Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szabó Ferenc (szerk.): Prohászka ébresztése -- I. Az 1995. október 10-én Székesfehérvárott megtartott Prohászka-konferencia anyaga A fedôlapot Szokoly György római grafikus tervezte Miletics Katalin Prohászka-érme fotójának felhasználásával Szerkesztette: Szabó Ferenc Tartalomjegyzék ======================================================================== Tarlomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Szabó Ferenc: Prohászka ébresztése (Bevezetô) György Attila: Prohászka Ottokár öröksége Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár tanulmányi évei Kezdetek Gyermekkori mozaikok Találkozások a jezsuitákkal Érettségi Esztergomban II. Róma-élmény Elôkészületek. Elsô benyomások Önmegszentelés A két doktorátus A fiatal apostol Szabó Ferenc S.J.: Prohászka és a modernizmus I. Modernség és modernizmus 1. A modernista válság gyökerei 2. Evolúció és történetiség 3. A. Loisy és a modernisták 4. Prohászka a modernizmusról II. Az akadémiai székfoglaló geneziséhez 1. Prohászka bergsonizmusához 2. Le Roy, Blondel és a skolasztikusok 3. Az intellektualizmus mivolta 4. Az empirizmus és a racionalizmus között 5. Le Roy és Prohászka dogmaértelmezése 6. Dogmafejlôdés és krisztológiai megfontolások III. Prohászka püspök ismeretelmélete 1. Az index elôtt és után 2. Prohászka és Kant 3. Ismeret, intuíció és cselekvés 4. Prohászka problematikájának idôszerűsége Isten létének állítása és megismerése A misztika partjain Prohászka és a modernizmus -- mai szemmel (Utószó helyett) Irodalom Függelék Gergely Jenô: Prohászka Ottokár közéleti működése I. Prohászka és a századvég szociális törekvései II. Prohászka közéleti tevékenysége 1919-1921 között Prohászka 1919-es körlevele A püspöki kar közös pásztorlevele A politikus Prohászka Prohászka ,,antiszemitizmusa''? Jegyzet Szabó Péter: Prohászka Ottokár társadalmi tanítása és a modern szociális enciklikák 1. A keresztény társadalomfilozófia jellemzôi és lehetôségei 2. ,,Az evangélium s a munka'' 3. ,,Az evangélium és a szociális fejlôdés'' 4. A transzcendencia beépítése (Közelítések Prohászka eszkatológiájának karakteréhez) Felhasznált irodalom Tamás Erzsébet: Prohászka Ottokár és Dienes Valéria rejtélyes barátsága I. Dienes Valéria megtérése II. A közös csíra: Bergson III. Prohászka Ottokár levelei Dienes Valériához IV. Prohászka és az ,,örök nôi'' Bella Lászlóné: Prohászka Ottokár, a nôknek írt levelek fényében A lelkivezetô A lelkivezetés sarokpontjai Önismeret és önmegvalósítás Szeretet Szolgálat Az érzelmek egyensúlya Öröm Erények, erénygyakorlatok, ima -- a lelkiélet eszközei Nôkérdés Politika Szociális érzékenység -- Szociális Missziótársulat Humor Természetszeretet, a szép szeretete Függelék Serényi Antal: Szent Ferenc és Prohászka Serényi Antal bevezetôje Szent Ferenc és Prohászka I. Szent Ferenc, az Isten-szeretet trubadúrja A szent szeretet énekei A dallam csírája II. Prohászka Ottokár, az Isten-szeretet trubadúrja Serényi Emma: Serényi Antal Prohászka-antológiájához Horváth Pál: Anti-modernizmus Magyarországon Dudek János konzervativizmusáról Jegyzet ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1996-ban jelent meg a Távlatok Szerkesztôsége kiadásában az ISBN 963 8014 10 5 azonosítóval. Az elektronikus változat a kötet szerkesztôje: Szabó Ferenc S.J. engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Távlatoké és Szabó Ferencé. ======================================================================== Elôszó A szellemtörténetben ritkán találkozunk olyan nagyságokkal, akiknek géniusza és tevékenysége meghatározza egy ország vagy egy korszák kultúráját, egyházi életét. Ilyen rendkívüli egyéniség volt Prohászka Ottokár: ,,Magyarország apostola és tanítómestere'', ahogy székesfehérvári sírján olvasható. Prohászka roppant szellemi örökségét az elmúlt évtizedekben elhanyagolták, a kommunista cenzúra miatt elhallgatták vagy eltorzították. Eljött az ideje annak, hogy a II. vatikáni zsinatot fél évszázaddal megelôzô eszméit és reformtörekvéseit feltárjuk, közkinccsé tegyük, Magyarország és a székesfehérvári egyházmegye beépítse Prohászka eszméit az új evangelizálásba. Ezt a célt kívánja szolgálni az ,,Ottokár Püspök Alapítvány'', illetve a hozzá kapcsolódó kutatócsoport, amely 1995. október 10-én egésznapos konferenciát rendezett Székesfehérvárott ,,Prohászka ébresztése'' címmel. Az itt elhangzott elôadások is jelezték, hogy milyen kincsesbánya várt feltárásra, és hogy ma is, a II. vatikáni zsinat után harminc évvel, mennyit tanulhatunk Prohászkától. 1997-ben, Prohászka halálának 70. évfordulóján egyházmegyei zsinatot tartunk a székesfehérvári egyházmegyében a volt megyéspüspök (1905-- 1927), Prohászka szellemi-lelki-apostoli égisze alatt. Az egyházi élet megújítására vonatkozó javaslatait (pl. papnevelés, a világiak bevonása az apostoli munkába, népnyelvű liturgia) már a század elején kifejtette, 1919-ben megismételte. Ma is érvényesek a szociális kérdésre, a tudomány és a hit párbeszédére vonatkozó meglátásai is. Fél évszázaddal a II. vatikáni zsinat elôtt hirdette az ,,aggiornamentót'', az egyház korszerűsödését, a ,,modern katolicizmust''. Eszméi ma is idôszerűek és megvalósításra várnak. Örömmel üdvözlöm a jelen tanulmánykötet megjelenését, és gratulálok a szerzôknek, további gyümölcsözô kutatásra bíztatva valamennyiüket. Széjesfehérvár, 1996. február 2-án. Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök ======================================================================== Szabó Ferenc: Prohászka ébresztése (Bevezetô) Ezzel a címmel rendeztünk egész napos konferenciát 1995. október 10- én Székesfehérvárott Takács Nándor megyéspüspök, Prohászka püspök utóda elnökletével. Az 1994-ben létrehozott ,,Ottokár Püspök Alapítvány'' és az 1995. elején megalakított kutatócsoport azt a feladatot tűzte maga elé, hogy összegyűjti, rendezi, tudományosan feldolgozza Prohászka Ottokár szellemi hagyatékát, és népszerűsíti mai is idôszerű eszméit. Az említett konferencia máris ízelítôt adott a megkezdett kutatásból. Most az elkészített teljes anyagot tesszük közzé, miközben a kutatás és a kiadás tovább folyik. Ismeretes, hogy a kommunista idôszakban Prohászka művei állami indexen, a tiltott könyvek jegyzékén voltak. Nemigen lehetett beszélni róla; a kutatást is félig-meddig ,,illegálisan'' folytatta a buzgó Vass Péter piarista, valamint Belon Gellért 1959-ben kinevezett, és csak 1982-ben felszentelt püspök. Egy háromkötetes antológiát állítottak össze Prohászka kiadott és még kiadatlan írásaiból: fôleg az 1911-ben indexre tett három Prohásazka-dolgozat, valamint kiadatlan naplók, köztük a legfontosabb a Shvoy-hagyaték, és levelek szerepeltek volna az ÖM-bôl vett szövegek mellett. Az állami és egyházi cenzúra azonban nem adott engedélyt a válogatás közzétételére. Végre az 1990-es fordulattal lehetôvé vált a kiadás, de csak egy kötetnyi anyag jelent meg Koncz Lajos gondozásában a Szent István Társulatnál Modern katolicizmus címmel (ebben szerepel a fontos címadó füzet anyaga, amely az egyik indexre tett írás volt, valamint néhány részlet kiadatlan naplójegyzetekbôl). Minderrôl bôvebben tájékoztat Koncz Lajos: ,,Prohászka korszerű és teljes értékelése felé'' (Jel, 1995. február, 48-52. old.) A teljes és hiteles Prohászka-kép megrajzolása azért is sürgetô, mert nemcsak a kommunista idôkben,hanem napjainkban is idônként megjelennek torzító írások és jogtalan támadások a nagy püspök ellen. Ezeket a felületes és ,,pártos'' beállításokat helyre kell igazítanunk. De fôleg azért akarjuk ,,ébreszteni'' Prohászkát, mert szociális nézetei, a modern világ (kultúra és természettudományok) felé való nyitottsága, az egyház korszerűsítésére és reformjára vonatkozó nézetei (világiak mozgósítása, papnevelés modernizálása, népnyelvű liturgia) nemcsak fél évszázaddal megelôzték a II. vatikáni zsinatot, hanem még ma is részben megvalósításra várnak. Éppen a Modern katolicizmus című, 1907-ben megjelent füzet gondolatai, (valamint a hozzá hasonló szellemben született 1919-es naplójegyzetei) tanúsítják, milyen merészen szembenézett a fehérvári püspök a modernség kihívásaival, és hogy mennyire modern volt, anélkül, hogy a szó elítélt értelmében modernista lett volna. ,,Értsük meg tehát a helyzetet s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelô belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítvén azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket az egyház s kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk ôserejével s melegével. Ez a törekvés eltalálja a helyes s jogos alkalmazkodást ...'' (Modern katolicizmus, 1990, 135-- 136.) Mi más ez, mint a zsinati korszerűsödés programja, amelyet Prohászka a következôkben részletesebben kifejt. Az egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozó, Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció egyes szakaszai mellé állíthatunk hasonló Prohászka-szövegeket, amelyekben a püspök -- miként egy másik Bergson-tanítvány, Teilhard de Chardin -- igenli a földi valóságokat, de természetfelettihez kapcsolja ôket, elfogadja a fejlôdést/haladást, de nem bálványozza azt, nyitott a modern tudomány vívmányaival szemben, és azokat integrálni akarja teológiájában. ,,Legyen a vallás minél emberibb, s minél bensôségesebb érzelem, hiszen Krisztusban is az Isten ember lett. Baj, ha az isteni elemet az emberivel elfojtjuk, ha a racionalizmusban az ész túltengése elsorvasztja a vallást, (ez Az intellektualizmus túlhajtásai című székfoglaló központi témája, -- Sz.F.) vagy ha a világ szeretetétôl, mechanikától s technikától elhanyagoljuk az istenit. De az emberi elemet is el lehet hanyagolni, mégpedig a lelkiélet hátrányára ...'' (Uo. 144.) ,,Két világnézet, a tudományos s a vallásos harcol most egymással a világ meghódításáért, -- így szokás ezt mondani. A harc megvan, de a szembeállítás téves, mert jóllehet a tudomány nem vallás s a vallás nem tudomány, de nemcsak nincs ellentét közöttük, hanem mélységes tendenciájuk van belsô egyesülésre. [...] Különböztessünk mindig a világnézet örök s ideiglenes elemei, a vallás örök igazságai s tényleg ideológiának mondható betétei között [...] Ezt szem elôtt tartva dolgozunk a hitet és a vallást érintô kérdésekben, kifejlesztésén s nevezetesen a biblikus tudományok terén. [...] Nagy szívvel kell fogadnunk, ami jót találunk, vívta ki azt bár akár a protestáns bibliamagyarázat, akár a vallástudomány vagy a filológia, s ha néha idegenszerű is egyik-másik nézet, bizonyára nem következik abból az is, hogy téves. Hányféleképpen változott már nézetünk a Pentateuchus elsô fejezetérôl ...'' (Uo. 148-149.) Az ,,Egyházias érzületünk'' című VII. fejezet pedig a Lumen gentium kezdetű, az egyházról szóló konstitúcióval állítható párhuzamba. Prohászka is az egyház isteni és emberi elemeirôl beszél; arról, hogy ezt a közösséget a Szentlélek élteti, de mivel bűnös tagokból áll, azért reformra szorul. Sok benne a maradiság intellektuális, szociális, politikai téren egyaránt; nem értik -- a papok sem -- a demokratikusabb fejlôdést. Fontos az engedelmesség az Anyaszentegyház iránt; de ,,engedelmességünk az egyház iránt 'rationabile obsequium', értelmes szolgálat s hódolat legyen, mely számot tudjon adni eljárásának ésszerűségérôl...'' A nagykorúságra törekvô modern embert megfelelôen kell vezetni, helyet kell adni a demokráciának az egyházban is. Szeretem az egyházat, intézményeit is, ,,de ezzel a szeretettel megegyeztethetônek tartom azt is, hogy elválni tudjak attól, ami emberi, történeti, ha átcsap rajta a fejlôdésnek hulláma. [...] Az emberi intézményekbôl az elváltozott korban koporsódeszkák, a jogi kapcsokból koporsószegek válnak, ha nem tudnánk elszakadni tôlük, mikor az élet vágya sugalmazza, s a szükség késztet rá.'' Ugyanígy a ,,Klerus -- laikus'' című IX. fejezet is a legutolsó zsinat szellemét idézi. ,,Az apostoli egyházat a testvériesség jellemzi, s Krisztus egyházának legnagyobb dícsérete, hogy az testvérek szeretô közössége volt.'' [ ...] ,,Legyen tehát testvér laikus, klerus, apáca és hitves; legyenek apostolok, próféták, doktorok nem a rend, hanem a bennük lángadozó szellem erejében s ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak. E fölfogás ellen elszántan kell síkraszállnunk, mert az méreg és halál; mérge az érdeklôdésnek, s halála a buzgalomnak. Ahol másodrendű katolikusok vannak alakulóban, ott az evangélium a Jordán eleven folyásairól a Holt-tengerre csúszott le. [ ...] A XX. század hullámzó tengerén küzdô egyháznak millió s millió szívre s kétszer annyi kézre van szüksége; szükségre van a régi apostoli szellemre, mely klérust, laikust, apácát és hitvest szoros kapcsolatba hozzon, s bennünk a testvériesség erejével érvényesüljön. Szükségünk van a közeledésre, a klérusnak és a laikusnak, a szerzetesi és a világi életnek helyes méltatására, mely mindnyájunkat fölemeljen, s törekvéseinknek s munkánknak helyes irányt adjon. Ezt a megvilágosítást s eligazítást akarom én itt nyújtani.'' Azért idéztem néhány bekezdést Prohászka programadó Modern katolicizmusából, hogy az olvasó érzékelje a nagy püspök eszméinek hihetetlen idôszerűségét. Prohászka irányt mutat a zsinati aggiornamento megvalósításában. Ezért akarjuk ôt ,,ébreszteni''! Ma is ,,Magyarország apostola és tanítómestere''. Budapest, 1995. december 3. Szabó Ferenc S.J. Az írások közlésében követjük a fehérvári konferencia sorrendjét. Függelékként ízelítôt adunk Serényi Antal Prohászka-válogatásából, amelyet leánya, Emma Székesfehérvárott bemutatott. Továbbá felkérésemre Horváth Pál írt kötetünkhöz egy kiegészítést: Dudek János példáján bemutatja Prohászka magyar kortársainak antimodernizmusát. Prohászka Ottokár Összegyűjtött munkáira általában a kötet- és lapszám megadásával a szövegben hivatkozunk (pl.: 23,14). ======================================================================== György Attila: Prohászka Ottokár öröksége ,,A legszebben író magyar elbeszélô'', Móra Ferenc, szívesen végzett régészeti ásatásokat. A földalatti Magyarországról szóló írásaiban találóan jegyzi meg: ,,A magyar Alföld tele van fejedelmi sírokkal.'' Gondolom, hogy itt nem csak Attila sírjára és koporsójára célzott, hanem arra a sok elvetélt tehetségre, akiket elsodort a magyar sors zivatarja. Mennyi fejedelmi sírt takart be - olykor átmenetileg, máskor véglegesen - a faji, vallási, politikai indíttatású kirekesztés, a nemzeti tudatból történô száműzetés! Nem ritka történelmünkben az úgynevezett újratemetés, a fejedelmi sírok föltárása. Igaz, hatalmas kupola magasodik Prohászka Ottokár székesfehérvári sírja fölött, de nemzetünk apostola és tanítója napjainkban is a földalatti Magyarország lakója, és nem kapta meg méltó helyét a magyar kereszténység, a magyar kultúra templomában. Barna díszkötésben, huszonöt kötetben szundikálnak írásos művei a könyvtárak, a plébániák polcain, befedve a feledés porától. Ám hagyatéka nem hiába viseli a könyvek tábláin püspöki jelmondatát: Dum spiro, spero, amíg élek, remélek. Gyakori sorsa ez a magyar ,,messiásoknak''. Türelmesen várja a mi türelmetlenségünket, akik arra szeretnénk vállalkozni, hogy megássuk a kutató árkokat, és napvilágra hozzuk a fejedelmi sír kincseit. Jelen írásomat valójában szerény nyitánynak szántam, afféle kedvcsinálónak, hogy tétova lépéseinket határozottabbak kövessék. Ezzel indokolható, hogy gondolataim nem térnek ki a részletekre, és csupán az általános keretek felvázolására szorítkoznak. Szerény céljuk nem kevesebb és nem több, mint a középkori kódex-másolóké, akik csak annyit írtak könyveik elejére: Olvassátok, mert szép! Megemlékezésemben három kérdést szeretnék érinteni és ezekre válaszolni. Az elsô: miért fontos, miért érdemes Prohászka személyének és életművének megismerése? A második: mivel gazdagítja hiteles egyénisége és irodalmi hagyatéka a magyar kultúrát és elsôsorban a vallásos életet? A harmadik: melyek a konkrét teendôk annak érdekében, hogy kiemeljük az ismeretlenség homályából? 1. Emerson, aki lelkes híve volt a nagy emberek kultuszának, egyik írásában megjegyzi: ,,A nagy emberek keresése az ifjúság délibábja s a férfikor legkomolyabb foglalkozása. Ha volna olyan mágnes a világon, amelynek hegye megmutatná a tájakat és házakat, ahol valóban dús és hatalmas lelkű emberek élnek, mindenemen túladnék, hogy az árán megvegyem ezt a mágnest, és útmutatása szerint még ma fölkerekednék az útra.'' Idézhetnôk annak az alpinistának vallomását is, akitôl megkérdezték: miért vállalkozik élete kockáztatásával is egy-egy veszélyes hegycsúcs megmászására? Azért - hangzik a válasz - mert az a hely, az a csúcs ott van... Ilyen vágy és ilyen válasz születik azok értelmében is, akik megállnak a Prohászka-hegy tövében. Igaz, az egykori apostol és tanító szobrát felállították a Károlyi-kertben, majd ledöntötték, de tanítványai, akárcsak Krisztuséi, gyáván elszaladtak. A diktatúra évtizedeiben neve és emlékműve koncepciós perek nélkül is elítéltetett, és olyan címkéket ragasztottak rá, ami száműzte ôt a köztudatból, a hívek emlékezetébôl. Ô is áldozata lett a magyar kultúra megcsonkításának. Köztudomású, hogy Erdélyi József költôt a háború után szélsôjobbos kapcsolatai miatt bíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték. A tárgyalás során a bíró megkérdezte: Mit tenne, ha visszaengednék a magyar irodalomba? Erdélyi ezt válaszolta: Engem oda nem engedhetnek vissza, mert én már benne vagyok... Nyilvánvaló, hogy egy ateista szellemű politikai rendszer elsôszámú ellenségének tart minden olyan művet, amely a vallásos élet elmélyítését szolgálja. Az is nyilvánvaló, hogy a történelmi materializmus kunyhójában tanyázó ideológusok édeskeveset érthetnek meg egy misztikus lélek életébôl. Martin du Gard Jean Borois című regényében írja: ,,Egy istentagadó nem értheti meg, mi történik egy imádkozó ember szívében...'' Az ô számukra egy Szent Ágoston, Szent Bernát, Avilai Szent Teréz, Pascal, Newman vagy Prohászka életműve érthetetlen szfinxként tekint reájuk. Ám tárgyilagos kritika illeti ôket is az irodalom nagyjai közé sorolja, akik nem hagyhatók ki történetébôl. Paul Claudel véleménye szerint rendkívül fontos, hasznos a francia ifjúság telálkozása Pascallal. Ugyanezt elmondhatjuk magyar vonatkozásban Prohászkáról is. Ezért kell szellemi örökségét közkinccsé tennünk. Az úgynevezett rendszerváltozás után abban reménykedtem, hogy a cenzúra föloldása után a fiók-zárkákból olyan írások kerülnek elô, amelyek segítenek feltárni a prohászkai örökséget. Sajnos, nem ez történt. Csupán a Koncz Lajos által szerkesztett Válogatás jelent meg a könyvpiacon és Gergely Jenô tárgyilagosságba emelkedô műve került kiadásra. Örültem ennek és fôleg annak, hogy hamar elkapkodták az elsô kiadás példányait. Gergely Jenô, mint történész számos új forrás felhasználásával gazdagítja a Prohászkára vonatkozó ismereteinket, de ô is megjegyzi, hogy teológiai, bölcseleti, misztikus írásait nem szándékozik kiértékelni. Minden tárgyilagos kutató felismeri Prohászka szellemi nagyságát, amelynek fölmérésére konzseniális tehetségre volna szükségünk. Ezért is szükséges a munkaközösség létrehozása, szellemi erôink egyesítése. Ôt is, Goethéhez hasonlóan olyan edénynek nevezhetjük, amelyben egybefolyt Európa kultúrája. Tanulmányozásának mikéntjét keresve egy hasonlathoz folyamodnék. Svájcban emelkedik a magasba, több mint négyezer méter fölé a Jungfrau csúcsa. A fölfelé vivô fogaskerekű a hegy hátán kapaszkodik egészen a hóhatárig. innentôl kezdve azonban a sziklás vájt barlangban halad a csúcsig. Útközben az ember arra gondol, hogy milyen nehéz munka lehetett a sziklák kivájása. Valami ehhez hasonló erôfeszítést igényel Prohászka igazi, belsô világának feltárása. Jómaga így vallott ezzel kapcsolatban: ,,A belsô életet nem lehet kinyilvánítani. ha valaki költô, vagy bármilyen nagy író, vagy akármilyen szent, akármilyen próféta, az csak a minimum, amit lelkének örvénylésébôl a világ megtud.'' Elsô feladatunk a prohászkai örökséggel kapcsolatban egyéniségének, életének bemutatása. Ez is nehéz vállalkozás, mert sokszínű egyénisége nem szorítható bele néhány karakterológiai kategóriába. Ismeretes, hogy a szentek életrajza igen jelentôs szerepet játszik az egyházi irodalomban. Ennek indítéka az a megfontolás, hogy a keresztény élet lényegében Krisztus követése és ebben a szentek a példaképeink. Ôk is elmondhatják Pál apostollal: ,,Legyetek az én követôim, amint én Krisztusé vagyok...'' Köztudomású, hogy Prohászka korántsem becsülte túl írásműveit, mert ennél sokkal fontosabbnak tartotta önmaga megszentelését. Klasszikus tömörséggel így nyilatkozik errôl: ,,Szép lélek, tiszta erkölcs, harmonikus élet, ez az igazi remekmű. Azért az Úr Isten a szobrokat, a képeket lenn hagyja, de az ég múzeumába a szép lelkeket viszi át. Mert a márvány-remekbôl meszet égethetnek, a képbôl rongy lehet, de a lélek, mely az Úr képére alakult, maradandó, örök emlék lesz; ezt a remekművet az Úristen is élvezi.'' Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a történelemtudomány, valamint segédtudományai fejlôdése nyomán módosulnak a szenteket bemutató életrajzok is. Ez a magyarázata annak, hogy a szentek legendás életét igyekszünk egyre inkább a tárgyilagosság, a realitás keretébe foglalni. A neves svájci hagiográfusnak Walter Niggnek halhatatlan érdemei vannak abban, hogy művei nyomán a szentek visszatértek szekularizált világunkba. Prohászka visszatérése azonban még várat magára. Schütz Antal, Némethy Ernô, Gergely Jenô írásain kívül komolyabb életrajzzal nem rendelkezünk. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy szükség lenne népszerűsítô, mondjuk így regényes, lélektani munkára is. Gondolok itt például a német Wilhelm Hünermann sikeres regényeire, amelyek közül X. Pius életrajzai A lángoló tűz, és XXIII. János életírása: A világ plébánosa, magyar nyelven is megjelent. Még mindig rendelkezünk annyi írásos anyaggal, ami lehetôvé tenné ilyen könyv megírását. Gondolok itt Horváth Kálmán: Prohászka riportok című gyűjteményére (gépelve), a kiadatlan naplókra, kiterjedt levelezésére, a kortársak megnyilatkozásaira, stb... Pascal írja, hogy Istenrôl csak az Isten szólhat helyesen. Ugyanezt elmondhatjuk azokról a nagy emberekrôl is, akik az önismeret, az önbírálat és az igazsággal ölelkezô alázatosság útját járják. Úgy gondolom, hogy a legtömörebben Prohászka önmagáról nyilatkozott, amikor utolsó, 1927-ben írott tanulmányában, A Pilis hegyén ezeket írja Szent Bernátról: ,,Neki a szent, tiszta, a diadalmas élet kellett, mely fölött a dialektika fölépítheti ugyan a fogalmak holdvilágából íveit; de azok az ívek csak hidak a folyó, az élet folyama fölött. Szent Bernát úgy tartja, hogy kár a hidakon sátort ütni, s rajtuk megtelepedni, hanem le kell ereszkedni az élet törtetô árjába a nagy energiák vágtató hullámaira, s úszni kell bennük s vitetni magát hátukon az örök élet révpartjai felé. Ô veszélyt látott abban a teológiai üzemben, amely mindent szétszedni, napmál világosabban bizonyítani,s értelmileg felfoghatóvá akart tenni; de sajnálta az óriási erôlködéseket; mert szerinte az Istent nem felfogni, hanem megérinteni és megérezni kell. Ô a szeretet embere volt, s nem volt kedve ,,inter versutias philosophorum'', a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. Ha itt-ott ezen utakra kellett térnie, megtette azt is; de szívesen vonult el oda, hol az Istent élhette. A fogalmakkal, s distinkciókkal és a disputákkal szemben valami fönséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenek fölött élni és égni akart...'' Így idézhetnôk a pálya végén járó Prohászka számos vallomását, amelyben saját lelkének titkait tárta hallgatói elé. A szentek életének tanulmányozását saját szavaival így indokolhatjuk: ,,Sehonnan sem jön a lélekhez oly közel az Isten, mint a neki teljesen átadott lelkek hozzánk hajlásában...Egyetlen át meg átgyulladt s a szeretetben emésztôdô lélek odaadott, szenvedélyes vágyódása elegendô arra, hogy az emberiség szomorú lélekhulladékait érintésével drágakövekké bűvölje, melyeket az Üdvözítô boldogan ragyogtat végig mennyei udvarán.'' 2. Németh László egyik tanulmányában fölteszi a költôi kérdést: Magyar író akarsz lenni? Így válaszol rá: Jelszó Petôfi! Ehhez hasonlóan mondanám: Magyar egyházi író akarsz lenni? Jelszó: Prohászka! Eredetiségben, tartalmában, stílusában egyedülálló irodalmi alkotása. Méltán jegyzi meg Schütz Antal: ,,A következô nemzedékeknek elsôsorban az Összegyűjtött Munkák mondják majd meg, hogy ki volt Prohászka... Írásainak lesznek olvasói, míg a Duna-Tisza táján laknak, akik magyar nyelven keresik kifejezéseit az ember örök vívódásának és vágyódásainak...''Aki áttekinti a 25 kötetbe zárt irodalmi hagyatékot, azonnal meglepi az írások sokszerűsége. mindez érthetô, mivel Prohászka hegyóriáshoz hasonlítható szelleme az élet minden területét átölelte, és nem állt meg a szaktudományok, a részletkérdések tisztázásain. Érzékenyen reagált a természettudományok fejlôdésére és elsô írásaiban azt a hamis állítást akarta megcáfolni, amely szerint a hit és a tudomány kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Róla is elmondhatjuk, amit késôbb a vele nagyon rokon lelkületű Teilhard de Chardin vallott önmagáról: ,,Resonanzboden'' vagyok, olyan föld, amely érzékenyen reagál a szellemi világ rezgéseire, áramlataira. Prohászka is azon fáradozott, hogy megszüntesse azt a szellemi szkizofréniát, ami a hitet a tudástól látszólag elválasztja. Kora irodalmában lázasan kereste azokat a szellemi megnyilatkozásokat, amelyekben fölismerte a szélfordulás jelenségét. Mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a szélfordulást a magyar tudományos életben is megindítsa. Igaz, hogy Prohászka természettudományos műveltsége még Planck és Einstein elôtti ismeretekre épült, de ez a körülmény nem kisebbíti törekvéseinek helyességét. Ô is azok közé tartozott, akik a világmindenséget templomnak nézték, amelybôl nem kell eltávolítani az Isten oltárát. Teilhardhoz hasonlóan vallotta, hogy az élet elôre érdekes igazán és ezért nem kell megrémülnünk a jövôtôl. Teilharddal ellentétben Prohászka kitartott a hagyományos teológia kerítései között, bár gondolatainak néhány lombozata áthajlott rajta. A 19. század nem csupán a természettudományok felnôtté érésének korszaka, hanem a szociális feszültségeké is. Prohászka ezt nemcsak Rómában, XIII. Leó pápa szociális enciklikája nyomán ismerte fel, hanem közvetlen tapasztalatai és a szociális kérdések felé fordították. Legendák keringtek a szegények iránti részvétérôl és szeretetérôl. Már Esztergomban rendszeresen látogatta a szegényeket és szerény lehetôsége szerint segített rajtuk. Szóban és írásaiban kiállt az elnyomott parasztság és munkásság mellett, és ô is, akárcsak késôbb XXIII. János pápa az Egyház szegénysége mellett kardoskodott. Kijelentette: ,,Magyarország igazán katolikus akkor lesz, ha az egyházi javakat elveszik és az aranylánc helyett kénytelenek lesznek rózsafüzért hordani és nem lesz érdemes püspöknek lenni...'' Amikor a püspöki konferencián fölvetette az egyházi birtokok felosztásának gondolatát, az egyik idôsebb püspök ezt a cédulát köröztette: Mit akar itt ez a taknyos? Takarékoskodását is az ösztönözte, hogy minél többet juttathasson szegényeinek. Írásainak igen jelentôs százalékát ölelik fel azok a cikkek és tanulmányok, amelyek a szociális kérdéssel, valamint a marxi tanítással és a szociáldemokrata irányzatokkal vitatkoznak. Mivel az élet egészéhez, illetve annak felszínéhez a politika is hozzátartozik, Prohászka ott is megpróbálkozott a keresztény szellem érvényesítésével. Nehezen vállalt szerepet a keresztény pártokban, mert átlátta, hogy a politika mennyire ingatag talaj és nélkülözi a szilárd erkölcsi elveket. A kudarc oka nem ô volt, hanem azoknak az ôszinte politikusoknak a hiánya, akik nem keverednek bele az érdekhajhászat, a hatalomvágy béka-egérharcába. Egyszer megkérdezte tôle valaki: Hogy érzi magát a parlamentben? Ezt felelte: mint pisztráng a moslékban. Sziporkázó szellemességgel tudott rögtönözni és válaszolni egy-egy kérdésre. Véleménye szerint mi a különbség a szocializmus és a nemzeti szocializmus között? - kérdezték tôle. Ezt válaszolta: Éppen olyan nehéz ezt megmondani, mint azt, hogy hol a határ kelet és nyugat között. A becsületes ember fehér inget hord. A színes ing mindig piszkot takar... József fôherceg egyszer a prímási széket ajánlotta Prohászkának és cserébe csak annyit kért, hogy a felsôházban mondjon beszédet a Tisza-kormány mellett. Erre ô kijelentette: Magyar ember ilyet nem tehet... Bár kiadott műveiben az eddig felsorolt témák több kötetre rúgnak, mégsem ezek alkotják a prohászkai életmű gerincét. Szellemének igazi otthona Jézus személye, az evangélium üzenete, a természet világának egybeszövése a természetfölötti, kegyelmi renddel, a lelkek vezetése, fölemelése. Legfôbb hivatását abban látta, hogy hallgatóit kiemelje a közöny, a bűn mocsarából és meggyôzze ôket arról, hogy az embernek csak a kegyelem által javított második kiadása méltó az örök életre. Ennek a törekvésnek elsô tavaszi megnyilatkozása a Diadalmas világnézet sajátosan új hangszerelésű apológiája. Azért írom, hogy ,,tavaszi'', mert ebben a munkában benne van a prohászkai nyár és ôsz minden színpompája. Ha ezt olvasom, mintha virágzó almafák között járnék, ha pedig az Élô vizek forrását elmélkedem, az az érzésem, hogy ízes gyümölcsök hullanak ölembe. Az itt fölvetett témák uralják leírt és le nem írt beszédeit, egyre elmélyültebben, árnyaltabban. Közismert roppant széleskörű szónoki tevékenysége, amelynek csak töredékét tartalmazza az a néhány kötet, amely szónoki irodalmunk remekművének minôsíthetô. Az ország különbözô városaiban tartott beszédei lényegi mondanivalójukban hasonlítottak egymáshoz és ezt bizonyítják azok a feljegyzések, amelyeket lelkes hallgatói készítettek. A beszédek közül magasan kiemelkedik az a beszédsorozat, amelyet Dominus Jesus címen olvashatunk a 13. kötetben. A Schütz Antal által leírt beszédeket Prohászka átnézte és hitelesítette. A beszédek születési dátuma 1903 tavasza, helye az egyetemi templom, az ô kedvenc temploma, ahonnan elindult az örökkévalóság felé. Bevallom, hogy diákkorom óta legelsô és legkedvesebb olvasmányom: Prohászka. Nem tudnám megmondani, hányszor elmélkedtem át az Elmélkedések az evangéliumról című kötetet, amelyet még orosz hadifogságomba is magammal vittem. Azt se tudnám megmondani, hányszor olvastam az Élô vizek forrását, Prohászka legérettebb, misztikus magasságokba emelkedô elmélkedéseit. Ha ô a mindenség gyönyörűségével írta, én ehhez hasonló gyönyörűséggel olvasom és elmélkedem. Talán joggal megkockáztatnám az állítást, amely szerint a világirodalomban is páratlan munka ez, és a legteljesebben tükrözi Prohászka szellemi arcát. 1974-ben a Vigiliában Rónay György és Belon Gellért egy Prohászka- számot szerkesztettek és felhívták az olvasókat, hogy segítsenek Prohászka tanulmányozására, írjanak róla. Magam is megpróbálkoztam ezzel, és szerény írásomnak ezt a címet adtam: Az örök élet énekese. Rónay György elvetette ezt a címet, mint tudománytalan fogalmazást. Nem tudta talán, hogy ez a cím nem tôlem származik. Prohászka maga írja önmagáról az Elmélkedésekben: ,,Én az örök élet híve, vándora és énekese vagyok.'' Ez a meghatározás találóan fejezi ki a prohászkai életmű tartalmi és formai jellegzetességeit. Igaz, hogy a Magasságok felé című kötet néhány írásában erôsen áthajlik a szépirodalom területére, de ott is az örök élet énekese akar maradni. Ha igaz az állítás, hogy a misztika a lelki élet költészete, akkor ilyen megvilágításban lehet és kell Prohászka egyéniségét és irodalmi tevékenységét értékelnünk. Egyéniségének vallásos alapállása harmonikusan párosul esztétikus beállítottságával. Saját bevallása szerint ez a két jellemvonás határozza meg alapállását. Ezt írja: ,,Nem tudom, minek tulajdonítsam, de az én lelkemben a legnagyobb hatalom a szépség, melynek teljesen hódolok. Nem értem az igazságtól s jóságtól absztraháló szépséget, hiszen ilyent nem fogadnék el, de az igazságnak és jóságnak elôttem szépségbe kell öltözködniök; mert míg ezt nem teszik, azt érzem, hogy szegények s nincsen ruhájuk.'' Ez a vallomás is hozzásegít annak megértéséghez, hogy miért alkotott negatív véleményeket irodalmunk nagyjairól. Nem értékelte hagyományos, vagy mondjuk ki tárgyilagos módon Petôfi, Madách,vagy Ady Endre költészetét. Történt egy alkalommal, hogy kedves árvaházába Csobánkára látogatott. Az ôt fogadó kedvesnôvér kezében egy könyvet pillantott meg. Mit olvas, nôvér? - kérdezte Prohászka. Ady Endre verseit. Láthatóan ez a név, ez a költészet idegen volt tôle, ami arckifejezésén is tükrözôdött. A nôvér erôsködött: azt mondják, püspök atyám, hogy Petôfi óta ô a legnagyobb magyar költô. Erre ô így válaszolt: Kedves nôvér, aki nem tiszta, az nem lehet nagy... A fentebb idézett Rónay György azt írta levelében, hogy Prohászka stílusa ,,átrághatatlan kéreg'' a mai olvasó szám,ára. Ugyanakkor Szabó Dezsô stílusához hasonlítja. tagadhatatlan, hogy képszerűségükben, mondatszerkesztésükben van bizonyos hasonlóság, de véleményem szerint nagyobb a különbség. Szabó Dezsô dagályos mondatai úgy hatnak rám, mint egy felcicomázott májusfa. Ezzel ellentétben a prohászkai stílus a belsôéleterôk kitörése. Minden alkotó ember olyan stílust teremt magának, olyan dallamokat komponál, amelyek segítségével a legjobban kifejezi egyéniségét és mondanivalóját. Köztudomású, hogy Prohászkának német volt az anyanyelve és csak középiskolás korában tanult meg magyarul. Nem dicsekedhetett mint Móra Ferenc, aki édesanyjától, a szűcsnétôl tanult meg egy tôsgyökeres magyar nyelvet. Ezt szôtte át késôbb lírai egyéniségével. Hogy Prohászka mégis megteremtette a maga stílusát, mindez énekesi mivoltának bizonyítéka. a nemrég elhunyt angol történész, Arnold Toynbee írja, hogy ,,a vallás nyelve nem a tudomány és nem a technika nyelve, hanem a költészeté és a próféciáé.'' Éppen ezért érthetô, hogy Prohászka élete végéig annyit birkózott az ismeretelméleti problémákkal, és a sajnálatos indexre tétel is abból származott, hogy gazdag élményvilága kiömlött a fogalmak, a szavak szűk medrébôl és hullámai oda vetôdtek, ahol az értelem már tehetetlen. A misztikus élmények súlya alatt megroskadnak a szavak, a teologia mentis et cordis, az ész és szív teológusa elégtelennek érzi a fogalmak teljesítményét. Ezzel a néhány mondattal el is érkeztem ahhoz a mélybe vezetô barlanghoz, amely a misztikus Prohászka világába vezet. Ez a vállalkozás azonban túlhaladja jelenlegi elôadásom kereteit. * * * Röviden szeretnék ajánlatot tenni, hogyan közelítsük meg Prohászka szellemi, lelki kincsestárát és mit kellene tennünk annak érdekében, hogy a magyar közönség is kedvet, lehetôséget kapjon a Prohászka-hegy megközelítésére. Bármennyire is értékesek és fontosak a vele foglalkozó tanulmányok, ennél is fontosabb az eredeti művek megjelentetése. Prohászka jómaga is jelezte, hogy egyes műveibôl több lapot kitép majd az idô, fôleg azokból, amelyek természettudományos kérdésekkel foglalkoznak. Életművének azonban vannak maradandó darabjai, mondhatnám gyöngyszemei, amelyek kiállják az idô próbáját. Gyakorlati szempontból is ajánlatos lenne egy breviárium összeállítása, amely az egyházi évet követve lelki tápláléka lehetne a híveknek és a kívülállók is megízlelhetnék a prohászkai életmű ,,jóízét''. Ugyancsak ki kellene adni a Diadalmas világnézetet, a Magasságok felé című kötetet, a Dominus Jesus beszédsorozatot, az Élet kenyerét, az Élô vizek forrását és egy válogatást legszebb írásaiból. Ô, aki ,,az elmúló folyón örök barázdát húzott'' (Kosztolányi Dezsô), aki ,,milliókra költötte dús élete kincseit'', így folytathatnám is tanító és apostoli tevékenységét. Prohászka, az örök élet énekese szerette a zenét, az éneket. Az egyik erdei sétán, beszéli el valaki, elénekelte kérésére a Solvejg dalát. Kedves magyar nótája volt: Bokrétát kötöttem mezei virágból. Itt és most mi is ezt tesszük. A Prohászka iránti szeretetünk a virágkötô. Egy francia bölcselô szerint ugyanis minden igazi ismeret szimpatikus eredetű. Ez a szeretet nem zárja ki a kritikát, az esetleges tévedések föltárását, a tárgyilagos értékelést. A virágzó mezôn másféle növények is nônek. Az okos szeretet azonban csak a virágokból köti a csokrát. Ezt tettem én is szerény írásomban, amelyet ezennel elhelyezek a nagy püspök megnyíló sírjára. ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár tanulmányi évei Praeceptor et apostolus Hungariae I. Kezdetek Gyermekkori mozaikok Prohászka Domonkos az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének vadásztisztje volt az 1850-es években. A német anyanyelvű tiszt Pozsonyban egy bálon megismerkedett a feltűnôen szép Filberg Annával, egy nyitrai polgárcsalád 19 éves leányával. A vadásztiszt 22 évvel idôsebb volt Annánál, de ez nem volt akadálya annak, hogy a hadseregnél szokásos, ún. kauciót az esküvô elôtt elôteremtsék. Domonkos úr inkább kilépett a hadseregbôl, csak hogy elvehesse Annát. Így került a Pénzügyminisztérium szolgálatába, és mint pénzügyi tisztviselô 1857-ben Nyitrán az oltárhoz vezette menyasszonyát. Az esküvô után Domonkos állomáshelyére, Pozsonyba költöztek. Anna tovább is fenntartotta szoros kapcsolatát szüleivel, és amikor elsô gyermekét várta, Nyitrába utazott, és itt hozta világra kisfiát, Ottokárt, 1858. október 10-én. A keresztelés is Nyitrán történt, a Szent Mihály-kápolnában. Ezzel is magyarázható az a nagy rokonszenv, melyet Prohászka élete végéig táplált lelkében az Istenért bátran harcoló és mindig gyôzô fôangyal iránt.