipátiától kezdve -- a halálba üldözô gyűlöletig. Prohászka ezen distinkciók és árnyalatok figyelembevételével a 4 felsorolt fajta közül legfeljebb az elsôt lehet megállapítani, tehát a keresztény mentalitást és erkölcsiséget féltô magatartást, némi szociológiai beütéssel -- a magyarság társadalmi érvényesülését védelmezô motivációval. Csak akik Prohászkában nem ismerik fel és el a lényeget: az Istenben élô, Isten országa ügyében elkötelezett apostolt, és csak evilági közéleti harcra redukálják az ô életét, azok tudnak ez ügyben is szűkített profán és politikai kategóriákban ítélni róla, de igazságtalanul. A kérdés sajnos általában nagyon ki van élezve. Szomorú adalék erre az a tény, hogy a Gál-emlékkönyvben a Prohászka-tanulmányomból a szerkesztôk az antiszemitizmus-problémát teljes egészében elhagyták ,,óvatosságból'' Hogy Prohászka a köznapi gondok felületi szintjén túl mélyebben, igazában hogyan gondolkodott a zsidóságról, azt a ,,Zsidó testvéreimnek'' címzett 20 oldalas, ökumenikus hangvételű dolgozata mutatja a legjobban (ÖM 22), melyre elôször a Modern Katolicizmus hívta fel a figyelmet (71. o.), és az egyik ilyen támadás ellenében most Szabó Ferenc idézte fel. Az elôbbiekben jelzett, radikálisan elutasító marxista eredetű magatartás mellett a hetvenes években megjelent egy mérsékeltebb mind árnyaltabb Prohászka-értékelés is, mely Gergely Jenô egyetemi tanár nevéhez fűzôdik. Ô persze nem Prohászka-kutatónak indult, a század egyháztörténelmének tárgyalásakor jelentkezett a belátás, hogy az egyház és katolicizmus századunkbeli megértéséhez elkerülhetetlen, hogy Prohászkát és működését megismerjük (,,Prohászka és a neokatolicizmus'' in Világosság 1973/ nov). Az ebbôl a felismerésbôl született Prohászka-kép bizonyos dolgokban méltányolta a Püspök magatartását, (pl. evangéliumi eredetű szociális érzületét, elveit, fölosztásait, más vallások iránti türelmét, alkalmazkodási képességét a történelmi fordulatokban (pl. a Tanácsköztársaság idején), háború- ellenességét, stb. Az ,,obligát'' marxista vádpontokat viszont fenntartotta a huszas évek Prohászkájáról, csupán enyhébben fogalmazott. Gergely késôbbi tanulmányai már új hangot ütnek meg, és pl. az 1982-beli (,,Prohászka és a keresztény kurzus'' in Műhely, Gyôr 199.) végkövetkeztetése: ,,Valójában hát ki volt Prohászka? Szent, akinek tényleges szenttéavatásáról ma sem mondott le a katolikusok egy része, vagy pedig valamiféle kurzuspolitikus, akit az 1950-es évek hazai publicisztikája, de még jó nevű történészek egy része is fasisztának minôsített? Nyilván egyik sem. Inkább olyan bonyolult jelenség, akinek személyében együttesen egyszerre testesült meg a korabeli magyar katolicizmus és magyar társadalom valamennyi ellentmondása.'' Ugyanez a konklúzió -- majdnem változatlan formában -- ott található Gergely legutolsó művében is a Prohászka-könyvben (239--40). E művében a legfôbb változtatást Prohászka utolsó évtizedének értékelésében észleljük. Elismeri ugyanis, hogy Prohászka ,,a keresztény nemzeti Magyarország'' megvalósulása reményében segítette a forradalom után megalakuló ,,keresztény nemzeti kurzus'' megerôsödését. És mint a vesztes háború és forradalmak utáni, Trianon- fenyegette lelkileg széthulló nemzet szellemi-lelki vezetôje igyekezett reményt és önbizalmat ébreszteni a lelkekben. E célból felrázó beszédeket tartott a hazaszeretetrôl, nemzeti érzésrôl, magyarságtudatról (ezt ,,hungarizmus''-vádként emlegette az elmúlt korszak), de Gergely szerint ez sem volt nála ,,rasszista jellegű'' (217). Különösen jelentôs, hogy a faji antiszemitizmus vádjában lényegében felmenti Prohászkát. Az ez ügyben legkonkrétabb vádpont az 1920-as ,,numerus clausus''-törvényjavaslat tárgyalásakor elmondott beszéd. Errôl Gergely kijelenti, hogy ,,Prohászka világosan látta: a törvényjavaslat nem faji törvény, hanem társadalmi kérdésben foglal állást'' (196). Egy Népszabadság-beli nyilatkozata szerint (nov. 15.): ,,Prohászkánál e probléma nem faji, hanem valláserkölcsi és szociális megalapozottságú.'' Egyébként Gergely Prohászka-értékeléseinek változásait tiszteletreméltó ôszinteséggel elismeri, és igyekszik megmagyarázni a Vigilia 1995/8. számában és a Prohászka ébresztése II- ben. A könyvrôl mint történeti műrôl általában elismeréssel kell szólni, fôképp a mögötte lévô alapos forráskutató munka miatt. Eddig egyetlen Prohászka életrajz sem merített (például családi levelezés- anyagból a római tanulási korszakhoz), vagy a Pázmány-egyetem hittudományi-kari gyűléseinek jegyzôkönyveibôl (az egyetemi tanárság ügyében). Ugyancsak alapos levéltári dokumentáció (esztergomi prímási levéltár és püspökkari jegyzôkönyvek) alapozzák meg és teszik jobban érthetôvé Prohászka életének tragikus index-ügyét. Ezek alapján felmerülhet a kérdés: úgy tekinthetjük-e Gergely Prohászka-könyvét, hogy az beleilleszkedik immár a katolikus egyháztörténelem Prohászka-értékeléseinek vonulatába? Erre a felvetésre viszont határozott nemmel kell válaszolnunk, biztosan Gergellyel is egyetértésben. Ez kiderül könyvének elôszavából, a mű egész atmoszférájából, de több konkrét értékítélet figyelembevételével is.'' Célunk -- olvassuk a 10--11. oldalon -- , hogy a világi történelemírás és publicisztika segítségével mutassuk be ôt a mai kor emberének, ... a történettudomány eszközeivel portrét rajzolni és életrajzot írni Prohászkáról.'' ,,Éppen ezért nem vállalkozhatunk a filozófus-teológus részletes elemzésére, lelki, és spirituális problémáinak tárgyalására, erre a katolikus tudósok a hivatottak.'' Világos beszéd. A könyvtôl tehát nem várhatjuk a ,,teljes Prohászka'' bemutatását, nemcsak mennyiségi-tartalmi szinten, de abban a mélységi, lelki-szellemi dimenzióban sem, ami pedig Prohászka személyiségi lényege, titka, amibôl minden forrásoz: az Istennel telített lelki ember és apostol portréját. Ezért bizony ,,világi történetírás'' ez, sôt helyenként a hívô érzékenységét sértô profán az atmoszférája. Pl. Prohászka jórészt csak evilági szinten igyekvô, ambiciózus, tehetséges ember, így kerül a jezsuitákhoz Kalocsára, így jut ki Rómába teológusnak, és kb. így lesz pesti egyetemi tanár is, stb... Vagy pl. az a kitétel: ,,Prohászka halálakor azonnal megindult a propaganda, hogy a püspök a szentség hírében élt és hunyt el''(237). Ez a ,,propaganda''-terminus nemcsak a tények torzítása, de mint fogalmazás sem helytálló egy tudományos igényű történetírásban. Gergely elôszavából már idéztük, hogy a ,,világi történetírás és publicisztika segítségével'' kíván Prohászka-portrét rajzolni. Természetesen van helye a történetírásban a népszerűsítô olvasmányos feldolgozásnak is. De sajnos a mi egyháztörténelmi felfogásunknak és megközelítésünknek végképp idegen az a stílus, ahogyan különösen Prohászka a ,,nôkkel való kapcsolatát'' tárgyalja, köztük kiemelten Dienes Valériához fűzôdô ,,rejtélyes barátságát''. (,,melynek megfejtése még a kutatókra vár'', 205). Ugyancsak ,,ellentmondásos'' történeti értékelés (de legalábbis igen pontatlan fogalmazás) Prohászkáról 1905 elôttre vonatkozólag hogy ,,addigi írásai és közéleti szereplése a liberalizmus és kereszténység összeegyeztetésére irányult. ,,Szerintünk ennek az ellenkezôje az igaz. Prohászka a szekularizáló liberalizmus ellen lép porondra, csak így érthetôk az olyan kiáltó megnyilatkozások, mint ,,a kereszténység és liberalizmus két egymással homlokegyenest szembeálló világnézet'' (Nézetrostálás c. cikk 1901-bôl), vagy 1899-bôl ez a tanulmánycím: ,,Liberalizmus és kereszténység''. Ugyanígy nem fogadhatjuk el, amit Gergely az ,,idôsödô püspökrôl'' ír (203), hogy t. i. ,,igencsak rendpárti lett, feledve demokráciát és népfelséget'', és ,,messze került a századfordulói merész reformertôl''. Idôs korunkra mindannyian valamelyest változunk: a tempó meghiggad, a stílus nyugodtabb lesz. De hogy Prohászka ifjúságának szociális reform-eszmeiségét mindvégig megvallotta, ékes bizonysága élete utolsó, 1926-os nagygyűlési beszéde. Ebben -- Gergelytôl is idézve (220) -- ,,a proletariátus nyomoráról és szenvedésérôl'' megrázó együttérzéssel beszélt, és a ,,gazdasági rendszer gyökeres megváltoztatását'' követelte ,,a proletariátus megszüntetése'' érdekében, ,,nem félve a radikalizmus vádjától''. Gergely Jenônek a fentiekben egyháztörténeti és teológiai szempontból mérlegelt Prohászka-művét a jelzett fenntartások ellenére a maga: helyén értékelni kell, de világosan leszögezve, hogy ô a Prohászka-kutatások vonulatában elkülönülô, önálló ágat képvisel. A továbbiakban még azt a katolikus és kontinuitást jelentô vonulatot kell ismertetnünk, amely 1950 után majdnem teljesen eltűnt, de a hetvenes évektôl kezdve erôsödött, s mára reményteljes újjászületés jeleit mutatja már -- hála a Gondviselésnek. Az elsô bátor-bátortalan ,próbálkozás Rónay György nevéhez fűzôdik (abban az idôben és légkörben történelmi tettnek számított!). 1973. dec. 23-án az Új Ember-közölte: cikkben ô vetette fel és hirdette meg elsôként ,,Prohászka és kérdôjelei'' címmel, hogy ,,ma már kell annyi bátorságunknak, kritikánknak, távlatunknak és tárgyilagosságunknak lenni, hogy hozzákezdjünk a munkához, egy mai Prohászka kép kialakításához... Sokat, nagyon sokat nyerhetnénk egy mai szemmel látott, igazabb, hitelesebb, kevésbé diadalmas, idôszerűbb Prohászka- képpel.'' Ezen ébresztô riadó után, egy év múlva Rónay, mint a Vigilia fôszerkesztôje lényegében egy egész számot szentel az ügy elindítására (1974/12), három tanulmányt közölt a Modern Katolicizmus) Ezt a kísérletet Rómából Szabó Ferenc szorgalmazta és bátorította. De segítette is részint a Vatikáni Rádió magyar adásainak szerkesztôje több elôadással, a hazai helyzetre való reflexiókkal, puhította, készítette az itthoni légkört -- általában és ebben az irányban is. Rónay szerkesztôi bevezetôjében azt írta, hogy ,,a Prohászka-probléma megoldását végre el kell kezdenünk, mégpedig mindenféle apologetikus indulat nélkül, kellô higgadtsággal, körültekintéssel, tárgyilagossággal és tudományossággal... Nincs szó természetesen Prohászkának a rehabilitásáról, mint ahogy nincs szó valamiféle átértékelésérôl sem. Arról van szó, hogy újra elôvegyük, megvizsgáljuk, alakjáról -- ahol kell -- letisztítsuk mindazt, ami kénytelen-kelletlen rárakódott, megpróbáljuk megmutatni azt, ami tévedései, kudarcai ellenére úgy állja az idôt, hogy érdemes közkinccsé tenni és termékeny örökségként továbbadni...'' ,,A vállalkozás nem kockázatmentes'' -- érzékelte jól Rónay, mind politikai szempontból, mind a katolikus Prohászka rajongóinak táborára gondolva. Az utóbbiak reagálása végülis bölcs és belátó elfogadás volt, de a politika oldaláról a Vigilia Prohászka-száma és meghirdetett programja, szerkesztôi szándéka ellen durva, éles kritika jelent meg az Élet és Irodalomban E. Fehér Pál tollából. Ennek lényege volt, hogy ,,Prohászka helyét a marxista történettudomány véglegesen meghatározta, e kérdésben nincs helye semmiféle revíziónak és párbeszédnek. De hogy a Vigilia szerkesztôsége reálisabban mérte föl a szellemi horizontot és jövôt, bizonyítják a további események és bár nem küzdelmek nélkül -- a fejlemények. A hetvenes évek végén ugyanis a katolikus Prohászka-kutatás hatalmas kísérletbe fogott. Több oldalról csöndesen szorgalmazva (fôképp a fehérvári püspökség és a Szent István Társulat részérôl), de talán még inkább spontán Prohászka-elkötelezôdésbôl két kiváló Prohászka-kutató 1978 elején hozzálátott egy nagy Prohászka-antológia összeállításához. Dr. Vass (Klimes) Péter piarista irodalomtanár ötlete adta meg a terv alapkoncepcióját: Prohászka műveinek egészébôl (a 25 kötetnyi ÖM) plusz még hozzá az eddigi indexelt, de már publikálható munkáiból és levelezésébôl, valamint újabban elôkerült kézirataiból -- többkötetes gyűjteményt összeállítani. Ennek darabjait a 4 alapérték (igaz, jó, szép, szent) kategóriái szerint csoportosítják, osztják szét, és így mintegy szellemi keresztmetszetet nyújtanak Prohászkáról. Ennek a jórészt Vass Péter által összeállított anyagnak Prohászka levelezésébôl való kiegészítését és az egésznek sajtó alá rendezésében való közreműködését vállalta a másik kitűnô kutató (a levelezési anyag gyűjtését és rendezését egészében neki köszönhetjük), Dr. Belon Gellért püspök. Ô írta meg az 5 oldalas bevezetô tanulmányt is a Válogatáshoz, melybôl többször idéztünk a Modern Katolicizmus életmű- értékelés c. tanulmányban. Az életrajzi összeállítás viszont Vass Péter munkája volt. Az elgondolás a maga nemében, irodalmi és esztétikai megközelítésben jó és hatásos, fôképp a Prohászka-ismerôk számára vonzó, de nem biztos, hogy Prohászka életműve egészének átfogására és mai ismertetésére a legmegfelelôbb módszer. Belon Gellértnek is voltak a koncepció szempontjából kételyei és aggodalmai. A terv sorsát végül is az Állami Egyházügyi Hivatal elutasítása döntötte el, ezzel a megokolással: ,,túlméretezett'' (három egyenként ezeroldalas kötet lett volna), ,,mesterkélt'' (sokszor erôltetett) csoportosítás, és semmi nyoma benne a Rónay, Szabó által felvetett és szükségesnek vallott korszerűbb, mához szóló Prohászka-bemutatásnak. Az anyag átdolgozását, egy kisebb válogatás elkészítését megakadályozta illetve késleltette Vass Péter halála (1982) és Belon Gellért elhatalmasodó betegsége, mely 1987-ben ugyancsak halállal végzôdött. Azon év ôszén az egész hatalmas anyag -- a Szent István Társulat bizalmából -- hozzám került, és féléves kemény, kritikus, de örömteli munka után (persze egy élet Prohászka-tanulmányozása volt mögötte) 1988. február végén át tudtam adni a kiadónak az egy kötetre redukált Antológiát a kísérô tanulmányokkal együtt. Az ÁEH csak ilyen terjedelemben volt hajlandó elfogadni, de még így is súlyos vitákat és küzdelmet kellett folytatni az ügyért. Nemegyszer teljes elakadással fenyegetett a kiadvány sorsa. Pl. mikor Gergely Jenôt akarták mellém rendelni -- ,,konzultánsnak'', amit természetesen nem vállaltam. Gergely neve egyébként (Gecse Gusztávéval együtt) már 1984-ben felmerült az átdolgozás segítôjeként. Ez a javaslat abban a lektori véleményezésben szerepel, amely a Belon-Vass anyag elutasítását tartalmazza, 1984. aug. 26-iki keltezéssel, Rádics József kultuszminisztériumi munkatárs aláírással. Ezt az iratot 1987-ben -- mint ,,követendô irányelvet'' adták kezembe az ÁEH-ban (a Prohászka- Múzeumban is megtalálható). Az akadékoskodás az ÁEH részérôl a benyújtott kézirattal is folytatódott. Tény, hogy csak az ÁEH 1989-iki felszámolása után 1990 végén jelenhetett meg végre a könyv. Mindezen események, mozzanatok, küzdelmek részletezése -- reményünk szerint -- nem volt hiábavaló. Egy súlyos idôszak teljesebb feltárását, a keresztény könyvkiadás küzdelmeinek jobb megismerését is segítette a Prohászka-kutatások sorsának felidézésében. Összefoglalásul megállapíthatjuk tehát, hogy 4 vonulat különíthetô el eddig a Prohászka-kutatások területén: 1. Az induló, Schütz nevével fémjelzett, fenntartás nélküli értékelés. 2. A teljes elutasítást jelentô marxista megbélyegzés. 3. Az ebbôl kiváló, mind jobban önállósuló és történelmi objektivitásra törekvô, ,,profán'' világi értékelés-vonal (Gergely nevéhez fűzôdôen). És a 4. a hagyományból kiinduló, azzal kontinuitást vállaló, de a mára is figyelô, a mához szóló Prohászka-üzenetet keresô, új feltáró kutatás (Rónay, Szabó, Vass, Belon, Koncz, Barlay stb. nevekhez kapcsolódva). A katolikus kutatás legújabb, nagy ígérete a székesfehérvári ,,Ottokár püspök Alapítvány'', mely 1994. okt. 4-én alakult, Takács Nándor megyés fôpásztor elnökletével. Célját, eszmei elkötelezôdését az alelnök P. Szabó Ferenc SJ atya a Távlatokban (1996/1) így summázta: ,,Prohászka ébresztésérôl[*] van szó, a teológus, misztikus, az egyház korszerűsödését szorgalmazó, szociális érzékű fôpásztor szellemének élesztésérôl.'' Segítse a Gondviselés a nagyszerű terv és szándék mielôbbi, és minél teljesebb megvalósulását -- az Alapítvány köré tömörülô kutatócsoport lelkes munkájával! (1996) A fenti tanulmány -- bôvebb anyaggal, de a lényegben megegyezôen -- megjelent a JEL folyóirat 1995/2. számában. Ottani címe: Prohászka korszerű és teljes értékelése felé. [*] A kutatócsoport tanulmányaiból már megjelent két gyűjtôkötet Szabó Ferenc gondozásában: Prohászka ébresztése I (1996) és Prohászka ébresztése II (1998). Ezenkívül megjelent három kötetben (Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán és Szabó Ferenc gondozásában) Prohászka teljes naplójegyzete. ======================================================================== Nyitány (1914. I. 10.) Laus[*] Ez a lélek pacsirtadala; mikor tele a szíve a lét s az erô érzetével s mikor vonzza ôt az ég, az az azúrmélység s magasság: akkor tör ki belôle a dicséret. Az a sok néma dal, az a sok pihenô affektus, az a sok álmodó szeretet, öntudatlanságban elaltatott szeretet, mely a világban van, a lélekben megértéssé s megérzéssé s uralkodássá s lendületté lesz: benne, rajta zendül meg mint dicséret: Az ilyen éledô, duzzadó lélek kedvét leli az Úr énekében, a természet, a világ, a lét harmóniáinak, nagyságának, szépségének megzenésítésében, himnust szeret s zsoltár a szenvedélye. Mikor a lét harmóniája a lét teltebb fokán benne kiváltódik mint érzés, akkor dicsér, s természetes, hogy az egész léttel, az egész világegyetem dicsérete lendül ki belôle. Mint a pacsirta pihegô torkából, kifogyhatlan trillákban, meleg, édes affektussal, érzéssel. Örülhet a pacsirta, hogy ô annak a sok szárnyas madárnak dicséretét mondja el, mellyel ôk dicsérni akarják az Istent. Örülök én is, mikor a dicséret dallama csendül meg bennem s emelkedem s Uramnak énekelek. Így énekeltek a zsoltárok [s hogy énekét filozofálás ... nélkül, hogy]. A fölség meglátása s szeretetének megérzése mint ,,laus'' , mint canticum laudis tör ki a lélekbôl. S megérzik, hogy a dicséret pihen égen-földön, hogy csillagok és virágok mind csak kották, s hogy azért jelentenek éneket, mert olvasni tudok, éneket olvasok ki, ha lelkem végigfut rajtuk, áriát, melódiát érez meg. Mert a dicsérô lelkek a csillagok, a virágok, a lombok, a füvek, az állatok, az ásványok, a fények, a színek, a szelek, a vizek, az esôcseppek, s a hópihék s az angyalok s a szellemek énekét énekelik. Akarnak mindenütt énekelni, in omni loco dominationis ejus... Azért aztán Krisztus is a dicséret énekét, imáit: clarificavi nomen tuum fénybe, dicséretbe állítottam lényedet... S én pedig egyesülök Uram lelkével e dicséretben: ô a mi pacsirtánk... ô olvasta ki a kottát... Lelkében szólalt meg a harmónia... ô az organon ... a sz. misébe bele van állítva az érzés...[két sor olvashatatlan]: homo creatus est ut laudet ... íme egy énekes lélek, természetes, hogy ének lévén a lelke, hát az tör ki belôle... A praefatio: laudent angeli... Az Oltáriszentség: a laus Dei, a vasárnapi reggeli hálaénekbôl így neveztetve éneklaust ... ott egy énekes, dicsérô világ zárkózik: Per ipsum ergo hostiam (Szt. Pál). Akarunk mindig énekelni, ki nem fogyni, mint a hullámzó tenger hullámai, mint a szélvész rohamai, mint a csillagok rezgése, mint a források lüktetése, mint a szívek dobbanása: úgy dúl és tódul és folyton hangzik: laudate ... Ily érzése van Krisztus Urunknak az Oltáriszentségben. Okvetlenül egyesülni vele... Vele ebbe a tengerdagályba, annál is inkább mert a mienk; ezeket le kell foglalni, föl kell ajánlani, magunkévá, tenni, azt mondani: az ô dicséretével dicsérlek Istenem, és szeretni ezt a nagy dicsérôt s beleolvadni: Ave Jesu sponse floride...? (182) (173) Gertrúd. Azután a nagy vágyak (Febr. körlevél) Vö. Élô vizek forrása (A mindenség érzelmeivel) [*] Laus. -- Kiadatlan. Székesfehérvári Prohászka-archívum. ======================================================================== 1. Prohászka tanulmányi évei A Collegium Germanico--Hungaricumban és lelki fejlôdése (1887) I. Sötét ôszi est borult a római Campagna messze elterülô síkságára; az ég ragyogó színei, melyek a lenyugvó nap nyomában utánozhatlan itáliai változatokban kigyúlnak, lehűltek, s az utolsó bíboros sáv is, mely a Tyrrheni-tenger delejes tükre felett sokáig szokott küszködni a hamvas enyészettel, kialudt. Klasszikus földön zakatol a vasabroncs- páron tovairamló vonat, ki tudja, mily volszk, gót, vandál, német, francia hôsök porát rengeti meg dübörgésével. Ha meg is rengeti porukat, de nem kelti föl vasvértes alakjaikat, legföljebb a mélázó utas emlékezetében. Szegény emlékezet, hogy kínoz, hogy csigáz el öntermékenységed; a szív élénk vágyai, melyek a forrón óhajtott Róma közelében lázas feszerôvel tágítják a lelket, kincsestáradból elôvarázsolják a világtörténelem valamennyi eseményeit, fölkeltik az isteni s emberi nagyság szebbnél szebb, hatalmasabbnál hatalmasabb alakjait, s szinte belefáradsz fönséges kontemplációdba. Tegnap dél óta a gyorsvonat ragad magával Tirol hegyei közül, s ma este közeljárok vágyaim céljához, azon helyhez, azon darab földhöz, melynek neve a gondolatot érzelemmé s az érzelmet szenvedéllyé fokozta az ifjúban -- s nem vesztett hevébôl, nem varázsából cseppet sem, sôt a lelkes emlékezet örökzöld lombjával ékeskedik a férfiúban, -- ez a név Róma. Lelkemben csengett a régenmúlt idôkbôl a zarándokcsapatok éneke, midôn a Via Flaminia lejtôirôl vagy az Appenineken leereszkedô Via Salariáról elôször megpillantották Róma falait s tornyait: O Roma nobilis, Orbis et Domina Cunctarum urbium excellentissima Rosco Martyrum sanguine rubea Albis et Virginum liliis candida Salutem dicimus tibi per omnia Te benedicimus; salve per saecula. Hányszor mondogattam e verset magamban, midôn az esztergomi szeminárium folyosóján sétáltam föl-alá a hetedik és nyolcadik osztály klasszikusait forgatva néha szívesen, néha kénytelenül. Te benedicimus: salve per saecula, -- a ,,Salve'' azután a képzelet lepke szárnyain gyorsan átrepült tengeren s Appenineken, elandalgott Róma falai mellett, körülrepkedte tornyait, földbe süppedt kapuit, elcsatangolt utcáin, s kérdezte: nem volna-e itt hely egy ifjú lélek számára, ki néha álmában is elsuttogja: Te benedicimus: salve per saecula. Hogy ébredt föl ez a ,,Salve'' most a valóság hatalmával, hogy visszhangzott bele minden gondolatom és érzelmem! S mialatt még csengett a képzelet éneke, s mialatt a vonat zakatolása fantasztikus zenét írt a lelkes szavakhoz: berobogtunk Marcus Aurelius falán át a Viminali halomra, a gép sikított, az ajtók nyíltak, s én ünnepélyes megilletôdéssel léptem Róma szentelt talajára. A szolgalelkek s a bérkocsisok zsivaján meg nem ütköztem, aki megfogott, ahhoz mentem; a legdühösebb karbonárit is átkaroltam volna. Ki tudja, nem hatja-e meg fekete, kérges lelkét az ifjú lelkesedés tüze, mely felejt szülôt, hazát, házat, hogy eszményeknek éljen, -- mely elzarándokol az emberiség közös városába, hogy a nemzetiség korlátain túl tanuljon embereket szeretni; s ki tudja, nem ébred-e föl nemes önérzete azon millió szívekben élô hiten és lelkesedésen, mely a pogány nagyság, a klasszikus műveltség, a görög művészet emlékein emelkedô római egyházat s a szentszéket úgy akarja szeretni s soha felejteni, mint az elsô vértanúk, kiknek sírja tán lábaim alatt rejlik. A kocsis málhám után ment, én a kocsi mellett álltam. Az est ködös fátyolán átszűrôdô gázfény terjedelmes piacot világított meg, a tér közepén vastag vízsugár szökött kétemeletes házmagasságra, átellenben sötét, nagy romok terültek el, üregeikbôl kétezer esztendô bámult a jövevényre, némely boltív megtörve meresztette karjait a magasba, csonkán és csupaszul méláztak az éjben, -- hisz oly sokat láttak, eleget mélázhatnak. Szinte lélegzetemet tartottam vissza, úgy néztem a környezet elmosódó alakjaira, hallgattam a vízsugár lubickolását s a távoli tornyok szaggatott harangszavát. Nem ismertem semmit, nem tudtam, hogy mi ez, ami körülvesz, -- de odaadnám-e ez elfogult hangulatot, e mindent felölelô sejtelmet a biztos tudásért? Mennyivel gazdagabb, mennyivel tartalmasabb volt e fönséges sejtelem az évek, a helyek, az események száraz tudásánál? Nem tudtam, mik e romok; vajon Augusztus, vajon Agrippa vagy Nero vízvezetékeibôl dôl az a vízsugár, vajon a Sabini hegyek kopár sziklái közt vagy az Albanói lejtôk olajfás virányaiban nyílik-e forrása? S az a távoli harangszó, ki tudja, mely templom tornyáról hullámzik az égbe, s az a templom, mely sír fölött épült vagy mely szenátori ház helyén, talán Pudens, talán Paula, talán az Aniciai család elpusztult telkein? Ki bírná kifejezni azt a nyílt, ôszinte érzelmet, azt az ünneplô hangulatot, mellyel Rómába bevonultam? Oly szentek, oly tiszteletreméltók voltak utcái, mint egy ünnepi díszben álló templom falai, oly áhítatra gerjesztettek, mint az oltárról szállongó tömjénfüst, s oly csendben méláztak a Quirinál és Viminál halmai, mintha úrfelmutatás lenne, csengettyű sem szólt, hogy a csend mélyebb legyen. A kocsi hosszú utcán robogott végig; nesztelen, csendes volt, embert is alig láttunk; óriási palota szegélyezte egyfelôl az utcát, másfelôl magas falak alig egyik-másik ablaktól áttörve; a palota szögleténél az utca térre szélesedett, közepén magas obeliszk emelkedett, jobbra-balra a hatalmas gránitszáltól két szoborcsoport, - - ágaskodó lovak, melyeket erôs kéz fékez, mintha megbokrosodtak volna az obeliszk lábánál zúgó szökôkúttól, mely széles ércmedencébe árasztja vizét; a hétkarú lámpa sugaránál olvastam a föliratot: Opus Phidiae -- Opus Praxitelis. Azután meredek lejtôn vágtattunk, egyik- másik ház homlokzatáról a pápai címert s a gázfénnyel küszködô szürkületben a márványlap föliratát lestem el: Munificentia Pii Papae IX. A lejtôrôl leérve, sürgô-forgó élet vett körül, ügyesen rohanó s egymást kikerülô hintók, lármás kikiáltók, élénk gesztikulálással ingerkedô csoportok; a szűk utcák tömkelegében kocsisom olimpiai versenyzôhöz illô ügyességgel kerülte ki a méta gyanánt álló szegletköveket; még néhány perc, s a kocsi megállt a Palazzo Borromeo elôtt: ,,Ecco il Collegio Germanico!'' szólt a Circus Maximus kocsisainak sarjadéka az ostorral a kapura mutatva. Komoran állt elôttem a Palazzo, magas földszinti ablakait hatalmas vasrácsok védték, erôteljes emlékül s díszítményül maradtak rajta azon korból, midôn az utcai harcok és versengésekben jó szolgálatot tehettek. Régen volt ugyan, midôn a Colonnák s Savellik párthívei aprózták föl egymást s a palazzókból várak lettek, -- de azóta a fölösleges vasrács a reneszánsz palotákról le nem tűnt. Világosság sehol sem látszott. Csak a kapu mellett való ablakból világított bágyadtan az olajlámpa sugara. A kocsi elrobogott. Bemenjek? Honnan merítsem azt a hôsi lelket? Mert hisz ez azon ház, hová ,,hét évre temetnek'', hol ,,csak salátát esznek'' és ,,olajat isznak'', hol ,,polentával lakmároznak'' és savanyított olajbogyókban dúskálnak. Ez azon ház, hol facipôben járnak, hol vagy meghalnak vagy megbolondulnak, hol ... stb. De félre sovány rémek, rám uszított titeket a pinguis Minerva; itt terem a babér, máshol más koszorú. Oly bizalommal jöttem ide, hogy azt se gondoltam, mi lesz itt majd velem. Nem bánatosan, nem félénken, hanem örömmel fogtam a csengettyű húzóját; idegeimen a fölhevült vágy s a lázas érdeklôdés villanyfolyama futott végig, karom megrándult, a csengettyű szólt, s amint jöttem, úgy léptem át a küszöbön: kétkedés, gyanakodás nélkül ... gyermeknek jöttem ide. Tito, a portás római komolysággal fogadott, a ,,grandezza''-t kifejezô arcvonásokban a meglepetésnek árnyalatát sem láttam; nyugodtan nézett meg tetôtôl-talpig, azután gondolta ,,pun passare'' (mehet). Tito kiszolgált pápai zsandár volt, akinek éppen a pápai uralom utolsó éveiben elég alkalma nyílt bôséges emberismeretet szerezhetni. Mindig a tisztelet bizonyos nemével néztem Titóra, annál is inkább, mert külsô vitelében is megôrizte a Titus névhez fűzôdô vespasiáni méltóságot. Különben sem volt közönséges ember az ilyen Tito-féle kiszolgált pápai zsandár. Ha a rend s az igazság közegeinek minden fôváros ad alkalmat cifra tapasztalatokra, mennyivel inkább Róma az ötvenes s hatvanas években. Nyüzsgô hangyabolya az áskálódásoknak és fondorkodásoknak, hol a legkétesebb exisztenciák is találtak foglalkozást s hozzá jövedelmet a turini s késôbb Florencre avanzsírozott kormány pénztárából. Foglalkozásuk nem volt más, mint közvéleményt csinálni, Rómában zsoldjukat elkölteni s egyes verekedésekben vért ontani, de inkább mások által s mások bôrén ontani az ,,Italia Una'' ragyogó eszményeiért. A Colosseum éjféli magányában, a Palatium romjai közt, az osteriák alacsony boltívei alatt -- éppúgy, mint a porosz követségi palotában egyre folyt az aknamunka, az összeesküvés, a lázítás, forrongás. A megvesztegetés kaput nyitott magának mindenfelé, még a Vatikánba is, eljutott melengetô sugara egyik-másik könnyűvérű pap elámított szívéig s üres zsebéig. Az italianissimi-k elfojtott gyűlölettel kritizáltak mindent az államtitkártól kezdve az utolsó karabiniere-ig, tomboltak minden ellen, amit a pápai kormány tett. II. A ,,silentium religiosum'', vagyis a szigorú hallgatás, mely az esti rekreáció után beáll, békéltetôen s nyugasztalólag hat testre és lélekre; ez a béke a legbűvösebb harmónia, andalító bölcsôének, mely az édes álmot lecsalja a szemre. Mindenki cellájába vonul. A Palazzo egyik szárnya öt emeletre magaslik, sôt az egyik sarok még magasabbra emelkedik, torony gyanánt uralja a háztetôk cserepes pusztaságát. Hagyománya ez úgy látszik a régi római szokásnak, mely a házakat roppant magasra emelte. Dacára a kitűnô ,,puzzolana'' földdel készített vakolatnak, sok baleset rengette meg a magas házak erôsségébe vetett bizalmat; innen Augustus és Nero tilalma, kik a régibb törvényt megerôsítették, hogy hetven lábnál magasabbra házat építeni tilos. A toronnyá meredô házak klasszikus tanúja Iuvenal: -- -- Tabulata tibi jam tertia fumant nescis; nam si gradibus trepidatur ab imis Ultimus ardebit, quem tegula sola tuetur A pluvia. Satir. III. A régi császári tilalmat most bátran meg lehetne újítani, midôn az Esquilini és Quirináli halmokon épült új Róma házai düledeznek; látni kétemeletes házat, melynek falai a szélrózsa minden irányában kívánkoznak az anyai földre, s ez ellenállhatlan vonzalmukban lucani fenyűszálak által akadályoztatnak. Az ötödik emeletet, melynek lakóit Iuvenál szerint ,,Tegula sola tuetur a pluvia'' a tradíció Olympusnak nevezte; éppoly találók voltak más házrészek és folyosók elnevezései. Ha azonban a tegula sola meg is védett az esôtôl, de nem védett meg a nyári hôségtôl, ilyenkor az Olympus lakói szívesen fölkeresték az udvar citromfáit, vagy a sarokban csörgedezô ,,Aqua Virgo'' forrásait. Azonban vigasztalhatták magukat. Délfelé a Collegiumtól emelkedik óriási arányokban Szent Ignác temploma s Jézus társaságának Collegium Romanuma. A vakolatlan s cementtel szorosan egyberagasztott téglák, melyeket 300 év esôje és napsugara barnított, sötét színezetet kölcsönöznek az épületnek; -- fügefa is nôtt ki az oldalkápolnák fölött kiemelkedô fôhajó támfalán s több éven át néztem ablakomból, mint hajtogatta felém szellôs lombozatát; jól esett látni a cserépfödelek vigasztalan régiójában azt az egyetlen világos zöld fát. Ott túl tehát a ,,sola tegula'' alatt lakott Szent Alajos, még magasabb Olympuson, mint mi, s boldog Berchmans János mellette. Az ily egysorsú társak kedvéért szívesen tűrünk meleget, de hideget is. Kijut mindkettôbôl. A Rómában lakott szentek életrajzában rendesen külön kiemelik, hogy sokat szenvedtek a hidegtôl; a fagyos kéz és láb valami nagyon közönséges. Cepari Szent Alajosról és boldog Berchmansról írja, hogy kezük megfagyott. Az idegen még többet szenvedett a hidegtôl mint az olasz, ki kályhátlan szobájában, bundába burkolózva s kalappal fején ír, olvas, dolgozik. De az Olympuson mégis szívesen laktunk, tekintetünk uralta Rómát. Északra az Olympus ablakaiból magas oszlop tűnik szemünkbe; az oszlop fejét Szent Péter vasszobra ékíti, a szobor körül vasrács fut, nem a mozdulatlan szobor, hanem a felmászó turista kedvéért. Az oszlop fehér márványból épült, belül üres s elegendô tért enged, hogy benne csigalépcsô tekerôddzék fel síkjára. Inkább szűk toronynak, mint oszlopnak mondhatnók. Kívül a fehér márványon fölkígyózó szalagként reliefek domborodnak: római katonák, fegyverek, titulusok, sasok, istenek, -- azután barbárok, öldöklés, harc, villám, futamodás, oltár, áldozat egymást váltják fel a koszorús domborműveken. Ez Antonius oszlopa, a markomannok és kvádok fölött nyert gyôzelem emléke. A változások csodás története Szent Pétert, az Antoninus uralkodása alatt sötét, ismeretlen szekta elsô püspökét emelte a gyôzelmi jelvényre. Ha az esztergomi szeminárium ablakaiból nézek északra, nem látom ugyan Antonius oszlopát, de látom a tájt, melyen a harc s a gyôzelem vívatott. Fölfelé a Garam mentében villogtak a római sasok, messze Rómától, de buzdíttatva a Capitolium 800 éves dicsôségétôl. S itt úszott át a Dunán a gyôzelem után szabadon eresztett két oroszlán; -- sarjadékuk kiveszett a Vértesekben; jobb is, nem szeretnénk velük találkozni. Az emlékezet így köt össze sokszor távoli, idegen helyeket, közel hozza egy máshoz a Garam-vidékét és Rómát az emberi erô és iparkodás nyomán. Széles a föld, de van-e oly széles, hogy ne fűzzön barátságot ellentétes sarkai közt az emberi lelkesülés, akár a római hódítás sasszárnyán, akár a keresztény szeretet s önfeláldozás galambszárnyán? Ugyancsak észak felé közvetlen szomszédunk Neptun régi temploma; csupasz romjaiból a ,,halhatatlan isten'' kiköltözött, újabb épületek emelkedtek s szorították bele vasromjaiba falaikat. A magasabb emeletek lakója, ki szobájában föl-alá sétálva, officiumát vagy rózsafüzérét recitálta, eszmélôdve felejté néha-néha szemét Antoninus oszlopán, Neptun temploma romjain; ha pedig a háztetôk világosszürke pusztáján végignézett, a kimagasló kupolák, tornyok s a szellôs loggiák s messze Szent Péter légbenálló Pantheonja adtak gondolatainak új, lelkes lendületet. Az ifjúságé a lelkesülés, a férfias alkotásé pedig a tűzben kipróbált, kitartó szellemi erô. A szellem ereje és hatalma a lelkesülés hajtásából növeszti ki törzsét, fejleszti feje koronáját. A szellem ereje mint a tűz, mely megtör, hódít, asszimilál, -- a lelkesülés olyan, mint a tűzláng elôtt futó pír: forró, de még nem ég, nem lángol, nem világít. Elôkészíti az anyagot, hogy kicsapjon a láng. De ahol lelkesülés nincs az ifjúban, lesz-e ott szellemi, alkotó erô a férfiúban? Ahol vizes fát rakunk a tűzhelyre, minô lángot, minô hôt várunk? Melegedjünk tehát elôször, akkor majd késôbb égni is fogunk. Melegítsük az ifjú lelkét, a lelkesülô melegedés nyomán kigyullad lelkében az áldozatkész tettvágy. Fejleszteni a szellemet a lelkesülés ifjú üdvösségébôl, tágítani szoruló látkörét világraszóló emlékekkel, hol lehetne azt jobban megtenni, mint Rómában? A kilátás az ablakból ragyogó fényt önt a lelketlen tekintetbe, önérzetet s buzgalmat a lohadó mellbe; fölsóhajt s érzi, hogy itt törpének s kicsinynek lenni nem szabad. Az ifjú, ki az ablakból kitekintett s az ezeréves emlékeken fölbuzdult, asztalához ül, s megelégedetten jártatja szemét cellája csupasz falain. Nem nélkülöz olajfestményt s freskót, a fehérre meszelt térre szemeinek sugara az emlékezet bűvös lámpájának tarka képét rajzolja. A képzelet fölhevült játékában földre süti szemét, nincs szônyeg a padlón, nem is pad a ,,padló'', hanem tégla; a dísztelen padló a földi lét keserű és költészet nélküli valóságát juttatja eszébe; be jó gondolat, mely a lelkesülésbe életrevalóságot olt. A cella bútorzatán inkább Cincinnatus egyszerűsége, mint a ,,Palazzo'' fénye látszott: az olasz nembánomság és igénytelenség, melynek az önmegtagadás és nélkülözés sokkal könnyebb, mint nekünk. Próbára teszi e részben a kényelmet jobban szeretô ultramontánokat. Vaságy, asztal, könyvtartó, ruhaakasztó, mosdóállvány, két szék, -- ez az instrukció. Minden egyéb fölöslegesnek ítéltetik. -- Hogy pamlagféle alkotmány sehol sem létezik, arról nem is kell szólnom, hisz maga a zseniális Stolz Albán, pedig egyetemi tanár volt, sem láthatta be e bútordarabnak nemcsak szükségességét, de megkívánhatóságát is. Így szorul a kis cella a dísztelen négy fal közé, egy ajtaja, egy ablaka, melyen a nap, s egyszerű ablaktáblák, melyeken a hideg is bejön. Rómában ugyan a tél nem adja ki igen nagyon mérgét; ha havazik is nagy ritkán, a hó mindjárt vízzé válik. De a havazásnál a hideg csak mint egészen mellékes körülmény jön tekintet alá, a havazás fômomentuma abban fekszik, hogy midôn a fönséges ,,Jupiter megköpdösi'' a várost, minden rendbeli kis és nagy gyerekek örömére, nemkülönben a tanítók és professzorok méltóságosan titkolt tetszésére nincsen elôadás, normálban, gimnáziumban, egyetemen! Távol az Appeninek csúcsain hómezôk csillognak, de a római rónák és halmok közt tűrhetô légmérséklet uralkodik. Reggel ugyan a zéruson is alászáll; volt olyan napunk is, hogy hat minus fokra szállt le a hômérô, de napközben a lég ismét kimelegszik. Erre a kimelegedésre nagy súlyt látszanak fektetni a római építôk s erdészek, mert kályhának a szobákban helyet nem szántak; az olasz közmondás is úgy tartja, hogy minálunk a hideget látni, náluk pedig érezni. Az érzésbôl ugyancsak kijutott fôleg akkor, midôn a Flamini úton a Soracte hegycsúcs szaggatott körvonalai láttánál igaza volt Horatiusnak: Vides, ut alta stet nive candidum Soracte, nec jam sustineant onus Silvae laborantes, geluque Flumina constiterint acuto? Csakhogy a költô segített magán: Dissolve frigus, ligna super foco Large reponens; de mi nem. Azonban a közösen viselt teher, pláne ifjú vállakon, elenyészô csekély; ez a közösség pedig a legkiterjedtebb a rektortól - - le az utolsó, tegnap jött újoncig. Egyenlôség mindenben; ez az elv; ha 79-es tél van, akkor a fagyoskodásban is; a P. rector nem fűt, én sem. Csak a tekintély nem közös; az övé, a mienk pedig a hódolat, a tisztelet, a lovagias buzgalom. Némely öreg páter télen mindenféle színt játszik, de hôsies megtagadásban inkább eldidereg délig, semhogy szobájába kis kályhát vagy parázsmedencét tétetne. Aki azonban az önmegtagadás e nemére nem érzi magát hivatva, agyagserpenyôben melynek felül, mint a kézikosárnak, ívben hajló fogantyúja van, hozhat magának izzó parázst. Az olaszok e primitív készüléket ,,caldino''-nak hívják. Az öreg P. Ballerini nem egyszer tartá fölvonulását a ,,caldino''-val kezében. Nálunk a klasszikus ,,caldino''-t csak a decemberi piacon didergô kofák ölében láthatni. Ez a kályhátlan, egyszerű cella télen-nyáron egészen az enyém. Tanúja törekvésemnek, tanulásom- és imáimnak. Csendjében magamra maradva iparkodom, nem a szemeknek szolgálva, hanem az önérzet, a meggyôzôdés által indíttatva önálló tevékenységre. A cella kizárólagosan az enyém, senki oda be nem mehet. Akinek dolga van velem, az kopog, s az ajtóközben állva végezzük el ügyeinket, a törvény ugyanis azt mondja, hogy ,,in limine consistant''. Holmi ,,gemütlich'' trécselések, hosszabb látogatások már ez intézkedés által is lehetetlenekké válnak; mert ajtóközben soká álldogálni, nem fér össze a jóízű beszéddel. III. A nesztelen folyosókon sűrűn egymás mellett nyíltak az ajtók a még csendesebb hajlékokba. Némely hajlék kalitkának is beillett volna. Nem hiába hívták egyik sorjukat ,,columbarium''-nak. A novícius a tisztelet szelíd tekintetével nézett arra, ki ily kalitkát magáénak mondhatott, s ártatlan aspirációi néha azon idôn s azon boldogságon andalogtak, mikor majd ô is így lakik. Addig pedig a múzeum lett a diszciplína, a rend, a pontosság palesztrája, ott gyakoroltattak az újonnan jöttek a házi tradíciók pontos felértésében. Az elsô évet közös múzeumban s dormitóriumban folytonos felügyelet s közvetlen vezetés alatt töltik, míg beléjük nem oltódik az esprit de corps, a hagyományos rend, mely valamennyi regulának és a közszellemnek megtestesülése, mely az egyesekben tanít, hallgat, játszik, sétál -- csendítésre alszik, ébred -- parancsszóra, némelyiknek még a fejét is megnyitja a szent engedelmesség késztetô hatalma alatt, de ha a fejét nem is, -- a szívét bizonyára. Hogy az esprit de corps a Collegiumban milyen, arra sok szó és sok jelzô kellene. Nem fej-lekonyító, hanem életteljes. Ahol ifjúság él, ott az élet telje, - hajtson hát, sarjaddzék, mint a fa, midôn ágain s rügyein a duzzadó tavasz ingerkedik. Az egyház intézetei, hol ifjait neveli, nem üvegházak, se nem melegágyak; valami természetes, gyökeres erô jellemzi szellemüket, mely az egyesekre üdítôleg s alakítólag hat, s az idegenre is azt a benyomást teszi, melyet a tavaszi erdôszélen sétáló érez. Valaki a Collegium Germanicumot üvegháznak nevezte el; nem tudom, vajon az üveget vagy a meleget vette-e tertium comparationis-nak, vagy talán a növényre reflektált? De az üvegház növényzete mindig importált valami, csenevész és sápadt, álmosan bólintnak levelei, nem mosolyog le rájuk szülôföldjük ege, s úgy érzik magukat, mint a jobb hazába kívánkozó, mint az öreg ember, akinek kályha kell: már pedig a Collegium szelleme oly eleven s erôteljes, s úgy sarjad és hajt, hogy akit megragad amúgy szíve mélyén, fölrezzenti benne, ami életképes csirát fektetett lelkébe a Teremtô keze. Szellem! ki ne érezné e szónál valami természetfölötti, különös erônek szárnycsattogását, mely oly magasan jár, de meg épp oly mély csendben működik, mely szilárdul épít, hat, mely cseppenkint szivárog s összegyülemlik, -- mely finom szálakat fon s megtörhetlen kötelékekké sodorja azokat, egybeköt velük szíveket, lelkeket tér és idô határain túl az eszme szolgálatára. A szellem a lelkek közérzülete, a szívnek közdobbanása, egy átértett s átérzett közlelkesültség. A Collegiumnak sajátos szelleme van, melybe belejátszik s beleszövôdik sokféle tényezô. Volt valami puritanizmus a cincinnatusi ridegséggel fölszerelt házon, ezen a csupasz téglapadlón, ezeken a kép s dísz nélküli falakon, mintha középkori lovagterembe lépnél, hol nagyjában faragott tölgyfaasztal s székké bárdolt fatuskók kínálkoznak, s a szögletben medvebôr terpeszkedik pamlag helyett, -- de a puritán egyszerűségbe Róma fénye, pompája, márványa, s művészete sugárzik bele csodálatos kontrasztként. Az olasz könnyűvérűség szemben áll a német komolysággal, -- lendületes kedélyük életet önt a nyugodt, kissé ködös északi fölfogásba. Az a mély kereszténység, az a bensôséges hit az olaszban tágítja az ultramontán ifjak szorongó lelkét; a férfias erény, az önmegtagadó élet, a kritikával művelt tudományok folyton önállóságra biztatják s lábra keltik a kevésbé elszántakat is. Környezeted egyre int, nógat férfias, elszánt cselekvésre; közvetlen közeledben látod az erény legszebb példáit, s szinte belekényszerülsz s beleragadtatol életük folyamába, melytôl kezdetben kissé borzadsz, de utóbb észreveszed, hogy jó is, édes is. Mindjárt kezdetben nihilistává tesznek: elveszik mindenedet. Pénzedet a P. ministernek adod át, ruhádat a guardarobát gondozó fráternek. E perctôl fogva hét évig pénzt nem látsz, hiába viszket tenyered, -- még ez az általános omen is kivetkôzik ez idôre jelentésébôl. Zsebed szűz tiszta lesz, a legkegyetlenebb vegyi kutatás sem fog benne találni soha olyasmit, ami a krajcár penészéhez vagy az elnyűtt bankó mikroskopos foszlányához hasonlítana. A koldus kitér utadból, azt se kell mondanod, hogy ,,sono pittore'', tudja, hogy