======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka az alkotó A borítót Neményi László készítette Műhely: Barlay Ö. Szabolcs, a Prohászka-szeminárium vezetôje Tartalomjegyzék ======================================================================== A kötet témái A könyv elektronikus változata Tájékoztató I. Fejezet: Gyermekkor. Gimnazista évek. Róma-élmény Prohászka levelezése szüleivel. 1873-1882. Az édesanya és papfia. Prohászka Ottokár tanulmányi évei Prohászka nevelôi és tanárai Rómában. 1875-1882. II. Fejezet: ,,Nehéz kórók közt pálmának lenni'' Útkeresés Sion hegyén. 1883-1890. Tapasztalatgyűjtés a szeminárium életérôl. Az adoráló. ,,Van itt egy folyóirat''. A magyar Sion szellemi irányítója. ,,Természettudománnyal foglalkozom Jézus szíve dicsôségére''; Korproblémák. Prohászka elsô értekezései. Prohászka értekezése a teológiai tanulmányok reformjáról. Kemény arcélek a Prohászka-portrén. III. Fejezet: Hogy lett Prohászka az esztergomi kispapok ,,fekete bíborosa''? Prohászka Ottokár a spirituális. Levele Rómába 1890. nov. 27. Prohászka nevelôi utasítása. Prohászka és az Eucharistia. IV. Fejezet: Kísérlet a közélet és a politika megreformálására Levele Rómába 1889. aug. 23. Harc a félszegségek ellen. Mi a szociális kérdés? A papaság feladata a szociális kérdések körül. Samassa érsek beszédének filozófiája. Prohászka és a politika. 1892-1900. Függelék: Schopper György püspök körlevele az 1892-es választások elôtt. V. Fejezet: Egyéb cikkek. Közlemények. Egy ismeretlen Prohászka-vers 1895-bôl. Beszámoló egy Dobogókô-i kirándulásról. Egyházpolitikai jelentés Rómába 1892. ápr. 11. Levele Rómába püspöki kinevezésérôl 1905. nov. 27. Stoffer Mária emlékezése Prohászka Ottokárra. Adatok Prohászka franciaországi hírnevének témájához. Prohászka püspök utolsó szentbeszéde 1927. ápr. 1. Reményik Sándor verse Prohászka halálára. Prohászka naplóinak szövegelemzésérôl és azok funkcióiról. Néhány tisztázásra váró kérdés Prohászka Naplóinak elsô kötetérôl. Mózessy Gergely: Prohászka-emlékkiállítás Székesfehérvárott 1997. Függelék: Busa Margit: Bibliográfiai adattár Prohászka Ottokár értekezései, cikkei az Új Magyar Sionban, illetve a Magyar Sionban (1882--1892) Prohászka értekezései a Magyar Sionban 1893 -- 1905 (folytatás) Prohászka Ottokár recenziói az Új Magyar Sion című folyóiratban 1882- -1886 Prohászka Ottokár tanulmányai, cikkei az ESZTERGOM című hetilapban Prohászka Ottokár hírneve külföldön Prohászka Ottokár hírneve külföldön és egyéb idegennyelvű írások Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2000-ben jelent meg Székesfehérvárott, a Vörösmarty Társaság kiadásában a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József), az ISBN 963 004 539 7 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A program tartalmazza a könyv képanyagát, amely csak 256 (vagy annál több) színű képernyôbeállítás mellett jelenik meg torzításmentesen. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30976-4800 ======================================================================== Tájékoztató Prohászka Ottokár a pulpitusnál, vagyis álló íróasztalnál néz felénk a címlapon. Magát a képet még nem találtam meg, de a pulpitust mindenki megnézheti a székesfehérvári Egyházművészeti Múzeum Prohászka-termében. Negyven évvel ezelôtt Dienes Valéria megkért, hogy megôrzésre vegyem át ezt a Prohászkára annyira jellemzô relikviát. Magát az eredeti festményrôl (?) készített fényképmásolatot egyedül az ,,Élet'' című folyóirat 1918 októberi száma örökítette meg. Ekkor ünneplte az egész ország a hatvanéves püspököt. Az általa létrehozott Élet az egész októberi számot neki szentelte, és nem véletlen, hogy a szerkesztôk ezt a képet is fontosnak tartották közölni. Prohászka ugyanis fiatal éveitôl kezdve nem szokásos módon, vagyis íróasztala mellett ülve dolgozott, hanem napi 6-8-10 órát pulpitusa mellett állva írta megszámlálhatatlan levelét, tanulmányát, könyvét vagy akár az 1875- tôl rendszeresen vezetett naplóját, melyet négy évvel ezelôtt jelentettünk meg három kötetben. Van-e valami összefüggés a kép és a kötet címe között? Igen! Méghozzá a magam részérôl szerves összefüggést látok az alkotó Prohászka és íróasztala között; hiszen e fölé hajolva írta meg remekléseit, melyeket ô maga nevezett alkotásoknak. Írói pályája kezdetén ezeket írja naplójába: ,,A művésznek márványa van, eseményei, történetei vannak, ezekben rejlenek az eszmék, melyeknek ô kifejezést ad; a mi márványunk a szó, a nyelv...'' (1886. júl. 11.) Rá egy évre még egyértelműbben fogalmaz: ,,Szeretnék úgy írni, amint érzek. Vastollal sziklalapra...'' (1887. aug. 19.) Már országos hírű író, amikor rámutat a már-már kényszernek nevezhetô írói szenvedélye titkára: ,,Írni, írni! Ez vetítôtükre a gondolatnak.'' (1914. jún. 18.) Ezek a magas hôfokon megfogalmazott mondatok is igazolják, hogy Prohászka művész volt, aki hivatásának érezte, hogy Istentôl kapott talentumát, a gondolat, a szó és az írás művészetét élete végéig kamatoztassa. Eleinte úgy érezte, hogy számtalan akadályba ütközik. Meg is fogalmazza, hogy mit ért ezen: ,,gyönge, nem érvényesülô egyediségem akadályul szolgál. De nem engedek. Be kell folynom! Mozgatnom, irányt adnom.'' (1898. aug. 7.) Az alkotó művészekre jellemzô belsô vívódásokat ô is minduntalan tapasztalta, éppúgy, mint a legnagyobbak, mint például Michelangelo, aki vésôvel a kezében soha nem volt igazán megelégedve alkotásaival! Prohászka az alkotó! Ma már tudjuk, hogy a szónak, a beszédnek, az írásnak századunk egyik legnagyobb alkotó művésze volt. Erre utal tanulmánykötetem címe, és ezt kívánja érzékeltetni az illusztráció. A vérbeli művészt belsô kényszer nyugtalanítja, űzi, hajtja, hogy hozza létre alkotását. Prohászka kezében is állandóan toll volt, és a keze ügyébe került papír szinte ingerelte, hogy írjon; lett légyen az a papír egy boríték, vagy egy régebbi gyászjelentés, egy kitépett irkalap, bármi. ,,Írni, írni!'' -- olvastuk az imént. De miért ,,kell'' írnia állandóan: cikkeket, recenziókat, tanulmányokat, tárcákat, vezércikkeket, esszéket, remek novellákat, ismeretterjesztô könyveket, akadémiai székfoglalókat a római Szent Imre kör éveitôl kezdve élete utolsó napjáig? Azért, mert művész, mert alkotó és szelleme, zseniális intellektusa olyan, mint a feltörô gejzír! Gondolat gondolat után hömpölyög lelkében; egyik jelzô szüli a másikat, ezernyi színben, variációban játszik, alkot, formát keres. Ebbe a ,,műhelybe'', az alkotó művésznek ebbe a legbensôbb világába szeretném bevezetni az olvasóimat. És hogy megkönnyítsem a korántsem könnyű Prohászkai műalkotás megértését, sôt élvezetét, fejezetekre osztottam kötetemet úgy, hogy közben a művész fejlôdését is kitapinthassuk. Ezért úgy szerkesztettem meg tanulmányaim tartalmi tematikáját, hogy figyeltem a kronológiai keretre is. Így láthatjuk Ottokárt elôbb otthon, majd elemi iskoláiban, a piarista, jezsuita gimnáziumokban, az esztergomi szemináriumban, a római Gregorián egyetemen disputa közben, majd felszentelt papként itthon, Nyitrán Édesanyját keresve a szôlôben, aztán Esztergomban szemináriumi professzorként, spirituálisi minôségben a kápolnában adoráció közben, kispapjaitól körülrajongva mint ,,fekete bíboros'', aki miatt és akiért még legfôbb elöljárójuknak, a hercegprímásnak is hadat üzennek a példátlan sztrájkjukkal. És megdöbbenve, lélegzet-visszafojtva figyelhetjük, hogy mire képes az önmagát teljesen Istennek, Jézusnak, Egyháznak odaadó harminc éves pap akkor, mikor nem elégszik meg az írással, hanem forradalmárként ,,lázítani'' akar az evangélium igazságainak érvényre juttatásáért, és kortes útra indul, hogy legyôzze saját szemináriumi elöljáróját, a liberálisokkal szövetkezô Roszival rektort... Az elsô négy fejezet világosan jelzi, hogy kutatásaim különösen pályájának elsô évtizedeivel foglalkoznak. Az utolsó fejezetben viszont késôbbi idôk anyagát is közlöm, mert a műhelyében dolgozó kutató munkája közben szükségképpen találkozik egyéb érdekes témával. Hiszem, hogy ezzel is segítem a késôbbi kutatók munkáját. Végül a feldolgozott és bemutatott témák műhelytitkáról is szeretnék néhány fontos megjegyzést írni. Amikor P. Szabó Ferenc jezsuita hazaérkezett Rómából, és megszervezte a Prohászka-kutatást, engem is munkatársának kért fel. Mivel láttam, hogy most már adottak a feltételek, minden más munkámat félretéve, idôs fejjel teljes energiával beálltam a kutatói munkába. Sôt, kezdettôl igyekeztem megosztani másokkal is azt az élményt, amit Prohászka még száz év elmúltával is nyújt a keresztény embernek, sôt minden magyarnak. Ezért ún. ,,szemináriumot'' hoztam létre, és havonta összejöttünk kezdetben a Pesti Ferencesek nagy hittantermében, majd -- bizonyára a Gondviselés szándéka szerint -- a székesfehérvári Szent István Művelôdési Házban. Itt legtöbbször magam, de olykor meghívott elôadók révén olyan témákat boncolgattunk, melyek rendszeres kutatáshoz vezettek. A szemináriumokon elhangzottakat kinyomtattam, és kéziratként közreadtam, Prohászka Életrajzi Adattár (PÉA) nevet adtam ennek az öt füzetnek, és lényegét tekintve ezt az anyagot rendeztem most sajtó alá, hogy forrásként is hozzáférhetô legyen mindazok számára, akik akár megismerni, akár további kutatást kívánnak végezni a Prohászka-i életmű kimeríthetetlen kincsesbányájában. A szövegben minduntalan felbukkanó PÉA jegyzeteket, jelöléseket érintetlenül hagytam, ezzel is érzékeltetve műhelymunkám egy-egy fázisát és az 1993-1999. évek által határolt idôkeretet. Ez a magyarázata annak, hogy egy-egy témát többször is tárgyalok, de mindig más szempont alapján. Az esetleges ,,átfedések'' okát a tanulmánykötet jellege indokolttá teszi. Éppen ezért nem láttam értelmét, hogy minduntalan magyarázó jegyzetekkel hívjam fel az olvasó figyelmét, hogy pl. mire megjelent valamelyik tanulmányom, közben a Naplójegyzetek három kötete is kapható volt a boltokban. Mindennek csak örülni lehet, mert jelzi, hogy végre mozgásba lendült a sok évtizedes bénaság után a Prohászka iránti érdeklôdés! Nem lenne teljes a tájékoztatóm, ha nem szólnék az utolsó évek megható eredményérôl. Felkérésemre ugyanis a művelôdési ház melletti Zeneiskola növendékei tanáraikkal együtt a legkülönbözôbb hangszerekkel tízperces műsorral ajándékozzák meg a Prohászka-szeminárium hallgatóit Farkas Márta tanárnô fáradhatatlan szervezésének köszönhetôen. Mindez igazolja Apostolunk és Tanítónk jelmondatának igazát: Dum spiro spero. Olykor meg sem keresztelt fiatalok játszanak nekünk. A magot vetni kell. Az aratás az Úrra tartozik. ======================================================================== I. Gyermekkor. Gimnazista évek. Róma-élmény Mindenekelôtt bemutatom azt a családi hátteret, melynek légköre a legideálisabb szeretet és biztonság élményét nyújtotta a kis Ottokárnak. A kronológiai sorrend helyett a legkülönbözôbb szituációkban és korszakokban tárul elénk ez az otthonélmény. Mégis egy- egy fix támpontot nyújtanak a témával kapcsolatos kutatásaim. Néhány ezek közül: Mozaikok az elemi iskolás kisfiúról. Rózsahegy, Losonc, Nyitra. A piarista és jezsuita gimnazista évek után jelentkezés az esztergomi szemináriumba, ahol a felvételi vizsgánál elbűvöli az ország elsô fôpapját, Simor János hercegprímást. Ennek a találkozásnak eredményeként Rómában folytathatja filozófiai és teológiai tanulmányait a világegyház leghíresebb professzorainál. Itt határozza el, hogy életét egyedül és visszavonhatatlanul Istennek adja: szentté akar válni! A hét évig tartó római tartózkodás alatt sűrű levélváltás folyik családjával. Édesapja halála után Édesanyjának Ottokár lesz egyetlen támasza. A nyitrai találkozás és búcsúcsók a ravatalnál. A tanulmányi évek elemzése már sejtetni engedi, hogy a Gondviselô Istennek nagy tervei vannak a jellemben, tudásban legelsôk közé tartozó fiatal pappal. A magyar bíboros érsek nem engedi át senkinek; várja haza, Esztergomba a Szemináriumba. ======================================================================== Prohászka levelezése szüleivel 1873--1882[1] Gyermekkor A rendelkezésre álló törzsanyag: A Székesfehérvári Prohászka Archívum (SzPA) ôrzi az eredeti német levelezés anyagát, melyet maga Prohászka gondosan egy csomagban tartott. Ebbôl 37 levelet magyarra fordított Dr. Beiczy Gyula kanonok; saját kutatásaim révén még 12 levél került elô. Bizonyára ez a szám sem végleges, de elegendô ahhoz, hogy történeti kútfôként kezeljük, és elemzésnek vessük alá. Ennek összefoglaló értékelését kívánom most ebben a dolgozatban elvégezni. Elöljáróban fontos megjegyezni, hogy a levélcsomagban csak a szülôk levelei találhatók. Az elemzés azért nélkülözhetetlen, mert a szülôk leveleibôl közvetve rekonstruálni lehet azokat a témákat, eseményeket, melyekrôl a kalocsai gimnazista, az esztergomi kisszeminarista, illetve a római kollégista írt haza közel tíz éven át. Tudomásom szerint egyetlen levél sem található azok közül, melyeket Prohászka maga írt Feldkirchbe. Pontosan megfogalmazva dolgozatom értelmét és értékét: -- egyrészt összefoglalom azokat a reflexiókat, melyekkel a szülôk reagáltak tanuló sorban lévô gyermekük leveleire, -- másrészt közlök néhány olyan adatot, melyek teljesebbé teszik Prohászka életrajzának ezt a szakaszát. Kik a levélírók? Az elsô 28 levelet édesapja írta, hármat a két szülô, a többi 18 levelet az özvegy édesanya. Feltűnô, hogy édesanyja csak többszöri kérésre szánta rá magát, hogy tollat fogjon. Egyik levelében megírja Ottokárnak az okot: Igaz ugyan, hogy megígérte fiának, hogy írni fog neki, és már egy évnél is több idô telt el azóta,... de ,,tudod, hogy nem vagyok barátja az írásnak, és nem nagyon tudok a tollal bánni''. Zavarta, hogy esetleg férje, a jótollú Domonkos, egy-egy helyesírási hibát is találna leveleiben. Bár az apa az Ottokárnak írt egyik levelében ezt kedvesen így kommentálta: ,,Isten a szívre néz, nem a helyesírásra''... (vö.: 1877. jan. 25.--1878. okt. 8.). A levelek csoportosítása: A csoportosítás eleve adódik abból, hogy a szülôk három városba címezték postájukat: Kalocsa, Esztergom, Róma. Tehát arra a három helyre küldték leveleiket, ahol Prohászka Ottokár 1873 és 1882 között élt. A levelezés átnézése és elemzése éppen azért fontos, mert az eddigi életrajzírók ezzel a korszakkal igen hézagosan foglalkoztak. Ha a három kategóriát vesszük alapul, a következô képet kapjuk: Kalocsára kétszer írtak, Esztergomba kilenc levelet küldtek, a többit (38) Rómába címezték. Természetesen lehet más csoportosítást is alkalmazni, például a levelekben található adatok újdonsága, az életrajz szempontjából ,,fajsúlyosabb'' jellege alapján. Ezt alapul véve, két kategóriába osztható a 49 levél: van kb. 5 olyan, mely nélkül torz képet festenénk a fiatal Ottokár tanuló éveirôl, fejlôdésérôl, családi hátterérôl. A legtöbb levél inkább Ottokárnak a szülôi házhoz, testvéreivel való kapcsolatához nyújtanak biztos tájékoztatást, ami egyáltalán nem lekicsinyelendô tény. Feltűnô ugyanis, hogy ugyanebbôl az idôbôl fennmaradt naplóiban egyetlen mondatot sem találunk családi kapcsolatáról. Ha a szülôk 49 levelét nem ismernénk, torz képet alkotnánk magunknak érzelmi világáról. A levéltári anyagban ugyanis annyi kedves, melegszívű reflexiót találunk, melybôl indirekt úton ugyan, de hiteles képet nyerhetünk a 15-25 éves korig terjedô idôszakról. Éppen ezért elsôként azoknak a leveleknek adatait elemzem, melyek nélkülözhetetlenek a Prohászka életrajz egésze és hitelessége szempontjából. 1. Levélváltás Ottokár hivatásáról. 1873. júl. 9-én Ottokár elérkezettnek látta az idôt, hogy szüleinek megírja elhatározását papi hivatására vonatkozóan. Gyerekkora óta sokszor foglalkozott ezzel a gondolattal. Ezt Irma húgától tudjuk: elemista korában gyakran oltárt készített, ,,misézett'' és váltig mondta, hogy pap lesz (vö.: Élet, 1918. okt.). Húga határozottan emlékszik arra, hogy édesapjuk Ottokárból állami tisztviselôt szeretett volna nevelni, és nem örült annak, hogy legnagyobb fia papnak készül. Hogy ennek mi volt az igazi oka, egyedül a Kalocsára és Esztergomba küldött levelekbôl tudhatjuk meg. Nem ellenszenvrôl van szó, hiszen Domonkos apa hivô katolikus volt, és családjuknál gyakori volt a papi hivatás: testvérek, nagybácsik, unokabátyak plébánosok, sôt fôpapok lettek! Ottokár levelére postafordultával válaszoltak szülei. Bár a levelet édesapja írta, de annak tartalmát feleségével együtt fogalmazta meg. 1873. júl. 16-án a következôket válaszolta Prohászka Domonkos a kalocsai jezsuiták gimnáziumának hatodik osztályát befejezô fiának, aki elmúlt 14 éves, és 3 hónap múlva lesz csak 15 éves. (Nb: az életrajzírók tévesen közlik a levélváltás idején elért kort.) A szülôket meglepte nem annyira a hír, hanem kamaszkorú gyerekük határozott hangvétele. Erre abból lehet következtetni, hogy Ottokár többször is az elhatározás kifejezést használta! ,,Ebben a korban ilyen egész életre döntô kihatású elhatározásokat ember nem tesz!/.../ Leveled meglepetést hozott számunkra''. De van ebben a szülôi válaszlevélben egyéb fontos momentum is. Ti. szülei félreérthetetlenül kinyilvánították szándékukat két dologgal kapcsolatban: Ne folyamodjék most még Esztergomba a felvételire a (kis)szemináriumba, másrészt évzáró után amúgy is otthon tölti majd a szünidôt, és akkor ,,meghallgatjuk élôszóban elhatározásod indítóokait''. A két kérésbôl Ottokár csak az utóbbit teljesítette, az elsônek épp az ellenkezôjét tette. Adataink vannak ugyanis arról, hogy néhány nap múlva megírta kérvényét az esztergomi fôhatósághoz, és felvételét kérte a kisszemináriumba. Nem tudjuk, hogy ez a szülôi szándékkal homlokegyenest ellenkezô lépés mit váltott ki édesapjából, mert a levelezésben ennek semmi nyoma sincs. Neheztelésrôl nem lehetett szó, mert a nyári szünidô után írt levelekbôl teljes harmónia és béke árad a kisszeminarista felé! Az édesapa egyre jobban megbarátkozott Ottokár eltökélt, szilárd elhatározásával, és mint 1875. jan. 24-én keltezett levelébôl kiderült, a kezdeti negatív hozzáállásnak is nem a papi hivatás iránti ellenszenv volt az oka, hanem feleségének és családjának a jövôje iránt érzett jogos aggodalma. Errôl abban a levélben ír megható ôszinteséggel nagyfiának, melyben megköszöni Ottokárnak gyermeki ragaszkodását és 58. születésnapjára írt jókívánságait. Az 1875. jan. 24-i levél szó szerint idézi fiának egyik mondatát, mely egyrészt igen jól esett a sokat töprengô apának, másrészt jellemzô Ottokár mélyen érzô lelkületére. Az idesapa reflexiója és Ottokár mondata így hangzik: ,,...die so wahren schönen Worte: Die Dankbarkeit schaut in die Vergangenheit, die Liebe blickt in die Zukunkft''. A mondat elsô részében apja iránti háláját igyekezett megfogalmazni, a második rész viszont édesapja tépelôdésére adott választ, és tegyük hozzá, akaratlanul. Aligha gondolta ugyanis, hogy az idôsödô apa épp ezt a mondatot ragadja meg, hogy beavassa nagyfiát legkínzóbb gondjaiba. Die Liebe blickt in die Zukunft. Igen, a jövô miatt aggódik, és ezért köti lelkére Ottokárnak: ,,Most, amikor a jövôbe tekintesz, irányítsa a jó Isten tekintetedet édesanyádra, kinek te leszel egykori támasza... Édesanyád és húgod egyedül a te támogatásodra lesznek ráutalva. Ezt azonban csak akkor tudod nyújtani nekik, ha világi pap leszel, és nem lépsz kolostorba, amint eredetileg tervezted''. A következô mondatból kiderül, hogy a témát maga Ottokár vetette fel: ,,atyai kötelességemnek tartottam ezeket lelkedre kötni, mert közeledik az idô -- mint írod -- amikor döntened kell''. Ez az elsô írásos dokumentum Prohászka Ottokár eredeti hivatását tekintve. Kalocsáról legszívesebben a Jézus Társaságába lépett volna, és tudjuk, hogy élete végéig foglalkozott ezzel a gondolattal. A jelekbôl arra következtetek, hogy egyedül a ránehezedô és édesapjától is rátestált felelôsség tartotta vissza eredeti tervének megvalósításától. Prohászka Domonkos jól látta a jövôt, hiszen négy évvel e levél elküldése után, 62 évesen (1879 tavaszán) elhunyt, és családjának Ottokár maradt egyedüli támasza, úgy ahogy ezt szó szerint ebben a levélben megfogalmazta. Özvegy édesanyját hamar elvesztette, de két testvérérôl, családjukról élete végéig gondoskodott. Irma húga még püspök korában is vele lakott Székesfehérvárott. 2. Levelek a római utazás körülményeirôl Az életrajzok elég bizonytalanul tárgyalják a Collegium Germanico- Hungaricum-ba költözésének elôzményeit, különösen a jelentôs anyagi terhekkel kapcsolatban vannak egymásnak ellentmondó kijelentések. Egyesek még azt is tudni vélik, hogy a kezdeti költségeket csak úgy tudták elôteremteni, hogy Ottokár az esztergomi kanonokokat járta végig, magyarán így koldulta össze a római úthoz és kollégiumi jelentkezéshez szükséges összeget. Az SzPA-ban ôrzött levelek segítségével több fontos adattal tudjuk rekonstruálni a körülményeket. Prohászka Domonkos igen lelkiismeretesen kezelte családja kiadásait, és mint pénzügyi szakember figyelemmel kísérte Ottokár tanulmányi költségeit. Ezzel kapcsolatban dokumentum értékűek az Esztergomba küldött levelei, melyekben a kalocsai gimnáziumban kapott ösztöndíj nyugtáitól kezdve a pénzügyminisztérium új rendelkezéséig pontos utalásokat találunk. Ezeknek tükrében megállapítható, hogy Ottokár 1873- tól rendszeresen kapott ösztöndíjat kiváló tanulmányi eredményeiért. 1874. jún. 18-i levél szerint a nyitrai nagybácsinál, Rezsônél van tartalékolva az egyre növekvô összeg. Közvetlen a római út elôtti hónapokban kedvezô hírt közöl fiával: 100 frt-ról 150-re emelte az ösztöndíj összegét a Pénzügyminisztérium. Az apa még a rendelet számát is megírja fiának (9590 sz.), hogy tudjon hivatkozni rá az esztergomi adóhivatalnál (1875. máj. 16.). Ha összegszerűen nem is tudjuk kimutatni a három éven át összegyűjtött ösztöndíj nagyságát, annyit ebbôl az adatból mindenképpen bizonyosnak vehetünk, hogy a római utazáshoz szükséges összeget a kiváló elômenetelű Ottokár és a szülôk elô tudták teremteni. Ugyancsak ezekbôl a levelekbôl tudhatunk meg néhány olyan adatot, melyek az útirányt, az elsô benyomásokat, valamint az ott töltött hét esztendô néhány családra vonatkozó eseményét örökítik meg. Az elutazás napja, a búcsúzás mély nyomokat hagyott a család minden tagjában, hiszen tudta Ottokár is, a szülôk is, hogy hosszú éveken át nem láthatják egymást. Erre utal, hogy még egy évvel késôbb is az okt. 26-i dátumot megünnepelte Feldkirchben a család. Ebbôl az adatból is tudható Prohászka utazásának pontos idôpontja: 1875. okt. 26. Mivel megérkezése után (okt. 30.) egy héttel beszámolót küldött szüleinek, ezért ennek segítségével is megtudhatunk néhány epizódot: jó társaságban utazott Innsbrucktól, szó van útiköltségrôl Münchentôl, majd az apai levélben található reflexiókból következtetve részletes beszámoló következett a várva várt Örök Városban szerzett elsô benyomásokról, a szent helyekrôl, az elsô pápai áldásról, a kollégiumi elhelyezésrôl, sôt édesanyja megnyugtatása miatt az étkezésrôl is (vö.: 1875. dec. 6.). A sorok közt olvasva megfigyelhetjük, hogy mivel kedveskedett, mirôl számolt be az otthoniaknak: Húga irigyli, hogy Rómában még télen is virítanak a rózsák. Ezt a kis jelentéktelen híradást azonnal felhasználják szülei, és mivel már az elsô hónapban ,,tökéletes megelégedettség tükrözôdött leveleibôl'', így reflektálnak: ,,Édesanyád meg én azt kívánjuk, hogy rózsák koszorúzzák egész életutadat'' (vö.: 1875. dec. 26.). Ottokár minden alkalmat megragad, hogy az átutazók vagy hazatérôk útján üzenetet, kis ajándékot: keresztet, rózsafüzért, szentképet, fényképeket jutasson az otthoniaknak (vö.: 1876. okt. 1--1879. okt .5-- 1882. jan. 2.). 3. Levelek a család életérôl Egy alkalommal Prohászka azt mondta, hogy édesapjától a férfiasságot, édesanyjától a meleg szeretetet örökölte (vö.: Élet, 1918. okt.). Mivel szüleit korán elvesztette, aránylag keveset tudunk velük való kapcsolatáról. Éppen ezért ebbôl a szempontból is felbecsülhetetlen értéket jelent a kutatás számára a 49 darabból álló levélcsomag. Bizonyára ezért is ôrizte ily nagy gonddal életén keresztül. Néhány apró megfigyelést, adatot, epizódot emelek ki a család belsô, intim életébôl, mely Ottokárral van kapcsolatban. Többször történik említés zsebpénzrôl. 1874 februárjában két hónapra szánt pénzt egy összegben küldik, hogy farsangi fánkot vehessen magának. Gyakran élcelôdnek egymással: Esztergomból egy fényképet küldött haza, mely a gyerekeknél nagy derültséget váltott ki, és Irma kérdezteti: ,,vajon ez házvezetôdnek a fényképe?'' Külön téma Gusztáv, a kisebbik fiú. Vele állandóan baj van, nyugtalan természet, nem akar inaskodni a nyitrai nagybácsinál, állandóan pénzt kér. Szülei gyakran kérik Ottokárt, hogy ô is írjon, és próbálja jobb belátásra bírni. Ha másként nem tudott pénzt kicsikarni szüleitôl, akkor cselhez folyamodott, pl. számlát küldött a cipésztôl három talpalásról... (Gusztáv testvére egész életében problémát jelentett, püspök korában is (1875. júl. 13.). A szülôk gyakorta írnak olyan dolgokról, tárgyakról, melyek Ottokár számára is emlékezetesek. Többször esik szó Sipszi kutyájukról, a tájról, melyet a tél fehér ruhába öltöztetett, ,,ahogy Te mindig óhajtottad'' (1875. dec. 6.). A levelek kedvesen említik, hogyan tanul kishúga fôzni, zongorázni, táncolni. A rokonságról minden új hírt megírnak Rómába: esküvôk, temetések, papi rokonok kinevezése... Az utolsó húsz levél tele van aggodalommal édesapjuk súlyos betegsége, majd halála miatt. Sem az apa, sem a fia nem gondolt a római út elôtt arra, hogy többé nem látják egymást. A 62 éves tisztviselô munkájának végzése közben, mínusz 16 fokban, az erdôben megfázott, és hónapok múltán sem tért vissza ereje. Ágynak dôlt, és az orvos nem tudta tüdôgyulladásából kigyógyítani. Plébánosuk is naponta felkereste ôket, ellátta szentségekkel. Amikor édesanyja minderrôl értesítette Ottokárt, megható leveleket írt haza. Az utolsó hír róla 1879. ápr. 25: ,,Felolvastuk neki leveledet, mely oly nagy örömet szerzett neki, még mosolygott is és azt mondta: te már egész hitszónok vagy.'' Özvegyen maradt édesanyja egyre több és hosszabb leveleket írt Rómába. A levelekbôl kivehetô, hogy Ottokár most még nagyobb szeretettel küldte leveleit, tanácsait. Édesanyja pedig egyetlen biztos támaszát látta fiában. Már számolta a hónapokat, mikor szentelik pappá, mikor ölelheti magához hat éve nem látott fiát. És akkor újabb szomorúság érte, Ottokár ugyanis úgy döntött (vagy talán elöljárói akarták úgy?), hogy még egy évet tölt Rómában. Eleinte azt látták helyesnek, ha Feldkirchben maradnak, de az anyagiak miatt egyre nehezebben tudott megélni édesanya és lánya. A kisebbik fiú pedig inkább gondot jelentett, mint támaszt. Többször fájlalta, hogy sem a nyitrai testvérek, sem a szepesi püspök-rokon nem segítik úgy, ahogy elvárták volna. De késôbb kiderült, hogy inkább túl érzékeny volt az egyre jobban magába fordult, emberkerülôvé vált özvegy édesanya. Legnagyobb boldogsága az volt, amikor Rómából jött valaki Ottokár baráti körébôl, és akkor órák hosszat beszélhetett fiáról. Az utolsó hónapokban Feldkirchbôl Rómába utazott egy fiatalember és belépett a kollégium lakói közé. Ezt az alkalmat ragadta meg édesanyja, hogy elküldje fiának férje kedvenc tárgyait, pénztárcáját. Az utolsó két levél már Nyitrán lett feladva: elköltöztek Feldkirchbôl, és a rokonság adott otthont nekik (1881. okt. 27. -- 1882. jan. 2.). Néhány hónap és hét évi távollét után Nyitrán ölelhetik meg egymást újra... * * * Összegezve mindazt, amit a 49 darabból álló levélcsomag jelent az életrajzíró számára, a következô megállapításra jutottam: 1. Az árnyaltabb életrajz elkészítéséhez nélkülözhetetlen ez a levelezés, még akkor is, ha szükségképpen ,,egyoldalúnak'' kell minôsítenünk. Az elemzés alá vett levelek ugyanis nem Prohászka Ottokártól, hanem szüleitôl származnak. Indirekte viszont számos adat, kifejezés, szó szerinti idézet ezekben a levelekben maradt fent a tanulmányait végzô Ottokártól. 2. A levelek egyrészt a családi háttér elemzése miatt szintén nélkülözhetetlenek, másrészt hűen tükrözik Ottokár érzelmi világának korai állapotát. Megdôl az a vélemény, hogy túlzottan magába zárkózott, sôt ,,baráttalan'' egyéniség volt. Ellenkezôleg: ritkán találkozik a pedagógus ilyen kamaszkori fiú-apa kapcsolattal. Az pedig világosan kitűnik, hogy már húszévesen képes volt ,,mély vizekbôl'' kivezetni sokat szenvedô, olykor magábaroskadt édesanyját. Már itt megmutatkozik körvonalaiban a késôbbi lelkivezetô arcéle: a férfi és nôi psziché problémáinak avatott ismerôje és orvosa! Prohászka Ottokár szüleinek levelei A törzsanyag idôrendi felsorolása A levelek tartalma: I. KALOCSÁRA 1. 1873. VII. 16. -- Még ne döntsön papi hivatásáról, majd a szünetben megbeszélik. 2. 1873. VIII. 3. -- Pontos utasítás, tanács, hogyan utazzon Kalocsáról Nyitrára, onnét haza Vorarlbergbe, Feldkirchbe. II. ESZTERGOMBA 3. 1874. II. 14. -- Küldik a zsebpénzt farsangra. Új lakásba költöznek. Örülnek a jó bizonyítványának. -- Nagy családi kirándulás szánkóval. -- Ovidiust recitáltak... 4. 1874. II. 21. -- Rövid híradás egy nagybácsi haláláról. 5. 1874. V. 5. -- Az otthoni nagy hidegben rá gondolnak, bizonyára meleg kályha van? 6. 1874. VI. 18. -- Gusztávval sok baj van, most bélyeget gyűjt és csereberél. Ottokár is küldjön neki bélyeget. Tartsa vele a kapcsolatot, és legyen rá jó hatással. -- Családi hírek: lemond polgármesterségérôl a nyitrai nagybácsi. -- Császka püspök Rómába utazott a prímással. -- Kalocsáról megérkezett az ösztöndíj! 7. 1875. I. 24. -- Az apa megköszöni 58. születésnapjára írt Ottokár jókívánságait. Ebben található a mélyenszántó német mondat a háláról és a jövôrôl. Édesapja Ottokárra bízza a családot, különösen anyját, húgát. -- Szilveszterkor kutyájukkal otthon volt. 8. 1875. III. 4. -- Válasz Ottokár vidám farsangi levelére. Otthon a házban öngyilkosság. 9. 1875. V. 11. -- ,,Leveleink a szeretet hírnökei'', családi hírek. ,,Hűséges édesatyád.'' 10. 1875. V. 16. -- Új törvénycikk szerint emelik az ösztöndíjat, ô is érdeklôdjék az esztergomi adóhivatalnál. 11. 1875. VII. 13. -- Érettségirôl, -- várják haza, -- Gusztáv után érdeklôdjék Nyitrán. III. RÓMÁBA 12. 1875. XII. 6. -- Megköszönik az elsô beszámolót a hosszú útról, elsô benyomásokról. Kérik napirendjét, hogy figyelemmel tudják otthon is kísérni életét. 13. 1875. XII. 26. -- ,,Tökéletes megelégedettség tükrözôdik leveleidbôl''. Római rózsák. Húga ,,irigyli''. -- Karácsonyi ajándékok felsorolása. 14. 1876. IV. 23. -- Újságból tudják, hogy Rómában tífusz veszély van. Aggódnak! 15. 1876. VIII. 27. -- Édesanyja hetek óta ágyban. Irma fôz. -- Vigyázzon az olasz cenzúrára. 16. 1876. X. 1. -- Egy újmisés látogatta meg ôket Rómából. Átadta Ottokár rózsafüzéreit. 17. 1876. X. 31. -- Szolgáló már 3 volt, anyja nem viseli el ôket. A X. 26. fontos dátuma a családnak. -- Hír Pestrôl a ,,törökbarát diákokról''. 18. 1877. I. 25. -- Elsô levél édesanyjától. Beszámol farsangi hangversenyrôl. Apa kedves megjegyzése felesége félénkségére: ,,Isten a szívre néz...'' 19. 1877. IV. 8. -- Egyházi és családi hírek: Csáky gr., Simor prímás. Katonai behívás Ottokárra is vonatkozhat, beszéljék ezt meg Rómában a prímással. 20. 1877. VII. 3. -- Kérnek fényképet a vörös reverendás kollégistáról. Otthon nagy jezsuita ünnepség, tűzijáték stb. -- Testvérei táncolni tanulnak. Anyja névnapján nagy családi kirándulás lesz VII. 26-án. 21. 1877. IX. 3. -- Megérkeztek a fényképek, Ottokár sovány! Édesanyja majd kedvenc ételeit fôzi, ha sorozáskor hazajön!? -- Kassán is érdeklôdnek a sorozás miatt. 22. 1877. X. 7. -- Ottokár 19. születésnapjára írják levelüket. -- Gusztáv miatt tele van a levél panasszal. -- A primás közel egy hetet töltött rokonuknál, a szepesi püspöknél. 23. 1878. I. 3. -- Az anyai ág magyarosította nevét. -- Új hír a katonai behívóról. 24. 1878. IV. 22. -- Osztrák újságokból szerzik értesülésüket Rómáról. 25. 1878. VII. 13. -- Jókívánságaikat írják le a filozófiai doktorátus miatt. 26. 1878. IX. 1. -- Tényleg 3 év múlva lesz szentelése 27. 1878. X. 8. Édesanyja levele. Az elsô jelzés, hogy édesapja egyre nehezebben tudja ellátni magát. Tervezgetnek: majd Pozsonyba költöznek át, nyugdíj után... 28. 1878. XII. 1. -- Az apa is panaszkodik: nehéz a szolgálat már. 29. 1879. I. 24. -- Édesapja beszámol saját betegségérôl. -- Gusztáv megint gondot okoz. -- Ehhez ír édesanyja: apjuk -16 fokban szolgálat közben megfázott, beteg. 30. 1879. II. 28. -- Megjött a nyugdíjazás: 1.200 frt/év. -- Családi hírek. -- Pozsonyban nagy az ellentét magyarok és németek között, ezért inkább Linzre gondolnak. 31. 1879. III. 4. -- Ez Prohászka Domonkos utolsó levele. Folyik a karnevál, de most már inkább a ,,por'' jár az eszébe (Memento homo...) 32. 1879. III. 10. -- Ettôl kezdve már csak édesanyjától érkeznek levelek! ,,Csak itt lennél''. Tüdôgyulladás lépett fel. Sokat szenved. ,,Csókol mélyen szomorú Anyád''. 33. 1879. IV. 2. -- Irma felolvasta Ottokár levelét. Édesapjuk papot kért, kenetet megkapta. 34. 1879. IV. 25. -- Ottokár levelének felolvasása után még mosolygott, nagy hitszónoknak nevezte fiát... 35. 1879. V. 21. -- Temetés után írt levél. A koporsót 40 pénzügyôr kísérte... 36. 1879. VIII. 4. -- Még kb. két évig Feldkirchben maradnának. 37. 1879. VIII. 11. -- Rómából megérkezett Müller az ajándékokkal. Az egyik szobát bérbe adták. Nagyon várja Ottokárt, addig itt marad. 38. 1879. X. 5. -- Római vendégek jöttek, hosszú beszámolás Ottokár életérôl. -- Ottokár könyveket kért. -- Közeledik Halottak napja, addigra lesz fehér márvány síremlék. 39. 1879. X. 12. -- Egy Rómába utazó fiatalembernek édesanyja átadta apja tárcáját, fényképét stb. Irma nem tudott elhelyezkedni a postán. 40. 1879. XII. 24. -- Édesanyja köszöni, hogy annyi szeretettel készítette fel novemberre. 41. 1880. II. 15. -- A rokonok nem is érdeklôdnek irántuk. 42. 1880. IV. 18. -- Édesanyja ,,emberiszonyban szenved'', még a jezsuitákhoz sem képes elmenni Ottokár számára segélyért... 43. 1880. VII. 21. -- A jezsuitáktól 50 frankot kapott. -- Nyitrai rokonok hívják ôket. 44. 1880. IX. 5. -- Most Magyarországon vannak. Gusztávot is meglátogatták. -- Római vendégek eddig nem jöttek. 45. 1881. I. 4. -- Szepesen is jártak. A püspök rokon szívesen látná ôket, lakás lenne. Szívesen venné magához Ottokárt, de a prímás ebbe nem egyezik bele. Örül Ottokár hírének, hogy 5 hónap múlva otthon lesz... 46. 1881. IV. 11. -- Szentelés elôtti idôszak. Szomorú, hogy még egy évet kell várniok. Mikor lesz a szentelés idôpontja? Ôk is ugyanabban az órában mennek szentmisére. 47. 1881. VI. 29. -- ,,Én lennék a legboldogabb, ha Rómában lehetnék''. -- Indulnak Nyitrára. 48. 1881. X. 27. -- Köszöni a beszámolót a primiciáról. Lélekben együtt vagyunk! 49. 1882. I. 2. -- Nyitrán vannak, ez az utolsó levél. ,,Látom, hogy nagyon boldog vagy'' ======================================================================== Az édesanya és papfia Gyermekkor ,,Prohászka levelezése szüleivel'' című dolgozatomban (PÉA I. füzet 4- 21. l) megemlítettem, hogy édesapja betegsége, majd halála után milyen bensôséges kapcsolat alakult ki az édesanya és papfia között. Eleinte csal apja írt, késôbb pár sor érkezett anyjától is, majd végül egymás között leveleztek. Anna asszony egyedül Ottokár fiát érezte támaszának, vele beszélte meg özvegy életének problémáit, a család sorsának további alakulását. A Naplójegyzetekben elszórtan találtam néhány mondatot, melybôl kirajzolódik a papfiú bensôséges viszonya édesanyja iránt. Az alábbiakban ezeket fűzöm egy csokorba. Minden édesanya szeretne jelen lenni papfia szentelésén és primiciáján. Sajnos, ez nem történhetett meg: 1881. október 30-án csak lélekben lehetett Ottokárnál. ,,Én lennék a legboldogabb, ha Rómában lehetnék'' -- írta Anna asszony. Édesanyja nehezen viselte el, hogy a tervek ellenére Ottokár még egy évet töltött Rómában, és csak 1882 nyarán érkezett haza. Errôl egy késôbbi, 1891. augusztus 12-i mondatából tudunk meg egy megható reflexiót. Elmélkedésében azon gondolkodik, hogy milyen fontos pillanatok és belsô rezzenések zajlanak le akkor, amikor két barát egymásra talál. Ilyen volt az a pillanat, amikor a feltámadt Jézus találkozott elôször övévivel, Édesanyjával, Mária Magdolnával, Péterrel, Jánossal és a többi apostollal: ,,...S az a föltámadt Jézus. Az az elsô tekintet, az az elsô érzet... S a Szent Szűznél hogyan?'' Ezután szinte egybôl eszébe jut a következô megrázó élmény: pontosan tudja a napot, az órát. Hazaérkezik a hetekig tartó utazásból: Róma--Észak-Itália--Alpok--feldkirchi temetô édesapja sírjánál, majd Nyitra. Keresi édesanyját, húgát. Kint vannak a szôlôhegyen, ott laktak. Tíz évvel az elsô találkozás után még pontosan emlékezik édesanyja arcára, de még színére is. Íme a megható mondat: ,,Mikor én Rómából júl. 30-án délután 5-6 óra közt a szôlôbe jöttem, anyám nem volt honn, érte mentek... vörös lett, halvány lett, úgy örült. Kevésre van szüksége a szívnek, hogy örüljön.'' Ez a pár sor nemcsak azért fontos, mert ebbôl tudjuk meg a hazaérkezés pontos idôpontját, de számomra különösen becses az a szavakba alig foglalható lelki élmény, ahogy a hét év után édesanya és papfia egymást megtalálja, és egymásra néz. Ottokár nézi, és elmerül édesanyja arcának színében. Felejthetetlen találkozás! És mindez azzal kapcsolatban jut eszébe -- tíz évvel a találkozás után --, ahogy a Feltámadt Jézus találkozott a Szent Szűzzel, Édesanyjával. ,,Az az elsô tekintet, az az elsô érzet...'' * * * A családi levelezésbôl tudjuk, hogy szüleinek név- és születésnapjára mindig küldött megemlékezô sorokat. Egyik elmélkedése közben ez jut eszébe, és ehhez hasonlítja Jézus utáni vágyódását. ,,Vágyódnom kell e végtelenül jó barátom, Megváltóm után, mint szoktam volt atyám, anyám után; nézzem meg a naptárban, mint van azon ünnepek sora... eszerint vágyakozzam utána, melyeket (ti. napokon) ôt magamhoz vehetem'' Ezzel az analógiával tudja legjobban érzékeltetni, hogy milyen érzelmekkel igyekszik közeledni Jézushoz: ahogy a gyermek szalad anyjához, és ahogy készül az atyai-anyai születésnapra, úgy készüljön már elôre és ajándékkal a kezében (lelkében), úgy kedveskedjék Jézusnak (1879. okt. 19.). * * * Váratlanul érte Édesanyja halálhíre. 1888. augusztus 13-án a következô sorokat találjuk naplójában: ,,Édesanyám meghalt aug. 2-án, csütörtök éjjel 11-kor. Dörgött, rengett az ég, iszonyú zivatar tombolt az országon végig, nagyon félt, utolsó szavai voltak: »Ich ergebe mich in den Willen Gottes mit Lieb und Seele.« (Testemmel, lelkemmel Isten akaratának adom át magam.) Azután meghalt. Nôvérem kérdezte: »Hogy megy föl a lélek villámok, zengések, sötét felhôk közt az égbe? Nem történik baja?« Ó nem! nem éri semmi, nem fér hozzá semmi, hisz lélek. Többször akartam sírni, de visszafojtottam, csak mikor szombaton, aug. 4-én, boldog atyám névnapján a nyitrai temetô kápolnájában, hol ki volt terítve, a fekete zsámolyon letérdeltem, s a hamvas selyem szemfedôt félrehajtottam, ó, akkor igen, igen zokogtam. Megcsókoltam kezét. Lám, itt van élted fája, melynek érett gyümölcse te vagy, itt van szíved vérének forrása, innen csergedezett élted kis patakja. De azután imádkoztam, s többé jóformán nem sírtam. Amikor este magányosan voltam a kihalt, csendes szôlôben, szinte sírni kezdtem, de fölnéztem az égre, s oly szendén, oly kedvesen mosolygott rám az esti csillag, mintha édesanyám nézett volna le belôle. Kételkedni sem tudok, hogy ô a boldogok sorában van, annyi bizalommal tölt el, hogy oly szépen szólott utoljára.'' Ennek a naplótöredéknek most következô, utolsó mondata külön megjegyzést kíván. A szöveg megértéséhez tudni kell, hogy Prohászka szeminarista korától kezdve minden csütörtökön éjjel 11 és 12 óra között az Eucharistia elôtt adorált. Naplójában külön megemlíti, hogy édesanyja épp azon a csütörtöki éjszakán és épp 11-kor halt meg: ,,Ha pedig arra gondolok, hogy az elsô péntek elôestéjén, éjjel, a virrasztási szent óra körül halt meg, eszembe jön: no, talán e jó halál kiérdemléséhez te is hozzájárultál, s akkor fölkiáltok: «es ist eine Lust zu leben», annyit érhetünk el még mások számára is, annyit! -- magát az örök életet!'' * * * Befejezésül itt említem meg azt a szavakba alig foglalható, tiszta vonzódást, amit a nôk iránt általában érzett. Ezt saját maga is tudta, és írt is róla. 1914. június 9-én magyarázatot is fűz a témához: ,,Es gibt keine Glückseligkeit, die im Wiederspruche steht mit dem Seelanden.'' Ezt tartom, s nem is lehetséges, hogy másképp érezzek. Minden viszonyaimban a szépet, jót, nemeset igyekszem szemmel tartani, s lelkiismeretemet ez irányban úgy eligazítani, hogy minden szeretetemben azt vallhassam: szent az a szeretet, mely hevít!'' -- Ezután következik az a mondat, melynek alapgondolata szervesen kapcsolódik az édesanyai szeretethez. ,,Rólam el lehet mondani -- írja a jún. 9-i feljegyzésében --, hogy nagyon szeretem a nôt, de mindig úgy nézem, mint szent titkot, mint misztikus berket, mint tiszta forrást...'' -- Minden férfi életében fontos, életének késôbbi alakulása szempontjából pedig valósággal meghatározó, hogy milyen bensôséges viszony van közte és édesanyja között. Ez még fokozottabb mértékben állítható a papok esetében. Prohászkánál pedig azért említem meg ebben az összefüggésben, mert egy alkalommal saját maga vallott errôl (vö.: Élet, 1919. 966. l). Az imént idézett -- 1914. jún. 9. -- naplórészlet ezekkel a mondatokkal zárul: ,,Ah, akik örökké szeretni akartok, ne ereszkedjetek le, legyen szeretetetek mindig lelki, akkor is, mikor testet szeret! Ezt csak az érti meg, aki teszi, a többi olyan, mint az ökör, lelegeli a hímes rétet!'' ======================================================================== Prohászka Ottokár tanulmányi évei[2] Gyermekkor Apostolus et Praeceptor Hungariae I. KEZDETEK Gyermekkori mozaikok Prohászka Domonkos az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének vadásztisztje volt az 1850-es években. A német anyanyelvű tiszt Pozsonyban egy bálon megismerkedett a feltűnôen szép Filberg Annával, egy nyitrai polgárcsalád 19 éves leányával. A vadásztiszt 22 évvel idôsebb volt Annánál, de ez nem volt akadálya annak, hogy a hadseregnél szokásos, ún. kauciót az esküvô elôtt elôteremtsék. Domonkos úr inkább kilépett a hadseregbôl, csak hogy elvehesse Annát. Így került a Pénzügyminisztérium szolgálatába, és mint pénzügyi tisztviselô 1857-ben Nyitrán az oltárhoz vezette menyasszonyát. Az esküvô után Domonkos állomáshelyére, Pozsonyba költöztek. Anna tovább is fenntartotta szoros kapcsolatát szüleivel, és amikor elsô gyermekét várta, Nyitrába utazott, és itt hozta világra kisfiát, Ottokárt, 1858. október 10-én. A keresztelés is Nyitrán történt, a Szent Mihály-kápolnában. Ezzel is magyarázható az a nagy rokonszenv, melyet Prohászka élete végéig táplált lelkében az Istenért bátran harcoló és mindig gyôzô fôangyal iránt.[3] Édesanyjának testvére, Mária és annak férje, Rudolf voltak a keresztszülôk. Keresztanyjához mindvégig meleg szálak fűzték, és még püspök korában is felkereste Budán, várbeli otthonában. * * * Édesapját mint pénzügyôri biztost gyakran helyezték át különbözô városokba. Kétévesen, 1860-ban került a gyönyörű fekvésű, hegyekkel koszorúzott felvidéki városkába, Rózsahegyre. Ezekre az évekre már jól emlékezik Ottokár. Itt született kishúga, Mariann (Irma), aki késôbb Székesfehérvárott a püspöki rezidencián lakott. Rózsahegyi emlékei között mindig szeretettel idôzik tanítójánál, a felejthetetlen Mois bácsinál. Sokat köszönhetett annak a ferences atyának is, aki imádkozni tanította. Még 65 éves korában is pontosan emlékezik elsô templomi élményére: ,,A rózsahegyi templomban voltam elôször az Oltáriszentség elôtt, az elsô szintmisén...'' A gyermekkori emlékek mindig meghatározó élményeket rögzítenek, különösen olyan személyeknél, akiknek finom húrozatú és a természet szépségeire fogékony lelkük van. Érdemes ebbôl a szempontból is meghallgatni az idôs püspököt, hogyan hozza kapcsolatba már kisiskolás korában a természet és a természetfeletti világ titkait. ,,Hát a lelkem a hegyen találkozott a misztériummal -- nézte azt naiv gyermekszemmel, s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát a szeretet, mely hegyekrôl jön, s a hegyeket nem felejti, sôt megérezni rajta a legunalmasabb laposságban is a hegyek tempóját. Azért megyek bátran s bízvást, mint aki hegyrôl jövök lendülettel, s a hegyek energiáját érzem'' (1923. március 22.). A rózsahegyi ,,találkozó'' volt tehát az elsô lépcsô az Eucharisztia iránt érzett hódolatának és egész életét átható elragadtatásának. Ettôl kezdve az Eucharisztia és a nagy hegyek is a belôlük fakadó, száguldó folyók valamiképpen mindig együtt jelennek meg imádkozó, adoráló lelkében: ,,...a hegyek energiáját érzem''. Mert aligha véletlen, hogy az imént idézett visszaemlékezés bevezetôjében egy oldalon át a hegyekbôl áradó Vágról, Garamról, Dunáról elmélkedik, és ezek kapcsán jut eszébe gyermekkori élménye, a rózsahegyi csúcsok felejthetetlen képe és az Eucharisztia. Még mindig a rózsahegyi emlékeknél idôzve, kezembe veszem a féltve ôrzött családi fényképek közül azt, amelyik a Prohászka család lakóházát örökítette meg. A ház közelében folyik a Vág, mely elemi erôvel vésôdik bele a kisfiú lelkébe: ,,Ha úgy visszatekintek, hogy gyermek lelkemre mi hatott leginkább, azt kell mondanom, az áradozó, zöldes, kékes, fenékig tiszta, átlátszó víz, a Revuca, a Vág.'' És most olyan sorok következnek, melyeknek segítségével szinte magunk elôtt látjuk az ötéves Ottokárt, amint a parton ül, és ámulva nézi az örökkévalóságra emlékeztetô, vég nélküli, szűnni nem akaró áramlást. Mindenrôl ô maga számol be 62 éves korában: ,,Kiültem a kertbe, s kinéztem magamnak egy kis májust... Nem bírom eléggé kifejezni, hogy mily titokzatos szimpathiával nézek a vízre, a csermelyre, a kristályos folyásokra. Ezek hajtanak gyárakat s termékenyítenek vetéseket. Erôs és csendes munkásai Istennek, s ha piszkolódnak is, mindig sietnek tisztulni, s vasárnapi tisztaságban szolgálni...'' (1920. május 1. és 12.). Ha nem lenne annyira profán használatra lefoglalt fogalom, akkor legszívesebben ezzel a mondatával utalnék Prohászka ,,ars poeticájára'': Isten erôs, de csendes munkásának lenni, és megtisztulva, megtisztítva a világ szennyétôl, vasárnapi tisztaságban szolgálni az Urat! * * * A meghitt rózsahegyi tartózkodást megzavarta az édesapja újabb áthelyezése. 1868-ban a család Losoncra költözik. Ez a város akkor még színtiszta magyar helység volt. És ha belegondolunk abba, hogy sem a szülôk, sem a gyermekek ekkor még nem beszélték a magyart, megértjük, hogy a most következô három esztendô sok nehézséget gördített Ottokár elé. Mint minden gyermeket, ôt is megviselték ezek a sűrű iskolaváltoztatások. Új nevelôk, új iskolatársak, új légkör! Ottokár itt fejezte be elemi iskoláit, és 1868-ban itt volt elsôáldozó. Még negyven évvel késôbb is emlékezett e nagy napra: gyertyával a kezében ô olvasta fel a hit-remény-szeretet imáját. A négy elemi elvégzése után szülei beíratták a református gimnáziumba, mely ekkor mindössze két tanteremmel és négy tanerôvel rendelkezett. Az éles eszű kisfiú sehogy sem tudott megbarátkozni az ott uralkodó szellemmel, és még évtizedek múltán is így fakadt ki: ,,Rettenetes egy elmaradt intézet volt ez!'' Illusztrálásként leír egy esetet egy vizsgával kapcsolatban: ,,...a kurator beleszólt a der-die- das-ba s vitatott lehetetlenségeket, die helyett das-t. Atyám a hasát akarta fogni, -- de hát az ünnepélyességhez ez nem gesztus... az ünnepség Jeruzsálem, a gesztus hagymás Makó!'' (1911. augusztus 4.) Hogy milyen nyomasztólag hatott rá a losonci iskola, mi sem mutatja jobban, mint római naplójának egy mondata, melyet szentelése elôtt írt: ,,Mi lesz velem, ha Losoncon maradok?...'' (1880. október 19.) Ennek ellenére a losonci három esztendô is fontos állomást jelent az életében. Minden bizonnyal itt sajátította el a magyar nyelvet, és ezzel párhuzamosan ettôl kezdve válik öntudatos magyarrá. Állítólag egyik dolgozatában ezt írta: ,,Én pedig hivatásomat abban fogom látni, hogy a magyar nép állapotában segítsek.''[4] A jelekbôl arra lehet következtetni, hogy ez a fordulat Losoncon következett be, és ország- világ elôtt megvallotta az Országgyűlés felsô házában az általános választójogról mondott beszédében, hogy a magyar nyelvet késôbb sajátította el! (13, 314) És itt jegyzem meg, hogy kiejtésén még késôbbi konferenciabeszédeinél is megfigyelhetô volt a felvidéki akcentus, melyet sokan összetévesztettek, és ,,tótosnak'' mondogatták. Otthon húgával és öccsével szeretett játszani, de húga késôbbi visszaemlékezéseibôl azt is tudjuk, hogy már ekkor oltárnál képzelte magát: ,,...oltárokat épített, és mindig mondta, hogy pap akar lenni. Ottokár volt a család szemefénye... feltűnt éles eszével és komolyságával, mely ránk nemesítôleg hatott.''[5] A tízéves Ottokár közben sok mindenen töprengett, például a halál utáni elszámolás kérdése foglalkoztatta egy alkalommal, melyre még hatvanéves korában is emlékezik: ,,...láttam egy ravatalt Losoncon -- gondoltam: Istenem, mi lesz ezzel az emberrel, mikor házas volt!'' -- Majd így folytatja: ,,Érdekes gyerek-morális, melyben mindenféle érzés és sejtelem kavarog.'' (1919. nov. 22.) * * * Az 1869-es esztendô újabb fordulatot hozott a Prohászka család életébe. A magyarul nem tudó édesapát áthelyezik Ausztriába, Feldkirchbe. A szülôknek dönteniük kellett Ottokár jövôjével kapcsolatban, és elhatározták, hogy nem viszik magukkal, nem íratják be osztrák gimnáziumba, hanem Anna asszony testvérének gondjaira bízzák Nyitrán. Ott ugyanis a jó hírű piarista atyáknak gimnáziumuk volt, és a harmadik, negyedik osztályt mint piraista diák végezte. Eleinte úgy érezte, hogy nehezen fogja behozni azt a lemaradást, amit ,,a rettenetesen elmaradt losonci intézet'' okozott. Bizony, rossz jegyek is becsúsztak az elsô félévi értesítôbe -- de szorgalma és éles esze hamar helyrebillentette. Különösen latinból és matematikából tűnt ki a többi diák közül. De nem csak a tanulásban ért el jó eredményeket, feltűnt a gimnázium igazgatójának, Csôsz Imrének ,,Ottokár megható ájtatossága'' is. Így emlékezik meg róla 50 év után: ,,Örömét fôleg abban találta, ha... mint Szeplôtelen Szűzanya buzgó fia, jelen lehetett a rózsafüzér imádságon. A szentmiséken gyakran ministrált... Valahányszor a szent keresztnél imádkoztam, énekelgettem, Prohászka Ottokár mindig az elsôk között állott mellém...''[6] Nehéz két esztendô volt ez, hiszen most kellett elôször megtapasztalnia, hogy mit jelent a szülôi háztól távol élni, a családi fészekbôl kirepülni. És a rokonoknál sem érezhette magát nagyon jól, annak ellenére, hogy unokaöccsét instruálta, hogy jobb bizonyítványa legyen. Tény, hogy új megoldás után nézett, és várta az alkalmat, hogy Nyitráról elkerüljön. Mindez természetesen nem azt jelenti, mintha nem lettek volna vidámak ezek a nyitrai hónapok. Késôbbi visszaemlékezései eleve cáfolják ezt a feltevést. Már közel jár a hatvanhoz, és még akkor is oly elevenen él benne néhány kacagásra késztetô emlék, hogy valóságos novella kerekedik belôlük. Már akkor, harmadikos gimnazista korában mindenre figyel, mindent észrevesz. Például azt is, hogy a nyitrai püspök orrára hogyan merészelt rászállni egy otromba légy! és miközben a fôpap a trónuson ült, és hadakozott a léggyel... ,,Santa Fé! Nekünk szájtátó gyerekeknek még a lélegzetünk is elállt... A püspök odacsap, de nem találja el -- végre sikerül. Dobri jager!... S a közfeszültség megoldódik. -- Hát bizony ez így volt s jól volt!'' (1915. febr. 27.) Hogy ezek a nyitrai fôpapok, kanonokok mennyire foglalkoztatták a kamaszodó Ottokár fantáziáját, mutatja a következô, elragadó eset: ,,Emlékszem -- írja a 61 éves püspök -- hogy amikor 12 éves koromban Nyitrán egy kanonok haláláról beszéltek, s mint egy ilyen gyerek magam is felvetôdtem a felsô városba, az a gondolat nyugtalanított: Istenem, hogy fog ez elôtted megjelenni, mikor kanonok volt?'' (1919. nov. 22.) A nyitrai piaristák gimnáziumának negyedik osztályos diákja, Prohászka Ottokár 1871-ben 13 éves. Életének egy szakasza ezzel lezárul. Eddig a Felvidék vonzáskörében élt: Pozsony, Rózsahegy, Losonc, Nyitra -- nyáron Feldkirch és a tiroli hegyek. Talán ô maga sem tudta, hogy az isteni Gondviselés láthatatlanul nyúlt bele sorsának alakulásába, amikor -- talán épp egyik piarista tanárjának javaslatára -- a kalocsai jezsuiták intézetének alapítványi helyére adott be kérvényt. Elnyerte! Így került az ország egy egészen más tájára. Ezzel elkezdôdött Prohászka Ottokár önállósulásának, felnôtté válásának elsô szakasza. Találkozás a jezsuitákkal 1871. Ottokár mint a család elsôszülött fia, a nyári vakációt Feldkirchben tölti, és elbúcsúzik testvéreitôl, szüleitôl, hogy magára vegye a jezsuita konviktorok, intézeti bentlakók ,,egyenruháját''. A családi album fényképei között találtam rá Ottokárnak egy ilyen képére: öntudatos fiatalember, aki tudja, hogy mit akar. Még nincs 14 éves, és saját maga veszi kezébe sorsa irányítását szülei belegyezésével! Itt most valóban érdemes elgondolkozni, hogyan alakult volna sorsa, ha együtt maradt volna testvéreivel, ha nem tudott volna tizenévesen kiszakadni az apai-anyai fészek biztonságot jelentô ölelésébôl, a nyitrai nagybácsik és nagynénik védelmébôl. Azért kell részletesebben foglalkoznunk a két évig tartó kalocsai idôszakkal, hogy az összefüggések ismeretében jobban megértsük Prohászka lelkiségét. Tagadhatatlan ugyan, hogy életrajzírói nagy általánosságban foglalkoznak a kalocsai idôszakkal, de adatok hiányában eddig nem érzékelhettük, hogy mi zajlott le az ötödikes-hatodikos gimnazista életének ebben a döntô szakaszában. Éppen ezért elôbb röviden szólni kellene arról az intézetrôl, mely ekkor kezdett országos hírűvé válni.[7] * * * A véletlen művének is lehetne mondani azt, hogy a Kalocsáról távozó piaristák helybe Kunszt érseknek sikerült hosszú és bonyodalmas tárgyalások után rávenni a jezsuiták generálisát, hogy vegyék kezükbe rendtársaik a minden szempontból tönkrement gimnázium és konviktus vezetését. Valóban leküzdhetetlen akadályok nehezítették a terv megvalósítását, hiszen még nem volt önálló magyar rendtartománya sem a jezsuita rendnek; -- és ami a legfôbb problémát jelentette: a kevés rendtag legtöbbje nemhogy nem beszélt magyarul, de oktatói, tanári képesítéssel sem rendelkezett. Ennek ellenére az érsek kitartó és megható ragaszkodásának köszönhetôen 1860. augusztus 29-én Jézus Társasága birtokba vette az ipületbeli siralmas állapotú gimnáziumot. Ezt azért jó szemügyre venni, mert mindössze 11 év telt el Prohászka Kalocsára érkeztéig. A jezsuiták a tôlük megszokott rendszerességgel lázas aktivitásba kezdtek, és néhány év alatt az érsekség óriási anyagi támogatásával megteremtették az alapjait a késôbb élvonalba került jezsuita iskolánál. Kunszt érsek utódja a nagy hírű és minden szempontból példás életű Haynald Lajos a saját vagyonából is fedezte az új felszerelésekkel büszkélkedô intézményt, mely nemcsak a gimnázium felújítását, hanem a száz diák befogadására alkalmas konviktus renoválását is biztosította. Új létesítmények, köztük a nagyhírű csillagvizsgáló, könyvtár, valamint az ország különbözô részeirôl Kalocsára helyezett atyák tevékenysége néhány éven belül országos hírűvé tették a gimnáziumot és a Stephaneumnak nevezett konviktust. Mivel a latin és a görög mellett a francia nyelv is kötelezô tantárgy volt, ezért a fôurak és nemesek Kalocsára akarták küldeni fiaikat, mert a kiváló és szigorú jezsuitáknál szerzett érettségi komoly alapot jelentett. Ez a magyarázata annak, hogy kicsinek bizonyult a száz férôhelyes kollégium. Ennek fényében még kitapinthatóbb a Gondviselô Isten szándéka Prohászkának kalocsai iskoláztatásában. Hiszen a túljelentkezés ellenére, és minden protekció, külsô ajánlás nélkül, pusztán egy kérvény elküldésével bejutni egy felvidéki kisdiáknak a Stephaneumba? - - bizony, elgondolkoztató. Tény az, hogy társai között sok neves fôúri és nemes, gazdag, elôkelô származású diáktársa volt. Minél jobban terjedt a kalocsai gimnázium hírneve, annál több támadás érte a jezsuitákat az egyházellenes körök részérôl, különösen a parlamentben a liberálisok részérôl. Többen még a betiltást is követelték, mondván, hogy Jézus Társaságának még engedélye sincs a magyarországi működéshez, nemhogy gimnáziumi érettségiztetéshez lenne joga. A támadási felület különösen akkor vált még sebezhetôbbé, amikor a kormány az Eötvös-féle törvény értelmében jogosan követelte a tanári diploma megszerzését. Kalocsán a legtöbb tanár még nem rendelkezett a gimnáziumi oktatáshoz szükséges tanári oklevéllel. Ennek ellenére, éppen a parlamenti támadások leszerelése miatt végzett gyakori fôigazgató-látogatások minden esetben azt igazolták, hogy országosan az elsô gimnáziumok között van helye a kalocsaiaknak. Fesztl Károly, Lutter Nándor, a nagy tekintélyű Trefort Ágoston jelentéseit kénytelenek voltak elfogadni a tanügyi hatóságok.[8] A Jézus Társaságának vezetôsége látván a helyzet komolyságát, sürgette a tanári kar kiépítésének ügyét, és tagjait a pesti egyetemre küldte vizsgák tételére, oklevél vagy engedély megszerzésére. Addig is Kalocsára küldte országos hírű műveit, nagy tudású rendtagjait, köztük számos polihisztort. Éppen a hitelesség kedvéért néhány nevet említek, mert Prohászka vagy találkozott velük, vagy tanítványuk volt. Késôbbi visszaemlékezései mutatják, hogy milyen nagy hatással voltak rá ezek a rendkívüli személyiségek. Elsô helyen említem P. Rosthy Kálmánt, az egykori negyvennyolcas katonát, aki megtérése után jezsuitának jelentkezett. Több irodalmi alkotás, verseskötet szerzôje, egyúttal az iskolai élet vezéralakja, a diákok legkedveltebb tanárainak egyike. Az ô nevéhez fűzôdik a könyvtár bôvítése, a kölcsönkönyvtár megszervezése és működtetése. Elsôk között volt, aki az imént említett követelmény értelmében Budapesten letette a tanári vizsgát. A polihisztorok között Tóth Mike volt a leghíresebb: az ásványok országos hírű szaktudósa. Öt kötetre terjedô kéziratában 2524 ásvány leírását adta. Bejárta az ország bányáit, drága leleteket hozott haza Kalocsára, hogy ott megalapítsa a gimnázium ásványtárát, mely vetekedett az egyetemek, fôiskolák gyűjteményeivel. És közben diákjait ámulatba ejtette a fényképészet terén folytatott gyakorlataival. P. Raile Ede abban az évben érkezett Kalocsára, amikor Prohászka elkezdte az ötödik osztályt. Elôbb magyar irodalmat tanított, majd hosszú ideig a konviktus prefektusa, végül a gimnázium igazgatója volt. Raile nevéhez fűzôdik számos olyan pedagógiai remeklés, mely Prohászka diákéletét is oly gazdaggá, színessé tette. Az alsós diákok az ún. ,,merenti'' érdemcédulákat kapták jó eredményeik, szorgalmuk elismeréséül; felsôsök között más, komolyabb módszereket alkalmazott. Prohászka gyakran szerepelt a kitüntetettek között az ún. ,,diligentis'' cédula birtokában. Saját bevallása szerint Raile atya biztatta versírásra, szavalásra. Itt tanult meg görögül, latinul, franciául. ,,Itt arattam az elsô írói sikert'' -- írja a hatvanadik születésnapján készített beszámolójában -- ,,P. Raile könyvet tűzött ki jutalmul annak, aki legszebben írja meg a Grachusok anyjának beszédét fiairól. A könyvet én nyertem... Ô kedveltette meg velem az irodalmat. Pompásan tanított. Jutalmakkal, lelkes szóval buzdított minket munkára...''[9] A jezsuiták pedagógiája egészen más, mint a piaristáké, vagy a bencéseké. Prohászka mindegyikkel megismerkedett, de a három közül legjobban ahhoz vonzódott, amit Kalocsán tapasztalatból, saját fejlôdése közben élt át. Itt tanították meg önállóan gondolkodni az ún. nyilvános vitákon, disputákon, melyeknek keretében óriási szellemi csatákat lehetett vívni, méghozzá fôpapok, vendégek jelenlétében. Tehát nem elégedtek meg azzal, hogy memóriájukat sanyargatva megtanulják és felmondják a leckét, hanem megadták a lehetôséget, hogy a diák felszínre hozza talentumainak rejtett kincseit. Speciális önképzôkörhöz lehetne hasonlítani az ún. ,,akadémiákat'', melyeknek keretében minden diák nyilvánosan szerepelhetett. A választási lehetôség igen nagy volt: irodalmi, nyelvészeti, szavalói, színi történeti, bölcseleti akadémiákon kívül a zene kedvelôi is készítettek műsort. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a külföldi, fôleg olasz mintára rendezték meg az évzáró vizsgákat, illetve ünnepségeket, melyeken az érsek és más magasrangú vendégek is megjelentek. A páter rektor név szerint hívta a szószékrôl a jutalomra érdemesülteket, akik egyenként léptek az emelvényre, hogy magától a fôpásztortól vagy helyettesétôl vegyék át az ezüstérmet, miközben a zenekar ünnepi akkordokat játszott. Majd a páter prefektus római módra éltette a legkiválóbbakat. Vivant neopoetae, neo-syntaxistae! Kiváló pedagógiai érzékkel rendelkeztek a kalocsai jezsuiták, és érthetô, hogy Prohászka teljesen átadta magát ennek az eddig nem ismert szellemi, lelki élménynek. Ezt észrevették tanárai, különösen P. Raile, aki még idôs korában is elragadtatással beszél egykori tanítványáról, és olyan jelzôket mond róla, melyek némileg sejteni engedik, hogy mi is történt a 15 éves Ottokárral Kalocsán: ,,...senkivel sem éreztette fölényét, pedig osztályának szellemóriása volt... A nyilvános fellépéseken mint osztályának princepsze mindig vezérszerepet játszott...''[10] Kalocsai éveibôl fényképek is maradtak. Az egyiken a jezsuitáknál szokásos konviktori ,,egyenruhában'' áll két testvére, Irma és Gusztáv mellett. Ez jelzi, hogy ebben a ruhában ment haza szüleihez Feldkirchbe is. A másik képen osztálytársaival együtt látható, hosszú nadrágban, zakóban fehér ingben, csokornyakkendôvel, tizenötöd magával. A teljes névsorból néhány nevet emelek ki: Andrássy Géza, Batthyány Zsiga, báró Sennyei István, Szinnyei József, Zichy Károly, Országh Lajos. A képen a kiterített szônyegen Vojnits Dani és Antimovits Endre között ül Prohászka Ottokár. Bármennyire központi kérdés egy gimnazista életében az ismeretszerzés, a tanulás, a műveltség alapjainak elsajátítása, jelen esetben számomra még ennél is fontosabb, hogy vajon mit tudhatunk meg Prohászka lelki életének gyökerérôl. Logikus a kérdés, hiszen köztudott, hogy a jezsuiták iskoláiban párhuzamosan halad a kettô. Prohászka Ottokár esetében pedig azért központi kérdés ez, mert legszívesebben már most, tizenöt évesen jelentkeznék felvételire a jezsuitákhoz. Az az elmélyült lelkiség, amelyrôl Nyitrán a piarista igazgató tett említést, Kalocsán még több élménnyel gazdagodott, és olyan elemi erôvel épült alakulófélben lévô személyiségébe, hogy egész életére meghatározó volt. A Jézus Társaságának ugyanis minden közösségét, az iskolait is, a Szent Ignác-i lelkiség élteti és hatja át. A tanulás mellett ez a lelkiség, ennek kisugárzása és fokozatos elsajátítása volt a felnôtté, személyiséggé váló Prohászka legnagyobb élménye Kalocsán. Ennek ismeretében most még érthetôbbé válik az a Rómában 1880-ban leírt felkiáltása: Istenem, mi lett volna belôlem, ha Losoncon vagy Feldkirchben maradok! Minden bizonnyal még a nevét sem ismernénk, ô ugyanis itt, Kalocsán kapta meg a papi hivatást, mondhatnám azt is: a szerzetesi, jezsuita hivatást. Errôl ô maga számol be. ,,Úgy szeretem a Jézus-társaságot: hálás vagyok a Kalocsán töltött két évért is. Mennyi kegyelmet kaptam ott...'' (1911. júl. 31.) Amikor tehát Kalocsa képe, neve felmerül emlékei közül, akkor az elsô, a lényegbevágó nem a nagyszerű, sokrétű tanulás, ismeretszerzés, hanem a sok kegyelem! Állandó kapcsolatban állt az intézet kiváló személyiségeivel. Prefektusa a tiroli P. Panmoser volt, aki hitvilágának horizontját tágította a szabad akarat, a hit és a hitetlenség kérdésében adott dolgozatok, házi feladatok révén. A napirendnek szerves része volt az imádság, elmélyülés, lelki élet alapjainak ismertetése és elsajátítása. Természetesen ezen a téren minden diák a maga igénye szerint használta fel a kínálkozó lehetôségeket. Prohászka buzgósága itt is feltűnt elöljáróinak éppúgy, mint társainak. Itt tanult meg rendszeresen imádkozni, adorálni, lelkiismeretet vizsgálni, önmagát figyelni és fegyelmezni. P. Votka rektor éppen Prohászka Kalocsára érkezése idején hívta életre a Mária Kongregáció külön kápolnáját, és ekkor készítette el Friedrich Ferenc jezsuita testvér a Szeplôtelenül fogantatott Szűz Mária-szobrát, melyet a kápolna fôoltárára helyeztek. 1871. december 8- ra megérkezett Rómából a bejegyzés elismerése. Prohászka gyakran tért be a kápolnába adorálni a Tabernákulum elôtt, és elmerülni a szent Szűz szépségében. Külön is említést érdemel P. Uhlarik Jánoshoz fűzôdô kapcsolata. Errôl eddig nem szóltak az életrajzok, pedig igen nagy hatást gyakorolt a kalocsai diákokra, köztük Ottokárra, ez a sokoldalú, rendkívüli személyiség. Felvidéki falusi plébánosként kezdte, majd hallgatva az egyre erôsödô belsô hívásra, jelentkezett a Jézus Társaságába. Hívei annyira szerették, hogy nem akarták elengedni, de késôbb processzióval kísérték a nagyszombati noviciátusba 1857. május 2-án. Kalocsai tartózkodása idején is a nép, az egyszerű, szegény emberek pártfogója lett: évente közel 700 beteget látogatott meg, és nemigen halt meg a városkában beteg, aki ne ôt hívta volna. Fazekasok, drótosok, üvegesek, cigányok pártfogója volt. Kéregetett szegényei számára. Ha a cigányok közül valaki teljesen tudatlan volt a hit dolgában, rendszeresen foglalkozott vele. A kollégium portájához édesgette ôket, olykor egy- két hatos árán is. ,,Kalocsa apostolának'' hívták hívei. Elgondolkoztató és igen jellemzô, hogy Prohászka Ottokár, a mindenért lelkesedô fiatalember ezt az apostolt választotta lelkiatyjául. Olyan példakép volt ô, akitôl idejében megtanulta, hogyan kell viselkednie egy jó papnak a szegényekkel. Lelkiatyjának nyomdokain haladt, és a szegények istápolója volt egész életében, Esztergomtól kezdve Székesfehérvárig mindenütt az országban. Hogy milyen bizalommal fordult P. Uhlarikhoz, lelkivezetôjéhez, ô említi naplójában. Pontosan emlékezik még hét év távlatában is, hogy mivel kereste fel. Tudniillik Prohászka hajlamos volt a töprengésre, és mint a legtöbb buzgó kezdô, kerülni akarta még a bűn árnyékát is. Valóban nem könnyű eldönteni a lelkére kényesen vigyázó embernek, hogy mi a határ a kísértés és a bűn között, különösen, ha mindez a gondolatok síkján zajlik. Nos, ezen töprengett már 15 éves korában, és amikor Rómában újból ilyen problémákkal küszködött, egybôl eszébe jutott, hogy az ô bölcs, higgadt lelkiatyja miket válaszolt annak idején Kalocsán. (1878. okt. 17.) A legjobbhoz fordult, hiszen a rendi elöljárók nem véletlenül bízták meg a jezsuita közösség lelki vezetésével, és mint ,,operarius'' sokak spirituálisa volt.[11] * * * A jezsuiták lelkisége, műveltsége, pedagógiai stílusa s a belôlük kiáradó szeretet valósággal magával ragadta a gimnazista Ottokárt. Olyan légkörben élt két évig, amit eddig nem ismert. Érthetô, hogy korán érô lelke nem sokat habozott, és dönteni akart további sorsa felôl. A ,,hogyan tovább'' kérdése minden fiatalt rabul ejt. Ez történt vele is Kalocsán 1873. július 9-én. Leült íróasztalához, és levelet írt németül szüleinek Feldkirchbe. A levél tartalma villámként csapott be a nagy harmóniában élô család kék egébe. Ottokár ugyanis megírta elhatározását, hogy szeretne belépni a Jézus Társaságába, és ehhez szülei engedélyét kéri. A Prohászka családról tudni kell, hogy mélyen vallásos volt, olyannyira, hogy a közeli és távoli rokonságban nem volt ismeretlen a papi hivatás témája, hiszen Ottokár édesapjának testvére plébános volt Csehországban, unokatestvére Prágában volt papnövendék, édesanyjának is két rokona volt pap, sôt rokoni szálak fűzték Császka György és Samassa József fôpapokhoz is. Ennek ellenére Ottokár szüleit -- enyhén szólva - - meglepte a Kalocsáról érkezett bejelentés. Idekívánkozik Ottokár húgának néhány mondata errôl az idôszakról: ,,Mindig mondta, hogy pap akar lenni... Édesatyánk világi pályára szánta, azt szerette volna, hogy állami tisztviselô legyen. Ottokár mindvégig megmaradt elhatározása mellett. Mikor pályát kellett választani, édesatyám szigorúan el akarta téríteni szándékától, de Ottokár addig kérlelte, így beleegyezett abba.''[12] Aligha hihetô, hogy a szülôk magától a papságtól idegenkedtek volna. A dolgok hátterében más okokat kell keresnünk. Ha kezünkbe vesszük a Prohászka-archívumban megtalálható atyai válaszlevelet, annak egyik mondata segít a tisztánlátásban: ,,Kedves Ottokár! ... Leveled meglepetést okozott számunkra, mert azt olvastuk ki belôle, hogy elhatároztad, miszerint papi pályára lépsz. Kedves Ottokárom, 14 éves korban az ember nem tesz ilyen elhatározásokat... Ezért mi szülôk sem adhatjuk már most beleegyezésünket ehhez a lépéshez.'' De mindjárt hozzáfűzi, hogy ,,két év letelte után nem fogjuk megvonni Tôled az áldásunkat''[13] A levélváltás két hét alatt lezajlott. A szülôk ugyanis a hír vétele után még aznap megírták válaszukat Ottokárnak. Már július utolsó hetében járunk, az idô sürget, mert a fiatalembernek döntenie kell. Megértette apja határozott szavait, és ha egyelôre nem is jelentkezett a Jézus Társaságába, azt a kérését mégsem teljesítette, hogy az esztergomi kisszemináriumba se kérje felvételét. Tény, hogy apja elôbb említett levelének kézbevétele után két héttel Kalocsáról Esztergomba utazott, ahol augusztus 4-én megjelent a felvételi bizottság elôtt, elnöke maga a bíboros hercegprímás, Simor János volt. Hogy itt mi történt, arra Prohászka még hatvanéves korában is pontosan emlékezett: ,,Mikor Esztergomban a felvételért jelentkeztem, Aranyszájú Szent Jánosnak egy halott felett tartott híres beszédét mondtam eredeti szövegben. A bizottságban Simor János elnökölt, és a végén megdicsérte görög szónoklatomat. A beszédet most is hibátlanul tudom...''[14] Ehhez annyit mindenképpen hozzá kell még fűznöm, hogy nemcsak dicséretrôl volt itt szó, hanem életének egy igen nevezetes fordulópontjáról. Fellépése, szokatlan szellemi fölénye ugyanis elgondolkoztatta a vizsgáztató bizottság tagjait. Olyan bemutatkozás volt ez, melynek következtében ettôl kezdve az elöljárók figyelmének középpontjába került. Az elnöklô bíboros-prímás természetesen boldog örömmel felvette az egyházmegye kispapjai közé. Ehhez valóban csak ezt a megjegyzést lehet hozzáfűzni: ,,Esztergom megkapta hosszú századokra leghíresebb papját'' (Schütz: 25,22). A sikeres felvételi után minden bizonnyal hazament Feldkirchbe, szüleihez. Volt mirôl beszámolni, terveket szôni, tanácsot kérni... Prohászkáról tudnunk kell, hogy meleg szálakkal kötôdött családjához, a vakációt otthon töltötte, s rendszeresen írt haza. Bár ezek a levelek nem maradtak fenn, de édesapjának, majd megözvegyült édesanyjának németül írt válaszai mind megtalálhatók a Prohászka-archívumban, és ezekbôl pontosan rekonstruálni lehet a gimnazista, majd a szeminarista Ottokár egykori leveleinek tartalmát, sôt családias hangnemét. Nagyon sokat köszönt szüleinek. Egy alkalommal ezt mondta: ,,A férfiasságot, erôs akaratot atyámtól örököltem, a jóságot anyámtól...''[15] A jelek arra engednek következtetni, hogy az esztergomi jelentkezés körüli nézeteltérés nem okozott semmilyen komolyabb problémát a családban, különben nem írt volna édesapja ilyen sorokat egyik levelének végén: ,,Jó édesanyád a legszeretetteljesebb üdvözletét küldi, húgod pedig szívélyesen ölel, és lélekben atyailag csókollak és a Mindenható oltalmába ajánllak: hűséges atyád'' (1875. máj. 11.). Mindez mutatja, hogy milyen jól megértették egymást apa és nagyfia. Érettségi Esztergomban Az esztergomi ún. kisszeminárium rektorát, Dankó Józsefet 1873. augusztus 5-én, tehát a felvételi vizsga utáni napon, Simor érsek levelében értesíti, hogy Prohászka Ottokárt felvetette ,,a papnövelde filozófus növendékei közé'', ami annyit jelent, hogy a szeptemberi tanévnyitótól kezdve Ottokár a kisszeminárium lakója lett. A gimnázium utolsó két évét, a VII.--VIII. osztályt a paptanárok vezette szemináriumi iskolában folytatta, de az esztergomi bencéseknél kellett vizsgáit és érettségijét megszerezni. Ti. az egyházmegyés (világi) papok nem rendelkeztek tanári oklevéllel. Így tehát Prohászka immár a harmadik szerzetesi iskola szellemével ismerkedhetett meg. A szemináriumi tanárok között találjuk a szigorú, markáns egyéniségű Hetyei Sámuelt, a Pázmáneum egykori spirituálisát, a prímási irodaigazgatót, aki késôbb pécsi püspök lett (+1903), és azt a Maszlaghy Ferencet, aki jó tollú író volt, s egybôl felfigyelt Ottokár szárnypróbálgatásaira. Ez a magyarázata annak, hogy a dolgozatait nyilvánosan felolvashatta. Késôbb c. püspök lett, és nagy tisztelôje egykori tanítványának (+1917). 1874 ôszén a gimnázium utolsó évét kezdte a 16 éves kisszeminarista. Tudásban, szorgalomban most sem volt hiány, és éppen ezért megvolt a remény, hogy kiváló érettségi bizonyítványt szerez. A megfeszített iskolai munka mellett mindig talált idôt arra, hogy éreztesse szüleivel, testvéreivel szeretetét. 1875. január 9-én Esztergomból írt levele külön említést érdemel. Édesapjának 58. születésnapjára írt köszöntôje mélyen meghatotta a szülôket. Mindezt az apa válaszából tudjuk, aki Ottokár egyik mondatát külön megismétli: ,,Die Dankbarkeit schaut in die Vergangenheit, die Liebe blickt in die Zukunft.'' (A hála a múlt felé tekint, a szeretet a jövô felé.) Ez a bölcs, megfontolt kijelentés arra késztette az apát, hogy Ottokárt felnôttként kezelve beavassa a család jövôje miatt érzett aggodalmába, és a következôket írja: ,,Die so wahren schönen Worte...'' ezek tényleg igazi, szép szavak, de köteleznek is és életpályád megválasztását is befolyásolják. Szó szerint ezt írja fiának: ,,A jó Isten irányítsa tekintetedet édesanyádra, kinek te leszel egykori támasza. Én ugyanis már abban a korban vagyok, amikor a természet a fizikai törvények szerint azt követeli, hogy a köteles adót lerójuk...'' (1875. jan. 24.) Ez a levél más szempontból is igen fontos, mert végül is az ebben foglaltak segítségével tisztázódik a szülôk állásfoglalása Ottokár papságával kapcsolatban. Domonkos ugyanis most már nem akarta fiát lebeszélni a papságról, csupán arra kéri, hogy ne szerzetes, hanem világi pap legyen. A megokolás egyértelmű: ,,Édesanyád és húgod ugyanis egyedül a te támogatásodra lesznek utalva, amit nem nyújthatnál nekik, ha eredeti szándékod szerint kolostorba lépnél... Mint íród, döntened kell, ezért atyai kötelességemnek tartottam, hogy a fenti szavakat lelkedre kössem.'' Ottokár soha nem lépett be a Jézus Társaságába. Bár volt még egy férfi a családban, öccse, Gusztáv, de ô egészen más fából volt faragva, mint Ottokár, ezért apja valóban csak papfiára számíthatott. És nem telt el négy esztendô, Prohászka Domonkos sejtése beigazolódott. Ti. 1879 tavaszán bekövetkezett hirtelen halála után valóban Ottokár lett szeretett édesanyja egyedüli támasza... A nyolcadik osztály befejeztével 1875. július 10-én Ottokár arról értesíti szüleit, hogy sikeresen letette az érettségit. A család öröme leírhatatlan ,,...nagyon vágyódunk utánad, hogy viszontláthassunk, és megölelhessünk. Jöjj tehát mielôbb a zöld Vorarlbergbe...'' Az egyik levél arra enged következtetni, hogy érettségi jutalomként egy svájci utazást készítenek Ottokárnak: ,,Novák úrnak írtam Tarnócára, és az öt nyelvet beszélô Janikot meghívtam, hogy veled majd egy svájci utazáson vegyen részt...'' (1875. márc. 4.) Tévedés lenne azt gondolni, hogy a szülôi szeretet mindössze ilyen kedveskedésekre szorítkozott. Prohászka Domonkos vérbeli tisztviselô volt, és a saját szakmájának minden paragrafusát jól ismerte. Íme egyik levele az érettségijére készülô fiához: ,,1875. febr. 17-én 9590. sz. döntése alapján a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium a felsô gimnáziumok számára eddig megállapított 100 forintról 150-re, az egyetem számára eddig megállapított 100 forintról 150-re, az egyetem pedig 200 forintra emelte fel az ösztöndíjat.'' Azt tanácsolja Ottokárnak, hogy menjen el az esztergomi adóhivatalba, és kérdezze meg, kell-e ezzel kapcsolatban lépéseket tennie, vagy pedig hivatalból történik a különbözet elküldése. (1875. máj. 16.) Számunkra sem közömbös ez a levél, mert segít helyére tenni egy eddig vitatott kérdést: Prohászka további tanulásának anyagi fedezete biztosítva volt-e, vagy mások, pl. kanonokok pénzére volt szükség? Ez a levél világosan feltárja a kiváló tanuló ösztöndíjának még az összegét is, mely az akkori viszonyokhoz mérten nem mondható csekélynek. Omnia parata sunt... Prohászka Ottokár életének elsô szakasza az esztergomi bencés érettségivel lezárult. A 17 éves, kitűnô szellemi képességű és jellemű fiatalember készen állt, és várta a ,,hogyan továbbra'' a választ! II. Róma-élmény Elôkészületek. Elsô benyomások Bármennyire hihetetlen, a valóság mégis az, hogy Prohászka már gimnazista korában álmodott Rómáról. Hogy Róma-élményének csírája hol és mikor érhetô tetten? 1874-ben az esztergomi szeminárium folyosóján. A 16 éves kisszeminarista bencés diák föl-alá sétált, és a latin klasszikusokból feladott leckét memoriter ismételgette. Közben a római zarándokok énekét dúdolta magában. ,,O Roma nobilis / Orbis et domina, / cunctarum urbium / excellentissima...'' (Ennek szabadon fordított magyar változatát sokan ismerik, sôt egykoron ennek dallamával vonultak a zarándokok az Örök Városba.) ,,Ó, Róma, üdvözlégy, / Ó, Róma, áldva légy! / Terólad zeng a föld, / terólad zeng az ég...'' És miközben a lelkében a pogány klasszikusok és a zarándokok éneke egymást váltogatva zsongott, fantáziája átrepítette a tengeren, az Appennineken, és ,, kérdezte: volna-e itt hely egy ifjú lélek számára, ki nála álmában elsuttogja: Te benedicimus, salve per saecula?''