[1] Édesanyjának testvére, Mária és annak férje, Rudolf voltak a keresztszülôk. Keresztanyjához mindvégig meleg szálak fűzték, és még püspök korában is felkereste Budán, várbeli otthonában. * * * Édesapját mint pénzügyôri biztost gyakran helyezték át különbözô városokba. Kétévesen, 1860-ban került a gyönyörű fekvésű, hegyekkel koszorúzott felvidéki városkába, Rózsahegyre. Ezekre az évekre már jól emlékezik Ottokár. Itt született kishúga, Mariann (Irma), aki késôbb Székesfehérvárott a püspöki rezidencián lakott. Rózsahegyi emlékei között mindig szeretettel idôzik tanítójánál, a felejthetetlen Mois bácsinál. Sokat köszönhetett annak a ferences atyának is, aki imádkozni tanította. Még 65 éves korában is pontosan emlékezik elsô templomi élményére: ,,A rózsahegyi templomban voltam elôször az Oltáriszentség elôtt, az elsô szintmisén...'' A gyermekkori emlékek mindig meghatározó élményeket rögzítenek, különösen olyan személyeknél, akiknek finom húrozatú és a természet szépségeire fogékony lelkük van. Érdemes ebbôl a szempontból is meghallgatni az idôs püspököt, hogyan hozza kapcsolatba már kisiskolás korában a természet és a természetfeletti világ titkait. ,,Hát a lelkem a hegyen találkozott a misztériummal -- nézte azt naiv gyermekszemmel, s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát a szeretet, mely hegyekrôl jön, s a hegyeket nem felejti, sôt megérezni rajta a legunalmasabb laposságban is a hegyek tempóját. Azért megyek bátran s bízvást, mint aki hegyrôl jövök lendülettel, s a hegyek energiáját érzem'' (1923. március 22.). A rózsahegyi ,,találkozó'' volt tehát az elsô lépcsô az Eucharisztia iránt érzett hódolatának és egész életét átható elragadtatásának. Ettôl kezdve az Eucharisztia és a nagy hegyek és a belôlük fakadó, száguldó folyók valamiképpen mindig együtt jelennek meg imádkozó, adoráló lelkében: ,,...a hegyek energiáját irzem''. Mert aligha véletlen, hogy az imént idézett visszaemlékezés bevezetôjében egy oldalon át a hegyekbôl áradó Vágról, Garamról, Dunáról elmélkedik, és ezek kapcsán jut eszébe gyermekkori élménye, a rózsahegyi csúcsok felejthetetlen képe és az Eucharisztia. Még mindig a rózsahegyi emlékeknél idôzve, kezembe veszem a féltve ôrzött családi fényképek közül azt, amelyik a Prohászka család lakóházát örökítette meg. A ház közelében folyik a Vág, mely elemi erôvel vésôdik bele a kisfiú lelkébe: ,,Ha úgy visszatekintek, hogy gyermek lelkemre mi hatott leginkább, azt kell mondanom, az áradozó, zöldes, kékes, fenékig tiszta, átlátszó víz, a Revuca, a Vág.'' És most olyan sorok következnek, melyeknek segítségével szinte magunk elôtt látjuk az ötéves Ottokárt, amint a parton ül, és ámulva nézi az örökkévalóságra emlékeztetô, vég nélküli, szűnni nem akaró áramlást. Mindenrôl ô maga számol be 62 éves korában: ,,Kiültem a kertbe, s kinéztem magamnak egy kis májust... Nem bírom eléggé kifejezni, hogy mily titokzatos szimpathiával nézek a vízre, a csermelyre, a kristályos folyásokra. Ezek hajtanak gyárakat s termékenyítenek vetéseket. Erôs és csendes munkásai Istennek, s ha piszkolódnak is, mindig sietnek tisztulni, s vasárnapi tisztaságban szolgálni...'' (1920. május 1. és 12.). Ha nem lenne annyira profán használatra lefoglalt fogalom, akkor legszívesebben ezzel a mondatával utalnék Prohászka ,,ars poeticájára'': Isten erôs, de csendes munkásának lenni, és megtisztulva, megtisztítva a világ szennyétôl, vasárnapi tisztaságban szolgálni az Urat! * * * A meghitt rózsahegyi tartózkodást megzavarta az édesapja újabb áthelyezése. 1868-ban a család Losoncra költözik. Ez a város akkor még színtiszta magyar helység volt. És ha belegondolunk abba, hogy sem a szülôk, sem a gyermekek ekkor még nem beszélték a magyart, megértjük, hogy a most következô három esztendô sok nehézséget gördített Ottokár elé. Mint minden gyermeket, ôt is megviselték ezek a sűrű iskolaváltoztatások. Új nevelôk, új iskolatársak, új légkör! Ottokár itt fejezte be elemi iskoláit, és 1868-ban itt volt elsôáldozó. Még negyven évvel késôbb is emlékezett e nagy napra: gyertyával a kezében ô olvasta fel a hit-remény-szeretet imáját. A négy elemi elvégzése után szülei beíratták a református gimnáziumba, mely ekkor mindössze két tanteremmel és négy tanerôvel rendelkezett. Az éles eszű kisfiú sehogy sem tudott megbarátkozni az ott uralkodó szellemmel, és még évtizedek múltán is így fakadt ki: ,,Rettenetes egy elmaradt intézet volt ez!'' Illusztrálásként leír egy esetet egy vizsgával kapcsolatban: ,,...a kurator beleszólt a der-die- das-ba s vitatott lehetetlenségeket, die helyett das-t. Atyám a hasát akarta fogni, -- de hát az ünnepélyességhez ez nem gesztus... az ünnepség Jeruzsálem, a gesztus hagymás Makó!'' (1911. augusztus 4.) Hogy milyen nyomasztólag hatott rá a losonci iskola, mi sem mutatja jobban, mint római naplójának egy mondata, melyet szentelése elôtt írt: ,,Mi lesz velem, ha Losoncon maradok?...'' (1880. október 19.) Ennek ellenére a losonci három esztendô is fontos állomást jelent az életében. Minden bizonnyal itt sajátította el a magyar nyelvet, és ezzel párhuzamosan ettôl kezdve válik öntudatos magyarrá. Állítólag egyik dolgozatában ezt írta: ,,Én pedig hivatásomat abban fogom látni, hogy a magyar nép állapotában segítsek.''[2] A jelekbôl arra lehet következtetni, hogy ez a fordulat Losoncon következett be, és ország- világ elôtt megvallotta az Országgyűlés felsô házában az általános választójogról mondott beszédében, hogy a magyar nyelvet késôbb sajátította el! (13, 314) És itt jegyzem meg, hogy kiejtésén még késôbbi konferenciabeszédeinél is megfigyelhetô volt a felvidéki akcentus, melyet sokan összetévesztettek, és ,,tótosnak'' mondogatták. Otthon húgával és öccsével szeretett játszani, de húga késôbbi visszaemlékezéseibôl azt is tudjuk, hogy már ekkor oltárnál képzelte magát: ,,...oltárokat épített, és mindig mondta, hogy pap akar lenni. Ottokár volt a család szemefénye... feltűnt éles eszével és komolyságával, mely ránk nemesítôleg hatott.''[3] A tízéves Ottokár közben sok mindenen töprengett, például a halál utáni elszámolás kérdése foglalkoztatta egy alkalommal, melyre még hatvanéves korában is emlékezik: ,,...láttam egy ravatalt Losoncon -- gondoltam: Istenem, mi lesz ezzel az emberrel, mikor házas volt!'' -- Majd így folytatja: ,,Érdekes gyerek-morális, melyben mindenféle érzés és sejtelem kavarog.'' (1919. nov. 22.) * * * Az 1869-es esztendô újabb fordulatot hozott a Prohászka család életébe. A magyarul nem tudó édesapát áthelyezik Ausztriába, Feldkirchbe. A szülôknek dönteniük kellett Ottokár jövôjével kapcsolatban, és elhatározták, hogy nem viszik magukkal, nem íratják be osztrák gimnáziumba, hanem Anna asszony testvérének gondjaira bízzák Nyitrán. Ott ugyanis a jó hírű piarista atyáknak gimnáziumuk volt, és a harmadik, negyedik osztályt mint piraista diák végezte. Eleinte úgy érezte, hogy nehezen fogja behozni azt a lemaradást, amit ,,a rettenetesen elmaradt losonci intézet'' okozott. Bizony, rossz jegyek is becsúsztak az elsô félévi értesítôbe -- de szorgalma és éles esze hamar helyrebillentette. Különösen latinból és matematikából tűnt ki a többi diák közül. De nem csak a tanulásban ért el jó eredményeket, feltűnt a gimnázium igazgatójának, Csôsz Imrének ,,Ottokár megható ájtatossága'' is. Így emlékezik meg róla 50 év után: ,,Örömét fôleg abban találta, ha... mint Szeplôtelen Szűzanya buzgó fia, jelen lehetett a rózsafüzér imádságon. A szentmiséken gyakran ministrált... Valahányszor a szent keresztnél imádkoztam, énekelgettem, Prohászka Ottokár mindig az elsôk között állott mellém...''[4] Nehéz két esztendô volt ez, hiszen most kellett elôször megtapasztalnia, hogy mit jelent a szülôi háztól távol élni, a családi fészekbôl kirepülni. És a rokonoknál sem érezhette magát nagyon jól, annak ellenére, hogy unokaöccsét instruálta, hogy jobb bizonyítványa legyen. Tény, hogy új megoldás után nézett, és várta az alkalmat, hogy Nyitráról elkerüljön. Mindez természetesen nem azt jelenti, mintha nem lettek volna vidámak ezek a nyitrai hónapok. Késôbbi visszaemlékezései eleve cáfolják ezt a feltevést. Már közel jár a hatvanhoz, és még akkor is oly elevenen él benne néhány kacagásra késztetô emlék, hogy valóságos novella kerekedik belôlük. Már akkor, harmadikos gimnazista korában mindenre figyel, mindent észrevesz. Például azt is, hogy a nyitrai püspök orrára hogyan merészelt rászállni egy otromba légy! és miközben a fôpap a trónuson ült, és hadakozott a léggyel... ,,Santa Fé! Nekünk szájtátó gyerekeknek még a lélegzetünk is elállt... A püspök odacsap, de nem találja el -- végre sikerül. Dobri jager!... S a közfeszültség megoldódik. -- Hát bizony ez így volt s jól volt!'' (1915. febr. 27.) Hogy ezek a nyitrai fôpapok, kanonokok mennyire foglalkoztatták a kamaszodó Ottokár fantáziáját, mutatja a következô, elragadó eset: ,,Emlékszem -- írja a 61 éves püspök -- hogy amikor 12 éves koromban Nyitrán egy kanonok haláláról beszéltek, s mint egy ilyen gyerek magam is felvetôdtem a felsô városba, az a gondolat nyugtalanított: Istenem, hogy fog ez elôtted megjelenni, mikor kanonok volt?'' (1919. nov. 22.) A nyitrai piaristák gimnáziumának negyedik osztályos diákja, Prohászka Ottokár 1871-ben 13 éves. Életének egy szakasza ezzel lezárul. Eddig a Felvidék vonzáskörében élt: Pozsony, Rózsahegy, Losonc, Nyitra -- nyáron Feldkirch és a tiroli hegyek. Talán ô maga sem tudta, hogy az isteni Gondviselés láthatatlanul nyúlt bele sorsának alakulásába, amikor -- talán épp egyik piarista tanárjának javaslatára -- a kalocsai jezsuiták intézetének alapítványi helyére adott be kérvényt. Elnyerte! Így került az ország egy egészen más tájára. Ezzel elkezdôdött Prohászka Ottokár önállósulásának, felnôtté válásának elsô szakasza. Találkozás a jezsuitákkal 1871. Ottokár mint a család elsôszülött fia, a nyári vakációt Feldkirchben tölti, és elbúcsúzik testvéreitôl, szüleitôl, hogy magára vegye a jezsuita konviktorok, intézeti bentlakók ,,egyenruháját''. A családi album fényképei között találtam rá Ottokárnak egy ilyen képére: öntudatos fiatalember, aki tudja, hogy mit akar. Még nincs 14 éves, és saját maga veszi kezébe sorsa irányítását szülei belegyezésével! Itt most valóban érdemes elgondolkozni, hogyan alakult volna sorsa, ha együtt maradt volna testvéreivel, ha nem tudott volna tizenévesen kiszakadni az apai-anyai fészek biztonságot jelentô ölelésébôl, a nyitrai nagybácsik és nagynénik védelmébôl. Azért kell részletesebben foglalkoznunk a két évig tartó kalocsai idôszakkal, hogy az összefüggések ismeretében jobban megértsük Prohászka lelkiségét. Tagadhatatlan ugyan, hogy életrajzírói nagy általánosságban foglalkoznak a kalocsai idôszakkal, de adatok hiányában eddig nem érzékelhettük, hogy mi zajlott le az ötödikes-hatodikos gimnazista életének ebben a döntô szakaszában. Éppen ezért elôbb röviden szólni kellene arról az intézetrôl, mely ekkor kezdett országos hírűvé válni.[5] * * * A véletlen művének is lehetne mondani azt, hogy a Kalocsáról távozó piaristák helybe Kunszt érseknek sikerült hosszú és bonyodalmas tárgyalások után rávenni a jezsuiták generálisát, hogy vegyék kezükbe rendtársaik a minden szempontból tönkrement gimnázium és konviktus vezetését. Valóban leküzdhetetlen akadályok nehezítették a terv megvalósítását, hiszen még nem volt önálló magyar rendtartománya sem a jezsuita rendnek; -- és ami a legfôbb problémát jelentette: a kevés rendtag legtöbbje nemhogy nem beszélt magyarul, de oktatói, tanári képesítéssel sem rendelkezett. Ennek ellenére az érsek kitartó és megható ragaszkodásának köszönhetôen 1860. augusztus 29-én Jézus Társasága birtokba vette az épületbeli siralmas állapotú gimnáziumot. Ezt azért jó szemügyre venni, mert mindössze 11 év telt el Prohászka Kalocsára érkeztéig. A jezsuiták a tôlük megszokott rendszerességgel lázas aktivitásba kezdtek, és néhány év alatt az érsekség óriási anyagi támogatásával megteremtették az alapjait a késôbb élvonalba került jezsuita iskolánál. Kunszt érsek utódja a nagy hírű és minden szempontból példás életű Haynald Lajos a saját vagyonából is fedezte az új felszerelésekkel büszkélkedô intézményt, mely nemcsak a gimnázium felújítását, hanem a száz diák befogadására alkalmas konviktus renoválását is biztosította. Új létesítmények, köztük a nagyhírű csillagvizsgáló, könyvtár, valamint az ország különbözô részeirôl Kalocsára helyezett atyák tevékenysége néhány éven belül országos hírűvé tették a gimnáziumot és a Stephaneumnak nevezett konviktust. Mivel a latin és a görög mellett a francia nyelv is kötelezô tantárgy volt, ezért a fôurak és nemesek Kalocsára akarták küldeni fiaikat, mert a kiváló és szigorú jezsuitáknál szerzett érettségi komoly alapot jelentett. Ez a magyarázata annak, hogy kicsinek bizonyult a száz férôhelyes kollégium. Ennek fényében még kitapinthatóbb a Gondviselô Isten szándéka Prohászkának kalocsai iskoláztatásában. Hiszen a túljelentkezés ellenére, és minden protekció, külsô ajánlás nélkül, pusztán egy kérvény elküldésével bejutni egy felvidéki kisdiáknak a Stephaneumba? - - bizony, elgondolkoztató. Tény az, hogy társai között sok neves fôúri és nemes, gazdag, elôkelô származású diáktársa volt. Minél jobban terjedt a kalocsai gimnázium hírneve, annál több támadás érte a jezsuitákat az egyházellenes körök részérôl, különösen a parlamentben a liberálisok részérôl. Többen még a betiltást is követelték, mondván, hogy Jézus Társaságának még engedélye sincs a magyarországi működéshez, nemhogy gimnáziumi érettségiztetéshez lenne joga. A támadási felület különösen akkor vált még sebezhetôbbé, amikor a kormány az Eötvös-féle törvény értelmében jogosan követelte a tanári diploma megszerzését. Kalocsán a legtöbb tanár még nem rendelkezett a gimnáziumi oktatáshoz szükséges tanári oklevéllel. Ennek ellenére, éppen a parlamenti támadások leszerelése miatt végzett gyakori fôigazgató-látogatások minden esetben azt igazolták, hogy országosan az elsô gimnáziumok között van helye a kalocsaiaknak. Fesztl Károly, Lutter Nándor, a nagy tekintélyű Trefort Ágoston jelentéseit kénytelenek voltak elfogadni a tanügyi hatóságok.[6] A Jézus Társaságának vezetôsége látván a helyzet komolyságát, sürgette a tanári kar kiépítésének ügyét, és tagjait a pesti egyetemre küldte vizsgák tételére, oklevél vagy engedély megszerzésére. Addig is Kalocsára küldte országos hírű műveit, nagy tudású rendtagjait, köztük számos polihisztort. Éppen a hitelesség kedvéért néhány nevet említek, mert Prohászka vagy találkozott velük, vagy tanítványuk volt. Késôbbi visszaemlékezései mutatják, hogy milyen nagy hatással voltak rá ezek a rendkívüli személyiségek. Elsô helyen említem P. Rosthy Kálmánt, az egykori negyvennyolcas katonát, aki megtérése után jezsuitának jelentkezett. Több irodalmi alkotás, verseskötet szerzôje, egyúttal az iskolai élet vezéralakja, a diákok legkedveltebb tanárainak egyike. Az ô nevéhez fűzôdik a könyvtár bôvítése, a kölcsönkönyvtár megszervezése és működtetése. Elsôk között volt, aki az imént említett követelmény értelmében Budapesten letette a tanári vizsgát. A polihisztorok között Tóth Mike volt a leghíresebb: az ásványok országos hírű szaktudósa. Öt kötetre terjedô kéziratában 2524 ásvány leírását adta. Bejárta az ország bányáit, drága leleteket hozott haza Kalocsára, hogy ott megalapítsa a gimnázium ásványtárát, mely vetekedett az egyetemek, fôiskolák gyűjteményeivel. És közben diákjait ámulatba ejtette a fényképészet terén folytatott gyakorlataival. P. Raile Ede abban az évben érkezett Kalocsára, amikor Prohászka elkezdte az ötödik osztályt. Elôbb magyar irodalmat tanított, majd hosszú ideig a konviktus prefektusa, végül a gimnázium igazgatója volt. Raile nevéhez fűzôdik számos olyan pedagógiai remeklés, mely Prohászka diákéletét is oly gazdaggá, színessé tette. Az alsós diákok az ún. ,,merenti'' érdemcédulákat kapták jó eredményeik, szorgalmuk elismeréséül; felsôsök között más, komolyabb módszereket alkalmazott. Prohászka gyakran szerepelt a kitüntetettek között az ún. ,,diligentis'' cédula birtokában. Saját bevallása szerint Raile atya biztatta versírásra, szavalásra. Itt tanult meg görögül, latinul, franciául. ,,Itt arattam az elsô írói sikert'' -- írja a hatvanadik születésnapján készített beszámolójában -- ,,P. Raile könyvet tűzött ki jutalmul annak, aki legszebben írja meg a Grachusok anyjának beszédét fiairól. A könyvet én nyertem... Ô kedveltette meg velem az irodalmat. Pompásan tanított. Jutalmakkal, lelkes szóval buzdított minket munkára...''[7] A jezsuiták pedagógiája egészen más, mint a piaristáké, vagy a bencéseké. Prohászka mindegyikkel megismerkedett, de a három közül legjobban ahhoz vonzódott, amit Kalocsán tapasztalatból, saját fejlôdése közben élt át. Itt tanították meg önállóan gondolkodni az ún. nyilvános vitákon, disputákon, melyeknek keretében óriási szellemi csatákat lehetett vívni, méghozzá fôpapok, vendégek jelenlétében. Tehát nem elégedtek meg azzal, hogy memóriájukat sanyargatva megtanulják és felmondják a leckét, hanem megadták a lehetôséget, hogy a diák felszínre hozza talentumainak rejtett kincseit. Speciális önképzôkörhöz lehetne hasonlítani az ún. ,,akadémiákat'', melyeknek keretében minden diák nyilvánosan szerepelhetett. A választási lehetôség igen nagy volt: irodalmi, nyelvészeti, szavalói, színi történeti, bölcseleti akadémiákon kívül a zene kedvelôi is készítettek műsort. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a külföldi, fôleg olasz mintára rendezték meg az évzáró vizsgákat, illetve ünnepségeket, melyeken az érsek és más magasrangú vendégek is megjelentek. A páter rektor név szerint hívta a szószékrôl a jutalomra érdemesülteket, akik egyenként léptek az emelvényre, hogy magától a fôpásztortól vagy helyettesétôl vegyék át az ezüstérmet, miközben a zenekar ünnepi akkordokat játszott. Majd a páter prefektus római módra éltette a legkiválóbbakat. Vivant neopoetae, neo-syntaxistae! Kiváló pedagógiai érzékkel rendelkeztek a kalocsai jezsuiták, és érthetô, hogy Prohászka teljesen átadta magát ennek az eddig nem ismert szellemi, lelki élménynek. Ezt észrevették tanárai, különösen P. Raile, aki még idôs korában is elragadtatással beszél egykori tanítványáról, és olyan jelzôket mond róla, melyek némileg sejteni engedik, hogy mi is történt a 15 éves Ottokárral Kalocsán: ,,...senkivel sem éreztette fölényét, pedig osztályának szellemóriása volt... A nyilvános fellépéseken mint osztályának princepsze mindig vezérszerepet játszott...''[8] Kalocsai éveibôl fényképek is maradtak. Az egyiken a jezsuitáknál szokásos konviktori ,,egyenruhában'' áll két testvére, Irma és Gusztáv mellett. Ez jelzi, hogy ebben a ruhában ment haza szüleihez Feldkirchbe is. A másik képen osztálytársaival együtt látható, hosszú nadrágban, zakóban fehér ingben, csokornyakkendôvel, tizenötöd magával. A teljes névsorból néhány nevet emelek ki: Andrássy Géza, Batthyány Zsiga, báró Sennyei István, Szinnyei József, Zichy Károly, Országh Lajos. A képen a kiterített szônyegen Vojnits Dani és Antimovits Endre között ül Prohászka Ottokár. Bármennyire központi kérdés egy gimnazista életében az ismeretszerzés, a tanulás, a műveltség alapjainak elsajátítása, jelen esetben számomra még ennél is fontosabb, hogy vajon mit tudhatunk meg Prohászka lelki életének gyökerérôl. Logikus a kérdés, hiszen köztudott, hogy a jezsuiták iskoláiban párhuzamosan halad a kettô. Prohászka Ottokár esetében pedig azért központi kérdés ez, mert legszívesebben már most, tizenöt évesen jelentkeznék felvételire a jezsuitákhoz. Az az elmélyült lelkiség, amelyrôl Nyitrán a piarista igazgató tett említést, Kalocsán még több élménnyel gazdagodott, és olyan elemi erôvel épült alakulófélben lévô személyiségébe, hogy egész életére meghatározó volt. A Jézus Társaságának ugyanis minden közösségét, az iskolait is, a Szent Ignác-i lelkiség élteti és hatja át. A tanulás mellett ez a lelkiség, ennek kisugárzása és fokozatos elsajátítása volt a felnôtté, személyiséggé váló Prohászka legnagyobb élménye Kalocsán. Ennek ismeretében most még érthetôbbé válik az a Rómában 1880-ban leírt felkiáltása: Istenem, mi lett volna belôlem, ha Losoncon vagy Feldkirchben maradok! Minden bizonnyal még a nevét sem ismernénk, ô ugyanis itt, Kalocsán kapta meg a papi hivatást, mondhatnám azt is: a szerzetesi, jezsuita hivatást. Errôl ô maga számol be. ,,Úgy szeretem a Jézus-társaságot: hálás vagyok a Kalocsán töltött két évért is. Mennyi kegyelmet kaptam ott...'' (1911. júl. 31.) Amikor tehát Kalocsa képe, neve felmerül emlékei közül, akkor az elsô, a lényegbevágó nem a nagyszerű, sokrétű tanulás, ismeretszerzés, hanem a sok kegyelem! Állandó kapcsolatban állt az intézet kiváló személyiségeivel. Prefektusa a tiroli P. Panmoser volt, aki hitvilágának horizontját tágította a szabad akarat, a hit és a hitetlenség kérdésében adott dolgozatok, házi feladatok révén. A napirendnek szerves része volt az imádság, elmélyülés, lelki élet alapjainak ismertetése és elsajátítása. Természetesen ezen a téren minden diák a maga igénye szerint használta fel a kínálkozó lehetôségeket. Prohászka buzgósága itt is feltűnt elöljáróinak éppúgy, mint társainak. Itt tanult meg rendszeresen imádkozni, adorálni, lelkiismeretet vizsgálni, önmagát figyelni és fegyelmezni. P. Votka rektor éppen Prohászka Kalocsára érkezése idején hívta életre a Mária Kongregáció külön kápolnáját, és ekkor készítette el Friedrich Ferenc jezsuita testvér a Szeplôtelenül fogantatott Szűz Mária-szobrát, melyet a kápolna fôoltárára helyeztek. 1871. december 8- ra megérkezett Rómából a bejegyzés elismerése. Prohászka gyakran tért be a kápolnába adorálni a Tabernákulum elôtt, és elmerülni a szent Szűz szépségében. Külön is említést érdemel P. Uhlarik Jánoshoz fűzôdô kapcsolata. Errôl eddig nem szóltak az életrajzok, pedig igen nagy hatást gyakorolt a kalocsai diákokra, köztük Ottokárra, ez a sokoldalú, rendkívüli személyiség. Felvidéki falusi plébánosként kezdte, majd hallgatva az egyre erôsödô belsô hívásra, jelentkezett a Jézus Társaságába. Hívei annyira szerették, hogy nem akarták elengedni, de késôbb processzióval kísérték a nagyszombati noviciátusba 1857. május 2-án. Kalocsai tartózkodása idején is a nép, az egyszerű, szegény emberek pártfogója lett: évente közel 700 beteget látogatott meg, és nemigen halt meg a városkában beteg, aki ne ôt hívta volna. Fazekasok, drótosok, üvegesek, cigányok pártfogója volt. Kéregetett szegényei számára. Ha a cigányok közül valaki teljesen tudatlan volt a hit dolgában, rendszeresen foglalkozott vele. A kollégium portájához édesgette ôket, olykor egy- két hatos árán is. ,,Kalocsa apostolának'' hívták hívei. Elgondolkoztató és igen jellemzô, hogy Prohászka Ottokár, a mindenért lelkesedô fiatalember ezt az apostolt választotta lelkiatyjául. Olyan példakép volt ô, akitôl idejében megtanulta, hogyan kell viselkednie egy jó papnak a szegényekkel. Lelkiatyjának nyomdokain haladt, és a szegények istápolója volt egész életében, Esztergomtól kezdve Székesfehérvárig mindenütt az országban. Hogy milyen bizalommal fordult P. Uhlarikhoz, lelkivezetôjéhez, ô említi naplójában. Pontosan emlékezik még hét év távlatában is, hogy mivel kereste fel. Tudniillik Prohászka hajlamos volt a töprengésre, és mint a legtöbb buzgó kezdô, kerülni akarta még a bűn árnyékát is. Valóban nem könnyű eldönteni a lelkére kényesen vigyázó embernek, hogy mi a határ a kísértés és a bűn között, különösen, ha mindez a gondolatok síkján zajlik. Nos, ezen töprengett már 15 éves korában, és amikor Rómában újból ilyen problémákkal küszködött, egybôl eszébe jutott, hogy az ô bölcs, higgadt lelkiatyja miket válaszolt annak idején Kalocsán. (1878. okt. 17.) A legjobbhoz fordult, hiszen a rendi elöljárók nem véletlenül bízták meg a jezsuita közösség lelki vezetésével, és mint ,,operarius'' sokak spirituálisa volt.[9] * * * A jezsuiták lelkisége, műveltsége, pedagógiai stílusa s a belôlük kiáradó szeretet valósággal magával ragadta a gimnazista Ottokárt. Olyan légkörben élt két évig, amit eddig nem ismert. Érthetô, hogy korán érô lelke nem sokat habozott, és dönteni akart további sorsa felôl. A ,,hogyan tovább'' kérdése minden fiatalt rabul ejt. Ez történt vele is Kalocsán 1873. július 9-én. Leült íróasztalához, és levelet írt németül szüleinek Feldkirchbe. A levél tartalma villámként csapott be a nagy harmóniában élô család kék egébe. Ottokár ugyanis megírta elhatározását, hogy szeretne belépni a Jézus Társaságába, és ehhez szülei engedélyét kéri. A Prohászka családról tudni kell, hogy mélyen vallásos volt, olyannyira, hogy a közeli és távoli rokonságban nem volt ismeretlen a papi hivatás témája, hiszen Ottokár édesapjának testvére plébános volt Csehországban, unokatestvére Prágában volt papnövendék, édesanyjának is két rokona volt pap, sôt rokoni szálak fűzték Császka György és Samassa József fôpapokhoz is. Ennek ellenére Ottokár szüleit -- enyhén szólva - - meglepte a Kalocsáról érkezett bejelentés. Ide kívánkozik Ottokár húgának néhány mondata errôl az idôszakról: ,,Mindig mondta, hogy pap akar lenni... Édesatyánk világi pályára szánta, azt szerette volna, hogy állami tisztviselô legyen. Ottokár mindvégig megmaradt elhatározása mellett. Mikor pályát kellett választani, édesatyám szigorúan el akarta téríteni szándékától, de Ottokár addig kérlelte, így beleegyezett abba.''[10] Aligha hihetô, hogy a szülôk magától a papságtól idegenkedtek volna. A dolgok hátterében más okokat kell keresnünk. Ha kezünkbe vesszük a Prohászka-archívumban megtalálható atyai válaszlevelet, annak egyik mondata segít a tisztánlátásban: ,,Kedves Ottokár! ... Leveled meglepetést okozott számunkra, mert azt olvastuk ki belôle, hogy elhatároztad, miszerint papi pályára lépsz. Kedves Ottokárom, 14 éves korban az ember nem tesz ilyen elhatározásokat... Ezért mi szülôk sem adhatjuk már most beleegyezésünket ehhez a lépéshez.'' De mindjárt hozzáfűzi, hogy ,,két év letelte után nem fogjuk megvonni Tôled az áldásunkat''[11] A levélváltás két hét alatt lezajlott. A szülôk ugyanis a hír vétele után még aznap megírták válaszukat Ottokárnak. Már július utolsó hetében járunk, az idô sürget, mert a fiatalembernek döntenie kell. Megértette apja határozott szavait, és ha egyelôre nem is jelentkezett a Jézus Társaságába, azt a kérését mégsem teljesítette, hogy az esztergomi kisszemináriumba se kérje felvételét. Tény, hogy apja elôbb említett levelének kézbevétele után két héttel Kalocsáról Esztergomba utazott, ahol augusztus 4-én megjelent a felvételi bizottság elôtt, elnöke maga a bíboros hercegprímás, Simor János volt. Hogy itt mi történt, arra Prohászka még hatvanéves korában is pontosan emlékezett: ,,Mikor Esztergomban a felvételért jelentkeztem, Aranyszájú Szent Jánosnak egy halott felett tartott híres beszédét mondtam eredeti szövegben. A bizottságban Simor János elnökölt, és a végén megdicsérte görög szónoklatomat. A beszédet most is hibátlanul tudom...''[12] Ehhez annyit mindenképpen hozzá kell még fűznöm, hogy nemcsak dicséretrôl volt itt szó, hanem életének egy igen nevezetes fordulópontjáról. Fellépése, szokatlan szellemi fölénye ugyanis elgondolkoztatta a vizsgáztató bizottság tagjait. Olyan bemutatkozás volt ez, melynek következtében ettôl kezdve az elöljárók figyelmének középpontjába került. Az elnöklô bíboros-prímás természetesen boldog örömmel felvette az egyházmegye kispapjai közé. Ehhez valóban csak ezt a megjegyzést lehet hozzáfűzni: ,,Esztergom megkapta hosszú századokra leghíresebb papját'' (Schütz: 25,22). A sikeres felvételi után minden bizonnyal hazament Feldkirchbe, szüleihez. Volt mirôl beszámolni, terveket szôni, tanácsot kérni... Prohászkáról tudnunk kell, hogy meleg szálakkal kötôdött családjához, a vakációt otthon töltötte, s rendszeresen írt haza. Bár ezek a levelek nem maradtak fenn, de édesapjának, majd megözvegyült édesanyjának németül írt válaszai mind megtalálhatók a Prohászka-archívumban, és ezekbôl pontosan rekonstruálni lehet a gimnazista, majd a szeminarista Ottokár egykori leveleinek tartalmát, sôt családias hangnemét. Nagyon sokat köszönt szüleinek. Egy alkalommal ezt mondta: ,,A férfiasságot, erôs akaratot atyámtól örököltem, a jóságot anyámtól...''[13] A jelek arra engednek következtetni, hogy az esztergomi jelentkezés körüli nézeteltérés nem okozott semmilyen komolyabb problémát a családban, különben nem írt volna édesapja ilyen sorokat egyik levelének végén: ,,Jó édesanyád a legszeretetteljesebb üdvözletét küldi, húgod pedig szívélyesen ölel, és lélekben atyailag csókollak és a Mindenható oltalmába ajánllak: hűséges atyád'' (1875. máj. 11.). Mindez mutatja, hogy milyen jól megértették egymást apa és nagyfia. Érettségi Esztergomban Az esztergomi ún. kisszeminárium rektorát, Dankó Józsefet 1873. augusztus 5-én, tehát a felvételi vizsga utáni napon, Simor érsek levelében értesíti, hogy Prohászka Ottokárt felvetette ,,a papnövelde filozófus növendékei közé'', ami annyit jelent, hogy a szeptemberi tanévnyitótól kezdve Ottokár a kisszeminárium lakója lett. A gimnázium utolsó két évét, a VII.--VIII. osztályt a paptanárok vezette szemináriumi iskolában folytatta, de az esztergomi bencéseknél kellett vizsgáit és érettségijét megszerezni. Ti. az egyházmegyés (világi) papok nem rendelkeztek tanári oklevéllel. Így tehát Prohászka immár a harmadik szerzetesi iskola szellemével ismerkedhetett meg. A szemináriumi tanárok között találjuk a szigorú, markáns egyéniségű Hetyei Sámuelt, a Pázmáneum egykori spirituálisát, a prímási irodaigazgatót, aki késôbb pécsi püspök lett (+1903), és azt a Maszlaghy Ferencet, aki jó tollú író volt, s egybôl felfigyelt Ottokár szárnypróbálgatásaira. Ez a magyarázata annak, hogy a dolgozatait nyilvánosan felolvashatta. Késôbb c. püspök lett, és nagy tisztelôje egykori tanítványának (+1917). 1874 ôszén a gimnázium utolsó évét kezdte a 16 éves kisszeminarista. Tudásban, szorgalomban most sem volt hiány, és éppen ezért megvolt a remény, hogy kiváló érettségi bizonyítványt szerez. A megfeszített iskolai munka mellett mindig talált idôt arra, hogy éreztesse szüleivel, testvéreivel szeretetét. 1875. január 9-én Esztergomból írt levele külön említést érdemel. Édesapjának 58. születésnapjára írt köszöntôje mélyen meghatotta a szülôket. Mindezt az apa válaszából tudjuk, aki Ottokár egyik mondatát külön megismétli: ,,Die Dankbarkeit schaut in die Vergangenheit, die Liebe blickt in die Zukunft.'' (A hála a múlt felé tekint, a szeretet a jövô felé.) Ez a bölcs, megfontolt kijelentés arra késztette az apát, hogy Ottokárt felnôttként kezelve beavassa a család jövôje miatt érzett aggodalmába, és a következôket írja: ,,Die so wahren schönen Worte...'' ezek tényleg igazi, szép szavak, de köteleznek is és életpályád megválasztását is befolyásolják. Szó szerint ezt írja fiának: ,,A jó Isten irányítsa tekintetedet édesanyádra, kinek te leszel egykori támasza. Én ugyanis már abban a korban vagyok, amikor a természet a fizikai törvények szerint azt követeli, hogy a köteles adót lerójuk...'' (1875. jan. 24.) Ez a levél más szempontból is igen fontos, mert végül is az ebben foglaltak segítségével tisztázódik a szülôk állásfoglalása Ottokár papságával kapcsolatban. Domonkos ugyanis most már nem akarta fiát lebeszélni a papságról, csupán arra kéri, hogy ne szerzetes, hanem világi pap legyen. A megokolás egyértelmű: ,,Édesanyád és húgod ugyanis egyedül a te támogatásodra lesznek utalva, amit nem nyújthatnál nekik, ha eredeti szándékod szerint kolostorba lépnél... Mint íród, döntened kell, ezért atyai kötelességemnek tartottam, hogy a fenti szavakat lelkedre kössem.'' Ottokár soha nem lépett be a Jézus Társaságába. Bár volt még egy férfi a családban, öccse, Gusztáv, de ô egészen más fából volt faragva, mint Ottokár, ezért apja valóban csak papfiára számíthatott. És nem telt el négy esztendô, Prohászka Domonkos sejtése beigazolódott. Ti. 1879 tavaszán bekövetkezett hirtelen halála után valóban Ottokár lett szeretett édesanyja egyedüli támasza... A nyolcadik osztály befejeztével 1875. július 10-én Ottokár arról értesíti szüleit, hogy sikeresen letette az érettségit. A család öröme leírhatatlan ,,...nagyon vágyódunk utánad, hogy viszontláthassunk, és megölelhessünk. Jöjj tehát mielôbb a zöld Vorarlbergbe...'' Az egyik levél arra enged következtetni, hogy érettségi jutalomként egy svájci utazást készítenek Ottokárnak: ,,Novák úrnak írtam Tarnócára, és az öt nyelvet beszélô Janikot meghívtam, hogy veled majd egy svájci utazáson vegyen részt...'' (1875. márc. 4.) Tévedés lenne azt gondolni, hogy a szülôi szeretet mindössze ilyen kedveskedésekre szorítkozott. Prohászka Domonkos vérbeli tisztviselô volt, és a saját szakmájának minden paragrafusát jól ismerte. Íme egyik levele az érettségijére készülô fiához: ,,1875. febr. 17-én 9590. sz. döntése alapján a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium a felsô gimnáziumok számára eddig megállapított 100 forintról 150-re, az egyetem számára eddig megállapított 100 forintról 150-re, az egyetem pedig 200 forintra emelte fel az ösztöndíjat.'' Azt tanácsolja Ottokárnak, hogy menjen el az esztergomi adóhivatalba, és kérdezze meg, kell-e ezzel kapcsolatban lépéseket tennie, vagy pedig hivatalból történik a különbözet elküldése. (1875. máj. 16.) Számunkra sem közömbös ez a levél, mert segít helyére tenni egy eddig vitatott kérdést: Prohászka további tanulásának anyagi fedezete biztosítva volt-e, vagy mások, pl. kanonokok pénzére volt szükség? Ez a levél világosan feltárja a kiváló tanuló ösztöndíjának még az összegét is, mely az akkori viszonyokhoz mérten nem mondható csekélynek. Omnia parata sunt... Prohászka Ottokár életének elsô szakasza az esztergomi bencés érettségivel lezárult. A 17 éves, kitűnô szellemi képességű és jellemű fiatalember készen állt, és várta a ,,hogyan továbbra'' a választ! II. Róma-élmény Elôkészületek. Elsô benyomások Bármennyire hihetetlen, a valóság mégis az, hogy Prohászka már gimnazista korában álmodott Rómáról. Hogy Róma-élményének csírája hol és mikor érhetô tetten? 1874-ben az esztergomi szeminárium folyosóján. A 16 éves kisszeminarista bencés diák föl-alá sétált, és a latin klasszikusokból feladott leckét memoriter ismételgette. Közben a római zarándokok énekét dúdolta magában. ,,O Roma nobilis / Orbis et domina, / cunctarum urbium / excellentissima...'' (Ennek szabadon fordított magyar változatát sokan ismerik, sôt egykoron ennek dallamával vonultak a zarándokok az Örök Városba.) ,,Ó, Róma, üdvözlégy, / Ó, Róma, áldva légy! / Terólad zeng a föld, / terólad zeng az ég...'' És miközben a lelkében a pogány klasszikusok és a zarándokok éneke egymást váltogatva zsongott, fantáziája átrepítette a tengeren, az Appennineken, és ,, kérdezte: volna-e itt hely egy ifjú lélek számára, ki nála álmában elsuttogja: Te benedicimus, salve per saecula?''