zsebed egészen ,,piktori'', festôi űrrel díszeskedik. Nincs semmid; nemcsak a szék nem a tied, melyen ülsz, -- a könyv, melybôl tanulsz, de az a ruha sem a tied, mely takar, még a fehérnemű sem, mert mindezt a Collegium szolgáltatja; egészen másnak kegyelmébôl élsz, s nem magadé vagy, hanem azon egyházé, azon szentszéké, amely téged eltart, ápol, ruház, gondoz. Arra nem is gondolhatsz, hogy valamid különb legyen a másénál, de amire szükséged van, azt bôven megkapod; -- aki két pár cipôt szakít, kettôt kap, aki ötöt, ötöt kap; csak a ,,guardaroba'' vagy a ,,calzoleria'' fônöke elôtt fogsz örvendezni kétes dicsôségnek, aki amúgy könnyen elgondolja rólad: hadd szolgáljon reá erre az új párra, vagy az új fejelésre az utca kövezetén, hogy ha kedve tartja. Hét évre az anyagi gond nem lohasztja lelked szabadságát, föllendülsz s énekelheted: Nem törôdve semmi gonddal élünk mint madár, Mely a völgy kis patakához csevegni eljár! De ez a szabadság nem pajkos; illik a tógához! Nem ereszti szabad pórázra a tombolni szeretô ifjú kedvet, nem nevel csikókat, -- csak a terhét veszi le, hogy keményebben fogja a szellemi munka hámjába. Ezt a hámot beleakasztják a lélek valamennyi tehetségeibe, s haladnak hol nyikorogva, hol meg jókedvűen. Körvonalazzuk tüzetesebben a Collegium bensô szellemének természetét és kifejlését. Az oroszlánrész e tekintetben a P. spirituálist illeti. Szentsége, buzgósága, okossága elé nagy feladatok tűzvék. De a P. spirituális nem az egyedüli, aki a lélek bensô világát teremti, hanem van ott sok más tényezô. Elsô a teljes elzárás a külvilágtól. Messze az Alpesek jégfalai mögött van az a ház, a családi kör, az iskola, a város vagy falu, az embercsoport, akik közt és ahol életünk 17, 18, 20 éve folyt le már. Míg otthon vagyunk, észre sem vesszük, mennyire állunk a környezet befolyása alatt, mely reánk erôszakolja gondolatait, érzelmeit, vagy ha nem is erôszakolja, bizonnyal nagy könnyűséggel telíti meg velük lelkünket. Így múlik év év után, s midôn észre kellene vennünk, hogy önállók lettünk s magunké vagyunk, észrevesszük, hogy legnagyobb részünk másé: az iskoláé, a nemzeté, a társasköré. Még kevésbé tudnók szétszedni a befolyások azon ezer meg ezer finom csalóka szálait, melyekbôl a kor, a nép, a beszéd, a szokás, az élelem, a dajka, az újságok, s mindenféle elsorolhatlan jó, rossz vagy közönyös viszonyok, fölfogásunkat s jellemünket szôtték. Természetünk, lelki tehetségeink, a kedély s a szív tulajdonságai úgyszólván csak a keretet -- s adjuk hozzá, a vásznat képezik; maga a kép, melyet a vászon felvesz s a keret díszít, javarészében a külsô befolyások majd darabos, majd mesteri ecsetének vonásait tünteti fel. De az ifjú most messze, idegen országba, egészen új körbe költözik. A befolyások egyszerre megszakadnak. Kivenni a lelket huzamos idôre, hét egész esztendôre a pezsgô életkedv, a receptivitás korában a szokásos befolyások bűvkörébôl, átültetni azt egészen más talajra, s miután elzártuk, hatni reá a bensôséges, szellemi élet valamennyi csendes, de ellentállhatlan erôivel: lehetetlen, hogy ezáltal a gyökeres változások legvalószínűbb kombinációja elô ne álljon. Rómában nincsenek ismerôseink, nincsenek barátaink; -- ha valaki a messze otthonból meglátogat, az mint a csendes víztükörbe esett kô, fodrozza, felveri darab idôre a megszokott nyugalmas lelkületet, de a vendég hamar tér haza, s a benyomások elsimulnak. Így fogva fel a dolgot, mondhatni, hogy aki a Collegiumba jön, az nincs otthon, hanem hasonulnia kell. Úgy érzi magát, mint az idegen egy elôkelô, barátságos házban, ki iránt nagy figyelemmel vannak, de kitôl viszont figyelmet kívánnak. Az idegen azon van, hogy minden házi szokást, minden elôírt szabályt megtartson; nem kívánhatja, hogy egyéni fölfogását ráerôszakolja a nagy többségre, hanem ellenkezôleg minden elôzékenységet, minden szíves figyelmeztetést, minden útbaigazítást a legkészségesebb szívvel fogad. Így vagyunk a Collegiummal. Az a néhány ifjú, ki évenként belép, egy nagyhírű és jeles intézet tradícióival, szabályaival, szokásaival áll szemben. A P. rektor, a tanárok csupa kitűnô, sokszor világhírű férfiak, tárt karokkal, a tiszta szeretet s az ôszinte alázat leereszkedésével fogadják. Nem bizalmatlankodnak; velük társalog, velük étkezik a növendék, egy csengettyűszóra kelnek, imádkoznak, velük sétál, velük értekezik tudományos kérdésekrôl; a hideg tekintély és a mesterséges tisztelet, mely a szemináriumokban sokszor ,,blinde Kuh-t'', bekötôsdit játszik, nem létezik. S ami megnyeri szívét a most belépônek ezen elôzékeny, hímezés-hámozás nélküli modorral, az megnyerte az elôzô években valamennyi elôdeinek lelkét. Az elsô alumnusokat is így fogadták, így képezték, kiket még Szent Ignác választott meg s ültetett zsenge hajtásokként a legeslegelsô évben, -- a következô év ugyancsak így oltotta az ifjabb növendékekbe a szellemet, s hozzá ezek már öregebb testvéreiken is épültek. Úgy van az most is: az öregebbekbe fektetett szellemi fáradság új erô forrásává válik, s nemcsak hogy gyümölcsöt hoz bennük, hanem befolyásolja, neveli az ifjabbakat is. De ha nem is nevelne, ha nem gyakorolna is pozitív befolyást, legalább erôs, konzervatív szellemet és pártot képez. A belépô ifjú, aki teljesen idegen, az elöljárók és alumnusok kitűnô szellemén ki nem foghat; ha akarna is ilyesmit, árván és egymagára maradna. De hisz a jóakarat mellett, mely minden újoncnak lelkét szelídíti, eszébe sem jön az opponálás, viszi ôt árként az életbe átment szokás, a megtestesült közszellem és közérzelem. Ha boldog akar lenni, meghasonlás nélkül élni önmagával és környezetével, hasonulnia és alkalmazkodnia kell. Mialatt a teljes elzárást a külvilágtól emlegettem, azalatt a második tényezônek is adtam kifejezést. Melyik az? A teljes bizalom az alumnusok részérôl, s az igénytelen egyszerűség s a folytonos közlekedés az elöljárók részérôl. Ez megvan minden jezsuita intézetben; s minél elôhaladottabbak az ifjak, annál nagyobb mérvű e bizalom. A legellenségesebb emberek elismerik a jezsuita nevelés kitűnô jellemvonását: az atyai bánásmódot s a gyermeki bizalmat. Az egyiptomi stílus esetlen, szögletes, rideg vonásait a késôbbi haladás az élet hajlékonyságával áldotta meg, s a múmiákból élô alakok lettek: éppúgy a fölvilágosult jézustársasági atyák a tekintély rideg és törékeny feszelgései helyett a szeretet és jóakarat leereszkedô szellemét öltötték magukra, ezáltal tanítványaikba a bizalmat, s egy hű, az iskola padjain túlra terjedô lovagias ragaszkodást teremtettek. Ha a P. Franzelin, Palmieri, Secchi, Ballerini szobáját söpri, ha lámpájába olajat önt; ha vízért megy, -- ezen meglepô, s nagy férfiakat nemigen jellemzô műtétek által semmit sem veszt tekintélyébôl. Az alumnus esetleg tanárja kezébôl kapja a söprôt, s törekszik megfelelni a szabálynak, melynél fogva celláját mindig tisztán tartsa. Harmadik tényezô: a hallgatás. Az ebéd utáni s vacsora utáni köteles társalgáson és a sétán kívül mindig hallgatnak. ,,Jaj be fád élet, s miféle embergyűlölô anachoréta legénység lehet ott egy rakáson!'' Ez ellenvetésbôl is napnál világosabban kitűnik, hogy hallgatni sokat ér. Miért? A kolostorok csendje a lélek bensô szavának ébredése. Némileg ama régi puszták pótléka, melyekben a legnagyobb s a legférfiasabb erény született. Az egész ház a puszta csendjében méláz, csak néha töri át falait s óriási ablakait egy jótorkú olasznak zendítése, ki az utcán eltrillázza Lucrezia Borgia vendégségének áriáit; -- a folyosó csendes, a cella csendes; -- ha dolga akad valakinek napközben, röviden és halk hangon végzi el. Beszélgetni nem szabad. Mosónék és súroló asszonyok rikácsolása sohasem hallatszik, mert a klauzúrát asszony át nem lépi, a klauzúra pedig a kapunál kezdôdik; fűtô ,,Jóskák'', ,,Jancsik'', ,,Zadudajok'' a folyosókon nem csoszognak, mert mesterségük itt se télen, se nyáron nem dívik; -- ,,Miska'' inasok a földszinti lépcsôrôl a második emeletben hivalgó ágyazók közé tekintélyes szavuk ostorával nem csördítenek, mert az inasok a ház oly termében laknak, hogy két- három évi alumnusi élet kell hozzá, hogy valaki oda eltaláljon; -- ,,Tercsik'' és ,,Zsófik'' a Summa theologica''-n sóhajtozó alumnus konceptusai közé sem a ,,Bíró uram''-ot, sem a ,,Káka tövén''-t közbe nem nyögdécselik; -- az esti lelkiismeret bánatát sem az ariszton, sem a ,,Hausknecht'' harmonikája körül nem zsongja; az udvaron nem garázdálkodik a gazdasszony kedvenc kakasa, mert ott sem kakás, sem gazdasszony nem létezik; -- szárnyaszegett varjúk, csókák, farkavesztett szarkák károgása, a legközelebbi vasárnap szörnyű halállal kivégzendô pulykák pulypogása az udvar csalitját nem visszhangoztatja; -- legföllebb a tavaszi éjjeleken csendül meg az olasz macskák dithirambbá hevült szimfóniája megszakíttatva a legenchantírozottabb kandúr fantasztikus szólóitól. Denique beszélni nem szabad; a suszter is, úgy látszik, felérti a szilencium aranyértékét s a bölcsességgel együttjáró természetét, -- nem hiába ül a triposzon, -- mert a cipô sem kopog, nem recseg s nem nyikorog. De azért a jókedv el nem vész, ut figura docet. A lármás, a fecsegô, s közbe-közbe, -- mert moraliter impossibile, hogy meg ne történjék a sok beszédben, pláne ifjak közt, -- a megszóló beszédáram olyan, mint a hegyi patak parttalan folyása, mely törmelékkel hány be rétet, virágot, s amellett folyton kaparja s hordja el a termô földet, s haszontalan zátonyokat kanyarít belôle. A csend békéltetôen és szendén hat a szívre, kifejleszti a szívnek, a léleknek sajátos gondolatait és érzelmeit, s ha van saját gondolata és érzelme a léleknek, akkor nem kapkod folyton másé után, nem érez unalmat a magányban. A csend idôt hagy a gondolat meggyökerezésére és a jó föltét s az isteni sugallat termékeny s erôteljes életbeléptetésére. Ha van a lélekben produktivitásra hajlam, a háborítatlan csend, mely a bensôséges életre szorítja, segíti önálló irányra. Minél inkább találja föl valaki a bensôséges élet forrását önmagában, annál eredetibb s gazdagabb lesz szellemi világa. A lélekbe tömött ismeretek csak olyanok, mint a külsô reáaggatott dísz, mely életkedvet, teremtô erôt s erényt nem kölcsönöz; -- de a bensôséges, szellemi élet a léleknek legsajátosabb kivirágzása és kifejlése, melyben az önérzet ereje, az öntudat boldogsága s egy tenni s tűrni képes lélek vigasza s e vigaszban folytonos megifjulása rejlik. A bensôséges élet által felgyülemlik bennünk a külre ható erô, mellyel nem lármát csapni, hanem hatni, boldogítani akarunk; ezzel a svindler nem bír, s tevékenysége legáldásosabb része saját személyét illeti, efemer dicsôség babérja s néhány forintocska a legvégsô eredmény. Csak a bensôséges életnek van igazi termelô ereje; ha szórakozunk, érezhetjük, hogy üresedünk, hogy hűlünk, hogy vész a lélekbôl az eredeti gondolat és felfogás. Az örök igazságokba merülve, teljességükben részt veszünk, ezek ébresztenek bennünk gondolatokat, kiható szándékokat, áldásos terveket; világosságuk mélyreható fényében közelünkbe lép az emberi szükség millió alakja, -- szeretettôl hevülô lelkünk érdeklôdik irántuk, hallja a lelki nyomor nyöszörgését, látja a feléje kiterjesztett koldus-kezet, s indul segíteni. A negyedik tényezô a P. spirituális. Az ô feladata és tevékenysége egészen beleillik az önálló, bensô életre irányuló nevelés keretébe. Mi dolga van neki? A rektorral felváltva tartja minden két hétben az exhortációt, szentbeszédnek mondhatjuk. Tehát minden második vasárnap félóráig tartó beszéd, ez az ô dolga, melyet nyilvánosan a kommunitással mint testülettel szemben végez, különben pedig minden egyest külön-külön fogva művel és nevel. Erre való a gyónáson kívül az úgynevezett ,,directio''. A ,,directio'' sorban megy. Az elsô évben minden héten egyszer, a következô években minden hónapban egyszer kell a P. spirituálist meglátogatni. Ott azután el kell mondani minden testi-lelki bajt; kezdve a gyomron, melyet talán valami olasz nemzeti étel megnyom, folytatva a fejen, melyet talán a metafizika szédüléssel kerülget, végezve a kísérteteken, nehézségeken, föltételeken, s ha volnának -- a heroikus áldozatokon. A P. spirituális dirigál, jobbára mérsékel, kijelöli a lelkiolvasmányt, s ad egészségtani óvszabályokat. És a meditációkat ki tartja? A Collegiumban nincs közös meditáció, valamint semmi társas ima. Nincs reggeli, nincs esti ima, csak a litániát szokás elmondani közösen a vacsora vagy az ebéd elôtt. Hanem a reggeli ima helyett van rövid szentséglátogatás, s azután mindenki hazasiet, szobájába vagy a múzeumba, s ott térden állva, háborítlan lélekkel elmélkedik egy félóráig azon pontok fölött, melyeket elôzô este, külön e célokra kitűzött negyedórában kijelölt s meghatározott. Épp így nincs esti ima, hanem ehelyett van negyedóráig tartó lelkiismeret-vizsgálat, melyet mindenki szobája csendjében végez; a negyedóra végén szól a csengettyű, s néhány percre a kápolnába vagy a templom kórusára mennek üdvözölni Jézust az Oltáriszentségben. Látni ez intézkedésen, hogy mindenkit magamagára utalnak, késztetik bensejébe hatolni, gondolkozni, reflektálni, önmagát kiismerni, önmagát megtörni. Ismeretes dolog, hogy a szóbeli ima sokkal erôtlenebb s hatástalanabb, mint az elmélkedés. A szóbeli ima nem a mienk, legalább rendesen. Amit olvasunk, az másé; átérezve ugyan sajátunk lesz, de sohasem úgy s annyira, amint az elmélkedésben fakadó gondolat és érzelem. A szóbeli imák legjobb esetben átültetett növények, de ha meg is fogamzanak bennünk, mégis igaz marad, hogy nem belôlünk vannak; sok esetben épp azért meg sem fogamzanak, -- vagy ha az egyikben meggyökereznek, a másikban gyümölcstelen kórókként dísztelenkednek; -- ugyanazoknak a különbözô, egymástól eltérô természetek, jellemek, hangulatok talaján nincs sikeres fejlôdésük. Ehhez járul a megszokás mechanizmusa, melyben csak a száj jár, a szív már nem nyílik. Fôleg ha latin nyelven vannak az imák írva, némely ifjú sohasem fogja fel értelmüket, s a szokás szárazmalma késôbb sem ôrli meg a szót a gondolat lánglisztjévé. Végül a szóbeli ima szép gondolatokat adhat és érzelmeket is fakaszthat, de amint közönségesen recitálják, a behatolásra idôt nem enged. Pedig minden értelmi vagy érzelmi jelenség, mely lelkünkben feltűnik, erôt csak az által nyerhet, ha beléje hatolunk. Föl kell aprózni a gondolatot, az igazságot, a titkot, egy gomolyban ereje nincs. Éppúgy áll a dolog az akarattal. Hogy valamit hevesen és szívósan megragadjon, fel kell hevülnie az érvek, az indítóokok kereszttüzében; -- meg kell gyôzôdnie, meg kell törôdnie; enélkül feltételei csak a gyenge jóakarhatnámság mindenre kész, de tehetetlen kezében inognak. S hol marad a praktikus, a detailba ható s elkerülhetlenül szükséges megfontolás a szóbeli imában, -- hogy hatolhat a recitáló lélek lelki szükségletei tömkelegébe, hogy ott szemen szedje, kiválassza s kúra alá fogja az egyes hiányokat, melyeket a jóakarat nagyjában leönthet a mindenre való készség levével, rámondhatja rögtöni lelkesülésében ,,akarom, akarom''; de sikert csak úgy arat, ha a paréjos talajt mélyen felszántja, ha az egyes bűnöket, szenvedélyeket, szokásokat veszi üldözôbe. Az egyes fákat vágva, dôl az erdô. Az imák recitálásával nem lehet bensôséges életet teremteni. Mire valók tehát? Sok más jó célra; többi közt arra is szolgálnak, hogy az intézetekben a közösség kapcsát képezik. De akit nevelni akarunk a papságra, akinek szívében az apostoli buzgalom s az áldozat forrását akarjuk megnyitni, akit az önálló, bensôséges s a bensôbôl áldásosan kiható életre és működésre akarunk képesíteni, attól az önálló elmélkedést sohasem szabadna megvonnunk azon célból, hogy azt az idôt ima-recitálásra fordítsuk. A Collegiumban tehát semminemű társas ima nincs; a reggeli elmélkedés s az esti lelkiismeret-vizsgálat két sarkát képezi a buzgó, bensôséges életnek. Ezenkívül mindenki köteles naponkint félóráig olvasni valamit az aszketikus irodalom műveibôl; elsô helyen szerepel Rodriguez, másodikon Rodriguez, harmadikon Rodriguez. S e belülre fordított életnek ôrangyala folyton virraszt, ôrzi lépteinket: a szilencium, -- űzd el e jótevôt, s nem rendkívüli lelkek közt ami tökélyessé válhatott volna, sekélyessé leszen. Legyen szabad állításomat az arsi-i plébános, M. Vianney szavaival nyomósítani: ,,Ce qui nous empeche d'etre saints, nous autres pretres, c'est le manque de réflexion. On ne rentre pas en soi meme; on ne sait pas ce qu'on fait. C'est la réflexion, 1'oraison, l'union a Dieu, qu'il nous faut! ... Oh! que c'est malheureux un pretre, qui n'est pas interieur! ... mais pour cela il faut la tranquillité, le silence, la retraite, mon ami, la retraite! ... C'est dans la solitude, que Dieu parle ... Je dis quelquefois Mgr. Devie: Si vous voulez convertir votre diocése, il faut faire des saints de tous vos curés''.[1] Csakhogy épp e fejezet végén érzem, hogy hangoztatnom kell valamit, ami a leírásban nincs, de könnyen beleszövôdik a képzelet nyomán. Aki a sok szilenciumban és lelki törekvésben a világfájdalmas, komor, embergyűlölô érzület bacillusait keresné, az jobb adressz után nézzen. A barátságos, nyílt, vidám természet, melyet az ifjú szülôföldjérôl hozott magával, lassankint a férfiú nyugalmas, elszánt, de nem erôszakos, se nem elkeseredett tulajdonaival párosul. Derült marad, s hogy mindig derült maradjon, önállóvá fejlik. Békülékeny, szende marad, de erôteljességre is törekszik ítéletében és akaratában erôszakoskodás nélkül. S míg e belsô processzus az erény alapjait megveti s kitartó törekvésben építi s emeli falait, addig a komoly tanulmányok is fejlesztik a lélek erôit. Róma impozáns emlékei, a templomok remekei, a múzeumok élvezetei, a séták az Anio mentében elterülô síkság buja rétein, az andalgás a klasszikus szép formákban elnyúló Albáni lejtôkön -- a komoly életre gyönyörteljes varázst s mosolygó bájt hintenek, mely belemosolyog legelszántabb s legkomolyabb törekvéseidbe, még fájdalmaidba is. [...] XIII. A régi Tusculum klasszikus romjai alatt, a legvirágzóbb lejtôn, oly ezüstös szelíd fénnyel elárasztva, milyen az olajfák tündöklése, emelkedik Mondragone, XIII. Gergely pápa nyári palotája, most Borghese herceg birtoka. Annyi szelíd báj, annyi lágy kellem s hozzá oly rémséges név, milyen ez ,,Mons draconis!'' A kôbôl faragott drákó képével mindenfelé találkozunk, címere volt az alapító pápának. Mondragone jelenleg jezsuita konviktus, melyben sok jeles olasz ifjú neveltetik, köztük nem egy papfaló, liberális miniszter úr gyermeke; confer Ghiczy Kálmán és Kalocsa!! A jezsuiták az óriási épületért-, kert- és erdôért a nagylelkű hercegnek egy font viaszgyertyát fizetnek, melyet az ô nevében a római Al Gesů templomnak szolgáltatnak. Mondragone különben talán szintén a romlás útjára tért volna, mint annyi lakatlan sok palota, melyek jobb idôkbôl, gazdag udvartartásból maradtak a jelen szűkebben mérô, meghúzódó nemzetségére. Mit is csináljon még Borghese herceg is e rengeteg termekkel, e kapunak beillô ablakokkal, ez oszlopos pitvarokkal, melyekben két kompánia katona manövrírozhatna, e lépcsôházakkal, hol királyi udvarok fölvonulhatnak, e garádicsokkal, melyeken bátran föllovagolhat a nemesi konviktus? Deszkákkal szegeztetné be az ablakokat, magtárnak használhatná a termeket, kívülrôl rágódnék Mondragonén az idô sárkánya; belül a vénség ónsúlya alatt roskadna vakolat és tégla. Most másképp van; pezsgô élet lüktet teremben, udvaron; visszhangzik a ház; fény, pompa nincs, van helyette folytonos ifjúság. Ha Stolz Albán a gyermek szemét a beletekintô lélek fürdôjének mondja: úgy a mondragonei idôzést az álmatag lélek ébredésének, a bezáruló kedély megnyilatkozásának mondanám. A fürge olasz ifjúság élete, szelleme, elôzékenysége fölvillanyozza a komolyabb, északi kedélyt. Nyomban rögtönöznek ünnepi fogadást a vendégeknek: van zene, beszéd, alkalmi költemény, -- sôt színi elôadás, vezetnek erdôn-völgyön, föl Tusculumba, le Camaldoliba, hol a fehér barátok szívesen fogadnak; 76- ban még ott láttuk a napóleoni csaták egyik ôszbecsavarodott alakját; mennyi lelki béke s szelídség volt elöntve arcán, szakálla tiszta ôsz, haja fehér, mint kámzsája. Mondragonétól oldalt, a völgy túlsó partján a Propaganda villája, Ruffinella. Tivoliban nyaralnak az írek, Palaestrinában az észak- amerikaiak, a többi nemzetségbeliek szerteszét. Találkozunk néha-néha hol ezekkel, hol azokkal. A változatos társalgás kiemeli a lelket a szokás léha körébôl, s dacára, hogy nem utazunk, mégis okulhatunk némileg úgy mint a bölcs, hosszútűrô Ulisses, ki sok népnek ismerte szokásait s városait. Az olasz derült világnézete, egyszerű, praktikus ítélete az életrôl jótékonyan befolyhat borongósabb kedélyvilágunkba; széthinti az árnyat, a ködöt, melyet fölfogásunk komolyabb s nehézkesebb természete borít lelkünkre; a szerteágazó szôlôlugasok, a szökôkutak közt, a kerti terraszok lépcsôin fel-alá bolyongva, sejtjük, észrevesszük, hogy ez egy új világ; idegen, de nem visszataszító, hanem vonzó. Hát még a gallicanói búcsú, a Kisasszony napja! Ily elrejtett faluban, mint Gallicano, hol nem fordul meg se mister se miss, hol érintetlenségében lelhetô fel az olasz népélet, minden jelenet érdekel, mert úgy véljük, hogy a Szabini halmok e rejtekében honol még zavartalanul az olasz géniusz. S bizonyára nem csalódunk; meglepô, éles vonásokban emelôdik ki a különbség, mely a gallicanói s például egy magyar falu búcsúünnepe közt fönnáll. A különbség kinô a nép jellemébôl, örömeibôl, hangulatából, ezeket viszi bele az egyházi ünnepélybe, ezekkel színezi azt, ami általános minden nép- és nemzetségben. Úgy kívánja azt bensôséges hite, s e hitben lefolyó nevelése és élete. A legegyszerűbb olasz népnek is elég finom érzéke van a művészi szép iránt. Vezessünk be egy magyar nem ,,intelligens'', de akár ,,intelligens'' embert is az esztergomi bazilikába, elragadtatással, bámulással fogja viszonozni szívességünket; eláll szeme-szája, de ítélete a látványról nincs. Az olasznak van; ô gyönyört talál a szépen, s ô ítél a széprôl. Múltkor egy olasz munkással találkozom, kérdezem tôle, volt-e az esztergomi bazilikában? Tetszik-e neki? ,,Igen, igen, feleli, csak az a vörösmárvány, mely a falak talpazata mellett vonul végig a templomon, ez nem tetszik nekem, ,,starebbe bene per una beccheri'' (beillenék mészárszékbe). Az olasz nemcsak vallásosságát elégíti ki a templomokban és egyházi ünnepélyeken, hanem, hogy azt teljesebben elérhesse, követi természetes ösztönét, s kifejezést ad örömének a művészi alakban s nemesebb élvezetben. Reggel taracklövések s a falu szűk egyetlen utcáján átvonuló zenebanda figyelmezteti Gallicanót a nagy napra. A templom földíszítve, falai színes, redôs kendôkkel bevonva, az oltáron Szűz Mária szobra, melyet délután lármás körmenet fog végig hordozni a falun. A nagymise s az esti ünnepi vecsernye kathedrális színezetre törekszik. Kar énekli a misét s a zsoltárokat. Di Pietro eredeti olasz nehéz kompozícióitól nem ijed vissza a gallicanói kvartett, melynek tenorprím hangját a borbély szolgáltatja; este felé ugyan már nem egészen tisztán viszi, de azért kihúzza még a Magnificat záró antifonáját. A ,,Glória'' szólóit a közönség nagy érdekkel hallgatja, még ha félóráig is eltartanak. Gyertyáktól nem látni az oltárt, s említenem sem kell, hogy több ég Gallicanóban, mint húsvétkor az esztergomi bazilikában. A szegény nép is kívánja, hogy az egyházi ünnep fényes legyen, s gyönyörködtesse az egész embert. Este nem maradhat el a tűzijáték; tánc nincs, kocsmázás nincs, de tűzijáték van. Kinn ül az egész nép a falu hegyének lejtôin s gyönyörködik a kigyulladó színeken, a lengô tűzgolyókon, a sistergô tűzkígyókon, az éjben elhaló sziporkázáson. ,,Bravo!'' ,,Bravissimo!'' Közbe-közbeszól a zene, s harsog a tapsvihar. Majd léggolyókat eresztenek a magasba; leng ide s tova támolyogva a borszeszlángtól hevülô papíralkotmány, emelkedik, a légáram elkapja s viszi a felhôtlen ég fönséges ívei alatt, száll a volszkok hegyei felé, vagy a Szabini csúcsokra, itt-ott kicsalja a mélázó hegyi pásztor, a pifferaro magányos nótáját a Madonnáról és a Bambinóról. Még látni, még látni, azután megsóhajtják eltűnését. Megcsendül lágy, reszketô akkordokban a mandolin húrja, kiséri a rokkant katona énekét, melybôl csak arra emlékszem, hogy a ,,bomba ribomba'' s hogy a ,,croce d'onore mi basta'' s végül ,,ratapla, ratapla, ratapla!'' A hallgató közönség el van bájolva, de több kell neki, ,,San Antonio'', ,,San Antonio'', a közkívánság San Antoniót akarja megénekeltetni. A mandolinos ráhúzza: ,,San Antonio di Gallicano etc.'', vidám, lendületes dallamban elregél, mint járt San Antonio Gallicanóban, hogy akadt meg az egyik fossóban. S jóllehet régen volt, hogy San Antonio Gallicanóban járt, ha ugyan járt, azért San Antonio csuhás alakja mintha köztük járna, lelkükben él. Az olasz népnek folyton vannak szentjei, folyton kiemelkednek kebelébôl hôsi lelkek, kiknek az oltárok tisztelete jár; s lehet-e hatás nélkül, ha a megtestesült erényt utcáin járni, házaiban lakni látja, vele él és szenved, ha nem szakad meg az összeköttetés Gallicanója, Assisije, Monte Pulciano s száz meg száz vidéki városkája, faluja és a dicsôséges mennyország közt?! Mennyivel közelebb hozná népünk fogalmait s érzelmeit az igaz, való kereszténységhez az a körülmény, hogy például Kôhídgyarmaton, Kecelen, Patakon egy valóságos szentnek életét, emlékét, csodáit, szentségét megjelenítve látná, s e vidéken, e fák közt, ez utcákon, e szántóföldeken szemébe ötlenék a valóság éles körvonalaival, hogy a szentség nem a felhôk közt, hanem a földön jár. A szentek az isteni erô megtestesülései; erejükrôl, hatásukról, hódításukról mélyen kell meggyôzôdve lennünk. Bizonyos, hogy ezt az erôt semminemű korban el nem vesztik. Ahol vannak szentek -- most, ott hatnak úgy, mint hatottak régen. Ha a szenvedô Krisztus minél több szívben öltene emberi alakot erényben és áldozatban, megújulna a föld; megragadó helyet találok e tárgyra az ars-i plébános, Vianney János életében. Monin írja: ,,Hajlandók vagyunk hinni (midôn az újkori szentek működését tekintjük), hogy a népek erkölcsi érzéke és fogékonysága még sem apadt meg annyira, mint látszik, és hogy talán elégséges volna néhány szentnek föltűnése beteges, erôtlen társadalmunkban a világot üdvözítô hit fölvirágoztatására''.[2] ,,A szív az, mi legutoljára hal meg bennünk, és a szív bámulja a szépet és szereti a jót; ez az ô élete. Midôn a szép és a jó föltűnik elôttünk, tűnjék bár föl akárhonnan, midôn elvonul elôttünk bármily megjelenítésben, mindegy, a szívre mindig mély benyomást tesz.''[3] ,,Bennük találni a csodás jellemvonást a lelkes érzelemmel, az egyszerűséget párosulva a fönséggel, s hogy mindent összefoglaljak, ôk képviselik azon rég elfeledett emberek nemzetségének epikus nagyságát, kik gyermekdedek voltak mint a gyermekek, erôsek voltak, mint az óriások.''[4] Ezek gondolataink a gallicanói búcsúéj elcsitulásában, melyek nem tűrnek skeptikus lemondást és tétlen bánkódást a vallástalansággal szemben. Félre az olyan savanyú uborkás emberekkel, kik mostanában a buzgó lelkek törekvésére ölbe rakott kezekkel mondogatják, hogy füstöt faragni s szerecsent mosdatni hálátlan s bolond munka; az ily hangulatnak elkeseredés a neve, mit vereség követ; inkább azt kellene hangoztatni, hogy aki a buzgó törekvésben füstfaragást lát, az csak olyan ignavus miles, ki hátán viszi haza, ami csak arcban ékesség és érdem, -- a megbélyegzô sebet. Részlet Prohászka Naplójegyzetébôl: Júl. 17. Bármi lesz, álljuk a sarat s kitartunk ideáljaink s hitünk mellett! Ez épen a mi óriási s utolérhetlen elônyünk s erônk, hogy a célt tisztán látjuk s biztosak vagyunk róla. Cél, cél: ez a nagy, erôs, eligazító s alakító tudás, ez az a biztos sastekintet a napba. Lélek, melyben ez nincs, az fattyú, az veréb vagy bôregér. Milyen a többi cél, olyan az ember. De miféle ember lehet az, kinek célja a nem-cél, a látszatos, a képzelt cél? Miféle emberi élet mely ködbe vész, ködbe veszô lehetôségek közt, gomolyog maga is? A filozófiák nem adnak célt csak az Istenben hívô filozófia adja azt! Azért aztán nincs is friss s folyton sugárzó, az embert megkapó, mindig fölfelé emelô s alakító erejük. Ember s emberiség úgyis valami hihetetlen potencialitás, igazán az az ôsi nec- quid, nec-quale, nec-quantum, amennyiben formát s minden formát, tartalmat s kitöltést szomjaz. Szenvedélyes, örvényes potencialitás; s kultúra s nevelés e potencialitásnak aktusba, valóságba s formába átvitele. De hát ehhez erôforrások, alakító elemek s tényezôk kellenek. S ezek közt az elsô cél, a causa finalis, a jóba, a tökéletesbe, a boldogítóba s világ-legyôzôbe, a diadalba való kapcsolódás mint célba. Ez a kapcsolódás aktív; nemcsak statikus, mint a kikötése a csónaknak, hanem dinamikus; csupa lökés, vonzás, húzás, ragadás -- elragadás! Lényünknek, természetünknek ôselve, elgondolója, tervezôje eo ipso a célt kitűzte, azt beleszôtte mint tendenciát, mint programmot; e tendenciának kifejlesztése, felfejlôdése, explicatiója, felgördülése az élet. Az élet minden pontján, a kikezdésben éppúgy, mint az út más pontjain mindenütt a cél az elsô alakító s gördítô elem! A tökéletlen lét csakúgy, mint a tökéletesedés s tisztábban látó öntudati állapot egyformán a cél ingerei s vonzása alatt áll. Embernél alakról, karakterrôl, megfelelô elhelyezkedésrôl, magatartásról, morális konstrukcióról nem lehet szó a biztos s egységes s egyetlen célkitűzés nélkül. Csak akkor indulhat meg az alakulás, az alakítás s a nevelés! Azért tűzi ki Szent Ignác is elsô meditációul: de fine hominis [az ember céljáról], s Foerster minden jellemnevelés elsô eleméül a céltudást, melyet a vallás ad! Lévén azonban az ember a nagy céltudás mellett is sokoldalú teremtés s lévén erkölcsi világa is sokoldalú, a fôirányzat a célba sokféle erkölcsi típust enged meg s majd ilyen, majd olyan stílusban alakíthatja az embert s a nemzedéket. A fôcél alá az emberi, társadalmi élet, hivatás, különbözô lélek- s életirányításokat állíthat bele; lehet benne több vagy kevesebb a világból, több vagy kevesebb lelki s testi erôk fejlesztésébôl, azok kombinációjából; mint ahogy vannak festôiskolák, építészeti stílusok; a közös cél alatt nagy gazdagság, változatosság s eredetiség fér meg. Így találkozunk azután más-más ember- s nevelési típusokkal: a középkori ember, a modern keresztény, az aszkéta s a világi ember alakjaival. Magamat véve azt látom, hogy bele lettem állítva az örök célba a kevés változatot ismerô s az életet szűk mederbe szorító aszkétizmus receptje szerint. ,,Initium sapientiae timor Domini'' [a bölcsesség kezdete az Úr félelme. Zsolt 11,10; Péld 1,7; 9,10; Sir 1,14] -- ez nálam vezetô elv volt. De most látom, hogy jobban kellett volna tudatára jutnom, hogy az csak az ,,initium'', s annak folytatása van; az a gyökér, de a törzs s az ágak, virágok, a napsugárözön, a levelek csendes, de képzeletet meghaladó laboratoriumában kifejlô erô s munka, az követi az initiumot. A karakter is nem initium, hanem a kitárt, felgöngyölített, s az életviszonyok szerint gazdagon kiformált s kidolgozott alak. Hiába, ezt a kolostor, a szeminárium, a kongregáció nem adhatja; ezek kitűnô szerek, remek indítások, de a szó igaz értelmében karakter- műhelyekké, mondjuk műtermekké, csak az élet változatosságával s küzdelmeivel való kapcsolatban, igényeire, körülményeire s viszonyaira való visszahatásban lesznek. A karaktert az élet eredeti közvetlenségében kell kialakítani. Karakter nem üvegházi termék; az a hegyen vagy a sziklán, vagy a mezôn, a völgyben, de szabadon, szabad légjárásban, napsugárban és viharban alakul ki. Innen a karakter gazdagsága is, innen a karakternek sokoldalú kimunkáltsága s az a sok szép, nemes s változatos oldala s jellege. Lehet valaki karakter mint Szent Alajos, lehet fölségesen, logikus ethikával s stílszerűséggel fölépítve; dehát fölséges mint a sziklacsúcs, nagyszerű, mint the garden of Allah, a puszta, az Isten kertje! De a lelkiségnek tarka, színpompás flórája, a gyümölcsöskert s az erdô botanikája, a variációk játéka az élet szabad s ösztönös alakítását s ahhoz járuló alakító művészetet tételezi föl. Mily változatos jellemi sajátságok lehetnek a világban, melyek a kolostorok jellemeket nevelô, de típusokhoz kötött miliôjében nem lelhetôk fel! Fölösleges példákra hivatkoznom, de a kiváló, ethikus karakterek oly csodálatos sorával találkozunk minden állásban s hivatásban, hogy nekem legnagyobb élvezetem életrajzokat olvasni s gyönyörködni azon a hatalmon s alakító zsenialitáson, mellyel ,,ludit in humanis divina sapientia rebus''. [Játszik az isteni bölcsesség az emberi dolgokban] E részbôl én okolom is nevelésemet, hogy nem fejtette ki a világban kifejlôdô és az életben szükséges karakteres vonásokat. Jobban s igazságosabban szólva: hogy nem figyelmeztetett azokra -- mert hiszen a kifejlesztés azután igazán csak a világban vár azokra; hogy nem ébresztette fel azok becsülését, nagyratartását, s azok kifejlesztésének szükségét, az arra irányuló kötelességtudást. Ezt elmulasztotta az elemi aszketikus alapok túlságos s egyoldalú hangoztatása által, ami észrevétlenül is azt a nézetet s érzületet kelti, hogy ez minden. Hoc est enim totus homo [ez ugyanis az egész ember] -- igen, de megint csak úgy, hogy fundamentaliter és initialiter, de nem totaliter, expletive, perfectionaliter [alapvetôen és kezdetlegesen, de nem teljesen, kiteljesedve, tökéletesen]. Az ember a bűn kerülésére be van állítva -- hál' Istennek fölségesen, világot legyôzôen; de az ethikai életet, a karakterességet, a sapientiát egy gazdagon tagozandó s minden irányban kiépítendô életbe nem vittem be. A becsületérzést nem fejtettem ki a maga ethikai tartalmasságában, emberekkel, világgal szemben; azt mint szépjelleget nem dolgoztam ki; nem láttam benne különös értéket, sôt inkább hiúságot, önzést. Azt gondoltam: mit nekem az, hacsak Isten látja; sôt jobb, ha az ember nem látja vagy még rosszabbnak lát -- íme, az evangélium hullámverése s igaz erényes elemek; a művészet a karakterességben éppen abban fog állni, hogy az egyiket tartani s a másikát el nem hanyagolni. Ilyen a lovagiasság, bátorság, egyenesség, ha kell, támadó erély; ezek az én morálisomban herbarium, de nem flóra; s nem flóra, mert nem voltam ránevelve. Szinte kacagásformán visszhangzik most bennem Kunfi beszéde, hogy ôk (szociáldemokraták) akaratos, bátor, dacos ifjúságot akarnak nevelni. Ej, ej, hiszen én is ezt panaszolom, amit ô, s bizony konstatálom, hogy az akaratosságot s dacot -- mondjuk a lovagiasságot, a bátorságot, erélyt inkább csak olyan természeti, magától értetôdô alakulásnak tartottuk, melyek spontán is meglesznek, ha az ember a fegyelmezést, az önmegtagadást s alázatot gyakorolja. Ez nem helyes s innen eredeztetem jellemem hiányosságát, melyet sajnos -- nagyon késôn s csak jóformán most látok meg. Az aszkétaság szemüvegén ezekben nem láttam erényt s bűnt! Ezt a hiányt magán feltünteti többé-kevésbé minden nevelés, mely intézetben, legyen az akár a Collegium Germanicum, folyik. Istenem, csak ne vegye ezt senki vádnak, támadásnak s panasznak tôlem; hiszen oly hálás vagyok mindazért, amit kaptam, s annyira becsülöm a nagy javakat, miket ott is, másutt is vettem; ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó, karikatúra volnék; de a nagy alapok s a nagy vezetôvonások mellett ezeket is kellett volna kiművelnem (amiket említettem).[5] A Collegium Germanico-Hungaricumban. (1887) . Megjelent folytatásokban a Magyar Sion 1887-i és 88-i évfolyamában, és részben az Elbeszélésék és útirajzok (1923) c. kötetben. -- Az itt közölt részletek: 16,158--161, 167--180; 267--271. Schütz Antal megjegyzi, hogy a 216. oldalon utalás történik ,,A theológiai tanulmányok reformjáról írt és a Magyar Sion 1887. évfolyamában megjelent hosszabb cikkre. -- Az egész dolgozaton végigvonul a teológus-nevelés reformjának nagy terve. Hadd álljanak még itt A. Steinhuber: Geschichte des Collegium Germanico-Hungaricum in Rom című műrôl a szerzôtôl a Magyar Sion 1895-i évfolyamában megjelent ismertetés szép befejezô sorai: Mialatt e művet olvassuk: sok oly név és hely emelkedik lelkünk mélyébôl, melyek emléke varázshatalmát az évek folyamán el nem vesztette; frissen, üdítôen és illatosan száll meg az ,,elsô szeretet'' szelíd érzete, s fölbuzdulunk, hogy e nagy történetnek folytatására méltók legyünk. Folytatására nem a polcokon és stallumokban, nem a pántlikák és cingulusok sallangjaiban, hanem az apostoli szellemnek a néppel való áldásos közlésében. Valamint az idô kereke nagyot nyikorgott és fordult száz, de még csak 50 év óta is, s a monopolista társadalmi osztályokból a világtörténet súlypontját a népbe helyezte: úgy kell a kollégiumnak is papokat képeznie ezentúl, kik a megváltozott viszonyok közt képesek folytatni a nagy művet, s e papok a népnek egyszerű papjai lesznek. E történetírás közben az egyszerű rektorból is bíboros lett; a ruha s az állás, a méltóság változott, de érzülete, lelkes szeretete és gyengédsége a kollégium iránt a régi maradt; fáradalmai jutalmául, melyeket megköszönni képtelenek vagyunk, azt kívánjuk, hogy valamint ô, ki a feketeruhát a Szentatya parancsára a pirossal, a bíborral cserélte föl, a kollégium iránt táplált érzelmeibôl ki nem vetkôzött: úgy ne vetkôzzenek ki ezekbôl azok sem, kik a piros germanikus talárist a fekete reverendával cserélték föl s hivatva vannak az Isten dicsôségét itthon elômozdítani. [1] A reflexió hiánya ez az, ami minket papokat akadályoz, hogy szentek legyünk. Nem térünk magunkba, nem tudjuk, hogy mit teszünk. A reflexió, az ima, az Istennel való egyesülés, ez kell nekünk. Ó, be szerencsétlen a pap, aki nem bensôséges! ... De hogy valaki az legyen, a nyugalmat, hallgatást, a visszavonulást kell szeretnie. A magányban szól hozzánk az Isten. Néha azt mondom Monsignore Devie- nek (Belley diecézisnek, melyben Ars falu fekszik, püspöke): ,,Ha Ön meg akarja téríteni egyházmegyéjét, szentekké kell változtatnia valamennyi plébánosát''. Le Curé D'Ars. A. Monnin II. köt. 194. l. [2] ,,On se prend ŕ croire, que le sens morale des peuples n'est pas aussi profondément affaibli, qu'il parait, et qu'il suffirait peut-ętre de la présence de quelques saints dans cette société décrépite, pour y renouveler la foi, qui sauve le monde.'' [3] ,,Le coeur est la derničre chose, qui meurt en nous et le coeur vit de l'admiration du beau et de l'amour du bien. Quand le beau et le bien nous apparaissent, quelque part qu'ils nous apparaissent, quand il passent devant nous, sous quelle forme il n'emporte, le coeur en reçoit une émotion profonde.'' [4] ,,On y trouvait reunis le merveilleux, le pathétique, le simple, le sublime et pour tout dire la grandeur épique d'une race d'hommes oubliés, naifs comme des enfants et forts comme des géants.'' [5] Ez a július 17-i jegyzet jelentôs állomás Prohászka önvizsgálatában. Érdemes összevetnünk a római germanikus vagy az esztergomi spirituális lelkigyakorlatos feljegyzéseivel. (Vö. a Naplójegyzetek I--II. köteteit.) ======================================================================== 1. Prohászka tanulmányi évei Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme és lelki fejlôdése (1895) A pozsonyi szôlôhegyek egyik legszebb pontján állok. Elôttem Magyarország Isten-áldotta rónája, melynek sárguló tarlói közé eleven zöld csík gyanánt a bodros Csallóköz ékelôdik. Nyárfái, fűzfái hol derültebb, hol sötétebb árnyakat szônek bele az aranyos szônyegbe, s közbe-közbe föl-fölcsillan a messze elnyúló pagonyban több magányos kis tó gyanánt a Dunának tükre. Ablakom alatt a gesztenyék kérges levelein is ragyognak finom aranyszálak, a pókhálók szálai, s a napsugár szivárványos színekben siklik el rajtuk, ha a reggeli fuvalomban kifeszülnek s ismét meglazulnak. Más fény és csillogás erre nincsen, hiszen a koronás tornyú dóm éleit is szerényen takargatja az idô szürke fátyola. De amikor az ingerkedô pókhálószálak szivárványos ragyogását látom, melyek mintegy kérkedve emlegetik, hogy nemcsak az a nagy Duna ott lenn, hanem ôk is itt fönn, a magány, a feledés csendjében tudnak ragyogni a napsugárban: eszembe jut, hogy minden lélek, ha még oly gyenge pókhálószál volna is, a kegyelem fényében úgy tud fölragyogni, mint azok a nagy szellemek, kik az igazság s a szentség világainak hatalmas lüktetô erei és széles közlekedési útjai, mindmegannyi nagy világfolyam, hasonlók ahhoz a nagy Dunához, mely lábaink alatt Európa szívébôl Ázsia partjaira siet. Jobbra tôlem a romladozó vár kívánkozik pihenôbe, melynek emlékei közül mint iskolás fiút leginkább megragadott a ,,búvár Kund'' alakja, aki a mélységbe bukik, hogy gyôzelmet hozzon. A nagy gyôzelemhez, mely után sírnak a lelkek, szintén búvárok kellenek: oly áldozatkészek, amily merészek, kik a mélységbe buknak s gyöngyöket halásznak, s elsôsorban lelkük gyöngyét emelik ki az élet folyamának veszedelmeibôl s befoglalják az örök emlékezet glóriájába. Szél zörög a gyümölcsös terhes gallyai közt; itt-ott leválik egy alma az ágról s nagyot koppanva a földön elgurul. A koppanást fölváltja két kis cinege édes sipogása; azután a ,,liget'' alján az a nagy, dübörgô gôzös veri föl a vidék s lelkem csendjét. Pehelykönnyűséggel izeg-mozog s forgatja emaillos fejecskéjét a cinke, nincs nótája, csak egy szava, mely édes, mint az élet itt fenn a gyümölcsös napsugaras lombjai alatt; lenn pedig oly nehéz és küzdelmes a lét; 3000 kilogrammos erôvel zúzza össze a kerék az ellenséges áramot, s pezsgô és zizegô hullámokon emelkedik a hajó fölfelé; vidékek gazdagsága az ô terhe s egyszersmind kincse. S bár kedves a cinke azon a rengô gallyon s küzdelmes a törtetés a Duna hullámaiban, mégis jobban tetszik nekem az a teher, az a küzdés és dübörgés, mint a pajzán, simán folyó édes élet, s erôt keresek lelkem számára, hogy a világias élet sikló, sima árját összetörjem s romjain emeljem föl azt az óriás terhet, amely küszködésünk s ugyanakkor dicsôségünk: a ,,pondus aeternitatis''-t. Messze a párás láthatáron le Gönyü felé füstöt kavar a légáram s azután ott hagyja lógni lomhán szétrongyolt, elviselt palást gyanánt, mintha mutogatná, hogy mi lett e koronázó város dicsôségébôl s a csallóközi régi magyar világ pezsgô életébôl: rongyos mulandóság, melyet a ,,puszta lég'' nyakába akasztottak, s onnan is lefoszlik. A szorongatott zsidóság Judit könyvében panaszolja, hogy mikor városaikban és közéletükben az asszír zsarnok és a bálvány tört össze mindent, az egyik testüket, a másik lelküket: ,,ipsi montes noluerunt recipere fugam nostram'', még a hegyek magánya is kegyetlen volt velük szemben s nem vette fel ôket. A lelki harcok vívóival szemben a keresztény vidékek kegyelmesebbek; s míg Balmes bármely spanyol Sierrán fölüthette sátorát, hogy lelkigyakorlatokat tartson az erdô csendjében s az éjfél tiszta, csillagos égboltja alatt, addig a pozsonyi hegyek a jezsuiták villájában még kedves, derült hajlékot is nyitnak, melynek szent magányában, csendes környékében és amfitheatrális pompájú természetében föllendülhet magasra az örökkévalóságba törô lélek. A P. rektor kegyességébôl itt exerciciumokat tartok. Az idô kissé megfordult; szél zúg a gyümölcsös terhes ágai közt és sűrűn rázza a fákról a férges almát. Esôs felhôk vonulnak a Kárpátok felôl a Mátyus-földre s ködös keretbe zárják a szoruló láthatárt. Esik. A forróságtól elszáradt lombon szinte zörög az esô. Fehérlik már a zöld Csallóköz is; árnyalatai elenyésznek. Így van ez jól; elszorult a világ: gyerünk a végtelenbe! Nagyszerű szó: törni a végtelenbe. Fölséges vállalat. Dicsôbb a Gottfriedek keresztes vállalatánál. Eszményi törekvés; eszményibb egy Jeanne d'Arc vagy egy Szkanderbég dicssugaras pályájánál; s másrészt boldog kötelesség, mely mindnyájunkat sürget, gyermeket is, aggot is, s oly velünk született, hogy egyenesen kimondja: te azért születtél, hogy örökké nagy, hatalmas, királyi lélek légy; hivatásod az istenülés. S hol nyílik az istenülésre, a mi hivatásunkra és célunkra világosabb kilátás, mint Szent Ignác exerciciumaiban? Hol ismerjük föl tüzetesebben az istenülés útját és módját, mint ezen gyakorlatokban, melyeket a Szent a manresai barlangban szervezett s szerkesztett, s melyekbôl a magyar katholikus egyháznak is kell lelket merítenie, s elsô sorban papjainak, hogy az Úr Jézus szándékait megértsék s szellemük üdeségében mind magasabbra szállni s a lelkeket az Istenhez vezetni képesek legyenek. Az exerciciumok mély csendjébe s az örökkévalóság ösvényei fölött el Jézus szívébe kell hatolnunk, hogy onnan merész, törekvô s szerencsés búvárok gyanánt a hôsies szentség gyöngyét kiemeljük s azt szívünk szeretetének aranyába s lelkes gondolataink glóriájába foglaljuk. Erôre van szükségünk, mely nem kilogramméterekkel, hanem az örökkévalóság súlyával zúzhassa a világ ragadó áramát; lelkes vágyra van szükségünk, mely nem cifraságokban, piros és viola cingulusokban leli örömét, hisz nem kisgyermek -- sem dús stallumokon, romokon, meg nem nyugszik, hisz nem csuvik: hanem azon sasnak hívogató példája szerint tesz, mely az Írás szerint ,,aquila provocans ad volandum''. Így lesznek majd nekünk is papjaink, igazi jellemek s nem bérencek; így lesz nekünk is egyházunk, mely a lelkek anyja s nem a pártok ütött-kopott szolgálóleánya. De aki ezt a nagy eredményt célozza, annak az exerciciumok szellemét, követelményeit és módját kell jól megismernie -- s ezt az ismertetést tűztem ki e sorok céljául. I. Az exerciciumok célja. Kezdjük a végén. Ez a paradoxon, mely a kezdetet a végbe helyezi s ujjat húz azzal a triviális igazsággal, hogy ne hátulról kezdjük kantározni a lovat, az ismeret világából való. Aki ugyanis valamit jól megismerni akar, az kezdje fölérteni a véget, a végben az egészet, s az átömlô s megvilágító gondolatot: a célt. ,,In ordine intentionis primum est finis''; az intencionális világban, mely a lélek gondolatainak világa, elsô a cél. Valamely műnek, munkának, vállalatnak, legyen az világ vagy kisvárosi egylet, fogalmát és irányát legtüzetesebben kipontozza és meghatározza a cél. Éppen úgy a szellemi törekvések és irányzatok legmarkánsabb vonásai mindig a célból erednek. Mert a leglényegesebb, legalkotóbb, leglelkiebb ok a causa finalis; a causa finalis nem egyéb mint a tárgyban kifejezésre jutott gondolat. E hatalmas szellemi munkának és tevékenységnek is, -- legyen szabad az exerciciumokat így hívnom, -- kifejezése s legtalálóbb jellemzése, azt mondanám, fiziognómiája abban a néhány sorban van letéve, mellyel Szent Ignác elénk állítja magának az exerciciumos könyvnek címében s az elöljáró adnotációk elsejében, melyekrôl késôbb szólok, exerciciumainak célját, mikor mondja: exercitia spiritualia, ut (homo) vincat se ipsum, et ordinet vitam suam, quin se determinet ob ullam affectionern, quae inordinata sit.