[16] Az álomból valóság lett, bár ez most sokkal bonyolultabban történt, és Prohászka is csak menet közben vette észre a Gondviselés egyértelmű szándékát. Elöljáróitól csakhamar megtudta, hogy érettségije után Dankó rektor külön felhívta Simor János bíboros figyelmét, és javasolta, hogy küldje a római Collegium Germanico-Hungaricum-ba kiváló tehetséggel megáldott szeminaristáját. A prímás ezt elfogadta, és ezzel megkezdôdött a felvételi procedúra. Mivel a jezsuiták vezette római kollégium a világegyház egyik legismertebb, legnívósabb intézménye volt, érthetô, hogy igen körültekintôk voltak a jelentkezôk elbírálásakor. Ezzel magyarázható, hogy nem elégedtek meg a szokásos szülôi, plébánosi ajánlással, hanem az egyházmegye fôpásztorától és a lakóhely püspökétôl is kellett ajánlásokat küldeni a kollégium rektorához. Ez a magyarázata annak, hogy az érettségi utáni szünidôben Ottokár felkereste a szülei otthonához közeli vorarlbergi püspököt, Amberg Jánost, és jelenlétében töltötte ki a jelentkezéshez szükséges kérdôívet. Fontos részleteket tudunk Simor bíboros hozzáállásáról a római taníttatás ügyében. A feljegyzések szerint a hercegprímás dicséretekkel halmozta el jelöltjét a Rómába küldött levélben. Lepold Antal pedig külön kiemeli visszaemlékezésében, hogy a bíboros lelkére köti a római rektornak, hogy kiváló gondja legyen e kitűnô növendékre, és óvja egészségét, mert a tapasztalatok szerint sok magyar növendék betegen tér vissza Rómából. Ez a megjegyzés még érthetôbbé teszi a család féltô, aggódó szeretetét, különösen az édesanyáét. Mert bármennyire büszkék is voltak Ottokárra, az anyai-atyai szív nagy szorongással vette tudomásul, hogy ezzel a jelentkezéssel hét hosszú esztendô veszi kezdetét, mely idô alatt a germanisták szigorú regulája szerint nem láthatják Ottokárt. A szorongás nem volt alaptalan, hiszen édesapját valóban nem is láthatta többé, mert meghalt... * * * Mindaz, ami az esztergomi szemináriumban csupán álom volt, 1875 ôszén mégis valóság lett. Ekkor már nemcsak a képzelet szárnyán repült Itáliába, hanem gyorsvonat vitte az eddig elérhetetlennek gondolt cél felé. ,,Tegnap dél óta a gyorsvonat ragad magával Tirol hegyei közül, s ma este közel járok vágyaim céljához, azon helyhez, melynek neve a gondolatot érzelemmé, és az érzelmet szenvedéllyé fokozta az ifjúban, és ez a név Róma.'' ,,Szenvedéllyé fokozott érzelem'', vagyis extázis! És mindez azért, mert a sokszor megvalósíthatatlannak tűnô vágyálom kézzelfogható valóság lett. ,,S mialatt a vonat zakatolása fantasztikus zenét írt a lelkes szavakhoz, berobogtunk Marcus Aurelius falán át a Viminali halomra, a gép sikított, az ajtók nyíltak, s én ünnepélyes megilletôdéssel léptem Róma szentelt talajára.'' Mindez 1875. november elsô napjaiban történt. Hogy mi zajlott le a szerény körülmények között élô családból származó, nyitrai születésű kispap lelkében, arról maga számol be két évvel késôbb Rómából hazaérkezve, 1887-ben a Magyar Sion lapjain: ,,Ki bírná kifejezni azt az ünneplô hangulatot, mellyel Rómába bevonultam?... Utcái olyanok voltak, mint egy ünnepi díszben álló templom falai, oly áhítatra gerjesztettek, mintha úrfelmutatás lenne...'' Közben figyeljünk a nemrég érettségizett, és már ekkor feltűnô klasszikus műveltséggel rendelkezô fiatalember ún. ,,klasszicizáló magatartására'', vagyis arra a széles ismeretre a római ókort illetôen. Miközben a jelen Rómájában jár, minduntalan a császári Róma jelenik meg elôtte, és a klasszikus írók, költôk, történészek kalauzolják. Ezt különben maga fogalmazza meg, amikor leírja Rómába érkezésének elsô benyomásait: ,,A pogány nagyság, a klasszikus műveltség, a görög művészet emlékein emelkedô római egyházat és a szentszéket úgy akarja szeretni s soha felejteni, mint az elsô vértanúk, kiknek sírja tán lábaim alatt rejlik.'' Mindezt lovaskocsin ülve. távoli harangszó zsongása közben élte át a Palazzo Borromeo felé haladva. De a fiákeres sem akárki, hanem a Circus Maximus kocsisának sarjadéka, aki olimpiai versenyzôhöz illô ügyességgel hajtotta lovait... A kocsi megállt. ,,Ecco il Collegio Germanico'' -- szólt, ostorral a kapura mutatva.. És a portás sem akárki, már a neve is elárulja. Tudniillik Titónak hívták, aki ,,külsô vitelében is megôrizte a Titus névhez fűzôdô vespasiani méltóságot''. Maradjunk még egy rövid ideig az elsô benyomások érzelmi mozzanatainál, és azoknál a bizonyos ,,klasszicizáló magatartásra'' emlékeztetô utalásoknál, hiszen visszaemlékezéseiben több mint tíz alkalommal idézi Horatiust, Vergiliust, Juvenalist és másokat. A történelem együttes víziója az ó- és újkor emlékeinek egymást kiegészítô, egymásra utaló szemlélete minduntalan tetten érhetô nála. Íme néhány példa a sok közül. A Palazzo Borromeóról kíván bôvebben beszámolni, és ahogy nézi az idô viharaival dacoló ôsi falakat, eszébe jutnak az Augustus és Nero korából származó tilalmak. Juvenalis ugyanis említi azokat a törvényeket, melyek elôírják, hogy hetven lábnál magasabb házat építeni nem szabad, mert életveszélyt jelentenek. Hát a mostan csodált római palazzók építôi nem voltak tekintettel a császári kor elôírásaira, mert az ô kollégiumuk oly magas, hogy lakói az ötödik emeletet elôszeretettel Olympusnak nevezték el. Minden ,,újonc'' ide vágyott, annak ellenére, hogy nyáron kegyetlen hôség forrósította az olimpusi lakókat. Késôbb Prohászka is itt lakott, és boldogan mindent elviselt, mert ablakából naponta csodálva szemlélte a krisztusi élni akarás bronzba öntött üzenetét: a pogány Antonius szobra helyén Péter apostol alakja állt az ég felé mutató oszlop tetején, annak a Péternek a szobra, aki ,,Antonius uralkodása alatt sötét, ismeretlen szekta elsô püspöke volt.'' De a nyár forróságánál talán még nagyobb önfegyelmet követelt az itáliai tél dermesztô hidegének elviselése. És ennek ecsetelésekor is fantáziája elkezd kalandozni, és Horatiustól a kollégium idôs professzorain keresztül a budai kofák kézmelegítô kis kályhájáig valósággal remek novellát ír. Mert könnyű volt Horatiusnak a gazdag római uraknak tanácsolnia, hogy ,,tegyenek fahasábokat jócskán a tűzre'' (ligna super foco large reponens). Könnyű volt nekik, bezzeg a didergô kollégisták itt még tűzhelyet, de kéményt sem találnak, mert az olaszok egyszerűen nem építenek kályhát az épületeikbe. A költô segített magán, de a Palazzo lakói nem tudnak, s ami meglepô, nem is akarnak, mert ôk hôsök, edzettek, mindent elviselnek, és nemcsak az alumnusok, de a világhírű professzorok sem fűtenek, a P. rektor sem. ,,Némely öreg páter télen mindenféle színt játszik, de hôsies megtagadásban inkább eldidereg délig, semhogy szobájába kis kályhát tétetne. Ha pedig valamelyikök végképp nem bírja elviselni a dermesztô párás hideget, akkor azt a bizonyos kézikosárhoz hasonlítható primitív készüléket, a caldinót használja, melyben izzó parázs ad némi meleget. Ilyennel lehetett látni a folyosón caldinót cipelve a világhírű jezsuita erkölcsfilozófust, P. Ballerinit.'' És hogy némi fogalmunk legyen, hogy mi is az a caldino, nos, a morálteológustól eljutunk a budai kofáig: ,,Nálunk a klasszikus caldinót csak a decemberi piacon didergô kofák ölében láthatni...'' A Magyar Sionban közzétett visszaemlékezésének segítségével beletekinthetünk abba a miliôbe, melyben hét évig élt, és abba az atmoszférába, mely segítette ôt a krisztocentrikus élet kialakításában. ,,A Collegium Germanico-Hungaricumban'' című, 112 oldalt kitevô írás Prohászkának egyik remekműve. Schütz Antal nem ok nélkül állítja, hogy a római kollégium belsô életérôl, életformáló szellemiségérôl itthon senki, külföldön is kevesen írtak ily utolérhetetlen művészettel és hitelességgel, mellyel versenyre kelni hiábavaló vállalkozás volna. Ez valóban így igaz, legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy Prohászka ezt az olvasóközönségnek szánta, vagyis a római években történô belsô átalakulásának legszemélyesebb világát, azt a bizonyos ,,belsô várkastélyt'' itt csak kívülrôl járta körül. Saját önmegszentelôdésének drámai fordulatait, belsô harcias és diadalittas gyôzelmeit egyedül naplójának lapjain örökítette meg. Mi mind a kettôt tanulmányoztuk, és ennek segítségével talán az eddigieknél többet és lényegbevágóbbat tudunk mondani errôl a hét esztendôrôl. Erre azért van szükség, mert egyértelművé vált, hogy Prohászka életének semmiféle más eseménye megközelíthetôleg sem vésett oly kitörölhetetlen nyomokat, mint a római kollégiumban töltött idôszak. A késôbbi kutatások szempontjából sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a germanikus hatások úgy beleszövôdtek lelki struktúrájába, hogy élete végéig minden megnyilatkozása ezeknek a hatásoknak stílusjegyeit viseli magán. Ennek ismeretében az látszott a legcélravezetôbbnek, ha a régi és újonnan feltárt adatok alapján széjjelválasztjuk a római évek óriási élményanyagát, és külön elemezzük Prohászka lelki életének római ,,stációit'', külön vizsgáljuk a három, illetve négy évet felölelô filozófiai-teológiai tanulmányait, kiegészítve mindezt a Rómában lelkébe vésôdött egyházképpel. A témák szétválasztása természetesen nem feledtetheti el velünk, hogy mindezt a tárgyilagos kutatás, az oknyomozói történelmi tudományosság miatt tesszük, hiszen éppen Prohászka Ottokárnál kell minduntalan rádöbbennünk karakterének oszthatatlan egységére. Csakhogy vele kapcsolatban is érvényes az ôsigazság: a látni vágyó napba nem tekinthet. Önmegszentelés ,,Küzdve Érted -- Bírva Téged'' A keménytáblájú, zöld márványpapírral borított és merített papírlapokra írt római napló elsô oldalán ez az imaértékű jelmondat olvasható: ,,Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem: küzdve érted --. bírva téged egyaránt szolgálok neked.'' Ha röviden, egy mondatba sűrítve kellene megfogalmaznom Prohászka Ottokár római tartózkodásának célját és értelmét, akkor elsô naplójának ezt a mondatát idézném. Felbontva és egészen a gyökeréig hatolva ezt így lehetne kifejezni: lángoló szívvel küzdeni Istenért, hogy Ôt birtokolva szolgálhassa! Itt minden szó lényegre mutató: ,,lángoló szívvel''. Vagyis nem akárhogyan, nem sablonosan, ímmel-ámmal, és nemcsak ésszel, rideg számítással, hanem fiatalos hévvel, tüzes lelkülettel, felfokozott érzelmi odaadással. ,,Küzdve érted.'' Vagyis az aszkézis kemény önfegyelmével, hiszen itt a földön mindenki: papok, szeminaristák, hívek egyaránt csak keressük az Istent, a Deus absconditust. De keresni is lehet többféle módon: reményt vesztve, belefáradva, nem sok esélyt adva a sikerhez, és lehet szenvedélyesen, tudván tudva, hogy akit keresünk, maga is jön felénk, hogy találkozzunk! Ezért írja a ,,küzdve'' után: ,,bírva téged''. A római napló elsô mondatától, vagyis az 1877. december 2-án leírt mondattól a Soliloquia 1927. január 15-én leírt utolsó szaváig e jelmondat körül zajlik minden: Istent keresni, küzdeni Érte, Ôt birtokolni, hogy mindig, mindenben szolgálni tudjon Neki, méghozzá ,,lángoló szívvel''. Itt most csak jelezni kívánom, hogy a ,,küzdve Érted -- bírva Téged'' jelmondatban zseniális tömörséggel van kifejezve Prohászka lelki életének legfôbb jellegzetessége: az aszkézis és a misztika gyakorlásának egysége, egymásra utaltsága. Ezt kívánom bemutatni! Még mielôtt ,,belépnénk'' Prohászka Ottokár, a 17 éves szeminaristának legbensôbb világába, jó rávilágítani arra a mondhatni nagy ,,választékra'', a lehetôségek széles skálájára, ami tárt karokkal várja a Rómába érkezô klerikusokat. A különbözô lelki iskolákra gondolok, melyek ugyan mind egyet akarnak: kialakítani a papnövendékek lelkében a krisztocentrikus életet, mégis az eszközök és a megközelítés módjában igen sokszínű a képzés, aszerint, hogy ki vezeti az egyes kollégiumokat, szellemi vagy tudományos központokat, universitásokat. Elég, ha a két pólusra mutatok rá: a dominikánusok vezette Angelicumra és a jezsuiták vezette Gregorianára. Mind a kettô ún. pápai egyetem, vagyis a Szentszék hivatalosan is elfogadott, teljes joggal felruházott egyeteme. A kérdésben jártasok jól tudják, hogy ezzel a két irányzatra, teológiai megközelítésre utalok, és nem véletlenül. Prohászka Ottokár egész életére, lelkiségének fejlôdésére és lenyűgözô kibontakozására sorsdöntôen hatott az a tény, hogy Simor János hercegprímás ôt a jezsuiták kollégiumába és egyetemére disponálta. És mivel az elôbbi fejezetbôl láthattuk, hogy már negyedikes gimnazista korától a Szent Ignác-i lelki iskola szellemében nevelkedett, töretlenül haladt tovább ezen az úton Rómában is. * * * Ha most Prohászka vezetésével, kalauzolásával felkeressük a XVI. század óta működô Gregoriána egyetemet, korábbi nevén a Collegium Romanumot, legjobb, ha a portáról vele együtt a P. Rektorhoz megyünk. ,,Egyszerű kis szobában fogadott egy nyílt arcú, méltóságos és mégis megnyerô alak, fején magas, háromágú birétummal. Leültetett, kérdezôsködött az útról, az otthonról, a honvágyról, biztatott. Ez volt a P. Steinhuber. Az egyszerű, ceremóniátlan modorban az elöljáró szellem ereje s a szeretet közvetlensége által hódított.'' (vö.: 16, 162) Jellemzô a mindent észrevevô fiatal klerikusra e mondat közé szúrt megjegyzése a szoba egyszerűségének érzékeltetésére: ,,melynek padlója tégla volt''. Az elsô benyomások mindig meghatározóak, és a rektori szoba téglás padlójának emléke is ilyen volt. Hamar észrevette, hogy itt mindenki egyenlô, nincs privilégium! A kollégium minden egyes szobája inkább Cincinnatus egyszerűségét juttatja eszébe, mint a palazzók fényét. Nemcsak a növendékek, de az elöljárók szobái is ugyanolyan szerényen vannak berendezve, és ugyanazt fogyasztják az ebédlôben is, nem úgy, mint sok más szemináriumban. Különben érdemes megjegyezni, hogy minderrôl már Esztergomban ír (1887), ahol késôbb a római kollégium légkörét kívánta meghonosítani. Az alumnusok együtt élnek, együtt laknak tanáraikkal, csupa kitűnô, sokszor világhírű férfiak, akik tanítványaikkal együtt közös csengôszóra kelnek, imádkoznak, sétálnak és értekeznek tudományos kérdésekrôl. Ha professzoraik seprik szobájukat, ha vízért mennek, ha lámpájukba olajat töltenek, mindez semmit sem vesz el tekintélyükbôl. És ha a tanítvány esetleg épp egyik professzorának kezébôl kapja a söprôt, még jobban fog igyekezni, hogy megfeleljen a mindannyiuk számára elôírt szabálynak: a cellát mindig tisztán kell tartani! Az igénytelen egyszerűség, teljes bizalom a tanítványok részérôl, folytonos közeledés az elöljárók részérôl, ez a magatartás jellemzi a jezsuita lelkiséget és pedagógiai módszert Szent Ignác óta bármelyik kollégiumukban, vagy iskolájukban. Ôk úgy nevelnek, hogy nem szidnak, különben is, akit már szidni kellene, úgysem marad ott. A panaszokat úgy szokás elintézni, hogy az illetô belássa, mit hogyan kellene tennie, és így önérzete, nem pedig a fenyíték döntse el az ügyet. Ezt a stílust, ezt az elöljárói modort, emberies viszonyulást Rómában sajátította el Prohászka, és élete végéig így közeledett papjaihoz, híveihez egyaránt. Prohászka fontosnak tartja, hogy megismerjük a római kollégium fegyelmi rendjét. Sok elsôéves számára kezdetben ez a ,,vasfegyelem'' nem kis nehézséget okozott. Prohászka viszont már úgy érkezett Rómába, hogy Kalocsán megismerkedett ennek szellemével. Számára éppen ezért nem jelentett terhet, sôt elismerô szavaiból kivehetô, hogy mindent helyeselt, mindennel egyetértett és szükségesnek tartott. Természetesnek vette, hogy az újonnan jöttek az elsô évet közös tanulóteremben és dormitóriumban töltik állandó és közvetlen felügyelet alatt, míg lelkükbe nem oltódik az esprit de corps. Hogy ez mit jelent? Azt a hagyományos rendet, mely valamennyi regulának megtestesülése, és arra képesít, hogy a növendékek azt tegyék, amit éppen tenniök kell. Az elsô és legfontosabb számukra az, hogy tanuljanak meg alkalmazkodni. Ehhez önmagában véve is nagy önfegyelem kell, és csak az képes megtenni, aki jóval elôbb már eldöntötte, hogy hét évre elhagyja a világot, és kész távol élni otthonától, családi, baráti környezetétôl. Ha összehasonlítjuk ezt a követelményt más szemináriumok elôírásaival, megértjük, hogy a római kollégiumban kialakult fegyelem a szerzetesek regulás életéhez hasonlítható. A második évtôl kezdve már külön cellában, egyedül élnek a kollégisták a silentium religiosumban. Prohászka oldalakat ír saját cellájáról. Az esztergomi szeminárium ablakából északra nézve visszaemlékezik Antonius szobrára, amelyet szobája ablakából látott, és az ifjú tüzes lelkesedésre, ami akkor eltöltötte: ,,Fejleszteni a szellemet a lelkesülés ifjú üdvösségébôl -- tágítani szoruló körét világraszóló emlékekkel, hol lehetne azt jobban megtenni, mint Rómában? A kilátás az ablakból ragyogó fényt önt a lelketlen tekintetbe, önérzetet s buzgalmat a lohadó mellbe; fölsóhajt s érzi, hogy itt törpének s kicsinynek lenni nem szabad.'' (16, 169) ,,Ez a kályhátlan, egyszerű cella télen-nyáron egészen az enyém. Tanúja a törekvésnek, tanulásom- és imámnak. Csendjében magamra maradva iparkodom, nem a szemeknek szolgálva, hanem az önérzet, a meggyôzôdés által indíttatva önálló tevékenységre. A cella kizárólagosan az enyém, senki oda be nem mehet...'' (16, 171) Kalitkának nevezi, melynek birtokba vételére úgy vágyott, amikor még elsôéves korában csak ártatlan aspirációi lehettek irányában. A folyosókon egymás mellett nyíltak a ajtók a még csendesebb hajlékokba. Nem hiába hívták egyik sorjukat ,,columbariumnak''. Azért is ír ilyen meleg hangon a kollégiumról, hogy eloszlasson minden vádat és beteges elképzelést: az egyház intézetei, kollégiumai nem melegházak, sem üvegházak, hanem valami természetes erôforrások, melyekbôl élet fakad, olyan, melyet a tavaszi erdôszélen érez a sétáló. A kollégium szelleme oly erôteljes, hogy akit megragad, abban felrezzenti az életképes csírák mindegyikét, melyeket a Teremtô keze fektetett lelkébe! Prohászka Ottokár gyakran ír visszaemlékezéseiben, naplójában a jezsuita lelkiség nélkülözhetetlen személyiségeirôl, a P. Spirituálisról. (16, 173, 177k) Ô az, aki tanácsaival segít, irányít, nyes, jobbára mérsékel, gyóntat. Mindaz ugyanis, amit eddig elmondtunk a fegyelemrôl, a felesleges kényelemrôl való lemondásról, a cella sajátos szerepérôl és a silentiumról, csupán keretül szolgál annak, ami miatt mindez van. A felsorolt ,,elemek'' csak feltételek, nélkülözhetetlen eszközök a nagy cél eléréséhez: az önmegszentelés tudatos és tervszerű megvalósításához. Ennek irányítása különleges feladatot ró a kollégium lelkivezetôjére, a spirituálisra, akinél az elsô évben hetenként, késôbb havonta egyszer lehet és kell megjelenni minden kollégistának. Vele mindenrôl lehet beszélni; tevékenységét ,,direktio''-nak nevezik, ez is jelzi, hogy az önálló, belsô életre vonatkozó direktívák az ô bölcs, tapintatos, atyai segítségével öltenek testet. A kegyelemmel létrejövô személyiségformálás a P. Spirituális legszentebb és legfelelôsségteljesebb feladata. A jezsuita lelkiség, a Szent Ignác-i önmegszentelés kimunkálását mindig a rend legkiválóbb egyéniségeire bízták. Prohászkának Kalocsán is volt alkalma megtapasztalni, hogy mennyire nélkülözhetetlen a lelkiélet kibontakozásánál felmerülô nehézségek, feladatok helyes megoldásához a spirituális. Érthetô, hogy itt, Rómában még fokozottabban igényelte irányítását. Abban a helyzetben vagyunk, hogy Prohászka részletesen megírta és feltárta lelkiéletének történetét. Még pontosabban fogalmazva, egyrészt megírta a Szent Ignác-i lelkiség lényegét alkotó lelkigyakorlatokról szóló tanulmányát, másrészt római naplójában részletesen beszámol ennek a Szent Ignác-i lelkiségnek rá gyakorolt hatásáról. Az elsô, az elméleti rész már itthon 1895-ben íródott ,,Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme'' címen, és a Magyar Sionban jelent meg.[17] Míg naplójában e ,,szellemnek'' in concreto megvalósítását elemezhetjük, addig a Rómából való hazatérése után 18 évvel írt tanulmány már a megtett út tapasztalatait is magában foglalja. Értéke azért felbecsülhetetlen, mert saját élményével hitelesítette. A két írás egymást kiegészíti. Az alább következô lapokon e két ,,forrás'' mindegyikét elemezzük, megkísérelve a szintézis elkészítését is. Átvizsgálva Prohászka Rómában töltött kollégiumi éveinek (1875--1882) lelki eseményeit, a 17 éves korától a 24 éves koráig terjedô idôszak fejlôdésének belsô vonulatait, indítékait, kegyelmi életének horizontját, azonnal felismerhetjük a Szent Ignác-t lelkigyakorlatokban lefektetett szellemnek maradéktalan elfogadását és tudatos beépítését személyiségébe. Már mint esztergomi spirituális megfogalmazza azokat a személyiséget alakító, krisztusivá formáló elveket, melyek Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvébôl ôrá a legjobban hatottak. Íme néhány ezek közül: mivel mindannyiunknak, különösen papoknak az a hivatásunk, hogy királyi lelkekké váljunk, ezért kell az ignáci exerciciumokkal behatóan foglalkozni. ,,Hivatásod az istenülés (önmegszentelés)... Úgy lesznek majd nekünk is papjaink, igazi jellemek és nem bérencek'' (8, 261). Az exerciciumos könyv már az elsô lapon megmondja, hogy célja a porba rántott embernek kiemelése, és hogy ,,fölvillanyozott, gazdagabb, derültebb, elevenebb élet szülessék meg benne''. A ,,vincat seipsum'' és az ,,ordinet vitam suam'' a cél! E cél megvalósítására olyan forrón és lelkesen kell kívánkoznia kezdônek, haladóknak, mint ahogy a turista készül az izgalmakkal teli nagy ,,kalandra'', mely természetesen tele van meglepetésekkel, nélkülözéssel, sôt nem várt fordulatokkal, veszélyekkel. Az elsô hét a szobrász kegyetlennek tűnô akciójához hasonlítható. Hiszen vésôvel a kezében a márványtömbbôl eltávolítja a nem odavalót, hogy a lelkében élô forma fô vonásainak ,,alaprajzát'' érzékelhetôvé tegye. És ahogy a szobrász alakot ad, vagyis formálja a márványt, úgy a lelkigyakorlat mestere is arra törekszik, hogy mi is, miként a márványtömb, vállaljuk a ,,törést'', a ,,szakítást''. Olyan ez, mint a ,,vedlés''. (8, 267) Ez abból áll, hogy semmihez sem szabad ragaszkodnunk, amit csupán a bűn által szerezhetünk meg. Tehát indifferensnek kell lennünk minden iránt! Itt a kulcsfogalom: az indifferentia, lelki szabadság! Ennek segítségével születik meg bennünk az a belsô rend, mely alapja, fundamentuma lesz az elôttünk álló feladatok végrehajtásának. Erre a fundamentumra épül rá a második hét: odalépni a lelkek mintaképe elé, vagyis vágyódni Krisztus után, megismerni, elérni, birtokba venni. Ha a Krisztus utáni vágy megmoccan bennünk, akkor majd késôbb a ,,két zászlóról'' szóló elmélkedés megmutatja, hogy ,,in concreto'' mit kell tennie Krisztus katonájának. Prohászka itt egy pillanatra tisztázni akarván a fogalmakat, közbeszúr egy igen lényeges megkülönböztetést a katona és a lovag között. Mivel a katona fogalmához sok negatívum tapadt, ezért helyette a lovag kifejezést használja, hiszen Loyolai Ignác is lovag volt. A lovagokat nem verbuválják kötéllel, hanem önként állnak a nemes, nagy eszmék szolgálatába. A Krisztus-országáról szóló meditáció lovagias lelkeknek való. Szent Ignác egy királyt léptet fel, akinek kezében zászló van. A király Krisztus, akinek szolgálni királyi tett, és akiért ,,vitam et sanguiem'', vagyis ,,életet és vért'' adni igazi lovagi hivatást, ,,kihívást'' jelent. Egy igazi, vérbeli lovag pedig csak egyet akarhat: minél többet adni királyának! ,,Segnalarsi'', vagyis kitűnni, a harcmezôn a Király országáért vívott küzdelemben. Ez a gigászi harc két fronton zajlik: önmagukban és az életben a lelkek megmentéséért. Istent szeretni és szolgálni tehát annyi, mint lovagiasnak lenni Isten iránt! Prohászka ezt tudatosan vállalta, élte egész életében, és ilyen értelemben jelenti ki magáról: ,,Jézus katonája lettem... Nemes szolgai hódolat... hôsi lelkület... alattvalói hűség.'' (1879. okt. 21.) Ez a ,,vállalkozás'' felel meg legjobban az embernek, vagy ahogy ô fejezi ki magát: ,,embernek emberileg''. (8, 289.) Istent ugyanis nem hidegen, hanem emberi érzéssel és lelkesedéssel kell szolgálni. Ezért az exerciciumot végzô számára Krisztus a szó szoros értelmében szeretett és imádott baráttá válik. Ezért van aszkézisre szükség. A cél ugyanis az, hogy alkalmassá tegyük magunkat Krisztus követésére, ez pedig kemény önmegtagadás nélkül nem képzelhetô el. Csak így valósítható meg, hogy Krisztus éljen bennünk: Vele beszélni, Vele élni, Vele együtt érezni oly mértékben, ,,hogy úgy tartsuk magunkat, mint az Úr'' (8, 22), vagyis még tartásunkon is kirajzolódjék Krisztus. Ez magyarázza meg azt, hogy Szent Ignác a lelkigyakorlat végén, a negyedik héten Krisztus dicsôségének fényébe állít minket. ,,Szinte le kell néha-néha sütnünk szemünket'' -- írja Prohászka (8, 320). A Szent Ignác-i lelkigyakorlatokról sokat és sokféleképpen lehet írni. Prohászka az imént összefoglaltan bemutatott elveket és feladatokat látta a legfontosabbaknak, és a maga, valamint a magyar papság és hívek számára a legkövetendôbbeknek. Már magának az eredeti szövegnek értelmezése és hazai átültetése, illetve a magyar viszonyokra való alkalmazása is megrázó. Ilyen stílusban, ilyen mindent Krisztusnak odaadni akaró elszántsággal nem nagyon találkoztak az egyháziak sem! Egyelôre azonban még a római kollégiumban vagyunk, és épp azt kutatjuk, hogy mi a gyökere annak a lelkigyakorlatos lelkiségnek, mely végül is Prohászka életének legnagyobb kincse és ajándéka volt népe és egyháza számára. A gyökerek után kutatva és nem megelégedve az eddig elmondott általánosításokkal, vagyis Prohászkának ,,Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme'' című (1895) tanulmányában foglaltakkal, nem kell mást tennünk, mint elmerülni a római évek alatt írt naplójában. Míg az elôbb említett cikke a lelkigyakorlatok elvi kérdéseit elemzi, addig a naplók legbelsôbb világát tárják fel. Az elôbbit az olvasóközönségnek szánta, a másikat soha senkinek nem mutatta meg, mert önmagának és egyedül Jézusnak vetette papírra. Itt most nem az a feladatom, hogy részletesen ismertessem a teljes egészében még ki sem adott római lelki naplót, mindössze arra szorítkozom, ami ennek az önvallomással felérô Soliloquiának olvasásakor mindenkit elgondolkodtat, sôt megdöbbent Schütz Antaltól kezdve napjainkig. Lényegében ez az, amit e napló elsô oldalának jelmondatáról a bevezetôben már mondtam: kíméletet nem tűrô harc, aszkézis következetes gyakorlása, miközben a misztikus élmények kimondhatatlan örömét is birtokolja. Saját szavaival: küzdve érted, bírva téged! A kettôt elválasztva bemutatni annyit jelentene, mint torz képet nyújtani a Rómában töltött hét esztendôrôl. Ha valamit mégis megemlítek, azt a hitelesség kedvéért és a tárgyilagosságra kötelezô szövegelemzés miatt teszem. Mindenekelôtt utalok Prohászka saját kijelentésére, melyet Rómából hazatérve írt naplójába 1882. augusztus 12-én: ,,Átlapoztam irataimat... Az elsô években nagy teher nehezedett lelkemre, s elfojtá az ifjú kedvet... de a szenvedés alatt nem satnyultam el, de tanultam tűrni és ismerni az emberi szívet, megfigyelni mozzanatait.'' A való helyzetet tehát Prohászka maga mondja el. Életrajzírója sem tehet mást, mint ennek a kijelentésnek birtokában ,,átlapozni iratait'' azzal a szándékkal, hogy elemezni próbálja ,,a nagy teher'', ,,az ifjú kedvet elfojtó'' lelki probléma okát és körülményeit. Átnézve a római hét évben írt lelki napló minden mondatát, a következô összefoglaló képet lehet adni. Prohászka Ottokár rendkívül finom, érzékeny lelkiismerettel rendelkezett már gyermekkora óta. Ennek köszönhette fogékonyságát minden isteni, eszmei, esztétikai értékre, ugyanakkor tartózkodását mindentôl, ami rút, bűnös, szennyes. Ez utóbbi kérdésben van elrejtve Prohászkánál a fent említett probléma ,,veszélyzónája''. Ezt minden lelki életet élô kezdô tapasztalhatja, amikor éveken keresztül akarja alakítani önmagában lelkiismeretének helyes, vagyis az isteni akarattal megegyezô működését. Ilyen esetben különösen nélkülözhetetlen a bölcs, nyugodt, tapasztalt lelkivezetônek, spirituálisnak irányítása. Az ô feladata a lelkiismeretnek, mint iránytűnek ,,betájolása'', melynek eredményeként ki-ki képes egyre önállóbban eligazodni, különbséget tenni, latolgatni, választani, dönteni az élet legkülönbözôbb területén felmerült kérdésekben. Eleinte még sűrűn akadnak megoldhatatlannak tűnô problémák, gyakrabban keresik fel a kezdôk a spirituálisukat. De a cél az, hogy a Krisztus-követô felnôtté váljék, és egyre önállóbban döntsön saját életének útkeresztezôdéseinél. Lényegét tekintve ezt az utat tette meg Prohászka, és ennek legfontosabb stációit kívánom megjelölni: Az ún. ,,veszélyzóna'' legkritikusabb pontja: eldönteni a szándék, a gondolat terén a kísértés és a de facto elkövetett bűn közötti különbséget. Magyarán. honnét lehetne megtudni, hogy mi a határ a felmerülô gondolatok erdejében a csak észlelt és a már akart, elkövetett, tehát bűnnek tekintendô actus hominis között. Prohászkánál is ez a kérdés várt tisztázásra. Errôl saját maga számol be, méghozzá perdöntô módon. Ti. már Rómában van, és még mindig ez ,,a nagy teher nehezedik lelkére''. felkeresi spirituálisát, és közben visszatekint az eddig megtett útra. Kiderül, hogy már 14 éves korában ezzel a kérdéssel fordult Kalocsán lelkivezetôjéhez, a kiváló gyóntatóhoz, P. Uhlarikhoz, Az alább következô mondatot szokásos ôszi lelkigyakorlata közben írta le 1878. október 17-én a XVI. számmal jelzett pontban: ,,Már öt éve, hogy e nyomorban felette nagyon sínlôdöm. Kalocsán is jól emlékszem kérdezém P. Uhlarikot, min vehetem észre, hogy beleegyeztem-e valami gondolatba.'' Fárasztó lenne közölni a hét évet felölelô római naplónak minden ehhez hasonló, vagy ehhez fűzôdô beszámolóját. A bibliográfiai adattár úgyis feltünteti az erre vonatkozó utalásokat. Itt inkább visszatérek Prohászkának a Szent Ignác-i lelkigyakorlat szellemét taglaló írására, annak a ,,vincat seipsum'' és az ,,ordinet vitam suam'' programjára, és mindarra, amit ô szellemesen ,,szakításnak'', ,,vedlésnek'' nevez, ami nem megy lelki vívódások nélkül. Lényegét tekintve minden ilyen jellegű megnyilatkozása ezzel a feladattal van összefüggésben. Néhány példa a sok közül: ,,Nagy és folytonos nehézségem az esti lelkiismeret-vizsgálat, oly bíbelôdô és töprengô módon járok el benne'' (1878. szept. 29.). ,,A partikuláris vizsgálatban ismét csak a tényleges gondolatokat jelzem, s a kétest nem vonom figyelembe.'' (uo.) ,,Ha aggály elfogott, akkor Uramhoz lépek... és legyôzöm magam.'' (1881. nov. 20.) ,,Vigyázok, hogy ne túlozzak, mert nem sanyargatni magamat jöttem ide.'' (1878. febr. 2.) Mindez pontosan érzékelteti, hogy észrevette azt a bizonyos ,,veszélyzónát'', melynek skrupulus a neve. A kellô ok nélküli bűnösségérzet, bűntudat témáját érintette lelkivezetôje is: ,,Jó gyóntatóatyám azt mondá: Nun also müssen Sie nicht die schwere Sünde meiden, wie Sie ja auch gewillt sind, sondern auch die lässliche.'' (Most már nemcsak a súlyos bűnöket kell elkerülnie, amint ezt már akarta, hanem a bocsánatosakat is.) (1879. okt. 21.) Elkészítette saját lelkének, lelkiállapotának diagnózisát, és egyre jobban látja, hogy a ,,természetes erények egyikének: az okosságnak'' segítségével tud rendet teremteni önmagában, hogy ne essék túlzásokba. (1878. okt. 17.) Ennek segítségével nem akar többé ,,fejlehajtva, mintha egy kôszénbánya alacsony folyosóin haladna'' élni, hanem vidáman. Ez azonban nem kisebbíti továbbra sem a kitűzött célt: ,,A partikuláris examen... haladás és nemesbülés a lelki életben. E partikuláris examen igázza le az embert és hajlamait, és az Isten igája alá hajtja teljesen. Azért a pap nem tehet kevesebbet az Úr elôtt, mintha kérlelhetetlen szigorral nyes magán a partikuláris examen késével... Jegyezni kell, mert anélkül nem csinálunk partikuláris exament.'' (1881. aug. 13.) Összegezve a ,,küzdve érted'' megjelöléssel tárgyalt témának ezt a részét, látnunk kell, hogy Prohászka is végigjárta a megkerülhetetlen ,,csatateret''. De hozzá kell fűznünk, hogy az ô esetében gondviselésszerű volt mindaz, amit utólag nagy szenvedésnek, lelkére nehezedô nagy tehernek nevezett, mert -- és ez a lényeg -- így tanulta meg ,,ismerni az emberi szívet, megfigyelni mozzanatait'' (1882. aug. 12.). Minél nagyobb személyiség valaki, minél nagyobb feladatot bíz rá valakire az Isten, annál mélyebb fundamentumra, ,,sziklás talajra'' építi fel az illetô belsô világát. ,,Az igazi férfiú mindig kínnal születik meg az ifjúból, s a géniusz születése ezeket a kínokat megsokszorosítja.'' (Schütz: 25, 30) Ennek vagyunk a szemtanúi és átélôi, amikor belemélyedünk a teljes terjedelemben még kiadásra váró lelki napló olvasásába. Lényegében saját maga teszi lehetôvé, hogy nyomon követhessük személyiségének, lelki, kegyelmi fejlôdését. Naplójegyzetei révén figyelemmel kísérhetjük önmegszentelôdésének szavakba alig foglalható rezdüléseit, bizonyos értelemben tanúi lehetünk egy Istennek átadott élet kibontakozásának. A pszichoanalízis alkalmazása különösen lelki, kegyelmi életet élôk esetében mindig azzal a veszéllyel jár, hogy kisarkítva, egyoldalúan mutat be egy-egy lelkiállapotot vagy folyamatot. Ezt Prohászka imént tárgyalt lelki problémáival kapcsolatban még feltűnôbben lehet látni. Ti. teljesen torz képet alkotnánk magunknak, ha lelki küzdelmeinek elemzésébe úgy temetkeznénk bele, mintha közben nem tennénk épp az ellenkezô lelkiállapotáról is bizonyságot. Római élményei közül a legmaradandóbb -- saját vallomása -- az, hogy itt határozta el, hogy életét visszavonhatatlanul teljesen Istennek szenteli. A ,,küzdve érted -- bírva téged'' kegyelmi szindróma esetében a ,,bírva téged'' élménye az elsôbb, vagyis a közdelem nem öncélú, hanem eszköz jellegű, és értelmét veszti, ha nem az Isten birtoklásáért vállalja. ,,Istennek tetszeni, ez a célom!... Én kész vagyok mindenre Istenért. Odaadom, ha kell, életemet. Ha pedig az elhatározásom ôszinte, akkor minden más mellékes és könnyű'' (1878. febr. 2.). ,,Lényem Istenem szolgálata'' (1878. okt. 17.). Vagyis ez életének értelme és célja. Ha egészen a dolgok mélyére hatolunk, azt kell mondanunk, hogy bár Prohászka természetesen azért jött Rómába, hogy eleget tegyen elöljárói elvárásának, és mint germanikus, elsajátítsa a filozófia és a teológia körébe tartozó tudományokat a legmagasabb szinten, mégis e mellett, sôt e fölött és mindenekelôtt ô azért van itt, Rómában, hogy szentté váljék. ,,Istenemért valamit akarok tenni, s egészen érte élni. Szent akarok lenni minden áron... Szent és egyszerű pap'' (1881. okt. 18. és 19.). Ezt az önmegszentelést Prohászka élete nagy művének tekinti: ,,Erôsen kell hozzáfognom e nagy műhöz, nem kímélve határozottan semmit, mi akadályoz'' -- írja szentelése elôtt egy héttel. És amikor lelkében még olykor átvonulnak az imént említett ,,sötét árnyak'', ilyen határozottsággal száll szembe velük: ,,Én nem figyelek rá: én szent és tiszta vagyok!... Nem mostani felhevülés műve ez, hanem régi emlékezet elôtűnése'' (1881. okt. 9.). Az önmegszentelés együtt jár az önkiüresítéssel és a magunk megsemmisítésének átélésével. Mint nagy élményeinél mindig, most is megrázó kifejezéseket használ: ,,A halál mindent felbont, mi múlandó... minden eltűnik... P. O. nincs többé, egy marék por, ez P. O.'' (1878. okt. 17.). De ne gondoljuk, hogy ez a ,,megsemmisülési'' szándék valami öncélú tetszelgés. A misztika irodalmában jól ismert az a hasonlat, hogy az edényt elôbb ki kell üríteni, tisztává kell tenni, hogy birtokba tudja venni a Lélek. Feltűnô, hogy Prohászka már lelki életének kezdetén milyen közvetlen kapcsolatban áll az Úrral a ,,bírva téged'' jegyében. Schütz külön felhívja a figyelmet, hogy ne ütközzék meg az olvasó a misztikus hangvételen. Mert bár hazai viszonylatban valóban szokatlan volt ez a stílus, az egyház nagy misztikusainál azonban nem! Ez az ô -- hogy úgy mondjam -- ,,rendes nyelvük''. Nem megütközni, hanem inkább örülni kell, hogy ebben a fölséges kórusban nem néma többé a ,,vox hungarica'' (23, VIII. Bevezetés). Már fiatal gimnazista korában jelentkezett nála az írói hajlam. Mint ízig-vérig íróember (naponta több órát írt állva pulpitusa mellett!) bizonyára belsô kényszer hatására és minden öncenzúra nélkül vetette papírra lelki élményeit. A ,,bírva téged'' bizonyításaként ezekbôl néhányat összegyűjtöttem. ,,Édes Jegyesem! akarok készülni a Te szereteted, a Te buzgalmad edényének lenni. Készülök, hogy Te bennem hajlékodra, nyugalmad helyére ismerj s találj'' (1878. júl. 7.)... ,,Enni egyél, amennyit P. Spirituális elôszab... Itt ott keveset a jó Jézus számára félreteszek'' (febr. 2.)... ,,A szolga édesen hordozza Urát... Én Istenem, ez minden. Szívem és uram! Ó, bár nem kellene kilépnem e körbôl... Szolgálnék csendesen, másra nem figyelnék'' (okt. 17.). ,,Add, hogy én mindig veled legyek mindenben és semmiben ne akadjak meg, én Édesem... Uram, Királyom, Te ne vérezz üdvömért, íme, itt vagyok... Ó, Uram, megyek, szállok... (uo.) ...Én egészen a jó Jézusnak áldoztam életemet, halálomat, egészen rendelkezésére állok. Mit adhatnék az isteni Kisdednek? Jézusom, tied akarok lenni: Ima és tanulás és társalgás'' (1879. febr. 2.). Ez a fiatalkori misztika azonban nem szakad el a mindennapi élet konkrét feladataitól, sôt épp a misztikus élmény kötelezi ôt ezeknek becsületes, maradéktalan teljesítésére. Érdemes ennek illusztrálásaként az 1878. október 17-i lelkigyakorlatos feljegyzéseibe és abba a rajzba belenéznünk, ami a napló 27. lapján az I. 15. pontnál található. Olyan ez a rajz, mint egy háló. A kör középpontjában ,,az ima'' olvasható. Vagyis az ô Istennel való kapcsolata, párbeszéde. ,,Folyton kérni és esdekelni: Domine in adjutorium...'' Hasonlít a kör a napkoronghoz, melybôl sugarak áradnak kifelé. A ,,pók'' mesteri alkotása ez a háló, melynek tartópillérei, szálai, ,,küllôi'' egy-egy feladatot hordoznak. Összesen 13 küllô tartja össze a kör alakú, kerékhez is hasonlítható hálót. Íme a küllôkre írt intelmek, napi feladatok közül néhány: a társalgásban leküzdeni az ellenszenvet, nem megsértôdni, a társak hibáira nem figyelni, lelkiismeretvizsgálat, szentségek vétele, bűnbánat gyakorlása, a Boldogságos Szűz és Ôrzôangyal iránti bizalom stb. Majd egy nagyobb kör következik: Istentôl várni segítséget, félelem nélkül bízni benne. A háló legszélesebb köre: a saját tehetetlenségének, elégtelenségének, másra szorultságának alapos átélése és átérzése... Prohászka lelkinaplója 27.1.15. pont Róma 1878. okt. 17. A külsô körön: tehetetlenségem, erôtlenségem, elégtelenségem, másra való szorulásom mély, alapos meggyôzôdése s érzete A középsô körön: Istentôl várni segélyt, erôs bizalommal és félelem nélkül nézni az Ô irgalma és könyörülete elé A belsô körön: folyton kérni és esdekelni: Domine, in adjut A felsô küllôket keresztezve: Humili Fide Legbelül: az ima A küllôkre írt intelmek: -- ôket segít. becsül -- hibák. nem figyel -- társai elnézés -- ellenszenv v. sértéseik kész. leküzd. -- examen conscient. -- regularum observ. -- meditare d. novissi. -- humilitation. quar. in disputation. -- Sacrament. usus -- adversa pati in paenitantia -- modest. composita -- BVM et Ang. Custod confide -- Crucem in pector. portas Ennyi feladat láttán érthetô, hogy egyedül a Jó Isten atyai segítségében bízva reménykedik a gyôzelemben. Így még jobban érthetôek a következô mondatok: ,,Az ima elôtt gondold meg, hogy koldusként állsz az Úr elôtt könyörögve -- állhatatosan esedezzél: az ima tüzes ajkakkal folyjon, mélyen érzô szívbôl... Csak jól imádkozni, csak jól! Ez támaszunk, ez hidunk, ez erônk'' (1880. máj. 30.) ,,...Jó lesz, ha idônként a földön térden csúszva mondom a Veni S.-t'' ... ,,Ó, Istenem, a te lábaidhoz, ott van nyugalom, ott mások lábai alatt'' (1879. okt. 21. Med. 20.). ,,Nem kell tekintenem mások nagy tehetségét és erejét, mások nemességét. Szép ez, szép, de én e szív, a lélek, ily kicsinységben vagyok tiéd és szolgálok Neked...'' (1880. okt. 19.) A Rómában töltött hatodik, hetedik évben, vagyis a szentelés elôtti idôszakban egyre gyakrabban találkozunk e misztikus kijelentésekkel. Vagyis amilyen mértékben sikerül úrrá lenni tépelôdésein, olyan mértékben lesz felszabadultabb és szemmel láthatóan boldogabb. ,,Ki hitte volna, hogy ily boldog lehetek, elôíze ez a mennyei örömnek. Alleluja! Ismét a kikötôbe hajóztam, csendesen megpihenek, édesen megnyugszom. Ó kedves Jézusom, lángoló szívvel karollak át Téged. Véredbe mártom lelkemet, hogy termékeny talaj legyen a szeretetnek, hogy gyümölcsöt hozzon, édeset és tetszôt Neked. Ó hogyha szerethetnélek, hogyha érted élhetnék és halhatnék! Kedvesem!'' (1881. aug. 15-22.) Ezekbôl az eksztatikus, misztikus hangvételű mondatokból látható, hogy Prohászka lelke legmélyén kiegyensúlyozott, boldog klerikus volt Rómában. Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy milyen tudatosan készült papságára. Feladatai között most egyre többször szerepelnek olyan erénygyakorlatok, melyek határozottan erre a tudatos felkészülésre utalnak. Különösen sokat foglalkozik a férfiasabb magatartás elsajátításával. Nem akar az indulatok labdájává lenni. ,,Igen fontos ügy ez, hogy az ember hízelgés nélkül, feszültség nélkül egyszerűen és szívélyesen, gondosan és okosan társalogjon.'' (1878. aug. 4.) ... ,,Gondoljam meg, hogy férfiasnak is kell lennem. Készséggel tehát, de nem udvarolva, szívesen, de nem bókolva... legyek elnézéssel és bizonyos tartózkodással mások tettei, szavai iránt... Különösen figyelek a felebaráti szeretetre, a társalgásban, tanulásban és imában határozott férfias szellemet.'' (1880. márc. 27.) ,,A felebaráti szeretetet férfias erôvel, ne oly finnyásan, érzékenyen, hanem egyszerűen és jellemesen.'' (máj. 2.) ,,A legpraktikusabb szentség a felebaráti szeretet, azért ezt mindenütt'' (1880. máj. 30.) Egyre többször foglalkozik jövôjével, és kérdések foglalkoztatják: milyen is lesz szentelése után? ,,Káplány leszek... igen, egy tapodtat sem teszek magamért, szegény leszek, igen! Keresek-e kényelmet? Soha...'' (1881. aug. 22.) Pappá szentelése után ezt írja naplójába: ,,...nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt... Égnem kell a szeretetben.'' (nov. 20.) * * * Összegezve mindazt, amit a ,,küzdve érted -- bírva téged'' szellemében átélt a kollégista Prohászka Rómában, azt kell mondanunk, hogy mire befejezte tanulmányait, olyan karakterré formálta önmagát az isteni kegyelem és a maga elszánt akarata kohójában, hogy átlagon felüli személyiséggé vált. Megvalósította azt, amit maga elé tűzött: jó, használható eszközzé akart válni az Isten számára. Ecce adsum, íme itt vagyok, és tégy velem azt, amit akarsz. Ennél többet egy 24 éves férfi nem érhet el. Azt bizonyára Prohászka is tudta, hogy mindez csupán a kezdet, olyan fundamentum, amelyre képesek mások is építeni: Jézus, Egyház, elöljárók, hívek. Életének folyamán minduntalan így tekint vissza erre a római hét évre: erôforrás, kifogyhatatlan erkölcsi tôke, mely a noblesse oblige követelményével ösztökél az élet bármilyen problémájának feloldásánál. ,,Emlékezzél fiam -- mondta egyszer IX. Pius pápa egy Rómában nevelt, hazatérô papnak --, hogy Szent Péter árnyékában nevelkedtél ,,Sotto l'ombra di San Pietro''. Kipróbált, a kohóban megtisztított, salaktól mentes, nemes fém vált belôle. De ezután következett a megmérettetés... Azt mindenki tudja, hogy a világon nem létezik tökéletes, vagyis hibáktól mentes pedagógiai módszer. Vajon késôbb minden szempontból kifogástalannak tartotta a Collegium Germanicum embert formáló stílusát? Már elmúlt hatvan éves, amikor erre a kérdésre igyekszik nagyon árnyaltan választ adni: ,,Fundamentaliter és initialiter minden jó volt, de nem totaliter, explective, perfectionaliter.'' ,,Valahogy mondhatom, hogy az Istennek lovagja voltam, de nem felebarátoknak... Ez nem helyes, s innen eredeztetem jellemem hiányosságát... embertársaim iránti lovagiasságra nem voltam ránevelve... Il faut aimer les hommes pour les comprendre (Pascal) ...Nevelôk, ti a fejet, a koponyát már nem préselitek; de ne préseljétek a szívet s a gerincet sem; nôjön minden!'' (1919. július 17.) A pascali ,,tous comprendre'' elôtt szükség volt a kolostori élethez hasonlítható aszketikus szellemre és az önfegyelem, az önkiürítés gyakorlataira, hiszen -- amint Prohászka maga vallja -- ,,ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó karikatúra volnék...'' Amit tehát nem adott meg a római kollégium, azt késôbb magának kellett kialakítania, felépítenie önmagában. Tehát túl akart lépni azon, hogy az ember csupán a bűn kerülésére legyen beállítva; hazatérve hozzákezdett ahhoz, hogy az etikai életet, a karakterességet, a sapientiát, a becsületérzést, egy gazdagon tagozódó s minden irányban kiépítendô életbe vigye bele. ,,Ilyen a lovagiasság, bátorság, egyenesség, ha kell, támadó erély; ezek az én morálisomban herbarium, de nem flóra, mert nem voltam ránevelve.'' (uo.) Mindezek ellenére kimondhatatlan hála élt szívében mindazért, amit a jezsuitáktól Kalocsán és Rómában kapott: ,,...Forró hála emelkedik szívembôl, s még forróbb csókot nyomnék azon kedves atyai kézre, mely oly csodásan vezetett.'' (1882. aug. 12.) Tény, hogy ennek a nevelésnek eredményeként fizikumát, testének szinte minden sejtjét szellemének, akaratának irányítása alá hajtotta. Ennek megvalósítására valóságos ,,stratégiát'' dolgozott ki a Szent Ignác-i módszer szellemében. Ezáltal a természet és a természetfeletti élet erényeinek harmóniáját alkotta meg önmagában. Ezért jegyezték meg róla évtizedek múltán is, hogy tekintetében, beszédén, járásán, minden mozdulatán megérzôdött valami belsô erô: a kemény azskézis és a boldogító misztika harmóniájának ereje. A két doktorátus Prohászka a már említett visszaemlékezésében, ,,A Collegium Germanico- Hungaricumban'' című írásában (16,158-271) azzal a szomorú megállapítással kezdi beszámolóját, hogy a múlt század közepén bekövetkezett nagy belpolitikai változások miatt a XIII. Gergely pápa által alapított egyetem épület nélkül maradt: ,,a Collegium Romanumot az egyesített Olaszországból összefogdosott s kötözni való népképviselet elkomázta'' (191). Ez azonban nem gátolta meg a professzorokat és a kollégistákat abban, hogy ,,megôrizzék a filozófia múzsájának méltóságát''. Az elôadások magában a Collegium Germanicumban voltak. (A Collegium Romanum az alapítótól kapta késôbb a Gergely- egyetem nevet.) Az évszázadok alatt kialakult szabályok értelmében a hallgatók közvetlenül nem bocsáthatók a teológiára, vagyis elôbb filozófiára kell beíratkozniok.[18] Az elsô évet annus logicorumnak nevezik, melynek elsô felében a logica dialectica a fôtantárgy, a másodikban a logica critica. Ezek az elsô hónapok nagyon igénybe veszik az egészen más tanulási módszerhez szokott fiatalokat. Tanáruk ugyanis a tôrôl metszett római jezsuita, P. de Melis, órák hosszat nem tett mást, mint a ,,szó'' és a ,,mondat'' rejtelmeirôl beszélt a kezdetben értetlen hallgatóknak. Hányféle mondat van, milyen a szuppozíció az alanyban és az állítmányban, és hányféle szillogizmus létezik. És ráadásul semmiféle tankönyvet sem kaptak, mindent maguknak kellett jegyzetelni (ezekbôl néhány van a székesfehérvári archívumban!). Így érthetô, hogy mindenki saját érdekébôl nagyon figyelt, és igyekezett használható jegyzeteket készíteni önmagának. Az elsô félév csak dialektikával telt el: reggeltôl estig csak ez volt a téma, még ebéd, séta alatt is -- természetesen latinul -- errôl beszéltek. Tréfásan említi az elsô évet Prohászka: ,,...s mit volt mit tenni, még éjjel is a dialektikáról álmodtunk'' (193). Ez a kemény ,,hámba fogás'' (a kifejezés tôle ered) csakugyan kiforgatja az embert, akár a legkegyetlenebb koplalás. Nem véletlenül csúfolták ,,geistige Hungerkur''-nak azok, akik csak a negatív oldalát látták. Nincs igazuk, mert óriási eredménynek mondható, hogy a 18 éves fiatalember ültô helyében 2-3 óráig képes valamely bölcseleti tételen törni a fejét, hogy saját okosodásával találjon megoldást. A gimnázium és a egyetem kint a világban -- és ez ma is így van! -- mindent az emlékezésre épít. A módszer itt más! Ott a tanár elôad, a tanuló hallgat, és vizsgázik, felel, kollokvál, itt az ,,észirtó emlézéssel'' semmire sem megy az ember! A cél itt nem a professzor elôadásának meghallgatása csupán, hanem mindenben a tanuló saját értelmi munkájának elôtérbe helyezése. Itt tehát nem ,,hallgatók'' ülnek, hanem ,,tanulók'' dolgoznak, megtanulják a józan értelmi boncolgatás, az analízis és a szintézis nélkülözhetetlen tudományát. Ennek tudható be, hogy ,,kikérdezés'' csak az elsô félévben létezik a logica dialectica anyagából, a második félévtôl kezdve az ellenôrzés megszűnik, és mindenki saját magát kontrollálja. Természetesen létezik más ,,fajsúlymérô'' módszer, mely minden más gimnáziumi, egyetemi vizsgánál, kollokválásnál pontosabban képes kimutatni a tanulók szorgalmát és aktivizálni tudja szellemi képességeiket. Ez a kontroll a disputa, mely valósággal lázba hozza Prohászkát, és oldalakon keresztül részletesen beszámol a disputálás lefolytatásáról, miközben lelkesen ecseteli ennek a skolasztikus módszernek észnyitogató elônyeit. E tanulmány keretei nem engedik meg, hogy akárcsak vázlatosan is ismertessem szellemes írását, ezért inkább utalok visszaemlékezésének erre a fejezetére: (16, 190-206.). Ezzel azért érdemes behatóan foglalkozni, mert Prohászka félelmetes szellemi fölényének, borotvaéles logikájának gyökere itt keresendô. A disputálás révén szerzett gondolkodás és ismeretszerzés megköveteli, hogy a ,,gladiátornak'' nevezett vitázók (vitapartnerek) egy vagy akár több héttel elôbb megkapják a téziseket, hogy a vitához szükséges anyagot, tudnivalót a kollégium kiváló könyvtárában kikeressék, irodalmával tisztában legyenek, vagyis hogy felkészüljenek a szellemi tornára. Az arguens és defendens ,,csatája'' a kollégium életének szerves része, mert a disputa nyilvános, sôt a professzorok, fôpapok, bíborosok, olykor még maga a pápa is megjelennek. Disputa mindig van, különbözô idôkben és helyen. Az ún. ,,sabbatina'' szombatonként zajlik délelôtt és délután, a ,,circulus'' a délutáni elôadások után van, és fél óráig tart. A ,,repetitio'' magában a kollégiumban megy végbe, és egy álló óráig tart. A ,,menstrua'' (havi disputa) még ennél is nagyobb jelentôségű, és helye a nagy aula, százakra menô hallgatóság elôtt. Egész nap tart: délelôtt két óra hosszat, délután másfélig. Büszkén és öntudattal állítja beszámolójában a kitűnô eredménnyel doktorált filozófus germanista, hogy e komoly, száraznak tűnô módszernek, tehát a disputációnak mindenki hasznát veszi. Olyan ez, mint az artézi kút fúrója, mert a gondolkodás legmélyére hatol, a szellemi világ örvénylô mélységeibôl hozza felszínre az éltetô igazságok elemeit. Itt ugyanis annyira az igazság megközelítésén és gyôzelmén van a hangsúly, hogy mindegy, ki képviseli: az egyszerű kollégista, vagy a professzorból lett bíboros. Mert ilyet is említ. Egykori dogmatanárukat, P. Franzelint a pápa bíborossá kreálta, és határozottan állította, hogy amióta tanítványaival együtt nem részesülhet a disputák ,,áldásaiban'', nem tud könyvet írni, hiszen eddig az arguensek és defendensek érveibôl kapott legtöbbször indítást. Voltak olyan nyilvános viták, ünnepélyes disputák, melyek felforrósították a kollégium hangulatát. Különösen Ballerini, a nagyhírű moralista professzoruk értett ehhez, és ha ô megjelent az aulában, a több száz teológus csendes morajlással jelezte, hogy várják az ô szellemes kirohanásait a legújabb téveszmék hirdetôi ellen. A céltábla legtöbbször az olasz papfilozófus, Rosmini volt! * * * Prohászka pontosan beszámol a többi tantárgyról és az évek szerinti felosztásról. Az elsô év, az annus logicorum után következett az annus physicorum; téma: mechanika és kozmológia. Az elôbbiben a felsôbb számtan elemeit taglalják, az utóbbiban a természetbölcselet igazságait, majd következik az antropológia. A második évben tehát látszatra a filozófia háttérbe szorul. Annál inkább ez jut szóhoz a harmadik évben, mikor is délelôtt az etika és az ontológia, délután a csillagászat kerül sorra. Egyetlen tantárgy szerepel változatlanul az órarendben: a retorika, ezt ugyanis mind a hét éven át tanulják: az elsô évben heti két órában, késôbb hetenként egyszer; és ez kötelezô minden germanikus számára. A harmadik év végén következik, a sikeres disputák után a doktorátus. Prohászkát 1878. augusztus 17-én avatták a bölcselet doktorává. Ekkor még nem töltötte be a huszadik évét. Naplójában is megörökíti: ,,...mintegy hatvanan nyerték a koszorút... mi négyszarvú birétumainkkal vártuk az ajtó elôtt, mire behívnak... Megnyílik az ajtó, a doktorok kettecskén nagy szerényen bevonulnak... Bent Card. Franzelin elnökösködött... végre megteszi, fölavatja az ünnepelteket tudorokká. Régi jó szokás, melyet föl nem hagynak; emléke is szép...'' (1878. aug. 17.) A filozófiai évek után kezdôdik a teológia. Ennek tantárgyai között nem kell kérdezni, hogy melyiket illeti meg a ,,fôtantárgy'' titulus. Ti. a Collegium Romanum nem ismer négyévi teológiai kurzust, hanem ismer egy termet, ahol a teológia dogmatica-t adják elô. Az tehát nem jön számításba, hogy ki mikor lépett ebbe a terembe. Vagyis a rendszerbôl szükségképpen következik, hogy minden teológus más-más témával (részlettel) kezdi tanulmányait. A problémát feloldja az, hogy az ezt megelôzô három évi filozófia már átvette a fundamentális és az apologetika valamennyi kérdését. Sorrend tehát a dogmatika traktátusaiban nemigen van. A morálist két éven át tanulják, naponként egy órában, amihez még az ún. solutio casuum is tartozik hetenként egy alkalommal. Itt a felvetett problémák megoldásán van a hangsúly; és mind a négy év alatt folyamatosan tart. Prohászka morális tanára a hírneves P. Ballerini volt, aki sohasem végezte be két év alatt a tárgyát; mindig kért egy harmadik évet, de nem kapott. A visszaemlékezések nem hallgatják el a hiányosságokat sem. Prohászka sem hallgat errôl, de az okokat is felsorakoztatja. Az ún. ,,mostoha tantárgyak'' között szerepelnek a következôk: történelem, exegézis, keleti nyelvek, egyházjog. Prohászka szerint nem az óraszámokat kell nézni, mert bár például az exegézist két éven át csupán egyetlen óra keretében tanítják, mégis bárki három, sôt akár négy évig is hallgathatja. Ami a történelmet illeti, a tanárok itt nem saját tantárgyuk egészét törekednek bemutatni, hanem a történelmi érzék elsajátítására nevelik rá a hallgatókat, ahogy ezt a hírneves történészek legtöbbje teszi. Elsô hallásra ugyancsak meghökkentônek tűnik Prohászkának az a kijelentése is, hogy ,,a pasztorális ismeretlen fogalom Rómában'' (218.). Mint önálló tantárgy valóban az, csakhogy ennek egyes témáit más-más kurzusban tárgyalják: a szentségeket a dogmatikában, a penitenciatartást a morálisban, vagy ,,iskolán kívül'', magánál a spirituálisnál. És nem tanítják Rómában külön tantárgyként a lelkivezetést; a hodegetikát amúgy sem lehet könyvbôl tanulni, mint ahogy Vianney János sem onnét tanulta. A lelkivezetés ,,sikerének'' titkát épp az arsi plébánostól tudhatjuk meg: ,,Le monde appartient á qui l'aimera davantage et lui prouvera le mieux'' (Azé lesz a világ, aki forróbban fogja szerethetni, s szeretetét az embereknek bebizonyítani.) (219) Akárhogy is taglaljuk a teológiai évek pozitívumait és esetleges hiányosságait, tény az, hogy Prohászka Ottokár 1882. június 14-én megkapta a filozófiai doktorátus mellé a teológiait is. Ez a dátum is mélyen belevésôdött emlékezetébe, és harminc évvel késôbb ezt írja naplójába: ,,Nyilvános vizsgám évfordulója. Mindig gondolok ilyenkor a jó Mazzellára, aki kardinális is. Ritka jó szívvel viseltetett irántam, mint ezt levele is mutatja...'' (1912. június 24.) Jó tudni, hogy nemcsak Prohászka értékelte nagyra tanárát, de a professzor is tisztában volt tanítványa rendkívüli képességeivel. Ugyanis ez a Mazzella, a római tanulmányok befejeztével így nyilatkozott róla: Prohászka olyan nagy elme, hogy milliókra fog hatni. Ha eretnek lenne, milliókat zavarna meg. Ha mindig ilyen buzgó marad, rendkívüli szolgálatot fog tenni az egyháznak! (Schütz: 25,32). * * * Míg eddig a Collegium Romanum filozófiai és teológiai fakultásairól adtunk rövid tájékoztatót, most megkíséreljük felvázolni azt a hittudományi szellemi közeget, mely a múlt század második felét jellemezte, és amelynek ,,levegôjét'' Prohászka -- hogy úgy mondjam -- teli tüdôvel szívta magába. Még ezen a téren is a kutatás elsô fázisában vagyunk, és minden bizonnyal sok új összefüggésre fognak majd rámutatni a késôbbi kutatók; most elégedjünk meg egy általános és mégis a ma embere számára fehér foltnak tűnô vázlattal. Legtöbben ,,római iskolának'' szokták nevezni azt a filozófiai- teológiai mozgalmat, amely nem szorítkozott a hagyományos skolasztikára, hanem visszahajolt a nagy egyházi hagyományhoz, az egyházatyákhoz, és figyelembe vette a történetiséget[19]. Az Egyház Krisztus misztikus teste ugyan, de emberi alkotóelemei is vannak. Van dogmafejlôdés, és idônként új meglátásokkal állnak elô a teológusok. Éppen ezért érdekfeszítô kérdés, hogy vajon Prohászka mit vett észre ezekbôl. Hiszen épp római tartózkodása idején került újabb viharzónába a péteri hajó, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is különbözôképpen reagáltak a hajóban tartózkodók ezekre a szellemi ,,frontbetörésekre''. Prohászka hét éve ebbôl a szempontból is sorsdöntônek bizonyult. Még az ún. ,,modernista válság'' kirobbanása elôtt néhány hittudós a keresztény múlthoz hajolt vissza az új arculatú egyház érdekében. J. H. Newman (+1890) anglikán konvertita körül még akkor is nagy forrongás volt, amikor nagy meglepetésre XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. Az ô nevénél sokkal ismeretlenebb a tübingeni iskola vezéralakjának, J. A. Möhlernek a neve (+1838), aki különösen Szent Athanázhoz fordult ihletért, hogy kialakítsa az eddiginél aktívabb, új egyházképet. Prohászka közvetett úton, vagyis tanárain keresztül jól ismerte nevét és teológiai nézeteit. Möhler eszméi ugyanis a Collegium Romanumban két neves jezsuita révén tovább éltek. Az egyik G. Perrone (1876), a másik C. Passaglia (1887). Ôk különösen azt a szemléletmódot vették át Möhlertôl, hogy a teológusok legyenek nyíltan patrisztikus beállítottságúak. Prohászka egyházképének gyökerei után kutatva külön felhívom a figyelmet Perrone 1862-ben megjelent könyvére, mely elôkészítette -- másokkal együtt -- a késôbbi Actio Catholica életre hívásához nélkülözhetetlen talajt. Ebben nem kisebbet bizonyít, mint azt a ma már közismert nézetet, hogy az apostolság nemcsak a papságot, hanem a világiakat is kötelezi, hiszen a Megváltó apostolságának a folytatása és a világ megszentelését szolgálja. Különben a Szent Athanáz--Möhler-- Perrone láncolat elsô két szemét Prohászka név szerint is említi egyik naplójában (1919. júl. 7.)[20] Az imént említett Passaglia alakja külön említést érdemel. Nemcsak azért, mert kiváló tanár volt, és ô is a patrisztikus irányzat képviselôjeként tanítványán, C. Schraderen keresztül az I. vatikáni zsinat egyháztanának létrejöttét készítette elô, hanem azért is, mert közéleti szereplése miatt el kellett hagynia Jézus Társaságát. Amikor ugyanis 1858-ban az Italia unita megalakult, és az Egyházi Állam tovább ragaszkodott földi hatalmához, jezsuita létére kemény hangon bírálta a pápát és politikáját, A Collegium Romanum ünnepelt tanára a turini egyetemen lett a filozófia tanára, és halála elôtt kibékült az Egyházzal. Prohászka minderrôl tudott, és már germanista korában felfigyelt arra, hogy a ,,semper reformanda'' képviselôinek nem könnyű a sorsa a Tanító hivatal minden újításra élénken reagáló magatartása miatt. De mindjárt megjegyzem azt is, hogy Prohászkának módjában állt más magatartást is megfigyelni. Ti. a Collegium Romanumnak Passaglián kívül volt más reformátora is. Domenico Palmieri jezsuita bölcselôre és hittudósra gondolok, aki az új skolisztika nagy és merész mestereként eredeti úton járt és a substantia és accidens körüli évszázados vitához nyúlt. Érveket hozott fel a accidensnek a substantiától valósan különbözô voltáról. A tanító Hivatal ezt azért látta veszélyes tanításnak, mert könnyen átvihetô a teológia síkjára (például az Eucharisztiára), és ott a természet és a természetfeletti elem (kegyelem) közti válaszfalat látszik veszélyeztetni. Emiatt Palmierit felmentették tanári állásából, és áthelyezték Hollandiába. Ô ezt alázatosan tudomásul vette, és új helyén biblikus tanárként működött. Ennek az engedelmes magatartásnak és nélkülözhetetlen tudásnak tudható be, hogy késôbb visszahívták Rómába, ahol nemcsak a S. Officiumban bíztak rá fontos feladatokat, hanem a Poenitentiaria teológusának is kinevezték. Anélkül, hogy párhuzamot vonnék Palmieri és Prohászka között, csupán érdekes megjegyzésnek szánom azt a tényt, hogy Palmieri filozófiai tudásán kívül óriási műveltségérôl is híres volt. Talán különös véletlennek tűnhet, de Palmieri korának egyik nagy Dante-kutatója volt. Hogy miben és milyen mértékben hatott Prohászkára, egyelôre nem tudjuk, de azt igen, hogy személyesen ismerte, hiszen a ,,Collegium Germanico- Hungaricumban'' című visszaemlékezésében még azt is boldogan említi, hogy amikor a kollegisták a délutáni órákban sétáltak vagy játszottak, P. Palmieri mindig részt vett a piastrella játékon a San Pastoreban töltött vakáció heteiben... Tanár és tanítvány együtt vakációzik, együtt játssza a piastrellát. És közben mi mindenrôl beszélgethettek? (16, 261.) A ,,front betörésekhez'' hasonlítható szellemi áramlásokat Prohászka éles tekintete azonnal észrevette. Ennek fényes bizonyítéka az a naplórészlet, mely az 1878. augusztus 17-én tartott ,,tudori koronázás szertartását'' rögzíti, vagyis saját filozófiai doktorátusának eseményeit. Másnap visszatér egy megfigyelésre, mely az avatás elnökének, a jezsuita Franzelin bíbornoknak feltűnô rosszkedvével van kapcsolatban: ,,Tegnap azt mondták, fölhôs volt a bíbornok homloka és fösvény a beszéde.'' Nos, nem nehéz kitalálni ennek okát: ,,A pápa elrendelte, hogy a peripatikus rendszer elôadassék, s ez a Római Kollégium élét letöri, mert kosnak nézik e rendszereket vívó harcokban. Én nem tudom, hogy úgy van-e, mint sokan mondják. De a sok fecsegés a rendszer alapos ismerete nélkül nem válik dicsôségére senkinek.'' Jó ezt az éles kritikával megfogalmazott mondatot megjegyeznünk! A húszéves filozófiai doktor, tehát teljesen tisztán látja, hogy ô annak a kollégiumnak doktora, mely kosként megy neki az elavult eszméknek. Tudni kell, hogy a római tanító Hivatal akkor szokott nyíltan ,,a peripatetikus rendszer'' elsôbbsége mellé állni, amikor veszélyeztetve látja a tanítás egységét. A Római Kollégium nem vette kizárólagosnak a tomista tanrendszert. Ezt tudta az a XIII. Leó is, aki ugyancsak ennek a kollégiumnak volt eminens tanítványa. Mégis jónak látta az Aeterni patris enciklikájával sürgetni a tomizmust, szemben azzal a szabadabb iránnyal, melynek -- mint az imént láttuk -- Prohászka tanárai között is híres képviselôi voltak. Persze, mindig megkülönböztették Szent Tamást és a merev tomizmust. * * * A két doktorátust kiváló eredménnyel végzô Prohászka Ottokárra már Rómában sokan felfigyeltek. Nemcsak tanárai, kollégista társai, de maga a pápa is. Abban az idôben közszájon forgott az a rövid párbeszéd, ami XIII. Leó és Császka György szepesi püspök között hangzott el. Ez utóbbiról tudni kell, hogy rokona volt anyai ágon Ottokárnak. Nos, a pápai kihallgatás alkalmával Leó pápa név szerint említette Prohászkát, de nem tudta jól kiejteni a nevét. ,,Habes cognatum in Collegio Germanico, qui Borasca vocatur.'' A nyelvbotlás azonban jelen esetben próféciának is beillenék. Ti. ha a ,,borasca'' eredeti változatát nézzük, és ,,burrasca''-t mondunk, az annyit jelent magyarul, mint vihar! Vagyis olyan rokonod van, aki majd nagy vihart kavar! Prohászka valóban felkavarta a magyar egyházat pünkösdi tűzviharával. Emiatt félreértések, sôt támadások pergôtüzébe is került. Amikor ez az ominózus 1911-es indexretételt is eléri, Prohászka Rómába utazik, és annak ellenére, hogy X. Pius pápa szívélyesen fogadta és hosszan beszélgetett vele, Rampolla bíboros kritikus hangon és nem helytállón a német teológusokra terelte a szót, akik annyi problémát okoznak a Tanító Hivatalnak. Prohászka elhárította magától a célzást: ,,Eminenciás Uram, én római teológus vagyok''[21]. Élete végéig ennek szellemében dolgozott. A fiatal apostol A Prohászka Ottokár római éveirôl szóló tájékoztatás nem lenne hiteles, ha az önmegszentelése és két doktorátusa témáján kívül hallgatnánk mindarról, amit ezen kívül még tett. Ha az elôbbi kettôrôl van is némi összefoglaló értékelés, a most következôrôl érdemben eddig nem esett szó. Azután kutattunk most, hogy az ,,apostolus Hungariae'', Magyarország apostola vajon már római tartózkodásakor gondolt-e a papi hivatástól elválaszthatatlan apostoli feladatokra, netán gyakorolta is germanista korában? A kérdésre meglepô választ kapunk! Szent Pál óta tudjuk, hogy az apostol karakterének egyik legmarkánsabb jellemzôje, hogy igyekezzék mindenkinek mindenévé válni, hogy mindenkit üdvözítsen. (1Kor 9,22.) Vajon ennek a nélkülözhetetlen magatartásnak gyökereit megtaláljuk a papságra készülô Prohászkában? * * * Volt a Collegium Romanumnak több olyan szabadon választható kezdeményezése, mely lehetôvé tette a kollégisták számára az önképzést. Ezek közé sorolható a magyar szemináriumokból érkezôk önképzôköre. Egyelôre ezen a téren is csak utalásokra vagyunk kénytelenek szorítkozni, mert az eredeti jegyzôkönyvek tanulmányozása késôbbi kutatásokra vár. A leírásokból kiragadott mondatokból és Prohászka néhány jegyzetébôl azt azonban látni lehet, hogy már a római évek alatt tudatosan készült késôbbi hivatására, kisebb-nagyobb dolgozatokat, elôadásokat írt, és tartott, sôt olyan témák foglalkoztatták, melyekhez késôbb itthon visszatért. A rendelkezésünkre álló adatok alapján a következô beszámoló készíthetô: ,,Magyar Bölcsészet-irodalmi Társulat'' néven 1869-ben két magyar germanista hívta életre az elsô közösséget, mely azonban rövidesen életképtelennek bizonyult. 1873-ban hétre növekedett a magyarok száma, ,,jó ideje nem hallott szám'' -- írja a Kör krónikása. Új lendület következett be Prohászka Rómába érkezése után. 1875/76. év nyolcadik ülésén már nevét ott találjuk a jegyzôkönyvben. Ugyanis ekkor már ,,A magyar bibliafordítás Pázmány koráig'' címmel elôadást tartott, aminek köszönhette, hogy a Kör bizalma jegyzônek választotta meg. Attól kezdve rendszeres elôadója a ,,Szent Imre Körré'' változtatott magyar közösségnek. 1879. június 18-án egy órás beszédet mondott IX. Pius pápa halála alkalmával. Külön elemezte a Collegium Romanumhoz fűzôdô szoros, meleg kapcsolatát. 1879. augusztus 5. Prohászka a jegyzôkönyv szerint már a Kör elnökeként mondja el évzáró beszédét: A kör minden tagja érezze át felelôsségét. Bár a kis létszám miatt munkájukat a csermely jelentéktelenségéhez hasonlítja, de ennek kristálytiszta vizébôl késôbb erôs folyam lehet. ,,Hivatásuk: a szenvedô Egyháznak harcosokat, a nyomorgó emberiségnek önfeláldozó barátokat kell teremnie.'' 1879. november 27. Prohászka felolvassa a Sybillákról írt dolgozatát. Fontos dátum az 1880. június 22-i. A jegyzôkönyv ezt rögzíti: ,,Prohászka úr értekezik a Társadalmi válságról.''[22] A bíráló megjegyzése alapján az elôadás tartalmáról is tudunk: a munka és birtokviszony, valamint a gép térhódítása, a tôke uralma, a szabad kereskedés, az uzsora miatt új helyzet állt elô a világgazdaságban. ,,Az emberiség nyomora, erkölcsi, egészségi, jogi síkon is rendkívüli átalakulások következését rejti magában.'' 1880. július 29.: Rögtönzött elôadást tart a tridenti zsinatról. A jegyzôkönyvek arról is tájékoztatnak, hogy többször költeményeket adott elô. Pl.: Arany Jánostól ,,Az utolsó fôpap'' című verset, máskor Mindszenty költeményét szavalta. Amikor az V. Lászlót adja elô, bírálója megjegyzi: ,,Az elôadás kielégítô, de az egyes szereplôk föltüntetésében hiányt szenved.'' ,,Ifjú és tetterôs'' jelzôvel illetik elnöküket a Kör tagjai, akik örömmel állapították meg, hogy Prohászka felvette a kapcsolatot a budapesti Magyar Iskola tagjaival, és szépen gyarapodott a könyvtáruk is. Az összejöveteleken már húszan vannak. Beszél, lelkesít, szaval, legtöbbször hazafias verseket, pl. Petôfi: A hazáról. Kapcsolatot tart a Szent István Társulat elnökével, felolvastatja ,,Tárkányi úr öméltóságának levelét'', melyben szó van könyvek küldésérôl. A pestiek adományának híre óriási lelkesedéssel tölti el a Kör elnökét és tagjait. Elôadásai egyre jobban mutatják, hogy mi minden foglalkoztatja: sajtószabadság, liberalizmus. 1880. december 3-i elôadásában különleges témát elemez: rosszallja az Aranybulla téves felfogását, mintha az egyéni szabadságot korlátozná. Egyedülállónak minôsíti és nem látja jogosnak, hogy más országokkal összehasonlítsák... 1881. január 27-én az Egyház és az Állam szétválasztásáról tartott elôadásában sorra veszi az érveket, bemutatja az Egyház fölényét az állammal szemben. Remekül cáfolja az ellenvetéseket. A kör védôszentjének, Szent Imrének minden évben díszgyűléssel adóznak, az ünnepi szónok mindig az elnök, Prohászka. A székesfehérvári archívumban ôrizzük egyikét, melynek nemcsak vázlatát, de teljes szövegét is leírta. A jegyzôkönyv egyetlen szóval illeti: ,,remek''. Az utolsó gyűlésrôl külön szép megemlékezést olvashatunk. Most is ô az elôadó: Káin és Ábel áldozata a téma, mely elôadás ,,valóban méltó zárköve dolgozatai ama szép sorának, mellyel hét éven át gyönyörködtette iskolánkat. Hét éven át volt körünk öröme és büszkesége. Élvezze künn az életben irodalmi munkásságának gyümölcseit, és legyen kedves az Isten elôtt, amint kedves volt Ábel áldozata.''[23] * * * A krisztusi apostolság páli megfogalmazása nem ismer korlátokat. Ezért ,,illik'' a göröghöz görögként, a zsidóhoz a saját stílusában beszélni... Ezt a korlátokat nem ismerô magatartást Prohászkánál már a római években megfigyelhetjük. Az alábbiakban három olyan epizódra havom fel a figyelmet, mely közül kettôrôl ô számol be, egyet pedig a világhírű festôművész, Csontváry örökített meg.[24] Mennyire félreismernénk a fiatal Prohászkát, ha csupán a naplóiban megörökített lelki élményei, harcai alapján készítenénk el portréját. Nem a római Soliloqiuából, hanem egyik esszéjébôl tudjuk meg, hogy a Collegium Romanumnak voltak világi hallgatói is, sôt még hitetlenek is beültek neves jezsuita professzorok óráira. Azt pedig még kevésbé hinnénk el, hogy egy hitetlen porosz báró épp Prohászka mellé szokott ülni, és baráti kapcsolat alakult ki közöttük. A fiatal Roeder báró azt is elmondta teológus barátjának, hogy nézetei miatt a római elôkelôségek radikális szocialistának, sôt néhányan nihilistának nevezték. Legtöbben a lélek halhatatlanságáról vitatkoztak, melyet ,,óperenciás dajkamesének'' tartott mindaddig, míg nem találkozott ,,az angyali szépségű'' dán leánnyal, a Sacre Coeur apácáinál nevelkedett Zinkával. A szerelembôl házasság lett, és az 1876-ban kezdôdô ismeretség néhány évi szünet után nem várt fordulatot vett. 1880 májusában Prohászka újból találkozott a báróval az Albanói tónál, de ekkor mint megtért özveggyel. Zinka ugyanis meghalt, és most kétéves kislányával itt maradt. egyetlen vigasza, hogy Zinka mégis él; nem halhatott meg: ,,Zinka halhatatlan''. A szépirodalmi remeklésen kívül van ebben az írásban egy olyan mondat, mely a késôbbi Prohászkának, a hozzá forduló lelkek orvosának egyik titka volt: odafigyelés, a lepecsételt zárak, bezárt ajtók kinyitásához nélkülözhetetlen türelem... ,,Nem szóltam semmit: tudtam, hogy rajta a beszéd sora'' (8,8). * * * A másik epizód a következô mondattal van kapcsolatban: ,,Meggyôzôdtem arról a Collegie Austro Hungaricoban (sic!), hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.'' A mondat Csontváry Kosztka Tivadar életrajzi vázlatából való. Ebbôl a rövid néhány szóból tudjuk meg egyáltalában, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott. Prohászka naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehetô, hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry több sikertelen próbálkozás után végül is a Collegium Germanicumba kért bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit sem talált meg: a san Pietro német gyóntatója sem volt otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri papismerôse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt, hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar kispapot, akivel szót válthat. A tragikus sorsú festôművész épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a ,,láthatatlan szellem meghívottjaként'' egy új, eddig soha nem látott élô perspektívát csináljon, olyat, amilyet még Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy szemtôl szembe láthassa ôt... Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk ,,Prohászka nevű kispap'' még egy tányér levessel is megkínálta... Alighanem soha nem látták késôbb egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása! * * * Néhány héttel késôbb, 1881. május 15-én újabb zarándokok kopogtak a Collegium Germnaicum kapuján. Ezúttal két magyar temerini paraszt kért bebocsátást, mert a Szentföldrôl megérkezvén sehol nem kaptak szállást; sôt a németek az Anima kolostorból kitessékelték ôket éjnek idején, mert magyarok! Ez annyira megrendítette Prohászkát, hogy napokig nem tudott szabadulni tôle: imádkozott, sírt és naplójába ilyen mondatokat írt: ,,...mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból föláldozni magát e szegény, zaklatott, szorongatott népért. Mit tehetek érted, magyar nép...'' Mindez a szentelése elôtti hónapokban történt. Utal is rá, mert érzi, hogy népéért akkor tud a legtöbbet tenni, ha ,,felszentelt kezei a szeretet és a kegyelem osztogatóivá válnak''. Bármennyire szereti Rómát, épp ennek a két temerini magyar parasztnak esete juttatja eszébe Vörösmarty Szózatát: ,,...Mily igazán énekli Vörösmarty, hogy a magyarnak hazáján kívül nincs helye!'' (23, 17-18.) * * * Elérkezett az utolsó esztendô. Egymást követik az események: 1881. augusztus 25-én diakónussá szentelik; október 18-án kéthetes lelkigyakorlattal készül pappá szentelésére. Lelkét, életét teljesen átadja Jézusnak: ,,Szent akarok lenni, mindenáron... egészen Érte élni.'' Október 21.: ,,Ma délelôtt gyóntam... Most tehát minden rendben!'' Október 24.: ,,Mindent visszaviszek a szentmisére, mely forrásom lesz mindenre. Eképp az ima emberének kell lennem.'' És elérkezett a várva várt nap: Október 30. ,,Pappá szenteltettem.'' A TrinitaÔ dei Monti templomban Lenti c. érsek 11 társával felszenteli! Szeretné megállítani az idôt: ,,ne folyjanak a percek, ne múljék az idô... Nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt...'' (23,25) Primiciáját a Róma közelében fekvô Jó Tanács Anyjáról nevezett kegytemplomban mutatta be. Kézvezetôje az a Csáky Károly plébános, aki annak idején szeminaristatársa volt Esztergomban, és aki várja már haza... Elsô miséjének ünnepére emlékkönyvet kapott germanista társaitól. A piros vászonkötésű, fedôlapján aranynyomású ,,Album'' Prohászka legkedvesebb emléke maradt, legtöbbször magával vitte útjaira, virágokat ragasztott lapjai közé. Ez is megtalálható a székesfehérvári hagyatékban. Értéke felbecsülhetetlen a történész számára is, hiszen német, olasz, spanyol, latin, magyar nyelvű versek, idézetek, jókívánságok találhatók benne, melyeket társai és híres professzorai írtak... ,,Éltem legboldogabb napján, barátod Gombássy''-tól kezdve Steinhuber bíboroson (57), C. Mazzellán (59) és Palmierin (64) át Eszterházy János magyar verséig annyi szeretet és szellem árad a 128 lapból álló emlékkönyvbôl, hogy érthetô Prohászka meghatódottsága. Az utolsó bejegyzés Franz Mooser professzortól való: ,,Ein Mann, der für eine so hohe Idee ihr Opfer bringt, ist jedesmal auch ein höherer Mensch'' (Az az ember, akinek oly magas eszménye van az áldozatról, mindig nagyobb ember is.) (12. Juli, 1882.) 1882. június 14-én a szokásos nagy ünnepség keretében teológiai doktorrá avatják. A búcsúzás napjai; nehéz szívvel, de a magyar nép és a magyar egyház iránt érzett apostoli elszántsággal útnak indul. A székesfehérvári hagyatékban található egy parányi, zöldselyem notesz, mely az útirányt és a dátumokat is rögzíti. ,,Több mint egy hónapig voltam úton'' -- írja késôbb egykori tanítványának, az ugyancsak germanista Andor (Anhäupel) Györgynek. A többhetes körutat nem egyedül, hanem egy bázeli évfolyamtársával együtt teszi meg. Június 26-án Assisiben a Poverello sírjánál megfogadja, hogy élete végéig a szegények patrónusa lesz. 27-én Loreto, 28-án Milano szerepel a feljegyzésben. ,,Tirolból a Gotthárdon gyalog mentünk''; élvezettel írja, hogy egy hóvizes folyón térdig érô vízben kellett átgázolniuk, mert eltévedtek. ,,Azt kellett volna lefotografírozni!'' Két napig a dissentisi kolsotorban pihentek, s hálából a vesperán az orgonálást vállalja! (A noteszben kotta jelekkel örökít meg egy Mária-éneket.) Feldkirchben édesatyja sírját kereste fel. Apja 1879 nyarán halt meg, és nem lehetett betegágya mellett. A család visszaköltözött Nyitrára, itt láthatta özvegy édesanyját, és Irma húgát, hét év után, 1882 augusztusában. Jellemzô, hogy közben állandóan Róma jut eszébe. Naplójának elsô itthoni bejegyzése augusztus 12-rôl való. Ezen a napon háromszor is ír a füzetbe (23,31-32.). Ebbôl kettô Rómát idézi, a harmadikat érdemes megjegyeznünk: ,,Nagy érdektelenség... a parasztok helyzetérôl beszélgetve egy fiatal ügyvéddel, azt a felvilágosítást vettem búcsúzóul; tudja a fene, hogy mi lesz.'' Alig érkezett vissza hazájába, máris szembetalálja magát a közönnyel, melyet képtelen elviselni. Évek telnek el, míg felülkerekedik, és hadat üzen a cinizmusnak. 1882. augusztus 17-én délután jelentkezik a királyvárosi plébánosnál, dr. Csáky Károlynál, egykori iskolatársánál és római primiciájának manuduktoránál. Augusztus 18.: ,,Ma mise volt az asszisztenciával. Oda gondolok a kedves Germanicumba.'' Testben itt van már, de lelke minduntalan Rómát járja... Jegyzetek 3 Szent Mihályra utaló bejegyzéseirôl részletesen: Barlay: PÉA 2-3 Mozaikok Prohászka Ottokár gyermekkorából. Idézetek Rózsahegyrôl uo. 2 kk. 4 Vö. Koncz Lajos: Prohászka Ottokár Modern katolicizmus, Bp. 1990, 63. 5 Vö. Élet 1918/10, 962. Idézetek gyermekkoráról, a losonci iskoláról: Barlay: PÉA 3-5 kk. 6 A piarista igazgató nyilatkozata in Élet id. szám 962. Visszaemlékezései nyitrai diákéveire, vö.: Barlay: PÉA 5-7. Utalás a helyzetkomikumra a tót-latin mondatokkal. 1915. febr. 27. 7 A kalocsai jezsuiták gimnáziumáról és kollégiumáról a legtöbb adat in Petruch Antal SJ.: Száz év a magyar jezsuiták múltjából, II. rész, Kecskemét, 1992, 13-219. 8 Jezsuitaellenes hangulat a parlamentben in Petruch 59, a fôigazgatók dicsérete uo. 121. 9 Prohászka Kalocsáról. P. Railérôl in Petruch 19-195, vö.: Élet 1918/10 960. 10 P. Raile Prohászkáról Élet id. szám 962; Prohászka osztálytársairól Barlay: PÉA 9; Raile levele Esztergomba uo. 13. 11 Prohászka kalocsai lelkivezetôjének azonosítása egy római feljegyzésének segítségével vált lehetôvé. A még kiadatlan naplórész (1878. okt. 17.) a székesfehérvári Prohászka- archívumban található. P. Uhlarikról in Petruch 201 kk. 12 Vö.: Élet id. szám 962. 13 Itt csak érintem Prohászka és szülei levelezését. Az eddig ismerteken kívül többet is találtam. Minderrôl külön fejezetben számolok be, vö.: Barlay PÉA. Függelék. 14 Vö. Élet id. szám 960. 966. 15 Vö. Élet id. szám 960. 966. 16 Az adatokat vö.: A Collegium Germanico-Hungaricumban c. tanulmánya 16,158-271, illetve in Magyar Sion 1887-88 évf. cikksorozat. -- Prohászka recenziója A. Steinhuber: Geschichte des Collegium Germnaico-Hungaricum in Rom című művérôl vö.: Schütz 16,303-4. Az ún. ,,Klasszicizáló magatartásáról részletesen Barlay: PÉA 20-23. 17 Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme című tanulmányát I. 8, 259-322. Itt azokat a gondolatait emelem ki, melyeket nélkülözhetetlennek tartott a magyarországi lelki megújhodásban. Késôbbi lelkigyakorlatai is ezt tükrözik. 18 Prohászka római filozófiai és teológiai tanulmányainak részletesebb elemzése, a hét év alatt szerzett befolyások feltárása folyamatban van. De igazában Prohászka maga megnevezi azokat a jezsuita elöljárókat, prefektusokat és professzorokat, akiknek emlékét ôrzi. ,,Ha P. Franzelin, Palmieri, Secchi, Ballerini szobáját söpri...'' (16, 175). Hosszabban ír P. de Melisrôl (16, 192-193), aki a logikát tanította. Ballerinirôl, morális tanáráról is jó jellemzést fogalmaz meg (16, 217). A bíborossá kreált Franzelint is látja 1875-ben, IX. Pius jubileumán (16,234). Késôbb naplójában a szintén bíborossá kreált Mazellát emlegeti, aki 1879--86 között dogmatanár, 1880--86 között pedig stúdiumprefektus volt a Római Kollégiumban. 19 Az ún. ,,római iskoláról'' (Perrone, Passaglia, Schrader teológiájáról) bôvebben lásd: W. Kasper: Die Lehre von der Tradition in der Römischen Schule, Herder 1962. A három teológus nem volt Prohászka tanára, de irányzatuk tovább élt a Kollégiumban 1875-1882 között is. 20 A két doktorátus című fejezetben összefoglaltam kutatásaimat, részleteket vö.: Barlay PÉA: A Gregorián egyetemen folytatott filozófiai és teológiai tanulmányok című fejezet 1-15. -- J. A. Möhler hatását elemzi Szabó Ferenc SJ: Prohászka a próféta és a reformátor in Katolikus Szemle 1977/2 97-105. A világiak apostoli hivatása Prohászkánál vö.: Koncz Lajos: Elszántan és tapintatosan in Jel 1991/2 3-6. 21 Vö.: Schütz A. 25, 26. 22 Ezt a tanulmányt szó szerint közlöm jelen kötetünk második fejzetében: Korproblémák cím alatt. 23 Részletes elemzés a Barlay PÉA: Prohászka és a római Szent Imre kör c. fejezetben. 24 Vö.: Zinka halhatatlan in 8,1-8. -- Prohászka és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry, a ,,Magányos Cédrus'' in Jelek az éjszakában, Róma, 1983, 351-356. -- A két magyar zarándokról 1881. máj, 15. és 17. in 23,17. -- A három epizódról részletesen in Barlay PÉA: Prohászka nevű kispap 1-7. ======================================================================== Prohászka nevelôi és tanárai Rómában 1875--1882 Gyermekkor Az alábbi összefoglalás célja az, hogy némi eligazítást nyújtson Prohászka Ottokár római tanulmányéveinek értékeléséhez. Az még a késôbbi kutatásokra vár, hogy pontosítani lehessen, kik, mikor, milyen tantárgyakra tanították a filozófia és teológia doktorátusára készülô germanikust. Itt most egyelôre be kell érnünk azzal, hogy felsoroljuk annak a tanári karnak professzorait, akik Prohászka római tartózkodásának éveiben, tehát 1875 és 1882 között a Gregoriánán tanítottak. (vö.: L’UniversitaÔ Gregoriana del Collegio Romano nel primo secolo dalla restituzione. 1553-1824-1924. Roma. 131-144.) Schütz Antal ugyan említi a leghíresebb professzorokat Prohászka életpályájának vázlatában, de részletekbe természetesen nem bocsátkozott. A rektorok, prefektusok, professzorok névsorának összeállítása azért nélkülözhetetlen, mert ennek segítségével legalább körvonalaiban megközelíthetô az a szellemi légkör, melyben az igazságokra szomjas fiatal Prohászka élt hét esztendôn át. És hogy milyen benyomások, ösztönzések érték a filozófiától kezdve a teológián keresztül a csillagászatig, mutatja, hogy mihelyt visszatért Esztergomba, ezek az impulzusok kielemezhetôk, hiszen sorra jelentek meg olyan írásai (cikkek, értelmezések, ismertetések), melyekben nagy nevű tanárainak neve szerepel. Rektorok: P. Pietro Ragazzini 1876 P. Ugo Molza 1876 P. Francesco Vannutelli 1880 Prefektusok P. Giovanni Perrone 1855-76 (Prefetti degli Studi): P. Giuseppe Dmowski 1877-78 P. Giuseppe Kleutgen 1879 P. Camillo Mazzella 1880-86 Dogmatika tanszék: G. B. Franzelin 1858-76 Domenico Palmieri 1869-79 Pio Margarucci 1870-75 L. Stefano Villani 1876-87 Filippo Canestrelli 1877 Giovanni Egidi 1878 Camillo Mazzella 1879-86 Valentino Casajoana 1880-84 Morális tanszék: Antonio Ballerini 1856-81 Alvise Querini 1882-84 Szentírás Francesco Quarella 1874-75 (Sacra Scrittura): Alessandro Zanpieri 1876-79 Rodolfo Cornely 1880-89 Egyháztörténelem: Enrico Valle 1870-92 Keresztény régiségtan: Francesco Tongiorgi 1863-86 Egyházjog: Lorenzo Lugari 1874-76, 1877-82 Luigi Caterini 1877-78 Sebastiano Sanguineti 1879-85 Pietro Baldi 1877-80 Alvise Querini 1881 Igehirdetés (Sacra Eloquenza): Antonio Angelini 1874-92 Keleti nyelvek: Giovanni Bollig 1875-86 Héber nyelv: Francesco Sav. Patrizi 1831-81 Filozófia Logica. Metafisica. I-II. Anno: Federico de Melis 1874-79 Giovanni Urraburu 1879 Michele De Maria 1880 III. Anno: Tommaso Ghetti 1879 Federico De Melis 1880 Giovanni Urraburu 1881 Etika: Alessandro Caretti 1871-72, 1879 Tommaso Ghetti 1873-78, 1880 Matematika: Elementare = Cesare De Angelis 1871-88 Superiore = Giacomo Foglini1879-1904 Fizika, Mechanika, Kémia: Giacomo Foglini 1858-88 Astronomia: Angelo Secchi 1851-78 Gaspare Ferrari 1879-94 ======================================================================== II. ,,Nehéz kórók közt pálmának lenni'' Minden, ami él, szükségképpen alakul, formálódik, tökéletesedik, ha biztosítottak a kibontakozáshoz szükséges nélkülözhetetlen feltételek. Ebben a fejezetben épp ezeknek a feltételeknek útjelzôit kívántam feltárni. Közel tíz esztendôt ölel fel ez a sok belsô vívódást, aszkézist és misztikus élményt is magában rejtô útkeresés. Nem véletlenül írtam mottóként e fejezet elé azt a sokat sejtetô naplóbejegyzést, mely az oázis légkörét, a tiszta forrást és az ózondús levegôt igénylô pálma meg a terméketlen szikes föld kóróját említi egy mondatban összesűrítve: ,,Nehéz kórók közt pálmának lenni.'' Nem nehéz kitalálni, hogy a fiatal, életszentségre törekvô Prohászka a hazai jozefinista -- feudális --, sôt már a liberális eszmékkel is kacérkodó egyházi sivárságot illeti a kóró jelzôvel. Minden energiáját, kegyelmi vértezetét összpontosítania kell, ha nem akar ô is eltűnni a hazai lelki sivatagban. A fejezet megírását többévi kutatás elôzte meg. A naplók egy-egy mondatának elemzését össze kellett egyeztetnem a cikkeket, tanulmányokat író folyóirat-szerkesztô és a szemináriumi életet, teológiai órákat egyéniségével ámulatba ejtô harmincéves férfi szerteágazó tevékenységével és titáni erôfeszítésével: imádkozik, órákat térdel a Tabernákulum Jézusa elôtt, ír, elôad, külföldre utazik tapasztalatszerzés miatt, felvázolja reformtörekvéseit elsôsorban a papképzés, majd a keresztény társadalom egészének érdekében. Az elsô lépéseket már Rómából hazatérve, 1882 ôszén megtette, de nyolc év kellett ahhoz, hogy mint edzett hegymászó feljusson a Sion hegy, vagyis Esztergom csúcsára. Erre is vonatkozik a fejezet végére kívánkozó ,,kemény arcél'' kifejezés! ======================================================================== Útkeresés Sion hegyén. 