[14] Az álomból valóság lett, bár ez most sokkal bonyolultabban történt, is Prohászka is csak menet közben vette észre a Gondviselés egyértelmű szándékát. Elöljáróitól csakhamar megtudta, hogy érettségije után Dankó rektor külön felhívta Simor János bíboros figyelmét, és javasolta, hogy küldje a római Collegium Germanico-Hungaricum-ba kiváló tehetséggel megáldott szeminaristáját. A prímás ezt elfogadta, és ezzel megkezdôdött a felvételi procedúra. Mivel a jezsuiták vezette római kollégium a világegyház egyik legismertebb, legnívósabb intézménye volt, érthetô, hogy igen körültekintôk voltak a jelentkezôk elbírálásakor. Ezzel magyarázható, hogy nem elégedtek meg a szokásos szülôi, plébánosi ajánlással, hanem az egyházmegye fôpásztorától és a lakóhely püspökétôl is kellett ajánlásokat küldeni a kollégium rektorához. Ez a magyarázata annak, hogy az érettségi utáni szünidôben Ottokár felkereste a szülei otthonához közeli vorarlbergi püspököt, Amberg Jánost, és jelenlétében töltötte ki a jelentkezéshez szükséges kérdôívet. Fontos részleteket tudunk Simor bíboros hozzáállásáról a római taníttatás ügyében. A feljegyzések szerint a hercegprímás dicséretekkel halmozta el jelöltjét a Rómába küldött levélben. Lepold Antal pedig külön kiemeli visszaemlékezésében, hogy a bíboros lelkére köti a római rektornak, hogy kiváló gondja legyen e kitűnô növendékre, és óvja egészségét, mert a tapasztalatok szerint sok magyar növendék betegen tér vissza Rómából. Ez a megjegyzés még érthetôbbé teszi a család féltô, aggódó szeretetét, különösen az édesanyáét. Mert bármennyire büszkék is voltak Ottokárra, az anyai-atyai szív nagy szorongással vette tudomásul, hogy ezzel a jelentkezéssel hét hosszú esztendô veszi kezdetét, mely idô alatt a germanisták szigorú regulája szerint nem láthatják Ottokárt. A szorongás nem volt alaptalan, hiszen édesapját valóban nem is láthatta többé, mert meghalt... * * * Mindaz, ami az esztergomi szemináriumban csupán álom volt, 1875 ôszén mégis valóság lett. Ekkor már nemcsak a képzelet szárnyán repült Itáliába, hanem gyorsvonat vitte az eddig elérhetetlennek gondolt cél felé. ,,Tegnap dél óta a gyorsvonat ragad magával Tirol hegyei közül, s ma este közel járok vágyaim céljához, azon helyhez, melynek neve a gondolatot érzelemmé, és az érzelmet szenvedéllyé fokozta az ifjúban, és ez a név Róma.'' ,,Szenvedéllyé fokozott érzelem'', vagyis extázis! És mindez azért, mert a sokszor megvalósíthatatlannak tűnô vágyálom kézzelfogható valóság lett. ,,S mialatt a vonat zakatolása fantasztikus zenét írt a lelkes szavakhoz, berobogtunk Marcus Aurelius falán át a Viminali halomra, a gép sikított, az ajtók nyíltak, s én ünnepélyes megilletôdéssel léptem Róma szentelt talajára.'' Mindez 1875. november elsô napjaiban történt. Hogy mi zajlott le a szerény körülmények között élô családból származó, nyitrai születésű kispap lelkében, arról maga számol be két évvel késôbb Rómából hazaérkezve, 1887-ben a Magyar Sion lapjain: ,,Ki bírná kifejezni azt az ünneplô hangulatot, mellyel Rómába bevonultam?... Utcái olyanok voltak, mint egy ünnepi díszben álló templom falai, oly áhítatra gerjesztettek, mintha úrfelmutatás lenne...'' Közben figyeljünk a nemrég érettségizett, és már ekkor feltűnô klasszikus műveltséggel rendelkezô fiatalember ún. ,,klasszicizáló magatartására'', vagyis arra a széles ismeretre a római ókort illetôen. Miközben a jelen Rómájában jár, minduntalan a császári Róma jelenik meg elôtte, és a klasszikus írók, költôk, történészek kalauzolják. Ezt különben maga fogalmazza meg, amikor leírja Rómába érkezésének elsô benyomásait: ,,A pogány nagyság, a klasszikus műveltség, a görög művészet emlékein emelkedô római egyházat és a szentszéket úgy akarja szeretni s soha felejteni, mint az elsô vértanúk, kiknek sírja tán lábaim alatt rejlik.'' Mindezt lovaskocsin ülve. távoli harangszó zsongása közben élte át a Palazzo Borromeo felé haladva. De a fiákeres sem akárki, hanem a Circus Maximus kocsisának sarjadéka, aki olimpiai versenyzôhöz illô ügyességgel hajtotta lovait... A kocsi megállt. ,,Ecco il Collegio Germanico'' -- szólt, ostorral a kapura mutatva.. És a portás sem akárki, már a neve is elárulja. Tudniillik Titónak hívták, aki ,,külsô vitelében is megôrizte a Titus névhez fűzôdô vespasiani méltóságot''. Maradjunk még egy rövid ideig az elsô benyomások érzelmi mozzanatainál, és azoknál a bizonyos ,,klasszicizáló magatartásra'' emlékeztetô utalásoknál, hiszen visszaemlékezéseiben több mint tíz alkalommal idézi Horatiust, Vergiliust, Juvenalist és másokat. A történelem együttes víziója az ó- és újkor emlékeinek egymást kiegészítô, egymásra utaló szemlélete minduntalan tetten érhetô nála. Íme néhány példa a sok közül. A Palazzo Borromeóról kíván bôvebben beszámolni, és ahogy nézi az idô viharaival dacoló ôsi falakat, eszébe jutnak az Augustus és Nero korából származó tilalmak. Juvenalis ugyanis említi azokat a törvényeket, melyek elôírják, hogy hetven lábnál magasabb házat építeni nem szabad, mert életveszélyt jelentenek. Hát a mostan csodált római palazzók építôi nem voltak tekintettel a császári kor elôírásaira, mert az ô kollégiumuk oly magas, hogy lakói az ötödik emeletet elôszeretettel Olympusnak nevezték el. Minden ,,újonc'' ide vágyott, annak ellenére, hogy nyáron kegyetlen hôség forrósította az olimpusi lakókat. Késôbb Prohászka is itt lakott, és boldogan mindent elviselt, mert ablakából naponta csodálva szemlélte a krisztusi élni akarás bronzba öntött üzenetét: a pogány Antonius szobra helyén Péter apostol alakja állt az ég felé mutató oszlop tetején, annak a Péternek a szobra, aki ,,Antonius uralkodása alatt sötét, ismeretlen szekta elsô püspöke volt.'' De a nyár forróságánál talán még nagyobb önfegyelmet követelt az itáliai tél dermesztô hidegének elviselése. És ennek ecsetelésekor is fantáziája elkezd kalandozni, és Horatiustól a kollégium idôs professzorain keresztül a budai kofák kézmelegítô kis kályhájáig valósággal remek novellát ír. Mert könnyű volt Horatiusnak a gazdag római uraknak tanácsolnia, hogy ,,tegyenek fahasábokat jócskán a tűzre'' (ligna super foco large reponens). Könnyű volt nekik, bezzeg a didergô kollégisták itt még tűzhelyet, de kéményt sem találnak, mert az olaszok egyszerűen nem építenek kályhát az épületeikbe. A költô segített magán, de a Palazzo lakói nem tudnak, s ami meglepô, nem is akarnak, mert ôk hôsök, edzettek, mindent elviselnek, és nemcsak az alumnusok, de a világhírű professzorok sem fűtenek, a P. rektor sem. ,,Némely öreg páter télen mindenféle színt játszik, de hôsies megtagadásban inkább eldidereg délig, semhogy szobájába kis kályhát tétetne. Ha pedig valamelyikök végképp nem bírja elviselni a dermesztô párás hideget, akkor azt a bizonyos kézikosárhoz hasonlítható primitív készüléket, a caldinót használja, melyben izzó parázs ad némi meleget. Ilyennel lehetett látni a folyosón caldinót cipelve a világhírű jezsuita erkölcsfilozófust, P. Ballerinit.'' És hogy némi fogalmunk legyen, hogy mi is az a caldino, nos, a morálteológustól eljutunk a budai kofáig: ,,Nálunk a klasszikus caldinót csak a decemberi piacon didergô kofák ölében láthatni...'' A Magyar Sionban közzétett visszaemlékezésének segítségével beletekinthetünk abba a miliôbe, melyben hét évig élt, és abba az atmoszférába, mely segítette ôt a krisztocentrikus élet kialakításában. ,,A Collegium Germanico-Hungaricumban'' című, 112 oldalt kitevô írás Prohászkának egyik remekműve. Schütz Antal nem ok nélkül állítja, hogy a római kollégium belsô életérôl, életformáló szellemiségérôl itthon senki, külföldön is kevesen írtak ily utolérhetetlen művészettel és hitelességgel, mellyel versenyre kelni hiábavaló vállalkozás volna. Ez valóban így igaz, legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy Prohászka ezt az olvasóközönségnek szánta, vagyis a római években történô belsô átalakulásának legszemélyesebb világát, azt a bizonyos ,,belsô várkastélyt'' itt csak kívülrôl járta körül. Saját önmegszentelôdésének drámai fordulatait, belsô harcias és diadalittas gyôzelmeit egyedül naplójának lapjain örökítette meg. Mi mind a kettôt tanulmányoztuk, és ennek segítségével talán az eddigieknél többet és lényegbevágóbbat tudunk mondani errôl a hét esztendôrôl. Erre azért van szükség, mert egyértelművé vált, hogy Prohászka életének semmiféle más eseménye megközelíthetôleg sem vésett oly kitörölhetetlen nyomokat, mint a római kollégiumban töltött idôszak. A késôbbi kutatások szempontjából sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a germanikus hatások úgy beleszövôdtek lelki struktúrájába, hogy élete végéig minden megnyilatkozása ezeknek a hatásoknak stílusjegyeit viseli magán. Ennek ismeretében az látszott a legcélravezetôbbnek, ha a régi és újonnan feltárt adatok alapján széjjelválasztjuk a római évek óriási élményanyagát, és külön elemezzük Prohászka lelki életének római ,,stációit'', külön vizsgáljuk a három, illetve négy évet felölelô filozófiai-teológiai tanulmányait, kiegészítve mindezt a Rómában lelkébe vésôdött egyházképpel. A témák szétválasztása természetesen nem feledtetheti el velünk, hogy mindezt a tárgyilagos kutatás, az oknyomozói történelmi tudományosság miatt tesszük, hiszen éppen Prohászka Ottokárnál kell minduntalan rádöbbennünk karakterének oszthatatlan egységére. Csakhogy vele kapcsolatban is érvényes az ôsigazság: a látni vágyó napba nem tekinthet. Önmegszentelés ,,Küzdve Érted -- Bírva Téged'' A keménytáblájú, zöld márványpapírral borított és merített papírlapokra írt római napló elsô oldalán ez az imaértékű jelmondat olvasható: ,,Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem: küzdve érted --. bírva téged egyaránt szolgálok neked.'' Ha röviden, egy mondatba sűrítve kellene megfogalmaznom Prohászka Ottokár római tartózkodásának célját és értelmét, akkor elsô naplójának ezt a mondatát idézném. Felbontva és egészen a gyökeréig hatolva ezt így lehetne kifejezni: lángoló szívvel küzdeni Istenért, hogy Ôt birtokolva szolgálhassa! Itt minden szó lényegre mutató: ,,lángoló szívvel''. Vagyis nem akárhogyan, nem sablonosan, ímmel-ámmal, és nemcsak ésszel, rideg számítással, hanem fiatalos hévvel, tüzes lelkülettel, felfokozott érzelmi odaadással. ,,Küzdve érted.'' Vagyis az aszkézis kemény önfegyelmével, hiszen itt a földön mindenki: papok, szeminaristák, hívek egyaránt csak keressük az Istent, a Deus absconditust. De keresni is lehet többféle módon: reményt vesztve, belefáradva, nem sok esélyt adva a sikerhez, és lehet szenvedélyesen, tudván tudva, hogy akit keresünk, maga is jön felénk, hogy találkozzunk! Ezért írja a ,,küzdve'' után: ,,bírva téged''. A római napló elsô mondatától, vagyis az 1877. december 2-án leírt mondattól a Soliloquia 1927. január 15-én leírt utolsó szaváig e jelmondat körül zajlik minden: Istent keresni, küzdeni Érte, Ôt birtokolni, hogy mindig, mindenben szolgálni tudjon Neki, méghozzá ,,lángoló szívvel''. Itt most csak jelezni kívánom, hogy a ,,küzdve Érted -- bírva Téged'' jelmondatban zseniális tömörséggel van kifejezve Prohászka lelki iletének legfôbb jellegzetessége: az aszkézis és a misztika gyakorlásának egysége, egymásra utaltsága. Ezt kívánom bemutatni! Még mielôtt ,,belépnénk'' Prohászka Ottokár, a 17 éves szeminaristának legbensôbb világába, jó rávilágítani arra a mondhatni nagy ,,választékra'', a lehetôségek széles skálájára, ami tárt karokkal várja a Rómába érkezô klerikusokat. A különbözô lelki iskolákra gondolok, melyek ugyan mind egyet akarnak: kialakítani a papnövendékek lelkében a krisztocentrikus életet, mégis az eszközök és a megközelítés módjában igen sokszínű a képzés, aszerint, hogy ki vezeti az egyes kollégiumokat, szellemi vagy tudományos központokat, universitásokat. Elég, ha a két pólusra mutatok rá: a dominikánusok vezette Angelicumra és a jezsuiták vezette Gregorianára. Mind a kettô ún. pápai egyetem, vagyis a Szentszék hivatalosan is elfogadott, teljes joggal felruházott egyeteme. A kérdésben jártasok jól tudják, hogy ezzel a két irányzatra, teológiai megközelítésre utalok, és nem véletlenül. Prohászka Ottokár egész életére, lelkiségének fejlôdésére és lenyűgözô kibontakozására sorsdöntôen hatott az a tény, hogy Simor János hercegprímás ôt a jezsuiták kollégiumába és egyetemére disponálta. És mivel az elôbbi fejezetbôl láthattuk, hogy már negyedikes gimnazista korától a Szent Ignác-i lelki iskola szellemében nevelkedett, töretlenül haladt tovább ezen az úton Rómában is. * * * Ha most Prohászka vezetésével, kalauzolásával felkeressük a XVI. század óta működô Gregoriána egyetemet, korábbi nevén a Collegium Romanumot, legjobb, ha a portáról vele együtt a P. Rektorhoz megyünk. ,,Egyszerű kis szobában fogadott egy nyílt arcú, méltóságos és mégis megnyerô alak, fején magas, háromágú birétummal. Leültetett, kérdezôsködött az útról, az otthonról, a honvágyról, biztatott. Ez volt a P. Steinhuber. Az egyszerű, ceremóniátlan modorban az elöljáró szellem ereje s a szeretet közvetlensége által hódított.'' (vö.: 16, 162) Jellemzô a mindent észrevevô fiatal klerikusra e mondat közé szúrt megjegyzése a szoba egyszerűségének érzékeltetésére: ,,melynek padlója tégla volt''. Az elsô benyomások mindig meghatározóak, és a rektori szoba téglás padlójának emléke is ilyen volt. Hamar észrevette, hogy itt mindenki egyenlô, nincs privilégium! A kollégium minden egyes szobája inkább Cincinnatus egyszerűségét juttatja eszébe, mint a palazzók fényét. Nemcsak a növendékek, de az elöljárók szobái is ugyanolyan szerényen vannak berendezve, és ugyanazt fogyasztják az ebédlôben is, nem úgy, mint sok más szemináriumban. Különben érdemes megjegyezni, hogy minderrôl már Esztergomban ír (1887), ahol késôbb a római kollégium légkörét kívánta meghonosítani. Az alumnusok együtt élnek, együtt laknak tanáraikkal, csupa kitűnô, sokszor világhírű férfiak, akik tanítványaikkal együtt közös csengôszóra kelnek, imádkoznak, sétálnak és értekeznek tudományos kérdésekrôl. Ha professzoraik seprik szobájukat, ha vízért mennek, ha lámpájukba olajat töltenek, mindez semmit sem vesz el tekintélyükbôl. És ha a tanítvány esetleg épp egyik professzorának kezébôl kapja a söprôt, még jobban fog igyekezni, hogy megfeleljen a mindannyiuk számára elôírt szabálynak: a cellát mindig tisztán kell tartani! Az igénytelen egyszerűség, teljes bizalom a tanítványok részérôl, folytonos közeledés az elöljárók részérôl, ez a magatartás jellemzi a jezsuita lelkiséget és pedagógiai módszert Szent Ignác óta bármelyik kollégiumukban, vagy iskolájukban. Ôk úgy nevelnek, hogy nem szidnak, különben is, akit már szidni kellene, úgysem marad ott. A panaszokat úgy szokás elintézni, hogy az illetô belássa, mit hogyan kellene tennie, és így önérzete, nem pedig a fenyíték döntse el az ügyet. Ezt a stílust, ezt az elöljárói modort, emberies viszonyulást Rómában sajátította el Prohászka, és élete végéig így közeledett papjaihoz, híveihez egyaránt. Prohászka fontosnak tartja, hogy megismerjük a római kollégium fegyelmi rendjét. Sok elsôéves számára kezdetben ez a ,,vasfegyelem'' nem kis nehézséget okozott. Prohászka viszont már úgy érkezett Rómába, hogy Kalocsán megismerkedett ennek szellemével. Számára éppen ezért nem jelentett terhet, sôt elismerô szavaiból kivehetô, hogy mindent helyeselt, mindennel egyetértett és szükségesnek tartott. Természetesnek vette, hogy az újonnan jöttek az elsô évet közös tanulóteremben és dormitóriumban töltik állandó és közvetlen felügyelet alatt, míg lelkükbe nem oltódik az esprit de corps. Hogy ez mit jelent? Azt a hagyományos rendet, mely valamennyi regulának megtestesülése, és arra képesít, hogy a növendékek azt tegyék, amit éppen tenniök kell. Az elsô és legfontosabb számukra az, hogy tanuljanak meg alkalmazkodni. Ehhez önmagában véve is nagy önfegyelem kell, és csak az képes megtenni, aki jóval elôbb már eldöntötte, hogy hét évre elhagyja a világot, és kész távol élni otthonától, családi, baráti környezetétôl. Ha összehasonlítjuk ezt a követelményt más szemináriumok elôírásaival, megértjük, hogy a római kollégiumban kialakult fegyelem a szerzetesek regulás életéhez hasonlítható. A második évtôl kezdve már külön cellában, egyedül élnek a kollégisták a silentium religiosumban. Prohászka oldalakat ír saját cellájáról. Az esztergomi szeminárium ablakából északra nézve visszaemlékezik Antonius szobrára, amelyet szobája ablakából látott, és az ifjú tüzes lelkesedésre, ami akkor eltöltötte: ,,Fejleszteni a szellemet a lelkesülés ifjú üdvösségébôl -- tágítani szoruló körét világraszóló emlékekkel, hol lehetne azt jobban megtenni, mint Rómában? A kilátás az ablakból ragyogó fényt önt a lelketlen tekintetbe, önérzetet s buzgalmat a lohadó mellbe; fölsóhajt s érzi, hogy itt törpének s kicsinynek lenni nem szabad.'' (16, 169) ,,Ez a kályhátlan, egyszerű cella télen-nyáron egészen az enyém. Tanúja a törekvésnek, tanulásom- és imámnak. Csendjében magamra maradva iparkodom, nem a szemeknek szolgálva, hanem az önérzet, a meggyôzôdés által indíttatva önálló tevékenységre. A cella kizárólagosan az enyém, senki oda be nem mehet...'' (16, 171) Kalitkának nevezi, melynek birtokba vételére úgy vágyott, amikor még elsôéves korában csak ártatlan aspirációi lehettek irányában. A folyosókon egymás mellett nyíltak a ajtók a még csendesebb hajlékokba. Nem hiába hívták egyik sorjukat ,,columbariumnak''. Azért is ír ilyen meleg hangon a kollégiumról, hogy eloszlasson minden vádat és beteges elképzelést: az egyház intézetei, kollégiumai nem melegházak, sem üvegházak, hanem valami természetes erôforrások, melyekbôl élet fakad, olyan, melyet a tavaszi erdôszélen érez a sétáló. A kollégium szelleme oly erôteljes, hogy akit megragad, abban felrezzenti az életképes csírák mindegyikét, melyeket a Teremtô keze fektetett lelkébe! Prohászka Ottokár gyakran ír visszaemlékezéseiben, naplójában a jezsuita lelkiség nélkülözhetetlen személyiségeirôl, a P. Spirituálisról. (16, 173, 177k) Ô az, aki tanácsaival segít, irányít, nyes, jobbára mérsékel, gyóntat. Mindaz ugyanis, amit eddig elmondtunk a fegyelemrôl, a felesleges kényelemrôl való lemondásról, a cella sajátos szerepérôl és a silentiumról, csupán keretül szolgál annak, ami miatt mindez van. A felsorolt ,,elemek'' csak feltételek, nélkülözhetetlen eszközök a nagy cél eléréséhez: az önmegszentelés tudatos és tervszerű megvalósításához. Ennek irányítása különleges feladatot ró a kollégium lelkivezetôjére, a spirituálisra, akinél az elsô évben hetenként, késôbb havonta egyszer lehet és kell megjelenni minden kollégistának. Vele mindenrôl lehet beszélni; tevékenységét ,,direktio''-nak nevezik, ez is jelzi, hogy az önálló, belsô életre vonatkozó direktívák az ô bölcs, tapintatos, atyai segítségével öltenek testet. A kegyelemmel létrejövô személyiségformálás a P. Spirituális legszentebb és legfelelôsségteljesebb feladata. A jezsuita lelkiség, a Szent Ignác-i önmegszentelés kimunkálását mindig a rend legkiválóbb egyéniségeire bízták. Prohászkának Kalocsán is volt alkalma megtapasztalni, hogy mennyire nélkülözhetetlen a lelkiélet kibontakozásánál felmerülô nehézségek, feladatok helyes megoldásához a spirituális. Érthetô, hogy itt, Rómában még fokozottabban igényelte irányítását. Abban a helyzetben vagyunk, hogy Prohászka részletesen megírta és feltárta lelkiéletének történetét. Még pontosabban fogalmazva, egyrészt megírta a Szent Ignác-i lelkiség lényegét alkotó lelkigyakorlatokról szóló tanulmányát, másrészt római naplójában részletesen beszámol ennek a Szent Ignác-i lelkiségnek rá gyakorolt hatásáról. Az elsô, az elméleti rész már itthon 1895-ben íródott ,,Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme'' címen, és a Magyar Sionban jelent meg.[15] Míg naplójában e ,,szellemnek'' in concreto megvalósítását elemezhetjük, addig a Rómából való hazatérése után 18 évvel írt tanulmány már a megtett út tapasztalatait is magában foglalja. Értéke azért felbecsülhetetlen, mert saját élményével hitelesítette. A két írás egymást kiegészíti. Az alább következô lapokon e két ,,forrás'' mindegyikét elemezzük, megkísérelve a szintézis elkészítését is. Átvizsgálva Prohászka Rómában töltött kollégiumi éveinek (1875--1882) lelki eseményeit, a 17 éves korától a 24 éves koráig terjedô idôszak fejlôdésének belsô vonulatait, indítékait, kegyelmi életének horizontját, azonnal felismerhetjük a Szent Ignác-t lelkigyakorlatokban lefektetett szellemnek maradéktalan elfogadását és tudatos beépítését személyiségébe. Már mint esztergomi spirituális megfogalmazza azokat a személyiséget alakító, krisztusivá formáló elveket, melyek Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvébôl ôrá a legjobban hatottak. Íme néhány ezek közül: mivel mindannyiunknak, különösen papoknak az a hivatásunk, hogy királyi lelkekké váljunk, ezért kell az ignáci exerciciumokkal behatóan foglalkozni. ,,Hivatásod az istenülés (önmegszentelés)... Úgy lesznek majd nekünk is papjaink, igazi jellemek és nem bérencek'' (8, 261). Az exerciciumos könyv már az elsô lapon megmondja, hogy célja a porba rántott embernek kiemelése, és hogy ,,fölvillanyozott, gazdagabb, derültebb, elevenebb élet szülessék meg benne''. A ,,vincat seipsum'' és az ,,ordinet vitam suam'' a cél! E cél megvalósítására olyan forrón és lelkesen kell kívánkoznia kezdônek, haladóknak, mint ahogy a turista készül az izgalmakkal teli nagy ,,kalandra'', mely természetesen tele van meglepetésekkel, nélkülözéssel, sôt nem várt fordulatokkal, veszélyekkel. Az elsô hét a szobrász kegyetlennek tűnô akciójához hasonlítható. Hiszen vésôvel a kezében a márványtömbbôl eltávolítja a nem odavalót, hogy a lelkében élô forma fô vonásainak ,,alaprajzát'' érzékelhetôvé tegye. És ahogy a szobrász alakot ad, vagyis formálja a márványt, úgy a lelkigyakorlat mestere is arra törekszik, hogy mi is, miként a márványtömb, vállaljuk a ,,törést'', a ,,szakítást''. Olyan ez, mint a ,,vedlés''. (8, 267) Ez abból áll, hogy semmihez sem szabad ragaszkodnunk, amit csupán a bűn által szerezhetünk meg. Tehát indifferensnek kell lennünk minden iránt! Itt a kulcsfogalom: az indifferentia, lelki szabadság! Ennek segítségével születik meg bennünk az a belsô rend, mely alapja, fundamentuma lesz az elôttünk álló feladatok végrehajtásának. Erre a fundamentumra épül rá a második hét: odalépni a lelkek mintaképe elé, vagyis vágyódni Krisztus után, megismerni, elérni, birtokba venni. Ha a Krisztus utáni vágy megmoccan bennünk, akkor majd késôbb a ,,két zászlóról'' szóló elmélkedés megmutatja, hogy ,,in concreto'' mit kell tennie Krisztus katonájának. Prohászka itt egy pillanatra tisztázni akarván a fogalmakat, közbeszúr egy igen lényeges megkülönböztetést a katona és a lovag között. Mivel a katona fogalmához sok negatívum tapadt, ezért helyette a lovag kifejezést használja, hiszen Loyolai Ignác is lovag volt. A lovagokat nem verbuválják kötéllel, hanem önként állnak a nemes, nagy eszmék szolgálatába. A Krisztus-országáról szóló meditáció lovagias lelkeknek való. Szent Ignác egy királyt léptet fel, akinek kezében zászló van. A király Krisztus, akinek szolgálni királyi tett, és akiért ,,vitam et sanguiem'', vagyis ,,életet és vért'' adni igazi lovagi hivatást, ,,kihívást'' jelent. Egy igazi, vérbeli lovag pedig csak egyet akarhat: minél többet adni királyának! ,,Segnalarsi'', vagyis kitűnni, a harcmezôn a Király országáért vívott küzdelemben. Ez a gigászi harc két fronton zajlik: önmagukban és az életben a lelkek megmentéséért. Istent szeretni és szolgálni tehát annyi, mint lovagiasnak lenni Isten iránt! Prohászka ezt tudatosan vállalta, élte egész életében, és ilyen értelemben jelenti ki magáról: ,,Jézus katonája lettem... Nemes szolgai hódolat... hôsi lelkület... alattvalói hűség.'' (1879. okt. 21.) Ez a ,,vállalkozás'' felel meg legjobban az embernek, vagy ahogy ô fejezi ki magát: ,,embernek emberileg''. (8, 289.) Istent ugyanis nem hidegen, hanem emberi érzéssel és lelkesedéssel kell szolgálni. Ezért az exerciciumot végzô számára Krisztus a szó szoros értelmében szeretett és imádott baráttá válik. Ezért van aszkézisre szükség. A cél ugyanis az, hogy alkalmassá tegyük magunkat Krisztus követésére, ez pedig kemény önmegtagadás nélkül nem képzelhetô el. Csak így valósítható meg, hogy Krisztus éljen bennünk: Vele beszélni, Vele élni, Vele együtt érezni oly mértékben, ,,hogy úgy tartsuk magunkat, mint az Úr'' (8, 22), vagyis még tartásunkon is kirajzolódjék Krisztus. Ez magyarázza meg azt, hogy Szent Ignác a lelkigyakorlat végén, a negyedik héten Krisztus dicsôségének fényébe állít minket. ,,Szinte le kell néha-néha sütnünk szemünket'' -- írja Prohászka (8, 320). A Szent Ignác-i lelkigyakorlatokról sokat és sokféleképpen lehet írni. Prohászka az imént összefoglaltan bemutatott elveket és feladatokat látta a legfontosabbaknak, és a maga, valamint a magyar papság és hívek számára a legkövetendôbbeknek. Már magának az eredeti szövegnek értelmezése és hazai átültetése, illetve a magyar viszonyokra való alkalmazása is megrázó. Ilyen stílusban, ilyen mindent Krisztusnak odaadni akaró elszántsággal nem nagyon találkoztak az egyháziak sem! Egyelôre azonban még a római kollégiumban vagyunk, és épp azt kutatjuk, hogy mi a gyökere annak a lelkigyakorlatos lelkiségnek, mely végül is Prohászka életének legnagyobb kincse és ajándéka volt népe és egyháza számára. A gyökerek után kutatva és nem megelégedve az eddig elmondott általánosításokkal, vagyis Prohászkának ,,Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme'' című (1895) tanulmányában foglaltakkal, nem kell mást tennünk, mint elmerülni a római évek alatt írt naplójában. Míg az elôbb említett cikke a lelkigyakorlatok elvi kérdéseit elemzi, addig a naplók legbelsôbb világát tárják fel. Az elôbbit az olvasóközönségnek szánta, a másikat soha senkinek nem mutatta meg, mert önmagának és egyedül Jézusnak vetette papírra. Itt most nem az a feladatom, hogy részletesen ismertessem a teljes egészében még ki sem adott római lelki naplót, mindössze arra szorítkozom, ami ennek az önvallomással felérô Soliloquiának olvasásakor mindenkit elgondolkodtat, sôt megdöbbent Schütz Antaltól kezdve napjainkig. Lényegében ez az, amit e napló elsô oldalának jelmondatáról a bevezetôben már mondtam: kíméletet nem tűrô harc, aszkézis következetes gyakorlása, miközben a misztikus élmények kimondhatatlan örömét is birtokolja. Saját szavaival: küzdve érted, bírva téged! A kettôt elválasztva bemutatni annyit jelentene, mint torz képet nyújtani a Rómában töltött hét esztendôrôl. Ha valamit mégis megemlítek, azt a hitelesség kedvéért és a tárgyilagosságra kötelezô szövegelemzés miatt teszem. Mindenekelôtt utalok Prohászka saját kijelentésére, melyet Rómából hazatérve írt naplójába 1882. augusztus 12-én: ,,Átlapoztam irataimat... Az elsô években nagy teher nehezedett lelkemre, s elfojtá az ifjú kedvet... de a szenvedés alatt nem satnyultam el, de tanultam tűrni és ismerni az emberi szívet, megfigyelni mozzanatait.'' A való helyzetet tehát Prohászka maga mondja el. Életrajzírója sem tehet mást, mint ennek a kijelentésnek birtokában ,,átlapozni iratait'' azzal a szándékkal, hogy elemezni próbálja ,,a nagy teher'', ,,az ifjú kedvet elfojtó'' lelki probléma okát és körülményeit. Átnézve a római hét évben írt lelki napló minden mondatát, a következô összefoglaló képet lehet adni. Prohászka Ottokár rendkívül finom, érzékeny lelkiismerettel rendelkezett már gyermekkora óta. Ennek köszönhette fogékonyságát minden isteni, eszmei, esztétikai értékre, ugyanakkor tartózkodását mindentôl, ami rút, bűnös, szennyes. Ez utóbbi kérdésben van elrejtve Prohászkánál a fent említett probléma ,,veszélyzónája''. Ezt minden lelki életet élô kezdô tapasztalhatja, amikor éveken keresztül akarja alakítani önmagában lelkiismeretének helyes, vagyis az isteni akarattal megegyezô működését. Ilyen esetben különösen nélkülözhetetlen a bölcs, nyugodt, tapasztalt lelkivezetônek, spirituálisnak irányítása. Az ô feladata a lelkiismeretnek, mint iránytűnek ,,betájolása'', melynek eredményeként ki-ki képes egyre önállóbban eligazodni, különbséget tenni, latolgatni, választani, dönteni az élet legkülönbözôbb területén felmerült kérdésekben. Eleinte még sűrűn akadnak megoldhatatlannak tűnô problémák, gyakrabban keresik fel a kezdôk a spirituálisukat. De a cél az, hogy a Krisztus-követô felnôtté váljék, és egyre önállóbban döntsön saját életének útkeresztezôdéseinél. Lényegét tekintve ezt az utat tette meg Prohászka, és ennek legfontosabb stációit kívánom megjelölni: Az ún. ,,veszélyzóna'' legkritikusabb pontja: eldönteni a szándék, a gondolat terén a kísértés és a de facto elkövetett bűn közötti különbséget. Magyarán. honnét lehetne megtudni, hogy mi a határ a felmerülô gondolatok erdejében a csak észlelt és a már akart, elkövetett, tehát bűnnek tekintendô actus hominis között. Prohászkánál is ez a kérdés várt tisztázásra. Errôl saját maga számol be, méghozzá perdöntô módon. Ti. már Rómában van, és még mindig ez ,,a nagy teher nehezedik lelkére''. felkeresi spirituálisát, és közben visszatekint az eddig megtett útra. Kiderül, hogy már 14 éves korában ezzel a kérdéssel fordult Kalocsán lelkivezetôjéhez, a kiváló gyóntatóhoz, P. Uhlarikhoz, Az alább következô mondatot szokásos ôszi lelkigyakorlata közben írta le 1878. október 17-én a XVI. számmal jelzett pontban: ,,Már öt éve, hogy e nyomorban felette nagyon sínlôdöm. Kalocsán is jól emlékszem kérdezém P. Uhlarikot, min vehetem észre, hogy beleegyeztem-e valami gondolatba.'' Fárasztó lenne közölni a hét évet felölelô római naplónak minden ehhez hasonló, vagy ehhez fűzôdô beszámolóját. A bibliográfiai adattár úgyis feltünteti az erre vonatkozó utalásokat. Itt inkább visszatérek Prohászkának a Szent Ignác-i lelkigyakorlat szellemét taglaló írására, annak a ,,vincat seipsum'' és az ,,ordinet vitam suam'' programjára, és mindarra, amit ô szellemesen ,,szakításnak'', ,,vedlésnek'' nevez, ami nem megy lelki vívódások nélkül. Lényegét tekintve minden ilyen jellegű megnyilatkozása ezzel a feladattal van összefüggésben. Néhány példa a sok közül: ,,Nagy és folytonos nehézségem az esti lelkiismeret-vizsgálat, oly bíbelôdô és töprengô módon járok el benne'' (1878. szept. 29.). ,,A partikuláris vizsgálatban ismét csak a tényleges gondolatokat jelzem, s a kétest nem vonom figyelembe.'' (uo.) ,,Ha aggály elfogott, akkor Uramhoz lépek... és legyôzöm magam.'' (1881. nov. 20.) ,,Vigyázok, hogy ne túlozzak, mert nem sanyargatni magamat jöttem ide.'' (1878. febr. 2.) Mindez pontosan érzékelteti, hogy észrevette azt a bizonyos ,,veszélyzónát'', melynek skrupulus a neve. A kellô ok nélküli bűnösségérzet, bűntudat témáját érintette lelkivezetôje is: ,,Jó gyóntatóatyám azt mondá: Nun also müssen Sie nicht die schwere Sünde meiden, wie Sie ja auch gewillt sind, sondern auch die lässliche.'' (Most már nemcsak a súlyos bűnöket kell elkerülnie, amint ezt már akarta, hanem a bocsánatosakat is.) (1879. okt. 21.) Elkészítette saját lelkének, lelkiállapotának diagnózisát, és egyre jobban látja, hogy a ,,természetes erények egyikének: az okosságnak'' segítségével tud rendet teremteni önmagában, hogy ne essék túlzásokba. (1878. okt. 17.) Ennek segítségével nem akar többé ,,fejlehajtva, mintha egy kôszénbánya alacsony folyosóin haladna'' élni, hanem vidáman. Ez azonban nem kisebbíti továbbra sem a kitűzött célt: ,,A partikuláris examen... haladás és nemesbülés a lelki életben. E partikuláris examen igázza le az embert és hajlamait, és az Isten igája alá hajtja teljesen. Azért a pap nem tehet kevesebbet az Úr elôtt, mintha kérlelhetetlen szigorral nyes magán a partikuláris examen késével... Jegyezni kell, mert anélkül nem csinálunk partikuláris exament.'' (1881. aug. 13.) Összegezve a ,,küzdve érted'' megjelöléssel tárgyalt témának ezt a részét, látnunk kell, hogy Prohászka is végigjárta a megkerülhetetlen ,,csatateret''. De hozzá kell fűznünk, hogy az ô esetében gondviselésszerű volt mindaz, amit utólag nagy szenvedésnek, lelkére nehezedô nagy tehernek nevezett, mert -- és ez a lényeg -- így tanulta meg ,,ismerni az emberi szívet, megfigyelni mozzanatait'' (1882. aug. 12.). Minél nagyobb személyiség valaki, minél nagyobb feladatot bíz rá valakire az Isten, annál mélyebb fundamentumra, ,,sziklás talajra'' építi fel az illetô belsô világát. ,,Az igazi férfiú mindig kínnal születik meg az ifjúból, s a géniusz születése ezeket a kínokat megsokszorosítja.'' (Schütz: 25, 30) Ennek vagyunk a szemtanúi és átélôi, amikor belemélyedünk a teljes terjedelemben még kiadásra váró lelki napló olvasásába. Lényegében saját maga teszi lehetôvé, hogy nyomon követhessük személyiségének, lelki, kegyelmi fejlôdését. Naplójegyzetei révén figyelemmel kísérhetjük önmegszentelôdésének szavakba alig foglalható rezdüléseit, bizonyos értelemben tanúi lehetünk egy Istennek átadott élet kibontakozásának. A pszichoanalízis alkalmazása különösen lelki, kegyelmi életet élôk esetében mindig azzal a veszéllyel jár, hogy kisarkítva, egyoldalúan mutat be egy-egy lelkiállapotot vagy folyamatot. Ezt Prohászka imént tárgyalt lelki problémáival kapcsolatban még feltűnôbben lehet látni. Ti. teljesen torz képet alkotnánk magunknak, ha lelki küzdelmeinek elemzésébe úgy temetkeznénk bele, mintha közben nem tennénk épp az ellenkezô lelkiállapotáról is bizonyságot. Római élményei közül a legmaradandóbb -- saját vallomása -- az, hogy itt határozta el, hogy életét visszavonhatatlanul teljesen Istennek szenteli. A ,,küzdve érted -- bírva téged'' kegyelmi szindróma esetében a ,,bírva téged'' élménye az elsôbb, vagyis a közdelem nem öncélú, hanem eszköz jellegű, és értelmét veszti, ha nem az Isten birtoklásáért vállalja. ,,Istennek tetszeni, ez a célom!... Én kész vagyok mindenre Istenért. Odaadom, ha kell, életemet. Ha pedig az elhatározásom ôszinte, akkor minden más mellékes és könnyű'' (1878. febr. 2.). ,,Lényem Istenem szolgálata'' (1878. okt. 17.). Vagyis ez életének értelme és célja. Ha egészen a dolgok mélyére hatolunk, azt kell mondanunk, hogy bár Prohászka természetesen azért jött Rómába, hogy eleget tegyen elöljárói elvárásának, és mint germanikus, elsajátítsa a filozófia és a teológia körébe tartozó tudományokat a legmagasabb szinten, mégis e mellett, sôt e fölött és mindenekelôtt ô azért van itt, Rómában, hogy szentté váljék. ,,Istenemért valamit akarok tenni, s egészen érte élni. Szent akarok lenni minden áron... Szent és egyszerű pap'' (1881. okt. 18. és 19.). Ezt az önmegszentelést Prohászka élete nagy művének tekinti: ,,Erôsen kell hozzáfognom e nagy műhöz, nem kímélve határozottan semmit, mi akadályoz'' -- írja szentelése elôtt egy héttel. És amikor lelkében még olykor átvonulnak az imént említett ,,sötét árnyak'', ilyen határozottsággal száll szembe velük: ,,Én nem figyelek rá: én szent és tiszta vagyok!... Nem mostani felhevülés műve ez, hanem régi emlékezet elôtűnése'' (1881. okt. 9.). Az önmegszentelés együtt jár az önkiüresítéssel és a magunk megsemmisítésének átélésével. Mint nagy élményeinél mindig, most is megrázó kifejezéseket használ: ,,A halál mindent felbont, mi múlandó... minden eltűnik... P. O. nincs többé, egy marék por, ez P. O.'' (1878. okt. 17.). De ne gondoljuk, hogy ez a ,,megsemmisülési'' szándék valami öncélú tetszelgés. A misztika irodalmában jól ismert az a hasonlat, hogy az edényt elôbb ki kell üríteni, tisztává kell tenni, hogy birtokba tudja venni a Lélek. Feltűnô, hogy Prohászka már lelki életének kezdetén milyen közvetlen kapcsolatban áll az Úrral a ,,bírva téged'' jegyében. Schütz külön felhívja a figyelmet, hogy ne ütközzék meg az olvasó a misztikus hangvételen. Mert bár hazai viszonylatban valóban szokatlan volt ez a stílus, az egyház nagy misztikusainál azonban nem! Ez az ô -- hogy úgy mondjam -- ,,rendes nyelvük''. Nem megütközni, hanem inkább örülni kell, hogy ebben a fölséges kórusban nem néma többé a ,,vox hungarica'' (23, VIII. Bevezetés). Már fiatal gimnazista korában jelentkezett nála az írói hajlam. Mint ízig-vérig íróember (naponta több órát írt állva pulpitusa mellett!) bizonyára belsô kényszer hatására és minden öncenzúra nélkül vetette papírra lelki élményeit. A ,,bírva téged'' bizonyításaként ezekbôl néhányat összegyűjtöttem. ,,Édes Jegyesem! akarok készülni a Te szereteted, a Te buzgalmad edényének lenni. Készülök, hogy Te bennem hajlékodra, nyugalmad helyére ismerj s találj'' (1878. júl. 7.)... ,,Enni egyél, amennyit P. Spirituális elôszab... Itt ott keveset a jó Jézus számára félreteszek'' (febr. 2.)... ,,A szolga édesen hordozza Urát... Én Istenem, ez minden. Szívem és uram! Ó, bár nem kellene kilépnem e körbôl... Szolgálnék csendesen, másra nem figyelnék'' (okt. 17.). ,,Add, hogy én mindig veled legyek mindenben és semmiben ne akadjak meg, én Édesem... Uram, Királyom, Te ne vérezz üdvömért, íme, itt vagyok... Ó, Uram, megyek, szállok... (uo.) ...Én egészen a jó Jézusnak áldoztam életemet, halálomat, egészen rendelkezésére állok. Mit adhatnék az isteni Kisdednek? Jézusom, tied akarok lenni: Ima és tanulás és társalgás'' (1879. febr. 2.). Ez a fiatalkori misztika azonban nem szakad el a mindennapi élet konkrét feladataitól, sôt épp a misztikus élmény kötelezi ôt ezeknek becsületes, maradéktalan teljesítésére. Érdemes ennek illusztrálásaként az 1878. október 17-i lelkigyakorlatos feljegyzéseibe és abba a rajzba belenéznünk, ami a napló 27. lapján az I. 15. pontnál található. Olyan ez a rajz, mint egy háló. A kör középpontjában ,,az ima'' olvasható. Vagyis az ô Istennel való kapcsolata, párbeszéde. ,,Folyton kérni és esdekelni: Domine in adjutorium...'' Hasonlít a kör a napkoronghoz, melybôl sugarak áradnak kifelé. A ,,pók'' mesteri alkotása ez a háló, melynek tartópillérei, szálai, ,,küllôi'' egy-egy feladatot hordoznak. Összesen 13 küllô tartja össze a kör alakú, kerékhez is hasonlítható hálót. Íme a küllôkre írt intelmek, napi feladatok közül néhány: a társalgásban leküzdeni az ellenszenvet, nem megsértôdni, a társak hibáira nem figyelni, lelkiismeretvizsgálat, szentségek vétele, bűnbánat gyakorlása, a Boldogságos Szűz és Ôrzôangyal iránti bizalom stb. Majd egy nagyobb kör következik: Istentôl várni segítséget, félelem nélkül bízni benne. A háló legszélesebb köre: a saját tehetetlenségének, elégtelenségének, másra szorultságának alapos átélése és átérzése... Prohászka lelkinaplója 27.1.15. pont Róma 1878. okt. 17. {kép} A külsô körön: A küllôkre írt intelmek: tehetetlenségem, erôtlenségem, -- ôket segít. becsül elégtelenségem, másra való -- hibák. nem figyel szorulásom mély, alapos -- társai elnézés meggyôzôdése s érzete -- ellenszenv v. sértéseik kész. leküzd. A középsô körön: -- examen conscient. Istentôl várni segélyt, erôs -- regularum observ. bizalommal és félelem nélkül nézn -- meditare d. novissi. az Ô irgalma és könyörülete elé -- humilitation. quar. in disputation. A belsô körön: -- Sacrament. usus folyton kérni és esdekelni: -- adversa pati in paenitantia Domine, in adjut -- modest. composita -- BVM et Ang. Custod confide A felsô küllôket keresztezve: -- Crucem in pector. portas Humili Fide Legbelül: az ima Ennyi feladat láttán érthetô, hogy egyedül a Jó Isten atyai segítségében bízva reménykedik a gyôzelemben. Így még jobban érthetôek a következô mondatok: ,,Az ima elôtt gondold meg, hogy koldusként állsz az Úr elôtt könyörögve -- állhatatosan esedezzél: az ima tüzes ajkakkal folyjon, mélyen érzô szívbôl... Csak jól imádkozni, csak jól! Ez támaszunk, ez hidunk, ez erônk'' (1880. máj. 30.) ,,...Jó lesz, ha idônként a földön térden csúszva mondom a Veni S.