[*] Ez az a cél, melyet exerciciumainak folyamában a lelkek természete és természetfölötti képessége szerint az egyiknél remekebbül, a másiknál szegényesebben megvalósít: ez az a cél, mely nem egyéb, mint a bűnös vagy legalább rossz hajlamokkal telt léleknek megtörése, -- a petyhüdt, fáradt vagy megkövült szívnek átöntése egy Isten akarata szerint való életformába, -- a bukott vagy elsavanyodott embernek kivetkôztetése a szellemi pangás rongyaiból, hogy a lelkes törekvô, szenvedô és megdicsôülô Krisztust öltse magára, -- a sokat tapasztalt, lelkesülésében sokszor lehűtött, nemesebb fellendüléseiben sokszor porba rántott embernek kiemelése a lemondás lapályaiból, -- a sikertelenül küszködött s csalódott szívnek elszakítása Illés borókafájától, mely alatt meghúzta magát, hogy várja megváltó halálát; szóval ez a nagy cél egy szerencsés törés és szakítás azzal, ami avult és beteges; ismételt új kiindulás, a természetfölötti élet bôségesebb és gazdagabb bírására való áhítozás; az Istent keresô új utak föltalálása, vagy a hozzá vezetô s már föltalált régi jó ösvényeken való gyorsabb kilépés; mit mondjak még? Az exerciciumok célja élet, új élet, fölvillanyozott élet, bôségesebb, gazdagabb, derültebb, elevenebb élet. Élet, ez az igazi varázsszó; annak a ,,bűvös vadásznak'', kihez lelkünk örök életet és örömöt hajhászó indulataiban annyira hasonló, éneke; -- szívünknek varázsfuvolája, mely a legszebb s leglágyabb dallamokat kicsalja. Az evangélium csodás hatását is az az örömhír magyarázza, mely a kegyelem kíséretében az embereket nemcsak új életre hívta, hanem arra képesítette is; az evangélium a szívekben ébredés volt az életre. Mindenki képes új életre, vagy legalább életének fölpezsdítésére. Az elzárkózott ember is, magányának szemfödôjét lerántva magáról, fölvillanyozva ül a kocsira, mely ôt a legközelebbi állomásra elvigye: ruganyos léptekkel jár föl-alá a peronon; érdeklôdve hallgatja a csengettyű szavát vagy a kikiáltásokat, hogy merre indulnak a vonatok. A vasúti kupéba már új ember lép be. Utazásaink az élet vágyának szinte modern kiadásai. Találkozásaink, kongresszusaink, gyűléseink az élet ébresztésére valók; hatalmi öntudatunk, együttérzésünk s érzelmi melegünk emelésére szolgálnak; s mindenki jól érzi magát ott, mert erôsebbnek, villanyosabbnak, tevékenyebbnek látja különben elfogyott s egyhangú életét; ez az erô, ez a tevékenység, ez a lelki láz annyi, mint az élet. Aki élni akar; aki életforrásait, melyek látszólag elapadtak, meg akarja indítani; aki a megszokott életsablonba tartalmat akar önteni; aki bárhol legyen s bármi legyen, messzire nyíló, derült kilátásokat akar lelke számára szerezni: az öntse át magát salakos, penészes valóságából új formába (vincat se ipsum), de ne keserűen s kesernyésen, hanem fölmelegedve s átizzítva, hiszen átönteni csak az izzó ércet lehet, akár arany, akár ólom; az rejtse életébe a természetfölötti élet gazdagságát, kellemét és vigaszát (ordinet vitam suam), vagy ha e kettôre nincs már annyira szüksége, mert bele van terelôdve az Isten szerint való élet ösvényeibe és irányaiba: akkor hát rázza föl magát s jelen nehézségei, küzdelmei, gyarlóságai, hibái és hiányai közül válasszon magának valamit, amit leküzdeni, amivel szemben javulni, amiben reformálódni kíván. Ez mind annyit tesz, mint erôteljesebb, vigaszosabb, áldásosabb életre kiindulni. E részben két hibát veszünk észre, melyek az exerciciumok céljának meg nem értésébôl folynak. Némelyek ugyanis azt gondolják, hogy az exerciciumok csak arra valók, hogy valaki jó gyónást végezzen. Ó, mily gyűszűvel mérik a szellemet s mily kicsiny kávéskanállal veszik be ezek az életet; látni való, hogy gyöngék s betegesek. Jól gyónni nagy kegyelem; de az exerciciumok dagadó folyamában s erejében vajmi szerény kívánság; az exerciciumok az embert reformálni, erôsíteni s megújítani akarják. A második hiba az, hogy azok, kik már lelki életet élnek, exerciciumaikban valami határozott, konkrét célt elérni nem akarnak, vagyis úgy nem akarnak, hogy nem gondolnak ilyesmire. Pedig arra kellene gondolni és törekedni; volna csak ilyféle céljuk, amilyen a buzgalomnak a lelki dolgokban s a pasztorációban fölébresztése, -- az ideges, kiállhatatlan elöljárók, a koloncszámba menô principálisok elszenvedése, a nyomasztó anyagi vagy közerkölcsi vagy községi viszonyokkal szemben reakciónak szervezése, ennek a rozsdás szerkezetnek megvasalása és egybeforrasztása, -- életök ürességének a komoly foglalkozások útjára való terelése s erôsebb tartalommal, mint amilyen az újság s a tarokk (nem tudom két ,,k''-val íratik-e), kitöltése; bezzeg tudnák tapasztalatból, hogy mily fejlôdésre képes a lélek, s hogy mennyi lim-lom alatt piheg, de nem pihen, nemesebb érzelme és vágya! Tehát ismétlem: élet, életre kiindulás, életben növekvés és gyarapodás, életben megerôsödés és tökéletesbülés, gazdagabb, lelkesebb, nemesebb, teljesebb élet: ez az exerciciumok célja. ,,Exercitia spiritualia, ut vincat seipsum homo et ordinet vitam suam''. Ez a cél természetesen magában foglal minden lelki törekvést; ráillik a kezdônek kiindulásaira, rá a haladónak s tökéletesbülônek aspirációira. Hogy kinek mennyi jut ki belôle, -- hogy az Isten mennyire és miképpen akarja a lelket az élet régióiba belevezetni, azt egyelôre és mielôtt megtörtént, egyáltalában tudni nem lehet. Hiszen az élet folytonos fejlôdôfélben van; hogy hová ér és mennyire jut, azt nem tudjuk; föladatunk csak az, hogy forrón és lelkesen kívánkozzunk utána. E szempontból az exerciciumok olyanok, mint a turista elôtt a stureci út; elôtte van összes kanyarulataival és szellôs magaslataival, elragadó szerpentinjeivel és parkhoz hasonló gondozottságával; de a részletekben nincs eléje tárva, a fönséges magaslatról, ahová az az út vezet, nincs fogalma; elég annak a Sztara Horából vagy az utolsó Revucáról kiinduló turistának azt tudni, hogy ez az az út, mely a magasba visz. Az exerciciumokba belépô léleknek is elég azt tudni, hogy ez az az út ,,ad montem Dei''; gyürkôzzék neki, s vegye lelkesen nyakába; hogy az Isten mily kilátásokat nyit meg majd neki, hogy törekvéseiben, meditációiban, imáiban, vizsgálódásaiban, eszmélôdéseiben mily magaslatokra emeli, azt nem tudni s nem is lehet sejteni; csak lépjünk rá nagy szívvel s elszántan az útra; elég azt tudni, hogy ,,via ad montem Dei''. Elôször ez az út terhes, sötét, sziklás, vigasztalan, nedves, inkább éjben kanyarodik, mint napfényben, s ez az exerciciumok elsô hete; azután magaslatokra visz, erôsebb szárnyalásra indít, a második és harmadik hétben, végre aranyos napsugárral hint be a negyedik hétben. Szent Ignác ugyanis az exerciciumok négy szakát négy hétnek nevezi; bizonyára azért, mert 7-- 8 napra terjedônek kontemplálja idejüket. E négy hétbe van foglalva a mások által említtetni szokott via purgativa, illuminativa, unitiva. Ki az, akinek ne kellene mind a háromból? Ki ne akarna Krisztushoz menni, Krisztushoz hasonlóan és Krisztussal együtt élni? Ez maga a kereszténység. Ne üssük el azzal, hogy ez aszketizmus. Lépjünk az útra, mely Istenhez vezet, nem félve attól, hogy tán túlságosan közel vezet hozzá. Ne törôdjünk azzal, hogy kelleténél szentebbek leszünk; hanem fogadjuk azt készséggel, amit Isten ad, s tegyük meg kezdetben, amit a kikezdésnél, -- a folytatásban, amit a folytatásban, -- s a végnél, amit a végben tenni kell annak, ki a dolgot jól tenni kívánja; nem törôdve semmi mással, azzal sem, ami e gyakorlatunk sorrendjében késôbb következik. Azért kívánja Szent Ignác, hogy az exercitans a következô gyakorlatokkal ne törôdjék, s ne is olvasgasson abból, ami a II. vagy III. vagy IV. hétnek a tárgya. Mint mindenütt, úgy itt is az elsô a darabos, a durva munka, mely sok erôfeszítéssel s aránylag kevés dicsôséggel, de annál alaposabb eredménnyel és kihatóbb haszonnal jár. Ezt a durva munkát az elsô hétben végzik. Az emberek nagyjában két osztályra oszthatók; az egyik csoport a halálos bűn szolgáinak raja vagy ki-kimenekülô, de könnyen megint horogra kerülô foglyainak osztálya; a másik csoportot a kegyelem vajúdásaiban, Krisztusnak többé-kevésbé sikerült utánzásában elfoglalt lelkek képezik. Az elsô a halál és haldoklás képét tárja föl szemeink elôtt, s ennyi enyészet ellen az Isten zivatara kell, hogy életet öntsön beléjük; erôs, éles, olvasztó processusra van szükség, hogy a leülepedett halál a szív redôibôl s a lélek rejtekeibôl egészen kiszoruljon. Bizony az nem kellemes műtét s éppenséggel nem mulatság! A másik osztály bár él, a halál leheletét folyton érzi maga körül s az enyészet pusztulását közvetlen közelében kényszerül bámulni. Neki is kell erôsödnie; neki is szüksége az élet forrásaihoz leereszkedni; neki is kell falait, védjeit, sáncait a pusztító hatalom ellen jó karba helyezni; s azért az örökkévalóság ,,pondusát'' hozza működésbe, hogy a legnagyobb erô a szívben s a lélekben eleven erôvé változtatva, a pilótákat a zátonyokba verje, a sziklákat elmélyessze, a falakat fölállítsa s mindent elkészítsen, hogy az ingoványból paloták emelkedjenek. Bizony ez az alapvetô munka darabos, durva munka; forrasztó tűzzel, választó vízzel, zúzókkal, kohókkal dolgozik. Ha az elsô hétben dolgozó lelket valakihez hasonlítanám, hát a szobrászt választanám, mikor vaskos karjának csapásai a széles vésôre hullnak, s a márvány darabokban hasad le a tömbrôl; a kô határozatlan, fejletlen vonásokban áll elôtte; de már kibúvófélben van rajta a gondolat. Éppen így az elsô hét súlyos csapásai alatt feltűnôfélben van a lelken az Isten gondolata, az Isten képe. Letörték róla az elesett ,,homo sum'' szögléit, -- kisimították szégyenletes csorbáit, -- alakot adtak neki, mely többé nem az ördög karikaturája s a bukott angyal torzképe; de az alak még nem kész, s csak most kerül bele abba a stádiumba, melyben lehet belôle valami. De hogy mi minden lesz belôle, ki tudná megmondani! Gazdag az élet, formái beláthatlanok; alakító ereje kifogyhatlan. A bűnös megtöri magát (vincit seipsum homo); a kôfaragó elvégezte dolgát; most a szobrászra kerül a sor; a finomabb, részletesebb munka veszi kezdetét (ordinat vitam suam ad beneplacitum Dei). Ennek a finomabb munkának természetesen számtalan fokozata van. Az Isten képe, ha nem is teljesen megülepedett vonásokban, a halálos bűntôl való megszabadulással veszi kezdetét; ezt a képet kidolgozni, a részletekig kifinomítani késôbbi törekvések feladata, melyek nem tartoznak az elsô hétbe. Az elsô hétnek útja nagyon is lenn kígyózik; az örvénybôl kiindul s nagy törtetéssel iparkodik a magasba. Az úton járó elszánta magát, hogy szakít mindennel, ami lelökné ôt a mélységbe; lelkének hangolásában rávetette magát arra az elkerülhetetlenül szükséges indifferenciára, melynél fogva mindent eszköznek néz (cetera super faciem terrae sita creata sunt propter hominem et ut eum juvent in prosecutione finis, ob quem creatus est); ránézve a világ már csak a lélek arzenálja, melyben válogat a fegyverek közt, vagy a lélek műhelye, melynek arany, vas, faszerszámai közül az egyiket veszi, a másikat teszi, a szerint, amint azt célja, az Isten dicsôsége s lelkének üdve megkívánja; de ez még mind nem bontja ki az Isten tervét, az ô imádandó szent akaratát velünk szemben; a belátás e tervbe magasabbról történhetik csak meg; a keresztény tökéletesség emelkedései, melyekre talán felemel, följebb feküsznek azon a hegyi úton; azokat még el nem értük. Igaz, e mondatban ,,ut vincat seipsum'' a cél tüzetesen van kimondva; de nincs konkréte kiszínezve és kipontozva az, hogy az az ,,ordinare vitam'' tulajdonképpen miben áll, -- az, hogy mily utakat és módokat foglal magában; már pedig az élet merô konkrét út meg mód is. Szeretek e gondolatok megvilágítása céljából a remek stureci műútra gondolni. Lent keskeny, sziklába vájt szalagként kúszik, kilátás nélkül az út; borzongva jár rajta az ember; magára húzza felöltôjét és kitér a kiálló lapokról lecsurgó víz elôl; hűvös, pincébe való levegô csapja meg arcát s a teraszokon magasló fenyôk egyhangú zúgással kísérik a hűs légáramot. De az út biztos, épített és célhoz vezet. Az exerciciumok elsô szakában ily biztos, de kellemetlen, -- célhoz vezetô, de ismeretlen úton járunk. Összeszedtük magunkat; az ôrvényektôl mindenáron óvakodunk; -- rendezkedtünk, amennyiben a bozótba, a sűrű sötét fenyves útvesztôibe nem tartunk; de hogy ez az út mivé lesz késôbb, -- hogy nyomott hangulatunk hogy lendül fel késôbb, -- hogy szűk látókörünk hogyan tágul, s aki most sötétben jár, hogy' iszik majd illatot és napfényt odafenn, azt nem tudjuk, nem is kell tudnunk; Szent Ignác nem is akarja, hogy tudjuk, sôt kereken kimondva azt, ha akarnók is tudni, lent meg nem tudhatjuk. Várni kell! Az embernek fejlôdése alsóbb fokain nincs fogalma arról, hogy mi lesz még belôle; nincs fogalma, hogy mint vedlik, mint gubódzik ki jelenlegi formáiból. Legyen lelkes, legyen erôs és kitartó, a többi majd megjön. Legyen lelkes, legyen erôs a fiú, majd megválik, hogy mily ifjú s az ifjúból mily férfiú fejlôdik. A lelki élet útja, a lelki ember fejlôdése sok tekintetben hasonló, bár nincs úgy szétválasztva, mint a stureci út alsó kanyarulata a felsôtôl; de azért amennyire lehet, széttartandó. Feküdjünk teljes erôvel neki az alsóbb feladatnak, -- akkor megoldjuk majd késôbben a felsôbbet és nehezebbet. Azért akarja Szent Ignác, hogy az ember ne is olvassa, hogy mi következik s mit kell tennie majd késôbb a második, vagy harmadik vagy épp a negyedik szakaszban, úgynevezett hétben. Nem akarja, mert ez csak zavar és szórakoztat s hiábavaló kitérések által elejét veszi az összpontosításnak. Hasonló az ilyen a stureci karaván gyermekéhez, mely elôre, hátra fut, sokat néz és álmélkodik, kiabál és jódliz, de elfárad s keveset élvez. Az elsô szakasza vagy hete az exerciciumoknak tehát arra van szentelve, hogy az embert, a bűnös, a céltévesztett embert összetörje, -- a tüskés-bojtorjános lelket, melyet az éktelen bűn fölvert s a dédelgetett szenvedély összevissza átjárt gyökereivel, fölszántsa és kitisztítsa, -- egy élet kormányatört sajkájának, mely nemcsak céltalanul bolyong, de eo ipso a lesbôl reá törô halál éjében s az Isten haragjának szélvészében végveszedelmébe siet, utat, pályát nyisson. Kiindul az örök cél megfontolásától, melynek fölfogását lelkünkbe szeretné égetni, hogy miután átjárt minket a belátás világossága, hogy a célt okvetlenül el kell érni: érte mindent, ami vele ellenkezik, föláldozzunk. Ez a készség a szívnek elkerülhetetlenül szükséges indifferenciája. Indifferencia szegénység gazdagság, betegség egészség, hosszú élet rövid élet, tisztelet gyalázat iránt, ... indifferencia! Nem hogy keresni akarom a betegséget vagy a rövid életet, a gyalázatot vagy a szegénységet; hiszen a betegséget s a rövid életet nem is szabad keresnem; hanem indifferenciám abban áll, hogy bűn árán egyhez sem ragaszkodom s egytôl sem irtózom. Nem kívánunk feltétlenül semmit, semmit úgy, hogy ,,feltegyük lelkünket valamire''; semmit, csak a cél! Igaz, hogy mikor Szent Ignác fölsorolja az indifferencia tárgyai gyanánt a szegénységet és gazdagságot, a tiszteletet és gyalázatot, hogy akkor itt megcsendül egy akkord, mely a jövô zenéjébôl, lelkibb, magasabb skálából való; az indifferencia a gazdagság és a tisztelet iránt mintha egyengetné a szegénység és alázat útját; de mindez itt még nem ajánltatik, -- hiszen még nem ismerjük a tökéletesség útját, - - hanem csak úgy szerepel, hogy eszköz lévén a gazdagság, eszköz a szegénység, egyhez se ragaszkodjunk, egyet se utáljunk meg önmagáért, hanem a célhoz alkalmazzuk, s a célnak elérésére való alkalmasságuk szerint igazodjunk el rajtuk. Szép rend az már a lélekben, ha a cél szeretete az indulatok hullámai és habzó taréjai közt eligazít az életben; -- ha az ember úgy áll ki küzdelmei. terére, hogy sem az egyikhez, sem a másikhoz nem ragaszkodik az élet ezernyi alakulásai és változatai közt; -- ha sem ettôl, sem attól meg nem ijed: hanem válogat a világban a cél inspirációi szerint, ,,adeo ut non velimus ex parte nostra magis sanitatem quam infirmitatem, divitias quam paupertatem, honorem quam ignominiam, vitam longam quam brevem'' (Fundamentum). Szép rend -- mondom -- ez a lélekben, mely okvetlenül még szebben fog kifejlôdni, s mely konkrét, tiszta életerôs alakokat fog ölteni, mihelyt ez elszántsággal, e célratörekvéssel, e vajúdó lélekkel odalépünk a lelkek mintaképe, az élet isteni alakja elé, aki Krisztus. Ezt a lépést a második hét téteti meg velünk. Mint a fenyô, mely kinyújtja örökzöld, keresztes ágait, hogy erôteljesebb pompában álljon az ormon, s melynek, ha száz meg száz év vastagította törzsét, mégis illatozva fakad minden új hajtása: olyan az emberi lélek, vágyódik egyre az élet gazdagabb bírása után, kinyújtja tehetségeinek ágait; nôni, fejlôdni, élni kívánkozik. S különös: bár minden tekintetben korlátoltnak érzi magát, egyben, az élet teljében nincs korlátja; errefelé szabad a kilátás, s vágya bátran s bízvást szárnyra kel. Ha rózsát lát, szeretne kivirágozni, mint a legszebb rózsa, teszem, a verôfényes nagymarosi parton; ha erdôt lát, szeretne fölhalmozódni s föltorlódni a lekötött hô oly energiájával, amennyi az erdô mélázó csendjében pihen; ha csillagot lát, megkívánja fönséges, háborítlan tündöklését s végre is azon veszi magát észre, hogy rózsa, erdô, csillag mind csak árnykép, s amit ô megkíván, az az Istennek, a végtelennek ereje s élete. Igazán tiszteletre méltó s bámulatos egy lény ez a halhatatlan lélek! S mégis mennyi kétség torlódik föl elôtte, mikor e legfölségesebb ösztöne s vágya szerint Isten felé tart! Mikor az az Isten végtelen! Oda néz-e az óceán annak a kis kagylónak, mely a tenger fövenyében elmaradva várja a dagályt? A tudomány kivetette a földet világközponti helyzetébôl, melybe beleképzeltük, s lett belôle, ebbôl a nagy földbôl kis porszem, melyet ragad a világforgások árja. Mikor ezt a földet oly nagynak tartottuk, hogy minden körülötte forog és érte villog ott fönn az égen, elhittük könnyebben, hogy a világ ura kedvét leli a világok e dédelgetett központi csillagában, s azoknak a lelkeknek, kik e Terra csillagon élnek, szívdobbanásait, szeretô vágyait, imázó ajksuttogásait számlálja s el nem felejti soha. De most, mikor kiviláglott, hogy a föld s az ember oly kicsiny s az Isten oly nagy; - - mikor nagyságának sugara, mellyel hatalmának, gondviselésének, mérhetlenségének, fölfoghatlanságának köreit rajzolja, egy szökelléssel a végtelenbe nyúlt meg: oly kicsiny lett egyszerre az ember s oly mérhetlen nagy lett az Isten, hogy e kettôt viszonyba, összeköttetésbe hozni többé -- úgy látszik -- nem lehet. Mire valók akkor az ember erkölcsi törekvései? Hová irányuljanak tökéletességi vágyai? Minek áltatni és ámítani ezt a kis bogarat azzal, hogy szárnyra kelve a végtelenbe érhet? Igazán kicsiny az ember; hanem az nem baja; azonban van kicsinységének vele lépkedô árnyéka és reményeit homályosító átka, hogy kicsinynek gondolja az Istent is. Kicsinynek, mert bár végtelennek mondja, mégis azt tartja róla, hogy nem éri el azt a kicsiny lelket, mely e földön feléje vágyik. Nem oly nagy az Isten, hogy elérne hozzánk. Különös ötlet egy észben, mely a végtelent túlságos nagynak tartja. Lám, ha félsz tôle, hogy el nem ér az Isten: gondold nagyobbnak; akkor elér téged is. Gondold végtelennek, akkor közel lesz hozzád is. S ha közel lesz hozzád, úgy-e akkor átadod magad egészen ennek a nagy, végtelen, fölséges Istennek? Ugye akkor belerohansz s beletemetkezel? Ugye akkor vele egyesülni, benne s érte élni, életébôl életet meríteni s benne végleg megnyugodni örömödnek, célodnak, boldogságodnak tartod? Ez a természetes, nemes vágy az exerciciumok második hetében fölgyülemlik, mint a zsilipek mögött föltorlódott, áradó folyam; utat keres, vágyódik érvényesülni; s íme, valamint a leghatalmasabb vízizúgó síkos deszkáin lesiklik a dagadó ár, ha fölnyitják a zsilipet, úgy a lélek is a természet rohamosságával s a kegyelem kitartó törtetésével átfogja, átkarolja, felöleli a megtestesült, hozzánk lejött, természetünkbe öltözött végtelen Istent: Jézus Krisztust. Isten küldte ôt; szívet adott neki, melyben minden szív minden nemes érzelme visszhangot kelt s segítséget talál; lelket adott neki, melyben minden lélek tükrözôdve melegedjék, amely élni, alakulni akar; fejévé tette az emberiségnek, s fölkente e fejet a Szentlélek kenetével; királlyá kente ôt fel maga a végtelen Isten teremtô s újjáteremtô jobbja, és zászlót adott kezébe, az emberiség harcainak és gyôzelmeinek zászlaját, melyre rá van írva: ,,vos estis Christi, Christus autem Dei... ut sit Ipse omnia in omnibus''. Halhatatlan lelkek, kik az Istent keresitek és sírtok a fölött, hogy oly messze van az a végtelen Isten; ti, kik panaszkodtok, hogy a légáram zsongásában és a fergeteg csattogásában szól hozzátok, idegen nyelven, s meg nem értitek e titokzatos beszédet: íme közel van hozzátok! Ne botránkozzatok, hogy testvéretek lett, elsôszülött testvértek, patriarkátok, prófétátok, papotok, tanítótok, vezértek ... ,,Ipse omnia in omnibus!'' Ne botránkozzatok, hogy ember lett, hiszen végtelen; kifutja, hogy azzá is lehessen! Ne botránkozzatok, hogy ô, aki gondolatait eddig megnyilatkoztatta minden bogárban, virágban, szikrában, most mint gyermek fog dadogni a gyermekeknek, mint fiú és ifjú szeretetreméltóságban tündökölni az ifjúság elôtt, mint imádkozó, ácsoló, faragó, tanító, áldozó, szenvedô ember fog lebegni az emberiség színe elôtt! Ne botránkozzatok, hanem karoljátok ôt át, s legyen ezentúl egy szenvedélytek: élni az ô életét, -- utánozni az ô erényét, másolni az ô képét, -- harcolni az ô harcait, hogy megdicsôülhessetek vele. Az exerciciumok második, harmadik, negyedik hetének már csak egy vezérgondolata van, s az: Jézus Krisztus. A legnagyobb jótétemény és a legkiválóbb kitüntetés az emberiségre nézve: alakulni az Isten, a megtestesült Isten képére és hasonlatosságára. Semmit sem kíván annyira az Isten, mint ezt. Krisztus lévén az Isten legteljesebb s legtökéletesebb kinyilatkoztatása, e testté lett szóban a legékesszólóbban kimondta az Isten, hogy mit akar: lelkeket, kik az Istenfia képére és hasonlatosságára vannak teremtve. Akik ezt a szent akaratát nemcsak parancsnak, hanem a legnagyobb és soha eléggé meg nem hálálható nagy dicsôségüknek ismerik majd föl, azok az Isten gyermekeivé, Krisztus testvéreivé, a Szentlélek organumaivá válnak, szóval istenülnek. Ezt a felfogást érlelni, -- a lelket a legmagasabbra, Krisztus Jézus lehetô szoros követésére buzdítani, -- a szívnek vágyait az Isten s örök dicsôség után szítani, -- ez az exerciciumok II., III., IV. hetének munkája. Belátjuk, hogy mennyire méltatlan egy beszéd s a kereszténységet mélyen sértô fölfogás az, ha valaki azt hirdeti, hogy az exerciciumok második, harmadik, negyedik hete nem való sem a világiaknak, sem a világi papságnak, csak a szerzeteseknek. Kérdezzük magunkat, nem áll-e az Úr Jézus példakép gyanánt szemeink elôtt? Kérdezzük magunkat, kivált mi papok, boldogulhatunk-e szellem, lélek nélkül pályánkon, s nem emel-e nagy, igen nagy igényeket hivatásunk a tökéletesség s a lelki élet dolgában? Nézzünk bele az evangéliumba: nem dermednek-e meg az evangélium tanai a hideglakatosság légkörében? Nem foszlik-e szét az evangélium ereje abban az életben, mely Krisztus életéhez nem hasonló? S mi lesz belôle? Szellemetlen, orientális tan, melynek betűje öl, -- értelme émelygôs, -- erényei a beteges tehetetlenségnek kilendülései. Ne osszuk föl a papságot olyanra, mely a tökéletességre törekszik, s olyanra, mely arra nem törekszik; ez az evangélium ellen volna és az egyház éltetô ereit átnyesné; hanem osszuk föl a papságot olyanra, mely a három fogadalomnak szerzetesi formájában, s olyanra, mely e formalitások nélkül szintén ugyanarra a tökéletességre tör. Tör Krisztus felé. Ha nem tör, akkor nem jól nevelôdött; nincs benne kifejlôdve a szellem; lelkét nem ébresztették; a hivatás öntudata sohse zsendült föl benne. Ereszkedjék csak bele az exerciciumok második hetébe, s okvetlenül részt kér magának e fönséges filozófiából. ,,Res enim utilissima a Deo ad homines transmissa hujusmodi philosophia'', mondja már a régi Sozomenus a legjobb tudnivalóról, mely ,,az élet jó folytatására megtanító tudomány'', vagyis mely maga Krisztusnak bennünk folytatott élete. Ez azután élet: annak a célnak, melyre szenteltük magunkat, lelkünkkel való élénk fölfogása, érdeklôdésünket felkeltô szeretete, iránta való buzgó vonzalom, -- a praktikus rendben pedig éber hajlam arra, hogy ami a lélekben él mint gondolat és lelkes érzet, azt áldozatok és törekvések árán megvalósítsuk! Fölfogni azt, aminek élünk, lelkesen, -- akarni azt lendületesen, -- dolgozni érte türelmesen: ez a második hétnek iránya és gyümölcse. E lelkület egész embereket ad, -- Krisztus követésére rátermett és ráképesített férfiakat, amely rátermettség az észben Krisztus ismerete, a szívben iránta való vonzalom, a gyakorlati hajlamokban kitartó törekvés és iparkodás. Így épül föl bennünk egy csodás, bensô világ; -- világ oly gondolatokkal, melyek azt a célt, melyért élünk, ragyogóan fölfogják, -- érzelmekkel, melyek azt dajkálják, valami feszítô erôvel, mely buzdulásában már szinte dübörög, zakatol s várja, hogy mikor szabadul föl a tétlenség jármából, hogy benyúljon a fáradalmak, a munka, az áldozatok kerekeibe és emeltyűibe. Minden szív megmoccan, mely az exerciciumok II. hetének forró égövébe lép; egy gondolattól nem fog szabadulni, s e gondolat: kell Krisztust követnem. Bár elhinnôk ezt legalább annyira, hogy tapasztalni, átélni kívánnók! Bár elhinnôk annyira, hogy megszállna lelkünk törpeségének érzete, s az a gondolat: Istenem, mi lehetne belôlem, ha nagylelkűen átadnám magamat Neked?! A grönlandi lapp ámulva hallgatja a meséket arról a paradicsomról, pálmás ligetekrôl, aranyporral behintett levegôrôl, balzsamos fuvalomról, melyek elôbb jeges hazáját a gyönyörűség lakóhelyévé tették; bánatosan elmereng, nagyokat néz az olajpálma lobbot vetô lángjába, azután összekuporodik még jobban medvebôrös gúnyájába s fölsóhajt: jaj, be hideg van. -- Hallgatva üget a beduin a Sur pusztában, egy-egy tekintetet vet a Vörös-tenger ragyogó tükrére, s a Sinai ormok kékes, viola, bíboros, karmin- és vérvörös szegélyeire, s elgondolja: mi más világ volt itt akkor, mikor Mózes, Allah nagy szolgája vezette a tengeren át a kétmilliónyi népet. Most törpe és töpörödött minden! Úgy sirathatja az igaz, keresztény lélek, sirathatja az evangélium nagyszerű filozófiájáért, azért a filozófiáért, mely élet, lelkesülô szív, a lelkek nagy telét, melyben az örök sudárpálmás gondolatok megdermedve elfagynak; sirathatja azt a pusztát, melyben kô és homok terjeng, és keserű források gúnyolják a fáradt utast. -- Hol van az apostoli szellem nálunk? Két misszionáriusunk van csak Magyarországból, a harmadik immár hôsi halállal végezte be küzdelmeit. Papjaink az evangélium négy évi tanulmányozása után azzal lepnek meg, hogy gyűlölik a tótot vagy németet. -- Mások azt mutogatják, hogy a szemináriumok szelleme egy kis léghuzamhoz volt hasonló, mely földagasztja ugyan az arcot; de nem erô az, hanem rájuk kényszerített beteges toldalék. Vannak ugyan kitűnôbbek is; de vannak, kikben nincs vér, csak víz, -- nincs velô, csak higany, -- nincs agy, hanem szivacs, mely váladékot csepegtet s nem lövell szikrákat, nincs szív, hanem tapló, mely tüzet fog ugyan, ha kovával és acéllal dolgoznak körülötte, de akkor is csak olyan tűz az, mellyel pipára szokás gyújtani. Hiába, óriási bajok ezek; s aki lelkes és törtet, annak is úgy látszik, hogy patakhoz hasonlít, mely a posványban kígyózik s erejét veszti! Gyerünk be az Úr Jézus iskolájába! Az exerciciumok II. hete rávesz minket, hogy szívvel-lélekkel, a férfias elszántság szellemével, egy élet fölavatásának komolyságával szánjuk rá magunkat Krisztus követésére! Ha ez az érzet megmoccant bennünk, akkor a ,,két zászlóról'' szóló elmélkedés majd megmutatja nekünk ,,in concreto'', hogy merre visz az Úr Jézus követésének útja; ismétlem, nem a három fogadalom letevésére valami hitbuzgó és szellemteljes szerzet kebelében, hanem az apostolok s az apostoli férfiak által kitüntetett életmódra, a szegénység és az alázat szeretetére. Ez Krisztus Jézus szelleme, s ezt a szellemet magunkba venni, s annak a tôsgyökeres, Isten-emberi, Isten- demokratikus szellemnek erejében fölelevenedni s tettre buzdulni: ez az exerciciumok II., III., IV. hetének célja. Hogy ezt mennyire s mily mértékben lesz szerencsénk elsajátítani, az az Isten kegyelmétôl, a predesztináció ragyogó könyvének titkaitól s közreműködésünk, Krisztushoz való közeledésünk buzgalmától függ. Az evangéliumnak most ki kell állítania szellemének fölkentjeit, mert az idôk szorultak, s a válságok nagy korszaka ránk hasadt. Az evangéliumnak szelleme pedig ez: a szegénység s az alázat lelke. E lélekben gyôzhet; máskülönben komolyba nem vehetô. Annál is inkább, mert az egyház hirdeti, hogy az evangélium ereje e két fonálból sodródik, s mert a történelem hirdeti, hogy az Úr Jézus imádandó személye éppúgy, mint a nyomában világgá kelt ,,jó hír'' e varázshatalommal gyôzött, a szegénység s az alázat lelkének adva a koszorút, s kiemelve ezáltal azt, ami szegény és alázatos volt a földön. A szegénység s az alázat, ez az evangélium szellemének menhelye; az Isten lelke pedig azért szállott a szegénység s az alázat megvetett köreibe, mert ezeknek ítélte oda a szellem, a szentség, az Isten országára való alkalmasság szupremaciáját. Mikor az Isten lelke a szegénységbe s az alázatba költözött, nem változtatta át a szegénységet világi gazdagsággá, sem az alázatot nem emelte a világi tisztelet és dicsôség polcaira; hanem óvta a szegénységet a meggazdagodástól s az alázatot a megtiszteltetéstôl, amennyiben pedig a szegénység a szellem örve alatt gazdag lett s az alázat az evangéliumnak meghódoló népek buzgalmából fölmagasztaltatott: annyiban az Isten lelke is kiköltözött belôle. Az egyháztörténelem itt nagyszerű fölvilágosításokkal szolgálhat és gyönyörű perspektívákat nyit az evangélium népeket átjáró és átváltoztató munkájához. A gazdagság és a tisztelet nagy arénája, hol címekért futnak sovány és elhízott ,,küszködôk'', az egyház szellemét csak elnyomorították és kicsorbították; s bár mindezen bábok és ruhatartók az egyház hivatalos szolgái voltak, voltaképpen csak oly szerepet játszottak, mint amilyet játszanak a fából faragott s az ólomból öntött katonák a gyermekjátékok skatulyáiban. Az evangélium ezzel a munkával be nem érheti; az evangéliumnak a népek erjesztôjévé kell válnia; ezt a célt a középkorban kezdte megvalósítani, de azután megint megakasztatott munkája, s az egyház az ellenséges irányoktól nem volt képes érvényesülni. Tehát nagy munkája még hátra van. Ezen nagy munkára utal az exerciciumok célja. Ezt a nagy munkát sürgeti a szocializmus is. A szocializmus kimutatja, hogy az evangéliumnak van igaza, s hogy a gazdagság vágya és a meggazdagodás szisztémája a romlásba s az örvénybe visz. Megeszi a társadalmi törzs erkölcsi velejét s azután kimutatja pusztító hatását még a kenyérkérdésben is. A társadalom, mely az evangéliumtól eltér, tönkre megy! Mily csodálatosan hangzik e gondolatok borzalmas világosságában a ,,két zászlóról'' szóló meditációnak az a buzdítása, melyet Szent Ignác Krisztus ajkaira ad: ,,Iparkodjatok az emberekkel megszerettetni a szegénységet, a szerény beérést és egyszerű életet, -- vonjátok el ôket a gazdagság hajszájától és a kincsvágy emésztô lázától''. Istenem, mikor már vonaglik a katasztrófák örvényének szélén: akkor homlokunkra csapunk s ijedve kiáltjuk: Íme, ez az evangélium szelleme, melyet eddig ignoráltunk, ... ez a kedves jó hír, melyet eddig világgyűlölô aszkéták álomdalának tartottunk ... hogy ez az erkölcsi élet tengelye s vele együtt a társadalom s az emberiség sarkköve. Igen, a szocializmus, a megmérgezett és tönkretett világnak megbosszulója, az diktálja s írja rá a világ romjaira: ,,Az evangéliumra nem hallgattál, a szegénységet s az alázatot nem szeretted; azért elbuktál, s nincs, ki segítsen rajtad más, mint az életnek az a ťjó híreŤ, az erkölcsnek az a friss forrása, az evangélium szelleme a szegénységnek s az alázatnak szeretetével''. Míg a papságban nem lesz meg a szegénység s az alázat szeretete: addig nem lesz meg benne az evangélium szelleme sem, következôleg addig működése sablon s tevékenysége csorba marad. Beszélhet, hirdetheti áruit, nem kellenek senkinek ..., még leszállított áron sem. Tudják, hogy gyári munka, pófel; látják, hogy szép szó a szó, de hát mégis csak szó. Tettet kíván az emberiség. S a legnagyobb tett: az evangélium szerint való élet. Ez a nagy tett képezi a kulcsot a szentek kihatásának megértéséhez. Bennük a világ mindig egy nagy tettet bámult: az életet. Életük hosszú, egységes, egyöntetű élet volt, a szellem megtestesülése. -- A gazdagság, a fény, a pompa, a jó élet, a dekorációk mind csak arra valók, hogy az evangéliumot befüggönyözzék s az életet elöljék. Vészthozó és borongós függönyök, melyek mögött az evangéliumot nem sejti a világ, még azon esetben sem, ha csakugyan ott volna, -- sôt odahajlik, hogy az mögöttük egyáltalában föl sem található. Így haldoklik az evangélium, kezein-lábain megbékózva, tehetetlenül, sokszor öntudatlanul is. A pogány társadalmi fejlôdés békóiban nyög, amely itt a kereszténység által megteremtett talajon terpeszkedik és mindent, magát az egyház hivatalos szolgáit egy kereszténységellenes kultúra hálózatába szövi be. Azon vesszük magunkat észre, hogy meg vagyunk láncolva szokások és divat, életmód és hagyományok által, csakúgy mint pogány egyházpolitika által. Életsorunk úgy hozza magával, hogy tiszteltek s elôkelôk vagyunk, dacára az evangélium rajongásának a kereszt után. Tisztelet, becsület azon jeles falusi papoknak, kik szeplôtelen élet mellett a nép nyomorában élnek-halnak s az ôsegyház régi prezbiterjeinek ragyogó emlékeit juttatják eszünkbe. De a szegény papoktól eltekintve, a modern gondolkozó méltán megzavarodhatik a gazdag, s gazdagságukat nem mindig helyesen használó, jól lô egyháziakon, s keresi az evangéliumot. Azt mondják neki, a történelmi fejlôdés így alakította az egyházat. Ugyancsak olcsó és semmitmondó megfejtése a nehézségnek, mely az egyházat azzal mentegeti, hogy a körülmények s a viszonyok elvették evangéliumi szellemét. A botránkozó erre bizonyosan azt fogja mondani: várom hát az új idôket, az új fejlôdést, mely a szellemnek kedvezzen; hiszen kell ezeknek beköszönni, mert utóvégre is kié a haladás és a fönnmaradás, ha nem a szellemé? Várom az új embereket, kik az evangélium szerint élnek a szegénység s az alázat szellemében. Eddig átlag csak urakat látok; ezek nem látszanak hivatva annak az evangéliumnak hordozására, melyet Krisztus tanított s a szellem terjesztett és megvédett. Ki tagadhatná el e gondolatoktól a néminemű jogosultságot? Annyi bizonyára van bennük, hogy a szellemet szellem hordozhatja egyedül. Újra ismétlem, merüljünk el az exerciciumok fényözönébe, s tapasztalni fogjuk, hogy megtisztulva és az evangélium iránt érzékenyen tér vissza belôlük lelkünk. Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme (1895). Megjelent a Magyar Sion 1895-i évfolyamában folytatásokban és kihagyásokkal a Magasságok felé c. kötetben. Idézzük Schütz Antal hozzá fűzött jegyzetét: -- Valószínűleg a szerzô tulajdon lelkigyakorlatairól készült feljegyzések alapján papoknak tartott lelkigyakorlatok szövege. Ebbôl érthetô meg, hogy a papságról mindjárt a bevezetésben kemény szavakat hallat, melyek persze hírül sem érnek nyomába egy Damiáni Sz. Péter vagy Szent Bernát kíméletlen szókimondásának, de nem kevésbé lehelik a zelus domus Dei tiszta szellemét. Ez a dolgozat nemcsak tartalmi kiválóságával és irodalmi szépségével emelkedik ki, hanem figyelmet érdemel mint a lelkigyakorlatok nagy mesterének, sôt vértanújának (lelkigyakorlatok között érte a halál) bölcsôdala. [*] Prima annotatio est, quod hoc nomine exercitiorum spiritualium intelligitur quilibet modus examinandi propriam conscientiam, item contemplandi, orandi secundum mentem et vocem, ac postremo alias quascumque spirituales operationes tractandi, ut dicetur deinceps. Sicut enim deambulare, iter facere et currere exercitia sunt corporalia: ita quoque praeparare et disponere animam ad tollendas affectiones omnes male ordinatas et iis sublatis, ad quaerendam et inveniendam voluntatem Dei circa vitae suae institutionem et salutem animae, exercitia vocantur spiritualia. ======================================================================== 1. Prohászka tanulmányi évei Saját lelkigyakorlata Kalocsán 1892-ben és lelki fejlôdése Aug. 15. du. Jézus iránt a leggyengédebb és legbensôbb szeretettel viseltetni; tôle akarom venni minden gondolatomat és érzelmemet; iránta úgy érdeklôdöm, mint mélyen tisztelt, sôt imádott, de egyaránt szeretett barátom iránt. Azért tisztán, derülten ôrzöm meg az ô képét lelkemben; szeretetre méltó, kellemdús vonásait, édességét s bensôségét, mellyel elárasztja a szeretôket. Istenem, nincs a világon semmi, ami a kopárságot, a haldoklást, enyészetet bearanyozhatná, csak a szeretet; szeretet pedig csak az emberek közt lehet. Érted, én lelkem, hogy mit tanulsz az emberszeretetbôl? ugye azt, hogyan kell szeretned Jézust az embert. Nincs kétség benne, hogy az Úr Jézus, ha majd láthatólag megjelenik köztünk, elragad, szerelemre hevít, mely szerelem édesebb, tüzesebb, lágyabb, szenvedélyesebb lesz minden egyéb szeretetnél; mert a Megváltó iránti szerelmünk. -- Lám mivel az Úr Jézust evvel az emberekkel átölelô szeretettel kell szeretni s mivel a mi szeretetünk mindig emberi marad: azért kell Krisztus iránt szívünknek úgy viseltetnie, hogy kivirágozzék benne ez az édes, ez a gyengéd, ez a hódító érzelem; azért kell szívünknek megfigyelnie az Úr Jézus iránt s mindazt a gyengédséget, azért kell kedveskednie neki virágokkal, ajándékokkal azért kell örömmel meglepni ôt némi kis hódolatokkal, azért kell nevét szopogatni, mint gyermek a cukrot, s édes mámorban elandalogni a reávaló emlékezetben; azért kell a virágokban Sz. Sebeit csókolni, a harmatban könnyeit siratni, az erdô suttogásában nevére bólintani, s ó ha lehetne vele s róla álmodni, vajon nem természetes volna-e ez? Az Eucharisztia marad mindvégig a mi verôfényes vagy derült csillagéjes tartózkodásunk; néha olyan mint egy pálmakert, -- néha olyan, mint télen az ég kékszíne, midôn halványságából csillagok kezdenek föltűnni. Érzem én, hogy mily nehéz ily gyengédnek maradni s gondolom, hogy a fôbaj a gyóntatás s a sok bűn, mit az ember hall; de másrészt tudom, hogy gyengéd maradnék én ott is, ha gyengéd lélek gyónik nagy bűnöket, mert szerelmem gyógyírjával akarnám behegeszteni sebeit; a fôbaj tehát nem annyira a gyóntatás, mint a lelkek durvasága s nyersesége, melytôl van saját lelkünk lágysága. Folyton kell tehát lelkünket melengetni, nevelni, öntözni, védeni kenetekkel s illatpárázattal gondozgatni. Kiváltképp a penitencia fogja megtartani épségében és gyengédségében lelkemet; ettôl szétfolyik, megolvad, ellankad szegényke: azért fölteszem, hogy este nagyon mértékletes leszek, -- hogy pénteken és szombaton böjtölök, s hogy csütörtök éjjel megtartom szentségimádásomat. Aug. 15. este Csodálatos meditáció ez, mely a két zászlóról szól. Az a nyugtalan, rohamos, elôretörtetés, az a hercze-hurcza, az a hajsza, amelyben az emberek izzadnak s fáradnak, s nem tudják, miért; századunk szignatúrája. Azután átlag a gazdagságra irányul és pedig úgy, hogy a fölkavart hullámok, a szenvedély, az étvágy örvényei az egész emberiséget hullámzásba, bizonytalan ingásba, félelmekbe hozzák. Tehát az a mohóság, az a féktelen kapkodás, az a bizonytalan megrendülés ... ez dominálja a világot. Minek következtében homályban élnek; nincs idejük eszmélni; sötétség-, lelki borúban ténferegnek. Ez a gyors tempó, ez az ideges élet, ezek a gondok, küzdelmek, sötét rejtelmek elveszik a békét. Krisztus Urunk az ellenkezôjét nyújtja. Nyugodt, derült; az ember maga természetszabta korlátoltságában; örül az életnek a napsugárnak; nem nyúlkál az elérhetetlen után s szíve békéjében várja Istenét ... Beuron tűnik föl lelkem elôtt, vagy Kedves Testvérek háza... Pax serena requies. [Derűs béke, nyugalom.] De ezzel a pax-szal rosszul járunk; oda érünk, ahol vagyunk; a nembánomság árkába. Csodálatos kontraszt! Csendes édes békében élni, a szenvedély támadásait, a puskaszurony rohamait kerülni, nem mohón, nem levegô után kapkodva s mégis buzgón, lelkesen. Örülni az Istennek, a napsugárnak és virágnak, a hópehelynek s a szent szegénység s az önmegvetés mélyénél vértezni a szív örömeit. Ez a béke, ez a nyugodt derű, ez a szelíd, megnyugasztalt tekintet a természetfölötti rendé ... s ennek nem szabad számkivettetnie soha. A világ elégedetlensége, békétlensége, megzavarodása nyilvánvaló, lázasan s idegesen rángatózik s félrebeszél. Az a nagy kérdés: a szív rengetegében és vulkánjai közt, ki fogja e félrevezetett, fölkavart szívekbe a békét teremteni. Abban a forró és tomboló chaosban van-e ott az élet lelke, mely alakokat s rendet teremt? vagy nem kellene-e ezeket inkább abban az áldásos, de csendes hatalmakban keresni? Mi vezeti az emberiséget a boldogságra? a törtetés vagy a megnyugvás? belsô élet s nem nyugtalanság. Aug. 16. reggel Szívem folyton reszket, hullámzik, mint a villanymutató a villanysodrony közelében: óh kicsapongásom, s ha kicsap, föl az égre, egészen... azt nem bánom. Nem tudom, hogy mit tartsak magamról; otthonosan legyintett meg az Úr Jézus példája, hogy midôn 5000 ember szíve szenvedélye viharban tört ki, ô a csendes tó fölött kiemelkedô hegyre ment s ott megnyugodott: az a sima tükör, abban látta, hogy mit tartson a pezsdülô sokaság érzelmeirôl, -- az az éji csend ékesszólóbb lett, mint a zsivaj és lárma, -- azok a néma, homályosodó bokrok, azok az árnyékban már szendergô füvek s virágok... fölemelték reá bóbitájukat s suttogtak neki édesen és nyugasztalólag. Úgy vagyok én; szétomlanék sokszor, ha a Vaskapun állok. [Magas hegytetô Esztergom alatt, tetején óriási fenyôkkel] s nézek az esteledô tájra: irigylem azt a magányos madárkát, mely a lombos lejtôn estimára hangolja zöngéit; itt szeretnék én meghalni; nem az emberek közt... sehol sem találom azt, amit itt. S mégsem akarok maradni abban a csendben, ó az megölne; az embereken akarok segíteni; a csendben csak szívemet kívánom fölemelni az Úr Jézus Szt. Szívéhez! Édes Jézusom, tudom, hogy értesz engem; ó nem érzelgôsség, hanem tiszta, tettre pattanó vágy beszél belôlem; mély alázattal imádlak téged; te vagy a szívek ura s kormányzója; szívünk a legcsodálatosabb labyrinth, csak te ismered magad ki benne; tenger, hol hullámok keringenek, lejtnek, ütköznek, de irányt nem látni. Az öntudat is egészen a szív aspirációiban elmosódik, benne fölmegy s mint a suggestiós, idegbajos csak az ô érzelmeinek él; a szív alakítja, festi, színezi az egész fölfogást, a szívtôl magunkat distinguálni vajmi nehéz. Nagy katasztrófák, -- éles villámok, melyek bevilágítanak legmélyebb alapjaiba, képesek csak fölébreszteni s velünk megértetni: oh, ez az én szívem varázsa volt. Azért vajmi igaz, hogy a szív csal, ámít, hiteget, csapodár és csalfa... s kiismerni magát, az már tökéletesség. Aug. 16. du. Az Úr Istentôl el nem távolodhatunk; az ô keresztje s az ahhoz való ragaszkodás útba igazítanak minden ügyeinkben. Terhes az Úr Jézus szíve, kivált mikor már közeledik szenvedése; az a bevonulás is Jeruzsálembe a kereszt jele alatt történt, az veti rá árnyékát vagy tán tán fátyolozott fényét. Nem értik a keresztet, én sem; az ember altalában nem is fogja azt természetébôl kiérteni; azonban nôjünk hozzá, simuljunk hozzá, mint a folyondár, a gyengéd hajlongó, tekerôdzô, mosolygó kelyhű folyondár -- a durva, nyers, de erôs támaszhoz: s megértjük a kegyelemben, miképp kell örvendenünk megvetésnek, gúnynak, üldözésnek, -- mily kincs rejlik azokban, -- kincs, mely abban áll, hogy a szív önmagába tér s édessé válik neki az Úr Jézus. -- Ne feledkezzen meg soha Jézus imádandó érzelmeirôl, melyekkel a kereszt s a szenvedés iránt viseltetett! Ó, az a Szent Szív mily mély s mily telis-teli volt! Aug. 16. este Jézus az olajfák kertjében mindig könnyekre indít; szent ez az éj; nem tudom melyik elsôbb a karácsony éje vagy Zöldcsütörtök éje. Ó ez éjben esik össze Jézus Szíve, amely eddig tántoríthatatlan erôben, hôsies érzületben állt, a szegény ember, ki a fönségesen félelmes jelenetnek tanúja lélekben, szíve legmélyebb rostjáig összeborzad, szinte hideg leli. Kimondhatatlan szent ez az éj, s óh bár ünnepelném meg avval a gyengéd, mély vallásossággal, mely jár neki. Hát vigadhat-e a jó pap? aki látja a tömérdek bűnt s azok szomorkodó áldozatát, az isteni megváltót? Nem ... érthetô, az hogy miért vonul a buzgó, apostoli papok lelkén s onnan ábrázatukon is végig a szent szomorúság vonása. Értik Krisztust az édes Megváltót. Ha lesz szomorúságom, bajom, keservem, egyesítem mindazt az Úr Jézus szomorúságával és szenvedésével. Nem válom el a krisztusi relikviáktól, -- ó! Édes Megváltóm illatáról ismerhetem fel: s ez az: nehéz, terhes, ijesztô a természetes embernek, de a keresztény lélek szívesen veszi, sôt fölajánlja magát a keresztekre. Aug. 17. reggel A kereszt s az eucharisztia ezek az éden, a lelke édenének titokzatos pótlói: ha meggondolom, ha a mise Krisztus Urunk áldozata, ó akkor mintha gyökeret verne térdem, szinte föl nem kelnék, hanem egyre hajtogatom; ó ha úgy van, hogy kell nekem hálát adnom, -- hogy kell magamba szívnom édes, fűszeres illatát; -- hogy kell iparkodnom, hogy bennem oly mély forrása nyíljék az Eucharisztia imádásának, hogy gyengédsége az ifjak hevülésének, -- férfiassága a nép durvább lelkületeinek eleget tegyen, -- azt ápolja, nevelje, fokozza. Aug. 17. de. Az Úr Jézus föltámadása vigasztal bennünket; az az öröm, melyet dicsôségén érzünk. A keresztény szívnek nincs méltóbb és tisztább öröme, mint a Krisztus dicsôségén; örömben is ekképp leszünk vele egyek; nélküle s kívüle nincs örömünk; az ô öröme az a mienk! (A részlet in: Naplójegyzetek II. 32--35. o.) ======================================================================== 1. Prohászka tanulmányi évei és Levelek Anhäupel Györgyhöz lelki fejlôdése L. J. C. Édes kedves Anhäupel úr! Az imént megírtam, hogy a fratello Colonicchia csak felét kapja az ívnek; másikat kegyednek küldöm; reá lehelve lelkem ôszinte örömét jóléte és haladása fölött s amennyiben a jövônek munkája, mely kegyedre vár, jön eszembe, egyszersmind forró kívánataimat és imáimat. Még 3 év kedves Anhäupel úr s egy csatasorban állunk. Tegnapelôtt nevezték ki Krammer urat moralis tanárnak: hallom, hogy szívesen jön, alighanem holnap itt lesz. A budavári plébánián nem hiszem, hogy sok tapasztalatot szer volna, de azért az élet aczélos vésôje bizonyára rajta is hagyta jótevô nyomait. Ezt a levélkét P. Steinhuber leveléhez csatoltam, melyben sajnálatomnak adtam kifejezést, hogy Ô : Eminenciája, nem tartotta meg ígéretét jóllehet határozottan kinyilatkoztatta, hogy küld Rómába; kiszemeltünk közmegegyezéssel egy fiút, Szatkó a neve, már elsô évet végzett Bécsben, akart is, nagyon kívánkozott Rómába jutni, s íme szegényke hoppon marad. Ô Eminenciája mondta, hogy inkább jövôre küld kettôt. Nekünk kitartóan kell dolgoznunk, hogy az Istennek a Collegium áldásáért hálát adjunk, mert ugyan kevésnek lesz e kegyelem osztályrésze. A dogmatikán Hurtest, a 3 kötetet, tanítom; sok bajjal a filozófia hiánya miatt a fiúkban, de viszonylagosan nagy eredménnyel. Pázmányról semmit sem tudok, csak azt, hogy kilépett az egyházmegyébôl. Stampay katechéta lett Pesten; Löwenstein káplány, Blumenthal Pozsonyban, Bognár Misérden, Janovics Dumasz Pálon, Fischer Lekéren, a többirôl még nem hallottam! Haiczl Kálmán udvari pap lett; emlékszik rá? Nassauból hallom, hogy Sz. Pásztorban jól mulatnak, fényes fogadtatásokat rendeznek az amerikaiaknak. Mi csendesen élünk! a vakációban Kalocsán voltam, de egy germanikust sem találtam. Sándorffy át akar jönni Erdélybôl Esztergomba, kegyed ôt nem ismeri; helyesen írja P. Steinhuber, hogy az már magábanvéve baj, ha valaki egyházmegyét cserél. Mi lett P. Cornely-vel? Emlékezzék meg kedves Anhäupel úr az exerciciumokban rólunk, az egész Seminariumról. Ô eminenciája kegyeddel igen meg van elégedve; hát csak rajta ! s vonja magával a többi magyart is! Isten Önnel! Jézus Sz. Szívében maradtam testvére Esztergom, 1889. okt. 13. Prohászka Ottokár L. J. C Kedves Gyuri Öcsém ! Tudom, hogy dúlna haragjában, ha bírna, hosszú hallgatásom fölött; mert azóta, hogy ajtómon egy pléhcímert tartok, melyen olyanféle áll, hogy itt Spiritusz kapható, nem írtam. Kívánok önnek minden szükséges kegyelmet ,,ad esse'', minden ajándékot ,,ad melius esse''; legyen az a másfél év, mely után önt körünkben üdvözölni reméljük, áldásos az ön lelkére kedélyére, jellemére, tetterejére s fôleg ez az év, melyben ön fel fog szenteltetni. -- Én tehát Spirituális is vagyok! Mit csinálunk ? meditálunk reggel egy fél óráig, -- este adom. a pontokat a Sacellumban fél kilenckor, -- utána csendben 10 percig lelkiismeret- vizsgálat és bánat. Voltak már direkción is -- , ami nagyon sok idôt vett igénybe a szám és az iskola által elfoglalt idô miatt, végre átgázoltunk azon is. Az eredmény kielégített. Kezdik érteni a dolgot -- , csak attól félek, hogy megcsappan a buzgalom. Imádkozzék kedves Anhäupel úr, hogy ez a csapás ne érjen. Négy elsôéves theologus kilépett. Ô Eminentiája nagyon érdeklôdik ezen próbálgatások iránt s igen pártolja e gyarló kezdeményezéseket. Midôn egy alkalommal említettem neki, hogy csodálkozom, hogy a meditációt a Semináriumokban be nem hozzák, azt mondta, nincs ember, aki hozzá értsen. A gimnazisták az aulában végzik az esti és reggeli imát, azoknak majd felolvastatok valamit, majd tartok rövidke exhortációkat. Dolgom elég van, úgy hogy unalomra való idôm nem kerül. A legényegyletet átadtam Eitner úrnak, -- Metzker úr, ki most katechéta az apácáknál a másodelnök: Karácsonykor ünnepélyt tartottunk s akkor a jelenlevô vendégek közül Csáky gróf annyira föllelkesült, hogy 3 éven át 100--100 forintot ígért az egyletnek. Ez az egylet nagyon sok jót tesz fôleg azon meghidegült viszonyt illetôleg, melyben Esztergomban a papság a közönséggel szemben áll. Annyi a pap s alig érintkeznek bevallott kath. ügyekben a hívekkel. Nagy és nehéz feladatok ezek, melyeket hosszú, türelmes munka képes csak megfejteni. Úgy vagyunk a Semináriummal is; nem szabad aranyhegyekrôl álmodozni, az ifjakban megvan a jóakarat, de a körülmények, a szokások, a divat, a példa lidércnyomása ellensúlyozza sokszor a legnagyobb erômegfeszítést. Nálunk nincs meg az az erôteljes áramlat, mely a Collegiumban magával ragadja még a nemigen úszni szándékozót. Hát csak imádkozzunk, hogy legalább valamit elérjünk! Az árvaházba, melyet Ô Em. alapított, szívesen eljárunk, Krammer úr miséz naponkint a ,,Kedves testvéreknek'', -- volt ott is nagy öröm karácsonykor, melyet Mailáth gróf szerzett, sok szegény gyermeknek. Ô most Meránban idôz. Esztergomból Füzítôre, Szônyre vasút épül; még a Dunán átépítendô hídról is van szó, ami nagy jótétemény volna, mert például mint ma, mikor a tél nyers erôvel szorítja fagyos markába a fejedelmi Dunát csak nehezen lehet átkelni; úgy élünk itt, mint akár a Dnieper vagy a Volga partján. Krammer barátunk is, ki Budaörsön töltötte a karácsonyt, majdnem Párkányban rekedt, csak egy nappal jött volna késôbb. Lám ezek a fagyos képek Ön elôtt már idegenekké váltak, -- de viszont azt se tudja, milyen jó ilyenkor a meleg kályha. Horváth, a Senior, szokott ünnepélyességgel országol; -- eleven mintaképe és megtestesülése a P. Ballerinitôl hangoztatott elvnek, hogy bármi történjék, soha sem kell annyira menni, hogy az ember elveszítse étvágyát, vagy jó álmát. A többi ifjú és öreg úr is meg van. A prímás néha 5 évrôl beszél, mely alatt a theologusuk egy évig filozófiát végezhetnének; lesz-e belôle valami vagy nem, ki tudná véges eszével fölérni. Sok a fiatal, kiket nem szentelhet, ez is argumentum. Búcsúzzunk! Zárja buzgó imáiba a Semináriumot s engem is, én viszont emlékezem Kegyedrôl. Tiszteltetem a magyar kollégákat. Jézus szívében testvére Esztergom, 1890 dec. 29. Prohászka Ottokár L. J. C. Kedves György testvérem! Az Isten gyermekei szükségképen testvérek; de testvérek közt is megesik, hogy nem ismerik egymást, -- nem érzik melegét a közös létforrásnak, -- nem súgja szívük érzelme ,,scimus qua Simus origine nati.'' Nem így mi, a testvériség öntudata bennünk a fölszentelés kenetének illata által ébresztetik föl, -- kapcsai a szoros egyetértés és egyetakarás, -- mélysége a Szt. Szív sebe, -- éltetô lehelete Krisztus buzgóságának melege, -- lendületessége a legmagasabb s legeszményibb célokra kiinduló impulzusok. Mindezekben mi egyek vagyunk Krisztus papságában való résztvevésünk által. Üdvözlöm önt kedves Anhäupel elsô Szt. miseáldozatának napján, örülök örömein, melegszem szívének érzelmein, kívánom, hogy az a harmónia, melyet szívének húrjain Jézus lágy keze megszólaltat primíciájának napján és hetében, el ne haljon, mint elhal harangszó és orgonabúgás, hanem hogy visszhangját kicsalja a kegyelem és bensôséges szeretet e napjáról való minden megemlékezése. Ha érezni és kôvé merevülni egymást ki nem zárná: azt mondanám, merevüljenek meg e Sz. napon átélt érzelmei, hangulata, vágyai, törekvései, lendülete; gondolom, hogy egy góth dómban találná föl magát akkor ájuldozó lelke. Emlékezzék meg rólunk, a Semináriumról, a prímási székrôl, a magyar kat házról, a szándékok nagy perspektívát nyitnak az oltárhoz lépô s Krisztus áldozatát bemutatni szándékozó papnak! Nagyon szépen köszönjük a küldött képeket, az itteni urak mind igen érdek Ön iránt s jó kívánataikkal viszonozzák róluk való megemlékezését. Ha a Rektor úrnak ír fölszentelésérôl, jól teszi s jegyezze meg levelében azt is, hogy a fölszenteltetést már bejelentette a Vikáriusnak. Tehát 8 hónap után körünkben üdvözöljük, hacsak nem marad Rómában ágensnek a prímási szék betöltése érdekében. Most megint Vaszary Kolost emlegetik a lapok, a vége tán még az lesz, hogy ankétet rendeznek s választásra kerül a dolog; ez volna ám csak az érdekes procedúra; némelyik tán magamagára is szavazna. Hanem hát, ,,favete linguis'', félre ily profán dolgokkal ,,in die solemnitatis vestrae.'' A szentség, az áthatottság, a Krisztusi lélek egyetlen sugara többet ér, mint minden infula, mitra, pastorale, etc. etc. ,,Was es noch Anhängsel mehr gibt.'' Isten velünk kedves Gyuri öcsém! Imádkozzunk egymásért ! Esztergom, 1891. okt. 27. Prohászka Ottokár Levelek Anhäupel (Andor) Györgyhöz. (ifj. Toldy László: Prohászka Ottokár emlékalbum 1927.) Andor György Pécsi Gusztávval együtt tagja lett az esztergomi vigilancia-bizottságnak, és része volt Prohászka megcenzúrázásában. Lásd errôl Szabó F.: Prohászka és a modernizmus, PÉ 1996, 122, 170--172. Vö. Prohászka 1914. dec. 7-i naplójegyzetét: ,,Dec. 7. Tegnap meghalt Andor (Anhäupel) György esztergomi kanonok. Kedves, szôkefürtű diákom volt 1883--84-ben Esztergomban. Rómába segítettem. Nagyon jó, igazi germán kedély, nem annyira mély, mint inkább szórakozott, de a szíve arany volt. Hetyey esztergomi irodaigazgató kiemelte ôt esztergomi szemináriumi tanárkodásából, s az aulába került: fölmászott a polcra. Azután a minisztériumba került. Szép volt tôle, hogy mikor indexre kerültem, eljött hozzám s szinte bocsánatot kért, hogy cenzúrázta az Intellektualizmus kinövéseit. No, de hiszen nem baj; s a skóla szerint az nekem nem dukált. A János- szanatóriumban halt meg. R. i. p.'' ======================================================================== 2. Az író és apostol Az én napom (in: Naplójegyzetek II. 111.-16.) 1911. jan. 17. Mentem Sárpentele felé a vasúti töltésen[1], este volt; a nap már lealkonyodott, de karmin- s bíborvörös színnel borította a látóhatárt, a palástja izzó fodrai még belevilágítottak a homályosodó tájba s ami tükrözni tudott, az tele volt karminszínnel, a jég tükre jobbra-balra a töltéstôl, a vasúti sínek fényesre mángolt s az Ember szeme és lelke s ezek a pírok mind az elvonult királynak vörös szemfödôje, mert a nap is mikor meghal, pírból szô magának szemfödôt[2]. A pápát is piros miseruhába öltöztetve terítik ki koporsójában. Azért is az a pír ott az alkonyodás egén nem örömnek színe; de hogy az is elhamvadás s az elvirágzás színe, haldokló, elhaló színek s egyre oltódnak; több több világosság alszik ki s az ember lelkét is hogy elbágyasztja ez a látvány, az alkony, hogy elnyújtja, vékonyra nyújtja, csupa vágy azután, ami elment, az erô után, a szépség után, a fény s dicsôség után, a lelkes élet s öröm után. Húzza a lelket, vékonyul, majdnem hogy szétszakad. S én elgondoltam, mi volna az, ha szaladnék a nap után, ha ez a bíborsáv soha ki nem aludnék, ha lépést tarthatnék vele, mindig fognám, mindig uszályosa lehetnék; de akkor éreztem, hogy ez kín volna s ha kín, miért? Nem nekünk való; ez a nap elénk jön, ébreszt, ... a nagy gondolatok bennünk erôkké akarnak válni... springende, blühende Kräfte... hullám, mely emeljen s melybe úszunk... nekem kell kivilágosodnom tôle, sem pedig homályban úsznom... ösztönözzön tettre, ne vonszoljon... mutassa meg a világot, a tettek mezejét, a problémát, ne ôt nézzem, felém kell jönnie, hozzám, ha missziója van hozzám; így folyton elszalad tôlem; minek mennék utána, abban nincs köszönet, annak nincs értelme. Az erô után nem lehet szaladni, az megvan vagy nincs... annak felém kell jönnie; Isten felém jön, az élet erkölcsi nagy értékei, -- a lélek világossága, a jóság és szépség... Ezek kelô napok... Bágyadtság is; elhal a lelkünk a vágytól, mikor így nézünk; ahogy azok a színek ott az égen, úgy a lélek erô, energikus érzései... mit szaladnék folytonos fáradtságban, bágyadtságban. A fáradtság miliôjében, a fáradtság tempójában... s szaladni? Az nagy fájdalom, azt nem gyôzzük. Nem nekünk való világ, a nyugalomra térô világ, ha mindenütt csak azt látnám, hogy az emberek hazatérnek a munkából, a kimerültség fiziognomiája az ember arculatán, mindenütt végeznek, zárnak, csuknak, ágyaznak, ásítanak, lefekszenek... Így az Óceánon, így Amerikában, a gyárak tülkölnek, a lámpák kigyúlnak, a madarak elnémulnak; így a vad West-en, így Kínában, a dalai láma hazájában... Csend, némaság! Nekünk friss, ruganyos lélek kell... (Csak a patakok lejtenek, azok nincsenek alkonyban... A fák is; sejtjeik laboratóriumában most nem raktároznak, nem zsákolnak napsugárt. Erô kell, mely hullámait felém gördíti, mely emel, mely lendületté, gondolattá, érzéssé..., mely gazdagít, lök, lüktet... szabad járása az eszményi, erkölcsi erôknek... fogékonyság, gördülékenység, befogadó képesség, készség, hogy végig hömpölyögjenek rajta, hogy kihúzzák, kigöngyölítsék, kiterítsék vonalaikat, domború-homorú tükörben kisimítsák felületeiket... hogy kidomborodjanak... hogy úgy tudjak elterülni, elhajolni, elsimulni, mint az óceán hullámai, mikor a spiritus, a szél vagyis hogy a lélek beléjük fekszik s megmozgatja, s alakítja ôket... A reggel pszichológiájában az erô s élet árja vágtat, sugárzik, hullámzik felém s emel, a gondolat, az érzés ilyenkor mint a hegyi patak, az energia lejt benne. Ezért hat úgy a lélekre a hegyi patak is, oly frissítôleg. Nem tudja az ember, hogy miért? a folytonos mozgás, a mindig új aktus, az ismeretlen bágyadtság miatt. A patak a lélek, a szellem analógiája; a szellemi is ilyen; most az agyvelôtôl s idegektôl nem teheti, de a belsô természete az. Mikor nézem a patakot, mikor úgy vonz, úgy tetszik nekem, az azért van, mert az ô attitűdje rokon velem. Ez kell, így kell! Elszegényedés, árvaság, elhagyatottság az... s így szaladjak folyton, ily lelkületben. Szegényen szaladni gazdag után, soha el nem érni... Elhagyatottan lelkem kincse után s soha vele nem egyesülni. Ez kín, ez betegség, ôrületbe visz kár az erôlködésért. Annak a mienknek kell lennie, föl kell kínálkoznia, keblünkre emelnie, ölünkbe hullnia... Mit csináljon a tengerpart, melytôl a tenger elvonul, -- a gazdagító hullám, mely kincseket gördített, most homokot hoz s azzal temet el; ha ásnának mélységet, azt is telehordaná: iszappá, -- ha a csatornák karjaival nyúlkálnának utána, bűzös lagúnákká válnának... Istenem, nem lehet szaladnia a partnak az elvonuló tenger után, nem az öreg embernek az ifjúság után s én sem szaladhatok a letűnô nap után. Nem állítok föl elméleteket; az élet járásáról, a szellemi világ óceánjainak eleven áramairól; nem mondom a betegnek, légy egészséges, de a léleknek vannak mélységei, lüktetései, benne a titokzatos gazdagság,... itt nincs elhagyottság... Isten jár itt... S mikor így szaladnék, mindig azokat a színeket nézném s a világból semmit, azt csak fátyolosan, álmosan... nagy fátyolon járnék... De a nap nem azért van, hogy ôt nézzük; az téves irány és betegsége a léleknek; az fordított, fonák eljárás; a világosság nem maga miatt van, az mást világít... az is csak medium, finom, csodálatos medium; az összebogozza a lelket mindennel... Az a nap ragyogó pók, fönn az égen, villámgyorsan szövi fényfonalakból hálóját, ezer lábával hogy dolgozik, hogy szô, minden sejtbe, minden tömecsbe, minden szélre, útra ráakasztja s azt teregeti lábaink elé, s azt teregeti ránk, azzal kikárpitoz mindent... azért, hogy tessék, lássék, legyen szemed hozzá, láss, nézz; a mint az életinger idegeiket birizgálja, ráncigálja, lök, húz, ezer fényingerrel hangingerrel, ezer vallásos, erkölcsi, esztétikai motívummal dolgozol körülötted fénytengerben léghullámokat gördít rád, életed mélységeinek energiáit [...][3] s lám ez mind a naptól van, attól, mely a világot besugározza, s mely a létnek fény- s színhálót szövô pókja... Ne kergesd a pókot, mikor elment, mikor nem szô neked, mikor sötét minden, akkor már nincs közöd hozzá, azért hogy ingereljen s leakasztja a szememet magáról s oda fordítja a világra s azt mondaná: ugye hogy szép... no lám s van mindenféle szépség, de ahhoz szem kell s van a lelkednek is egy olyan kidudorodása, szenzóriuma s a szemedben egy olyan idegkiágazása, hanem hát hegyezd ki, élesítsd, feszítsd ki s légy áhítatos, ájtatos, imádkozó, misztikus nézô s akkor látni fogsz...! Minél jobban látsz s többet látsz, s minél több tisztelettel telsz el e fölséges világ iránt s minél inkább érdeklôdöl e fátyol iránt s hamiskásan el akarod lebbenteni; mesterkedel, hogy az arcot is lássad, a létet; annál jobban becsülöd a fátylát is s tiszteled a fátyol alatt rejtezôt s szeretetre gyullad ki a szíved, mert úgy irzed, hogy közöd van hozzá, ô magához vonz és csatol. Íme mily lelki vonatkozásban állunk a fénnyel s ezek a vonatkozások hogy világítják, meg, hogy tárják föl lelkünk pszichológiáját a psziché értelmét s természetét. Igazán itt az alkony is világít, az világítja belém, hogy nekem a felkelô nap, az életerô energiái kellenek, az élet kell, s nem a haldoklás, azt ne kergessem, azt kergetni is annyi, mint megfagyni. Ha utána mennék s a fényt imádva, azt mindenáron megszerezni s bírni akarnám, kihúzna a világból, a valóságból; a fény s a világosság szomja kiűzne a társadalomból... látok sokakat így indulni: anarchistákat s vértanúkat ... szaladnék, akkor kiszakadnék abból a világból, mely miatt ô ott fönn jár az égen; azért jár ott fönn, hogy úr lesz s benn maradjak s ki ne menjek semmiféle eszményért, semmiféle nagy gondolatért ne felejtsem el az élet való problémáit s kötelességeit. Vannak az isteni fényszomjnak aszkétái, kik így indulnak. Mi a bajuk? Nem szabadna szakítaniok, nem szabadna kiszabadulniok a reális okosság s életbölcsesség talajáról; hinniök kell a fölkelô napban, az invictus sol-ban. De sok nem tehet róla, fut utána... mégis szebb , mint nem vágyódni, nem menni. Kell az eszményt szeretni, kell folyton feléje iparkodni, de kell az eszmény vágyába is fegyelem, mely a mértéket kiméri s a lehetôségek korlátjai közé szorít... Nem szabad elvesznünk a végtelenben, a vágyban... Nem szabad tagadnunk s felejtenünk mindent, ami van, azért aminek kellene lenni. Nekünk itt élnünk kell, s az eszményt alkalmaznunk. Nem akadémiai tradíciók, hanem az élet folytonossága, újraátgondolás és alkalmazás. Úgy szaladnak eszmények után, hogy kiszakadjanak a világból például mint Tolsztoj, aki a tökéletes harmónia után a bizonytalanba szaladt, azt se tudta, hová; hanem dolgozzunk a harmónia megteremtésén s higgyük el, hogy az eszmény fölöttünk álló hatalom, mely elsötétül s kigyullad, de mindenütt jelen van s gondoskodjunk, hogy lélek legyen hozzá, hogy azt érvényesítsük. Lázféle gyötört, kihúzott, elnyújtott; a láz, hogy menjek utána. Ily láz gyötör... Fáj; érezzük, hogy mi nekünk ez a nap -- hogy mennyire élünk belôle s ez jó ismeret; de nem szabad gondolnunk, hogy elhagy, -- hogy égbe, sötétbe borulunk; csak azért megy el, hogy jobban essék nekünk. Tarló az éj, pihen a lélek, az élet tarló, erôt gyűjt s várja napját. Nem lehetünk nap nélkül, centrum, világosság, vezetô, tartalmat adó, kitöltô erô, lefogó eszmény nélkül. De attól nem kell búcsúzni; nem kell azt kergetni; be vagyunk kapcsolva. Jan. 21. A hegyi patak útjának minden pontján mozgásban, vonalakban, lendületben, hullámban, pezsgésben váltja ki azt az erôt, mely a part köveiben, az álmodó fényükben is hatalom, de nincs akcióban kiváltva. Életünk inkább folyam s áram, mint kôzet s álmodó erdô s nekünk igényünk is van az akcióra s mint kínt érezzük, ha merevek vagyunk. Ez lesz az öntudat élete, mozgása, izgalma, lendülete... a pihenô erôk ébredése... ingerek kiváltása... érezni, hogy megyünk, hogy vonz... hogy az élet hajt, lüktet csakis az értékek öntudatunkra hozása által. Hogy ki van töltve életünk; a jelen perc, a jelen helyzet jóságával, -- mi itt és most a teljes jóságot kibontjuk magunkban... A lélek jelen tudata ki van töltve jóakarattal, lelkiséggel... íme ez fakad, ez mozgás ez a mélység fakadása, a fölség leáramlása... A jólelket itt és most állítom be, az egészet... tovább lejt a patak is, de szépsége s elevensége az és most kihúzott vonalaktól, a lendülettôl függ; ô aktuális, nekem is itt és most kell az életet vennem, megfognom egészen, a percben, a helyzetben adni s bírni az egészet... Tehát aktualitás és jelenvalóság... jelen élet. Mi az a jóság? a gravitációja a léleknek Istenbe... ô húz minden percben... itt is... a nagy gravitáció kifejlik... A jelen élet, minden perc szépségbe kíván öltözni, kíván; értsem meg. Szebbé tenni, tartalmassá; tehát ingerekkel dolgoznak, aktualitást, mozgást... Az élet folyása szolgál vele; az ember keresi a képzelet, az irodalom, a kifejezés hatásával. Több ingert, a több aktus miatt s az aktusokkal tartalmat adni a tudatnak. Mértéktelenül teszik, mert a lélek, a szeretet rovására, például ott, ahol a test szeretetét élesztik, csak a formát: meglesz a formák ingere, de ne lepje el a lelkit... Van szépség, harmónia, van a vonalak folyása, varázsa, játéka, álló s nem folyó harmóniája... Ha csak a testit élesztem s mindenféle savval s aljjal dolgozom körülötte, inkább emésztek erôt s életet, mint fejlesztek. Nem pásztortűz ez, hanem kohózat... mesterséges vegyületek hevülete... nem az alkony színjátéka, hanem látomások, melyeket szemidegem mechanikus bolygatása által látok... Ha virágot savval, aljakkal kezelnénk, hogy bűvös színekben gyúljon ki kelyhe... ha az idegeket, a szöveteket szétmálásig , szétfoszlásig letapogatjuk, lekopogtatjuk..., ha az erôs reakciók a folytonos képzeleti viszketegben kiadják erejüket, mind olyan lassú égés, mely csupa füst s elhamvadás, de láng nincs rajta. Ez a raffináltság, mely erôtlenséggé válik... a tűt úgy hegyezik, hogy eltörik, a borotvát úgy fenik, hogy a hajszáltól kicsorbul, a vonalat úgy finomítják, hogy a lehelet szétszakítja. Az ilyen emberek mint a repedt fazekak, kiszivárog erejük, erotikus folyásuk van, vérfolyásuk... s éppen arra nem képesek, amire folyton vágynak. Kihasznált, kizsarolt földek, melyek azonban gazban, üres kalászok, csíraképtelen magra erôtlen gombatermelésben adták ki erejüket. Folytonos gôzölgése, párolgása az új életerônek s az egyesülés vágyának, amely ki nem elégít egy félt sem, mely a nem egyesülésben adja ki erejét... képzelet s nem bírás... eunuchok üres éldelgése... Nem valóság; képzelet. Dekadens, nem igaz irányítása a fantáziának. Minden fantázia is csak irányít, csak kapcsol a valóval, ez elkapcsol és gyöngít... ez nem termékenyít. Ez nem folyam, mely a vizeket tengerbe lejti, ahonnan jöttek, mint esô s hó; hanem szárító szél, mely kiapaszt forrást , nem ad harmatot, vad tóvá változtatja a patak öntözte völgyet. Ah ezek a kábító, száraz szelek, a puszta leheletei... 1919. júl. 17-i naplójegyzet: (NIII/49-53) Prohászka itt hibáztatja egyoldalúan aszketikus neveltetését, és azt, hogy nem ismerte a való világot. Most a férfi realistább lett. A Collegium Germanicumban töltött évekrôl mindig nagy lelkesedéssel beszélt és írt, és egy életre meghatározta az ott kapott jezsuita nevelés, mégis ráébredt az ottani nevelés egyoldalúságára. [1] 1911. jan. 17.: -- Ezt a költôi jegyzetet, amely tökéletesen kifejezi Prohászka világszemléletét, szemben egy bizonyos dekadenciával (lásd Ady: ,,Én a halál rokona vagyok''), a fehérvári püspök -- több stílusbeli változtatással és rövidítéssel, ill. bôvítéssel -- már közzétette ,,Az én napom'' címmel az Élet 1911-i ivfolyamában. Ott a kezdômondat így szól: ,,A vasúti töltésen iparkodtam Sárpentele felé.'' Schütz A. felvette az ÖM VIII. kötetébe (Magasságok felé) 117kk. -- Vö. Sík S.: Gárdonyi, Ady, Prohászka, 360--361. [2] Csiszoltabb változatban (8,117): ,,...Ami tükrözni tudott, az mind fénylett, pirosan, bíborosan: a jég tükre jobbra-balra a töltéstôl, a simára mángolt vasútí sínek, s az ember szeme, meg a lelke, meg amik még nem voltak befagyva, a sárréti tócsák, azok is fénylettek...'' [3] Itt két szó olvashatatlan. ======================================================================== 2. Az író és apostol Az egyház demokráciája (1897) Az egyház mindig konzervatív volt, vagyis iparkodott a fönnállót fönntartani s a meglevôt megvédeni, s legtöbbször csak a haladó kor erôszakosságának nyomása alatt tért el hagyományos intézményeitôl s teremtett újakat. De jóllehet konzervatív volt s ma is az, s az lesz ítéletnapjáig, azért mégis töméntelen változáson s újításon esett át: dogmáiban fejlôdött, intézményeiben tökéletesbült, szervezetében pedig, -- vonatkozom itt elsôsorban a pápa primatusára -- utolérhetlen s mintaszerű kifejlést ért el. Törvénykönyve úgy járt mint minden ország corpus juris-a; számtalan benne az elévült paragrafus, pergament lapjainál sárgább feledés vonta be sok rendelkezését; hasonlít ahhoz a fához, mely új meg új hajtást, ágat, rügyet fakaszt ugyanakkor, mikor elég rajta a száraz és korhadó ág; ezek letörnek s elporladnak, azok nônek és teremnek. Nem szabad tehát az egyház konzervativizmusát oda magyarázni, hogy az semmi egyéb, mint a fönnállóhoz való merev ragaszkodás, vagy pedig annak az élet és fejlôdés kategóriáiban unalmasan hangzó ,,nihil innovetur''-nak erôtlen hajtogatása. A konzervativizmus egyáltalában, ha nem akar sületlenség lenni, nem jelenthet mást, mint történeti alapokon álló, szerves fejlôdést, szemben a liberalizmussal, mely elvont eszméket ültet át erôszakosan, tekintet nélkül a történeti fejlôdésre, s ezáltal minden téren oktalan, erôszakos és veszedelmes viviszekciókat produkál. Ha a konzervativizmus azt jelentené, hogy semmit sem kell újítani, ellenkeznék az élet, a fejlôdés és haladás törvényeivel, s éppoly ésszerűtlen volna, mint a liberalizmus, mely szintén ignorálja, mert szétszakítja az életet, a fejlôdést, s szürke theoriákba elfogulva, nem veszi tekintetbe, hogy az élet nem mechanizmus, hanem organizmus, hogy nem fa- vagy vascsapokkal vannak egymásba illesztve a társadalom részei, hanem eleven idegekkel, melyek önmagukban hordozzák az egész alaknak törvényeit. Az olyan konzervativizmus ráncos arcú törpékkel népesítené be a világot, kiknek fejlôdése megakadt s elmúlt gyermekévek formáiba merevült bele; az olyan liberalizmus pedig hórihorgas, holdkóros, kimángolt léhűtôket állítana a világba, kik nem nôttek, hanem akiket kinyújtottak, megfejeltek, megfoltoztak s hosszúra mángoltak, kik nem bírják el fuvolacsontjaikat s összeroskadnak ürességük terhe alatt. A kereszténység sokkal tôsgyökeresebb és életteljesebb, semhogy ne volna az élet, a fejlôdés s a haladás híve; akik szellemét magukba szívták s tudják, hogy az a szellem nem a szűk Judeának, hanem a széles világnak elevenítésére van szánva, akik tudják, hogy nem egy arasznyi idô, hanem századok és ezredek folyamára épült az egyház, az üdvösség bárkája, akik tudják, hogy Krisztus a sírból kikelt azért, hogy éljen, s a sírt magát a pogánynak engedte át, csak azért, hogy ne a golgotai sziklasírban, hanem a haladó, szellemétôl éltetett emberiségnek eleven egyházában keressük ôt: azok nem lehetnek maradiak, azok mind haladiak; nem ragaszkodnak görcsösen a múlthoz, hogy annak árán azután a jelent ne értsék s a jövendôt elveszítsék; hanem a történeti, természetes haladást sürgetik; ez képezi talaját az egyén, a nemzetek s az egyház szerencsés fejlôdésének s áldásthozó életének. De ha a haladás vezércsillaga alá áll az egyház, akkor fôfeladata megismerni a kort és szükségleteit, hiányait és bajait; fôfeladata fölismerni az irányt, mely utat nyit a haladásra, fölismerni az eszméket, melyek uralkodnak, melyek megértek a történelmi fejlôdés izzó napsugarai alatt, hogy érett gyümölcsként áldásos intézményekben hasznára váljanak az emberiségnek. Mert biztos, hogy a megért eszmék , s az eszme-nyílás irányában indul meg a haladás. Mi pedig a mai kor megért, ragyogó eszméje? Merre felé tart a világ haladása? Ezt az eszmét, ezt az irányt egy szóval jelezhetem, s e szóba van beleolvasztva a nemzeteknek, a politikának, az egyháznak is összes modern teendôje; ez a szó: gyerünk a néphez. A demokrácia, ez képezi a kor ragyogó eszméjét; a demokrácia a haladás zodiakusának uralkodó állatjegye; ez állatjegyben áll az emberiségnek emelkedô napja, s nincs hatalom a földön, mely azt a napot megállítsa Jozsueként, nincs erô, amely azt irányából eltérítse. Valamint minden világteremtési és fejlôdési korszaknak van egy kôzete, mely lassan halmozódott vastag rétegekké az ôskorszakok csendes óceánjaiban: úgy a nemzetek, az emberiség történelmének vannak széles, tág mezôi; az egyik lesüllyed, a másik emelkedik, s rajtuk megy végbe mindaz, ami a világot mozgatja. Az emberiség legújabb s történelmén uralkodó rétege most emelkedett ki egy hosszú fejlôdésnek óceánjából, s ez a nép és uralma, a demokrácia. A középkoré volt a rendi alkotmány; az újkoré a demokrácia. A középkori egyház összenôtt a rendi alkotmánnyal s belevette magát sáncaiba; az újkori egyház nôjön bele a demokráciába. Olvadjon föl a népben; forrjon össze, azonosítsa magát a néppel; fektesse bele erejét, szellemét, lelkét a nép érdekeibe; erjessze életképes szervezetté természetfölötti hatalmával a népek tömegét; fejtse ki áldásait itt és most, hogy a modern korban is kivegye érdemét mint a népek emelôje, dajkája, reményüknek letéteményese, mint igazán isteni, tehát legnépszerűbb intézmény. Ezt kívánja mindenekelôtt az emberiség haladásának törvénye. A világot Isten nem kiváltságos rendek kedvéért teremtette, hanem az egész emberiségért, melyben minden lelket külön szeret s mindenkit egyaránt megváltott. Van a teremtésben, van az emberiségben különbözôség; a változatosság játéka zónák, nemzetek, nyelvek, tehetségek szerint tagolja az emberiséget; a különbözôség emeltyűje a haladásnak; a küzdelem kifejti a tehetségeket; de ez a különbözôség csak eszköz és nem cél; a cél az egyenlôség; a különbözôség bányász, fejt, fejleszt, gazdagít, de miután a kincseket az anyagi s a szellemi világban elôteremtette, megoldotta feladatát, utána más hatalom lép a színre, mely a kincset közkinccsé, a vívmányt közhaszonná, a kiváltságot közjóvá teszi. Élvezze azt mindenki, akit a föld hordoz; ne görnyedjen kizárólag az egyik, mert a másik kiváltságképp semmit sem tesz; ne fizessen az egyik adót, mert a másik kivonja magát minden teherviselésbôl; ne nyomassék el az egyik, hogy a másik ficánkoljon. Az emberi társadalom haladása ezen csillagzat alatt tör elôre; a rendi különbségeket tagadja; a kiváltságos osztályokat eltörli; a rendi társadalom helyére a demokráciát állítja. Minden demokratizáltatik; rendek nem léteznek, de létezik a nemzet; kiváltságos grófok, bárók, nemesek nincsenek, de vannak emberek. A rendek elnyomták a népet; néhány ezren milliókat. A nép egyáltalában nem számított; jogból, szabadságból és kultúrából ki volt zárva. Annál több kötelessége volt. ,,Nem volt önálló gazdasági élete, s ki volt szolgáltatva a földesurak önkényeinek s gazdasági érdekeinek. A parasztság a jobbágyi viszonyokból folyó szolgálmányokkal tartozott földesurának, melyeknek mértéke, ha meg is volt határozva, tényleg nem korlátozta a földesurat, mert a paraszt nem részesült jogvédelemben. A paraszt bírája még a saját ügyében is, melyben mint fél szerepel, saját földesura, tehát az, kinek érdekében állt ôt elnyomni. A parasztnak nincs közjogi és még magánjogi személyisége sem. Még perében is földesura képviselte más bíró elôtt. A paraszt nem az államnak volt alávetve, hanem a kiváltságos osztályoknak.''