1883 -- 1890 Kórók közt pálma ,,Nehéz kórók közt pálmának lenni'' A jelen tanulmány Prohászka Ottokár életének olyan szakaszát kísérli elemezni, melyrôl eddig érthetô okokból csak nagy vonalakban írtak. A mi korunkban a források nem álltak rendelkezésre, a régebbi életrajzírók pedig szándékosan nem mélyedtek bele Prohászka vívódásainak elemzésébe. Tették ezt azért, mert még éltek annak a generációnak tagjai, és nem tartották ildomosnak, hogy a századforduló magyar egyházának lelki, szellemi elesettségét épp Prohászka kemény, de igaz kritikájának modorában tárják fel. Az említett okok ma már részben nem léteznek. Egyrészt azért, mert megvan a történelmi távlat, másrészt azért, mert a közeljövôben kiadásra kerülô Soliloquia kötetekben az eddig kihagyott vagy szándékosan félretett feljegyzések amúgy is olvashatók lesznek. Talán éppen azzal teszünk jó szolgálatot, ha elôzetesként mi magunk tárjuk fel azt a lelki miliôt, melyben Prohászka élt, vívódott, de szívós munkával átalakított és megszentelt. * * * Nem véletlenül adtam a tanulmány címéül az Útkeresés megnevezést. Schütz Antal ugyanis már ezeket az elsô keserves esztendôket is a ,,Sion hegyén'' című fejezetben tárgyalja, sommázza, de nem elemzi. Már pedig a minden részletet feltárni szándékozó életrajzíró olyan lényegbevágó feljegyzéseket talál a kiadatlan naplórészekben, hogy ezek elemzése nélkül aligha lehetne megérteni az életpálya következô szakaszát. Prohászka, de maga az esztergomi aula is ekkor még az útkeresés fázisában él. Folytatva a jelképes beszédet: még messze van a hegytôl, és épp azt kutatja, hogyan tudna feljutni Sion hegyére, méghozzá úgy, hogy a rábízottakat is felvihesse a hegy gerincén álló kilátóhoz. Ez a vívódás annyira jellemzô Prohászkára, hogy ennek a tíz évnek feltárása és bemutatása nélkül csonka lenne életpályájának egésze. Más szóval: a capolavoro egyik legfontosabb remeklése hiányoznék! * * * Úgy tűnik, hogy Simor János hercegprímás számára sem volt könnyű eldönteni, milyen feladattal bízza meg fiatal presbiterét. Ma már nem tudjuk kibogozni, hogy mi lehetett az igazi oka annak az egymásnak ellenmondani látszó döntésnek, mely az 1882. júl. 21-i és a szept. 2-i dispozió megírására késztette a prímást. Az elsôt Rómában kapta kézhez Prohászka, és ennek engedelmeskedve jelentkezett egykori szeminarista társának plébániáján aug. 17-én, Esztergomban. Gróf Csáky Károlytól bizonyára hónapokkal elôbb értesült errôl a dispozíciós tervrôl, hiszen többször találkoztak Rómában, és tudta, hogy Csáky személyesen kérte az érseket, nevezze ki barátját belvárosi plébániájára káplánnak. Ha végig olvassuk Prohászka aug. 18 és szept. 1 között irt naplóit, meggyôzôdhetünk arról, hogy a tôle szokásos lelkiismeretességgel teljesen átadta magát a lelkipásztorkodásnak. Meghatódottan számol be mindenegyes tevékenységérôl: elsô miséjérôl, gyóntatásáról, prédikációjáról, beteglátogatásáról, keresztelésrôl. Semmi jel nem mutat arra, hogy egyéb tervek foglalkoztatták volna. Sôt megvalósult az, amirôl Rómában többször is irt: egyszerű pap, szerény káplán szeretne lenni, semmi más! Éppen ezért váratlanul érte, hogy csupán 15 napig tartott ez a pasztorációs megbízatás. Szept. 10-én mindössze egy mondattal érinti fôpásztorának új döntését: ,,Itt vagyok az esztergomi szemináriumban''._ Jellemzô fegyelmezett magatartására, hogy egyetlen szóval sem érinti a váratlan dispozíciót, nem kérdez, nem vár magyarázatot. Amilyen lélekkel foglalta el kápláni posztját, ugyanolyan lelkülettel lát munkához abban a szemináriumban, melynek 1873 szeptemberétôl két évig ô is lakója volt. Ha a naplóban nincsenek is kérdôjelek a dispozícióval kapcsolatban, annál több van bennünk! Nemcsak a szokatlan gyors áthelyezés miatt, de méginkább az új feladatkör aránytalansága miatt. Mert ha a két doktorátussal rendelkezô káplánnak azért kellett volna beköltözni a fôszemináriumba, mert az egyik katedrára helyezte volna ki a fôpásztor, érthetôbbé tenné a döntést, csakhogy a summa cum laude kvalifikált doktort nem a filozófia és nem a teológia egyik tantárgyának oktatásával bízta meg Simor érsek, hanem a kisszeminárium gimnazistáinak görög-latin tanításával! A kérdôjelek azért is jogosak, mert a jó emberismerô prímás nagyra értékelte Prohászkát, és tisztában volt azzal, hogy kit hívott be a szemináriumba. Ezt maguk az aulisták jegyezték fel, amikor ugyanis hosszabb beszélgetést folytatott vele, távoztakor ezt mondta Csernoch Jánosnak, a késôbbi esztergomi érseknek: Meglátjátok, ebbôl a fiatalemberbôl nagy ember lesz! (25,32) Egyelôre nem kap más feladatot, mint amit egy nyelvtanárnak kell tennie: felkészíteni az évvégi vizsgára és az érettségire azokat a kisszeminaristákat, akik a bencés atyák gimnáziumában tesznek ún. különbözetit latin-görög nyelvbôl. Annyi bizonyos, hogy ezt a feladatot senki sem tudta volna úgy megoldani, mint az a Prohászka Ottokár, aki kilenc évvel ezelôtt valósággal ámulatba ejtette a bizottságot az elnöklô prímással az élén azzal a bizonyos görög memoriterrel a szemináriumi felvételinél. És bár ezekrôl a görög-latin órákról semmilyen feljegyzés vagy megemlékezés sem maradt fent, elképzelhetô, hogy a klasszikus auktorok művein kívül hogyan számolt be tanítványainak saját római élményeirôl... * * * A szemináriumi tanárság elsô tíz esztendejének külsô és belsô történéseit többféle szempont alapján elemzem. A kérdés oly sokrétű, hogy jogos az egyes szempontokat különválasztani, és csak a végén megkísérelni a szintézist. Ami a külsô keretet illeti, érdemes megjegyezni néhány évszámot. 1882. szept. 2.: kisszemináriumi tanárság; 1884. aug. 26.: kinevezik a morális és a pasztorális tanszékére; 1888. júl. 10.: dogma professzor, 1890 ôszétôl a szeminárium lelkivezetôje és gyóntatója. Tehát közel tíz esztendônek kellett eltelni ahhoz, hogy most már hivatalosan, a kinevezés által biztosított felhatalmazás és tekintély alapján is hozzákezdhessen a papnevelés várva várt reformjához. A tíz év témái más-más megközelítésben: I. Tapasztalatgyűjtés a szeminárium életérôl. II. A ,,küzdve Érted, bírva Téged'' esztergomi folytatása. Az adoráló. III. ,,Van itt egy folyóirat''. A magyar Sion szellemi irányítója. IV. ,,Természettudománnyal foglalkozom Jézus szíve dicsôségére''; Korproblémák. ======================================================================== Tíz év tapasztalatgyűjtése a szeminárium életérôl Kórók közt pálma -- Benyomások a naplók alapján -- Jó hangsúlyozni, hogy Prohászka mindvégig igyekszik tárgyilagos lenni, és örül minden jó és szép kezdeményezésnek, észreveszi a pozitívumokat. De tény, hogy a római kollégium mércéjével mért mindent, és ezért óriási szakadékot látott a római eszmény és az esztergomi, hazai valóság között. Az elsô napokban optimista hangot üt meg, és ezeket írja: ,,Látok itt is, ott is jó példákat, tegyek szerintök mély meggyôzôdéssel és buzgósággal'' (1882. szept. 17.). De amint jobban belelát az elöljárók és a növendékek viszonyába, lelki-szellemi életfelfogásába, szomorúan jegyzi meg, hogy hiába törekszenek a jóra, mert a lelkük törpe... ,,Nincs itt erô az ellenségnek ellent állni, észreveszem azt a beszédben, mikor oly kérdésre kerül sor, akkor oly sovány és legföljebb holmi jámbor fohászkodás jobb idôk után''. Miben ítéli ôket törpének? Mert ,,nem emelkednek vagy nem lebegnek oly magasan, mint azt az Egyház fönsége és a nagy világharc megkívánná'' (szept. 21.). Néhány hónap múlva hosszan töpreng és keresi a bajok gyökerét. Pontos diagnózist készít: ,,Itt nincs silentium, ami elkerülhetetlenül szükséges a lelkiélet kezdeményezése és gyarapodása miatt. Gyónás és áldozat igen ritka s a lelkiismeretvizsgálat nem helyes naponként, mert kevés és nem értenek hozzá s azért a gyónási elôkészület nehéz és sok idôbe kerül. A hálaadás nem rendezett, mindegyik megy, amikor akar. A meditáció nem az, aminek mondatik. Lectio spirituális nincs. Rózsafűzér egyszer -- szombaton --, az adoratio gyakoribb lehetne, ha nem törvénybôl, de szokásból. Aszketikus műveltség nincs, honnan is? A példa nem indítja, mert nincs sem adoratióra, sem gratiarum actiora'' (1883. jan. 6.). Ezzel magyarázható az a keserű hangon leírt eset is, melyet pár nappal elôbb jegyzett fel naplójába: ,,A papok elôtt is idegen a vallásos élet, a természetfölötti erény, a hitbôl való élet. Itt beteg Zlatényi úr, de nem mernek neki beszélni halálról, Istenrôl. Mily szomorú látvány... A spirituális hivatala olyan, melyet mások magokhoz tartozónak nem gondolnak, pedig ez nem egyéb, mint a buzgó papi szellem működése, és ezen szempontból mindnyájunknak spirituálisoknak kell lennünk'' (jan. 1.). Természetesen nem áll meg a diagnózis elkészítésével, hanem állandóan megjegyzéseket tesz, mit lehetne és mit kell tennie. Olykor magát hibáztatja, mert nem szól még akkor sem, amikor lehetne. Túl óvatos, még nem találja meg a megfelelô hangot. ,,A kifejezés hiányos!'' A fô ok inkább mégis az, hogy ,,nincs tekintélyem''. Elvégre akkor, amikor ezeket a sorokat írja, csupán görög-latin tanár az alsósoknál. ,,Pedig én akarok sokat és nagyot'' (jan. 6.). Amerre néz, szellemtelen lapályt talál. ,,Életerô, kiható lendület hiányzik, minden ellapul. Ami szent, az oly íztelen és oktalan dolog lesz, hogy az ember beleun''. Ha most mást nem tehet, legalább saját lelkét erôsítse: ,,Azt veszem észre, hogy nekem nagy erôre és erôteljes föllépésre van szükségem, mert látom, hogy az embereken ez fog, a többi semmit sem ér velök szemben''. És ezt az erôt egyedül a kegyelmi élet, a minduntalan hangoztatott meditáció nyújtja (1883. ápr. 29.). Ez év ôszén, az új tanév kezdetén fordulat állott be, mert maga a rektor fordult Prohászkához a szeminárium elégtelen szelleme miatt. Most elôször ír arról, hogy ügyesen szeretné a rektor tudtára adni, hogy mit lehetne a római kollégiumból átültetni az esztergomi szemináriumba (szept. 14.). Rá egy hétre már így fogalmaz: ,,Isten akar valamit tôlem, bár tudnám, hogy mit''. Mindenre kész: ,,paratum cor meum!'' (szept. 21.). A helyzet lényegét tekintve akkor sem változott, amikor a bíboros érsek a kisszemináriumból áthelyezte a nagyszemináriumba, hogy ott az egyik legfontosabb tantárgyat, az erkölcstant tanítsa. Ez még nem tette lehetôvé, hogy beleszólhasson a kispapok lelkiéletének formálásába. Ezért fakad ki: ,,nem ez az, amire lelked hivatva van''. Úgy érzi magát, mint akiben játékot űz a mély vágy a célját elérni nem tudó ténnyel (1884. okt. 31.). Az év utolsó napjaiban minduntalan azon töpreng, hogy mit tudna tenni a szeminárium érdekében. Most elôször fogalmazza meg, hogy mi lenne a programja, ha spirituális lehetne: ,,Programom, ha spirituális lennék: meditáció, szilencium, direkció'' (dec. 29.). De hát arra még közel hosszú éveket kell várnia. És ez a tehetetlenség olykor nagy feszültséget okoz benne, és még adoraciói közben is felkiált lelkében: ,,mit akarsz, Uram''. ,,Tehetetlenségének rongyairól'' ír, és úgy érzi, hogy földön kúszik, pedig sasszárnyakon keringhetne a magasban... (1885. febr. 2.). Ennek a helyzetnek illusztrálására érdemes egymás mellé tenni a Szilveszter napi harangzúgáskor írt eksztatikus sorait és a néhány héttel késôbb megfogalmazottakat. Az elôbbi élmény az esztergomi bazilika oszlopcsarnokában ragadta el: ,,...ezüstfelhôk közt úszott a hold... Sokszor föltekintettem az égre, úgy látszott, mintha az erôteljes, impozáns oszlopsor az egekbe nyúlna. Azután megszólalt a harang és békét és nyugalmat imádkozott le a földre''. Ez az évzáró Te Deumos légkör feltépte alkotni vágyó férfi lelkének zárait és tavaszi zsongásként kitört belôle a kérdés: ,,Ki állhat ellent a bensô, alakító, teremtô erôknek? Mindent szétfeszítenek, mindent megrepesztenek''. Titáni erôrôl ír, mely képes új állapotokat teremteni, képes nélkülözni barátot, társaságot, és egyesíteni embereket... De az esti séta után, mint mindig, most is le kell szállnia az élet szürke, könyörtelen valóságába. Mások a vágyak és mások a tények. Harangzúgás helyett emberi gyarlóságok nyögései, jaj- kiáltásai. Ezt élte át az egyik este, amikor lehangoló vita szenvedô alanya volt. Bizonyára kollegái, a teológiai tanárok köz robbant ki valami vita. ,,Lelkemet elborítja bánat, ha oly disputációkat kell végighallgatnom, mint ma este...'' Ilyenkor még nagyobb léptekkel siet a kápolnába, hogy lelke megnyugodjon. ,,Lelkem kiderült, mint a nap a megtisztult, üde égen'' (1884. dec. 31. és 1885. febr. 26.). Úgy látszik, nem elegendô az, hogy taníthatja az erkölcstant és a pasztorálist, különben nem írna ilyen sorokat: ,,erôtlenséget vettem észre magamon, mintha a fa törzsét fűrészelnék'' (1885. szept. 15.). Különösen az hangolja le mindig szárnyalni akaró lelkét, hogy még a szeminaristák, de még a papok többsége sem fordít hátat az evilágias szellemnek. Sôt, ,,a kertben trágár dalokat énekelnek''... Sokat szenved az epikuroszi életszemlélet láttán, melyet ,,szellemi hasalásnak'' nevez (1885. máj. 7-10.). Minél jobban és mélyebben látja a sebeket, annál eltökéltebb a szándéka, hogy nem hagyja magára kispapjait. ,,Csak ne engedj! Nem én(...) Itt ôrt állok. Vigyázz!! Isten élesítse tekintetemet, hogy jól különböztessek'' (máj. 22.). Bár még nem nevezték ki a szeminaristák spirituálisának, egyre többen keresték fel szobájában, és többen gyóntak is nála. Naplójában visszatérô téma lesz ezentúl a fiatal klerikusok lelki erôsítése. A jeremiádok helyett egyre inkább a pozitív feladatok vállalása szerepel a feljegyzések között az ,,ahogy lehet'' szellemében. ,,Ma ismét egy értelmes intést vettem arra nézve, miképp kell a fiatal kedélyekkel bánnom. Sok nehézségekkel küszködnek ezen kifejletlen fiatal lelkek(...) Mit akarok én rájok nyomni: nem mást, mint ôket szeretô, nemes és lelkes ember képét (1885. máj. 24.). Órákat imádkozik értük, és szeretné alkalmassá tenni magát, hogy igazi támaszuk lehessen. ,,Keresem a bölcsek kövét. Szeretném leköszörülni lelkem szögleteit, kelletlen éleit, s egyszersmind mások lelkébe nyúlni hatásosan. Nagy mesterkedés szállja meg s járja körül néha lelkemet, -- kívánnám kitudni a módját, hogy kell a lélekbe markolni. Mindig önmagamban találom az akadályt...'' (máj. 27.). 1886 elsô hetében 140 papnövendékkel együtt adorált fehér albában az Eucharisztia elôtt. Bizonyára nem mindennapi esemény volt ez a szeminárium életében, mert szükségesnek érezte feljegyezni: ,,éreztem szemrehányásképp, hogy tán bizony az az óra is soknak látszanék az Oltáriszentség elôtt? Ha hideg is volna?'' (jan. 7.). Mivel rendíthetetlenül haladt a maga útján, sokszor ellenállásba ütközött, megjegyzéseket kellett elviselnie. De most már egyre edzettebbnek érezte magát: ,,Nem hagyom magam lenyomni, szívem világát elhomályosíttatni, színeit s életét elfojtani az ifjak vagy mások közönye, érzéketlensége, mosolya s talán egészen elütô világa által'' (febr. 2.). A kétkedô, gúnyos, ,,hitehámlott'' embereket egyedül a belülrôl feltörô lelki erô képes leszerelni. Olykor eltűnôdik a klerikusok közömbösségén, nem vesz észre rajtuk javulást. Nem tudja, hogy ,,milyen gyúrmányok''. Összehasonlítást tesz a saját klerikusi élményeivel és életszemléletével. ,,Magamra e tekintetben emlékszem, mennyire hálás lettem volna az iránt, ki engem úgy fogna föl, mint én néhányat itt és most! Vagy talán nem markolok eléggé szívükbe?(...) Vagy tán mutatják, tán nem tudják mutatni... No de ismétlem, az a hév, az a lelkes, epedô, pihegô, dobogó kebel hol van?'' (1886. febr. 27.). Olykor robbanásig duzzad benne a tenni- és segíteni akarás. ,,Istenem, ma este megint forr s fô bennem, s mint repesztô gôz tágítja mellemet a vágy, hogy bár lennék hatalmas, Istenben erôs!(...) De nagyon törékeny és silány az én lelkem, hamar összeroskad, ha éleszti is darabig valami eszme, nemsokára lehül. Mindegy, föl nem hagyhatok'' (márc. 17.). Ezt valóban nem teheti, hiszen egyre jobban látja, hogy a magyar egyházi életet sorvasztja valami. Meg lehetne számolni ujjainkon a valóban hitüket gyakorló katolikusokat, ,,catholiques pratiquants'', a praktikánsokat. Ennek oka: ,,a magyar egyházi élet az indefferentizmus és a vallási letargia karjaiban fekszik''. Nincs ,,lelkes teológia'', melyben nemcsak bibliai citátumok és zsinati dekrétumok szoronganak, ,,hanem melybôl szellem is csordul, sokszorosítva lép be az ifjúság iskoláiba a papi tanárokban s különösen a hitoktatókban.'' Mindebbôl világosan kitűnik, hogy Prohászka sokkal messzebbre tekintett, és nem csupán az esztergomi szeminárium reformjáért küzdött. Ez csak egy láncszem volt az egyház reformjának egészében. ,,Fölkelteni, fölkelteni a mámorból ezt a papságot, megmutatni neki: Mme árván állsz, fej vagy test nélkül, vezér sereg nélkül. Fölkelteni az egyházias öntudatot, mely nem lapul(...) Kiöntöm lelkem apostoli szikráját, telítem és lövellem, újra telítem! Amim van, Istennek ajánlom'' (szept. 19. és 20.). Ehhez azonban egyelôre nincs más terület, ,,kísérleti bázis'', mint az esztergomi szeminárium. Éppen ezért ide kell összepontosítania erejét! Teszi is teljes buzgósággal. ,,Minden áldozásom új föléledés(...) Azt suttogta ma: légy buzgó és tüzes fôleg az ifjak iránt. Ne engedj, ne csüggedj!'' (1887. márc. 2.). Mindent megtesz, hogy kispapjait felkészítse és elmélyítse bennük az egyházias szellemet. ,,Mi a pap? Igazi sacramentale. Argumentuma a vallás isteniesedésének. Benedictio! S milyen óriási hatása. Vonz magához mint a mágnes. A kegyelem van vele... Ó, elôször a papi szívben kell az igazságnak életté s érzelemmé változnia'' (máj. 12.). Ezt igyekszik lelkükbe oltani, hogy igényük legyen. ,,Ma az a gondolatom jött: ó, karolnám föl jobban gyónó fiaimat... Az egyik gyónás után hozzám jött, s tanácsot kért. Mondtam, hogy olvasva elmélkedjék Kempis Tamás megrendítô fejezetein, kellett volna ajánlanom: a szentséglátogatást, a gratiarum actiót, az önmegtagadást'' (nov. 10.). Nagy meglátások, ,,titáni erôk'' és gyakori zuhanások, elkeseredések váltják egymást még hat évvel is Róma után. ,,Ismét egy keserves nap! Az elkeseredés mások fölött többet árt nekem, s nem használ senkinek'' (1888. febr. 6.). ,,...A fiúk fel nem melegednek, ha nálam gyónnak is. Látom ezt némelyikén, ki már a szemináriumot elhagyta s kinn a legprimitívebb pigra massa... Öntevékenység kell a meditációban, imában, lelkiolvasásban stb. az pedig nincs s így nem fejlik ki bennük a lélek'' (márc. 7.). Szeretné minden klerikusát megtanítani imádkozni: ,,Magyarországban nincs élet, mert keveset imádkoznak'' (jún. 17.). És addig nem lesz változás, míg nem utálják a bűnt. ,,Ez a gondatlanság tért foglal a papok között is, hányszor vesznek tréfába valamit, amin sírni kellene(...) Exerziciumokat ajánlani papjainknak. Ó, szegény papok, mennyit kell értük imádkoznunk'' (aug. 1.). Többször találunk feljegyzéseiben megrendítô mondatokat. ,,Ó, mi sokszor sírtam kápolnánkban este! Hogyne sírnék(...) Bújdokolni kell az Isten szellemének, hogy az emberi bárgyúság ne rontsa, se ne piszkítsa'' (1889. júl. 25.). Talán ez volt számára a legelviselhetetlenebb: a piszok, vagyis a lélek szennye. ,,Ó, csak gyújthatnék szent tisztaság szerelmére itt, a szemináriumban lelkeket'' (1889. márc. 3.). Mindent élesen megfigyel, segít, ahol tud. Látja a hibákat, és tudna is határozottan fellépni, de ehhez még nincs felhatalmazása. Így most csak konstatálja, hogy ,,a szemináriumban is sok semmirevaló van(...) panaszaik által ne üssön belénk is a hideg villám, mely rémít, de nem gyújt'' (1891. aug. 9.). Egyelôre mást nem tehet, mint saját lelkét, jellemét alakítja, formálja és minden erejét összeszedi, hogy ne engedjen eredeti elhatározásaiból. Érzi, hogy környezetének evilágias szelleme lehúzná ôt is. ,,Hogy felelj e támadásokra? Pattantsd vissza a csapást, parirozz! Vagy tán támolyogsz, görnyedsz, roskadsz? Akkor hát jól találtak. Ez roppant fontos megjegyzés: Krisztussal tartok, utam tehát az önmegtagadás, a szenvedés, az alázat, a megvetés... Még nem értem jól'' (1887. aug. 21.). Vagyis van még neki is sok tennivalója... ======================================================================== Az adoráló Kórók közt pálma ,,Lelkem és szívem forrása az Oltáriszentség'' Milyen lehetôségek nyílnak a szemináriumba disponált fiatal teológiai tanár számára? Erre a kérdésre Prohászka késedelem nélkül ezt a választ adta: ,,Szent pap! Uram, az akarok lenni, a szó teljes értelmében'' (1883. júl. 7.). Vagyis mindazt, amit Rómában elkezdett a ,,küzdve érted, bírva téged'' szellemében, töretlen szándékkal és lelkesedéssel itt is folytatni akarja. Ezen a téren tehát nincs semmi változás! Mint ahogy Rómában a filozófiai és a teológiai doktorátus elnyerése is alá volt rendelve az elsôdleges célnak, az önszentelésnek! A kérdéssel azért kell külön és mindjárt az esztergomi idôszak elején foglalkoznunk, mert egyáltalában nem magától értetôdik, hogy mindenki ugyanezt az utat, ezt a megoldást választotta volna. Ha választ akarunk találni a tíz évvel késôbbi spirituálisi tevékenységének és egész életét átható adorációs lelkiségének titkára, akkor ide, az esztergomi szeminárium kápolnájába kell betérnünk, és megfigyelnünk azt a támaszkodás nélkül, órák hosszat adoráló fiatal papot, akit Prohászka Ottokárnak hívnak. Már Rómába indulása elôtt is, most még tudatosabban felmérte a szeminárium szellemi-kegyelmi szintjét. Errôl az elôbbi fejezet részleteket közölt. Mivel semmi esélye sem volt, hogy akár legcsekélyebb változtatást is eszközöljön, ezért minden energiáját a Rómában megalapozott önszentelés folytatására, elmélyítésére fordította. Azt ugyanis környezetének életfelfogásán lemérhette, hogy ellenkezô esetben menthetetlenül elszürkül. ,,A szoba kényelme s a megrakott asztal lecsendesíti a pezsgô buzgalmat. Élj néhány hónapig ily körben s már nem érzesz hevesebb, nemes indulatokat''. A jólét elveszi a szellemiekre való fogékonyságot. Éppen ezért a súlypontot áthelyezi tudatosan a lelkiéletbe. ,,Az ember ereje önmagában van az isteni kegyelemmel. A súlypont belül fekszik, ha kihajlik, elvész az. A súlypont a megfontolás, a jellem, a meditáció, az ima szellemében fekszik. Ez mind a szív bensejében van. Ott keresd s ôrizd, addig jól állsz, különben bukol''. Tehát semmi evilági hívságot. Egyedül az erény szuverén! (vö.: 1883. ápr. 29. -- júl. és aug. 10. -- 1888. nov. 23.). Hogy ki is az az adoráló fiatal pap a szeminárium kápolnájában? Nos, ezt nem nekünk kell megfogalmaznunk, mert megteszi ô saját maga. Az elsô nyári szünidôben ugyanis Kalocsán végezte évi lelkigyakorlatát, és ennek utolsó elôtti napján következôképpen mutatkozik be: ki ez a Prohászka Ottokár? -- ,,Isten gyermeke, annyi kiváló jótéteménynek és a gondviselés különös szeretetteljes vezetése által kitüntetett, jezsuitáknál neveltetett, Rómában képeztetett, templomaiban felszenteltetett, a szentek sírjain áldozatát bemutató, nagyvilágra szóló férfiak körében szívesen látott, sok kitűnô pappal összeköttetésben élô, fönnkelt, nemes, nagylelkű gondolkozásra és érzésre törô, szűk korlátokat, alacsony nézeteket, törpe fogalmakat, sovány tekinteteket ignorálni törekvô, áldozatkész és fáradhatatlan, önmagát megvetô, Isten dicsôségét mindjobban elômozdító szolgája Krisztusnak.'' (1883. júl. 8.). Aki így és ilyennek ismeri önmagát, természetesen keresi az eszközöket, hogy ,,fönnkelt, nemes'' gondolatait a legmegfelelôbb módon meg tudja valósítani. Ezeket az éveket ebbôl a szempontból nézve is ,,útkeresô'' éveknek kell minôsítenünk. Prohászka ugyanis meglepô következetességgel felvet magában egy másik megoldást is, vagyis, saját kifejezésével élve az önszentelésnek, ,,istenülésnek'' azt az útját is nagyon közelállónak érzi, mely a szerzetes hivatásban testesül meg. Az itt tárgyalt, közel tíz esztendô feljegyzései jelzik, hogy mennyire viaskodott magában emiatt. A téma oly mértékben foglalkoztatta, hogy legfôbb elöljárója, Simor bíboros vette rá a maradásra. Érdemes az idôpontokra figyelni, és az új megfogalmazásokra: -- 1882. okt. 17. ,,Ma a fundamentumról elmélkedtem. Én szívemben olthatatlan vágyat érzek éltemet Istennek szentelni(...) minden perc veszteség, ha nem az övé. Csakis Istenért, nincs, amit érte nem tennék(...). Kész vagyok minden percben belépni Jézus-társaságába, mert lelkemet a tökéletességre akarom vezetni bármi áron, de ha ez most nem történik, akkor legalább fölajánlom Istennek e jó vágyamat...'' -- 1883. ápr. 18. ,,...levelet kaptam Rómából. Olvastam, hogy Hilgers jezsuita lesz(...) De én is testvéred szeretnék lenni, csakhogy visszatart az a nagy nyomor, melyet itt látok, s melyre valami írt adni bíztat az isteni gondviselés. De jó és buzgó akarok lenni, hogy halljam Isten szavát és menjek tán utánad''. -- 1883. júl. 14. Újabb hír érkezik, hogy négyen léptek be a jezsuita rendbe egykori római kollégista társai közül, úgy látja, hogy neki is könnyebb lenne a helyzete, ha követné ôket. ,,Segély nélkül mily nehéz (...) Siessünk, minek oda késôn érkezni, hol majd sok nagyot és szépet tehetünk.'' -- 1883. dec. 31. ,,Nagy vágyat érzek egy szigorú rendbe lépni, hol Istennek ajánlhatom fel erôimet''. -- 1885. márc. ,,Ma ismét sírva vágyódtam oda, hova szívem vonz''. -- 1886. júl. 12. ,,Jézus ügyének szentelni minden erôimet: ez tiszta, világosan felfogott célom. Ezért leszek jezsuita, ha Jézusnak úgy tetszik. Addig úgy dolgozom és részt veszek mindenben, mint idegen, aki tudja, hogy holnap elutazik, még mindent megjár, felmegy erre a lejtôre, benéz abba a házba, szorít kezet barátságosan mindenkivel. Ez a gondolat, hogy talán ez az utolsó év, buzdítson''. -- 1887. aug. Lainzban tartja szokásos évi lelkigyakorlatát. A cella magánya, a végtelen csend újból elôhozza régi vágyát: ,,Lám, itt ez íróasztal mellett, ezzel a tollal kezemben, mellyel kiírhatom, hogy nekem nem kell semmi, csak az Isten(...) e négy fal között, hol nincs bársony, selyem, szônyeg, garnitúra, komfort, érzem az erény fönségét, mely belém önti szeretetét. Aug. 22: Bárcsak élhetnék a szent engedelmesség és az elvonultság csendes falai mögött. Szeretem az egészen Istennek felajánlott életet(...) Vagy Esztergomba maradjak-e? Máshol mégis csak többet tehetek. Ha tôlem függne, egyet gondolnék s mennék jezsuitának...'' -- 1890. július elsô hetében az exercicium harmadik napján, ,,délután, szombat, 3 óra 36 perc! nagy elhatározással kész vagyok a Jézus-társaságába lépni és mindenrôl lemondani(...) Bennem megvan ez a forró vágy: tönkre silányítani ,,én''-emet az Isten nagyobb dicséretére(...) Az Istenhez legközelebb hoz az alázatos szeretet, mert ez a legtisztább és leglángolóbb, ezt keresem, s mivel ezt a Jézus- társaságában meghozni remélem Istennek, azért akarok belépni (...) Tégy velem, mint jószággal szokás, rendelkezzél, használj, mint tetszik, csak add meg azt a kegyelmet, hogy neked teljes kimerültségig szolgálni tudjak(...) Ámen.'' -- 1890. júl. 7. Elhatározására jellemzô ez a mondata:''el vagyok szánva még a vasba is harapni, s valamennyi fogamat benne hagyni s teljesen célra vezetni föltételeimet... kívánok nem csüggedni, nem elbátortalanodni''. Ezeket a sorokat akkor írta, amikor P. Dengel jezsuitával hosszan tárgyalt esetleges rendbe lépésérôl. ,,Rendkívül érdekes nap! Ma examináltak hivatásomról! P. Dengel keményen ostromolt(...) A kérdés mindent dönt: mi az Isten akarata?(...) Honnan tudjam? Mindenre a föld hátán kész vagyok, szeretnék tűzoszlop lenni az Isten szeretetében, gondolom, hogy a Jézus-társaságában elérem ezt(...) Quid ergo? Gondolom, hogy lelkes jezsuita lennék.'' A mérleg nyelve mindég az volt, hogy vajon Isten szándékával összeegyeztethetô-e, hogy magára hagyja a reformra szoruló szemináriumot. Belépési szándéka mindig feltételes volt, és rendszerint Simor bíborosérsek határozott kérésére nem is valósult meg. Még évekkel késôbb, 1895-ben is -- tehát spirituálisi működése idején -- az új prímás korszakában sem mondott le szándékáról, sôt levelet írt Vaszary Kolos hercegprímásnak, melyben arra kérte, hogy elhagyhassa egyházmegyéjét és beléphessen a Jézus-társaságába. Szándékáról ezúttal is le tudták beszélni. Ezt abból az iratból lehet kikövetkeztetni, melyen a prímási irodaigazgató mondata olvasható: ,,Intézkedést nem igényel, ad acta'' (vö.: Gergely J. i. m. 41.l.). Az idôpontok szerinti felsorolás jól mutatja, hogy Prohászka lelke legmélyén már 15 éves kora óta jezsuitának tudta, érezte magát, független attól, hogy ténylegesen a rend tagjai közé lépett-e. Valóban jezsuita alkat volt, és ez is egyik oka volt annak, hogy az ún. ,,világi'', vagyis egyházmegyés papok legtöbbje idegenkedett és tartott tôle. Talán úgy lehetne legjobban rávilágítani a problémára, hogy nem a jozefinista szellemben nevelkedett papok zárták ki maguk közül, hanem az életszentségre törekvô szerzetesi magatartása révén önmaga különült el a többitôl. Ezért érezte magát annyira magányosnak! Ahhoz, hogy legalább körvonalaiban megrajzolhassuk Prohászka esztergomi működésének elsô tíz esztendejét és beleláthassunk az adoráló fiatal pap lelki strutúrájába, feltétlenül szükséges összegyűjteni a magánnyal kapcsolatban írt naplójegyzeteit. Ime néhány ezekbôl az évekbôl: -- 1883. jan. 30. Róma után félévvel: ,,Ó, ha volna barátom, ki támaszom lenne. Ha társalgok, azt veszem észre néha, hogy hűlök vagy semmi sarkalást nem találok(...) Mit tegyek, hogy el ne veszítsem ezt a fönséges eszmét (ti. a római évek szellemiségét)? Hol találok tápot e fényes eredetemnek, hol erôt minden hátrány leküzdésére? Ki tanít majd? Ki vezet és igazgat? Egyedül Isten és a hit szelleme, a buzgóság, ez ôrzi meg a szent tüzet!'' -- 1884. okt. 31. A következô hónapokban még drámaibban fogalmaz, -- ti. aki ily mértékben érzi magát elszigeteltnek, quasi ,,kitaszítottnak'', az szükségképpen otthontalannak is tartja magát: ,,...e körben az észak cserjéje vagyok, törpe és fejletlen, ki tehet róla?'' Lényegében ezt azért nevezhetjük mélypontnak, mert épp ellenkezôje annak, amit majd szintén szomorúan, de más elôjellel ír (,,nehéz kórók közt pálmának lenni''). 1884. októberében, vagyis huszonhat évesen önmagát érzi törpének, lombtalan, virágtalan ,,északi cserjének'', nem pedig pálmának! Hosszan meditál errôl: ,,Lelkemben a legszebb virány, a legragyogóbb szín, a legderültebb fény, egy csendes és mély vágy, egy célját elérni nem tudó megnyugvás űzik játékukat. Mind azt mondja: nem ez az, amire lelked hivatva van, ne szunnyadj, ne töpörödjél! Ó, bár lelkem életté és erôvé válnék!(...) Nem vagyok otthon, szeretnék haza menni, ahol úgy éreznek és szeretnek, mint én, ahonnan e meleget hoztam, melyet féltékenyen szívemben rejtek, s járok vele hideg és közönyös emberek között. Néha szúr, néha éget a szív eme kincse...'' -- 1885. ápr. 19. Óbudán járt egy primicián, és ekkor írja e ,,morális tűnôdést'' (Prohászka kifejezése): ,,...magamra hagyatva egészen idegen emberek közt és azon tudatban, hogy rokonérzésre nem találok...'' -- 1885. szept. 15. Németországi útjáról hazatérve újból felméri helyzetét, és elszigeteltségét így magyarázza: ,,Ez érzet oka úgy látszik azon körülmény, hogy félretolva mint utolsó hallgatok s cselekvés és működés nélkül veszteglek. Ezek az eddig észlelt érzületi ingások''. -- 1886. febr. 2. Újból visszatér a kivágott fa szomorú analógiájához, és megjelenik szeme elôtt a duzzadó életétôl megfosztott tölgy, melybôl ,,holmi finom arabeszkeket faragtak, életével elvették erejét s idegen mesterséges alakokká dermesztették deli törzsét''. Ezzel a hasonlattal igyekszik megmagyarázni, mitôl retteg! Látja ugyanis maga körül azokat az egyházi személyeket, akik éppen a körülmények miatt nem voltak képesek kibontakozni: ,,üreges, kivájt, mosott, kitaposott lesz a lélek a világ hiú szelleme folytán''.(Vészjóslóan hasonlít ,,a holmi finom arabeszkeket faragó'' analógia az Ember tragédiájában a széklábakat faragó Michelangelo víziójához!) * * * Az eddigiekbôl érthetô, hogy egyre többet foglalkozik a Rómában töltött hét esztendôvel, az ott szerzett szellemi, kegyelmi tapasztalatokkal, életének legmaradandóbb élményével. Hangsúlyozni kell a fenti összefüggések tükrében, hogy itt nem holmi ,,nosztalgiázásról'' van szó, hanem -- visszatérve az esetleg kivágásra ítélt tölgy-hasonlathoz -- a viharral, orkánnal, ítéletidôvel dacoló fatörzs titkáról: a talaj mélységeibe hatoló gyökérzetrôl! Prohászka ugyanis éppen a jezsuiták római kollégiumában kapta meg az életszentségre való kegyelmi indíttatást. Ez az ô ,,ôsforrása'', tölgykarakterének gyökérzete. * * * Az eddigiekbôl világosan látható, hogy Prohászka számára egyetlen út maradt: folytatni az önmegszentelés (,,istenülés'') elkezdett útját. Hiszen nem tudott és nem akart elszürkülni, ugyanakkor nem valósíthatta meg a jezsuiták rendjébe való belépésének tervét sem. Így elemi erôvel adta át magát az Úr Jézusnak, hogy egyre nehezebben elviselhetô magányát az ô barátságában oldja fel. A Soliloquia segítségével figyelemmel kísérhetô az esztergomi elsô tíz évnek belsô ívelése. Természetesen azt nem állítom, hogy feljegyzései minden esetben azonosak adorációinak témáival, de reflexiói gyakran tanúskodnak mindarról, ami foglalkoztatta. A naplókban feltűnôen sokszor találkozunk olyan intim beszélgetéssel, mely nem más, mint párbeszéd az Úr Jézus és Prohászka között. Ezek ôszintesége vallomás számba megy. Alig telt el néhány hét a szeptemberi dispozíció óta (1882), és íme szentelésének elsô évfordulóján ezeket a kérdéseket teszi fel Mesterének, akitôl az alábbi válaszokat kapja: ,,Mit tegyek? -- Ó, dolgozzál! -- Miképp Jézusom? -- Biztosan és bátran! -- De fogy a szellem. -- Fiam, ott a szentmise! -- De lehangolt vagyok vagy törpe szellemem. -- Fiam, de ott az erô és kincsek tára. -- De soká kell várnom. -- Fiam, hiszen sietsz. -- De mit tegyek? -- Fiam emlékezzél meg, hol voltál hét évig, mit várnak tôled, scimus qua simus origine nati! -- Nem vagyok-e büszke? -- Légy méltóságod érzetében! -- Nem vagyok-e törpe? -- Ne fogjon rajtad üres gondolat és szó'' (1882. okt. 29.). Kezdetben gyakori a ,,mit tegyek'' féle kérdés. A válasz soha nem marad el, sôt a Szentlélek egyértelműen tudatja vele a feladatokat: ,,Isten tudatja velem, hogy érezzem a papi szellemet, mely a tökéletességre tör, hogy fogékony legyek a gyengéd áhítat és a szorgos törekvés gyakorlatai és érzetei iránt! (...)Az Úr tudatja, figyelmeztet erre és én szívembe veszem a figyelmeztetést, jól van, Uram, máskor is'' (1882. okt. 12.). A papi szellem iránti fogékonyság témája azért foglalkoztatja, mert épp ennek hiányát kell tapasztalnia minduntalan, mindenhol, még a szemináriumban is! Ahhoz, hogy ezt képviselni tudja, elôbb neki kell elsajátítani, méghozzá hôsies fokon. Íme az önmaga számára kitűzött feladat: megérteni és átélni az önmegtagadás, a szerénység, az áhítatgyakorlatok, a röpimák, az Isteni Szent Szívnek való kedveskedés fontosságát és a buzgóságot, ,,mely mindig forr, mely nem hideg, mely minden után kap, hogy Istent szolgálja, mi a kezdôk szép szokása...'' (uo). A párbeszéd legtöbbször egészen gyakorlati kérdéseket vet fel. Ezért nem elvont, nem fárasztó a Soliloquia olvasása: ,,nem tan, hanem élet,... a tan érzékesítve'' (1883. febr. 27.). Ez a magyarázata annak, hogy a napló igen sok segítséget nyújt a lelkiélet mestereinek éppúgy, mint a kezdôknek. Állandó kontrollba ütközünk: ,,Én mindig valami erôs, lelkes, kritikus ember akarok lenni'', vagyis nem elégszik meg a szép szavak ájtatos ismételgetésével. ,,A keresztény erény ugyanis a férfiasság iskolája, (...)az érzelem rendezôje, a világ taposója''. A virtus emberévé kell válnia, aki ,,Istent igazán szereti, és érte szenved, kinek lelke tűz, akarata érc, szava hajlítható, erôs és gyengéd'' (1883. febr. 22.). Adorációi közben kezdi megérteni, hogy ,,csak az nagy, ki magában nagy, nem ki mások véleménye, állása, szerencséje által az'' (1883. márc. 18.). Ez az oka annak, hogy soha nem igényelte a külsôségeket, sôt megvetette a címkórságot, vagy ahogy ô fejezte ki magát: soha nem kapaszkodott az uborkafára. Nem akart más lenni, mint egyszerű pap. ,,Valaki gondolhatná, hogy ha nagy hivatalra tesz szert, többet fog tehetni Isten dicsôségére. Úgy látszik, hogy ez nem isteni gondolat'' (1887. aug. 18.). Érdemes megjegyezni, hogy mindezt már Rómában is így látta: temperanter sed independenter. Függetlenné válni a külsô hatásoktól, ez azt jelenti, hogy ne aszerint döntsünk, hogy más mit mond és mit tesz. ,,Sokszor miattok ítéletünket hamisítjuk, gondoljuk, jó lesz, mert ôk teszik. Ez a gyöngeség szellemi fattyúja'' (1884. dec. 27.). Számára nem az a lényeges, hogy ki mondja, hanem, hogy mit mond. ,,Nem tartok mindent jónak, amit tesznek, csak azért, mert reverenda borítja csontjaikat'' (1884. dec. 28.). ,,Örülök, hogy alacsony állásban vagyok! (...)Futni a kitüntetésektôl és dicséretektôl'' (1889. ápr. 30.). Azt az értékrendet, melyrôl ily meggyôzôdéssel tud beszélni, ezekben az években állítja fel és építi ki a maga számára. Ennek az értékrendnek központja az Isten és az ô mindenekfeletti szolgálata, -- éltetô energiája és motorja az Eucharisztia. Azért adorál naponta többször és hosszan, mert az Oltáriszentségbôl merít erôt, belsô erôt, mely hathatósabban működik minden földi, külsô erônél, hatalmi tényezônél, a fôpapi stallum felsôbbrendűségének hangoztatásánál. Azt ugyanis Prohászka nagyon jól látja, hogy emberekre, különösen papokra, szeminaristákra hatni csak az tud, akibôl isteni erô árad. Hiába ölt magára valaki prelátusi, püspöki vagy akár bíborosi talárt, a stallum tekintélye önmagában nem elegendô az apostolkodáshoz. Ahhoz átistenült karakter kell, melybôl krisztusi kegyelem és tôsgyökeres, erôteljes, való igaz, félreérthetetlen természetesség árad! (1888. ápr. 2.) A kettô együtt -- vagyis a gratia supponit et perficit naturam érvényesülése -- a leghathatósabb apostoli erô. Ez Prohászka Ottokár lenyűgözô karakterének titka, apostoli sikereinek záloga. ,,Oly kicsiny körülöttem a világ, ó, én nem akarok, nem, soha kicsiny lenni! Az Isten is naggyá, lelkessé teremtett (...)Az ilyen ember nem ismer kíméletet! Nem sinli, nem bánja, ha nincs nyugalma! Csak az eszmét érezze kezei alatt testet ölteni, akkor mindenütt feltalálja magát (...)Ez az élet: csak ami mélyen belülrôl jön, az érdemli meg ezt a nevet'' (1886. márc. 17. és ápr. 1.). Aki képes ily lelki nagyságot megcélozni és a kegyelem segítségével akaratának teljes latba vetésével meg is valósítani, valóságos forradalmár! Prohászka Ottokár ezen a síkon forradalmár volt. Ne gondolja senki, hogy ez csupán a rajongók szóvirága. Tudniillik saját maga mondta ezt önmagáról. Íme egy 1886 tavaszán írt naplórészlet: ,,Bakunin katekizmusában olvasni: A forradalmár szent. Nincs semmije, ami személyes birtoka lenne, nincs érdeke, nincs érzelme, neve sincs. Benne mindent elnyel egy tárgy, egy gondolat, egy szenvedély -- a forradalom! (...)Kérdezem magam: ugyan hát nem termettél te az ilyen érzületre? Minden odakésztet, hogy igen (...)Csakhogy nem a forradalomra alkalmazom, hanem az igaz, a való, az égbe nyúló és igazán szent törekvésre'' (márc. 17.). Világos, hogy ez nem valósítható meg csak igen kemény, következetes aszkézis árán. Ehhez nem elég ,,fizetett zsoldosnak, katonának'' lenni, ide lovagi karakterre van szükség. A lovagnak vezére van, aki zászlót emel magasba és bajvívásra szólítja önként jelentkezô bajtársait. A Szent Ignáctól vett hasonlat Prohászka számára megtestesült valóság. Ô valóban lovagként viselkedett, hogy forradalmi célkitűzését, vagyis a belsô lelki nagyság kialakítását elérje. Ha kellett, kíméletlen harcra is képes volt önmagában, máskor pedig ellentámadásra lendült: ,,Pattantsd vissza a csapást, parirozz...'' (1887. aug. 21.). Rendkívül fontos behatolni Prohászkának eme ,,lovagi lelkületébe'', mert itt van elrejtve az a kulcs, mellyel kinyithatjuk késôbbi éveinek, apostoli diadalútjának, spirituálisi hatásának zárát. A 26 éves ,,esztergomi lovag'' ezeket írja naplójába: ,,Jézus táborából való vagyok. Az alázat, a megvetés, a szegénység háromszínű lobogója... A legnagyobb revolució és a leggyôztesebb mozgalom e trikolor alatt indult meg.'' A most következô sorok egyedülállóak a magyar lelki irodalomban: Jézust ugyanis ,,vezérôrnagynak'', ,,tábornoknak=generálisnak'' nevezi: ,,Dux generalis Christus Dominus!'' Amíg ezt a tábort Jézus, a Dux generalis vezeti, a másik oldalon Belial a vezér: a pénz, a hatalom, a gôg. ,,Hic Christus, hic Belial(...) Csak azt add Jézusom nekem, hogy e két tábor rettenetes, elkerülhetetlen, kiolthatatlan, mindenütt egymásra bukkanó ellentétét fölfogjam(...) Csak Krisztus erejében gyôzünk. Krisztus ereje a szegénység, a megvetés, az alázat, anélkül nincs értelem. Próbáld meg és tapasztalod. A többi fuserozás!'' (1884. júl. 9.) Ahogy haladunk elôre kilencvenes évek felé, egyre gyakrabban találkozunk a naplókban a teljes odaadás tényével és annak velejárójával: a nehézségekkel, szenvedéssel, a ,,forradalmár'' magányosságával. A ,,lovag'' Prohászka nem áll meg félúton, mindent és mindenét Jézusnak, a Duxnak rendelkezésére akarja bocsátani: ,,Semmit sem találok, amit Istennek adni vonakodnék'', gyűlöli a kislelkűséget, borzad a tunya, lemondó lelkülettôl. ,,Csak egy van, ami elôtt meghajlom: ez az Isten és az Istenért dolgozó emberi lélek(...) Mindent megvetek, semmi sem méltó hozzám, csak Isten és Istenért!'' (1884. júl. 9.) Ennek szellemében élni annyi, mint vállalni a maximalistákra jellemzô keménységet, kérlelhetetlen szigort: ,,Kifeszítettem mellemet, ropogott a csontom bele, úgy kívánkoztam az örökkévalóságba. Áztattam Krisztus vérében idegeim gyökereit, hogy egy új virágzás fejlôdjék ki rajtuk...'' (1890. jan. 10.) ,,El vagyok szánva még a vasba is harapni s valamennyi fogamat benne hagyni s teljesen célra vezetni föltételeimet Isten segítségével...'' -- ,,Uram, látod, csupa seb vagyok'' (1890. júl. 7. és 1891. aug. 8.). Az a Prohászka, aki 1884-ben csak ,,törpe cserjéket'' látott lelkében, 1890 nyarán már pálmaként áll egymagában a cserjék között: ,,Ugye nehéz kórók közt pálmának lenni? Valóban nehéz. Csak az istenes férfiú teheti! (1890. júl. 3.) Mindaz, amit eddig mondtam, lényegbevágó ugyan, de még mindig nem a teljes valóság. Reflexiói, meditációi ugyanis mélyebb gyökerűek! És ez a gyökér az Eucharisztia. Már bôvebben tárgyaltunk az Oltáriszentségben köztünk élô Krisztushoz való különösen mély vonzódásáról a római korszak elemzésekor. Ez a kapcsolat egyre mélyültebbé vált az esztergomi évek idején. Az eddig elmondottak hitelessége épp a kápolnában végzett több órás adorációiban rejlik. A Tabernákulum elôtt térdelô Prohászka olykor leírta adorációinak témáit, jegyzeteiben rögzített néhány gondolatot. Ezekbôl a megrendítô sorokból emelek ki most néhányat, megjegyezve ezeknek stílusáról, hangvételérôl azt, amit Schütz Antal mindig szükségesnek vélt hangsúlyozni: ne ütközzék meg az olvasó e szokatlan kifejezéseken, stíluson, merész megszólításokon. Legtöbben túlfűtöttnek, érzelgôsnek, szentimentálisnak minôsítik ezeket a megnyilvánulásait, még Bangha Béla is ,,ömlengésnek'' minôsítette az eksztatikus szavakat! Magam részérôl Schütz professzor véleményét teljes egészében elfogadva azt hangsúlyozom, hogy a naplók eme legintimebb és csakis saját maga számára megörökített sorai a hazai misztikus irodalom gyöngyszemei! Tehát nem megütközni kellene, hanem inkább örülni, hogy az egyetemes egyház nagy misztikusainak kórusában végre nem néma többé a ,,vox hungarica'' sem! (vö.: 23. VIII. Bevezetés) ,,Kedves Jézusom, (...)Bár minél mélyebben behatolnék Jézus érzelmeiben, én nem tudok tôle elválni, mindig erre gondolok. Mily mély és titkos és csodás minden! Ha valamit hozhatnék Jézusnak, ha életemet föláldoznám neki, ha valami csekély vigaszt nyújthatnék neki!'' (1883. febr. 16.) -- ,,Elimádkoznám este órahosszat is az oltár elôtt(...) ó, idô, örökkévalóság bölcsôje...'' (febr. 22.). ,,De mennyire szeretem én az Urat!(...) ô oly közel van, hogy bennem van, hogy átkarolom, szívemhez csatolom, szeretem, csókolom, keblén pihenek oly édesen, oly kedvesen, hogy ô úgy szeret, hogy én ôt szolgálhatom, hogy mi oly egyek vagyunk! Bár lennék nálad, kedvesem! Minek csalogatod szívemet, minek kínzod szerelmemet? (1883. ápr. 1.) Nagyon és nagyot tévednénk, ha valamiféle enerváltságot, feminin ellágyulást éreznénk ki ezekbôl a vallomásokból. Épp ellenkezôleg! Néhány sorral késôbb ezeket találjuk a naplóban: ,,nekem nagy erôre és erôteljes fellépésre van szükségem(...) De erô nincs igazán szellemi és lelki meditáció nélkül(...) Ahol nincs meditáció, ott nincs telj és erô, ott párolog a folyadék ereje'' (ápr. 29.). ,,Ma az Úristen megvigasztalt az elmélkedésben. Én az elmélkedést az erô és üdeség forrásának tartom''. Bár az Úr Jézus az Eucharisztiában nem érezheti a fizikai bánatot, keserűséget, de ,,érzi a morális Krisztus! (...)Ki ne akarna többet szenvedni, ha az annyi, mint Jézushoz közelebb állni. Veni Domine Jesu! (1884. febr. 24.) ,,Lelkem és szívem forrása az Oltáriszentség. Ott tanulok, ott okulok, éppen ezért, mert nincs más tanítóm'' (febr. 28.). Prohászka kezdettôl fogva vonzódott a szemlélôdô imához. Az esztergomi elsô tíz év külsô és belsô körülményei miatt ez a vonzódás kiteljesült. Egyre jobban átéli, hogy az istenfiúság milyen lelki, erkölcsi energiákat szabadít fel lelkébôl. ,,A szabadság óriásokat nevel, sablonokat gyűlöl(...) eszménye az Úr Jézus, iskolája az emberek és nyílt természet(...) magadat is az életben állva képezd rajta, teljes és nagylelkű férfiú lesz belôled. Így kell meditálni! Az evangélium kontempláció (1884. júl. 10.). Minél elmélyültebb lelkülettel végzi adorációit, annál több tenniakarás és energia halmozódik fel lelkében. 1884 utolsó napján, az esztergomi bazilika oszlopcsarnokában harangzúgás közben azt érzi, hogy eddig ismeretlen életerô tör fel lelkébôl. ,,Ki állhat ellent a bensô, alakító, teremtô erôknek?'' Mintha végtelenbe repítenék ezek a vágyak, titáni erôvel emelnék a magasba, karjai mintegy mindenhatók (dec. 31.). Adorációinak leírt tanúsága szerint három év elegendô volt ahhoz, hogy a mostoha külsô körülmények ellenére lelki erejének teljes birtokában le tudja küzdeni a lapos, szürke mindennapok bénító közönyét. Teljes lelki harmónia alakul ki közte és az eucharisztiás Úr Jézus között. Titkos, titokzatos pecséttel hitelesíti ezt a barátságot 1885 elsô heteiben: ,,Mit írjak, Kedvesem, mint hogy szeretlek téged! Lelkemet öntöm ki elôtted: mint a polip ezer szemölccsel kapaszkodom beléd. Ó ki fog elválasztani tôled(...) mennék hozzád közel, minél közelebb! Magamra húzom tehetetlenségem rongyait, hogy ki ne repüljön a szív melege...'' (jan. 7.) ,,S ezt éreztem: viszontszeretet akar az Úr, az Oltáriszentség és a kereszt ugyanazt követeli''. Ezekben a hónapokban egyre gyakrabban szerepel a conpassio, a szenvedés élményének megfogalmazása... ,,Sokat szenvedek'' (máj. 10.). ,,Eddig nem éreztem részvétet a szenvedô Jézussal, ma igen(...) fáradalomból és szenvedésbôl építi ki az isteni gondviselés terveit(...) épp annyit teszesz, ha dolgozol, mintha szenvedsz, a dolog nyújtja az anyagot, a szenvedés az összeforrasztást!'' (márc. 15.) Kapcsolata a Tabernákulum Jézusával térben és idôben állandósulni szeretne, vagyis ha távoznia kell is a kápolnából, szíve, lelke ott marad: ,,Kilépek a szacellumból, bezárom az ajtót s egy forró csókot nyomok rá, pecsétül, benn hagyom szívemet és szeretetemet, ôrül hagyom ott a csókot, ezt a pecsétet nem töri meg hatalom'' (febr. 26.). ,,Minden porcikám az Istené'' (máj. 27.)... ,,Lám mi a szeretet eszköze: a szenvedés, a megtörôdés, a szeretet szenvedésre tör. Miért? Azért, mert a szenvedés a szeretet könnye, s megenyhíti'' (1886. febr. 25.). Prohászka Ottokár még csupán 27 éves, és egyre magasabbra hág a misztika meredek útjain: ,,Ó, végtelen szeretet, jöjj, eméssz föl engem. Az Úr Jézus kitépi szívemet mellembôl(...) Értem, hogy vannak nemes lelkek, kik szenvedni akarnak, mert Krisztus szenvedett(...) Jézusom, ó add e tüzes érzelmet belém, szenvedhetni veled, szenvedhetni érted. Ó, én csak Krisztusnak élek, mást nem ismerek...!'' (1885. júl. 7.) Ahogy haladunk elôre az idôben, a kifejezések is egyre mélyültebb istenélményre utalnak: ,,Szeretnék Krisztusért föláldoztatni''. -- ,,Azért kell mindenkit ahhoz szoktatni, hogy Krisztus keresztjét saját szenvedésében megszeresse'' (1888. febr. 6. -- febr. 23). Ez a kapcsolat több mint barátság: ,,Buzgóság, bensô tűz, áhítat, gyengéd szerelem, jegyesi figyelem(...) Jézus, szívem szerelme, ne szakadj el tôlem!'' (1888. jan. 29.) Az intim párbeszéd visszatérô témája a teljes önátadás vágya: ,,Folyton a szentáldozásról elmélkedem(...) gyakorlati mély hódolatot mutatni az Oltáriszentség iránt ...minél többet adorálni ...Szeretlek, Szerelmem!'' (1889.jan. 9.) És mindez az Eucharisztia jelenlétében tör felszínre lelkébôl, mert ,,Jézus az Oltáriszentségben régi szerelmem legédesebb tárgya'' (1886. febr. 25.) ,,Édes Jézusom, ismét veled vagyok egymagamban, közel vagy hozzám(...) Én mindig szerettelek, de ha Oltáriszentség nem volna, nagyon, nagyon félnék tôled... így azonban nem!'' (1888. aug. 1.). * * * Bizonyára meggyôzôdhettünk arról, hogy Prohászka a legjobb utat választotta, amikor szemináriumi tanárságának éveit az önmegszentelés, a befeléfordulás, az aszkézis és a misztika felé irányította. Ez a közel tíz esztendô alapja, feltétele és fedezete volt mindannak, ami ezután következett. Nem véletlenül érezte: ,,millió lélek vár rám'' (1890. júl. 2.). ======================================================================== Prohászka Ottokár és a Magyar Sion folyóirat Kórók közt pálma Prohászka néhány hete van csak Esztergomban. Mindössze egy hónapig volt káplán, és fôpásztora a kisszeminaristák tanárává nevezte ki. Volt alkalmunk elemezni a naplójegyzetek segítségével azt a lelkiállapotot, amiben a fiatal neopresbiter élt. ,,Útkeresésnek'' neveztük el ezt a közel 8-10 évet felölelô idôszakot. Láttuk, hogy mennyire elégedetlen volt az itthoni, különösen az esztergomi szeminárium életével, lelkiségének sivárságával, és megjegyeztük, hogy mindenekelôtt saját lelkét, személyiségét kívánta felajánlani és megszentelni napi elmélkedéseivel, aszketikus gyakorlataival és az Eucharisztika elôtt végzett adorációival. Az ,,Útkeresés Sion hegyén'' című tanulmány harmadik fejezetében Prohászkát mint a Magyar Sion folyóirat cikkíróját kívánom bemutatni. Elöljáróban hangsúlyozni szeretném, hogy bár sokan írtak errôl a témáról, de a kérdést a maga egészében és részleteiben, bibliográfiai adatközléssel is kiegészítve még nem dolgozta fel senki. Ezt az elemzést azonban megkerülni nem lehet, enélkül nagyon hiányos lenne Prohászka elsô tíz évérôl alkotott képünk Esztergomban. * * * ,,Van itt egy folyóirat...'' -- Ezekkel a szavakkal kezdi 1882. szeptember 21-én naplójának azt a részét, mely jelzi, hogy a 24 éves teológiai tanár mindent megfigyel, és keresi, kutatja, hol tudná hasznosítani magát. A mondat folytatásából kitűnik, hogy az Esztergomban szerkesztett egyházi folyóirattal sincs egészen megelégedve, és látja azt is, hogy mi lenne az igazi cél. ,, (Van itt egy folyóirat), azzal elôször tudni kellene valamit elérni, az legyen szerve egy közös érzelemnek és gondolatnak — míg nincs papi élet, nincs magas gondolat!'' Látni fogjuk, hogy Prohászka kezdettôl fogva ezért lett munkatársa, sôt késôbb szerkesztôje ennek a nagy tekintélyű folyóiratnak. Elôzmények A Magyar Sion folyóiratnak három szakasza van. Az elsô hét évfolyamot a neves egyháztörténész, Knauz Nándor szerkesztette 1863-1869-ig. Amikor Simor János bíboros érsek Knauzt a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis köteteinek szerkesztésével bízta meg, új szerkesztôk vették át a folyóirat irányítását: Zádori János és Frankl (késôbb Fraknói) Vilmos. Mindketten a szeminárium professzorai voltak. 1870- 1887-ig elôbb ôk ketten, majd Frankl új beosztása miatt, 1873-tól egyedül Zádori szerkesztette az új névvel ellátott folyóiratot, az ÚJ MAGYAR SION-t. Az elsô hét, és az azt követô tizenhét évfolyam számai különösen egyháztörténeti témákkal hívták fel magukra a figyelmet. Hazai viszonylatban páratlan sikernek örvendett mind a Magyar Sion, mind az Új Magyar Sion, hiszen kezdetben 850 elôfizetôjük volt. Prohászka már gimnazista, illetve kisszeminarista korában ismerte ezt a folyóiratot, és jól ismerte a szerkesztôi gárdát, különösen Zádori Jánost, akinek a kisszemináriumban tanítványa is volt (1873-1875). Ismerte a folyóirat célkitűzéseit, tartalmát, beosztását: Értekezések, iletrajzok, monográfiák, tárcák, recenziók, okiratok, személyi hírek a magyar egyházmegyékbôl. Az új néven megjelent folyóirat szerkesztôi kiszélesítették a horizontot, és az egyháztörténelem mellett új témák és új rovatok is szerepeltek: Lelkészet és tanoda; Irodalom és művészet; Apológia; Költemények stb. Minderrôl a szerkesztôk a ,,Föladataink'' című cikkben számolnak be.(1871. 938. l.). A Rómából hazatérô Prohászka 1882 szeptemberében tehát ezzel az Új Magyar Sionnal találkozott, élén azzal a lelkes és ízig-vérig patrióta fôszerkesztôvel, Zádorival, akinek felajánlotta szolgálatát. A szoros és baráti viszony mindvégig megmaradt közöttük. 1886-ban egészségi okok miatt Zádori abbahagyta a szerkesztést, és egy új gárdának adta át! A négy tagból álló szerkesztôség egyik tagja Prohászka Ottokár volt. 1887- tôl újból Magyar Sion néven jelent meg a folyóirat, ettôl kezdôdik a harmadik szakasz. Ennek a korszaknak története szorosan összefonódik Prohászkával, hiszen püspöki kinevezéséig ô volt a lelke, motorja a Magyar Sionnak (1881-1904). * * * Hogy mi történt az elsô találkozáskor, és hogy miért nem találjuk a cikkírók között Prohászka nevét, arról kedves humorával gyakran beszélt. Még hatvanéves korában is pontosan emlékezett minden szóra. Íme: ,,Elsô komolyabb írásom Assisi Szent Ferencrôl szóló tanulmányom volt. Ezt elvittem Zádori János prelátus kanonokhoz, ki abban az idôben a Magyar Sion-t szerkeszetette. Az öregúr, aki derék magyar ember volt, elolvasta írásomat, és így szólott: A cikk jó, és azt közölni fogom, hanem a nevet nem lehet aláírni. Prohászka Ottokár! Ezt a nevet nem lehet kinyomtatni az én lapomban. Majd én keresek valami jó magyar nevet.'' A lap legközelebbi számában azután nagy érdeklôdéssel olvastam, hogy az én cikkemet ,,Pethô Rudolf'' írta. Ezen a néven írtam sokáig a Magyar Sionban'' Ezt a jóízű beszámolót az ,,Élet'' című folyóirat ünnepi számában közölték a hatvanadik születésnapján készült interjúban (Élet, 1918. 960. l.). Tény, hogy a Poverellóról írt cikkével kezdôdik Prohászka írói életének minden elképzelést felülmúló ívelése. Az idôs Zádori prelátus és a fiatal Prohászka között pedig egyre elmélyült a tanár-tanítványra jellemzô, szívélyes kapcsolat. Ezt is tôle tudjuk az említett interjúból. ,,Zádori Jánostól kaptam az elsô homoráriumot. Cikkeim nagyon tetszettek az öregúrnak. Egyszer fölkeresett a lakásomon és ünnepélyes arccal egy borítékot tett az asztalra. »Itt a jutalom« -- mondta. A borítékban 100 forint volt.'' -- Különben a Szent Ferencrôl szóló cikket nemcsak a Magyar Sionban lehetett megtalálni (Emléksorok Assisi Szent Ferenc születésének hétszázados évfordulójára. 1882. 721-739), hanem a Schütz A.: Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái ÖM 12, k.-ben is: Ünnepnapok (125-138) hasábjain. * * * Köztudott, hogy Prohászka az írásnak -- hogy úgy mondjam -- megszállottja volt. Híres, egyszerű deszkából készített ún. pulpitusa elôtt állva írt naponta 5-10 órát. A szeminaristák -- saját bevallásuk szerint -- minden alkalommal tollal a kezében találták szobájában. Fellapozva naplójegyzeteit, tanulságos lesz egy-egy mondatát erre vontakozóan elemezni. Mint említettük, Prohászka minden tevékenységének ,,háttereként'' a naplók adnak magyarázatot, írásművészetének titkára is itt derül fény. Íme néhány mondat a sok száz közül: ,,Csak hitbôl és hitért ...írni, olvasni, cikkezni... S elveket honnan? Onnan! Nem önzést vagy hajlamokat, nem érzéket; lelket és életet! Buzgón. Tudva, hogy jó papokat akarunk, s az nagy dolog(...) Gyönge, nem érvényesülô egyediségem akadályul szolgál. De nem engedek. Be kell folynom! Mozgatnom, irányt adnom'' (1898. aug. 7.) ,,Ó, ha volna tollam, éles, mint a kard, hegyes, mint a tű, ropogós és tápláló. (...) Fölkelteni, fölkelteni a mámorból ezt a papságot... fölkelteni az egyházias öntudatot, mely nem lapul (...) Kiöntöm lelkem apostoli szikráját; telítem és lövellem; újra telítem! Amim van, Istennek ajánlom!'' (1886. szept. 19.) ,,Szeretnék úgy írni, amint érzek. Vastollal sziklalapra; oly erôvel, oly mély vonással. (...) A bűnt utálni, gyűlölni oly mélyen, hogy a gyűlölet gyökerét ki ne szakíthassa orkán, mely a Tátrát is kidöntené! És tenni, tenni, mindenütt tépni, mindenütt irtani! (...) Megegyeztetni a gerlice búgását az oroszlán törtetô, méltóságos hatalmával...'' (1887. aug. 19.) Már országos hírű író, amikor rámutat írói vénájának, szűnni nem akaró írói ösztönének, a lelke legmélyén forrongó, már-már kényszerhez hasonlítható írói szenvedélyének titkára az alábbi mondatban: ,,Írni, írni!... ez vetítôtükre a gondolatnak!'' (1914. jún. 18.) Ezt a kijelentést az író Prohászka egyik leglényegesebb mondatának tekinthetjük! Miért ,,kell'' írnia állandóan, miért kell cikkeket, recenziókat, tanulmányokat, tárcákat, novellákat, esszéket, ismeretterjesztô könyveket, akadémiai székfoglalókat írni kisszeminarista korától kezdve élete utolsó percéig? Azért, mert szelleme, zseniális intellektusa olyan, mint a föld mély rétegeibôl feltörô gejzír: gondolat gondolat után, ezernyi színben, variációban ,,játszik'', teremt, alkot, formát keres! És mindezt ,,tükörben'' vetíti maga elé és olvasói elé. Tehát lényegét tekintve önnönmagát = gondolatait önti formába, amikor tollal a kezében engedelmeskedik művészi talentumának. És hogy ezt nem csak megint a szuperlatívuszokat hajhászó kortársak látták így, íme hallgassuk meg ezt a sok mindent megmagyarázó mondatát, melyet 1886. július 11-én irt naplójába: ,,A művésznek márványa van, eseményei, történetei vannak, ezekben rejlenek az eszmék, melyeknek ô kifejezést ad; a mi márványunk a szó, a nyelv; a természetben, az eseményekben, a történetekben föl kell keresnünk a gondolatot, az eszmét, és plasztikus közvetlenséggel kell azt kifejeznünk.'' Plasztikus közvetlenséggel: olykor a ,,gerlice búgását'', olykor az ,,oroszlán hatalmát'' segítségül híva, ha kell, ,,éles karddal'', ,,hegyes tűvel'', ,,vastollal sziklalapra'', ,,orkánként, mely még a Tátrát is kidöntené'', máskor meg oly szelíden, hogy a legkeményebb férfi is elsírja magát, mint a szép, fiatal Zinka férje, Roeder báró (ÖM 8,8). ,,A mi márványunk a szó, a nyelv'' az eddig elmondottak alapján tehát azt jelenti, hogy Prohászka mint író -- bármit is írjon -- ,,szobrászként'' veszi kezébe a tollat, hogy belsô világát, Szent Lélektôl ihletett gondolatait formába öntse, méghozzá ,,plasztikus közvetlenséggel''. Mint minden művészetet, az övét is lehet szeretni, lehet elragadtatással szemlélni, lehet idegenkedve elfordulni tôle, de azt, hogy szent hivatásának tartotta az írást, és gondolatait mindig művészeként akarta formába önteni, senki nem tagadhatja! * * * Aki tudományos szakértelemmel elemzi a Magyar Sion, illetve az Új Magyar Sion évfolyamait, nemcsak azt veszi észre, hogy egyre több cikk jelenik meg az úgynevezett ,,Pethô Rudolf'', alias Prohászka Ottokár nevével, hanem azt is, hogy megváltozott a hangnem, és egyre erôteljesebben fogalmazódnak meg azok a célkitűzések, melyekrôl Prohászka minduntalan ír a naplókban. Amilyen mértékben idôsödik a mester, vagyis egy egész írógárdát felnevelô Zádori János fôszerkesztô, olyan mértékben jut szóhoz Prohászka. A határkô 1886. év volt, amikor Zádori János lemondott az Új Magyar Sion szerkesztésérôl, és nyugodt lélekkel átadta tanítványainak a folyóiratot. A zökkenômentes átvételnek volt azonban egy feltűnô külsô jele is: megváltozott a fejléc: újból MAGYAR SION néven jelent meg az esztergomi folyóirat, és nem egy, hanem négy szerkesztô neve volt feltüntetve az 1887. évfolyam beköszöntô számában: Horváth Ferenc, Kereszty Géza, Prohászka Ottokár, Walter Gyula. Minden bizonnyal komoly munkát végzett mindegyikük, de ettôl az évtôl kezdve ,,Pethô Rudolf'' = Prohászka Ottokár volt a motorja a lapnak. Ezt mindjárt a ,,Programmunk'' című nyitócikkbôl is egyértelműen látni lehetett, mert a januári szám elsô nyolc oldalának szövege sokszor szó szerint megegyezik Prohászka naplójegyzeteivel. (Érdemes pl. összevetni a bevezetô cikk negyedik oldalának szövegét a Soliloquia 1886. szept. 20-i soraival: ugyanaz a szöveg!) A ,,szerkesztô bizottság'' tehát Prohászkát kérte fel a program megfogalmazására. A terjedelmes, nyolc oldalnyi szöveg egészét itt most nincs módunkban közzétenni, de kihagyásokkal és összevont szerkesztésben a mondatokat szó szerint közöljük. Ennél jobban ugyanis aligha tudnám bemutatni a feladatát, hivatását egyre jobban megtaláló, mindenre azonnal reagáló, harmincéves Prohászkát. Íme, a ,,Programmunk'' című cikk legfontosabb gondolatai: A katholikus hit Magyarországban az indifferentizmus és a vallási lethargia karjaiban fekszik. Midôn ezt a mondatot e lapra írjuk, teljesen átértettük jelentését és átérezzük keserűségét. Bátran fölhívhatunk bárkit, nézzen szét akár szűk, akár tágas körben, s számítsa el ujjain a katholikusokat -- értem a praktikánsokat -- ,''catholiques practiquants''! kik a hitben élnek, kiknek fogalmuk és érzékük van azon természetfölötti testület áldásai, ereje, jogai iránt, kiknek szívük van fájdalmai s örömei iránt. Az ujjakon való elszámolás után is néhol csak törtszámok jelentkeznek. Szomorú jelenség ez szemben a katholikus öntudat ébredésével Német --, Angol- Francia --, Olaszországban. Egy tekintet a magyar országgyűlésre fényesen igazolja e szomorú expozét. -- A tudományról ha szólok --, csak arra reflektálok : találta- e már valaki lehetségesnek, sikeres és kecsegtetô megpendítését annak, hogy p. o. a világi egyetemi ifjúság közt a vallásos és erkölcsös nemesbülés céljából egyletek támasztassanak? Ha az iskolaügyre tekintünk, még papok is találkoznak, akik korlátoltságukban a közös iskola szekere elé foghatók. Maga ez a lehetôség legalkalmasabb fóliája az éretlen, bábszerű öntudatnak. -- Az irodalomra nem kell se szót, se tintát fogyasztani. Termékeirôl csak úgy trombitál a blasirt, kereszténységet levedlett gondolat: s irodalomtörténetben is rendesen szerepel a valláserkölcsi tekintet. Egy olyan irodalomtörténet, mely a valláserkölcsi tekintetet vagy ignorálja, vagy mellékesnek tekinti, szükségképp a vallási indifferentismust dajkálja, s dédelgeti, s melengeti mindazon tévedéseket és bűnöket, melyeket meg nem ró. S végül mi a magyar egyház kihatása a társadalom azon rétegeire, melyek forronganak s a jövô kornak alakot s jelleget adni hivatnak. Tudjuk, hogy annak az egyháznak, mely annyi viadalban annyi támadást tört meg, elszédítésére, bénítására, mondjuk kadaverrá tételére az indifferentismus ópiumos serlegét nyújtá a múlt század filozófiája. Az indifferentismus rettenetes lélekirtása meghalad minden fogalmat. Csak szemünket kellene fölnyitnunk -- s remegnünk! Kábító indifferentismusban lézengünk, azért nincs az egyháznak hazánkban egészsége, nincs alkotó ereje. Azonban elég legyen! Némely tisztelt olvasó azt fogja kérdezni, mit akar ez általános panasz az egyházias élet tehetetlenségérôl a »Sion« programmjában. Mindjárt megmondjuk. A katholikus öntudat sehol sem ébredhet föl korunkban katholikus tudomány nélkül. Az öntudat erejének, a hit meleg, alkotó erejének egyik forrása a tudományos képzettség, vagy legalább az érdeklôdés a hitet, az egyházat illetô és érdeklô tudományos törekvések iránt. Tehát fogjunk a munkához! Nincs köztünk eddig olyan, aki tűzzel ír, de ha a jó erôk összeállnak, a szikrából majd tüzet is lobbanthatnak. Föladatunk a következô: az alapos és kimerítô hittudományi dolgozatoknak, akár thetikus, akár polemikus irányban elônyt adni, a különféle profán tudományok folyton nyitnak új meg új nézôpontokat, s késztetnek a hit magyarázása(ra) és megvédésére. Ne gondolja senki, hogy ezáltal a theória szürke mezébe burkolózunk! Az újkori orvosok (...) a pappal s a hittel szemben a szellemi fölény csodálatra méltó önérzetével telnek el. Kell a mai világ folyásában ehhez is érteni. Legalább némi tájékozást szerezni a tudomány értékérôl s valódi haladásáról. ...Azért a természettudománytól a »Magyar Sion« el nem tekinthet. Azonban a theológiának és általában az egyházi tudománynak az életében megtestesülései vannak. Maga az egyház élete, törekvései, küzdelmei, vágyai a múltban s a jelenben -- történeti theológiának mondatnak. Az egyháznak érdekei vannak az emberi élet egész vonalán; a tudományban, a művészetben, a művelôdésben praktice szerepel. Ezen praktikus irány elôl a ,,Sion'' el nem zárkózhatik. Tehát nem lehet és nem is akar lenni kizárólagosan theológiai folyóirat, -- s az ismertetések közé is nemcsak a merôen tudományos műveket veszi föl, hanem azokat is, melyek az egyházi élettel változatos érintkezésben állnak. A ,,Magyar Sion'' tehát a keresztény elvek, törekvések, az egyházi kérdések és tervek, szóval a tudomány és idôszerű kereszténység fölelevenítésére nyit tért, s legfôbb célja, hogy eziránt sokoldalú, meleg érdeklôdést keltsen. Az irodalmi ismertetések hasonló irányban haladnak, s ezeken kívül az egyházi tudósításokban a keresztény tudományos és hivô világnak életerét akarjuk dobogtatni egyes szembeszökôbb nyilvánulásaiban. Végül kérjük a tisztelt közönséget, hogy szűken mért pártolás által ne vonja meg a Magyar Sion-tól a jogot az existenciára. Ami meg nem élhet, annak joga sincs az élethez. A jövô fejünkre diktálja majd vagy az egyik, vagy a másik ítéletet. A kedvezôt a jó ügy érdekében örömmel, a kedvezôtlent megadással viseljük. Dr. Horváth Ferenc, Dr. Kereszty Géza, Dr. Prohászka Ottokár, Dr. Walter Gyula. A ,,Programm'' tüzetesebb tanulmányozása érdekében össze kell vetni az imént olvasottakat Prohászka 1882-1890 közti egyéb megnyilatkozásaival. A szövegelemzések egyértelművé teszik, hogy teljesen tisztában volt a század végén már harciassá vált és semmiféle eszköztôl meg nem riadó egyházellenesség szellemével, méretével. A Rómában töltött hét esztendô alatt németországi teológustársaitól közvetlenül értesülhetett a porosz egyházüldözés részleteirôl. Felejthetetlen élményt jelentett számára az üldözött, száműzött német fôpapokkal való találkozás 1875-ben. ,,Minket fôleg Martin Konrád érdekelt, ki nem sokkal azelôtt Weserbôl megszökött, egészen civil ruhában járt. (...) Híre járt, hogy az olaszok nem idegenkednek kiadatásától.'' Hogy milyen ,,testközelben'' élték és érezték át a német kispapokkal együtt az Európán végigsöprô nyílt egyházüldözést, mutatja az a párbeszéd, mely a magyar hercegprímás, Simor János és egy német kispap között zajlott le: ,,A bíbornok kérdésére, hogy mi lesz magából, majd ha haza megy, a megszólított német sans gene azt felelte: majd bezárnak.'' (ÖM 16, 235) Különösen a Rómából hazatért germanikusokra várt nehéz sors! Mindezt azért érintettem legalább körvonalaiban, hogy megértsük a Magyar Sion bevezetô Programm-jának elsô két oldalát. Itt ugyanis Prohászka már arról az ellentámadásról tesz említést, mely végül is megálljt parancsolt a Kulturkampf néven ismert üldözésnek. Josef Görres neve azért szerepel a 3-4. oldalon, mert a németországi katolikus restaurációnak ô volt a vezéralakja. ,,Görresrôl írta Menzel Wolfgang, hogy nem tintával, de tűzzel irt, azért égette ki a szellemi tespedés fekélyeit (...), nyaka közé csapott a »német közönynek«, fölrázta s talpra állította nemzetét.'' (vö.: Magyar Sion 1887. Programmunk 4. l.) Így lesz érthetô az a mondata is, melyet szó szerint idéztünk: ,,Nincs köztünk eddig olyan, aki tűzzel ír'' -- vagyis nincs még a magyar egyháznak Görreshez hasonló vezéralakja, aki ,,nyaka közé csapna'' az itthoni közönynek! Senki nem gondolta, legkevésbé ô maga, hogy a Gondviselés épp a Program megfogalmazóját, vagyis Prohászka Ottokárt szemelte ki arra, hogy az ország keresztényeit, elsôsorban a hierarchiát, a papságot és a híveket felrázza, és a katolikus restauráció élharcosa legyen. ,,E történeti küldetést ekkor még senki nem olvasta le (Prohászka) homlokáról, melyet pedig a Gondviselés titkos jegye ekkor már ráírt.'' (vö.: ÖM 25, 35) -- Egyelôre meg kellett elégednie azzal, hogy ,,ha jó erôk összeállnak, szikrából majd tüzet is lobbanthatnak''. (Programm 8. l.) Prófécia volt ez a javából: a szikra ô maga volt! Hiszen ô írta naplójába néhány héttel e szöveg megfogalmazása elôtt: ,,Kiöntöm lelkem apostoli szikráját; telítem és lövellem; újra telítem...'' (1886. szept. 19.) Ezek után nincs más feladatunk, mint tényszerűen bemutatni, mit irt, hogyan akarta és tudta felrázni a magyar egyházat a Magyar Sion folyóiraton keresztül. Az a bibliográfiai összeállításból kiderül, hogy több volt ez, mint ,,szikra''! ======================================================================== Korproblémák Kórók közt pálma A PÉA elsô és második füzetében három oldalról kíséreltem megközelíteni Prohászka Ottokár esztergomi életének elsô évtizedét. Ezt az idôszakot útkeresésnek nevezem, mert egyre jobban kiderül, hogy igen kemény és küzdelmekkel teli évek voltak ezek. Összefoglalva az eddig érintett témák lényegét, az elsô fejezetben tapasztalatgyűjtés a szeminárium életében címen azokra az adatokra mutattam rá, melyek olykor megdöbbentették a fiatal szemináriumi tanárt. A Naplók alapján bemutatott benyomások arra késztették, hogy mindenekelôtt lelki életében folytassa és tökéletesítse a Rómában megkezdett önmegszentelôdést (,,istenülést''). Az Adoráló fejezet errôl nyújtott összefoglaló képet. A második füzetben már az útkeresô Prohászka aktivitását kezdtem elemezni, különösen a Magyar Sion című folyóiratban megjelent értekezései és könyvismertetései alapján A megkezdett téma oly óriási anyagot ölel fel, hogy továbbra is folytatom Prohászka útkeresésének újabb állomásait. A Magyar Sion-ban megjelent írásai jelzik, hogy egyre nyitottabb lett, és nemcsak teológiai kérdésekkel foglalkozott, hanem minden olyan problémával, mely századának emberét érdekelte: szociológia, természettudomány, politikai-világnézeti állásfoglalások... Mindezzel nem öncélúan, nem önmagáért foglalkozott, hanem kihívásnak vette, és azt kívánta bizonyítani, hogy egyetlen egy téma sem távolítja el Krisztustól az igazságot keresô embert. Kutatásaim közben igen fontos megállapításra jutottam! Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy második, harmadik esztergomi éveiben határozta el, hogy behatóan foglalkozik a közélet problémáival, különösen az egyház szociális feladataival. A nemrég kezemhez juttatott (1880 körüli?) római dolgozata azonban minden kétséget eloszlatott, és meggyôzött, hogy már germanikus korában behatóan elemezte a társadalmi válság filozófiai és gyakorlati okait. Az 1875-1882-bôl származó életrajzi adatokból tudtuk ugyan, hogy a Germanikum ún. Szent Imre önképzôkörének jegyzôje és elnöke volt, sôt verseket szavalt és elôadásokat tartott; még ezeknek címét is ismertük, de eddig senki nem olvasta, és nem elemezte ezeket a dolgozatokat. Nos, a PÉA harmadik füzetének egyik legfontosabb dokumentuma Prohászka e három dolgozata egyikének, A társadalmi válság címűnek közreadása. A szöveg közlésével kettôs célom van: -- egyrészt mindenki számára olvashatóvá válik a Rómában írt dolgozat, -- másrészt módosítanunk kell az ún. Útkeresés idôpontját. Prohászka ugyanis nem 1883 után, hanem már római szeminarista korában behatóan foglalkozott korának legégetôbb problémáival. Íme Prohászka római dolgozatának teljes szövege: A társadalmi válság Nem kell megütközniök, hogy rég hallott s elkopott harangot verek félre; nagyon is megszokott s tán semmitmondó lett a név, a szocializmus neve, de annyi tény, hogy értelme nincs megismerve. Hallunk mi sokat szocializmusról, tudunk is valamit, hogy mit akar a szó mondani, de mindez mit sem ér, -- többet gondolunk oda sajátunkból, mint a tárgy valósága szerint, s azért semmiképp sem elégedhetünk meg zavaros fogalmakkal. -- Azért megkísérlem röviden föltüntetni, miben áll a szociális kérdés és annak okait hatásukban megismertetni, gondolom hogy a S. k. terhére nem válom. A szociális kérdés, melynek megoldása napjainknak mind égetôbb szüksége, nem valami részletes körre szorítkozik, nem akar az annyit mondani, mint ,,iskolai kérdés'', ,,munkáskérdés'' s ha még van másféle kérdés, melyekkel a szociális kérdés összezavartatik, mindezek nem érnek föl jelentôségével, s ha mondanak valami igazat, úgy legföljebb a szociális kérdés részét jelzik. A szociális kérdés elsôben is megfelel nevének, az egész társadalomra kiterjeszkedik, a társadalom van kérdôben; a szociális kérdés a társadalom fennállása, megdöntése átalakulása elé tüzi a nagy kérdôjelt, mely kérdôjelt a történet lapján sok pont követ idôt engedve a meggondolásra, sejtetve majd a jövô századok olvasójával, hogy a kétséges hézag után romokat és pusztítást éppúgy várhat, mint a fönnállónak további menetét. -- A szociális kérdés t.i. a régi társadalom életkérdése; a valóságban pedig -- jelenünk történetében -- a társadalom kiemelkedése kerékvágásából. -- A társadalom most új viszonyokat, új helyzeteket lát elôállni önkeblében, melyek a régiekkel össze nem egyezhetôk; új utat, új medret vág tehát magának, melyen tovább haladhat. Eddig fejlôdtünk, haladtunk legalább a gyakorlati vívmányokat véve szemügyre, de e fejlôdés, e haladás nem fér meg az eddig fönnálló társadalom határaiban, bôvebb térre van szüksége, melyen szabadon fejtheti ki erejét. A múltnak intézményei, szokásai, viszonyai a különbözô társadalmi rétegek közt most hasonlók a férfiú gyermekruháihoz, melyek egykor födték és teljesen takarták, most azonban a kinôtt tagokra csak gennylepelként alkalmazhatók. Ez a felnôtt társadalom tehát, melynek a múlttal, mint elégtelennel szakítania kell, jövevényként néz maga köré vagy inkább idegennek tekinti magát azon körben, melyben bölcsôjét, tűzhelyét, játékpiaczát látja; öntudatában van törekvésével, feladatával, szóval helyzetével, és mert élni akar és élnie kell, hozzáfog a munkához, ledönti az atyai házat, melynek szűk falai közt nem űzhetné nagy lendületnek indult mesterségét; állít új intézményeket, melyek új szükségeinek megfelelnek, létesít és szab új viszonyokat, melyek élete változott irányát hathatósan elômozdítsák. Mi tehát tulajdonképp a szociális kérdés? A kérdés, mely új társadalmi rendszer után kérdezôsködik, mely kérdezi, hol az út, melyen haladhatok, miután ösvényem, melyen eddig vonultam megszakadt? Ha pedig tovább kérdezek: miért szakítasz a múlttal, miért kívánsz új rendet teremteni? Teljes feleletül nyerem: nem szakítok a múlttal, nem akarom kényem- kedvem szerint a fönnállót sírjába dönteni, csak a szükség igényeivel lépek föl, élnem kell, igényeim nem azok, mik a múltban voltak, fedezésüket követelem, s amennyiben a társadalom addigi formája evvel nem szolgálhat, annyiben kívánok a régi helyére újat léptetni. Avagy nem támogatja a természet is követeléseimet? Ha a patak folyammá dagad, más medret, más patakot kíván, kíván gátat, kíván hidat, árjai kincsterhelte hajókat emelnek, habjain városok pompája tükrözik. A példa szociális kérdés teljes ábrázatja. Nôttünk, sokban változtunk, életünkben új tényezôk léptek föl, melyekkel számolnunk kell, a régi forma elégtelen, önként túlemelkedünk rajta, s íme a kérdés új rend után, íme a szociális kérdés. -- Röviden összefoglalva azt mondhatnám: a szociális kérdés a társadalom égetô szüksége új rendszerre, új formára, mely változott viszonyainak megfelelt, mely viszonyok lassan fejlôdve kiemelték a társadalmat élte kerékvágásából és következésképp új út megtörésére késztetik. A szociális kérdés tehát nem ábrándozók és holmi szabadságot, egyenlôséget rebesgetô szabadonczok szeszélye, korántsem, hanem bír alappal és létokkal az emberiség éltében; innen van, hogy az egyház nem zárja el magát igényei elöl, hanem helyeselve törekszik azokat keresztény szellemben megvalósítani; mert amint a népek meglétekor belôle eredett a polgárosodás, úgy új változatok beálltakor is érvényesíti befolyását. Lássuk most a tényezôket, melyek a társadalmi rend szabályozását követelik. A munka és birtokviszony alapítja meg a társadalmi viszonyokat, éppúgy a munka- és birtok fölfordulása már a társadalmi viszonyok fölfordulása. Elvontan eszmélôdve hihetetlennek látszik állításunk, mely a társadalom súlypontját a munka- és birtok viszonyba helyezi. -- Megvallom t.i. az eszmék világában teremteni a társadalmakat Plató köztársasága alakjára, nem annyit tesz, mint jó munka- és birtokviszonyt létesíteni; sokkal magasabbról kell kiindulnunk az ember társításának nemes tervrajzánál mint a kapa és fejsze, arany és váltó eszményeibôl, nagyobb lendületben kell az emberek alkotmányos éltének épületében a boltozatokat és ívhajlásokat terveznünk, mint hogy a rög és a gyomor szükségletei elôírnák, de mindamellett igaz marad és igazolható is, hogy a munka- és birtokviszony elmellôzhetlen láncszem, melynek megszakadásával bomlásnak indul, amit addig a szervezet egészben összetartott. -- A test nem fôrésze az embernek, nincs is mérvadó szerepe fensôbb kötelmének, fensôbb rendeltetésének meghatározásában, de befolyása és beszólása van mindenbe, és jóléte és egészsége dönteni fog sokat mindazon kérdésekben, melyek ha lelkiek, ha eszményiek is, mindig az embert illetik. Hasonlóan áll a dolog a munka- és birtokviszonyokkal, melyek alsóbb helyen állva az emberiség rendeltetésének bölcsészeti szemlélésében visszamaradhatatlan hatás- és ellenhatásban vetetik észre hatalmukat és döntôleg befolynak az egész társadalmi rend fennállásának változásainak kérdéseibe. Ezért bátran vallhatjuk, hogy a munka és birtokviszony egyszerűen megállapítják a társadalmi viszonyokat, fölfordulásuk pedig maga után vonja a társadalomnak, ha nem vesztét, de megrendülését. Már pedig elvitázhatatlan tény, hogy a munka- és birtokviszonyok változtak, hogy más arányokat öltöttek jelenleg, mint melyekkel elôbb bírtak, ennek következtében pedig más társadalmi rendet sürgetnek. A sürgetés komolyan és fenyegetôen irányul a társadalmat uraló hatalmakhoz, és szakítástól sem fél, olyannyira fölkavarta már az elôbb csendesen elfolyó elemeket. Aki most a beállandó társadalmi változás okait kutatni indulna, elsôben azon kérdést vetné föl: mi okozza az említett viszonyok fölforgatását és összeköttetésben velök miért inognak a társadalmi rend többi jogintézményei. Ezen mindent átfogó kérdésre a szocialista mozgalmak egyik hordozója, ha nem hordára helyesen megfelelt: Lasalle a gépet a megtestesült forradalomnak nevezte. -- A gép legyen tehát a társadalmi viszonyok megváltoztatója? Ki hihetné: szemeink elôtt emelkednek a gyárak, külsejükben az építészet minden ízlésein és styljain túltesznek, hosszú széles kôrakatok[25], több ablakot képezô lyukakkal mint tömör szilárd falakkal emelkednek föl, belsejökben pedig valódi pokoltáncz, zúg, búg, csikorog, ott perdül, ott forog, itt habzik, ott gôzölög, annyi a kerék, annyi a szíj, hogy az ember akaratlanul is összefogja ruháit, nehogy a kerék forgásába ragadja; s mindenütt kéz, mindenütt szem, mozdulatlanul áll a munkások száza, ezere, csak szeme és keze jár! Itt látjuk a fennálló productio és jogi rendnek fölforgatóját. Kövessük figyelemmel, mint létesíti a gép e fölforgatást? A gépek, mint mindnyájan tudjuk, túlszárnyalnak minden mérvet és módot, úgy a productio gyorsasága tömérdek mennyiségében, mint az árak olcsóságában, melyet az emberi munka és szorgalom magának valaha kitüzhet; foglalkoztatnak ezer meg ezer kezet, s minél nagyobb gôzerôvel dolgoznak, annál nagyobb az arány, melyben a kézi ipar és munka mögöttük elmarad. Ily módon lábrakap a tömeges productió, mely a kézimunkát elnyomja, de a készítmények nem maradnak fölhalmozva a raktárakban, a kereskedés piacára lépnek; de a piacz szűk lett nekik, tágabbat nyitnak tehát, a megye, a kerület, az ország piaczával be nem érik, és ekként föllép azon különös nagy jelenet, mely a közlekedés és kereskedés netovábbja, hogy az egész világ ipara egy nagy vásárra hordja áruit, mely nem országos vásár, mint a nép nyelve mondani szokta, hanem tulajdonképp világvásár. E vásáron összefut minden, itt mérkôzik az országok és egyesek ipara, az emberi fortély találmányaival, a haladás vívmányaival, át vannak lépve a közlekedés és kereskedés szabályzó védgátai, szabadon hullámzik az országok gazdagsága, termelése, productioja hol ki, hol be, s beáll a második új tünemény, mely oly sokban megváltoztatja a múltnak iparos világát, melynek neve: a szabadkereskedés. De uraim, kövessük kiváncsi tekintettel a gép foglalásait. A világpiacz, a szabadkereskedés mellett égô fáklyát vet azon körökbe, melyek már közelebbrôl határosak az erkölcsösséggel. Igenis t.i. e térre érve mily pusztítást látunk az új iparmód nyomában, nem ôk rontanak, de ôket követi a pénzuralom, a tôkehatalmaskodásnak minden átka; a gyárak teremtik a pénz centralizátióját, mert nagytôkéket kívánnak, a tôkék elnyomják a szerényebb módú iparost, ki velök nem versenyezhet. Egyik oldalról a pénz halmaza, másikról az alacsonyabb sorsuak egész tömege; a gyôzelem pedig a pénz részére dôl. -- Ily képpen a tôke önálló hatalom lesz, a munkától különválva, mely munkát ad, de maga nem dolgozik. A tôke mindent elnyomó hatalma azért szakadást szül a kisebb iparosokban, szövetkeznek és tôkéiket összevetik; e manipulátió szüli a bankot; most megindul a tôkések fogásainak és remekműveleteinek szakadatlan lánczolata, melyeket az avatlan a tôzsde rémmeséiben és az actiotársulatok hol szerencsés, hol szerencsétlen élményeiben elbeszélni hall. A pénz ekként hatalmában tartja a munkát; nem az iparos, nem a dolgozó osztály rendelkeznek a munkával, melynek urai csak élô gépként működnek, pedig a természet világosan megkívánja, hogy a munkásember, kire átok gyanánt szállt a munka szüksége, ura legyen a szerves erô más által pótolhatlan iparkodásának. Innen a protestatio jogával szabadkoztó, habár tévútra terelt szocializmus követelménye: le a pénz uralmával! a munkásé a hatalom, nem a zsarnok élettelen tôkéé. Az ember e szent rendeltetése, hogy az átoksújtotta világ töviseit hatásokba, tüskéit gerezdekbe változtassa, mely a paradicsom elvesztése után megmaradt neki, hogy a kopár földön az éden elhintett nyomait, a jobb haza áldásait elôteremtse, a kézi munka, az emberi ipar ne hajtassék a gazdag önkény járma alá. A munka szabad jogait és szentségét hirdetik e rossz irányban haladó törekvések, éppúgy mint a középkor keresztény fölfogása, mely a munkát oly magasra becsülte és tekintélyét és jogait óvta és védelmezte; új korunk túladott a középkori keresztény elveken, de a természet nem feledte azokat. Követeléseit az istentelen s mindennek rontására törô szocializmus véres ajkaira adta, hogy a középkori jog és fölfogás visszhangja a vele merô ellentétben álló hitetlenség pusztán meredezô szikláiról verôdjék vissza. Ki bírná pedig egész kihatásában elôállítani mindazon átkos eredményt, melyeket a pénz és a munka ilyetén elválasztása szült, ez elválasztás elég lenne arra, hogy a múlt intézményeinek részbeni romlását elôidézze, amint tényleg elég volt arra, hogy az iparos polgári osztályát eltüntette, a szabadlábon álló mesterségeket megsemmisítette. A gyárak túlsúlya a középosztály velejét emészti, egymás után szedi fennállása biztosítékait, s elvonva drága kenyerét, sírba dönti a csendes műhelyt, s a hallgatag romokon büszke palotákat rak. Mit hoztak, mit állítottak a gyárak az áldásos ipar helyére? Rabszolga, családtalan vagy családhagyott proletárius csordát, melynek szűkenfolyó jövedelme a szétrongyolt család fenntartására elégtelen, mely a tôkések önkényének pórázán vezetve nemcsak munkájának, de minden polgári jogának szabadságát veszíté. Mily seb ez t.i. a társadalom testén, mily iszonyú métely, mely a családokat föloszlatja és éppen az életerôs középosztályt szemeli ki prédájának, mely a jövô nemzedékekkel bölcsöjökben érezteti az élet keménységét, megtagadja tölök nevelésöket, s holt dermedt szívvel állítja a munkást a gyár valamely zúgába. A gyárak uralmának negyedik méreghajtása a productio anarchiája; a gyáripar roppant mérvénél fogva nincs korlátolva, eltekintve egyes kiváltságoktól gyárat építhet bárki, ha pénze van; egyenlô szabadalom nyilik minden tôkésnek; hogy azután a többi hason iparú gyárak fennállhatnak-e vagy nem, avval nem törôdik senki. A munka korlátlan, eláraszthat mindent, szabadon kalandozhatik a szabadság térein; hogy összegázol-e másokat vagy nem avval nincs gondja ki a haladó iparral versenyezni nem bír. Kidôl s koldusként állhat az út szélén, melyen a becsületes kereset szép jövôt nyitott szorgalmának. Ki bírná azonban részletesen fölszámlálni a változások és a gyászos jelenetek lánczolatát, mely a társadalmi élet minden rétegein keresztül pusztítva vonul, kiindulását pedig a gépben bírja? Megelégszem e káros hatások összfoglalatát elôállítani, ha oda nyilatkozom, hogy a gyárak az általános centralizálás eszközei, melyek központosítják a productiot, elvonva azt szabad mesterektôl, bérbefogadva szervezetlen munkáscsoportokat, központosítja a pénzt, s általa a birtokot, elvonva azt az egyesektôl, fölhalmozva azt szívtelen dúsgazdagok javaiban. Központosítja a munkát, szűk lakásokba szorítva ezreket testi-lelki romlásukra. Ime a gép uralmának tényezôi, melyek magokba zárnak annyi mérget, annyi bűnt és romlást, hogy lehetetlen a társadalom régi formáival megférniök. E formák elégtelenek lettek az új helyzet uralására, messze túlemelkedtek gátain, azért más korlátok után néz a keresztény szocialista, mert korlát kell a munkának, a pénznek, az önkénynek, a szolgaságnak, az erkölcstelenségnek, mint kellett a múltban, csakhogy magasabbat, erôsebbet, hatalmasabbat kell emelnünk, mely fölött a garázda szenvedélytôl hajtott és fölhasznált óriási természeti erôk össze ne csapjanak. Ezen kinôtt társadalmi igények kielégítését a társadalom rendezése által a szociális kérdés megoldásától várjuk. Az új romboló tényezôknek megfelelô formákba való öntését s korlátozását kell a keresztény szocialistának megkísérelnie. A. M. D. G.