-t'' ... ,,Ó, Istenem, a te lábaidhoz, ott van nyugalom, ott mások lábai alatt'' (1879. okt. 21. Med. 20.). ,,Nem kell tekintenem mások nagy tehetségét és erejét, mások nemességét. Szép ez, szép, de én e szív, a lélek, ily kicsinységben vagyok tiéd és szolgálok Neked...'' (1880. okt. 19.) A Rómában töltött hatodik, hetedik évben, vagyis a szentelés elôtti idôszakban egyre gyakrabban találkozunk e misztikus kijelentésekkel. Vagyis amilyen mértékben sikerül úrrá lenni tépelôdésein, olyan mértékben lesz felszabadultabb és szemmel láthatóan boldogabb. ,,Ki hitte volna, hogy ily boldog lehetek, elôíze ez a mennyei örömnek. Alleluja! Ismét a kikötôbe hajóztam, csendesen megpihenek, édesen megnyugszom. Ó kedves Jézusom, lángoló szívvel karollak át Téged. Véredbe mártom lelkemet, hogy termékeny talaj legyen a szeretetnek, hogy gyümölcsöt hozzon, édeset és tetszôt Neked. Ó hogyha szerethetnélek, hogyha érted élhetnék és halhatnék! Kedvesem!'' (1881. aug. 15-22.) Ezekbôl az eksztatikus, misztikus hangvételű mondatokból látható, hogy Prohászka lelke legmélyén kiegyensúlyozott, boldog klerikus volt Rómában. Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy milyen tudatosan készült papságára. Feladatai között most egyre többször szerepelnek olyan erénygyakorlatok, melyek határozottan erre a tudatos felkészülésre utalnak. Különösen sokat foglalkozik a férfiasabb magatartás elsajátításával. Nem akar az indulatok labdájává lenni. ,,Igen fontos ügy ez, hogy az ember hízelgés nélkül, feszültség nélkül egyszerűen és szívélyesen, gondosan és okosan társalogjon.'' (1878. aug. 4.) ... ,,Gondoljam meg, hogy férfiasnak is kell lennem. Készséggel tehát, de nem udvarolva, szívesen, de nem bókolva... legyek elnézéssel és bizonyos tartózkodással mások tettei, szavai iránt... Különösen figyelek a felebaráti szeretetre, a társalgásban, tanulásban és imában határozott férfias szellemet.'' (1880. márc. 27.) ,,A felebaráti szeretetet férfias erôvel, ne oly finnyásan, érzékenyen, hanem egyszerűen és jellemesen.'' (máj. 2.) ,,A legpraktikusabb szentség a felebaráti szeretet, azért ezt mindenütt'' (1880. máj. 30.) Egyre többször foglalkozik jövôjével, és kérdések foglalkoztatják: milyen is lesz szentelése után? ,,Káplány leszek... igen, egy tapodtat sem teszek magamért, szegény leszek, igen! Keresek-e kényelmet? Soha...'' (1881. aug. 22.) Pappá szentelése után ezt írja naplójába: ,,...nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt... Égnem kell a szeretetben.'' (nov. 20.) * * * Összegezve mindazt, amit a ,,küzdve érted -- bírva téged'' szellemében átélt a kollégista Prohászka Rómában, azt kell mondanunk, hogy mire befejezte tanulmányait, olyan karakterré formálta önmagát az isteni kegyelem és a maga elszánt akarata kohójában, hogy átlagon felüli személyiséggé vált. Megvalósította azt, amit maga elé tűzött: jó, használható eszközzé akart válni az Isten számára. Ecce adsum, íme itt vagyok, és tégy velem azt, amit akarsz. Ennél többet egy 24 éves férfi nem érhet el. Azt bizonyára Prohászka is tudta, hogy mindez csupán a kezdet, olyan fundamentum, amelyre képesek mások is építeni: Jézus, Egyház, elöljárók, hívek. Életének folyamán minduntalan így tekint vissza erre a római hét évre: erôforrás, kifogyhatatlan erkölcsi tôke, mely a noblesse oblige követelményével ösztökél az élet bármilyen problémájának feloldásánál. ,,Emlékezzél fiam -- mondta egyszer IX. Pius pápa egy Rómában nevelt, hazatérô papnak --, hogy Szent Péter árnyékában nevelkedtél ,,Sotto l'ombra di San Pietro''. Kipróbált, a kohóban megtisztított, salaktól mentes, nemes fém vált belôle. De ezután következett a megmérettetés... Azt mindenki tudja, hogy a világon nem létezik tökéletes, vagyis hibáktól mentes pedagógiai módszer. Vajon késôbb minden szempontból kifogástalannak tartotta a Collegium Germanicum embert formáló stílusát? Már elmúlt hatvan éves, amikor erre a kérdésre igyekszik nagyon árnyaltan választ adni: ,,Fundamentaliter és initialiter minden jó volt, de nem totaliter, explective, perfectionaliter.'' ,,Valahogy mondhatom, hogy az Istennek lovagja voltam, de nem felebarátoknak... Ez nem helyes, s innen eredeztetem jellemem hiányosságát... embertársaim iránti lovagiasságra nem voltam ránevelve... Il faut aimer les hommes pour les comprendre (Pascal) ...Nevelôk, ti a fejet, a koponyát már nem préselitek; de ne préseljétek a szívet s a gerincet sem; nôjön minden!'' (1919. július 17.) A pascali ,,tous comprendre'' elôtt szükség volt a kolostori élethez hasonlítható aszketikus szellemre és az önfegyelem, az önkiürítés gyakorlataira, hiszen -- amint Prohászka maga vallja -- ,,ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó karikatúra volnék...'' Amit tehát nem adott meg a római kollégium, azt késôbb magának kellett kialakítania, felépítenie önmagában. Tehát túl akart lépni azon, hogy az ember csupán a bűn kerülésére legyen beállítva; hazatérve hozzákezdett ahhoz, hogy az etikai életet, a karakterességet, a sapientiát, a becsületérzést, egy gazdagon tagozódó s minden irányban kiépítendô életbe vigye bele. ,,Ilyen a lovagiasság, bátorság, egyenesség, ha kell, támadó erély; ezek az én morálisomban herbarium, de nem flóra, mert nem voltam ránevelve.'' (uo.) Mindezek ellenére kimondhatatlan hála élt szívében mindazért, amit a jezsuitáktól Kalocsán és Rómában kapott: ,,...Forró hála emelkedik szívembôl, s még forróbb csókot nyomnék azon kedves atyai kézre, mely oly csodásan vezetett.'' (1882. aug. 12.) Tény, hogy ennek a nevelésnek eredményeként fizikumát, testének szinte minden sejtjét szellemének, akaratának irányítása alá hajtotta. Ennek megvalósítására valóságos ,,stratégiát'' dolgozott ki a Szent Ignác-i módszer szellemében. Ezáltal a természet és a természetfeletti élet erényeinek harmóniáját alkotta meg önmagában. Ezért jegyezték meg róla évtizedek múltán is, hogy tekintetében, beszédén, járásán, minden mozdulatán megérzôdött valami belsô erô: a kemény azskézis és a boldogító misztika harmóniájának ereje. A két doktorátus Prohászka a már említett visszaemlékezésében, ,,A Collegium Germanico- Hungaricumban'' című írásában (16,158-271) azzal a szomorú megállapítással kezdi beszámolóját, hogy a múlt század közepén bekövetkezett nagy belpolitikai változások miatt a XIII. Gergely pápa által alapított egyetem épület nélkül maradt: ,,a Collegium Romanumot az egyesített Olaszországból összefogdosott s kötözni való népképviselet elkomázta'' (191). Ez azonban nem gátolta meg a professzorokat és a kollégistákat abban, hogy ,,megôrizzék a filozófia múzsájának méltóságát''. Az elôadások magában a Collegium Germanicumban voltak. (A Collegium Romanum az alapítótól kapta késôbb a Gergely- egyetem nevet.) Az évszázadok alatt kialakult szabályok értelmében a hallgatók közvetlenül nem bocsáthatók a teológiára, vagyis elôbb filozófiára kell beíratkozniok.[16] Az elsô évet annus logicorumnak nevezik, melynek elsô felében a logica dialectica a fôtantárgy, a másodikban a logica critica. Ezek az elsô hónapok nagyon igénybe veszik az egészen más tanulási módszerhez szokott fiatalokat. Tanáruk ugyanis a tôrôl metszett római jezsuita, P. de Melis, órák hosszat nem tett mást, mint a ,,szó'' és a ,,mondat'' rejtelmeirôl beszélt a kezdetben értetlen hallgatóknak. Hányféle mondat van, milyen a szuppozíció az alanyban és az állítmányban, és hányféle szillogizmus létezik. És ráadásul semmiféle tankönyvet sem kaptak, mindent maguknak kellett jegyzetelni (ezekbôl néhány van a székesfehérvári archívumban!). Így érthetô, hogy mindenki saját érdekébôl nagyon figyelt, és igyekezett használható jegyzeteket készíteni önmagának. Az elsô félév csak dialektikával telt el: reggeltôl estig csak ez volt a téma, még ebéd, séta alatt is -- természetesen latinul -- errôl beszéltek. Tréfásan említi az elsô évet Prohászka: ,,...s mit volt mit tenni, még éjjel is a dialektikáról álmodtunk'' (193). Ez a kemény ,,hámba fogás'' (a kifejezés tôle ered) csakugyan kiforgatja az embert, akár a legkegyetlenebb koplalás. Nem véletlenül csúfolták ,,geistige Hungerkur''-nak azok, akik csak a negatív oldalát látták. Nincs igazuk, mert óriási eredménynek mondható, hogy a 18 éves fiatalember ültô helyében 2-3 óráig képes valamely bölcseleti tételen törni a fejét, hogy saját okosodásával találjon megoldást. A gimnázium és a egyetem kint a világban -- és ez ma is így van! -- mindent az emlékezésre épít. A módszer itt más! Ott a tanár elôad, a tanuló hallgat, és vizsgázik, felel, kollokvál, itt az ,,észirtó emlézéssel'' semmire sem megy az ember! A cél itt nem a professzor elôadásának meghallgatása csupán, hanem mindenben a tanuló saját értelmi munkájának elôtérbe helyezése. Itt tehát nem ,,hallgatók'' ülnek, hanem ,,tanulók'' dolgoznak, megtanulják a józan értelmi boncolgatás, az analízis és a szintézis nélkülözhetetlen tudományát. Ennek tudható be, hogy ,,kikérdezés'' csak az elsô félévben létezik a logica dialectica anyagából, a második félévtôl kezdve az ellenôrzés megszűnik, és mindenki saját magát kontrollálja. Természetesen létezik más ,,fajsúlymérô'' módszer, mely minden más gimnáziumi, egyetemi vizsgánál, kollokválásnál pontosabban képes kimutatni a tanulók szorgalmát és aktivizálni tudja szellemi képességeiket. Ez a kontroll a disputa, mely valósággal lázba hozza Prohászkát, és oldalakon keresztül részletesen beszámol a disputálás lefolytatásáról, miközben lelkesen ecseteli ennek a skolasztikus módszernek észnyitogató elônyeit. E tanulmány keretei nem engedik meg, hogy akárcsak vázlatosan is ismertessem szellemes írását, ezért inkább utalok visszaemlékezésének erre a fejezetére: (16, 190-206.). Ezzel azért érdemes behatóan foglalkozni, mert Prohászka félelmetes szellemi fölényének, borotvaéles logikájának gyökere itt keresendô. A disputálás révén szerzett gondolkodás és ismeretszerzés megköveteli, hogy a ,,gladiátornak'' nevezett vitázók (vitapartnerek) egy vagy akár több héttel elôbb megkapják a téziseket, hogy a vitához szükséges anyagot, tudnivalót a kollégium kiváló könyvtárában kikeressék, irodalmával tisztában legyenek, vagyis hogy felkészüljenek a szellemi tornára. Az arguens és defendens ,,csatája'' a kollégium életének szerves része, mert a disputa nyilvános, sôt a professzorok, fôpapok, bíborosok, olykor még maga a pápa is megjelennek. Disputa mindig van, különbözô idôkben és helyen. Az ún. ,,sabbatina'' szombatonként zajlik délelôtt és délután, a ,,circulus'' a délutáni elôadások után van, és fél óráig tart. A ,,repetitio'' magában a kollégiumban megy végbe, és egy álló óráig tart. A ,,menstrua'' (havi disputa) még ennél is nagyobb jelentôségű, és helye a nagy aula, százakra menô hallgatóság elôtt. Egész nap tart: délelôtt két óra hosszat, délután másfélig. Büszkén és öntudattal állítja beszámolójában a kitűnô eredménnyel doktorált filozófus germanista, hogy e komoly, száraznak tűnô módszernek, tehát a disputációnak mindenki hasznát veszi. Olyan ez, mint az artézi kút fúrója, mert a gondolkodás legmélyére hatol, a szellemi világ örvénylô mélységeibôl hozza felszínre az éltetô igazságok elemeit. Itt ugyanis annyira az igazság megközelítésén és gyôzelmén van a hangsúly, hogy mindegy, ki képviseli: az egyszerű kollégista, vagy a professzorból lett bíboros. Mert ilyet is említ. Egykori dogmatanárukat, P. Franzelint a pápa bíborossá kreálta, és határozottan állította, hogy amióta tanítványaival együtt nem részesülhet a disputák ,,áldásaiban'', nem tud könyvet írni, hiszen eddig az arguensek és defendensek érveibôl kapott legtöbbször indítást. Voltak olyan nyilvános viták, ünnepélyes disputák, melyek felforrósították a kollégium hangulatát. Különösen Ballerini, a nagyhírű moralista professzoruk értett ehhez, és ha ô megjelent az aulában, a több száz teológus csendes morajlással jelezte, hogy várják az ô szellemes kirohanásait a legújabb téveszmék hirdetôi ellen. A céltábla legtöbbször az olasz papfilozófus, Rosmini volt! * * * Prohászka pontosan beszámol a többi tantárgyról és az évek szerinti felosztásról. Az elsô év, az annus logicorum után következett az annus physicorum; téma: mechanika és kozmológia. Az elôbbiben a felsôbb számtan elemeit taglalják, az utóbbiban a természetbölcselet igazságait, majd következik az antropológia. A második évben tehát látszatra a filozófia háttérbe szorul. Annál inkább ez jut szóhoz a harmadik évben, mikor is délelôtt az etika és az ontológia, délután a csillagászat kerül sorra. Egyetlen tantárgy szerepel változatlanul az órarendben: a retorika, ezt ugyanis mind a hét éven át tanulják: az elsô évben heti két órában, késôbb hetenként egyszer; és ez kötelezô minden germanikus számára. A harmadik év végén következik, a sikeres disputák után a doktorátus. Prohászkát 1878. augusztus 17-én avatták a bölcselet doktorává. Ekkor még nem töltötte be a huszadik évét. Naplójában is megörökíti: ,,...mintegy hatvanan nyerték a koszorút... mi négyszarvú birétumainkkal vártuk az ajtó elôtt, mire behívnak... Megnyílik az ajtó, a doktorok kettecskén nagy szerényen bevonulnak... Bent Card. Franzelin elnökösködött... végre megteszi, fölavatja az ünnepelteket tudorokká. Régi jó szokás, melyet föl nem hagynak; emléke is szép...'' (1878. aug. 17.) A filozófiai évek után kezdôdik a teológia. Ennek tantárgyai között nem kell kérdezni, hogy melyiket illeti meg a ,,fôtantárgy'' titulus. Ti. a Collegium Romanum nem ismer négyévi teológiai kurzust, hanem ismer egy termet, ahol a teológia dogmatica-t adják elô. Az tehát nem jön számításba, hogy ki mikor lépett ebbe a terembe. Vagyis a rendszerbôl szükségképpen következik, hogy minden teológus más-más témával (részlettel) kezdi tanulmányait. A problémát feloldja az, hogy az ezt megelôzô három évi filozófia már átvette a fundamentális és az apologetika valamennyi kérdését. Sorrend tehát a dogmatika traktátusaiban nemigen van. A morálist két éven át tanulják, naponként egy órában, amihez még az ún. solutio casuum is tartozik hetenként egy alkalommal. Itt a felvetett problémák megoldásán van a hangsúly; és mind a négy év alatt folyamatosan tart. Prohászka morális tanára a hírneves P. Ballerini volt, aki sohasem végezte be két év alatt a tárgyát; mindig kért egy harmadik évet, de nem kapott. A visszaemlékezések nem hallgatják el a hiányosságokat sem. Prohászka sem hallgat errôl, de az okokat is felsorakoztatja. Az ún. ,,mostoha tantárgyak'' között szerepelnek a következôk: történelem, exegézis, keleti nyelvek, egyházjog. Prohászka szerint nem az óraszámokat kell nézni, mert bár például az exegézist két éven át csupán egyetlen óra keretében tanítják, mégis bárki három, sôt akár négy évig is hallgathatja. Ami a történelmet illeti, a tanárok itt nem saját tantárgyuk egészét törekednek bemutatni, hanem a történelmi érzék elsajátítására nevelik rá a hallgatókat, ahogy ezt a hírneves történészek legtöbbje teszi. Elsô hallásra ugyancsak meghökkentônek tűnik Prohászkának az a kijelentése is, hogy ,,a pasztorális ismeretlen fogalom Rómában'' (218.). Mint önálló tantárgy valóban az, csakhogy ennek egyes témáit más-más kurzusban tárgyalják: a szentségeket a dogmatikában, a penitenciatartást a morálisban, vagy ,,iskolán kívül'', magánál a spirituálisnál. És nem tanítják Rómában külön tantárgyként a lelkivezetést; a hodegetikát amúgy sem lehet könyvbôl tanulni, mint ahogy Vianney János sem onnét tanulta. A lelkivezetés ,,sikerének'' titkát épp az arsi plébánostól tudhatjuk meg: ,,Le monde appartient á qui l'aimera davantage et lui prouvera le mieux'' (Azé lesz a világ, aki forróbban fogja szerethetni, s szeretetét az embereknek bebizonyítani.) (219) Akárhogy is taglaljuk a teológiai évek pozitívumait és esetleges hiányosságait, tény az, hogy Prohászka Ottokár 1882. június 14-én megkapta a filozófiai doktorátus mellé a teológiait is. Ez a dátum is mélyen belevésôdött emlékezetébe, és harminc évvel késôbb ezt írja naplójába: ,,Nyilvános vizsgám évfordulója. Mindig gondolok ilyenkor a jó Mazzellára, aki kardinális is. Ritka jó szívvel viseltetett irántam, mint ezt levele is mutatja...'' (1912. június 24.) Jó tudni, hogy nemcsak Prohászka értékelte nagyra tanárát, de a professzor is tisztában volt tanítványa rendkívüli képességeivel. Ugyanis ez a Mazzella, a római tanulmányok befejeztével így nyilatkozott róla: Prohászka olyan nagy elme, hogy milliókra fog hatni. Ha eretnek lenne, milliókat zavarna meg. Ha mindig ilyen buzgó marad, rendkívüli szolgálatot fog tenni az egyháznak! (Schütz: 25,32). * * * Míg eddig a Collegium Romanum filozófiai és teológiai fakultásairól adtunk rövid tájékoztatót, most megkíséreljük felvázolni azt a hittudományi szellemi közeget, mely a múlt század második felét jellemezte, és amelynek ,,levegôjét'' Prohászka -- hogy úgy mondjam -- teli tüdôvel szívta magába. Még ezen a téren is a kutatás elsô fázisában vagyunk, és minden bizonnyal sok új összefüggésre fognak majd rámutatni a késôbbi kutatók; most elégedjünk meg egy általános és mégis a ma embere számára fehér foltnak tűnô vázlattal. Legtöbben ,,római iskolának'' szokták nevezni azt a filozófiai- teológiai mozgalmat, amely nem szorítkozott a hagyományos skolasztikára, hanem visszahajolt a nagy egyházi hagyományhoz, az egyházatyákhoz, és figyelembe vette a történetiséget[17]. Az Egyház Krisztus misztikus teste ugyan, de emberi alkotóelemei is vannak. Van dogmafejlôdés, és idônként új meglátásokkal állnak elô a teológusok. Éppen ezért érdekfeszítô kérdés, hogy vajon Prohászka mit vett észre ezekbôl. Hiszen épp római tartózkodása idején került újabb viharzónába a péteri hajó, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is különbözôképpen reagáltak a hajóban tartózkodók ezekre a szellemi ,,frontbetörésekre''. Prohászka hét éve ebbôl a szempontból is sorsdöntônek bizonyult. Még az ún. ,,modernista válság'' kirobbanása elôtt néhány hittudós a keresztény múlthoz hajolt vissza az új arculatú egyház érdekében. J. H. Newman (+1890) anglikán konvertita körül még akkor is nagy forrongás volt, amikor nagy meglepetésre XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. Az ô nevénél sokkal ismeretlenebb a tübingeni iskola vezéralakjának, J. A. Möhlernek a neve (+1838), aki különösen Szent Athanázhoz fordult ihletért, hogy kialakítsa az eddiginél aktívabb, új egyházképet. Prohászka közvetett úton, vagyis tanárain keresztül jól ismerte nevét és teológiai nézeteit. Möhler eszméi ugyanis a Collegium Romanumban két neves jezsuita révén tovább éltek. Az egyik G. Perrone (1876), a másik C. Passaglia (1887). Ôk különösen azt a szemléletmódot vették át Möhlertôl, hogy a teológusok legyenek nyíltan patrisztikus beállítottságúak. Prohászka egyházképének gyökerei után kutatva külön felhívom a figyelmet Perrone 1862-ben megjelent könyvére, mely elôkészítette -- másokkal együtt -- a késôbbi Actio Catholica életre hívásához nélkülözhetetlen talajt. Ebben nem kisebbet bizonyít, mint azt a ma már közismert nézetet, hogy az apostolság nemcsak a papságot, hanem a világiakat is kötelezi, hiszen a Megváltó apostolságának a folytatása és a világ megszentelését szolgálja. Különben a Szent Athanáz--Möhler-- Perrone láncolat elsô két szemét Prohászka név szerint is említi egyik naplójában (1919. júl. 7.)[18] Az imént említett Passaglia alakja külön említést érdemel. Nemcsak azért, mert kiváló tanár volt, és ô is a patrisztikus irányzat képviselôjeként tanítványán, C. Schraderen keresztül az I. vatikáni zsinat egyháztanának létrejöttét készítette elô, hanem azért is, mert közéleti szereplése miatt el kellett hagynia Jézus Társaságát. Amikor ugyanis 1858-ban az Italia unita megalakult, és az Egyházi Állam tovább ragaszkodott földi hatalmához, jezsuita létére kemény hangon bírálta a pápát és politikáját, A Collegium Romanum ünnepelt tanára a turini egyetemen lett a filozófia tanára, és halála elôtt kibékült az Egyházzal. Prohászka minderrôl tudott, és már germanista korában felfigyelt arra, hogy a ,,semper reformanda'' képviselôinek nem könnyű a sorsa a Tanító hivatal minden újításra élénken reagáló magatartása miatt. De mindjárt megjegyzem azt is, hogy Prohászkának módjában állt más magatartást is megfigyelni. Ti. a Collegium Romanumnak Passaglián kívül volt más reformátora is. Domenico Palmieri jezsuita bölcselôre és hittudósra gondolok, aki az új skolisztika nagy és merész mestereként eredeti úton járt és a substantia és accidens körüli évszázados vitához nyúlt. Érveket hozott fel a accidensnek a substantiától valósan különbözô voltáról. A tanító Hivatal ezt azért látta veszélyes tanításnak, mert könnyen átvihetô a teológia síkjára (például az Eucharisztiára), és ott a természet és a természetfeletti elem (kegyelem) közti válaszfalat látszik veszélyeztetni. Emiatt Palmierit felmentették tanári állásából, és áthelyezték Hollandiába. Ô ezt alázatosan tudomásul vette, és új helyén biblikus tanárként működött. Ennek az engedelmes magatartásnak és nélkülözhetetlen tudásnak tudható be, hogy késôbb visszahívták Rómába, ahol nemcsak a S. Officiumban bíztak rá fontos feladatokat, hanem a Poenitentiaria teológusának is kinevezték. Anélkül, hogy párhuzamot vonnék Palmieri és Prohászka között, csupán érdekes megjegyzésnek szánom azt a tényt, hogy Palmieri filozófiai tudásán kívül óriási műveltségérôl is híres volt. Talán különös véletlennek tűnhet, de Palmieri korának egyik nagy Dante-kutatója volt. Hogy miben és milyen mértékben hatott Prohászkára, egyelôre nem tudjuk, de azt igen, hogy személyesen ismerte, hiszen a ,,Collegium Germanico- Hungaricumban'' című visszaemlékezésében még azt is boldogan említi, hogy amikor a kollegisták a délutáni órákban sétáltak vagy játszottak, P. Palmieri mindig részt vett a piastrella játékon a San Pastoreban töltött vakáció heteiben... Tanár és tanítvány együtt vakációzik, együtt játssza a piastrellát. És közben mi mindenrôl beszélgethettek? (16, 261.) A ,,front betörésekhez'' hasonlítható szellemi áramlásokat Prohászka éles tekintete azonnal észrevette. Ennek fényes bizonyítéka az a naplórészlet, mely az 1878. augusztus 17-én tartott ,,tudori koronázás szertartását'' rögzíti, vagyis saját filozófiai doktorátusának eseményeit. Másnap visszatér egy megfigyelésre, mely az avatás elnökének, a jezsuita Franzelin bíbornoknak feltűnô rosszkedvével van kapcsolatban: ,,Tegnap azt mondták, fölhôs volt a bíbornok homloka és fösvény a beszéde.'' Nos, nem nehéz kitalálni ennek okát: ,,A pápa elrendelte, hogy a peripatikus rendszer elôadassék, s ez a Római Kollégium élét letöri, mert kosnak nézik e rendszereket vívó harcokban. Én nem tudom, hogy úgy van-e, mint sokan mondják. De a sok fecsegés a rendszer alapos ismerete nélkül nem válik dicsôségére senkinek.'' Jó ezt az éles kritikával megfogalmazott mondatot megjegyeznünk! A húszéves filozófiai doktor, tehát teljesen tisztán látja, hogy ô annak a kollégiumnak doktora, mely kosként megy neki az elavult eszméknek. Tudni kell, hogy a római tanító Hivatal akkor szokott nyíltan ,,a peripatetikus rendszer'' elsôbbsége mellé állni, amikor veszélyeztetve látja a tanítás egységét. A Római Kollégium nem vette kizárólagosnak a tomista tanrendszert. Ezt tudta az a XIII. Leó is, aki ugyancsak ennek a kollégiumnak volt eminens tanítványa. Mégis jónak látta az Aeterni patris enciklikájával sürgetni a tomizmust, szemben azzal a szabadabb iránnyal, melynek -- mint az imént láttuk -- Prohászka tanárai között is híres képviselôi voltak. Persze, mindig megkülönböztették Szent Tamást és a merev tomizmust. * * * A két doktorátust kiváló eredménnyel végzô Prohászka Ottokárra már Rómában sokan felfigyeltek. Nemcsak tanárai, kollégista társai, de maga a pápa is. Abban az idôben közszájon forgott az a rövid párbeszéd, ami XIII. Leó és Császka György szepesi püspök között hangzott el. Ez utóbbiról tudni kell, hogy rokona volt anyai ágon Ottokárnak. Nos, a pápai kihallgatás alkalmával Leó pápa név szerint említette Prohászkát, de nem tudta jól kiejteni a nevét. ,,Habes cognatum in Collegio Germanico, qui Borasca vocatur.'' A nyelvbotlás azonban jelen esetben próféciának is beillenék. Ti. ha a ,,borasca'' eredeti változatát nézzük, és ,,burrasca''-t mondunk, az annyit jelent magyarul, mint vihar! Vagyis olyan rokonod van, aki majd nagy vihart kavar! Prohászka valóban felkavarta a magyar egyházat pünkösdi tűzviharával. Emiatt félreértések, sôt támadások pergôtüzébe is került. Amikor ez az ominózus 1911-es indexretételt is eléri, Prohászka Rómába utazik, és annak ellenére, hogy X. Pius pápa szívélyesen fogadta és hosszan beszélgetett vele, Rampolla bíboros kritikus hangon és nem helytállón a német teológusokra terelte a szót, akik annyi problémát okoznak a Tanító Hivatalnak. Prohászka elhárította magától a célzást: ,,Eminenciás Uram, én római teológus vagyok''[19]. Élete végéig ennek szellemében dolgozott. A fiatal apostol A Prohászka Ottokár római éveirôl szóló tájékoztatás nem lenne hiteles, ha az önmegszentelése és két doktorátusa témáján kívül hallgatnánk mindarról, amit ezen kívül még tett. Ha az elôbbi kettôrôl van is némi összefoglaló értékelés, a most következôrôl érdemben eddig nem esett szó. Azután kutattunk most, hogy az ,,apostolus Hungariae'', Magyarország apostola vajon már római tartózkodásakor gondolt-e a papi hivatástól elválaszthatatlan apostoli feladatokra, netán gyakorolta is germanista korában? A kérdésre meglepô választ kapunk! Szent Pál óta tudjuk, hogy az apostol karakterének egyik legmarkánsabb jellemzôje, hogy igyekezzék mindenkinek mindenévé válni, hogy mindenkit üdvözítsen. (1Kor 9,22.) Vajon ennek a nélkülözhetetlen magatartásnak gyökereit megtaláljuk a papságra készülô Prohászkában? * * * Volt a Collegium Romanumnak több olyan szabadon választható kezdeményezése, mely lehetôvé tette a kollégisták számára az önképzést. Ezek közé sorolható a magyar szemináriumokból érkezôk önképzôköre. Egyelôre ezen a téren is csak utalásokra vagyunk kénytelenek szorítkozni, mert az eredeti jegyzôkönyvek tanulmányozása késôbbi kutatásokra vár. A leírásokból kiragadott mondatokból és Prohászka néhány jegyzetébôl azt azonban látni lehet, hogy már a római évek alatt tudatosan készült késôbbi hivatására, kisebb-nagyobb dolgozatokat, elôadásokat írt, és tartott, sôt olyan témák foglalkoztatták, melyekhez késôbb itthon visszatért. A rendelkezésünkre álló adatok alapján a következô beszámoló készíthetô: ,,Magyar Bölcsészet-irodalmi Társulat'' néven 1869-ben két magyar germanista hívta életre az elsô közösséget, mely azonban rövidesen életképtelennek bizonyult. 1873-ban hétre növekedett a magyarok száma, ,,jó ideje nem hallott szám'' -- írja a Kör krónikása. Új lendület következett be Prohászka Rómába érkezése után. 1875/76. év nyolcadik ülésén már nevét ott találjuk a jegyzôkönyvben. Ugyanis ekkor már ,,A magyar bibliafordítás Pázmány koráig'' címmel elôadást tartott, aminek köszönhette, hogy a Kör bizalma jegyzônek választotta meg. Attól kezdve rendszeres elôadója a ,,Szent Imre Körré'' változtatott magyar közösségnek. 1879. június 18-án egy órás beszédet mondott IX. Pius pápa halála alkalmával. Külön elemezte a Collegium Romanumhoz fűzôdô szoros, meleg kapcsolatát. 1879. augusztus 5. Prohászka a jegyzôkönyv szerint már a Kör elnökeként mondja el évzáró beszédét: A kör minden tagja érezze át felelôsségét. Bár a kis létszám miatt munkájukat a csermely jelentéktelenségéhez hasonlítja, de ennek kristálytiszta vizébôl késôbb erôs folyam lehet. ,,Hivatásuk: a szenvedô Egyháznak harcosokat, a nyomorgó emberiségnek önfeláldozó barátokat kell teremnie.'' 1879. november 27. Prohászka felolvassa a Sybillákról írt dolgozatát. Fontos dátum az 1880. június 22-i. A jegyzôkönyv ezt rögzíti: ,,Prohászka úr értekezik a Társadalmi válságról.'' A bíráló megjegyzése alapján az elôadás tartalmáról is tudunk: a munka és birtokviszony, valamint a gép térhódítása, a tôke uralma, a szabad kereskedés, az uzsora miatt új helyzet állt elô a világgazdaságban. ,,Az emberiség nyomora, erkölcsi, egészségi, jogi síkon is rendkívüli átalakulások következését rejti magában.'' 1880. július 29.: Rögtönzött elôadást tart a tridenti zsinatról. A jegyzôkönyvek arról is tájékoztatnak, hogy többször költeményeket adott elô. Pl.: Arany Jánostól ,,Az utolsó fôpap'' című verset, máskor Mindszenty költeményét szavalta. Amikor az V. Lászlót adja elô, bírálója megjegyzi: ,,Az elôadás kielégítô, de az egyes szereplôk föltüntetésében hiányt szenved.'' ,,Ifjú és tetterôs'' jelzôvel illetik elnöküket a Kör tagjai, akik örömmel állapították meg, hogy Prohászka felvette a kapcsolatot a budapesti Magyar Iskola tagjaival, és szépen gyarapodott a könyvtáruk is. Az összejöveteleken már húszan vannak. Beszél, lelkesít, szaval, legtöbbször hazafias verseket, pl. Petôfi: A hazáról. Kapcsolatot tart a Szent István Társulat elnökével, felolvastatja ,,Tárkányi úr öméltóságának levelét'', melyben szó van könyvek küldésérôl. A pestiek adományának híre óriási lelkesedéssel tölti el a Kör elnökét és tagjait. Elôadásai egyre jobban mutatják, hogy mi minden foglalkoztatja: sajtószabadság, liberalizmus. 1880. december 3-i elôadásában különleges témát elemez: rosszallja az Aranybulla téves felfogását, mintha az egyéni szabadságot korlátozná. Egyedülállónak minôsíti és nem látja jogosnak, hogy más országokkal összehasonlítsák... 1881. január 27-én az Egyház és az Állam szétválasztásáról tartott elôadásában sorra veszi az érveket, bemutatja az Egyház fölényét az állammal szemben. Remekül cáfolja az ellenvetéseket. A kör védôszentjének, Szent Imrének minden évben díszgyűléssel adóznak, az ünnepi szónok mindig az elnök, Prohászka. A székesfehérvári archívumban ôrizzük egyikét, melynek nemcsak vázlatát, de teljes szövegét is leírta. A jegyzôkönyv egyetlen szóval illeti: ,,remek''. Az utolsó gyűlésrôl külön szép megemlékezést olvashatunk. Most is ô az elôadó: Káin és Ábel áldozata a téma, mely elôadás ,,valóban méltó zárköve dolgozatai ama szép sorának, mellyel hét éven át gyönyörködtette iskolánkat. Hét éven át volt körünk öröme és büszkesége. Élvezze künn az életben irodalmi munkásságának gyümölcseit, és legyen kedves az Isten elôtt, amint kedves volt Ábel áldozata.''[20] * * * A krisztusi apostolság páli megfogalmazása nem ismer korlátokat. Ezért ,,illik'' a göröghöz görögként, a zsidóhoz a saját stílusában beszélni... Ezt a korlátokat nem ismerô magatartást Prohászkánál már a római években megfigyelhetjük. Az alábbiakban három olyan epizódra havom fel a figyelmet, mely közül kettôrôl ô számol be, egyet pedig a világhírű festôművész, Csontváry örökített meg.[21] Mennyire félreismernénk a fiatal Prohászkát, ha csupán a naplóiban megörökített lelki élményei, harcai alapján készítenénk el portréját. Nem a római Soliloqiuából, hanem egyik esszéjébôl tudjuk meg, hogy a Collegium Romanumnak voltak világi hallgatói is, sôt még hitetlenek is beültek neves jezsuita professzorok óráira. Azt pedig még kevésbé hinnénk el, hogy egy hitetlen porosz báró épp Prohászka mellé szokott ülni, és baráti kapcsolat alakult ki közöttük. A fiatal Roeder báró azt is elmondta teológus barátjának, hogy nézetei miatt a római elôkelôségek radikális szocialistának, sôt néhányan nihilistának nevezték. Legtöbben a lélek halhatatlanságáról vitatkoztak, melyet ,,óperenciás dajkamesének'' tartott mindaddig, míg nem találkozott ,,az angyali szépségű'' dán leánnyal, a Sacre Coeur apácáinál nevelkedett Zinkával. A szerelembôl házasság lett, és az 1876-ban kezdôdô ismeretség néhány évi szünet után nem várt fordulatot vett. 1880 májusában Prohászka újból találkozott a báróval az Albanói tónál, de ekkor mint megtért özveggyel. Zinka ugyanis meghalt, és most kétéves kislányával itt maradt. egyetlen vigasza, hogy Zinka mégis él; nem halhatott meg: ,,Zinka halhatatlan''. A szépirodalmi remeklésen kívül van ebben az írásban egy olyan mondat, mely a késôbbi Prohászkának, a hozzá forduló lelkek orvosának egyik titka volt: odafigyelés, a lepecsételt zárak, bezárt ajtók kinyitásához nélkülözhetetlen türelem... ,,Nem szóltam semmit: tudtam, hogy rajta a beszéd sora'' (8,8). * * * A másik epizód a következô mondattal van kapcsolatban: ,,Meggyôzôdtem arról a Collegie Austro Hungaricoban (sic!), hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.'' A mondat Csontváry Kosztka Tivadar életrajzi vázlatából való. Ebbôl a rövid néhány szóból tudjuk meg egyáltalában, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott. Prohászka naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehetô, hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry több sikertelen próbálkozás után végül is a Collegium Germanicumba kért bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit sem talált meg: a san Pietro német gyóntatója sem volt otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri papismerôse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt, hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar kispapot, akivel szót válthat. A tragikus sorsú festôművész épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a ,,láthatatlan szellem meghívottjaként'' egy új, eddig soha nem látott élô perspektívát csináljon, olyat, amilyet még Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy szemtôl szembe láthassa ôt... Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk ,,Prohászka nevű kispap'' még egy tányér levessel is megkínálta... Alighanem soha nem látták késôbb egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása! * * * Néhány héttel késôbb, 1881. május 15-én újabb zarándokok kopogtak a Collegium Germnaicum kapuján. Ezúttal két magyar temerini paraszt kért bebocsátást, mert a Szentföldrôl megérkezvén sehol nem kaptak szállást; sôt a németek az Anima kolostorból kitessékelték ôket éjnek idején, mert magyarok! Ez annyira megrendítette Prohászkát, hogy napokig nem tudott szabadulni tôle: imádkozott, sírt és naplójába ilyen mondatokat írt: ,,...mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból föláldozni magát e szegény, zaklatott, szorongatott népért. Mit tehetek érted, magyar nép...'' Mindez a szentelése elôtti hónapokban történt. Utal is rá, mert érzi, hogy népéért akkor tud a legtöbbet tenni, ha ,,felszentelt kezei a szeretet és a kegyelem osztogatóivá válnak''. Bármennyire szereti Rómát, épp ennek a két temerini magyar parasztnak esete juttatja eszébe Vörösmarty Szózatát: ,,...Mily igazán énekli Vörösmarty, hogy a magyarnak hazáján kívül nincs helye!'' (23, 17-18.) * * * Elérkezett az utolsó esztendô. Egymást követik az események: 1881. augusztus 25-én diakónussá szentelik; október 18-án kéthetes lelkigyakorlattal készül pappá szentelésére. Lelkét, életét teljesen átadja Jézusnak: ,,Szent akarok lenni, mindenáron... egészen Érte élni.'' Október 21.: ,,Ma délelôtt gyóntam... Most tehát minden rendben!'' Október 24.: ,,Mindent visszaviszek a szentmisére, mely forrásom lesz mindenre. Eképp az ima emberének kell lennem.'' És elérkezett a várva várt nap: Október 30. ,,Pappá szenteltettem.'' A TrinitaÔ dei Monti templomban Lenti c. érsek 11 társával felszenteli! Szeretné megállítani az idôt: ,,ne folyjanak a percek, ne múljék az idô... Nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az idôt...'' (23,25) Primiciáját a Róma közelében fekvô Jó Tanács Anyjáról nevezett kegytemplomban mutatta be. Kézvezetôje az a Csáky Károly plébános, aki annak idején szeminaristatársa volt Esztergomban, és aki várja már haza... Elsô miséjének ünnepére emlékkönyvet kapott germanista társaitól. A piros vászonkötésű, fedôlapján aranynyomású ,,Album'' Prohászka legkedvesebb emléke maradt, legtöbbször magával vitte útjaira, virágokat ragasztott lapjai közé. Ez is megtalálható a székesfehérvári hagyatékban. Értéke felbecsülhetetlen a történész számára is, hiszen német, olasz, spanyol, latin, magyar nyelvű versek, idézetek, jókívánságok találhatók benne, melyeket társai és híres professzorai írtak... ,,Éltem legboldogabb napján, barátod Gombássy''-tól kezdve Steinhuber bíboroson (57), C. Mazzellán (59) és Palmierin (64) át Eszterházy János magyar verséig annyi szeretet és szellem árad a 128 lapból álló emlékkönyvbôl, hogy érthetô Prohászka meghatódottsága. Az utolsó bejegyzés Franz Mooser professzortól való: ,,Ein Mann, der für eine so hohe Idee ihr Opfer bringt, ist jedesmal auch ein höherer Mensch'' (Az az ember, akinek oly magas eszménye van az áldozatról, mindig nagyobb ember is.) (12. Juli, 1882.) 