[1] Az állam a rendi alkotmányban maguk a rendek. Az állam a rendekért van; minden az államban a kiváltságos osztályok miatt van, ezek pedig: a fôpapság, a fônemesség, s a nemesség; máshol a polgárság hatalmas, kultúrai tényezôvé küzdötte föl magát, de nálunk sohasem létezett erôteljes magyar polgárság; hanem a néppel, a robotoló parasztsággal azonosult, mely többé-kevésbé a röghöz volt kötve s minden terhet és kötelezettséget hordott, úgy a közjogiakat, mint a magánjogiakat a földesurak iránt. ,,A paraszt fizeti a katonai adót, ô adózik a házi pénztárba, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás szükségeire, ô fizeti a nemesség követeinek napidíjait, a nemesség által megszavazott koronázási ajándékot, ô viseli a katonai beszállásolást, az elôfogatok, a közmunka terhét, s mindezt nem is meghatározott, igazságos kulcs szerint, mert az adóügyet s a szolgálmányok mértékét törvény nem szabályozza, hanem amint a tisztviselô kedvezése vagy rossz indulata, vagy befolyásos egyének érdekére való tekintet reá szabja'' (U. o.). S mit tett a nemesség? Védte az alkotmányt, vagyis saját kiváltságait, s megakasztott minden reformot, minden újítást, mely a népen segített volna; irtózott a rendi alkotmánynak minden megváltoztatásától, mely a nép terheitôl egy részt a nemesség vállaira hárított volna. A rendi alkotmány tehát a kiváltságos osztályok nagy érdekszövetkezete s a haladásnak s a nép emelésének s az emberiség fejlôdésének megakasztása volt. Egész Európa a rendi alkotmány alapjaira emelte államait; a középkorban bizonyára megfelelt ez az államforma a kor követelményeinek; de az emberiség fejlôdése elsöpörte azt, mert akadálya jobb, fejlettebb társadalmi alakulásoknak. A rendi alkotmány elôtt a népek törzsekben éltek; a civilizáció elsöpörte a törzsszervezetet s társadalmi osztályokat teremtett, melyeknek érdeke volt gazdagodni, erôsödni s az uralmat megszerezni, a többi osztálynak elnyomásával. Az uralkodó osztály biztosítja magának a törvényhozást; magához ragadja a kormányzatot, iparkodik gazdaságilag kizsákmányolni az elnyomott osztályokat, azért a földbirtokot magának tartja fönn, a többi osztályt birtokszerzésre föl nem jogosítja; a jogokból egyáltalában kizárja s az állami élet terheit mind reájuk hárítja. Ez képe a középkori rendi alkotmánynak és társadalomnak! Nem vádoljuk, nem okoljuk; de nem is ragaszkodunk hozzá s vissza nem kívánjuk. A jogrend, melyet a középkor társadalma megalkotott, az akkori viszonyokon alapult; mást nem tudtak találni; akkoriban tehát szolgálatokat tett s történelmi átmenetet képezett, amilyen átmenet van az emberiség életében elég; amilyen átmenet volt a törzsszervezet, utána a rendi alkotmány, utána a modern demokrácia, s nincs jogunk állítani, hogy a haladás vonalának végére jutottunk; csakhogy a jövôt senki sem ismeri, s az emberek elfogultságukban s a modern intézményekhez való ragaszkodásukban sem érzékkel, sem finomabb szimattal nem bírnak a problémák miként való megoldása iránt. A törzsszervezet emberei harcoltak Szent István rendi alkotmánya ellen, a rendek tusakodtak a demokrácia ellen, s a modern demokráciának nyárspolgári része szintén prüszköl minden szociális átalakulás ellen; csakhogy sem az idôk kerekét, sem a fejlôdés menetét megakasztani nem lehet, az ezredik évben éppoly kevéssé, mint 1790-ben, 1848-ban, s biztos indukció alapján állíthatjuk, hogy 2000-ben sem. A rendiség helyébe lépett tehát a nemzet; a partikuláris érdekszövetkezet helyébe a közérdekszervezetté átalakított állam; a kiváltságos és elnyomott osztályok megszűntek, a közjogi korlátok le vannak törve. A jog, a haszon mindnyájunké; a teher és kötelesség szintén. Bátran mondhatom ezt, jóllehet a politikai szabadság csak fele az igazi jogegyenlôségnek; a másik éppoly fontos, sôt talán fontosabb része a gazdasági függetlenség, amelytôl eddig ugyancsak messze estünk. Már most kérdem, mi az egyház föladata a nemzetek e demokratikus fejlôdésében? Föladata az, hogy szívvel-lélekkel az emelkedô rétegek pártjára álljon. Az egyház mint szellemi hatalom a haladásnak lesz híve; a haladásnak iránya pedig a műveltségnek, a gazdasági és politikai fejlettségnek demokratizálása. Nem szabad eldobnia magától senkit, de értenie kell a történelmet, olvasni kell tudnia az idôk jeleit! Sokszor és sokáig nem értette, sokszor és sokáig nem is érthette; miért? Mert az eszmék még nem értek meg; a tömegek nem erjedtek. A haladás törvényei, a történelem szelleme a múlt században még nem voltak kiművelve, de most világosan és élesen emelôdnek el a múltnak ködérôl. Azért az egyház nem kapaszkodhatik bele a rendiség fönnmaradt törmelékeibe, nem sorakozhatik hív zsoldosként a csupán társadalmi elvet képviselô arisztokráciának zászlai alá; nem rokonszenvezhet a nemességgel mint valami irigyletes intézménnyel; neki egészen, teljesen a polgári társadalom, mondjuk, a nemzet alapjára kell állni. Ez a jelen kornak küzdô porondja; itt az alkotás, itt az érvényesülés tere. A fôpapoknak nem lehet ma már fônemeseknek lenniük; nem lehet a fôpapság kiváltságos rendjének korlátai mögé húzódniok; a közjogban, igaz, van még néhány léc a régi korlátszerkezetbôl, de az is vajmi szúette és korhadt; de a társadalmi életben se maradjanak régi, elévült hagyományaiknál; a társadalmi életben még ma is rendet képviselhetnek, de ez a rendiség nem életrevaló eszmékben, hanem inkább az egyéni hiúság csiklandozásában bírja összes létokát. Míg az elévült fölfogásnak gyöngeségével lépnek föl, addig többé-kevésbé nem fognak bírni érvényesülni; az emberek idegenkedve néznek rájuk, mint nem a mai korba való emberekre; szavaik idôszerű tettek híjával tört nyilak; egész létük s kihatásuk árnyszerű. Ha az egyház idôszerűen akar hatni manapság, akkor vesse magát bele az eszméknek azon golf-áramába, mely az elnyomott osztályok jegestengere felé tör egyre folyton, s azok javára érvényesítse összes befolyását. Nem mondom én, hogy oktalan hóbortok vagy a kinyilatkoztatással csak távolról is ellenkezô nézeteknek rabszíjára fűzze csalhatatlan szimbólumát; maradjunk mi meg az örök, keresztény igazság alapján; de tegyük közkinccsé mindazt, amit a keresztény műveltség eddig a rendi korlátok miatt csak keveseknek juttatott. A jogrend más, nem a tan; s a megváltozott jogrendben hassunk, alkossunk a régi tannal. Mentsük ki az elszegényedés örvényébôl a gazdaságilag elnyomottakat; legyünk bajnokai a magyar népoktatás ügyének; fejlesszük azt, amennyire csak erônk engedi. A magyar népoktatás úgyis ázsiai színvonalon áll, de még inkább ott áll az a nézet, hogy a nép addig jó, míg buta, hogy a paraszttal csak addig lehet bírni, míg műveletlen, tudatlan és vad. Ez a maradiság evangéliuma, s épp azért merô tévely és korlátoltság. Fejlesszük a társadalomban az erkölcsi érzéket; mert a rendi társadalom egyfelôl a gôgös megvetést és kegyetlenséget, másfelôl a halálos gyűlöletet, a kegyetlen visszatorlás vágyát élesztette az ellenséges osztályokban. A hivatásának magaslatán álló papság nemcsak jogilag egyenlônek fogja magamagával tekinteni a népet; nemcsak megszánja, hogy az ,,urak'' megvetik azt, kinek kezét a munka bepiszkította; hanem a papok a legtisztább s legönzetlenebb demokratizmus nevében épen ez erkölcsileg, szellemileg s gazdaságilag gyenge osztályok pártjára állnak, hozzájuk vonzódnak, segítik s pártolják ôket. Így fogjuk mi a papiros-demokráciát köztünk élô, népet boldogító intézménnyé változtatni, így leszünk mi a szó szoros értelmében emberek, kik korukat értik. S kik tehetik ezt könnyebben mint a papok? Kik vannak hivatva a nép embereivé válni? A történelem eddig azt mutatja, hogy mihelyt a rendiség korlátaiból kiszabadul az egyház, mindenütt demokratikus érzelmű; mindenütt a fejlôdô, haladó, jogaiért küszködô népnek pártjára áll. Totus mundus stultizat, írta a régi, egyszeri táblabíró a múlt század végén a divatos eszmékrôl; az egyházról méltán azt mondhatni: tota ecclesia democratizat, s ahol nem teszi, elmarad. Fölösleges erre rátérnem; elég, ha Kannegieser tavaly megjelent munkájára utalok. A magyar nép ugyancsak rászorul, hogy fölkaroljuk; minden téren való hátramaradottsága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, s elsôsorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá. A múlt században a jó emberek természetesen azt gondolták, hogy a köznép könyörületre méltó, de ki tehet róla utóvégre is, mikor erre az osztályra az ,,Isten, a természet s a törvény tette rá a szolgaságot''; ma azonban a történelem szellemét tanulmányozó ember jól tudja, hogy e szolgaságban, s kiváltképp e szolgaságnak minél továbbra minden áron való megörökítésében sem Istennek, sem a természetnek, hanem csak az uralkodó osztályok érdekeinek van része. Ellenkezôleg, Isten azt akarja, amit Berzsenyi Kazinczyhez írt VI. levelében mond: ,,Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése.'' Azelôtt ô is a rendi maradiságban elrekedve vagy nagyon aranyosnak látta a nép helyzetét: mikor azt írja, hogy voltak vármegyék, melyek megtiltották a mesterembereknek, hogy túlságos fényes ruhát ne készítsenek ,,és az emberekrôl a 100 forintos bundákat, a 70 és 80 forintos ködmönöket, szűröket, 30 s 40 forintos kivarrott üngöket és gatyákat pandúrok által lehasogattatni'' parancsolták; vagy talán ô is a népnek jogtalan helyzetét Isten akaratának tulajdonította; de késôbb fölnyílt a szeme, s a magyar nép elmaradottságának megítélésérôl azt mondta: ,,én akkor úgy szóltam, mint borzas bajszú magyar, de azóta sokat elnyírtam bajszomból; mit gondolsz, nem kell-e egészen lenyírnom?'' Hej, hány embernek kellene lenyírnia borzas bajszát; hánynak kellene lemondania elmaradt nézeteirôl s nem a múltba vágyódnia, hanem a jelennek s a jelenben élnie, hogy a jövôt biztosítsuk. A második ok, mely miatt az egyháznak összes érdeklôdését, gondolatait, erôit, törekvéseit a népre kell terelnie, az, hogy a néppel együtt nem érzô, bajaiban, küzdelmeiben részt nem vevô papság ellen mindenütt nagy ellenszenv támad, mely az egyház működéseinek idegeit is átmetszi. Mutatja azt a történelem, hogy mily könnyen kap lábra az ellenszenv a klérus ellen. Oka e jelenségnek, egyes kereszténységellenes áramlatoktól eltekintve, amikor az ellenszenv a kereszténység gyűlöletévé is fokozódik, az, hogy a klérus isteni jogalapon a laikus elemtôl el van különözve, s így állásánál fogva társadalmilag is külön osztályt képez. Az osztályok közt pedig harcok, súrlódások, ellenszenvek könnyen támadnak s mindig lesznek. Az isteni jog, mely a klérust a laikus elemtôl megkülönbözteti, az egyház erejének s szellemi erôteljének forrása; de nem szabad ez isteni jogi különbségbôl társadalmi korlátokat csinálni; nem szabad a klérusból egy érdekosztályt alakítani, melynek más érdekei és céljai vannak, mint a népnek. A népnek emelkedése a gazdasági, az erkölcsi s a szellemi téren nem vonhat megkülönböztetô vonalat a nép s az egyház közé, sôt erôs egyház nem lehetséges a rendi alkotmányban, hanem igen, lehetséges az egyenjogú, öntudatos népben. Azért tehát, ha a papság nem akar ellenszenvet ébreszteni önmaga iránt, lépjen ki a népemelés, a népboldogítás terére, s ne maradjon tétlen és veszteg. Ha gyűlölettel találkozunk, mely ránk mint elmaradt sötétencekre, mint ötödik kerékre tekint, cáfoljuk meg az elfogultakat, hogy nincs igazuk. Ha oly fölfogást terjesztenek, hogy az egyház s a papság csak rég szerzett érdemekbôl, s a rendi társadalom keretében kifejtett tevékenységnek emlékeibôl él, mutassuk ki, hogy az egyház nem fosszil- tölgy, hanem eleven fa, s hogy nem kesereg a régi formák után, hanem a haladó világ gondolataiban, nézeteiben s intézményeiben is érvényesül. Akkor teljesül majd Arany János szava: Közöttünk él, ki a jelennek él, Aki közöttünk küzd, szeret, remél. Ha hidegek és idegenek maradunk korunkban; ha ami mozgatja a világot, minket nem érint; ha nem mondhatjuk el, amit a nóta tart, hogy mi neked fáj, nekünk is fáj: csakhamar elszigetelten állunk majd a világ áramaiban, vagy mint magasan úszó felhôk, hazátlanul bolygunk a föld fölött s beteges lemondással nézzük az idôk fejlôdését. A harmadik ok, mely a demokráciát sürgeti, az, hogy hátramaradt, elhanyagolt néppel semmire sem mehetünk. A kiváltságos osztályok maguk számára foglalták le az emberi haladás minden vívmányait; de azáltal, hogy féltékenyen és kapzsian ôrizték a lefoglalt kincset, tényleg megkötötték a haladást. Megcsömörlött az emberiségben a lélek, s a megmerevülés s tétlenség következtében megundorodott önmagától; azért tör, ront azután minden fönnállót, azért indul ki új világot alkotni, mert a régi formákból kiveszett már minden élet; a társadalom s a rendi alkotmány vén fáján nem nyílhatott többé új hajtás. Nézzünk csak hazánk történelmébe, nézzünk bele abba a poshadó XVIII. századba, hol a copfok és rizsporos parókák uralkodnak. A nemzet az élet új jelenségeit nem ismerte s nem értette; hatszáz év elôtt kelt törvényeket, ha újabb törvény hatályon kívül nem helyezte, éppoly megnyugvással idéztek s alkalmaztak a jelenre, mint a legújabbakat; a jelent nem ismerték; a léleknek új útjai elôttük zárva voltak, nézeteikkel, fogalmaikkal mindig csak a múltban éltek. Merev formákban éltek. A közjog volt az a vesszôparipa, melyen a státusférfiak tekintélye lovagolt, de a haladás gyakorlati problémáit nem ismerték. ,,Magyarországon a külügy, hadügy, pénzügy, a közgazdaság, a közoktatás, az igazságszolgáltatás és közigazgatás gyakorlati problémáinak ismerete nélkül is lehetséges volt jelentékeny allamférfiúi tekintélyre szert tenni. Azért nem is marad meg egyéb a közjogi formáknál, a lényeg mindenütt elveszett'' (U. o. 328. 1.). S talán kizökkent már az államférfiúi hírnév e sivár pályákból? Nem, még mindig ott mozog; példa rá a magyar parlament s egy miniszterelnök, ki saját vallomása szerint a szociális kérdésben nincs tájékozva. Formalizmus mindenütt lehet. A forma megmarad, s a szellem kiesik. S a formalizmus ott foglal tért, ahol új igényeket, új érdekeket nem ismernek, új jelenségeket észre nem vesznek, azokhoz nem alkalmazkodnak, hanem a régi múltnak viszonyaihoz ragaszkodnak. Nincs haladás változás nélkül, nincs alakulás simulás, alkalmazkodás nélkül. Ha ez a belátás vezetné tevékenységünket, nem szegôdnénk a Horatiustól ócsárlott zsémbesekhez, nem volna típusunk a ,,laudator temporis acti''. Nem fáznánk életet lehelô újításoktól, erôt kölcsönzô szervezkedéstôl; hanem a kereszténység örökifjú igazságának erejében s az isteni kegyelem ifjító ihletében tért követelnénk és foglalnánk, mert tudjuk, hogy ahol élet, igazság, lélek kell, ott az evangélium a legáradóbb forrás, s hogy minden nép, kor és műveltségi fok hálás leszen áldásaiért. Jeles férfiak sokszor illusztrálták ezt a gondolatot a francia klérusra való utalással. Lehet, hogy igazságtalanság átlag klérusról beszélni; lehet, hogy csak némely egyházmegyékre vagy vidékekre illik a kifogásolt állapot; azt nem kutatom s személyes tapasztalatomból nem ismerem; de amennyiben tényleg igaz a kifogás, ugyancsak sajnálatraméltó. A ,,curé'' ott ül a plébánián kolostori csendben, az utat a kapu elôtt fű növi be, halandó rajta, a sekrestyést kivéve alig jár; de benn a szobában annál korszerűbb a kép; az asztalon a legújabb könyvek feküsznek, az aszkézis bôségesen van képviselve, az ,,Univers'' s a ,,Croix'' nem hiányzik; így él és hal a ,,curé''; tanult, művelt aszkéta; de a világ nem hederít rá. Befolyása a népre nincs; ami a népet mozgatja, abba a ,,curé'' nem avatkozik, s ami a ,,curé'' elôtt fontos, azt a nép nem érti s nem becsüli. Vajon nem üres jogi forma egy ilyen ,,curé''? a konkordátum egy alakja, az apostolnak skeletje. Ismétlem, nem akarok rájok követ dobni, mert viszonyaikat nem ismerem. A francia forradalom Isten-káromlása tán sót hintett vidékenkint a francia egyház romjaira; a baj azonban az, hogy a feudalizmusba s a rendi alkotmányba belemerevedett egyház, miután neki is kellett a rendi alkotmánnyal romba dôlnie, sehogy sem tudta visszahódítani az elvesztett tért, s oka ennek az, mert mindig csak visszavágyik s visszasír a visszahozhatlan múltba s a jelen igényekhez alkalmazkodni nem tudott. A császár kegyelmébôl élt s nem kereste föl a népet. A nép minden törekvéseivel szemben hideg és fönséges szfinx maradt. Nézzetek át Németországba, ott meglátjátok a jelenkor minden érdekeit fölkaroló egyházat, a gazdasági, szellemi, erkölcsi életet egyaránt elsô hatalom gyanánt termékenyítô modern kereszténységet. A negyedik okot, mely az egyház demokratikus irányát sürgeti, az ôsegyház történetébôl veszem. Meglehet, hogy valaki már e szavak hallatára is begombolkozik s kifogásolja azt, hogy a XX. század egyházát a régi minta szerint mérem. Azonban a kifogás tárgytalan; nem akarom az ôsegyházat egyszerűen abszolút mintaképül elénk állítani, hanem csak az irányra utalok, mely annak az egyháznak oly gyôzhetetlen erôt adott. Valaki azt mondta, hogy az ôskereszténység valóságos proletármozgalom, s hogy a régi keresztény községek a fogyasztási szövetkezetek, jótékonysági egyletek, temetkezési társulatok és közművelôdési egyletek keretében keletkeztek, ,,a fáradozók és terheltek'' megsegítésére. Valamint a mai szocialisták hirdetik, hogy nem lesz többé sem úr, sem szolga: úgy az evangélium is mondja: ,,egy a ti Uratok, a ti mesteretek; Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.'' Ennyire haladt az akkori kornak ,,egyenlôségi- fanatizmusa''.[2] Annyi mindenesetre igaz ebbôl, hogy senki sem értette meg az evangéliumot oly könnyen, mint a szegénység, senki sem érezte magát annyira egynek a szenvedô Krisztussal, hogy vele megfeszíttessék és föltámadjon, mint az, akinek különben is szenvedés volt az élete, s nélkülözés a kenyere. Azért voltak ôk mindnyájan ,,testvérek'', s az egyenlôség érzete Jeruzsálemben egy idôre megteremtette a legnagyobb egyenlôséget, a birtokközösségben. A ,,testvérek'' ez ôsközössége fölvette a harcot az apokalipszis ,,állatával'' élet-halálra. Az ,,állat'' dühöngött; az egyház eleven húsába vágta bele karmait s véres nyomokon járt, s a cézárok hatalma végromlással fenyegette az egyszerű ,,fáradozó és terhelt'' testvérületeket. Mi adott hát akkor ezeknek a községeknek erôt ellentállni az ,,állatnak''? A szellem s a lélek áradozó ajándékai a prezbiteri és episzkopális szervezet keretében. A prezbiterek s a püspökök a nép emberei voltak, kik Krisztus helyett álltak. De Krisztus helye nem volt emelvény, nem volt trónlépcsô; a ,,testvérekkel'' egy talajon állt, velük járt-kelt, tűrt, szenvedett. Az ôsegyház szervezete az, ami a modern egyházé; a régi egyháznak is vannak prezbiterei és püspökei; de a szellem a ,,testvérek'' szelleme; a legtisztultabb demokrácia. Az a demokrácia, mely az isteni hatalmat tiszteli a prezbiterekben és püspökökben, az a demokrácia, mely vért ont s hű a halálig a hódolásban, az engedelmességben; de amely ezzel a hatalommal a rideg jog formáiban, az elôkelôség elszigeteltségében sehol sem találkozik. A hatalom köztük, velük élt; nem úszott magas felhôként fejük fölött, s mindenáron azon volt, hogy a ,,testvéreknek'' szolgáljon. .Az egyház elvilágiasodása akkor kezdôdött, mikor a püspökök megszűntek a nép emberei lenni, s lettek az udvar, a császár szolgái. Tudjuk, hogy ez a fejlôdés elkerülhetlen volt, mert az egyház azáltal, hogy államvallás lett s a császárok kegyeit élvezte, eo ipso függésbe került az államtól; aranyat és fényt kapott, aranyláncokat, s jól mondja Pallavicini kardinális a trienti zsinat történetében, hogy a szegényeket vasláncokkal, a gazdagokat aranyláncokkal szokás békóba verni; csakhogy míg valaki a vasláncokban szabad marad, addig az aranyláncokban legtöbbször szolga lesz, a szerencsés és ritka kivételeket leszámítva. Azóta az egyház iránya a hatalmi arisztokráciával halad, addig, míg ismét beáll egy történeti fordulat, mely a világjárás kerekén nagyot forgat, s ez a gyökeres lendítés jelen századunkban ment végbe. Itt az idô, hogy az egyház réges régi útjaira térjen, hogy prezbiterei és püspökei ismét a nép emberei legyenek; mert ma ismét a nép a vezércsillag a történet egén. Az egyház legfényesebb tradícióinak fonalát veheti újra kézbe, s nincs kétség benne, hogy e fonál oly eleven ideggé lesz, mely körül a kereszténység régi ereje újra testet ölt. Avagy nem tartja-e kézben régi hatalmának biztosítékát? Nem felel- e meg ma is az emberi lelkek összes igényeinek? Van-e hatalom, mely népszerűbb lehet, mint az egyház? Van-e tan, mely oly szilárd meggyôzôdéssé válhatik, mint a keresztény hit? Van-e szeretet, mely annyira beolvaszthatja az ember egyéniségébe az örök élet érdekeit, hogy mindent áldoz értük s isteni élet után vágyik? Az egyház ellenei csak sejtik, hogy mily óriás hatalom ez, s rettegnek tôle. Néha megcsapja ôket e hatalom szele; ünnepei, meleg áhítatai, szentségei még rájuk is hatnak, kik pedig teljesen kivonják magukat befolyása alól. Kár, hogy az egyháziak maguk nincsenek mindig élénk öntudatában hatalmuknak, s befolyásuknak a nép lelkébe. Finom, részletekbe behatoló nevelést gyakorol az egyház a népre; ezt csak az tudja, ki a gyónás légkörét ismeri; aki ismeri a belsô ember megnyilatkozását, melybe az egyház csepegteti a megnyugvás s a lelki javulás és tökéletesedés kegyelmeit. Teremtsetek, -- kiáltjuk feléjük méltán, teremtsetek; mit álltok veszteg? Az életet legmélyebb alapjaiban ti érintitek. Néha talán bizalmatlankodtok hatalmatokban, midôn a pajzán, kacagó, fecsegô, csélcsap népélet vonul el szemeitek elôtt; midôn a piacokon, mulatóhelyeken, várótermekben megfordultok, sokan oly idegenszerűen néznek rátok; de ezek csak benyomások. A lélek azért sokoldalú, mert lélek; azért mély, mert szellem; ugyanaz a lélek, mely most kacag és pajkos, elnémul majd annakidején s betér hozzátok; az a mulató nép is leveszi kalapját s hallgatagon szemléli aranyos templomaitokat, magába tér s imádkozik; errôl mondta Guizot: ,,l'église c'est l'école du respect''. Az élet az embereket ellentmondásokba keveri, -- a politika üzérré teszi, -- a bűn megfertôzteti; de a kereszténység ráteszi e szenvedélyes emberekre kezét, s akkor ôk is fejükhöz kapnak s józanodni készülnek. Az egyház papjai, kik a nép emberei, megnyerik a nép bizalmát a gyermekek iránt való szeretetük által, s ugyanakkor lefoglalják némiképp az egész nemzedéket. Nézzétek, mily bizalommal jönnek a gyermekek hozzátok; mintha éreznék, hogy lelkileg ti szültétek ôket; a keresztvíz loccsanásától ébredtek föl, s most észreveszik, hogy ez éltetô hullámot ti tereltétek rájuk. Gondozástok alatt nyílik meg szívük s rátok leheli szeretetének illatát; csak hozzátok jönnek s pacsit adnak; kezet fognak veletek, mert tudják, hogy ti vagytok utódai annak az isteni gyermekbarátnak, aki páratlanul szerette ôket. S ez emlékeket ki nem törli az élet. Mi több, azon veszitek magatokat észre, hogy e furcsa, fonák világban az evangéliumi szerepek is változnak; mert hajdan a szülôk hozták gyermekeiket az Úr Jézushoz; manapság pedig a buzgó hitoktatók megfordítják ezt a régi történetet, s a jól oktatott s Isten-szeretetre hevített gyermekek hozzák vissza Krisztushoz s az egyházhoz az elidegenedett szülôket. Megnyeritek a nép bizalmát buzgalmatok által! Elszigetelt állástok menedékhellyé lesz; az, hogy a profán világból kiemelkedtek, pihenni hajtja hozzátok a profán lelkeket. Ti bizalmasai vagytok; a gyónásban nektek tárja ki szívét; ti vagytok meghitt tanácsadói; s tűzbe megy értetek, ha a tényekben látja azt, hogy igazán Krisztus papjai vagytok. A világ is a buzgó papság lábai elé rakja le nemcsak a hagyományos tisztelet, hanem a legôszintébb elismerés koszorúit. Megnyeritek a nép bizalmát a betegágynál! Fölfogjátok a haldoklók leheletét, lezárjátok pilláit. S ha tényleg a bölcsôtôl a sírig ti vagytok támaszai, vajon megvethet-e titeket? Ti hintitek be vigasszal útjait; vajon viszont tövist szórjon elétek? Ti szegitek be azzal az önkéntes, bizalmas szeretettel ösvényeiket; vajon az áldozatos szeretet csak itt ne legyen képes hódítani s itt tagadja meg diadalmas természetét? S ha most ezzel a tôkével, ezzel a hatalommal áll az egyház a pusztuló nép közé, vajon lehet-e más, mint a szó legnemesebb értelmében demokratikus? Ez iránt nincs egy csepp kétség; s ha a szó miatt támadna félreértés, az mindezek után magától foszlik szét. Nem az elveket változtatjuk; csak az elvekben lappangó buzgalmat, odaadást akarjuk kiváltani. Nem követjük Charbonelle abbét, aki szintén az evangélium demokratikus szellemére hivatkozik, s az egyháznak figyelmébe ajánlja a világ morális és szociális megújítását, -- ajánl neki több érintkezést a világgal, hogy toleránsabb legyen, -- XIII. Leó pápa liberalizmusának oltalma alatt a papság oly emancipációját követeli, mely máskor lázadásszámba ment volna; az ilyen szóbeszéd csak árt az ügynek, mert ami jót akar is, azt rosszul s tévesen fejezi ki. Ha azt hirdeti, hogy ,,ki a sekrestyékbôl'', fején találta a szeget Franciaországban; de ha liberalizmust ajánl az egyháznak, az nem demokrácia, hanem tévely; nem népszeretet, hanem népgyűlölet. A népet szeretô, a népért fáradó, a néppel összeforrt egyház, ez a mi demokráciánk; az a demokrácia, melynek alapján Krisztus Urunk s az apostolok álltak. A kor szenvedélyeinek ellent kell állnunk váltig, tévelyeit, zűrzavarait üldöznünk kell, mert hisz ezekbôl száll föl az a métely, mely a vallást, az erkölcsöt s vele a népet is tönkreteszi. Oly demokraták, kik az egyház elé állnak s ,,balra át''-ot vezényelnek a liberalizmus, a dogmatikus tolerancia pusztaságaiba, azok a demokráciáért lelkesülhetnek ugyan, de lelkesülésükben sok a mámor, a tévely s a hóbort; azok a demokráciával a tekintélyt megrontani s az alázatot, erôteljes hitet engedékenység és modern racionalizmus által vizenyôssé tenni kívánják. A mi demokráciánk az apostolok s az apostoli férfiak demokráciája, vagyis alázatos hite, áldozatos élete, a világ szellemének megvetése, a nép minden érdekének emelése. Ebben a demokráciában meg van óva az egyházias érzés s az egyházhoz való érzékeny ragaszkodás, valamint elôtérbe van állítva a kor minden szükségletének s szellemi irányának tekintetbevétele. Errôl gondoljuk, hogy diadalra vezeti az újkorban, a demokrácia korában is a kereszténység ügyét. Az egyház demokráciája. (1897):10, 35--49, -- Megjelent a Magyar Sion 1897-i évfolyamában. -- E tanulmányról írja Gergely Jenô (Prohászka Ottokár, 52): ,,Prohászka elkötelezte magát a nép, a haladás és a demokrácia mellett. A sorok mindmáig aktuálisak, bár a világegyház vonatkozásában a II. vatikáni zsinat már erre vett irányt. Elképzelhetô, milyen meglepetést kelthettek ezek az írások, ezek a mondatok, a még csak nem is polgárosodott magyar katolicizmusban és a feudális eredetű elôjogai és kiváltságai sáncai mögé húzódó posztjozefinista magyar egyházban?'' [1] Grünwald: A régi Magyarország. 132. l. [2] Neue Zeit XV. I. 412. ======================================================================== 2. Az író és apostol Naplórészlet: 1919. júl. 7. Új elhelyezkedésre lesz szükség sok tekintetben, jogi, társadalmi, de fôleg -- ezt tartom legszükségesebbnek -- lelkipásztorkodási tekintetben. Az új világba a régi isteni erôt, az istenemberi, az igazán emberségi s egyenlôségi hitet s energiát beállítani! Ellenségesnek látszik ez az új világ; érzület szerint, ahogyan a sok kampós orrú képviselôje azt kigondolta, kereszténységtipró világ akar lenni. E részben rövidlátónak s echt pozitivistának, vagyis orránál tovább nem látó világintézônek bizonyul, amennyiben összetéveszti a lényeget s a szellemet a történeti beöltözködéssel. Hát hiszen az a beöltözködés olyan, hogy lehet a dilettánsnak azt bôrnek is venni, s mi is úgy tapadunk a ,,korszerű'' kosztümhöz, mintha húsunkat szaggatnák; pedig hát csak a ruháról, az egyház mai társadalmi s állami viszonyairól van szó. No, majd csak elmúlik az öltözettôl való megfosztás fájdalma; s akkor jobban látunk. Nagyon érzem itt a nézet- s a helyzettisztulás szükségét. Konstatáljuk: elvitték mindenünket, amit a történelmi hatalmak adtak; most tehát a belsô lényeg és szellem jegecesítse ki magának az új formát. Az egyház az ilyen megrablást mindig exkommunikációval sújtja. Gondolom, ezzel csak a végrehajtó eszközöket ítéli el, de nem kételkedik az Isten gondolatainak érvényesítésében. Tudja, hogy a világ nem kész, s hogy azon bűn s erény dolgozik! Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égbôl jött s mint isteni erô lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve azokban elhelyezkedett. Sok alakja volt, azon kezdve, mikor az egyházat így jellemzi: credentium autem erat cor unum et anima una. [Csel 4,32: ,,A hívôk sokaságának egy volt a szíve-lelke.''] Jus canonicum egyházi szervezet, tekintély megvolt lényegben, de a kapcsolatot a ,,cor unum et anima una'' jellemezte a gyakorlatban. Sok- sok alakot öltött azóta is végig a történelmen; másokat keleten, másokat nyugaton, s ugyancsak különbözôket a klasszikus, a középkori, az újkori egyházban. Ezeket a történeti formákat az államok, az uralkodó nézetek, a társadalmi fejlôdés, a gazdasági élet határozták meg. Ezek jönnek-mennek; maguk is változnak s változásukkal az egyházi formák reformját magukkal hozzák. Így lehet valami bizonyos idôben egyházi s egyházias, ami elôbb nem az volt, s megfordítva: lehetséges, hogy valami megszűnik egyháziasnak lenni, ami elôbb az volt. Annak megítélése azután, hogy mikor kell valamit s hogyan behozni, hogy mi jó és korszerű, mi felel meg az igényeknek, úgy hogy a lelki életet fejleszti, nagy nézeteltérést s különféle állásfoglalást tűr meg, s fôleg két irányban osztja el a szellemeket: haladi és maradi irányban, aszerint amint némelyek inkább a múltnak megszentelt hagyományait akarják fönntartani még akkor is, ha azok nem szolgálják a lelki életet, s azokat ôsi garnitúraképen a szeszélyes idôk forgandóságának feláldozni nem akarják; míg ellenben mások nem kisebb szeretetbôl az egyház iránt, de talán nagyobb megérzésével az új idôk igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni s a gyanúsítást szívére nem veszi[1]. Így volt ez mindig; sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténetben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erônek! Hányféle géniusz, sötét és fényes, imperiális és demokratikus, arisztokrata és népies öltötte magára az egyház vecsernyeköpenyét, Weber szerint: Dienen muss der faltenreiche Kirchenmantel hundert Zwecken; Ehrsucht, Habsucht, Machtgelüste, Hass und Rache muss er decken (Dreizehnlinden 17,5.)[2]. Ily körülmények közt az igazi s felvilágosult egyházi érzésnek lehetôleg magas és nemesen céltudatos szempontra kell helyezkednie s okulnia kell az egyháztörténetben megnyilatkozó fejlôdés változatain, az eszmék szerencsés v. kevésbé szerencsés beöltözésén, a félreértéseken; s ezeken okulva, a kellô ítéleti látókört magának megnyitva ítéletet mondania arról, hogy a mai korszellem uralkodása alatt, a lelkek ily állapotában, ilyen szellemi áramlatok mellett mire volna szükség, mily reformra. Reformra az akcióban, a magatartásban, az eljárásban, a jogok megadásában, az egyházi érzés és szellem kifejlesztésében. Nem az isteninek, a lényegnek, az örök értékűnek háttérbe szorításáról van szó, hanem arról, hogy emeljük azt ki s érvényesítsük igazán; nem az egyetemi szervezet megváltoztatásáról, hanem az egyházban letett isteni erônek kiemelésérôl, a pünkösdi melegnek jobb kiárasztásáról; arról, hogy mily formában közeledjünk hogy mily eszközöket használjunk az örökérvényű célra. A fôindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belôle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erônek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen -- a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal. Osztjuk s azt akarjuk érezni, amit Möhler mond Szent Athanázról: ,,Er stand mit allen Wurzeln seines Lebens, so tief und so weit sie sich auch verbreiten mochten, in der Kirche; er schaute sich stets nur in der Gemeinschaft der Kirche, und in ihrer ganzen Vergangenheit an. Denn er lehrte, Christus habe sich innigst mit der Kirche verbunden, ähnlich wie mit der Menschheit, mit welcher er eine Person ausmacht, so dass sie Christus selbst gleichsam is[3]''. (Athan. der Grosse. Mainz. 1827. S. i 22.) Hiszem, s örülök, hogy az egyházban isteni erô és lélek lüktet. Mivel ezt hiszem, kívánok a) nagy műveltséget, apostoli szellemet és bátor, nemes kollegialitást a papságba. Hol vannak jó papnevelô intézetek? Ahányat felhoznak, annyi ellen tudok kifogást; de nem is gondolom, hogy a papokat falak közt, könyvekbôl lehet eléggé megnevelni. Minden nevelés csak kezdet, irányítás, telve relativitásokkal, egyoldalúságokkal; ha valaki falakból megint falak közé, könyvek elôl ismét könyvek elé kerül, félbemaradt, ki nem alakult ember lesz. Istenem, mennyi ok az alázatra s arra, hogy feltétlenül s kizárólagosan Isten irgalmára s kegyelmére apelláljunk, ha az ember botlásait s bornírtságát, dölyfös s buta élni-nem-értését és tragikus életrontási ügyességét azaz ügyetlenkedéseit nézem! Nem ezt akarta-e az Úr? A vas perditum az általános stílus, a repedt fazék! Tehát hogyan és hol nevelünk? Hát én a legalaposabb tudományos műveltséget adnám mindenkinek s nem sajnálnék sem idôt, sem pénzt s küldeném Párizsba, Bolognába, Oxfordba az ifjakat, adnék melléjük zseniális és spirituális skolárokat, kik egyenként neveljék s ne elszigetelten, hanem a kultúrközösség csatornái s vízművei közt. b) Ugyanakkor pedig azt szeretném, hogy a papok ne tartozzanak ahhoz a klérushoz, mely osztályt, pártot, elszigetelt osztagot jelent. Szeretnék papokat, akik a ,,bonum opus desiderant'', de bent állnak a népben -- régi kézműves, rabszolga, fölszabadult, vagy patricius prezbitereket. Most a klérust fal választja el. Azt mondják, hogy a szentség izolációja. Ha csak az volna; de nem az; inkább a tekintély, a jog, a vagyon, a joghatóság izolációja. Ez izoláció hideget hoz nép és papság közé s eltávolítja ôket. Több meleget és szeretetet nép és klérus közé; többet a Szentlélekbôl s a testvériségbôl; ezt nem házasság, hanem a demokratikus intézmények behozatala által. Ne a tekintély, a joghatóság, hatalom, parancs, hanem a belsô elv, a szeretet dirigáljon. ,,Cor unum et anima una'' -- mily kevés van itt jogból, szétkülönbözésbôl! Nem alattvalók, hanem a testvérek viszonya, a hierarchiából, az archébôl keveset, a hierosból sokat, s úgy bánni s úgy beszélni és megnyilatkozási szabadsággal egymáshoz közeledni. Nem a tekintélyt akarom ledönteni, hanem azt, hogy a tekintéllyel kooperálni lehessen, s így a tekintély éppen e koncertnek, e kooperáló karnak karmestere, de nem szólózik. Nem kell koncentráció, mely a tagokat kizárja, az erôt, az érdeket egyben koncentrálja; ez a perifériáknak s a szubaltern központoknak elhalását jelenti. c) S mi szabadítana meg ettôl? Úgy vagyunk nevelve, hogy ne kritizáljunk, hanem lelkesüljünk és szeressünk. S én akarom ezt tenni, de azért az egyház javát s szabadságát s életét még a meggyanúsítás s az anatémával való fejbekólintás árán is akarnám szolgálni. Hát hogyan? Íme, most az új idôk viharja mindenütt új helyzetet teremt; a hívek bevonulnak az egyházi keretekbe. Ne féljünk ettôl, hanem higgyük, hogy az Úristen kalapácsa segítségünkre jön. Higgyük, hogy erôsíteni akarja az egységet, melyért imádkozott, mely programja volt. Higgyük, hogy ezek a népek dolgozni készülô erôk, s hogy iskola nyílik számukra, s hogy feladataik vannak. Az állammal szemben se vezessen minket a hagyományos jog, még kevésbé a hatalmi érdek. Ki tudja, mi marad meg a jogból, s ugyan mit akarunk most hatalmi érdekeket az állam, a hitetlen állam által biztosítani? Ezeket csak önerônk, a nép által lehet. Minket nem politika, hanem a nagy közérdek vezet állammal, társadalommal szemben is. Tudjuk, hogy szolgálhatunk neki, s hogy a tiszta erkölcsöt csak mi biztosíthatjuk. Ettôl függ az állam, társadalom, ettôl rend, fegyelem, boldogság. Hát ha valami kapcsolatba lépünk majd, íme az egyetlen érdek szempontja vezet s igazít el akkor minket e viszonyaink rendezésében! d) Azután szükséges a nép nyelvének használata a liturgiában. A misét kivenném; de a szentségekben, fôleg a keresztelés-, házasság-, áldozásban, s az avatási, temetési szertartásokban! Nem nemzeti s nemzetiségi viszketeg dolgozik most e kívánalomban, hanem a természetes érzés. Hogy eddig úgy tartották, az nem argumentum a jövôre. Különben az érvek Möhler életrajza végén remek lefejezésben részesülnek. A trienti zsinat tilalmáról azt kell mondani, hogy azt a reformáció ellen hozták. 1919. júl. 7-i naplójegyzet. Igen jelentôs, mert rávilágít arra, hogy Prohászka még a vörösterror idején is figyelte az ,,idôk jeleit'', és az egyház reformjáról eszmélôdött. Amit itt tömören lejegyez, azt bôvebben kifejtette 1907-ben a Modern katolicizmusban. Ezek a gondolatok, javaslatok elôre jelzik a II. vatikáni zsinatot. [1] Prohászka forradalmi nézeteit már kifejtette az 1907-es Modern Katolicizmus-ban, amely 1911-ben indexre került. Lásd Szabó, in: Prohászka Ébresztése (= PÉ) 73kk. [2] A bôráncú egyházi köpenynek sok száz célt kell szolgálnia: el kell takarnia a dicsvágyat, bírvágyat, hatalomvágyat, gyűlöletet és bosszút. [3] Életének minden gyökerével az egyházban állt, -- bármily mélyre és messzire nyúltak azok; csak az egyházi közösségben és annak egész múltjában szemlélte önmagát. Mert azt tanította, hogy Krisztus a legbensôségesebben összekapcsolta magát az egyházzal, miként az emberséggel, amelyet egyetlen személyébe vett fel, úgyhogy az egyház mintegy maga Krisztus. ======================================================================== 2. Az író és apostol Az egyházmegye papságához (1919) Úgy a mai idôk komolysága, mint az utóbbi napok egy-két sajnálatos esete arra ösztönöznek, hogy a t. papsághoz intézzem buzdító s bátorító szavamat s rámutassak egyre másra, ami eligazítsa a papságot az új viszonyokban való célszerű elhelyezkedés, nemkülönben a társadalom érdekeinek s a lelkek üdvének idôszerű felkarolása iránt. Mindenekelôtt jussunk tisztába aziránt, hogy mily magatartást kövessünk az uralkodó új eszmékkel s áramlatokkal szemben, -- nevezetesen, hogy ellenségeseknek tekintsük-e azokat, vagy talán csak indulatosaknak, mint melyekben ez idô szerint a forradalom szenvedélye s a küzdô társadalmi rétegeknek tüze ég? Az ilyen idôkben jó s rossz, igazság és túlzás együtt kavarog egy üstben, s lehetetlenség azt mondani, hogy abban minden jó, de éppen oly kevéssé lehet azt mondani, hogy minden rossz. Hogy is volna pl. rossz a több-igazságnak s nagyobb társadalmi s gazdasági egyenlôségnek térfoglalása? S föl akarja-e valaki közülünk tartóztatni a szükségesnek bizonyuló szocializálódást? Vajon a farizeusokkal akarnánk-e tartani -- mondották már régen s hirdetik ma is buzgó egyházi férfiak -- s nem a vámosokkal, -- a jóllakottakkal-e, s nem az éhesekkel, a gazdagokkal-e s nem a szegényekkel?! Vannak nagy katasztrófái a kultúrának, mikor rendszert változtat élet és termelés. Ilyenben élünk mi most. Itt új konstrukcióról van szó s új elhelyezkedésrôl, új gazdasági rendrôl s a munka új rendszerérôl. Elváltozik ilyenkor a kultúra arculata az iskolában, s hasonlóképen a világ arculata a népek s a társadalmak viszonyaiban. Az ilyen elváltozást rengeteg sok letörés és zűrzavar, erôszak és fegyelmezetlenség kíséri; de hát új világokat is csak szikrázó kalapácsütésekkel lehet formálni, s kesztyűs kezű simogatásokkal társadalmi rétegek eltolódását nem eszközölhetjük. Ez a dolog rendje, s nincs mit csodálni rajta. -- Helytelen volna azonban az egész forradalmat a pokol felbuggyanásának tartani, vagy e nagy gazdasági elváltozásban csak átmeneti reakciót s doktrinér fanatikusok küzdelmét látni. Hagyjuk ezt; ne lássunk agyrémeket, hanem törekvéseket, melyek szélesebb társadalmi rétegeknek több szabadságot, magasabb fokon álló háztartást és jobb sorsot akarnak biztosítani. Ez ellen ugyancsak nincs s nem is lehet kifogásunk! Nem lehet már azért sem, mert hiszen éppen mi elégedetlenkedtünk az evangélium szempontjából a világ folyásával, s éppen mi küzdöttünk az ellen a pszeudokeresztény kultúra ellen, mely a társadalmi életet, a termelést, a politikát a legrosszabb szenvedélyek prédájául dobta oda s mely maga is telve volt bűnnel s igazságtalansággal s ugyancsak távol az evangélium szellemétôl. Vajon azonosíthatta-e magát az Úr Jézus szolgája valamikor a letört vezetô társadalommal, melyet kereszténynek hívtak ugyan, de hitetlen volt a lelke s piszkos az erkölcse? A tízparancsolat helyett a szabadosság, az erôszak, a paráznaság intézte a vezetô társadalomnak s a példáján elinduló alantasoknak életét. Istenhit s emberszeretet helyett materializmus, pantheizmus, kapitalizmus, nacionalizmus s atheizmus uralkodott felettünk. -- Vajon sirassuk-e a militarizmus s a korrupt parlamentarizmus letörését, s hogy nem pazarolhatjuk milliárdjainkat ágyúkra, hadihajókra, zászlókra s az áldozatok hekatombáira?! Örüljünk, hogy ez mind letört -- Istenem; bár letört volna igazán végleg! A múltért tehát nem lelkesülhetünk s nem vállalhatjuk, hogy az utolsó századok kultúrája keresztény lett volna. Nem volt az, sôt a társadalom nagy aposztáziában fordult el egyre jobban minden kereszténységtôl. De ez aposztázia dacára, sôt miatta még jobban, még rendületlenebbül hiszünk a kereszténység igazságában, nevezetesen hisszük azt, hogy ôsi, isteni ereje a legkényesebb helyzetekben is eltalálja a helyes irányt s érvényesülni fog az emberiség javára. Alkalmazva e felfogást a mostani állapotokra, mikor új világnak körvonalai bontakoznak ki elôttünk, azt kell mondanom s arra kell felkérnem mindnyájatokat, kedves fiaim s testvéreim, hogy álljunk bele keresztény öntudatunk bátor s bízó erejével az új világ munkájába s halljuk meg a khaoszon át hozzánk törô kiáltását, hogy ,,jöjjetek át s segítsetek rajtunk''. Ezt a kiáltást hallotta hajdanában Pál apostol lelke, és hajlott rá és elment és segített. Segítsünk hát mi is, s ugyan miben? Tekintve a világ fejlôdését s az abban elénk gördülô isteni gondolatokat, mi nem lehetünk ellene a szocializálásnak, amennyiben az a termelési föltételeknek s a társadalmi műveltség igényeinek megfelel. Mi nem lehetünk ellene az alsóbb társadalmi rétegek fölfejlôdésének, s nem volnánk lelkipásztorok, ha éppen a krisztusi gondolatokból nem vennôk észre a világ jogát arra az új s jobb berendezkedésre. Ami már tényleg érett s kifejlett a szocializálásra, az szocializálódni fog nélkülünk is; de rendkívül nagy hiba s megnemértés volna részünkrôl és szégyene a kereszténységnek, ha ez mind a népek lelkipásztorai nélkül, sôt ellenkezésükkel menne végbe! Azért hát kerüljük még a látszatát is annak, mintha az észszerű szocializálás kereszténység-ellenes törekvés vagy művelet volna; sôt lássunk éppen abban több kereszténységet, hogy a népnek jobb életföltételei legyenek, melyek aztán műveltebb s nemesebb erkölcsöket hordozhassanak. Ne kezeljük ez érdeket az egyház eddigi politikai s gazdasági hatalmának szempontjából, -- hiszen hogy valami jó-e vagy rossz, az nem egyes történelmi osztályoknak s intézményeknek elônyein vagy hátrányain, hanem a fejlôdés szükségletein fordul. Tartsuk meg a forradalmi rendeleteket, míg azok hitünket s erkölcsi törvényeinket nem sértik, tartsuk meg azokat készségesen, hadd lássák, hogy jót akarunk s nem a ,,magunkét keressük''. Tartsuk meg a rendeleteket még akkor is, ha szokásaink s szabadságunk bizonyos korlátozásával járnak; a kedélyek megnyugvása után, reméljük, teljes vallásszabadságnak örvendezhetünk. Hassunk a népre fölvilágosítólag, s ne legyen szakadás nép és lelkipásztora közt, s közöljük, ha valamikor, hát éppen most azt, aminek közlésére van küldetésünk: a hitet, a bizalmat, a megnyugvást, a lelki enyhülést, a kötelességtudást, a munkakedvet s a szeretetet. Mindenekfölött ez utóbbit, a szeretetet. Itt a nagyhét, Krisztus Urunk halálba menô szeretetének nagypéntekével s üdvözítô s gyôzelmes szeretetének húsvétnapjával. Élesszük föl magunkban s híveinkben a hitet, hogy Krisztus ,,halálra adatott bűneinkért s föltámadott megigazulásunkért'' (Róm 4,25). Ô vette magára bűneinket, hogy fölszabadítson e rettenetes teher alól, s megszentelte szenvedéseinket. Itt fakad hát a gyógyító forrás, melybôl erôt s életet merítünk s itt csitul el a lélek üdvének izzó vágya, a vágy az engesztelés, a tisztulás s a megváltás után. Járuljunk magunk s vezessük be híveinket a szeretet s kegyelem e világába; ez erôk nélkül meg nem lehettünk a múltban s nem lehetünk meg a jövôben, bármilyen világelváltozás essék is meg körülöttünk, mert szentigaz, hogy ,,Krisztus Jézus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké'' (Zsid 13,8). Az egyházmegye papságához (1919) 20, 229--232. Lásd Schütz Antal jegyzetét: -- Külön említést érdemel a 229--232. lapokon közölt pásztorlevél. Ezt Prohászka a kommunizmus alatt fogalmazta meg; köteles volt benyújtani Velinszky fehérvári népbiztosnak, aki csak oly föltétel alatt engedélyezte a kiadást, hogy a 231. lap utolsó elôtti bekezdésében a míg helyébe a mert kerül; a kéziraton sajátkezűleg piros ceruzával tette ezt a tanulságos és érdekes ťhomoiusionŤ-t Prohászka ebbe természetesen nem ment bele (lásd ÖM 9, 260); és így a pásztorlevél kéziratban maradt. Lásd még Gergely Jenô: Prohászka és a Tanácsköztársaság, in: Pé II, 127kk. ======================================================================== 3. Az európai magyar Pázmány Péter születésének 350. évfordulóján (1920) 1570. okt. 4-én, Assisi Szent Ferenc napján született Pázmány Péter, ki ugyan nem volt az Isten trubadúrja, hanem inkább a szellemi harcok harsonázója; de aki éppen oly tüzesen szerette Istent, az egyházat s hazáját, mint Szent Ferenc szerette Istent, az egyházat s Umbriát. A sokszorosan megcsonkított Magyarország tört darabjáról bánatosan tekintünk vissza a 350 év elôtti, háromfelé szakadt Magyarországra; sötétségbôl sötétségbe, romokról romokra. Akkor a hegyek voltak a mieink, a Garam, a Vág, Znióváralja, Pozsony és Nagyszombat, -- no meg Erdély is a magyarságé volt, Pázmány Péter hazafias reményeinek szirtkoszorúzta bástyája. Ô Esztergomot sose látta s Budát nem járta; de a Garam zöld hullámain lejtettek el Garamszentkeresztrôl vágyai érseki székhelye, Esztergom alá; Nagyszombat és Pozsony volt székhelye és az utóbbi örök pihenôje is. Mikor így sötétségbôl nézek vissza a 350 év elôtti sötétségbe, nem tudom eldönteni, hogy melyik sötétség a sűrűbb s melyik éjszaka a vigasztalanabb, az a 350 év elôtti-e vagy ez a mostani? Akkor is árva s elhagyatott volt a nemzet s küzdve s szenvedve vánszorgott bizonytalan jövôje felé. Sziget volt, melyet idegen s ellenséges hatalmak világtengerei mostak. Hitéletét nagy rianás szakította szét, melybôl a meghasonlások s a gravamenek árnyékai emelkedtek. De a két sötét éjszaka közt mégis az a különbség, hogy abból a 350 év elôttibôl Pázmány Péter alakja világít felénk, kiben Isten az akkori magyar politikának oly élesszemű eligazítót, a magyar géniusznak oly tôrôl metszett képviselôt, a katholikus anyaszentegyháznak oly világító apostolt, az ellenreformációnak oly gyôzhetetlen harcost adott, hogy szolgálataiért az egész magyarság s vallási tekintetben külön a magyar katholicizmus örök hálával tartozik. E hálát akarja kifejezésre juttatni mai közgyűlésünk, e hála vezet ki ma minket eskütéri szobrához, hogy letegyük ott hódolatunk koszorúját. Csak néhány vonással szeretném lelkünk elé idézni fényes alakját. Magyarországnak nem volt renaissance-a. Mátyás király budai udvara s visegrádi vára s kertjei fölött elsuhannak ugyan az ébredô művészet tavaszának fecskéi; de e fecskék igazán nem csináltak tavaszt, s néhány dicsôséges év után jött a tél s az éjszaka; gyönge, tehetetlen királyok után a török hódoltság. Mialatt II. Gyula s X. Leó pápák építenek -- mialatt Raffael s Michelangelo az örök szépség inspirációit vetítik vászonra s falakra -- mialatt az Appenninek mindkét oldalán az erô és az életöröm bűvös játéka folyik: addig itt a tehetetlen királyság, majd késôbb a Mohácsnál tönkrevert s halálra sebesített Magyarország a Félhold hatalma alá görnyed, s nemhogy épített s teremtett volna, hanem romba dôlni látta mindazt, amit boldogabb korok géniusza és szorgalma teremtett. Mindazonáltal vannak nálunk is a renaissance-ra emlékeztetô alakok, erôs típusok, úri egyéniségek, parancsolásra s alkotásra született akaratok, kik nemcsak látni, hanem tenni is tudnak; ezekhez számítanám -- Istenem, édeskevesen vannak -- Pázmány Pétert. Máshol a renaissance hôsei államférfiak, hadvezérek, konkvisztádorok, fölfedezôk s művészek voltak: Pázmány Péterben a hôs nem karddal, hanem tollal harcolt -- a konkvisztádor nem országot, hanem lelki világot hódított -- a fölfedezô nem a tengerek, hanem a kultúra vizein evezett, hogy e mélységekbôl a géniusz kincseit, a magyar nyelv ismeretlen szépségeit kiemelje. S volt a XVI. és XVII. század szellemi világának még két jellege, a szellemi s egyházi nagyságnak két akkor ugyancsak erôteljes kifejezése, mely Pázmány Pétert mint egyházfejedelmet s mint tudóst jellemzi, mikor ôt mint kardinálist s theológust mutatja be. A renaissance ugyancsak nem volt keresztény mozgalom; inkább annak a régen eltemetett görög-római kultúrának szellemjárása volt. Itt járt s ihletett; ihletése bár geniális, de ugyancsak pogány volt. Így érezte ezt az egyház -- így érezték Firenzében az Albertik és mások, kik jó keresztények voltak és a pogány szellemi áramlatot megkeresztelni szerették volna. Páratlan egy jelenség ez a kultúra történetében, hogy elmúlt kultúrák lelke mint jöhet vendégszerepelni egy idegen kultúrába, nem az ô világába, s mint ébreszt harcot s támaszt ellentéteket, míg végre a világon uralkodó kultúra úrrá lesz a mozgalom fölött s a szépséget megtartva túladni iparkodik a jövevény pogányságon. Dacára azonban, hogy a renaissance pogány volt egészen velejéig, mégis ébresztôleg és termékenyítôleg hatott mindenre, így a theológiára is -- legalább annyiban, hogy a nagy tehetségek s a nagy munkateljesítmények divatját ott is behozta. A nagy támadás, melyet a reformáció intézett az egyház ellen, különben is a legnagyobb erôfeszítésekre kényszerítette a theológiát, s ez a stílus olyan jól illett be a szellemóriás renaissance korszakába. A trienti zsinat körül voltak a katholikus egyháznak oly kiváló theológusai, hogy ezt a korszakot csak a skolasztika fénykorával hasonlíthatjuk össze, s talán sohasem voltak a római egyháznak oly kardinálisai mint e korban. Fényesebbnél fényesebb nevek hosszú sorával találkozunk a kardinálisok kollégiumában, kik a ,,senatus purpuratus''-ra a tehetségek érvényesülésének minden terén dicsôséget hoztak. Pázmány Péter a jezsuita talárisban éppen olyan kiváló theológus volt, mint amily méltán hordozta a bíbort. Mint theológus s mint kardinális is kitűnôen beleillik a katholikus renaissance szellemerôs világába. E kiváló, hatalmas embernek lelkét két érzés fűtötte: az Istenszeretet s a honszeretet, s két ország vonzotta: a mennyország és Magyarország! Lelkét áthatotta a religió szelleme, mely benne nem szó, thézis és ige, hanem élet, tűz és szenvedés volt. A renaissance átlaghôsei nem dicsekedhettek a lélek, az erény szépségével, s azt a harmóniát, melyet színekben a vászonra s vonalakban a kôre vetítettek, nem emelték ki s nem szólaltatták meg saját lelkükben s életükben. Nem így volt ez Pázmánynál. Benne a religió valóság, küzdô s hódító hatalom volt. Tűz volt, mely égett s gyújtott. Ô igazán élte s átszenvedte a religiót. A nagy egyházszakadás az ô szívén is mélységes sebet ejtett, s azt ô mindenáron hegeszteni s begyógyítani akarta. E misszióban állt ki a ,,Jézus neve alatt vitézkedô társaság'' zászlaja alá. Merengve nézem azokat a régi jezsuita-kollégiumokat, melyeknek inkább széles mint magas ablakai s struktúrája elsô tekintetre elárulják eredetüket. Ilyen a budavári, a pozsonyi, a kôszegi kollégium s a nagyszombati, most invalidus-ház. Szent Ignác exerciciumainak szelleme gyúrta s alakította e boltíves szobákban a kemény térdeplôkön akárcsak üllôkön fiainak lelkét. Itt gyúltak ki eszmékké s eszményekké a fogalmak, s itt tisztultak meg azáltal, hogy kimélyedtek az akaratok. A művész is s az átalakító s tisztító erô is, voltaképpen pedig a Szentlélek az ô kegyelme volt, de manresai stílusban. Hány ilyen kollégium és hány ilyen lélek-kovácsműhely volt az akkori szétszakított Magyarországon! Szent Ignácot és szellemét nem hívhatom radikálisnak, hanem inkább fundamentálisnak kell hívnom, mert lelkigyakorlataiban rendíthetlen, örök alapokat akar vetni a lelkek számára, s ez alapokon ki akarja ôket emelni mindenbôl, ami föld és sár, ami dicsôség és test, ami hír és kín! Mily lapidárisan s szinte ijesztôen józanul hangzik a lelkigyakorlatok bevezetése: ,,exercitia spiritualia, ut vincat seipsum homo et ordinet vitam suam secundum beneplacitum Dei''. A legfôbb ,,beneplacitum'' az sarkcsillag is, mely mozdulatlanul áll s folyton ingerkedô, vonzó s lökô erô is, melyet míg érzünk, addig élünk. De a lelkigyakorlatok egy más perspektívát is nyitnak. A szemünk elôtt két tábor távlata nyílik, s egy-egy zászló suhog el fölöttük. Két tábor és két zászló áll egymással szemben, Lucifer és Krisztus tábora, s mindkettô toboroz; mindkettônek kellenek nagystílű s teljes odaadású emberek. A rossznak odaadni magát, az nem nehéz; de az örök, felséges jónak odaadni magát, az nehéz, bár egyedül méltó s érdemes hozzánk. Szent Ignácnak a pszichológiája dolgozott Pázmány Péterben. Ô nemcsak alázatos s fundamentális, keresztény lélek, hanem táborba szálló, vaskeresztes hôse is lett Krisztusnak. Azt mondja a germán hitrege, hogy Wotan földi fiait arról az aranyos csillogásról lehetett megismerni, mely szemeikbôl villogott; éppen úgy mondhatom, hogy az ellenreformáció hôseit arról az acélsugárzásról lehet megismerni, mely valamiképpen a manresai sziklák visszfénye lelkükön. Hát az acélsugárzat ott villog Pázmány Péteren is, akár jezsuita-köpeny, akár bíbor van rajta. A köpeny s a bíbor nem teszi, de az acélos lélek teszi. Ez acélos lélekkel szállt ki síkra a katholikus religióért a skolasztikus filozófia s theológia teljes vértezetében, s acélos nyelvének kardja suhogott, vágott s szikrázott különb bravúrral, mint a végeken ôrt álló törökverô vitézeké. Mindent megtett, hogy a hitszakadást Magyarországon megszüntesse; számos fôúri családot térített meg s vezetett vissza az egyházba. Intézeteket állított, kolostorokat épített, egyetemet alapított, s volt pénze, ha meg is volt szállva egyik-másik birtoka. Mindent áldozott s mindent megtett az ,,avita fides'' oltalmára és felmagasztaltatására. Ezekre nézve jól mondja Jászberényi Tamás, jezsuita atya a nagyszombati egyetem megnyitó ünnepélyén, a nagymise utáni prédikációban: ,,Oly nagyok és számosak érdemeid a magyar haza körül, hogy kétségben vagyunk az iránt, vajon a te kezed volt-e az, mellyel Szent István királyunk a maga műveit véghez vitte vagy pedig nagy királyunk keze az, mely a tiedben új életre kelti. Pázmány Péter ott a szentélyben ült érseki trónján s eltűrte az akkori kor szerénytelen panegiristáinak ez ömlengéseit. Öreg volt már s örült, hogy e napot, az egyetem megnyitásának napját megérhette, s szürke szakállú, redôs arcán egybefolyt az öröm heve a bíbor visszfényével. Szép bíboros alkonya volt ez életének. Pázmány Péter másik szerelme Magyarország volt. E szeretetben égett s sugárzott a faj géniusza, az ösztönözte ôt hazája védelmére s biztosítására. Dicsôségrôl, hatalomról akkor nem lehetett szó, hanem csak szerény megélhetésrôl, a megcsappant magyarság jobb idôkre való megtartásáról. Ehhez a szerény célhoz Pázmány ereje kellett. Két hatalom mint két világtenger csapkodta a magyarság kis szigetét, a Félhold és az osztrák ház hatalma, s vigyázni kellett, hogy se ez; se az el ne nyelje. A török nem volt sem keresztény, sem magyar, s kettôs veszedelmet jelentett; az osztrák ház buzgó katholikus volt, de nem volt magyar, s így mindkettô veszélyeztette azt, ami Pázmány Péternek Isten s az egyház után legkedvesebb volt, a magyarságot. E veszélyt el kellett hárítania, a magyarságot meg kellett mentenie, s ezt ô úgy eszközölte, hogy az osztrákot a töröknek s a törököt az osztráknak támasztotta neki s a két világhatalomnak két egymást nyomó íve alá állította Magyarországot. A Habsburg-háztól várta a magyar kereszténység oltalmát s a törökkel paktáló független Erdéllyel mint hathatós ellensúllyal megóvta az osztrák ház uralma alatt álló magyarságot. Politikai célja volt a magyarság megerôsítése Erdély hatalmának s függetlenségének biztosítása által. Akarta, hogy ,,Erdélyben floreáljon a magyar fejedelem'', mert különben ,,kontemptusba jutva gallérunk alá pökik a német''. E két hatalom két malomkô is lehetett volna; Pázmány kezében azonban két emeltyű lett. A német közmondás szerint ,,Ein Zwerg am Hebel ist stärker als ein Held zwischen Mühlsteinen''; mily nagy szerencse, hogy Magyarországnak 300 év elôtt egy óriása volt, aki nem került malomkerekek közé, hanem akinek kezében a malomkövek emeltyűkké lettek a magyarság megtartására. Végül megvan Pázmány Péterben a renaissance művészi, alakító géniusza is, még pedig az az egész sajátos, faji géniusz, mely Pázmány Péterben kiverôdött mindenen: hiten, politikán, jezsuita talárison s bíboros kappán. A renaissance ez alakító irányzatát ô a nyelvben képviselte. Neki márványtömb volt a szókincs, belôle emelte ki formáit; neki a magyar hang s szó volt a műszer, melybôl megcsendítette az új harmóniát, azt a zenét, azt a dörgést, azt a galambszárnysuhogást vagy villámcsattogást, melyet beszédei s írásai a magyar fülben s szívben kiváltanak. Ezt a művészi s fölényes nyelvkezelést romlatlan magyar érzés igazgatta, az a tôsgyökeres érzés, mellyel ha szétnézett a hazán, felpanaszolhatta ugyan azt, hogy kevés a magyar, s hogy romlott a magyar, de nem azt, ami a mi panaszunk és szégyenünk, hogy lassanként nem magyar a magyar. A zengzetes, hatalmas nyelvezettel vívta meg korának csatáit. Kemény harcok azok -- s kemény volt a kardja s kemény volt a marka. E kemény harcokat szerette. Nem félt, hogy vét a szeretet ellen. Tudta, hogy akkor vétkeznék, ha nem ütközik meg keményen azokkal, kik szent kincseit s oltárait szét akarták szedni. Lehet, hogy akkor is voltak, kik Pázmány Pétert szeretetre intették, de azokkal ô leszámolt, mert Szent Ágostonnal tartott, aki mondta: ,,si male amasti, odisti, -- si bene odisti, amasti''. Jól gyűlölt, mert szeretett, s óvakodott gyöngén s lagymatagon szeretni, éppen mert nem akart gyűlölni. Így világít felénk 350 év elôtti sötétségébôl a kardinális alakja. Világítson s mutasson utat! Magyarország politikai helyzete ma talán nem oly komor s oly kiszámíthatatlan, amilyen volt akkor; de a magyarság lelke kimondhatatlanul nagyobb veszedelemben forog. Akkor rabságban nyögött s szét volt szakítva; ma ahol nem is rab, ott is beteg, s megrendült önmaga iránt a bizalma. Ha valamikor, most kell közénk Pázmány Péter lelke, hite, magyar öntudata s öncélú magyarsága! Ez érzésekkel hajtjuk meg a zászlót, mely az övé is, a mienk is, s tesszük le szobra elé koszorúnkat, mely egészen az övé! Pázmány Péter születésének 350. évfordulóján (1920). 12, 303- -308. -- A Pázmány-Egyesület közgyűlésén mondott beszéd. Megjelent a Religio 1920-as évfolyamában. ======================================================================== 3. Az európai magyar Dante (1921) Hatszáz év elôtt záródott be a ravennai San Francesco baráttemplom melletti temetôben Dante Alighieri sírja; de a hatszázéves múlt nem mint a feledés éjszakája, hanem mint a tisztelet s kegyelet tűzoszlopa tornyosul felette. Merengve állok e sír elôtt s olvasom a sírirat két utolsó versét: ,,Hic claudor Dantes, patriis extorris ab oris, Quem genuit parvi Florentia mater amoris''. A régi Firenze ,,mostoha szeretetét'' idôvel az egész művelt világ szeretete váltotta fel, s ez a szeretet s kegyelet zarándokol most a sírhoz, hogy a tisztelet s hódolat koszorúját tegye le rája. A tisztelet ez ünnepébôl részt kér magának a Magyar Tudományos Akadémia is. Hogy miért, arra Dante egyik művében, a ,,Vita Nuova''-ban találom meg a feleletet. E művében Dante a ,,donna gentile''-rôl beszél, kinek szeretete egy ideig feledtette vele Beatricet. Hogy ez a ,,donna'' test és vér szerint kicsoda volt, az mellékes: annyi tény, hogy a költô lelkében a tudomány s filozófia szimbólumává szellemesült. ,,Per donna gentile s'intende la nobile anima d'ingegno'' -- mondja egyik jeles kommentátora: vagyis a ,,Vita Nuova''-nak ,,donna gentile''-je az értelem géniusza. Dante ugyanis nemcsak Beatrice-t, hanem egy darabig a ,,donna gentile''-t is kegyelte. Gazdag s filozofálásra hajló s kora műveltségét összefoglalni akaró lelke nála is keresett kielégítést és megnyugvást. Járt ô Padovában, Bolognában s Párizsban, a középkori theológia és filozófia e székvárosaiban: jól ismerte a peripatetikus filozófiát: bent állt s élt a Szent Tamás által megindított szellemi áramlatban: írt könyveket, milyenek a ,,Convivio'', a ,,Vita Nuova'', a ,,Monarchia'' s a ,,De eloquentia vulgari'' című úttörô munkája. Hogy azután a ,,donna gentile'' hideg magatartásával s az értelemnek tapogatódzásaival be nem érte, s azokat az örök eszmények posztulátumaival s az élet transzcendentális erôivel toldotta meg, az az ô jó sorsa s a mi szerencsénk volt, aminek a ,,Divina Commedia''-t köszönhetjük. Miért hozom fel itt a bevezetésben a ,,donna gentile''-t? Azért, mert a Magyar Tud. Akadémia is a ,,donna gentile'' háza: az néz ki ablakaiból, az fogad a csarnokban, az jár a termekben mint a tudomány szimbóluma, s az ô szép, de hideg tekintete irányítja törekvéseinket. Dante ünnepén ennek a háznak is ünnepelnie kell: ünnepelnie a gondolkozót, a küzdô géniuszt, aki az emberiség problémájára feleletet keres s talál. A tudomány egymagában ezt meg nem adhatja: természettudományos alapon világnézet nem épülhet: de a tudomány szívesen segíti az embert a világfölényes, vagyis a világot felülrôl nézô s összefoglaló ,,nézetnek'' kialakítására. Fôleg pedig tudomány s Tudományos Akadémia tisztelettel néz föl a teremtô géniusz alkotására, melyben nemcsak probléma-oldást adott, hanem azt világremeknek beváló kifejezésre hozta. Ami művet más írt, amit filozofált a ,,Convivio''ban, amit énekelt a ,,Canzone''-iban, az mind a feledés martaléka lett volna: ezzel szemben a koszorút Dante fejére a ,,Divina Commedia'' tette. Ez van olyan mű, mint Giotto tornya, mint az orvietói és a sienai templom homlokzata vagy Szent Péter kupolája: van olyan mű, mint Michelangelo Mózese s Raffael bármely Madonnája, vagy a Missa Papae Marcelli. E költemény írójának szól hódolatunk. Csak néhány szót a költô ideális, finom erkölcsi érzékű, víziós lelkérôl, melybe a pokol fenekestül s a paradiso dicsôsége ,,aranyrózsástul'' elfért. Minden nagy író -- mondja Chateaubriand -- voltaképen csak a maga történetét írja meg. Mesterien ugyanis csak a maga lelkét ecsetelheti, jóllehet azt azután másnak tulajdonítja. Bizonyára tehát Dante is a maga életét, küzdelmeit s szenvedéseit, csalódásait, ingadozásait s kijózanodását s végre végleges s gyôzelmes orientációját írja meg a ,,Divina Commedia''-ban, azzal a különbséggel, hogy azt mind magáénak is vallja. Nem fejtegetem politikai életének esélyeit. Egész Itáliát dúlta a welf-gibelin pártviszály. Egymás ellen támadtak városok és családok: versengés, öldöklés, száműzetés mindenfelé. Érzékeny lelkét az élet nem kímélte. Csalódásai s küzdelmei, szerelmé és bánata s az eszményi világban hívô lelke megsóhajtatják vele a jobb világot a földön is. Ô politikai aktív szerepre is vállalkozott s megmozgatott mindent, hogy a helyzet javuljon; de reményében csalódott; meg kellett tapasztalnia, hogy álmodott s bizakodása illúzió volt. Maga is számkivetésbe került, s megtapasztalta a ,,Pokol''-ban ecsetelt nagy kínt: Nincs semmi szomorítóbb, Mint emlékezni régi szép idôre Nyomorban. Ismétlem: ezt a történeti nagy keretet nem mutatom be bôvebben: ehelyett inkább a ,,Divina Commedia'' gyökerére, a költô lelkének fenekére akarnék rámutatni, ahonnan a ,,Divina Commedia'', rímei gyöngyöznek, arra a legideálisabb benyomásra, melyet magában hordozott s melybôl benne minden élet s szépség s erô eszménye fejlett: ez Beatrice iránti szerelme. Ki volt Beatrice? Nem kételkedem, hogy nem más, mint Beatrice Portinari, valami kedves, tiszta, leányos szépség, mely Dante lelkét megbűvölte. Bizonyára nem valami begina volt: jóllehet most már oly kommentátorok is jelentkeznek, kik Beatriceben valami beginát sejtenek, aki állítólag Dantét az akkor hatalmas franciskán- spirituálisok és kibelinek mozgalmába vonta volna bele: Az ilyen szerzôk nemcsak a történeti adatokat s a költô saját vallomásait is ignorálják, hanem lehetetlenné teszik az eszmény pszichológiai megkonstruálását, melyben a szép nô, a szerelem, a bensôséges vonzalom fontos szerepet játszik s csak azután ölti magára a természetfölötti, szellemi ideál vonásait. Dante eszerint Beatricetôl a szépség, a tisztaság s a leányos báj mély benyomását vette -- mondjuk, szerelmes volt belé. -- Ugyanakkor azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a szerelem Dante szívének titka volt s az is maradt. Beatrice azt talán észre sem vette; azt bizonyára nem viszonozta: sôt Beatrice nemsokára máshoz ment férjhez s rövidre rá meghalt. De Dante akkor is, azután is szívében hordozta ôt: az ideál lelkének mélyeibe vonult, a költôi tehetség méhébe s ott nyerte további alakját. Beatrice halála után Dante élete változatos lett: művészek s költôk, trovatorék s recitatorék köréhen telt el. Talán túl világias is volt s rászolgált Beatrice feddô s pirongató szavaira, melyeket a Purgatórium hegyének ormán intéz hozzá. Akkortájban találkozott a ,,donna gentile''-vel s gondolta talán, hogy megtalálja benne s általa élete boldogságát. Vajjon ez a ,,donna'', a valóságban Gemma Donati, késôbbi felesége volt-e, az mellékes: mert a költô lelkében ebbôl a ,,donná''-ból is más, a filozófia, művészet s tudomány szimbóluma lett, akirôl Dante hitte, hogy a vigasz s az erô forrásaihoz vezeti ôt. Nagy buzgalommal adta fejét a tudományos irányra: de az ki nem elégítette lelkét. Közben az utálatos politika s a városi pártviszály sodorta ôt magával, melyben Dante is kisebb s nem nagyobb lett. Poklot lát maga körül: Ezzelino-féle zsarnokokat, gôgös Farinátákat; látja a nyugat-európai kultúra két napjának -- a római császárságnak s a pápaságnak -- fogyatkozását: lát rémséges bűnöket s nagy erényeket, hôsöket és árulókat, vértanúkat és gyilkosokat: de átlag kevesebb jót s töméntelen sok rosszat. Számkivetik ôt is, s így alkalma lett megtapasztalnia, amit a ,,Paradiso''-ban fölpanaszol: Tu proverai si come sa di sale Lo pane altrui e come čduro calle Lo scender e'l salir per l'altrui scale. (17,52) De Dante, a vallásos, a finom erkölcsi érzésű s költôi lélek, a víziós ember, szemben állván az emberi zsarnoksággal s a szenvedélyek alacsony, erôszakos s alattomos hatalmaival, annál jobban szomjúhozza az igazságot: kiegyenlítést keres a fénylô ideálok s a rémséges valóság közt, keres megoldást az életnek zűrzavarában. Azt a felsôbb világot, melyet magában hordoz, s annak vonzásait meg nem tagadhatja, sôt ez utóbbiak annál érezhetôbben jelentkeznek benne. Erdôben van, fenevadak közt van: de annál jobban érzi a gravitációkat az ideálok felé. A ,,donna gentile''-vel már próbálkozott: de a tudomány nem bírja a problémát megoldani, s így önkénytelenül is az ideálok világa, a nagy hit, s a bűnt s gazságot lelki jósággal legyôzô fölény, a sötét erdôben világító isteni kegyelem, a sáros, piszkos s véres földrôl a szellemi világ felé való orientáció lép elôtérbe. Nem a test, hanem a lélek, -- nem a földi élet, hanem az örök élet, -- nem is a szerelem, hanem a szívbeli jóság és barátság akar vezetô csillaga lenni. Ezek az élmények s benyomások költik fel ismét a szíve mélyén pihenô ideált, Beatricét: csakhogy ez most már nem a lányos szépségnek, hanem az örökké szép, tiszta s gyôzelmes természetfölötti életnek Beatriceja. Dante filozófiája s theológiája, hite s kegyelmi élete nyer Beatricében alakot, s ez az alak a ,,Divina Commedia'' géniusza, -- ha szabad azt mondanom, a genius loci. Akkor értjük meg csak igazán a várost, a tájt, a várat vagy dómot, amikor a genius loci lesz ott jártunkban néma kísérônk. Ha Urbinóban sétálok, itt is, ott is a hajlékony s simulékony Raffaele Santi alakja kápráztatja szememet: ha a Szent Péter-templomba lépek, nemcsak a dicsôséges két apostolfejedelem, hanem a Michelangelo szelleme fogad: ha Budavárának magányos utcáit végigjárom, úgy tetszik nekem, mintha sok száz évnek titokzatos jelenléte kísérne, s nemcsak házak, hanem világtörténelmi emlékek állnának sorfalat. Így vagyunk a ,,Divina Commedia''-val; a genius loci itt Beatrice, az átszellemült s boldogító szépség, kiben az ,,amore terrestre'' elváltozott ,,amore celestiale''-vé. A ,,Divina Commedia'' felséges oltár, de az oltár képe Beatrice: a ,,Divina Commedia'' nagyszerű ének, de a vezetô szólam Beatrice. De ez a géniusz nem a fiatal évek Canzoneinek Beatricéje. Az az ifjúkori Beatrice csak benyomás volt, csak szellemi fermentum volt, melybôl a Paradiso Beatricéje lett, hasonlóan festôművészek modelljéhez, kibôl Madonna lesz. Dante errôl a nagy belsô élményrôl, a terrestre s a celestiale amore közti ingadozásairól s elkínozott s elgyötört lelkének fölényes orientációjáról könyvet írt, s ez a ,,Vita Nuova'', mely mintegy a ,,Divina Commedia''-nak prelúdiuma. Ami azonban ott az ô problémája volt, az a ,,Divina Commedia''-ban az emberiség problémájává minôsül, mely problémának műremekbe illô kifejtésében Dante már nemcsak filozofál s önlelkét nyugtatja, hanem az emberiség vatesévé s világ- eligazító költôjévé magasztosul. A ,,Divina Commedia''-ban vannak szubjektív érzések: van politikai tendencia: sôt azt mondhatjuk, hogy Dante egész kora szerepel benne, s a költôt, mint sokféleképen csalódott s kiábrándult embert, saját élményei inspirálják. Van benne megtérés s elkeseredés is, pártviszály szenvedélye s undor is: de, ami a fô: amit feledni sohasem szabad, az, hogy ez a sok csalódás s elkeseredés ôt az élet problémájának megoldására viszi. A nagy tragikum, hogy az ember ideálokat hordoz lelkében s a nyomorult, bűnös világ keserves útjain bukdácsol, ingerli ôt, s ô ennek folytán számon kéri észtôl, tudománytól, hittôl s kegyelemtôl az élet értelmét. A nyugat-európai néplélek veti föl Dantében a problémát, s Dante a feleletet rá a kereszténység öntudatából meríti. Dante ezt a keresztény öntudatot a legnagyobb emberi problémáról gyönyörű allegóriában szólaltatja meg. De nem a probléma fölvetése, sem annak megoldása miatt -- hiszen Szent Tamás ,,Summája'' erre alaposan megfelelt -- , hanem a feleletnek remekbe való alakítása miatt van az idén ünnepe Itáliának s van ünnepe az egész világnak. E probléma fejtegetését megtaláljuk Dante más műveiben is. Dirib- darabokat ad a ,,Vita Nuova'', a ,,Convivio'', a ,,Monarchia'' is, s ha összefoglalta volna egy bölcseleti művében mindazt, amit errôl a világnak mondani akart, hát volna a könyvtárak polcain, ha ugyan hozzánk ért volna, egy theológiai morális fejtegetéssel több, de nevét bizonyára a feledés fátyla takarná. Dante azonban nem így tett, hanem nagyszerű költôi allegóriában, dallamos versekben, csengô, rímes nyelven adta elô mondanivalóját. Ô nemcsak gondolkozott, hanem alkotott, -- nemcsak beszélt, hanem alakított. A poéma sacro -- mint ahogy ô nevezi -- nagyszerű tett és mű s fényes alakítás. Dante ezzel a művével szolgálatára akart lenni a köznek s polgártársainak, a feldúlt Firenzének s Itáliának. Dolgozott ô már más téren is hazája boldogításán; résztvett Firenze kormányában, járt követségekben s mindenképen meg akarta szüntetni a pártviszályt: de mindezt nem nagy eredménnyel tehette. Most azonban máskép akarja szolgálni hazáját s a közügyet, s ez a másik mód a ,,Vulgaris eloquentia'' bűbája, a szó, a csengô rím zenéje s a költôi konstrukció hatalma. Valami hatalmas műremekben akarta a világ öntudatára hozni az ösztönös, durva s kegyetlen életnek alacsony színtáját s ezzel szemben megvilágítani az életcélt, az erény s eszmények hegyvidékét, hogy lássanak, értsenek s arrafelé menjenek. Erre készült ô soká: ebbe a műbe szôtte bele tudományát, theológiáját s filozófiáját: ebbe állította bele a történelmet s tapasztalatait: ide állította be Virgilt s Lúciát, Matildát s Beatricét, -- a földi fényeket s ,,a boldog tüzeket''. Ez a mű neki sok munkát adott: évek napszámán át dolgozott rajta s belesoványodott. Azért írja a ,,Paradiso''-ban: Se mai continga, che il poëma sacro Al quale ha posto mano e cielo e terra Si che m'ha fatto per piů anni macro Vinca la crudeltŕ ... S természetesen még valamit akart; emléket akart állítani a ,,Divina Commedia''-ban Beatricének, aki lelkében az isteni szépség, jóság, szentség, könyörület s áhítat s végre a boldogság szimbólumává lett. Énekelt ô róla már sokszor: de egy ének sem ütötte meg a mértéket: azért szinte eltiltotta lantját Beatrice ünneplésétôl, míg majd ünnepelheti ôt egyszer úgy, ahogy szeretné, -- egyszer s akkor, mikor összeszedi minden erejét s géniusza ôt az ,,eterne ruote'' közé viszi; akkor, mikor a szférák zengô kottáit ellesi s azokat olasz rímek zenéjében kiváltja, -- az lesz Beatrice apotheózisa. A ,,Divina Commedian tehát apotheózis is; ugyanakkor pedig s elsôsorban az élet értelme fölött való nagy eligazítás, az emberiség közös problémájának keresztény megoldása. A megoldást ô allegóriák mezébe öltöztette. Élete delén a tévelyek s szenvedélyek ôserdejében látja magát. Ez az ôserdô nemcsak a welf Firenze s a politikai pártviszálytól s izzó szenvedélyektôl felkotort Itália, hanem az egész világ, melynek úttalan útjain csetlik-botlik az ember. Ez utakra tévedt Dante is. Beatrice számonkéri ezt Dantétôl (Purg. 31.) s ô feleli: és sírva mondtam: rossz utakra csaltak a jelenvalók csalfa képeikkel, mióta tôlem arcod eltakartad. Mámorában felejti a nagy célokat s elveszti az élet igaz, mert örök célok felé vezetô útját. Ezzel nem azt mondjuk, mintha Dante dorbézoló világfi vagy ,,tékozló fiú'' volt volna, ki moslékos vályúk felé tart; de ember volt, kinek Beatrice szemére lobbantja az eszményi jóság s szépség iránti hűtlenségét s ki tapasztalatból tudja, hogy minden homlokon hét ,,P'', a hét ,,peccatum'', a hét fôbűn árnyéka sötétlik. A szirének hatalma sem lehetett rajta nagy, mert ha álmaiban meg is jelennek s énekelnek neki, de mihelyt köntösüket szemtelenül szétlebbentik elôtte, ,,fölébred a bűzre'' (Purg. 19.). Szabadabb életében is érzi az eszmények vonzásait s jobb érzületétôl hajtva, szívesen tartana a napsugaras hegyek, a lelki kiválóság magaslatai felé; de amikor nekiindul, fenevadak állják el útját; a simulékony, puhaszôrű párduc, az érzékiség, azután a gôg s erôszak oroszlána s végül a szuka farkas, a bírvágy. Már szinte abbahagyni készül a harcot, mikor szellemi erôk s segítségek jönnek feléje. Az embert nem hagyja el az isteni szeretet s fényeket derít rá. Beatrice Lúciát küldi, a megelôzô s felvilágosító kegyelmet, aki föltárja elôtte a rosszat, a poklot, hogy azt meggyűlölje s szívét a bűntôl távoltartsa; itt Virgil, a természetes ész s jó érzés a vezér. Azután a Purgatorión át vezet útjuk, mely kezdetben fáradságos és nehéz, késôbb azonban kellemesebb, majd élvezetes lesz. Azt meg kell futnia a tisztuló léleknek, hogy békét találjon, vagyis megtagadva önmagát s javítgatva hibáit, elforduljon a bűntôl s megszeresse az erényt! Így megtisztulva minden szennytôl, s csak azt szeretve, ami szép és jó, alkalmassá lesz, hogy égbe emelkedjék s Isten szeretetében a békét s boldogságot bírja s élvezze. Itt az ideális jóság s hűség szféráiból Beatrice jön feléje: ruhája piros, mint amely a ,,tűz szövetébôl van varrva''; zöld köpeny van vállán s olajfaág-koszorú fehérfátyolos fején. Beatrice feddi a költôt, mint említettem, hűtlensége miatt s kitanítja az isteni dolgokra: megízlelteti vele a boldogultak örömeit, melyek a hit-, remény-, szeretetnek, a theológiai erényeknek s azután a négy erkölcsi erénynek, az igazságnak, bátorságnak, mértékletességnek s okosságnak jutalmát képezik. Dante elragadtatással szemléli Beatricét, kinek szemében az Istenség kinyilatkoztatásait látja. Az vezeti ôt fel szféráról szférára egészen a ,,rosa candidának'', a boldogság s dicsôség lélekszirmokból kötött rózsájának szemléletéig. Dante e víziókkal legyôz minden árnyat, erdôt, ösztönt, fenevadat, poklot, bűnt, pártviszályt s politikai harcoktól feldúlt lelkületet s hazafiúi keserveket. Az élet problémáját megoldja örök élettel: a bűnös, tévedô öntudat aggodalmát a tisztulás útjaira állítja, a tragikumot megoldja nem sztoikus megállással, melyben tönkremegyünk, hanem az életnek felsô szférákba való kiemelkedésével. A poklok éjszakáinak plaszticitása, a tisztuló lelkek pszichológiájának finom kitárása: a zengô szférák s a harmonikus élet s szépség diadala művészi, monumentális vonalat ír le, a ,,transumanar l’uomo'' ascensióját, az élet erôteljes és érvényesülô optimizmusát. Ezt a megoldást a költô a kereszténység öntudatából veszi. A ,,transumanar l’uomon elve szerint az ember az Isten segítségével önmagából emelkedik ki s világfölényes lesz. Mily kicsiny, törpe s silány neki a föld s minden ami rajta van, ha azt az ,,eterne ruote'', az örök szférák világából nézi. Innen kapja meg az alacsony, ösztönös élet s a bukott s elsötétedett szellemi világ gravitációjával szemben a nekivaló orientációt, mely bármiképp kezdôdjék is, azzal végzôdik: ,,alle stelle'', a csillagok felé. Az emberben két világ találkozik s ütközik: ez kiválósága, de egyszersmind tragikuma: de a tragikum megoldását a csillagokból kell kiolvasni. Aki azt máshol keresi, annak lelke elborul s az élet lángoló kín s a probléma kínos rejtély marad. A probléma megoldása azonban nemcsak abban áll, hogy az élet értelmét fölértettük s célja iránt tisztába jöttünk, nemcsak abban áll, hogy a bukott lélekben is fölleltük az isteni rendeltetés és szépség vonásait, s hogy a szegénység rongyai közt rábukkantunk az isteni rokonság armáliáira: hanem ez a probléma-oldás a küzdelmet s az emelkedést, s a hozzávaló erôt s páthoszt is jelenti. A ,,Divina Commedia'' vátese nemcsak a célokat látja meg, hanem megtalálja az égbe segítô erôk forrásait is. A ,,Divina Commedia'' géniusza nem nirvánás -- az elmúlásról semmit sem tud -- ; nem oroszba plántált buddhizmus, mely manapság mint nihilizmus jár körül; nem a stoa ataraxiája és tompa rezignációja: nem a természetes jóval való beérés, mely skepszissé és blazírtsággá lesz: hanem az égbetörekvés géniusza. Ez a géniusz csupa cselekvés, akarás és tett. Nem tagadja az élet örvényes éjszakáit, nem az ôserdônek rémes árnyait: szemében tükrözôdnek ugyan a fenevadak szemeinek zöldes, kékes, vérvörös tüzei: de az ô ereje nagyobb, mert felsôbb és isteni. E géniusznak nagy elônye, hogy nemcsak nyomorúságaira s a poklokra eszmél rá, hanem ráeszmél az isteni erôkre, melyek által tisztul, emelkedik és gyôz. Íme az emberi lélek s élet szfinxe a keresztény kultúra öntudatában lett beszédessé, s hozzá még legművésziesebben a ,,Divina Commedia''-ban szólalt meg. Ez a szfinx, bár gyôzi hallgatással, megszólal néha az idôk folyamán. Hiszen Dante szerint az emberi lélek olyan, mint a csecsemô, aki édesanyja keblén életet iszik s miután jóllakott, ugyanott megnyugvást s édes álmot talál. De aztán megint csak ébred és érez, szomjazik és fölsír s új megnyugtatás után néz. Az ébredezô szfinx is a maga problémáinak megoldását más-más formában keresi. Így Wolfram von Eschenbach is ecseteli a Parzivalban az emberi természet átkos széthúzását s elvezet Parzival tévedéseinek s bűneinek, azután pedig tisztulásának s bánatainak útjára. Ott is találkozunk Virgil-féle alakkal, Trevrizenttel, aki az eltévelyedettet buzdítja, hogy bízzék Istenben s gyôzze le a kétséget. Legyen jobb ösztönös magánál s gyôzze le a vérnek ráomló meleg hullámát: hallgasson a lélek jobb vágyaira s menjen a magasságok felé. Goethe ,,Faust''-ja s Madách ,,Az ember tragédiája'' című műve szintén birkóznak e nagy problémával: de oly alapokon állnak, melyeken az egységes s erôteljes fölényét a léleknek anyag, bűn s elmúlás fölött nem lehet konstruálni. Errôl késôbb beszélek. Áttérek most Dante művészetére s kiemelem annak három jellegét. A ,,Divina Commedia'' három nagyszerű jellege s egyszersmind elônye: a) hogy igazi, népszerű művészet alakítja: b) hogy a nyugat-európai kultúrát hordozó, közös hitbôl s meggyôzôdésbôl s épen azért az élet valóságából s a valóság talajából nôtt ki: c.) hogy pokoli s mennyei élet s erô páthosza lüktet s lobog benne. Ami az elsôt illeti, nem tagadom, hogy sok theológiai s filozófiai fejtegetés van benne, sok történeti adat neves s kevésbé neves férfiak s nôk életébôl, sok vonatkozás olasz elôkelôségekre s viszonyokra, szóval sok mindenféle részlet, mely a középkori tudományosság s történelem ismeretét tételezi föl. Ha ezeken fönnakadunk s azt hegyirôl-tövire érteni akarjuk, akkor a ,,Divina Commedia'' nehézkes s fáradságos olvasmány lesz, melyben a művészeti élvezet nagyon is a rövidebbet húzza, sôt a nyoma is elvész. Az olvasónak, ha jó úton, a megtapasztalható szépség felé akar tartani, a részletekbe nem igen kell belemerülnie, hanem a költemény struktúráját szem elôtt tartva, a históriákban s adatokban rejlô s azokból kisugárzó erkölcsi s esztétikai értékeket kell észrevennie s szemmel tartania. Az egész költemény nagyszerűen stilizált allegória, melyben a bűn s erény allegórikus alakokban s jelenetekben lép elénk. Itt minden szembeötlô: itt mindent látni s hallani lehet. Itt a bűn s az erény küzd és gyôz, szenved vagy élvez: jár a pokol csavarvonalain s a Purgatorio hegyének hajnalhasadásban világító gyűrűin, míg a lelkiség a szentek amfitheatrális rózsájának dicsôségében virágzik ki. Rettenetes plaszticitású a pokol világa, hol minden a piszokba, a szennybe, az erôszakos kegyetlenségbe gravitál, -- hol a csillagok kialusznak s a fények ijesztenek, hol a levegô korom és bűz, -- hol a tölcsérvonalak végén, a pokol fenekén Lucifer jégbe fagyva él, az az éber, rettenetes öntudat mámor, cél, meleg, vigasz, öröm nélkül. Élet lélek nélkül, cél nélkül, Isten nélkül, a keresztény pokol legnagyobb kínja! Mily máskép fest a Purgatorio szent hegye! Mily fölségesek ott az éjbôl kibontakozó hajnalhasadások, -- a lélek eszmélôdései: mily titokzatosak azok a fehéres ködben nyíló perspektívák, -- a lélek reménységei, hol más csillagok világítanak s hímes réteken megnyugodott lelkek járnak. Az út ugyan kezdetben még nehéz, mert a lelkek homlokán ott sötétlenek az árnyak, a hét fôbűn ,,p'' betűi: de ez árnyak lassanként egyik a másik után letörlôdnek, s mély értelmű lélektani megfigyeléssel jegyzi meg a költô, hogy amikor egy is letörlôdik, azzal a többi elhalaványul. (Purg. 12.) A Purgatorio lélektanilag a legfinomabb része a ,,Divina Commedia''-nak, melyben a tisztuló lelkek, ha bűnhôdnek is, de élvezik a lelkiségnek önmagukban való finomodását s fölülemelkednek hiúságon, irigységen, mulandóságon, s eltakarítják az elrontott élet romjait. Élni sietnek. A Purgatorióban a restek mindig sietnek: azok, kik fönt a csillagos s napsugaras ég alatt annyit mulasztottak, -- ôk még szóbaállni sem érnek rá. A szeretet megmarad bennük, de iránya nem a testi szépség, hanem a lélek felé tart. Beatrice mondja: mert olyan testnek voltam viselôje, hogy soha szebbet Természet és Művészet nem alkotott -- és ím por lett belôle. És hogyha így a legnagyobb igézet ily csalfa volt irántad, mely halandó szépség izgatná még a szívverésed? (Purg. 31.) Ezeket a lelkeket már más szépség izgatja, mely ôket nem teszi szegényebbekké, hanem ellenkezôleg, tiszta, erôs, boldog élet öntudatával s örömével telíti. -- Dante tapasztalja azt tisztulása végén: Elég, hogy a szent habokból kiérve új ember lettem, mintha új gallyat hoz az új tavasz az újuló növényre, tiszta s röpülni kész a csillagokhoz. (Purg. 33.) Itt fönt, a Purgatorio szent hegyén, látja meg az egyházat s annak világtörténelmi sorsát, nagyszerű allegóriában. Azután Beatrice vezeti ôt föl szférák fokain az Isten dicsôségének amfitheátrumáig, hol a dicsôült lelkek mint megannyi fényes szirom, világító rózsává illesztôdnek. Ez mind alak, élô szó, testekbôl s lelkekbôl sugárzó szépség és erô: mindenütt a plasztikus művészet van munkában. Foglalkozott ô azzal a gondolattal, hogy összefoglalja a kor filozófiai s theológiai tudományát, s ,,Convivio'' cím alatt akarta e művet megírni. Nem sajnáljuk, hogy e műve abbamaradt, mert nem a theológia s a filozófia maga, hanem az, hogy e mélységeket s magasságokat ily művészi kézzel állítja elénk, tette nevét halhatatlanná. Dante művészetének népszerűségét az is jellemzi, hogy az allegória egyes darabjai, mondjuk, az isteni színjáték kulisszái ismeretesek voltak: azokat nem Dante találta föl. A túlvilág három országa, a fenevadak, a túlvilági vezetôk már egyéb művekben, így az ,,Anticerberus''-ban is szerepelnek. Fra Bongiovanni da Cavriana az ,,Anticerberus''-ban szintén bejárja az alvilágot. Szent Patrik s a kelta kereszténység legendái, Szent Gergely dialógusai mindenfélekép kiszínezik a pokol szenvedéseit. Brunetto Latini ,,Tesoretto''-jában szintén ír erdôrôl, eltévedt lovagról, magas hegyrôl, ôt kioktató nôrôl. Aki Jacobus de Voragine ,,aurea legendájá''-t olvasta, melybôl Zelma Lagerlöf szebbnél-szebb meséinek motívumait veszi, s aki a középkor egyházi tradicióját a szimbólumok s allegóriák használatában csak kissé is ismeri, az a ,,Divina Commedia''-t genetikus kapcsolatban fogja meglátni az azt megelôzô s környezô irodalommal. E mesék, ez allegóriák, e színek mind megvoltak. E motívumok garmadában voltak felhalmozva: a fantázia bizarr s groteszk dekorációkkal szolgált: csak a művészi kéz hiányzott, mely a ,,pondust'', a ,,mumerust'' hozta volna e káoszba. Ezt tette meg Dante: hasonló volt ô e részben ahhoz az Amphionhoz, Theba építôjéhez, kirôl a ,,Divina Commedia'' is emlékezik. A rege szerint Amphion a köveket énekével hozta mozgásba s így építette föl az istenek városát. A kô, a középkori mesék s regék anyaga megvolt, csak az ének, a lélek hiányzott. Dantéban azonban megjelent mindkettô s alakította s tárta ki a lelkek három országát oly nagyszerű s népszerű művészettel, hogy a nép e költeményben fölismerte lelke minden motívumát, benne látta megjelenítve hitét, a káté feleleteit, az evangélium fényeit, Isten nagyságát s boldogság után vágyó lelkének reményeit. A ,,Divina Commedia'' oly népszerű remekmű, mint egy gót dóm, melyet csak kevesen tudnának megépíteni, de melyben mindnyájan tudnak imádkozni, kik keresztények. A lelkük van ily helyen itthon. Ez az irodalmi begyökerezés mutatja leginkább a ,,Divina Commedia'' irodalmi műfaját, s céltévesztettnek tünteti föl azok törekvését, kik a ,,Divina Commedia''-t ,,libello politico''-nak vagy tisztára olasz nacionalista iratnak tartják. Ez a felfogás kivetkôzteti a ,,Divina Commedia''-t a maga nagy stílusából s a politikai harcok beöltöztetésének nézi azt, amikor az erdô alatt Dante állítólag az akkori Firenze politikai s erkölcsi zűrzavarát, a párduc alatt megint Firenzét, az oroszlán alatt Franciaországot, a szukafarkas alatt pedig a római kúriát értette volna. Dante küzd e fenevadakkal s vissza akarna térni városába, s eszerint a hegy is, mely az ôserdô homályán itt-ott keresztülvilágít, nem a rend, az erkölcs s szentség hegye, hanem az egyéni érvényesülés szimbóluma volna. A szimbólumok így ugyan nagyon konkrét álarcok volnának: de ezzel a magyarázattal odaveszne az egésznek nagy stílusa, odaveszne a ,,Divina Commedia'' általános emberségi jelentôsége, mely nem a politikában s az egyéni, hatalmi érvényesülésben, hanem az emberi élet problémájának fölvetésében, annak keresztény megoldásában keresendô. A ,,poëma sacro'' második jellege, hogy a kultúrát hordozó s ihletô hitbôl, a korszak lelkébôl fakadt. Az igazi műremeknek lelke van, s az a lélek nem az egyesé, nem is kubista, futurista szakaszoké, hanem a korszaké, a kultúráé. Bátran mondhatni, hogy valóság, élet, lélek nélkül nincs művészet. A kultúra lelke pedig a hit, mely inspirál és alakít, mely mozgat, színez és énekel, mely az élet motívumait s a szép, nemes s nagystílű élet erôforrásait szolgáltatja. Ez tartalmat is ad az egyesnek életébe s ugyanakkor az emberiség útjának vonalát az ascensio szögébe igazítja bele. Ahol ez a belsô valóság. tehát hit nincs, ott lehet civilizáció, de nincs kultúra: ott lehetnek a kultúrának még intézményei, de az intézményeket teremtô lélek már eltűnt. Az ily intézmények szép csigaházak s remekül ívelt s színezett kagylók, de melyekbôl a csiga már kiveszett, olyanok, mint a régi nagy vízvezetékek kiapadt források mellett. A nagy, csengô valóság hiánya megérzik a dekadens korszakok művészetén. Annak a ,,történet'' már csak mithosz, s épen azért, mikor valóságot keres, legalább az eszmei valóságot kell megfognia, mert különben nincs, ami inspirálja. Így Wagner Richárd bizonyára nem hitt Lohengrin vagy Parzifal ,,történetében'', de hitt az eszmék, az igazságok valóságában, s ez eszmei valóság fakasztotta lelkében az inspiráció forrásait, s azért tudta azt alakítani s tudott róla énekelni. Ha pedig vannak, kik remekműveit nézik s hallgatják, de azok eszményi valóságában nem hisznek, azok bár úsznak a hangok s benyomások tengerén, azokból az eszményekbôl nem élnek, s azokat, ha bármily zenei talentumok volnának, megénekelni nem tudnák. A nagy valóság, a hitbôl fakadó élet ereje érzik meg Dante ,,Divina Commedia''-ján. Dante inspirációja a hit, az a valóságos kereszténység, mely nem mithoszt, nemcsak eszmét, de realitást, történetet hirdet. Dante hisz a háromszemélyű Istenben s a megváltásban, hisz a túlvilág mennyországában s poklában: neki az nem allegória, hanem valóság. Az Isten örök és cél. E legfôbb valóságnak, mely bölcsesség s szeretet is, jogara alá van minden beállítva. Isten minden: belôle való s beléje tér vissza minden. Ô gondolta a ,,Paradiso''-nak ,,rosa candidáját'', mely fölött ,,hozzáférhetetlen világosságban'' lakik, s a lét, erô s boldogság hierarchikus fokain leér a tôle elfordult lelkek poklába is. A poklot is ô gondolta; a ,,potestate'', a ,,sapienza'' s az ,,amore'' alkotta meg azt is: Nagy alkotómat vezette igazság Isten hatalma emelt égi kénnyel az ôsszeretet és a fôokosság. (Inf. 3.) Mindennek, ami van, Isten a célja; tudásnak, művészetnek, hatalomnak, politikának s az egyéni életnek bele kell torkolnia. A lét a ,,Divina Commedia'' szerint jó s nem rossz; a manicheizmusnak sehol semmi nyoma. Vannak ugyan poklai -- de milyenek! -- van a létben sötétség s rémes árny; van világ csillagok nélkül, hol a bűn mint korom ül a lelken, hol napsugár helyett tűzvörös, villámkékes- hiénaszem-zöldes fények járnak; de tôlünk függ, hogy kiszúrjuk-e szemünket s kioltjuk-e napsugarunkat. Miért tennôk azt? Föl a fénybe, ,,alle stelle'', mondja költônk. Van zürzavar, kín, van üvöltés és csikorgás a világban; de nem ez, hanem a harmónia s az ének a világ értelme. Ki kell emelkedni a lét malomkövei s az alapvetés ormótlan sziklái közül. Fönt már minden énekel; a beszéd is énekszó; az ,,eterne ruote'', a szférák nem csikorognak, hanem csengnek, míg itt a földön még a cézárok diadalszekerei is csak csikorognak. Van sok rossz a világon; de a rossz mindenütt s mindig szolgáló hatalom. A gigászok láncokba vannak verve, melyeket szét nem téphetnek; a fúriák tehetetlen dühben ôrjöngenek, az ,,ördögsihederek'', a ,,rondakörmök'' s ami még van utálatos denominációjuk, nem szellemeskednek, nem élcelôdnek, hanem csak a gonoszság komikumát szolgáltatják; olyanok, mint