[26] Prohászka Ottokár (Róma, 1880) (A szöveget az eredeti római kézirattal egyeztette és leírta Kiss Józsefné, a Prohászka Szeminárium munkatársa.) * * * Aki elmélyedve olvassa és tanulmányozza ezt az önképzôköri dolgozatot, bizonyára elgondolkozik azon, hogy írója, Prohászka Ottokár még nincs is felszentelve. De tény, hogy mint a teológia és a filozófia doktora a társadalmi válság ,,kórokozóit'' akarja feltárni. Mielôtt ítéletet mondana, tisztázni akarja a fogalmakat, -- nem kárhoztatja az új utak keresôit. Sôt meglepô nyitottsággal megérti és sürgeti a reformot: ,,a régi forma elégtelen!... A szociális kérdés a társadalom égetô szüksége''. -- Azt is világosan látja, hogy az egyház nem mondhat le a szociális kérdés megvitatásáról és új utak keresésérôl, mert akkor szükségképpen átengedi a kezdeményezést másoknak, különösen a tôke urainak. A dolgozat utolsó mondata jelzi, hogy az új utak keresését a keresztény szocialistáknak kell megkísérelniök. * * * Mielôtt figyelemmel kísérnôk az esztergomi években folytatott szociális olvasmányait és e kérdések iránt tanúsított állásfoglalásait, néhány alapvetô kérdést szeretnék tisztázni. Már a kezdet kezdetén le kell szögeznünk, hogy a közélet problémáival foglalkozó paptipust nem lehet a mi mostani tapasztalataink és elvárásaink alapján megítélni. Elôször tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy miért vetette bele magát Prohászka a társadalmi kérdések, szociális problémák ily mérvű elemzésébe. Lényegét tekintve itt van a gyökere mindannak, ami miatt ôt késôbb a közélet apostolának is nevezték! A mi agyunkban -- különösen a félévszázad ,,agymosása'' eredményeként -- a közélet, a közéleti szavak, kifejezések igencsak meg vannak terhelve profán töltettel, vulgáris felhanggal, sôt legtöbben azonosítják a politikával. Ezt a csúsztatást a kommunista rendszer tudatosan vitte bele a köztudatba azzal a céllal, hogy legfeljebb csak a párttagok elit rétege foglalkozzék politikával, közélettel; a plebs, a nép, a ,,massa damnata'' maradjon a maga ,,kaptafájánál''. Az Értelmezô Szótár címszavai azonban minden fogalmat a maguk helyére tesznek, csúsztatás nélkül. Míg a politika a társadalom, az állam vezetésére és a hatalom megszerzésére irányuló törekvéseket jelenti, addig a közélet az összes közérdekű tevékenység rendszere, összessége. Ilyen értelemben a ,,közélet'' fogalmába beletartozik a szociális gondoskodás, egyesületi, közösségi szervezôdés, igazgatás és mivel az ember zoon politicon = közösségi lény, szükségképpen beletartozik a politizálás is. (Mindezt Aristoteles kétezer évvel ezelôtt már tudta és tanította!) Csak megjegyzésként fűzöm ehhez a gondolatsorhoz, hogy legtöbbünket éppen azért ítéltek súlyos börtönbüntetésre, mert a fiatalság nevelését, hitoktatását, táboroztatását közéleti = politikai tevékenységnek ítélték. Így ,,léptettek elô'' például engem -- a politikai porondon senkit -- az ún. ,,Népidemokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetôjévé'', melyért öt évtôl kötél általi halálbüntetés volt kiszabható! Nos, mindezt azért vagyok kénytelen hangsúlyozottan említeni, mert teljesen ki kell szakítanunk magunkat ebbôl a velejéig torz, tudatosan hazug, tényeknek ellentmondó szemléletbôl, ha egyáltalán megközelíteni szeretnôk a múlt század közéleti világát és benne egy kereszténynek, egy önmagát teljesen Istennek átadó, Ôt az élet minden területén szolgálni akaró papnak, Prohászka Ottokárnak életszemléletét. A fent említett beidegzôdések mindmáig bennünk élnek, sôt ,,égnek'' és égetnek. Különösen napjainkban nehéz írni, beszélni Prohászka közéleti elkötelezettségérôl (olvasmányairól, értekezéseirôl, vezércikkeirôl, sôt politikai, parlamenti tevékenységeirôl), mert az új egyházjogi törvények igen szigorúan tiltják a papok aktív részvételét a politikában (parlamenti képviselôség). Az említett fogalom-csúsztatás miatt még komoly egyházi személyek is értetlenül állnak Prohászka közéleti élete száz és ezer megnyilvánulásának hallatán és olvasatán. Nem véletlenül került ÁEH + egyházi ,,indexre'' a Vass-Belon szerkesztette Prohászka-életmű közreadása. Prohászkát hiába is akarnánk -- úgymond ,,ébreszteni'' (Prohászka ébresztése!) --, ha a fent analizált beteges görcstôl elôbb nem szabadítjuk ki szellemi világunkat és nem tesszük magunkat szabaddá, olyan szabaddá, mint amilyenben Prohászka élt, és ami számára természetes közeg volt. Ezek a közreadott szövegelemzések, elôtanulmányok épp azt célozzák, hogy legalább most, halála után hetven évvel végre próbáljuk felidézni ôt, és ha kell -- mert biztosan sok esetben fog kelleni -- kíséreljük meg újraértékelni mindazt, amit ránk hagyott. Különben értetlenül állunk az ,,Apostolus et praeceptor Hungariae'' sírja és szobra elôtt. Hiszen az ezután következô elemzésekkel kezdôdik annak felmérése, hogy Prohászka miért és miként vált a száz évvel ezelôtti Hungarianak = egész Magyarországnak, a Trianon elôttinek, a csonkának is, közéleti apostolává és tanítómesterévé, -- mindmáig! * * * Még mielôtt konkrét tényeket sorakoztatnék fel Prohászkának a társadalmi válsággal kapcsolatban írt tanulmányairól, úgy gondolom, hogy egy körképet kellene megrajzolnunk a századvégi válság-helyzet lényegérôl. A társadalmi ellentétek Magyarországon megoldásért kiáltottak. A Szentszék úgy vélte, hogy a magyarországi egyház képes lesz arra, hogy ezt a válságot megfelelô reformok révén megoldja. Az új helyzetben új eszközöket és módszereket kellett kidolgozni. Ebben az összefüggésben lehet és kell kijelölni Prohászka szerepét és hivatását. Ô már esztergomi évei alatt teljes határozottsággal a liberalizmust jelöli meg a magyar politikai és társadalmi élet rákfenéjének (ÖM 25.70). Érdemes megjegyezni, hogy némiképp így látták ezt többen a fôrendiek és miniszterek közül is. A még mérsékelt liberalizmussal is szembefordulók között találjuk Trefort Ágoston kultuszminisztert. Az 1890-es évek elején újabb megrázkódtatás érte az egyházi és fônemesi köröket a hazai szociáldemokrata párt megalakulásakor. A szocializmus, az Internacionálé, a vörös rém stb. kifejezések ekkor olvashatók elôször a Magyar Sion hasábjain. És valóban Prohászka csaknem elsônek ismerte fel egész jelentôségében azt a szociális mozgalmat, mely Marx zászlaja alatt indult el, nemcsak hódítani, de rombolni is. Ekkor kezd Prohászka széles körű politikai és közéleti tevékenységbe. 1893-ban írt cikkeiben már észrevehetô, hogy a szocializmus terjedése fôokát a dúsgazdag kapitalista országokban élô munkások nyomorában látja. A kapitalista fejlôdés a nyomor elkeseredettségével tüzeli az elnyomottakat. A szocializmus másik forrása a vallástalan materializmus. Mindkettô ellen teljes erejével és tudásával harcol. -- Mivel több rétegű problémával, problémaköteggel áll szembe, érthetô, hogy egyszerre támad több irányba is: hol a liberálisok, hol a gátlástalan kapitalisták, hol a szociáldemokraták, hol a zsidó nagy tôke ellen hallatja kemény, olykor igen éles szavakkal megírt vagy elmondott támadásait. Néhány kifejezést hadd ragadjak ki: ,,A munkások a gép napszámosai; a munka, az ipar most nem emberhez méltó; A tôke az úr, -- a munka rabszolga lett; a tôke rafinált gonosztevô, mely maga után zúdítja a kenyeret keresô népet és földönfutóvá teszi azt.'' Észrevehetô gondolatai között az a félelem, hogy a kapitalizmus kegyetlen kizsákmányolása, munkások életét megnyomorító módszere miatt olyan forradalmi megmozdulások robbanhatnak ki, melyek elsöprik a vallást, az egyházat is. Ezért találunk ilyen kijelentéseket is írásaiban: ,,A kapitalizmus ostobaság és nemtelen pénzvágy gyümölcse; félre vele...'' (Kultúra és terror. 95. 1.). Mindezt természetesen csak ,,általános bevezetésnek'' szántam, hogy annál jobban értékelni tudjuk a most következô elemzéseket, melyek bemutatják azt a Prohászkát, aki mielôtt ilyen mondatokat fogalmaz, a kor szakirodalmába merül el, és eredeti művekbôl meríti felkészültségét és a jogot ahhoz, hogy érdemben szóljon a világot mozgató eszmékhez! Prohászka tanulmányozza Marx Das Kapital című művét Esztergom, 1896-ot írunk. Prohászka már két folyóirat szerkesztésében is tevékenyen részt vesz: a Magyar Sionban folytatja a hazai és külföldi tudományos sajtótermékek ismertetését, és ebben jelenteti meg természettudománnyal és szociológiával foglalkozó értekezéseinek egész sorát, -- de 1895-ben létrehozza, majd fôszerkesztôje lesz az Esztergom című politikai és társadalmi hetilapnak is. Nem elégszik meg a tudományos jellegű közlésekkel, a mindennapok közéleti és politikai élet harcaiban is tevékeny részt kíván venni. Ennek legfôbb oka, hogy látja a krisztusi értékrendet alapjaiban megrázó és megsemmisíteni akaró filozófiai és társadalomtudományi teóriák, praktikák elôrenyomulását. Így egyszerre két fronton vívja titáni harcát az Evangéliumért, Jézusért. Ezekben az években határozza el, hogy a német keresztény szocialistákhoz hasonló Katolikus Néppárt létrehozásában is aktív részt vesz. Ez az a szemináriumi-közéleti-újságírói keret, melyben a 38 éves Prohászka él és dolgozik minden elképzelést felülmúló energiával. Miközben lenyügözi hallgatóit a dogmaórákon és közel száz kispapnak lelkiatyja és példaképe, van ideje, ereje és képessége, hogy belekezdjen annak a korszaknak legforradalmibb könyvébe, Marx Das Kapital analízisébe. Megkerülhetetlennek ítéli ezt a kemény tudományos műveletet, hiszen 1891-ben ô maga fordította le XIII. Leó pápa kort meghatározó enciklikáját, a munkáskérdésrôl szóló keresztény tanítást. Elméletben és gyakorlatban látta, hogyan nyomul elôre a szociáldemokrácia, melynek alapelveit Marxtól vették át. Nincs tehát más választás: teljesen tisztába akar jönni a világot lázba hozó Das Kapital minden egyes tételével. A Magyar Sion 1896. évfolyamában elôbb két részben ismertetést közöl Marx művének köteteirôl: 613-618 és 859-862 oldalakon, -- majd a következô évben: 1897-ben összefoglaló értekezést ír Marx Károly nemzet- gazdasági alapelvei címen 33 oldalon. Ez a magyar egyház és egyháziak számára az elsô vészjel-adás: vegye tudomásul mindenki, a hierarchia éppúgy, mint a munkásokkal foglalkozó papság, hogy forradalmi tanok nyomulnak be a világ átalakítására. A kérdést nem lehet és nem szabad félvállról kezelni, közelrôl kell megismerni az eszmei és a gyakorlati konzekvenciákat. * * * Prohászka elismeri Marx ,,hatalmas analytikus tehetségét'', hogy a gazdaság alkotóelemeit tisztázza és behatoljon a modern kapitalista termelésnek struktúrájába. Marx munkájának valóban az a lényege, hogy a termelés tényezôinek valódi értékét és kihatását akarja meghatározni, s mint mondani szokta, meg akarja tisztítani az egyes alkatrészeket fétis- szerűségüktôl. Fejtegetése világos, de maga a kérdés annyira elvont, hogy kifárasztja az olvasót. ,,Kevés ember van a világon, ki e művel megbírkozik'', vallja Prohászka. Ennek ellenére ô az eredeti német kiadást elejétôl végig elolvasta és tanulmányozta. -- Értekezésében Marx nézeteit ismerteti az árúról, a munkáról és az értékrôl, és a ,,konkrét fejlôdés nyomán akarja ismertetni a termelésnek elemeit'' (1897. 745. 1.). Elôször bonckés alá vesszük az árut. Marx szerint az árut fétisként kezelik... Valójában mi az áru? A magyar szó tökéletesen útba igazít. ,,Az áru az, amit árulnak, amit vesznek és eladnak.'' Ha nincs adás- vevés, ha nincs piac és eladás, akkor természetesen még lesz termék, de nem lesz áru. Ha Robinson Crusoe egymaga él egy szigeten élete végéig, termeljen bár reggeltôl estig, termékei árukká soha nem lesznek. Az áru lényegéhez tehát hozzátartozik egy társadalmi vonatkozás. De ha Robinson szigetérôl a mi modern világunkba lépünk, észrevesszük, hogy itt az áruszerűség minden terméknek jellege, sôt magának a munkának legbelsôbb titkaiba nyúlik vissza! Ezért a legfontosabb szociális kérdés annak kiderítése, hogy az áru mily viszonyban áll a munkához; hiszen ettôl függ az igazságos részesedés (,,részesülés'') a munka termékeiben. Mindezt azért jó és szükséges tisztán látnunk, mert különben a ,,suum cuique'' törvénye száműzetik a társadalomból. És most jön Marx! aki kinevet minket, mert be akarja bizonyítani, hogy a viszony az áru és a munka között, bár létezik, de az egy helytelenül átvitt, csinált, mesterkélt viszony, mert a személyek közti viszony át van módosítva tárgyi viszonnyá! (1897. 748.) ,,Marx neveti üres fejünket.'' Ezt nevezi ô fétisnek, mert amit mondunk errôl a viszonyról csak a mi fejünkben létezik. Valójában a viszony a termelônek viszonya más termelôhöz, mondja Marx! ,,Ez ugyancsak revoluczionárius gondolat'', válaszolja Prohászka Ottokár!!! A mondatról mondatra haladó elemzésbôl kitűnik, hogy Prohászka rátapint a lényegre: észreveszi, hogy itt kezdôdik az önámítás játéka (1897. 749.). Marx figyelmeztet is: Uraim, tartsák szemmel, hogy az ár, a csereérték nem más, mint a mi rossz szellemünk! A termelô munkája és termékei közé belefurakodik az ár, a csereérték és ezáltal létrejön a dologi viszony a termékek között. Prohászka méltányolja, hogy Marx ezután ismerteti a történelem folyamán történô változásokat. A középkorban még nincs kifejlett árutermelés --, de van jobbágy és földesúr, -- hűbéres és fôúr. Itt idézi a Das Kapital 43. lapját, melynek okfejtését igaznak minôsíti. Marx ugyanis ismerteti nemcsak a mi középkori viszonyainkat, hanem a földművelésen alapuló ó-indiai község zárt produktív szövetkezetét, melyet az angolok robbantottak fel. De példaként Marx jól fel tudja használni teoriájának illusztrálására (1897. 752-4). Ha most elôre megyünk a történelemben, egyre jobban kiderül, hogy a termelés vonalán a személyes viszony a tárgyaknak viszonyává változik; a tárgyak mint csereértékek határoznak meg mindent, és a termelés fölött álló hatalommá válnak. A fôbaj abban van, hogy a munkások viszonyainak meghatározása már nem a munkásoktól függ; a társadalmi történés fejük fölé nôtt s nyomorgatta az emberiséget, és Marx szerint ez mindaddig így lesz, míg új társadalmi alakulások számára nem érnek meg a föltételek. Összefoglalva az eddigieket: Marx szerint az árutermelés nem a tárgyaknak, hanem az embereknek társadalmi viszonya; a tárgyaknak objektív értéket tulajdonítani nem lehet (1897. 760). Az értekezés második részében (1897. 817-932. 1.) Marx tanainak másik fô tételét, az értéket elemzi. Elôljáróban kijelenti: ,,A legtöbb nehézség Marx világfelforgató nézetei ellen az érték körül tornyosul''. Óriási fogalomzavarról beszél, de vita helyett magának Marxnak tételeit sorakoztatja fel, úgy ahogy az értekezés címe megköveteli: beszámol Marx nemzetgazdasági alapelveirôl. -- A csereárunak értékét nem a használhatóság alkotja, mert a csere feltételezi, hogy a dolgok különbözôk és más más célra szolgálnak. Marx szerint a munka határozza meg a csereáru értékét; ,,munka nélkül érték nincs''. Ô tehát az értéket az emberi munka kvantitásának mondja, -- ezt pedig az idô méri. Ezután rátér Marx egy lényeges tételének bemutatására: a munka kettôs karakterére (,,Doppelcharakter''). Ebben a vonatkozásban is merész teoriát gyártott; szerinte ugyanis a munkának fizikai mennyisége határozza meg az árucikk értékét (1897. 827). Az utolsó oldalakon Prohászka összefoglalja ellenvetéseit, és kitart az evidensnek mondott tétel állítása mellett: ,,az érték magának a dolognak a belsô mivoltában van fektetve a munka által s nem függhet attól, hogy ki mit ad érte'' (831. 1.). Nincs más hátra, mint újból elôvenni és alkalmazni a skolasztika legfontosabb módszerét: abstrahálni és jól distinguálni; a téma természeténél fogva oly kusza, hogy erre ugyancsak nagy szükség van. * * * Míg a fent közölt írás Marx tôkéjének elsô kötetét elemezte, vagyis a tôke termelési processusát ismertette, addig a Magyar Sion 1896. évfolyamban a harmadik kötet elsô és második részét taglaló ismertetés olvasható Prohászka tollából. Említi, hogy eddig alig mert valaki is hozzányúlni ennek ismertetéséhez, mert ,,a modern társadalom úgy van vele, mint egy égô kanóczú bombával'' (1896. 614.1). Ebben ugyanis Marx a kapitalista üzletvilág piacára viszi az olvasót, és a fôtéma a nyereségi részlet problémájának megoldása. Feltárja, hogyan képzôdik a nyereségi ráta, méghozzá az egyes üzletemberek háta mögött (617. 1.). Rámutat a tôkések munkamoráljára: a gyáros a munka által megteremtett értéknek csak egy részét fizeti ki a munkabérben! Innét van biztosítva nyeresége. A III. kötet második részében Marx még nyíltabban tárja fel a tôkés világnak anomáliáit. Úgy biztosítják nyereségüket, hogy még lejjebb nyomják a munkabért, a munka intenzitását fokozzák és a nôi munkaerôt is felhasználják (1896. 860. 1.). A visszaélések egész sorát tárgyalja: a nyereség miatt sokszor kevesebb élelmiszert termelnek, mint ami szükséges lenne ahhoz, hogy a tömeg tisztességesen és emberileg éljen; nem termelnek elegendô termelési eszközt arra, hogy a népesség munkabíró részét folalkoztatni lehessen... Más szóval: a gazdasági fejlôdést a pénz, a tôke vezeti, zsarolja és foglalja le; minden a pénzért történik és nem az emberiségért, mindent az önzés miatt igazítanak el és nem az emberi társadalom létérdeke s boldogulása miatt. Nem hiányzik a végsô konkluzió, mely oly jellemzô Prohászkára, hiszen nem más ok miatt foglalkozik ô Marx Das Kapitaljával: -- ,,Szeretet, jöjjön el a te országod: de látni való, hogy a szeretettôl legtávolabb esett a liberális gazdasági rendszer'' (862. 1.). ======================================================================== Prohászka elsô értekezései Kórók közt pálma Tanulmányomnak ebben a fejezetében is arra keresek választ, hogy milyen úton-módon kísérelte meg a Rómából hazatérô fiatal, alkotni vágyó Prohászka hasznosítani önmagát. Szerette volna átadni mindazt, amit eddig kapott. Elsôsorban a papságnak, melyet nem látott a helyzet magaslatán. ,,Fölkelteni, fölkelteni a mámorból ezt a papságot, megmutatni neki: íme árván állsz; fej vagy test nélkül, vezér sereg nélkül. Fölkelteni az egyházias öntudatot...'' (1886. szept. 19.) A kiválóan szerkesztett, jó hírű Új Magyar Siont is azért szemelte ki magának, hogy ,,kipróbálja'', mire képes. Annyi önismerete volt, hogy érezte, írásaival nem hoz szégyent nevére. Diákéveiben is forgatta már tollát; ,,Kalocsán írtam verseket, szépirodalmi kísérleteket, de azok nem jelentek meg nyomtatásban...'' (vö.: Élet, 1918. 96. l.) Amikor látta, hogy Zádori prelátus, a lap szerkesztôje örömmel közölte le elsô írását Assisi Szent Ferencrôl, elhatározta, hogy rendszeresen fog cikkeket írni. A bibliográfiai adattár jól mutatja, hogy tervét valóra váltotta. Itt most néhány dolgozatára hívom fel a figyelmet, melyekbôl ki lehet ,,hámozni'', elemezni a kezdô író célkitűzéseit, témakörét, kifejezôkészségét. A jelek arra engednek következtetni, hogy voltak kidolgozott tanulmányai, melyeket Rómában irt, bizonyára fel is olvasott a kollégium magyar önképzôkörében. Jóllehet, A Sibyllák című tanulmányát csak 1885-ben közölte le az Új Magyar Sion-ban (500-517), nincs kizárva, hogy annak eredeti megfogalmazása 5-8 évvel korábban történt. A végsô formába öntés oly figyelemreméltó, hogy Schütz Antal újból megjelentette Összegyűjtött Munkái (ÖM) ,,Hit és ész'' című kötetében (15,35-48). Valóban sok szempontból érdemes foglalkozni ezzel a ,,szemináriumi dolgozattal'' (15,293) Az izgatja titkokat feszegetô intellektusát, hogy milyen szellemi erôk állnak az ókori pogány Sibyllák mögött, milyen értelemben hasonlíthatók a bibliai prófétákhoz, és miért nem foglalkoznak velük érdemben az újkori filozófusok, illetve teológusok! Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a Gregorián egyetem filozófia és teológia doktora, Prohászka Ottokár mekkora tudományos felkészültséggel nyúl e nem mindennapi témához. ,,Méltán kérdezzük magunkat: nem volt-e a pogányságban is valami hasonló intézmény a hit fölelevenítésére, mint voltak a próféták a zsidó népben: annál is inkább, mert nagyobb szüksége volt reá a pogánynak tévedéseiben, mint a zsidónak...'' (15,35) A témával többen foglalkoztak, és Prohászka ezeket a pro és kontra állításokat sorakoztatja fel. Különösen szimpatizál azok véleményével, akik szerint tagadhatatlan, hogy az Üdvözítôbe vetett hit egyetemesen élt a világ népeiben a bűnbe esés óta. ,,A zsidó nép csak késôbb lépett föl Ábrahámmal (...) A zsidó népen kívül is létezett Krisztus egyháza, azoknak, akik az Üdvözítôt várták. Ilyen volt Jób, ki nem volt zsidó! (...) Jób pedig valódi látnok volt.'' E tézisbôl megfogalmazható az a reflexió, hogy a pogányságban is szerepeltek próféták, ezen férfiak tradicionális küldetésével. Mégis óriási a különbség: míg a Sibyllák a bálványimádók látnokai voltak, addig Jób hivô. Bonyolítja a kérdést Bálaám esete: ô ugyanis pogány léte ellenére Isten ihlette szavakat jövendölt. A zsidók tudták azt, amit Bálaám akaratlanul mondott nekik, illetve róluk, és újból megerôsített ôket. Tekintetbe kell vennünk, hogy Bálaám, mivel a zsidó nép történetének keretén belül van, inkább a zsidó népé, mint magáé a nemzeté. Prohászka ezután az ókori pogány klasszikus írók körében kutat Sibyllák léte, híre és szerepe után. Varro, Cicero kortársa és Lactantius több (kb. 10) jósnôt sorol fel, kik látják azt, amit a halandó nem lát. Idézi Cicero ,,De divinatione'' című könyvének a jóslásra vonatkozó magyarázatát, és azt a részt, mely megemlékezik a királyról, kinek a jóslatok szerint jönnie kell (15,40). Idézi Vergilius negyedik eclogájának azon sorait, melyek egy nemsokára megszületô gyermek ,,aranykoráról'' beszélnek... Lényeg: a Sibyllákra hivatkoztak az ókor írói. A téma egyre terebélyesedik, és elemezni kezdi, hogy mi volt a szentatyák véleménye a Sibyllákról. Szerintük hitelre méltók a jóslataik, különösen a pogányokra nézve, miután kebelükbôl származtak. Egymás után sorolja fel azokat, akiknek mind máig nagy tekintélyük van: Josephus Flavius, Szt. Jusztin, Hermas, Alexandiriai Kelemen, Origenes stb. Tehát bizonyítható, hogy az egyházatyák elôszeretettel hivatkoztak a Sibyllákra, és a keresztények elôtt ismertek voltak könyveik. Megemlíti azt is, hogy az egyházüldözések idejében a jóslatok olvasása is bűncselekménynek számított, éppen azért, mert a Sibyllák nyíltan szóltak egy új kor eljövetelérôl. Következôleg tekintélyük volt nemcsak a pogányoknál, hanem az egyházatyáknál is. Ez a ,,szimpátia'' a középkorig tetten érhetô nemcsak a teológusok körében, de a művészetben is, még a reneszánsz művészetben is. A Sixtina falain egymást váltják a Sibyllák és a próféták. ,,Ülnek és meredve tekintenek az ôket környékezô vak éjbe, és mégis látnak.'' A szentélyen kívül kapnak helyet, a próféták a szetélyben, közel az oltárhoz. Ezt a felfogást, ,,hangulatot'' nyilvánítja a Dies irae, melyet sequentiaként elfogadott és beépített liturgiájába az Egyház: ,,Ama végsô harag napja a világot tűznek adja, Dávid így s Sibylla hagyja (teste David cum Sibylla)!'' Mindenképpen megalapozottnak véli a tanulmány írója, hogy a josdákban valami fensôbb, az emberi tudást meghaladó elem ismerhetô fel. ,,Az ily dolgokat egyszerűen tagadásba venni, vétség a történettudomány alapja és elvei ellen.'' (46. l) Ez jellemzô épp arra az újkori szemléletre, mely annyira szereti hangsúlyozni a ratio fensôbbségét. A Sibyllák hitele a késôbbi korokban tűnô félben van, ,,míg végre az újkor kriticizmusa végleg elsöpörte''. Az tehát nem kétséges, hogy a Sibyllák nyilatkoztak az Üdvözítôrôl, az azonban más kérdés, hogy mily forrásból merítettek a jósnôk. Ha egyértelmű választ nem is lehet adni, Prohászka inkább Szent Ágoston véleményéhez csatlakozik, aki szerint meglehet, hogy az isetni Gondviselés felhasználta és kényszerítette a Sátánt, hogy a próféták által hirdetett jövendöléseket a Sibyllák révén ismerje meg a pogány világ! Így közvetve a jósnôk is hirdetôi lettek az ôskinyiltakoztatásnak, és a próféták által zsidóknak hirdetett jövendöléseknek. Mindez a pogányok segélyezését célozta. * * * Az elsô tanulmányok -- vagy ahogy az Új Magyar Sion nevezte ezt a műfajt: értekezések -- még magukon viselik a Rómából hozott szellemi vértezetet. Bôvebben nem kívánok foglalkozni az 1883-ban közzétett ,,Az oltáriszentség és a bölcsészet'' című tanulmánnyal, Prohászka egyik legrégibb dolgozatával, ,,az »oroszlánkörmök« kiáltó és rendkívül tanulságos nyomaival'' (ÖM 15.293), de arra felhívom a kutatók figyelmét, amit neves római tanárainak hatására irt ebben a cikkében. Már máshol említettük, hogy Prohászkának a világhírű P. Secchi csillagász volt egyik tanára. Hogy mennyire ismerte, tanulmányozta tudományos eredményeit, mutatják jelen cikkének idézetei, például: ,,Halljuk P. Secchi »L’astronomie aÔ Rome sous le Pontificat de Pie IX.« című művének szavait: »Galilei korszakának végefelé a jezsuiták a római kollégiumban tanainak bizonyításával foglalkoztak, és ezen tanároknak köszönhetô, hogy az egyházi hatóságok a híres florenci csillagász állításainak igazságairól meggyôzôdtek..«'' stb. Ugyanez a Secchi 1858-ban (P. O. születésének évében!) a fizikai erôk viszonyairól egy híres elôadást tartott a ,,Természeti erôk egységérôl'' (L’unitaÔ delle forze fiziche. Secchi) ebben már a modern tudomány legradikálisabb tanait is elfogadja: az anyag végsô elemeinek egyszerűségét és abszolút oszthatatlanságát stb. ,,E tanulmányában a felsorolt tételek világosan feltüntetik, hogy nem a peripatetikus iskolának híve.'' Prohászka ebben a cikkében tanújelét adja, hogy szinte ,,naprakészen'' együtt halad a külföldi irodalom aktuális eseményeivel, idézi e téma szakirodalmát (Tricht SJ: Ananlyse in Literarische Rundschau, 1883! Nro. 2.). Érzékelteti, hogy római évei alatt tudományos izgalommal vett részt a nagy szellemi, teológiai párviadalban: ,,De a tudományos hadjárat Secchi elônyére dôlt el.'' (15,31) Utal cikkében arra, hogy Secchi nagy vihart felvert tanulmányának lényegéhez csatlakozott az a P. Franzelin, aki a kenyér és bor színét ugyancsak Leibniz szerint magyarázta, jóllehet nem tôle vette át nézetét... Ha nem vette is át tôle, az viszont egyértelmű, hogy a jezsuiták nagy hírű professzora azon iskolák befolyása alatt gondolkodott, melyek Leibniz alapgondolatát képviselték. ,,Ez volt a Collegium Romanum tudományos álláspontja.'' (i. m. 32) De csak volt! ,,Zur Stunde, da wir schreiben...'', vagyis 1883 októberében minden megváltozott, mert XIII. Leó a Szent Tamás-i, illetve a peripatetikus iskola irányleveinek érvényesítését írta elô. Prohászka még jól emlékezett tanulmánya megírásakor arra a hangulatra, mely komorrá változtatta Franzelin bíbornokot az Aeterni Patris közzétételekor (,,ez a római kollégium élét letöri, mert kosnak nézik e rendszereket vívó harcokban'' -- írta annak idején római naplójában, 1878. aug. 18.) Érthetô, hogy az Új Magyar Sion olvasói felfigyeltek Pethô Rudolf =Prohászka teológiai vitákat és indulatokat felkavaró írásaira. Új hang volt ez az egyházi folyóiratban. Nem nehéz meghallani a szárazabb értekezések logikus okfejtéseiben is a prohászkai géniusz szárnycsattogásait — írja Schütz a Hit és ész című kötet bevezetésében. A legnehezebb témát is drámai elevenségben tárja elénk, rámutatva a nagy igazságra: a teológia nem száraz tudomány, hanem drámai feszültségeket, vitákat produkáló eleven élet. Elvárásokat fogalmaz meg! ,,Ki tudja, mily befolyást szerez magának a középkori bölcsészet, ha a természettudományok fölfedezéseit hatalmába keríti és a nagy anyagot feldolgozza.'' (i. m. 33) Nem holt tengerre viszi olvasóit, hanem feltárja az egymásnak ütközô véleményeket, azok képviselôit, eredményeit, párviadalát, gyôzelmét és kudarcát. ,,Faltörô kosnak'' analógiáját említi már ezekben az években az új, merész eszmék képviselôirôl. Három évtized múlva majd ô vállalja ezt a szerepet. Most még csak beszámol a vitákról, leméri erejét, keresi stílusát. Most még másoknak, egykori tanárainak harcmodorát mutatja be, de néhány év múlva saját kutatásait és meglátásait önti formába... Ezért nevezzük ezeket az éveket az útkeresés idôszakának. ======================================================================== Prohászka értekezése a teológiai tanulmányok Kórók közt pálma reformjáról -- Magyar Sion 1887 Aligha nevezhetô véletlennek, hogy Prohászka, mihelyt a Magyar Sion szerkesztésében központi szerephez jutott, már az elsô számban közzétette a hazai szemináriumokban kialakult teológiai oktatás szomorú állapotáról írt kritikáját. Ez a két részre tagolt, egymást követô számokban folytatásként közölt értekezés több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt fontos információkat nyújt a múlt század papképzésére vonatkozólag, másrészt kielemezhetô benne mindaz, amiért Prohászka olyan szívósan harcolt hazaérkezésének elsô percétôl kezdve. Mondható úgy is, hogy ez a tanulmány Prohászka vallomása arról, hogy mit szeretne meghonosítani a római éveiben elsajátított filozófiai és teológiai élményvilágából. És külön hangsúlyoznom kell, hogy Schütz A. ezt a tanulmányt nem közli az ÖM-ben. Pedig, mint látni fogjuk, nélkülözhetetlen az ,,útkeresô'' Prohászka hiteles bemutatáshoz. Mindenekelôtt feltárja az oktatási szisztéma elavult állapotát, rámutatva a fô bajra: nemcsak a minket lenézôk, de saját táborunkban sem tekintik igazi tudománynak a teológiát. ,,A tudomány és Múzsa testvérek hamupipôkéjének tartják.'' (14.1) Ez az oka annak, hogy a teológiát és vele együtt a szemináriumot, a négy évi tanulást, nem tartják szaktudományos kiképeztetésnek, elmaradhatatlan szükségletnek, mint a jogi tanulmányokat a jogászra, az orvosi stúdiumot az orvosra nézve. Magyarán: a szemináriumi oktatás nívótlansága miatt nem érzik a teológiát oly nélkülözhetetlennek, mint például a műegyetemet a mérnôk számára. Így alakulhatott ki az a rosszindulatú vélemény, hogy ,,a teológiához ész nem kell''. (16,1) Még az egyháziak közt is sokszor hallani: a szemináriumban elég lenne a katekizmus és az exegizésre nem lenne szükség, (...) a jus canonicum és a pastorális úgyis megtanulható a felszentelés után az életben. Elvégre milyen tudomány kell ahhoz, hogy a lenézett stúdium apródjai misét bemutatni, vagy pláne énekelni és keresztelni megtanuljanak? (...) ,,A praxis minden, a theoria semmi. (...) Mi az egyházi szellem teológikus képzettség nélkül? (...) Az egyházi szellem tudatlansággal meg nem fér, a tudatlanság szellemtelenség.'' (17.1) Prohászka írásaiban gyakran esik szó a hazai oktatásban eluralkodó ún. ,,emlézés'' bírálatáról. A kalocsai jezsuiták neveltje, majd a Gregoriana studense ennek a módszernek épp az ellenkezôjét sajátította el: megtanították értelmesen gondolkodni! Errôl oldalakat irt visszaemlékezéseiben. Míg Rómában nem ismerik a kikérdezésen alapuló módszert, és minden studens saját magát kontrollálja, addig a legtöbb gimnáziumban és egyetemen, fôiskolán az ,,észirtó emlézéssel'' teszik tönkre a fiatalság agyát (ÖM 16,190-206). Errôl a kérdésrôl ebben, az 1887-ben irt értekezésében is kemény hangon ír: ,,Legtöbb helyen a theológia tanulása csak a gymnáziumi »biflázásnak« folytatása; (...) lelketlen, szellemtelen emlézés, folytonos nyelés értelmi megemésztés nélkül. Kinek vehetnôk rossz néven, hogyha az emésztetlen tömegtôl csömört kap? (15.l) Ez a módszer azért veszélyes, mert nincs tekintettel az önálló gondolkodásra, reflexióra, ,,behatolásra''. Így terjedôfélben van az a megalázó hiedelem, hogy a ,,buta deák még kitűnô theológus lehet'', elvégre a memoriterhez, a biflázáshoz csak jó emlékezôtehetség kell. A többi szaktudomány ezért néz oly ferde szemmel a teológiára. A kérdés elemzését tovább mélyíti, és saját tapasztalata alapján ezeket írja: ,,Mily gyerekes, s emberileg is szólva mily elégtelen és gyötre fogalmat alkotnak maguknak theológusaink, kik a positiv theológiának citátióival elégíttetnek ki, midôn az Isten lénye, szükséges volta, mérhetetlensége, örökkévalósága, változhatatlansága, hármas személye forog szóban. ,,Probatur ex scriptura et etiam s. Augustinus dicit hoc et illud! s vége van! De mindenesetre nem mondott volna Sz. Ágoston ilyesmit, ha oly könnyedén bánt volna el a tárggyal, s hozzátehetjük, hogy aki ily könnyedén bánik el a tárggyal, az nem érti meg Sz. Ágostont, ha be is tanulja.'' Más utat kell tehát választani! A gondolkodás, a filozófia útját! Ezen a téren gondolkozás, spekuláció nélkül semmit sem érünk el. Filozófia nélkül a teológia csak a katekizmus dióhéjain rágódik, és annak magyarázataival éri be ott is, ahol a kifejlett gondolkozás alkalmasabb módszerrel kínálkozik (21.l). A teológia reformjáról irt tanulmánynak most következik a legfontosabb fejezete. A következôkben ugyanis Prohászka nem kisebb követelménnyel áll elô, mint a teológiatudománynak élettel, élménnyel való szükségszerű megtöltésével. Okfejtése világos és logikus. Már az értekezés elején is rámutat arra, hogy a teológiatanítás reformja szó szerinti értelemben létkérdés. papnak lenni ugyanis annyit jelent, mint folytonos érintkezésben lenni az élettel, az élet minden kihívására ad hoc megfelelô, értelmes, igaz választ adni. ,,A teológus képzettség mindig praktikus érdekeket érint!'' (12.l) A pap szűnni nem tudó tevékenységének minden percének az ad nyomatékot, hogy a hozzá forduló számára az a momentum az örök üdvösséggel van kapcsolatban: ,,momentum, a quo pendet aeternitas''. Ilyen az egyház (és az egyháziak élete), mindennel érintkezésben van: állam, társadalom, család, iskola, nevelés, nyomor, ínség, szociális jótékonyság, erkölcsnemesítés, tökéletesedés, haladás, tudomány, irodalom, művészet. ,,Minden a tiétek'' -- mondja Pál apostol (1 Kor. 3.23). Mennyi feladat minden irányban! ,,Mindenikükben van feladata annak a valláserkölcsös hatalomnak, melynek neve egyház'' (13.l). Éppen ezért az egyháziaknak (papoknak, teológusoknak) nagyon felkészülteknek kell lenniük, csakis tudományos alapon, a teológiában való világos ismeret által lehet e fokra eljutni. Szembefordulni azzal a hibás beidegzôdéssel, hogy a teológiai képzettség azonos lenne csupán a biblikummal, egyházjoggal vagy egyháztörténelemmel. Éppen azért jutott a szemináriumi oktatás a mostani szintre, mert részekre tagolódik ahelyett, hogy szintézisre törekednék (13.l). Prohászka ezután oldalakon keresztül nem tesz mást, mint leírja saját studenskori tapasztalatát, teológiai tanulmányainak élményét. Íme néhány jellegzetesen prohászkai megfogalmazás, eksztatikus kifejezés: Vegyük be a spekulatív elemet, nyújtsunk az ifjúságnak alkalmat, hogy saját értelmének erejével hatoljon be a hit jelentésébe, észrevenni s érezni Istennek s műveinek nagyságát, megeleveníteni a lélekben a száraz fogalmakat az Istenrôl, Krisztusról s az egyházról. Igaz, hogy a hit elveit észbôl bebizonyítani nem lehet, de ésszerű átgondolással, magyarázattal, érvekkel megvilágítani és egyiket a másikból levezetni lehet. Vagyis a szeminárium akkor lesz igazi otthona a teológiának, ha megindítja az önalkotást! (18.l) ,,Égbe meredô magaslatokon szédítô ívekrôl'' beszél az a Prohászka Ottokár, aki ekkor már mindezt gyakorolja is az esztergomi szemináriumban tartott óráin. Mindaz, amit értekezésében leírt, vallomás saját magáról és tanítási elveirôl: belôlünk nôjön ki, sugározzék ki belôlünk az átélt teológia. ,,Ahol a tanulásból, a tudásból élet fogamzik, csak ott nôhet föl erôteljesen és áldásosan.'' ... ,,A nagy szónokok mind kitűnô theológusok voltak , kezeik közt a hit és a természet, a tudomány és az élet tôrôl metszett eredetiségben a szónoklat műremekeivé nôtt ki...'' (22.l) De azt nem szabad elfelejteni, hogy ,,a tanulás és a tudás csak saját értelmi munkánk, gondolkozásunk, okosodásunk folytán válik bennünk életté.'' (23.l) Érdemes külön is megjegyezni, hogy Prohászka olyan kifejezéseket használ, melyek ismeretlenek voltak addig, különösen a teológiai oktatásra vonatkozóan: öngondolkozás, önalkotás. A értekezés elsô részét ugyanis ezzel a gondolattal zárja: ,,Az értelem, az öngondolkozás, az önalkotás leköti a lelket, befolyásolja az érzelmet, gyújt lelkesülést, alkot szellemet.'' (24.l) Íme a hôn óhajtott prohászkai elvárás szemináriumi nevelésben és oktatásban: lelkesíteni, élettel, szellemmel megtölteni a papságra készülôket! Óriási elvárás a jozefinista légkörben: alkotni új szellemet! * * * A második, folytatásos részben (81-100. l) hosszasan tárgyal a teológia nyelvérôl, a latinról. Sokan ugyanis azt állítják, hogy többek között a nehéz latin is oka annak, hogy ilyen nehézkesen, kelletlenül tanulják a szeminaristák a teológiai tantárgyakat. Mivel ebben a tanulmányomban csak a leglényegesebb és az ,,összkép'' szempontjából nélkülözhetetlen mozaikdarabkákra van alkalmam kitérni, ezért csupán egy olyan tételt emelek ki, mely éppen a mai ,,soknyelvű'' teologizálás hátrányára is rámutat. Prohászka ezen a téren is zseniális meglátásokkal lep meg minket. Íme: 1./ Aki latinul nem tud, otthagyja a Fóliókat, melyeket Szent Ágoston, Szent Jeromos, Szent Tamás stb. irt. Aki ezeket nem olvassa, elszakad a gyökértôl. 2./ A latin kifejezései precízek, félreérthetetlen logikával íródtak. ,,Amit a változatlan latinságba hosszú századok dialektikája kivésett, azt mi egy változó nyelv bizonytalan és törékeny anyagában akarjuk ideiglenes kifejezésre hozni?'' (83.l) Az igazi tudomány ne bújjék el a nemzeti válfalak deszkái mögé. Az egyes nemzeti nyelveken íródott teológiai értekezéseket csak az illetô nyelvterület tudósai, olvasói értik meg: nem válhat közkinccsé! 3. / A jeles Ballerini -- Prohászka híres római professzora -- hivatkozott arra, hogyha a német tudósok nem németül -- olykor érthetetlenül --, hanem latinul írtak volna, könnyebb lett volna tévelyeiknek gátat vetni. Vannak új gondolatok, új fogalmak, melyeket holt nyelven kifejezni nem lehet! Ezzel kettôs szellemi munkát tettek az ifjúság nyakára: elôször, hogy a latint lélekben németre fordítsa, aztán, hogy a németre fordított gondolatban magát föltalálja. Aki latinul tanulja a teológiát, latinul gondolkozik is és nem magyarul. Ne fordítsuk fel a dolgok rendjét! A fejezet második részében összefoglaló képet kapunk magáról a teológiáról. Leszögezi, hogy mit ért az igazi teológián; az nem azonos az egyes tudományágakkal (jog, történelem, archeológia, héber nyelv, biblikum), ezek ugyanis a teológia ún. segédtudományai. Az igazi teológia: ,,az Isten által kinyilatkoztatott igazságok tudományos ismerete s minél mélyebb befogadása''. Ahol ezt nem tanítják, és nem így tanítják, ott nem tanítanak teológiát! Mindennek az alapja a dogmatika! Az utóbbi évszázadokban, vagyis a XVI. század óta bármilyen szaktudós volt is egy teológus, sokoldalúságának gyökere hatalmas dogmatikus képzettsége volt (89.l). Ezt a szellemet kezdte ki, sôt törte össze a XVIII. században a Jansenismus, Gallikanismus és más egyéb torz szellemiség. A Josefinismus tudta, hogy mit csinál. Ismerte, tudta, hogy az egyház gyökere a dogmatikában van. ,,Szent igaz, hogy ezt gyűlölte.'' (91.l) Sajnos, épp ezekben az évtizedekben, mely idôt az egyház gyászos korszakának nevezi, a régi iskola, a skolasztika ,,megvetett rongy volt''. Érthetô, hogy aki a teológia reformját igényli, nem tehet mást, mint a gyökerekig kíván visszamenni: ,,vérzô ujjakkal kaparják ki a szemétbôl még most is a régi iskolát.'' De különben is, az egyház, a szentszék döntött. Igaz ugyan, hogy az I. Vatikáni Zsinat csak elkezdte, de be nem tudta fejezni a teológiai oktatás reformjáról szóló tervezetet, mégis igen fontos megállapításokat tett: rámutatott azokra a veszélyekre, melyek ellen az egyháznak mindenképpen fel kell lépnie. Három ,,izmusról'' beszél, mindhárom napjainkban is a legnagyobb ellenfél: a racionalizmus, a naturalizmus, a liberalizmus. Prohászka éppen azért követeli a teológiatanítás reformját, mert ezeket a papság minden tagjának nemcsak ismernie kell, de fel kell vennie ellenük a harcot is. Hangsúlyozza, hogy mi a különbség a régi korok és a mi korunk herezisei között: ,, a régi eretnekségek tévtanok voltak, az új eretnekségek az ész haerezisei!'' (96.l) Filozófia nélkül képtelenség felvenni a harcot az újkori ,,agyrémek'' ellen. XIII. Leó ezért szorgalmazza, hogy a teológiában minél nagyobb teret kapjon a spekulatív irány, melynek szellemi kincsünkké kell válnia. És nem elegendô, hogy csupán a papságot képezzük ki, a világiak számára ez éppoly fontos! A jezsuiták feldkirchi kollégiumában bölcseleti tanfolyamot nyitottak jövendô jogászok, orvosok, tanárok, hivatalnokok részére abból a szempontból, hogy válaszolni tudjanak a kor eretnekségeire. ,,Az efféle képzettség hordozóiul a német parlament világi centrum képviselôit tiszteljük.'' Érthetô az író kérdése: lehet- e nélkülözniük a papoknak azt, amivel a világi katolikusoknak bírniuk kell, hogy ,,önálló, maguknak és másoknak számot adó, elveikkel tisztában levô férfiakká képzôdjenek''? A tanulmány befejezéséül egy német teológusnak, dr. Alzognak tanmeneti tervét közli a teológia megkezdése elôtt, ún. bölcseleti évrôl, melyben szerepel lélektan, logika, metafizika, görög-római bölcselet története, valamely egyházi író magyarázata, bibliai archeológia és hermeneutika átmenetül a szigorúan tudományos exegézisre. Mindezt azért említi, mert hallott ugyan a teológia-tantárgyakkal kapcsolatban egy rendezési tervrôl, de arról nem, hogy önálló évet adnának a filozófiának. ,,Márpedig minden reformnak elengedhetetlen prelúdiuma a bölcseleti tanfolyam fölállítása. Anélkül a reform semmit sem ér.'' ======================================================================== Kemény arcélek a Prohászka-portrén -- Tallózás Kórók közt pálma a Magyar Sionban megjelent írásaiban -- Az 1882-es esztendôt követô korszakkal azért kell behatóan és részletesen foglalkozni, mert a Prohászka-kutatásban ez fehér foltnak tűnik. Annyira magas ívelésű, oly ,,napba öltözött'' az 1890. év utáni idôszak, hogy az azt megelôzô évtizeddel csak általánosságban foglalkoztak. A Róma utáni évtized igen kemény elhatározásokat követelt az energiáktól fűtött, fiatal paptól. Van azonban egy másik szempont is, ami miatt hosszabban idôzöm ennél a tíz évnél. Tudniillik a köztudatban nem az igazi, ,,tôrôl metszett'' Prohászka-portré él. Az Apostol, a Tanító, a Spirituális, a Szónok, az Író (a Szó Mestere), a Művész, a Tudós, az Akadémikus... Ezek a legismertebb arcvonásai Prohászkának, de majdhogynem ismeretlen a ,,tollheggyel'', iróniával, villámmal és mennydörgéssel hadakozó Prohászka: a szerkesztô, cikkíró, ismertetéseket az igazság mérlegére tevô, kérlelhetetlen, kritikus Prohászka. Számomra valósággal revelációként hatott az Új Magyar Sionban, illetve a Magyar Sionban (1887-tôl) megjelent értekezéseinek és ismertetéseinek hangneme. Mintha nem ugyanaz a Prohászka írná ezeket a cikkeket, aki éjjeleket tölt térdelve, imádkozva, adorálva, az Eucharistia szentsége, jósága és meleg Szíve elôtt. De ezt csak az rója fel neki, és csak az ütközik meg ezen, aki nem merül el Naplóiban. Nem véletlenül tartom nélkülözhetetlennek a teljes Napló kiadását. Aki ugyanis végigelemzi, és Prohászka gondolatait szó szerint értelmezi, és ha mindazt, amit a bűnrôl, az egyházellenességrôl húszéves kora óta irt, ha komolyan veszi azokat a kijelentéseit, hogy Jézusért mindenre kész, ha kell, azonnal életét, vérét ontja, tűzbe megy érte, és képes az ellenséggel a legádázabb harcot vívni, nos, akkor nem fog csodálkozni az iróniába mártott tollú írásain, a tévedések, féligazságok, szándékosan torzított, hazug könyvek, írások kegyetlennek tűnô kritikáján. Ne feledjük, hogy hét évig abban a kollégiumban élt, melynek lakói között számtalan ,,üldözött'' volt, és annak a Szentszéknek közvetlen közelében élt, mely az egyetemes támadás célpontja volt a századfordulón. Prohászka ,,harcias'' lelkülettel tért haza, és nagyon jól ismerte a liberális-szabadkôműves-materialista támadásnak kitett egyház siralmas helyzetét. Aki tehát azt gondolja, hogy a Magyar Sion hasábjain egy csendes, ájtatos tollú Prohászkával fog találkozni, nagyon téved. Nem kell mást tennünk, mint például figyelmesen végigolvasni az 1885 nyarán átélt és leírt németországi beszámolóját. Ha nem ismernénk a mély lelki életet élô Krisztus-követôt, azt gondolhatnánk, hogy azzal az ún. ,,hecc-- káplánnal'' van dolgunk, aki szeret mindent és mindenkit kioktatni, kritizálni, ha kell, gúnyosan megleckéztetni. Itt akár oldalakat lehetne idézni mindarról, amit kipellengérez: levitézlett egzisztenciák, nyitrai svihákok (ÖM 16.30), Lutz miniszterrel paktáló püspökök (16,8), a püspöki templomban látott, hallott, lélektelen két pap kántálása, miközben sziesztázik a káptalan (10) -- az Ungarisches Mehl felirat, mely valamelyik ügyeskedô magyar zsidó műve (10), -- a Walhalla keltette gerjedelmek (15), -- a nürnbergi kocsissal való vitája, mert nem papi civilben, hanem reverendában akart felszállni (18), -- Szent Lôrinc templomot ,,ellopták'' a protestánsok, a ,,végzetteljes reformáció'' (20), ,,a fôpapi kézen cuppanós csók'' (45), -- szellemes gúny a frakkról és cilinderrôl, -- Wenckheim gróf, aki vörös frakkban temettette el magát (51) stb. stb. Mindenesetre ez az arcél is Prohászkához tartozik! És óhatatlanul elgondolkodik az ember: mi lett volna, ha nem tért volna vissza az esztergomi szeminárium falai közé, ahol a benne dúló feszültségeket, óhatatlan disszonanciákat harmóniává és alkotóerôvé formálta át a kegyelem. Az alább közölt ,,tallózás'' szándékosan hozza a keményebb, támadóbb hangvételű sorokat, hogy kirajzolódhassék bennünk Prohászka Ottokárnak ez az arcéle is. Különösen a recenzió néven ismert könyvismertetéseire hívom fel a figyelmet; egyrészt azért, mert szinte elképedve kell tudomásul vennünk, hogy idôazonosságban, teljes szinkronban volt a külföldön megjelent teológiai és természettudományi és közgazdaságtani sajtótermékek ismeretével, másrészt azok itthoni ismertetésével milyen óriási feladatot vállalt a hazai közvélemény formálásában! 1883. Prohászka már Rómában tájékozódott a német, francia, olasz egyházra nagy befolyást gyakorló egyházi személyek, írók, tudósok működése felôl. Érthetô, hogy hazatérte után rögtön velük akarta megismertetni az itthoni közvéleményt, különösen a papaságét. Többször találkozunk J. Janssen német egyházi író nevével, írásainak ismertetésével. Az ,,Ein zweites Wort an meine Kritiker'' című válasz jó alkalmat nyújtott Prohászkának, hogy bemutassa azt a minôsíthetetlen hangnemet, ádáz gyűlöletet, melyet a német protestáns sajtó tanúsít a katolikus egyház bármilyen megnyilatkozása vagy sajtóterméke ellen. ,,Nagy lépésekkel halad a tudományos vita (is) a vallási különbségek elmérgesedése felé'': sértô, megvetô, utcai kifejezések megdöbbentik a recenzort. ,,Nincs itt már szó arról, hogy megértsük egymást (...) dúlnak és dühöngenek.'' Különösen felháborítja a lutheranus Ebrard nyilatkozata: ,,Der Papst ist der rechte Antichrist'', és hogy a sötétségnek nincs más létalapja, mint a pápaság és a hierarchia. Mihelyt a coelabitus kérdésére kerül a sor, ,,az Ebrard-féle urak elvesztik az egyensúlyt, és az aljasra vetemednek'', szerintük az iszap és a szemét maga alá temette Péter székét (vö.: 690-694. l) 1884. Prohászka már kollegista korától kezdve ,,szociális forradalmárt'' látott a Poverelloban, és élete végéig harcolt a szociális igazságtalanságok ellen. Minden alkalmat megragadott, hogy legalább a papokat bírja jobb belátásra. A ,,Der Klerus und die sociale Frage'' című könyv ismertetésére külön felhívom a figyelmet! ,,A teológusok nem lehetnek meg nemzetgazdasági ismeretek nélkül. A morálisnak letörhetetlen érintkezési pontjai vannak a szociális állapotokkal. ,,A szegénység (nyomor) nem az erkölcs dajkája.'' Merészen fogalmaz az író, Joseph Scheivher, de a magyar recenzor, Pethô = Prohászka is, amikor egyenlôségi jelet tesz az elszegényedés és az erkölcstelenség közé. Nem elég a karitász, ide jog kell. De nem a mostani, a munkásokat, parasztokat kizsákmányoló liberális, kapitalista jog! ,,Igazán lágyvelejű és bornírt ellenvetés volna a papság részérôl, ha föláll, s jogérvénnyel bíró viszonyokat a társadalmi rend egyedüli jogos formájának tekintené.'' Ne heverjen a papság ,,a szociális politikában fönnálló jogviszonyok cseréplábas trónja elôtt.'' Létesítsen reformot vagy legalább fáradozzék annak létesítésén. ,,Mert Reform vagy Revolutio a vajúdások megoldása.'' Ha utóbbi beüt, a papság mindenesetre rosszabbul fog járni, mint a múlt század végén! És közben gondoljunk arra, hogyan olvasta ezeket a sorokat a sok tízezer holddal és óriási vagyonnal rendelkezô magyar hierarchia legtöbb tagja! ...Kezd egyre világosabbá válni, miért vágja oda Prohászkának, a távoli rokonnak tíz év múlva Samassa érsek: vigyázzon, öcsém, mert ki fogom közösíteni! A ,,viharfelhôket'' Prohászka maga hozza létre ezekkel a merész cikkekkel, ismertetésekkel. De Jézusért teszi, ezt éjjeli adorációiban minduntalan tisztázza magában! Ad maiorem Dei gloriam, a lovagiasság szellemében! (vö.: 854-857. l) 1885. Prohászka tudott lelkesedni, nemcsak keményen bírálni. Az angol egyház szentéletű fôpapjának, Manning bíborosnak nagy tisztelôje volt. A ,,Das ewige Priesterthum von Cardinal Manning'' címen megjelent könyvrôl néhány hónapon belül már ismertetést írt. Természetesen, mind a húsz fejezetrôl nem írhatott, de az igehirdetésrôl szóló alapelvek legfontosabbját külön kiemelte, hogy elgondolkoztassa a szócséplô prédikátorokat. ,,A távoli elôkészület s nem a közvetlen a legszükségesebb. Az embernek kell elôkészülnie, s nem a prédikációt kell elôkészítenie. Az ember prédikál, és nem a prédikácó; a prédikáció olyan, amilyen az ember.'' Hogy ezt Prohászka milyen mértékben és mélységben valósította meg, arra életműve adja meg a felelet. (vö.: 147- 151. l) 1886. Az alábbiakban két nevet említek, egy német politikusét és egy magyar tudósét. A németrôl a ,,Geschichte des Kulturkampfes in Preussen Deutschland'' című recenzióban így nyilatkozik: ,,Publicista és parlamentáris állásánál fogva betekintést szerzett magának a nagyravágyás, színlelés, fosztogatás, elnyomás azon óraművébe, melyet porosz politikának hívunk.'' A Germania szerkesztôjeként hírhedtté vált ,,kultrukampf-vezért'' dr. Majunkénak hívják. Ha valaki kételkednék abban, hogy milyen méretű volt az egyházüldözés a múlt század derekán a poroszoknál, akkor érdemes elolvasnia Prohászka ismertetését (230-235. l). De bizonyára nem véletlen, hogy ugyanabban a számban, sôt rögtön dr. Majunke könyvének recenziója után a Gyulai Pál által szerkesztett Olcsó könyvtár 204. számon megjelent és a Franklin Társulat nevével fémjelzett könyv ismertetésére fordítja olvasói figyelmét. A mindössze 30 krajcárért árusított írás címe: A pápák síremléke. A németbôl magyarra fordított mű szerzôje az a Gregorovius Ferdinánd, aki nagy történeti művében is minôsíthetetlen módon és stílusban írt a pápaságról. Mivel Prohászkának különben is szent volt a római egyház minden emléke, érthetô, hogy pellengérre állította ezt a fércmunkát, és ahol csak lehetett, vágott, szúrt az írón, a fordításon és végelemzésképpen a nagy liberális írón és kritikuson, Gyulai Pálon. ,,El fog jönni az idô, jövendöli Gregorovius, amikor a pápák síremlékei oly fontosságot nyernek, mint a mai nap a római császárok mellképei és szobrai. Akkor már nem lesz többé pápa. A vallás új, elôttünk ismeretlen alakot fog ölteni...'' Elég ennyi -- írja Prohászka. De nem elégszik meg ennyivel, hanem elôveszi Luther Márton ún. ,,asztali beszédeit'', és kikeresi a gergoroviushoz hasonló pápaellenes kirohanásait, többek között a krétával ágya fölé írt latin átokmondatot: ,,Pestis eram vivus, moriens ero mors tua, Papa.'' Ami pedig a San Pietróban és másutt található pápai sírfeliratokra vonatkozó megjegyzéseket és útbaigazításokat illeti, az ,,oly kvalifikálhatatlan lé, melytôl az olvasó gyomra fölfordul''. (vö.: 236. l) 1887. Prohászka és a szabadkôművesség! Kevesen láttak bele annyira korunk mozgató eszméibe és a kereszténységet alapjaiban támadó, titkos társaságok aknamunkáiba, mint ô. Ezért találunk recenziói között is oly sok ilyen témájú írást. Erre okot adott annak a francia szabadkôművesnek leleplezô önvallomása, aki kilépett a társaságból, és ,,Les freÔresTrois Pointes'' című művében minden lényeges titkukat leírta. Öt hónap alatt 220 ezer példány kelt el. Két alkalommal is ír Gabriel Jogand Pagé köteteirôl, hogy fölrázza olvasóit, és elhitesse velük, mily veszélyt jelent ,,az a dögletes lyuk, melybôl az egyház --, a pápa- és a klérusellenes szólamok, viccek elôbújnak''. Pagé nemcsak céljaikról rántja le a leplet, de erkölcseikrôl is. ,,Íme a mű az egyházellenes perfidia albumának egy fotografiája'' -- fejezi be ismertetését Prohászka, akit a hazai szabadkôművesség legnagyobb ellenségének tartottak (vö.: 216-217 és 709-711). 1888. A ,,tallózás'' végén említem meg Doktor Romanus -- bizonyára álnéven -- írt, rendkívül fontos könyvének recenzióját A mi dekatholizált egyetemünk című, 170 lapból álló írásról. Három egyetemi karról: az orvosi, jogi, bölcsészetirôl szól az adatokkal pontosított, lesújtó kritika: íme a kereszténység helyzete a budapesti egyetemen. Legterjedelmesebben a filozófiai kar tantestületérôl kapunk információkat. Az utolsó fejezet megírásához kellett a legnagyobb körültekintés, mert a tanárok vallási statisztikáját is tartalmazza. Errôl Prohászka szó szerint ezt írja: ,,No lám, ez aztán igazi statisztika vagy talán statika, midôn egész a keresztkútig vagy a késig (circumcisio) kell fölfelé kutatni, hogy megtudjuk, zsidó-e a tanár úr vagy keresztény, s ha keresztény, katholikus-e vagy kálvinista avagy lutheránus (...) A könyv nem heccel, nem sért; meglehet, hogy sért tartalmával, de a tartalmát nem magának adta, azt kapta; az anyagot összehordták azok, akik mindent elkövettek s mindent megtagadtak, hogy fönt kényük-kedvük szerint nyújtózkodhassanak.'' * * * Mindez valóban csupán ,,tallózás'', vagyis némi ízelítô Prohászka szerkesztôi és írói tevékenységérôl, kritikai érzékérôl és stílusáról. Annyi bizonyos, hogy szerte az országban felfigyeltek erre az új hangra, mely még 100 év elmúltával is elevenbe vág, érdekfeszítô és mélyen keresztény. ======================================================================== III. Hogy lett Prohászka az esztergomi kispapok ,,fekete bíborosa''? Az elôbbi fejezetben behatóan tárgyaltunk arról az útkeresésrôl, melynek végkifejletét Prohászka csak sejtette, de elôre nem tudta. Éppen ezért sokszor foglalkozott a gondolattal: elhagyja Esztergomot, és belép a jezsuita rendbe. Simor bíboros mindannyiszor nem-et parancsolt, de azt is tudta, hogy csak abban az esetben tudja maradásra bírni a megalkuvást nem ismerô Prohászkát, ha kinevezi a szeminaristák spirituálisává. A kinevezés idôpontjával kapcsolatban teljes bizonytalanságban voltunk eddig. Fontos dokumentum került a kezembe, Prohászkának egy németül irt levele Rómába, melynek dátuma 1890. nov. 27. Ennek segítségével most már bizonyosra vehetjük, hogy a hercegprímás fél évvel a halála elôtt teljes szabadkezet adott a 32 éves papjának, hogy megvalósítsa az annyira esedékes szemináriumi reformot minden területen. Ezért foglalkozik ez a fejezet külön a nemcsak az esztergomi szemináriumot, hanem fokozatosan az ország minden papneveldéjét megszentelô spirituálisi tevékenységérôl. Ennek fôbb pontjait 1904-ben, a búcsúzás napjaiban, Húsvét hetében saját kezével írta le. Ennél nagyobb ajándékot, örökséget nem adhatott volna, hiszen stílusa, aggódó szeretete a kispapok iránt mindmáig nélkülözhetetlen a mindenkori spirituálisok számára. A fejezet végén választ kapunk sikerének titkára: tanárok, kispapok egyaránt látták, tapasztalták, hogy minden tettét a kápolnában, a Tabernákulum elôtt térdelve beszélte meg az Úr Jézussal. ======================================================================== Prohászka Ottokár, a spirituális[27] Spirituális A felkészülés évei A jelekbôl arra lehet következtetni, hogy Rómából hazatérve Prohászka lelke legmélyébôl többször feltört a gondolat, sôt érzelmi vágyakozás: legszívesebben spirituális lennék az esztergomi szemináriumban! Ezt néhány naplójegyzetbôl lehet igazolni. Mivel ezek a megnyilatkozások közel nyolc év feljegyzéseibôl valók, érdemes sorra venni ôket, és elgondolkozni azon, milyen szívósan, tudatosan és egyre határozottabban foglalkozik a rá váró feladattal, melyrôl ô is, mások is úgy nyilatkoznak: életének ez volt igazi küldetése, Istentôl elrendelt feladata. 1882 szeptemberében kezdôdik a drámába illô fordulat. Mindmáig tisztázatlan ok (vagy okok) következtében Simor bíboros érsek megmásította eredeti tervét, és Prohászka Ottokárt néhány hetes káplánság után áthelyezi az esztergomi szemináriumba, a gimnazista kispapok (kisszeminaristák) görög-latin tanárának. Mindenkit, ôt is meglepte a fôpásztori döntés. Bár a szeptember 10-i feljegyzés mindössze magát a tényt foglalja össze öt szóban: ,,Itt vagyok az esztergomi szemináriumban'', de egy nemrég elôkerült és magyarra fordított német levélbôl kiderül, hogy ôt is mellbe vágta ez a dispozíció. Íme a római kollégium rektorához írt levélnek erre vonatkozó része: ,,Fôtisztelendôséged bizonyára értesült arról, hogy engem az itteni nagyszemináriumba helyeztek.(...) Nagy kitüntetésnek számít ilyen fiatalon a szemináriumba kerülni. Van, akinek ez csak évek múltával adatik meg, — bizonyára tudja Fôtisztelendôséged, hogy mennyien ácsingóznak erre. Az én plébánosom (gr. Csáky) igen elszomorodott ennek az égbôl pottyant , váratlan hírnek hallatán, én sem örültem neki. Még sok mindenrôl tudnék beszámolni.'' (Esztergom, 1882. okt.12.) Azt Prohászkának is éreznie és látnia kellett, hogy nem a klasszika filológia tanítása miatt hívta az isteni gondviselés a szemináriumba. Ez csupán prelúdium abban a történetben, mely nyolc évig tartotta lázban ôt és környezetét is. Nem meglepô, hogy új helyén is elsô perctôl kezdve az életszentség iránti elkötelezettségét tartja legfontosabbnak: ,,Nem veszítem szem elôtt az életszentséget, melyre török: most, nyugalmasan rendezem az életemet...'' (uo.) ,,Magas eszmény lebeg szemeim elôtt, nem hagyom elragadni.'' (uo.) Ez a kifejezés híven tükrözi a tényeket és Prohászka lelkiállapotát. Ô ugyanis világosan látta, hogy az a szavakkal nehezen megfogalmazható lelki-szellemi sivárság, ,,kegyelmi vákuum'', mely az összes hazai és Monarchia-béli szemináriumban — az esztergomiban is — uralkodott, ôt is igyekszik majd eltéríteni a Rómában megkezdett iránytól. Ezért rögtön megfogalmazza önmaga számára: ,,nem hagyom (magam) elragadni''. Látja a jó ösvényt, melyen jó szívvel és nem morózusan akar elôre haladni (szept. 17.). Már csak azért is, mert még ilyen körülmények közepette is lát jó szándékot: ,,látok itt is, ott is jó példákat''. (uo.) Mindez azonban számára olyan, mint a konkollyal teli búzatábla: ,,Itt a Szemináriumban is jó emberek vannak, de törpék; kik nem emelkednek, v. nem lebegnek oly magasan, mint azt az egyház fönsége és a nagy világharc megkívánná; nincs itt erô az ellenségnek ellenállni...'' (szept. 21.) Egyik szemével látja és figyeli azt a másik, számára biztosabb keskeny ösvényt, a szerzetesit (,,Kész vagyok minden percben belépni Jézus-társaságába'' (okt. 17.), de lelke legmélyén érzi, sôt tudja, hogy az Úr Jézus ide vezényelte. Amikor párbeszédet folytat az Úrral, határozottan hallja: ,,Fiam, emlékezzél, hol voltál hét évig, mit várnak tôled.'' ,,Scimus qua simus origine nati.'' A noblesse oblige jegyében él, de fél önmagától: lesz-e elég türelme? ,,Istenem, Te nagy és tűrô vagy, én kicsiny és türelmetlen'' (okt. 29.). Amilyen mértékben belelát a tanári kar és a növendékek életfelfogásába, úgy méri fel helyzetét és feladatait. A súlyos beteg ,,Zlatényi úr elôtt nem mernek beszélni a halálról és Istenrôl'' — ; ez mélyen elkeseríti, és megérkezése után az ötödik héten már megfogalmazza: ,,a spirituális hivatala olyan, melyet mások magukhoz tartozónak nem gondolnak, pedig ez nem egyéb mint a buzgó papi szellem működése, s ezen szempontból mindnyájunknak spirituálisoknak kell lennünk.'' (1883. jan. 1.) Akárhogy nézzük is, ez nem játék a szavakkal! Mert lehet, hogy a prímás ôt görög-latin tanárnak hívta a Fôegyházmegye szemináriumába, de az Isten a leendô spirituálist látja és láttatja meg benne! Ugyanazt teszi, amit egykori elöljárójának, a római kollégium rektorának az imént említett levélben megfogalmazott: csendben vár, és mivel se tekintélye, se szava még nincs, mindenben a lehetô legjobb példával jár elöl. Tehát szerényen és okosan viselkedni! (jan. 6.) Ugyanezen a napon, Vízkereszt ünnepén kétszer is elôveszi naplóját. A második feljegyzést nem véletlenül hagyta ki Schütz professzor az ÖM 23. kötetébôl; abban ugyanis könyörtelenül lerántja a leplet és bemutatja a színtiszta valóságot: ,,Itt nincs silentium, ami elkerülhetetlenül szükséges a lelkiélet gyarapítása miatt. Gyónás és áldozás igen ritka, s a lelkiismeret-vizsgálat nem helyes... nem értenek hozzá... A hálaadás nem rendezett; mindegyik megy, amikor akar. A meditáció nem az, aminek mondatik. Lectio spirituális nincs. Rózsafüzér egyszer szombaton — az adoratio gyakorlatibb lehetne(...) Aszketikus műveltség nincs, honnan is? A példa nem indítja , mert nincs sem adoratiora, sem gratiarum actiora!'' Lehetetlen nem észrevenni, hogy ezekben a feljegyzésekben mindenrôl szó van, csak arról nem, ami miatt a dispozíciót kapta. Meg sem említi a görög-latin órák anyagát. Ha nem lenne kezünkben Simor érsek leirata, nem is tudnánk, hogy csupán a kisszeminaristák tanárának nevezte ki. A fiatalok azonban az elsô perctôl megérzik, hogy mi hevíti ezt a Rómából érkezô kerubot (P.O. saját szavai!), és egyre többen mennek hozzá gyónni. Ez önmagában azonban nem elegendô: ,,Lehetetlen itt valamire menni; gyónnak nálam többen, de nem tudom, mennyiben lehetek segítségökre, mert a vezetés annak a kezében van, ki a szellemet uralja; nekem nincsenek eszközeim, amit mondok hiányos, kevés, foltozás'' (1883. szept. 22.) Közben állandóan Rómára gondol —, leveleket kap egykori társaitól, és akaratlanul is a római években szerzett fölséges tapasztalatok formálják ki lelkében azt a modellt, amelytôl nem akar és nem is tud eltérni. Még ha akarna sem tudna máshová nézni, mint a Tabernákulum fölött látható örökmécs dátumára: 1875!''Örülök, hogy az öröklámpára a szám: 1875 van vésve, ifjú szívem forró vágyai és lángoló érzelmei száma! De most is úgy érzek! Nem is gondolhatom, hogy másképp érezhetek, s miért is...'' (1885. jún. 22.) (Prohászka 1875-ben érkezett Rómába!) A ,,római modell'' pedig nem más, mint ,,szent pap mily szó! pedig Uram, az akarok lenni, a szó teljes értelmében; azt a szellemet akarom magamon teljesen kifejezni, azt mindenben föltüntetni! (...) Legationis munere fungor, követségben járok.'' ,,Krisztus ügyésze'' (ügyeinek intézôje) akar lenni. (1883. júl. 7.) Ezt azonban csak kemény aszkézissel lehet elérni. El a kényelemmel! A kegyelem legalsó fokával sem hasonlítható össze a gazdagság, állás, tudomány, dicsôség. (1883. júl. 10.; aug. 10.) A pap legyen szentségtartó. Ezért könyörög adorációi közben: ,,Ó Kedvesem,... alakítsd (szívemet) egy gyönyörű szentségtartóvá, egy drága tömjénfüstölôvé.'' (1883. szept. 20.) Az elsô figyelemre méltó esemény 1883. szept. 14-én történt. ,,A rektor úr panaszkodott a szemináriumban nyújtott elégtelen szellem miatt.'' Ez azt jelenti, hogy a rektor teljesen tisztában volt azzal, ki is az a hozzá beosztott görög-latin tanár. A tantestület különben is tudott arról, hogy Simor bíboros a jövô emberét látja Prohászkában. Különben jellemzô az a szerény, tartózkodó magatartás, mely a napló második mondatában így nyilvánul meg: ,,Jót akar, Isten adjon neki erôt, s nekem belátást, hogy jól és ügyesen adjam tudtára azt, amit a kitűnô Kollégiumból ide átültetni lehetne.'' (1883. szept. 14.) Mindez az esztergomi tanárság elsô évében történt: vagyis a rektor igen hamar észrevette, hogy az általa vezetett papképzés, szemináriumi szellem messze elmarad a Prohászka által képviselt római modelltôl. És a megdöbbentô az, hogy a kritikát nem Prohászka kezdeményezte — ô ,,csupán'' rendíthetetlen hitével és csendes példaadásával a KOLLÉGIUM, vagyis a római Collegium Germanico-Hungaricum szellemét képviselte. Magyarán. Esztergom akart közeledni Rómához Prohászka közvetítésével! Prohászka napi többórás meditációi és adorációi révén fölismerte, hogy itt gyors változásról nem lehet szó, mert nincsenek meg a feltételek, hiányoznak a gyökerek. A kapkodás többet ártana, mint használna. A jelekbôl arra lehet következtetni, hogy a Prohászkát kedvelô Simor prímás is ugyanígy látta a helyzetet, és ezért döntött úgy, hogy lépésrôl lépésre, fokozatosan engedi Prohászka terveit megvalósítani. Ezért kellett nyolc évig várnia arra, hogy ô legyen a szeminárium lelki vezetôje, spirituálisa. ,,Ha spirituális lennék...'' 1884 utolsó napjaiban rendkívüli feszültség tombolt a fiatal szemináriumi tanárban. Energiáinak egy részét a Magyar Sionban megjelent tanulmányaiban, számtalan könyvismertetésében vezette le. Sokat készült morális óráira is. Nyáron (júl. 5-12.) Kalocsán, kedves jezsuitái körében lelkigyakorlattal vértezte fel magát. Mindez elegendô volt ahhoz, hogy felmérje helyzetét. Egyre jobban látta, szinte zsigereiben érezte: mindaz, amit eddig tett, kevés. S tudta: több is telik tôle. —Ezek azok az esték, amikor az esztergomi bazilika oszlopcsarnoka alatt föl és alá ,,masírozik'' (mert több volt ez sétánál, föl és alá járkálásnál!), és úgy érzi, hogy ,,titáni erôk'' feszítik szét alkotni akaró férfikeblét, teremtô fantáziáját. (dec. 31.) Ebben a szellemi atmoszférában írja a következô sorokat: ,,Csak tudnék mit tenni a szeminárium érdekében. Mi függ tôlem? Az ima, a jó példa, a leereszkedô nyájas viselet, jó szó és buzdítás az egyesekkel való érintkezésben, tanítás az iskolában és gyónásban. Van-e más? Van-e valami vállalat? Ajánljak-e másoknak egyes rendszabályokat? Mindez elégtelen!'' És itt következik az a mondat, mely önmagában is elegendô bizonyíték arra, hogy hazaérkezése után már a második évben — 1884 telén — azon töprengett, mit tenne, ha a szeminaristák lelki vezetôje lenne: ,,Programom, ha spirituális lennék: meditáció, szilencium, direkció.'' (1884. dec.29.) Közben szólnak a bazilika harangjai! ,,Ki állhat ellent a bensô, alakító, teremtô erôknek? Mindent szétfeszítenek, mindent megrepesztenek; az emberi kebel is befolyásuk alatt tágul, és feszül, kitárná, ha lehetne szárnyait, s menne, menne a végtelenbe.'' Egyenlôre azonban minden marad a régiben: bár egyre többen keresik fel szobájában, és kezd kialakulni egy bizonyos apostoli légkör közte és tanítványai között. ,,Fáj a szívem, nyolc derék fiú búcsúzott ma tôlem, fölszenteltettek és mentek. Cs. is elment. (...) Mily tiszta, egyszerű, igénytelen, ôszinte, derült lélek, — ha okos is lesz, akkor nagy örömömre válik.'' (1884. ápr. 15.) — Az ilyen élmény azonban igen ritkán jelenik meg a naplójegyzeteiben. Sokkal több a töprengô, tehetetlenséget tükrözô kritika, ,,igazi morális tűnôdés: magamra hagyatva egészen idegen emberek között és azon tudatban, hogy rokonérzésre nem találok, mert tévúton járnak, megrohanja lelkemet a természetes rokonszenv: segíts rajtuk!'' (1885. ápr. 19.) Különösen az aggasztja, hogy az anyagias, kényelmes szellem egyre jobban eluralkodik a papságban: ,,most sokat szenvedek; ez az epikurosz szellemi hasalás, ez az élet lágyság, mely itt dívik, sokszor elkeserít.'' (1885. máj. 10.) Adorációi azonban mindig bizakodóvá teszik, és megfogalmazódik lelkében az isteni parancs: ,,Itt ôrt állok.'' (1885. máj. 22.) Sôt egyre több feladatot lát maga elôtt: mindmegannyi készülôdés a várva várt spirituálisi küldetésre. ,,Ma ismét egy értelmes intést vettem arra nézve, miképp kell a fiatal kedélyekkel bánnom. Sok nehézségekkel küszködnek ezen kifejletlen fiatal lelkek, melyek talán rájuk mélyebb benyomást tesznek, mert egészen lefoglalják ôket. (...) Mit akarok én rájok nyomni: nem mást, mint ôket szeretô nemes és lelkes ember képét.'' (1885. máj. 24.) Annyira beleéli magát leendô szerepébe, hogy úgy gondolkodik, tervez, képezi magát, mintha már ténylegesen kinevezett spirituális lenne. Feltűnô, hogy ez olykor napokon keresztül teljesen leköti, ezzel foglalkozik adorációiban is, melyeknek ,,lecsapódásai'' jelennek meg a naplóban: ,,Keresem a bölcsek kövét. Szeretném leköszörülni lelkem szögleteit, kelletlen éleit, s egyszersmind mások lelkébe nyúlni hatásosan (...) Kívánnám kitudni a módját, hol kell a lélekbe markolni. Mindig önmagamban találom az akadályt, karom inaszakadt vagy inkább eltörpült, mint egy fenyü, melynek koronáját levágták. (...) Ha aztán a lourdes-i Szűz szobra elé térdelek, ...akkor megint érzem lelkesen: Fiam, tégy!'' (1885. máj. 27.) Közben megjárta Németországot (vö. ÖM 16,1-97.), telve lelkesedéssel lépi át a szeminárium küszöbét, s egyszerre kôvé mered benne minden! Újból rá kell ébrednie, hogy egyelôre semmit sem tehet — mintha délibábot kergetne. ,, Újult erôvel és nagy bátorsággal fölszerelve jöttem haza. (...) Ma van nyolcadik napja, hogy itt vagyok; s elôször vettem észre magamon az erôtlenséget, mintha a fa törzsét fűrészelnék, s az inog, leng, nem bír magával, (...) félretolva mint utolsó hallgatok s cselekvés, és működés nélkül vesztegelek.'' (1885. szept. 15.) Nem véletlenül hagyhatta ki Schütz a naplóból ezt a mondatot: ,,A visszataszító nyereség is hat rám.'' Hónapokig tarthatott a belsô vívódás, és csak úgy tudott felülkerekedni ezen a veszélyes lelkiállapoton, hogy az ún. reformáción (maga elé tűzött aszketikus feladatok) keményen elhatározta: ,,élek a hitbôl! törekvésemet mint az acélt folyton izmosítom, hogy legyen éles, s oly metszô és átható, mint a damaszkuszi kard!'' (1885. dec. 8.) Erre a decemberi ,,reformációra'' minduntalan visszatér , még hónapok múltán is: ,,Nem hagyom magam lenyomni, szívem világát elhomályosítani, színeit és életét elfojtani az ifjak és mások közönye, érzéketlensége s talán egészen elütô belsô világa által (...) Ó, ha tudnátok papok, hogy honnét szedjétek ezt a buzgó, szárnyaló szellemet a hitehámlott, a gúnyos, a magvetô emberek sorai közt!'' (1886. febr. 2.) A konklúzió ilyenkor mindig így hangzik: ,,De nagyon törékeny és silány az én lelkem, hamar összeroskad.'' (1886. márc. 8.) Bár még évekig kell várnia a spirituálisi megbízatásra, mégis úgy nyilatkozik, mintha felelôs lenne a klerikusok fejlôdéséért; nem érti, miért ilyen lanyhák: ,,Tudja a fene, hogy miféle gyúrmányok. (...) Magamra e tekintetben emlékszem; mennyire hálás lettem volna az iránt, aki engem úgy fogna föl, mint én néhányat itt és most! Vagy talán nem markolok eléggé szívükbe? De ha nincs érdeklôdés és szent vesd-el- magad, mit csináljak én ott?... No de ismétlem, az a hév, az a lelkes, epedô, pihegô, dobogó kebel hol van?'' (1886. febr. 27.) Ilyenkor újból és újból felmerül az a másik, az a keskenyebb, de biztosabb út: menekülni a világból, ebbôl a reménytelennek tűnô esztergomi légkörbôl Jézus Társaságába. Már beleéli magát annyira, hogy elképzeli, mint vesz búcsút emberektôl, hogyan szorítja meg utoljára kezüket. ,,Talán ez az utolsó év!'' De már a következô mondat a klerikusok lelki elôrehaladásáról szól: ,,Csak azokon a klerikusokon tudnék valahogy lendíteni: Szabok nekik feltételeket, melyek alatt elfogadom ôket gyónóimnak.'' (1886. júl. 12.) vagyis sokaknak már most spirituálisa, függetlenül attól, hogy hivatalos, fôpapi dispozíciója erre vonatkozóan még nincs. Erre még öt évet kell várnia! Feljegyzéseibôl egyértelműen látszik, hogy a papság nevelése állandóan foglalkoztatja: ,,Fölkelteni, fölkelteni a mámorból ezt a papságot, megmutatni neki: íme árván állsz; fej vagy test nélkül, vezér sereg nélkül'', de ezt most egyelôre csak ,,szikránként'' tudja átadni: ,,Kiöntöm lelkem apostoli szikráját; telítem és lövellem: újra telítem.'' (1886. szept. 19.) Bármennyire tehetetlennek érzi is magát, van egy olyan ,,fegyvere'', amely biztos gyôzelmet ígér: és ez a példaadás. ,,Lehetetlen másokat erényekben nevelni, ha azokat a nevelô nem gyakorolja (...) Alázatosnak lenni, akkor aztán könnyű mondani: így tedd, erre figyelj, ezt gyakorold'' (1886. júl. 10.) Ahhoz nem kell kinevezés, nem kell dispozíció, hogy buzgó legyen! ,,Légy buzgó és tüzes, fôleg az ifjak iránt!'' (1887. márc. 2.) Szokásos nyári lelkigyakorlatán nyíltan és konkrétan felveti a ,,hogyan tovább'' kérdést: ,,vállaljak spirituális állást? maradjak Esztergomban, vagy a Jézus Társaságát válasszam?'' (1887. aug. 22.) Annyira szeretne már tisztán látni és kimondani a végsô döntést, hogy egykori római elöljárójával, P. Steinhuberrel akar errôl beszélni. Azután hazatér Esztergomba, látja küszködô lelki gyermekeit, s megnyugszik, hiszen lángolni Jézusért mindenütt lehet. ,,Ma az a gondolatom jött: ó karolnám föl jobban gyónó fiaimat.'' (1887. nov. 2.) Világosan látja, mit kell majd tennie: mediotáció és exercicium'' ,,Exerciciumokat ajánlani papjainknak; ó szegény papok, mennyit kell értük imádkoznunk!'' (1888. aug. 1.) Panaszkodik, hogy ,,a fiúk nem melegednek fel, ha nálam gyónnak is (...) Öntevékenység kell a meditációban, imában, lelkiolvasásban — az pedig nincs, s így nem fejlôdik ki bennük a lélek''. (1888. márc. 7.) Számára az október mindig a visszaemlékezés idôszaka. 1888. okt. 31- én is szentelésére emlékezik, visszaidézi primíciás lelkületét. ,,Ma ismét szép ébredésem volt! (...) Ma az ifjú pap lelkét úgy éreztem, mint mennybe iramló tűzárt, mint a Karszt szikláiból elôtörô folyamot...'' Most mindezt azért említem, mert lényegében mindent, így ezt is mint leendô spirituális írja. Egyik jegyzetében nyíltan kimondja: ,,Ezt fôleg mások miatt írom, hogy kellôen elôadhassam'' (ti. majd, ha spirituális lesz; errôl ugyanis lelke legmélyén meg volt gyôzôdve, csak még nem jött el a várva várt idô). (1889. júl. 28.) Tehát saját primíciás lelkületét (a ,,mennybe iramló tűzárt'') szeretné majd klerikusaiban is kialakítani. ,,Resuscita gratiam Dei!'' Ez a jelszó: ,,éleszd fel Krisztus kegyelmét'', mely nem más, mint ,,zsibbadást nem ismerô élet''. (1888. okt. 31.) Íme, ez a primícia szentelt emléke! Egyre jobban körvonalazódik lelkében az a papi életideál, amelyet már most is képvisel, de amelynek majd szószólója és életre keltôje lesz évtizedeken át. Íme: ,,A papnak úgy kell lelke hevét munkává változtatni, mint a gôznek, mely mozgat és lök mindenütt, hol alkalmat talál. (...) inteni, biztatni, kérni, hogy misére járjanak, gyónjanak, botrányokat elhagyjanak. Ó, Istenem, ki a vak, ha nem a pap? hogyha észre nem veszi a bűnt...'' (1889. febr. 21.) ,,Mindent Jézusért; jól tanítani és tisztán élni'' — ez a papi élet lényege. A klerikusoknak — egyelôre azoknak, akik nála gyónnak — lelki gyermekeinek lelkére köti, hogy a nyári vakációban kikkel érintkezzenek, az újmisések kívánjanak áldozást rokonaiktól ... ,,Szóba állni a néppel.'' (1890. ápr. 21.) Lényegét tekintve egyetlen kérdés foglalkoztatja: a szeminárium élete, a papnevelés reformja. ,,Roppant sok pont van, amire gyámoltatlanságunkban nem ügyelünk; a szemináriumban is sok semmirevaló van ... Gézát nem szabad magára hagyni, a papokat mozgatni, panaszaik által ne üssön belénk is a hideg villám, mely rémit, de nem gyújt.'' — A minduntalan visszatérô szó, fogalom: a tűz, a lelkesedés, a lángolás. (1891. aug. 9.) Megérkezik a fôpásztori kinevezés A várva várt ,,áttörés'' 1890-ben megtörtént; vagyis most már nemcsak gyakorlatilag volt a kis- és ,,nagyszeminaristák'' gyóntató atyja, hanem a spirituálisi kinevezés bíboros-érseki dokumentumát is a kezébe kapta. Egyelôre még függôben van annak tisztázása, hogy a kinevezést az a Simor János bíboros írta-e alá, aki 1891 januárjában meghalt, avagy az új érsek, Vaszary Kolos látta el kézjegyével. Ez a dokumentum ugyanis eddig nem került elô.