1882. június 14-én a szokásos nagy ünnepség keretében teológiai doktorrá avatják. A búcsúzás napjai; nehéz szívvel, de a magyar nép és a magyar egyház iránt érzett apostoli elszántsággal útnak indul. A székesfehérvári hagyatékban található egy parányi, zöldselyem notesz, mely az útirányt és a dátumokat is rögzíti. ,,Több mint egy hónapig voltam úton'' -- írja késôbb egykori tanítványának, az ugyancsak germanista Andor (Anhäupel) Györgynek. A többhetes körutat nem egyedül, hanem egy bázeli évfolyamtársával együtt teszi meg. Június 26-án Assisiben a Poverello sírjánál megfogadja, hogy élete végéig a szegények patrónusa lesz. 27-én Loreto, 28-án Milano szerepel a feljegyzésben. ,,Tirolból a Gotthárdon gyalog mentünk''; élvezettel írja, hogy egy hóvizes folyón térdig érô vízben kellett átgázolniuk, mert eltévedtek. ,,Azt kellett volna lefotografírozni!'' Két napig a dissentisi kolsotorban pihentek, s hálából a vesperán az orgonálást vállalja! (A noteszben kotta jelekkel örökít meg egy Mária-éneket.) Feldkirchben édesatyja sírját kereste fel. Apja 1879 nyarán halt meg, és nem lehetett betegágya mellett. A család visszaköltözött Nyitrára, itt láthatta özvegy édesanyját, és Irma húgát, hét év után, 1882 augusztusában. Jellemzô, hogy közben állandóan Róma jut eszébe. Naplójának elsô itthoni bejegyzése augusztus 12-rôl való. Ezen a napon háromszor is ír a füzetbe (23,31-32.). Ebbôl kettô Rómát idézi, a harmadikat érdemes megjegyeznünk: ,,Nagy érdektelenség... a parasztok helyzetérôl beszélgetve egy fiatal ügyvéddel, azt a felvilágosítást vettem búcsúzóul; tudja a fene, hogy mi lesz.'' Alig érkezett vissza hazájába, máris szembetalálja magát a közönnyel, melyet képtelen elviselni. Évek telnek el, míg felülkerekedik, és hadat üzen a cinizmusnak. 1882. augusztus 17-én délután jelentkezik a királyvárosi plébánosnál, dr. Csáky Károlynál, egykori iskolatársánál és római primiciájának manuduktoránál. Augusztus 18.: ,,Ma mise volt az asszisztenciával. Oda gondolok a kedves Germanicumba.'' Testben itt van már, de lelke minduntalan Rómát járja... Jegyzetek 1 Szent Mihályra utaló bejegyzéseirôl részletesen: Barlay: PÉA 2-3 Mozaikok Prohászka Ottokár gyermekkorából. Idézetek Rózsahegyrôl uo. 2 kk. 2 Vö. Koncz Lajos: Prohászka Ottokár Modern katolicizmus, Bp. 1990, 63. 3 Vö. Élet 1918/10, 962. Idézetek gyermekkoráról, a losonci iskoláról: Barlay: PÉA 3-5 kk. 4 A piarista igazgató nyilatkozata in Élet id. szám 962. Visszaemlékezései nyitrai diákéveire, vö.: Barlay: PÉA 5-7. Utalás a helyzetkomikumra a tót-latin mondatokkal. 1915. febr. 27. 5 A kalocsai jezsuiták gimnáziumáról és kollégiumáról a legtöbb adat in Petruch Antal SJ.: Száz év a magyar jezsuiták múltjából, II. rész, Kecskemét, 1992, 13-219. 6 Jezsuitaellenes hangulat a parlamentben in Petruch 59, a fôigazgatók dicsérete uo. 121. 7 Prohászka Kalocsáról. P. Railérôl in Petruch 19-195, vö.: Élet 1918/10 960. 8 P. Raile Prohászkáról Élet id. szám 962; Prohászka osztálytársairól Barlay: PÉA 9; Raile levele Esztergomba uo. 13. 9 Prohászka kalocsai lelkivezetôjének azonosítása egy római feljegyzésének segítségével vált lehetôvé. A még kiadatlan naplórész (1878. okt. 17.) a székesfehérvári Prohászka-archívumban található. P. Uhlarikról in Petruch 201 kk. 10 Vö.: Élet id. szám 962. 11 Itt csak érintem Prohászka és szülei levelezését. Az eddig ismerteken kívül többet is találtam. Minderrôl külön fejezetben számolok be, vö.: Barlay PÉA. Függelék. 12 Vö. Élet id. szám 960. 966. 13 Vö. Élet id. szám 960. 966. 14 Az adatokat vö.: A Collegium Germanico-Hungaricumban c. tanulmánya 16,158-271, illetve in Magyar Sion 1887-88 évf. cikksorozat. -- Prohászka recenziója A. Steinhuber: Geschichte des Collegium Germnaico-Hungaricum in Rom című művérôl vö.: Schütz 16,303-4. Az ún. ,,Klasszicizáló magatartásáról részletesen Barlay: PÉA 20-23. 15 Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme című tanulmányát I. 8,259- 322. Itt azokat a gondolatait emelem ki, melyeket nélkülözhetetlennek tartott a magyarországi lelki megújhodásban. Késôbbi lelkigyakorlatai is ezt tükrözik. 16 Prohászka római filozófiai és teológiai tanulmányainak részletesebb elemzése, a hét év alatt szerzett befolyások feltárása folyamatban van. De igazában Prohászka maga megnevezi azokat a jezsuita elöljárókat, prefektusokat és professzorokat, akiknek emlékét ôrzi. ,,Ha P. Franzelin, Palmieri, Secchi, Ballerini szobáját söpri...'' (16, 175). Hosszabban ír P. de Melisrôl (16, 192-193), aki a logikát tanította. Ballerinirôl, morális tanáráról is jó jellemzést fogalmaz meg (16, 217). A bíborossá kreált Franzelint is látja 1875-ben, IX. Pius jubileumán (16,234). Késôbb naplójában a szintén bíborossá kreált Mazellát emlegeti, aki 1879--86 között dogmatanár, 1880--86 között pedig stúdiumprefektus volt a Római Kollégiumban. 17 Az ún. ,,római iskoláról'' (Perrone, Passaglia, Schrader teológiájáról) bôvebben lásd: W. Kasper: Die Lehre von der Tradition in der Römischen Schule, Herder 1962. A három teológus nem volt Prohászka tanára, de irányzatuk tovább élt a Kollégiumban 1875-1882 között is. 18 A két doktorátus című fejezetben összefoglaltam kutatásaimat, részleteket vö.: Barlay PÉA: A Gregorián egyetemen folytatott filozófiai és teológiai tanulmányok című fejezet 1-15. -- J. A. Möhler hatását elemzi Szabó Ferenc SJ: Prohászka a próféta és a reformátor in Katolikus Szemle 1977/2 97-105. A világiak apostoli hivatása Prohászkánál vö.: Koncz Lajos: Elszántan és tapintatosan in Jel 1991/2 3-6. 19 Vö.: Schütz A. 25, 26. 20 Részletes elemzés a Barlay PÉA: Prohászka és a római Szent Imre kör c. fejezetben. 21 Vö.: Zinka halhatatlan in 8,1-8. -- Prohászka és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry, a ,,Magányos Cédrus'' in Jelek az éjszakában, Róma, 1983, 351-356. -- A két magyar zarándokról 1881. máj, 15. és 17. in 23,17. -- A három epizódról részletesen in Barlay PÉA: Prohászka nevű kispap 1-7. ======================================================================== Szabó Ferenc S.J.: Prohászka és a modernizmus Tanulmányom célja az, hogy vázlatosan bemutassam azt a szellemi fejlôdést, amely Prohászka Ottokárt (1858-1927) a századfordulótól -- a modernista válságon keresztül -- az 1910-es akadémiai székfoglaló (Az intellektualizmus túlhajtásai) kidolgozásához elvezette. Egyben megvilágítom, hogy -- túl bizonyos intrikákon -- miért kerülhetett (1911-ben) római indexre a székfoglaló és Prohászka másik két írása. Dolgozatom helyreigazít néhány valótlan megállapítást Prohászka bergsonizmusával kapcsolatban is. Rezek Román Schütz Antalra hivatkozik, aki az Összegyűjtött Munkához írt életrajzban ezt a megállapítást teszi (25, 82): ,,Itt még csak azt a történeti tényt kell konstatálni, hogy mikor akadémiai székfoglalóját tartotta, Bergsont még nem ismerte.'' Valójában Prohászka székfoglaló fogalmazványában többször hivatkozik Bergsonra: német tanulmányt olvasott róla, fôleg pedig a bergsonista Le Roy közvetítette számára a bergsoni eszméket. Forrásaim -- a modernizmusra vonatkozó bôséges idegen (fôleg francia) nyelvű irodalom mellett -- Az intellektualizmus túlhajtásai eredeti kézirata (amely sokkal bôségesebb, mint a kinyomtatott szöveg), valamint a szintén kiadatlan Napló ebbôl az idôszakból (Shvoy- hagyaték). A székfoglaló kéziratának tanulmányozása fôleg azért tanulságos, mert a szerzô itt pontosan megjelöli forrásait: pl. a lapszámmal utal Ed. Le Roy Dogme et critique (1907) című könyvére, amelyet Prohászka magánkönyvtára könyvei között megtaláltam. (Az aláhúzások és széljegyzetek is mutatják, hogy a fehérvári püspök székfoglalója megírásakor bôven felhasználta ezt a tanulmánygyűjteményt, a modernista viták egyik központi alakjának, a bergsonista Le Roy-nak vitacikkeit.) Le Roy művén keresztül Bergson és Blondel közvetett hatása is világosan kimutatható. Megmutatom, hogy Prohászka püspök elvetette a modernista tételeket, amelyeket X. Piusz 1907-ben elítélt, de olvasmányai, forrásai alapján határozottan állíthatjuk: a modern katolicizmust valló Prohászka rokonszenvezett a modernista Le Roy bizonyos nézeteivel, fôleg az intuícióra és a cselekvés döntô szerepére vonatkozó ismeretelméleti meglátásaival, illetve dogmaértelmezésével. Az intellektualizmus (pontosabban: racionalizmus) elleni küzdelmében néha azt a benyomást kelthette, hogy ô meg a másik végletbe, az irracionalizmus és az agnoszticizmus túlzásaiba esett. Prohászka modern (tágabb értelemben: egzisztencialista) nézetei ,,modernista'' ízűeknek tűnhettek a merev, konceptualista skolasztikusok szemében. Késôbb -- az index után -- Prohászka maga világosabban körülírta ismeretelméleti felfogását. I. Modernség és modernizmus 1. A modernista válság gyökerei Akár a ,,Modern katolicizmus'' című, 1907-ben a Szent István Társulatnál megjelent (az 1990-es Szent István Társulat által kiadott, hasonló című antológiába felvett = MK) füzetét olvassuk, akár korábbi írásait, pl. a századfordulón közzétett cikkeinek gyűjteményét, a Diadalmas világnézetet (ÖM 5), világosan látjuk, hogy Prohászka már Esztergomból élénk figyelemmel kísérte az európai szellemáramlatokat, és azokra keresztény választ kívánt adni. A Magyar Sion minden számába írt tanulmányt vagy recencziót már a 80-as, 90-es években dogmatikai, morális, egyháztörténeti stb. művekrôl. (Húsz év alatt több mint másfélszáz ilyen recenzió jelent meg német, latin, francia, olasz, magyar könyvekrôl!) A római évek alatt alaposan kiképzett fiatal pap a ,,Magyar Sion'' ormáról észreveszi, hogy a ,,szél fordul'', hogy új világ van születôben. Határozott igent mond mindarra, ami a modernségben pozitív, ami az egyházban ,,haladó'', anélkül, hogy a katolikus dogmákat megkérdôjelezné. Prohászka Ottokár határozottan modern, de nem modernista, jóllehet nehéz küzdelembe kerül neki, hogy Kant, Bergson és más gondolkodók eszméit kellôképpen megrostálja. Nem szólam, hanem szószerinti igazság, hogy fél századdal megelôzte a II. vatikáni zsinat tanítását egyháztani kérdésekben, az egyház reformjára, a világiak szerepére, a népnyelvű liturgiára stb. vonatkozóan. A szociális kérdésben (magántulajdon, földosztás) XIII. Leó pápa elveit képviselte elméletileg és gyakorlatilag. Nemhiába ,,vörösnek'' tartották a feudális magyar fôurak és fôpapok. A hit és a tudomány párbeszédére (harmóniájára) vonatkozóan (darwinizmus, fejlôdéselmélet) szintén korát megelôzve, meglepô nyitottságot mutat. (A kezdetben bergsonista befolyás alatt álló Teilhard-ra emlékeztetnek nézetei.) Ezzel függ össze a szentírás- értelmezésrôl vallott haladó felfogása is, ami a modernista viták homlokterében állt, pl. A. Loisynál is, aki a X. Piusz által (az 1907- es Lamentabili k. dekrétumban és a Pascendi kezdetű enciklikában) modernizmusnak nevezett irány fôképviselôje volt. 1960 óta fokozatosan közzétették a modernizmus dokumentumait (lásd a bibliográfiát) a ,,fôszereplôk'' (modernisták és hithű katolikusok) levélváltásait (A. Loisy. Ed. Le Roy, M. Blondel, H. Bremond, Fr. von Hügel, L. Laberthonniere, J. Wehrlé, F. Mourret, G. Tyrrell stb.). Ebben René Marlé jezsuita, majd fôleg Emile Poulat volt az úttörô. E dokumentációkból alaposabban megismerhetjük azt a szellemi légkört (exegétikai/filozófiai/teológiai problematikát), amelybe Prohászka Ottokár is bekapcsolódott. Akkoriban igen kevesen voltak magyar földön olyan papok vagy világiak, akik hozzá hasonlóan egészen közelrôl követték a katolicizmus szembesülését a feltörô modern eszmékkel. Magyar katolikus körökben a merev iskolás (skolasztikus) filozófia- teológia dívott, egy bizonyos tomizmus, ami messze esett az igazi Szent Tamástól, a Rousselot S.J., majd Sertillanges és késôbb Chenu domonkosok által feltárt Szent Tamástól. Poulat helyesen látja azt, hogy a modernizmus gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza: a hit és az ész, a teológia és a természettudományok, az elavult tradíciók és a modern szellem ütközéseibôl bontakozott ki. Az ütközések kibékítését egyesek lehetségesnek hitték. A modernizmus az egyik katolikus kísérlet volt, hogy tudományos szinten feloldja az antagonizmusokat. Az alkalom az új vallástudományok területén kínálkozott. Viták tárgyát képezték: a szövegkritika és általában a biblikus segédtudományok alkalmazása a szentírás-értelmezésben, a Biblia és az evolucionizmus, a pogány vallások és a kereszténység viszonya, értelmi megismerés és dogmafejlôdés stb. A fô problémák közvetlenül a hagyományos apologetika területén merültek fel. A válságot súlyosbította az, hogy az egyházi oktatás (a szemináriumokban) maradi és középszerű volt: a katolikus papság egy rétege nem tudott megbirkózni a vallástudományok által felvetett új kérdésekkel. (Franciaországban igen sok pap is csatlakozott a modernizmushoz.) A hivatalos egyház közbelépése, a katolikus sajtó hevessége, személyes intrikák (gyanúsítások, feljelentések) -- Prohászka esetében is elmérgesítették a helyzetet. Igazában véve nagyon nehéz pontosan körülírni a modernizmust. ,,Ötven év távlatából is -- írja Poulat -- a jelenség úgy áll elôttünk, mint a kortársak elôtt: mindenütt jelenlévô és megfoghatatlan, anélkül, hogy ezt a tulajdonságot a mozgalom által kifejezett aspirációk szétfolyó és zavaros jellegének kellene tulajdonítanunk. Amikor a Pascendi enciklika (1907) a modernizmust >>minden eretnekség találkozópontjának<< jelölte meg, benne összefoglalta a keresztény megoszlás XIX. századát. Abban az összetett portréban, amelyet a körlevél a modernista típusáról megrajzolt, nem volt a katolikus tannak, vagy a tudományágaknak olyan pontja, amellyel szemben a modernizmus közömbös maradt volna, bár a bibliai exegézis és a dogmatörténet voltak kedvelt területei. Másrészt a modernizmus sohasem alkotott homogén mozgalmat egy gondolatrendszerrel, hacsak azzal nem, amelyet az enciklika rekonstruált. Sohasem rendelkezett azzal a >>közös lélekkel<< amely például a Sillon-mozgalom eredetiségét alkotta.''[1] Ha most eltekintünk a mozgalom néhány képviselôjének heterodox eszmevilágától (Loisy, Tyrell, F. von Hügel, Ed. Le Roy), azt mondhatnánk, hogy a modernizmus egy átfogóbb jelenség részét képezi; alapvetôen nem egy elszigetelhetô gondolatrendszerrôl van szó, hanem az egyház eszmélôdésérôl, az új világgal való konfrontálódásáról. Mondjuk ki: annak megsejtésérôl, amit a II. vatikáni zsinat világosan megfogalmazott -- az egyház korszerűsödésérôl minden vonalon. Ezt a ,,Grundmodernizmus''-t Frémont abbé így fejezte ki annak idején: ,,A XX. században az egyháznak új reformációra van szüksége''. Világos ez a Reims-ben (1896) és Bourges-ban (1900) megtartott két papi kongresszus aktáiból. A magam részérôl Prohászkát is ehhez a Grundmodernizmushoz sorolnám.[2] 2. Evolúció és történetiség Prohászka, mint Bergson vagy Teilhard de Chardin, világosan meglátta, hogy az újkor egyik fô jellemzôje az evolúció felfedezése: a világ fejlôdés, a biológiai és szellemi fejlôdés összekapcsolódik; minden az emberi gondolkodás felé mutat. A fejlôdés; ,,montée de conscience'', a tudat növekedése (Teilhard). Az emberrel kialakul a ,,nooszféra'' (a szellem szférája), amint Teilhard és a bergsonista Le Roy a két háború között megfogalmazta. Prohászka 1908. okt. 19-i (még kiadatlan) naplójegyzetében írja: ,,Függöm a mindenségtôl, nem mint durva, túlsúlyos erôtôl, hanem mint rendtôl, törvénytôl, észtôl jóságtól... Az én lelkületem nem a tompa resignatio, hanem a szeretô bizalom. Azután az Istent nem foghatom föl mint tisztára transzcendens valamit, de a világot s a létet átjáró, végre is mmanens valóságot. -- Ez az immanens valóság bizonyítja magát a fejlôdésben; látom az emelkedô irányzatot: szervetlen, szerves ... az embert mint füzist, de látom mint morális fejlôdést, mely küzd s fölküzdi magát, mikor az egyes el is pusztul ... vagy lehanyatlik...[...] Religióm pedig: hogy az egészben nem dirib-darabokat, nem véletlent és chaoszt, hanem örök törvényt és rendet látok, mely az élet, ész és jóság Forrásából fakad. De nekem nem elég a világ okai láncában érvényesülô öntudatlan észszerűség, nekem öntudat és élet kell bele. De nekem nem elég a végtelenbe mozgatott anyag, mert akkor a buta determinizmusba érek. Az Überwelt (világfeletti) azért kell, mert a Welt (világ) nem oldja meg a föladatokat, melyekrôl le nem mondhatunk.'' Íme az ötvenéves Prohászka kozmikus víziója: mindent fejlôdésben lát, és tudja, hogy most már az evolúció auto-evolúció lett; tehát az ember felelôs a fejlôdô világ sorsáért. A fejlôdô, fakadó, kibontakozó élet - - az idôfolyamban sodródó világ gondolata állandóan visszatér Prohászkánál az akadémiai székfoglalóban: elsô kézirat-változatában is, de a kinyomtatott dolgozatban is. Többször is hivatkozik Herakleitoszra: Panta rei, minden folyik, a valóság állandó változásban van, ezért is olyan nehéz a lényegismeret. Nem csoda, ha ebben a látásmódban a történetiség olyan jelentôs szerepet kap: az egyházra, a kereszténység történetére, a dogmafejlôdésre vonatkozóan egyaránt. Prohászka különben már a század elsô éveiben alaposabban foglalkozott az evolúció és a teremtés problémájával: a század elején megjelent cikkeit a Föld és ég két kötetében gyűjtötte össze Schütz Antal. Prohászka meglepôen nyitott volt az evolúció hipotéziseivel szemben: az evolúciót sokkal inkább összeegyeztethetônek tartotta a teremtés eszméjével, mint a Genezis szószerinti értelmezését, amelyhez akkor még ragaszkodott a római Biblia-bizottság.[3] A Föld és ég II. kötetében (4, 164kk.) különösen is figyelmet érdemel a XX. fejezet: ,,A szellemek oszlása'', ahol Prohászka visszapillant korábbi fejtegetéseire és vázolja alapvetô magatartását, nyitottságát a természettudományok új vívmányai, nevezetesen az evolúció eszméje felé. ,,E fejtegetések elôttem csak oltárlépcsô számba mentek, melyeken fölhaladva, meggyújthatjuk már a legfôbb ismeretnek, s egy mindent összefoglaló világnézetnek szent lángját. Célom nem az volt, hogy a tudományos geológiai fejtegetéseket írjak, hanem meg akartam világítani a geológiai tanokat a természetbölcseletnek s a kereszténységnek fényével. Mindezek után a legfontosabb kérdést tűzöm ki, mely abban kulminál, megegyeztethetô-e a keresztény vallás a modern világnézettel? fönntartható-e még a szentírás a modern tudománnyal szemben? s miben áll az a megrendülés, vagy mondják változás, melyet a modern ember vallásossága szenved?'' (4, 164--165.) Prohászka megvizsgálja a szellemi áramlatokat, ,,melyek vagy a tudományt vagy a vallást félreértve, egyoldalúan indultak meg s nem áldást, hanem átkot és zavart hoztak ránk.'' Mindenekelôtt megemlíti azokat a jóindulatú, de túlzó szellemi áramlatokat az egyházon belül, ,,melyek a kinyilatkoztatást féltve, a tudománynak nézeteit a világról s az evolúcióról tévtanoknak tartották. Voltak, kik örvényt láttak a hit s tudomány közt s ellenkezést a tudomány haladása s a keresztény világnézet közt.'' (4, 166). Prohászka itt is, mint annyi más írásában megmutatja, hogy akár a haladástól félô hívôknél, akár a pöffeszkedô szcientistáknál félreértésrôl, illetve egyoldalú túlzásokról volt szó. Sem a konkordizmus (amely a szentírás betű szerinti értelmével igyekezett egyeztetni egy adott kor tudományos vívmányait), sem az ideológiává fajuló ,,tudományosság'' nem jár a helyes úton. Prohászka - - miként a jezsuita paleontológus, Teilhard de Chardin -- a hit vidám merészségével néz szembe a tudomány által felvetett problémákkal. Ugyanakkor megértéssel van a konzervatívabb teológusok iránt, akik számára megrendülést okozott a tudomány forradalma, illetve az a ,,gondolat-forduló'', amely -- a kopernikuszi fordulathoz hasonlóan -- a modern kort jellemzi: a modern geológia és az evolúció gondolata. (Vö. 4, 167.) Rámutat a tudományok nevében ágáló naivságokra is: ,,Mennyi naivságot termelt a természettudományokban az evolúció hatalmas s gyönyörű gondolata!'' (4, 170.) Így pl. a darwinizmus nevében a vallás ellen hadakozó szcientizmus: ,,A geológia sokszor készült csendíteni a theológiának; a zoológia fôleg a darwinizmust szerzôdtette, azt a ,,pompe funébre''-t (= temetkezési vállalatot), melyet hozzánk méltónak tartott; hiszen szerinte halott van az emberiség gondolatainak nagy házában; meghalt a gazda; a theológia embere haldoklott, majom lett belôle...'' (4, 171.) Prohászka tehát nem a tudomány valós eredményei ellen emel szót, azokat elfogadja, hálás érte a teológusok nevében, hanem a vallással szembeni ellenséges érzületet, a megvetést, a kevélységet, az elfogult ideológiát az ateizmust bírálja, amit egyes modern tudosóknál tapasztalni lehetett. A hívôket és a teológusokat pedig így figyelmezteti: ,,Diszkreditálni a tudományt nem szabad; nem az ô romjaiból épül föl templomunk és oltárunk; ellenkezôleg szomjazzuk igazságait s testvéri örömmel nézzük haladását.'' (4, 172) Mindezt a századfordulón írta Prohászka. Pár évvel korábban, egy 1899- es tanulmányában: ,,Mire kell ma a theológiában súlyt fektetni?'' (15,179.kk.) ugyanilyen szellemben ír a természettudomány és a teológia, nevezetesen a bibliai teremtéstörténet és az evolúció problémakörérôl. E fontos tanulmányról írja Schütz Antal (15, 293-- 294): ,,Ennek a dolgozatnak abban van nagy jelentôsége, hogy csirájában tartalmazza azokat a gondolatokat, melyeknek fölséges kommentárját látjuk a Föld és ég-ben.'' Ezekkel az elôzetes megfontolásokkal csupán a modernista válság fôbb kérdésköreit kívántam jelezni; most majd közelebbrôl bemutatom a ,,mozgalmat''. Emile Poulat említett monográfiájának címe is jelzi a kulcsszavakat: ,,Történelem, dogma és kritika a modernista válságban''. Valójában a Franciaországban kirobbant válság a liberális protestantizmus történeti- kritikai exegézisére adandó válaszra megy vissza. Amikor a modern exegézis eredményeit is felhasználva, a liberális protestáns Adolf von Harnack kihívására válaszolt, Loisy a kereszténység lényegérôl, pontosabban a kereszténység történeti sorsáról, a keresztény ember, a tanítás és az intézmény jelenérôl és jövôjérôl értekezett. A kérdéskör kiterjedt a történelem, az exegézis, a filozófia és a dogmatika területeire. Egyik központi téma lett: változnak-e a dogmák? -- tehát a dogmafejlôdés problémája, amelyet már a múlt században H. Newman is elemzett. Természetesen, a társadalmi és kulturális változások, az új világhelyzet, a XX. század születése stb. is belejátszanak a krízisbe. Már korábban a német idealizmus kihívása, fôleg Kant kritikája és Hegel filozófiája, Nietzsche képromboló eszméi, illetve ellenhatásként a pozitivista/materialista szcientizmus megkérdôjelezése (fôleg Bergson filozófiája játszott itt döntô szerepet!) elôkészítette az új szellemi helyzetet, amelyben aztán az integrizmus és a modernizmus vívott párbajt. 3. A. Loisy és a modernisták Alfred Loisy (1857--1940) katolikus pap, exegéta és vallásfilozófus kezdetben ôszintén meg akarta reformálni az egyházat, és válaszolni kívánt a protestáns exegézis ellenvetéseire, nevezetesen a berlini egyetem protestáns egyháztörténet-professzora, Adolf von Harnack (1851- -1930) A kereszténység lényege című nagysikerű művére, amely a XIX. század végén (1899--1900 téli szemeszterén) elôadássorozat volt. Loisy 1902-es válaszában (Az Evangélium és az Egyház) -- megszakítva a szinoptikusokról készülô hatalmas monográfiája munkáit -- azt vizsgálja meg, hogy valóban a kereszténység lényegét mutatja-e be Harnack, avagy csupán egy bizonyos protestantizmust, és ehhez fôleg a kereszténység és a történelem viszonyát elemzi. Harnack ki akarta engesztelni a keresztény hitet a tudományos szellem követelményeivel (ez volt már Renan szándéka is), de a hitet annyira összezsugorította, hogy eltűnt annak lényege: csak valami természetes érzés lett, amelyet nem érinthet a racionalista kritika. Loisy sorra veszi Harnack témaköreit: Isten Országa, Isten Fia, Egyház, keresztény dogma (dogmafejlôdés), a katolikus kultusz. Katolikusok körében majd éppen a dogmaértelmezés, ill. a dogmafejlôdés kérdése lesz a legvitatottabb. De a liberális protestáns nézetek megrostálásánál lényeges volt az Evangélium és az egyház, az egyház és Isten országa kapcsolata is. Ismeretes Loisy híres kijelentése, amely sok katolikust meghökkentett: ,,Jézus az Isten országát hirdette, és az egyház jött helyette''. Elemezni kellett Jézus messiási öntudatát, illetve műve folytatására vonatkozó szándékát. Loisy azt magyarázta, hogy Jézus ugyan nem akarta részletesen meghatározni az egyház látható (ma is tapasztalható) szerkezetét, de még inkább távol állt tôle az a protestáns felfogás, amely a hívô lelkek láthatatlan társaságára redukálja az egyházat. Az Evangélium élô hit, állandóan fejlôdik, kibontakozik: az egyház olyan élô szervezetnek a növekedése, amelynek csírái, fôbb irányvonalai már megtalálhatók az evangéliumokban. Az Evangéliumnak és az egyháznak kölcsönösen szüksége van egymásra. A dogmafejlôdés az egyház növekedésének egyik szempontja, magyarázta Loisy. Szükséges, tehát elvileg törvényszerű. Igaz, az egyház nehezen fogadta el e dogmafejlôdést. A korábbi századok ugyanis változhatatlannak képzelték el a dogmákat, hiszen ezek voltak a hit védôbástyái. Ugyanakkor tény, hogy az egyház korok szerint újraértelmezte Jézus tanítását, amikor a felvetôdô új kérdésekre és kihívásokra válaszolt. A keresztény tanítás hellenizálása nem valami elôre elgondolt terv volt, nem a keresztény gondolkodók határozták el,hanem az egyház élete követelte, hogy alkalmazkodjék a görög kultúrához. Történeti szempontból a Szentháromság vagy a Megtestesülés dogmái ,,görög'' dogmák: a hellenista gondolkodás és kultúra -- az eretnek tanokkal folytatott viták -- késztették az egyházat a hit újfajta megfogalmazására. A dogmák -- magyarázta Loisy -- ,,nem égbôl alászállott igazságok, amelyeket a vallási hagyomány eredeti formájukban változatlanul megôrzött''. Eredetüket és lényegüket tekintve isteniek, de formájuk és összetételük szempotjából emberiek. Állandó hitértelmezés és teológiai munka van megfogalmazásuk hátterében. A dogma a keresztény hagyomány ölén születik és marad fenn; az exegézisnek a mai idôkhöz kell alkalmaznia a hajdani bibliai üzenetet. Loisy tagadta a Pentateuchus történetiségét, nevezetesen a Genezis elsô fejezeteinek történeti értékét. Ugyanakkor a szinoptikusokról azt állította, hogy jóllehet nem Jézus-életrajzok vagy emlékiratok, elsôrendű történeti értékük van abból a szempontból, hogy hűen tanúsítják azt, hogy hogyan tükrözôdött Jézus személye és prédikációja az elsô keresztény nemzedék tudatában. Loisy e néhány kiragadott gondolata ma már -- a II. vatikáni zsinat és az új teológia elterjedése után -- természetesnek tűnik, de akkoriban más volt a helyzet a katolikus egyházban, éspedig egy bizonyos historicizmus és relativizmus miatt, illetve a katolikus exegézis megdöbbentô elmaradottsága miatt. Loisy igyekezett szembenézni a protestáns exegézis akkori ,,vívmányaival''. A század végén nagy lelkesedéssel olvasta Newman műveit, amelyeket F. von Hügel kölcsönzött neki: Newman eszméi a dogmafejlôdésrôl akkor már kezdtek elterjedni. Loisy, miként a Bergson-tanítvány Ed. Le Roy (akirôl hamarosan bôvebben szólok), vagy H. Bremond, a vallás forrását az intuitiv gondolkodásba helyezte, tehát amely még nem elvont fogalmakat, hanem szimbólumokat használ. A fogalmi (statikus) és tapasztalati (dinamikus) közötti különbségtétel állandóan visszatér Loisy műveiben. A már említett gondolatoknál veszélyesebb volt Loisy közvetkezô tétele, amelyet Harnacknak válaszolva fejtett ki. (Eredeti szándéka az volt, hogy a német protestáns teóriája alól kihúzza a gyékényt.) Loisy szerint a kereszténység lényege nem az Atyaisten megismerése, amint azt Harnack állítja, hanem az Isten országa (királysága) eszme, tehát nem az Atya hite, hanem a tökéletes igazságosság és boldogság közeli megvalósulásának reménysége. Ami pedig Jézus fiúi öntudatát illeti: ez Loisy szerint nem jelent mást, mint a messiási tudatot. Harnack individualista felfogásával szemben azt állítja, hogy a kereszténység lényege kollektív reménység, és a történeti Krisztus e nagy reménység garanciája (biztosítéka) és megvalósításának művelôje. ,,Szerepe társadalmi, virtuálisan egyetemes, katolikus, miként az Ország is.''[4] Az egyház és a hitigazságok fejlôdésére reflektálva Loisy megkérdôjelezte a leglényegesebb krisztológiai dogmát is. Laberthonniére tanúsága szerint (AL 71) 1907-ben már ezeket mondotta Maubec abbénak Jézusról: ,,Isten volt benne, kiengesztelve önmagával a világot [...], és ha istenségének dogmatikai formulái ma már nem elégítik ki szellemünket, ez még nem elég ok arra, hogy feláldozzuk azokat a titokzatos dolgokat, amelyeket képviselnek (ábrázolnak, jelképeznek). Jézus jobban Isten, mintsem azt a niceai zsinat állítja. S valóságosabban és cselekvôbben jelen van az Euchrisztiában, semmint azt a trentói zsinat állítja.'' (Ne feledjük, hogy 1907-ben, amikor a római cenzúra elérte, Loisy még az egyházban akart maradni.) Az 1907-es Lamentabili és a Pascendi szigorúsága elkeserítette Loisyt: úgy látta, hogy az egyház nem tudott kiengesztelôdni a modern világgal és tudománnyal. Kiközösítése (1908) után gyorsan súlyosbodott lelki meghasonlása. Élete végéig az egyházon kívül maradt; 1940-ben, halála elôtt sem akart kiengesztelôdni az egyházzal. Isten-hitét -- úgy tűnik -- nem veszítette el, de agnoszticizmusát világosan kifelyezik az ilyen kijelentések: ,,Isten a végsô értelem, a mély élet, mindenek kifürkészhetetlen alkotója.'' ,,Kétségkívül végtelen jóság irányítja a világok alakulását, és arra szólít fel bennünket, hogy bízzunk Istenben.'' De ezt is kijelentette Istenrôl szólva: ,,Az ember öntudatlanul is káromolja ôt, amikor meg akarja határozni: valami, ami nagyobb nálunk, de hasonlít hozzánk.'' (AL 145-146) Most megemlítek néhány ,,modernistát'', mielôtt Ed. Le Roy-ról bôvebben szólnék. A század elején három irányzatot lehet megkülönböztetni: 1. Progresszisták: ôk úgy gondolták, hogy csupán bizonyos exegétikai/teológiai nézetekrôl van szó, de a katolikus teológia építménye érintetlen marad: Mgr Batiffol, Lagrange OP., L. de Grandmaison SJ. 2) A racionalisták a katolikus hit és minden spiritualista hidelem halálát jósolták és hirdették (Turmel, Houtin). 3) A két csoport között helyezhetôk el a modernisták, akik a katolikus tanítás mély revízióját, korszerűsödését sürgették a kor tudományos követelményei és a történelmi helyzet szerint: Loisy, Ed. Le Roy. -- Nagybritanniából a volt jezsuita G. Tyrell és F. von Hügel, Olaszországból Murri és Fogazzaro nevét említhetjük. Poulat rámutat arra, hogy e sematikus felosztásba nehezen lehetne beilleszteni olyan gondokodókat, mint pl. a katolikus M. Blondel vagy Laberthonniere, vagy a történész Mgr Duschesne, vagy a volt jezsuita, H. Bremond, illetve olyan protestánsokat, mint Paul Sabatier (akinek egyik könyvét Prohászka is ismerte). Az 1907. szeptember 8-i Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikában X. Piusz mindenekelôtt egy bizonyos agnoszticizmust kifogásol; ez az ismeretelméleti alapállás a forrása aztán különbözô vallásfilozófiai és teológiai tévedéseknek (Denz.- Schönm. 3475kk.) Az intellektualizmus túlhajtásai ellen is ez lehetett a legfôbb kritika, ahogy Schütz Antal is megjegyzi (25, 80.) Ebbôl következett, illetve ezzel függött össze bizonyos immanentizmus is, amelyet az enciklika a továbbiakban megbélyegez, és amelyet egyesek -- tévesen -- Blondelnek is tulajdonítottak, bár nála csak az immanencia módszerérôl volt szó. Maguk a ,,modernisták'' Le Programme des Modernistes (=PM) című, 1911- es füzetükben, amelyben a pápai enciklikára valászolnak, visszautasítják ugyan az agnoszticizmus vádját, de ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy Kant és Spencer kritikája (a ,,tiszta ész kritikája'') után már nem lehet tartani az arisztotelészi-tomista megismeréselméletet; mindenfajta megismerésben számolni kell a modern tudomány, a pszichológia eredményeivel, a szubjektív elemekkel, illetve a cselekvéssel, a tapasztalattal is. A modernisták egyaránt bírálják Kant és a skolasztikusok racionalizmusát, de hozzáfűzik: ,,Elfogadjuk a >>tiszta ész<< Kant és Spencer által végzett kritkáját; de egyáltalán nem akarunk visszatérni a gyakorlati ész a priori tanúságtételéhez, vagy arra következtetni, hogy a valóság megismerhetetlen; mi megmutatjuk, hogy az emberi szellem más utakon is elérkezhet az igazhoz, tehát hathatósabb eszközök révén, mint az ész okoskodása. Igaz, hogy posztulátumainkat az immanentizmus elvei inspirálták, minthogy mindegyik ebbôl a feltételezésébôl indul ki: az alany egyáltalán nem passzív értelmi és vallási tevékenységeiben, hanem saját szellemi természetébôl vonja ki (hozza elô) akár egy felsôbb valóság meletti tanúságtételét, amely valóság jelenlétét az intuíció által meglátja, akár e megsejtett valóság absztrakt formuláit. De vajon az élô immanencia elve azonos-e azzal a principiummal, amelyet az enciklika elítél?'' (PM 117.) Pierre Colin írja[5]: ,,A modernista válság horizontját jórészt az újtomizmus alkotta, amely az egyház hivatalos filozófiája volt, és amely jogosan vagy jogtalanul minden kantizmushoz tartozó filozófiával szembeszegült. Ha pedig így áll a helyzet, akkor amikor a kantizmust vezérfonalul vesszük, elôször is fel kell fedeznünk a kantizmus vádját, amely abban a korban a katolikus egyházban egyenértékű volt a gyanúsítással, sôt az elítéléssel. [...] Ezért óvatosan alkalmazzuk vezérfonalunkat [...] Még ha nem is >>kantiánusok<<, a Kantra való hivatkozás hasznos lesz, hogy elhelyezzük Blondelt, Laberthonniere-t, Le Roy-t. S elsôrendűen fontos lesz a kanti hivatkozás Auguste Sabatier esetében, aki kijelentette: >>a mai gondolkodó szellemeket két osztályba sorolhatjuk: az egyik azoké, akik Kant elôtt léteztek, a másik pedig azoké, akik Kant Kritikájától megkapták a beavatást vagy a filozófiai keresztséget<<'' (M 12.) Bármint legyen is az igazság a modernisták álláspontja körül, hangsúlyozzuk: nincs szó homogén mozgalomról!, de mivel az agnoszticizmus és immanentizmus vádját megfogalmazta az enciklika, számolnunk kell vele, amikor Prohászka székfoglalóját elemezzük. Tény az, hogy Prohászka a század elejétôl kezdve (és az indexre tétel után is) sokat foglalkozott a kantizmussal és általában a német idealizmus által felvetett nehézségekkel. 