a gót dómok vízlevezetô csatornáinak szörnyű torz-pofái. Lucifer, a lázadás s tagadás szelleme jégbefagyva él, nincs szellemes mondása; nem kritizálja s nem vizsgálja felül a teremtést s Isten gondolatait. Bizonyára nem Madách Lucifere, ki az Istennek szinte vállát veregeti s a jó öreget megszánja, hogy így sikerült világa. Az olyan goethei Mephistogalantuomónak sem akadunk sehol nyomára a dantei poklokban, aki végre is sokkal különb úr, mint a seregek Ura Istene, s már a blazirtság s a dekadencia minden jellegét magán hordozza. Mily különbség a középkori, hatalmas Isten-fogalom, azután a küzdelmes, de Isten kegyelmébôl gyôzelmes üdvözülés s Goethe s Madách hasonló problémákat oldozgató kísérletei közt! Ott a jó gyôz s nem a rossz; de a jónak küzdenie kell s így ér föl a Paradisoba; míg ellenben Faust nem bír az életnek egységes s gyôzelmes megoldást adni; az ,,Ember Tragédiájá''-ban pedig egyáltalában nem értjük, hogy minek küzdjünk küzdve, mikor az emberiség történelme csupa kudarc és fintor? A ,,Divina Commedia'' iránya az ascensio. A pokol gyűrűi s a Purgatorio szerpentinjei a lélek fölfelé való törtetésének csavarmenetei; neki föl kell magát küzdenie. A lélek tisztulásai s kijózanodásai mámorból, igézetbôl, ösztönösségbôl arra valók, hogy a szebb s erôteljesebb élet zenéjét s szépségét tapasztalja meg. Az embernek küzdenie kell; de minden küzdô lélek gyôzni fog, mert Isten megsegíti. Így hordozza azután minden lelki fölényességre ébredô ember a Paradiso-t önmagában, hogy azután a világból kiszakadva elérjen az isteni élet szférái közé. Faust útja nem tart a Paradiso felé. Sôt nincs is Paradiso-ja, mert a költemény végén szereplô Madonna s az angyalok csak kölcsönkért dekorációk, s amit azok mondanak s szavalnak, az nem Goethének s nem Faustnak a hite, hanem idegen énekeknek grammofon-reprodukciója. Mily óriási a különbség Faustnak s Danténak pokoljárása közt is. Dante azért járja a poklot, hogy a bűnt meggyűlölje s kikerüljön hálóiból, s azért gyôz, mert küzd s mert küzdelmében a természet, s a kegyelem erôi egyesülnek. Rendelkezésére állnak a Virgiliusban jelképezett értelem s a Lúcia, Matilda s mindenekelôtt Beatrice által közvetített isteni segítség. Ô sem gyôzne, ha Isten nem segítené; ô sem vetné meg a sziréneket Lúciák nélkül s nem találna békét a feldult világban Beatrice nélkül. Egészen másképp fest a két galantuomo, Faust és Mephisto. Faustnak is le kellene gyôzni a rosszat, tehát Mephistót, s valamiképpen le is gyôzi, amennyiben sok kaland és alávalóság után kioson karmaiból; csakhogy ez nem küzdelem, hanem folyamat. Nem is gyôzi le Faust Mephistót azért, mert küzd vele; hanem azért marad felül, mert az ember, akármit is csinál, jobb mint az ördög. Itt tehát nem egyének, hanem fajsúlyok állnak szemben egymással, s a küzdelemnek egyáltalában nincs tragikuma. Miféle tragikum az, hogy ha az olajat s a vizet összerázzák; bármint is rázzák, bizonyos, hogy az olaj föléje kerül a víznek. Faustnak küzdelme sem tragikus; inkább csak látszat -- mondjuk -- komédia, de nem divina, hanem nagyon is humana. Faust bukik, okul, filanthrop is lesz, de tulajdonképen törekvô, poklokat gyôzô s a tisztulás hegyeit járó, erkölcsi páthosz nélkül. S mi az ilyen ember célja? Az, hogy ami benne jobb s különb, mint Mephistóban, az a történelmen végig ,,fölfejlôdjék''. E világnézetben az egyén csak szám; az egyén csak homokszem; a lét súlypontja pedig a tömegben s a folyamatban fekszik. Ez az egyéniség lefejeztetése -- egy neme a bolsevizmusnak. A ,,Divina Commedia''-val összehasonlítva Faustot, látjuk, hogy ez utóbbi mennyire nem egységes, nem összefüggô, nem organikus s nem tôbôl nôtt s tôrôl metszett mű. Goethe benne egy kicsit Virgil, de nem Beatrice. A ,,Divina Commedia'' harmadik jellege, hogy pokoli s mennyei szenvedélyek lobognak benne. A legfölségesebb s legtisztább eszményiség, az egyház s a haza iránti szeretet egybeolvad az örökszép életnek, Beatricének lángjaival. Dantét két hatalmas gondolat s indulat vezeti és fűti, s poklon, purgatorión s paradison át kíséri s a legszenvedélyesebb kitörésekre ragadja; ez a két hit s két szenvedély Dante hite az ,,imperium''-ban s Dante hite az ,,ecclesia''- ban. Ezekért küzd és lángol; de ezekkel együtt szívében hordja Beatricét, ki ôt a legmagasabb égbe vezeti s ki iránt való szeretetét az ég ki nem oltja, hanem megnemesíti s örökértékűvé teszi. Az elôbb említett két hitet és szenvedélyt a középkor lelkületébôl kell kielemeznem; míg ellenben Beatricéért való lángolására csak rá kell mutatnom; az magyarázatra nem szorul. A ,,Monarchia'' című művében megismerjük Dante idevonatkozó nézeteit. Ezt az iratot ô a római császárságnak, az impériumnak jogairól írta a pápai kúria hatalmi igényei s imperialista terjeszkedése ellen. Valamint az ember -- írja ô ebben -- két részbôl áll, romlandó testbôl s halhatatlan lélekbôl, úgy kétféle célra is van rendelve: az egyik a földi, a másik a földöntúli. Tehát az a gondviselés, mely nem tévedhet, két célt tűzött ki neki; az egyik a földi boldogság, melyet önerônkkel művelünk, s ezt a ,,paradiso terrestre'' szimbolizálja: a másik pedig az örök élet, mely az Istennek színrôl-színre való látásában s élvezésében áll, s ezt értjük a mennyei, a ,,paradiso celestiale'' alatt. E két boldogságra, mint két különbözô célhoz, két út is vezet: az ész és a hit. De mivel az emberi szenvedély s a rosszra való hajlam e kettôt is összezavarná s felforgatná, azért az Isten két eligazító hatalmat is állított a világba, az egyik az imperium, a másik a sacerdotium, a római császár s a római pápa. A filozófus jogász Dante szerint tehát két rendje van a világnak: a spirituale és a temporale, s e két rendben két tekintély, mint két nap az égen, s két hatalom mint két kard intézkedik a földön. A két kardot nem szabad egy kézbe tenni; a két kardhoz két kéz kell. A két kardot Isten adta s mindegyiknek külön adta, az imperatornak éppen úgy, mint a pontifexnek s az imperatornak azt nem a pontifex révén adta. Dante kora volt az a szomorú korszak, mikor a két kard sehogy sem találta meg a helyét, s mikor az imperium hanyatthomlok rohant le a lejtôn. Ki gyöngítette s ki törte össze az imperiumot? Dante s a gibelin hazafiak szerint a római kúria s a welf hatalmi bitorlás. Ezt panaszolja a Purg. 16. énekében: Rómának, ki a világot nevelte, Két napja volt, mely vezette az Isten s a világ útján, fényét szétlövellte. De fényük egymást kioltotta: mígnem a pásztorbottal egy kézben a szent kard kellett, hogy bénuljanak erejükben. Ekkor jelent meg VIII. Bonifác ,,Unam, sanctam'' bullája, mely a két kard elméletét fejtegeti s végsô konszekvenciáig hajtja az imperiumnak függését a sacerdotiumtól. Dante alighanem e bulla ellen írta ,,Monarchiá''-ját. A tiszteletet megkívánja az imperatortól, mint primogenitus filiustól a pápával szemben, de a joghatóságot az imperium, a földi dolgok intézése körül megtagadja tôle. Mi lett e tiszteletbôl, mikor Anagniban a 85 éves VIII. Bonifácot a Colonnák, gibelinek s franciák ostrom alá fogták; mikor palotájába betörtek, s a pápát, ki a tiarával fején s palástban ült trónján, arculütötték?! Dante mélységesen szomorkodik VIII. Bonifác sorsán; a vérig sértô s Bonifácot végre is sírba vivô megaláztatásban a tekintély meggyalázását látja. Mikor a francia királyok bűneit felpanaszolja a Purg. 20. énekében, így ír: Ó rút fukarság, mily nagyobb gonoszra Vihetsz még, aki fajom úgy befontad, hogy önön húsát oltárodra hozza?! S hogy mindez ne is tűnjék borzalomnak, látom Alagnát (Anagnit), -- sôt helyettesében Krisztust is foglyául a liliomnak. Látom, újra gúnyolják, szörnyűképen, Az ecetet s epét ajkára tolják S élô latrok közt ôt ölik meg épen. Látom az új Pilatust, -- semmi korlát Vérszomjának: s a templomba viendi Törvény ellen, a kapzsiság-vitorlát. Ó Uram Isten, melyik hír jelenti Már a bosszút, mely haragod csitítván, Lelkem békéjét újra megteremti. Ô jól tudja megkülönböztetni a pápát, mint Krisztus helytartóját, a Gaetani-családból való VIII. Bonifáctól s a ,,cupidigiát'', az éhes szukafarkast, meg a hatalmi politikát a pásztorbottól, mely az imperiumnak sírját ássa s Itália dicsôségét, a római-latin imperiális tradiciókat szétfoszlatja. De ezt nemcsak mint filozóf s jogász siratja, hanem mint lángoló híve Itáliának. Dante úgy tartotta, hogy Itália a tágabb értelemben vett latin-római nép. Rómának, az itáliai népnek az a missziója van, hogy a világ feje legyen. Neki adta Isten a két primátust, az imperiumot s a sacerdotiumot. Az a körülmény, hogy a császári korona most Albert, majd VII. Henrik fején ragyog, mellékes; mert bárki legyen imperator, az mind római. Itáliát tehát nem kellett megszabadítani a római imperiumtól, hiszen ez az imperium római, tehát az övé; aki ettôl akarja megszabadítani, az világhivatásától fosztja meg, az egységét töri össze, az száz város és száz kényúr prédájául dobja oda. Ezt teszi a kúria, ezt a welf theokratikus pártérdek. Ennek átérzésébôl csendül meg ajkán a fájdalmas ének (Purg. 6.): Rab Itália, hajh, nyomor tanyája, Kormánytalan hajó vad förgetegben, Világnak nem úrnôje, csak rimája. Dantét az olasz egység legkiválóbb képviselôjének tartják, mint aki az olasz nemzeti gondolatot lángoló kifejezésre hozta. Ez mindenesetre igaz, de hozzá kell tennünk: gibelin kiadásban. Az olasz egységet ugyanis a gibelin városok s az imperatorok ellen küzdô kúria is akarta, s bizonyára az a szó, melyet II. Gyula pápa ajkára tesznek: ,,fuori i barbari d'Italia'' ugyancsak olasz nacionalista irányzatot jelent, mely Dante nacionalizmusánál radikálisabbnak látszik. Csakhogy Dante s a gibelinek az ô korukban reálisabb nemzeti politikusoknak bizonyulhattak, mert a római-latin imperium keretében jobban látták biztosítva Itália egységét, mint a kúria nacionalista irányzatában. A kúriának ugyanis nem volt hozzá semmiféle reális hatalma, hogy az olasz egységet megteremtse; másrészt meg a gibelinek elvbôl is szabadulni akartak a kúria theokratikus hatalmától, mely szerintük nem volt arra hivatva, amire áhítozott. Ilyen értelemben kell venni Carducci s sok újabb olasz Dante-magyarázónak szavát, aki mondja: ,,Dante é il maestro nostro ed il padre nella conservazione della tradizione romana al rinnovamento d'Italia''. Dante azonban a ,,rinnovamentót'' éppen úgy a római imperiummal való együtthaladás hangoztatása által, mint az egyházi világi uralom kárhoztatása által vallotta és szolgálta. Dante meg volt gyôzôdve, hogy a pápai politikai hatalom kiterjesztése Itáliára isteni s emberi jog ellen van. De Dantét a pápai imperializmus ellen nemcsak a latin-római imperium hite s nemcsak Itália szeretete állította frontba, hanem egy más szellem, az egyházi reform szelleme, mely Gioachino de Floris apuliai kolostorából indult ki s befolyása alá hozta Itáliát s Dél- Franciaországot. Assisi Szent Ferencet is a ,,domina paupertas'' bájolta el; de ô nem csinált théziseket; ô, a ,,poverello di Christo'', élte s énekelte az Úr evangéliumát, de nem csinált kontroverziákat, hogy a szegénység kötelezô-e s mennyiben minden keresztényre nézve. Szabályokat csinált rendje számára, de azokat III. Ince pápa visszaadta neki, mondván, hogy ô szabályokat s nem dalokat várt tôle. A dalos szabályokat azután azok nem tudták élni, kik nem tudtak Szent Ferenc módjára énekelni. Szent Ferencnek e dalos szelleme száz év alatt nem ernyedt meg úgy a rendben, hogy ne lettek volna sokan, kik a szegénységet szigorúan ne vették s a rendi életet e szerint ne akarták volna intézni. Ezek az elvilágiasodott s gazdag egyházra sem néztek nagy szeretettel, sôt könnyen érthetô, hogy az ,,usus paupert'' nemcsak a rend keretében, de az általános egyházban zsinórmértékül szerették volna látni. Tényleg a rendi kérdésbôl nagy egyházi kérdés lett, hogy a szegénység s a teljes vagyontalanság mennyire kötelezô azokra, kik Krisztust követni akarják, s az egyházi reform tekintetében ez lett a vezetô gondolat. A viennei zsinat 1313- ban azon fáradozott, hogy a spirituálisokat -- ezek voltak Szent Ferenc szegénységének szigorú interpretátorai -- a konventuálisokkal kibékítsék; de V. Kelemen pápa halála után végleges szakítás állt elô a két párt közt. A spirituális franciskánusok gibelinek lettek. Ezek a sovány, szigorú emberek Alvernia hegyérôl Münchenbe menekültek. Az ,,Arbor vitae crucifixae'', mely az Alvernia hegyén fakadt, bajor Lajos császár oltalma s védelme alatt akart kivirágozni; szerzôje, a szigorú Ubertino da Casale az Alpeseken túl keresett menedéket. Dante maga is Szent Ferenc harmadrendjének tagja s az egyházi reform híve, mindazt szemére veti a pokolba taszítottas III. Miklós, VIII. Bonifác, V. Kelemen, XXII. János pápáknak, amit a spirituálisok kifogásoltak, a gazdagságot, a pompát, a kapzsiságot, a hatalmi vágyat s a ,,Paradiso''-ban haragtól izzó szavakat ad Szent Péter apostol ajkára. Amennyire szereti s becsüli az anyaszentegyházat s amennyire szeretné, hogy az evangélium szelleme járná át azt egészen, oly hévvel fordul ô is az imperium s VII. Henrik felé, s még egyházreformi szempontból is várja a nagy Veltro-t, azt, ki némelyek szerint imperátor, mások szerint a ,,papa angelicus'' lenne s aki megreformálja majd az egyházat és ,,di quel umile Italia fia salute'', (Inf. 1.) fölemeli a megalázott Itáliát. Azonban az ilyen küzdô s fölzaklatott léleknek is magában abban a megreformálandó egyházban kell lelki egyensúlyát s eszményi kielégülését keresnie. Tudja, hogy azt máshol meg nem találhatja, azért lelkének szenvedélyessége a szépség, a megnyugvás, a béke, az örök boldogság felé irányult, az után lángolt. A költô lelke, ki a spirituálista szellemi áramlatban él, csupa hit és szeretet ama szebb és reálisabb világ iránt, melyet vándorútján, kiábrándulva a világból s a hatalmi zűrzavarból, fölismernie sikerült. Errefelé irányította a költôt az örök szépség s az isteni jóság szimbóluma, az ideális tiszta szeretet s az isteni bölcseség szimbóluma, Beatrice. Ez a Beatrice -- amint mondtam -- már nem Beatrice Portinari, hanem a testbôl-vérbôl kivetkôzött s fényes szépségbe s szellemi fölénybe öltözködött nô, kinek ,,ruhája volt piros szövet tüzébôl'' s zöld köpenyben, fehér fátyollal fején s olajfaág koszorúzottan fogadja a költôt a tisztulás hegyének ormán. Az isteni kegyelem vezette a költôt eddig is s ide is. Beatrice könyörgött érte s elküldte Luciát, a megelôzô s fölvilágosító kegyelemnek, s Virgilt az emberi értelemnek szimbólumát hozzá. Azok vezették ki a sötét erdôbôl, a mámor s álomkór éjszakájából. Dante érzi bűnösségét. Aki Szent Ferenc kötelét aranyláncnál többre becsülte, annak lelke a penitencia szellemében éledt föl. Beatrice fönt a tisztulás hegyén emlékezteti Dantét, hogy hűtlen volt hozzá s az élet örömeit s értékeit máshol próbálta keresni; fölpanaszolja, hogy Amint húsból a szellemig fölértem És nôtt az erény bennem és a szépség, Láttam, hogy mind kevésbbé hevül értem És hamis út felé fordítja léptét Csalfa képeit követvén a jónak, Amelyek máshogy adják, mint igérték. S semmit sem ért kikérni titkos szónak Erejét sem, hogy tán álmában intsen; Mert oda se nézett a Sugalónak. Oly mélyre sülyedt: láttam, íme nincsen Eszköz üdvére más, mint megmutatni A veszett népet az örök bilincsben. (Purg. 30.) Beatrice eszközölte ki neki, hogy a poklot lássa s ezáltal az igazi Isten-szeretetre képesedjék. Beatrice vezeti be ôt aztán a Paradisoba, a ,,felices ignes'', a boldog tüzek, vagyis boldogult lelkek s az éneklô boldogság s zengô szférák honába. Beatrice szépsége más-más fénybe öltözik, mert a mennyország más-más boldogsága tükrözik rajta; amikor a költô Beatrice szemébe néz, más-más isteni szépség s öröm sugárzik belôle, s ô is a ,,transumanar''-nak, az emberibôl való kiemelkedésnek gyönyörét élvezi. Végre meglátja a ,,candida rosa'' fényszirmos párkányzatait, a boldogult lelkeket, a megváltottakat; belôlük mindmegannyi ragyogó sziromból van kötve az Isten dicsôsége: In forma di candida rosa Mi si mostrava la milizia santa Che nel suo sangue Christo fece sposa. (Par. 31.) E szellemi szépség s dicsôség nagy valóságát az ember már csírájában magában hordja, s ez öntudattal szemben eltörpül a világ, az ember s az ármány s minden történelem; a pártviszály csatája elnémul s az ember úrrá lesz szíve, vére s sorsa fölött. Ezt a lelki nagyságot, e nagy hitet s öntudatot akarja Dante megôrizni magában, s azért kéri lelke szerelmét, hogy óvja s biztosítsa ezt benne: La tua magnificenza in me custodi Si che l'anima mia, che fatt' hai sana Piacente a te dal corpo si disnodi. (Par. 31, 88.) Ezzel a hittel s szeretettel, mellyel az eszményi szépséget s üdvösséget szerette, karolja át a lelkek orientációjának Isten-adta intézményét, az egyházat. Ô az egyházat szerette, azt Krisztus misztikus testének nézte, -- ô az egyháznak hódolt, de Bonifác s V. Kelemen s XXII. János politikáját, szukafarkas éhségét az aranyra, az elvilágiasodott prelátusokat, a Szent Ferenc s Szent Domonkos szellemébôl kivetkôzött frátikat ostorozta. Ô teljesen orthodox volt hitében. A ,,Paradiso'' 21. énekében leteszi hitvallását. Nagyszerű vízióban látja az egyházat a Purgatorio szent hegyén a kétkerekű szekér képében, melyet a Griff, a félig madár, félig oroszlán húz, -- Krisztus jelképe, ki Isten is, ember is. Hét gyertyatartó, a hét szentség ég elôtte, melyeknek lángja mint másmás színű csík, lobogóként hátraszállva a végtelenbe nyúlik. Huszonnégy vén, az ótestamentum könyveinek szimbólumai, a négy ezechieli misztikus állat -- a négy evangélium jelképei, haladnak elôtte; mellette pedig három nô, -- a hit, remény, szeretet, -- majd megint négy -- a négy sarkalatos erény -- lépked. Erre a szekérre tör le a római pogány impérium sas-madara, mely az Egyházat üldözte, késôbb pedig Nagy Konstantin alatt elvilágiasította: Aj, Konstantinus, látod mennyi rosszat Szült nem megtérésed, de adományod, Mellyel elôször lett egy pápa gazdag. (Pokol 19, 115.) Az egyház szekerének sok ellensége támad: Aztán egy rókát láttam csúszni halkan A diadalszekér kasába, melynek Rég lehetett már része jobb falatban. S láttam, hogy hölgyem ajkai perelnek A ronda dögre, mire az elillan. (Purg. 32, 118.) Azután egy sárkány döfi farka fullánkját a szekérbe; a kerekek kidôlnek s a szent alkotmány sarkán hét fej nô ki, a hét fôbűn s végül apokaliptikus látománnyá változik el a vízió: S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros Csücsülve rajta egy parázna Asszony Tünt föl: szeme körülkacsintva nyájas; De hogy mindenkit onnan elriasszon Egy óriás állt egyenest ellôtte S megfordult néha, hogy csókot kaphasson. (Purg. 32.) A céda nôt az óriás, a francia király Avignonba viszi. De Beatrice ôrzi a szekeret mint egy második fájdalmas anya s kilátásba helyezi a szabadítót, a titokzatos Dux-ot. Fölemelni, megtisztítani az egyházat, Krisztus szellemével eltölteni, ezt a vágyat oltotta Dantéba s az egész spirituálista franciskán mozgalomba az egyház szeretete. Ezt nem értik, kik Dantét heretikusnak, forradalmárnak gondolják, vagy akik éppen, mint E. Aroux, azt mondják róla, hogy ,,Dante hérétique, revolutionaire et socialiste ... pour constituer la Franc- maçonerie'', vagy mint az Unita Italia elôharcosai a XIX. században, kik a Veltróban Viktor Emanuelt, Garibaldit, vagy III. Napóleont látják. Ezzel egy késôbbi korszak felfogását s indulatait plántálják bele múlt századoknak történetébe s nem értvén meg a múltnak szellemét, magát ezt a történelmet is meghamisítják. Igaza van Giobertinek, ki bár Dantéban a szabadság s a nemzeti érzés ébresztôjét látja, mégis azt írja róla: ,,Dante fu devotissimo al Pontefice!'' Dante tele volt tisztelettel a Pontifex iránt! Ez eszmefuttatás rásegít arra az összefoglaló ítéletre, hogy a ,,Divina Commedia'' tiszta, melodikus kifejezése volt a keresztény világnézetnek s a középkori ember eszményiségének, hogy fölöslegesen csengô harangszó volt a perpatvarban s nevezetesen Itália zűrzavarában. Művészi formába öltöztetett hitnek szent éneke volt, mely égbe intett s az útra oda fölhangolt is. E ,,poëma sacro''-val ajkán Dante nagy misszióban járt, hogy az emberiséget arra a békére s megnyugvásra segítse a nyugtalan világban, melyhez Isten kegyelmébôl ô maga jutott. Ha pedig arra gondolok, hogy a szétszaggatott Itáliának öntudatára hozta nemzeti föladatát, egységes nemzeti föltámadását, akkor úgy érzem, hogy ez ihletett lapokról felénk is a nemzeti föltámadás páthosza száll. Mindenképpen magunkra alkalmazzuk azt a szót, hogy O beata Ungheria, se non si lascia piu malmenare (Par. 19.), s azt úgy értjük, hogy boldog lesz Magyarország, ha nem hagyja magát elszakítani ezredéves alapjairól, ha megtartja kereszténységét s megôrzi nemzeti géniuszát. Csonka, mert megcsonkított s szétszakított Magyarországunk határkövére írjuk, amit Dante sírján olvasunk: ,,His non cedo malis'', szerencsétlenségünkben nem adjuk meg magunkat, hanem ,,alle stelle'', poklon s purgatorión át a föltámadt Magyarország csillaga felé tartunk. Dante (1921). 12, 309--331. -- Székfoglaló értekezés a Magyar Tudományos Akadémia 1921. május 8-án tartott ünnepi közgyűlésén. Különlenyomat az Akadémiai Értesítô 381--384. füzetébôl (1921). -- Lásd még Prohászka két Dante-tanulmányát a 12, 327kk és 332kk lapokon. ======================================================================== 3. Az európai magyar A Pilis hegyén (1927) Aki Montolivetóban, az olasz bencés apátságban valamikor járt, annak elsô látszatra úgy tetszik, mintha nem is Montolivetóban, hanem Sienában járna. Minden Sienára emlékezteti; az pedig onnan van, mert azok, kik ezt a monostort, templomot és kampanilét építették, akik ezeket a tujákat s ciprusokat s piniákat ide ültették, azok Sienában tanultak meg nézni és látni, vonalakat húzni s emeleteket rakni s a téglafalak vörös foltjait a mélázó piniáknak haragoszöld keretébe foglalni. Montolivetóban ugyanis Siena lelkének s arculatának tükrözését látni, azt mondanám, hogy a sienai művészet itt, Montolivetóban rándult ki a zöldbe. Mennyit jártam-keltem, mennyit méláztam én is a Pilis hegyén, akár Szántóról, akár Esztergomból vagy Pomázról jövet, s mikor a hajdan híres pilisi apátságnak forrásánál, ott a diófa alatt megálltam, úgy éreztem, hogy nekem is itt meg kellene valamit látnom: meg kellene látnom Clairvaux-t, s ami vele kapcsolatos, a középkori Párist s a Sorbonne-t, s meg kellene éreznem a filozófia elsô ébredését s annak harcait Nyugat-Európában; mert ami itt állt s itt élt, az onnan jött. Dehát a Pilisen látni akarni Clairvaux-t, az antidialektikus ellenszenvektôl s a misztika hevétôl átjárt Clairvaux-t s Párist s a Sorbonne-t, nem vakmerô gondolat-e ez? Nekem nem látszott vakmerôbbnek, mint az, ha valaki Montolivetóban meg akarja látni Sienát. Biztos, hogy mi is látnók a pilisi monostor architektonikus vonalaiban s művészi arculatában, nemkülönben a telep alázatos ridegségében Clairvaux-t, s élveznôk a pilisi völgyben, melyet ,,pilosa vallis'', erdôs völgynek neveznek, a ,,clara vallis'' fényeit, ha török-tatár nem járt volna az országban. Azonban az itt járt, s a pilisi apátság elpusztult, s romjait sűrű csalit borítja; arculata földbe temetkezett, s körülötte a néma enyészet ünnepel, s így ez eltűnt szépségrôl hétszáz év elôtti teremtések s alkotások lelkét le nem olvashatom. De van itt valami, ami megmaradt s ami el nem pusztult, s aminek a csend ellenére is, sôt éppen azért, szava van: a genius loci, az szóba áll velünk s kigyújtja a Pilisen s a Pilist környezô halmokon a nagy emlékek tüzeit; az megérezteti velünk annak az elsô európai renaissance-nak itt járt fényeit. S mikor ezt megteszi s szól és lángba borul, akkor kétszáz év elôtti gondolatok- s ötletek tűzesôjében látjuk meg a hegyet s meghallhatjuk a régi élet idevetôdött hullámainak mormolását. A Pilisnek történeti levegôje van, mert telepe volt annak az antidialektikus szellemnek, mely ütközött az aristotelesi elônyomulással, s ugyanakkor szent berke volt a XII. századbeli misztikának, mely a szeretet fölényét hirdette ész és tudás fölött. Ez a testvérpár, vagyis a még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyeit, s beszélt franciául s latinul a bükkfákkal s tölgyekkel; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat, s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdôk haramiáit s pásztorait. Mennyire új, érdekes és csodás világnak színhelye volt akkor a Pilis hegye s az az erdôs háromszög, melynek Buda, Esztergom, Visegrád mindmegannyi védvára, s a Duna hónalja kétoldalról a kerítése, a Buda-esztergomi út pedig az átfogója. Ezen az átfogón állt a pilisi cisztercita monostor. Hogy e régiekrôl való emlékezés mily magasra emeli szemeimben a 750 m magas Pilist, s mily penombrás mélységekké süllyeszti völgyeit, azt szeretném megéreztetni elsôsorban azokkal, kik a hegy erdôit járják, de a genius locival szóba nem állnak. Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigézô csendjébe. Ha Pomáz felôl iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdôkoszorúzott hegyek sorfala szegélyzi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített románstílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkôbôl természet-építette 750 m magas oltárnak, mely a Pilis hegye. A völgyet s a hegyet a mennynek óriási barokk boltozata íveli, téralkotó s a fehér felhôk közt végtelen távlatokat nyitó művészetével. Itt állt hajdanában a III. Béla kiváló magyar nemzeti királytól alapított pilisi cisztercita monostor. III. Béla Konstantinápolyból jött, s onnan hozta s el nem hagyta, hanem magával vitte föl a trónra az érdeklôdést az élet s a szellemi áramlatok iránt; onnan hozta a tudomány szeretetét; de azt párosította azzal az érzékkel, mely ôt a bizánci merevségtôl s Bizánc megmerevedett gondolatvilágától a nyugati civilizáció felé fordította. A Pilisen érzem meg III. Bélának Nyugat felé való orientálódását. Megérezhetném ugyan azt Budán s Fehérváron is, mert oda hozta II. Fülöp francia király nôvérét, Margitot feleségül; de a Pilisen, hová a francia Clairvaux-t telepítette, jobban érzem meg a nyugati szellemet, mely a dialektikusokban fészkelôdött s Clairvaux-val ütközött. Mi is történt hát ott Nyugaton, s miféle szellemi áramlatok mormolását hallom én meg a Pilisen? Ha a Nyugatnak akkori szellemi arculatára nézek, az a pillanata rögzôdik meg bennem, mikor ez a nagy alvó gyermek, a frank germánság, éppen szemeit nyitogatja, s egy új világ fényei tükrözôdnek rajta. A gyermek még torzonborz és fésületlen; de az öntudat hajnalrózsái már kivirulnak arcán, s szemében fények villannak meg, melyek nem kívülrôl, hanem belülrôl gyúlnak ki rajta; sokáig pihent behunyt szemmel. Bátran mondhatjuk, hogy a VIII., IX., X. században éjszaka volt Nyugaton, s abban az éjszakában csak a hit mécse égett. Ugyanakkor azonban, mikor a Nyugat így ébredezni kezdett, föltámadt a dialektikusok túlzásával s az akkori intellektuellek szertelenségeivel szemben az egyházi ellenmozgalom, melyet Szent Bernát képviselt. III. Béla pedig úgy tett, hogy mind a két irányzatot áthozta Magyarországba, s Veszprémben a párisi iskolák mintájára fôiskolát szervezett, s azzal az akkori szárnyat bontogató filozofálásnak nyitott hajlékot; a Pilisen pedig Szent Bernát szellemének, a bátor, erôs, kemény hitnek épített monostort. A Pilis így szent hegy lett, s rajta emelkedett a magyar ciszterci apátságok anyamonostora. A hegy geológiailag nem vulkán, sôt nagyon is józan s tengerek mélyében született dachsteini mészkôbôl való; de 800 év elôtt Szent Bernát szelleme még tűz, még forró láva volt, s e tűzben égett a Pilis hegye is. Hiszen csak harminc év, tehát egy emberöltô választotta el Pilist Szent Bernáttól, aki 1154-ben halt meg, s így a Pilis melegében kapta meg hevét a lángoló reformernek, az antidialektikusnak, a filozófiai ébresztgetés ellenzôjének, az élet nagy realistájának, s ugyanakkor a misztika rímek nélkül való énekei énekesének. Lelke még ott vibrált Clairvaux-ban, Arcey-ben, Trois-Fontaine-ben, s onnan került hevenyében a Pilisre is. Szeretek a régi apátság csalittal benôtt romjai közt járni, mint aki érzi azoknak a régi mozgalmaknak földalatti lökéseit, s szeretek az erdôk csendjében úgy járni, mint akit Abaelard, a XII. század Faustja, s a híres magister, Petrus Lombardus, s a magyar párisi diákok, Anonymus és társai kísérnek. Itt jártak a magyar párisi diákok. Itt járt Anonymus, Béla király névtelen jegyzôje. Anonymus is párisi diák volt. Az egri völgyben letelepedett francia vallonok küldhették Párisba, de lehet, hogy odakerült III. Béla francia felesége révén, mikor a két ország barátságos viszonyban élt, s amikor Clairvaux fénye s a kezdôdô párisi iskolák, a Notre-Dame, Sainte-Genévicve, Saint-Victor, Saint-Germain, Saint-Martin, Sainte-Dénis hírneve Párisba vonzották a diákokat. A párisi skolárok szerettek vándorolni, s úgy képzelem, hogy a mi párisi diákjaink is, akár jövet, akár menet, ellátogatnak a Pilisre híreket hozni és vinni. Itt bandukolt hát a pilisi erdôkben a híres P. dictus magister, s talán mikor a pilisi apátság forrásához leült, úgy festett, mint ahogy most a Városligetben méláz. Szeretek úgy járni, mint aki az erdô fel-felzúgó nyögéseiben régi szellemi csaták ide vetôdött zaját hallom. Az biztos, hogy Pilisen mindarról tudtak, ami a Nyugatot foglalkoztatta; biztos, hogy e mozgalmas élet ingerei itt jártak, s következôleg, hogy az emlékezet szemfedôje alatt itt pihennek azok a szellemi áramlatok, azok a harcok és aggodalmak, azok a szenvedélyes megfeszülések, mint alvó, de meg nem halt nagy emlékek, s ha a szemfedôt föllebbentjük, akkor ezek mind fölébrednek. Itt érzem meg azokat a kapcsolatokat is, melyek a magyar, akkor még nagyon zsenge és gyenge kereszténység közt s a Nyugatnak elsô ébredése, elsô reneszánsza közt fűzôdtek. Elsô reneszánszt említek, mert tényleg volt Nyugaton kettô; a másodikat, a XV. és XVI. századbelit mindenki ismeri; de az elsôt, a XII. és XIII. századbelit alig valaki. Pedig ezt is a görög szellem, nevezetesen az aristotelesi filozófia indította meg, s ennek is vannak művei, nagy világító emlékei, a gót dómok mellett a skolasztikának nagyszerű erôkifejtéssel megteremtett tudományos rendszerei. Képzeljük el a római kultúra letűnése után azt a csendes korszakot, mikor a nagy hegyek, az Alpok s Pirénék alatt s fölött, föl Irlandig s Izlandig s kelet felé az orosz síkságig a spekulatív gondolat nyugvóra tért, s a hit világán kívül más mécs nem égett. A Keleten lezajlott nagy chrisztológiai viták ideje lejárt. A dogmatikus fogalmazásokat ugyan a Nyugat is átvette, de nem vette át velük a spekuláció ingereit. Az elsôk, kik itt Nyugaton filozofálni kezdtek, Scotus Eriugena és Szent Anzelm a becc-i bencés apát, késôbbi canterburyi érsek voltak, mindketten inkább a plátói filozófia és Szent Ágoston befolyása alatt álltak. Az egész Nyugatot akkor, mikor még csak kiindulóban volt, hogy ,,Abendlanddá'' fejlôdjék, egy nagy öntudatlan realizmus ülte meg, melynek nem volt más igénye, mint ,,élni'', ,,hinni'', ,,szeretni'' s ,,örök boldogság felé törni'', de mely még nem vette föl értékei közé azt, hogy ,,tudni''. Így tartott ez háromszáz évig. Akkor aztán, a X. században, Spanyolország felôl villogtak új fények. Különös, de igaz, hogy a görög szellem Afrikán át följutott Herkules oszlopainak tájékára, ott átugorta a gibraltári tengerszorost s Cordován és Granadán át feljutott a Pirénékhez, ahhoz a nagy kerítéshez, melyen túl a frank s germán ôserô töretlen földje pihent. A szikrák s a tüzes csóvák átrepültek a Pirénéken s fölriasztották a Clugnyt s a bencés monostorokat. Az új tudományos mozgalom új értéket vetett fel; a ,,lenni, tenni, élni'' mellé azt, hogy ,,tudni''. Az értelem fészkelôdni kezdett, s Cordova vonzott. Gerbert, a késôbbi II. Szilveszter pápa is ott tanult. Az aristotelesi filozófia fegyverét a mór-zsidó kultúra forgatta, s szelleme szüremkezett s terjeszkedett fölfelé, úgyhogy nem lehetett útját vágni. Tért foglalt a X., XI., XII. században, s fölért Párisig; s mondhatni, ez a szellem támasztotta föl s kényszerítette ki a párisi iskolákat, s késôbb a Sorbonne-t s emelte fel Párist a keresztény kultúra empóriumává. Elôször a dialektika, azután lassanként az egész aristotelesi filozófia elegyedett bele a nyugati lelkiségbe, s természetesen fölébresztette a kezdet vakmerôségével együttjáró hetvenkedô s bizakodó, intellektuel s racionalizáló túlzásokat, s azokkal szemben a keresztény realizmusnak ellenállását is. Akik a kereszténységet nagy, világfölényes valóságnak nézték, s nemcsak nézték, hanem azt élték is, azok idegenkedve szemlélték azt a mór-zsidó mentalitással felfújt aristotelizmust, bresciai Arnoldnak s Abaelardnak fiatal diákos hencegéseit, és természetesen sok kifogásolnivalót találtak rajtuk. E friss és rohamos áramlatokkal s racionalizáló divattal szemben a jégtörô kos Szent Bernát s híres monostora, Clairvaux volt. S ezt a szellemi kavarodást látom lélekben a Pilis hegye körül is. Azért szeretem a Pilist, mert annak az elsô nagy hajnalodásnak penombrájában szemlélem a hegyet s völgyeit, s gondolom, hogy azok a hajnali fények erre is jártak, ki-kivilágosodtak a hegyeken s ingerkedve le- leszaladtak a völgyekbe. Az a tavaszi napsugár, mely minden év húsvétja körül odaszegezôdik a Pilis hegyére, a hegyoldalakra s az erdôkre, szimbolizálja nekem azt a régi ébresztgetést s azokat a keltegetô ingereket, melyek hajdanában a görög-mór filozófiából indultak ki s ébresztgették a romángermán ôserôt s jártak természetesen a Pilisen is. Mint ahogy az a tavaszi napsugár beleszúr a hulló lomb alatt pihenô magvakba, a hasadó csírákba s a behéjazott göbökbe, s azok attól repedeznek, nyiladoznak s ébredeznek, s ébredésük mámorában félig lehunyt szemmel úgy tesznek, mintha várakoznának valakire, aki mondja nekik ,,gyertek'': úgy volt az akkor, az elsô reneszánszkor, mikor az aristotelesi filozófia a hit világába s a keresztény élet realizmusába belevitte a dialektikai szétszedést s a tudományos szisztematizálást Abaelard volt a XII. század Faustja, akinek lelkét megperzselte a pogány gondolat. Szerinte a görög filozófia oly fölséges mint a kinyilatkoztatás, s alig van köztük különbség. Azért is visszatetszik Abaelardnak Szent Pál kemény kritikája a pogányságról, melyet a rómaiakhoz írt levélben olvasni, s melyet Abaelard félreértésnek tart. Szerinte a dialektikáé az elsô szó; azután jön a többi. Az elsô kérdés az, hogy mit mond Aristoteles, azután jön az, hogy mit mond a szentírás. Fiatalos csapongásában Abaelard azt gondolta, hogy a misztériumot fenékig s maradék nélkül az utolsó cseppig ki lehet kanalazni s fogalmakba foglalni, úgy hogy a hit végre is látássá s belátássá lenne, s nekünk a kinyilatkoztatásra nem azért volna szükségünk, hogy belôle vegyük az egyedül biztos felvilágosítást s útmutatást, hanem a kinyilatkoztatás arra volna jó, hogy biztosítson minket, hogy a dolgok tényleg úgy vannak, ahogy azokat fölismerni véljük. Gondolom, hogy a Pilisen sokat kísértett Abaelard, s csendes, holdvilágos éjjeleken talán Heloise-t is látták oldalán, s megborzadtak a könnyűvérű skolasztikus szerelmi kalandjaitól is. Abaelardot pedig a Pilis hegyén azért gondolom el magamnak, mert Szent Bernát volt Abaelardnak nagy ellenfele, s a vakmerô dialektikussal szemben ô volt a nagy antidialektikus. Ô vonult fel ellene Sens-ban s másutt nyilvános disputákon, s ô volt a francia racionalizmusnak kora hajnalán az egész Nyugaton a vezetô csillagzat, s így a Pilis fölött is ô ragyogott. Szent Bernátnak nem kellett a dialektikus kereszténység, bár ô is tisztelte a theológiában a fogalmi garnitúrát, de ô az élet súlypontját a misztériumba, az intuícióba s kontemplációba, a psziché erkölcsi s kedélyi igényeibe s az Istenségnek megtapasztalásaiba helyezte. Neki a szent, tiszta, a diadalmas élet kellett, mely fölött a dialektika fölépítheti ugyan a fogalmak holdvilágából íveit; de azok az ívek csak hidak a folyó, az élet folyama fölött. Szent Bernát úgy tartja, hogy kár a hidakon sátort ütni s rajtuk megtelepedni, hanem le kell ereszkedni az élet törtetô árjába, a nagy energiák vágtató hullámaira, s úszni kell bennük s vitetni kell magát hátukon az örök élet révpartja felé. Ô veszélyt látott abban a theológiai üzemben, mely mindent szétszedni, napnál világosabban bizonyítani s értelmileg felfoghatóvá akart tenni; sajnálta az óriási erôlködéseket; mert szerinte az Istent nem fölfogni, hanem megérinteni s megérezni kell. Ô a szeretet embere volt, s nem volt kedve ,,inter versutias philosophorum'', a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. Ha itt-ott ez utakra is kellett térnie, megtette azt is; de szívesen vonult el oda, hol az Istent élhette. A fogalmakkal, a distinkciókkal és disputákkal szemben valami fölséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenek fölött élni és égni akart. ,,Magis ardere quam scire'' mondotta; inkább égni akart s tűznek lenni, mint hidegen világítani a filozófia istálló-lámpáival! A realitást nem akarta fogalmakká, vagy mint a késôbbiek tették, szavakká vékonyítani; neki a fogalom csak eszköz volt, hogy azon át a valóságot fogja s megélje, akár a földi, akár a hitbeli valóságról legyen szó. Ennek a keresztény nagy élet-akarásnak s valóságátfogásnak építettek a XII. században mindenfelé s hazánkban is ciszterci kolostorokat s benépesítették azokat francia antidialektikusokkal; a bakonyit Clairvaux-ból, a pilisit Arcey-bôl, a szentgotthardit Trois- Fontaine-ból. S így akik itt a Pilis erdôiben hétszáz év elôtt sétálgattak, azok mind nem a fogalmak akrobatái, hanem a nagy akarásnak s a szentségnek kialakítói akartak lenni. Lelki világuk olyan volt, mint az erdô, telve valósággal s titokzatossággal. Nekik nem theóriák kellettek, hanem a valóság, még pedig a legszebb kiadásban, mint szép, tiszta élet s mint tüzes szeretet. Az ô szemükben a filozófia csak olyan szürke felhô volt, mely azért van az égen, hogy termékenyítô valóságot, esôt hozzon. Az a felhô is, bármily bodros s pompás, s bármily tündérpalástot borítson rá a leáldozó nap, csakis az akcióért, a tettért van. A legnagyobb tett pedig a szeretet; az a léleknek nagy, reális, sôt isteni gesztusa. Nem theológiai szisztémákkal, hanem ezzel a gesztussal akarták az Istent s a valóságot átkarolni. Szomjasak voltak az Istenség csókjára, s a csókot fogadni s viszonozni akarták. De a csókhoz szerintük két ajak kell. A léleknek két ajka van; az egyik az értelem, a másik az érzelem; aki tehát a nagy valóságot s a végtelen Istent bírni, élvezni s megcsókolni akarja, annak azt mindkét ajkkal kell megtennie. Nekem kimondhatatlanul imponál ez a realizmus, vagy pragmatizmus, vagy minek mondjam; imponál a lélek friss, eleven magvának s ösztönének ez a kitörése a fogalmak merev s hideg szféráján túlra. S akkor úgy szeretem nézni messzirôl, pl. Pesthidegkútról a Pilis hatalmas tömegét; ezt a sötét kolosszust, ezt a fejetlen szfinxet, amint a tömeg brutális súlyával terpeszkedik szét s karmait az erdôk redôibe rejti; ilyenkor megérzem a hegynek, s amit az képvisel, annak a pragmatizmusnak fölényét s az élet valóságának elsôbbségét minden gondolat, fogalom s theória fölött. A Pilisen tehát ezt a történelmi levegôt szívom, s a Nyugatnak e kultúr-lüktetéseit s ébresztgetéseit érzem. Érzem a szellemi élet hullámának csapkodását s új meglátások izgalmait, s örülök III. Béla Nyugat felé való orientálódásának. Be jó, hogy nem mozaik kôdarabkákkal rakta ki a világát, s ugyancsak be jó, hogy nem érte be intellektuel fogalmi merevségekkel, hanem a keresztény pragmatizmus felé fordult. Hogy ez mennyire volt benne belátás és öntudat, azt nem kutatom; én csak ennek a nyugatiságának s abban megint Szent Bernát pragmatista irányának örülök, mely általa hozzánk is eljutott. A mozaik is darabos, s a fogalmak is csiszolt dirib-darab merevségek; de az élet más és több és mélyebb és valóbb. III. Béla látta Bizáncban az aranyos mozaikok mozdulatlanságába s merevségébe fagyott, glóriás Krisztus-arcot, mely sötéten néz le híveire, s mely az állócsillagok mozdulatlanságával s hideg sugárzatával tükrözik az élet folyamán, de azt sem megállítani, mondjuk megfagyasztani, sem megmelegíteni vagy éppen felforralni nem képes. Ezzel szemben III. Bélának inkább az az élô, küzdô szellemi élet s annak áhítata kellett, mely francia földön izgatta a kedélyeket. Ha e gondolatoktól körülrajozva leülök a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott s úgy bugyborékol most, mint 800 év elôtt, s ha tükrébe nézek, úgy látszik nekem, mintha azoknak a fiatalos, harcias kikezdôknek, Berengárnak s Abaelardnak s bresciai Arnoldnak, azután a komoly doktoroknak, elôször is Guillelmus de Campellis, a Szent Viktorról nevezett párisi apátság s filozófiai iskola megalapítójának, utána Guilbertus Porretanus-, no meg a csontvázzá aszott Clairvaux-i Szent Bernátnak arcát látnám. Látom széles, redôs palástjában a Sententiarum Magistert, Petrus Lombardust, akit mint szegény diákot Szent Bernát protegált be a szentviktori apátságba juskulistának, vagyis ingyen- kosztosnak s tányérmosogatónak, akibôl azután, modern nyelven szólva, a skolasztika listavezetôje lett. Ezeket mind ismerték a Pilisen; az ô ötleteik s nézeteik, théziseik s disputáik járták itt az erdôt s az utakat Esztergom és Buda és Visegrád felé. Az ô gondolataik cikáztak erre felé, mint láthatatlan harcosok kardvillanásai; jártak itt mint eretnek tanok s mint sötét árnyak is. Akit pedig a pilisi franciák leginkább elítéltek, az Abaelard, lehetett; ôt szerették volna -- gondolom legalább -- a hegyhátnak hatalmas barlangjába, az ,,Ördöglyukba'', mely a Buda -- esztergomi úton a hegyoldalban tátong, letaszítani. De fújnak Pilisrôl hideg, metszô szelek is, ezek az egyházi reform- törekvések. Megérzem itt azt a reform-szellemet az egyház elvilágiasodása, a nagy s gazdag monostorok jó élete s a feudális grófok, püspökök s apátok világias kénye s uraskodása ellen. Clairvaux ezekkel s elsôsorban Clugnyvel is, meg akarta éreztetni az evangéliumot. Nagy gondolat bántotta; át akarta volna tenni a Hegyi Beszéd szólamait a provence-i s burgundi énekek hangnemére. Voltak a Hegyi Beszédnek végig a történelmen mindenféle megzenésítô művészei, s mindegyikén megérzik, hogy hegyekrôl jön, hogy az Isten Fia lakodalmas házából való, s ezt a friss s a virágzó mezôk illatát magával hozó szellemet érezték meg a XII. században azokon, kik Clairvaux-ból s Arcey-bôl s nálunk a Pilisrôl jöttek. A reform közvetlenül Clugny ellen irányult s a fekete bencések ellen fordult, s azt külsôleg is kimutatta azzal, hogy fehérbe öltözködött. Ezért fehérek a ciszterciek, s fehérek az alighanem igézetük alatt álló, a Pilis hegyén szerzetté alakult magyar pálosok is. Magyarországon Pannonhalma a fekete barátoké, Pilis a fehéreké volt; két szent hegy, de a XII. század végén az érdeklôdés s a figyelem s a lüktetô reformélet Pilis körül rajzott, s ezek az irányzatok s törekvések mind itt kavarodtak a széles hegyhát körül. Ki néz föl manapság ily meglátással a Pilis hegyére Pannonhalmával szemben?! Ki nézi azt Krisztus barlangjának, melybe a XII. és XIII. század küzdelmeinek viharjai s szelei vannak befogva? Másrészt azonban mint színesedik s elevenedik meg hegy-völgy a szellemi s történelmi atmoszférában! Elénk dobban a régi magyar élet s teszi jelentôssé s beszédessé a vidéket. Pedig ha valaha, hát most lenne szükség ezekre a meglelkesített meglátásokra s ezekre a meleg megérzésekre. Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kellene elevenedni és lelkünkben feltámasztó erôvé válnia. A lelkekben föltámadt Magyarország támaszhatná csak föl, csak az állíthatná talpra a területi Magyarországot! Ezzel szemben mennyi még a holt betű s mennyi a rideg, lehadart adat a magyar történelemben! Így ha tudósaink műveit, pl. a Pilisrôl olvassuk, azokban se szeri, se száma a pöröknek s veszekedéseknek, malmok, vámok, révek, dézsmák körül; se szeri, se száma legátusok, bírák kiküldetésének, határ-bejárásoknak, ítéleteknek s fellebbezéseknek; de mikor életet s lelket keresünk, alig találunk egy csepp vizet az emlékek kiszáradt árkában, alig egy fénybogárkát a múltnak éjszakájában. Mi más az, ha ilyenkor mi magunk elmenekülünk a pilisi völgybe, s ha látunk megigézô látomásokat, s hallunk hétszáz éves múltból felénk csendülô antifónákat! Ha elvonulnak elôttünk csontig aszott, fehér kámzsás barátok, mint elvonultak II. Ince pápa elôtt Clairvaux-ban, szemlesütve, pápáról s bíbornokokról tudomást sem véve, ami a pápát s környezetét könnyekre indította. Mi más az, nem betű s nem statisztaság, ha királyi temetések vonulnak el elôttünk; meráni Gertrúdot ugyanis itt temették; ha látjuk Szent Erzsébetet, ki férjével, Lajos thüringiai gróffal, atyja második házasságára 1222-ben Magyarországba jön, s anyjának sírjához lovagol. Ide jártak a szent királyleányok, boldog Margit, Kinga és Jolánta. Itt idôzött szívesen Nagy Lajos király a francia barátok közt. Látni aztán itt magyar sorsot is, pusztulást s enyészetet, melyet a tatár, majd meg a török hozott ránk. A Pilis hegye azonban nemcsak az elsô reneszánsz problémáit hozza emlékezetembe, hanem azt is, hogy ez a vidék, ezek az erdôk, ez a pilisszentkereszti szakadék más nagy emlékezést is ôriznek, azt, hogy valamikor fölöttük jártak a XIII. századbeli misztikának fényei és árnyai. A Pilis ugyanis nemcsak antidialektikus, hanem misztikus hegy is, s az erdôk illatába itt a régi misztika kincsei is bele vannak keverve. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekek énekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja. Szent Bernát kommentárjain, melyeket az Énekek énekérôl írt, olyasmi érzôdik, mintha valaki dalokat dalosítana, s a már magában véve is szép és gyönyörű éneket valahogy megzenésíteni akarná. Ezek a kommentárok a misztikus élet sejtelmeinek szavakba való tolakodásai, vallomásokban való kibontakozásai. A csend tôlük csengôvé lesz, a homályok kivilágosodnak s a lélek a világ zajából s önmagának khaoszából menekülni iparkodik; emelkedik fölfelé s magával emeli a világot. Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenôre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök s kôrisfák sejtjeiben millió rokka perdül, s mikor millió szövôszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belsô energiáktól átjárt erdô a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek, s csendes a júliusi erdô is. Madár nem dalol benne, szél se rebben, s mégis feszülnek a belsô energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak s érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja, s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra. A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdôn s a misztikus lelken az élet s az alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, Mint éneklik az erdôk, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a több-élettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását. Ez életet élték s ez éneket énekelték Clairvaux-ban, s vezetô szólamaikat elhozták ide, hogy a magyar, akkor bizony még pogány erdôk is, vegyék át a keresztény rithmust. A szeretetben fölcsendült keresztény érzés avatta a Pilist, a Bakonyt s a Mátrát szent erdôkké. Itt emelkedtek tűzhelyei annak a hevítô s lelkeket átalakító szeretetnek, mely a XII. század misztikájában ülte újra Európában a maga epifániáját. Nem volt az kvietizmus, sem mámoros szendergés, mely az embert a valóság kemény világából kiemeli s az élet harcaira s a teremtô munkára képtelenné teszi; hanem reális, gyakorlati irányzat volt, mely tudja, hogy az embernek küzdelmei és kísértései vannak, melyeket megállnia s legyôznie kell. Irányzat volt ez, mely a földön élt s az erdôt irtotta s, az ôsi testvériséget a röggel s állattal, fával, fűvel s bokorral vallotta s azt meg nem tagadta; mely a hegyekre járt a csillagok betűvetését olvasni, s az erdôkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is ,,kinyitott könyv volt a nagy természet''; könyv, melytôl Reszket szívem, hogyha belenézek. A jó Isten szerelmének könyve, Az égboltnak kék selymébe kötve. Mint drága csat tündöklik tábláján Az ég- s földet ölelô szivárvány. Virágai a tarka mezônek Áldásteli betűkként beszélnek. Nem volt az passzivitás, mely iga alatt nyög; nem buddhizmus, mely az életet öli s a testet csak kíneszköznek nézi; nem tehetetlen szétomlása s szétfolyása a léleknek; hanem tüzes szárnyakon járó Isten- szeretet s hálás elragadtatás, mely folyton ismétli az alkotó Isten megtapasztalását, azt, hogy sok-sok az a jó, amely környez, csak szem kell hozzá s befogadó s megértô lélek. Az Írás azt így fejezi ki: ,,és látta Isten a világosságot, hogy jó'', s ezt újra meg újra hajtogatja. Elmondja, hogy a szárazföld is jó s a tenger is jó, s a nap s a csillagok is jók; s a fűszálak s a repkedô s csúszó-mászó és úszó és négylábú állatvilág is jó, s hogy ezért hála és dicsôség jár az Úrnak, s szent öröm és élvezet az embernek. Van ebben is ,,édes ámulás'' és ,,csendes merengés''; de ez csak futólag megy el fölöttünk; ez csak az a ,,rara hora, parva mora'', az a bár édes és áldott, de kurta pillanat. Nem állapot, hanem gyorsan tűnô élmény, mikor a megnyugvás s a béke Istene ,,nyugalomba ringatja a lelket'', hogy aztán megint, nagyon is hamar, fölébredjünk a való életre, s beleálljunk a munka és fegyelem, a törekvések, virrasztások s könyörgések láncolatába. Mindezt pedig azért bírjuk s gyôzzük, mert elmerülni s megpihenni tudunk. Hol szóltak errôl a gyakorlati, embert elváltoztató s lelket elragadtatásba emelô szellemi világról szebben, mint Clairvaux-ban, hol a középkor legédesebb s legszerelmesebb kommentárja íródott az Énekek-énekérôl; hol a ,,Christi amoris sagitta electa'', a Krisztus szeretetének éles nyila annyi lelket sebzett, s vágta rajtuk a ,,grande et suave amoris vulnus''-t (Én 29,8), a szeretetnek mély és édesen sajgó sebét, s hol elsôsorban Szent Bernát volt e stigmatizáltak elseje s a rímek nélküli énekek elsô trubadúrja?! Ez a lelkület természetesen a csendet szerette. Az egész Pilisre az volt ráírva: Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak. Itt jártak a tavaszi erdôben a télnek hosszú szilenciuma után, mikor a természetnek megint sok mondanivalója lett. Mikor hozzájuk, szemükbe s lelkükbe kéredzkedtek a még lehunyt szemű csírák és rügyek és bimbók, s nem féltek attól, hogy ezek a franciák meg nem értik ôket. A franciák azonban megértették a misztérium nyelvét, s úgy néztek rájuk, mint akik ismerik ôket, s nem idegenek nekik. Itt álltak ôk szóba tölgyekkel s kôrisfákkal, s vették tôlük az Írás magyarázatát, mint ahogy azt gyakorolta maga Szent Bernát Clairvaux-ban, aki mondja magáról, hogy ôt a tölgyek s a kôrisfák tanították meg igazában az Írás megértésére. ,,Quercus et fagus docuerunt nos legem tuam, Domine''. Nem zavarta meg ezeket a francia andalgókat az sem, hogy a Pilisen még sok ,,quercus et fagus'' állt, melyek ágai még pogány hadak kurjongatásaitól rezdültek meg, s kereszteletlen derekukon pogány pásztortüzek s áldozati oltárok fényei tükrözôdtek. Ez áldozati tüzek lassanként kialudtak, s a pusztuló pogányság sóhajait pünkösdi szélvihar váltotta föl, meg az Isten- szeretet gerlicéjének búgása. Ez erdei csendekben szólaltak meg azok a hódító, lángba borító, megváltó igék is, melyek keresztes hadakat indítottak s királyokat feddettek s népeket vigasztaltak meg. Voltak, akik e szent szilenciumban megtalálták a koruknak való szót, azt, melyrôl Reményik ír: A kettôt, az illôt, az odavalót, a pótolhatatlan s páratlan egyet, melyet az Isten csak neki teremtett, melynek gyökere földi szenvedés és földi szenny és földi szerelem; de koronája csillagokig ér és benne zúg a világegyetem. (Reményik: Megváltó szavak.) Akarunk megváltó szavakat? Igaz, hogy reájuk akadunk olyankor is, amikor nem keressük; de ha keresni akarjuk, akkor keressük a csendben; ha valahol, hát ott találjuk meg ôket. Talán azért, hogy mikor Isten, csodák, világ, kôrisfák, tölgyek beszélnek, mikor tapsolnak a széltôl lengetett erdôk, s suttognak kankalinok s csipkerózsák, hogy akkor a szilencium e csodás koncertjét nem szabad megzavarnia gyönge emberi szónak. Igen, úgy van: a szebb, a csengôbb s kifejezôbb beszéd és ének, az édesebb igék s az édesebb harmóniák miatt kell szeretni a csendet, a pilisi csendet is. Így lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik, s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletôdve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték, s tiszteletbôl a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni. Itt laktak régen azok, kik meleg tekintettel s elragadtatással nézték ezt a szép hegyvidéket s élték át a pilisi telet és nyarat, fôleg pedig a tavaszt, mikor az színesen s formásan megjelent a rétek virágainak s a mezôk liliomainak mezében, s élvezték a természet s a lelkek föltámadását, mikor hosszú fagyoskodás után -- mert a cisztercita- monostorokban nem voltak kályhák -- a húsvéti nap-sugárban a megdicsôült Krisztus-arc villanásait szemlélték. Mily nagyot kellene a Pilis hegyén a szellemi világ ez áramlatairól, ez elmélyedésekrôl s fölmagasztalódásokról gondolnunk! Most is sokan járnak a Pilis hegyén, de fogalmuk sincs azokról a lélekrengésekrôl, melyek hajdanában Cordova felôl Párison és Clairvaux-n át az egész nyugatot megrengették s itt is jártak. Kevesen tudják, hogy e hegyen azoknak a régi szellemi csatáknak rengéseit kellene megérezniök, melyek az elsô reneszánsz vajúdásaival jártak. Körülöttünk ott ma is minden énekel; az erdôk zúgnak, a harangvirágok csendet és szépséget harangoznak, a csipkerózsák ki-kigyúladnak, a mécsvirágok világítanak; csak a lelkünk szürke s az érzésünk fásult. De álljunk bele a Pilis történetébe, múltjába, vonuljunk be az erdô beszédes csendjébe, magába az erdôbe, Szent Bernátnak e nagy theológiai iskolájába, melyet többre látszott becsülni a Saint Victor, Saint Jacques des Prcs, Sainte Genévicve parisi iskoláinál: álljunk szóba a nagy magiszterekkel, a ,,quercus'' és ,,fagus'' megtermett szálfáival, s talán megtapasztaljuk mi is azt, hogy mennyivel jobb égni, mint tudni. Égni s élni ... ez volt Szent Bernát pragmatizmusa. S ezt érzem meg a Pilis hegyén; megérzem, hogy a múlt is, a hagyományok is, az idôk s a helyek története is mint bátor, erôs s jelenvaló öntudat él. A Pilis hegyén (1927). 8, 78kk. A Kisfaludy-Társaságban tartott székfoglaló. Megjelent Prohászka halála után a Budapesti Szemle 1927-i évfolyamában. Prohászka világszemléletének összefoglalása. ======================================================================== 4. A misztikus Részletek az Élô vizek forrása c. kiadatlan munkájából Jézus szíve szerinti örömeink a/ Jézus szíve épp azért, mert az élet ereje s frissessége is lüktet benne, egyszersmind örvendezô szív, -- Szív, melynek páratlan, verôfényes s meleg örömei vannak. S ô ezt az örömét is akarja lelkünkbe beoltani, s azt világosan ki is jelenti Sz. János evangéliumában: ,,Ezeket szólottam nektek, hogy az örömöm tibennetek állandó és a ti örömötök teljes legyen''.(15,11.) Tehát állandó s teljes örömöt akar belénk. Még pedig itt a hangsúlyt éppen arra az ,,ô'' örömére helyezi; nem akármilyen örömöt, hanem az ô örömét akarja belénk oltani. -- Bizonyára páratlan s egymagában álló örömei voltak, melyek az ô lelkének, az ô Istennel való egyesülésének, a Szentlélekkel való fölkenetésének, a Lélek erejének, hatalmának s dicsôségének megtapasztalásából valók voltak. Mintahogy az óceán dagálya elhatol minden öbölbe; úgy hatja át az Istenség Krisztus minden tehetségét, s megtapasztaltatja vele a Szentlélek összes benyomásait. Mily nagy s páratlan dolgot jelent tehát az, hogy az ,,én örömöm tibennetek állandó legyen'', -- melyet aztán ,,senki el nem vehet tôlünk'' (16,22), mely kiverôdik az élet legkeservesebb küzdelmein is, s föléje kerül kínnak s szenvedésnek. Ez az öröm töltötte el Krisztus lelkét gyermeksége óta; ez az öröm csapott ki belôle, melytôl megremegett a népek szíve, s melybôl millióknak jutott, s juthat kifogyhatatlanul ezen túl is. Ez az a nemzetközi nagy öröm, hogy az Ige testté lôn, s mi köztünk lakozék. Ez az öröm tör ki hellyel-közzel Jézus szívébôl az evangéliumban, pl. mikor sz. Lukács írja: ,,azon órában Jézus örvendezett a Szentlélekben (10,21); ez az öröm áramlott ki belôle a Táboron, mikor színében elváltozott, s mikor az öröm, mint dicsôség és szépség ömlött el rajta. Ez az öröm tette könnyűvé s szellemiessé, úgy hogy járt a vízen; erre az örömre hív meg, mikor mondja: ,,örüljetek és vigadjatok, mert nagy leszen a ti jutalmatok'' (Luk 6, 23). Ezeket az örömöket hagyja nekünk Jézus örökbe. Akarja, hogy nagy szívének örömei lüktessenek az anyaszentegyházban, -- akarja, hogy élete, kegyelmei, szeretete s vigaszai mindmegannyi örömhullám lejtsen végig az egyház életén. Mindnyájunkat nagy remények kilátásaiba állít bele, hogy legyünk ,,spe gaudentes'' vagyis ,,reménységben örvendezôk''; akarja, hogy az Ô békéje ,,exultet in cordibus'', ami nemcsak azt jelenti, hogy ,,uralkodjék'' (Kol 3,15), hanem hogy vigadozzék! S az anyaszentegyház ezt a felfogást osztja s épp azért, ahogyan sír, küzd és szenved Krisztussal: éppúgy akarja, hogy részt vegyünk Krisztus Urunk örömeiben is. Ezt fejezi ki a fehérvasárnapi- mise imája: ,,Suscipe munera, Domine, quaesumus, exultantis Ecclesiae, ut cui causam tanti gaudii praestitisti, perpetuae fructum concede laetitiae'' (Secreta). Ez az ima csupa öröm és vígság, s azt kérjük benne, hogy ,,fogadd, Uram, kérünk kegyesen az örvendezô anyaszentegyház áldozatát, hogy akinek annyi oka van az örömre (Krisztus föltámadásában s megdicsôülésében), abban az örökkévaló vígsággá s dicsôséggé váljék''. Krisztus akarja, hogy lelkünkön a ,,perpetua laetitia'' tükrözôdjék, az állapotszerű ,,lelki derű'', melyet átviszünk a másik világba is; az a lelki derű, mely mint atlátszó levegô s tiszta, kék ég környez, s ebben az átlátszóságban azután úgy tetszik, mintha a testek súlyukat vesztenék s mintha minden könnyű s súlytalan volna, még a nagy hegyek is! Oly könnyedén emelkednek az égbe házak, jegenyék, tornyok, sziklák! Voltaképpen pedig a lelkünk oly könnyű! Kell belénk szent öröm s lelki vígság e lelki könnyűség, s ne bízzunk oly szellemi irányzatban, mely az élet örömeit kioltja, mely az öröm s élvezet életfejlesztô hivatását félreismeri s a lelkeket sötétekké, hidegekké s kedvetlenekké teszi. Tudom, hogy van a lelkek közt különbség s az egyik természeténél fogva is derültebb mint a másik, -- az egyik jobban hajlik a harmóniára s egységre, míg a másik önvádasabb, s könnyebben elhomályosodik; de az bizonyos, hogy az élet s a lélek fölényét azok valósítják meg jobban, kik az örömöt teljesebben kiváltani, s kik azt búban-bajban is szívükbe zárni tudják. Hiszen az Isten lelke a kínba s szenvedésbe is beleszövi a béke s a vigasz sugarait. -- Olyan az öröm a lelkünkben, mint az olaj a lámpáinkban. Ha nincs olaj benne, akkor füstölögve ég a kanóc benne, s ahelyett, hogy világítana, inkább csak vöröslik: s izzik, s fojtó szagot terjeszt. Az örömtelen lélek is ég, ég, s emészti magát, de nem világít, hanem izgul: s ingerül, s szomorúságot s lehangoltságot terjeszt maga körül. -- Mily fontos dolog tehát, hogy az ember reggelenként, ahogyan ablakot nyit a napsugárnak, s szellôzteti a szoba elhasznált levegôjét: éppúgy nyisson ablakot Krisztus világosságának, s szellôztesse a maga állott bosszús gondolatait, s azokat a fáradt s unott érzéseket. Ébressze föl magában mindjárt reggel a krisztusi élet közösségének tudatát, s álljon eléje bátran mindannak, ami ôt a napon át kellemetlenül érheti, akár dolog s foglalkozás, akár munka s találkozás, akár levél s rossz idôjárás legyen. Már csak el nem sötétedhetünk, mikor Krisztus napja jár fölöttünk, s nem fog ki rajtunk nehézség s kellemetlenség, mikor az ô nagy szívének hangulatát osztjuk! b/ Jézus szíve érzületét ecseteli a Zsoltár is: ,,Az Úr örülni fog alkotmányaiban'' (103, 31) vagyis minden művében. S példájára mindenbe naiv örömöt kell belevinnünk, mely a sok, nagy jónak megérzésébôl való, -- megérzésébôl az Isten-közelségnek s velünk való; közlekedésének s megérzésébôl annak, hogy mi benne vagyunk s ô mibennünk. -- Sz. Gertrúd egyszer a nagypénteki sz. sírt díszítette s akkor az Úr, kinek kedve telik a szeretô lélek minden munkájában, lehajolt hozzá, s azt mondta neki: ,,Örvendezzél az Úrban, Szerelmesem, s ô majd teljesíti szíved kívánságát'', Ezzel megérttette vele, hogy az ô szeme kedvteléssel pihen meg az oly lelken, melynek öröme van az Úrban, végezzen bármilyen munkát is, -- hogy örül rajta, mintahogy az atya szokott örülni örvendezô, szolgálatkész gyermekein, s kész teljesíteni kívánságaikat. Sz. Gertrúd az ô kedves s összhangzó természetességében kiérezte, hogy tetszik az Úrnak az a lélek, mely jól érzi magát, s mely bármit tesz és vesz, mindent vidáman s istenes végez. De azután mégis kétsége támad, s kérdezi az Urat: ,,S ugyan mi szolgál dicsôségedre, ó szerelmes Istenem, ebben az én jó kedvemben s örömömben, melyben kedélyemnek s érzéseimnek szinte nagyobb része van, mint a szellemnek?'' S Jézus válaszolja: ,,Nem használja-e föl az uzsorás az alkalmat: hogy tôkéibôl minél nagyobb hasznot nyerjen? S nem lesz-e hát nekem is nagyobb örömöm rajtad, ha nemcsak a lelked, hanem a kedélyed, tehát az egész ember vigad benned, s ha semmit sem nélkülözök abból, amit te adhatsz nekem, s ha semmit sem hagyok figyelmen kívül rajtad, amin tetszésemet találhatom, még kezed ujjainak moccanását sem''. Erre a szent: ,,Ha nagy szeretetednél fogva úgy leereszkedel hozzám, hogy ily apró s jelentéktelen dolgon is örömödet találod, mennyivel inkább lesz kedvedre az a kis költemény, melyet azért írtam, hogy szenvedéseidben megvigasztaljalak''. S az Úr válaszolja: ,,Oly nagy örömömre szolgál az, mintha egy jó barátom karon fogna, s egy gyönyörűséges kertbe vezetne, hogy ott a fűszeres levegôt szíjam, s a virágok pompájában gyönyörködjem, -- hogy a madárdal édes zengésén fölviduljak, s zamatos gyümölcsöket ízleljek. Természetes dolog, hogy én is az örömöt örömmel, az élvezetet élvezettel, a vigaszt vigasszal viszonzom, s hogy e vigaszaimat megtapasztaltatom azokkal is, kik azzal az érzéssel olvassák könyvedet, mellyel te azt írtad''. (Liebe, Friede und Freude im Herzen Jesu v. Andreas Prévot 190.). Ezt a párbeszédet Sz. Gertrúd jelenéseibôl azért írtam ki, hogy beletaláljuk magunkat a szentek örömébe, mely az egész ember, a ,,cor et caro'' öröme, -- mely Isten szeretetében mindennek tud örülni, ami környékezi, s lelkébe szűrôdik, -- mely örülni tud a természetnek: a szeretetnek s még kisujja moccanásának is, ha az, szeretetbôl történik. Az okos pszichológia ezt az örvendezô embert állítja be az Isten szolgálatába, s föltorlasztja benne a szív s lélek örömeit, mint a patak vizét, hogy legyen benne aztán erô és mélység: mely az élet terhét vinni tudja. -- Az öröm nem mámor, hanem tisztább-látás; az öröm nem önfeledés és elernyedés, hanem életfinomodás s e finomodásban a lélek uralmának biztosítása. Ne gondoljuk tehát, hogy a kedély szerinti élet ellentétben áll a kegyelmi élettel; ne gondoljuk, hogy a ,,cor et caro'' részvétele, vagyis az egész ember öröme valamiféle tisztátlan beszürönközés a lélek szerinti életbe, mely zavarja, s piszkítja folyását. Ez bizonyára végzetes tévedés volna, mely el is kedvetlenítene s gyöngítene is, holott épp a lélek és szív, a kegyelem, a kedély és érzelem harmóniájából, az egész öntudatnak e kicsengô akkordjából kell az embernek erôt merítenie. Másrészt azonban az is igaz, hogy az embernek ily valódi, s igaz örömeiben a törvénynek és erénynek inspirációja, s ugyancsak a fénnyel s világossággal telített öntudat dominál. Forrása az örömnek az Istennel egyesült ember s ez a forrás: ha nem is látni fenekét, tiszta; maga ez az öröm pedig nem egyéb, mint iramlása s hullámzása, siklása és lejtése a ,,cor et caro'' indulatainak, a forrás vizeinek! A krisztusi ember ez érzéseinek zúgó patakjánál ülök, s nézem, s örülök e lelki szabadságnak s a krisztusi ember e csapongó indulatosságának; nézem e hegyi patakot s kiszámíthatlan hullámzását, -- nézem, hogy hogyan ömlik, s omlik, s hogyan borít el ritmusosan partot s mohos sziklát. Örülök, hogy nem építettek neki betonból medret, s hogy nem regulázzák vízi-órákkal zúgó tömegeit. Örülök a lelkemnek is, melynek ez a rugó, lejtô patak a szimbóluma, s kifejlesztem magamban az uzsorás összes talentumát, s élni akarok, s gazdagodni mindazzal s mindabból, amit természet és kegyelem, amit jóság és művészet, amit világ és Isten ad, hinni akarom sz. Gertrúddal, hogy Jézus szívének az ilyen életben s annak még kisujj- moccanásában is öröme van! c/ Az öröm úgy hat a lélekre, mint a villamos fürdô, mikor szikrazápor serceg ránk, s minden hajunk szála megmozdul, s mikor ez a titkos elem agyvelônkbe s idegeinkbe hatol, s frissít és éleszt. Mikor ily érzés jár szívünkben: -- mikor fölkap az indulat hulláma, s lejt velünk, -- mikor dalol a lelkünk, akkor könnyű a mázsányi teher is, azaz akkor nincs terhünk, mert akkor szívesen végzünk kötelességet, s megálljuk mindenben a helyünket. -- Hát csak azt mondom, inkább így, mint nyögve s panaszkodva s terhelten s rabszolgamódra! S Jézus szíve, mikor a maga örömét akarja nekünk adni, bizonyára ezt az érzületet értette. -- De kell belénk ez a naiv öröm s jóság embertársaink miatt is, mert nem tehetünk velük jobbat, mintha friss, vidám, s tiszta kedéllyel közeledünk feléjük. Ha így lépünk hozzájuk, ôk is félreteszik gondjaikat, s lelkükbe lopódzik az öröm, mint derű és meleg. Mindenütt szeretik azokat, kikbôl a sz. vígság s az élet dallama hangzik. E részben is ugyan nagy a különbség a lelkek közt, és senkinek sem szabad erôlködnie nem-tudom miféle erôltetett vidámságra; de iparkodjunk arra mindnyájan, hogy embertársaink iránt igazán szívesek s jóindulattal legyünk. A nyájas jóindulat s az emberbaráti szívesség oly fény, mely a léleknek isteni sugárzása: s a kis szívességeknek apró históriái nagyobb emberségességrôl regélnek, mint a nagy pénzadományokat magasztaló himnusok. Tudom, tudom, hogy az élet kemény! hogy a munka nehéz, hogy a köznapi élet s a köznapi környezet durva szövés, de a ,,cor et caro'' öröme, a Jézus szíve szerinti embernek fölényes derűje az a hímzés, melyet kôre is ki lehet vésni, s melyet még pokrócra is rá lehet varrni, a költô szava szerint: ,,Kivarrták rózsával meg búzavirággal és az ôsi múltú piros tulipánnal'', krisztusi gondolatokkal s érzésekkel s ,,a sok hímzés vala rajta egy-egy álom'', folytatja a költô; nálunk pedig ez a lelkület nem álom, hanem nagy, nagy valóság! Jézus szeret s viszontszeretetet vár a) Jézus saját belsô világába int s szívére mutat, mondván: ,,nézd a szívet, mely az embereket annyira szerette'', -- mely a szeretet s az áldozat missziójával jött le a földre. Tűz volt a lelke s föláldozta magát; de ugyancsak szeretetre akarta gyullasztani a világot is úgy Isten iránt, kinek mindenünkkel adósai s lekötelezettjei vagyunk, mint egymás iránt, hogy ne csak szóval, hanem tettel is szeressünk s a szeretetnek aktív s alakító energiája által elsôsorban magunkban teremtsünk jobb s szebb világot. -- Valóban ez Jézus szíve célja s szándéka s szenvedélye mindenkoron. Erre utal 1) elôször ômaga a sz. írásban, mikor mondja: ,,Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok mást mint hogy égjen''. Ez a tűz szívének szeretete, melyben annyi a hév, hogy világot lehet vele fölgyújtani. Mintha csak azt hajtogatná: ,,Akarom, hogy a föld égjen, -- akarom, hogy önzésben s kegyetlenségben s alávalóságban meg ne fagyjon, ó, de mennyire akarom'' ... Ezt az érzületet érzem ki szavaiból; ezt sejtem egész éjjeleken át tartó imáiban, -- ezt veszem ki panaszaiból s lelki tusakodásaiból. Ezek a vágyak s nehézségeik úgy váltakoznak sz. szívében mint a lángok s az árnyékok, mint az indulat kivillanásai s elsötétedései s ezek fejtik meg nekem egyszersmind az olajfákkerti éjszakát, azt a véres verejtéket s azt a kínt, mellyel a világ bűnösségét s hálátlanságát agóniába esve átérezte. De hű képet nyerek Jézus szíve indulatairól 2) a kongeniális lelkektôl v.i. a szentektôl is: ,,Láttam Jézus szívét -- írja b. Alacoque Margit -- mint verôfényes, ragyogó s lángoló napot''. S ismét: ,,szívemet kívánta az Úr; könyörögtem neki, hogy vegye el s elvette s imádandó szívébe merítette, hol mint porszemet láttam meg azt, melyet a lángok elkapnak s fölemésztenek. Ezt a szívemet azután mint lobogó lángot kivette Sz. szívébôl az Úr s visszatette keblembe s mondá: íme, szerelmesem, itt bírod szeretetem zálogát. Tüzes lángjaimnak kis szikrájaként zártam azt kebeledbe, hogy ezentúl ilyen legyen a szíved s hogy ez a szeretet téged életednek utolsó pillanatáig emésszen''. (Leben der seel. M. Marg. Alacoque 57) Ezt azért hozom fel, hogy értsük meg Jézus Szíve világát, az indulat, a szenvedély s az áldozatos szeretet lelkületét. Alkalmazzuk reá e világításban a Zsoltár szavait: ,,örömmel futja meg pályáját mint a hôs'' (18,6.), -- v.i. Krisztusban hôsiesen ujjongott föl a lélek; a nagy indulat, mellyel az égbôl ,,a summo coelo'' lejött, égre csapódott föl lelkébôl. Égett benne a Szentlélek mint érzés, vágy és szeretet, mint szenvedély és indulat; azért az elsô bemutatkozása a názáreti zsinagógában is így hangzott: ,,Az Úr lelke rajtam, azért kent föl engem és elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek s meggyógyítani a töredelmes szívűeket, szabadulást hirdetni a foglyoknak s látást a vakoknak, szabadon bocsátani a sanyargatottakat, s hirdetni az Úr kedves esztendejét'', (Lk 4,18), a nagy jubileumi évet, midôn mindenki visszanyeri szabadságát s örömét. Minderre elegendô a túlcsorduló indulat, vágy és energia volt Jézus szívében; érezte, hogy küldetése van minden szenvedôhöz s sanyargatotthoz s hogy mindegyikén akar is s tud is segíteni. Ezt ô érezte. Úgy jött mint ki félelmet nem ismer, mint ki bátran áll ki. A vérszegény s lelketlen világnak ô kiáltotta oda: Kell ugye több vér, több tűz, több élet belétek? No hát ezt hozom én! Kell ugy-e több érzés, több indulat s több lélek közétek? Ugy-e nem bírtok a világgal s bajaival? Ugy-e tompa az érzéketek s hideg s fásult a szívetek? No hát itt az én szívem; ennek érzéke van s tapintata van; ez lesz megteremtôje, újjáalakítója lelki világotoknak; ez vezet majd tűzbe, áhítatba, megilletôdésbe; ettôl gyulladnak majd ki kiszáradt lelketek, s megcsendül némaságtok s szeretni s imádni s áldozni fogtok; magatokat adjátok majd oda! Ó mennyire hiszek a szívben s hivatásában s fogásában s virtuozitásában! Mennyire hiszek Krisztus szeretetében; hiszem, hogy ég s tudom, hogy gyújt s érzem, hogy igen, ez kell a világnak! Így nézem én ôt, nézem inkább sejtve mint látva, -- nézem ôt s kérem: Uram, én is egy darab világ vagyok, mely még nem tűz, vagy legalább nagyon is füstös, gazos tűz; kérlek, gyújts föl, hogy égjek, -- hogy szívedtôl tüzet fogjak s gyújtsak s világítsak! Ez az én praktikus, erôteljes s boldogító vallásosságom programja! b) Világos elôttem, hogy aki így szeret, az viszontszeretetet kér és vár. Nekem is Jézust viszontszeretnem kell. Hogy pedig mennyire kell, azt megint csak egy középkori misztikus szentnek, Szent Gertrúdnak szavaival fejezem ki, aki azt mondja, hogy Jézust szeretni kell, ,,ex affectu totius universitatis et cum delectamendo divinitatis'', -- hogy ôt szeretnünk kell a világegyetemben lüktetô indulat hevével s azzal a boldogító gyönyörrel, mely az Istenséget telíti. Ah, ezt az indulatot meg kell érezni, mert mindenütt van belôle, sôt minden vele van telítve! Mennyi indulat van a tavaszban, mikor minden lágyul s feszül s fakad, -- mikor a sziklák s a hegyek selymes, bársonyos szépségbe öltözködnek; mikor a gyep s az erdôk palástja mint lágy paplan omlik tagjaikra; mikor Isten megy végig a fölszántott földön s az élet nedveivel tölti meg barázdáit; mikor megsokasítja csíráit s magvait s keze érintésétôl fakadások lesznek belôlük! Mennyi indulat az éjben s a harmat gyöngyözésében, mikor az éjfél megfüröszti a rétet, a mezôt, az erdôt, hogy szép legyen és friss; mikor pókhálószálakra fűzi harmatgyöngyeit filigrános művészettel, hogy e brilliáns díszben üdvözölje a napot! Mennyi indulat az esti alkonyban, mikor a nap, ez a nagy kelmefestô kigöngyölíti bíbor, viola, égô-arany kelmevégeit a láthatáron; mikor csak úgy szakadnak egymásba a színek tengerei s a búcsúzó nap a felhôk parázsos szegélyeibe szövi bele napsugarait! Hogyan törtet az ösztön a fűben, a rügyben, -- hogyan húzza ki az erdô szálfáit a napsugár a csalitok homályából az ég azúrjába! Mennyi indulat van a szelekben, a szélvész szárnyain repülô felhôkben, a cikázó villámokban, s a völgyek visszhangját keltô mennydörgésben! Mennyi indulat van a zúgó záporban, a hózivatar ütközô pihéiben, -- mennyi indulat a sietô patakokban az Alpesek zuhatagaiban a Niagara, -- a Victoria-vízesésekben, a Nílus kataraktáiban! Mennyi indulat a tenger dagadó s apadó hullámhegyeiben, -- mennyi indulat a gépek s a vágtató gyorsvonatok kerekeiben s azután a föld s a csillagok iramlásában! Hogyan húznak a madarak világrészeken végig s mennyi indulat van a madárszíveknek ezer kilométerekre kinyújtott vágyában! Mennyi indulat van a sejtek lüktetéseiben s a szívek dobbanásaiban! Mennyi indulat van a történelem zúgó folyamában, a népek lelkesülésében s harcaiban! Mennyi indulat van az anyai szívekben, a szerelemben, a hôsiességben s a vértanúságban! Mennyi indulat van ott fönt a legmagasabb égben, hol a boldogultak laknak s ,,a folyó rohama fölvidítja az Isten városát'' (Zsolt. 45,5)! Mindezt az indulatot meg kell érezni s aztán azzal az érzéssel, megilletôdéssel s hevüléssel, azzal a megrendüléssel s szenvedélyességgel, mely az indulatból kiváltódik, kell imádni s szeretni az Urat. ,,Ex affectu universitatis''! A szépség, nagyság, a forma és fölség a lélekben örömmé, csodálattá s dicséretté válik. S hol csendült meg legszebben a ,,mindenség ez indulata'' mint imádás és himnus? Bizonyára Jézus szívének húrjain! Ô tudott imádni és szeretni igazán ,,ex affectu universitatis'' s ôt akarom utánozni én is. c) Azután imádnom s szeretnem kell Jézus szívét ,,cum delectamento divinitatis'' azzal a boldog, megnyugodott örömmel, mellyel az Isten örül magának s műveinek s mellyel megpihen legszebb alkotásában: Jézus szívében! Az egész világra ki van öntve a teremtô Istennek öröme, melyet a sz. írás ecsetel, mikor mondja: ,,Tied, Uram, a fölség és hatalom, a dicsôség és gyôzelem és dicséret neked; mert minden, ami az égben s a földön van, tied: tied Uram az ország és Te minden fejedelmek fölött vagy. Tied a gazdagság és tied a dicsôség, kezedben az erô s a hatalom; kezedben a nagyság és mindenek birodalma.'' (I. Krónika, 29, 11.) Az Istennek gyönyörűsége van műveiben; a mindenhatóság átérzett öröme s az örök harmóniák öntudata tölti el ôt. Ezt a titkos, ezt a zengô örömöt érzi a sz. írás s fölkiált: ,,mily nagy Uram, a te édességed sokasága'' (Zsolt. 30,20) s kívánja nézni, nézni s minél jobban látni az ,,Úr gyönyörűségét'' (Zsolt. 26,4). Az Úr a titkos, isteni örömét megérzi a zsoltáros, érzi, hogy vigad az ég s örvendez a föld, -- érzi hogy megindul a tenger s a dagályok árama a mélység örömeként csap ki a partokból; hallja hogy ,,örül a mezô'' s ,,örvendez az erdôk minden fája'', mikor visszatükrözôdik a ,,facies Domini'', az Úr arcának fényessége, az acélos bükkön, a fehér nyírfán, s a rücskös tölgyeken! Imájuk s szeressük az Urat ,,cum delectamento divinitatis'', s ami szent örömöt látunk virágon s lepkeszárnyon, ami örömöt ízlelünk nektárcseppekben s édes anyai tejben, ami öröm van öntudatlanul a gyermek szemeiben s öntudatosan a tiszta lelkiismeret átlátszóságában; foglaljuk össze mindezt s keverjük bele imádásunkba s váltsuk ki szeretetünkben Isten s Krisztus iránt. -- Ha így szeretünk, akkor a mélység életének s örömének lüktetése érzik meg rajta s az jó s isteni szeretet lesz! ,,Corde creditur... corde vivitur''. Szív a hitnek, szív az életnek orgánuma. 1) Az élet a lélek akciója, -- az élet az, amit a lélek magából vált ki s ami tartalmává lesz, -- az élet a lélek eleme, de amely nem körülötte, hanem benne van. Mi mindent lehetne az életrôl mondani; de hiszen én nem akarom azt magyarázni, hanem öntudatomra akarom hozni, hogy az enyém, -- hogy azt végzem, én teszem, én teremtem. Ebbôl következik, hogy a szívnek aktív tényezônek s életforrásnak kell lennie, mely adni, látni, színezni tudjon. -- Jézus szíve e részben példám is, mesterem is a vele való életközösségem ingerel s fölfrissít s ráképesít az élet e páratlan, sajátos funkciójára. Így például minden Oltárszekrény, hol Jézus jelen van, nekem olyan, mint egy titokzatos szt. hely, ahol a léleknek Istennel sajátos kapcsolatai vannak, vagy olyan mint egy sz. barlang, hol a lélekre ingerek hatnak s hol a homály fényes s a csend beszédes lesz. Ez mind nem attól van, ami kívül adva van, hanem attól, ami szívembôl s lelkembôl sugárzik. Elgondolom magamnak a betlehemi barlangot, hol csupasz s dísztelen volt minden; de hogyan fest az a barlang az élô, a hitbôl élô lélek szemében. Falai angyalfejekkel s keblekkel vannak bélelve, -- angyalarcokkal vannak kitapétázva; a jászolon s alomszalmán angyalmosoly ömlik el szônyeg gyanánt; a nyirkos levegô érzéssel s izgalommal, imádással s elragadtatással van telítve. Itt cikáznak villámként a cherubok, itt gyúlnak ki a szeretô szívek, a szeráfok, itt feszülnek a szellemi világ energiái, az ,,erôsségek'', - - itt ajánlkoznak a világ meghódítására a ,,hatalmasságok'', itt emelik szárnyaikra a jászolt a ,,trónok'', érzésük mint tüzes kerekek perdülnek meg s ez mind valóság; de milyen valóság! Sokkal több ennél a valóság, csak lélek v.i. észrevevô s csodáló élet kellene hozzá! Hát ily életet sugárzó szívvel állok én Jézus szívével s szeretetének misztériumával szemben. Ez az oltárszekrény s az egész templom áhítattal, angyalmosollyal, Krisztus szellemével van telítve; falaira az áhítat víziói vannak rálehelve; az oltárra s az oltárszekrényre, legyen az kô vagy fa a szellemi szépség s fölség fátyola van ráborítva; az érzelmek tropikus világa, pálmák s virágok lehelik bele lelküket. Íme, aktív lelkem, ezt a meglátást, ezt a tavaszt neked kell ide varázsolnod, -- az a szépség s mélység, az az érintetlen báj s ihlet, az mind belôled való. Ne mondd, hogy hisz az nem valóság; mert ezt a szellemi valóságot neked kell megteremtened. Mit mondanál Rafaelnek, ha azt panaszolná föl a kócos vászon elôtt, hogy nincs rajta a Madonna képes mit mondanál Michelangelónak, aki a karrarai szirtek elôtt búsulna, hogy nem látja a Pietát, sem Mózest? Ugy-e azt, hogy ne bánkódjatok, de teremtsétek meg e csoda szépséget. -- Hát lelkem, forrása az életnek, a szépségnek, az áhítatnak s ihletnek, te mit panaszkodol? Mit ténferegsz alakításaid illuzórikus volta fölött? Nem mondotta-e Krisztus, hogy aki benne hisz, annak szívébôl eleven vizek forrásai csörgedeznek, -- tehát hogy annak szíve új princípium, új elv, új kútforrás leszen? Hitedben s szeretetedben megvannak e varázsos s igaz, lelki világ elemei és színei. Valóságok azok, de lelkiek s következôleg azokhoz lelki szem kell. De hiszen a szép világhoz is a szépséget meglátó szem kell és sok embernek nem szép a legszebb világ sem! Milyen szép és szent lett Palestrina Jézus szemeinek, -- milyen szép és szent lett a názáreti ház Jézus érzéseitôl; hogyan változott el ott fénnyé a homály, zenévé a zaj s istentiszteletté a munka. -- mint virított az izzó parázs a tűzhelyen s a muskátli az ablakban, -- hogyan csobogtak a hegyi források mintha túlvilági mélységek öntudata fakadt volna fel bennük, -- hogyan festett ott az a gyermek, mintha az Isten kertjének palántája lett volna, melyet átültettek a siralom völgyébe?! Hát honnan mindez? Ugyan honnan, ha nem a lélektôl, az aktív, a reagáló szívtôl? S ha azt mondod nekem, hogy ez illúzió és képzelet, akkor azt kérdezem, hát a színek, a hangok, a zene, az ének is képzelet? Nem képzelet, de akció, lelki akció; tehát a legigazabb valóság! S az én hívô s szeretô lelkem is ily aktív s reagáló erô; a hit, a remény, a szeretet azok orgánumai a léleknek s azoknak megfelel ily való, de szellemi világ. Íme, az isteni szív, a szent szív ezt az erôs, való, igaz világot hozza öntudatomra s biztat, hogy higgyek a lélek természetfölötti orgánumainak, az isteni erények s erôk valóságában s hivatásában. Ezeket Isten adja nekem, ahogy a szemet s a fület adta s ugyancsak ezeket a természetfölötti világ megfogására adta nekem. Hát ez öntudatra szert kell tenni, -- e lélekben hinni, -- ez orgánumokkal élni, e szemekkel nézni, ez érzékekkel tapintani kell. ,,Aki hisz bennem, élô vizek patakjai folynak majd belôle''. (Jn 7,38) 2) Az aktivitás e szellemét s a világítás s meglátás s alakítás ez öntudatát ébreszti bennem Jézus szíve. Nekem nemcsak lennem, de élnem is kell. Hiszen a kô is van; de a mi rokonságunk az Istennel nem a lét -- az nagyon alacsony fok -- , hanem a tett. S a tetthez és cselekvéshez nem elég, hogy konstatáljuk lelki állapotainkat, -- nem elég észrevennünk, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk; ez az az ázsiai. az a csak nézô s rögzítô szellem, a passzivitásnak, tűrésnek s tompaságnak szelleme volna; ez olyan mintha nem is volna szíve. Ah, az élet más! Az Isten az ,,actus purus'', a lényeges, a folytonos cselekvés. Ha az Úr Jézus az ázsiai szellemet értette volna, akkor azt mondta volna: aki bennem hisz, annak lelke csendes ciszterna lesz s rajta tükrözôdik felhô és ég s a vizet merítô rabszolga szeme; de ô nem ezt mondta, hanem azt, hogy aki bennem hisz, abból fakad a szökellô patak. Ma fakad, most fakad; abban nem lesz a gondolatok s a tegnapi érzések álló vize, -- abban nem lesz az élet mint emlékezet, hanem úgy lesz mint ma fakadó, ma megérzett, ma akart, ma nyíló érzés és akarás. Mily szép és erôs lelkiség ez! Én ma hiszek s remélek s szeretek s ez bennem nemcsak állapot, s nemcsak emlékezet a tegnapi hitre s reményre; én ma szeretek s örülök Istenemnek. Én ma vagyok szomjas s ma iszom az eleven vizek patakjából; én ma látom meg Krisztus sugárzó arcát s kigyulladok szerelmére; nekem ma vannak világító, villanyozó, édes élményeim. S tudod, miért? Mert nekem ma van érzô s szeretô szívem s nem a tegnapi szívem emlékeibôl, hanem a mai szívem érzéseibôl élek. Íme, az egyénélet, ez a mai élet, Isten íme az öntudat mai, friss adatai s nem tegnapi lenyomatai, -- íme ez a mai kapcsolat s nem az a tegnapi állapot, -- íme ez a mai hit és szeretet, az érzés mai fakadása, a szív mai dobbanása: ezek az én lelkem szívem legigazibb s legértékesebb megnyilvánulásai; ezek az én életem emelkedô s föl-fölcsapó hullámai s ezeket iszom s ezeket élvezem. -- Mit használ, ha a hegyi forrásnál ülnek emberek, akik annyira szomjasok, hogy kilóg a nyelvük s akik disputálnak vízrôl és szomjról, de nem isznak? S vannak-e ily bolondok a világban? Testvér, nem mondom meg, hogy hány ilyen bolondja van az életnek; de hangoztatom e szomorú alakokkal szemben, hogy a szellemi élet fakadó, organikus funkcióitól van frissesség, üdeség, egyéniség a világban s ha szépségre s erôre s boldogságra áhítozol, akkor ma és most és folyton élj s higgy és szeress és érintkezzél és igyál s karolj át s pihenj meg aktív szeretetben. 3) Ez által válik az ember emberré, szív-es emberré s Isten dicsôséges teremtményévé. A zsoltár mondja: ,,az ember szíve fölemelkedik s az Isten fölmagasztaltatik''; (63,8) szent igaz ez; mert hogyan lehetne Istent jobban magasztalni, mint erôteljes, harmonikus, isteni élettel? ,,Szólj Mózes'', mondotta Michelangelo a kônek, ,,szólalj meg, hiszen oly tökéletesnek faragtalak ki.'' ,,Szólj szív, szólalj meg'', mondja Isten az embernek, hiszen oly fölséges kapcsolatokba helyeztelek. Szólj szív a hit, a bizalom, a szeretet érzéseinek a nyelvén; legyen szavad csengô és eleven; legyen éneked boldogító! Szólj, hangodat, az élet vibráló zenéjét várom tôled, szólj!'' Mily szép e részben, amit Szt. Gertrúd mond, hogy Jézus Szíve ezüst hárfa, -- hogy Jézus Szíve az Isten dicsénekeinek orgánuma! Mennyire igaz ez; az is, hogy hárfa, s hogy nem néma, hanem hangos, ezüstszavú hárfa! Mennyire igaz, hogy énekei vannak, páratlan énekei! Hát a szívnek ne volnának énekei? Tán bizony némává, szótlanná s örömtelenné teremtette ôt az Úr?! Mily különös volna, ha az ezidei pacsirta s csalogány mind énekelni nem tudna? Mily elnyomorodás üthetett bele e kis harmonikus agyakba, -- mily száraz-betegség ez ezüstös hangszálakba! Ha igazán így történik, azt mondanók, hogy az Isten e kis hárfái elfajultak s hogy távol estek az ô harmonikus gondolataitól. -- Nincs teremtmény, melybe Isten a szeretet, az öröm, a dicséret annyi néma motívumát befektette volna, mint az ember szíve s mihelyt megérti magát, azonnal rezonál benne ég és föld s himnusszá válik élete. Higgyük ezt el s ne okoskodjunk; higgyük el, hogy a szívnek éppúgy van himnusza, mintahogy a pacsirtának trillája s a csalogánynak éneke. Ez a gondolat boldogít minket, ez a gondolat figyelmeztet, hogy örülünk kell a létnek s az Isten adományainak. S ha bűnösök is vagyunk vagy ha vissz a is éltünk Isten adományaival, azért mégis az élet himnusza kikívánkozik a szívbôl s ne felejtsék azt el, hiszen himnusz lehet ez ekkor is, ha a bánatos szeretet s a fájdalom egy-egy akkordja cseng is föl benne néha. Isten a lázadás harsonáit sem töri össze; sôt éppen az válik dicsôségére, hogy ugyanaz a szív most neki énekel s hogy jobban énekel mint akkor, mikor a bűn diszharmóniái zavarták meg dalait. Élô vizek forrása (részletek). Az elmélkedéseket az eredeti, 1910-es kéziratból vettük, amely kallódott, mígnem Vass Péterék 1978-ban megtalálták. Az ÖM-ben az 1927-es szöveg szerepel; Schütz ezt Prohászka hattyúdalának tartja. Valóban csiszoltabb., mint az eredeti. Az Élô vizek forrása elôször német fordításban látott napvilágot az Elmélkedések füzetes kiadásának részeként. Amikor magyar nyelven akarták megjelentetni, kiderült, hogy a magyar alapszöveg kézirata valahol lappang. Erre a szerzô a lábfájással járó szobafogság hónapjait arra használta föl, hogy a német szöveg nyomán újrafogalmazza, tollba mondja az új Élô vizek forrását. Az 1978-ban elôkerült 1910-es szöveg kiadatlan. E néhány elmélkedés itt jelenik meg elôször.