[28] Viszont bizonyító jellegű a Schematismus Archidiocecesi Strigoniensis pro anno a Christo nato 1891 kötetének 179. oldala, mely közli az Antiquissimum Seminarium legfôbb tisztségviselôinek és tanári karának hivatalos névsorát. Ennek harmadik sorában szó szerint ez olvasható: Director Spiritualis: Ottocarus Prohászka, idem, qui supra. Az elôzô évi Schematizmus még Carolus Wezingert nevezi meg spirituálisnak. Ezzel az adattal végleg lezártnak tekintendô az a kérdés, hogy , hogy Schütz Antal 1891-es vagy Gergely Jenô 1893-as dátuma-e a helyes Prohászka spirituálisi megbízatásának ügyében. Tény, hogy az 1890-91-es tanévtôl Prohászka szabad kezet kapott a klerikusok lelkivezetésében. Ez többek között azt jelenti, hogy mindaz, amirôl eddig oldalakon keresztül írtunk, kézzelfogható valóság lett számára. A spirituális szó mint fogalom, általában azt juttatja eszünkbe, amit mai szemináriumainkban a klerikusok lelki életére ,,vigyázó'' papi személy — olykor elég szűkre szabott — tevékenysége magába foglal. Prohászka Ottokár spirituálisságát egészen másként kell néznünk és elemeznünk. Nem véletlenül halogatta Simor prímás ezt a kinevezést. Esztergomban mindenki tudta, hogy Prohászka a római jezsuitáktól elsajátított, igen komoly lelki életre akarta ráhangolni a rábízott klerikusokat. Márpedig ,,ég és föld'', szinte áthidalhatatlan volt az a szakadék, amely a Rómában átélt lelkiség és a hazai, jelen esetben az esztergomi között tátongott. A szakadék fölött azonban Prohászka és a szeminaristák nagy része között az évek folyamán már kiépült egy híd, hiszen még a kisszeminaristák nagy része is hetenként vagy havonta felkereste és gyónt nála. Bármikor elbeszélgethettek vele, az igényesebb klerikusok tehát nagy örömmel fogadták Prohászka spirituálisi kinevezését. Az aránylag bô és hitelesnek mondható források alapján megkísérlem rekonstruálni az 1890 -- 1904 közötti idôszakot, természetesen elsôsorban tartalmi szempontból, vagyis annak a lelkiségnek lényegét, amelyet Prohászka hozott létre nemcsak Esztergom, hanem lassanként az ország minden szemináriuma számára, a Központit is beleértve. Különösen három dokumentumra mint forrásra hívom fel a figyelmet: 1.) mint minden témában, ennél is igen fontos szempontokat kapunk a most megjelent háromkötetes naplójegyzetek elemzésébôl; 2.) Prohászka 1904. április 3-án, Húsvét vasárnapján utódja számára feljegyzésben rögzítette mindazt, amit megkísérelt tenni a szemináriumban[29]; 3.) Shvoy Lajos idôs korában két visszaemlékezést is írt esztergomi élményeirôl Prohászkával, a spirituálissal kapcsolatban; és ide sorolom még azokat a rövidebb megemlékezéseket, melyeket ugyancsak egykori szeminaristái jegyeztek fel. Ezeket az ún. Horváth Kálmán-kéziratban lehet tanulmányozni[30]. Nem lenne áttekinthetô, sem pedig használható a késôbbi kutatók számára, ha egyenként foglalkoznék az említett forrásokkal, ehelyett a nehezebb módszert választom: a magam számára elkészített elemzések után és alapján egy bizonyos szintézisben kísérelem meg ezt a szinte kimeríthetetlen témát megközelíteni. Hiszen ahány klerikus, ahány lelkigyermek, gyónó került személyes kapcsolatba spirituálisával, mindegyiknek saját lelke prizmáján hatolt át a szent életű lelkivezetô szellemisége. Így a határozott, kemény fellépés emléke éppúgy megtalálható a visszaemlékezésben, mint az atyai aggódás! De mindegyikük a maga módján kitörölhetetlen emlékeket vitt magával a 13 évig tartó spirituálisi periódusból * * * A legelsô észrevétel Brisits Frigyestôl származik, amit az 1927-ben , még Prohászka életében az ún. Prohászka Breviárium bevezetôjében fogalmazott meg, és ami minden tevékenységére vonatkozik, legyen az papi, püspöki, politikai, képviselôi, caritast sürgetô, árvaházat alapító, Szociális Nôvérek kongregációját létrehozó, vagy férfi lelkigyakorlatokat vezetô tevékenység. Íme az említett szöveg: ,,Prohászka legnagyobb ereje egyéniségében rejlik. Sikerének, hatásának ez a szinte elemezhetetlen gyökere. Mikor beszél, akkor ô maga sem veszi észre, hogy nem fényes páthoszát, sem ragyogó dialektikáját, hanem egyéniségének ízét élvezi mindenki. Azt a fenséges harmoniát, amelybôl ma legkevesebb van ezen a világon.'' (vö. i. m. 8.) Ezt a tényt Brisits még egy — valóban patetikus gondolattal — egészíti ki: ,,Óriási élmény rátekinteni Prohászka homlokára, melyben nem tört össze semmi abból, amit a történelem kereszténynek és magyarnak hitt és hirdetett.'' Megállapítása nemcsak szellemes, de maguk a szeminaristák is állítják ennek igazát. A sok száz adat közül legszívesebben a 16 éves Shvoy Lajosét idézem: ,,Mint VI. gimnazista kerültem 1894 ôszén Esztergomba a kisszemináriumba. (...) Róla, de csakis róla beszélt az egész szeminárium. Mi, gimnazisták csak a folyosón találkoztunk vele, de katonás járása, fegyelmezett alakja, mosolygós, kedves szemei, melyekkel köszöntésünket fogadta, igazolta, hogy ô a szeminárium szellemi vezére, s nemcsak kiváló pap, hanem egy magasabb rendű ember. Nem csoda, ha a gimnazisták legnagyobb része nála gyónt.(...) Gyónófia maradtam a szemináriumban töltött mind a hat évem alatt!'' (Visszaemlékezés, Kézirat l.) Felfigyeltek arra, hogy a nap legnagyobb részét nem a szobájában, hanem a lakása melletti tanári könyvtárban töltötte. Ha pedig szobájában keresték fel a teológusok, oly szeretettel és megértéssel beszélt velük, hogy késôbbi életükre is kihatott ez a bánásmód. ,,Csodálatos szuggesztív ereje volt.'' Alig vártuk a szombatot, hogy bemehessünk hozzá a heti szentgyónást elvégezni. Szobájában, az imazsámolyánál gyóntatott. Még most is emlékszem rá, hogyan tanított összeszedettségre, figyelmes olvasásra, és hogy tudott örülni, ha egy negyedórát tudtunk teljes odafigyeléssel olvasni. Elsôéves teológus koromban Faber: Alles für Jesus című könyvét kaptam tôle olvasásra. Ez a könyv fordulópontot jelentett életemben és öntudatossá tette hivatásomat.'' (Horváth K.: i. m. 55.) ,,Legelôször a gyónás alkalmával beszéltem vele... Az egész rendkívüli volt. Szobája ajtaja elôtt sorakoztak a gyónásra készülô kispapok imába mélyedve. Idônként megnyílt az ajtó, s egy átszellemült, sugárzó arcú kispap jött ki, és boldogan sietett a kápolnába. Mikor rám került a sor, egy komoly, de végtelen kedves, jóságos érdeklôdést fogadott... Majd a gyónás után érdeklôdött eddigi életem után Így még soha senki sem beszélt velem, és így még senki sem érdeklôdött életem és lelkem után. Teljesen meghódított, elragadott.'' (uo.) A szeminarista Shvoy lajos lényegében ugyanazt mondja, amit elôbb Brisits állapított meg: ,,A spirituálisnál alapvetô kérdés, hogy ô maga kicsoda. Az ember legnagyobb alkotása ô maga...'' Mindenkire, de különösen az alakulófélben lévô fiatal karakterre elsôsorban a nevelô személyisége van a legnagyobb hatással. Ezt érezték meg Shvoy és társai az esztergomi szemináriumban is. Prohászka spirituálisi programjával kapcsolatban ugyancsak érdemes azokat megkérdeznünk, akik átélték azt a szavakba nehezen foglalható változást, amelyet az elôbbi nevelôi ,,garnitúra'' és a prohászkai között ôk maguk észleltek. Shvoy visszaemlékezésében ezt olvasom: ,,Teljesen fel akarta számolni a régi, jozefinista, sablonos nevelési stílust. Az eddigi szokásos egyheti elmélkedés helyett behozta a napi elmélkedést. Ennek anyagát (a punktákat) nem olvasta, mint elôtte volt szokás, hanem élôszóval mondta el. Ez akkor országra szóló újítás volt a papnevelésben. Ezekbôl a gyönyörű napi elmélkedésekbôl született meg az ,,Elmélkedések az Evangéliumról...'' — Elôtte a kispapok hetenként vagy havonta járultak a szentáldozáshoz. Prohászka bevezette a napi szentáldozást, ami a szemináriumban akkor az öreg liberális papok között nagy botránykozást váltott ki... A kispapok azonban örömmel végezték, és nagy lelki élmény volt számukra. Annyi bizonyos, hogy teljesen megváltozott a szeminárium lelkülete. (i. m. 2.) Ugyancsak személyes élmények alapján kapunk pontos információt Prohászka spirituálisi módszereirôl. Mindenekelôtt szorgalmazta a koncentrációt, az elmélyedést. Sürgette, hogy a kispapok tanulják meg a koncentrált figyelemmel való olvasást. ,,Számon kérte fejlôdésünket. Hogy örült velünk együtt, hogyha félórát tudtunk már elmélyülve olvasni! Imaéletünknek, elmélkedéseinknek ez volt az ábécéje. Este fél kilenckor elmondta a másnapi elmélkedések pontjait elevenen, szellemesen, érdekesen, színesen és nagyon bensôségesen. Még színesebbek voltak a vas. reggel tartott negyedórás exhortációi; remekbe készült beszédek!'' Tulajdonképpen mindenre ô tanította meg kispapjait, hiszen kitôl sajátíthatták volna el az imádkozást, ha nem a spirituálusuktól! Prohászka épp az imádságnak volt nagy mestere. Errôl Shvoy Lajos, az egykori szeminarista így számol be: ,,Velünk végezte szentmise után a hálaadást. Az ô áhítata magával ragadott minket is. Minden csütörtök este a lefekvés után egy órát adorált, s mi boldogan szöktünk be a kápolnába, hogy a hátsó padokból lássuk, amint a tabernákulumra szegezett átszellemült arccal imádásba merült.'' (i.m. 2.) Spirituálisi módszerei között központi szerepet kapott a bensô fegyelem, az akarat edzése. Ebben is ô maga volt a példa! ,,Erôs, edzett, egészséges ember volt. Hatévi szemináriumi éveim alatt sohase volt beteg!'' A legkeményebb télen is egy szál (fekete) reverendában járt, de nemcsak a szimpla ablakos, északi fekvésű szemináriumban, hanem a bazilikában is. ,,A havat az épületünk elôl az öreg portás helyett ô söpörte el, és ha segíteni akartunk, nem engedte... Ôt követték a karácsonyi éjféli officiumkor is, amikor látták, hogy a kemény hideg ellenére egy szál reverendába megy oda is. Két és fél óráig mi is mindannyian így vettünk részt a szertartáson, és büszkék voltunk, hogy mindezt játszva kibírtuk.'' Klasszikus volt, ahogy a fegyelmi ügyeket intézte el. Rendkívül fegyelmezett, katonás ember volt. Testtartása, járása, beszéde csupa fegyelem és összeszedettség. Minderre szükség is volt, hogy szembe tudjon szállni a régi liberális, jozefinista szellemmel és bôsz kritikusaival. Mikor a prefektus nem bírt velük, és elveszítette türelmét, Prohászka röviden intézte el a dolgot, s csak ennyit mondott: ,,Tisztelendô urak, ez nem illik komoly teológusokhoz.'' S ez elég volt, mert oly tekintélye volt. Mindig az ô véleménye és szava döntött. (vö. Horváth K. i.m.58.) Ami nevelési módszerét illeti, szintén egészen újszerű és nagystílű volt. Ennek az a magyarázata, hogy mindenkit teljesen egyénileg kezelt. Míg elôdei berendelték beszélgetésre a kispapokat, addig Prohászka ezt nem tette; de szobája mindig nyitva állt számukra. Bárki, bármikor felkereshette a tanári könyvtárban vagy saját szobájában, és bármirôl el lehetett beszélgetni vele. Ez önmagában is nagyszerű nevelô eszköz volt. Különben vagy tisztelendô úrnak nevezte, vagy keresztnevén szólította látogatóit. Még évtizedek múltán is derűsen emlékezett vissza Shvoy Lajos püspök egy szeminarista beszélgetésükre. Mivel sohasem érezték, hogy terhére lennének, ezért bizalommal fordultak hozzá, látszólag jelentéktelennek tűnô dolgokkal is. Ilyenkor bölcs pedagógiájával ügyesen, derűsen áthidalta ,,óriásinak'' tűnô problémáikat. Idézem Shvoy Lajos akkori szeminaristát: ,,Egyszer én is felkerestem valami kérdéssel. Álló íróasztalánál, a híres pulpitusánál állt és elmélyülve olvasott. Végighallgatta problémámat, s aztán egy jót kacagott, és ezt mondta: Barátocskám, ez nem probléma. Tudja mi a nagy probléma? Az, amit most olvasok. Most olvasom Marx Das Kapital- ját. A tôke, a munka, a bér... ez valóban probléma! A magáéval ne törôdjék.'' (Különben ez az az idô, amikor tudományos szakértelemmel elemezte Marx műveit, és a Magyar Sionban cikkeket írt Marx tanairól.) ,,És elkezdett magyarázni arról, amit olvasott. S én tényleg elfelejtettem a magam kis problémáját. Aztán megveregette a vállamat és elbocsátott. Én pedig boldogan mentem el tôle, mert ügyesen átlendített arasznyi kis világomból a nagy igazságok és gondolatok világába.'' (Horváth K.i.m.58.) Az eddigiekbôl is igazolható, hogy Prohászka a szó valódi értelmében spirituális volt, vagyis nem a napnak csupán egy bizonyos órájában volt a kispapok lelkivezetôje, aki misézik, prédikál nekik, gyóntatja ôket, vagy lelki beszélgetésekre (ún. kollokviumokra) invitálja a problémákkal küszködô fitalokat, hanem az Esztergomban töltött 22 esztendônek minden napján, bármilyen szemináriumi feladatot, tanári vagy lelki funkciót végzett személyiségének, egész lényének odaadásával volt lelkivezetôjük, spirituálisuk! Ezt azért kell nyomatékosan és ,,szegletkôként'' hangsúlyoznom, és quasi beleépítenem a kérdéssel foglalkozó kutatók tudatába, mert az ezután következô esztergomi évek eseményeinek értékeléséhez ez a megállapítás nélkülözhetetlen. Még pontosabban megfogalmazva: Prohászka 24-tôl 36 éves koráig minden cselekedetét összhangba tudta és akarta hozni szemináriumi spirituálisságával. Lelki fiainak nevelése, személyiségüknek kibontakoztatása életének központi ügye lett! Mindenre meg akarta tanítani ôket, nemcsak az életszentségre, de a szegényekkel való törôdésre éppúgy, mint a közéletben rájuk váró feladatokra. A szeminaristák saját vallomásai igazolják, hogy állandóan figyelték spirituálisuk minden tettét reggeltôl éjfélig. Ô maga reggel hatkor ezzel a tudattal lépett az oltárhoz. ,,Miséje eleven illusztrálása volt elmélkedéseinek és exhortációinak'' — írja Shvoy Lajos, a szemtanú! Tettei igazolták szavait, és megfordítva: elvárásait, velük szemben táplált igényeit elôbb eléjük ,,élte''. Csak figyelni, követni kellett ôt, és eszméit megvalósítani. Mindaz, amit tettek, közös akciójuk eredménye volt, a szentmise elôtti és utáni gratiarum actiótól kezdve a felejthetetlen dogmatika órákon keresztül a híressé vált szemináriumi kirándulásokig! Néhány reflexió az imént megfogalmazottakhoz: Szentmiséi: ,,Ó boldogító lelkesülés, naponként misézem. Elmerülök naponként ez izzó lángtengerben. Ó áldott, áldott a keze remeklése. Mekkora boldogság égni, lángolni, átszellemülni. Hogy szeretnék mindenkit bevonni, különösen a(kis)papokat. Mennyi tűzfolyam indulna ki szívükbôl szerteszét...!'' (Shvoy i.m.2 és 1887 dec. 11.) ,,Csak amennyit én égek, annyit égetek.'' (1890. aug. 7.) Prohászkának ez a naplóba írt mondata jól példázza mindazt, amit kispapjai észrevettek! Például lehetetlen volt nem észrevenniök, hogy azok a várva várt dogmatika órák lényegében azonosak az esti punkták vagy a vasárnapi exhortációk lelkiségével: ugyanazzal az Isten és Krisztus iránt égô eksztázissal voltak telítettek a teológiai órák is, mint a kimondottan imádságra kijelölt idôk témái. Vagyis nem volt külön két vagy több Prohászka; nem vált ketté számukra a professzor, a tudós, az író Prohászka az imádkozó, adoráló, misézô Prohászkától. Ez az egy gyökérbôl faragott személyiség meghódította kispapjait, és mindenkit, akivel találkozott. Ezért volt ô különb a többi tanárnál és elöljárónál. Ezzel magyarázható az a tisztelet és rajongás, amellyel még évtizedek múltán is írnak, beszélnek róla. Ennek a nehezen megfogalmazható egységnek, karakterébôl áradó harmóniának központjában az Eucharisztia állt. Tanítványai saját szemükkel látták, hallották és tapasztalták, hogy lényegét tekintve egy misztikussal van dolguk. Magyarán: érezték, egyesek tudták is, hogy spirituálisuk és professzoruk az ,,Isten szerelmese, Jézus Krisztus ,,intimusa'' (Prohászka szava önmagáról). A személyiségében élô harmónia = egyszerűség = egység teszi érthetôvé, hogy lehetetlenség Prohászka spirituálisi ,,állásáról'', tevékenységérôl ,,leszűkítve'' tárgyalnunk; az ô esetében legalább érintôlegesen beszélnünk kell az éjszakai adorátorról éppúgy, mint a tanárról; a klerikusok vidámságaiban résztvevô atyai jó barátról éppúgy, mint a szeminaristákkal együtt harcot vívó, spirituáluskért sztrájkoló néppárti képviselôrôl. Ugyanis bármelyik ,,szerepét'' elemezem, az esztergomi 130-150 szeminarista mindegyik szerepben a maga spirituálisát látta: az egy és ,,oszthatatlan'' Prohászka Ottokárt! ,,A theológián az ô dogmatika órája volt a legnagyobb szellemi élmény! Épp ebben az idôben írta az Ég és Föld című könyvét, és óráin az Istenrôl, a Teremtôrôl magyarázott. Az óra elején kezdtük lejegyezni szavait, de rövidesen az egész osztály abbahagyta a körmölést, és lélegzet visszafojtva szívtuk magunkba gondolatait. Csodálatos világ tárult fel lelkünk elôtt.'' ,,Néha 1-2 hétig is magyarázott, s mi elbűvölve hallgattuk... Isten világáról még sohasem hallottunk így beszélni. Amikor befejezte a dogma egy-egy fejezetét, föladta a könyv 20-30 oldalát a következô órára. És ezt megkövetelte, de alaposan.'' (Shvoy beszámolóját vö. Horváth K.: i. m. 55.) Voltak kiváló képességgel megáldott tanítványai, de természetesen voltak tehetségtelenek is. De olyan nem volt, akit ne hozott volna tűzbe, egyfajta ,,eksztázisba''. Izsóf Alajos írt errôl 1918-ban, Prohászka 60. születésnapján az Élet című folyóirat ünnepi számában. Egy harmadéves barsi származású, vidéki fiatalember így lelkendezett az egyik dogmatika óra után: ,,Hát így már érdemes embernek lenni, az oskoláját! Nem bánnám, ha a fejemet lesrófolhatnám, és az övét csavarhatnám helyébe, legalább egy kisidôre. Hisz ez az ember élvezheti önmagát. Mit neki az egész világ! Hol járhatnak ennek gondolatai, te jó Isten! És mit láthat ez, ha úgy szárnyra ereszti a világegyetem sarkáig repülô képzelôtehetségét.'' Mindezt egy, amolyan magasfeszültségű, gondolatoktól sziporkázó óra után mondta az egyszerű szeminarista, aki akkor hallott elôször az istenség attribútumairól, a végtelenség, a mérhetetlenség, a mindenütt jelenvalóság stb. teológiai- filozófiai fogalmak mibenlétérôl. Ezeket a nehéz témákat is oly egyszerűen, a zseni természetességével adta elô, hogy az egyszerűbb tehetségű is elragadtatással hallgatta. A Mester című visszaemlékezés írója, Izsóf Alajos ezt a jelenséget azzal a hasonlattal világítja meg, amit a Nap produkál: sugarai életet adnak és kibontják a mezô vad virágainak szirmait, éppúgy, mint a díszkert legszebb rózsáit. Prohászka zsenialitása abban van, hogy alázatával a legnagyobb szellemeket is magával tudta ragadni, de szárnyalásra késztette a ,,szürke verebeket'' is. Amit római kollégista korában a San Pastoréban élt át, azt igyekezett meghonosítani Esztergomban, vagyis együtt kirándult, játszott, mulatott saját tanítványaival. Errôl is oldalakat írnak egykori szeminaristái. Rendkívül jól érezte magát a fiatalok között, hangosakat kacagott egy- egy szellemes mondáson. Élvezte a tanárokat utánzó, modorukat, stílusukat kifigurázó köszöntôket. Azt is tudták róla, hogy rendszeresen látogatja Esztergom legszegényebb negyedét, a Tamás-hegyi viskók lakóit. Mint egy élô Szent Ferenc összegyűjtötte az ebédlô tányérjairól a maradékot, elvállalta a Szent Vince Egyesület raktárosi feladatkörét: vitt a szegényeknek ételt, ruhát; nemegyszer saját cipôit, kabátját adta oda. Elôször azonban szegény sorsú kispapjain segített. Mesterien értett ahhoz, hogy észrevétlenül segítsen a rászorulókon. Közvetlen hozzátartozóit megtanította egy külön ,,tudományra'': hogyan kell úgy járni, kelni, hogy ne vegyék észre a lyukat az amúgy is lestrapált cipôjén. ,,Hideg januári napon a szeminárium folyosóján szembejött vele egy vékony, sovány klerikus; csak reverenda volt rajta, és erôsen köhögött. — Miért nem vesz fel kabátot, Tisztelendô Úr? — kérdezte Prohászka. — Mert nincs — volt a tömör, egyértelmű válasz. Ekkor Prohászka levetette saját kabátját, és ráhúzta a köhögôs kispapjára...'' Számtalan ehhez hasonló esetet jegyeztek fel ismerôsei, tanítványai. Érthetô, hogy ezzel még jobban belefészkelte magát a szeminaristák szívébe, akik akkor érezték jól magukat, ha spirituálisuk velük volt. Ezt különösen az ,,újoncok'', vagyis a kisszemináriumba felvételt nyert gimnazista kispapok és a szeminárium elsôéves teológusai igényelték. Velük külön foglalkozott, mert ahogyan ô maga mondja: ,,Ôk még kaotikus, rendezetlen, fájós lelkek.'' Feladatul tűzte ki magának, hogy megnyeri ôket, lelket ver beléjük, mert ingadoznak, kelletlen is az életük; tanulmányaik, különösen a latin nyelv miatt, még ízetlenek. ,,A mindenkori spirituális a jóérzésűeket tartogassa, ne engedje ôket az elsô elkeseredésük miatt eltávozni. A betyárokat azonban ne tartogassa, ha ki akarnak menni.'' (Vö Prohászka papnevelôi utasításai. -- i.m. 137.) Shvoy Lajos, Prohászkának hat évig szeminaristája és lelki gyermeke, majd 1927 után a székesfehérvári püspökségben utódja, külön kiemeli, milyen családias légkört alakított ki Prohászka az esztergomi szemináriumban. Hogy milyen volt ott az élet 1890 elôtt, arról egyrészt Naplójegyzeteibôl mi magunk is meggyôzôdhettünk, de Shvoy azt írja, hogy az idôsebb korosztály, vagyis akik 1891-ben már tagjai voltak a szemináriumnak, nem gyôztek eleget beszélni a különbségrôl. A kispapok egyre jobban érezték, hogy valaki nagyon szívén viseli életük alakulását, és törôdik fizikai, szellemi, kegyelmi elôrehaladásukkal. Kezdett kialakulni a közösségi szellem, az összetartozás tudata, Ahogy gondját viselte a betegeknek, és ahogy elôteremtette szegény sorsú kispapjainak a hazautazáshoz szükséges pénzt, oly mély benyomást gyakorolt mindannyiukra, hogy a szentelés után is fenntartották a kapcsolatot szeretett és csodált spirituálisukkal. Figyelemmel kísérte késôbbi életüket is. Nem egynek ô egyengette útját, elindított jó tollú fiatal papokat, bátorította ôket, mint Izsóf Alajost, Sebôk Zsigmondot, Butykay Antalt, Erdôsy Károlyt, Patos Lászlót. Az archívum, mindmáig ôrzi tanítványaival folytatott levelezését. Külön fejezetben mutatom be, hogy a szó szoros értelmében tűzbe mentek érte, ha bántódása lett volna, vagy ha igazságtalanság érte. Elöljáróban most csak annyit, hogy a magyar egyháztörténetben eddig soha elô nem fordult eseményrôl számolok be, mely csak azért végzôdött Prohászka teljes gyôzelmével, mert a kis- és nagyszeminárium minden tagja egy emberként állt ki mellette. Lényegét tekintve az 1896-98 közötti események kovácsolták össze a fiatal teológusokat oly mértékben, hogy Prohászka méltán büszke lehetett ,,fiaira''. Vetése kezdett beérni! ,,Ostromállapot a szemináriumban?'' Állítsuk fel a sakktáblát, helyezzük el a fôszereplôket és a két tábor ,,királyainak'' beosztottjait, a mellékszereplôket. A színhely a politikai küzdôtér Magyarországon, pontosabban behatárolva az idôpontot és helyet: az 1896-os parlamenti választások, melyeken Prohászka a Néppárt zászlaja alatt indult harcba a mandátumért, de a liberális kormány választási csalásai miatt megbukott a vágvecsei kerületben! Az ezt követô hónapokban robbant ki a botrány, amikor kiderült, hogy az esztergomi kanonokok között hárman nem a keresztény programnak, hanem az egyházellenes liberális kormányprogramnak ágensei és képviselôjelöltjei. A három kanonok neve: Poór Antal egyháztörténész, Komlóssy Ferenc, a késôbbi pozsonyi nagyprépost és Roszival István, az esztergomi szeminárium rektora; vagyis mind Prohászka Ottokárnak, mind a 150 kispapnak közvetlen elöljárója. Az összefüggések miatt, elôzményként röviden el kell mondanunk, hogy Prohászka úgynevezett közéleti érdeklôdése, sôt szereplése 1892 januárjától indul. Éles szemével észrevette, hogy a magyar püspöki karnak van néhány olyan kiváló tagja, akik szakítottak a jozefinista szemlélettel, és teljesen XIII. Leó szellemében gondolkodtak. Ezek közül különösen Schopper György rozsnyói és Steiner Fülöp székesfehérvári püspök szavára lesett mindenki az alsópapság körébôl. (Mindketten a Szentszék jelöltjei voltak az esztergomi érseki-bíborosi szék betöltésének hónapjaiban!) 1892. január végére új országgyűlési választásra került sor. Köztudott volt, hogy az ország sorsa, kereszténységének megmaradása azon áll vagy bukik, sikerül-e megbuktatni az egyházat már eddig is gúzsba kötô liberális, keresztényellenes kormányzatot. Valóságos lelki megújhodási láz söpört végig az országon, különösen akkor, amikor végre a püspöki kar legbátrabb tagja, a rozsnyói püspök 1892. jan. 1-én körlevelet bocsátott ki. (Ennek teljes szövegét közöljük, mint dokumentumot a 268-272. oldalon) Schopper püspök felsorolta a katolikus sérelmeket: hogyan büntetik meg papjainkat, ha nem az állam elôírásai szerint esketnek, keresztelnek; hogyan nyomnak el minden egyházi mozgalmat, sôt még a pápai és püspökkari körlevelek kibocsátását is megakasztják. Majd rátér a közelgô választásban való aktív részvétel szükségességére, kimondva a lényeget: ,,Liberális jelöltet egy valódi keresztény ember sohasem választhat.'' Mivel még nincs külön keresztény-katolikus néppárt, ezért a választás elôtt az egyházközségek papjai elôbb kérdezzék meg, hogy a képviselôjelölt a parlamentben kész lesz-e az egyház érdekeit képviselni. Sôt az ígéretet foglalja írásba. Itthon óriási visszhangja támadt a bátor felszólításnak, mely nemcsak a rozsnyói egyházmegye, de az egész ország számára útmutatást jelentett. Valóságos kiáltványnak tekintette a hívô nép. Nos, Prohászka is a mögéje ekkor már teljesen felsorakozó szeminárium tanársága a Magyar Állam hasábjain pár nap múlva, 1892. jan. 4-én nyílt levélben köszönte meg a rozsnyói püspök várva várt körlevelét: Nagyméltóságú püspök úr! Excellenciád szózata a választások ügyében oly fényt árasztott a magyar katholicizmus vigasztalan éjébe, mint az Epifánia csillaga a pogányság sötétségébe. Égi jelt látunk benne. Megvilágítja az egyház süllyedésének lejtôjét, felriasztja az alvókat, öntudatára hozza a magyar katholicizmusnak szégyenét! Hálával tartozunk, hogy e fényt ránk derítette, hogy a szégyenpírt — bár ez fáj — arcunkra kergette, hogy annak a mély bánatnak, keservünknek s a jogtalanság nyomása által kisajtolt panaszainknak a püspöki tekintély nyomatékával kifejezést adott. E szózat lelkünk mélyébe hatolt s visszhangra kelti szabadságunk önérzetét s az egyház jogaiért való lelkesedést, mely bízik abban, hogy az Isten gyôzelmet is ád azoknak, kiknek elôbb már vezért, zászlót, fegyvert adott és parancsot, hogy álljanak ellen a rossznak. Mi tehát csatlakozunk Excellenciádhoz, mert nem egy egyházmegye, hanem az egész magyar kath. egyház sértett öntudata és panasza nyer kifejezést szavaiban, s kérjük Istent, hogy az apostoli szó osztatlan elismerést váltson ki az egyháziakban s keresztény tetterôt és bátorságot a laikus világban. Fogadja Excellenciád mély hódolatunkat, mellyel maradtunk alázatos tisztelôi, az esztergomi szeminárium theológiai tanárai. Kelt Esztergomban, 1892. jan. 4-én. Dr. Prohászka Ottokár, Dr. Krammer György, Dr. Walter Gyula, Dr. Horváth Ferenc, Dr. Kereszty Viktor, Dr. Halmos Ignác. Ekkor már annyira egységesek voltak a szeminárium tanárai és diákjai, hogy Prohászka a nyilatkozatot az egész szeminárium nevében közölte. A késôbbiek folyamán kiderül, hogy Prohászka és tanártársai lelkesedésének nem mindenki örült, sôt a jelekbôl nyilvánvaló, hogy Vaszary bíboros érseknek is szemet szúrt a szokatlan hangvételű közös nyilatkozat. A hierarchia többsége, különösen Samassa egri érsek ugyanis nyíltan vagy leplezve kormánypárti volt, így nem helyeselték a szabadelvű kormányzatnak hadat üzenô néppárti nyilatkozatokat. Ilyen közhangulat uralkodott a késôbbi években is, melyeknek eseményeirôl Shvoy Lajos pontos adatokat ôrzött meg visszaemlékezésében. Az idôpont az 1897/98-as tanév! Visszatérve a ,,sakktábla''-képlethez: az egymással szemben álló felek most is a klerikálisok és a keresztényszocialisták voltak. Mivel az utóbbiaknak nem volt sajtójuk, Prohászka Csernoch Jánossal és Keményffy K. Dániellel életre hívta az Esztergom nevű politikai hetilapot 1895. dec. 25-én: Az itt megjelent vezércikkek legtöbbje Prohászkától származik. Írásai hűen tükrözik mindazokat az elveket, melyeket a szeminaristák tôle évek óta hallottak. Érthetô, hogy hétrôl hétre várták és szinte habzsolták a szellemes éllel megírt liberalizmus-ellenes cikkeket. A szeminárium tanárai és kispapjai soha nem voltak ennyire közös nevezôn, mint ezekben a hónapokban. A bíboros érsek világosan látta, hogy ennek létrehozója és motorja az a Prohászka, akinek ô adott szabad kezet a szeminárium reformjának megvalósításában. A hangulat akkor vált izzóvá, amikor a szeminárium falain belül került szembe egymással politikai ellentétek miatt a teológusok két elöljárója: a rektor és a spirituális, vagyis Roszival István kanonok és Prohászka Ottokár! Az olajat Roszival István öntötte a tűzre 1898-ban azzal a kortesbeszédével, melyet a stomfai választói kerületben mondott a népnek. Többek között azzal akarta meggyôzni hallgatóit, és azzal szeretett volna érdemeket szerezni, hogy hivatkozott az általa vezetett esztergomi szeminárium kispapjaira. Ennek a több hétig tartó drámai eseménynek átélôje, szemtanúja volt többek között Shvoy Lajos, aki idôs korában írta meg visszaemlékezéseit, melybôl számos új, eddig nem ismert adathoz, összefüggéshez jutottunk. A fejezetcímben szereplô ,,ostromállapot'' is tôle való. Íme az ô szavai: ,,Nagy megbotránkozással olvastuk a hírt, hogy Roszival rektor valahol a Felvidéken fellépett liberális kormánypárti programjával, és egyik beszédében azt mondta, hogyha akarják tudni, kicsoda ô, menjenek Esztergomba a szemináriumba, a teológusokat ô neveli. A II. éves teológusok — igen lelkes és gerinces osztály — a Magyar Állam akkoriban katolikus napilapban egy nyilatkozatot adott közre, melyben tiltakoztak, hogy ôk nem Roszival Istvánnak, hanem Prohászka Ottokárnak a neveltjei. Ezt minden másodéves aláírta. A nyilatkozatnak bomba sikere volt. De megjött rá a válasz is! A rektor ugyanis hazasietett, és szigorú vizsgálatot rendelt el, s amikor a szerkesztôség hibájából kiderült, hogy ki írta a nyilatkozatot, a rektor elrendelte az illetô eltávolítását. H. Z. (az 1897/98 évi schematizmus alapján Haliczky Zoltán) teológusnak egyéb sem kellett. Az egész évfolyam szolidaritást vállalt vele, és bejelentették, hogy vagy az egész évfolyam elmegy, vagy senki. A II. évesekhez csatlakoztak a III., a IV., az I. évfolyam teológusai, végül a gimnazisták mind a négy osztálya. Kitört az ostromállapot. Az elôadások szüneteltek. Az elsô számú múzeum lett a központ. Kortesnótákat énekeltek: Ha van benne Roszivalra szavazó, Dűljön össze ez a vendégfogadó! Csak úgy zengett az egész szeminárium. A prefektus (Anhaupel György) tehetetlen volt a tömeghangulattal szemben Az egész elöljáróság, a tanári kar is, nehéz helyzetbe került. Amint az inasoktól értesültek a kispapok, a tanárok némán ültek az ebéd alatt, nem beszéltek a rektorral, ebéd után pedig valamelyik tanár szobájába összejöttek megbeszélni a teendôket, és a rektort magára hagyták. Megtudták ugyanis, hogy Roszival nemcsak a kispapok ellen kért büntetô szankciókat a prímástól, hanem az értelmi szerzô, Prohászka Ottokár elbocsátását is kérte. A tanárok eldöntötték, hogy egykori elöljáró társukat, gróf Mailáth G.Károly volt prefektust, komáromi plébánost kérik fel, menjen el Vaszary prímáshoz, és próbálja megértetni vele, hogy itt most már csak Roszival leváltásával lehet a szeminárium békéjét helyreállítani. (Errôl az akcióról Roszival nem tudott, sôt meg volt róla gyôzôdve, hogy a prímás bizalmát élvezi.) Végre egy heti kínos várakozás után megjött a prímási levél, melyet a rektor magabiztosan a vicerektornak adott: bontsa fel, és hangosan olvassa fel a tanárok elôtt! Megtette, és álmélkodva olvasta fel a levél szövegét: Ôemenciája Roszival Istvánt eddigi érdemei elismerése mellett felmenti rektori megbízatása alól, és Wencell Antal kanonokot nevezi ki a szeminárium rektorává.'' Eddig a beszámoló idézete. A hűséges és lelkes kispapok nyílt pártállása spirituálisuk mellett azonban új helyzetet teremtett. Nemcsak a katolikus gondolat és értékrendszer gyôzött, hanem összekovácsolta a komoly, egyházias, hithű elöljárókat, Prohászkával az élen, a megalkuvást nem tűrô kispapokkal. Elsôsorban ezekbôl került ki az a papi generáció, amely Prohászka irányításával megindította a magyar katolikus restaurációt a huszadik század fordulóján. Az események átélôjének, a fent elmondottak hiteles tanújának, Shvoy Lajosnak teljes mértékben igaza van, amikor azt állítja, hogy az ,,ostromállapot'' csak egy epizód, egy állomás volt a tisztulási folyamatban, és enélkül nem lehet megérteni mindazt, ami végül is létrehozta Budapesten a Damjanich utcai Regnum Marianumot. Prohászka 1890--1904-ig tartó spirituálási tevékenysége nélkül aligha jött volna létre az imponáló katolikus megújhodás, melynek szellemi vezetôi Prohászka egykori szeminaristái voltak. Az akkori budapesti nuncius, Cesare Orsenigo egy alkalommal megjegyezte, hogy a lelkipásztorok közül felismerhetôk voltak buzgóságuk és eucharisztiás lelkiségük miatt, hogy kik voltak Prohászka Ottokár tanítványai! A sakkjáték nagy mérkôzése — legalábbis a szeminárium falain belül — befejezôdött! Annak ellenére, hogy Prohászkának nem sok esélye volt, és kis híján ,,sakk-mattot'' kapott a bíboros támogatását élvezô Rosziváltól, a sakktábla legkisebb értékűnek ismert egyszerű ,,parasztjai'', jelen esetben a kisszeminaristák és a teológusok gyôzelemre vitték Prohászka ügyét. És ügyes, megfontolt lépéseikkel a tanárok is kivették részüket a harcból! Késôbb is, most is a ,,futár'' szerepét Prohászka legjobb barátja, gr. Mailáth töltötte be. Nélküle aligha tudott volna száznyolcvan fokos fordulatot elérni Prohászka a reménytelennek tűnô játszmában. * * * És vajon mi zajlik le ezekben az években -- hónapokban Prohászka lelkében? Érdemes ebbôl a szempontból föllapozni Naplójegyzeteit. Ismét kiderült, hogy ezek nem eseménynaplók; vagyis mindabból, amit az imént összefoglaltunk, a naplók nem tükröznek semmit! Mindössze ezeket a reflexiókat tartotta érdemesnek feljegyezni: ,,Bánt, hogy olyan keveset teszek az Úrért. Gondolom többet tehetnék, s nagyobb kihatásom volna; de ez mind lidérc és álom! Esztergomban nem lehet, a papokkal közvetlenebb érintkezés nincs. Az aula hajó szárazon; a püspökök érzik gyöngeségüket; mikor hiányoznak emberek, kitűnôt tenni nem lehet. Élni, élni lehet, másokat mozgatni... saját meggyôzôdését kiárasztani, azt lehet; hogy aztán mit érünk el, az megint más lapra tartozik; pl. Szentgyörgy mezôn, Esztergomban semmit! (1896. szept. 1.) Mivel ,,titáni erôk'' (saját szavai) akcióra kényszerítik, érzi, hogy tôle mást, többet kíván a Szentlélek pünkösdi tüze. Minden bizonnyal itt következô szavai az elôtte álló néppárti szereplésének prelúdiumaként, elsô akkordjaként értelmezhetôk: ,,legszívesebben mennék, járnék-kelnék szerteszéjjel, buzdítanék, dolgoznám, nem nyugodnám: faluról-falura, papot s hívôt fölráznék. Ahhoz is kell mélységes, de önálló s célját élesesen fölfogó és kivívó törekvés!'' (uo.) Ezek a sorok a rákövetkezô esztendôk politikai szerepvállalásával, de különösen a kisszemináriumi ,,ostromállapot'' napjaiban történtekkel egybevágnak. Érezni lehet a sorok mögül: valami készül; ad maiorem Dei gloriam! * * * Annyi bizonyos, hogy 1898-ban a vágvecsei kerületben indult harcba néppárti mandátumért a ,,nép nevében a nép érdekében'', és jóllehet kortesbeszédeivel felrázta mindenütt a nép fiait, de a kormánypárti visszaélések és nyílt csalások miatt ebben a politikai játszmában mégis megbukott; ô kapta a sakk-mattot. Ettôl kezdve évekig nem vett részt az aktuálpolitikában, de annál nagyobb erôvel vetette bele magát a szociális kérdések és a politikai elvek tudományos szakirodalmába: írt, olvasott, könyvismertetések százait közölte, és kíméletlen cikkekkel rántotta le a leplet az egyház ellenségeinek arcáról mind a Magyar Sion, mind az Esztergom hasábjain. Látszólag visszavonult a Szeminárium falai közé, de kispapjaival még szorosabbra fűzte kapcsolatát. Ahhoz, hogy egy személyiség portréját akárcsak hozzávetôlegesen is hitelesen igyekezzünk megrajzolni, nem elég karakterének fô vonásaira felhívni a figyelmet. Sokszor az aprónak tűnô mozaikszemek segítségével sokkal színesebb képet kapunk az illetôrôl. Éppen ezért most Prohászka Ottokárnak, a spirituálisnak olyan vonásaira mutatok rá, melyek minden bizonnyal karakterének két végletét tárják fel. Szándékosan rajzolom meg kíméletlennek látszó arcélét éppúgy, mint a kispapjaival kiránduló, velük együtt szórakozó, vidám arcvonásait. Ha nem a szemtanúk számolnának be az esetrôl, nem is nagyon tudnám elképzelni a jelenetet, mely éppen abban a kápolnában történt, mely számára 22 éven keresztül a legszentebb, legmeghittebb és legcsendesebb hely volt, és ahová szinte lábujjhegyen tért be. Mégis itt történt, hogy az egyik teológus elaludt a punkták alatt, és még horkolt is. A spirituális fölállt, lejött a szószékrôl, becsapta az ajtót, és kiment a kápolnából. Halálos csend töltötte be a kápolnát, de a kispapok lelkét is. A fôduktoruk ment Prohászkához, szerette volna visszahívni. Helyette azt üzente, hogy ma este mindenki maga tartson elmélkedést. Volt mirôl. (Vö. Horváth K.: i. m. 56.) Ugyancsak hihetetlen keménységrôl számol be egy másik történet. Kevés spirituális viseli lelkén úgy a szentelés elôtt álló teológusok felkészítését a liturgikus cselekmények méltó elsajátítására, mint azt tette annak idején — de Székesfehérvárott is! — Prohászka Ottokár. Mindent aprólékosan bemutatott, együtt próbálták az egyes részek elméleti és gyakorlati elôírásainak elsajátítását. Egyetlen feltételt szabott a jelölteknek, hogy szó szerint tanulják meg és mondják el kívülrôl az állandó részeket. Mivel ismerték következetességét, ennek a feltételnek mindenki meg is felelt. Volt egy kínos eset, méghozzá a legkiválóbb képességű, több nyelvet beszélô kispappal, akit az ún. Magyar Iskolában Prohászka is többször meghallgatott; remek beszédei voltak. Egyszóval mindenki úgy nézett rá, mint egy zsenire és mint a jövô emberére. Érthetô, hogy a spirituális ettôl a teológustól még jobban elvárta, hogy az imént említett feltételnek maximálisan eleget tegyen. Ám a Gloria elmondásakor megakadt és hibát követett el. Prohászka erre mindenki döbbenetére ott a helyszínen kijelentette: egy évig nem engedi ôt felszentelni pappá... Félelmetes tekintélye volt, mert mindenki érezte, hogy nem maga miatt követeli meg a szabályokat, hanem az Úr Jézus miatt! (uo.) Mindenki számára nagy élmény volt az évi egynapos kirándulás, a majális hol Dobogókôre, hol Nosztrára, vagy máshová. Ezekre mindig nagyon készültek a kispapok, és külön élvezték, hogy Prohászka mennyire ismeri a természetet, a növények, virágok szépségét, az élet rejtett titkait. Mindenre felhívta a figyelmet, amire még a falusi származású kispapok se tudtak nagyon felelni. A nagy gyaloglások mellett azonban volt pihenô és nagy lakomázás is. Épp egy ilyenrôl számol be egy szemtanú; évtizedek után is pontosan emlékszik Prohászka mozdulataira és szavaira. Winkler József, a késôbbi püspök a harmincas években kutatott Esztergomban a Prohászka-hagyatékban. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor iratok és levelek olvasása közben találkozott azzal az egykori szemináriumi alkalmazottal, akit 1900-ban Prohászka magával vitt a kispapok dobogókôi kirándulására, hogy segítsen az étkeztetéskor. Ôtôle származik ez a visszaemlékezés: Jókedvűen koccintott mindegyik kispappal, tréfálkoztak, beszélgettek. De aztán komolyra vette a szót, mindenki ráfigyelt: Tudják, tisztelendô urak, volt idô, amikor a papok fakehelybôl miséztek, de arany volt a szájuk, és bátran hirdették az Evangéliumot; sôt ha kellett szembefordultak még a császárokkal is. Ma viszont aranykehelybôl misézünk, de fából van a szánk! Nem emelünk szót még a szegények érdekében sem. Meg vagyok gyôzôdve, hogy ezért meg fog miket büntetni az Isten, és ránk küldi a kommunizmust! ,,Én akkor — folytatta az idôs inas — nem értettem és nem is ismertem a szót: kommunizmus! De aztán eljött 1919! És akkor megtudtam mindent, és eszembe jutott, hogy Spirituális úr mindezt húsz évvel elôbb már látta, és megmondta'' (Vö. Horváth K.: i. m. 5.) * * * Papnevelôi utasítások. Talán ezzel az eredeti kézirattal is lehetett volna kezdeni a Prohászka Ottokár spirituálisságáról szóló tanulmányt, vagyis azzal a feljegyzéssel, melyet utolsó napjaiban írt Esztergomban 1904. április 3-án, húsvét vasárnapján. Ezeket a jegyzeteket Erdôs Mátyás találta meg a ,,spirituálisi hagyatékban'', és átadta közlésre P. Hunya Dánielnek a Papi lelkiség számára. Onnan vesszük át mi is az 1947/48. év 18. sz. alapján a 137 -- 141. lapokról. (Kézirata a székesfehérvári Prohászka-archívumban.) Hosszú évek papnevelôi szeretete, bölcsessége és valami szavakba nehezen foglalható atyai jósága érzôdik minden sorából. Már az elsô mondat jelzi, hogy nem könnyen veszi kézbe a tollat: ,,A búcsúzás nehéz óráiban írom e jegyzeteket... Nem ad teljes képet, de a léleknek elég, hogy rajtuk eligazodjék s a szellemet fölismerje...'' Pontosan errôl van szó: rögzíteni kívánja, hogy az elmúlt évtizedekben mi volt az a szellem, amelyet iparkodott Jézus legdrágább kincseinek, a hivatás kegyelmével rendelkezô kispapoknak a lelkében kialakítani. Ezt a szellemet így önti szavakba: ,,Teljesen a hitbôl s a kegyelembôl akarunk élni s a kispapokat a természetfölötti életre nevelni; azért mindenekfölött sürgetjük a hitbôl való életet, s ami arra vezet: az elmélkedést, önmagábatérést, összeszedettséget, bensôséget, áhítatot, önfegyelmezést, önmegtörést s örvendezô, készséges Jézus-szeretetet.'' Lelkére köti a mindenkori spirituálisnak, hogy külön atyai gondoskodással vegye körül az újonnan érkezetteket: verjen lelket beléjük, értse elszontyorodásukat, hiszen nagyon elhagyatottaknak érzik magukat, tele honvággyal és világ-vággyal. Azért is kell jól bánni velük, mert a hivatás az egyik legnagyobb misztérium! A szeminárium lelkivezetôje nem utasít, nem oktat, nem parancsol, hanem mindent bemutat a kezdôknek: hogyan kell imádkozni, lelkiolvasmányt végezni, keresztutat járni, rózsafüzért imádkozni a titkokkal stb. ,,A cél: nem nyugszunk addig, míg a kispapok a kegyelem állapotában nem élnek habitualiter (...) status gratiae habitualis, absentia vitii gravis: enélkül ordinálni nem lehet! A fölszentelendôktôl habituális megmaradást és életet a grátiában; ebben hajthatatlanok legyünk!'' A saját kézírásával megörökített ,,papnevelôi utasítások'' olyan elveket fogalmaznak meg, melyek örök érvényűek, és néhány helyi szokástól eltekintve ma is útbaigazítást és segítséget nyújtanak minden spirituálisnak. Különösen az ragadja meg az embert, milyen alázattal kívánja szolgálni kispapjait. ,,Esténként lelkiolvasmány van a múzeumokban, én olvastam'' — ,,magyarázzon nekik néha imákat is.'' ,,A betegeket szeresse, s látogassa meg minél többször az infirmáriát. Tudakozódjék hogylétük és kívánságaik után, ha netalán valamire rászorulnának. Legyen gondja , hogy imádkozzanak...'' * * * A lélekformálás művésze. Ezekben az években egyre többször elmélkedik, és Naplójegyzeteiben magasztos szavakkal igyekszik megfogalmazni azt a meglátást, hogy a Teremtô Isten nem állítja bele készen a világba az ô gondolatait, hanem kikezdésképpen elrejti azokat. Nem készen lenni, hanem alakulni! Következôleg az Isten gondolatai csak mint magok és csírák vannak a világban elhintve, csak mint ,,sejtelmek'' jelennek meg elôttünk. Tüzetesebb alakot, határozott vonásokat csak idôvel és sok munkával öltenek. Az Isten így ,,dolgozik'', így működik az emberrel is! Minden emberrôl — a papi hivatással megjelölt emberrôl is! — elgondolása van: szeretô, hűséges ideája. De ez a nemes gondolat is le van fátyolozva: vonásait nem látni. Azt ránk bízta, hogy az ideából, a csírából valóság legyen. Ennek megvalósításához egyedül az erényes élet képes, mely ,,vésôvel'' és ,,kalapáccsal'' és a szeretet végtelen sok eszközével segít felszínre hozni, kibontakoztatni az elrejtett gondolatot, a rólunk alkotott isteni koncepciót. Prohászka ezt így fogalmazza meg: minden emberi lélek műhelyben lakik, s ott dolgozik az Istennek képén! Minden emberi élet olyan munka, mely isteni vonások kialakításában zajlik: de egyelôre a ,,szobor'' (a karakter) be van még ,,ponyvázva''. A ,,lepel'' a változások behatások, nevelôi ráhatások, példák, hangulatok tarka játéka. Olyan mindez, mint az isteni művész finom vésôje, csiszolása, mely életünk végéig tart, de különösen fiatal korunkban lép akcióba: iskolában, családi és nevelôi közösségekben, a kispapok esetében pedig mindenekelôtt a szemináriumban! Gondolataihoz idézi Humboldtot, talán annak illusztrálására, hogy a világi tudomány sem tud jobbat és szebbet gondolni, mint amit a Szentírás emleget: ,,Minden emberi élet arra való, mondja Humboldt, hogy az Isten gondolatait önmagán kifejtse. Ne legyünk kontárok, hanem legyünk művészek! Egyszer majd leleplezik a művet, lehull a lepel, hogy mindenki lássa, hogy a műhelyben milyen munka folyt, min és hogyan dolgoztak és mily műértéssel! És ekkor az Úr Isten kimondja, hogy ez a ,,műalkotás'' sikerült-e, az Ô ,,képe''-e, vagy nem!? Nagyon fontos ítélet ez! Ebbe a gondolatsorba állítja be Prohászka egész spirituálisi hivatását. Meg van gyôzôdve az elsô pillanattól kezdve: az ô feladata éppen abban rejlik, hogy eszköze, művészi ,,munkatársa'' legyen az Istennek ebben a karakterfomáló műhelyében. Erre készült közel tíz éven át, és amikor végre szabad kezet kapott, hogy Rómából hozott szent elgondolásait valóra válthassa, minden képességével ezen dolgozott. Közben korrigálta azokat a hibákat, rosszul értelmezett módszereket, melyek miatt annak idején Rómában, különösen az elsô években annyit szenvedett. Itt Esztergomban már teljesen kiérlelt, harmonikus, de határozott koncepcióval ,,segített'' az isteni művésznek, és valóban remek alkotások, ,,capolavorók'' kerültek ki keze alól. Szeminaristái tudat alatt érezték, hogy nemcsak szenttel, misztikussal, hanem egy zseniális lélekformáló művésszel lehetnek egy ,,műhelyben'', és legtöbbjük készségesen átadta magát a mesternek: faragjon belôle az Isten koncepciója szerint elgondolt jellemet, papi karaktert! Hogy ezekben az évtizedekben milyen fölséges műhelymunka folyt, azzal Prohászka is tisztában volt. Késôbb is emlegette, hogy életének ez a húsz éve volt a legsikeresebb, legtermékenyebb korszaka; tudta — lehetetlen volt nem észrevennie —, hogy egy új papi generációt indított el útjára. Ennek eredményeit néhány év múlva saját szemével látta, és életelemévé vált. * * * Az imént elmondottak nélkül nem lehet megérteni mindazt, amit 1904 húsvétján átélt. Amikor ugyanis saját szándéka szerint is a Pázmány Péter Egyetem teológiai karán a dogmatika tanszék elnyerésére vállalkozott, szükségképpen búcsút kellett mondania eddigi lélekformáló esztergomi hivatásának. Elérkezett a búcsú napja. Ennek fennmaradtak hivatalos dokumentumai: megörökítették a teológusok búcsúját és kezünkben van Prohászka megrázó búcsúbeszédének szövege is! A szeminaristák nevében Wellner Lôrinc negyedéves teológus búcsúztatta Prohászkát. Az Esztergom című folyóirat 1904. ápr. 10-i számában olvasható a teljes szöveg. Néhány gondolatot ebbôl a szövegbôl idézünk: ,,Tanítottál a tudomány világában, s csodálkozással néztük e végtelen birodalmat; neveltél minket az erkölcsi világban, hol oly nehéz tökéletes egyéniséggé fejlôdni... Művészi érzék is szükséges e finom szálak kezeléséhez és bátran vallhatjuk ezt a legnagyobb művészetnek... Ezt a nagy munkát végezted Fôtisztelendô Atyánk! Te Nap voltál a mi egünkön, s mi az elkényeztetésig jól éreztük magunkat. (...) Hálánkul érzelmeinken kívül a mi erôs akaratunkat ajánljuk fel. Erôs akarattal ígérjük meg, hogy mindazt, amire tanítottál, követni és tenni fogjuk (...) Emelni fogjuk azt a hófehér zászlót, melynek egyik oldalára Istendicsôsége, az egyház diadala, a másikra a hívek boldogsága, a nép boldogulása van írva (...) Szeretnénk visszavonni most, midôn távozni készülsz, de érzelmeinkben van vigasztalás is, mert tudjuk, hogy felkereshetnek gondolataink, és elkísérhetnek imáink...'' Maga az ünnepség április 5-én, kedden este volt a szeminárium dísztermében a bazilika zene- és énekkarának közreműködésével. Wellner teológus beszédén kívül elôadták Goll üdvözlô dalát, Kersch Ferenc ez alkalomra írt melodrámáját, Haydn egyik nyitányát, Verdi Jövô című zenedarabját. Az ünnepség végén Prohászka Ottokár lépett elô fekete reverendájában. A 46 éves férfi meghatódottan, olykor érzelmein keményen uralkodva mondotta el búcsúbeszédét. A megszólítás eleinte a szokásos Tisztelendô Urak és a tôle annyiszor használt Kegyetek volt, — de aztán Kedves Fiaim lett belôle, ami feltűnô érzelmi reakciót váltott ki a kék reverendás kispapok elárvult szívébôl. Jellemzô Prohászkára, hogy beszédében minduntalan azon eszmékrôl és elvekrôl volt szó, melyeket szolgált. ,,Én ezt szívvel és lélekkel tettem. Tizennégy év nekem nem volt sok.'' Utalt Jákobra, aki hétévet szolgált Rákhelért. ,,Amit ô 7 év után mondott, azt én legôszintébb szívvel mondhatom: Én a tizennégy évet úgy töltöttem, mint 14 napot prae amoris magnitudine. Nekem a munka élvezet, az élet öröm az Úr Jézus iránt, az anyaszentegyház iránt, azon város iránt, Róma iránt, melynek neve is visszájárul olvasva amor, melyeket Kegyetekben néztem és azon szellemi világnak mély perspektívája iránt, amelyben az örökkévalóságba vezérlendô lelkek beláthatatlan sorait láttam. Kedves Fiaim! Tudjátok, hogy amikor az ember távozik, még az apostol is koszorút kér; én is (...) Gaudium meum et corona mea vos estis. Kérlek, Kedves Fiaim, könnyítsétek meg nekem ezt a válást azáltal, hogy el ne hervadjatok, mert egy hervadt koszorúval nem akarok a világ csúfjára járni. És akkor lesztek nem hervadt koszorúk, ha azt az életet óvjátok magatokban, melyet én az Isten kegyelmével sokat térden állva, sokat imádkozva lelkesen beszélve Bennetek ápoltam (...) Mint a dajka, úgy szerettelek, úgy neveltelek Titeket. Álljatok meg azon elvekben, melyeket én folyton hirdettem. Álljatok meg a buzgalomban, (...) az igénytelenségben. Ne keressetek semmit, csak amit én kerestem. Ne vádoljatok engem, hogy én ily merészen beszélek. Az anya nem szégyelli magát fia elôtt felemlíteni, hogy mit áldozott érte és következôleg mit várhat tôle! Álljatok meg Kedves Fiaim az apostoli buzgalomban, hogy ennek a lelketlen korszellemnek végre a nyakára hághassunk, és azt a gyôzelmes zászlót, melyet szónokotok és költôtök emleget, legalább, a gyôzelem távoli reményével felemelhessük. (...) Tudjátok, hogy amikor én dolgoztam, az Isten dolgozott Bennetek. Az fog tovább is dolgozni lelketekben. Én mindig Veletek leszek, én nem akarok elszakadni. Nekem ez a válás rendkívül nehéz! Csak egy vigasztal: hogy szívetekben otthon leszek. (...) Valakinek azt írták szíve tartójára: A szíve itt van, de szelleme mindenütt van. ,,A szívemet magammal viszem, de a szellememet, kérlek ôrizzétek, mert az az Úr Jézus szelleme a Ti boldogságotokra és az anyaszentegyház felvirágoztatására!'' (Esztergom 1904. ápr. 10. 15. sz) * * * Prohászka Ottokár 1882-1904 közötti éveit, azon belül az 1890-1904 között végzett spirituálisi tevékenységét különbözô szempontok alapján lehet elemezni. Amit eddig írtunk, elsôsorban a kispapok oldaláról szemléltük. Befejezésül arra szeretnék választ kapni, hogy az életmű egészét nézve vajon Prohászka számára mit jelentett ez az esztergomi 22 esztendô? Erre vonatkozóan több alkalommal tett megjegyzést, de — legalábbis a Naplójegyzetekben — hosszabban csak az index-ügy utáni nehéz hónapokban foglalkozott ezzel a témával. 1912-t írunk! Sehogy se csendesedik el a vihar körülötte. Ô ugyan lelke legmélyén nyugodt, és mindent a helyére tett. A környezete azonban nekiszegezte a kérdést: nem lett volna-e jobb, ha spirituális marad? A válasz bizony elgondolkoztató! Ezt írja ugyanis 1912. május15- i feljegyzésében a székesfehérvári püspök: ,,Jobb lett volna.'' A válasz azért meglepô, mert általában mégiscsak nagyobb és egyetemesebb tisztség, de szolgálat is püspöknek lenni, mintsem egy egyházmegye spirituálisának! Érdemes ezzel a naplóba jegyzett gondolatsorral behatóbban foglalkozni! ,, Az esztergomi lelkigyakorlatozást semmi sem érte utol az én lelki tevékenységemben. Sok jó fiatal papom volt.(...) Az egyik azt mondta, amikor püspök lettem »Önnek mindig spirituálisnak kellett volna maradnia.« Jobb lett volna; csak az bántott, hogy féltem, nem tudom majd nívón tartani a lelki életet. (...) Tele van áldással esztergomi életem, s mondhatom, hogy lelkem vetületeivel, fényeivel és színeivel van tele az a vidék; nekem szent föld.'' És ahogy visszagondol arra a két évtizedre, megjelenik elôtte a bazilika hatalmas oszlopsorával: ,,... s mint Sámson álltam ott, nem hogy ledöntsem az oszlopokat, hanem hogy erejükbôl erôs legyek. Szimbolum volt nekem az az oszlopsor, gyôzelmi diadalkapu. Az a szikla, melyen a templom áll, az a nagy ház ott a hegyoldalon, otthonom, »starrender Fels mein Aufenthalt«''. Mint mindig, megemlíti most is az Esztergom lábánál hömpölygô Dunát, a kedvelt jelképet: hegyekrôl jön és tengerbe ömlik: ,,Nem, nem lehet azt mind elmondani; de ami bennem van, az ott bimbózott bele az életbe! Mily vigasz nekem, hogy ott dolgozhattam, járhattam, írhattam és nevelhettem sok fiatal embert... ,,Deo gratias (...) tele vagyok hálával!'' Mindenképpen termékeny kérdésfelvetés: spirituálisnak maradni Esztergomban vagy püspöknek lenni Fehérvárt? A valóságot inkább így lehetne megközelíteni: ahhoz, hogy ilyen püspökké váljék, bizonyára elôbb spirituálisnak kellett lennie Esztergomban! ======================================================================== Prohászka levele Rómába, 1890. nov. 27. Spirituális Fôtisztelendô Úr! Fogadja kérem jókívánságomat névnapja alkalmával; és biztosítom: jótetteire gondolva gyakran imádkozom és ezentúl is imádkozni fogok Önért. Nálunk a vallási disputák igen kemények; semmiképpen sem szabad alábecsülni, hogy mindegyik párt a legnagyobb buzgalommal veti be magát a parlamenti vitákba, és ha valamilyen kicsit is jelentkezik a szolid katolicizmus, és mindenütt a vígasztalan liberalizmus szorít: akkor még a ,,szintén-katolikusok'' kedélye is felborzolódik... már a kálvinisták bosszantására is. -- A püspököknek ez teljesen kijut! Magyarországon jelenleg az alsó klérus a hazaszeretet hordozója. Most én is spirituális vagyok[31]; 166 klerikussal foglalkozom; 86 teológussal, a többiek gimnazisták. Isten segítsen továbbra is, mint eddig! A folyosókon sokszor tartunk szilenciumot; esténként a teológusoknak megadom a szempontokat a következô elmélkedéshez, azután 10 perces lelkiismeret-vizsgálat következik; reggelenként fél 6-kor fél órás elmélkedés, utána szentmise. Lelki olvasmány illetve Szentírás- olvasás ebéd és vacsora elôtt egy negyedóráig. Direkciót is tartunk. Az én teológusaim mindezen intézkedéssel meg vannak elégedve, azt mondják: e három hónap alatt többet haladtak, mint eddig 2-3 év folyamán. Én tehát tökéletesen meg vagyok elégedve és eléggé nem is tudom méltányolni azt a veszélyt, amelyet komoly papi képzéssel így el tudunk kerülni. Minden attól függ, hogy kíváló klérusokat tudunk-e kiképezni. Másrészt ez bizonyos szorongást jelent számomra. Mert ha ez csak tôlem függött volna, akkor most már nem itt lennék, hanem a Társaságban, de a bíboros úr egyszerűen hallani sem akart errôl, és most szabad kezet adott nekem. Csak azt nem tudom még határozottan, mi legyen belôlem. Egy pénzzel kapcsolatos ügy is nyugtalanít fivérem részérôl -- aki üzletember --, akadályt gördítene az utamba. Szóval jelen pillanatban nem tudom, mi az Úristen szándéka énvelem. -- Máskülönben jókedélyű vagyok, és nem félek semmitôl; azelôtt féltem a spirituálisoktól; most már nem. A klerikusok nagyon ragaszkodnak hozzám és nyíltan, ôszintén beszélgetnek velem, -- ez a magyar jellem alapvetô tulajdonsága. Hogyha Fôtisztelendôséged ,,az én'' ügyemrôl közölné gondolatait, nagy örömet szerezne ezzel nekem... A parlamenti beszédeket -- persze csak a jobbakat, reflektorfényben hagyom, -- errôl a bíboros úrnak nem szabad tudnia. A gimnazisták külön tartják az esti és reggeli imát. Mi ezután vagy lelki olvasmánnyal vagy egy félórás megbeszéléssel foglalkozunk. Kérem Fôtisztelendô urat és az Atyákat mind, hogy szívükön viseljék ezen szemlélôdéseinket és imáikban tárják fel Istennek. A Fôtisztelendô Atyákat köszöntve maradok az Ön tisztelô hive Prohászka Ottokár Esztergom, 1890. nov. 27. ======================================================================== Prohászka papnevelôi utasításai Spirituális 1904. április 3. Húsvétnapján. Alleluja! A búcsúzás nehéz óráiban írom e jegyzeteket; néhány vonás ez mindössze, mely nem ad teljes képet, de a léleknek elég, hogy rajtuk eligazodjék s a szellemet fölismerje. Teljesen a hitbôl s a kegyelembôl akarunk élni s a kispapokat a természetfölötti életre nevelni; azért mindenekfölött sürgetjük a hitbôl való életet, s ami arra vezet, az elmélkedést, önmagábatérést, összeszedettséget, bensôséget, áhítatot, önfegyelmezést, önmegtörést s örvendezô, készséges Jézus-szeretetet. A spirituálisnak kell a kispapokban e szellemet nevelnie. Hivatás kevés van, értem ezalatt a határozott, igaz, 13-próbás hivatást; a hivatást itt neveljük. Azért meg kell nyernie és föl kell lelkesítenie a kispapokat. Bánjék jól az I. évesekkel; verjen beléjük lelket, mert ingadoznak is és kelletlen is az életük; a tanulmányok, kivált a latin nyelv miatt ízetlenek. Legyen irántuk jószívű; értse meg elszontyorodásukat, csüggedésüket értse meg, hogy elhagyatottaknak érzik magukat, tele hon- és világ-vággyal. Ne bizalmatlankodjék irántuk, s ne adjon sokat leveleikre, melyeket írnak s kapnak, ha esetleg megtudja tartalmukat. Ôk chaotikus, rendezetlen, fájós lelkek. A betyárokat ne tartogassa vissza, ha ki akarnak mindjárt menni, de a jóérzésű ifjakat tartogassa; higgye el, van az egyházmegyének most több kitűnô papja, kik ki akartak lépni s én nem engedtem nekik; biztattam ôket, szeretettel, nyájasan bántam velük, s íme most örvendek neki. A reverendát néhány jó szó kíséretében szentelje meg s adja át nekik, s azután hívja magához egyenkint s ismerkedjék meg velük. Az újoncoknak, valamennyinek, teológusnak és gimnazistának vasárnap este 1/2 7-kor konferenciákat tart az aulában, s tanítja ôket mindenre: gyónni (általános gyónás!), imádkozni, olvasót s keresztutat, megismerteti Jézus Szíve tiszteletét, a skapulárét; kiterjeszkedik az észszerű testnevelésre, pl. Hufeland Makrobiotika révén; a tisztaságot, fegyelmet még e részrôl is ajánlja, az önfertôzést üldözi; az aktus heroikust, a szentmisehallgatást minden csínja-bínja szerint ismerteti; az Oltáriszentség-látogatást, a gyakori áldozást, a lelkiolvasást ajánlja! Nem nyugszunk addig, míg a kispapok a kegyelem állapotában nem élnek habitualiter. Gyónásra buzdítani s nekik azt megkönnyíteni iparkodjunk. A teológusokat arra kell nevelni, hogy hetenkint járuljanak a szentáldozáshoz.[32] A közös szentáldozásokat tartsuk meg (lajstromuk ki van függesztve a kápolna mellett), csak ha több áldozási nap torlódnék össze, pl. Jézus Szíve péntekje s más ünnep, akkor nem kell valamennyi áldozást szorgalmazni. Szokásban van itt az engesztelô szentáldozás, s azt egy kispap rendezi, s átadja azután munusát másnak; ugyancsak ô rendezi a ,,tiszteletôrséget'' s az adorációkat. Az Oltáriszentség iránti tiszteletet tôlünk telhetôleg mozdítsuk elô; maga a szentmisehallgatás s annak jó módja mily fontos a keresztényi életben. Sanctusig énekelni szoktak (de nem nagyon szépen), kommunio után szintén. Vigyázzon, hogy lehetôleg pontosan jöjjenek misére (ebben is van több bibe; többen ki-kijárnak a meditáció végén; nem akartam megtiltani, hogy ne tegyék, lehet okuk rá, de módjával); ne orgonáljon mindig ugyanaz, mert akkor sokat veszít; a mise utáni imákat ne hadarják... S a papok szépen misézzenek. A kispapok jól ministrálnak. Nagy súlyt fektetni a rítusra is. A Ceremoniarum Magister igen fontos személy a házban. Most ez igen jól van berendezve. Ügyes, buzgó ifjakat kell erre kiszemelni. Vigyázzunk a bazilikában is, még arra is, hogy hogyan állnak s tartják a kezüket, s mit olvasnak s hogy ne szórakozzanak. A sekrestyében fölöltözködve ne beszélgessenek, forduljanak a credenz felé s legyenek csendben. A kispapok sorban segítik a sekrestyéseket itthon, hogy tanulják meg a ruha-kezelést s a pap-öltöztetést, ezért ôk öltöztetik a spirituálist. A ceremóniák már képzik a jövendô misézôket, azért arra is nagyon figyelni, hogy hogyan állnak, járnak, forognak; nagy gonddal tanítani a IV. éveseket a liturgiára s rítusra. Ezért hetenkint két órája van a spirituálisnak, melyben rítust tanít; breviáriumot, misét, misszálét és rituálét: sorban átvenni. (Bona, Gihr, Chaignon, Maning jó szolgálatot tehetnek.) A breviáriumban ne tanítsa külön a rubrikákat, hanem vegye át praktice az officiumot. A misét illetôleg vegye át elôször Gihr ,,Das hl. Messopfer''-t, azután szintén praktice mutasson meg mindent s gyakorolja az egyesekkel. A rituálét vegye át; mindent mutasson meg, hogy kell purifikálni, hogy kell a szentostyát a lanulába tenni, hogy kell betegnél viselkedni, hogy kell absolválni ab excommunicatione etc...! Figyelmeztetni, hány teljes búcsút nyerhetnek, ha hetenkint gyónnak majd mint papok s bizonyos imákat recitálnak; kitűnô erre ,,Der Priester am Altar'' gyűjteménye a függyelékben! A gyóntatók kiválasztásában vigyázzon, de a kispapoknak nagy szabadságot adjon; beszéljen néha a gyóntatókkal, hogy mit sürgessenek: tisztaságot, önmegtagadást, szeretetet. A fölszentelendôktôl habituális megmaradást és életet a grátiában; ebben hajthatatlanok legyünk. A máshonnan jött fölszentelendôk, szinte jobb, ha illetékes papjaiknál gyónnak, mert mit csináljunk ily jöttmentekkel az utolsó órákban az ordináció elôtt? Status gratiae habitualis és absentia vitii gravis: e nélkül ordinálni nem lehet! Az ordinációra készüljön, s vigyázzon a püspökre is, kivált a kézkiterjesztést illetôleg! S ó, mi mindent tegyen a IV. évesek buzdítására, kivált az utolsó húsvéti és az ordinációbeli szent lelkigyakorlatokban! Itt elhallgatok, mert ide próféták kellenek. * * * A meditációt mindenekelôtt sürgesse. Tanítsa az I. éveseket külön meditálni (kitűnô P. Rothaan: De arte meditandi, megvan magyarul is P. Tóth Mikétôl); tartson errôl néha exhortációt. Az I. éveseket legjobb külön a IV. múzeumba gyűjteni reggel 1/2 6-6-ig, mialatt a többiek meditálnak a kápolnában; este addig a múzeumban végezzék az imát is; ne jöjjenek pontokra. Fôleg kezdetben, mikor este valamennyinek a pontokat adjuk, legyünk világosak, s egyszerű tárgyakat vegyünk föl. Nem baj, ha jegyzik maguknak a pontokat. Sürgesse az úgynevezett kollokviumokban is a meditációt; ezeket a kollokviumokat mindegyikkel tartsa meg külön-külön; s mondassa el magának, hogyan meditálnak, imádkoznak, éreznek, mily önmegtagadásokat végeznek, hogy érintkeznek egymással, hogy beszélgetnek, s mindegyikkel- e? mily röpimákat, adorációkat tartanak? értenek-e a búcsúnyeréshez, jószándék fölkeltéséhez?! Kollokviumokat tartson, elsôsorban az I. évesekkel, de azután mindegyikkel; egyiket mindjárt kezdetben; a többit, ahogy lehet. Figyelmébe ajánlom a fürdôt. Ne használjanak nagyon meleg vizet. Használjanak úszó nadrágot. Legyen gondja, hogy ne rongyolódjanak el. Csavarják ki, akasszák föl, hogy száradjanak. Ne legyen ez a hely bűnveszély! Lelkigyakorlatok mindjárt októberben tartatnak. Okt. 4-e körül. Olvasmányokat jelöljön ki azokra, a refectoriumba s a kápolnába, a rendet pedig írassa le; a húsvéti exerciciumokra a rend nyomtatva van. * * * Lelkiolvasmányokat ajánlja s használja a Rodriguezt, Scaramellit (megvan most magyarul is), Philotheát, Lelki harcot, Jézus Szíve követését (Arnold-Szombathy), a Szentek magyar életrajzát, s gyarapíttassa az új e nemű publikációkkal a könyvtárt. Ismertesse meg a kispapokkal is a jó könyveket, hogy legyen meg nekik a Kempis Tamás, Philothea s valami meditációs könyv. Legyen gondja, hogy jó imakönyveik legyenek, kivált mindjárt újonckorukban; Caeleste Palmarium, Keresztény Ifjúság imakönyve, Schlôr Clericus orans, Adjutorium, Wolkenberg: Jézus Szíve a kegyelmek napja s hasonlók. Esténkint 3/4 7-kor több napon lelkiolvasmány van a múzeumokban; én olvastam. Más is olvashat; sôt külön-külön is az egyes múzeumokban lehet a lelkiolvasás. Ami jobb, az gyôzzön mindig! Az áhítatos bensôséget neveljük bennük mindenekfölött; a szentáldozást nagy szeretettel végezzék s a grat. actiót 7-ig húzzák ki; menjenek ki egyszerre. Magyarázzon nekik néha imákat is (ezt már az újoncoknak való esti konferenciákban is ajánlom), pl. Memoráret, O domina mea, Transfige dulcissime Jesu, Adoro Te devote, Salve regina s másokat. A tiszteletôrséget mint az összeszedettség s az engesztelés gyakorlatát ajánlja. -- Vasár- s ünnepnap egy-egy órai adorációt tartanak sokan; a farsang három napján s zöldcsütörtök éjjel is (mily fölséges látvány!). Vegye föl ôket a Jézus Szíve Társulatba, a skapuláréba (akik a tiszteletôrségbe fölvétetnek, azokat külön Jézus Szíve Társulatba nem kell fölvenni). Jézus Szíve péntekén sürgesse a közös szentáldozást, s tartson nekik Jézus Szívérôl többször meditációt, kivált az elsô pénteken. -- Minden csütörtökön szentséges-mise van, de az elsô péntek elôtti csütörtökön nincs, hanem a péntekre tétetik át. Este pedig 3/4 7-kor van litánia s engesztelô ima Jézus Szívéhez! Az elsô pénteken, hacsak nem duplex I., II. classis, Jézus Szívérôl misézhet, cum Glor. et Credo; ajánlja föl talán épp ezt a misét a kispapokért s mondja meg azt nekik. Pünkösd napján este fényes litánia s a szemináriumnak fölajánlása Jézus szívének. A Szent Szűz iránti áhítatot is sürgesse nagyon. Kezdetben gondja legyen rá, hogy legyenek olvasóik s azokat ne hevertessék a padban, hanem zsebükben hordják. Olvasót minden szombaton közösen imádkoznak (ne hadarva!), s jelezzük s hirdettessük ki az intenciót a fôduktor által az olvasó elôtt, pl. az Egyházért, az ifjúságért, szüleinkért, a húsvéti gyónókért, a családokért... Májusban minden este litánia van 3/4 7-kor. Április 30-án, május 31- én, valamint szombatokon s esetleges ünnepek elôtti estéken ünnepélyes litánia van vagy 1/2 7-kor vagy fél 9-kor, amint lehet. Májusban a meditáció többször a Szent Szűzrôl legyen; s üljék meg nagyon a Szeplôtlen Fogantatás ünnepét is. Ezt oktávával üljük. Dec. 8- tól fogva este mindig litánia van, s 14-én solemnis Vespera este 1/2 7- kor; ezt, valamint másnap, dec. 15-én a misét a Rektor tartja. Szent József napja elôtt novénát ülünk; Szent József oltárán litánia van s utána a fôoltáron áldás! Márc. 19-én nagymise! A spirituális tartja. Szent Imre napján, Szent Tamás napján, Veni Sanctén nagymise, a Rektor tartja. Szent Tamásnak vecsernyéjét is ünnepélyesen tartjuk 12- kor délben; ezt is a Rektor végzi. Május elsején nagymise van; a spirituális celebrál! * * * A vakációra lássa el jó tanácsokkal. Hasznos erre fölhasználni a Szent Alajos-ájtatosságot, melyet a hat utolsó vasárnapon tartunk. Adjon nekik olvasni jó könyveket vagy ajánljon nekik. Az újmisések iránt nagyon érdeklôdjék: ,,esto illis pater et sacerdos''. Bár lehetne befolynunk a dispozíciókba, hogy ne egy idegen ember rázza ki a kalapból a neveket, hanem olyan, ki a lelkek javát, mindenekelôtt az újmisések lelkének biztosításában gondozza. * * * A betegeket szeresse, s látogassa meg minél többször az infirmáriát. Tudakozódjék hogylétük s kívánságaik után, ha netalán valamire rászorulnának. -- Legyen gondja, hogy imádkozzanak, s hogy a duktor is végezze az imákat. -- Ha hosszabb ideig betegek, gyóntassa meg ôket, hogy áldozzanak. Oly csúnya dolog az, ha a papok vagy kispapok soká betegek, s kevésszer vagy egyáltalán nem áldoznak. Vajjon nem lehetne-e az infirmáriában, ha többen vannak, lelkiolvasmányt tartani, s hangosan egy félóráig fölolvastatni pl. Skupoliból a betegség idejére való hangulatokról, azt utódomnak figyelmébe ajánlom. Kívánja meg, hogy értesülése legyen az infirmáriában lévô betegekrôl, márcsak azért is, hogy a reggeli meditációról hiányzókat ellenôrizhesse. Ez egy pont, melyet szigorúbban kell venni, mint ahogy én vettem, -- belátom s mea-culpát mondok. Aki rosszul érzi magát vagy elalszik, s a meditáción meg nem jelenhet, az köteles a spirituálisnál ezt bejelenteni. De ellenôrzés is kell hozzá. -- Jobb ellenôrzés volna, ha mindegyik a saját maga meghatározott helyén tartaná a meditációt a kápolnában s ha azt a duktorok is ellenôriznék! Legyen gondja arra is, hogy a betegeskedôk, kik könnyen tehetik, az infirmáriából is a misére, pl. hét órakor járjanak. A spirituális vezeti valamiképp a szemináriumi alapítványos miséket is; különösen annyiban, amennyiben a tanárok közt való esetleges új felosztásukra ügyel. Az alapítványos nagymiséket ô végzi; ilyeneket (itt felsorolja az alapítványos miséket)... Misézzék többször a kispapokért, s azt, valamint ezeket az alapítványos nagymiséket hirdesse ki mindig a kápolnában s értesítse a ceremónáriust s a sekrestyést s az orgonistát. (A szöveget dr. Erdôs Mátyás esztergomi spirituális közölte a Papi Lelkiség 1947/48 18. számában a 137-141. lapon.) ======================================================================== Prohászka és az Eucharisztia. -- ,,Isten mit csinálsz?'' -- Spirituális A Prohászka kutatás sok mindennel adós. Többek között annak feltárásával, hogy mikor és hogyan alakult ki lelkében az a mindent átható eucharisztiás lelkiség, mely egész életét valósággal izzásban tartotta. Azt ugyanis tudjuk és jól ismerjük, hogy ezzel kapcsolatban milyen elmélkedései és könyvei jelentek meg, -- de vajon hol kezdôdik ez az Eucharisztia felé fordulás, -- megtudható-e ennek genezise? Van-e a naplókban utalás erre? Nos erre igyekszünk választ keresni. És mint minden témánál, ezen a téren is a most újra kiadott és új részletekkel bôvített Naplójegyzetek elsô kötete sok új szempontra hívja fel figyelmünket. * * * A magyar egyháztörténészek, lelkiség-elemzôk számára Prohászka a szó szoros értelemben megmagyarázhatatlan jelenség: novum, miraculum. Ti. magyar földön sem elôtte, sem utána nem ismerünk olyan lelki embert, de még spirituálist sem, akinek lelki életében ennyire központi helyet kapna az Oltáriszentség. Nincs elôzménye! Nem volt számára ,,modell'', nem volt kitôl elsajátítani ezt a lelkiséget. Mielôtt Rómába ment volna, az esztergomi ún. Kisszeminarium-ban ismeretlen volt a gyakori áldozás, -- az adorációt sem gyakorolták. Római évei alatt elsôsorban a Szent Ignác-i lelkigyakorlat mélységeibe merült el, a meditáció vált mindennapi kenyerévé, a meditáció, de nem az adoráció! Amikor most elemezni kezdjük elsô megnyilvánulásait, eleinte alig fogjuk észrevenni a kettô közötti különbséget. De elôbb- utóbb látni vagy inkább ,,érezni'' fogjuk, hogy más a hangja, amikor adorál és más, amikor meditál. Más elgondolkodni valamirôl vagy valakirôl, -- és más beszélni a jelenlévôhöz! -- Olykor ô maga le is írja, hogy most adorál... A következô fejlôdési fokozatokat lehet megkülönböztetni: 1.) Feltűnô áhítat: már gimnazista korában ott van mindenütt, ahol imádkozni lehet. A nyitrai és kalocsai gimnazista Ottokár a Mária Kongregáció tagjaként buzgón imádkozik, kezében rózsafüzérrel. Összeszedettségére felfigyelnek tanárai. 2.) Az elsô írásos jelet római naplójegyzetében lehet felfedezni. 1878. július 7.: ,,Édes Jegyesem! bennem hajlékodra találj...'' Vagyis ô maga szeretne tabernákulum lenni. A húsz éves teológus jegyesének nevezi Jézust! Ezután egyre sűrűbben találunk olyan sorokat, melyek az Eucharisztia iránt érzett intimitására utalnak. Szeretne mindig Jézussal lenni: ,,soli Jesu uniri! mindig Veled legyek Édesem'' (okt. 17.). Rádöbben, hogy mindene Jézusé, ezért mindenben ,,Isten rendelkezésére akarok állni'' (1879. jan. 5.). -- A februári Gyertyaszentelôkor ô is akar valami ajándékot adni. ,,Mit adhatnék az isteni Kisdednek?''. A válasz egészen konkrét: idôt! Az adorációhoz ugyanis mindenekelôtt idôre van szükség! Ezekhez a római adorációkhoz kell visszamennünk, hogy megértsük, miért tudott órákat tölteni a Tabernákulum elôtt még legelfoglaltabb éveiben is... * * * Feljegyzéseiben egyre gyakrabban szerepel az adoráció kifejezés. Kezd otthonossá válni lelkében maga a fogalom. Megszereti, mert ,,ebben mindig más és más gyakorlatot végezhetek'' (aug. 31.). Szentáldozásait ,,alázattal és hô vággyal'' végzi (szept. 28.). Október hetedikén váratlanul annak az antiochiai Szent Ignácnak vallomását írja le latinul emlékezetbôl, aki vértanúságára készülve az Eucharisztiára gondol: Panem Dei volo quod est caro Jesu Christi, ...et potum volo sanguinem ipsius, quod est caritas incorruptibilis... Érdemes hosszabban idôzni a vértanúságára készülô Ignác megrázó szavainál, hogy megértsük az összefüggést: -- ,,Kérjetek számomra lelki-testi erôt, hogy ne csak beszéljek, de úgy is tegyek, hogy ne csak kereszténynek hívjanak, de azzá is váljak... Semmi sem jó, ami csak látszat... Engedjetek, hadd legyek vadállatok eledele, mert ezáltal juthatok Istenhez. Isten búzája vagyok én, és meg kell hogy ôröljenek a vadállatok fogai, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak... Most kezdek csak tanítvány lenni... Jöjjön rám bármi: tűz, kereszt, bestiák hada, szétdarabolás, szétmarcangolás, csontjaim megtörése, tagjaim levágása, az egész test összezúzása, az ördög minden vad kínzása: csak eljussak Jézus Krisztushoz''. Rómában vagyunk, abban a városban él most ez a fiatal teológus, melynek keresztényeihez írta egykoron élete utolsó levelét antiochiai Ignác. Prohászka gyakran gondolkodik, érez ugyanúgy, mint ez a hôs, mindenre elszánt vértanú. Éppen azért meditál Ignác eucharisztiás kijelentéseirôl, mert ô is Krisztus megôrölt búzaszeme, kenyere és kisajtolt vére kíván lenni! * * * 1879. okt. 21-i feljegyzése újabb élményre utal. Ekkor kezd egyre mélyebben foglalkozni az Istennel való egyesülés (,,istenülés'') gondolatával. Ennek keretéül a názáreti házat szemeli ki magának. ,,A názáreti házban rejtôzô Jézusom példát szolgáltat, mint kell mindenben az alázatot gyakorolnom''. Követni akarja Jézust, akinek élete Názáretben folytonos egyesülés volt az Atyával. Ami Jézusnak Názáret, az Prohászkának a Tabernákulum: átélni a közelséget, mély vonzalmat ébreszteni az Eucharisztia iránt, -- fontolgatni Urunk szeretetét... Vajon miért a kenyér színe alatt éli velünk rejtett életét? ,,Hogy ölelhessük, hogy csókolhassuk, mi több, hogy véle összeforrjunk...'' Már ez a néhány megnyilatkozás is elegendô ahhoz, hogy felfigyeljünk erre a különös hangvételű és nemcsak értelemmel, hanem szívvel, érzelemmel is telített vallomásra. Ennek a fiatal teológusnak köszönhetjük, hogy ne tartsuk ,,nôiesnek'', ha férfi szívünket meghatja Jézus barátsága. Nem beteges ömlengés az, ha egy kemény aszkézisben megedzett férfi ilyen szavakat ír le naplójába: ,,Vágyódnom kell e végtelenül jó barátom, megváltóm után... kívánkozzam utána...'' Ez nem más, mint a misztikusoknál használt stílus, amikor szavakkal nehezen kifejezhetô módon szeretnék érzékeltetni: szerelmesen szeretik az Istent! Prohászka ezt így próbálja szavakba önteni: ,,Buzduljak e gondolatoknál Jézus szeretetére, és kívánjak érte tűrni, ôt nehézségek közt is imádni, neki áldozatokkal is szolgálni ily szerelméért''. Érthetô, hogy ez párbeszéd nélkül nem valósítható meg: ,,mind a szentmise, mind az adoratio alatt colloquiumot tartok Jézusommal''... Ez a kollokvium azonban nemcsak értelmi aktusok, igazságok átbeszélése, hanem átélése annak, hogy ,,Jézus aggódott értem az Olajfák kertjében... azonosította magát velem és szenvedett helyettem''. Mivel ennek a lelkiségnek sehol nem olvashatta magyar nyelven írt szövegét, mélyen elgondolkoztató, hogy milyen szavakat, jelzôket és igéket alkotott saját lelki állapotának, legbensôbb élményeinek kifejezésére! Amikor például az Istennel való egyesülést akarja megfogalmazni, ezt írja: ,,Tartsuk mindig ez életmeleget magunkban, hogy el ne tűnjék''. Egészen ,,egyedi'', jellegzetesen ,,prohászkás'' kifejezés ez, melyet élete végéig legnagyobb kincsként ôrzött szíve mélyén. Környezete épp ezt a Jézushoz, a Dominus Jesus-hoz fűzôdô barátságát érezte kisugározni személyébôl, épp azt, amit oly szemléletesen ,,életmelegnek'' nevezett. Másfél év választja el még a szenteléstôl, de naplóiban egyre többször ír élete legnagyobb -- várva várt -- élményérôl, már elôre beleéli magát mindabba, amit az Istennek szentelt élet jelent. A kép, a keret most nem Názázret, hanem Betánia (1880. máj. 5.). Ellesi az Úr baráti körének magatartását, -- figyeli Mária Magdolna ragaszkodását. Így akar élni ô is: ,,Jézusod elébe árasztva szívedet, lelkedet''... Rómában átélni a májust, mindenki számára felejthetetlen élmény, különösen a Teremtô Istent Jézus szemével csodáló Prohászka-típusú teológus számára, aki már számolja a hónapokat: ,,Egy év még''! A május kilencedikén megörökített kijelentése oly megrázó, hogy kegyelmi életének ,,ars poétikájaként'' szemlélhetjük: ,,Mint egy cherub, úgy kell testemben, lelkemben Uram elôtt állnom''. (Mint késôbb látni fogjuk, ez vezérelte Esztergomban is, és ezzel az angyali lelkülettel érkezett Székesfehérvárra is: sicut Angelus Albaregalensis). * * * Új fejezet kezdôdik lelkiéletében, amikor a Szentáldozásban, szentmise közben egy mélységes teológiai titokra csodálkozik rá: ,,A teljes Szentháromság valami csodálatos és megsemmisítô módon nyújtja nekünk a Szentáldozást. Az Atya a Fiát, a Fiú lángolva önmagát, a Szentlélek pedig hív és sürget. Mindennapi kenyérként ajánlja magát az Isten, önti, kommunikálja magát, valami összehúzó módon, a megdöbbent, az ájuldozó ember étke ez... Isten mit csinálsz? Ember, felelôsséged rémítô. A végtelen, örök Isten szubstanciája belénk forr, ó Jézusom.'' (1880. máj. 26.) -- Kezd egyre erôsebbé válni lelkében az empathia az Eucharisztiában köztünk élô Jézussal, akinek érzô szíve van: ,,Jézus egyesíti bánatunkat bánatával'' (jún. 2.). Éppen abban rejlik lelki életének misztikus ,,stílusa'', hogy meditációi átlendülnek az adoráció intimitásába. Egy példa a sok közül, mi kerekedik ki a Jó pásztor témájából? Nem elég, ha általánosítunk, neki életszükséglet a személyes átélés: szinte ô áll a Jó Pásztor elôtt, és intim párbeszéd alakul ki közöttük: ,,hozzásimulva melegíthetjük lábait, helyezzük fejünket pásztorunk térdeire, lábaihoz omolva kérjük, hogy szent kezével simítsa el gondjainkat''... (szept. 4.). ...Minden konkrétummá, reális életté, élménnyé válik. Úgy szeretne Krisztusé lenni, mint ahogy a pecsét belenyomódik a viaszba (szept. 19.). De nem mindig él lelkében ez a felhôtlen, ragyogó égbolt. Sokszor megrémül a maga és a világ bűnössége miatt, és szinte ,,félti'' az Istent. ,,Az Isten mit csinálsz''? kérdés mögött épp ez a gondolat húzódik meg. Valóban igaz, amit Pál apostol ír: Jézus nem ragaszkodik isteni hatalmához, képes a legnagyobb bűnöshöz is betérni. ,,Et tu venis ad me?... ó ki ez, kit itt hívunk?'' (okt. 11.). Teljesen tisztában van kicsiségével: ezt alázatosan tudomásul akarja venni, és nem bánkódik, hogy ô ,,csak'' ilyen gyarló. ,,Bár oly kis szív és kis lélek, mégis én és senki más az, ki neked e csekélységemben szolgálhatok... ily kicsinységben vagyok a tiéd és szolgálok neked'' (okt. 19./XXIV). Azért nem esik kétségbe a szentelés elôtti hónapokban, mert épp ebben az idôben döbben rá, hogy Jézus a gyenge egyszerű embereket választja ki munkatársainak. A konkluzió fölséges alázatban fogalmazódik meg: ,,Elég nyomorult vagyok arra, hogy az Úr papjának válasszon'' (nov. 24.). * 1881 a szentelés éve. Minden ennek jegyében zajlik. Már számolgatja a napokat. A 23 éves Ottokár oly mélységek felé halad, hogy megrendülve szemléljük lelkiségének csúcsait. ,,Ôszinte vágyam van Istent szeretni, és ez a dolog nagyon gyakorlati (jan. 30.), mert nem elegendô az értelmi belátás, a szívnek is megvan a maga élete. Úgy szeretne tenni, mint Mária Magdolna: keresni kell Jézust! A szeretet nem hagy neki nyugtot, -- addig keres, addig kutat, míg meg nem találja, -- hiába lát angyalokat, ,,semmi teremtményen nincs megakadása...'' (ápr. 25.). -- Ahogy közeledik az októberi dátum, egyre jobban átérzi, hogy ô ,,az Isten jószága''. Ezért ,,gyermeki szívvel és bizalommal fontolgatom mindig e szavakat: Isten és én ...nem keresek semmi mást, semmit csak ôt... mindent eszközként használok, mert ez a szentek tudománya és ereje, ôk nem mozdultak, csak mikor az örökkévalóság követelte'' (aug. 11.). Három nappal diákonná szentelése elôtt ezeket jegyzi fel naplójába: ,,Ismét a kikötôbe hajóztam, csendesen megpihenek, édesen megnyugszom. Ó, kedves Jézusom, lángoló szívvel karollak át téged... Ó hogyha szerethetnélek, hogyha érted élhetnék és halhatnék, Kedvesem''. Három héttel szentelése elôtt -- okt. 9-én -- egyértelműen kijelenti életének egyetlen célját: szent akar lenni. Sôt nyugodtan leírja: ,,én nyugodt vagyok... bonus est Jesus Dominus meus... boldog vagyok... higgyek és reméljek... én szent és tiszta vagyok (okt. 9.)! A szentelés elôtt tartott lelkigyakorlat elsô napjának elsô gondolata a következô: ,,Szent akarok lenni minden áron... Istenemért valami nagyot akarok tenni, s egészen érte élni... A jó Istenhez simulok, mily jó téged mindenben szolgálhatni''. (okt. 18.) A szentelés elôtti szentgyónás után, okt. 21-én elhatározza, hogy ezentúl Jézus lábaihoz húzódik és figyel minden sugallatára, ,,és szívembe térve élek neked''. Hogy mennyire Eucharisztia-centrikus kíván lenni, mutatja, hogy szentelése elôtt egy héttel elhatározza, hogy egy életen át ,,mindent visszaviszek a szentmisére, mely forrásom lesz mindenre, az ima emberének kell lennem, hogy Jézus érzelmeit magamra öltsem'' (okt. 24.)... Ilyen lelkülettel lépett az oltárhoz 1881. okt. 30-án: ,,félhéttôl tízig pappá szenteltettem...'' * * * A bevezetôben említettem, hogy a most közreadott és kritikai kiadásnak szánt Naplójegyzetek meglepetéseket tartogatnak a témával foglalkozók számára. Épp az okt. 30-i pappá szenteléskor írt szavai tartogatnak ilyen egészen meglepô fordulatot. Ebben ugyanis olyan megfogalmazásban fejezi ki örömét, melyet a különben igen pontos Schütz Antal átírt, gondolván, hogy maga Prohászka is tévesen írta le gondolatait. Ô ugyanis a ,,Jézus, csókolom lábaidat földre terülve'' szavak után ezt nyomtatta ki: ,,csókolom kezeidet, e szentelt kezeket (vö.: 23.25.1.). Pedig a kéziratban Prohászka nem ezt írta, hanem a valóban szokatlannak tűnô ,,csókolom kezeimet''... Tehát a szentelés után saját kezét csókolta meg! Nem ok nélkül mondtam, hogy Prohászka egészen új utakon járt, és sehol senkitôl nem olvasott ilyen, vagy ehhez hasonló szöveget. Az ember általában nem a saját kezét szokta csókolni, hanem másét. Schütz is ezért változtatott az eredeti szövegen. Tévedett, mert az újból és újból átvizsgált eredeti szöveg félreérthetetlenül a kezemet rögzíti. Én ehhez ragaszkodtam, bár számomra is különös mondatnak tűnt a 23 éves fiatal presbiter elsô megnyilatkozása. És most jön a váratlan fordulat, illetve a magyarázat. Horváth Kálmán váli plébános: Ottokár püspök a szívekben, Prohászka riportok című kéziratában (1972. I. 39. 