4. Prohászka a modernizmusról Prohászka mindjárt a Pascendi enciklika után, 1908-ban már foglakozott a X. Piusz által elitélt irányzattal a VIII. katolikus nagygyűlésen mondott beszédében ,,A modernizmus és a keresztény katholicizmus'' címmel (13, 209--218.). Így határozza meg az 1907-ben elítélt eszmeáramlatot: ,,A modernizmus nem részleges tan, nem egyik-másik tudósnak tudományos elôítélete, hanem a modern emberi szellem állásfoglalása a természetfölöttivel szemben, mely manapság, mint történelmi kritika s azután mint spiritualista irányzat jelentkezik. Mint történelmi kritika szét akarja szedni az evangéliumot, mint spiritualista irányzat pedig új tartalmat készül adni a katholicizmusnak, annyira újat, hogy a réginek csak a neve marad meg. Amellett összes értelmi, tudományos elôítéletei s szabadságvágya is a tekintély ellen ösztönzik, s bár hirdeti, hogy az egyházat tiszteli, de ugyanakkor szavát nem fogadja meg, s kivált a román népek katholicizmusát támadja meg annyira, hogy válságba sodorta sokaknak hitét. (Ez a) nagy éleslátás késztette a Szentszéket arra rendkívüli, elszánt föllépésre, melyet Loisy kiközösítése, az új syllabus, a Pascendi dominici gregis encyclica jelzett, -- mellyel irányt mutat nekünk, s elvárja, hogy útbaigazítását követni is fogjuk.'' (13, 209--210.). Prohászka azután alaposabban szemügyre veszi a modernizmus kettôs irányzatát: a kritikát és a filozófiát. ,,A modernizmus elôször is kritikai áramlat, mely a történeti kritika nevében vizsgálja az evangéliumot, s úgy szedi szét az Írást, hogy az evangélium legfontosabb dogmái legendává foszlanak szét.'' (13, 210) Miután jellemezte a történeti kritikai módszert, Prohászka hozzáfűzi: ,,Érdekes körülmény, hogy azért a modernizmus több, nevesebb képviselôje, milyen Loisy is, a dogmákat elhiszi, nem tagadja azt, amit az egyház tanít, de az egyház nagy történeti okmányait széttépi; megcsókolja az egyház kezét. de kiüti belôle az evangéliumot. Ezáltal az egyház leszorul történeti alapjairól, s arra ébred, hogy történelme balhiedelem...'' (13, 210.) -- Prohászka jól látja tehát, hogy mindenekelôtt a történetiség problémájával kell szembenézni. ,,A modernizmus másodszor filozófiai intellektualista áramlat, mely a természetbôl magyarázza a természetfölöttit, mely az emberit lépteti az isteni helyébe, a fizikai erôket a kegyelem helyébe, s hitet, vallást s kinyilatkoztatást a tények világából kiemel, s áthelyezi azt a kedély ellenôrizhetetlen, kiszámíthatatlan világába.'' (13, 210--211.) Prohászka megmagyarázza, hogy a kinyilatkoztatás így szubjektív érzés, élmény lesz. ,,A vallásos kinyilatkoztatás eszerint csak úgy megy végbe, mint az igazság és a szépség kinyilatkoztatásai a tudósokban s művészekben.'' Ennek következtében ,,a dogmák is szétfolynak'': ,,szerintük a személyes Isten hite, Krisztus istensége, a lélek halhatatlansága sem objektív értékűek.'' A dogmákhoz a tudásnak, az ismeretnek, illetve a változatlanságának és maradandóságnak nincs köze, ,,mert a hit nem ismeret, hanem művészi alkotás''. ,,Minden dogma csak ideiglenes, szellôs épület volna, mely a vallásosság mélységei fölé emelkedik, egy darabig jó szolgálatot tesz, de azután letörik.'' (13, 211) A modernisták spiritualizálták, ethizálták, szimbólumokká változtatták az egyház több dogmáját, a dogma egy ideig-óráig divatos ideológia lett, a szentségekben csak szimbolikus rítusokat láttak. Prohászka ezután megvizsgálja azt, hogy ,,mi legyen a modernizmussal szemben a mi állásfoglalásunk? Mindenekelôtt részvéttel van azok iránt, akik a hajótörésben elvesztették hitüket. De itt nem áll meg, hanem a kritika és a neokatianizmus s szimbolizmus fölött meglengeti a hit pálmáját; úgy harcol, hogy a hitet megtartja. Ennek a hitnek fölvilágosultnak kell lennie; a katolikus a lelki válságban töretlen hűséggel ragaszkodik Krisztushoz és egyházához. Értelmes hitre van szükség: ,,tudom, kinek hittem!'' Érvényesíteni kell állásfoglalásunkat a ,,modernizmus kettôs irányzatával, a történeti kritikával s a monista idealizmussal szemben''. (13,212) Mi is alkalmazzuk a kritikát még a szent történet értelmezésében is. ,,Hisz ez is történet, melyet kétezer év elôtt írták kétezer év elôtti embere, s ép ezért lesz a leíráson több ideiglenes jelleg; találunk majd rajta sok viszonylagos vonatkozást az akkori korhoz, nézetekhez s intézményekhez. [...] De amit kifogásolnunk kell, az a kriticizmusnak túltengése, melytôl beteg lesz ész és szív, s elszáradnak az erôs akartnak s odaadásnak energiái. A kritika nem lehet öncél, hanem eszköz, -- eszköz az igazság s a valóság kiderítésére, s a mi esetünkben, eszköz a kinyilatkoztatás adatainak kihirdetésére. A kinyilatkoztatás pedig voltakép egy adatban csúcsosodik, Krisztusban, aki meghalt és föltámadt. Ez Krisztus ténye, s a kereszténység hite.'' (13, 213.) A modernizmus másik, filozofáló, intellektualista irányzatáról Prohászka megjegyzi: ,,az idealizmusnak s naturalizmusnak formáiban gondolja el s vetkôzteti ki ezáltal ôsi alakjából a kereszténységet, még pedig oly radikálisan, hogy bátran mondhatjuk, hogy teljes tagadásra vezet.'' (13, 214.) Világos, hogy a hívô keresztény nem fogadhatja el azt a filozófiát, amely a természetfelettit, a kegyelmi életet a természetre redukálja, amely az embert elvágja a transzcendestôl. Szembenézünk a tudomány, a filozófia, a modern kritika ellenvetéseivel (egyébként a kritikai idealizmus és naturalizmus nem is annyira ,,modren'' -- jegyzi meg Prohászka, hiszen száz év elôtti bölcselet). Ha elszigetelôdünk, nem hódíthatunk. ,,Nem elszigetelôdni s egyre csak rágcsálódni a kultúra kinövésein, hisz ez egér- s patkánypraxis, de nem apostolok, munkásférfiak módja. Ez úton belehelyezkedünk a korba, a műveltségbe, annak szükségleteibe, s magunkkal visszük az átélt hitet, hogy beleállítsuk tartalmát s örök reményét az életbe, s ne csak szóval, hanem tettel, magával az élettel öntudatunkra hozzuk azt, amit az apostol s az apostoli egyház nemcsak mondott, hanem átélt: Fides victoria nostra!'' (13, 218) A VIII. katolikus nagygyűlésen elmondott beszéd jól megvilágítja a teológus és az apostol Prohászka magatartását. Nyitott az új eszmeáramlatok felé, jól tájékozott, ezért helyesen tájékoztat, kritikusan megvizsgál mindent, és ami jó, ami a hit alapvetô tételeivel nem ellenkezik, azt megtartja. Elhatárolja magát a modernista tévedésektôl, de modern katolicizmust akar megvalósítani már a századfordulón. A hittôl eltávolodott, az egyházzal szemben ellenséges emberekkel párbeszédet kell kezdeni. Ehhez pedig ki kell lépnünk a sekrestyébôl, a gettóból. ,,A jelszó az: az ô ajtójukon be, a mienken ki, vagyis okos, hivô, szeretô megértés s alkalmazkodás, s tovavezetés által segítjük ôket a hitre. Tenni, járni, érintkezni, ezek az apostolság útjai. Az apostolok a világ útjain járva vezetik a lelkeket Istenhez: nem várnak csodát, hanem fölhasználják összes erôiket.'' (13, 218) -- E sorokból kiérezzük a jezsuita nevelésen átment Prohászka lelkiséget, a helyes természetes eszközöket felhasználó, a maga részérôl mindent megvetô s ugyanakkor mindent a kegyelmet váró Szent Ignác elvét. Prohászka még alaposabban foglalkozott a modernizmussal. A Ghisler churi teológus könyve recenziója kapcsán 1912-ben (15, 263), egy évvel saját írásai indexre tétele után. Ezt a fontos írását tanulmányom végén mutatom be. II. Az akadémiai székfoglaló geneziséhez 1. Prohászka bergsonizmusához Mielôtt a székfoglaló fogalmazványát elemeznénk, Prohászka fôbb filozófiai forrásait -- fôleg a bergsonizmus befolyását kell megvilágítanunk. Prohászka bergsonizmusával három tanulmányban is foglalkozott (1942- 43-ban) Rezek Román bencés (lásd: bibliográfia). Nemcsak Prohászka Bergsonról szóló tanulmányait elemezte, hanem ezt kiegészítette a fehérvári püspök könyvtárának vizsgálatával, jelezve azt, hogy bizonyos francia könyvekbôl 1908 és 1911 között távolabbról megismerkedhetett a francia filozófus nézeteivel. Pl. Paul Sabatier: LÔOrientation religieuse de la France actuelle c. könyvét késôbb, 1914-ben, kifejezetten is idézi, amikor Franciaország erkölcsi újjászületésérôl ír (10, 145). Rezek Román említi még Bremond Newmanját, az oratoriánus Laberthonniere híres könyvét (Le réalisme chrétien...), de -- furcsa módon -- nem sorolja fel a ,,bergsonista'' befolyások között a legfontosabbat, Edouard Le Roy Dogme et critique című tanulmánygyűjtemányét, amely 1907-ben jelent meg, és amelyet Prohászka bôven használt 1909-10-ben akadémiai székfoglalója kidolgozásában. E fontos ,,hatásra'' hamarosan bôvebben kitérünk. Henri Bergson (1959-1941) és Prohászka Ottokár eszméinek kapcsolatáról bôvebben kellene szólnunk. (Bergsonról lásd Szabó Ferenc: Lélekben és igazságban, 225 kk.) Különösen jelentôs lesz a bergsoni befolyás 1911 után, amikor már közvetlenül eredetiben tanulmányozza a francia filozófust, és amikor pontosítja az intellektualizmus túlhajtásairól írt székfoglalóját (lásd az ÖM 14. kötetét , Az elme útjain több tanulmányát). Élete vége felé pedig, 1924 után, a Dienes Valériával folytatott baráti eszmecserék során (lásd alább Tamás Erzsébet írását) mélyíti el a bergsoni eszmevilágot, amely a századforduló eleje óta oly sok szellemnek a spiritualizmus felszabadulását hozta. Prohászka 1914-ben már világosan látja és pontosan megfogalmazza Bergson szerepét a francia erkölcsi újjászületésben, pedig a Deux sources (Az erkölcs és a vallás két forrása) még ismeretlen elôtte, és az is marad, hiszen csak 1932-ben jelenik meg. Idézzünk fontos 1914-es tanulmányából: ,,A legközvetlenebb s legkihatóbb indítást az idealizmus felé mégis Bergson filozófiája adta. Bármily kifogásokat emeljünk is e filozófia ellen, hatása mégis nagyszerű volt. Errôl mondja Lotti: ÔBergson pszichológiája s Péguy morálkritikájának befolyása alatt egyszerre recsegni s roskadozni kezdettek Taine szcientizmusának s Renan intellektualizmusának s Kant moralizmusának állványai. Kiszabadultunk a determinizmusból s föllendültünk az Istenhez, kit megint megtaláltunk.'' Majd Prohászka a bergsoni intuíciót állítja szembe az okoskodó értelemmel, és összefoglalja A tudat közvetlen adottságai fôbb meglátásait. Ezután így folytatja: ,,Henri Bergson az ilyen s más hasonló nézeteivel a mechanikus determinizmus ellen hangolta a franciákat. Modernné tette azt a felfogást, hogy az élet új, eredeti fakadás, -- hogy a szabadakarati tény mindig egy új tény, egy jelenvaló tény, melyet nem lehet lehozni mindabból, ami volt, akár ismeretnek, emlékezetnek, motívumnak, hangulatnak hívják, s hogy azt megtapasztalni, friss fakadásban megérezni s meglátni kell.'' Ez a gondolat állandóan visszatér az 1910 körüli (még kiadatlan) naplójegyzetekben is. Majd Prohászka hangsúlyozza, hogy Bergson azzal lendített a spiritualizmuson, hogy megtörte a determinista filozófiákat, életszemléletet. Jóllehet bizonyos kérdésekben Bergson a zsidó származású filozófus, távol áll a katolikus filozófiától, azért mégis ,,nagy szolgálatot tett a hitnek azáltal, hogy megtörte a determinizmusnak s az egyoldalú monizmusnak bűvkörét...'' (10, 145-146) Bergson hatása nemcsak a modern filozófiára, hanem az irodalomra is felmérhetetlen. Az egzisztencializmus és a perszonalizmus irányzatai is részben belôle ágaznak szét, ahogy ezt E. Mounier megmutatta az egzisztencializmusokról szóló könyvében. Igazában Prohászkánál is inkább egzisztencializmusról kell beszélnünk. Itt jegyezzük meg, hogy P. Rousselot SJ. Szent Tamás intellektualizmusáról szóló könyvének is Bergson adott ihletet: Rousselot, aki aztán J. Maréchal SJ. transzcendentális módszeréhez, a kanti ellenvetés megválaszolásához is a csíragondolatot, tehát az elsô indítást adta, rámutatott arra, hogy egy bizonyos skolasztika vagy konceptualista tomizmus jogtalanul racionalistát csinált Szent Tamásból. Egyébként a tomizmus merev változatának kritikáját megtaláljuk Lucien Laberthonniere-nél. (J. Maritain is Bergsontól indult el, de késôbb egyfajta hagyományos tomizmus oldaláról bírálta a hajdani mestert, Bergsont.) Maurice Blondel pedig a történetiség és a cselekvés filozófiájával, valamint az immanencia módszerével akarta felfrissíteni a ,,philosophia perennis''- t. Most pedig Edouard Le Roy filozófiájáról kell bôvebben szólnunk, aki egyszerre Bergsont és Blondelt közvetíti Prohászkának. Edouard Le Roy (1870--1954) matematikus és filozófus volt, Bergson utóda a Collegede France katedráján. Ôszinte katolikus keresztény, aki élesen felvetette a hit modern problémáit és szembenézett a történetiség következményeivel, kereste a hit és a tudomány/filozófia kiengesztelését.[6] Egyetlen szintézisbe akarta összefoglalni Poincaré, Loisy, Blondel és Bergson eszméit. Le Roy Bergson nyomán a tudománynak jelöli ki a jelenségek mesterséges és hasznossági szempontokat célzó tanulmányozását, rendezését, míg a filozófia feladatát a valóság és az igazság megismerésében látja. Miként Bergson, Le Roy is úgy gondolja, hogy az anyagot úgy definiálhatjuk, mint az érzékelhetô fenomének (jelenségek) mozgó együttesét, amely nem más, mint az életlendület (élan vital) lehanyatlása. A fejlôdés a nagyobb tudat felé mutat, a bioszféra után -- az ember megjelenésével -- kialakul a nooszféra, a szellem szférája. Valóban ,,teremtô fejlôdésrôl'' beszélhetünk. Le Roy a húszas években Le Roy Teilhard de Chardin-nel közösen dolgozza ki a Colleege de France-ban tartott elôadásait az evolúcióról. Mindezekbôl sejthetô a szellemi rokonság Bergson és Teilhard, Bergson és Dienes Valéria, Bergson és Prohászka, illetve Bergson--Prohászka-- Teilhard--Dienes között.[7] Le Roy egy bizonyos idealizmust képvisel, amely fokozatosan három irányban bontakozik ki. Elôször egységben szemléli az érzékletest és az értelmit, a minôséget és a mennyiséget, az éltetô tudattalant, amely a tudatost fenntartja, az intuitívot és a diszkurzívot. Azután az önmagába zárt (emberi) monádot veszi figyelembe, amely (aki) gátat emel a gondolatnak, önzôn elzárkózik mások elôl, tehát a szabadság és az erkölcs útját eltorlaszolja. Végül a Gondolatot úgy fogja fel, mint ami egyszerre cselekvés is (gondolat-cselekvés egyszerre), így tehát az intuíció filozófiáját teszi magáévá és elveti az intellektualizmust. Fôleg itt mutatkozik nála Bergson és Blondel kettôs hatása. Addig is, amíg pontosabban megmutatom Le Roy Dogme et critique[8] című tanulmánygyűjteményének közvetlen hatását Prohászkára, a francia filozófus ,,pragmatizmusára'' idézek néhány szakaszt, fôleg azokat, amelyeket Prohászka megjelölt. Le Roy elhatárolja magát W. James pragmatizmusától; amikor esetleg pragmatizmust mond, akkor a dogmák gyakorlati és morális szerepére utal 8DC 128); a ,,pragmatizmus'' ilyenkor annyi, mint ,,action''. (DC 114, vö. 337--338.) Nem választja szét tehát a két fakultást, az értelmet és az akaratot, mint ahogy az intellektualizmus teszi, hanem éppen az értelem és az akarat összefonódását, kölcsönös egymásban-maradását hangsúlyozza a hitaktusban (129) Le Roy megjegyzi: ,,a racionalizmus alapjában véve az önmagával következetes intellektualizmus.'' (DC 115) Bírálja Szent Tamás ,,intellektualizmusát'' is (128: De Veritate XIV, 4). Inkább Pascalt és Newmant követi. -- Le Roy egyhelyütt (DC 125) Bremond nyomán Newmant idézi: ,,Ha a vallás nem a gyakorlati és morális rendbe tartozik, akkor a szkepticizmus az egyedüli értelmes filozófia.'' DC 375 (függelék) idézetet hoz Le Roy egy 1903-as tanulmányából: ,,A cselekvés, ahogy én azt felfogom, nem vak, sötét, nem idegen a gondolattól, nem független az értelemtôl. A cselekvés számomra a szellem teljes élete konkrét gazdagságában; ez az élet természetesen magában foglalja az egész racionális színképet -- értelem, tiszta ész, teremtô gondolat -- de azon túlárad. Ha én így a cselekvés körül alkotom meg az én egységét, ezzel azt a tényt akarom kifejezni, hogy még a minket vezetô fény is a mi művünk...'' (Prohászka aláhúzta.) Bergson és Blondel újkori szerepét így emeli ki Le Roy (DC 353): ,,Van Descartes-tól eredô >>skolasztika<<, egy másik Leibniztôl, ismét másik Kanttól ered. Biztos vagyok abban, hogy egy napon lesz egy Bergsontól és Blondeltôl eredô is -- és talán már elkezdôdött a cselekvés >>skolasztikája.<< ...'' 2. Le Roy, Blondel és a skolasztikusok Tény tehát az, hogy Le Roy sokat köszön Blondelnek a cselekvés filozófiája megfogalmazásában. Ugyanakkor ellentét is volt közöttük az immanencia módszere kérdésében, ami az új apologetika kulcsfogalma lett. Eltértek nézeteik a dogmafejlôdést illetôen is. Azt mondhatnánk: Blondel ,,ortodoxabb'' maradt, mint a modernista Le Roy. Le Roy ezeket írta a hit és a dogma (Isten megismerése) kapcsolatáról: ,,Itt gondosan meg kell különböztetnünk a hitet és a dogmát: a hit a szellem odatapadása valami titokzatos valósághoz, a dogma viszont a hit intellektuális (értelmi) kifejezése. De ez a nagyon is jogos megkülönböztetés nem feledtetheti, hogy a dogma szükséges a hitnek, miként a szó szükséges a gondolatnak, vagy a szóbeli kifejezés (discours) szükséges az intuíciónak. Mert a hitnek -- miként mindenfajta emberi tevékenységnek -- szüksége van a kifejezésre, önkifejezésre törekszik. A hit kétféle módon fejezôdik ki: rítusok, érzékelhetô megnyilatkozások révén , és a dogmák révén pedig intellektuális kifejezést keres. Így tehát egy gondolat kifejezôdik gesztusok és szavak révén, az intuíció pedig képek és fogalmak révén.'' (DC 282) A hitaktusban az értelem és az akarat egyaránt szerepet játszik; óvakodni kell attól, hogy az intellektualizmus vagy a voluntarizmus kizárólagossá, autonómmá váljék. Le Roy korábban leszögezi, hogy egy dogma egyszerre: 1) egy tény, adottság jelzése; 2) anyag teoretikus gondolkodáshoz, spekulácíókhoz; 3) e fejlôdéseknek szabályozó kritériuma; 4) a gondolkodás szabályozó elve. Az elsô kettô igazában a hitbeli csatlakozáshoz tartozik, de az utolsó kettônél már nem a szoros értelemben vett isteni és katolikus hitrôl van szó. (DC. 129-130.) Amint ezt a modernista G. Tyrrell megjegyezte, valójában a dogma és a kinyilatkoztatás igazi értékérôl van szó. Loisy a kinyilatkoztatást a hitre, tehát a belsô vallási tapasztalatra redukálta. Le Roy elfogadja a külsô kinyilatkoztatást, és e kezdeti adottságból kiindulva keresi azt, hogy miképpen tudjuk ezt a kinyilatkoztatást befogadni, kifejezni és megélni. Ezen a ponton tehát -- úgy tűnik -- Le Roy éppannyira távol áll a modernizmustól, mint a hagyományos teológusok. Ez utóbbiak az apologetikában fôleg azzal foglalkoztak, hogy miképpen lehet igazolni, hogy az ember köteles elfogadni a külsô, objektív kinyilatkoztatást, a kinyilatkoztatott igazságokat. A skolasztikusoktól eltérôen szemben Blondel, Laberthonniere és Le Roy az alany szemszögébôl vizsgálták a problémát: azt igyekeztek megmutatni, hogy a hit konkrétan miképpen oltódik be az ember lelki életébe, az emberi valóság törvényszerűsége szerint, amelyhez az isteni tevékenység alkalmazkodik. A kinyilatkoztatás ugyanis nem légüres térben történik: Isten szava emberi szóba testesül, amikor egy adott kor, kultúra emberéhez szól, hogy megszólítsa ôt és az üdvösség elfogadására ösztökélje. Ezt ma már -- a zsinati teológia után -- világosan látjuk. Le Roy és társai, miután ráirányították a figyelmet a hit pszichológiájára, a hitaktust többé már nem in facto esse tanulmányozták, mint a skolasztikusok, hanem in fieri, keletkezésében, genezisében, figyelembe véve az emberi személy egész pszichológiáját, készségét, a szabadság kitárulását az isteni kegyelemnek, tehát az akarati tényezôket éppúgy, mint az értelmieket. (Ez utóbbit fôleg Blondel hangsúlyozta.) Le Roy ebben az összefüggésben szemlélte és határozta meg a dogmát. Így fogalmazta meg az ,,immanencia alapelvét'': ,,a valóság nem egymás mellé helyezett, különálló darabokból tevôdik össze; minden bensôleg jelen van mindenben; az elemzés a természet vagy a tudomány legkisebb részletében is megtalálja az egész tudományt és az egész természetet. Mindegyik állapotunk és cselekedetünk beburkolja egész lelkünket és képességeink teljességét; egyszóval: a gondolat teljesen jelen van minden mozzanatában és fokozatában. Röviden: soha sincs számunkra pusztán külsô adottság, amely a nyers anyaghoz lenne hasonló; mert az ilyen adottság teljesen asszimilálhatatlan, elgondolhatatlan lenne; ez semmi lenne számunkra, hiszen nem tudnánk megragadni. Hasonlóképpen semmiféle igazság nem hatol belénk anélkül, hogy ne követelné azt mint többé- kevésbé szükséges kiegészítést egy már elôzô igazság: táplálék, amely hogy ténylegesen tápláló legyen, feltételezi a befogadónál a megfelelô felkészültséget és elôkészületeket, vagyis az éhséget és az emésztési képességet.'' (DC 9) Maurice Blondel energikusan bírálta Le Roy immanencia-meghatározását: ,,Amit mi az immanencia alapelvének nevezünk, nem lehet alávetve sem az intellektualista metafizikának, sem a pragmatista tételnek, mert ezzel lefokoznák és teljesen eltorzítanák azt.'' Hamis Le Roy fentebbi meghatározása, mert az immanencia módszere ,,oly kevéssé támaszkodik erre az elvre, hogy annak pontosan az ellentéte, ellenszere. Se történetileg, se tanbelileg nem folyik abból az elvbôl, és nem is vonatkozik rá. Csupán a reflexió kiindulópontját jelzi, minthogy e reflexió nem tud rögtön (egycsapásra) a transzcendenciában elhelyezkedni, mert ez lerombolná a filozófiát; tehát az adott valóságból kell kiindulnia.'' A kérdéses vita -- a modernizmus egyik központi problémája -- teljesebb megértéséhez ismernünk kell Maurice Blondel (1861-1949) fôművét, az 1893-ban megjelent tézisét: L'Action (A Cselekvés). Az immanencia módszerét ebben dolgozta ki. Ebben a katolikus filozófus megmutatta a természet és a természetfeletti harmóniáját.. Mirôl is van szó? Próbáljuk összefoglalni a vaskos monográfia szándékát, amely erre az egzisztenciális kérdésre akar válaszolni: ,,Igen, vagy nem, az emberi életnek van-e értelme, és az embernek van-e rendeltetése?'' E kérdés elôl nem térhet ki senki; akár akarja, akár nem, az ember választ ad rá életével; a megoldás szükségszerűen benne van cselekvésünkben. Aki nem akar választani, az is választ. Blondel a tudatos, ésszerű választásra akarja serkenteni az olvasót elemzései során. A filozófus felfedi a természetfeletti igényét minden akarásban: a mélyen fekvô akarat (volonté voulante), az akarás dinamizmusa a végtelenre tör; a meghatározott tárgyra irányuló akarat (volonté voulue) hiába próbálja kiegyenlíteni a végtelen vágyát, mindig megmarad az eltérés (inadéquation), a hasadás cselekvésünkben. A soha-meg-nem-elégedés élményét mindenki naponta megtapasztalhatja. A cselekvés ,,dialektikája'' azt mutatja meg, hogy önmagunktól képtelenek vagyunk a cselekvés befejezésére: a Végtelenre vagyunk betájolva, de az elérhetetlen számunkra. Alkalmazva mindazt, amit a cselekvés tudományos feltételeirôl, a determinizmustól és a szabadságról, a cselekvés különbözô összetevôirôl elôzôleg kifejtett, -- miután sorra elemezte az emberi cselekvés különbözô ,,köreit'', a család, a haza, az emberiség és a vallás területeit -- Blondel az emberi cselekvés és az Abszolútum kapcsolatát vizsgálja. Rámutat a bálványozás tévedésére, tehát amikor az ember a végesben keresi és imádja az Abszolútumot. Miután az emberi cselekvés összes lehetôségét végigjárta, így következtet: ,,Lehetetlen, hogy az ember ne élje meg a természetes rend elégtelenségét, és ne érezzen vágyat valami több után; viszont önmagunkban képtelenek vagyunk olyasmit találni, ami kielégítené a vallásos igényt. Szükséges és elérhetetlen (c'est nécessaire et c'est impraticable)'' -- ez a meghatározatlan természetfeletti. A cselekvés -- az emberi élet -- csak úgy lehet befejezett, ha szabadon a Transzcendenst választja, ha beleegyezik abba, amit látszólag rákényszerített valami idegen Hatalom, ha beleegyezik a teremtésbe és az isteni Akarathoz simul. Blondel tehát az ,,immanencia módszerével'' (fenomenológiájával) megjelöli a hipotetikus természetfelettit, amely ajándék, amely nélkül befejezetlenek vagyunk: viszont ha személyiségünket beteljesitô Valóságot választjuk, az Egyetlen szükségest választjuk. De létezik-e ez a vágyott, minden tettünkben keresett és -- a feltételezés szerint -- cselekvésünket beteljesitô Végtelen Valóság? Mert a filozófus csak a Végtelen eszméjéhez vezet el; az ember annak valóságát csakis -- a keresztény hittôl sugallt -- választásban állíthatja, mondhatja magáénak. A filozófia tehát rámutat a követelményekre, megmutatja azt is, hogy milyen feltételek mellett ésszerű a választás (az ember megvizsgálja a történelmi kinyilatkoztatást és a hitre invitáló jeleket), de a szabad döntést az élô embernek kell megtennie. Ez az Action legfôbb következtetése: nem lehetünk meg a gyakorlat nélkül, meg kell tennünk az igazságot. Blondel monográfiája végén személyes tanúságtételként így fejezte ki a természetfelettire vonatkozó pozitív választását: ,,C'est'', igen, létezik. Blondel új apologetikája nem a régi érveket akarja korszerűsíteni, hanem magát az embert készíti elô a választásra (option): rávezeti arra, hogy foglalkozzék a vallási problémával, az Egyetlen szükségessel, és hogy a megoldást a katolicizmus irányában keresse. Késôbb a támadásokra válaszolva Blondel még jobban megmagyarázta módszerét híres Levelében (Annales de philosophie chértienne, 1986): a katolikusoknak megmutatta a hagyományos apologetikai módszerek elégtelenségét; a hitetleneknek pedig racionálisan igazolta szándéka jogosultságát. Vagyis: kimutatta, hogy az immanencia módszere és a transzcendencia tana egymást kölcsönösen magában foglalja. Miben is áll tehát az immanencia módszere? ,,A tudatban kiegyenlítjük azt, amit látszólag gondolunk, akarunk és teszünk azzal, amit valóban teszünk, akarunk és gondolunk, így a tettetett tagadásokban és a mesterségesen akart célok keresésében felfedjük azokat a mély állításokat és azokat a megfékezhetetlen igényeket, amelyek cselekvésünkben burkoltan benne vannak.'' A keresztény filozófus tiszteletben tartja a modern filozófia követelményét és posztulátumát: ,,semmi sem léphet be az emberbe, ami elôzôleg nem tôle jött volna, és ami nem felelne meg bizonyos formában terjeszkedési törekvésének.'' Vagyis a gondolkodásnak autonómnak (függetlennek) és autoktonnak (öntörvényűnek) kell lennie. Másrészt az is igaz, hogy a katolicizmus elképzelhetetlen természetfeletti nélkül, tehát nem lehet szó az immanencia tana (az ,,immanentizmus'') elfogadásáról. Az ember ugyanis önmagától képtelen önmagából kicsiholni erôt, hogy gondolkodását és akarását befejezze: Isten ajándéka (kegyelem) nélkül, Isteni Közvetítô nélkül képtelen megtalálni és elnyerni az üdvösséget. ,,Szükséges és elérhetetlen'' -- ez a természetfeletti fogalma a filozófus megfogalmazása szerint. Ha Isten mellett választunk, ha hittel elfogadjuk Isten ajándékát, a megistenülés útjára lépünk. A természetfeletti tehát (amely a történelmi kinyilatkoztatás révén tárul fel az ember számára) szükséges az embernek, hogy beteljesedjék, hiszen Istenhez rendelt lény. Blondel mint filozófus eleve (a priori) nem határozza meg a természetfeletti tartalmát, amint ezt H. Bouillard helyesen magyarázta, hiszen ez ellentmondásos lenne: ha a természetfeletti kinyilatkoztatásnak van értelme, annak tartalmát az ember a priori nem határozhatja meg. Ismételjük: Blondel számára a fô kérdés az ember alkalmassága és felkészültsége az isteni ajándék befogadására: milyen legyen a helyes emberi magatartás az esetleges természetfeletti kinyilatkoztatással szemben; mit kell tennünk, hogy Isten szavát felismerjük és kegyelmét befogadjuk, ha Ô közölni akarja magát? Blondel tehát mint filozófus az Action-ban nem a pozitív, történelmi kinyilatkoztatással foglalkozott, hanem a ,,meghatározatlan természetfelettivel'', az örök ember Isten-szomjával, a Transzcendenssel, amely (Aki) szellemi dinamizmusunkat, megismerô és akaró lendületünket mozgatja. (J. Maréchal a szellemi dinamizmus megismerési szempontját tanulmányozta, amikor a kanti ellenvetésre válaszolva kidolgozta a transzcendentális módszert; ôt követték olyan teológusok, mint K. Rahner. Erre még késôbb visszatérek.) Jean Lacroix perszonalista filozófus szerint az egész blondeli mű a filozófia nagysága és gyengesége jegyében áll. Nagyság: a filozófus mindent meg akar érteni, minden tapasztalatot ki akar kutatni. Gyengeség: a filozófia elégtelen önmagának, hiszen önmaga alapjait nem tudja igazolni, és nem is lehet befejezett: ha ôszinte, be kell vallania saját elégtelenségét. Blondel maga megkapó hasonlattal jellemezte filozófiáját. Rómában Agrippa Pantheonjánnak kupolája felülrôl nyitott: e központi nyíláson keresztül árad be felülrôl a fény. Ugyanígy az emberi szellem is mint valamiféle befejezetlen mű, felülrôl nyitott, felülrôl kapja az isteni fényt: képes Isten befogadására, ha kellôképpen felkészülve megnyílik Isten önközlésének. Blondel filozófiája tehát nem zárt rendszer, hiszen nyitott a természetfeletti felé, csirájában a vallás filozófiája. Az 1893-as Action-ból kiindulva a Hagyomány és a dogmafejlôdés kérdéseit elemezve (miként Newman is), Blondel hozzájárult a modernista válság tisztázásához és közvetve a II. vatikáni zsinat isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója (Dei Verbum) megszületéséhez. Laberthonniere Blondel módszerét védte, és Le Roy elgondolását határozottan bírálta. Igazában a természetfeletti és a természetes rend viszonyáról volt szó a vitában. Laberthonniere a kettô eleven egységét hangsúlyozta az élô emberben. Késôbb a páli és ágostoni kegyelemtanra hivatkozva megmutatta, hogy Isten cselekvése bennünk -- az eleven emberekben -- tényleges egységet teremt a két rend között.[9] Maurice Blondel tehát egyáltalán nem vádolható naturalizmussal. Ezzel kapcsolatban idézzük Roger Aubert monográfiáját a hitaktusról[10]. ,,Maurice Blondelt naturalizmussal és baianizmussal vádolták, mivel a természetfeletti ajándék követelményérôl (exigence) beszél, amelyet a priori akar meghatározni és amelyet látszólag úgy tekint, mint a természet szükséges beteljesítôjét .De az illetô kritikusok elfelejtik, hogy Blondel egészen konkrét filozófiája nem a Ôtiszta természetÔ elvont fogalmából indul ki. Számára a természet a megfigyelhetô természet, amely tapasztalatunk tárgya. Megállapítja, hogy megtapasztaljuk a természetfeletti szükségességét, és ezt megmutatja annak az embernek, aki meg akar térni, anélkül, hogy e szükség mély forrásairól szólna, amely eredet lehet természetfeletti. A teológus, aki ismeri Isten egyetemes üdvözítô akaratát és a megelôzô segítô kegyelmek szükségességét ahhoz, hogy az elbukott ember felemelkedhessék kötelezettségei magaslatára, könnyen felismerheti e kielégítetlen tendenciákban, amelyeket Blondel az egész emberi életen keresztül megvilágít, azt a konkrét módot, ahogyan Isten működik az emberben. [...] A természetfeletti nem származhat a természet követelményeibôl, Isten ajánlja fel azt kívülrôl. De amikor Isten kinyilatkoztatja magát az embernek, nem elégszik meg ezzel a külsô felkínálással, hanem belülrôl felkelti az emberi vágyakozást.''[11] Azért kellett kitérnünk Blondelre, mert Le Roy -- Bergson mellett -- Blondel módszerét is felhasználja, bár -- mint láttuk -- eltorzítja annak jelentését. Mindenesetre: a fô vád az volt Le Roy dogmaértelmezése ellen, hogy elvitatta azok fogalmi, igazságközvetítô értékét, tehát hogy egyoldalúan a gyakorlati és a morális szempontot hangsúlyozta. 3. Az intellektualizmus mivolta Az intellektualizmus túlhajtásai kéziratos, eddig ismeretlen fogalmazványa, valamint Prohászka még kiadatlan naplójegyzetei alapján vázolhatjuk a székfoglaló genezisét, annak fôbb gondolatait, nevezetesen a Le Roy-val való érintkezési pontokat és a kanti ismeretelmélettel viaskodó Prohászka nézeteit, amelyekbe a cenzúra belekötött. Rögtön megjegyzem, hogy a kinyomtatott székfoglaló úgyszólván teljesen a filozófiai, ismeretelméleti kérdésekre szorítkozik, míg a fogalmazványban és fôleg a naplókban dogmatikai (krisztológiai) kérdések is elôkerülnek, amelyeket a modernizmus idején vitattak. Talán éppen óvatosságból nem tért ki Prohászka e problémákra. (Bár az is magyarázza a téma leszűkítését, hogy filozófiai dolgozatról volt szó.) Az ismeretelméleti problémával sokat viaskodott Prohászka már jóval a székfoglaló kidolgozása elôtt, hiszen a századfordulón éppen a kantizmus jelentette a legkeményebb kritikát az ún. természetes istenismerettel (teodiceával) szemben. Úgy tűnt, hogy Kant kihúzta a gyékényt a vallás alól, amikor megrendítette a metafizikai istenérveket. Blondel és Bergson is szembenézett a kanti ellenvetéssel; tôlük közvetve tanulhatott Prohászka, de -- amint ezt akadémiai székfoglalója mutatja -- mintegy bűvös körben forgott: nem tudott kivergôdni teljesen a Ding an Sich bűvkörébôl, a kanti agnoszticizmusból. Az azóta elterjedt Maréchal-féle transzcendentális módszer ismerete segíthetett volna az antinómiák feloldásában. (Errôl késôbb bôvebben.) Azt viszont jól meglátta az egzisztencialista és misztikus Prohászka, hogy a valóság sokkal gazdagabb, semmint azt a fogalmi megismerés jelzi; hogy a kereszténység nem elmélet, hanem élet; hogy a konkrét valóság megragadásához szükséges a tapasztalat, és hogy a diszkurzív megismerésen túl ott van az intuíció, amellyel közvetlenül megismerhetjük, ,,láthatjuk'' azt, ami a lényekben egyedülálló, és ami a szavakban, fogalmakban kifejezhetetlen. Költôk és misztikusok azért teremtenek szimbólumokat, metaforákat, hogy kifejezzék, megsejtessék a kimondhatatlant. Prohászka kézirata mutatja, hogy az Intellektualizmus fogalmazványát párszor újrakezdte; bizonyos gondolatokat átvett a nyomtatott szövegbe, másokat áthúzott és újrafogalmazott, mielôtt a végleges szövegbe beillesztette volna. Mindjárt az elsô fogalmazvány elején (2. oldal: ezentúl a gépelt szövegre hivatkozom) Prohászka felveti az ismeretelméleti problémát: az ismeret és a reális világ, a szubjektív és az objektív világ közti különbséget. A filozófiák konstrukciók, elszigetelnek a valóságtól; túlságosan nagy értéket tulajdonítanak az értelmi megismerésnek (ezek az intellektualisták). Ne siessünk a szisztémákkal, konstrukciókkal; a sok szisztéma legalábbis azt bizonyítja, ,,hogy az ember még nem készült el a világ fölértésével s hogy a világ nem fér bele szisztémáiba, teóriáiba úgy, hogy ne volna szükség újabb konstrukciókra.'' ,,Az intellektualizmus mindenütt kísért, ahol a tudás, a filozófia véglegesen értékelt s fémjelzett szisztémává válik, melyen túl s melyen kívül nincs mit keresnünk, ahol tehát elszigetel az élettôl s akciótól. A philosophia perennis nem zárt szisztéma, hanem inkább metodus, néhány elv s az elven való eljárás, mely tágítja, mélyíti s elváltoztatja a világképet bennünk.'' Majd Prohászka azt hangsúlyozza, hogy ,,az intellektualizmus az emberi ész eredeti bűne, ez az a gôg és kevélység, hogy azt hiszi, hogy lát, hogy Isten, hogy megnyílt a szeme, -- ez az a tévhit, mely azt hiszi, hogy építhet tornyot az égbe s hogy föléri a létet, szóval az, amit intellektualizmusnak hívok, amely ott kísért minden filozófiában, ott rontja meg az ember értékét a tudományban, elkapatottá teszi, ott kísért és pusztít a kultúrákban, midôn mechanizmusokat, formákat teremt, s elzárja velük az utat, a levegôt, a napsugárt s gátolja a lélek szabad mozgását, mikor az életet tudássá vékonyítja, sorvadásra ítéli.'' Íme Prohászka tétele, amelyet bizonyítani akar dolgozatában. Prohászka székfoglalója fogalmazványában (106. old), James és Bergson, illetve Kant irányzataira hivatkozva, így fogalmazza meg alapvetô kérdését: ,,Két irányzat törekszik az objektivitásra: az empiristák, akik csak a tapasztalat adatait akarják megfogni és azt úgy teszik, hogy az ismeret immanens, racionális elemeit ignorálják, -- vagy a racionalisták, kik csak észbôl indulnak, s ésszel megkonstruálják a világ képét. De a fôkérdés tényleg az , hogy mennyire fogjuk meg a világot fogalmainkkal, mennyire közeledünk a valósághoz a fogalmak révén.'' (Az aláhúzás tôlem. Sz. F.) Többszöri hivatkozásból világos, hogy Prohászka Bergson nézeteivel rokonszenvez (Le Roy is ezt közvetíti), ugyanakkor igyekszik a hagyományos filozófia, a ,,philosophia perennis'' kívánalmainak is eleget tenni, bár egy bizonyos konceptualista skolasztikától is távol tartja magát. Idegenkedik minden szisztémától, miként pl. az egzisztencialista Gabriel Marcel, aki oly árnyaltan fogalmaz a lét misztériumának konkrét megközelítésében. Prohászka a nyomtatott székfoglalóban (It 8) megjegyzi, hogy az intellektualizmus (=racionalizmus) divatja múlóban, majd így folytatja: ,,Nem mintha nem volna építô filozófus rendszereket alakító genius ma is elég; van s amint mondtam, Bergson rá a legvilágosabb példa, hanem azért, mert a közfelfogásban hódít az a nézet, hogy véglegesen érvényes systémákat fölállítani s az igazságot véglegesen lepecsételt dialektikai dobozokba foglalni nem lehet. Nem vagyunk készen; hanem dolgozunk s fejlôdünk. Tudás, ismeret, filozófia az életfolyamnak csak egy-egy hulláma, mely nem fagy meg fogalmakban, hanem lendül, lejt s siet tova.'' (Ez a bergsoni kép még visszatér!) Úgy tűnik tehát, hogy Prohászka már valamiképpen kiveszi Bergsont az intellektualisták (=racionalisták) közül, hiszen éppen az életlendületet és a fejlôdést, a tapasztalatot hirdeti ô is. Késôbb a fehérvári püspök egyre pozitívabban nyilatkozik majd Bergson filozófiájáról és áldásos hatásáról. Az életfilozófiák és különösen is Nietzsche, segítenek neki a német idealizmus racionalizmusának ostromlásában, igaz, bizonyos irracionalizmust szabadítva fel, ami a hagyományos skolasztikus filozófiának (amely meglehetôsen racionalista) nem tetszhetett. 4. Az empirizmus és a racionalizmus között Prohászka az intellektualizmus/racionalizmus bírálatában rámutat a skolasztikus ismeretelmélet egyik állításának tarthatatlanságára, ,,mely szerint az igazság, tehát az igaz ismeret adaequatio, összemérhetôség, kimerítés, kiegyenlítés. Ha abban a definítióban: Ôveritas est adaequatio intellectus et reiÔ, a res alatt a valóságos dolgot, a konkrét ténylegességet értik, akkor azt kell mondanom, hogy azt a fogalom föl nem érti, miután az önmagában egyáltalában érthetetlen. Nem érthetek tehát a ÔresÔ alatt mást, mint azt a sokszor említett értelmi jelleget, azt a metafizikai momentumot, melyet az értelem a való léten fölfedez s mely a lét ésszerűségének momentuma. De ha föl is fogjuk e jelleget, azért a konkrét valóság mégis az irrationalitás sötétségében áll s mi azt meg nem közelítjük, sem meg nem értjük, annál kevésbé mérjük föl.'' (It 27-28) Az ilyen kijelentések azt a gyanút kelthették, hogy Prohászka mégiscsak agnosztikus, hogy a kanti szubjektív idealizmushoz csatlakozik, jóllehet gyakran elhatárolta magát a kantizmustól. Tulajdonképpen Le Roy gondolatait ismerjük fel Prohászkánál. Le Roy hangsúlyozza (DC 355), hogy a nagy eltérés a skolasztikusok és ô közötte magának az igazságnak a fogalmára vonatkozik. Le Roy szembehelyezi a statikus és a dinamikus igazságfelfogást, mindig a fejlôdést, az életet, a mozgást hangoztatva, követve Bergsont, aki ,,megtöri a fogalmak jegét, hogy alatta elérje a gondolkodás szabad folyását''. De megjegyezhetjük -- és ez a kritika Prohászkát is illeti --, hogy a statikus-dinamikus párhuzam/ellentét még nem elégséges az igazság problémájának megoldásához, hiszen meg kell határozni még azt is, hogy mi biztosítja e mozgás, e fejlôdés helyességét. Mi az igazság, melyik a helyes irány a mozgásban? Úgy tűnik, nem igen mellôzhetjük a blondeli igazságfogalmat, amely adaequatio mentis et vitae. Ez a meghatározás dinamikusabb, mint a skolasztikus adaequatio intellectus et rei. Blondelhez áll közel Prohászka is, mint majd látjuk. Nem tetszett ez olyan skolasztikusoknak, mint pl. Garrigou- Lagrange O. P. vagy P. de Tonquédec SJ, akik Blondelnél is az igazság ,,modernista'' felfogásáról beszéltek.[12] A problémával bôvebben foglalkozik Prohászka székfoglalója kéziratában (117 kk), ahol kifejezetten hivatkozik Dr F. Sawiczki ,,Was ist Wahrheit?'' című tanulmányára[13]. Sawiczki vázolja a modern felfogásokat az igazságról, annak megismerhetôségérôl: Kant intellektualizmusa, pragmatizmus (James), evolucionizmus (Bergson, Le Roy), -- majd pedig cáfolja e felfogásokat, amelyek szubjektivizmushoz, szkepszishez, relativizmushoz vezetnek. Végkövetkeztetése: ,,A modernek igyekeznek alátámasztani azt az érvet, amellyel azt bizonyítják, hogy minden dolog folytonos változásban van. Ha tehát az ismeret a valóság hű képmása akar lenni, neki magának is állandóan változnia kell. -- A fejlôdés ténye a világban nem tagadható, és nekünk tekintettel kell lennünk rá. Ezt megtesszük, amennyiben sok ismeretünknek történeti formát és közelebbi idôbeli meghatározást adunk; és ezt manapság a fejlôdéseszme hatása alatt gyakrabban megtesszük, mint régen. De miután az igazság megfogalmazásába felvettük az idôbeliség mozzanatát, az igazság továbbra is maradandó értékkel rendelkezik...'' Persze, Sawiczki leegyszerűsíti a nehéz kérdést.