1.) ugyanis megörökítette egy szemtanú vallomását, mely épp az akkor már idôs püspök hasonló kézcsókjáról szól. -- ,,Egyszer a vendégszobában pihent. Amikor bementem, azt láttam, hogy a kezét mindkétfelôl megcsókolja. Kérdeztem, miért tette ezt drága Püspök atya? -- Tudja -- válaszolta -- én már annyi éve misézek és olyan sokszor áldoztam, hogy a kezemet is úgy csókolom meg, mintha Krisztusét csókolnám''. Ez a vallomás adta meg a rejtélyes mondat igazi értelmét. Az viszont mélyen elgondolkoztatja az embert, hogy mindezt már elsô miséjekor gyakorolta. Ennél jobban aligha tudom bemutatni, hogy mit jelentett Prohászka számára az Eucharisztia. Az a kéz, mely az Oltáriszentséget érinti, a misztika világában magának Krisztusnak keze. Elhangzott a Papi Otthon rekollekcióján. 1997. június. ======================================================================== IV. Kísérlet a közélet és a politika megreformálására A fejezetet szándékosan egy Rómába küldött német levél közlésével kezdem, rámutatva arra a tudatos, tervszerű stílusra, mely nélkülözhetetlennek ítélte a római szellem biztosítását. Ha valaki, akkor Prohászka tudta, hogy a jezsuiták Római Kollégiumának szelleme nélkül nem képzelhetô el egyházi reform. Közben ámulva figyelhetjük, hogy milyen energiák feszülnek ebben az Istennek teljesen átadott férfiúnak lelkében. Nemcsak meditál a Szent Ignác-i lelkigyakorlatban hallott két úrról és két zászlóról, hanem minden percét e meditációkban megfogalmazott feladatok végrehajtására is akarja fordítani, függetlenül attól, hogy lát-e esélyt a sikerre vagy nem! Mindent Isten nagyobb dicsôségéért tesz, és erre hívja a rábízottakat is. Nem elégedhet meg egy Krisztusra felesküdött lovag azzal, hogy bent, a szemináriumban, a kápolnában, a katedrán, az éjféli misén lelkesedjék Jézusért, -- neki szent kötelessége meghódítani a nyomortanya szegényeinek a szívet éppúgy, mint a legényegylet, vagy a Szent Vince egyesület tagjait. De ez sem elég! Tollal, szóval, sôt politikai kortesbeszédekkel kiáll a porondra, lerántja a hazugság álarcát mindenkirôl, akár reverendát hord az illetô, akár képviselô a parlamentben! A szociális kérdést maga XIII. Leo pápa tűzte az egyház zászlajára. Prohászka ezzel érvel, amikor hadat üzen saját elöljáróinak. Nem lehet csodálkozni, hogy tűzbe mentek érte kispapjai, tanártársai, és még a sztrájktól sem riadtak meg. Ilyet még nem látott a világ! ======================================================================== Prohászka levele Rómába, 1889. aug. 23 Közélet, politika L. I. C.! Esztergom, 1889. aug. 23. Fôtisztelendô Úr! Tulajdonképpen az új Rektor úrnak kellett volna írnom, de nem tudom a keresztnevét, ezért fordulok Fôtisztelendôségedhez azzal a kéréssel, hogy tolmácsolja neki ügyemet, és kérem, hogy egy pár jó szót is fűzzön az ajánláshoz. A kollégiumban levô magyarok kihalóban vannak, ezért volna jó, hogy a Fôtisztelendô Rektor Atya egyet felvenne az esztergomi egyházmegyébôl; mi az esztergomi Bíboros úrnál nagyon jó hírban állunk, Pázmány és társai ellenére. Így hát bizonyos, hogy egyet újból felvehetnének. Csak attól félek, hogy mindez túl késôn történne, mint minden minálunk, -- gondolok a jelentkezésre és hogy a helyek már be volnának töltve; ezért nagyon kérem Fôtisztelendôségedet, hasson rá a Rektor Atyára: legyen kegyes hozzánk. Ezekkel a mi nagyurainkkal nem lehet egy tálból cseresznyét enni, sed patientia opus perfectum habet. Tehát kérem, hogy várjanak Rómában mindaddig, míg Esztergomból befut tôlem egy jelentés és egyszersmind felvételre való kérés. A fiatalemberért, akit kiválasztottunk, felelôsséget vállalok; ô olyan jó, akárcsak Anhaupel úr. -- Krammer úr jelenleg Budán káplán; azonban csak egy hónapig marad ott, mivel kinevezik az esztergomi Szemináriumba az erkölcstan professzorának. Sándorffy úr is most éppen Esztergomban tartózkodik; át szeretne lépni a mi egyházmegyénkbe, mivel Erdélyben sok szenvedésben volt része. A Bíboros úr fel fogja venni. Mi lassan, de folytonosan elôl járunk; Steécz úr még Kalocsán van, sokszor gyötri a migrén. Én ott lelkigyakorlatot tartottam és Winkler urat is belevontam. Derekasan tartja magát. Egy pesti úrtól, aki konvertálni készül, hallottam, hogy Esterházy úr egyetemi tanár óhajt lenni. Ez azonban nehéz vállalkozás. Bocsásson meg Fôtisztelendô Atya csúf írásomért, dehát én a ,,Magyar Sion'' szerkesztôje vagyok. Kérem átadni a Fôtisztelendô Atyáknak legszívesebb üdvözleteimet; Fôtisztelendôséged imáiba ajánlva magam, maradok az Ön hűséges hive Prohászka Ottokár ======================================================================== Harc a félszegségek ellen Közélet, politika Az újkori ember jellemének vonásai inkább a tehetetlenség, a tengôdés, a kihalás jelképévé szövôdnek. Egy francia rab karjába tetovált mondat jellemzô a legtöbb mai ember állapotára: ,,le passé m'a trompé; le présent me tourmente; l'avenir m'épouvante''. Vagyis: ,,múltam megcsalt; jelenem gyötör; jövôm borzaszt''. Mi pedig Pál apostollal szétnézünk, és keresünk férfiakat! ,,Viri fratres'', férfiakat, akik testvérek is! Hol teremnek hithű, jellemes, egész emberek? Ha a katolikus hitélet földjén nem: akkor sehol! Nem szününk meg keresni, mert fel akarjuk támasztani azt a nemzedéket, mely tud valamit szeretni. Ó nem is hisszük, hogy hányan keresnek egyetemeken, közélet terén, törvényhozásban! Egész embereket a családi tűzhelyhez, egészeket a bolti pulthoz, -- egészeket a csákók, cilinderek, fôkötôk, párták, de a koronák, papi süvegek alá is! Egész ember, ez a jelszó! -- A magyar szó különösen jól fejezi ki a lényeget: egész ember annyi mint egészséges ember. Ezzel máris megbélyegzi azt, aki nem egész, hanem ,,fél''. De ebbôl a fogalomból nem félséget, hanem félszegséget csinál. A magyarban ,,félség'' nincs, csak félszegség létezik! Fél ember mindig félszeg ember, -- olyan mint az antik mitológiában: feje ló- vagy szamárfej, testének többi része ember formájú. Az evangélium szerint az ilyen kívül ember, de belül farkas!... Mindenki ilyen, akinek nincs elszánt, következetes jelleme. S miután rólunk van szó, mondjuk ki: közöttünk az a félszeg, aki magyar katolikusnak nevezi magát, de katolikus elvek és katolikus hitélet nélkül él! Ilyen ember csak a jelennek él, ahogy Arany János írja: ,,Jelennek él, aki közöttünk él, aki közöttünk hisz, szeret, remél'' ...Se hús, se hal ...félnek. Desperatus alakok... Másoknak lelke pedig olyan, mint egy száz éves bolt küszöbje: úgy van kitaposva, kikopva, hogy nem hisznek semmit, nem remélnek és nem tisztelnek semmit, senkit. -- Ha az ember szélkakas módjára forgatja nézeteit: félember, szélkakas. Mit ér a mélységes hit, ha azt fenséges hit nem koronázza meg. Hitvallásunk semmi; márpedig semmibôl nem lesz semmi! Hát szegény magyarom, légy egész, ha élni akarsz! Egész ember, egész keresztény... A könyvespolcokra katolikus könyvek kerüljenek és olyan újságok, melyek nemcsak a harangszentelésrôl, bérmálási ebédekrôl regélnek, hanem amelyek szolgálják a keresztény ember hitéletét, érzelmi gazdagságát, szórakozását. Egészen katolikus családok kellenek, hol a feleséget a férj úgy fogadja, mint ahogy Ádám fogadta Évát, -- és úgy szereti, ahogy Krisztus szereti az anyaszentegyházat. Keresztény kereskedôi, ipari életre van szükség, mely megállítja a süllyedést és minél több önálló szabad polgárt ad a béres és napszámos, gyári munkás ezrei helyett. Ehhez a katolikus társadalomhoz bevallott katolikus ,,egészség'' kell: észben, jellemben, életben... Összeesküdött ellenünk a divat, a szokás, az illem, az írók nagy részének piszkos, becstelen keze. Érveinkre vállat vonnak... Valóban ma nehéz egész, teljes, tevékeny katolikusnak lenni, de még becsületes embernek is lenni. De ne hátráljunk. Ne hagyjuk magunkat lágyítani, tompítani annyira, hogy aztán szétmálljunk, és jellemtelen, bágyadt reményű félférfiak és félasszonyok lézengjenek a földön! Tehát Viri fratres, Testvéreim férfiak! harc a félszegségek ellen. Ne szajkózzuk azt, amit milliók mondanak és tesznek. A közvéleménynek mindenütt roppant hatalma van mindazok fölött, akik önállóan nem gondolkoznak. Az egész katolikus mindenekelôtt harcol a közvéleménnyel. E férfiakkal fogjanak kezet az egész asszonyok. Talán lehettek nagyok a ház körén kívül is, de egész nôk nem lesztek máshol, csak otthon. Óriás hatalom képviselôi vagytok... Ellenfeleink minduntalan ezt szajkózzák: ,,félre a papi obskurantizmussal, elvakultsággal, elfogultsággal. Vallásunk, hitünk, erkölcsünk ezentúl egy legyen: a szeretet''. A korszellem épp azt akarja elérni, hogy csak puhán, nesztelenül, ujjhegyen és négykézláb mozogjon a papság. Ne emlegessen dogmákat, erkölcsöt, egyházat. Mert aki azt mondja: én keresztény vagyok, de szabadkômüves is, az félszeg ember, és az nem tudja, hogy a titkos szekták igazgató tanácsa ott van a londoni zsinagógában, mely tanácsba keresztényt soha föl nem vesznek. A pápa minduntalan figyelmeztet minket: Vigyázzatok! A szabadkômüves- zsidó szociális sajtó magatartásából világos, hogy ez a három ugyanazzal a gyűlölettel viseltetik az egyház és a kereszténység ellen. ...Németországban is addig tettek különbséget a kereszténység és a jezsuitizmus között, míg végre ki kellett tűzni a zászlót ezzel a felirattal: mentsük meg a kereszténységet! Ezt a zászlót kell ma mindenütt, hazánkban is magasra mutatni. Félre tehát a félszegséggel az iskolában, mert ostoba gôgtôl felfuvalkodva hajtogatják, hogy ne hozzuk be a hitvallást, hitoktatást az iskolába. Ne tanítsák a fiataloknak se a Miatyánkot, se az Üdvözlégyet, -- csak fohászokra tanítsuk ôket, melyeket nyögdécselhet török, zsidó, tatár. Szégyenletes, nyomorult s másrészt hazaáruló gondolat. Aki keresztény, azt kereszténynek kell nevelni! Ha nem szabad így nevelni, nem is kell megkeresztelni. Ha zsidók és pogányok miatt nem nevelhetik a szülôk gyermekeiket ôseik hitére, nincs értelme, hogy megkereszteljük ôket. Szégyen az oly társadalomra, mely elôször volapük nyelvre tanítja gyermekeit, s azután a hazai nyelvre, -- elôször világpolgárt nevel gyermekébôl s azután hazafit. S szégyen az oly törvényes intézkedésre, mely elôször hitközönyt önt a gyermekekbe üres fohászokat mondatva velük az ,,ôslényhez'', a ,,világszellemhez'', a ,,nagy építômesterhez'' és megzavarja ezzel a gyermek szívét! Félre a félkeresztény iskolákkal, a félkeresztény erkölcstannal. Félre a félszegséggel! Aki nem egészen keresztény, az pogány! Ugyanez áll a sajtóra! Igen sokan hangoztatják, hogy ôk keresztények, de nem vesznek kezükbe keresztény lapot, mondván, hogy abban nincs semmi érdekes. Hány katolikus lelkész fordult az Egyetértéstôl kezdve az összes lapig helyreigazítás végett az ún. elkeresztelési ügyben. Egyik sem fogadta el!! Kiket altatnak el az ilyen lapok? A félszeg katolikusokat! akik már hitetlenek, vagy közönyösek. A mi harcunk a félszegségek ellen nem mások jogainak eltiprására vonatkozik. Mi nem akarunk másokat megenni, csak azt kívánjuk, hogy mások se egyenek meg minket! Miért, mikor, hogyan, honnan nyerték ôseink az igaz, jóakaratú nézeteket, az egyéni és társadalmi biztonságot? A kereszténységbôl! Hát ezt a kereszténységet tiszteljük, szeretjük és újjászületésünket is tôle, belôle várjuk. A tények, a történelem meghamisíthatatlan tanúsága mellettünk bizonyít. Az emberek Krisztus elôtt évezredeken keresztül nem tudtak mást felmutatni mint igazságtalanságot, rabszolgaságot, nyomorult társaséleti intézményeket. Már csak joga van a léthez a kereszténységnek, mely egy jobb világot és egy összehasonlíthatatlanul jobb társadalmat teremtett. Ne pártoljunk el tôle üres szavakért, hamis elvekért, hanem tegyük számára lehetôvé, hogy amit elkezdett a teljes kifejlôdés áldásával koszorúzza. Magyar Sion, 1892. 481-502. ======================================================================== Mi az a szociális kérdés? Közélet, politika Gyors tempóban siklik le a történelem színvonala az ,,ember jogainak'' magaslatáról az ,,állat jogainak'' lápjába. -- Most az ,,állat jogainak'' korszakát éljük. Az állati ember emancipáltatott az emberben; az az ember lépett föl a világ színpadán, aki korlát és tekintet nélkül, igazság és szeretet nélkül és a létért való küzdelem könyörtelen jogcímével szerezheti magának azt, ami jó neki: élelmet, hatalmat, élvezetet, mert nem ismer és nem kíván mást. -- Eltaposhat minden gyengébbet, kiszipolyozhat minden vért, kiemelhet fészkükbôl ezreket s a társadalom proletárjaivá degradálhatja a kis embereket, mert az erôsebb gyôz! Nézzétek az ,,onorevoli''-k gyülekezetét a római bank botrányaiban, s lássátok: ezek uralkodnak rajtatok. -- De az elkeseredésnek is egyre borzasztóbb megnyilatkozásai vannak. Az alsóbb társadalmi rétegek szervezkednek, hogy nekik is jusson abból, amiben azok ott fönt vájkálnak, s az ember-állat bennük is bôdül, élvezni kíván. S mert nagyon kíván, azért neki iramodik, száguld, tipor, tapos (...) A negyedik rend megismerte nyomorát és erejét, s kilépve a társadalom örvényeibôl kiemeli és romba dönti a fönnálló társadalmat. Az Isten- jogokból tehát ember-jogok, s az ember-jogokból állat-jogok lettek, -- s miután az ember állattá lett, feldúlja azt a társadalmat, mely az Isten országa, Civitas Dei s az Isten fiainak háza volt, s alkot magának vagy egy vadont fenevadak számára az anarchizmusban, -- vagy egy utópiát a szociáldemokratizmusban. Ki ne érdeklôdnék az újkor legforrongóbb s új földi paradicsomot ígérô mozgalma iránt, melynek neve a szocializmus? A társadalom modern krízise abban áll, hogy a munkából élô nagy néprétegek társas szervezeteit vagy már összetörték vagy javában folyik bennük a bomlás; ezzel együtt föllép a szegénység vagyis a megnemélhetés. A társadalom tehát szakít a régi alakokkal s teremt magának újakat. Azért hívják társadalmi kérdésnek, mert egy új társadalom megteremtésérôl s a réginek szétbomlásáról van szó. Alkossunk már most magunknak tüzetes fogalmat arról, hogy miképpen bomlik szét jelenleg a régi társadalmi szervezet. -- Vegyük a legegyszerűbb példát: a szabó és a suszter tűvel és árral dolgozik; saját kezük munkája és iparuk terén való tapasztalataik tartják el ôket. A munkának bér jár s a bér táplálja és tartja fönn a munkást. A régi társadalomban a kézműves osztályt a kézműipar tartotta fönn, a remekelt mesternek önállóságot, családot és otthont biztosított. A gép föltalálásával és tökéletesítésével iszonyú fordulatot vett az ipar addig biztosított léte. A gép ugyanis jobban és gyorsan dolgozik, mint az ember; kevés munkaerô kell hozzá: sokat produkál és szállít a piacra s ezáltal kielégíti a fogyasztást. Akinek nincs gépe, nem konkurrálhat a géppel bíró munkással, s mindjobban leszorul állásáról. Mivel a gép sokat produkál, azért olcsóbban is adhatja terményeit, mint a kezemunkája után élô munkás. A következmény nem marad el; a fölületes közönség elfordul a dolgos, kézműiparostól s a gép- és gyármunkát pártolja! -- A gép megteremti a gyárat. Bárki fölállíthat cipôgyárat, mégha nem is ért a cipôvarráshoz, hogyha pénze van! Mit csináljon már most az önálló mester? Miután meg nem élhet, beáll a gyárba és lesz bérmunkás. Aki elôbb önálló volt, most bérszolga lett! Aki elôbb a munka teljes gyümölcsét élvezte, az most a haszonnak csak egy részét kapja; a többit elnyeli a tôke, megkapják a részvényesek vagy a bankok. Tehát az emberi munka szolgál a tôkének! Tôke az úr, -- a munkás tôle függ. Így porladnak szét, így atomizálódnak a régi munkás rendek, s az önálló polgári harmadik rendbôl folyton szállnak lefelé a negyedik rendnek sötét és fanatikus dührôl telített mélységeibe. Minél jobban fejlôdik tehát a korlátlan iparszabadság gyilkoló aerája alatt a gyári munka, annál több áldozatra, annál több bérmunkásra erôszakolja rá a tôke az ô vasjármát s készíti elô számukra a társadalmi katasztrófát! Mik tehát a munkások? A gép napszámosai! Akik ráadásul már csak részletmunkához értenek. A szövôgyárakba nem kellenek takácsok, -- a cipôgyárakba nem kellenek cipôt elôállítani tudó mesterek, hanem fiúk és lányok, akik az anyagot a gép tartóiba illesztik. Vagyis ez a szisztéma kiküszöböli a mestert és helyébe lép a gyári napszámos! Vajon haladást jelent mindez az emberi munkában? A technikában minden bizonnyal igen, de az emberi munka szintjén óriási zuhanást von maga után, mert a gyári iparban a munka teljesen elveszti etnikus jelentését és értékét. És ami régen az egész társadalomnak, az önálló polgári rendnek privilégiuma és büszkesége volt, most a tôkének szolgáló rabok igájává lett! A munka, az ipar most nem emberhez méltó foglalkozás, hanem emberi jogokkal nem bíró ezerszeresen megdézsmálható emberi produktum. A munkás játéklabdája lett a nagy tôkének; rosszabb lett a sorsa a szabadság csillaga alatt mint a robotos, jobbágyos világban. Már nincs röghöz kötve igaz, de nincs otthona, családja. Nem csodálható, hogy lassanként odaér, hogy nincs hazája?! -- A munkások létük fennmaradásáért özönlenek a falvakból a nagy gyártelepek felé. Így a bérkérdés vasszükségszerűsége egyre lejjebb szorítja a béreket, aminek csak örül a tôke, a rafinált gonosztevô. Az egyik gyár már csak 36 krajcáros napszámot fizet; sôt már nálunk is megtörtént, hogy szabólegények bérfizetés követelés nélkül csakis lakás és élelmezés fejében fölajánlják munkájukat! S a gép mindezzel nem törôdve tovább zakatol... A szociális kérdéshez szervesen hozzátartozik egy másik jelenség, amely csak olaj az anarchisták által rakott tűzre, és ez a vállalatok krízise! Minél olcsóbb a munkaerô, minél több és nagyobb a termelés, annál zsúfoltabbak lesznek a raktárak, -- ez pedig agyonnyomja és tönkreteszi a tôkét! Minden tôkés az önzés fúriájától kergetve nyakra- fôre termel! Egymást rászedni, túllicitálni, -- ez a cél. Senki nem tudja, hogy máról holnapra hol ütik ki a nyeregbôl... Az erôsebb mindig felfalja a gyengébbet. A piac korlátlansága szükségképpen a teljes káoszhoz, munkanélküliséghez, anarchiához vezet... Így jutottunk el odáig, hogy az esztergomi iparosok éhen-szomjan ládáikba rakhatják saját termékeiket: a városi gyárak konkurrenciája leforrázta ôket... A lavina megindult! Egy egész társadalmi rend fuldoklik és mind mélyebbre süllyed! Lényegét tekintve ebben keresendô a régi osztályok szétzüllesztésének és szétzüllésének magyarázata. A termelés- és a tôkekoncentrációja lesz a jelen társadalmi kelevény végsô fázisa. Ez a koncentrált tôke az az újkori Mammon, mely a nyugati kereszténység társadalmi rendjének egére vészes viharfelhôkkel ront! Közben az agyonnyomorított negyedik rend milliói a teljes nyomorba süllyednek. A forgó tôke, vagyis a pénz kiterjeszti terrorizmusát az ingatlan tôkére is. Mivel az ingatlan tôkét nem lehet befektetni a gépekbe, a mezôgazdaságnak nem igen jut tôke, vagy ha jut, oly magas kamattal, mely megfojtja. A mezôgazdaság elveszti régi értékét és jelentôségét. A nemzetgazdaság súlypontja máshol van! A földet birtokló nemzet kezébôl a tényleges materiális hatalom a francia, angol, német zsidó nagy tôkések kezébe kerül Nyugaton éppúgy, mint Magyarországon. Így elôbb a nagy- és kisbirtokos osztály, majd a parasztság és a törpebirtokosok leszoríttatnak a dobravertek, a föld- és háznélküli proletárok szintjére. A termelés módjának gyökeres megváltoztatásával a politikai térkép is lényegesen megváltozott. A régi decentralizáció helyébe (kézművesek, céhek stb.) a centralizáció, -- a sajátosság helyébe a lelketlen egyformaság, -- a lekötöttség (egy helységhez tartozás) helyébe a földönfutás, -- műhelyek helyébe a gyárak, -- otthonok, családi (kertes) házak helyébe a munkáskaszárnyák kerültek! És miután a vidékek, rendek decentralizált társadalmát szétzilálták, megjelent a nemzetállam, melyben már nincs paraszt, mesterember, nemes, civil és pap, hanem csak polgár! A munkás is polgár, -- de csak papíron, a szabadságjogok chartáján. Amikorra ugyanis a liberalizmus megadta a jognak egyenlôségét, addigra létrehozta a pénzben, a materiális hatalomban a minden elképzelést felülmúló egyenlôtlenséget. Még a fáraók és hozzájuk méltó utódjuk, a Khedive se kívánt ennyit a Fellahtól. Ahol pedig nem hódol be a kisemmizett, ott tôkebirtokosok, mint a lét és nemlét fölött rendelkezô nagyhatalom, dobra verik a parasztnak, a ,,kisnemesnek'', gentrynek a gazdaságát. Nem marad más hátra, mint elköltözni! Hová? Amerikába... (Ezekben az évtizedekben vándorolt ki sok százezer magyar az USA-ba!) Az erkölcsi hanyatlást ezek után külön ecsetelni szinte felesleges, hiszen ez a rendszer épp azokat a forrásokat rombolta szét, melyek a mindenkori társadalmat szervezik és éltetik. A család, az otthon, a céh, az osztály szellemét az erkölcs élteti. Minden egyes szervezet eltűntetése a társas életforma erkölcsi oszlopainak egy-egy rombadöntése. Ahány oszlop ledôl, annyi lépéssel haladunk az erkölcsök meglazulása, hiánya, majd pedig a teljes erkölcstelenség felé. A család felbomlása: apa, anya, gyerekek dolgoznak a gyárban, az otthon rideg; az asszony nem anya, hanem napszámos, így nem lehet feleség és nem nevelheti a gyermekeket; vagyis megszünik az otthon centrális szerepe. A férfi tagok (apa, fiúk) a kocsmába gravitálnak, -- a lányok nem tanulnak semmi háziasságot, semmi szemérmet. Ilyenekbôl lesznek csak szülôk, vagyis akik nem anyák-apák, akik gyermekeket szülnek, de nem nevelnek! -- Az éjjel-nappal folytatott termelés nem respektál vasárnapot, nem különböztet éjt és napot; neki minden kéz jó, független attól, hogy több gyermekes felnôtt ember keze az, vagy egy kamasznak a keze. Mivel a fiatal munkás is ,,kész'' állampolgár, korán házasodik; ennek számtalan következménye van: a zsúfolt lakások, hol ember ember hátán, egészségtelen, erkölcsileg is fertôzött légkörben élnek tízezrek, -- a nemek szerint való elkülönülés hiánya, a szemérmetlenségek felsorolhatatlan tömege, -- a szennyezett légkör (,,a gyári olajos légkör vagy kártékony párolgású termények'', írja Prohászka a Magyar Sion 1894. évf. 24. lapján!). * * * Összefoglalva az eddig elmondottakat: a szociális kérdés kiindulása a praxisban a nyomorkérdés. Ez magával rántja a politikai és erkölcsi egyensúly felbomlását, -- és ez már társadalmi krízis: az eddig fennálló rendnek, a tiszteletben tartott elvek és jogi nézetek rendjének, a vallásnak, az erkölcsnek, tehát a nyugati civilizációnak, az emberiség eddigi életének krízise. Ez önmagában már magyarázatot nyújt arra, hogy miért kell errôl elsôsorban nekünk tárgyalnunk, sôt mindenütt napirendre tűznünk, hogy ez a robbanékony, ,,dinamitos tűz fel ne perzselje a keresztény társadalmat''. Magyar Sion 1894. 3-25. ======================================================================== A papság föladata a szociális kérdések körül Közélet, politika ,,Mily borzasztó szerencsétlenség! Hozzatok hamar egy pohár kávét!''... Ezzel a mai korra annyira jellemzô epizóddal kezdi Prohászka elemezni azt a hozzáállást, magatartást, mellyel a jobb módú polgárok, köztük a papság nagy része kezeli az egyre jobban elmérgesedett szociális kérdést. Mint már többször kifejtette, most újból és félreérthetetlenül kijelenti: ,,A hivatalos Magyarország egészen a liberalizmus szekere elé van fogva''. Éppen az ô esztergomi közéleti harca mutatja legjobban, hogy még a fôpapok közül is sokan voltak, akik szimpatizáltak a liberális kormányzattal; tehát a fenti kijelentést szó szerint érti: a hivatalos Magyarország, a hierarchiát is beleértve a liberalizmus szekere elé van fogva. Azért kezdi tanulmányát ezzel a kemény kritikával, mert többek között ebben látja egyik okát, hogy a papság miért ilyen érzéketlen az egyre elviselhetetlenebb szociális helyzet iránt. Kíméletlenül leleplezi az egyháziak és a keresztények viselkedését; idézi Gordon generális szavait: ,,Nem hiszek nekik... az ô kereszténységük elernyedt... inkább törôdnek ebédjükkel, mint bármi mással. Csak kevesen vannak, kik melegen érdeklôdnek és dolgoznak... sopánkodni tudnak, de rögtön utána azt kérdezik: ,,nem vesz még a lazacból?'' A kisemmizett nép pedig próféta után szomjazik, akinek elmondhatná baját! Pedig Mesterünk egykor ezt mondta: ,,Ha szeretsz engem, vezesd nyájamat''. -- A valóság lesújtó: ,,Kereken kimondom: a papság bizony seholsem tett eleget a szocializmust megteremtô gonoszság ellen, -- sok helyen elkésett, máshol még most sem tesz semmit''. -- Kivételek vannak, de azok is ,,vándorsziklák gyanánt állnak társai körében''. Magyarázatként megemlíti a papság konzervatív beállítottságát, elöljárói iránti lojalitást; mindez oka annak, hogy különben sem fogékony a papok legnagyobb része annak észrevevésére, hogy az életben, a beköszöntött új korban mi mozgatja az embereket és mi bántja! Ebbôl fakad az a szomorú, de mégis igaz megállapítás, hogy sok esetben a szabadgondolkodók vagy az egyház legádázabb ellenségei hamarább és eredményesebben karolják fel az elnyomottak ügyét, mint az egyháziak. Idézi Lange-t, az egyház nagy kritikusát: az Újszövetség morálisan ugyan mély benyomást gyakorolt a világra, de ez nem jelenti azt, hogy e morális mostani hirdetôi és tanítói ma is ennek szellemében élnek és viselkednek. Pedig a munkások követelésének legnagyobb része közel áll az Újszövetség gondolataihoz, -- mégis az a fonák helyzet állt elô, hogy az egyháziak ezt nemcsak nem veszik észre, hanem még az urak, a hatalmon lévôk védelmére szállnak síkra. Prohászka elfogadja ezt a kritikát! Annál inkább, mert valóban gyakran hallani a szószékrôl olyan beszédeket, melyeknek célja: elrettenteni az ifjabb generációt a század forradalmi eszméitôl stb. -- Pedig ,,a papságnak nincs privilégiuma ahhoz, hogy legjobban értse az evangéliumot, és nem is gondolhatja magáról, hogy a szociális alakulások tekintetében benne van a ,,status possidentis''-ben, mert ezt a statust tán éppen az evangéliumhoz közel álló eszmék ostromolják oly erôvel, hogy máról holnapra romhalmazzá válik'' (165.1). Az egyháztörténelem igazolja, hogy a destrukció épp úgy mint a reformáció az egyház gyermekeibôl s nem a tekintélybôl indult ki. Amikor a tekintély, mint ,,nagy ágyú'' megszólal, akkor már a harc régen folyt, vagy tán javarészben be is fejezôdött. A tekintély különben sem segíthet a szociális bajokon hatalmi jelszavakkal. Elôbb mindig ,,megpuhította'' a szíveket az evangéliumi lelkület, és akkor ütött a tekintély órája. Föllépését csak így kísérheti siker. Vagyis: ne várjunk, hanem tegyünk, mert nincs kire hárítanunk a felelôsséget. A klérus tartózkodásának másik oka abban rejlik, hogy maga a szociális kérdés rendkívül komplikált és több rétegű. Addig míg nem születik meg egy részletes kifejtett programunk, addig mire irányuljon a papságunk szociális készülôdése? Elôször arra, hogy lehetôleg érdeklôdjék az iparosok és munkások s a föld népének szenvedései iránt, a társadalmi bajok pusztítása iránt, hogy okairól tiszta képet alkosson és a keresztény szocializmus útmutatásai szerint a reformeszméknek térhódítását elôsegítse. Legyen részvétel a nagybeteg keresztény társadalom iránt, melynek lelke meg van mérgezve, vagyonilag már most vagy rövid idôn belül tönkre lesz téve. Ez nem jövendölés, ez összeadás és kivonás. Ezért alkossunk a munkások kereseti és bérviszonyairól hű képet magunknak. Éppen mi papok vagyunk abban a helyzetben -- ,,pauperes evangelizantur'' --, hogy észrevegyük azt a gazdasági nyomasztó állapotot, mely lassan, fokozatosan kiöli szívükbôl az érzéket a vallás iránt. ...Gondaljanak egy kereskedôre, akit folyton lejáró váltói ijesztenek: némán bámul maga elé órák hosszat. Ennek hiányában próbálnak Isten szeretetérôl szólani. Vagy tekintsék a szegény iparosokat, kiknek gyakran 30 krajcár napi keresetük van. Ezek, ha egyáltalában eljönnek a vasárnapi szentbeszédre, lelkük másutt jár és kimennek. Lelküket ugyanis nem a pap beszéde, hanem az élet borzalmas küzdelme köti le! Ebben a helyzetben az Evangélium a maga szenvedési és lemondási témáival nem lendít cseppet sem a nyomorultakon. Elôbb helyezzük bele önmagunkat az ô állapotukba! A munkásosztály belépett már férfiasságának korába, önérzete túlságosan ki van fejlôdve: eddig elhitte, mert elhitették vele, hogy mindennek úgy kell lennie, amint van. Most már felébredt gyermek álmaiból, és meg akarja változtatni a világot a maga javára. Ebben mi ne lássunk semmi megvetendôt! Inkább azon meditáljunk, hogy az Evangélium fogalmaihoz közelebb állhat egy új, most forrongva kibontakozó új világ, mint az eddigi és mostani megalázott helyzet! És gondolkozzunk el azon is, hogy amint az egyháznak nincs joga lelkesedni például a Bourbonokért, úgy nincs oka lelkesülni a zsidó aranyborjúért; vagy a politikai egyenlôség elérésére után el kell jönnie a birtoklásban is bizonyos egyenlôségnek, mely most még csak egyesek privilégiuma, de amelybôl tudatosan ki van zárva a munkásosztály! És gondolkodjék el a papság azon is, hogy nem kell mindenre, ami a vagyonnak új felosztását illeti, azonnal a szociáldemokráciát okolni és elátkozni és bűnnek tartani! A papságnak legsürgôsebb föladata épp az lenne, hogy minden erejével és szeretetével bebizonyítsa, hogy ô a munkásoknak, a népnek leghivebb barátja és legbiztosabb oltalma. Ha ezt elmulasztaná, kockára tenné társadalom elôtti létjogát! -- Nem elengedôek az eddigi pasztorációs eszközök, módszerek alkalmazása, -- az áhitatgyakorlatok mellett meg kell találni és egymástól eltanulni az új gyakorlatias módszerek alkalmazását; anyagi eszközök, egyesületi, társulati elônyökkel, szövetkezetekkel segíteni, talpra állítani a munkásokat, felébreszteni bennük az érzéket legalább az iránt, hogy a papság, az egyház rokonszenvez ezekkel a törekvésekkel. Saját tapasztalatából tudja, hogy mennyiszer beszélnek vele kórházakban és máshol, így: akár imádkozom, akár nem, attól még nem lesz munkám és nagyobb bérem. Ilyenkor ne filozofáljunk velük, hanem legalább azt igyekezzünk elhitetni velük, hogy ismerjük problémáikat, és ne soroljon a többi ,,kabátos ember'' közé, mert én nem vesztettem el kabátom alatt a szívemet, -- sôt én csapok fel mindenütt védôjükké, egyesült erôvel többre megyünk! ...Ezt megértik, mert ez a gyakorlati szeretetnek a nyelve. Ha nem ezt tesszük, átmennek a szociáldemokraták táborába, mert ott állandóan azt hallják, hogy szeretik ôket és minden eszközzel harcolnak értük! És ôk utánuk mennek. Ugyanígy állt az egyházhoz kétezer évvel ezelôtt a rabszolga társadalom a pogány imperium korában. Tehát ne kössük magunkat össze az uralkodó rendszerrel és a mindenkori hatalommal. Ne áruljunk egy gyékényen a liberális gazdasági rendszerrel. Persze igaz, hogy bizonyos vonatkozásban mi is szoros kapcsolatban vagyunk vele, hiszen például ennek a gazdálkodásnak kamataiból élünk, de ezt csak tűrjük; elveink mások. Ne feledjük, hogy evangéliumi elveinket átkozta, száműzte a liberális társadalom mind filozófiájában, mind gyakorlatban. Éppen ezért vonuljunk ki a városból a ,,szent hegyre''; a papoknak ott van a helyük! A mi korunkban az erkölcsös élet zátonyai és szirtjei a hetedik parancs területén rejlenek: igazságtalanul elnyomni a szegényt, visszafogni a jogos bért, tönkretenni nyerészkedésbôl iparosok ezreit... és a mi lelkiismeretünk mégis nyugodt!? Ilyen a divat hatalma, mely a papságot is utoléri és befolyása alatt tartja. Különben nem hagyná cserben a hazai becsületes magyar iparosainkat, kereskedôinket és nem ülne fel a napilapok közben a ,,katolikus'' Magyar Állam külföldi, bécsi hirdetéseinek és nem onnét rendelne reverendát, de még templomi felszereléseket is (gyertyát, örökmécsbe olajat stb.). ...Szóval Uraim, praktikus kereszténység kell! Különben igaza lesz Lange-nak, aki szerint a hivatalos, vagyis a mostani egyház képviselôi távolabb állnak az Evangélium szellemétôl, mint az egyház ellenségei! A harmadik, igen megszívlelendô feladat apostoli jellegű. Igaz ugyan, hogy a papot nem szívesen látják a mai gyártulajdonosok a gyáraikban! Mégis sokat tehetünk! Sok helyen létesülnek, mert van rá igény, szövetkezetek, egyesületek, munkás társulások. Több paptestvérünk igen szép eredményt ért el ezen a téren. Kérem, írjanak ezekrôl nekünk, hogy közkinccsé tehessem. Gyôzni csak így tudunk a szociális vonalon. Magyar Sion 1894. 161-176. 1. ======================================================================== Samassa érsek beszédének filozófiája Közélet, politika Jóllehet az egri érsek ,,csak'' egy felsôházi bizottsági ülésen mondta el beszédét, mégis az egész ország, különösen a liberális sajtó szenzáció számba vette. Mivel beszédében számos elvi kijelentés hangzott el, ,,nem mellôzhetjük annak megbeszélését'', kezdi Prohászka a merész elemzést! ,,Mi tűrés-tagadás benne, az érsek beszédét a katolikusok meghökkenve fogadták, mintha idegen s nem katolikus hangon szólott volna''. Így érthetô, hogy a tanítványok hibáztatták a tanítót, hogy elveket hirdet, melyek az egyházi tannal ellenkeznek. Min akadtak fent? 1./ A vallásról csupán mint vallási érzelemrôl szólt, és ezzel -- az ellenség malmára hajtva a vizet -- a vallást mintegy az érzelem és az ösztön fejletlen és bizonytalan régiójába utasította. 2./ Beszéde szerint a komoly tudományú emberek ,,vallási érzelem nélkül'' is képesek erkölcsös életre, melybôl azt a következtetést lehet levonni, hogy szigorú erkölcsös élet van vallás nélkül is. 3./ Megdöbbentô volt hallani, hogy a művelt emberek kevésbé szorulnak a vallásra, mint a műveletlenek. 4./ Márpedig mindaz, amit az érsek ezekkel eddig elmondani szándékozott, azonosult -- idézek -- ,,a laibzsurnálok és a kávéházak filozófiáján tengôdô közönség frazeológiájával''. Akik nem tudnak jól distinguálni, számukra ez a nyilatkozat olyan mint az egyik tojás, mely hasonlít a másikhoz. Ami az érsek felsôházi beszédének érvelését s az érvelés közben kifejtett nézeteit illeti, Samassa csupán azért nem fogadja el a törvényjavaslatot, mert emiatt csorbát fognak szenvedni a nép vallásos érzelmei. És itt esik meg aztán a különböztetés, hogy egyes emberek lehetnek szigorúan erkölcsösek vallás nélkül is, de népek nem. (Ezzel szemben Schlauch bíboros egyértelműen kimondta ugyanezen a bizottsági ülésen, hogy ezek a törvényjavaslatok az egész ezeréves magyar állam alapjait rontják le és a kereszténység szétzüllesztését akarják elérni!) Prohászka szellemesen utal a Garam vasúti hídjának analógiájára: ,,kihajolni veszélyes''. Csakhogy az a veszély annyira tényleges, hogy aki mégis kihajol (megtették már huszan!!), az a halál fia, mert ott marad a feje. De amint a Vasúttársaság sem ezt írja ki, hanem csak a ,,veszélyest'', úgy a katolikus egyház egyik legnagyobb méltósága, az egri érsek is ,,csak'' veszélyekrôl beszél. Nem mondja ki, hogy ez a javaslat aposztatál a kereszténységtôl, s ezért azt senki el nem fogadhatja. Itt nem arról van szó, hogy a nép vallási érzelmeit kevésbé fogják ápolni. Két hatalmas valláserkölcsi érvet kellett volna felhoznia. Az egyik az, hogy a dogmával ellenkezik az a szabadság, mely elismeri a kereszténynek a zsidóságba való visszaesési kísérletét, méghozzá átlépésnek ismeri el, -- a másik érv: a törvényjavaslattal szentesítetik a felekezetlenség; ez a pogányság behozatala, és ez a keresztény társadalmunk fundamentumát robbantja fel. Errôl semmit nem mondott az érsek, helyette elvont filozofálás hangzott el, amely ugyancsak ,,szánandó existencia''. Ezzel szemben Caprivi nyíltan megmondta: Kereszténység vagy atheizmus! Ez beszéd! Meg akarjátok tagadni a keresztény állam alapjait és elveit; amit csináltok az pontosan ez. Öntsetek tiszta bort a pohárba. -- A magyar parlamentben ez játszódik le: féligazságokkal, szemfényvesztéssel manôvereznek; vallásszabadságról beszélnek, de úgy, hogy közben magunk az ezeréves jogainkat nem gyakorolhatjuk; befogadni a másét, s kidobni a magamét, minden nézetnek polgárjogot adni és ezáltal saját nézeteimben kétkedôvé, szkeptikussá válni, -- ez mind vallásszabadság? Más iránt való figyelembôl önmagamat tönkretenni? A szabadság bizonyára nem arra való, hogy az ember és az egész társadalom elpusztuljon. A valláserkölcsi léttel szemben nincs szabadság, csak parancsoló szükségesség. Adni kell jogot zsidónak, töröknek, ateistának? De hogy annyit adjunk, hogy magunk elpusztuljunk, hogy a zsidó miatt a keresztény vesszen el? ez ôrület és absurdum! -- Itt a törvény fogalma is teljesen zavaros. Más a rend és más a törvény. Az erkölcsi törvényt az Isten diktálja rám. Minden filozófia célja és koronája az etika, -- az etikában pedig a cél a fô! Hogy hová megyünk és minek élünk. Amely etika -- bárkitôl való -- nem ad választ ezekre a kérdésekre, nem érdemli meg az etika nevet, nem tudomány! A mai tudósok ,,ignoramus et ignorabimus''-a nem képes alapul szolgálni az etikának. A vallástalan morál, mint elv, határozottan erkölcstelen. A második részben négy oldalon keresztül egy elvi kérdést kíván tisztázni, melyre az utóbbi idôkben ködös válaszokat adnak még a papok is, amikor ugyanis a vallási érzelmet és az erkölcsöt ugyanannak tartják... Itt azért elemzi hosszan ezt a témát, mert hiszen Samassa is ugyanebbe a tévedésbe esett. A szigorú fogalomkülönböztetés elmulasztása képtelenné teszi az embereket, hogy a frázisból (például Samassa beszéde) az igazságokat, az úgynevezett vallásszabadságból, zsidórecepcióból, felekezetnélküliségbôl a tájékoztató irányeszmét kihámozzák. Ezért kellett a Magyar Sionban helyreigazítani az érsek beszédét annak a spirituálisnak, aki hét éven át a fogalmak, tézisek világos megfogalmazásának mestere lett Rómában, és azonnal észrevette, ha valaki ,,mellébeszél''. Mindenesetre ez az írás érthetôvé teszi, hogy Samassa érsek késôbb, az indexre tétel után az egész egri egyházmegyében megtiltotta, hogy papjai nemcsak a három ,,tiltott művet'', de Prohászka összes írását kezükbe merjék venni. El lehet azon gondolkozni, hogy ma hasonló esetben meg lehetne ezt tenni, vagy lenne- e bátorsága egy teológiai tanárnak, hogy a nyilvánosság elôtt ilyen cikket írjon a hierarchia bármelyik tagja ellen? 1894. Magyar Sion 732-746. 1. ======================================================================== Prohászka és a politika. -- Háttér elemzés Közélet, politika -- (1892-1900) I. Rész Az egyik legjobban vitatott témája a Prohászka-életműnek a politikához való viszonyulása. Ismervén az immár száz éve boncolgatott vélemények-ellenvélemények, elemzések egész tárházát, egyre világosabbá válik számomra, hogy mindegyik abban az óriási tévedésben leledzik, hogy egyrészt tévedhetetlennek gondolja állításait, másrészt mindenki a ,,közepén'' vagy a ,,végén'' ragadja meg a fonalat. Érthetô, hogy így az összkép torzítva félreérthetôen, sôt -- ellenfél esetében -- határozottan rosszindulatúan jelenik meg a köztudatban. Ezzel pedig mérhetetlen kárt okoznak magának a ,,fôszereplônek'': Prohászka Ottokárnak, a magyarországi közélet legnagyobb keresztény apostolának. Azt mindenképpen hangoztatnom kell, hogy ezek az elemzések nélkülözhetetlenek az egész életmű tárgyilagos mérlegeléséhez, másrészt fel kell készítenem legalább a kutatócsoport tagjait, hogy igyekezzenek kilépni a mi mostani közéleti és politikai ,,közegünkbôl''. Prohászka Ottokárról éppen azért nehéz elfogadható, ,,szimpatikus'' képet festeni a mai olvasó, sôt a mai hierarchia és papság számára, mert sok területen homlokegyenest a mi mostani világunkkal, felfogásunkkal és elvárásainkkal ellentétes, a mienkétôl idegen hangot üt meg. Éppen ezért életbevágóan fontosnak tartom, hogy legelôlrôl kezdjem felgöngyölni a hazai kereszténység legtöbb sebbôl vérzô politikusának közéleti szereplését, indokait, céljait és sokat vitatott módszereit. * * * Mint eddig már több tanulmányomban egyértelműen feltártam: Prohászka Ottokár tudatosan és visszavonhatatlanul egyedül az Istennek, Jézus Krisztusnak és Egyházának akart élni, -- ezért vállalt mindent, függetlenül attól, hogy ezek a vállalkozások sikerrel, vagy kudarccal végzôdtek, netán elôljáróinak kemény bírálatát váltották ki. Enélkül az ,,alapozás'' nélkül eleve torzóvá válik mindaz, amit ez az elemzés tartalmaz! A fundamentum lerakásáról bôségesen találunk adatokat, oldalszámra írt vallomásokat a Naplójegyzetekben. Különösen a római és esztergomi évek célkitűzéseit, elhatározásait és harciasságát kell jól ismernie annak, aki ehhez a témához nyúl. Egyértelműen állítható, hogy Prohászka közéleti szereplése a Tabernákulum elôtti adorációk ismerete nélkül egyszerűen érthetetlenné és hitelétvesztetté válik! Általános körkép A magyar püspöki kar az 1867 utáni kormányokkal minél zavartalanabb együttélésre törekedett. Ennek eleinte az volt a magyarázata, hogy Deák és Eötvös igen mérsékelt egyházpolitikai reformot terveztek. A kormányoknak szükségük volt az egyházi vezetôk támogatására a dualista rendszer megszilárdításához. Éppen ezért kezdetben lemondtak saját liberális szemléletük érvényesítésérôl a jogalkotásban. A másik oldalról, az egyháziról nézve a kérdést, a hierarchia azért is járt el a kormányok szándéka szerint, mert így birtokait harminc év alatt csaknem megkétszerezte. Az egyházi birtokállomány 1887 és 1895 között - - tehát az egyház és állam között megromlott viszony ellenére is -- kétszázezer holddal növekedett. (A római katolikus egyház birtoka a századfordulón közel kétmillió hold volt!) Az állam mégis évi százmillió koronával támogatta az egyházat. Ez a kulisszák mögötti kölcsönös ,,segélynyújtás'', taktikázás csak elódázta, de nem oldotta meg a problémákat. A fôpapok legtöbbje elviselte volna ezt a helyzetet, de az alsópapság jó része nem ok nélkül zúgolódott, és követelte a kongrua szabályozását. Érthetô, hogy a szegény papok az egyházi vagyonból a megélhetésükhöz szükséges részt igényelték. A szűkösen élô alsópapság emiatt is fogékony volt a liberális kormányzattal békésen együttélô fôpapok elleni hangulatkeltésre, a túlzók szélsôségességére. Nehezen tudták elfogadni a legfelsôbb körök érdekeinek összefonódását. Szóvá is tették, hogy Tisza Kálmán a kritikus pillanatokban kérte a püspöki kar támogatását. Magyarán: az egyház hatalma a rendszer megszilárdulását segítette. Ennek az egyre erôsödô elégedetlenségnek, az alsópapságnak és az általa vezetett híveknek szócsöve volt a Magyar Állam című napilap. Minél jobban kiélezôdött az egymás követô liberális kormányok támadása a keresztény értékrendszer ellen, annál keményebb hangot ütött meg a Magyar Állam írógárdája. Az 1890. ápr. 24. szám vezércikke például így fogalmaz: ,,Magunk vagyunk minden bajunk oka. Amikor a liberalizmus még csak nyafogó kis kutya volt nálunk, kiirtás helyett még katolikus kegyekkel dédelgettük, mikor aztán nagyra nôtt s mérges harapásokra lett képes, követelni kezdte a katolikus koncokat''. Az ellenállás különösen akkor élezôdött ki, amikor újra napirendre került a vegyesházassággal és reverzálissal kapcsolatos törvények tárgyalása. Az 1868: LIII. törvénycikk 12. paragrafusa évtizedeken át fölborzolta a katolikus és a protestáns egyházak papságát, mert érvénytelenítette a rendelkezéseivel ellentétes reverzálisokat. A Tisza-kormány kultuszminisztere, Trefort Ágoston 1884-ben a protestánsok háborgása miatt szankciókkal egészítette ki a sok zavart okozó paragrafust; csakhogy a püspöki kar ezeket nem továbbította a papsághoz, a bíróságok pedig nem büntették meg a törvény ellenére keresztelô (,,elkeresztelô'') papokat. Tisza és Trefort ezt is tudomásul vették. Csak az új kormánynak, a liberális elveket harciasabban képviselô kultuszminisztere, gr. Csáky Albin állt elô azzal, hogy az a pap, aki ellenszegül a törvénynek, megbüntetendô. Ez olaj volt a tűzre! És amíg a hierarchia tétovázott és nem volt egységes, addig a Magyar Állam április végétôl ,,revíziós hadjáratot'' indított és a papokat Csáky rendeletének megszegésére buzdította. Néhány cím: ,,A harc elôtt'', ,,Katolikusok ébredjetek'', ,,Szószékre, papok!'' Közben ügyes ,,kiszivárogtatással'' közli a lap Hornig Károly veszprémi püspök rendeletét, Simor János két levelét Csáky miniszterhez, majd május negyedikén a nagyváradi esperesi kerület határozatát, -- mindegyik a tarthatatlan helyzetre utal. E naptól kezdve ,,Tiltakozunk, revíziót követelünk!'' fejléccel közlik az engedetlenségi mozgalomra utaló megnyilatkozásokat. A két szerkesztô, dr. Hortoványi és Szemnecz 1890. jún. 15-én keményen visszavág a liberális sajtónak: ,,Kilencmillió hivô oly tábor, melytôl megremeg az állami mindenhatóság. ...Tömörülnünk, egyesülnünk kell''. Büszkén állítják, hogy a Magyar Állam napilap egyedül képviseli a politikai küzdelemben a magyar katolicizmust. Tény, hogy Csáky kultuszminiszter a Magyar Állam keretei között kibontakozó tiltakozó akciót az alsópapság forradalmának nevezte. A lap szerkesztôi büszkék erre a szerepre, és azt sem rejtik véka alá, hogy akciójukat ,,fentrôl'', vagyis a hierarchia, a ,,magas klérus'' nem támogatja. A meghasonlás jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak, különösen akkor, amikor a lap szerkesztô gárdájának tudomására jutott, hogy a magyar püspöki kar nem hozta nyilvánosságra XIII. Leó pápa üzenetét, vagyis azt a tilalmat, melyért az alsópapság maga is küzdött. A pápai leirat szó szerint ezt mondja: ,,a katolikus lelkészek évenként nem küldhetnek kimutatásokat más felekezeti lelkészeknek''. Sem az 1890. július 7-én, sem a szeptember 26-án keltezett vatikáni dokumentumot így nem ismerhette meg a különben is forrongó alsópapság; így azt a pápai tilalmat sem, mely nem engedélyezi, hogy a püspökök felmentést adhassanak a vegyes házasságok esetében megkövetelt reverzális alól. Róma tehát a katolikus papság kötelességével összeegyeztethetetlennek ítélte a liberális kormány ún. elkeresztelési rendeletének végrehajtását. Érthetô, hogy a Magyar Állam szerkesztôsége igazolva látta mindazt, amit eddig tett! Hiszen május 4-e és július 4-e között 132 esperesi kerület tiltakozását és ellenállásra szólító felhívását tette közzé! Vagyis azt tette, amit a pápa is akart! Közben a püspöki kar sem maradt tétlen. A miniszterelnökkel és a kultuszminiszterrel, gr. Csákyval folytatott tárgyalást egy bizonyos status quo, egy normális modus vivendi létrejöttéért. A tárgyalás hatására 1890. december 16-án püspöki konferenciára gyűltek össze a magyarországi fôpapok, akiknek többsége a további kompromisszum-keresés mellett szavazott, -- a kisebbség viszont, ismervén a pápa szándékát, egy tiltakozó pásztorlevelet szeretett volna kibocsátani, éppen az alsópapság egyre hevesebb tiltakozása miatt. A Magyar Állam szerkesztôsége elérkezettnek látta az idôt, hogy nyilvánosságra hozza az illegálisan megszerzett vatikáni állásfoglalást. Elképzelhetô, hogy a püspöki kar többsége nyílt ellenszegülésnek ítélte ezt az akciót, mely újabb biztatást adott az ellenszegülôknek, vagyis a hierarchia békülékenységét megalkuvásnak minôsítô és azt hevesen elutasító alsópapságnak. 1891 januárjától kezdve új rovatot indított a szerkesztôség ,,A vallásüldözés Magyarországon'' cím alatt. Az elsôk között olvashatták az óriási vihart kavaró elsô jogerôs ítéletet, melynek áldozata épp az a Molnár János komáromi apátplébános volt, aki nemsokára a Néppárt alapító tagja lesz. Könnyű volt lemérni a kompromisszum keresés csôdjét, hiszen a kultuszminiszter rendelete hatályba lépett: a renitenskedô papokat jogerôs ítélettel kell megbüntetni! Közben Simor János hercegprímás 1891. jan. 23-án elhúnyt, -- okt. 27- én a király aláírta az új hercegprímásnak, Vaszary Kolos pannonhalmi fôapátnak kinevezését. A dolgok bizonyára másként alakultak volna, ha az ország elsô fôpapjának, és legfôbb közjogi méltóságának nem a békülékeny szellemű, a legkisebb kellemetlenségtôl is irtózó fôapátot nevezik ki Esztergomba. A Magyar Állam mindkét fôszerkesztôje üdvözlô táviratot küldött Esztergomba; dr. Hortoványi személyesen is köszöntötte a prímást, bizton remélve lapja kultúrharcos irányvonalának megerôsítését. Következô nap Szemnecz Emil felelôs szekesztôvel is tárgyalt, és közölte vele: a kormány teljesíteni fogja a katolikusok kívánságait, de ennek elôfeltétele, hogy a tiltakozási mozgalmat lecsillapítsák. Magyarán arra kérte a felelôs szerkesztôt, hogy a Magyar Állam is némuljon el. -- Késôbb (1894. aug. 20.) maguk a szerkesztôk írták le, hogy három feltételhez kötötték a hercegprímás kérésének teljesítését: 1. ha a kormány a közvélemény elôtt biztosítékot ad errôl a modus virendirôl, 2. ha ezt a Szentszék már elfogadta, 3. ha a kormány záros határidô alatt megteszi a római Kúria által approbált intézkedéseket. Mivel azonban ,,Ôhercegsége e három pont egyikére sem adván határozott választ, kijelentettük, hogy a Magyar Állam nem változtatja meg politikai irányát'' (Vö.: Dersi Tamás: Századvégi üzenet. Sajtótörténeti tanulmányok. Bp. 1973. 317.1). Vaszary természetesen tisztában volt azzal, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a pápa határozott figyelmeztetését, -- ugyanakkor nem akart nyílt ,,kultúrharcot'' sem az itthoni liberális kormányzattal. Ezt a dilemmát igyekezett úgy megoldani, hogy állandó kapcsolatot tartott fenn Rampolla bíboros államtitkárral; lényegét tekintve tôle várta a hazai egyház ügyeinek, kényes problémáinak a megoldását, vagy legalábbis mindig megvárta a vatikáni véleményezést, tanácsot. Kinevezését, az ahhoz szükséges kormányzati felterjesztést, javaslatot aligha lehet véletlennek nevezni. Az egyre agresszívabb liberális kormánynak és országgyűlésnek éppen ilyen békülékeny, ,,kezelhetô'' hercegprímásra volt szüksége. (Mentségére legyen mondva, hogy beteges ember volt, és 1912-ben le is mondott érseki és prímási tisztérôl.) Közben felgyorsultak az események. Az 1892. január 4-én tartott képviselôházi gyűlés után a király feloszlatta az országgyűlést és új választásokat írt ki. Az alsópapság által irányított keresztény hivek bôrükön tapasztalták, hogy a liberális kormányzat minden eszközt fel fog használni, hogy lepénzelje a kiszolgáltatott népet, és ha kell durva eszközökkel is meg fogja akadályozni a keresztény ellenzék aktív részvételét a választáson. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a legfelsôbb körökben sem volt mindenki kompromisszum-párti. A püspöki karnak néhány tagja nem vállalt közösséget azokkal a társaikkal, akik nem tudták vagy nem akarták észrevenni a népnek és saját papjaiknak egyre fokozódó keserűségét és lázadó hangulatát. Bár az országgyűlést csak 1892. jan. 4-én oszlatták fel, és a választások hónap végén voltak esedékesek, többen úgy érezték, hogy elérkezett az utolsó pillanat, és szólni kell a nép lelkiismeretéhez még idôben. Oly nyíltan támadták a keresztény elveket a liberálisok, hogy megalkuvásnak tűnt volna a hallgatás. (Qui tacet consentire videtur!) Ezt az egyházellenes légkört akarta leleplezni a papságnak az a része, mely Schopper György rozsnyói püspök körlevelén felbuzdulva ellentámadásba lendült! Ide kell visszanyúlni ahhoz, hogy megértsük Prohászkának 1892-ben írt cikkeit és egyre határozottabb kiállását a közéletben. A rozsnyói püspök körlevelének egész szövegét a Függelékben kordokumentumként közlöm, -- itt most a legfontosabb részekre utalok: 1.) ,,A szabadság fénykorában Magyarországon sokkal elônyösebb izraelitának lenni, mint katholikus papnak. Mert a rabbi lelkiismeretét nem szabad erôszakolni, de a katholikus pap irányában erre minden falusi bíró és végrehajtó föl van jogosítva...'' 2.) A magyarországi katholicizmus egét veszélyes felhôk borítják és szomorú események fenyegetik az egyház láthatárát. Ennek igazolására elégséges lesz a rajtunk ejtett sérelmek egyszerű felsorolása: -- ,,Jogainkat biztosító hazai törvényeink figyelmen kívül hagyatnak; a katholikus egyetem, melynek katholikus eredetét maga a kormány sem merte soha tagadni, elkoboztatott; az egyetemi katholikus fôgimnáziumból a ,,gleiches Recht für alle''-féle jogi elvnél fogva a katholikus paptanárok kizárattak; a vallás és tanulmányi alapot a kormány saját rendelkezésére lefoglalta; a katholikus iskolák államosítattatnak; a katholikus autonómia és papi kongrua ügye évrôl- évre elódáztatik; minden katholikus mozgalom elnyomatik; a pápai rendeletek kihirdetését és a püspöki kar közös körlevelének kibocsátását megakasztották; a szülôk Isten-adta természeti jogát egyszerűen konfiskálták; a katholikusok ezreinek kérvényeit figyelemre sem méltatták.'' 3.) Magyarországot a héber Disraeli álliberalizmusának szellemében kormányozza a kormányfô, aki kijelentette: ,,nem engedheti meg az állam, hogy az oly vagyonnal bíró korporáció, mint a katholikus egyház, független legyen''. E liberalizmusra ráillenek Szent Ágoston szavai: ,,litterae illae, quas variarum servi libidinum liberales vocant''. (Ezek azok a szenvedélyekkel létrehozott rendelkezések, melyeket ,,libárálisoknak'' csúfolnak.) 4.) Megmarad-e Magyarország kereszténynek, vagy megszűnik annak lenni? Ma a harc a hitüket védô keresztények és a szabadkôművességgel szövetkezett szekták között folyik... A katholikusok nem kiváltságot kérnek, hanem az alkotmány biztosította szabadsággal élnek: a lelkiismeret szabadságát védik az elnyomatás ellen! 5.) A küszöbön álló választásokon ne a bor, a pálinka, a júdás- fillérek szabják meg, hogy kit küldenek a parlamentbe. A következô utasításokkal látja el a püspök a hiveket: idôben induljanak szavazni. A lelkészek világosítsák fel a hiveket lelkiismeretbeli kötelességeikre: ne csábíttassák el magukat holmi cifra ígéretekkel. Nem vezeti a püspököt semmiféle személyes pártérdek, ezért csupán általános utasítást ad: a fellépô jelölttôl soha se kérdezzék azt, hogy melyik párthoz csatlakozik, -- helyette azt kérdezzék tôle, vajon kész- e üldözött egyházunk érdekeit, jogait megvédeni? A hiveknek kötelessége megtagadni a szavazatot olyan jelöltektôl, akiknek pártja a keresztény, katholikus nép ellenségeként viselkedett az elmúlt idôkben. Liberális jelöltet egy valódi keresztény sohasem választhat! Mert a liberális ember sem nem igazságos, sem nem méltányos, hanem mindenkor az opportunizmusnak hódol. 6.) De válasszanak bárkit is, mindegyiktôl kérjék, hogy nyilvánosan, becsületszavára kötelezze magát -- és ígéretét a papság elôtt írásba is foglalja --, hogy minden ügyünket mindenkor támogatni fogja. El az egyéni érdekeiket keresô, megvesztegetésekkel választott képviselôkkel! A képviselônek különben is szoros kötelessége, hogy választóinak és ne saját érdekeit képviselje. * * * Vaszaryt, aki ekkor még nem is volt beiktatva a hercegprímási székbe, kellemetlenül érintette a rozsnyói ,,kiáltvány'', és biztonság kedvéért megbízottja, Haudek útján a Szentszéknek jelentette Schopper püspök pásztorlevelét. Rómában nem tetszett a keményhangú szózat, mely megelôzte a magyar kormánnyal tervezett tárgyalást. Itthon azonban óriási visszahangja támadt a bátor felszólításnak. Az elsôk között voltak Prohászka Ottokár vezetésével az esztergomi teológiai tanárok, akik alig néhány nap múlva 1892. jan. 4-én a Magyar Állam hasábján közzé tették a rozsnyói püspökhöz írt levelüket (vö.: kötetünk III. fejezete). A levél szövegezôje minden bizonnyal Prohászka Ottokár spirituális volt, aki nagyon jól tudta, hogy a hierarchia legtöbb tagja, maga Vaszary prímás sem helyeselte a nyílt konfrontációt. A rozsnyói püspök azonban világosan látta, hogy az ország több milliós katolikusa számára nincs külön keresztény párt, ezért kötelességének érezte a színvallást. A katolikusok egyik szellemi vezére, Zichy Nándor is úgy nyilatkozott a Magyar Állam január 6-án kelt számában, hogy katolikus választó semmi szín alatt nem járulhat hozzá a szabadelvű párt fenntartásához s így a katolikus választópolgárok akciójának szükségképpen ellenzékinek kell lennie. Az ország kormányzásának status quója ugyanis a katolikus egyházzal szemben gyökeresen megromlott. A Prohászka mögé felsorakozó alsópapság és a hivek megdöbbenve figyelték a fejleményeket; különösen akkor, amikor kiderült, hogy Vaszary hercegprímás a liberális kormánypárt jelöltje, Timon Ákost pártfogolja. Saját egyházmegyéjének papsága viszont az Apponyi-párti Frey Ferenc mellett állt ki, aki elsônek ígérte meg, hogy követelni fogja -- megválasztása esetén -- a hirhedt 12. §. egyházat sértô törvényének eltörlését. * * * A fentiek ismerete szükséges ahhoz, hogy belelássunk abba a közéleti légkörbe, mely Prohászkából politikust formált. A következôkben épp ezt a több évig tartó folyamatot igyekszem elemezni. Az 1892-es országgyűlési választások során kendôzetlen nyíltsággal folyt a liberális kormányzat szabadságtipró kampányharca. A kortesbeszédek egyértelművé tették, hogy mindenáron gyôzni akarnak, és nem riadtak vissza az ellenzék elnémításától. Prohászka Ottokár már évekkel elôbb tanulmányozta -- egyelôre elvi síkon -- a korszellemet irányító politikai áramlatokat. Nem találunk a Magyar Sionban olyan évfolyamot, melyben ne írna recenziót egy-egy külföldi író ilyen jellegű művérôl, -- vagy ô maga ne írna a szociális témáról. Még mielôtt a rozsnyói ,,kiáltvány'' megjelent volna, tanulmányozta J. Scheicher Der Clerus und die sociale Frage című művét (vö.: Új Magyar Sion 1884. 854-857), -- élénken foglalkoztatta a francia forradalom, melynek 1889-ben volt századik évfordulója (vö.: K. Freppel művének recenzióját M. S. 1889. 392-395). Legfôképp pedig XIII. Leó pápa szociális levelei, enciklikái, megnyilatkozásai foglalkoztatták, hiszen éppen ezeknek szellemében akarta nevelni kispapjait. Közvetlenül Schopper püspök körlevele elôtti hónapokban fejezte be a szociális problémák megoldását sürgetô pápa írásainak magyarra fordítását, melyet a Szent István Társulat jelentetett meg. Összegezve az eddigieket, azt kell mondanunk, hogy Prohászka már Rómában folytatott tanulmányaitól kezdve élénk figyelemmel kísérte a századforduló legaktuálisabb kérdését tárgyaló társadalomtudományt; tisztában volt az egyház, a papság mérhetetlen felelôsségével (,,nem elég a karitász, ide jog kell'' vö.: PÉA II. 31.), és sokat foglalkozott a németországi Kulturkamf ellen sikeresen küzdô Josef Görres mozgalmával és politikájával; de a rozsnyói kiáltvány megjelenéséig az aktuál politika porondjára nem lépett. Ennek egyik oka az volt, hogy már ekkor felismerte, hogy nem politikus alkat (,,félénk, túlszerény...'' 1886.júl. 8.), másrészt egyelôre nem volt olyan párt Magyarországon, mely a német Centrumhoz hasonlóan lehetôséget adott volna számára, hogy legalább kipróbálja, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie pl. egy képviselônek... Néhány év múlva majd erre is lehetôsége nyílik. -- Addig elméleti síkon tisztázza magában és a rábízottakban, hogy mit követel az egyháztól a munkásosztály, az egyszerű, kisemmizett nép, a magyar falu parasztja. Hogy mennyire foglalkoztatták ôt ezek a kérdések, mutatják Naplójegyzetei és a legkülönbözôbb oldalról megközelített tudományos cikkei a szociális kérdésekrôl. Ezek olvasása közben egyre inkább arra a következtetésre jut az ember, hogy csak az alkalmat várja, mikor lépjen az elméletek síkjáról a tettek mezejére. Nem tagadja, hogy forradalmárnak érzi magát, mert ,,fönntartás, kivonás nélkül Isten szent ügyének akarja szentelni magát... Ami erô van karodban s ahol maroknyi tér nyílik: jaj, karold át, ne engedj... Az ilyen ember nem ismer kíméletet! Nem sínyli, nem bánja, ha nincs nyugalma! Csak az eszmét érezze kezei alatt testet ölteni, akkor mindenütt föltalálja magát. Ilyenkor aztán mindig társadalmi tér nyílik meg szemeim elôtt. Kell tudni s kell beszélni... mindkettônek határozottan s elszántan életet, létet teremteni'' (1886. márc. 16.). Vagyis a politikussá formálódásnak eme szakaszát, a folyamatnak ezt a fázisát így lehetne megfogalmazni: már tisztán látja a ,,mit'', de még keresi a ,,hogyant''. Szavaiból ugyanis világosan kitűnik, hogy a keresztény hitnek, az egyháznak, Isten ügyének veszélyeztetett érdeke elôbb-utóbb a napi politika porondjára állítja. Schopper György rozsnyói püspök bátor kiállása fordulópontot jelentett Prohászka életében. Most már van valaki, méghozzá a hierarchiából, akihez csatlakozhat: ,,Mi tehát csatlakozunk Excellenciádhoz''. Ennek a kijelentô mondatnak átültetése a konkrétumba, a reális világba mostantól kezdve erkölcsi követelmény önmaga számára. Idézve saját szavait: ,,a társadalmi tér megnyílt szemei elôtt, és kezd kezei alatt testet ölteni az eszme''. A napi politikában 1892 januárjától vállal szerepet. A rozsnyói körlevél nem véletlenül jelent meg Újév napján, hiszen mindössze négy hét és országos választás lesz! Az egyházpolitikai törvények körüli harc miatt a magyar egyház számára létkérdés, hogy meg tudja-e szervezni ily rövid idô alatt a liberális kormányzat megbuktatásának feltételeit. A Schopper-Zichy és a kezdô Prohászka-irány képes lesz-e létrehozni és csatasorba állítani egy ütôképes ellenzéket akkor, amikor az ország elsô ,,zászlósura'', Vaszary Kolos hercegprímás nem velük, hanem ellenük politizál? Ilyen felállásban érthetô, hogy csakis veszteni lehetett. Vagyis az 1892. január 28-i választást megint az egyházat megalázó liberálisok nyerték meg. Ez annyiban jelentett fordulatot Prohászka és a magyar keresztények életében, hogy belátták, eljött annak az ideje, hogy külön katolikus pártot hozzanak létre. A Katolikus Néppárt szervezése közel két évet vett igénybe. Az alapítótagok: gróf Zichy Nándor és Molnár János komáromi apát-plébános; de munkájukat minden erejével Prohászka Ottokár is segítette! A ,,minden erejével'' nem frázis, hanem igen lényeges momentumra utal, annak felismerésére, hogy saját sajtó nélkül képtelenség pártot szervezni, szimpatizánsokat toborozni egy olyan országban, melynek minden valamire való napilapja a keresztény elveket megvetô, elferdítô, álcázottan vagy nyíltan támadó modorban van szerkesztve. Prohászka éles szeme észrevette, hogy azok a napilapok, melyek úgynevezett ,,keresztény sajtóorganumok-nak'' vannak elkönyvelve, lényegében nem mindig ,,tiszta források'', vagyis legtöbbször a legfelsôbb egyházi körök, a prímás és a hierarchia szócsövei, melyekre úgysem tudna befolyást gyakorolni. Ezért határozta el, hogy a saját elveinek és a Katolikus Néppárt eszméinek népszerűsítésére létrehozza az Esztergom névvel fémjelzett politikai hetilapot. Hogy miért vállalkozott Prohászka a Néppárt megalakulásában akkora munkára? Azért mert éveken keresztül csak beszéltek róla, de ténylegesen semmi sem történt. Pedig 1892 óta a protestánsok és a szabadkôművesek támogatását élvezô Wekerle-kormány nyílt támadást intézett a katolikus házassági törvények ellen, és a zömében vallástalan képviselôkbôl álló országgyűléssel el is fogadtatta azokat. Ferenc József egy ideig megkísérelte jobb belátásra bírni a kormányt, de végül a monarchia hatalmi érdekeit elébe helyezte lelkiismerete parancsának. Attól tartott ugyanis, hogy egyedül a zsidó emancipációt és szabadelvűséget hirdetô Wekerle-kormány politikája biztosítja a K. u. K. fennmaradását. Az egymást követô liberális kormányok taktikája mindezt elhitette Ferenc Józseffel. Igy puszta illúziónak bizonyult XIII. Leó pápának és a magyarországi egyházi köröknek az a hiedelme, hogy a bécsi udvar majd levéteti a napirendrôl az ún. egyházpolitikai törvényjavaslatokat. Közismertté vált egyházi körökben a pápa mondata, melyet a monarchia vatikáni nagykövetének, Revertera-nak mondott Ferenc Józsefrôl: ,,Minden reményemet beléhelyezem.(...) Azt szeretném, ha abszolut uralkodó lehetne és úgy cselekedhetnék, mint szíve diktálja''. Néhány püspök (többek között Schopper rozsnyói, Steiner székesfehérvári, Hidassy Kornél szombathelyi) többször kérte Vaszary hercegprímást, hogy erélyesebben álljon ki a püspöki kar az egyház hitelveinek védelmében, és többször hívjon össze külön e kérdéssel foglalkozó püspöki konferenciát, úgy ahogy azt a pápa is szorgalmazta; sôt közös tiltakozó pásztorlevél kibocsátását is kérték. A prímás halogató, félénk, bátortalan magatartásával különben is elégedetlenkedni kezdtek már a katolikus körök, és nem értették, hogy Schlauch nagyváradi bíboros hosszú tiltakozó és a királyhoz is elküldött feliratához hasonlót miért nem közölt a hercegprímás is? A Magyar Állam ugyanis Schlauch bíboros tiltakozását 1893. nov. 14-én délután megjelenô számában külön mellékletként közölte. Prohászka Ottokár természetesen minderrôl tudott, úgy mint az ország minden papja és hivô kereszténye. Keményen bírálták a prímást, hogy március másodika óta nem hívta össze a püspökkari konferenciát. Végül nov. 30-án sorrakerült a tanácskozás, és a prímás csak ekkor hozta püspöktársai tudomására a Vatikánnak még a szeptemberi enciklikával egyidejűleg küldött utasítását. Eszerint a püspöki kar az egyházpolitikai törvényjavaslatokkal kapcsolatban adjon ki közös pásztorlevelet, melyben mutasson rá a fenyegetô veszélyre, -- és hasson oda, hogy jöjjenek létre katolikus körök és hírlapok, hogy a képviselô választások alkalmával hitükhöz ragaszkodó férfiak kerüljenek a parlamentbe. A közös pásztorlevelet csak 1894. jan. 6-án, Vízkeresztkor hirdették ki a templomokban, holott a kormány egy hónappal elôbb, 1893. dec. 2-án a még tervbe vett utolsó két egyházpolitikai törvényjavaslatot is benyújtotta az országgyűlésen: a házasságit és a gyermekek vallásáról szóló javaslatot. Magyarán: a püspöki kar elkésett! Egyesek még abban reménykedtek, hogy a fôrendiház majd leszavazza az országgyűlés alsóházának katolikus ellenes törvényeit; de ebben is csalatkozniuk kellett. A király ugyanis a fent említett okok miatt nem tudott, nem akart a túlsúlyban lévô liberális kormányzattal és parlamenti többséggel szembehelyezkedni, és oly fôrendiházi tagokat nevezett ki, akikrôl tudta, hogy szabadelvűek. A dualizmus megszilárdításának óhaja és a politikai érdek elnyomta a király személyes meggyôzôdését: az uralkodó 1894. december 9-én aláírásával szentesíti a polgári házasságról szóló törvényt! * * * És mit tett ezekben az egyházat alapjaiban megtámadott években Prohászka Ottokár? Mindenekelôtt igyekezett mindent az Isten szemével nézni: mindent a ,,helyére'' tett egyéni adorációiban és a kispapjainak adott ún. punktáiban. Ennek számtalan bizonyítéka van, amint ezt figyelemmel kísérhetjük a Naplójegyzetek elsô és második kötetének ezekre az évekre vonatkozó írásaiban. Hű maradt önmagához! Azt vallotta, hogy elôbb önmagunkat kell szentté tenni, -- külsô intézkedésekkel nem lehet országot, hiveket Krisztus követôivé tenni! Szent papságra van szükség: a nép követi a példás életet élô papját. Ennek jegyében hajtotta végre Esztergomban a szeminárium és a teológia-tanítás reformját. (Vagyis épp a másik pólusról közelítette meg a kérdést! Míg a hierarchia diplomáciai kompromisszumokban, konferenciák és pásztorlevelek kibocsátásában kereste a megoldást, addig Prohászka a lelki megújulásban: az Isten- és egyházélmény elmélyítésében, az életszentségben!). ,,Csak amennyit égek, annyit égetek... Tenni mindent Isten nagyobb dicsôségére... Ajánlani fűnek-fának a lelkigyakorlatokat!... És más papokat rávezetni a jóra'' (1891. aug. 7.). -- ,,Aki hatni akar, annak eszményi irányban kell a dolgokhoz látni'' (aug. 9.). -- A legfôbb és a legelsô kérdés nem a politika, hanem ez a kérdés: Quid hoc ad aeternitatem... és ut salvet animam''... -- Teljesen tisztán látja, hogy mi van és mi készül kint az életben, a közéletben és a politika boszorkánykonyhájában. Elsôként mégsem ezzel kell foglalkoznia és nem erre kell felkészítenie az új papi generációt, hanem a belsô, kegyelmi élet kifejlesztésére. Meg kell értetnie a rábízottakkal, hogy minden elmúlik: ,,a világi és egyházi pályák, tevékenység, tervezgetés, működés, Pázmány tolla... a Collegium Germanicum, a Jézustársasága... de ez mind semmi, ez mind vaktöltény... a tiara, mitra, biretum, -- a csákó, a tiszti sapka, a generális kalpag, -- a paraszt zsíros kalapja, vagy a fônemes bogláros kucsmája -- mind elmúlik! (aug. 7.). Szintézisben látja és láttatja az eseményeket: minden, még a francia forradalom, még a szociáldemokrácia is végsô fokon kénytelen az Isten ügyét szolgálni. ,,De a rossz szellem és nem a jó lépteti érvényre az evangéliumot!'' (1891. nov. 12. Naplójegyzetek II. kötet!) ,,Az erény más utakon gyôz, nem az erôszakéin'', ezt a végsô következtetést vonja le Keresztelô Szent János lefejeztetésének ünnepén (1891. nov. 28.). Az elvek tisztázása mellett azonban egyre jobban látja, hogy az eszméket nekünk, embereknek kell átültetni az életbe. A rozsnyói püspök megrázó körlevelére adott válasza után néhány hónappal nyári, szokásos lelkigyakorlatát ezekkel a szavakkal kezdi: ,,Lüktet bennem, dübörög a gôz... tele vagyok tettvággyal, tele lelkesüléssel. Kivált pedig tenni akarnék; hatni magamon kívül. Látom az óriási szükséget s okvetlenül azt kérdem önmagam felôl ,,hic autem quid?'' (1892. aug. 12.). A kérdés azonban nem olyan egyszerű, -- ugyanis ismeri annyira önmagát, hogy felmérje az eléje tornyosuló feladat nagyságát, összetettségét és a maga alkalmasságát. Szent Klára napján megvilágosodik sok minden a lelkigyakorlat csendjében: ,,Ma tehát -- in die clara --...'' ezeket mrja: ,,Mondják, nem való nekem; én is úgy vettem többször észre, hogy nekem inkább cella való, de az agitáció nem. De nem is agitálni akarok én, hanem dolgozni a nép szellemi és anyagi javán, s azt agitáció nélkül is lehet''. -- Addig is, míg kijelöli számára az Úr a konkrét feladatot, egyet már most is elvár tôle: minél többet áldozni, áldozatot hozni! ,,Tehát ne felejtsd el: minél többet áldozni! Van áldozatod Esztergomban? emberekkel... körülményekkel... sikertelenségekkel... avval a kopár nagy Ázsiával szemben, melyben élsz?'' Ez a lelkigyakorlat más, mint a többi! Konkrét feladatokat tűz maga elé, melyek közéleti, politikai jellegük miatt a mindennapi életre vonatkoznak. Felméri, hogy Krisztus már nem úr a világban, ,,elfordul tôle és más gondolatok uralma alatt áll... a világ üres és hideg; mi lesz vele? Föl kell azt rázni s praktikus kereszténységet kezdeni, kimutatván, hogy erkölcs nincs: vegye tehát Krisztustól... Gondolom, hogy másképp lehetetlen meghódítani a világot''. Szerinte legnagyobb tekintélyük a jezsuitáknak van és ,,nincs az a püspök, aki a jezsuitával felvehetné a kesztyűt, de ôk elzárkózottak... Én tehát keresem a kereszténységnek jelenleg elfogadható s elfogadásra számítható kurzusát. Molnár apáttal beszélnék, hogy mit kellene tenni; hogyan lehetne az embereket angazsírozni, minô táncot járnának'' (1892. aug. 14.). Prohászka ekkor 34 éves! És miután önmagát, belsô világát teljesen átadta Istennek, felajánlotta szolgálatát a külsô világ megszenteléséért. S mivel ma a gazdasági élet, a munkásság sanyarú sorsa a legkézzelfoghatóbb téma, ,,úgy látszik, hogy a kereszténységnek ez oldalról kellene fúrnia... ha ezt a keresztény elvek által emelhetnénk, ha az emberek látnák, hogy ez segít, hogy ez jóbarát, kezet fognának vele. Úgy látszik, hogy egy keresztény szociális programnak és lapnak volna legnagyobb kilátása sikerre'' (aug. 14.). A kalocsai lelkigyakorlat harmadik napján már azt is látja, hogy ez a fajta apostoli feladat egészen új kihívást jelent a papság számára, -- hiszen a közéleti szereplés, újságírás, a világi életben való állandó forgolódás, az emberek gondozása, ügyeikkel való bajlódás ,,farkasszemet néz a szív menyasszonyi elvonultságával''! Mégis azt mondom -- írja aug. 14-én este -- hogy a bensô összeszedettség keretében nekünk ezt a külsô munkásságot el kell végeznünk! Ehhez valóban életszentségre és mélységes alázatra van szükség. ,,Aki az Úr alázatát magán ki nem fejezi, az nem fog sokat lendíteni mások üdvén''. -- Ehhez a feladathoz minden természetfeletti erôt igénybe kell venniök a papoknak, -- ô maga is ezt teszi: ,,Imádkozzam buzgón, mély bensôséggel s lelkesen; vonjam bele gondolataimba a germanisokat elsô sorban is a (római) Szent Imre egyletet... buzgó világiak megragadása által''. Természetesen a legerôsebb támaszt és segítséget a Szent Szűztôl remél, akinek kedvébe akar járni: ,,Istenem, van-e gyönyörködtetôbb indító ok a föld hátán, -- s volt-e valahol valamikor lovag, aki ily hölgynek kegyelméért tört lándzsát? Nem volt; hát leszek én!'' (aug. 15.). Ha a kalocsai lelkigyakorlat mérlegét megvonjuk, azt vesszük észre, hogy a belsô csendet követelô, a cella magányát, a ,,szív menyasszonyi elvonultságát'' igénylô magatartás és az egyházat külsô munkával, közéleti-politikai szerepvállalással segítô szándék közötti választás az utóbbi javára billenti el a mérleg serpenyôjét: ,,nem akarok maradni abban a csendben, ó az megölne; az embereken akarok segíteni, a csendben csak szívemet kívánom fölemelni az Úr Jézus Szent Szívéhez!''... De mindjárt hozzáfűzi, hogy elhatározásában az volt egyetlen reménye és biztos tudata, hogy szívének legbensôbb, legcsodálatosabb labirintjába Jézus belelát: ,,csak Te ismered ki magad benne''. Tudja, hogy döntése helyes és igaz: ,,Édes Jézusom, tudom, hogy értesz engem; ó nem érzelgôsség, hanem tiszta, tettre pattanó vágy beszél belôlem'' (1892. aug. 16.). II. Rész Az 1892-es kalocsai lelkigyakorlat elemzésébôl már kitűnt, hogy Prohászkát feltűnôen sokat foglalkoztatja a szeminárium falain (,,celláján'' saját kifejezése) kívül zajló élet. Nem véletlenül mutattuk be a liberális kormányzat törvényjavaslatait és azok megszavaztatásának manipulációit a parlamentben, a felsôházban és végsô fokon ,,az apostoli királynál''. Itt valóban az egyház legbensôbb életébe való beavatkozásról van szó, melyre válaszolni kell minden hivô kereszténynek a pápától kezdve a vatikáni államtitkárságon, a magyar püspöki karon át az utolsó falu plébánosáig. Eleve elképzelhetetlen, hogy ilyen ,,szituációban'', mely az egyház szabadságát még a szentségek kiszolgáltatásában is korlátozni, sôt szankciókkal büntetni akarja, ne szólalna meg Prohászka Ottokár is. Természetesen ezt is, mint minden mást, jellegzetesen ,,prohászkás'' stílusban teszi. Érdemes átnézni a kalocsai lelkigyakorlatot követô hónapok, évek szellemi horizontját, vagyis azokat az értekezéseket és recenziókat, melyek a Magyar Sionban 1893-tól kezdve foglalkoztatják. Az egyházpolitikai törvények parlamenti csatározásaiba közvetlenül, vagyis magába a politikába -- in actu -- egyelôre nem szól bele. Szellemi habitusát ismerve, ôt most egyelôre nem a reálpolitika izgatja, hanem annak akar utánajárni, ami ezt a külföldi és hazai botrányt a parlamentbe lehetôvé tette. Vagyis azokat a szellemi áramlatokat, azokat a filozófiai, társadalmi, sôt etnikai gyökereket kutatja, melyeknek ,,gyümölcse'', eredménye mindaz ami elérte a magyar parlamentet is. Éles szemével azonnal észrevette, hogy mindez Nyugaton, legutóbb Poroszországban, a bismarcki Kulturkampfban már kegyetlenül megtépázta a katolikus egyházat. A történészek utólag dokumentumokkal igazolták, hogy a korabeli szenvedô alanyok pontosan és jól diagnosztizáltak, amikor egy titkos ,,triumvirátus'' politikai érdekszövetségének tudták be az egyházat súlytó ún. magyarországi kultúrharc jól megszervezett akcióját. A hazai sajtó, élén a Magyar Állammal kendôzetlenül megírja, hogy a házassági, majd az elkeresztelési törvények kiharcolásában a liberális kormányzat és parlament legfôbb szövetsége a protestáns, különösen a református felekezet vezetôsége volt, a polgári házasság és a zsidó emancipációs törvények esetében pedig a tömegfelvonulásokat és sajtóhadjáratokat rendezô zsidóság ún. neológ ága volt a hangadó. Az ortodox zsidóság a rabbik vezetését elfogadva hűségesen megtartotta az ünnepeket és szertartásokat. Ezzel szemben a neológ zsidóság szabadabban kezelte a szabályokat és az erkölcsi elôírásokat is negligálta. Erre a háttérben megszervezett, de országos viszonylatban feltűnô kisebbséget képviselô ,,háromlábú'' bázisra épített a keresztény szellemet, krisztusi lelkületet megsemmisíteni akaró szabadkôműves liberalizmus. Lényegét tekintve mindaz, ami történt, az a zömében hivô keresztény hazai lakosság feje fölött, annak beleegyezése nélkül zajlott le a mindig késlekedô, kompromisszumot keresô püspöki kar asszisztenciája mellett! Éppen ezért tűzte célul maga elé Prohászka Ottokár spirituális és egy új papi és értelmiségi generáció létrehozója, hogy mindenekelôtt a problémák gyökerét, szellemtörténeti hátterét vázolja fel rábízott hallgatói és egyre növekvô olvasói számára. Valóban minden idejét és tudását arra fordítja, hogy teljesen tisztán lássa a politikai történések tudományos vagy áltudományos hátterét. Igyekszik tárgyilagos lenni, ezért sohasem ,,másodkézbôl'', hanem eredeti szövegek alapján szerzi információit a francia, német, olasz szerzôk műveibôl. Észrevehetô az is, hogy nem ô keresi a konfrontációt, legfeljebb ,,visszavág'' a provokációkra -- ,,de annak a büszke áramlat föl- fölborzadó taréjainak mindig odavágunk'' (1886. júl. 9.) -- és ezzel igyekszik mindent a helyére tenni, vagyis a krisztusi elvek alapján korrigálni. A kalocsai lelkigyakorlat elemzésénél már láttuk, hogy a felmerült problémák legmélyebb gyökere és egyben orvoslása szociális jellegű, ezért találunk egyre több tanulmányt, ismertetést a ,,szocialista teória hadi állásáról'' (Magyar Sion 1896, 721-747), vagy megoldás kereséseként a ,,Keresztény szocialista akcióról'' (M. S. 1894, 481-499). -- De tisztán akarja látni és láttatni a hierarchia égbekiáltó ,,gyengeségeit'' is: ,,Samassa érsek beszédének filozófiája'' (Uo.: 733-746). Hogy Prohászka mennyire tisztán látott és mennyire a közélet ütôerén tartotta igen ,,érzékeny'' s a pulzus zavarait azonnal észrevevô ujjait, mutatja, hogy a polgári házasság és a zsidó emancipáció parlamenti vitáiban azonnal a dolgok mélyére mutat rá: itt nem faji vagy vallási kérdésrôl van szó, hanem erkölcsrôl: ,,Zsidórecepció a morális szempontjából'' (M. S. 1893, 414-429). * * * Az elvi kérdések tisztázásával párhuzamosan egyre behatóbban foglalkozott a keresztény elvekért síkraszálló Néppárt megalakításának ügyével. Az említett kalocsai lelkigyakorlat közben már körvonalait is látni vélte ennek nélkülözhetetlen szerepét, -- sôt már azt a ,,partnert'' is megnevezte, akivel együtt tudna dolgozni: ,,Molnár apáttal beszélnék, hogy mit kellene tenni'' (1892. aug. 14.). Késôbb azonban kiderült, hogy a terv annyi akadályba ütközött, hogy hosszú hónapok teltek el, mire megvalósulhatott. A napilapok közül ismét a Magyar Állam ad megbízható tájékoztatót az évekig elhúzódó pártalapítás hátterérôl. Már 1891. febr. 8-án írja: ,,ebben az akcióban kétségkívül erôsen akadályoz bennünket az úri osztály, mely nem tud lelkesedni az egyház érdekeiért''. Ezt világosan látják a liberálisok: ,,A művelt osztály közömbösségében bízik a liberális sajtó, és az intelligencia támogatására alaposan számít, s erôsen hiszi, hogy ez osztály tagjai képesek lesznek a népet a katolikus párt jelöltjeitôl eltántorítani, s azért fennen hirdeti, hogy hazánkban a felekezeti párt létesülése lehetetlen''. Prohászka azonban jól tudta, hogy XIII. Leó pápa mit írt a magyar püspököknek az 1893. szept. 2-án kelt Constanti Hungarorum kezdetű apostoli iratában, hiszen saját folyóirata, a Magyar Sion, Kereszty Viktor fordításában közölte is: ,,A szentatya körlevele a magyar fôpásztorokhoz'' (1893, 643-651). Ebben egyértelműen kifejezi a pápa, hogy minden eszközt ragadjanak meg a püspökök, papok az ország keresztény, katolikus múltjának, törvényeinek, szokásainak megôrzéséért; évenként katolikus nagygyűléseket tartsanak! Itt az ideje valami nagyobbat kezdeni a sajtó terén is. ,,Írásokkal szemben írásokat állítsatok... A parlamentbe kipróbált erényű, vallásos férfiakat választassatok be''... A szemináriumok életének megreformálását és az ifjúság vallásos szellemben történô nevelését követelte a magyarországi hierarchiától és a papságtól. -- Prohászka számára mindez újabb bátorítást jelentett, -- hiszen amit tett, nem volt más, mint a pápa szándékának megvalósítása. A kormány radikalizmusára az volt a válasz, hogy országszerte szervezôdni kezdtek a katolikus körök, falvakban a gazdasági körök, melyeknek az volt a feladatuk, hogy elôkészítsék a hiveket, a szimpatizánsokat egy német Centrumpárthoz hasonló mozgalom létrehozására. Pénz és újság nélkül mindez még illúzió, de az ország mégis felfigyelt a Magyar Állam 1893. aug. 6-i cikkére, mely elengedhetetlennek mondja a katolikusok politikai párttá tömörülését. Addig is minden pap lelkesítse a földműves, az iparos fiatalságot, hozzanak létre legényegyleteket. -- Ezek azok az évek, amikor Prohászka ennek szellemében működik Esztergomban! Nemcsak a szeminárium életét reformálja meg, hanem járja a város szegénynegyedeit, új életet önt az egyesületekbe, asszonyokat, legényeket lelkesít. -- Ilyenkor hazatérve elôveszi jegyzeteit és ezeket írja: ,,Van bennem lázas, izgalmas tettvágy; modern idôk gyermeke vagyok én is... A hatalmas kereszténységet felkelteni a világban, -- ez a világ üdve! Isten segíts!'' (1895. aug. 8.). ,,Mit tettem eddig a nyilvánosságban? Egyáltalában semmit! S mégis folyton ez feszít, ez hív. Ha ez nem volna, egészen megnyugodnám bármely cellácskában ...Különösen a szegény embereken esik meg a szívem... Aki szenved, az érti... A kín, az edz! ...Azért ismét fel az elvvel: ego memet in ardua fixi'' /én a keményet, a nehezit céloztam meg!/ (1895. aug. 4.) * * * ,,Lázíts!'' Igen, szó szerint ezt írta 1895. jan. 11-én naplójába. Mintha nem ugyanaz a Prohászka Ottokár lenne, aki annak idején épp azt vetette önmaga szemére, hogy nagyon bátortalan. Az elôbb említett ,,lázíts'' felkiáltás szöveg-összefüggéséhez hozzátartozik egy érdekes epizód: Prohászka bement a kollégiumba és a befásított udvarban megdöbbenve lát valakit (P. B. szerepel a Soliloquiában), aki egy gallyon állt és fűrészelte a száraz ágakat. Megkérdezte az illetôt: ,,Mit csinál?'' -- ,,Hát csak faricskálok'', válaszolta egykedvűen. -- ez a jelenet annyira felbôszíthette az aktivitás lázától épp ezekben a hetekben túlfűtött spirituálist, hogy szükségét érezte a következô reflexió leírására: -- ,,Ez az ember oly benyomást tett rám, mintha nem volna hivatása komoly dolgokra, hanem el kell piszmogni az életet. E képpel többször foglalkoztam...'' Ez a ,,faricskálással'' csúfolt passzivitás épp az ellenkezôjét váltotta ki Prohászkából, és az imént leírtak után következik a valóban megrázó és fordulatot jelentô néhány sor: ,,Megszáll az erély s a működés vágya: Menj ki a világba és lázíts; áldozd fel magad és mozgasd az embereket. Bejárhatnád a vidékeket s tarthatnál beszédeket az evangélium megújhodásáról, a szellem fölelevenedésérôl...'' Azután hirtelen -- mintha saját maga is megijedne a ,,lázíts'' kifejezéstôl!? -- arról elmélkedik, hogy az ô feladata inkább a lelki élet ébresztése, -- ,,ez a fô, minden egyéb játék!'' Ennek ellenére nem tud szabadulni a ,,faricskáló'' passzívitás víziójától, és így fejezi be a jan. 11-i naplójegyzetet: ,,Úgy látszik nekem, hogy annak a P. B.-nek a fán még sincs nagyon igaza. Csak napról-napra mindent híven és pontosan megtenni!'' Annyit mindenképpen jó megjegyeznünk, hogy épp ezekben a hónapokban keresik fel egyre többen, hogy aktívan vegyen részt a közéletben. Az is tény, hogy eddig még elvétve is alig talált az ember olyan szívszaggató leírásokat a naplóban, mint amilyeneket most jegyez fel. Feltárul elôtte az élet a maga kendôzetlen valóságában: -- egy asszony kisfiával együtt le akart ugrani kétségbeesésében a bécsi Rathaus tetejérôl, -- a szobi gazdasszony kiült a fajkürti erdôbe télen éjjel gyermekével, hogy megegyék a farkasok... -- És ugyanezen a napon jegyzi fel konklúzióként: ,,nagyszerű fölvilágosításokat nyertem Z. s más gazemberek garázdálkodásáról. A felsôbbek még nagyobb és alávalóbb gazemberek, mocsárban áll a társadalom...'' (1895. jan. 14.). De vajon miben látta a megoldást Prohászka? Volt-e reális koncepciója a ,,mocsárban álló társadalom'' megmentésére? -- A kérdésre pontos választ tudunk adni, hiszen éveken keresztül érlelôdött benne, hogy mit is kell tenniük a népért felelôs vezetôknek, elsôsorban a papságnak, élen a hierarchiával. A Prohászkával foglalkozó szakirodalom is csupán futólagosan említi meg a Magyar Sion 1893-ban megjelent tanulmányát: A katholikusok teendôi Magyarországon címmel (VII. füzet 481-492.1). A hazai közélettel foglalkozó cikkei közül ez az elsô, melyben összefoglalja, mit tart a legsürgôsebb és legfontosabb feladatnak. -- Az alább közölt szöveg minden mondata Prohászkától származik, de természetesen csak a lényeget foglalom össze: Az egyes ember tehetetlen s csak a vállvetett törekvést koronázhatja siker. Aki tehát a keresztény eszméknek érvényét fönntartani akarja, annak minden mozgalmat az egyesületi térre kell átvinni. A gondolatokat a tömegek közé kell vetni, hogy ott dôljön el sorsuk, vajon az élet vagy a halál fiai-e? Azért tehát egyesülni, szervezkedni. -- Összes érdekeinket keresztény alapon akarjuk fönntartani. Összes érdekeinket mondom, nemcsak a vallási és erkölcsi, hanem az anyagi érdekeinkrôl szólok. Egyesületek, társulatok, országos autonómia, keresztény országos pártok, -- ezek megalakítása a mi létkérdésünk! Ki az úr? A munka-e vagy a tôke, -- az ember vagy az anyag, más szóval: vajon az alap keresztény-e vagy pogány? -- Mindenütt belejátszik ez a kérdés: pogányság vagy kereszténység. -- Ha a kínálat óriási és a kereslet parányi, honnan van ez máshonnan, mint hogy egy pogány törvénykezés a szabadság örve alatt letörte a gátakat, és egy keresztény szellemű ipar és munka-törvenykezés helyett odavetette a népet a piócák garázdálkodásának. -- Mindenütt keresztény szellemű egyleteket, társulatokat, s fôleg keresztény országos pártot kell alapítanunk. -- Azért mozgunk és mozgatunk, azért kívánjuk szervezni a keresztény iparosokat önálló egyletekké, hogy így befolyást nyerhessünk az ipartörvényhozásra. Nemcsak a vallásnak szól a mi védekezésünk. A kereszténység nem áhitatgyakorlat, hanem az életet, az embert fölkaroló világnézet! A szocialisták sokkal okosabbak és logikusabbak, mint a liberálisok. Ôk választanak a pogányság és a kereszténység között: a kereszténységet nem akarják. Ezzel szemben a liberálisok paktálnak, ahol és ahogy lehet alkudoznak. -- A szocialisták következetességével mi a kereszténységet akarjuk, de mindennek védelmére csak egyesületi téren tehetünk valamit: más eszköz nincs! Nekünk magunknak kell tenni s ne várjunk senkitôl semmit. Ne várjunk az államtól tétlenül semmit. Az állam csak gépezet, a társadalom az szervezet. Az államba életet csak a társadalom önthet. ,,Az a legjobb kormány, mely ellesi a társadalomtól, hogy mi kell neki'' (Bukle). Világos, hogy az állam és a kormány nem a társadalom. Mi ebben a békés átalakulást kívánjuk, vagyis hogy a félrevezetett társadalmi rétegek szervezkedési jogukkal éljenek és tömegük s jogaik súlyával lenyomják a polcról a hetvenkedô zsidó liberalizmust. Ami külön a katolikus egyház érdekeit illeti, ma már szinte kézzelfogható, hogy egy országos katolikus autonómiát kell létre hívni, mely megóvja az egyházat a szolgaságtól. Míg eddig ugyanis az állam bensô szövetségben állt az egyházzal, addig ma az állam felekezetlen lett, mely a katolikus egyházzal szemben áll, s az államhatalom kezelôi kálvinista, lutheránus, unitárius, zsidó miniszterek. A régi állapotok eltűntek, de csak félig. Eltűntek az egyik félen, de a másikon nem. Az államnak ugyanis megmaradt a régi joga, és ilyen alapon úgy avatkozik be az egyház ügyeibe, mint régen tette, amikor még keresztény volt. Magában véve nevetséges, hogy egy felekezetlennek mondott állam mégis folyton ,,felekezeti'' legyen a jogok gyakorlásában. A modern állam elvbôl vallástalan! Törvényeiben nem ismer el semminemű kötelezettséget az Isten iránt. Ezért mondja a pápa (XIII. Leó), hogy a felekezetlen állam vagy azt teszi, hogy az egyházat teljesen száműzi, vagy bilincsekbe nyűgözi. Így az egyház a politika, az állam szolgálóleányává kényszerül, ezáltal természetesen ereje bénul. Ez az egyik bilincs rajta: a politikai szolgaság. -- A másik bilincs: az az erkölcsi pangás, mely a magyar társadalmat szó szerint posványítja. Ez utóbbinak oka abban rejlik, hogy az egyház már nem szellemi hatalom. Ezt Polónyi így fogalmazta meg a budapesti városi közgyűlésen: ,,Ha a katolikus vallás és a haza érdekei ellentétbe jutnának, ôk mindig a haza érdekei mellé sorakoznának'', -- s lôn óriási tapsvihar. Ezért van az, hogy a felekezetlen állam minden keresztény mozgalmat, a püspökök elszánt föllépését már csírájában, magukban az intézô körökben elnyom, minden buzgalmat elsimít és vajaskenyeret nyújt a síró gyermeknek, akitôl elveszi gyöngyeit. Így csak tönkre mehet az az egyház, mely a szellemi törekvéseket, a lelket írta zászlajára, s íme most uszályhordozójává válik a kormánynak. Azon pedig ezek után ne csodálkozzunk, hogy a katolikus alapítványokat a felekezetlen állam kezeli és fizet velük embereket, akik nyíltan az egyház ellen támadnak. Ha a lelkünket odaadjuk, azon ne szörnyűködjünk, hogy a zsebünkbe is nyúlnak oly kezek, melyek tudnak simogatni, különben pedig lopni és erôszakoskodni szoktak! Ezért kell eszméinket mindenütt hirdetni, és olyan férfiakat hadba állítani, akik nemcsak neki mennek a falnak, de át is törik azt. Egy szövetségesünk biztos nem hagy el, -- neve: elszegényedés, elerkölcstelenedés, tönk, ...azután nekünk virrad! * * * Ezzel a tanulmányával azért kell a kutatásnak részletesen foglalkozni, mert Prohászka ilyen politikai elemzéssel és ilyen programtervezettel eddig nem állt elô. Ne feledjük, hogy az imént megfogalmazott diagnózis és vészkiáltás néhány hónappal a kalocsai lelkigyakorlat után fogalmazódott meg Prohászka lelkében. Ezekben a hetekben sebészorvosként felnyitja a magyar társadalom gennyes gócait, is megdöbbentô éleslátással ,,operál'': megtalálja a bajok gyökérokát és bemutatja ország-világ elôtt, elsôsorban az egyháziaknak, hogy ütött az utolsó óra! Ha nem akarjuk, hogy elrákosodjék az egyház teste és vele együtt a lelke, akkor össze kell fognunk, szervezkednünk kell, mert ezt az életünkre törô, halálos kórt másként legyôzni nem tudjuk. Egy másik téma elemzésével is behatóan kell foglalkoznunk, mert egyrészt ezzel adós a Prohászka-kutatás, másrészt nélkülözhetetlen kordokumentumnak számít. Címe: Az új szekta, Magyar Sion 1893. 335-362. Közel 30 oldalon boncolgatja a politikai, társadalmi áramlatok másik nagy jelenségét: a szocializmust. -- Látni fogjuk, hogy ezzel kapcsolatban is némi korrigálásra szorul az az állítás, hogy Prohászka ezzel a kérdéssel is csak néhány év elmúltával kezdett behatóan foglalkozni.[33] -- A hosszú tanulmány lényegét és egyes megdöbbentô megállapítását, jövôbe látását az alábbi összefoglalás Prohászka saját kifejezéseivel rögzíti: A liberális sajtó szándékosan minden olyan irányzatot ,,szocialistának'' deklarál, mely a liberális jogfosztó és zsaroló gazdasági rendszer ellen fölemeli szavát. Ezzel zűrzavart okoz és árt az igazságos, jogos ügynek. Ismernünk kell tehát a szocialista mozgalmakat, kiváltképpen tudnunk kell, hogy milyen szellem élteti a szociáldemokráciát. Élesen el kell választanunk egymástól a kettôt, vagyis a szociáldemokráciát a szocializmustól, mert a kettô nem egy! A szocializmus lényegét tekintve ôsi, emberi igényt elégít ki: szociális, societas szó mint fogalom közismert és együttműködést, társas jogokat, feladatokat követel. Elszórt erôket társaságokba szorítani! A középkor céhei is ebbe a körbe tartoznak. -- A legújabb idôk új tartalmat kölcsönöznek e fogalomnak. Van állami szocializmus, melynek végkifejlôdése az lenne, hogy a munkás szövetkezés állammá növekednék. -- A testületi, corporatív szocializmus fô feladata, hogy az azonos foglalkozásúakat szövetkezetekbe tömörítse és egymást segítse. De van egy harmadik is: a kollektív szocializmus, mely tagadja a magánbirtokot; közös birtoklást kíván a tôkének, a földnek, minden munkaeszköznek és a jövedelemnek érdem szerint való elosztását. Ennek híveit szociáldemokratáknak nevezik. Az egyháznak világosan kell látnia, hogy mi zajlik körülötte a világban. Különben is hivatása, hogy segítse híveit az élet ezernyi bajában, és utat mutasson számukra az égi és földi boldogulás elérésére. Az utóbbival azért is kell foglalkoznia, mert íme mások már rendelkeznek új eszmékkel, új tervekkel. Épp a szociáldemokrácia a legveszélyesebb ezen a téren, mert olyan útra akarja vinni a rászorulók millióit, mely út homlokegyenest Isten ellenére van. Követôi ugyanis tagadják mindazt, amit eddig életrôl, emberrôl vallottunk. A szociáldemokraták nyíltan megvallják, hogy fôdogmájuk az atheizmus! és nem tűrik meg a tízparancsolat és az egyház tanításán nyugvó világnézetet (340.1.). Ezután fölsorolás és számos idézet következik: Marx Károlytól, Bebeltôl, aki a német országgyűlés 1878-i felszólalásában nyíltan kijelentette: ,,tudományos meggyôzôdésünk alapján fogadtuk el az istentagadó nézeteket, s kötelezve érezzük magunkat, hogy azokat a tömegek közé átültessük (340.1.). A Socialdemokrat című napilap 1884. júl. 17-i számából egy idézet: ,,Idealista Urak, ne fáradozzatok, mert a szocializmus atheista és materialista volt és marad.'' Prohászka a kortárs Hertling alapján azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy ,,a szociáldemokrata párt programja tudatosan a fennálló társadalmi rend ellen irányul és nem kegyelmez a legszentebbnek sem'' (342.1.). A francia forradalom a harmadik rend érdekében hirdette meg új eszméit; akkor is nemcsak a szegénység, éhség, társadalmi igazságtalanság volt a fô ok, hanem az új eszmék alapjára építendô társadalom. Most sem közgazdasági válság a fô kérdés, bár a szociáldemokrácia a ,,negyedik rend'', a nyomorgó munkásosztály ügyvédjeként csapott fel. Mindkét esetben -- vagyis 1789-ben és most 1893-ban -- a keresztény elveken nyugvó társadalmi rend felforgatása és megszüntetése a cél. Mivel csak az egyház képes az emberi társadalmat ismét kereszténnyé tenni, ezért az egyháznak igen nagy szociális feladata van. ,,Csináljunk az intézôkbôl épp úgy, mint a munkásokból teoretikus és praktikus keresztényeket. Minden ettôl elütô vagy éppen evvel ellenkezô törekvés nem érinti a dolog magvát, hanem vagy a felületen marad vagy még hozzá ront'' (347.1.). Figyelmeztetésnek kell vennünk a külföldi, különösen a németországi statisztikai adatokat: akár eltiltják a hatóságok, akár engedélyezik a szociáldemokrata párt működését, világszerte egyre nagyobb tömegeket vonz zászlaja alá. Ahol a vallástalanság a nyomorral párosul, ott a szocializmus gyôzelmet arat! -- Ezután két oldalon keresztül olvashatunk magyarországi, különösen budapesti statisztikai adatokat az elképesztô nyomorról. Az 1870-i népszámlálás 15.664 egyént talált pincékben, Pesten 13.000 oly személy van, ki tíz vagy még több egyénnel lakik egy szobában... ,,Tagadhatatlan, hatalmas özönné növi ki magát a negyedik rend mozgalma. Mély, kiapadhatatlan forrásai vannak az emancipált ember s az istentelen társadalom életében és elveiben. Hódításai bizonyára éppoly sikeresek lesznek, mint a harmadik rendéi, csakhogy véresebbek'' (357.1.). Marx nem áll nemzeti alapon, -- szerinte a nemzet, a nép rossz irányba terelt fejlôdésnek fogalmai --, a szocialista világ nem fog népeket, nemzeteket ismerni, csak egyetlen nagy emberközösséget, melyet a proletárok egyesülésével fog létrehozni. Ezzel kapcsolatban idézi Prohászka Christoph Moreau mondatát a Du probleme de la misere című könyvbôl: ,,On appelait ces citoyens proletaires, percequ' ils n'étaient propres á rien qu'a faire des enfants, proles.'' Vagyis Marx azért használja a proletár kifejezést, mert az a proles = a gyermek fogalmát juttatja eszünkbe, olyan embertípusét, mely csekély díjért mindenre kész, -- ,,proles, gyermek, ennek gondatlan nevelését mibe sem veszi'' (359.1.). Cikkét a kétféle ,,katolicitás'' létérôl és ellentétérôl szóló gondolattal fejezi be. A szocialisták ugyanis nemzetközi egyesülésre, ,,egyetemességre = katolicitásra'' törekszenek: március 18-a, a párisi kommune évfordulója volt az új szekta elsô, általános ünnepe'' (361.1.). A szocializmus katolicitása azonban nem alkot, nem épít, hanem a bomlás, a fölfordulás csíráit hordozza magában... A gondolattársítást az olvasóra bízza: van ugyanis egy másik, egy krisztusi egyetemesség, a kereszténység katolicitása. * * * Ezeknek a tanulmányoknak ismerete, elemzése azért fontos és nélkülözhetetlen, mert ebbôl tudjuk nyomon követni, hogy az említett kalocsai lelkigyakorlat (1892 augusztusa) valóban fordulópont Prohászka iletében. Hiszen az említett tanulmányok mindegyike épp azokkal a problémákkal foglalkozik, melyeket majd képviselô-jelöltként faluról falura járva az egyszerű nép nyelvére kell lefordítania: a szociáldemokraták ,,új szektájával'', az amorális kizsákmányolással szemben egyetlen megoldás: tömörülni, új keresztény pártot alapítani! Ennek elméleti alapvetését kell a fönt említett cikkekben látnunk. Vagyis Prohászka, mint mindenben, a közéleti, politikai hivatása terén is maximalista volt: igen komolyan készült új feladatára! Ezért nem üres demagógia az a bizonyos ,,lázíts!'' felkiáltás a naplójában. Rá egy évre ugyanis így folytatja: ,,Legszívesebben mennék, járnék-kelnék szerteszéjjel, buzdítanék, dolgoznám, nem nyugodnám; faluról falura, papot s hivôt fölráznék. Ahhoz is kell mélységes, de önálló, s célját élesen felfogó s kivivô törekvés'' (1896. szept. 1.). * * * Óriási siker? Erôs képzelet, színes képekkel rendelkezô fantázia szükségeltetik ahhoz, hogy magunk elôtt lássuk az imént elméleti magaslatokban járó, francia, német művek, újságok fölé hajló ,,tudós'' Prohászkát, amint faluról falura járva a nép számára érthetôvé teszi például ,,az új szekta'' téziseit... Ritka esettel állunk szembe! ,,A szív menyasszonyi elvonultságából'', a cella szent magányából, az esztergomi szemináriumban végzett éjszakai adorációiból kilép egy ,,szellem-óriás'', és elbűvöli a felvidéki emberek akcentusával beszélô kisemmizett nép tízezreit. Szerencsére a napi sajtóban lapozva mindezt kézzelfogható tényként tudjuk igazolni. A gyűjtés még folyik, de ,,ízelítôként'' néhány adat már rendelkezésünkre áll. Íme: 1896. aug. 2. A vágújhegyi népgyűlésen tízezer ember volt jelen. A protestánsok is nyíltan a néppárttal tartanak. ,,Nem adnak hitelt a liberálisok ama galád hazugságainak, hogy a néppárt nemzetiségi és kizárólagos katolikus párt.'' A szónokok között találjuk Zichy Nándort, Prohászka Ottokárt. -- 1896. okt. 18. Cím: Dr. Prohászka Ottokár körútja. Mint a Néppárt jelöltje járja a gömöri falvakat. Programbeszédet mondott Sopornyán, Sempten, Pattán, Köpösdön. Mindenhol lelkesedéssel fogadták. Beszédét tót nyelven is tolmácsolták. ,,A lelkesedés óriási''. Prohászkán kívül Molnár Lajos földbirtokos is jelöltje a Néppártnak. Körútja során felkereste saját kerületét Vágvecsén. Nagy lelkesedéssel fogadták és hallgatták beszédét. (Az adatok az Esztergom című hetilap 42. számában találhatók.) Közben nem szabad elfelejtenünk, hogy Prohászka és képviselô társai egyszerre két fronton voltak kénytelenek harcolni. Ti.: nemcsak a kormánypárti liberálisok óriási ellenakcióival találták szembe magukat (csendôrök, állami, községi tisztviselôk nyílt provokációi napirenden voltak!), de saját fôpapjuk, Vaszary Kolos hercegprímás és számos kanonok olykor leplezett, máskor nyílt kormánypártisága ellen is. A politikai ,,tudathasadás'' egyre világosabbá vált nemcsak az alsópapság, de a Néppárt mellett felsorakozó falusi nép szemében is. Különösen akkor, amikor kiderült, például Esztergomban, vagyis a Magyar Sion szellemi, vallási centrumában, hogy a prímás jelöltje nem a néppárti Frey Ferenc, hanem a kormánypárti Timon Ákos volt! -- Érthetô, hogy Prohászka lapja, az Esztergom rendkívüli számban jelentette meg 1896. okt. 15-én Frey programbeszédét, melynek végén elhangzott a korabeli híres kortesnóta: ,,Jaj, de magas ez a vendégfogadó / Van-e benne Frey Ferencre szavazó? / Ha nincs benne Frey Ferencre szavazó / Düljön össze ez a vendégfogadó.'' -- Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy észre vegyük: ez a ,,vendégfogadó'' jelen esetben a prímás aulája. Vagyis mindaz, amirôl Shvoy Lajos az 1897/98. évben történt szemináriumi ún. ,,ostromállapotról'' írt, annak már itt vannak elôzményei, döbbenetes kihívásai! Található azonban egy másik ,,nóta'' is, melyet Frey Ferencen kívül, a másik néppárti jelöltre szavazók énekeltek a ,,Kossuth nóta'' dallamára, a hét versszakos vers elsô két sora így hangzik: Zsalazsomba kéne menni Egy kis szôllôt kéne venni... A kortesúton diadalt diadalra arató Prohászka, mint tudjuk, a liberális kormányzat minden demokratikus szabály felrúgása miatt nem nyerte el a képviselôi mandátumot. A választási biztosok csalása felháborította a népet, Prohászkát pedig még elszántabbá tette, és az Esztergom hetilap hasábjain kegyetlen iróniával írta egyik vezércikkét a másik után. Mivel elkészítettük az 1895-1904 évtized bibliográfiáját, a kutatás számára most már nem lesz nehéz ezeknek az írásoknak elemzése. Bár Prohászka, ismervén a nép szimpátiáját, nem vette kudarc számba otromba és alkotmányellenes elgáncsolását, és más eszközökkel harcolt tovább, mégis a vereség megerôsítette abban, amit lényegét tekintve maga is tudott: nem alkalmas az aktív politikai szereplésre. Naplójegyzeteiben ettôl kezdve egészen 1920-ig minduntalan találunk erre vonatkozó kijelentéseket, felkiáltásokat: ,,én nem értek a politikához!'' Lehet, hogy ez így igaz, de -- mint mindjárt látni fogjuk -- mégis ô gyôzött, ha nem is a parlamentben, de a politika egy másik, sokkal kényesebb területén. Az egyházpolitika igen veszélyes ,,zóna'', hiszen ott más normák uralkodnak, és a hierarchiával szembefordulni pusztán az elvek zászlaját lobogtatva, eleve magában rejti a biztos vereséget, sôt félreállítást akár egy életre. Prohászka bizonyára nem értett a ,,piszkos'' politizáláshoz, annál nagyobb mestere volt a ,,tiszta'' politikai elvek diadalra juttatásának. A következô fejezethez legmegfelelôbb lenne a Szent Ignác-i két zászló illusztrációja. A szomorú a történetben az, hogy itt két bíboros harcol egymással szemben. Az egyik a valódi: a Szent Szék és a Magyar egyház felkent bíborosa, a másik a fekete ruhás Prohászka, akit kispapjai neveztek ki és avattak fel ún. fekete bíborossá -- a szívükben. * * * Sztrájkbizottság és ostromállapot a Szemináriumban? A vágvecsei kudarccal nem fejezôdött be Prohászka ,,politikai pályafutása''. Sôt akaratlanul is fôszereplôjévé vált egy újabb és még keményebb politikai hadjáratnak. Két évvel késôbb (bár az idôponttal kapcsolatban még sok bizonytalanság van!) 1898 /?/ körül bizonyára pótválasztásra kerülhetett sor. De itt most nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a Néppárt egyik élharcosa, Prohászka Ottokár, akit a párt ideológusának tekintett mindenki, szembe találta magát saját otthonában, magában az esztergomi szemináriumban felettesével, közvetlen elöljárójával, rektorával, dr. Roszivál Istvánnal. Prohászka és tanártársai, csakúgy, mint az alsópapság legnagyobb része az elmúlt esztendôk egyházpolitikai történéseibôl pontosan tudták, hogy fôpapjaik közül kikre számíthatnak néppárti törekvéseikben, és kik azok, akik színlelve vagy egész nyíltan a liberális kormányzattal lojálisan viselkednek. Rómában Rampolla bíboros, sôt maga XIII. Leó pápa is tudta, hogy Vaszary Kolos prímás a megengedett határon túlmenve keresi a kompromisszumot az egyház legbensôbb ügyeibe is beavatkozó kormány, illetve országgyűlés vezetôivel. Ezért még monitiot is kapott Rómából. Prohászka mindezt tudta, de arra mégsem számított, hogy saját rektora, Roszivál István a liberális párt oldalán áll, sôt képviselôséget is vállal. Ezt oly nagy és megbocsáthatatlan botránynak minôsítette, hogy a gondolat, a szólás és az írás-szabadság minden megengedett eszközét felhasználta, hogy ez nyilvánosságra kerüljön mind bent a szemináriumban, mind pedig a Magyar Sion, a Magyar Állam, a Religio, különösen pedig a saját szerkesztésében megjelenô Esztergom hasábjain. Vállalkozása végeredményképpen nyílt provokációnak tűnt a hercegprímás és tekintélyes rangú és számú tábora szemében. Csakhamar kiderült, hogy Roszivál a primás tudtával, sôt helyeslésével állt a szabadelvű pártjelöltek közé. A váratlan fordulat akkor következett, amikor az esztergomi szeminaristák tudomására jutott, hogy Roszival egyik kortesbeszédében rektorságára hivatkozva ôket saját neveltjeinek nevezte. Mondatának lényege az volt, hogyha hallgatói akarják tudni, hogy voltaképpen ki is ô, menjenek Esztergomba, ahol ô a leendô papságot neveli. Ezzel nyilvánvaló azt akarta nyomatékozni, hogy összeegyeztethetônek tartja ô is, Vaszary prímás is az egyháziasságot a liberálisokkal való kooperációval. Amikor a szeminaristák errôl értesültek, egy ,,bizottságot'' hoztak létre, -- méghozzá az ellenállást szervezô II. évfolyamon belül Haliczky Zoltán teológus vezetésével. Elhatározták, hogy a Magyar Állam szerkesztôségéhez egy tiltakozó jegyzéket küldenek, melyben visszautasítják saját rektoruk állítását, kijelentvén, hogy ôk nem Roszivalnak, hanem Prohászka Ottokár spirituálisuknak a neveltjei. Ezt a nyílt provokációt hallatlan lázadásnak tekintette a rektor, és azonnal Budapestre utazott, felkereste a Magyar Állam szerkesztôségét, és követelte az ominózus szöveg írójának nevét. Haza sietett Esztergomba, és bizonyára Vaszary prímás tudtával azonnal távozásra szólította fel Haliczky teológust. Arra azonban senki nem számított, talán maga Prohászka és a tanári kar sem, hogy elôbb a Nagyszeminárium évfolyamai, majd a Kisszeminárium gimnazistái egy emberként álltak Haliczky nevű társuk mögé. Szolidaritásuk jeleként bojkottálták a tanítást, majd az elsô számú múzeumban felállították -- mai kifejezéssel élve -- a sztrájkbizottságot, mondván, hogyha a rektor eltávolítja társukat a szemináriumból, akkor mindannyian távoznak. És miután megtudták, hogy prefektusuk, sôt az egész tanári testület Prohászkával vállalt szolidaritást, és nem állnak szóba Roszivál rektorral még az ebédlôben sem, tudták, hogy napokon belül el fog dôlni sorsuk. A tanárok közvetítôül egykori társukat, gr. Majláth Gusztávot kérték fel, aki igyekezett meggyôzni a prímást, hogy egyetlen megoldás a rektor menesztése. Vaszary ugyanis Prohászkát akarta áthelyezni Esztergomból, mert ôt tartotta felelôsnek mindazért, ami a szemináriumban történt. Mivel Rómában amúgysem rokonszenveztek Vaszary egyházpolitikai stílusával, a prímás akarva, nem akarva nem tehetett mást, mint Roszivál kanonokot leváltotta, és helyébe Wencell Antal kanonokot nevezte ki rektornak. Ellenkezô esetben az országos botrány híre eljutott volna a pápáig. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az a bizonyos rozsnyói ,,kiáltvány'' (1892) hogyan hozta meg gyümölcsét; hiszen Prohászka és tanártársai ennek szellemében nevelték a 150 fôt számláló szemináriumot. Aláírásukkal bizonyították, hogy a rozsnyói püspökkel, nem pedig a liberálisokkal egyezkedni akaró hercegprímással és táborával azonosítják magukat. Magyarán: megmagyarázták a fiatal klerikusoknak, hogy ,,liberális jelöltet egy valódi keresztény sohasem választhat''. Ez a szellem gyôzött! Egyetlen teológust sem távolítottak el a szemináriumból, nem menesztették a spirituálist, de távoznia kellett a liberális rektornak! * * * Vajon, hogy viszonyult mindehhez Prohászka? Lehetetlen lett volna, hogy ne élvezze neveltjeinek, tanítványainak, különösen pedig tanártársainak bátor kiállását. Ennek adott hangot, amikor az új rektor beiktatása alkalmával a szeminárium dísztermében fulmináns beszédet mondott arról, hogy végre kisütött a fekete viharfelhôk mögül az áldott, éltetô napsugár. -- Ezzel azonban még nem fejezôdött be a botránnyá fajult kényes incidens. Roszival ugyanis -- bizonyára Vaszary Kolos prímás beleegyezésével -- nem távozott azonnal a szemináriumból. Érthetô, hogy ez igen feszültté tette az amúgy is elmérgesedett helyzetet. A volt rektor további sorsáról ellentmondásos hírek láttak napvilágot a sajtóban, melyeket ma már ellenôrízni, illetve hitelesíteni alig lehet. Van mégis egy ,,fix-pont'', és ez az Esztergom nevű hetilap, mely minden alkalmat megragad, ha valamit megtud az ex- rektorról. Természetesen ezek a ,,Tollheggyel'' írt cikkek mindegyike a szerkesztôtôl, Prohászkától származnak még akkor is, ha neve nem szerepel az írás végén. De a stílusa és a pontos információk forrása egyértelművé teszik a szerzô kilétét. -- Ezekbôl ízelítôként két cikkrôl számolok be, az 1898. febr. 6-i és ápr. 17-i számokban közzétett ,,leleplezésekrôl''. Roszivál a ,,pártonkívüliség'' látszatával indult kortesútjára, de köztudott volt, hogy ez csak ún. fedônév volt, mert valójában a kormányzó liberális párt jelöltje volt. Amikor bekerült a képviselôházba, a hercegprímástól felmentését kérte. (Bizonyára ez is csak ,,szépítô flastromként'' jutott eszébe, hiszen a fent leírt eseményekbôl tudjuk, hogy a szeminaristák ellenállása és ,,ostromállapota'' miatt mindenképpen távoznia kellett.) A februári felmentési kérvényt Vaszary prímás egyelôre (taktikából?) nem fogadta el. Ekkor terjesztette el magáról a hírt Roszivál kanonok, hogy még egy évig a szemináriumban marad. Az ápr. 17. szám második oldalán ,,A papnevelô-intézet régi és új rektora'' című cikkbôl azonban kiderül, hogy a kulisszák mögött valami történt. Roszivál ugyanis csak márciusban olvastatta fel a prímásnak 1897-ben írt elismerô levelét, melyben méltatja a szeminárium anyagi ügyeiért tett igen nagy aktivitását és érdemeit. ,,Ily körülmények között még furcsább az, hogy a rektor április végén távozik az intézettôl'', tehát még azt a ,,két hónapocskát sem húzta ki az év végéig''... ,,Kellett tehát valaminek történnie''... írja a cikk írója. Majd ügyes fordulattal a prímás döntését magasztalja imigyen: ,,Meg vagyunk gyôzôdve, hogy Ô Eminenciája elhatározása (vagyis Roszivál menesztése) a papnevelô- intézet iránt való meleg érdeklôdésbôl származik''... A Vaszary- Roszivál ,,szimpatia'' ismeretében, azt hiszem mindenki kiérezte e mondatból a finom, de leplezetlen csípôs iróniát; hiszen Vaszary nem emiatt, hanem a helyzet diktálta kényszer miatt váltotta le kedvelt emberét. Mindenesetre Prohászka és az egész szemináriumi közösség örömmel vette a hírt, hogy a feszültség végre feloldódik Roszivál áprilisi távozásával. Prohászka -- nem minden él és célzatosság nélkül -- és még mindig a prímás döntésének magyarázataként hozzáfűzi: ,,Az intézetben ugyanis katolikus szelleműnek kell lennie, melybôl száműzni kell mindenfajta elvi meghasonlást, határozatlan, gyanút ébresztô eljárást'' (lásd Roszivál magatartását). -- Majd rátér az új rektor, Wenczell kanonok feddhetetlen életére, elvhűségére és reméli, hogy ,,lecsendesíti a felzaklatott kedélyeket!... és nemcsak maga nem kompromittálja soha a keresztény összetartás fontos érdekét.'' Van még egy merész, megdöbbentô mondat a cikk végén, mely félreérthetetlenül a prímás aulájára és liberális táborára vonatkozik. ,,Az új rektor bizonyára oly papokat fog nevelni, akik olyanok akarnak lenni, mint ô, s kiknek hálája ékesszólóbb mint bármilyen illetéktelen, liberális dicséret, mely akár a fôvárosból, akár Esztergomból vagy vidékrôl zavarja föl a csendet.'' Tény, írja, hogy a szemináriumban általános az öröm! ,,Mi is szívbôl gratulálunk nemcsak az új rektornak, hanem a szemináriumnak is.'' Ez az utolsó mondat lényegében a rajongva szeretett spirituális elismerése, hálás köszönete a szeminárium minden tagja felé! Prohászka azonban minden egyéb visszásságot megragad és ahol van rá mód és biztos értesülés húzódik meg mögötte, vagyis nem pletyka szinten, hanem tényeket közölve lerántja a leplet a megalkuvó ex-rektor jellemérôl. Az Esztergom 1898. febr. 6-i szám második lapján döbbenetet keltô cikk olvasható Roszivál István ,,küldetése'' címmel. Úgy gondolom, ez a cikk feltárja az imént érintett rejtélyt, hogy mi miatt kellett mégis gyorsan eltávoznia Rosziválnak az esztergomi szemináriumból. A budapesti liberális sajtó bizonyára a lejáratás szándékával magát a hercegprímást hozta rossz hírbe éppen saját elvbarátuk, Roszivál nevét felhasználva. Ti. azt a hírt terjesztették el, hogy Roszivál a bíboros érsek küldetése quasi megbízása alapján lépett fel Várnán képviselô-jelöltként a Néppárt ellen! Ezzel a hírrel egyszerre két legyet akartak leütni: rossz hírbe hozták az ország elsô egyházi és közjogi méltóságának személyét, másrészt halálos sebet akartak ütni a Néppárt egyre erôsödô népszerűségén, mondván, hogy maga a prímás küldi hű emberét a katolikusok pártjának lejáratása ellen... Ismert módszer! -- Persze az esztergomi aula azonnal ,,közhírré tétette'', hogy Ô Eminenciája semmiféle megbízatást, pláne ,,küldetést'' nem adott, hogy az ô nevében ,,menjen Várnára rendet csinálni és békét teremteni.'' Ezt állítólag egyik kortesbeszédében maga Roszivál mondta (gondoljunk arra, hogy ilyesfélét mondott saját kispapjairól is!). Ezt a hírt Prohászka alkalmul használta fel, hogy kissé moralizálva tudtára adja mindenkinek, nemcsak az átlag hivônek, hanem a magas klérusnak is, hogy a hivô katolikusok már kezdettôl fogva tudták, hogy az ilyen pártonkívüli, pláne liberális párti küldetés, megbízás vagy pártolás nem a Szentlélektôl származó küldetés. Roszivál kanonok és a hozzá hasonló -- nem ritka! -- manôverek nemcsak az itthoni híveket, de a külföldieket is megdöbbentették. Prohászka idézi az osztrák testvérlapnak, a Vaterlandnak cikkét, mely a magyarországi liberális papok miatti megbotránkozásának adott kifejezést. De még tovább megy és ezt írja: ,,S ugyan mit szólnának Németországban, ha a Centrum ellen egy kölni kanonok lépne föl pártonkívüli programmal? Ily abszurdum ott elképzelhetetlen. No és mit szólnak Rómában, ha meghallják, hogy a Szent Istvánról nevezett ôsrégi esztergomi szeminárium rektora (Roszivál István) a szentszék által kitüntetett keresztény néppárt ellen foglal állást?'' -- A támadás iránya még egyértelműbb, amikor befejezésül ,,a divatos pacifikáló próféták jelszavai'' ellen lép fel. Tudta mindenki, hogy Vaszary Kolosra és Samassa egri érsekre történik itt finom, de egyértelmű célzás. -- Ezek után nagyon is érthetô, hogy miért szerette volna a prímás jó messze egy faluba ,,eltemettetni'' ezt a szókimondó, kellemetlen spirituálist, Prohászka Ottokárt! Az Esztergom című hetilapon kívül Prohászka más országos napilapba is nyíltan szellôztette Roszivál kétszínű, taktikázó ügyeit. Egyet említek a sok közül. Az Alkotmány 1897. márc. 26-i /68./8. oldalon/ Március 15- e Vágsellyén című cikkben szóba hozza a szerkesztôség, hogy mily csalárd módon bántak el Prohászka szavazótáborával a legutóbbi képviselô-választáson. Most pedig az a hír járja, hogy a kormánypárti uraknak sikerült megzavarniok az egykori néppártra szavazók tömegeit... Mindezt azért hozzuk fel példaként, hogy még jobban éreztessük a Roszivál-féle magatartás bomlasztó jellegét. Éppen ezért -- befejezésül -- utalok egy igen elgondolkoztató cikkre, mely 1898. jan. 16-án jelent meg az Esztergom című hetilapban: ,,Baráti kézbôl vettük a következô sorokat'', kezdôdik a beszámoló. Feltűnô volt, hogy a pápa jubileuma alkalmából rendezett nyitrai ünnepségrôl, ahová a szabadelvűségérôl híres Bende püspök hívta, milyen gyorsan elutazott Várnára, a Néppárt egyik centrumába.'' Tehát Roszivál lép fel a Néppárt ellen? Szép állapotok! Világi ember, vagyis liberális képviselô-jelölt nem bízik magában, tehát küldenek egy papot, apátot, kanonokot (Roszivált!), aki hozzá még rektor is. -- Eddig a levél! És most következik Prohászka hozzászólása: ,,A szavazók többsége a Néppárt mellett foglal állást. Maradjunk elveink mellett. Ezt elvárjuk Roszivál úrtól is... Ki fog világlani, hogy csalódtunk-e?'' És közben ne feledjük el, hogy ekkor Roszivál István még Prohászka közvetlen elôljárója volt. * * * Prohászka és a politika!? Úgy gondolom, igen tanulságos volt ezt az ún. háttér elemzést elvégezni. Bele láthattunk Prohászka rendíthetetlen, sziklánál is keményebb elvhűségébe, amely nem ismer megalkuvást, nincs tekintettel senkire és semmire, nevezzék azt hercegprímásnak, érseknek, püspöknek, szemináriumi elôljárónak, miniszterelnöknek vagy fôispánnak. Ô ebben a kétes, mocsaras politikai színen is egyetlen tekintélyt ismer és szolgál: Jézus Krisztust és Egyházát. Ha olykor csóváljuk a fejünket, ne feledjük el a lényeget: Prohászka semmi mást nem tett, mint amit az Egyház feje, Krisztus földi helytartója szóban, írásban hirdetett, sôt külön figyelmeztette a magyar egyház fôpapjait, különösen a liberálisokkal egyezkedni akaró hercegprímást. Bibliográfia Felhasznált irodalom és néhány megjegyzés Adriányi Gábor: A magyar egyházpolitikai harc (1890-1895) a német külügyminiszteri iratok megítélése szerint. Protestáns Szemle, 1996/1. Bonitz Ferenc: Gr. Zichy Nándor. Bp., 1912. Búsbach Péter: Az utolsó öt év. Parlamenti visszaemlékezések. Bp., 1895. Csapodi Csaba: Gr. Zichy Nándor élete és politikája. Bp., 1933. Dersi Tamás: Századvégi üzenet. Sajtótörténeti tanulmányok. Bp., 1973. Galántai József: Egyház és politika 1890-1918. Bp., 1960. Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon. 1890- 1950. Bp., 1977. Gergely Jenő: Az egyházpolitikai törvények a főrendiházban (1894-5). Prot. Szemle 1996/l. Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom. 1890-1986 (Prohászkától Lékaiig). Bp., 1989. K. Török Mihály: A magyar egyházpolitikai harc története. Bp., 1933. Mérei Gyula: A magyar politikai pártok programjai (1867-1918). Bp., 1971. Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890-1895. Bécs, 1938. Salacz Gábor: Báró Bánffy Dezső római akciója a néppárt ellen. Regnum, Bp., 1943. Szabó Dániel: A Néppárt megalakulása. Tört. Szemle 1977/2 Szabó Miklós: Prohászka Ottokár és a katolikus egyház reformtörekvések. T. Sz. 1973. 257-264 T. Boros László: Egyházpolitikai harcok (in: A magyar országgyűlés története 1867-927). Bp., 1927 * * * Eddig nem figyeltek fel arra, hogy Prohászka annak a kiváló székesfehérvári püspöknek második utódja volt, aki hozzá hasonlóan vezette egyházmegyéjét. Neve: Steiner Fülöp, aki 1890-tôl állt az egyházmegye élén. Róla 1997-ben szakdolgozatot írt Gergely J. prof. tanszékén Györgyi Csaba. Az összefüggések megértéséhez és Székesfehérvár központi szerepéhez (az egyházpolitikai harcokban) nélkülözhetetlen ez a szakdolgozat. Ugyancsak nélkülözhetetlen volt a tanulmány megírásánál Busa Margit bibliográfiája a Magyar Sion és az Esztergom című folyóiratokról. ======================================================================== Függelék: Schopper György rozsnyói püspök Közélet, politika körlevele a kath. egyház helyzetérôl hazánkban, tekintettel a közelgô képviselô-választásokra Religio. 1892. 51. évf. jan. 6. Krisztusban szeretett Testvéreim! Egy szomorú év tűnt le az örökkévalóság tengerébe, melyrôl a részrehajlatlan történet-írás azt fogja följegyezni, hogy ez év folytán nemcsak számtalan elemi csapás érte hazánkat, hanem ami csaknem hihetetlen, Mária országában a honalapító és fenntartó katholiczizmus, néhány ember kedvéért indokolatlanul üldöztetett. -- És ez a XIX.-ik század utolsó tizedében, az úgynevezett fölvilágosodás, szabadság és egyenlôség korszakában, egy magát mindenhatónak képzelô, magát álnokul felekezetlennek nevezô államban történik. -- Szomorú, de nem sértjük az igazságot, ha azt állítjuk, hogy a szabadság fénykorában Magyarországon sokkal elônyösebb izraelitának lenni, mint kath. papnak. Mert a rabbi meggyôzôdését, lelkiismeretét nem szabad erôszakolni, de a kath. pap irányában erre minden falusi bíró és végrehajtó föl van jogosítva, a kikiáltott egyenlôség nagyobb dicsôségére! Szomorúsággal telik el szívünk, midôn a magyarországi kath. egyháznak mai állapotára gondolunk. De szomorúságunkban nem hagyott minket a jó Isten vigasztalás nélkül. E vigasztalást szeretett Testvéreink, egyházmegyebeli papjaink jellemes, tántoríthatlan hithü magatartásából merítettük. Igaz, hogy ez kötelességük volt, de vajjon hányan teljesítik ma kötelességeiket? -- Fogadják ezen dicséretes maguktartásáért megérdemelt elismerésünket azon atyai intelmünkkel: ne tereltessék el magukat az igazság útjáról, melyet az apostoli szent- szék számunkra kitűzött; ne lankadjanak egy perczig sem a jóban, hanem Istenben vetett bizalommal haladjanak nyugodtan az igazság útján s ne törôdjenek a liberálizmus által eljárásuk ellen szórt rágalmakkal, szóferdítésekkel. -- Forradalmároknak neveztettek, mert törvénybiztosította jogukkal éltek és kérelmeztek. Vakondok munkával gyanusíttattak. -- Ha a bajtól való szabadulás érdekében folyamodunk: ez -- szerintük -- egyértelmű a forradalommal; de akkor aztán minden ember forradalmár, mert naponta így imádkozunk a mennyei Atyához: ,,szabadíts minket a gonosztól'', mire ô maga tanított minket. És midôn 600 kerületnek folyamodványai képviselô urak által terjesztetnek be az országgyűléshez: miképp lehet ezen nyílt sisakkal föllépô cselekményt vakondok, akna-munkának nevezni? azt magyarázza meg, aki tudja. Mi erre képtelenek vagyunk. Szolgáljanak e tekintetben szeretett Testvéreinknek vigasztalásul és biztatásul az ,,Apostoli cselekedetek'' ama szavai: ,,ezek örvendezve menének el a gyülekezet elôl, mivelhogy méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni.'' És most mit mondjunk a jövôre nézve? A magyarországi katholiczizmus egét veszélyes felhôk borítják és szomorú események fenyegetik az egyház láthatárát. Ennek beigazolására elégséges lesz a rajtunk ejtett sérelmek egyszerű fölsorolása. Jogainkat biztosító hazai törvényeink és kir. legk. szabályrendeletek figyelmen kívül hagyatnak; más törvénybe mindenfélék belemagyaráztatnak, csakhogy egy gyanus rendelet igazságának látszatja megmentessék: -- a kath. tudomány-egyetem, melynek katholikus eredetét maga a magas kormány sem merte soha tagadni, elkoboztatott; -- az egyetemi kath. fôgymnasiumból, valószínüleg a ,,gleiches Recht für alle''-féle jogi elvnél fogva a kath. paptanárok kizárattak, -- a vallás és tanulmányi alapot -- melyek természetét az országgyűlés már ismételten megvizsgáltatta és mindannyiszor katholikusnak bizonyultak - - a kormány saját rendelkezésére lefoglalta; a kath. iskolák államosíttatnak és e tekintetben egy protestáns szuperintendens azon bátorságot vette magának, hogy a katholikusoknak azt merte szemükbe dobni, hogy nincsenek középiskoláik; -- a kath. autonomia és a papi kongrua ügye évrôl-évre elodáztatik; -- minden kath. mozgalom -- habár csak közvetve is -- elnyomatik ; -- a pápai rendeletek kihirdetését és a püspöki kar közös körlevelének kibocsátását megakasztották, a szülôk Isten-adta természeti jogát egyszerűen konfiskálták; -- a katholikusok ezreinek kérvényeit figyelemre sem méltatták, válaszra sem érdemesítették. És hogy mindez tervszerűleg történik és a volt kormányelnök fuziójával nálunk is meghonosított álliberálizmus szüleménye, melynek a tapasztalás bizonyítéka szerint nemcsak Magyarország, hanem a világ ama részei, a melyekben uralkodik, nyomorúságokat köszönhetik; -- világosan kitűnik az említett kormányelnöknek a fôrendiházban egykoron tartott beszédjébôl, midôn ugyanis hivatkozva a héber Disraelira úgy nyilatkozott, hogy nem engedheti meg az állam, (ki ez?) hogy oly vagyonnal bíró korporáczió, mint a kath. egyház, független legyen. Világos szó, de mindenesetre érdekes volna megtudni, hogy a szabadság, egyenlôség vagy testvériség magasztalt elveibôl lettek-e a consequentiák levonva. -- E liberalizmusra ráillenek bizonyos értelemben sz. Ágostonnak ama szavai: litterae illae, quas variarum servi libidinum liberales vocant. Az egyház és állam közti ellentétek fölállítása nem nemzeti érdek, nem jog, nem igazság, de még csak a liberalizmusnak sem érdeke, hanem protestáns igazság, mely minden perczben kész a kath. egyház minden ellenségével szövetségre lépni. Azért hijába kérkednek az evangeliomi szeretettel, mit hallva, akaratlanul is eszünkbe jut sz. Pál apostolnak ,,zengô reze, vagy pengô czimbalma.'' De megfelelt erre már igen régen sz. Ágoston mondva: dilectio proximi malum non operatur, quam si haberent non dilaniarent corpus Christi, quod est Ecclesia. Egyházunknak ecsetelt szomorú mai helyzete nyugtalanítja nemcsak a papokat, hanem jó lelkű világi hiveinket is, kik oda törekesznek, hogy kettôs kötelességüknek, a haza és egyház iránti szeretetnek eleget tegyenek, mint ez oly szépen megszabta dicsôségesen uralkodó XIII. LEO pápa ,,Sapientiae christianae'' körlevelében. -- Azért nem érezzük magunkat meglepetve, midôn a társadalmi kötelességek teljesítése tekintetében hiveink hozzánk fordulnak tanácsért; és feleletünket szívesen megadjuk kérdéseikre. Mindenek elôtt csak annyit kívántunk megjegyezni, hogy a bajok -- mint ezt a fölsorolt tények bizonyítják -- léteznek. Eltekintve minden egyébtôl, már a fönntartási ösztön sürget bennünket, hogy a bajok elhárítására törekedjünk. E czélra nem elég a sopánkodás, a panaszos jajgatás, hanem minden törvényesen megengedett becsületes fegyver felhasználandó azon ismeretes közmondás intelme szerint: ,,segíts magadon és Isten is megsegít.'' Isten kedvünkért nem mivel csodákat! Csak a magyar ember imádja hazáját, jóllehet e szólam is a mai korcs, anyagimádó embereknél, kik minden eszményiségbôl kivetköztek, már csak puszta frázissá válik. De mi szívünk mélyébôl szeretjük szép hazánkat is semmi áron sem mondunk le a honpolgár jogairól és kötelességeirôl. Mert ezek a katholikus pap és püspök jogaival és kötelességeivel igen szépen összeférnek. Szent Pál a kereszténység kezdetén büszkén hivatkozott polgári jogaira mondván: ,,Civis romanus sum''. -- Midôn törvénybiztosította jogunkkal élünk, érezzük helyzetünknek kényes voltát, de azért ôszinte nyíltsággal szólalunk föl, mert ez kötelességünk. Figyelemmel kísérve törvényhozásuk működését és a kormánynak gyakrabban hangoztatott nyilatkozatát, hogy az állam (ki ez?) felekezetlen, önkényt merül föl bennünk azon kérdés ,,megmarad-e Magyarország kereszténynek'' vagy megszűnik annak lenni? mert komolyan véve, ma a harcz a hitöket védô keresztények és szabadkômüvességgel szövetkezett keresztényellenes szekták között folyik. Azért éppenséggel nem csodálkozhatunk, sôt természetesnek találjuk a jólelkű emberek aggodalmát, kik egyaránt óhajtanak az egyháznak és a hazának hivei maradni. Mert hála az égnek, még nem csekély hazánkban azok száma, kik felfogják XIII. LEO pápának azon szép szavait: ,,ha tartozunk szeretni azon földet, amelyen születtünk s azt úgy vagyunk kötelesek szeretni, hogy mint jó hazafiak készek legyünk azért meghalni,'' -- a keresztény embernek kötelessége, hogy ugyan azon szeretettel sôt talán nagyobbal is viseltessék egyháza iránt. Az egyház nem ítél el semmiféle kormányformát, mely a vallást és a keresztény morált tiszteletben tartja; és nem elegyedik a politikai tusákba, melyekben indokolt véleményeltérések lehetnek és csak azt óhajtja, hogy azon esetben, ha a vallás, a hit forog veszélyben, szűnjék meg minden véleménykülönbség, és egyetértve sorakozzanak a vallás védelmére, mely az emberi társadalom legfôbb javát képezi. Midôn a katholikusok egyházuk lefoglalt jogait visszahódítani törekesznek, nem kiváltságot kérnek, hanem az alkotmány biztosította szabadsággal élnek; -- a lelkiismeret szabadságát védik az elnyomatás ellen. Kívánatos természetesen, hogy ez mindenkor törvényes eszközökkel, nyugodtan, erélyesen és kitartással történjék. Igy aztán senki sem gyanusíthat bennünket, hogy akna-munkát végzünk és a kormány ellen összeesküszünk, -- és mi leszünk a közjónak leghatalmasabb támaszai. Amint mindenkor is azok voltunk. De miként segíthetünk a tagadhatatlanul létezô bajokon? Ezek czélba vett eltávolításában mi a kötelességünk? Kihez forduljunk? -- A fuzió keletkeztével a protestantizmus és annak iker testvére a szabadkômüvesség vergôdött uralomra, melyet a közvélemény-gyártó, részben szubvenczionált napilapok teljes erejökbôl támogatnak; joggal, szeméremmel, tisztességgel édeskeveset törôdve. Érezzük is ezen nemes szövetkezetnek keserű gyümölcseit. Midôn az Isten, a vallás, az egyház, az erkölcs iránti köteles tiszteletet rendszeresen lerontják, nem csodálkozhatunk azon hajmeresztô korrupczión, melyet a társadalom minden rétegeiben szomorúan tapasztalunk. Ezen szellem juttatta fölszínre a mai egyházüldözô rendszert is: a ma is uralkodó fuzió szelleme és érdektársai. Ha ezen bajon kötelességünk szerint, a társadalom és egyházunk érdekében segíteni kívánunk, akkor minden erôvel oda kell törekednünk, hogy a bajnak forrását betömve, hazánkat a pogányság útjáról, melyre eltévedt, a keresztény talajra visszatereljük -- mert csak ezen talajon fejlôdik a boldogság. -- E czélra igen kedvezô alkalmul szolgálnak a folyó évben megejtendô képviselô választások, melyekre nézve azt mondom: recedant vetera, nova sint omnia. El az egyéni érdeköket keresô, erkölcstelen megvesztegetésekkel választott képviselôkkel! Ne a bor, pálinka, a füstölgô pecsenye, a judás-fillérek szabják meg képviselôinket. Válaszszunk komoly, képzett, önérzetes, jellemes, nem saját, hanem a haza érdekét szivükön hordó honpolgárokat, kiknek hazaszeretetök nem ámító frázis, hanem szíveikben gyökerezik. A küszöbön álló ezen választásokra nézve szükségesnek láttam szeretett testvéreimet a következô utasításokkal ellátni. Mindenek elôtt igyekezzenek községeiknek választó polgárait összehívni, és pedig minél elôbb, nehogy a lesben álló néprontók a választókat elcsábítsák. -- Figyelmeztessék hiveiket a helyzet komolyságára; magyarázzák meg nekik azon szép jogot, melyet a törvény által nyertek, melynél fogva az ország sorsának intézésére -- habár csak közvetve is -- befolyhatnak; fejtsék ki, hogy mennyire bemocskolják ezen joggal járó méltóságukat, midôn nem a meggyôzôdés, hanem a pálinka, a pecsenye szaga vagy a pénz csengése dönti el a szavazatukat. -- Jó lesz ezúttal hiveiket azon felelôsségre is figyelmeztetni, melyet lelkiismeretlen szavazataikkal magukra vonnak, megfosztván magukat, azon esetre ha képviselôjök nem az ô érdeköket képviselné -- a jogosult panasztól. Azért ne csábíttassák és ne ámíttassák magukat holmi czifra igéretekkel, melyekbôl eddig eleget hallottak. Sôt ha ily kisértô kortes a községben mutatkozik, jelentsék ezt azonnal lelkészüknek, hogy hiveivel egyetértve a község területérôl való eltávolításáról gondoskodhassék. -- Bírják rá hiveiket, hogy alkotmányos választói jogukkal mindnyájan éljenek; mert a haza és a vallás érdeke forog koczkán. Mindkettô javát megvédeni, biztosítani minden keresztény embernek szigorú kötelessége. De kit válaszszanak tehát? Hic Rhodus, hic salta! Ezen kérdésre csak általános elvi utasításokat adhatok, mi egyszersmind azt bizonyítja, hogy semmiféle személyes érdek vagy ellenzéki viszketeg nem vezet. És azért mindenek elôtt azon általános utasítást adom: a fellépô jelölttôl soha se kérdezzék azt, hogy melyik párthoz csatlakozik. Mert a szomorú tapasztalás már eléggé megtaníthatott bennünket, hogy minden párt egyaránt ellenséges indulattal viseltetik egyházunk irányában és minden pártban egyaránt csak egyesek tudnak felemelkedni az igazság és méltányosság színvonalára. A párfegyelem lealázó nyüge -- különösen a szabadelvünek gúnyolt pártnál -- fojtja el nagyobb részt a meggyôzôdést, melyrôl a pártban belépve köteles lemondani. Ez a dicsôitett parlamentárizmus quintessencziája. Mindenesetre szomorú és nem tiszteletre méltó jelenség, midôn egy eszes ember engedelmet kénytelen kérni, hogy meggyôzôdését nyilváníthassa. Pedig mennyire gúnyolják a liberális urak a szerzetesek obediencziáját! Azért nem sokat törôdve avval, hogy mely párt felé hajol a képviselôjelölt, azon kérdést intézzék hozzá: vajon késznek nyilatkozik- e üldözött egyházunk érdekeit, jogait megvédeni? Hajlandó-e sérelmeink orvoslása végett benyújtandó törvényes alapon nyugvó kérelmeinket támogatni? -- Ezt annál szükségesebbnek tartjuk, mivel nem rég történt, hogy egy országos képviselô nyíltan kijelentette, hogy kath. ügyet sohasem pártol. -- Ezt érdemelték viszonzásul a katholikusok a Patens korában kifejtett támogatásért! De mindazonáltal sokkal többre becsüljük a képviselô úrnak nyílt ôszinteségét, mint azon urak ígéreteit, kik mindent ígértek és semmit sem tettek. Legfôlebb az ellenséges szavazástól mardtak el és nem szavaztak nyíltan ellenünk. Értjük itt az 1890. november 28-iki szavazást, melylyel -- a budget tárgyalása közben, anélkül, hogy a kérvényi-bizottság, melynek kiadattak, véleménye meghallgattatott volna -- parlamentáris részrehajlatlanság dicsôségére, a sok százra menô kérvényeink sutba dobattak. -- Mellesleg kívántuk csak még illusztrálni a kifejezett közvéleményt. Ellenünk szavazott 213, mellettünk 47, kikhez szabad még számítanunk az elmaradtakat, mire az illetôk nevei és állásaik jogosítanak föl bennünket. A közvélemény tehát eképp néz ki: 213x198. De föltétlenül kötelességünk szavazatunkat azon jelöltektôl megtagadni, kik oly párthoz tartoznak, mely már évek hosszú során a kereszténység, a katholiczizmus és a keresztény nép ellensége gyanánt viselkedett, azon párthoz, mely káros intézkedései által az országot szerencsétlenségre viszi. -- Liberális jelöltet egy valódi keresztény ember sohasem választhat. Mert a liberális ember sem nem igazságos, sem nem méltányos, hanem mindenkor az opportunizmusnak hódol! Kit válasszunk tehát? Midôn a liberálisokat keresztény kötelességünk szerint mellôzzük, a túlsó oldalon olyan embereket pillantunk meg, kik a kereszténység talaján állnak, mely talajon egyedül remélhetô országos bajaink valódi, gyökeres orvoslása. Bizonyítja ezt maga a sz. írás is, mondva: ,,nisi Dominus aedificaverit domum, in vanum laboraverunt, qui aedificant eam.'' Isten és vallásellenes törekvések csak a bábeli torony építésének sorsára vezetnek. Midôn az említett csoportot szemügyre veszszük, azt tapasztaljuk, hogy ennek egy része szép vallási buzgalmat tanusít; a másik része pedig nem áll még a vallásosság e magas fokán, kikben azonban becsületes, komoly, jellemes, áldozatkész embereket tisztelünk. -- Ezen két osztályból szabad választanunk, az elôbbieket örömmel, az utóbbiakat bizalommal. Ha e két osztályból senki sem áll rendelkezésünkre, akkor szükséges és kötelességünk oly férfiakat is választani, kik nem állnak ugyan tökéletesen a kereszténység talaján, de nem ellenségei a kereszténységnek és kath. egyházunknak, kiktôl tehát remélhetô, hogy nem fogják politikai, opportunitási indokokból a kereszténység ellenségeit, a kereszténység üldözésében támogatni; mert elvök fiat justitia aut pereat mundus. -- Egy oly képviselô is, ki nem oly szerencsés, hogy meggyôzôdésbôl keresztény volna, igen sokat segíthet az egyházon és a keresztény népen, ha általában igazságos és nemes elvektôl vezéreltetik és nem ellensége a vallásnak. -- De válaszszanak bárkit is az ajánlott csoportokból, mindegyiktôl kérjék, hogy nyilvánosan, becsületszavára kötelezze magát és ez ígeretét a választókerületi papság elôtt írásba is foglalja, hogy minden törvényen alapuló, igazságos ügyeinket mindenkor támogatni fogja, de necsak negative, elmaradása által az ellenséggel nem szavazva, mint tett a fentéríntett 151 képviselô; ne pozitive, mellettünk fölszólalva, mellettünk szavazzanak is. Képviselônek különben is szoros kötelessége levén, hogy választóinak és ne saját érdekeit képviselje. És ezzel befejeztük a választásokra vonatkozó, szükségesnek tartott, keresztény elvekbôl merített utasításainkat. Tettük ezt a legnagyobb ôszinteséggel és nyíltsággal és távol volt tôlünk azon szándék, hogy bárkit is sérteni akartunk volna. -- Ha van mégis talán a mondottakban valami sérelmes, az csak a tényekben rejlhetik, melyeket nem mi végeztünk, -- és nem azok elsorolásában. Szóltunk hozzátok szeretett Testvérek mint püspök, mint magyar püspök, ki egyaránt szereti hazáját és egyházát; mint püspök, kit egykoron fölszentelésünk alkalmával a fölszentelô boldogult hgprimás az egyház nevében arra kötelezett, hogy: soha rosszat jónak ne mondjak, mely intelem mai liberális napjainkban szegény hazánkban igen megszívlelendô. Dixi et salvavi animam meam! Most már tehát egyházunk és a haza nevében kérve-kérem szeretett testvéreimet, hogy tekintve mindkettônek komoly helyzetét, senki és semmi által ne zavartassák magukat, hanem a szavazási urnához való járulást szoros honpolgári kötelességüknek ismerve, az ámítás és aljas vesztegetésekrôl megóvott hiveiktôl környezve, adott tanácsaim értelmében, azon öntudattal lépjenek a választó urnához, hogy egy igen fontos kötelességet teljesítenek nemcsak ránk, de gyermekeik, unokáik és a jövô nemzedékre nézve is. Minden jó felülrôl a világosság Atyjától származván, kérem a mennyei Atyát, hogy mindnyájokat felvilágosítsa, igazgassa, bátorítsa, és az óhajtott eredményt elômozdítandó szívem mélyébôl küldöm mindnyájoknak püspök atyai áldásomat! És midôn egy szomorú évtôl búcsút véve egy új évnek küszöbén állunk, melyrôl nem is gyaníthatjuk, hogy mit rejt méhében; mindenekelôtt szeretett testvéreinknek szívünkbôl boldogabb évet kívánnok a tavalyinál. Istennek bôséges áldása kövesse és támogassa mindnyájokat jóravaló törekvéseikben, vigasztalja és bátorítsa netalán elôforduló bajaikban, vértezze a keresztény erôsség és állhatatosság kegyelmével, hogy az év leteltével nyugodt lélekkel mondhassák: opus quod dedisti mihi Domine consummavi, fidem servavi. Kelt Rozsnyón, 1892-ik év január 1-én. György püspök. ======================================================================== V. Egyéb cikkek. Közlemények. Bibliográfiai adattár Ebben a fejezetben olyan kisebb-nagyobb cikkeket, tanulmányokat gyűjtöttem össze, melyek ugyan kívül esnek a magam elé tűzött idôkereten (1904), de nélkülük elképzelhetetlen a kutatás egésze. Így tekinthetjük ezt a fejezetet akár ,,mélyfúrásnak'' is, mert a történész számtalan olyan adatra bukkan kutatásai közben, melyek drágagyöngynek számítanak. Nemcsak egy elôkerült Prohászka-versre gondolok, vagy a mindig meglepetést jelentô ismeretlen levelekre, de a késôbbi visszaemlékezésekre is. Külön felhívom a figyelmet Stoffer Mária rendkívül fontos levelére, mely a felfedezés erejével hat azok számára, akik szerették volna eddig is megtalálni annak az óriási szemlélet- és magatartásváltozásnak a rugóját és okát, ami Prohászka lelkében végbement az esztergomi évek vége felé. Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy ennek a levélnek birtokában új megvilágításban szemlélhetjük Prohászka viszonyát a külvilághoz, különösen a nôi lélek világához. Az utolsó szentbeszédrôl szóló hiteles beszámoló, vagy nagy tisztelôjének, az evangélikus Reményik Sándornak verse éppoly fontos mozaikszem, mint Prohászka utóéletét megvilágító francia tanulmány, vagy a nemrég három kötetben megjelent Naplójegyzetekhez fűzött gondolatok. Prohászka ébresztésének jelszava csak akkor életképes, ha mi magunkat ,,ébresztgetjük''. Ehhez nélkülözhetetlenek a kiállítások és annak a kimeríthetetlen szellemi kincsnek a regisztrálása, melyet tudományos néven Bibliográfiának nevezünk. Ezért tartozik szervesen a kötethez Mózessy Gergely és Busa Margit munkája is! ======================================================================== Egy ismeretlen Prohászka vers 1895-bôl Egyéb anyagok, bibliográfia A Prohászka-kutatás minduntalan vissza-visszatérô témája: miért nem írt ez a lelke legmélyéig költôi alkat verset? A kérdés szakemberei, különösen Sík Sándor, rámutatnak arra, hogy beszédeiben, írásaiban az ún. szóritmus oldalakon keresztül megtalálható. Sik Sándor maga is összeállított ilyeneket és egyetemi elôadásain, Szegeden ezeket a szabadvers kategóriájába sorolta... Idôközönként terjesztenek Prohászkának tulajdonított verseket, -- de hamar kiderül, hogy eredete bizonytalan, sôt téves. Talán Kô az úton című mondható biztosnak (?), de forrás-megjelölését eddig hiába kerestem... Halála után nyolc évvel, 1935-ben a Prohászka-relikviák között találtak egy régi emlékkönyvet, ennek egyik oldalán saját kézírásával egy kötött formában írt vers található. Íme: A könny hazug, a szó sivár, Jól tudom én, hogy rám mi vár: Valóság lesz minden remény S a fájdalomból költemény; Óh milyen üdv, ó mennyi fény, A végtelenben élek én. A könnyeken s a harcokon át Zengem a megváltó dalát: Küzdj s ne féld az enyészetet, Hogy megtaláld az életet Örökre! A megtalált verset az újból megindított Magyar Sion 1935. január 1. számában közreadták hasonmás (fakszimile) kiadásban. Az Új Ember 1978. ápr. 23. számában hosszabban ír e témáról; legutóbb itt Székesfehérvárott a Szent István városa 1997. márc. 30. száma közli az Új Ember említett cikkét a verssel együtt. Számomra különösen azért fontos ez a vers, mert újabb bizonyítékot találok benne eddigi elemzéseim állításához: az esztergomi évek igen sok nehézséget: ,,könnyet... sivár szót... fájdalmat... harcokat'' is okoztak a lelki egyensúlyáért küzdô fiatal teológiai tanárnak. Tudjuk, hogy mindezeken úrrá lett, mintahogy ez a vers is épp ennek a bensô folyamatnak egy gyöngyszemeként bukkan elô. Más hasonlattal élve: úgy húzódik meg életművének óriási boltívei alatt, mint a százados tölgyek tövében egyetlen szál kis virág. Bár jelen esetben minden szükséges feltétel megvan annak bizonyítására, hogy a vers Prohászkától való, az irodalomtörténész mégis egy halvány kérdôjelet megkockáztat még saját cikkében is. Mert bár Prohászka kezeírása vitathatatlan, de elképzelhetô, hogy másolta valahonnét. Ilyennel nemegyszer találkozunk Naplójegyzeteiben. Legtöbbször azonban jelezni szokta a vers szerzôjét, vagy azt, hogy hol, melyik könyvben találta. Ennek ellenére én magam is úgy gondolom, hogy mind tartalma, mind a megadott idôpont miatt ez a tíz sornyi vers valóban Prohászka költeménye. ======================================================================== Beszámoló egy Dobogókô-i kirándulásról Egyéb anyagok, bibliográfia Winkler József, a késôbbi s.püspök a harmincas években Esztergomban kutatott Prohászka hagyatékában. Ugyanaz az alkalmazott takarított szobájában, aki annak idején Prohászka és a tanári kar inasa volt. Winkler feljegyezte a tôle hallott történetet, 1932 ôszén. Prohászka mint spirituális kispapjaival minden évben kirándult. 1900- ban Dobogókôre mentek, és engem, mint a tanárok inasát is magával vitt, hogy segítsek az étkeztetéskor. Jókedvűen koccintott mindegyik kispappal, beszélgettek, tréfálkoztak. De aztán komolyra vette a szót, és ezt mondta: Volt idô, amikor a papok fakehelybôl miséztek, de arany volt a szájuk, és bátran hirdették az Evangéliumot; sôt ha kellett szembefordultak még a császárokkal is. -- Ma viszont aranykehelybôl misézünk, de fából van a szánk. Nem emelünk szót még a szegények érdekében sem. Meg vagyok gyôzôdve, hogy ezért meg fog az Isten bűntetni minket, és ránk küldi a kommunizmust. Én akkor nem értettem és nem is ismertem a szót: kommunizmus! De aztán 1919-ben megtudtam mindent, és eszembejutott, hogy a Spirituális úr mindezt húsz évvel elôbb már látta, és megmondta. A történetet Horváth Kálmán plébános kéziratában találtam: Prohászka a szívekben. I. 45. l. ======================================================================== Egyházpolitikai jelentés Rómába Egyéb anyagok, bibliográfia Választ szóban! Fôtisztelendô Úr! Mivel a mi prímásunk Rómába utazott, röviden szeretném Fôtisztelendôségedet tájékoztatni nézeteinkrôl a kormány tevékenységével és a prímás ezzel kapcsolatos magatartását illetôen. Ô már többször hangoztatta: mit sem kezdhetünk a kormánnyal -- semmit sem érünk el vele -- részvényeink rosszabbak mint valaha -- ezek a prímás megállapításai. Ennek ellenére ide és oda utazgat, egyszer Pestre, utána Bécsbe és Rómába. A kormány meg fog bukni, ha mi ragaszkodunk követeléseinkhez; talán ezért utazott a prímás Rómába, hogy a kormányt megmentse a bukástól? Ez fölösleges volna, ilyen féloldalas kormánnyal nincs mit kezdeni. Semmit nem veszítünk vele! Ki kerül a kormányrúdhoz? Hogyan tovább, az ellentétek majd megmutatkoznak. Tehát minek kísérletezni? Ezzel semmit sem nyerünk. Csáky állítólag azt mondta: hogyha az 1868-as törvény revíziója megvalósul, akkor már a teljes vallásszabadságot és a polgári házasságkötést is be kell majd vezetni. Hát jó: semmire nem vágyunk most, mint erre. Nem akarjuk, hogy a miniszter nevezze ki a püspököket; ez a magyar egyház csôdjét jelentené. És a polgári házasság? Talán revízió nélkül nem valósulna meg? Ki lenne ennyire rövidlátó? A házasság-jog mint ahogy az jelenleg Magyarországon van, tarthatatlan; ez valósággal provokálja az apostáziát! Tehát a prímás mondhatnánk ,,furtim'' (lopva) távozott Esztergomból; senki sem tudott róla az esztergomi Káptalan papjai közül; még tulajdon kancellárja, Csernoch dr. sem. Mindnyájan ezen bosszankodnak, különösen azért, hogy a prímás Húsvétkor nem lesz hazánkban. A bosszúság valódi oka azonban a gyanakvás, hogy a prímás most újabb nyomással kísérletezik Rómában a kormány érdekében. Ezért kértek meg igen jelentôs személyiségek, hogy Fôtisztelendôségedhez forduljak azon kéréssel: kompetens helyen járjon közbe ez ügyben; az egyetlen meggyôzés itt: nem engedni!; nekünk nincs félnivalónk; kormányunk tehetetlen, soha nem fog az Egyházért bármit is tenni; kálvinizálódott: tehát meneküljön vagy pusztuljon innen, nekünk át kell jutnunk ezen a féloldalon. Zárom soraimat, mert különben nem éri el a levél. A Szent Szívekben tisztelô hive Prohászka Ottokár Esztergom 92. ápr. 11. ======================================================================== Prohászka levele Rómába püspöki Egyéb anyagok, bibliográfia kinevezésérôl Eminenciás Uram, Soha nem gyengülô szeretet és tisztelet érzelmével köszöntöm Eminenciádat névnapja alkalmából. A Mindenható Isten adja áldását, világosságát, és tartsa meg Önt nekünk mindnyájunknak még sokáig! Ilyen ôszinte érzéseim ellenére ezúttal nem minden szorongás nélkül fordulok Eminenciádhoz, éppen velem kapcsolatban. Személyem körül valami nagy dolog történt, ami felbolygat és nem hagy nyugodni: ez Székesfehérvár püspökévé történt kinevezésem. Ebben természetesen Isten akaratát kell látnom és imádnom, mégis idônként szorongás fog el, s irigykedve gondolok hajdani szabadságomra és függetlenségemre. Hogy ezt nem én akartam, abban senki sem kételkedik. Ez egyben vigasztalásom is, mert úgy vélem, hogy Isten megsegít, hiszen ez számomra szemmel láthatóan az ô műve. Azt tudom, hogy minden lehetôt meg fogok tenni, és minden erômmel azon leszek, hogy jóakaróim bizalmát kiérdemeljem, bár Magyarországon a jelenlegi viszonyok hétszeresen nehezek, rosszak és a politika teljesen kusza, úgyhogy kiutat látni nem lehet, találni még kevésbé. Közvetlenül mit sem lehet tenni a nemzeti szenvedélyek ellen, a hullámok magasra csapnak; indirekt módon azonban mégis sokat tehetünk. Hiszen gyakran megváltozhatnak a nézetek, különösen ha a gazdasági érdekek elôtérbe kerülnek és az idealizáló irányzatokat háttérbe szorítják. Egyelôre azonban közeli változás nem igen várható. Sokan úgy vélekednek, hogy a királynak engednie kell! Majláth püspök fog szentelni; az idôpont még nincs rögzítve. Ma viszont olyan hírt is lehetett hallani, hogy mindannyiunkat Rómában fognak felszentelni. Bárhol is lesz, kegyelmet hozzon! Ebben a gondolatban kérem imádságát és maradok egy közeli viszontlátás reményében Eminenciád tisztelô hive: Budapest, 1905. nov. 27. Prohászka Ottokár A német nyelvű leveleket Skripecz Erika tanárnô fordította magyarra. ======================================================================== Levelek. Stoffer Mária emlékezése Egyéb anyagok, bibliográfia Prohászka Ottokárra Stoffer Mária lelkilánya volt Prohászka püspöknek. Megismerkedésük történetét Ô maga írja le az itt közlésre kerülô emlékezésekben. Farkas Edit, aki késôbbiekben a Szociális Missziótársulatot alapította, s haláláig annak Alapító Fônökasszonya volt, vitte el 1900. december 8-án a Sacré Coeurbe, ahol akkoriban gyóntatott Prohászka. Stoffer Mária hűséges követôje lett Prohászka tanításának, 1908-ban kültagként csatlakozott a Szociális Missziótársulathoz. Az itt közölt ,,emlékiratok'' szerint is mindvégig tanúja és csodálója volt Prohászka Ottokár és Farkas Edit között kialakult nagy lelki-szellemi barátságnak. Az emlékezésében megörökített élmények, reflexiók nagyon mély érzésűnek, érzékeny lelkűnek, éles ítélôképességűnek mutatják be magát Stoffer Máriát, akire valóban ráillik saját megállapítása önmagáról: ,,én tudok másba élni.'' Az itt közölt levelek egy részének nincs, vagy nem maradt fent a címzése, egy részét pedig Némethy Ernônek, Prohászka volt titkárának írta. (vö.: Bella Lászlóné: Prohászka Ottokár a nôknek írt levelek fényében. Prohászka ébresztése. Bp. 1996. 254-255.) 1928. jan. 3. Csak úgy irok, ahogy eszembe jut, -- hol sürgöny stilusban, hol részletesen. Most, hogy annyit olvasunk, hallunk szeretett, felejthetetlen Püspök Atyánkról, feltétlenül új megvilágitásokat nyerek. Oly sokat tudnak mondani az indiszkrétek! hogy sokszor egészen megzavarodom, s szinte elvesztem az egyensúlyt. Ha viszont összegezem új benyomásaimat, megint csak azt kell mondanom: ,,mindenkinek mindene volt''. Nem akarok rajongani, csak azt mondom: ezt teljesen értem, mert olyan varázsos, bámulatos stb. egyéniséget -- ha Isten kegyelmébôl meg nem ismerjük Ôt -- hát senki a világon el nem képzelhet. Olyan érdekes volna megtudni, kire mi által hatott a legjobban? Ma mikor nôk között annyi féltékenység belefulladt a mérhetetlen fájdalomba, sokkal inkább megnyilnak a lelkek, s mintegy összefogódzkodnak, s meghallgatva a másikat, megtudja annak emlékét, objektivebben is itélhetünk, -- mert hiába, nônél vezet az érzelem. Ismétlem, sokat olvasok Róla. Legújabban: Prohászka Tanulmányok. Összeállitotta Brisits Frigyes (Kiadja a Szoc. Misszióstársulat). Nem tudom volt-e már ideje ezt elolvasni? Remek. Olyan érdekes, nemcsak e műben, mely Róla szól, de mindenütt, minden tele van az Ô műveinek idézetével. Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy ez lesz a II. evangélium. Kivülrôl fogjuk tudni az idézeteket, melyek köztudatba mennek át. Csak az a nehéz, miként lehet a megszámlálhatatlan igaz gyöngyökbôl választani? Mit idézzen az ember? Nem egyszer mondtam is, irtam is Neki, hogy legjobban szeretnék állandóan egy arany kelyhet v. tálacskát ajka elé tartani, hogy minden lepergô gyöngyszemet felfoghassak. -- Visszatérek arra, mit olvasok? ,,Tanulmányok''. Gyönyörű cikkek; akinek dolgozatát elolvastam s az a lelkemhez szólt, annak irni szeretnék. Némethy Ernônek irtam, -- s most Sik Sándornak szeretnék irni, majd Potyondinak, s igy tovább. Sik Sándor, -- óh Istenem, mennyire igazat mond, mikor ismételten kiemeli: ,,átéli, átélte''. Prohászka a költô. ,,Átéli'', ez az alapja minden lelki gyôzelmének. Mert akinél az ember ezt kiérzi, annak hisz, abban hisz, és vágyik vezetésére, irányitására. Jó magam is igy éreztem: Ô volt az elsô pap életemben, kinek tudtam hinni. Elhittem, hogy amit mond, azt ô maga hiszi. Késôbb tudtam: hiszek Neki, mert amit mond, azt átélte! Ez volt az alap. Olyan jól éreztem magam, mikor ilyen biztonságban éreztem magam. S értettem, hogy mások mennyire vágyódtak ez után! Tudatosan, vagy öntudatlanul. Ugy szerettem volna beszélni mindegyikkel, kiknek szemeibôl, lelkületükbôl ezt kiéreztem. Igen, igen! Ki kell emelni tehát ezt: átélte és átéltettet nyújtott stb. * * * 1928. június 12. Edit szerintem nemcsak a Misszió Társulatot alapitotta, de többször kilépett önalkotta világából és új irányt tudott teremteni, -- új felfogásokat és új irányt mutatott nekünk is. Atmoszférát tudott teremteni, új felfogásokat és érintkezéseket állitott be. Különös bravúrja volt és van papokkal érintkezni, ami engem 1900 és még egy pár évben rá ámulatba ejtett. Mert én úgy szoktam meg (s azelôtt valószinűleg úgy is volt), hogy a papok (számomra) egy külön világot képeztek konzervativizmusukkal körülbástyázva. Ôk azon belül, mi kívűl. Nemcsak hogy semmi vágyam nem volt velük érintkezni, de fogalmam, sejtelmem sem volt ennek lehetôségérôl. Amint akkor L. Atyánk (Prohászka) felrázta az alvó lelkeket, s már- már lázba is hozta, úgy ugyanazon idôben E. hidat mutatott nekünk, miként lehet a papokkal érintkezni? Vagyis bámulatos biztonsággal nemcsak mozgott azok világában, de nagy tudásával, lelki vágyával megértette ôket. És éppen mert ô a legszebb értelemben ismerte, megértette és szerette ôket = vagyis a világukban lelke felragyogott, otthont talált. Igy akarva, nem akarva, bekerültem papi körökbe, és Atyánkhoz is eljutottam. De meggyôzôdésem maradt, ha E. nem visz oda, vagyis ôt nem kisérem el, magamtól soha, soha nem ébredt volna fel a vágy közelebb jutni Hozzá. Sôt késôbb is igen sokszor gondoltam: be kár, hogy olyan könnyen el lehet jutni Hozzá. Láttam azt a sokadalmat, fôleg nôket, kiknek már igényük volt Vele beszélni, -- kik azt hitték, nekik arra természetes joguk van s Nélküle már elvesztik az egyensúlyt, -- mikor láttam, Ô mennyire elkényesztette ôket, -- hányszor, de hányszor gondoltam: mennyivel szebb volna, ha egy elérhetetlen piedestálon látnók. Elég ha lenyúl hozzánk, hogy hozzánk szóljon. -- De miután E. leimádkozta ôt nekünk, úgy az utat is megteremtette Hozzá. S ezért nem lehetünk eléggé hálásak. Hogy E. leimádkozta Ôt = ez hitem. Vagyis hogy arra az útra lépjen, mely ôt hozzánk hozta, -- vagyis hogy nemcsak nem lépett a Jezsuita rendbe, de felséges tehetségeit és szent voltát nem az elvont tudományokban, magányban kamatoztatta, de a társadalom öntudatlan sóvárgására hallgatott, hozzánk jött. Ha mindig a természetfelettiségben élt is, lejött hozzánk, mint Isten-ember(e) lejött s természetes, egyszerű, szeretetteljes volt, s vonzotta a lelkeket. Egy fellélegzést, egy felébredést = új életet és lendületet jelentett az Ô lejötte. És ismétlem, ezt E.-nek köszönjük, mert E. olyan világot nyújtott neki, melyet Ô eddig nem ismert: a ragyogó, vonzó, fehér lelkű, fiatal leány teljes báját, odaadását, varázsát. Azt mondhatnám: el lehet képzelni, -- de azt is, elképzelhetetlen, miként hatott az a fiatal férfi lélekre, egyéniségére, mikor az addig tudományában elszigetelve s világgal csak apostolkodás- és charitással érintkezve látta, hogy Isten az Ô útjára állitott egy csodálatos nôi lelket. Talán eleinte nem is tudott vele bánni, -- mintegy félt hozzá nyúlni!? De a leány feltárta és odaadta lelkét és a két lélek találkozott! S amilyen mérvben szitta magába a bűbájt az Isten egyik remekének illata, olyan arányban olvadt le az elzárkozottság, illetve önmaga iránti fegyelmezett szigorúság kérge. S napsugaras lelki hatásban megindult az átalakulása. A szatirikus szellem szelidebb lett. A gúny, a szigor helyébe léptek a csodálkozás, az új, meleg világban való tapogatózás, míg otthonosabb lett ebben. Magába sziva a tiszta lélek bűbáját, megszületett a poézis. Uj húrok kerültek a lantra. Uj dalok zengettek. Szinte kiéreztem a varázsos változást, melyet most határozottan állitok... És ez átalakulás kincseit kaptuk mi is. Ki tudja ezeket? S ki tudja, mit köszönhetünk Editnek? Én tudom! Az átalakult lélekhez már könnyű volt eljutni. Az út várta a vágyakozókat. S megindult a maga fenségében az ,,egyszerű'' érintkezés. Természetessé vált, hogy a természetfelettinek képviselôjéhez menjünk s meritsünk az ,,Élô vizek forrásából''. Ha hitem az, hogy E.-nek köszönhetjük, hogy hozzánk lejött, köztünk maradt, úgy hálatelt szivem nem gondolhatott mást, minthogy csakis E.- en át lehet Hozzá jutni. Mindent, mi Vele kapcsolatos volt: ha elmehettem Hozzá, ha beszélt velem, ha irt nekem, mindig megköszöntem E.-nek, mert lelkemben mindig ott rezgett a húr, mely azt suttogta: köszönd E.-nek! Évek hosszú során át változatlan maradt felfogásom, hálám. És késôbb minden alkalommal csodálkoztam, ha valaki közvetlen eljutott Hozzá: hogyan lehet ez E. nélkül? Miként találta meg az illetô a Hozzá vezetô utat? S akkor is az volt a felelet: Edit fiatal éveinek feláldozásával megépitette az utat. Mind inkább megváltozott Atyánk! Lelkének mintha jól esett volna az egyszerű gyermekded lelkek melege. Kegyesen leereszkedett, lenyúlt hozzánk. Beszédeiben is iparkodott egyszerűbb lenni, vagyis olyan, aki akarja, hogy Ôt megértsék; és lett egy meleg-meleg, kegyelemteljes, otthonos légkör és érintkezés. Lavina szerűen nôtt a hivek, a rajongó tanitványoknak, hallgatóinak száma. Edit, aki Ôt felfedezte, leimádkozta, legvágyóbb, leghűségesebb, legiparkodóbb lelki leánya lett. -- És bámulatos, annak dacára, hogy E. egy sötét aszkézis vezetô hatása alatt mintegy elfordult a világtól, s szeme csak lefelé tekintett, s nem látta a természet csodáit, szépségeit, -- Atyánk tanitotta meg ôt látni, észre venni és élvezni a szépet --, mégis az ô lelke aranyozta be az Assisi-lelkületűt s tanitotta arra, hogy egy nôi lélekben kutasson! és ássa kis a kincseket! Bámulatos volt E. akaratereje, világtól való függetlenitése, a lelkiélet utáni vágya, az átadás igénye. Minden szokás, társadalmi rend, konzervatizmussal tudatosan vagy öntudatlanul szakított, és igy önalkotta világot teremtett, melynek komplikált szempontokból rendjétôl (törvény?) el nem tért. Mindig olyan milieuben élt, mely teljesen egyéni alkotás volt, jóllehet az Isten mindig megküldte neki azt a képzelt vezetôt, kire szüksége volt. Voltakép neki a vezetô csak megnyugtatására kellett, mert igen hamar ô vezette a vezetôt s önámitás nélkül úgy szuggerálta ôket, hogy azok azt irták elô neki mire ép igénye volt. Átgyúrta az embereket, és azt hitte, ô vezetés után vágyik, -- neki vezetô kell! Azt hitte, ô engedelmes és alázatos. Bizonyos értelemben igen, ami képzelt erénygyakorlatok körébe tartozik, -- de az életben? (késôbbi betoldás: Ô azt hitte, hogy alázatos, -- és mindig ô volt a gyôzô!). Nem tudom mit mondjak? Dante Beatrice? Ki vezette ôt? Mert igenis annyira hatott Rá (ti. Prohászkára), hogy merem mondani: 15 éven át vezette. (Késôbb változott a helyzet) s meg vagyok róla gyôzôdve, hogy nem volt semmi, amit meg nem beszéltek volna. És a legnagyobb kérdésekben, mint a legmélyebb gondolatokban, beleértve a lelki ügyek és kérdések skáláját, E. nemcsak inspirálta, de hozzászólt s sok kérdésben döntött. Igy tehát kibontakozik E. alakja, hogy Istennek szándékai voltak kettôjük találkozásában! Istennek akarata volt, hogy E. az ô napsugara legyen! Isten egy angyalt állitott melléje, hogy az segitse Ôt vinni a lelkek terhét, folyton felvillanyozni nagy Szentünk énjét... A legfelségesebb, legideálisabb beállitással kell ezt megörökiteni. Láttam: mikor bántották, miként keresett és talált melegséget Edit lelkében. E. valóban a legihletettebb lelki érintésével játszott Lelke hárfáján, -- s az utolsó akkord mindig lelki béke, mosoly és öröm volt. És ebben a harmóniában erôsödtek lelkeik, és együtt nôttek és szárnyaltak! -- És én ezt láttam. Én ennek tanúja vagyok. Mi gazdagságot adott életemnek... Magamról is kellene irni, hogy több bizalmat nyernének állitásaim. -- Annyit tehát legyen szabad mondanom: teljesen szabad voltam. Nem kivántam semmit. Foglalkozik-e velem? Kapok-e idôt? Látom-e? Semmi sem izgatott. Igy lelkem, hogy azt mondjam, teljes fölényében, szabadon nyerte a benyomásokat, melyekre igen nagy befogadó képessége volt. És éltem e felséges világban, -- mottóm az lett: ,,és hogy ez van!'' (Enyém-e? vagy másé? de hogy létezik) És nem kellett nekem semmi egyéb, -- könyv, poézis, a legszebb képek sorakoztak egymásmellé, mikben gyönyörködnöm lehetett; s lelkem hangossá vált, és énekeltem, csakhogy elhigyjem: és ez való! -- itt játszódik le elôttem! -- megfoghatom, mert ragyogó alakjaim felé nyúlhattam: éltek! S azon sajátságom, hogy soha senki sem kér tôlem akár jellemzést valakirôl, akár definiciót valamirôl, ezek bennem kialakulnak s készek. Igy tudom, hogy amikor megjelentek az Elmélkedések, a Szűz Máriáról szóló énekeknél, megmutattam Neki -- ,,itt Editet jellemzi'', -- ,,itt E. állt lelki szemei elôtt, mikor Mária alakját véste márványba'' -- És elfogadta, mosolygott, de nagyon csodálkozott, hogy ezt igy kitaláltam s kimondottam! Óh Istenem, hogy látom felséges alakját és meleg tekintetét, -- mikor olyan egyszerűen, de bátran ráolvastam. Mód felett csodálkozott minden alkalommal. Én tudok másban élni -- ez a nyitja az egésznek. ======================================================================== Adatok Prohászka Ottokár franciaországi Egyéb anyagok, bibliográfia hírnevének témájához Közöljük annak a francia domonkos tudósnak, A. D. Sertillanges-nak bevezetô sorait, melyeket Prohászka Ottokár elmélkedéseinek francia fordítása elé írt 1936. nov. 10-én. A címzett M. Louis Chaigne, aki segítette a Meditations pour L'année liturgique kiadását. Sertillanges a század elsô felének neotomista tudósa, aki az Institut és a Francia Akadémia tagja volt. Az ajánló levél magyar fordítását Sulyok Ignác zirci perjel úr végezte el, gazdagítva ezzel a PÉA forrásgyűjteményét. Hálás köszönet érte. * * * Uram! Rendkívül fontos, hogy a keresztények között létrejöjjön a szellemi értékek szabad áramlása. A politikusok ehhez kevésbé értenek, sôt vitáikkal képesek olykor még egymás ellen is ugrasztani a feldühödt népeket! Legalább a vallásos lelkek egyesüljenek és teremtsék meg azt a szabadságot, mely az országhatárokban csupán egyazon kaptár sejtjeinek válaszfalait tekintik, mely kaptár egyazon méhcsalád otthona. Ezért örvendek, hogy közönségünk elé olyan személyiség kerül bemutatásra, aki hazájában rendkívüli hírnévnek örvend, minálunk azonban nem ismerik. Prohászka püspökrôl, a kitűnô magyar szónokról természetesen mi nem tudunk közvetlen benyomást szerezni. De ô kiváló író és gazdag, mélylelkű misztikus is. Errôl minden bizonnyal e kötet olvasói meggyôzôdhetnek, annak ellenére, hogy fordításról van szó, mely szükségképpen hátrányt is jelent, bármilyen kitűnô legyen is. Szerzônk azt szeretné, ha minden egyes hivô hallaná a keresztény misztériumokról szóló elmélkedései közben az élô vizek hegyi patakjának csobogását. Ezt ô maga át is éli, és az ô segítségével a mi lelkünkben is megvalósulhat. Úgy véli, hogy Istenrôl valójában nem az emberi érzelmek mintájára alkotunk fogalmat, hanem ellenkezôleg az Isten iránti érzék az elsô és alapvetô, és igazán akkor tudjuk ôt felismerni, amikor a hozzá hasonló lelkek ráébresztenek bennünket önmagunkra azáltal, hogy saját gazdag élményüket megosztják velünk. Prohászka püspök lírikus a szó legnemesebb értelmében, azaz ért a Baudelaire-tôl emlegetett ,,szimbolum-erdô'' kibogozásához. E helyesen értelmezett jelképeken keresztül be tud hatolni az életnek és a természetfeletti világban magának Istennek titkaiba is. Ez a szenvedélyes lírikus mindig érintkezésben marad a valósággal, bármirôl szóljon is, a konkrét világban él. Mintha ellensége lenne a puszta fogalmaknak, az elvont kifejezéseknek, ennek ellenére mindig meglátja a valóságban a lelket, és állhatatos abban, hogy megláttassa velünk is a szellemit. Van valami szenvedély lobogó meggyôzôdésének sodró erejében mindenfajta válaszfallal szemben, melyet a tudatalatti és az emberi gyávaság emel minduntalan szellemi életünk elé. Kiérzôdik, hogy szíve számára az életben minden a végtelen növekedés és öröm irányába mutat, és bennünket is ebbe a távlatba szeretne beállítani. Az imádságról azt vallja, hogy ,,a természetfelettihez hoz közelebb bennünket, a végtelen peremére sodor''. De az ima hatékonyságát egy testvéri szó is segítheti, mert felkelti bennünk az imádság szellemét és ragyogóvá teszi azt, akihez imádkozunk és azt, amiért imádkozunk. És ezt a mi tüzes lelkű misztikusunk el is éri. Ebben a meleg hangulatú Adventben bôségesen találhat az olvasó lelki felemelkedésre serkentô felhívásokat, melyek talán a mi nyugati érzelmi világunk számára a képzeleti elemek bôsége miatt túlzottnak tűnnek, de segítenek meglátni az ideig valóban is ott feszülô örökkévalóságot és azt, hogy a lét legjelentéktelenebb mozzanatain keresztül is a végtelenbe nôjünk. A látnokok az emberiség vezetôi. Jócskán földbôl és porból gyúrt emberek lévén, könnyen megfeledkezünk arról, hogy szellemi lények is vagyunk, és hogy maga a minden szellemet hordozó Ige a mi emberi családunkból született. Az Advent szolgálatában áll, aki azt mondotta: ,,Senki sem ismeri jobban a mennyország titkait, mint az, aki a mennybôl jött, az Emberfia, aki a mennyben van''. Mit használna, ha le is szállna közénk az ég, de szemünk nem nyílnék ki a világosságára? De egy testvéri biztatás, egy jó példa, egy fénysugár, mint amely e könyv lapjait is megvilágítja, igen alkalmas arra, hogy megnyissa szemünket. Olyan jótétemény ez, melyet minden bizonnyal élvezni fog a hitbôl élô ember, a kíváncsi érdeklôdô, az irodalmár pedig örömmel lép kapcsolatba egy kitűnô gondolkodóval, aki azt a benyomást kelti bennünk, hogy legalább egy órára átélhetjük a szellem mindenütt jelenvalóságát. A. D. Sertillanges, O. P., az Institut tagja A Trianoni Békediktátum után a francia katolikus értelmiségnek egy része feltűnô érdeklôdést mutatott a magyarországi egyházi reformtörekvések iránt. Érthetô, hogy elsôsorban a francia műveltségű Prohászka szellemi öröksége került az érdeklôdés központjába. Az említett Médiatations pour l'année liturgique, vagyis Elmélkedések az Evangélium elsô részének kiadásáról imént beszámoltunk. Az ajánló sorokat a neves Sertillanges írta, és Louis Chaigne-nek, a francia fordítás sajtó alá rendezôjéhez intézte. Az alábbiakban beszámolunk arról, hogy Louis Chaigne úr személyesen járt Magyarországon, sôt az Új Fehérvár című napilap 1935.jan. 20., vasárnapi számában vezércikkeket is írt. Ennek rövid tartalmát közlöm; a cikk címe: A katholicizmusnak egy óriása Mgr. Prohászka Mi azért szeretjük Magyarországot, Prohászka püspök hazáját, mert ez az ország egyike azoknak, ahol a francia műveltség becsben áll. Ezt nemcsak én vettem észre, hanem Jérome Tharand, Jules Romain, Louis Villat urak is, akik legutóbb itt jártak. Prohászka püspök emléke után kutatva különösen székhelyén, Székesfehérvárott találtam sok adatot. Jártam a szemináriumában, ahol megcsodálhattam a kápolna nagy kincsét, Maulbertsch freskóját: Krisztust a keresztfán. A püspöki palotában láthattam könyvtárát, és boldogan lapozgathattam kedvenc francia könyveiben, nevezetesen Peguy műveiben, melyek eredeti kiadásban vannak meg. Jártam Budapesten az Egyetemi Templomban, melynek szószékén kapta agyvérzését. Lelki szemeim elôtt láttam alakját, szeretetreméltó egyéniségét, melybôl diszkréció és erô sugárzott; és az a szintézis, melyet sikerült létrehoznia egy Newman finomra csiszolt elmeéle és egy Claudel vidám szellemisége között. Prohászka mint teológus, csillagász, geológus, történész, költô, író több más művén kívül írt egy olyan munkát, mely legjobban mutatja hitének, lelkiségének kimeríthetetlen gazdagságát: A diadalmas világnézet című könyvére gondolok. -- És láttam a befejezés elôtt álló nagy kupolás templomot püspöki székhelyén, ahol hamvai rövidesen pihenni fognak szeretett népe és hívei körében, akiket annyira szeretett. * * * Két hónappal késôbb, 1935. márc. 10-én újabb cikk jelent meg az említett fehérvári napilapban, a 3. oldalon Francia-magyar szellemi kapcsolatok címmel. Ebben hivatkoznak Louis Chaigne levelére, mely hírül adja, hogy elkészült az említett Méditations című fordítás, -- másrészt örömmel tudatja, hogy Párizsban megalakult a francia-magyar baráti társaság, a Groupe d'amitié france-hongroise. Elgondolkoztató, hogy ezt a tervet Prohászka Meditations című könyvének párizsi kiadása idején valósították meg. ======================================================================== Prohászka püspök utolsó szentbeszéde Egyéb anyagok, bibliográfia 1927. ápr. 1. Nem fogalmakat adok, -- a lelkemet öntöm Önökre. Beszélek, nagyot mondok, nagyot! istenit! Azokat becsülöm, akik meg is halnak azért, amire lelkesítenek. A Végtelenhez, Istenhez vagyok kapcsolva. A láncot el nem szakítom. -- Imádkozni annyit tesz, mint repülni, emelkedni, belekapaszkodni Istenbe. Isten felé orientálódom, és azután feltétlen hódolattal borulok eléje és vele élek, vele szenvedek. Feltétlen tisztelettel, hűséggel vagyok hozzá és ebben megnyugszom. Békém van, boldogságom csak a másvilágon. Isten erôt ad. Szeret mint Atyám. Budapest terein és a Vérmezôn a sok kis fűszál napról-napra zöldül a klorofil hatására a napsugárban. Tetszik tudni, ha egy kis fűszálnak öntudata volna, boldogan látná, hogy neki 140 millió km távolságból dukál a nap energiája. Nekem a végtelen kegyelmei járnak, mert az Isten szeret engem. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja. Mindnyájunk lelke egymaga többet ér az egész világnál. -- Kedves Hallgatóim, azt hiszem, egyikünk sem kételkedik abban, hogy neki hivatása van. Hivatása, hogy Isten gyermeke legyen. A harang lent a pocsolyában néma, -- fel kell húzni a toronyba, hogy csendüljön, lendüljön. Ha elektromos áramok keringenek egy vasdarab körül, úgy rendezôdnek el részecskéi, hogy a patkószeg a sarkcsillag felé fordul, belekapaszkodik. A mi lelkünk a végtelen Istenhez fordul és Ôbelé kapaszkodik. Lelkiszegények azok, akiknek lelke nincs tele, -- üres edény, mely az Istennel telhet meg. Le kell vetnünk mindazt, ami elmélkedésünket gátolja. -- Grosse Gedanken, bedeutende Taten, Freuden! Öröm nélkül nem megy. Amikor valakibôl élete miatt kicsik a realitások iránt való érzék, a fonction du régle, az valóban paralisis, modern beteg. Istennek annyival tartozunk, hogy meg nem fizethetjük, ha megszakadunk sem. Jaj, ha egy ilyen adóshoz segítô kéz nyúlik, és azt mondja: mind semmi, semmivel sem tartozom! Egy asszony mondta egyszer: Püspökatyám! Tudja hány éves vagyok? Hatvan. Ugye nem látszik, pedig kilenc gyermeket neveltem fel, de tudom, hogyha elhajtottam volna, nem volnék ilyen ép! Különösen fiatal barátaimnak mondom: Nincs más kódex, mint az Evangélium. Amikor Pestre jöttem, Baracskán az állomáson jaj de csúnya káromkodást hallottam. De azután egy kis cserkész, mikor észrevett, talpra ugrott, és úgy köszöntött: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Van benne mély tisztelet! És ez biztató jel a jövendô magyar nemzedékre. Egy német írónál olvastam, hogy bécsi jogász korában, hát tetszik tudni: ,,végzett a hitével'', mert azzal könnyen végeznek. De amikor késôbb atyját esténként térdenállva látta imádkozni, -- gondolhatni, hogy gúnyolódó fiáért -- gondolkozni kezdett és ez a példa megmentette hitét késôbbi éveiben. -- Beethoven a Missa Solemnis Credojában 116 taktust szentelt a ,,vitam venturi saeculi'' kifejezésre... A püspök, miután az Evangéliummal kapcsolatban azt mondta, hogy nincs más kódex, két kézzel a szószékbe kapaszkodott, és mély, de nehezen érthetô hangon folytatta: Örök sorsunk itt dôl el. Az élet nem noviciátus, nincs reinkarnáció. Poklot én nem teremtenék, de van, hiszem, mert az Úr Jézus mondta. A bánat nem érzelem, a bánat nem fájdalom, hanem vágy, bár a bűnt el nem követtem volna. A bűn nem a vérben van, nem az idegekben van, a bűn nem szenvedély. A bűn akarat, -- amit nem akarok, nem bűn. A kísértés, ha bűn nem követi, dicsôségemre válik... Ekkor kínos mozdulattal a kendôje után nyúlt. Azt hittük, elesik... Letörölte verejtékét... ,,Bánjátok meg bűneiteket'', mondotta még. Aztán Némethy Ernô megjelenik a szószéken, -- egy pohár vizet nyújt neki. A püspök kiissza. Kissé felfrissül és tovább akar beszélni, de megroskad, a karfához támaszkodik... már nem lehet érteni szavait, de áll és hallatlan erôfeszítéssel küzd nagy lelke szélütött testével. Némethy imádkozni kezd mellette... Répássy is értemegy... A hallgatóság megdöbbenve figyeli a félelmes, fölséges, emberfeletti jelenetet. A püspök jobb kezében kendôjével már bizonytalan mozdulattal kapkod szívéhez. Eszmélete borult, de marad... balkarja bénultan lóg. Kétoldalt tartják a püspököt, miközben a hívek felé fordul és áldást ad. Most felemelik és a vörös sapkával a fején eltűnik a szószék kis ajtaján utoljára. Negyedórát beszélt kb. szélütötten, a karfához támaszkodva, jobbra fordult tartással. Úgy látszik az egész katasztrófát fájós lábának tulajdonította. Testi gyengeségét megvetve öntötte ki ránk a lelkét. Villámtól sújtott tölgy, mely ki nem dôl. Szárnyaló sas, mely fél szárnnyal vergôdve is fenntartja magát, amíg missziója tart. A szombati (ápr. 2.) konferencia elmaradt. Ezen valószínűleg az Úr Jézussal való egyesülésrôl beszélt volna. A vágyról, amit ô az emberi lelkek után érez. Arról, hogy a megkeresztelt ember, ha elbukott, álljon fel, töltekezzék Istennel az élet küzdelmeire. -- Mindezt az egyetemi templomban Dr. Csapodi István orvosprofesszor jegyezte le, és naplójában örökítette meg. (Vö.: Horváth Kálmán váli plébános: Ottokár püspök a szívekben. Prohászka riportok. 1972. I. 68- 70.) ======================================================================== Reményik Sándor verse Prohászka halálára Egyéb anyagok, bibliográfia Szószéken Prohászka püspök emlékezete A halál aznap azt súgta neki: A szószéken ma nem állsz egyedül, A szószéken ma én állok veled, És amikor legjobban tündököl, Elmetszem szavad aranyfonalát. Ô visszanézett napsugár-szemével A néma szónok éjsötét szemébe: Jól van, halál, ma ketten prédikálunk -- De harmadiknak Isten is beszél. 1927. április 1. ======================================================================== Prohászka naplóinak szövegelemzéseirôl Egyéb anyagok, bibliográfia és azok funkcióiról A három kötetben közreadásra kerülô -- és most már nyomdakész állapotban lévô -- Prohászka-naplók igen sok kérdést vetnek fel. Itt most nem is a minduntalan jogosnak tűnô ,,morális'' problémára gondolok, hogy ti. ,,dignum et justum est'' a nagyközönség asztalára letenni egy olyan írást, mely végül is egy személy legbensôbb várkastélyának titkos folyosóit tárja fel? Ebben a Schütz által Soliloquiának nevezett napló-anyagban ugyanis Prohászka saját (és olykor mások) lelki vívódásairól is megrendítô oldalakat ír, és minden bizonnyal önmaga számára vetette papírra, nem pedig másoknak, különösen nem olyanoknak, akikrôl Jézus Urunk félreérthetetlenül így nyilatkozott: ,,ne dobjátok a drágagyöngyöket a disznók elé''. Éppen ezért vannak -- nem is kevesen --, akik megkérdôjelezik az összes eredeti szöveg közreadását a személyiség jogvédelmének nevében. Hogy ez milyen komoly és összetett probléma, maga Schütz Antal, az elsô közrebocsátó is érezte. Ezt a dilemmát úgy igyekezett feloldani, hogy saját lelkiismeretének és imponáló ízlésének szűrôjén megrostálta, sôt kihagyta a kényes oldalakat. Ô tehát elvetette a ,,mindent vagy semmit'' hangoztató elvet, és egy közbülsô megoldást választott. Ez viszont -- mint épp ebben a tanulmányban látjuk -- azt eredményezte, hogy számos lényegbevágó adattól, összefüggéstôl fosztotta meg a Prohászka életmű összképét. Akárhogy is vizsgáljuk ezt a kérdést, lényegét tekintve sok komoly pro és kontra érvet lehet felsorakoztatni mindkét álláspont mellett és ellen. A kérdés most már inkább ,,akadémikus'', hiszen a nyomdakész naplók szövege hamarosan kiadásra kerül. Azt azonban elengedhetetlennek vélem, hogy épp a személyiségi jogok sérthetetlensége, ,,szentsége'' miatt megszólaljanak a szakemberek, mindenekelôtt a szerkesztôk. Ennek teszek eleget lelkiismeretem parancsára, hiszen az elsô kötet negyven évet felölelô anyagának sajtó alá rendezôje és szerkesztôje személy szerint én vagyok. Tanulmányomban nemcsak az imént említett kérdést érintem, hanem arra is rá kívánok mutatni, hogy milyen funkciókat tölt be a kihagyások nélkül közreadott, csonkítás nélküli napló. A Naplók kategorizálása A fejezetcím eleve jelzi, hogy a legelsô feladat az lenne, hogy a Soliloquiát elôbb az ôt megilletô kategóriába helyezzük el. Ti. nem mindegy, hogy milyen elvárással vesszük kezünkbe Prohászka naplóit. Ha a századforduló, az elsô világháború vagy a magyar egyház történetének naprakész eseményeit kutatnánk bennük, nagyot csalódnánk. Az elsô észrevétel épp ezzel van kapcsolatban! A Soliloquia nem eseménynapló. Az ember azt gondolná, hogy a naplóíró Prohászka, az ôt annyira jellemzô precizitással legalább a sorsát, életútját alapjaiban érintô eseményekrôl ír néhány sort. Másoktól vagy késôbbi visszaemlékezéseibôl tudjuk például, hogy milyen szoros kapcsolatot tartott fenn szüleivel, hogy mennyire megrendítette édesapja betegsége és váratlan halála, ennek ellenére római naplójában egyetlen mondatot sem találunk errôl. Vagy, ugyancsak a római évek alatt milyen lázba hozta magyar kollégista társait a Szent Imre ,,önképzôkörben'' tartott elôadásai és szavalatai révén, vagy mennyire meghatotta a világban barangoló magyar gyógyszerészt, az éhesen is új perspektívákon álmodó Csontváry Kosztka Tivadart, amikor szeretettel fogadta és még egy tányér levessel is megkínálta... Elgondolkoztató, hogy minderrôl nem ô, hanem Csontváry emlékezik meg életrajzi vázlatában. Különösen fiatalkori naplóira érvényes a fenti megállapítás. Ez azt is jelenti, hogy életrajzi adatokat csak a legritkább esetben fedezhetünk fel a naplókban. Pedig Prohászka igen érzékenyen reagált minden külsô eseményre is. Megdöbbentô, hogy ezekrôl még akkor sem ír, ha éveken át foglalkoztatták. A megszámlálhatatlan példa közül itt most csupán egyre mutatok rá részletesen. Elôbb szó szerint idézem római éveinek utolsó kirándulásáról írt hat sorát: ,,1882. máj. 23. Albanóban voltunk P. rektor, spirituális és P. Schneider kíséretében. Mily fönséges nap, oly forró, mint a marmói bor, oly kellemes, mint a sötétkék tó tekintete, oly vidám, mint a lebegô pacsirta éneke. Ott a tó fölött van egy kis keresztút, háttal a tóhoz, ott ültünk és gondoltunk az örök szépségre, és érte elhagyjuk ezt a sok szépséget is, és még szebbet.'' Csak a beavatottak és az összefüggéseket nagyon ismerôk vették észre, hogy mindaz, amit Albanóban a padon, ,,háttal a tóhoz'' átélt, meg sincs említve a naplóban. Arra az ismeretségre gondolok, mely a hitetlenkedô porosz báró Roederrel van kapcsolatban. És soha nem tudnánk kettejük barátságáról, ha egy évtizeddel késôbb nem írja meg elsô remekművét, a ,,Zinka halhatatlan'' című esszéjét (ÖM 8.1-8). Éppen itt és az ehhez hasonló eseményekkel kapcsolatban lehet tetten érni Prohászka naplóinak bizonyos értelemben vett hiányosságait. Hiszen nem tesz említést még arról sem, hogy a római elôkelôségek szemében radikális szocialistának, sôt nihilistának nevezett Roeder báró különös elôszeretettel melléje ült a Collegium Romanum filozófiai óráin mint világi hallgató már 1876-ban, és nem említette késôbb sem, hogy az ,,angyali szépségű'' apáca-növendék, a dán Zinka hatására még is elfogadta a lélek halhatatlanságának igazságát néhány éves házasságuk után. Mindezt nem naplóiból tudjuk, hanem késôbbi reflexióiból. De nemcsak ilyen ,,világi'' híreket, de még filozófiai, teológiai vizsgatételeit, másoktól agyondicsért disputáinak témáit sem találjuk meg naplójegyzeteiben. Ha tehát a Soliloquia nem sorolható be az ,,eseménynaplók'' kategóriájába, vajon hova tartozik? A Soliloquia Prohászka lelkiéletének leghitelesebb dokumentuma. Ezt a megállapítást több oldalról kell megvilágítani, mert magának a lelkiéletnek fogalma is összetett. Mellôzve minden általánosítást, szűkítsük le a kérdést Prohászka személyére. Kezünkben tartva az immár három kötetet kitevô naplókat, egyértelműen megállapítható, hogy 1877-tôl 1927-ig, tehát kereken ötven éven át rendszeresen írt saját legbensôbb lelki, szellemi, kegyelmi, aszketikus, misztikus élményeirôl, önmagáról és a világról, papokról, közéleti személyiségekrôl, hivôkrôl, hitetlenekrôl, egyházának és hazájának szeretetérôl és bírálatáról és mindenrôl, aminek örült és ami fájdalmat okozott rendkívül finom húrozatú lelkének. Ennek ellenére, vagyis a széles skála dacára a Soliloquia Prohászka lelkiéletének intim világába vezet minket. Ennek legfôbb oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy naplóiban mindenek elôtt Istennel folytat párbeszédet, még akkor is, ha nem Hozzá intézi gondolatait, hanem rögzít egy látszólag ,,külsô'' eseményt, vagy történelmi tényt. Az ezekhez fűzött reflexiói ugyanis olyanok, hogy érzôdik rajtuk az elôzetes ,,konzultáció'' azzal az Úr Jézussal, akivel naponta órák hosszat személyes kapcsolatot teremtett. Ez a magyarázata annak, hogy a Soliloquiát lelkiolvasmánynak lehet minôsíteni, hiszen mindent, még az evilági dolgokat is a természetfeletti világ atmoszférájába emel, és bár saját személyes álláspontját rögzíti, de azt elôbb az Istennel folytatott párbeszédben mérlegeli, és a körülményekhez mérten hitelesíti. De még ennél is mélyebbre hatolhatunk, ha nemcsak átlapozzuk, hanem vallomásait elemezzük is. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy nincs a magyar egyházi irodalomnak ehhez hasonló műfajú lelkikönyve. A Soliloquia legtöbb része ugyanis hűen tükrözi a szeminarista lelkiéletének belsô vívódásaitól és megható istenélményétôl kezdve a férfi küzdelmein keresztül az idôs fôpap szellemi és kegyelmi világának csúcsáig mindazt, amit egy Istennek szentelt élet jelent. Prohászka naplóit már ezért is helyes volt közkinccsé tenni. Egy lélek belsô történetének megrázó világába nézhet bele az olvasó, és közben észrevétlenül is imádkozni kezd... És nem is akármilyen imáról van szó. Az imának azzal a ritka fajtájával találkozunk itt, amelyet lelkünk legmélyén mindannyian szeretnénk ismerni és ,,használni'': párbeszédet óhajtunk, óhajtanánk folytatni a Jó Istennel, és életünk minden eseményérôl úgy szeretnénk beszámolni Neki, ahogyan azt épp Prohászka teszi. A legtöbb lelkikönyv elôre megszerkesztett és témák szerint tagolt alkotás. A Soliloquia a szemünk láttára ,,készül'', soha nem tudni, mi következik, hogyan alakulnak a külsô és belsô történések, mint szól az Isten és hogyan reflektál rá az Isten szavára mindig nyitott, akaratát mindig készségesen elfogadó ember: Prohászka Ottokár. És van még egy észrevétel: végre egy lelkiolvasmány, mely együtt mutatja be az aszkézist és a misztikát. A Napló legmegrázóbb élménye épp abban van, hogy írója az elsô laptól az utolsóig kertelés nélkül kijelenti és bemutatja, hogy mennyit kell küzdenie egy emberi lénynek, ha azt szeretné, hogy szóba álljon vele az Isten. * * * Az eddig említetteken kívül van még egy speciális témakör, mely különösen nélkülözhetetlennek ítéli a közreadott naplókat. Igaz, hogy ez részben szakmai kérdés, és csak áttételesen érinti az olvasót. Mint Prohászka-kutató és életrajzának készítésén fáradozó, egyenesen ,,ôsforrásnak'', vagyis olyan dokumentumnak, ,,törzsanyagnak'' ítélem, mely nélkül teljesen más képet alkotnánk Prohászkáról. Nem véletlen, hogy mindmáig azt az életrajzot tartjuk a leghitelesebbnek, melynek írója elsôként adta közre a naplókat. Schütz Antal 150 oldalt kitevô ,,Prohászka pályája'' című remek alkotására gondolok, melynek értéke és hitele nemcsak abban rejlik, hogy írója személyesen ismerte és konzseniális szellemi tanítványa, sôt bizonyos értelemben ,,partnere'' is volt, hanem különösen azért, mert ô maga is forrásként kezelte a naplókat. Elsôként ô mutatott rá, hogy a Soliloquia nemcsak kiegészíti, de igen gyakran megmagyarázza az ország apostolának és tanítójának életművét. Mivel ennek tudatában végzem Prohászka életrajzával kapcsolatos kutatásaimat, nincs értelme, hogy példák százait sorakoztassam fel álláspontom igazolására. Elegendônek vélem, ha utalok az eddig elkészített évtizedek életrajzi vázlatára, az 1858-82 éveket felölelô szakaszra. Ebbôl máris azt a következtetést vonhatom le, hogy Prohászka életének elsô harminc évét lehetetlenség lett volna naplóinak szakszerű ismerete, olykor betű szerinti elemzése nélkül összeállítanom. Az ok számomra teljesen világos! Ha valaki ugyanis életének minden belsô és külsô vonzatát oly mértékben Isten akaratával akarja és tudja egyeztetni, mint Prohászka Ottokár, akkor az ôt megérteni akaró számára nincs más megoldás, mint ezt tudomásul venni, és a lehetôségek szerint teljes mértékben azonosulni vele. Ôt ugyanis sem papi, sem apostoli, de még közéleti tevékenységében is megérteni és hitelesen megmagyarázni a permanens istenélményének ismerete nélkül nemcsak képtelenség, de eleve hibás. Ha ez az állítás igaznak bizonyul, akkor ebbôl két következtetést lehet levonni és megszívlelni. Az egyik: tudomásul kell vennünk, hogy Prohászka Ottokár kezdettôl fogva, tehát gimnazista korától tudatosan törekedett az életszentségre, és életének minden cselekedetét, szándékát Isten szolgálatára és dicsôségére kívánta fordítani. Saját szavai szerint: szent akart lenni. Éppen ezért életének bármelyik szakaszát és azon belül működését, megnyilatkozásait ennek fényében lehet csak megközelíteni és torzítás nélkül ábrázolni. Ezért olyan felelôsségteljes Prohászkáról hitelesen írni, különösen pedig életének egészét bemutatni. A másik következtetés: mivel Prohászka nem tudott és nem akart mást, mint Istent tehetségének, talentumainak minden rezdülésével szolgálni, érthetô, hogy azok, akik ezt nem akarják vagy képtelenek elfogadni, legfeljebb csak ,,kívülrôl'' szemlélhetik életművét. Sôt! Mint ahogy ezt a múltban és a jelenben is láthatjuk, érthetetlenül állnak vele szemben, és inkább irritálja ôket. Ezen nincs mit csodálkozni! A természetfeletti világot és annak jelenségeit pusztán természetes úton és a természet evilági eszközeivel megérteni nem lehet. Ezt Prohászka is tudta, és nem is csodálkozott, ha ,,kívülrôl'' érte támadás vagy értetlenség. Annál jobban elszomorította, ha a frontvonalon innét alázták meg. A kérdést azért említem meg, mert még a jó szándékú kutatók, írók, történészek is meg-megtorpannak vagy helytelen következtetéseket vonnak le Prohászka életművének néhány kritikus eseményével, megnyilatkozásával kapcsolatban. Ezek mindegyikénél tetten érhetô a fenti megállapítás. Vagyis nem ismerik Prohászka ,,külsô'', a világban realizálódó, konkrét tevékenységének kegyelmi gyökérzetét, természetfeletti indítékait, motivációit. A végkövetkeztetés csak torzó lehet, mert a szillogizmus praemisszái eleve tévesen voltak felállítva. A készülô életrajznak egyik feladata épp az lenne, hogy ezekre az ,,elágazásokra'' rámutasson. Ha erre nem hívjuk fel a figyelmet, esetleg többet ártunk, mintha hallgatnánk. Az itt tárgyalt kérdéssel kapcsolatban két példát említek. Az egyik Gergely Jenô történész Prohászkáról nemrég megjelent könyvében található néhány féligazságra vonatkozik. Közismert, hogy az ELTE történészprofesszora két évtizede foglalkozik Prohászkával. Imponáló anyagismerettel és ôszinte igazságszeretettel, objektív szemléleti móddal tárgyal az általa is nagyrabecsült püspökrôl. Ô ugyan ismeri és felhasználja a Soliloquiában található adatokat, történelmi hivatkozásokat, de ezek természetfeletti összefüggéseivel nem bíbelôdik: ,,nem az ô asztala''. És éppen ez az oka annak, hogy több következtetése téves, sôt épp az ellenkezôje igaz. Íme néhány a sok közül (G.J.: Prohászka Ottokár. Bp., Gondolat K., 1994.). Idézi 1881. okt. 18-i elhatározását: ,,...szent akarok lenni mindenáron... Ehhez ezt a megjegyzést fűzi: ,,Ha a mindenáron kitétel bizonyára túlzás is...'' (32.1). A professzor épp azt minôsíti túlzásnak, amit Prohászka egész életében, szinte hetenként megígért és szívós következetességgel de facto gyakorolt. Aki otthonos a lelkiélet kegyelmi világának igazságrendszerében és Prohászka lelki feljegyzéseinek ôszinteségét ismeri, annak épp a ,,mindenáron'' kifejezést -- hogy úgy mondjam -- történelmi dokumentumként kell kezelnie. Ha ugyanis ezt csupán egy ifjú hevület szenteskedô kifejezésének tekinti valaki, akkor Prohászka késôbbi, például politikai tevékenységét is legfeljebb jóakaratú, de meggondolatlan, szerencsétlen, sôt hozzá nem méltó akciónak fogja tekinteni. Ugyancsak a Soliloquia belsô összefüggéseinek nem-ismerésére vall a 33. lapon olvasható megállapítás: ,,Prohászka barátok nélkül, személyes emberi szeretetet nélkülözve élte le a hét évet az Örök Városban...'' Nos, ennek épp az ellenkezôje felel meg a valóságnak: olyan szoros barátság fűzte társaihoz, hogy még évek múltán is leveleztek és meglátogatták egymást. Névnapjára leveleket küldenek neki. Egyik postájuknak annyira örült, hogy ezeket a meleg szavakat írta naplójába: ,,Isten veletek, kedves öcséim!'' (1882. nov. 22.) Ezek természetesen ,,apróságok'' csupán, mégis rontják az összkép hitelességét. Bárhogy viszonyuljon is valaki a hithez, a vallásossághoz, Prohászkát történeti hűséggel csak az képes ,,megérteni'', megközelíteni és tárgyilagosan ábrázolni, aki maximális készséggel iparkodik beleélni magát a Soliloquia lapjain olvasható istenélményébe, sôt a misztika nyelvén megfogalmazott kegyelmi eksztázisaiba. A másik példa az ellenpólus oldaláról való. Szándékosan emelem ki a sorból azt az Illyés Gyulát, akit élete utolsó tíz esztendejében közelrôl is megismerhettem, Budapesten és Tihanyban is, az Egyetemi Színpadi műsoraimon is volt alkalmam ôszinte istenkeresését figyelni. Még ez a valóban európaian gondolkodó és minden magyar értéket megbecsülô gondolkodó is mennyire félreismerte a francia műveltségű Prohászkát a harmincas években. Ezt írja róla 1933-ban, tehát Prohászka halála után hat esztendôvel: ,,Pázmány óta igazi nagy egyházatya nincs, fôleg olyan nincs, aki az irodalom és a művészetek területén is méltó fegyverzettel állt síkra. Prohászka minden olvasottsága ellenére is amatôr, hisz épp az amatôrre és a félműveltre jellemzô, hogy rengeteget olvas, rengeteget kommentál, de minél többet beszél és minél magasabbról, annál jobban elárulja középszerűségét. Prohászka nem az a varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából. Gondolatai egyenetlenek, lelkülete ingadozó, próféciái és katolicizmusa nem mentes a türelmetlenségtôl és demagógiától. Kételyei, bírálatai nem ráznak meg, ôszintesége inkább kárára van, filozófiájában is szónok''. Mint említettem, ezt a megdöbbentô és a valóságot teljesen eltorzító idézetet nem Illyés Gyula hitbeli megbélyegzésének szándékával hozom elô, ahogy azt a székesfehérvári konferencián mondott elôadásom bírálataként Keresztes Sándor félremagyarázta. A példát figyelmeztetô jelzésként mutattam be, hogy szükségszerűen félreismeri -- múltban, jövôben egyaránt -- Prohászka személyiségét, stílusát, egyházi, közéleti szereplését mindaz, aki kiszakítja ôt a Soliloquiában megörökített természetfeletti ,,közegbôl'', vagyis abból a gyökérzetbôl, mely élteti, táplálja életművének egészét és mindenegyes agát, ,,rügyét'', virágát. Az evangéliumi példabeszéd elementáris erôvel érzékelteti, hogy mi történik akkor, ha a szôlôvesszôt elválasztják, letörik, levágják a tôrôl. Prohászka ,,gyökere'' nemcsak a szeminárium gyóntatószékében, nemcsak az Egyetemi Templom szószékén, de a magyar Parlamentben is az Isten ügyének ,,mindenáron'' és minden lehetséges eszközzel való szolgálata és ha kell, minden áldozatot vállaló hôsiessége. Ha ettôl a ,,gyökértôl'', szôlôtôtôl elkülönítve vizsgáljuk működését, minden bizonnyal demagóg, izgága, állandóan szereplô, sôt Illyés szavait idézve ,,félművelt'', ,,középszerű'' amatôr figurává degradálható. De ha a ,,külsôt'' a ,,belsô'' tartalomból, krisztusi elkötelezettségbôl vezetjük le, akkor némileg megközelítô képet kapunk Prohászka igazi életérôl, lenyűgözô műveltségérôl, Bergsont és Marxot országos és egyházi szinten elsôként ismerô olvasottságáról, szellemi nyitottságáról, írói, művészi kvalitásairól. Mindezt azonban a most teljesen új anyagokkal bôvített háromkötetes Soliloquia nélkül megtenni képtelenség. Elôbb nekünk kell felnônünk Prohászkához, hogy egyáltalában megértsük ôt és írni tudjunk róla zengzetes szavak helyett tényeket, dicshimnuszok helyett a lenyűgözô, giccs nélküli valóságot! ======================================================================== Néhány tisztázásra váró kérdés a Egyéb anyagok, bibliográfia ,,Prohászka Ottokár Naplójegyzetek'' című elsô kötetérôl Mit vesz kezébe az olvasó? A három kötet mindegyikére, de különösen az elsôre érvényes az a megállapítás, hogy Prohászka naplója nem eseménynapló. Ha valaki a századforduló magyar egyháztörténetének naprakész eseményeit keresné benne, csalódással tenné kötetet, hisz Prohászka még saját életének legfontosabb ,,külsô'' történéseit sem írta le a Soliloquiának is nevezett naplójába. Ezzel szemben egy igen ritka élményt nyújt ez a könyv: kibontakozik szemünk láttára egy ,,pályakezdô'' fiatalember legbensôbb világa! Olyan fiatalemberé, aki már serdülôkorától kezdve megdöbbentô elszántsággal, minden tehetségével Istennek akarja odaadni életét. Ennek az odaadásnak nehézségeirôl és örömeirôl, hegycsúcsairól és szakadékairól, belsô vívódásairól és eksztatikus ujjongásairól ad hiteles beszámolót ez a Napló. Mondható úgy is, hogy az, amit most az olvasó kezébe vesz, Prohászka lelki életének leghitelesebb dokumentuma. Az elsô kötete idôben 39 esztendôt ível át. Az elsô római feljegyzések idôpontja 1877. Prohászka ekkor 19 éves. A kötet utolsó dátuma 1916. december 9. A római teológus ekkor már székesfehérvári püspök, és 58 éves. A két ,,hídfô'' térben és idôben is a kezdetnek és a teljesen kibontakozott életműnek szemkápráztató ívelését hordozza. Ez a magyarázata annak, hogy az olvasó bizonyára ezt az elsô kötetet fogja a legszínesebbnek érezni, hiszen itt a szivárvány minden színében gyönyörködhet. Az önmegszentelôdés elsô próbálkozásától kezdve az aggályos, majd egyre harmonikusabb lelkiség színárnyalatán át a napi több órás adorálás égi színpompájáig feltárul elôttünk egy szent férfi lelki fejlôdésének minden mozzanata! Miközben tanúi lehetünk a szivárványt eltüntetô viharfelhôk, villámok és mennydörgések félelmetes robajlásainak, amint végigviharzik az akkori ,,nagy'' Magyarország minden táján, hogy szóval, írással, lelkigyakorlatokkal rázza fel az Egyház és az Ország népét, püspökeit, papjait egyaránt. Az itt elénk táruló negyven esztendô -- épp a bizonytalankodó kezdet, a kibuggyanó forrás és a hegyi patakból óriás sodrású folyammá alakulás miatt -- érthetôen sok végletet tartalmaz. Legalább annyit és akkorát, mint a gabona harmatos felbukkanása és az érett búzatábla szemlélésekor tapasztalunk. De a Mag egy és ugyanaz! Akárcsak a forrás és a tenger deltájába ömlô folyam esetében -- kettô elválaszthatatlan egymástól: folyam nincs forrás nélkül. Az utánunk következô kutatók számára egyszerűen nélkülözhetetlen lesz mindegyik kötet. De különösen az elsô negyven évet felölelô Napló nyújtja majd a legtöbb feladatot! Legyen szabad felhívni a figyelmet arra, hogy Prohászka életművének ,,gyökerét'', ,,hátterét'' ezekben a feljegyzésekben lehet megtalálni. Nem ismerek egyetlen olyan témát, melynek ,,magjait'', problémafelvetését, kritikáját, vajúdását, megoldását, bukását vagy gyôzelmét ne hordoznák a Naplójegyzetek lapjai. A tárgyilagos kutatásnak éppen ezért minden témánál itt kell kezdôdnie. Az eddigi bántó vagy tudatosan rosszindulatú félreértések éppen abból keletkeztek, hogy az írók vagy nem ismerték, vagy nem akarták megismerni Prohászka legbelsôbb világát, a Tabernákulum elôtt adoráló, Istennel folytatott megdöbbentô párbeszédeit. Lesz mit kutatni, hiszen az elsô kötet önmagában 2000-nél több sort tartalmaz, mely itt jelenik meg elôször! ======================================================================== Prohászka -- Emlékkiállítás Egyéb anyagok, bibliográfia Székesfehérvárott (1997. április 2--15.) A Székesfehérvári Egyházmegye Prohászka Ottokár halálának hetvenedik évfordulóján életrajzi kiállítással is tisztelgett hajdani püspöke emlékének. A püspökség Prohászka-gyűjteményébôl válogattam össze Szabó Ferenc SJ segítségével a püspök pályáját legjobban illusztráló dokumentumokat. A kiállítás rövid idôtartama miatt lehetôség nyílt arra is, hogy az anyagok többségét -- ahol ezt állományvédelmi szempontok nem gátolták - - eredetiben tárjuk a nagyközönség elé: korábban ugyanis csak a kutatók szűk köre láthatta ezeket. Egyik fô törekvésem az volt, hogy Prohászka Ottokár ismeretlen arcát mutassam be az érdeklôdôknek. Ezért helyeztem különös súlyt családjának és tanulóéveinek bemutatására (fényképekkel illetve iskolai bizonyítványokkal, egyetemi jegyzetekkel). A fotóanyag összeválogatásakor is igyekeztem elônyben részesíteni a kevésbé ismert, eddig még nem közölt fényképeket. Egy ilyen, 1906 májusában készült, a püspököt papi civilben, esernyôvel és keménykalappal ábrázoló kép ihletésére fogalmazódott meg a másik fô célja a kiállításnak, hogy személyes tárgyak segítségével próbáljam megidézni azok használóját. A kiállítás installálásában nagy segítségemre lévô Heilauf Zsuzsával berendeztük hát a püspök írópultját, mely a tudós akadémikust volt hivatva megidézni, kiállítottuk kedves kelyhét, gyóntatóstóláját, breviáriumát, egyik rózsafüzérét -- melyek reményeink szerint a papot segítettek elképzelni, mindennapos megjelenését a fotókon túl sétapálcájának, esernyôjének, kalapjának bemutatásával szándékoztunk megidézni. Talán a személyes közelség érzetét is sikerült keltenünk egy irattárca, egy bicska, vagy borotva kiállításával. Különleges látványosságként bemutattuk a püspökké kinevezés pápai bulláját, s Prohászka néhány kitüntetésének oklevelét, köztük a megkapó szépségű szecessziós díszpolgári kitüntetést, melyet Székesfehérvár városa adományozott a püspöknek 1912-ben. Ízelítôt igyekeztünk adni Prohászka Ottokár utóéletébôl is: a szellemi örökség feldolgozására tett elsô lépéseknek, tudományos méltatásoknak éppúgy helyet adtunk, mint a ledöntött, ám már virágokkal borított budapesti Prohászka-szobor 1947-es fényképének. Nem szakadhattunk el a halálozási évfordulótól sem. A kiállítást ezért a püspök halotti maszkjának gipszlenyomata, és a Székesfehérvár városát 1927-ben elborító, a gyászünnepségek rendjérôl tájékoztató plakátok egyike zárta le. Mózessy Gergely ======================================================================== Prohászka Ottokár értekezései, cikkei az Bibliográfiai adattár Új Magyar Sionban, illetve a Magyar Sionban (1882--1892) 1882 Emléksorok Assisi Szent Ferenc születésének hétszázados évfordulójára. 721-739. 1883 A Collegium Romanum háromszázados évfordulójára. 32-37. Az oltáriszentség és a bölcsészet. 641-655, 801-814, 890-905. A Luther ünnepélyhez. 814-836. 1884 Horror causae finalis. 420-441, 491-500, 575, 659-675, 753- 762. A műveltségtörténet tövisei. 840-850, 912-923. 1885 Sibyllák. 500-517. 1886 Útivázlatok Németországból. 36-52, 136-150, 204-217, 289-303, 530-545. Lehet-e két órakor délután a matutinumot és a laudest anticipálni? 801-814. 1887 A teológiai tanulmányok reformjáról szemináriumainkban. 11- 24, 81-100. A Collegium Germanico-Hungaricumban. 45-61, 81- 100, 272-283, 596-608, 682-695, 743-759, 840-852, 914-930. A szajkók. 444-452. Mit hirdet a Pétertéri obeliszk? 882-897. 1888 Kicsoda Krisztus az ember fia? 3-17, 321-336, 415-433, 481- 494. Protestáns szerénység. 224-230. A Collegium Germanico- Hungaricumban. (Folytatás az 1887. évrôl) 353-372, 603-609, 925-941. Magyar hittani újdonság. 442-447. 1889 Afrikába...! 4-19, 113-124. Ázsiai tünetek Fiuméban. 659-665. Neudwich Károly úrnak. 739-748. Boldog új évet a magyar theológiának! 891-897. 1890 Apró pénzre váltott teológia. 3-21, 81-96. Nem tagadják, hogy halhatatlanok vagyunk. 41-53, 103-113. Isten létének érvei. Theismus és Atheismus. 265-270. Modern természettudomány magyar attilában. 729-752, 838-855. Adhat-e Isten esôt az imádkozónak? 171-193, 332-359, 503-524, 581-594, 663-693, 759- 768. 1891 A Darwinizmus. 42-62, 114-136. Szent Alajos. 401-417. Gibbon Ede és a kereszténység gyors terjedésének okai. 761-770, 855- 864. Schmitt Jenô: Krisztus istenségérôl. 405-423. Harc a félszegségek ellen. 481-502. ======================================================================== Prohászka értekezései a Magyar Sionban Bibliográfiai adattár 1893 -- 1905 (folytatás) 1893 XIII. Leó pápa püspöki jubileumára. 81-107. Uj szekta. 335-362. Zsidóreczepczió a morális szempontjából. 414-429. Katholikusok teendôi Magyarországon. 481-492. Ôsegyház szervezete. 721-741, 801-812, 881-893. 1894 Mi az a szocziális kérdés? 3-25. Papság föladata a szocziális kérdések körül. 161-176. Az anarkia logikája. 321-331. Keresztény szocziálista akczió. 481-499. Samassa érsek beszédének filozófiája. 733-746. Uj katholikus napilap? 773-775. 1895 Szent Ignácz lelkigyakorlatainak szelleme. 22-43, 123-139, 192-212, 596-611. Nemzetgazdaság és coelibatus. 270-299. Kell-e mégis csak a coelibatus? 345-360. Egy eszme, egy férfiú. 736-749. Improduktiv szellemi munka. 801-817. 1896 Tradiczió elve nemzetben és egyházban. 81-110. Tájékoztatásul a modern természettudományban. 452-463. Szoczialista teória hadi állása. 721-747. Liberalizmus -- utópia. 881-896. 1897 Frakcio Panis. 81-95. Az egyház demokrácziája. 321-339. Az autonómiai mozgalmak psychológiája. 481-498. Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei. 744-760, 817-832. 1898 Az Egyház veszélyeztetett szabadsága. 5-23, 81-96, 161-171. Hiveket az egyháznak. 321-335. Pénzgazdaság tarthatatlansága. 721-735, 801-818, 888-894. 1899 Mire kell ma a theológiában súlyt fektetni? 24-43, 104-113, 166-188, 329-345. A XX. század szocziális irányzata. 843-863, 901-921. 1900 Modern geológia. 41-60, 112-134, 205-223, 260-297, 441-461, 503-523, 576-592, 681-700, 766-784. Geológiai katasztrofák és a vízözön. 826-848, 900-935. 1901 Föld és élet. 17-46. Égi világok. 116-139. Fejlôdô világok. 205-220, 267-281. Ember és evoluczió. 337-358. A föld korszakai. 430-457, 521-545, 593-624. A mózesi teremtés-történetnek értelme. 691-708, 762-779. A modern ember vallásossága. 821-842. 1902 Két világnézet. 437-458, 485-514, 564-584, 645-666, 734-774, 827-856, 898-928. 1903 Utak az Istenhez. 3-18, 81-96. X. Pius pápa encyklikája a Szeplôtelen fogantatás jubileumáról. 161-170. Az evoluczió erkölcstana. 481-491. ======================================================================== Prohászka Ottokár recenziói az Új Magyar Sion Bibliográfiai adattár című folyóiratban 1882--1886 1882 Camillo Mazzella: De Deo creante. 693. Joh. Janssen: An meine Kritiker. 857. Camillo Mazzella: De virtutibus infusis. 927. 1883 Septem motiva contra Thomam de Kempis. Ed. Coel. Wolfsburger. 1882. 52-58. Atzberger: Die Unsündlichkeit Christi. München, 1883. 64-66. Fioretti di San Francesco. -- Guigoni. 138. Dalgairns: Die heilige Communion, ihre Philosophie, Theologie und praxis 302. Zánkai Gy.: Fel a szívekkel. 314. P. Raffaele Garucci: Storia della arte christiana nei primi otto secoli della Chiesa. 379-386. Joh. Janssen: Ein zweites Wort an meine Kritiker. 690-694. Dilsgkron: Leben d. ehrw. Gerard Majella. 779. 1884 Evers: Martin Luther. 62. Bellesheim: Geschichte de kath. Kirche in Schottland. I-II. 1883. 140-145. A Stöckl: Geschichte der neueren Philosophie von Baco und Cartesius bis zur Gegenwart. 1883. I-II. 224-229. E. Fischer: Über den Princip der Organisation und die Planzenwelt. 1884. 228. L. Dresser SJ.: Der belebte und unbelebte Stoff. Herder. 1883. 381-388. Pesch Tillmann SJ.: Die grossen Welträthsel. 1883. Herder. Philosophie der Natur. 616-623. Celano--Amoni: Vita prima e vita seconda di S. Francesco d'Assisi. 710. Scheicher: Der Clreus und die sociale Frage. 854-857. 1885 Manning--E. W. Schmitz: Das ewige Priesterthum. 1884. 147. Kereszty Géza: Haladás és kereszténység. Esztergom, 1885. 220- 222. J. Scheicher: Allgemeine Moraltheologie. Regenburg, 1885. 223- 225. Emilio Berardi: Praxis confessariorum. I-IV. 225-227. J. Schwane: Allgemeine Moraltheologie. 304. Alban Stolz: Legende oder der christliche Sternhimmel. Freiburg, Herder. 791. Rütter Arnold: Die besten Altarblumen in Topf. 792. S. Anselmi: Mariale. Deschlče, Tournay, Belgique. 936. 1886 Majunke: Geschichte des Kulturkampfes in Preussen- Deutschland. 230-235. F. Gregorovius: A pápák síremlékei. Olcsó Könyvtár (Gyulai Pál). 204. sz. 235-237. Kiss János és Palmer: Bölcseleti folyóirat. 311. Ch. de Smedt: De devoirs des čcrivains catholiques dans les controverses contemporaines. 383-386. Heckner: Praktisches Handbuch der kirchlicher Baukunst. 546- 550. 105. ábra. P. V.: Casus conscientiae. 550-553. Dosenbach SJ.—Udvardy I.: Szent József. 554. Diefenbach: Der Hexenwahn vor und nach der Glaubensspaltung in Deutschland. 625-628. C. Pesch SJ.: Der Gottesbegriff in den heidnischen Religionen des Altrthums. Freiburg, Herder. 708-710. J. Bautz: Weltgericht und Weltende. Mainz, 1886. 711-712. 1887 M. Howitt: Friedrich Overbeck, Sein Leben und Schaffen. I-II. Freiburg, Herder. 68-69. de Waal: Roms Katakomben und Pastor Rönneke. Berlin, 1886. 69. Fr. T. Leikes OP.: Rosa Aurea, 1886. 70. F. Morgott: Der Spender der heiligen Sacramente nach der Lehre des hl. Thomas v. Aquin. Freiburg, Herder. 1886. 150- 155. J. Mach: Die Willensfreiheit des Menschen. 1887. 213-216. Gabriel Jogand Pagé (=Taxil Leo): Die Drei-Puncte-Brüder (Szabadkôm.) 217. P. Franco SJ.: Die Geister des Finsterniss, (Spiritzmus) Augsburg, 1886. 217. P. J. Schneider: Manuale Sacerdotum. 218-219. Werfer: Edelreben im Weinberge der Kirche (Szentekrôl. A recenzióban az agg Kossuth kritikája is!) 468-470. M. Meschler: Die Gabe des heiligen Pfingstfestes. Feriburg, Herder. 1887. 537-540. de Waal: Römische Quartralschift (ôsegyházi régészet). 546. J. Janssen: L’Allemagne a la fin du moyen age. Paris. 1887. 547. Csernoch J.: A halottégetésrôl. 1887. 708. Taxil-Csápori Gyula: T. L. volt szabadkôműves önvallomásai. 709-711. Breviarium romanum. 789. Füssy T.: XIII. Leó pápa élete. 944. 1888 Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. II. k. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája munkái. 47-52. Sándorffy Nándor: Gondolkodástan. 1887. 61-64. Csernik Alajos: Anyagrendszer erôk nélkül. 230-234. Stöhr August: Handbuch der Pastoralmedicin. 390-392. Fischer Lajos: Lelkigyakorlatok kézikönyve. 392-393. K. A.: Öt boldog angol vértanú Jézus Társaságából. Kalocsai Kollégium, ford. németbôl. 544-545. P. Hattler SJ.: Jézus szentséges szíve tiszteletének története, mivolta és áldásai. Ford. Bányik Ignác SJ., Kalocsa. 544-545. Doctor Romanus: A mi dekatholizált egyetemünk. 631-633. M. Weiss: Apologie des Christentums vom Standpunkte der Sitte und Cultur. Freiburg, Herder. 873-876. 1889 P. Eining: Tractatus de SS. Eucharistiae Mysterio. 56-57. Új katholikus folyóirataink. -- Egyházi közlöny, a magyar kath. papság részére. I. évf. Magyar Szemle. Katholikus társadalmi és irodalmi folyóirat. 151-153. Babik: A Szenvedô Jézus gyôzelemjelvényei. Miskolc. 234. Kalocsai jezsuiták havi folyóiratai: 1. Jézus Szentséges Szívének Hírnöke. 2. Szűz Mária virágos kertje. 3. Hitvédelmi foyóirat. 309-312. Kánter Károly: A budapesti katholikus kör és társadalmi jelentôsége. 378-388. Kiss János: Bölcseleti folyóirat. IV. évf. I. 391-392. Freppel Károly: Az 1789. franczia forradalom százados évfordulaj. Ford. Csápori Gyula. 392-395. Duilhé de Saint Projet: Apologie des Christenthums auf dem Boden der empirkirschen Forschung. 714-717. Appendix ad officia votiva. 875-876. G. Heser SJ.: Vitae D. N. Jesu Christi Monotessaron evangelicum. 876-877. 1890 Camille Flammarion: Uranie. Paris. 1889. 63-66. Beugny Haguerre: Egy jezsuita regénye. Ford.: Rada István. Veszprém. I-II. 68-69. P. F. Hattler: Der blutige Vergismeinnicht oder der heiliger Kreuzweg des Herrn. 140-143. Sándorffy Nándor: Istentan. 226-227. Hittudományi folyóirat: Kiss János (szerk.) I. K. 307. Stolz Alban-Lepsényi Miklós: A Mi Atyánk. 308-309. P. Abt.: Keresztúti ájtatosság. Ford. Brucker Jakab. Nemes Antal (P. Hajnal Mátyás SJ. 1629): A Jézus Szent Szíve ájtatosság. 776-779. Francisco Egger: Enchiridion theologiae dogmatice Specialist. 937-939. Horváth Z.: Ekuador Vértanúja. Ifjúsági színmű. Nagykôrös. 939-940. 1. 1891 P. Friedrich Dahlmann SJ.: Die Sprachkunde und die Missionen. 310-312. M. Weiss: Apologie des Christenthums. III. kötet. 690-695. Kempis Tamás--Nogáll János: Krisztus követése. 695-696. Meinhard Hausherr SJ.: Compendium Ceremoniarium. Herder. 870. Pámer László SJ.: A Jézus Társasági szentek és boldogok tisztelete. 939-940. 1892 Theophilus Klinda: Vademecum Liturgicum. 56-59. P. Osvald: Knizmica Katechetska. 137. Gihr: Das Heilge Messopfer... 311-312. M. Meschler SJ.: Die Gaben des heiligen Pflingstfestes. 385- 387. Kraffszky József: A kisdedóvás és Fröbel kisdednevelési rendszere. 776-782. M. Weiss: Apologie des Christenthums... IV. kötet. 785-788. Vercruysse Bruno-Tóth Miklós SJ.: Elmélkedések a mi Urunk Jézus Krisztus életébôl az év minden napjára. 788-789. Dosenbach SJ.-Lessenyey Ferenc: November haca a tisztítóhelyen szenvdeô lelkek emlékének szentelve. 789-790. K. Racke: Die Verwaltung des Predigtamtes. Freiburg. Herder. 931-932. 1. 1893 Hock János: Imakönyv. 55-57. Majer I.: Cruces artificiales. Mille sextum. 153. Ambrus J.: Az 1848/49 paphonvédek albuma. 230. Fényi Gy. SJ.: A nap protuberanciái. 312-315. Minasi: La dottrina dei 12 apostoli. 688-692. J. Roussel: Directorium asceticum. 703-704. Dudek J.: A keresztény vallás apologiája. 783-786. 1894 I. Schmitz: De effectibus Sacramenti extremae unctionis. 64- 66. Pázmány Péter: Keresztény imádságos könyv. 144-145. Sullay R.: Az evangelista munkája. 145, 463, 795. Prohászka Ottokár: A keresztény bünbánat és bünbocsánat. Ism. Fischer-Colbrie Á. 225. Balogh F.: Dogma-történelmi mozzanatok a német hittudósok körében a 18. és 19. században. 378-380. Hellenbach: Die Lösung der Social-Frage. 697-702. Ernst Rust: Ernste Thatsachen. Leipzig, 1893. 704. H. Haug: Auch ein Kulturbild. Gotha, 1894. 705. R. Meyer: Der Capitalizmus fin de sičcle. Wien-Leipzig. 776- 780. H. Varley: Der Fluch der Mannheit. 783-785. Ch. Pesch SJ.: Praelectiones Dogmaticae. 858-860. Balogh Ferenc: Kellô világítás Kanyaró F. unitárius történetéhez. 962-963. Dickens: Az elátkozott. Ford. Mutschenbacher Gy. Nagyszombat, 1894. 963-964. 1895 A. Steinhuber SJ.: Geschichte des Collegium Germanicum- Hungaricum in Rom. 49-56. Székely I.: Erô és anyag. 148-150. Ch. Pesch SJ.: Praelectiones dogmaticae II. pars. 469-471, III. 875-876. A. Koch: Der heilige Faustus. 529. L. Szilvek: Darwin állatpsychológiája. 873-874. Steécz Gy.: Helyzetmennyiségtudomány és a mennyiségtan alapjainak reviziója Aristoteles és Aquinói Szent Tamás nyomán. 932. Dickens: Válogatott elbeszélések. Ford. Mutschenbacher Gy. 943-944. H. Bollo: A Kálvária tragédiája. Ford. Schmiedt F. 947. Kiss J.: Bölcseleti folyóirat. 950-951. 1896 Guy de Pierrefeu: Le Clergé Fin de Siécle. Paris. 230-231. J. Stilger: Kleines Ablassbuch. 305-307. P. Menyhárt SJ. -- P. Fényi SJ.: Meteorologische Beobachtungen. 313-314. P. Hummerauer SJ.: Meditationum et Contemplationum S. Ignatii de Loyola Puncta. 372-373. J. Ernst: Die Lehre des hl. Paschasius. 608. Vucskics Gy.: Munkabér és sztrájk. 611-613. K. Marx: Das Kapital. Band III.-1. Theil. 613-618. III.-2. Theil. 859-862. J. Stern: Der historische Materialismus und die Theorie des Mehrwerchs. 690-693. V. Cathrein SJ.: Kirche und Volksschule. 863. T. Villanova: Ein Büchlein von der göttlichen Liebe. 867. P. Causette: Manresa für Priester. 868. Vezérkönyvecske a szent szertartásokhoz. Esztergom Papnövelde. 869. Charitas: Zeitschrift für die Werk der Nächstenliebe. 935. Monatschrift für christl. Socialreform. St. Pölten. 935. Astronomische Nachrichten. 938. 1897 Ch. Pesch SJ.: Praelectiones Dogmaticae. 51, 143, 690, 944. De Waal: Der Campo Santo. 57-60. Bäumer OSB.: Geschichte des Breviers. 138-143. J. Sasse SJ.: Institutiones theologicae de Sacramentis Ecclesiae. 220-222. Nogáll J. pk.: A szentek tudománya kispapoknak és misés papoknak. Nagyvárad. 313-314. Turchányi SJ.: Tabellae chronographicae. 385-386. Demény D.: Alapvetô hittan. 442-444. Weiss OP.: Apologie des Christenthums. 453. Székely I.: Ösztön és ész. 632-636. P. Majunke: A porosz-német kulturharc története. Ford. a budapesti növendékpapság. 783-785. Franciscy L.: A keresztény erények. 786-788. H. Manning: Neun Hindernisse der Verbreitung der kath. Kirche in England. 849-850. Funk: Kirchengeschichtliche Abhandlungen und Untersuchungen. 851-852. 1898 N. Gihr: Die heilige Sakramente der kath. Kirche. 289-292. Habenicht: Grundriss einer Schöpfungsgeschichte. 293. Ph. Benoist: Die Lehre vom Staat. 295-298. H. Schell: Katholische Dogmatik. I. Band. 386-391. Demény D.: Ágazatos hittan a középiskolák felsôbb osztályai számára. 462-463. A. Weisz OP.: Apologie des Christenthums VI. k. 473. A. Baumgartner SJ.: Geschichte der Weltliteratur. 537-542. Horváth Gy.: A szentmiseáldozat gyümölcseirôl. Kalocsa, 1898. 543-545. Kozáry Gy.: Wundt rendszerének ismertetése és kritikája. 689- 693. Ch. Pesch SJ.: Praelectiones theologicae. 693-696. J. Scheeben -- L. Atzberger: Handbuch der kath. Dogmatik. 697- 699. T. Lucretius Carus: De rerum natura. (Mutschenbacher Gy.) 786- 788. Fejér Gy.: A bünök megkülönböztetése faj és szám szerint. 792- 794. Tóth M. SJ.: Hajdan és most Jézus Szent Szivének tisztelete Magyarorszgon. 795. Huttkay L.: Samassa, a politikus. 936-941. Kováts S.: Hitvédelem és alapvetô hittan. I. kötet. 941-947. Szemzô J.: Az igazság világossága. Hitvédelmi népirat. 948. Hennig A. SJ.: A három kassai vértanú. 948-949. 1899 Sasse SJ.: Institutiones theol. de Sacramentis Ecclesiae. 43- 45. Zubriczky A.: A szándék szerepe a hitéletben. 134. Baudon-Pesch: Keresztény élet vagy kisebb tökéletlenségek. 150. Sankovics I.: A papság és a mai társadalom. 155. Dvoreczky J.: Krisztus keresztje és a vörös szocializmus. Ford. Huszka E. 222-224. Camus J. pk.: Szalézi Szent Ferencz szelleme. Ford. Benisek I. 224. Th. H. Simar: Lehrbuch der Dogmatik. I-II. 455-458. Ch. Pesch SJ.: Praelectiones Dogmaticae. 459-460. Márton J.: Magyar Voltaire. 704-707. Romaisz F.: A népmissziók kézikönyve. 872-874. Lagerlöf: Die Wunder des Antichristus. 932-935. 1900 Janssens OSB.: Summa Theologica ad modum commentarii in Aquin. 784-788. Strassburger Theologische Studien, 1884-1900. A. Erhrard. 848- 854. 1901 Schiffini: Tractatus de divina Gratia. 221-223. Janssens OSB.: Summa Theologica. Tom. III. 223-227. Tom. IV. 943-946. O. Hamann: Entwicklungslehre und Darwinismus. 227-230. Márton J.: Magyar Voltaire. Magyar enczyklopedisták. Nagyszombat. 230-232. M. J. Scheeben: Handbuch der Kath. Dogmatik. IV. band. II. Abth. 387-389. Hudyma E.: A virágok és rovarok kölcsönösségének titkai. 789- 791. Götzmann: Der eucharistische Opfer nach der Lehre den älteren Scholastik. 860-862. Buchberger: Die Wirkungen des Buss-Sacramentes nach der Lehre des hl. Thomas v. Aqu. 871-875. Ch. Pesch SJ.: Theologische Zeitfragen.940-942. 1902 Siebengartner: Schriften und Einrichtungen zur Bildung der Geustl. 143-160. Bossouet beszédei. 458-461. Békefi R.: A zirczi, pilisi stb. apátságok története. 468- 469. Weber S.: Der Gottesbeweis aus der Bewegung bei Thomas Aqu. 531. Márton J.: A kath. papság a magyar irodalomban. 634. Pázmány P.: Opera... V. k. 713-714. Lingens: Die innere Schönheit des Christenthums.714-715. Frick: Logica in usum schol. 793-794. 1903 L. Janssens: Summa Theologica ad modum commentarii. 66-68. A. Franz: Die Messe in deutschen Mittelalter. 70-73. Boros A. OSB.: Zsoltárfordítás a kodexek korában. 630-631. A pécsi püspöki hittudományi intézet évkönyve (1902-3). 631- 633. J. Huck: Ubertin von Casale. Ein Beitrag zum Zeitalter Dantes. 708-711. M. Höhler: Für und Wider in Sachen der kath. Reformbewegung der Neuzeit. 713-715. H. Weinel: Jesus im Neunzehnten Jahrhundert.782-786. J. Scheeben: Handbuch der kath. Dogmatik. IV. Band. 862-864. Trikál J.: Prohászka O. A diadalmas világnézet. 865-870. G. Diessel: Munka a hit világosságában. Ford. Erdôssy I. 871- 873. 1904 Ch. Pesch SJ.: Theologische Zeitfragen. 393. P. Schiffini: Tractatus de virtutibus infusis. 460-463. Mihályfi Á.: A túlvilág. 470-471. Jeszenák G.: A katholikus iskolák jogi természete. 471-472. C. Frick: Ontologia. 549-550. P. Hilgers SJ.: Der Index der verbotenen Bücher. 780-783. Weiss: Apologie des Christentums. 867-869. Erdôsi K.: Szociális vezérkönyv. 927-929. Werdenich E.: Természetes Istentan. 932-933. ======================================================================== Prohászka Ottokár tanulmányai, cikkei Bibliográfiai adattár az ESZTERGOM című hetilapban 1896 Csillagok között. jan.12. A liberális filiszterek. febr. 2. Az inaszakadt Pulszky. febr. 26. Esztergom város költségvetése. febr. 26. Önálló vagy közös vámterület. márc. 1. A tradíció elve nemzetben s egyházban. márc. 8. Bíróságaink függetlensége. márc. 15. Új ,,spanyol inkvizíció''. márc. 22. A kongrua. márc. 29. Általános szavazati jog és titkos szavazás. ápr. 12. A hitbizományok és az inség. máj. 3. A hecckáplán. máj. 10. Szabadság, alkotmányosság, törvénytisztelet. máj. 17. Nyomott hangulat. máj. 24. A szabadság mint monopólion. máj. 31. Az egyház a kiállításon. jún. 7. A néppárt Esztergommegyében. jún. 14. Kuriai bíráskodás. jún. 21. Milleniumi koronák. jún. 28. A szövetségesek. júl. 6. A miniszter úr igazi vallásossága. júl. 19. A papok mint liberális képviselôjelöltek. júl. 26. A kongrua. aug. 2. Mi nyomja a jegyzôket? aug. 9. Az országgyűlés megnyitása elôtt. aug. 30. Határtalan szabadságszeretet. szept. 6. Horánszky beszámolója. szept. 13. Kongresszus a szabadkôművesek ellen. szept. 27. A haldokló parlament. szept. 27. Törvénytisztelet. nov. 22. A püspökségek betöltése. nov. 29. Az államosításról. dec. 6. Mikor kapunk autonómiát? dec. 25. 1897 A költségvetési vita. jan. 17. A kultuszminisztérium és az egyházi ügyek. jan. 31. Még egyszer a Majláth-ügy. febr.7. A néppárt elleni támadások. febr. 21. Gazdasági érdekeink. febr. 28. A kultuszminiszter programmja. márc. 7. A liberalizmus bukása Ausztriában. márc. 14. A pénzügyi költségvetés. márc. 21. Egyházpolitikai mérleg. márc. 28. Fölforgató irány. ápr. 4. Népiskoláink veszélyben. ápr. 11. A múlt és jelen. ápr. 18. Sérelmi politika. ápr. 26. Revízió. máj. 2. Harc a hitvallásos iskolákért. máj. 9. Legyünk résen. máj. 16. Autonómiai képviselôk. máj. 23. Kormány és az autonómia. júl 4. Autonómiai kilátásaink. júl 11. Az autónómiai választások. aug. 1. Koldusvilág Esztergomban. Folytatásos cikk. szept. 20., okt. 4., nov. 8. A létért való küzdelem. okt. 3. Papság és a hirlapírás. okt. 24. Eskütétel és autonómia. nov. 28. Katholikus egyetem. dec. 5. A vallásalapi plébániák betöltése. dec. 12. Autonómiai eszmezavar. dec. 19. 1898 Városaink polgársága. jan. 9. Nyilatkozat. (szerkesztôi). jan. 16. Tartsunk össze. jan. 16. (P. O. hozzászólása) Roszivál kanonok... jan. 23. Harcaink. jan. 23. Az inség és a szocializmus. jan. 23. Szomorú, de való. febr. 13. Wrack. febr.13. A fôpásztor a papsághoz. febr. 27. Új szabadságharc. márc, 6. A praktikus Magyarország. márc. 10. Mi lesz holnapután. márc. 13. Piszkolódás és ököljog. márc. 27. A pápa és a néppárt. márc. 27. Mese egy emberrôl és egy kutyáról. ápr. 3. Föltámadt Krisztus e napon! ápr. 10. Szekularizáció. ápr. 24. Vörösek és feketék. máj. 1. A malmok öröme. máj. 1. A hitelszövetkezeti törvényjavaslat. máj. 8. Azok az idealisták! máj. 15. Koncertek. máj. 22. Pünkösdi gondolat. máj. 29. Mi jobb? jún. 5. A gutai óvoda. jún. 19. Kvota és kongura. jún. 26. Szabadság! itten hordozák... júl. 3. Iskola és élet. júl. 10. Virágos koldusbot. júl. 10. Magyarország közjótékonysága. júl. 24. Kánikulás jelenségek. júl. 31. A pálinkás Felvidék. aug. 14. A papnevelésrôl. (Válaszul a Budapesti Hirlap ,,kitűnôségének'') aug. 14. Szent István király. aug. 20. A magyar szalamander. szept. 11. Erzsébet királyné. (nekrológ) szept. 18. Luccheni iskolája. szept. 25. Rongyos faluk és városok. okt. 9. Ötven év egyházpolitikája. okt. 16. Vámpolitikánk. okt. 23. Visszhang a vészkiáltásra. nov. 6. Mi lesz tehát? nov. 20. Önkény és törvény. nov. 27. Samassa és a néppárt. dec.4. Elül a néppárt. dec. 18. 1899 1899. jan. 1. Magyarország sötét csillaga. jan. 8. Farsang. febr. 12. Az alkudozások legfontosabb tárgya. febr. 26. Elveket s nem személyeket. márc. 5. A szabadelvű vulkán. márc. 12. Politikai fönntartások. márc. 25. Föltámadunk. ápr. 2. A helyzet és a katholikusok. ápr. 9. Magyar stílus. máj. 14. Pünkösdi tűz. máj. 21. Város-hiány. máj. 28. Találkozások. júl. 9. Az ütött-kopott paraszt. júl. 23. Liberális törvénytisztelet. aug. 13. Katholikus autonómia. okt. 22. Komoly munkásság. nov. 5. Az egyházi kinevezések és a liberális sajtó. nov. 12. A polgárok mestere. nov. 26. Méreg és ellenszer. dec. 3. Bur-angol tanulságok. dec. 10. ''In altissimis''?! dec. 24. Ismertetés: Könyv az autonómiáról. (Dudek János munkája). dec. 17. 1900 Boldog új évszázadot. jan. 1. Irás és kenyérkereset. jan. 1. Sajtó és papság. jan. 14., jan. 21., febr. 4., ''Körök, kaszinók stb.'' jan. 14. Puhányok. febr. 4. Okosan, de tehetetlenül. márc. 10. A kisipar pártolása. márc. 11. Az ötvenkét éves ,,félistenek''. márc. 18. Harc és diadal. ápr. 15. Helytelen címzések. jún. 10. A legújabb szállóige. jún. 24. Papi lelkigyakorlatok. (P. O. az esztergomi szemináriumban). júl. 1. Valóságot mindenütt! júl. 8. Epizód a kéméndi népgyűlésrôl. júl. 15. A drezdai wrack. júl. 29. Szent István napján. aug. 15. Hogy állunk? szept. 2. Papagály-korszak. szept. 9. Papírban utazunk. szept. 16. Politikai kádárok. szept. 30. Ardet Ucalegon. nov. 4. 1901 Új év és évszázad. jan. 1. Ki az Úr? jan. 6. Miért gazdag a zsidó és koldus a magyar! jan. 13. Üres püspöki székek. febr. 3. Az esztergomi tanítóképzô ünnepe. febr. 10. Humana comoedia. febr. 17. Személyes politika. febr. 24. Nagyböjt az országgyűlésen. márc. 3. Templomszámadási nyugtabélyeg. márc. 10. A kereszt az egyetemen. márc. 17. Kisfaludy Béla... budapesti rektor... a ,,kereszt-kérdést'' szemléli. márc. 24. Az egyetem keresztje. márc. 31. Lesz-e nekünk föltámadásunk? ápr. 7. Mázsálás. ápr. 21. Az új fôispán. ápr. 28. Májusi fagyok. máj. 19. Liliomos leányok. jún. 2. Nézetrostálás. jún. 16., jún. 23., A mi erônk. jún. 23. Felelet a nehézségekre. júl. 7. Még egy kifogás. júl. 14. Törvényhatóságunk figyelmébe. júl. 28. Tisztul az ég. aug. 18. Néppárti képviselôk Esztergommegyében. szept. 15. Be van fejezve. okt. 27. Tisztességtelen pénzkeresés. nov. 24. Válasz az ,,autonómiára''. dec. 1. Montes pietatis és a papzsák. dec. 1. Szilánkok a közönség körébôl. dec. 1. Reklámos jótékonyság. dec. 8. Létezik magyar liberalizmus is? dec. 15. Az örök Betlehem. dec. 25. 1902 1902. jan. 1. Ôszinte szó a katholikus képviselethez. jan. 19. Püspöki kar és kultuszminiszter. febr. 2. Műipar. febr. 23. Miért késik az autonómiánk? márc. 2. Mi a Krisztus? márc. 9. Nemzeti stratégia. máj. 4. Szent Imre leventéi. máj. 11. Végre-valahára. máj. 25. Szél és Láng. jún. 8. Mi az a ,,klerikálizmus''? jún. 15. Országos veszedelem. jún. 22. A nyugtalanító nyugdíj. júl. 6. Az egységes Magyarország. aug.17. Társadalmi népmentés. aug. 31. Az ütött-kopott nép. szept. 14. Jól dolgozunk. szept. 28. Érdekes jelenség. okt. 26. Hogyan vagyunk? nov. 1. A protestantizmus veszélyben? nov. 16. Meddig még. nov. 16. Szocialisták s antiszemiták. nov. 23. Kisiparos rabszolgák. dec. 7. Pucho -- Illava. dec. 14. Esztelen lovagiasság. dec. 21. Karácsony és újév. dec. 28. 1903 A középiskolák túlzsúfoltsága. jan. 4. Alkotmányos szemfényvesztés. jan.11. Alkotmányosság papíron. jan. 25. A választójel. febr. 1. Tisztelegj! febr. 1. Erônk forrásai. febr.8. XIII. Leo 1878-1903. febr. 15. A dologtalanság. febr. 22. Politikai közömbösség. márc. 1. Liberális papok. márc.8. Szellemi proletárok. márc. 15. Csak egy föltétel alatt. márc. 22. Az intelligenciához. márc. 29. Lagymatag, paklizó politika. márc. 29. Duhajkodás. ápr. 5. Alakiság. ápr. 19. Csuhások és frakkosoknak. ápr. 26. A nép tiltakozik. máj. 3. A hamis jelszó. máj. 17. Óh, ti leányok! máj. 24. Az új Pünkösd. máj. 3. A legjobb világítószer. jún.7. Három apostola a romániai magyaroknak. jún. 14. Új pártalakulások. júl. 5. Hozomány. júl. 12. A szociáldemokrácia. júl. 12. Politikai jellemtelenség. aug. 2. A szabadkôművesek beszélnek. aug. 2. A jövô politikája. szept. 13. Hol az igazság? szept. 27. Biztató tünet. szept. 27. A néppárt szervezése (1). okt. 4. Mik a katholikus nagygyűlések. okt. 11. A néppárt szervezése (2). okt. 11. Egy protestáns és egy zsidó. nov. 1. A hecc végén. nov. 8. Lojális ellenzék. nov. 15. A legnépszerűbb mozgalom. nov. 22. Mi kellene a néppártnak? nov. 29. Ki a sekrestyébôl. nov. 22. A népmentés munkája. dec. 6. Nemzeti követelmények. dec. 20. A régi pogányok az új pogányoknak. dec. 27. 1904 A mi eszméink. jan. 3. A ,,tettekkel tényezôk''. febr.7. Lesznek-e választások? febr. 14. Választási jelszavak. febr. 28. Lesz-e világháború? márc. 13. Igazságot Krisztusnak is! ápr. 3. Kavarodás. ápr. 10. Az ,,Esztergom'' m. t. közönségének. ápr. 10. A néppárt alapja. ápr. 17. Május elseje. máj. 1. Liechtenstein herceg. máj. 8. Lelket a világnak. máj. 22. A népoktatás-ügy reformja. jún. 5. Állam és gyermeknevelés. jún. 12. Tanítóink kenyere. júl. 24. Kegyelet. aug. 20. Vagyonközösség. aug. 28. Okuljunk. szept. 11. Amerikai missióból hazafelé. szept. 18. A szabadkôművesek szociális programja. okt. 9. Klotür a látóhatáron. okt.16. Három kultúra. okt. 23. Az Immaculata hetében. dec. 4. Világosság és sötétség. dec.25. 1905 A törekvés útja 1905-ben. jan. 1. Papok a politikában. jan. 8. Egy pásztorlevél. jan. 15. A választások után. febr. 5. A gyôri körlevél. febr.10. A gyönge szó ereje. febr. 26. A magyar katholikus sajtó mulasztásai. márc. 12. A politikai válság. ápr. 2. Ellenzéki koalíciót kérünk. ápr. 9. A föltámadás gyermekei. ápr. 23. Katholikus érzék a nemzetiségi kérdésben. máj. 7. Rovás? máj. 14. Magánügy-e a vallás? máj. 14. Amerikai munkásviszonyok. jún. 11. A pártkeretek a válságban. okt. 1. Arany középút a nemzetiségi kérdésben. nov. 26. Népvándorlás a betlehemi barlanghoz. dec. 24. ESZTERGOM (1895-1905) Alcím: Politikai és társadalmi hetilap. Megj. Esztergom. 1895. dec. 25. -- 1905. dec. 24. Fel. szerk. Keményfy Kálmán Dániel, 1898. jan. 16.: Prohászka Ottokár, 1898. febr. 13.: Okányi Lajos, 1899. júl. 9.: Horák Ede, 1901. jan. 1.: Dr. Csajka Ernô, 1901. jan. 1.: Dvihally Géza, 1904. jan. 3.: Batura László, 1905. jan. 1.: Pécsi Gusztáv. Fel. szerk. laptulajdonos és kiadó: 1898. jan. 16.: Prohászka Ottokár, 1905. okt. 29-tôl az Esztergom lapcím alatt Prohászka Ottokár neve nélkül ,,Alapító'' szóval. Ny. Buzárovits Gusztáv 2r ======================================================================== Prohászka Ottokár hírneve külföldön Bibliográfiai adattár Bécs -- 1960 Naplójegyzetek (Soliloquia -- szemelvények.) Függelék, Schütz Antal: Prohászka pályája. Opus Mystici Corporis. XV. 439. (Válogatott munkái 1.) Buenos Aires -- 1960 Maróthy-Meizler Károly: Prohászka a napbaöltözött forradalmár. 1. köt. Új Magyarországot! P. O. eszmevilága, értékelése. Szemelvények összegyűjtött munkái (1)-25. kötetébôl. Pannonia (ny.) 400 l., 3 t. -- 1961 2. köt. Új embert. P. O. eszmevilága... Szemelvények... 383. -- 1962 3. köt. P. lelke. P. O. eszmevilága... Szemelvények... 374. Illusztrált Cleveland -- 1935 A diadalmas világnézet. -- Függelék, Harc a félszegségek ellen. (1975.) Kárpát (ny.) 3,280. -- (A Budapesti Szent István Társulat kiadásában -- 1935 -- megjelent mű fotótechnikai utánnyomása.) (Haga) Hague -- 1920 The Jewish question in Hungary. 8. By Bishop Ottokar Prohászka. Kempten 1910 Die Liebe bis an’s Ende. Kösel (ny.) 4,IV,124. -- 1913 Die Mutter der Schönen Liebe. Gedanken über Unseer Liebe Frau. Kösel. VIII,176 + címkép -- 1916 Ergreifet das ewige Leben! Ein Krieges. Hirtenbrief. Kösel. 50. -- 1918 Auferstehung. Ein Hirtenbrief. 77. Kempten -- München -- 1911 Der König dem alle leben. Allerschelengedanken. 212 p. Übers. von Baronin Rosa von der Wense -- 1912 Geist und Feuer. Pflingstgedanken Übers. von Baronin Rosa von der Wense. -- 1912 (I) Betrachtungen über das Evangelium. (Elmélkedések az Evangéliumról.) -- 2. Bd. Das öffentliche Leben unseren Herrn Jesu Christi. Kösel (ny.) XIII. 256 l. -- 3. Bd. Leiden und Verherrlichung unseres Herrn Jsu Christi. Übers. Rosa von der Wense. VIII. 342. l. t. (II) Betrachtunden über das Evangelium... 1919. (l) T. Das öffentliche Leben Jesu bis zur wunderbaren Brotvermehrung. (2) T. Das öffentliche Leben Jesu von de wunderbaren Brotvermehrung bis zum letzen Österfest. 4. Aufl. Kösel. 1.: 286. l t.: 2.: IX,281, 1 t. (III) Betrachtunden über das Evangelium... -- 3. Bd. 1919. Leiden und Verherrlichung unseres Herrn Jesu Christi. Kösel, VIII. 342. 1. t. -- 1916 Die Quella lenedigen Wassers. (Élô vizek forrása.) Gedankén über göttliche Herz Jesu. Übers. von Baronin Rosa von der Wense. 8-9. Tausend. Kösel. VIII. 180. -- 1918 Geist und Feuer. Pflinstgedanken von -- 10-11. Tausend. Übers. Baronin Rosa von der Wense. Kösel. 151. Illusztrált. -- 1941 Geist und Feuer. Pflinstgedanken von Dr. Bischof von Stuhl-weinenburg. Kösel. VIII. 151. Klagenfurt -- 1964 Pázmány Péter lelkisége. Szemelvények összes munkái című sorozatból. - - Prohászka Ottokár, Sík Sándor stb. tanulmányaival. Összeáll. Ôry Miklós. Carinthia (ny.) 111. -- 2. kiadás ua. 1975. 112. -- 9181 Ôry Miklós: Prohászka -- elôadás. Prohászka halálának 50. évfordulójáta. Ny. n. 20. Sokszorosítás. Kolozsvár -- Cluj -- 1907 Apostolie moderna. (Modern katholicizmus.) Trad. de Elie Danianu. Cluj. 1907. (1908) Tip. ,,Carmen'' 52. (Krakko) Krakow -- 1932 Sowa zywota. (Élet igéi.) Tumaczy Eugenjusz Machy-i Robert Olear. 4, XIII. 269,3. (Prohászka Ottokár: Dziela. 1.) London -- 1931 Meditations in the Goepels. (Elmékedések az evangéliumról.) Trans. by Margaret de Pál. Bev. by Ada Lane. Foreword. by C. C. Martindale. Sheed- Ward. XIV. 248,2. l t. -- 1979 Meditations in the Goepels. Transl. Margaret de Pál. Sheed-Ward. --Vol. 1. The nativity and infancy 229. -- Vol. 2. The public mintry. IX. 322. -- Vol. 3. The passions death and resurection. 280. l. Madrid -- 1944 Cartas sociales. (Missziós körlevelei) Trad. Antonio Sancha. Ed. Studium de Cultura. 184. l t. -- 1944 Meditaciones sobre el evangelio. Tom. 4. Pentecostés y festividades. Ed. Studium de Cultura. 159. -- 1945 Anno liturgico. Trad. Antonio Sancho. Ed. Studium de Cultura. -- Tom. 1. 240. -- Tom. 2. 246. -- 1945 Camino hacia Cristo. Trad. Antonio Sancho. Ed. Studium de Cultura. 245. -- (A Dominus Jesus és az Élet igéi című mű elsô kötetében közölt katolikus nagygyűlési beszédek egy részének fordítása.) -- 1945 Concepcion triumfal del mundo. (A diadalmas világnézet.) Trad. Antonio Sancho. Ed. Studium de Cultura. 214. -- 1945 Recuerdos de adolescenti. (A Collegium Geramnico-Hungaricumban.) Soete anos con los Jesuitas. Trad. Antonio Sancho. Ed. Studium de Cultura. 166. -- (A mű eredetije a Magyar Sion 1887-1888. évében jelent meg.) (Nagyszombat ) Trnava -- 1941 V spojeni s prirodon. Clanky. Poslov. Jan Klimo. Vydai Spolok. Sb. Vojtecha. 64,4 Paderborn -- 1980 Adriányi Gabriel: Der Erneuerer des modernen ungarischen Katholizismus. Bischof Ottokar Prohászka. Sein Briefweschel mit dem Collegium Germanicum et Hungaricum in Rom. (1882-1907.) Schöning (ny) 911-931. -- (Klny. Reformatio ecclesiae. Róma) Paris (Paris -- Tournal?) -- 1936 Meditations pour l’année liturgique. Trad. par Marie Bacsa et Marie Genthon. Préf. de A. D. Sertielanges. Tom. 1. Casterman. -- 1937 Bremond, André: La priére d’un éveque. Mgr. Prohászka pasteur et poete.- Klny. Etudes. Revue Catholique d’Intéret General. Róma -- 1932 Elmélkedések az evangéliumról. Kiadó, ny. Anonymus. 765. (7. kiadás) (Verbasz) Vrbas -- 1967 Tower Vilmos: Van Krisztusunk! -- Függelék, Élmény és vallomás Krisztusról. Szemelvények költôk, apostolok, szentek írásaiból. -- Prohászka Ottokár elmélkedései. 3. kiadás. Rimokatolick: zupni urod. 64. (A hitélet kiskönyvtára 1.) ======================================================================== Prohászka Ottokár hírneve külföldön és Bibliográfiai adattár egyéb idegennyelvű írások Arad -- 1915 Was wir unsere Kriegern schulden. (Konferenciabeszéd a pécsi Erzsébet Tudományegyetem ifjúsága részére.) = Kelet Népe. jan. 8. 22. Wien -- 1927 Bischof dr. Ottokar Prohászka. Versuch einer Würdigung seiner religiosen Persönlichkeit von dr. Johann Triebl, St. Pölten. Die Quelle. ápr. 24. Bordeaux -- Paris -- 1932 La mort de Mgr. Ottokar Prohászka. In La vie sociale. okt. 9., okt. 18. Cleveland -- 1956 Meditations on the Gospels = Catholic Hungarian's Sundey. -- Katholikus Magyarok Vasárnapja. dec. 30. Felvinc (Torda-Aranyos megye) -- Unirea (cikkek) -- 1912 Heruvinul noptii de cracium. (A karácsonyéj cherubja.) Trad. Delacruce. 2. -- 1913 Duplicitatea moralei moderne. (A modern erkölcs kettôssége.) Trad. Iuliu Maior. 2. -- 1913 Spre Emaus. Din Meditatiile Evangheliei. (Emmaus felé. Elmélkedések az evangéliumról.) Trad. Dela cruce. 44. -- 1916 Idealismul obiectiv. Reviziunea. (Az objektív idealizmus. Az eszmék revizíója.) Trad. C. Pavel. 2-4. Firenze -1952 Schütz, Antonio: Ottokár Prohászka. = Corvina (folyóirat). Maggio. I/5. 355-361. Fogaras -- Fagaras -- 1932 Conceptia superioara a vietii. (A diadalmas világnézet.) în romaneste de Ioan Ranea. Tip. Ioan Lazar. 352 p. f. 1. (kötet) Ismertetés periodikumokban: -- 1933. XXX -- Observatorul, 7-8. sz. 354-357. -- 1934. nn. -- Patria, 20. -- 1934. AI. B. L.: -- Tara Barsei. 2. sz. 178-179. -- 1935. Racovitan, Teodor, -- Blajul. 4. sz. 232-234. Hamburg -- 1920 Die Judenfrage in Ungarn von Bischof Ottokar Prohászka. Verlag Deutschvölkischen Schutz -- und Trutz-Bund. Verlag-Anstalt. 20 p. -- Hammer Schläge 21. Kempten-München -- 1915 Die Quelle lebendigen Wassers. -- 1930 Ottokar Prohászka. Ein grosser Bischof der Gegenwart. Von Anton Schütz. (A Prohászka-kötetsorozat címeinek felsorolása és részletes ismertetése.) = Hochland. júl 10. Klagenfurt -- é. n. Christliche Moral und moderne Kultur, von Ottokar Prohászka Bischof von Stuleissenburg. 32 p. -- Volksaufklärung 137 Kolozsvár -- Cluj -- 1906 Isus Christos si viata moderna. (Dominus Iesus.) Conferinta pentru inteligenti. Traducere de E. Daianu. -- 1907 Apostolatul modern. (Modern apostolság.) Traducere de E. Daianu. -- 1911 Macaveiu, Victor: În jurul unui articol al episcopului Prohászka. (Prohászka püspök egy cikkének visszhangja. = Cultura crestina 3. sz. 65-68. -- 1930-1931 Ardeleanu, R.: Salturi uriase. Episcopul Prohászka, scriitorul Szabó Dezsô si romanitatea. (Mérföldes ugrások. Prohászka püspök, Szabó Dezsô író és románsága.) = Observatorul. 9-10. sz. 524-529. -- 1933 Ranea, I.: Veacul nostru si O. Prohászka. (Századunk és Prohászka Ottokár.) = Observatorul. 9-10. sz. 402-404. Cultura crestina című folyóirat cikkei: -- 1914 Rasboiu si religiune. (Hárobú és vallás.) Trad. 17-18. sz. 465-472. -- 1925 In Nazaret. Meditatiile asupra Evangheliei. ,,És jöve Názáretbe és engedelmes vala nekik''.) Trad. I. Crisan. 2. sz. 50-51. -- 1925 Parasirea lui Isus. (Krisztus elhagyatottsága.) Trad. E. Bodocan. 4. sz. 144-145. -- 1926 Sa traim ca filiunei mari familii avind acelasi tata. Din Meditatiile asupra Evangheliei. (Éljünk mint egy nagy család gyermekei, akiknek egy atyánk van. Elmélkedések az evangéliumról.) Trad. I. Crisan. 1-3. sz. 319-323. Kösel -- 1916 Die Quelle lebendigen Wasser. (Az élô vizek forrása.) Die Bibelstellen nach Arndt-Allioli. Köselschen Buchandlung. VIII. 180 p. Kösel -- Pustel -- é. n. Betrachtungen über das Evangelium. (Elmélkedések az Evangéliumról.) Trad. Roza, Wense. Tip. Kösel -- Pustel. I-III. Band. ÖM VIx. Krakow -- 1926 Elmélkedések az Evangéliumról. Trad. H. Idbinski S. J. -- ,,Az angol, francia, olasz és spanyol kiadás elôkészületben''. in ÖM VI. 346. -- 1931 Ottokar Prohászka: Roznyslania o ewangelji. 310 -- 1932 Slowa Zywota.(Az élet igéi.) Elôszó, dr. E. Libinski S. J. (A Prohászka- sorozatból.) Trad. Tumaczy Eugenjusz Machay i Robert Clear. Wstep Napisal ks. Ferdinand Machay. Tip. Pedzichow-Boczna. 4. XIII. 269. 3 p. -- Dziela biskupa Ottokara Prohaszki I. -- (sorozat) Leuven -- 1934 Bron van levende Wateren. (Élô vizek forrása.) Overwegingen over het h. Hart van Jesus. Uit het hongaarsch vertaald door. E. H. dr. A. Cardyn. -- N. V. Vlaamsche. Drukkerij Leuven. 200 p. London -- 1979 Meditations on the Gospels. (Elmélkedések az Evangéliumról.) Trans. Margaret de Pál. Vol. 1. The nativity and infancy. Vol. 2. The public ministry. Vol. 3. The passion, death and resurrection. -- Sheed and Ward. Westminster -- London -- 1951 Meditations on the Gospels -- Hungarian by M. de Pál. Foreword by C. C. Martindale. ed. Westminster. Md. Newman Press. 2 v. in 2 port. Madrid -- Buenos Aires -- 1944 Huellas de Senior. (Az Úr követése.) 51 p. -- Említve Antal Schütz: Dios en la Historia. 59 p. -- Edition Studium de Cultura - -- 1947 Anno Liturgico. Esta obra estatraducida directemente del Hungaro por el M. J. SJ. Antonia Sancto Magistral de Palma. Editiones Studium Madrid - - Editional Poblet Buenos Aires. Impresso en la Argentina. Printed in Argentina. -- Obras de Monsennor Prohászka - Kötetcímek: -- Pande Vida. (Meditaciones sobre la Eucaristia.) -- Fuente de Aguas Vivas. (Meditaciones sobre el Sacratisimo Corazón de Jesus.) -- Camino hacia Cristo. (Concepcion espiritualista del Mundo.) -- Cartas Sociales. -- Concepcion Triunfal del Mundo. -- Meditaciones Sobre el Evangelio. -- An/n/o Liturgico. -- Soliloquia. -- Recuerdos de Adolescente. -- Huellas del Senior. (Cuentos y Paisajes.) -- Pequena Teologia. München -- 1910 Gedanken über die hl. Euchariste. Baronin Rosa von der Wense. 124 p. -- 1915 Die Quelle lebendige Wasser. Gedanken über das göttliche Herz Jesu. Baronin Rosa von der Wense. 180 p. -- 1918 Auferstechung, Ein Hirtenbrief Ottokar Prohászka. 77 p. New York -- 1920 The Jewish Question in Hungary. Special for Daily American Tribune by Bishop Ottokar Prohászka. = Daily American Tribune. nov. 3., nov. 4. -- Fejezetcímek: The growth of Jewy. -- Jewy Supported by Liberalism. -- Jewy Form the Middle Classes. -- Escaped war Service. -- Jewy Form a Community in a Community. -- Inflated Jewisch conscioness. -- Assimilation an Improssibility. -- Not Harted for Jewy, But Protection for Own Peuple. -- Jewy Must an Isolated Nation and Become Christians. -- (vö.: PÉA 2 füzet 35. l.) Paderborn -- 1980 Der erneuere des modernen ungarischen Katholizismus Bischof Ottokar Prohászka. Sein Briefwechsel mit dem Collegium Germanicum et Hungaricum in Rom. (Levelezés a római -- magyar kollégiummal.) = Adrianyi Gabriel: = Schönigh. 911-931. Paris -- 1935 Prohászka-est Párizsban. Rendezte az Institut Catholique, elôadója Louis Chaigne, aki többször hazánk vendége volt, riportban ígérte, hogy ,,legközelebb megjelenik A katholicizmusnak egy óriása Mgr. Prohászka''. Értékelése = Új Fehérvár 1935. jan. 20. -- Valóban Chaigne a párisi Prohászka esten az elôadó, ,,Prohászka püspök működése válasz a modern ember vágyaira'' címmel. Részletek hangzottak el Prohászka munkáiból. Jelen voltak a legmagasabb rangú francia egyházi személyiségek. -- 1936 Mgr. Prohászka: Meditations pour l'année liturgique L'Avent -- Noël -- L'enfance du Christ. Traduit du hongrois par M(aria) Bacsa et M(aria) Genthon. (Lettre de recommandation par A. D. Sertillanges.) Paris -- Tournai, 1936. Pozsony -- Pressburg -- 1898 Die Mode der Gewalt. (A hatalom divatja.) -- Felolvasás a pozsonyi Katholikus Körben. = Pressburger Tageblatt. jan. 25. (A cikket azonos címmel ismerteti név nélkül.) = Alkotmány jan. 27. Québec -- Laval Egyetem -- ,,1980-as években'' Pintér, E. Alexander.: Prohászka lelkisége. (Hittudományi doktori irtekezés.) Gépirat, lektori példány. (Székesfehévár PK.) 163. p. Közte Elmélkedések az Evangéliumról. 8 p. ,,1950-60-as években több kiadásban megjelent'' angolul ford. M. de Pál. Kiadó, Newman Press USA 83-111. p. Salzburg -- 1936 Der Apostel Ungares. Bischof Dr. Ottokar Prohászka. Lebensskizze von Kirchenrechtsprofessor Dr. Johann v. Luttor. -- Salzburger Katholische Zeitung. Márc. 12., márc. 19., márc. 26. -- Luttor cikkét ismerteti (Újlaki Wölfi Géza) U-g.: Prohászka Ottokár méltatása németül címmel. Megjelent klny is. Split -- 1964 Ljubov do krája. Misli o presvetoj Euharistiji. Napisao dr. Otokar/!/ Prohaszka biskup a Székesfehérváru. Drustvo svecenika klanjalaca splitske i maharske biskupije. Tipografija Dakovo 88. Torino -- 1937 Márffy Oszkár: Palpiti del cuore magiaro nella sua letteratura. Pref. di Arturo Farinelli e di János Hankiss. Paravia. 331 p. (Antológia. Magyar szerzôk között: Ottokár Prohászka. = Ld. Pálinkás László: Bibliográfia Italiana... Roma. 1943.) Triest -- 1939 Misdarys Anna Rosa, Preti poete d'Ungheria e d'Italia. Poesia classica ungherese. Borsatti. 78 p. (Antológia. Magyar szerzôk között: Ottokár Prohászka. -- Ld. Pálinkás László: Bioliográfia Italiana... Roma. 1972. /!/) Youngston -- 1966 Meditations von the Gospels. I-II. (Elmélkedések az Evangéliumról.) = Catholic Hungarian's Sunday. nov. 13. ======================================================================== Jegyzetek 1 Megjelent: Argus, 1996. 6. sz. 23-27. 2 Megjelent: Prohászka ébresztése 1. Szerk. Szabó Ferenc. Bp. 1996. 21-72. 3 Szent Mihályra utaló bejegyzéseirôl részletesen: Barlay: PÉA 2-3 Mozaikok Prohászka Ottokár gyermekkorából. Idézetek Rózsahegyrôl uo. 2 kk. 4 Vö. Koncz Lajos: Prohászka Ottokár Modern katolicizmus, Bp. 1990, 63. 5 Vö. Élet 1918/10, 962. Idézetek gyermekkoráról, a losonci iskoláról: Barlay: PÉA 3-5 kk. 6 A piarista igazgató nyilatkozata in Élet id. szám 962. Visszaemlékezései nyitrai diákéveire, vö.: Barlay: PÉA 5-7. Utalás a helyzetkomikumra a tót-latin mondatokkal. 1915. febr. 27. 7 A kalocsai jezsuiták gimnáziumáról és kollégiumáról a legtöbb adat in Petruch Antal SJ.: Száz év a magyar jezsuiták múltjából, II. rész, Kecskemét, 1992, 13-219. 8 Jezsuitaellenes hangulat a parlamentben in Petruch 59, a fôigazgatók dicsérete uo. 121. 9 Prohászka Kalocsáról. P. Railérôl in Petruch 19-195, vö.: Élet 1918/10 960. 10 P. Raile Prohászkáról Élet id. szám 962; Prohászka osztálytársairól Barlay: PÉA 9; Raile levele Esztergomba uo. 13. 11 Prohászka kalocsai lelkivezetôjének azonosítása egy római feljegyzésének segítségével vált lehetôvé. A még kiadatlan naplórész (1878. okt. 17.) a székesfehérvári Prohászka-archívumban található. P. Uhlarikról in Petruch 201 kk. 12 Vö.: Élet id. szám 962. 13 Itt csak érintem Prohászka és szülei levelezését. Az eddig ismerteken kívül többet is találtam. Minderrôl külön fejezetben számolok be, vö.: Barlay PÉA. Függelék. 14 Vö. Élet id. szám 960. 966. 15 Vö. Élet id. szám 960. 966. 16 Az adatokat vö.: A Collegium Germanico-Hungaricumban c. tanulmánya 16,158-271, illetve in Magyar Sion 1887-88 évf. cikksorozat. -- Prohászka recenziója A. Steinhuber: Geschichte des Collegium Germnaico-Hungaricum in Rom című művérôl vö.: Schütz 16,303-4. Az ún. ,,Klasszicizáló magatartásáról részletesen Barlay: PÉA 20-23. 17 Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme című tanulmányát I. 8,259- 322. Itt azokat a gondolatait emelem ki, melyeket nélkülözhetetlennek tartott a magyarországi lelki megújhodásban. Késôbbi lelkigyakorlatai is ezt tükrözik. 18 Prohászka római filozófiai és teológiai tanulmányainak részletesebb elemzése, a hét év alatt szerzett befolyások feltárása folyamatban van. De igazában Prohászka maga megnevezi azokat a jezsuita elöljárókat, prefektusokat és professzorokat, akiknek emlékét ôrzi. ,,Ha P. Franzelin, Palmieri, Secchi, Ballerini szobáját söpri...'' (16, 175). Hosszabban ír P. de Melisrôl (16, 192-193), aki a logikát tanította. Ballerinirôl, morális tanáráról is jó jellemzést fogalmaz meg (16, 217). A bíborossá kreált Franzelint is látja 1875-ben, IX. Pius jubileumán (16,234). Késôbb naplójában a szintén bíborossá kreált Mazellát emlegeti, aki 1879--86 között dogmatanár, 1880--86 között pedig stúdiumprefektus volt a Római Kollégiumban. 19 Az ún. ,,római iskoláról'' (Perrone, Passaglia, Schrader teológiájáról) bôvebben lásd: W. Kasper: Die Lehre von der Tradition in der Römischen Schule, Herder 1962. A három teológus nem volt Prohászka tanára, de irányzatuk tovább élt a Kollégiumban 1875-1882 között is. 20 A két doktorátus című fejezetben összefoglaltam kutatásaimat, részleteket vö.: Barlay PÉA: A Gregorián egyetemen folytatott filozófiai és teológiai tanulmányok című fejezet 1-15. -- J. A. Möhler hatását elemzi Szabó Ferenc SJ: Prohászka a próféta és a reformátor in Katolikus Szemle 1977/2 97-105. A világiak apostoli hivatása Prohászkánál vö.: Koncz Lajos: Elszántan és tapintatosan in Jel 1991/2 3-6. 21 Vö.: Schütz A. 25, 26. 22 Ezt a tanulmányt szó szerint közlöm jelen kötetünk második fejzetében: Korproblémák cím alatt. 23 Részletes elemzés a Barlay PÉA: Prohászka és a római Szent Imre kör c. fejezetben. 24 Vö.: Zinka halhatatlan in 8,1-8. -- Prohászka és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry, a ,,Magányos Cédrus'' in Jelek az éjszakában, Róma, 1983, 351-356. -- A két magyar zarándokról 1881. máj, 15. és 17. in 23,17. -- A három epizódról részletesen in Barlay PÉA: Prohászka nevű kispap 1-7. 25 Prohászka saját szóhasználata; annyit jelent, mint: kôhalmaz, kôkolosszus 26 A Szent Ignác-i jelmondat szavainak kezdôbetűi: Ad mairem Dei gloriam: mindent Isten nagyobb dicsôségére. 27 Megjelent: Prohászka ébresztése 2. Szerk. Szabó Ferenc. Bp., 1998. 9-41. 28 Azóta megtaláltam Prohászka Rómába irt német levelét 1890. nov. 27. keltezéssel és a Simor bíborostól származó kinevezést. Tanulmányom végén közlöm a levél magyar fordítását. 29 Prohászka papanevelôi utasításai. 1904. ápr. 3. Közölve: Papi Lelkiség 1947/48. 18. 137-141. 30 Prohászka Ottokár a szívekben. Prohászka-riportok. Horváth Kálmán elôszava 1972-bôl. Kézirat. 31 Ez az a mondat, mely egyértelművé teszi, hogy Simor hercegprímás már az 1890-91-es tanévben spirituálissá nevezte ki Prohászkát. 32 Akkor ez is nagy dolog volt. A gyakori szentáldozás jóval ezután kezdôdött. 33 Már Rómában írt tanulmányt a szociális kérdésrôl: ,,A társadalmi válság'' 1880. vö.: kötetünk II. fejezet 118-124. l.