[14] Prohászka székfoglalója tehát ismeri a most ismertetett cikket kézirata a 117. oldalon, a folyóirat 714-715. oldalaira hivatkozik, amikor a kanti szubjektivizmust cáfolja, de egyben az élet és a cselekvés elsôbbségét hangsúlyozza. Idézek Prohászka vázlatából: ,,A fogalom az érzést szolgálja. Az élet mindig új: a természet neve is az eredeti újság, natura, a nascendo: a teremtésbôl, termésbôl; az élet geniális, az gignit, szüli az újat. [ ...] A pragmatizmusban erôs kilengést (tapasztalunk) az intellektualizmus ellen. Valahogy fölöslegessé tenni a kérdést, hogy objektív-e vagy nem; de ezt a tartalom oldaláról meg nem fejthetik, tehát az észt máskép akarják objektív alapra állítani, és azt mondják, az életben érintkezik, és ott van megadva objektív értéke; az ész is orgánum, az életé, az életet szolgálja, tehát ez az ô objektív tartalma is, akkor van benne objektív tartalom. Szerintem a kiindulás jó, alapos; de máshol kell az objektív felé a fordulatot megtenni; még pedig: organuma az életnek, még pedig olyan, melynek a valóságot felsôbb fokon, újabb egységesítésben adnia kell. Minthogy a fa valóságból él, az állat valóságból, úgy az ember valóságból; az orgánumnak a valót kell fölszívnia (a ,,fölszívni'' kifejezés gyakran visszatér Prohászkánál, -- Sz. F. megj.); ha nem bírja, akkor nem organum. A világgal kell kapcsolatban lenni. Nincs ok rá elszigetelôdni. (Kant) Hiszen benne vagyunk a világban, függünk tôle. A subjektum és az objektum nem idegenek.... Függ; nem mi csináljuk úgy, mintha disponálnánk; hiszen az észrevevések sorrendje, az a kikerülhetetlen, visszautasíthatatlan módja, a tárgyi világ az álllítja be. Van subjektív tényezô, de az érzéklés mutatja, hogy van objektív rend. (Theologie und Glaube, 909.IX.H. 714.) Valóság kell: e nélkül semmire (se megyünk); tudom(ány) nincs. (715.) Valóság kell: realitás nincs az életben obj. tartalom, tárgy, cél, alap (nélkül). Az életet és a létet az Istenbôl való forrásokkal kapcsolatban kell nézni: úgy ahogy össze van kötve vele, s ahogy folyton fakad, és árad, és fejlik. Az a kapcsolat, sôt ez az eredeti életforma az érzés, az akció. A tudomány, az ideológia az megaludt, a világot subjektív formákban reprezentáló; az az élet csigahéjai, melyekbôl a héjat kiizzadó csiga már kivonult, és most a héjak zörögnek...'' (A fogalmazványból azért idézek hosszabb részleteket, mivel még kiadatlan, tehát hozzáférhetetlen.) Mindaz, ami itt a fogalmazványban nyersen, in statu nascendi jelenik meg, -- a nehézkes fogalmazás is jelzi a küszködést -- rövidebben, tisztultabban belekerül a kinyomtatott szövegbe. Itt tetten érjük a kantizmussal és a szubjektivizmussal viaskodó Prohászkát, látjuk forrását is. Igazában Bergsonnal, Le Roy-val és Blondellel tart: elfogadja a tapasztalat, az akció elsôbbségét, és velük együtt akar túlhaladni a kanti szubjektív-objektív kettôsségen. Egyben el akarja kerülni a pragmatizmust is, és hangoztatja a valóságot megcélzó metafizika szükségességét is. Hosszú magyarázatok után (miközben többször hivatkozik Bergsonra; -- úgy tűnik: német fordítás volt kezében), tehát mintegy 10 oldalnyi -- sokszor áthúzott, javított, kiegészített vagy újrafogalmazott -- szöveg után a 130. oldalon leszögezi: ,,Van, kell metafizika, de nem intellektualista módszerű: ,,mert értelmi ismereteket, értelmi adatokat (?) (nyújt), a konkrétban a lényegszerűnek ismerete, de nem intellektualista semmiféle kiadásban, mert nem ringatja magát bele a tévhitbe, hogy fölérti a világot. Reá nézve a kérdés, hogy hol a titok, a láthatóban vagy a láthatatlanban, nem létezik... Nem racionalizmus (sem), mert nem gondolja, hogy átfog és tart, és hogy teljesen adja; nem ringatja magát bele adaequaciókba, sôt inkább hiszi, hogy az egész vonalon valamikép analógia (érvényesül)... Tudjuk, hogy mérhetetlenül több van a valóságban, mint az ismeretben és alatta, ami itt elvontan jelentkezik. Értelmi ismeretünk elvisz az abszolút elé: mi a létben az egységet, a célt Istenre vezetjük vissza. A végtelen valósággal, mely végtelen jóság, fölség, szépség, viszonyban áll, és e viszonyt érvényesítjük. Ismereteink itt csak jeleznek. (...) Íme minden az akcióért és az akcióra! Az élet, a fejlôdés nem is kíméli a maga csinált világait. Világos bizonyítékul, hogy az értelem csak eszköz, s hogy a fejlôdés, a folyam a tulajdonképpeni valóság, mely szerint kell érvényesülnie minden tehetségnek, vagyis hogy szolgálatában álljon. Mert hiszen szép, szép a tudás és a metafizika, de az élet nem kegyelmez ... friss árama kegyetlen és erôs, elmossa ...'' Ezután Prohászka a fogalmazványban még több lapon át variálja ezt a gondolatot: bírálja az intellektualizmust (racionalizmust), és a bergsonista szemléletet teszi magáévá, de a metafizika jogait is meg akarja védeni. ,,Engem nem irányzat vezet, én sem letörni, sem fölemelni nem akarok semmit, hanem a helyére tenni mindent. Nem az értelem, nem a tudomány ellen harcolok, hanem (következik a fogalmazvány II. variánsa:) gondomat képezi az élet termékenysége, hogy forrásai el ne duguljanak, és energiái el ne satnyuljanak. Az élet mélyebb, mint az értelem; az értelem csak funkciója neki, és magát az értelmet is sok tekintetben az életbôl kell megismernünk.'' Igazában Prohászka az életfilozófiához csatlakozik, és -- mint már jeleztem -- meglátásai az egzisztencialistákéval is hasonlóságot mutatnak. (Pl. Gabriel Marcel felfogása a misztériumról és a problémáról.) Ez egyébként nem meglepô, hiszen Bergson és Nietzsche ott van Prohászka és Marcel közös forrásnál. A fogalmazvány 139. oldalán Prohászka költôi szárnyalással ír az élet, a lét misztériumáról: ,,Az élet fejlik, halad, fölvetôdik, nyilatkozik, alakul; az értelem is ily életfunkció, de csak egy a sok közül, és a többi is mind élet mélységeinek fogalmakba nem férô gazdagságának sejtelmével. Ilyenkor elmondogáljuk Nietzsche szavait: Die Welt is tief, viel tiefer, als der Tag gedacht, Tief is ihr Weh, Lust tiefer noch, als Herzeleid. Weh spricht: vergeh! Doch alle Lust will Ewigkeit, Will tiefe, tiefe Ewigkeit.'' A világ mély, sokkal mélyebb semmint azt a felszíni fény gondolta volna. Mély fájdalma, de öröme mélyebb, mint a szívfájdalom A jaj szava: múlj el! de minden öröm örökkévalóságot akar, mély, mély örökkévalóságot Prohászka ezután ismét több oldalon át (140 kk) az értelmi ismeret és az élet/cselekvés viszonyát elemzi, többször áthúz hosszabb szakaszokat, újraírja gondolatát, hangsúlyozva (145): ,,Empiristákkal és kantistákkal szemben értelmi ismeretünknek reális tartalmat tulajdonítunk.'' ,,Az élet'', majd ,,Az ismeret tartalma'' című fejezetek után az értelemrôl mint teremtô erôrôl értekezik. Itt ismételten hivatkozik (miként korábban többször) Chamberlain Kantról szóló művére [15], majd három ízben is Le Roy Dogme et critique című tanulmánygyűjteményére. Bizonyos skolasztikusokkal (racionalistákkal) szemben Prohászka Le Roy véleményéhez csatlakozik. (Le Roy 376; 378, 338 = a kéziratban a hivatkozások a 159., 160. és 164. oldalakon.) Mielôtt továbbmennék, szeretném hangsúlyozni Nietzsche hatását Prohászkára, mégha ez jórészt az ellenhatásban nyilvánult is meg. A század elején a baloldali vagy általában lázadó értelmiség feltűnôen érdeklôdik F. Nietzsche (1844-1900) filozófiája iránt. Nemcsak Babits-Kosztolányi-Juhász levelezésébôl tűnik ki a Nietzsche- rajongás (partnerük még Zalai Béla az Übermensch-értelmezésben), hanem befolyása alá kerül így vagy úgy Hatvany és Ady, Fülep Lajos és Prohászka Ottokár. Az értelmiség jó része Nietzsche Zarathrustrá-jában talál rá az új idôk új ,,evangéliumára'', az abszolútumot romboló és az ,,emberfeletti embert'' (vagy felsôbbrendű embert) hirdetô prófétára. A magyarországi Nietzsche-hatásról némi képet ad A magyar filozófiai gondolkodás a századelôn (Kossuth 1977), bár a ,,pártos'' szerzôk eltorzítják a Nietzsche-értelmezéseket. A Prohászkáról író Kiss Endre (168 és 180-191. oldalak) kiemeli, hogy ,,Prohászka cikkei 1902-ben talán a legelsô olyan magyar nyelvű írások, melyek német gondolkodó alakját valóban elsôrendű társadalmi kérdéssé is teszik. (Ezzel együtt óhatatlan, hogy fel ne sorakozzanak Nietzsche mellé a szabadgondolkodó antiklerikalisták különbözô irányzatai.'' Kiss elemzi Prohászka néhány cikkét, amelyek a Magyar Sionban, (Pethô név alatt), majd pedig a Diadalmas világnézetben jelentek meg, majd azt igyekszik megmutatni, hogy a ,,modernista'' Prohászka ,,1910-es, indexre is tett >>Az intellektualizmus túlhajtásai<< című könyvében megkísérli már végrehajtani Nietzsche jobboldali, irracionalista átértékelését is. (Az egyedüli gondolkodó, akire e kísérletben a >>modernista<< Prohászka hivatkozik -- mégpedig két alkalommal is -- nem más, mint a monarchiába szakadt >>északi<<, Houston Stewart Chamberlain.)'' Meglepô ez a zárójeles megállapítás: azt mutatja, miként Prohászka székfoglalójának késôbbi elemzése is, hogy Kiss csak átlósan olvasta a dolgozatot. Mert valójában nemcsak Chamberlain Kantjára hivatkozik, hanem pl. Aquinói Szent Tamást is kétszer idézi, továbbá már a dolgozat elején említi Ostwald, Wundt, James, Bergson, Descartes, Leibniz és Kant nevét. Késôbb is beszél Kantról, Spencerrôl, Hegelrôl stb. És ha Kiss ismerte volna Prohászka fogalmazványát, azokat a gondolkodókat, akikre ott hivatkozik, vagy akikrôl már a 80-as, 90-es években recenziókat írt, tartózkodott volna ilyen sommás ítéletektôl, és láthatta volna azt is, hogy Nietzschén kívül egyik fôforrása H. Bergson volt, még ha kezdetben csak másodkézbôl (fôleg Le Roy-tól) vette is a bergsonizmus ismeretét. Prohászka a Diadalmas világnézetben többször kitér Nietzsche filozófiájára. Szerinte ez a képromboló próféta nem éri be a materializmus -- és a naturalizmus ,,lapályá''-val, hanem az erôs egyéniséget, az ,,erôs érzékiséget'', a diadalmas életet hirdeti; de elég neki a szép föld, az édes élet, az örök körforgásban sodródó, dionüszoszi mámorban tobzódó élet. ,,Übermensch'' -- ,,Wille zur Macht! Ezzel szemben Prohászka is miként a férfi Babits Tolsztoj mellé áll, aki a mélyebb igazságokat kereste, aki túljutott a szkepszisen: Prohászka Nietzschével szemben a keresztény életeszményt, a Krisztus által hirdetett és közvetített örök életet énekli, (Vö. 5,12--13; 5, 61- -65: ,,életfilozófia''; 5, 108--111: ,,erôs érzékiség''; 5, 154 és 169 ...) Az Elmélkedések az evangéliumról lapjain is visszatér Nietzsche neve, amikor a lelki kultúráról ír (6, 245--246), vagy amikor az éneklô élet és a diadalmas lét világnézetét hirdeti (6, 245). Látjuk majd, hogy Az intellektualizmus túlhajtásai vízjegyében is fellelhetôk nietzschei gondolatok: Prohászka nem a német filozófusirracionalizmusához csatlakozott, hanem egy bizonyos racionalizmussal szemben -- Nietzsche, Bergson, Blondel és mások meglátásait követve absztrakt, fogalmi ismereten túl az intuíció és az átélés a konkrét élet megtapasztalása, a misztérium iránti érzék fontosságát hangsúlyozta mint késôbb a keresztény egzisztencialisták. Összefoglalva az a benyomásom, hogy Prohászka Bergson és Blondel nyomán igyekszik túlhaladni a kanti intellektualizmust, de egyben elhatárolja magát az empirizmustól és a pragmatizmustól is: a metafizikának jelentôs szerepet tulajdonít a lényegismeretben, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az ész nem ragadhatja meg a misztériumot, nem merítheti ki a gazdag valóságot. Itt Nietzsche befolyását is érezzük. A kanti dilemmát a szubjektum és az objektum viszonyára (a Ding an sich megismerhetetlenségére) vonatkozóan úgy akarja ,,áthidalni'', hogy az életet, cselekvést sürgeti. Mert amit nem értünk meg teljesen, azt még megtehetjük; a rész nem foghatja át a teljességet. Az értelem dinamizmusa elvezethet az Abszolútum felé, de azt meg nem ragadhatja, mert ez az Abszolútum, minden igaz, jó és szép forrása, igazságkeresésünk és akarati tevékenységünk mozgatója ragadja meg szellemünket és akaratunkat. 5. Le Roy és Prohászka dogmaértelmezése Le Roy számára a tudat szintjei nem merevek, hanem abban a lendületben alakulnak ki, amely szüli ôket. A teológiai reflexió mozgatóját szerinte nem magában a hitben kell keresnünk, hanem a szellemben, az emberi hitét a filozófiai reflexió szintjére akarja felemelni. ,,Mi a dogma?'' című tanulmányában Le Roy magáévá tette Bergson megkülönböztetését (=szembeállítását): ,,látni, hogy cselekedjünk'' és ,,látni, hogy lássunk''. Bergson szerint a hasznossági követelmények vezérlik a gondolkodást (gondolatot), hogy megszilárduljon a statikus fogalmakban, amelyek már elszakadtak az ôket nemzô dinamizmustól. Ugyanezt bírálja Le Roy az ,,intellektualizmus'' neve alatt, Blondel pedig a ,,nocionalizmus'' fogalma alatt. Le Roy késôbb megmutatja a dogma szerepét a teológiai gondolkodás szintjén, a teológiai teóriák megalkotásában. (,,Teória'' olyan elvrendszer, amelynek segítségével az ember meg akarja érteni a dogma által jelölt ,,adottságokat'', kinyilatkoztatott igazságokat.) Le Roy az induktív teológia mellett száll síkra, és Bergson nyomán a ,,dinamikus szkéma'' szerepét tulajdonítja a dogmának. Prohászka megjelölte a margón Le Roy következô megállapításait: ,,A dogmák értelme mindenekelôtt gyakorlati és erkölcsi. A katolikus, akinek el kell fogadnia azokat, csak mint cselekvése szabályozóihoz kell tartania hozzájuk magát, nincs kötelezve különleges elvi megfontolásokra. [ ...] ,,Íme, bármelyik dogma: az isteni Személy, valóságos jelenlét (az Eucharisztiában), Jézus feltámadása. E dogmákban önmagukban, önmagukat tekintve csak gyakorlati jelentés van. De a dogmának megfelel egy titokzatos valóság, és így az értelem számára elméleti problémát vet fel. Az emberi szellem rögtön megragadja ezt a problémát; elképzel magyarázatokat, válaszokat, rendszereket, anélkül, hogy másnak is engedelmeskedne, mint a természete törvényeinek, amelyeket a módszer parancsai kodifikáltak és az ész elvei elôírnak. (Jegyzetben: ,,Ezért kell megkülönböztetni a dogmában az intellektuális formulát és a mélyen fekvô valóságot.)'' (D 32--33) Még korábban (DC 26) Le Roy kimondta azt a lényeges tételt, amelyet Prohászka szintén megjelölt a margón, és amely a fehérvári püspök folyton-folyvást ismételt vezérelve: ,,A kereszténység -- és ezt nem ismételhetjük eléggé -- nem elvont filozófiai rendszer, hanem életforrás és életszabály, erkölcsi és vallási cselekvés szabályozója; röviden: gyakorlati eszközök együttese, hogy elnyerjük az üdvösséget. Ezekután mi meglepô van abban, hogy dogmái elsôsorban a magatartásra vonatkoznak, semmint a tiszta elvont ismeretre?'' Prohászka székfoglalójában váltig ismétli majd: az élet, a cselekvés a fontos, nem elég az ismeret, a tudás. ,,Az élet az absztrakciókkal be nem éri, [ ... ] a dolgokat nemcsak érteni kell, hanem meg kell azokat tapasztalni a valósággal való más érintkezés által is; meg kell azokat tapasztalni más oldalról is, az értelemi ismerettôl eltérô, új módon. Ott átéljük azokat kimondhatatlanul gazdagabban, mint az értelem absztrakt, halavány pontozataiban; sôt a valóság tulajdonképpeni lefoglalása s bírása nem is az ismeretben, hanem a cselekvésben megy végbe, mert itt fogjuk meg a valóságban azt, amit az ismeretben csak programszerűen jeleztünk. Amit ott mint átélendôt, lefoglalandót megértettünk, azt itt megtapasztaljuk; az ismeret tehát a kép, a cselekvés pedig a való birtoklás! (t 40- 42.)'' Azért küzd Prohászka az intellektualizmus/racionalizmus túlhajtásai ellen, mert ez megreked a fogalmi/értelmi ismeretnél, mert elhanyagolja az életet és a cselekvést, az akarati tevékenységet. Prohászka székfoglalója fogalmazványában a fogalmi megismerésôl szólva arra reflektál, hogy mi a tartalma a fogalomnak. Le Roy Dogme et critique c. könyve tanulmányaiból fôleg az elsô négyet használta fel: a vitaindító ,,Mi a dogma?'' címűt, valamint a Wehrlé abbé ellenvetéseire válaszoló ,,A dogma fogalma'' címűt, továbbá a L. de Grandmaison jezsuitának írt válaszát (,,Mi a dogma?''). Le Roy késôbb három példán részletesen bemutatja dogmaértelmezését, tehát a cselekvés, a gyakorlati és morális szemszögbôl tekintve a misztériumokat; 1) A személyes Isten megismerése (135kk.), 2) Jézus feltámadása (155kk.), és 3) Az Eucharisztia (258kk.). Prohászka csak az elsô példát használta fel dolgozatában, mivel fôleg ismeretelméleti (és nem kifejezetten teológiai) kérdéskörrel foglalkozott. De olvasta a Jézus feltámadására vonatkozó részt is, mert pl. a 162--163. oldalakat megjelölte, ahol Le Roy hivatkozik Szent Tamásra is (Summa Th. III, IV, 2--3.), aki azt bizonygatja -- helyesen --, hogy a feltámadt Krisztus nem tért vissza a rendes földi életbe, hanem átlépett az isteni létrendbe. A székfoglaló vezérmotívumát szolgáltatja az elsô tanulmány (DC 34) végkövetkeztetése: ,,Az elôzô vitákból két fontos végkövetkeztetést vonhatunk le: 1. A mai elterjedt intellektualista felfogás nem képes megoldani ama ellenvetések jórészét, amelyeket a dogma fogalma (eszméje) felvet. 2. A cselekvés primátusának tana viszont lehetôvé teszi a probléma megoldását, anélkül, hogy fel kellene adni akár a gondolkodás jogait, akár a dogma követelményeit. -- Ha ezeket a végkövetkeztetéseket elfogadjuk, akkor világossá válik, hogy a mai apologetikának menthetetlenül szüksége van arra, hogy módosítsa több érvét és módszerét.'' Le Roy valamennyi tanulmányában -- jórészt burkoltan -- utal Bergson és Blondel eszméire, kifejezetten is idézi Loisyt, akitôl több ponton elhatárolja magát. Viszont az oratoriánus L. Laberthonniere-t (Blondel barátját és szerkesztôtársát), valamint a haladó domonkost, Sertillanges-t gyakran saját tételei alátámasztására is idézi, amikor bírálja a merev skolasztikát, vagy válaszol Werhlé, Portalié, Mgr Turinay és mások ellenvetéseire. Le Roy, Blondel és Prohászka teljesen egyetértenek a cselekvés (akció) és a tapasztalat primátusát illetôen. ,,Qui facit veritatem venit ad lucem'' (DC 110, vö. Jn 3,21). Blondel szívesen idézi ezt a jánosi verset; hasonlóképpen Prohászka is. Érdemes itt idéznünk Le Roy-tól még néhány szakaszt, amelyeket Prohászka tetszéssel megjelölt a margón , éspedig a dogma és a cselekvés viszonyával kapcsolatban: ,,Ami a hithez való eljutás szakaszát illeti: a diskurzus, az elméleti spekuláció kétségkívül hasznosak lehetnek, de csak járulékos módon. >>Non in dialectica Deo complacuit salvum facere populum suum<<, mondja Szent Ambrus. Mindebbôl így következtetek P. Sertillanges-zsal: >>A dogma mindenekelôtt gyakorlati iránymutatás; az ember a gyakorlat törvényei szerint közelíti meg, csatlakozik hozzá.<< Ezt fejezi ki M. de Grandmaison is, amikor azt írja, hogy a hit értelmi elôkészítése nem elégséges, mégha a legfontosabb is. Ô (Grandmaison) idézi Szent Tamás szövegét: >>In cognitione fidei principalitatem habet voluntas.<< (A hit megismerésében az elsôbbség az akaraté.)'' (DC 102) Említettük, hogy Blondel, és nyomában az új apologetika (miként Prohászka is), az értelmi ismeret mellett, annak kiegészítésére, erôsen hangsúlyozta az akarat szerepét, a személy egzisztenciális elkötelezettségét. Le Roy írja: ,,Befejezésül még ki kell emelnünk, hogy a cselekvésnek szerepe van a dogmafejlôdésben is. Teljesen egyetértek abban, jobban, mint bárki, hogy a dogma irányítja magatartásunkat, inspirálja és szabályozza gyakorlati életünket, hogy lelki táplálék, élet- és fényforrás számunkra, hogy a legmélyebben megújítja és transzcendens erôvel hajtja át erkölcsi tevékenységünket. De több is van. A gyakorlati megvalósítás, a megélt tapasztalat, a megvalósító cselekvés megvilágosító erôfeszítése révén mélyül el bennünk egyre inkább a dogma ismerete. Errôl a Szentírásban számos jelentôs szöveget találhatunk, emlékezetünkben ôrizzük ôket. Joggal alkalmazhatom tehát erre az esetre is azt, amit másutt általában a megismerésrôl kifejtettem (Revue de Métaphisque et de Morale, 1901: ,,Az új filozófia ellen felhozott néhány ellenvetésrôl''), ahol átfogóan bíráltam az intellektualizmust: az igaz megismerés a cselekvés.'' (DC 103) Ez egyébként Blondel nézete is, jóllehet nem olyan radikális az intellektualizmus bírálatában, mint Le Roy. Az aix-i filozófus árnyaltabb, jobban megvédi az értelem jogait. Laberthonniere-t viszont jobban elbűvöli Le Roy.[16] ,,Az igazság kritériumával kapcsolatban ,,ugyanúgy vélekedem, mint M. de Grandmaison és mint Newman, akit idéz, és mint minden igazi katolikus. A dogmákat a tényekhez hasonlítottam: vajon a tudós válogat a tények között, hogy egyeseket elfogadjon, másokat meg elvessen? Nem, hanem igyekszik felhasználni minden tényt. Itt is ugyanerrôl van szó. Minden dogma cselekvésünkre vonatkozik, bár nem mindig látjuk, hogy hogyan és miben; és hogy meghatározzuk értelmüket, igyekeznünk kell átélni ôket.'' (DC 104) Ez a vezérmotívum tér vissza állandóan Prohászka székfoglalójában is. Prohászka A Dogme et critique 140. oldalára utal, amikor fogalmainkról ezeket írja (88-89.): ,,Istenre nem alkalmazhatjuk fogalmainknak egyikét sem; nem szedhetjük szét azokat, hogy elemeik legéterikusabb részecskéje kvadrálna. Ha tehát mégis alkalmazzuk, az egy teljes átváltozás, átvitel in aliud genus... Nincs fogalom, nincs szó, melyet egyértelműleg alkalmazhatnánk Istenre és a teremtményekre. Még ha azt mondjuk, hogy van, hogy valóság, még inkább, ha azt mondjuk, hogy személy, végtelenül távol esünk. [...] Istenben minden egy; benne a szépség, a jóság, az irgalom, az igazságosság ugyanaz. A mi fogalmaink pedig érthetetlenek, ha nem elválasztott, külön határolt, különszabott tartalmuk van; csak így van értelmük. Kell tehát külön fognunk Isten attribútumait; de tudjuk, hogy ez az elkülönülés csak reánk nézve és fogalmainkban áll fönn, és így voltaképp nem értjük, hogy a dolog önmagában van. Az Istent is voltaképp csak magunkhoz vonatkoztatva és hozzánk való viszonyában értjük. Önmagában nem illik rá egyetlen fogalmunk (sem). Tehát hozzávetôleges és emberi viszonyokra vonatkoztatva: van az Istenben valami, amire alapíthatunk oly fogalmakat, milyeneket mi más emberekkel való viszonyaink jellemzésére használunk. Pl. Ô a lét kútfeje, annak az életnek is, melynek mi vagyunk az eredete és folytonos gyökere, és ez az élet, az öntudat érintkezik vele.'' Prohászka tehát itt kifejezetten a DC 140. oldalára utalt. De az elôzô oldalakat is el kell olvasunk. Le Roy éppen a IV. lateráni zsinatra hivatkozik, ahol Isten analogikus megismerésérôl van szó: ,,Inter Creatorem et creaturam non potest tanta similitudo notari, quin inter eos major dissimilitudo sit notanda.'' Le Roy azt hangsúlyozza a 139-140.oldalon, hogy Istenrôl csak szimbolikusan beszélhetünk, mivel egyrészt ô semmihez sem hasonlítható, másrészt nem lehet róla közvetlen intuíciónk. De nem konvencionális, teljesen algebrai szimbolizmusról van szó, hiszen akkor üres szavakat mondanánk Róla, beszédünk flatus vocis lenne, tehát így az abszolút agnoszticizmusba tévednénk. Az isteni neveknél nem is az isteni okságot tartjuk szem elôtt, hiszen akkor bármilyen nevet adhatnánk Istennek, minthogy ô az egyetemes okozó. Csakis az analógia útján közelíthetjük meg Istent. Le Roy hivatkozik az I. vatikáni zsinatra, amely kimondja, hogy Isten kimondhatatlanul fölötte áll mindannak, ami rajta kívül létezik és amit felfoghatunk, és Szent Pált idézi, aki azt hangoztatja (1Kor 13,12), hogy idelenn csak ,,tükör által homályosan'' látunk. Egyetlen névnek sincs ugyanaz a jelentése -- Szent Tamás szerint is --, ha Istenre és ha az emberre alkalmazzuk; még a lét szónak sem, vagy a személynek sem. A személy fogalomról hosszabban ír Le Roy; a 145-46. oldalt megjelölte Prohászka, mert fontosnak tartotta. Ezek a gondolatok, ha nem is szó szerint, visszatérnek fogalmazványában. Pl. Le Roy is, és nyomában Prohászka is hivatkozik Kempis Tamásra, aki a lelkek mélyén szóló ,,belsô Istenrôl'' beszél, és az átélést hangsúlyozza. (89-90) Prohászka Isten személyi mivoltáról ezeket írja fogalmazványában: ,,Isten személy, végre is ha valaki kérdi, mi az? hát azt mondom: valaki, akihez szólni, beszélni, akit szeretni, kérni lehet, aki felel... (Ez a margón szerepel.) Tudom, hogy Isten személy, Atya, Fiú és Szentlélek, és így nekem e személyekkel viszonyban kell állnom. Személyes a végtelen Isten, ha nem is értem, de tudom, hogy a Teremtôvel, a Megváltóval, a Megszentelôvel viszonyban élek. Íme a végtelen Isten, az én Uram, Atyám, mindenek Atyja, az én Atyám is. Mindenem tôle; belôle fakad a lelkem, a tudatom, az értelem világa, szívemnek melege, nemcsak mikor lettem, most is!...''(89.) És folytatódik még a misztikus szárnyalás. Majd még a 91. oldalon kétszer is hivatkozik Le Roy-ra (DC 118 és 337.) Prohászka ezt hangsúlyozza: ,,tapasztalni, átélni a vallást, Jézus mondja...'' Le Roy viszont: ,,A kereszténység lényegileg életforrás és szabályforrás, erkölcsi és vallási cselekvés szabálya, röviden: gyakorlati eszközök együttese, hogy elnyerjük az üdvösséget, nem pedig spekulatív filozófiai rendszer.'' (DC 118-119) Prohászka folytatja: ,,Hogy az élet, a gyakorlat, a hit tendenciája világos abból is, hogy a cikkrôl (a hit cikkelyrôl) tömérdek, sokféle felfogás lehet; más a felfogása a gyermekeknek, más ennek, annak, de ezeknek a hite nem is vonatkozik az elgondolásra mint theoretikus képzetre, hanem az elgondolás által jelzett irányra.'' Itt van utalás Le Roy-ra (337), akinél ezt olvasom: ,,Nem állítottam azt, hogy a dogmák nem ábrázolnak, képviselnek semmit szellemünk számára. Képviselnek cselekvési szimbólumokként gyakorlati igazságokat, amelyek teoretikus spekulációinkhoz viszonyítva a tények és az adottságok szerepét játsszák. Jól tudom, hogy még a katekizmusból kérdezett gyermek is kifejezhet valami naiv fogalmat, amelyet kialakított. De éppen mivel a fogalom naiv, és nem lehet más, elismerve a gyermeknek a képességet, hogy ugyanolyan érvényes hittel higgyen, mint a legmélyebb filozófus, azt állítom, hogy hite nem a teoretikus képzetre mint olyanra irányul.'' -- Látjuk, hogy Prohászka ezt a gondolatot vette át az elôbb idézett mondatokban. Ezután Prohászka hosszan elmélkedik az evangéliumi Jézusról, aki azért jött közénk, mert szeretett. Hozzá, az alázatos, szelíd, szegény és szeretô Jézushoz kell hasonulnunk. Megint szinte misztikus elragadtatás következik. Aztán még hosszan az élet és a cselekvés elsôbbségét hangsúlyozza. Majd pedig kiköt az ismeret problémájánál, az ismeret és a valóság kapcsolatánál, s ismét csak a kanti ismeretelmélettel küszködik. James, Bergson és Kant eszméivel dialogizál; többször hivatkozik Chamberlain Kantról szóló művére. Célja az, hogy utat törjön az empirizmus és a racionalizmus (intellektualizmus) között. Mindaz, amit az elôbb az elsô fogalmazvány alapján az Isten- ismeretrôl összefoglaltunk, jelezve Le Roy könyvének megfelelô lapjait, jórészt szerepel röviden a székfoglaló végleges szövegében az utolsó, a VII. fejezetben. (,,A megnyugtató tett'', It 65kk). ,,Teljesen elismerem, -- szögezi le Prohászka (ügyelve a katolikus tanításra!) -- hogy az értelmi, metafizikai ismeret elvisz minket Istenhez. A metafizikai kapcsolatok hálója ki van vetve részre s egészre, relatívra és absolutra, szükségesre és esetlegesre.'' Majd rátérve Isten ismeretére, kiemeli: ,,az Istenrôl való ismeret minden más ismeretnél inkább magán hordozza azt a jelleget, hogy a tettre, a cselekvésre van beállítva s arra irányul, hogy az ember a transcendentális mélységekre örömmel és bizalommal ereszkedjék.'' (66) Ezután Prohászka Le Roy nyomán hangoztatja: ,,fogalmainkat Istenre csak hasonlatosságképpen, csak mint analógiákat alkalmazhatjuk.'' Ez egyébként a katolikus teológia tanítása. Le Roy hivatkozik zsinati döntésekre (cf. DC 138kk), valamint olyan teológusokra, mint Szent Tamás. Prohászka szintén Szt. Tamás Summájára utalva (I, 2,XIII, a.5) írja: ,,Nihil dicitur univoce de Deo et creaturis.'' Még az ilyen állításokban is -- folytatja Prohászka -- hogy Isten van, hogy Isten valóság, az a >>van<< s az a >>valóság<< csak távoli hasonlatosság s a valóságban Isten s a világ végtelen messze esnek egymástól... '' ,,Ebbôl következik, hogy az árnyékszerű, hasonlatosságszerű fogalmi ismeret önmagában ugyancsak keveset nyújt, ha mégis fontos, sôt a legfontosabb az emberre nézve, akkor ezt a fontosságot abban bírja, hogy actióra irányítja s actióba vezeti be az embert, amelyben aztán öntudatunkra jut az a végtelen valóság, amelyet az ismeret csak tükrözésben jelez. Összes transzcendentális fogalmaink csak jelzik az alattuk lappangó valóságot, melyet actióímmal meg kell tapasztalnom. Actió, akarat, odaadás, érzés nélkül e fogalmak hideg hieroglifek; de actióinkban életté válnak. E ponton mindnyájan misztikusok vagyunk.'' (It 66- 67) Ezután Prohászka a teológiára utal, amely Isten megérthetetlenségét hirdeti. Hivatkozik a Pseudo-Dionysiusra és szent Tamásra (C. Gent. 1, 30): ,,Non enim de Deo capere possumus, quid est, sed quid non est et qualiter alia se habent ad ipsum. Istenrôl inkább azt tudjuk, hogy mi nem ô, mint azt, hogy micsoda ô önmagában vége. Megközelíthetetlen az Istenség arról az oldalról is, melyet némelyek szemügye vesznek, midôn hirdetik, hogy csak a fogalmak tartalmát kell az Istenrôl állítanunk s a végesség korlátát, mely a fogalmat keresztezi, nem szabad reá átvinnünk. Ezt könnyű mondani, de nehéz megtenni.'' (It 67) Prohászka ezután még tovább magyarázza, hogy Istent csak hozzánk való viszonyában --hozzávaló viszonyunkban -- értjük, hogy fogalmaink Istenrôl csak hozzávetôlegesek; ,,a végtelen valóságot önmagában nem ismertetik meg velem; de beállítanak az actióba, eligazítanak, megmozgatnak, megindítanak. Nem mondják meg, hogy ki ô önmagában, de megmondják, hogy ki ô nekem, s hogy mily viszonyban helyezkedjem vele szemben; ez a viszony a tett, az odaadás, a közlekedés, a fejlôdés s alakulás. A fogalom jelzi a végtelent, de csak a cselekvés hoz összeköttetésbe vele. A fogalom a burok, a jégkéreg; a jégkéreg alatt rohan a Duna árja; éppúgy a fogalom alatt rejlik a végtelenség. De a rohanó árral csak akkor jövök érintkezésbe, ha a jégkérget áttöröm...'' (It 68-69) -- Prohászka itt a bergsoni hasonlatot bontja ki. (Idézi Le Roy DC 355: ,,rompre la glace des concepts et a retrouver au-dessous le libre courant de la pensée''.) ,,A vallásos élet sem az, hogy ismerjük Istent s tudjunk róla sokat, hanem az, hogy eleven viszonyba lépjünk vele, hogy átéljük ôt, hogy éljünk belôle.'' (69.) ,,Hinni is annyit jelent, mint a végtelen Isten világosságában élni, azt élvezni, abban megnyugodni; annyit jelent, mint érezni s átélni, hogy Isten közel van, bennünk van, hogy a mienk. Okoskodással ezt föl nem érem, de megfogom, ha átérzem s átélem!'' (70.) És itt Prohászka Kempisre hivatkozik, mint Le Roy (DC 148.) Prohászka hosszabban idézi Kempist (III 3,5 és III, 8,1). Ezután a székfoglaló még Isten személyes mivoltáról elmélkedik, szintén Le Roy nyomán. Összefoglalva azt mondhatnánk, hogy a székfoglaló utolsó fejezetében az istenismeretrôl szóló oldalakat egészen határozottan Le Roy ihlette (a Dogme et critique ,,Personnalité divine'' című szakasza: 135-151 oldalak.) Ami pedig a fogalom és a tett (actio) kapcsolatát illeti, szintén Le Roy eszmefuttatásait ismerem fel hátterükben, nevezetesen a P. de Grandmaison ellenvetéseire adott válaszban, ahol Le Roy a dogma és a megismerés, a dogma és a cselekvés kapcsolatát fejtegeti Bergson és Blondel meglátásait is felhasználva (DC 90-110.) 6. Dogmafejlôdés és krisztológiai megfontolások Az Isten-ismereten kívül más dogmával Prohászka a székfoglalóban nem foglalkozik. Viszont a dolgozat elkészítésekor vezetett, még kiadatlan napló (Shvoy-hagyaték) jelzi, hogy egyéb, a modernizmus idején vitatott kérdéssel is viaskodott. Bár ezeknek nincs nyoma a kinyomtatott székfoglalóban, hasznos lesz egy pillantást vetnünk a fontos naplójegyzetekre, hogy teljes fényben álljon a modernizmushoz kapcsolódó Prohászka teológiája. Ma már nem tűnnek újaknak az itt hangoztatott nézetek, de a modernizmus idején bizony fokozottabban kitették volna a gyanúsításnak a fehérvári püspököt, ha napvilágot láttak volna e jegyzetek. Látjuk majd, hogy az indexre tételben politikai és egyházpolitikai szempontok és intrikák is közrejátszottak; de azért Prohászka egyes kitételei is gyanúsak lehettek akkor, jóllehet -- mai szemmel -- a püspök igazhitűségéhez semmi kétség nem fér. E ponton is megelôzte a teológiai kutatást: modern volt, anélkül, hogy modernista lett volna. 1910-tôl kezdve Prohászka kiadatlan naplói (Shvoy-hagyaték) tanúskodnak arról, hogy milyen élmények és meglátások ihlették székfoglalója kidolgozásakor. Ezek a feljegyzések sokkal személyesebbek: ,,Sokszor szinte lázban égek, gyötör a vágy, eltalálni a formát, kifejezni az ént... s úgy érzem azt a nagy nyugati tendenciát az egyedinek szabad, különb, formákat teremtô kialakítására. Ez a tendencia fejlôdés iránya. A fejlôdés új fakadás, új hajtás, új alakulás, de az új nem lehet más, csak egyedi.'' (1910. máj. 30.) -- ,,Mindenütt az intellektualizmus pusztítása; az absztrakt! ideák s azokból való kiindulás: filozófiában; de fôleg nagy baj, ha morálisban, művészetben, szóval az élettel érintkezô, az életben álló ismeret- és cselekvésirányokban érvényesül.'' (1910. máj. 31.) -- ,,Tele vággyal Krisztus után, memor(ia) ejus... úgy révedezem; elgondolom a lelkét. Érzem, hogy olyan, mint én, de teli túlcsorduló Isten-szeretet lévén, amely erô, fakadás, öröm... hát ez van benne. Az ontológiát ô sem érti; sem az Istent, sem a világot...'' (1910. jún. 4.) -- ,,Ma remek nap. 4- kor keltem s kimentem s élveztem. A kápolnában kezdtem meditálni vágyamról Isten után s hogy mindenre kész vagyok, amit akar, amit ô akar...'' (1910. jún. 21.) Ilyen élmények, misztikus megtapasztalások közepette fogant és alakult ,,Az intellektualizmus túlhajtásai''! Figyelemre méltó, hogy a naplójegyzetekben Prohászka kitér krisztológiai kérdésekre is, amelyeket a modernizmus idején sokat vitattak, pl. Krisztus igazi embersége, Krisztus emberi öntudata. Ô maga már korábban is írt róla. (Vö.: 15,49: ,,Kicsoda Krisztus, az ember fia? 1888!) Igen fontos az elôbb idézett 1910. jún. 21-i jegyzet: ,,Így azután Krisztus is mint idejének alakja mutatkozott be nekem. Ô is úgy gondolkozott, érzett, akart, mint ahogy az ô korában, Názáretben, ácsminôségben szoktak. Az isteni nem változtatja el az emberit; hisz ezt az emberit a kifejlôdés, alakulás folyamatába fektette az Úr! A kultúrával jár a morális is. Krisztusnak is megfelelô s nem örökérvényű értékelései voltak, vagyis Krisztus fogalmai s értékelései is az akkori kultúrának feleltek meg. Ezzel szemben állni látszik az ô istensége; de helytelenül. Krisztusban az emberi egyesítve volt az istenivel, de nem változott el; az isteni nem rontotta le Krisztust, az isteni nem merevítette meg. Márpedig az emberi nem merev forma, hanem folyam s Krisztus nem a XX. századbeli folyamnak átvágása, metszete, hanem az I. századbelinek. Mikor elôször gondolkoztam Krisztus öntudatáról s olvastam olyanokat, hogy az ô fogalmai is ideiglenesek, >>akkoriak<<, nagyon megbotránkoztam; mert be voltam állítva az emberinek merev, statikus fogalmazásába; errôl az oldalról azután nehéz ezt megbolygatni; mert a felelet az lesz: Krisztus lelke el volt látva mindennemű tudással, ignorancia nem volt benne; ô az örök gondolatok s értékelések példaképe. De ha azt az emberit szükségképpen, amint kell is, folyófélben levônek, alakulónak, munka s tapasztalati funkciónak, folyton elváltozónak fogjuk fel, akkor nem csak hogy nem lehet a Krisztusban az embert, az örökérvényűt simplicter látni, hanem ellenkezik is, hogy valami elôbb legyen; a XX. századbeli ember nem lehet az I. században. Krisztusnak is az az emberi természete volt, amelyet atyáitól kapott; az, melynek fejlôdnie kellett; az a múltból kinövô, kinyúló; az a jövôbe elváltozó s alakuló természete. Ez a sajátság épp oly természetes, mint az ideg s a vér. Hanem igen, az ô természete Istennel érintkezett, benne fakadt páratlanul, benne kibuggyant az isteni, de mivel emberi formában volt, hát szükségképpen kellett, hogy az is fejlôdésrealkalmas. [...]'' ,,Ezzel azt is mondom, hogy Krisztusban nincs lezárva a vallásos fejlôdés! Hisz látjuk, hogy nincs! Ha elemezzük a fogalmakat Istenrôl vagy átlag belátást nyerünk minden fogalomeltávozásba a kultúrától függôen: akkor ez nem hittagadásnak, de isteni rendnek színében mutatkozik be, s akkor az egész evangélium szintén az lesz, tudniillik egy akkori fölséges kinyilatkoztatás, mely Istenrôl, lélekrôl, Krisztusról, bűnrôl a megváltásról szólt; ezt mind adta, de prófétailag adta magvában, kifejlôdési keretezéssel, s a folytatásra való utalással adta; melyrôl sok fogalmazás készülhet, de a fogalmazás sohasem kész, vagyis nem lehet örökérvényes. -- Ezt mind kitűnôen állíthatom bele a fogalmak absztrakt voltáról szóló értekezésembe ( a kiemelés tôlem, Sz.F.): csak jelzésekkel dolgozunk: substantita, az kasztli, de mi van a jelzés keretén belül? persona, ez definíció, kasztli, de miben áll voltakép? Mi az anima? gratia? Hogy van Isten bennünk? hogy dolgozik? hogy kell a megváltást érteni? Ezek mind nem kész dolgok. Vagy például hogyan gondolkozzunk mi a mennyországról, Krisztus föltámadásáról, mennybemenetelérôl?'' Ez a fontos naplójegyzet mutatja, hogy az éppen elkészült (1910. ápr. 10-én felolvasott) értekezés milyen problematikából fakadt. Le Roy és vitapartnerei is feszegették ezeket a kérdéseket a dogmaértelmezésnél. Igaz, Prohászka a krisztológiai problémákat nem vitte át filozófiai dolgozatába. Tudjuk, hogy az újabb krisztológia éppen Krisztus valódi emberségét domborítja ki egy bizonyos rejtett monofizitizmussal, tehát Krisztus istenségének egyoldalú hangsúlyozásával szemben. (Prohászka nézetei Krisztus emberségérôl és tudásáról eltérnek a hagyománmyos skolasztikáétól; de ma már teljesen elfogadottak. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1985-ös dokumentuma is tanúsítja ezt.)[17] Prohászka tehát Le Roy már többször említett könyvében (Dogme et critique) olvasott olyan nézeteket a dogmaértelmezésrôl, dogmafejlôdésrôl, mint amiket naplójában lejegyzett. A fejlôdés, evolúció gondolata teljesen elözönli szellemvilágát. Olvassa -- olaszul -- Newman dogmafejlôdésrôl szóló könyvét is. (Lásd az 1910. szept. 21-i és 20-i naplójegyzetet! Ezzel most bôvebben nem foglalkozom, mivel a székfoglaló genezise dolgozatom tárgya.) És mindig a misztikus élményben fürödnek az új meglátások: ,,Lelkem repes; érzem, hogy a kinyilatkoztatás szimbolikus kifejezése, kinyilvánítása, az elérhetetlen realitás, a hit tárgya: Isten. Ez az Isten közvetlenül is adja magát. >>Is<<; sôt biztos, hogy közvetlenül. Nem fogalmakat ad, nem szimbólumokat, hanem magát s mi tapasztaltuk, hogy bennünk van, hogy gondviselô, hogy most is engesztel, hogy megbocsát... Ezt tapasztalom; ezt Isten teszi bennem, ez az a pius credulitatis affectus, az 'illuminatio' kezdet óta . Ez ugyanakkor egészen egyéni tapasztalat.'' (1910. jún. 24.) ,,Miért kell vallás? Mert lelkem gyökerei elhatnak a misztikus mélységbe, s mert öntudatom kiemelkedik a valóságból, leomlom. Mondom: a világ az ô akarata: véred olyan legyen, milyet a fiziológia kíván, szíved is ... munkád a világhoz alkalmazkodjék; ez az ô akarata; igen, de átütöm a világ fenekét ... s kibukik a fejem a világból, mint szeg a zsákból. Én nemcsak mű vagyok s darabja a valóságnak, én valaki is vagyok, s nekem nemcsak a műhöz van közöm, hanem a művészhez. [...] Minden emberivé válik bennem; emberivé az isteni... De azért nem ember az Isten, s ô arra is jó, hogy a több ember fejlôdjék s menjen feléje...'' (1910. jún. 30.) Miként késôbb a bergsonista Teilhard de Chardin, Prohászka is folyton a több-létet hangoztatja: ,,több-lét az a több létben, több lélekben; a fakadó lélekben'' (Vö. It 36-37!) Továbbá, mint láttuk: az actiót, a cselekvést, tettet sürgeti, miként Maurice Blondel és Le Roy. 1910. szept. 30-án az értelmi ismeret silányságát hangsúlyozva kimondja a jánosi és ágostoni igazságot: ,,szeretettel lehet csak érteni-, másba állva bele, magát vele azonosítva, lehet csak látni úgy, mint ô.'' (Vö. alább az intúicióról mondandókat!) III. Prohászka püspök ismeretelmélete 1. Az index elôtt és után Az index üggyel már többen foglalkoztak; így Rezek Román a 40-es években, legújabban pedig Gergely Jenô nemrég megjelent könyvében.[18] Nem célom itt mindannak elismétlése, amit Schütz Antal ,,Prohászka pályája'' című életrajzában, a ,,Megpróbáltatások között'' című fejezetben elmondott. (25,77--79. Lásd még tanulmányom függelékét) Prohászkát váratlanul érte az index-kongregáció 1911. június 6-i határozata. 1911. júniusában ezeket jegyzi fel naplójába (23, 215): ,,Keserves hónap; 11-én kézhez vettem egy kis nyomtatványt; nem tudom, ki küldte; alighanem a nuncius. Kinyitom, hát mintha tiszta égbôl a villám csapott volna belém, olvasom, hogy indexre kerültem: Az intellektualizmus túlhajtásai, A modern katholicizmus, s az Egyházi Közlöny egy cikke! No, hát fiat voluntas Dei! Ha ezzel a világon csak egy légynek is segítek, szívesen elviselem; elviselem mint megaláztatást, büntetést, bűneimért -- el, el. Megérdemlek én mindent; s ha ezzel csak azt érdemlem ki vagy szerzem magamnak, hogy az Isten biztosabban megbocsát s jobban szeret; ó, nem bánom, hogy helyébe minden irka- firkámat indexre tegyék s az ujjamat levágják; szívesen! De most a történelem számára is kell okoskodni s másoknak is igazi javát az esemény által szolgálni, s ezt akarnám én most megtenni, mikor errôl való gondolataimat írom ide.'' Prohászka a hosszú naplójegyzetében megvizsgálja, mit akart kifejezni írásaiban. Mint az egyház hű fia, kereste azt, hogy korunkban -- a változó világban -- miként lehet a lelkeket Krisztushoz vezetni, ,,a szeretet uralma alá hajtani''. A történelmet, szellemi áramlatokat, uralkodó eszméket, nézeteket azért tanulmányozta, hogy jobban megismerje a világot, hogy lássa igényeit, hogy tanuljon belôlük. ,,Meg kell tehát érteni a szellemet, irányát, pszichológiáját, orientációját, hogy ezután azt, ami téves vagy egyoldalú vagy rosszul orientált, kijavíthassuk s kipótolhassuk. Így akartam én is megismerni, fölérteni és megérteni azt, ami elfogadhatatlan a korszellemnek a kereszténységbôl. [...] Mindenféle alakban foglalkoztatott a probléma, hogy mi az oka a mai kor vallástalanságának s fôleg az egyháztalanságának...'' A szellemi anarchiában meg akarta mutatni a lelkeknek a helyes irányt, a célt. ,,Az anarchiát a filozófia hozta ránk, mely teljesen kompromittálta az észt, mely sarlatánokat s száj-akrobatákat léptetett változatos műsorban a deszkákra, s rendszerekben, egymás fölött bukfenceket hányó filozófiai tanokban oda juttatta a jámbor közönséget, hogy ennek nemcsak a szája, hanem a szó szoros értelemben az esze is elállt...'' Prohászka megemlíti az ,,akrobata, nyelvművész'' Nietzschét, továbbá meglehetôsen kritikusan ezt írja: jött a ,,szalonfilozóf, a spiritualista, vagy nem tudom mi, Bergson, s az bájolt s bűvölt s nagyszerű frazeológiával bizonygatta, hogy ami van, az nincs, s ami áll, az folyik, s ami különálló, az mind kontinuum, s más egyéb paradoxonokat produkált''. Sok gondolkodó, szofista jött még, új megváltók, de a hit nyomukban rohamosan kivész a szívekben. A bajokozó az intellektualizmus. Ezt jellemzi még két oldalon Prohászka. Ennek túlhajtásait akarta kijavítani. Majd hozzáfűzi: ,,Elismerem s beismerem, hogy van abban a füzetben sok egyoldalú megjegyzés; több mondat, melyet kár volt élesen kifejezni, s kellett is volna félreértések végett máskép fogalmazni''. Majd Szent Ágoston Aranyszájú Szent Jánosról mondott szavait idézi: ,,In Ecclesia catholica loquebatur et ideo catholice intelligebatur''. -- Félni nem tudtam; eszem ágába sem jött, hogy itt baj lehet; de hát lett. -- Én megtettem, amit kellett tennem, alávetettem magamat.'' Prohászka végrendeletéhez kapcsolva megtaláltam a következô kézírásos (néhány helyen javított) nyilatkozatot: ,,Az >>Acta Sedis Apostolicae<< Június 6-án kiadott 8. számában olvasom, hogy az Index-Kongregáció >>Az intellektualizmus túlhajtásai<< s a >>Modern Katholicizmus<< c. műveimet, nemkülönben a >>Több békességet<< c. az Egyházi Közlönyben megjelent karácsonyi cikkemet kárhoztatta: indexre tette. -- Mivel mi legfôbb tanítótekintélynek a római Szentszéket valljuk, s központi szerveinek, amilyen az Index-Kongregáció is, ítéleteit s irányításait engedelmességgel fogadjuk: Azért én is kötelességet teljesítek, midôn a Szentszék ez ítéletének alávetem magamat, s az igazság is tévelyek mai harcában készséggel, s tisztelettel fogadva a legfôbb tanító ítéletét, s irányítását, a műveket a könyvpiacról is visszavonom. -- Szfehérvár, 1911. VI. 24. +Ottokár.'' (Az eredeti kézírást lásd a Függelékben.) A Soliloquia I. kötetében (219. old.) az 1911. júliusi bejegyzés csonka; Schütz Antal kihagyta a következô fontos részt (Némethy Ernô hagyatékában maradt fenn, aki megjegyezte: Schütz kérte, hogy nevét töröljem.'') ,,Mind bontrákozik, hogy ilyesmi történhetik, hogy az egyház így fizet, hogy a buzgóságot így honorálja, etc. Nagyon megindított Schütz dr. ragaszkodása... Különben ez az általános vélekedés a német theol. körökben is X. Pius pápa állásfoglalásáról, a modernistáknak kikiáltott s egy szakajtóba dobott irókról, mihelyt valami gondolatnak adnak kifejezést, mely nem egészen ósdi és kopott. Isten ments, hogy a tulajdonképpeni modernizmust mint filozófiai szisztémát, -- ha ugyan ilyen -- védjem: én szabadabb mozgást, a reakciók élénk és érdekes megvilágítását kívánom, semmi egyebet. Mi is hát a modernizmus? ha valami szisztémát csinálunk belôle, akkor az a filozófiában Kant ismeretelmélete s a tört(éneti) felfogásban a hegeli fejlôdéstan alkalmazása; a theológiában az ezen nézôpontok szerinti eljárás. -- Nekem ez mind nem kell s távol állok a reális alapoknak s elveknek ilyetén elvetésétôl; hiszen épen ez volna a >>purus et purus intellectualismus<<. A német theológusok -- hallom -- azt mondogatják: >>Wir werden uns doch nicht compromittieren<< s hallgatnak nagyokat. [...] Én mindenütt csitítottam a lelkeket s hivatkoztam más megindexelt exemplarisokra is s egyáltalában feltettem magamban, hogy éppen úgy dolgozom, konferenciázom, lelkigyakorlatozom ezentúl is. -- A leveleket mind megsemmisítettem; nem maradt hírmondónak sem belôlük.'' Dr. Vass József teológiai tanár 1911. jún. 14-én írt cikkében (,,Prohászka püspök indexen'') többek között megjegyezte: ,,Talán legnagyobb feltűnést keltett Prohászka püspök akadémiai székfoglalója, ,,Az intellektualizmus túlhajtásai-''ról. Megvalljuk ôszintén, hogy elsô és második áttanulmányozásra magunk is megütôdtünk az értelmezés egyik-másik kifejezésén, de mikor az illusztris szerzô egy hírlapi cikkben önmaga hangsúlyozta, hogy a fogalmak ismereti tartalmát, illetve azoknak tárgyilagos értékét nem volt szándéka kétségbe vonni, legteljesebben megnyugodtunk, mert nézetünk szerint csak ezen az egy ponton lehetett volna a gondolatmenetet kifogásoló kritika tárgyává tenni.'' Vass még megemlíti a másik két indexre tett írást is, de szerinte azokban csak a magyar katolikus egyház jövôéért aggódó nagy lélek jóakaratát kell keresni és találni. Dr. Lutter János, Prohászka volt személyi titkára kiadatlan dolgozatában (Prohászka Ottokár szellemi portréja) hosszabban foglalkozik az indexre tétel körülményeivel.[19] Az esztergomi vigilancia-bizottság két tagja, Pécsi Gusztáv dogmatanár és Andor György irodaigazgató -- mindketten volt germanikusok -- fordította olaszra az Index-Kongregációnak Prohászka kifogásolt írásait. Lutter megjegyzi Pécsirôl, hogy már 1910 ôszén az Esztergom című lap hasábjain hevesen támadta és modernizmussal gyanúsította Prohászkát. ,,Ismerve dr . Pécsi vak fanatizmusát, aki mihelyt valaki önálló gondolkodást árult el és nem kitaposott ösvényen járt, rögtön modernizmussal gyanúsította, azt hisszük, hogy az elsô támadás még csak az ô vakbuzgóságának szüleménye.'' De amikor a X. Piusz által elrendelt esztergomi vigilancia-bizottságot létrehozták, az ambiciózus Andor Györggyel együtt ,,hivatalból is'' megcenzúrázhatta Prohászkát. (Mindkettôjük mögött Csernoch csanádi püspök állt, aki 1911 tavaszán kalocsai érsek lett.) Lutter azt is tudja, hogy Samassa egri érseknek sem tetszett Prohászka forradalmisága. Amikor a fiatal fehérvári püspök elment hozzá bemutatkozni, Samassa kijelentette: ,,Én magát indexre fogom tétetni.'' Egyesek, maga Prohászka is, Tomcsányi Lajos jezsuitát is a ,,feljelentôk'' közé sorolták, mivel korábban bírálta Prohászka nézeteit. Valójában az Esztergom c. lapban Pécsi Gusztáv írta az éles bírálatot. P. Tomcsányi levelet írt Dudek Jánosnak, a Religio c. folyóirat szerkesztôjének (1910. okt. 30.), amelyben tiltakozik bizonyos bulvárlapok inszinuációi ellen. ,,Kijelentem pedig: 1) én Esztergom-ban nem támadtam Prohászka püspök urat; 2) soha Prohászka püspök urat a szószéken meg nem neveztem; 3) Prohászka püspök úrról soha Rómában nem írtam.'' Schütz Antal szerint (25,79kk) fôként három dolog eshetett kifogás alá az Index-kongregációnál: 1) Prohászka szentírás-értelmezése; fôleg a Genezis elsô fejezeteire, a nô teremtésére vonatkozó nézete, amit Tomcsányi is bírált (vö. 4,75.) 2) Az intellektualizmus túlhajtásai egyes kitételei agnoszticizmus gyanúját keltették fel (ezt késôbb Prohászka maga is látta). 3) A Modern katolicizmus és a Több békességet! c. cikk pedig szociális elveivel és az egyház reformjára vonatkozó forradalmi nézeteivel keltett megütközést az integristáknál. 2. Prohászka és Kant Mindenekelôtt néhány elôzetes megjegyzést kell tennünk Immanuel Kant (1724-1804) ismeretelméletérôl.[20] Csak így lesz igazán érthetô mindaz, amit Prohászka Kanttal kapcsolatban állít, bírál, illetve néhány a kantizmust súroló, félreérthetô állítása. Kant egyetért az empirizmussal együtt abban, hogy minden valóságra vonatkozó megalapozott ismeretünknek csak az lehet a tárgya, amirôl tapasztalatunk van. (Kant elôtt eszményként az általa kétségtelennek tartott tudományos ismeret, a matematika és a newtoni fizika tudományossága áll akkor, amikor a filozófiában az alapokat keresi.) Az ismeret csak akkor tudományos, ha általános és szükségszerű. Ez utóbbi jelleg viszont nem származhat a konkrét tapasztalatból. Ezért Kant a racionalizmussal együtt azt állítja, hogy ismeretünk szükségességének forrása a megismerô értelem. E meggondolás a háttere a kanti a priori szintetikus ítélet fogalmának. Szintetikus ítéletnek nevezi Kant azokat az állításokat, amelyekben az alany tartalmához az állítmány valami újat ad hozzá. Az a posteri szintetikus ítéletben az új a tapasztalatból ered. Az ilyen kiindulópont után felvetôdik a kérdés: Lehetséges-e a metafizika mint tudomány? (Tudomány -- a kanti értelemben = természettudományos modell!) Vagyis: lehetségesek-e a metafizikában az a priori szintetikus ítéletek? Mindennek az Isten-megismerésben van jelentôsége, tehát a transzcendentális okság kérdésében. Kant szerint az értelem a saját természete szerint alakítja az érzetek anyagát: a rendezô elvet kategóriáknak nevezi. Ezek a priori adva vannak, tehát szükségszerűek. A megismerés nem pusztán passzív folyamat, hiszen a megismerô alany, az értelem feldolgozza a megismerés anyagát, az immanens folyamatban a tudat tevékenyen részt vesz. (Egyébként a skolasztikus, tamási megismeréstanban is jelentôs az értelmi tevékenység, az alany -- intellectus agens -- szerepe.) Kant tehát meglátását mind az empirizmus, mind a racionalizmus egyoldalúságainak ellensúlyozására szánta. Megkülönbözteti az értelmet (Verstand, ratio) és az észt (Vernunft, intellectus); ez utóbbi kategóriáit ,,a tiszta ész ideáinak'' nevezi. Az ész kategóriái: az én, a világ és az Isten fogalma. A megismerés lefolyását illusztrálva Kant beszél az érzékelésrôl (ezzel kezdôdik a megismerés), majd a tudaton belül létrejön a jelenség észrevevése; utána jön az értelemtôl fogalmi meghatározottság a kategóriák szerint: a megértett jelenség lesz a tudati tárgy. Hogy neki mi felel meg a ,,külsô'' valóságban, azt nem tudjuk, mivel -- Kant szerint -- a valóság úgy, amint az önmagában van, a dolog maga (=Ding an sich) nem ismerhetô meg. Kant nem kételkedik abban, hogy a jelenségnek megfelel valamilyen valóság, de ennek mivolta az alany számára el van rejtve. A kanti ,,transzcendentális'' filozófia a megismerés eleve adott feltételeit kutatja; az értelem elsôsorban önmagával akar tisztába jönni. A kanti kopernikuszi fordulatot így jellemezhetjük (Kant saját szavaival): eddig úgy gondolták, hogy a tárgy határozza meg ismeretünket, de ô megmutatta, hogy a megismerés hozza létre a tárgyat. Ez az idealizmus nem tagadja a tudatunktól független valóság létezését, hanem csupán megismerhetôségét. Kant a ,,tiszta ész ideáinak'', vagyis az én, a világ és az Isten fogalmának csak szabályozó funkciót tulajdonít, de ezek nem lehetnek tárgyai tudományos megismerésnek. Kant szerint a metafizika valamiféle elszigetelt, spekulatív észismeret, ,,amely teljes mértékben a tapasztalat tanítása fölé emelkedik, éspedig puszta fogalmak révén.'' (Ez a meghatározás talán áll pl. olyan filozófusok nézeteire, mint Ch. Wolf; de pl. Bergson szerint a metafizika ,,teljes tapasztalat''.) Kant A tiszta ész kritikájá-ban elvetette a metafizikát, de az erkölcsiség tapasztalatára -- a gyakorlati észre -- hivatkozva azt állította, hogy az ész túlemelkedhet az érzékelhetôség határain, ezért az ember mégiscsak rendelkezhet a felelôs cselekvéshez elegendô bizonyossággal az emberi szabadságot, Isten létezését, valamint a lélek halhatatlanságát illetôen. A tiszta ész ugyan nem állíthatja Istent, de tilos tagadnia is az érzékfölöttit. ,,Nekem tehát le kellett rontanom a tudást -- írja Kant --, hogy helyet szerezzek a hit számára, s a metafizika dogmatizmusa, ti. az az elôítélet, hogy a tiszta ész kritikája nélkül is boldogulhatunk vele, igazi forrása az erkölccsel rendelkezô minden hitetlenségnek, amely mindig nagyon dogmatikus.''[21] Prohászkai is Az intellektualizmus túlhajtásai V. fejezetében (,,Cselekvés a mi föladatunk'' címmel) azt hangsúlyozza, hogy -- bár fogalmi ismeretünk és a valóság között nincsen adaequatio (megfelelés), az ismereten túl és az ismereten kívül megközelíthetem a valóságot a konkrét tapasztalattal (,, érintkezésben''), a konkrét cselekvésben, tettben s alakításban. ,,Akkor bírom ezt a valóságot, mikor teszek, cselekszem, érzek, akarok. [...] A cselekvés áttör a fogalmon s megfogja a valóságot, megfogja azt önmagában, ami a fogalomban csak általában s elvontan jelezve van. [...] Az élet nem tudás; a tudás csak egy funkciója s eszköze az életnek.'' (It 51.) Tulajdonképpen a kanti ,,tiszta ész'' és a ,,gyakorlati ész'' közötti különbségtételre emlékeztetnek Prohászka megfontolásai. De félreértések elkerülése végett Prohászka kijelenti, hogy nem osztja a pragmatizmus és a relativizmus fölfogását. (It 53.) ,,Az egész szellemi világ teremtô, alakító erôkkel van átjárva; rekeszekbe, formákba el nem fér; nem nélkülözheti a formát, de nem éri be eggyel sem; kiszámíthatatlan s kifogyhatatlan actio. (...) Ami az értésben csak analógia, elvont kép s hozzávetôlegesség, az itt ténylegesség s erôs, színes valóság, nem árny, nem kép, hanem valóság.'' (It 57.) Mindezek után következik a székfoglalóban ,,Az erkölcsi tett'' című VI. fejezet. Tulajdonképpen minden ezt készítette elô: ,,Az élet súlypontja nem az ismeretben, hanem az ismeretet követô cselekvésben, nem a tudásban, hanem a konkrét tettben fekszik, amely nem lehet végre is más, mint a jellemzôen emberi, az öntudatos, szabad, egyéni tett, az erkölcsi cselekvés.'' (It 57.) Az absztrakt gondolkodás -- amely csak egy-egy jelleget emel ki a valóságból -- ,,az erkölcsi tetteket illetôleg is alig tájékoztat''. (It 58.) A belsô valóság minden emberben más és más -- már csak ezért sem lehet általános definíciókkal meghatározni --; ,,ezenkívül erkölcsivé csak annyiban válik, amennyiben öntudatunkba lép''. (It 59.) A világot és belsô valónkat mi alakítjuk; ,,ennek a formákat alakító s belsô világot teremtô actiónak a tulajdonképpeni elve a szabadság'' (It 60.) ,,Szabadon kell tehát tennem; a szabad tett az én tettem, a szabadon alakított világ az én világom, az öntudatlanság terheltségébôl, a szokás, a tradíciók bénító befolyásából ki kell emelkednem s öntudatomat értékessé, jóvá, gazdaggá, nemessé, széppé kell tennem. Ez lesz tetteim tartalma: a velem azonosított jóság, a lelkületemmé átváltoztatott erkölcsiség. Ez lesz az a morális, mely nem tudás, hanem konkrét szellem, egyéni valóság, egyéni érzés s akarás, egyéni forma mint önelhatározás, kiindulás, érzület, szóval az egyén a neki való s a vele azonosított nemes öntudatos érzülettel.'' (It 61.) Mintha csak az önteremtô szabadság egzisztencialista filozófusait hallanánk. Itt valóban autonóm erkölcsrôl van szó. Persze, hogy mi az igaz, a jó, a szép, az értékes, amivel a szabad személy azonosul, annak van objektív normája is. ,,Az egyéniség öntudat, önérzet, önakarás, önelhatározás, önmagából való kiindulás, szóval önteremtés.'' (It 62.) ,,Azért vagyunk, hogy tegyünk; nem azért, hogy értsünk s lássunk, -- az csak közbe esô étape --, hanem, hogy tegyünk, hogy azonosítsuk magunkat a jóval...'' (It 62.) De mi a jó? Mi a szép, nemes? Prohászka válasza meglepô: ,,Mindennek, ami emberi, a mi actiónknak, a mi teremtésünknek kell lennie.'' (It 65.) Vagyis a legteljesebb humanizmust vallja a fehérvári püspök, még ha itt nem is fejti ki azt. Vannak támpontok. A metafizikai eligazításban is a vezetô szerep a tetté, -- magyarázza Prohászka az utolsó fejezetben (,,A megnyugtató tett''), ahol a transzcendens dimenzióra nyit rá. ,,A legfôbb elvhez, az ôsökhöz, a végcélhoz való eligazodást, a léleknek az örökkévalóba s végtelenbe való kapcsolódását, a vallásos odaadás nagy tettét nekünk kell megcselekednünk.'' (It 65.) Mindehhez kell értés, tudás. ,,Teljesen elismerem, hogy az értelmi, a metafizikai ismeret elvisz minket Istenhez'', állapítja meg Prohászka, majd az Isten-ismeretrôl szól. És rögtön hangsúlyozza: ,,az Istenrôl való ismeret minden más ismereténél inkább magán hordozza azt a jelleget, hogy a tettre, a cselekvésre van beállítva s arra irányul, hogy az ember a transcendentális mélységekre örömmel és bizalommal ereszkedjék.'' (It 66.) -- Prohászka itt bôvebben szól az Isten-ismeretrôl (Le Roy nyomán, erre még visszatérünk), illetve az Istennel való eleven, személyes kapcsolatáról, az átélt hitrôl. A székfoglaló gondolatmenetét azért ismertettem, hogy világosan lássuk: Prohászka -- némileg Kantra emlékeztetve -- hangsúlyozza ugyan a fogalmi megismerés szegényességét, de ugyanakkor azt állítja, hogy a tapasztalat, a tett, a transzcendens végcélra. Istenre betájolt szabad cselekvéshez elég az értelem kis fénye. Úgy tűnik, hogy Prohászka, amikor a racionalizmus túlhajtásai ellen küzd, az irracionalizmus végletébe sodródik. Legalábbis az ilyen kijelentések egyesekben az agnoszticizmus benyomását keltették: ,,Nem tudom én, hogy ez az asztal, ez a pohár önmagában micsoda, hanem kivetem rá az én értelmi hálómat s befogom általános meghatározásaiba a létnek s azt mondom: valami, ami ilyen meg amolyan, ami így viselkedik, úgy hat, így törik, úgy változik; beállítom azt az irrationalis valóságot az én értelmi meghatározásaim közé s azokon alakítom ki róla a lényeg, a természet, az állag, sajátság, hatás, okság meghatározásait; de az az asztal s az a pohár végre is önmagában irrationalis, megközelíthetetlen valóság.'' ,,A valóság önmagában oly tartalom, melyet az értelem föl nem szív soha, reánk nézve irrationalis. Ezt jól kellene emlékezetünkbe vésnünk: a világ tehát csak valamikép értelmes s az intellectualismus s rationalismus álmodik, mikor a világot fölérteni akarja s mikor azt a parányi fényt, mely a mi értelmi energiánk, központi napnak képzeli, mely alkalmas legyen a világnak, s valóságnak absolut megvilágítására...'' ,,Mi tehát a dolgok lényegét önmagukban nem ismerjük, s ha fogalmaink adják is a dolgokat, de nem adják önmagukban való mibenlétüket, hanem csak a mi általános létmeghatározásaink szerint. Ezek a mi fogalmaink mind csak pontozások, nagyban odavetett körvonalak...'' (It 16-17.) Prohászka ezután ismét csak a változást, a levést, a fejlôdést hangsúlyozza (panta rei) -- ez teszi nehézzé, lehetetlenné az állandó, a megmaradó, a lényeg meghatározását. Majd kitér a philosophia perennis- re. Ez sem lehet változatlan, zárt rendszer, állandóan haladnia kell. Utána, mintegy válaszolva a lehetséges ellenvetésekre, Prohászka hangsúlyozza, hogy nem becsmérli az értelmi ismeretet, és nem is akar a pragmatizmus hibájába esni, csak az intellektualizmussal és racionalizmussal szemben azt hangoztatja, hogy ,,az ember a valóságon épen hogy elsiklik, mint a vízipók a víz tükre fölött, anélkül, hogy konkrét mélységbe bele hatolna. A lényegismeret tehát szerénységre int...'' (It 20) Az értelmi ismeret a pozitív tartalommal való telítést nem maga adja, hanem ,,az actiótól, az élettôl várja''. (It 21) Prohászka kiadatlan kéziratai között találtam egy oldalnyi jegyzetet 1924 nyaráról (egy 1924. május 30-án kelt gyászlevél hátán, tehát ez a terminus a quo): ,,Kritikai gondolatok Kantról''. Úgy tűnik, erre már letisztulnak Prohászka Kantról alkotott nézetei, ami nem mondható el még a székfoglaló fogalmazványáról. ,,Csodálatos a kantizmus terjedése. Az is csinált és nagyban az indulatok dolga, sôt oly irányban, amilyet Kant nem intendált. Ki olvasta Kantot? Hányan, akik elindultak a felszabadító után, nem tudták, hogy önmaguk bolondjai?! Ôk csak azt jegyezték meg, hogy Isten létét bizonyítani nem lehet, hogy nincs objektív erkölcsi törvény, -- hogy szabadság ... halhatatlanság posztulátumok ugyan, de a theoretikus ész nem bír velük. Neki (Kantnak) az erkölcsi törvényt az élet praktikus oldala adja, s ô biztos róla, mint a csillagos égrôl feje fölött.[...]'' ,,Kant az értelem kategóriáit mint valami apparátust gondolja, komplikált mechanizmusnak, melyet azután az objektív világ valamikép akcióba visz. De objektív ismeret adatok nélkül nem boldogul: a) ô van, ô valami; b) a Ding an sich; c) mások, kiknek beszél. Továbbá kell objektív hatásnak lenni a Ding an sich-ból, és magának az apparátusnak bennem és másokban, és ezzel a tannak objektívnak kell lennie. -- Ha a Ding an sich nem hat objektíve, akkor az (azzá is lett), és ha mások nem objektívek, és a tan nem objektív, akkor mások éppoly fölöslegesek, és csak az apparátus vetései. Kant szubjektivizmusából szolipszizmus lesz, és szisztémájából szkepszis. [...] ,,Theoretikus belátás és megalapozás nélkül, sôt kimondásával annak, hogy nincs theoretikus alapja, a gyakorlati posztulátumok a levegôben lógnak. Az erkölcsi érzés az ilyen emberben is erôs meggyôzôdést teremthet, de ez a meggyôzôdés ésszerűségen alapszik, a tagadott és meglévô ésszerűség adatait travesztiálja. Nem ad tudományos konstrukciót, hanem más-más beöltözésben mutogatja az erkölcsi törvényt.'' Prohászka lényegében a retorzióval él: megkérdôjelezi az objektív megismerést megkérdôjelezô Kantot. De dolgozatát írva még nagyon vívódik, amikor a fogalmi megismerés szegényességét kimutatja, hangsúlyozva az életet, a cselekvést, a tapasztalatot és az intuíciót, ugyanakkor meg akar menekülni a kantizmus lehetséges vádjától, az agnoszticizmus és a racionalizmus útvesztôitôl. Az intellektualizmus ellen azért küzd, mert az túlbecsüli a fogalmak logikai tartalmát, a filozófiai szisztémák öntelt képzelgését, mintha meg tudnánk teljesen ismerni, érteni a létet, a gazdag valóságot pusztán az okoskodó, elvonatkoztató ésszel. Prohászka -- mint mondottam -- egyaránt elveti az empirizmust és a racionalizmust. A racionalistákkal szemben az átélést, tapasztalatot hangsúlyozza, a pozitivistákkal, empiristákkal szemben pedig azt, hogy van lényegismeret, hogy az elvonatkoztató gondolkodásnak is van értéke, még ha nem is meríti ki teljesen a konkrét valóságot. ,,Vallom tehát az empiristákkal szemben az értelmi ismeret különálló tartalmát; tudom, hogy új s visszavezethetetlen adat, mely a tudomány, az erkölcs, a kultúra kulcsa; de az én problémám voltakép itt kezdôdik, mert meg kell határoznunk, hogy mit is nyújt hát önmagában, mi újat ad az a visszavezethetetlen értelmi elem, a fogalom? Mi azt mondjuk, hogy a lényeget adja, a dolog lényegét'', tehát azt ami a változásban állandó, maradandó, és amit valamiféle képbe, reprezentációba foglaljuk, ideának nevezzük, és azt mondjuk, hogy valamiféle adaequatio, kiegyenlítôdés, megfelelés támad a lélek és a valóság között. Csakhogy ez ellen a skolasztikus (arisztotelészi) felfogás ellen számos nehézség támad, ,,mert az ideáknak az a merev, kész, a dolgot változatlan kifejezésben, egyenletszerűen adó formája nagyon is emberi alakulásnak bizonyul a természet valóságával szemben, ahol vannak ugyan állandóságok, van levegô, víz, napsugár, vannak fák, állatok régtôl fogva, de mindez éppúgy benn van a változások folyamatában is s az állás, megmaradás, a stasis és substantia nem nagyobb igazság, mint a panta rei. Aki tehát a lényeget meg akarja ismerni, annak a maradandót az elváltozóval kellene kombinálnia; s az eredônek, az elváltozónak, a folyamatban levônek jellegét is be kellene vennie a fogalomba, [...], de ezt az intellektualista felfogás nem teszi. [...] A dolgok lényege elôttünk hét pecséttel lezárt titok s ahhoz, valamint minden konkréthez önmagában nem férkôzhetünk. A világ tehát tele van érthetetlen, értelmünk által megközelíthetetlen elemekkel, telve irrationalis valósággal; a tényleges, a konkrét, az egyedi valóság, szóval a valóság mind irrationalis s rationálissá, vagyis elgondolhatóvá csak kis mértékben lesz...'' (It 15.) Prohászka itt világosan megfogalmazta központi problémáját, és az egzisztencialistákra, Sartre-ra vagy Marcelre emlékeztet. De a következô oldalakon könnyen felismerhetô Kant befolyása. Prohászka elhárítja a történelmi relativizmus vádját is, hangoztatva, hogy a fejlôdés folyamatosságában s annak törvényében fellelhetô a maradandó, az értelmi mag. De utána megint csak azt emeli ki, hogy a természettudományok sem tudják megragadni a lényeget: ,,a természettudomány sem férkôzik a dolgok belsejébe'' (It 24). Ezért van szükség a szimbólumokra, a számtani kifejejzésekre. ,,Mondjuk hát ki világosan, hogy mi a realitást nem értjük.'' (It 23) Aztán ismét csak azt állítja, hogy az értelmi ismeretet nem tagadja, de meghatározza. ,,Van objektív ismeretünk, de ez nem azt jelenti, hogy a tárgyak a maguk konkrét valóságában adják, közlik magukat. Hisz a tárgyak >>irrationale quid<<; az értés maga pedig immanens valami, az élônek aktivitása, mely a maga sajátos energiája szerint veszi föl, fogja föl a világot.'' (It 23) Az általános, értelmi megismerés arra jó, hogy eligazodjunk a létben. ,,Az elvont ismereti világban nincs benne a konkrét valóság, sôt ott valamiképpen kivetkôzôdünk belôle; ellenben a cselekvésben, érzésben s akaratban konkrét tartalommal töltjük ki az abstract ismeretet.'' (It 24) Ezután ismét egy Kantra emlékeztetô kijelentés: ,,az értelmi ismeret tartalmának meghatározásánál szem elôtt kell tartanunk'', hogy ,,az alany s a tárgy közt áthidalhatatlan örvény nyílik.'' (It 25) Ezután fontos megjegyzések következnek a megismerésrôl: az értô alany alakítja a factum brutumot; a fogalom nem a dolog; a dolog bruta materia, objectum; a fogalom pedig élet, eleven valami. ,,Az értés nem is külsô tárgy felvétele, hanem az életenergiának ily reactiója, amellyel a világot s a valóságot megfogja. Megfogja is, de alakít is. Az alakítás nem hamisítás, hanem subjectiv fölfogása az objectív elemnek, vagyis az ismeretben az objectiv jellegek mellett ott lesznek mindig a subjectiv aktivitás nyomai s formái is. [...] Az ismeret maga is actio, az élet produktív erôinek világa; ezt a világot mi alakítjuk, a valóságot formákba mi hozzuk, a fogalmakat mi fogalmazzuk.'' (It 26) ,,Tudom tehát, hogy sémákkal, symbolumokkal, fogalmakkal dolgozom. [...] Bölcsességem e részben is azt suttogja: homo sum, tehát csak valamit értek; annyit, hogy eligazodjam.'' (It 27) (Az aláhúzások tôlem: Sz.F.) Majd miután ismét élesen bírálta az intellektualizmust, Prohászka kiemeli: ,,nem tagadjuk az értelmi ismeret objectivitását; sôt ellenkezôleg valljuk, védjük s föltüntetjük alapjait.''(It 31) Az intellektualizmus bírálatában hivatkozik Chamberlain, Immanuel Kant-jára: ,,Az intellektualisták mind azt hiszik, hogy a valóság angolnáját a farkánál meg lehet fogni, sôt hogy ôk máris fogják s el nem eresztik. Az értelmi ismeret nem erre való, hanem arra, hogy értelmünkkel néhány ponton megtapogassuk a valót, hogy e megtapogatás által biztosan tájékozódjunk a fogalmak által jelzett s e jelzések, e jellegek alatt rejlô valóság iránt. Ez a tájékozódás aztán megint arra való, hogy tegyünk, hogy menjünk, haladjunk, éljünk s a cselekvés által a >>subjacens<< valósággal máskép is, igazabban, valóbban érintkezzünk. Az értelmi ismeret úgy érinti egyes pontokon, az értelmi jellegeken a valóságot, mint a vízipók érinti leheletszerűen lábaival a víztükröt.''(It 32.) Mindig visszatér tehát a tenni, menni, elôrehaladni, megtapasztalni, élni. A vízipók hasonlat mellett még egy másikat is használ: az ember olyan erôszisztéma, mint egy jól felszerelt és orientált hajó. ,,A hajó nem a tenger; a hajó nem arra való, hogy a tenger benne legyen; nem is lehet, nem fér bele; [...] hanem az kell, hogy erôs egyensúlya legyen és elôre menjen. Íme az ember, az erôsystema, a hajó a lét óceánján.'' (It 33) Prohászka megjegyzi, hogy a modern pragmatizmus ,,voltaképen reactio az intellectualismus s a magában megnyugvó rationalista metafizika ellen. Igaz, hogy túloz s túlzásait el nem fogadjuk, de reactióját méltányoljuk.'' (It 33) Prohászka tehát tudatosan törekszik a kiegyensúlyozott szemléletre: ,,Az értelmi ismeret tartalmának ezen általam adott meghatározása egyrészt megóvja az értelem különállását s ismeretének objectiv értékét; másrészt azonban rendeltetésszerű kapcsolatba állítja az élettel s a cselekvéssel.'' (It 34) 3. Ismeret, intuíció és cselekvés Hogy Prohászka ismeretelméletét még világosabban lássuk, egy pillantást kell vetnünk késôbbi tanulmányaira is, amelyekben válaszolt az ellenvetésekre, az agnoszticizmus vádjára. Jóllehet -- mint láttuk - - olyan kijelentésekkel találkozunk nála, amelyek a kanti Ding an sich- re, az önmagában való dolog megismerhetetlenségére utalhatnak, Prohászka elhatárolja magát a kantizmustól. Igazában (a Le Roy által közvetített) blondeli cselekvés-filozófiára és a késôbb kibontakozó egzisztencializmusra emlékeztetnek egyes eszmefuttatásai.[22] Prohászka kinyomtatott székfoglalójában általában átélésrôl, közvetlen tapasztalatról, cselekvésrôl beszél, hogy kiegészítse az értelmi, a fogalmi ismeret szegényességét. Vagyis azt hangsúlyozza, hogy a valóság megragadásához van más út is, mint az elvonatkoztatás. Bár Le Roy hatására átvesz bergsoni gondolatokat, az intuíciót -- mert igazában ez az a másik út! -- csak egyszer említi: A művészi alkotással és a misztikus megtapasztalással kapcsolatban ezeket írja: ,,Érti-e (valaki) az áhítatot, bensôséget, az öntudatban nyíló mélységek érzetét, a lélek sejtelmeit, aggályait s szent borzalmait, ha át nem élte azokat? Érti-e, ha meg nem tapasztalta, hogy milyen üstökös pályákon jár az intuitio s mily felhôkbôl villannak a géniusz gondolatai? Ismeri-e, hogy mily forrásai vannak az inspirációnak s mily mélységekbôl lüktetnek a művészet motívumai? Valóban ez mind élet, öntudat s öntudatlanság, tele misztikával, s ugyancsak kétségbevonhatatlan realismussal is!'' (It 55) Az indexre tétel (1911) után, válaszolva a kritikára is (pl. Alexander Bernátnak), Prohászka világosabban összefoglalja filozófiáját (,,Az én filozófiám'', 1911), jobban elkülöníti véleményét Bergsonétól (,,A lényegismeret Bergson tanában és a régi filozófiában'', 1912), illetve a philosophia perennis-t konfrontálja egyéb filozófiai irányokkal (1914). Két tanulmányban tárgyal az objektív idealizmusról (1915 és 1917); Bergson nyomán kifejti az értelmi észrevevés és az intuíció lényegét (1918, 1921), végül -- a misztikus -- ismételten szól az ész és a szív ,,megismerésének'' dialektikájáról (1925). Ez utóbbi végkövetkeztetése: ,,A fogalom nem gyôzi s annak világossága csak amolyan vibráló lámpa világa, de a fogalmak napokká gyúlnak ki s életet gyôzô hatalmakká lesznek a nem-intellektuell, a nem-racionális elemtôl, az enthuziazmustól. Pál apostolon látni, hogy ez a legnagyobb hatalom s hogy tudásnál elôkelôbb, kutatásnál ingerlôbb, érvényesülésnél s gazdagságnál gazdagítóbb, a >>supereminens scientiae caritas<< (Ef 3,19), a szeretet, mely égbe nyúl.'' (14,304)[23] Mielôtt továbbmennénk Prohászka ismeretelméletének bemutatásában, egy kis kitérôt teszünk Bergson ismeretelméletérôl. Amikor Prohászka a székfoglalót írta, jórészt csak másodkézbôl -- fôleg Le Roy -- révén ismerte Bergson filozófiáját. 1911 után viszont már eredetiben olvassa a Tudat közvetlen adottságait és a Teremtô fejlôdést. Csak fokozatosan fedezi fel Bergson igazi felfogását az intuícióról, amit most vázolok.[24] Bergson egyaránt viaskodik a kantizmussal és az empirizmussal. Ô maga hangoztatja, hogy módszerének alapja a külsô és a belsô tapasztalat elemzése. Ezzel eljutott elôbb a szabadság tényének felfedezéséhez (Données immédiates...), majd a szellem valóságához (Matiere et mémoire), végül a Teremtô fejlôdésben az elôzôkbôl kikövetkeztette a teremtô és szabad Isten eszméjét, aki az anyag és az élet nemzôje, aki a teremtô fejlôdés révén állandóan létrehozza az emberi személyeket.[25] A tartam (durée) és a változás szubsztancialitásának megtapasztalása vitathatatlan valóság Bergson számára. Belsô tapasztalat révén megismerjük énünket, amely ,,tart'', ez a belsô tapasztalat az intuíció; tehát közvetlen ismeret, nem pedig értelmi elemzés útján kerülünk kapcsolatba a tartamok folyamatosságával. A tiszta értelmi analízis szétaprózza a tartamot és a minôséget mennyiséggé degradálja (ennek határesete az anyagiság, amely homogén és állandó ismétlôdés). Ezzel szemben az intuícióban kapcsolatba lépünk a tartammal, az életlendülettel és más élôkkel: a belsô intuíció megnyit bennünket a (külsô) valóság felé. Az esztétikai tapasztalat (intuíció) is azt mutatja, hogy belemerülhetünk a valóságos tartamba és megnyílunk másoknak, a világnak, sôt a transzcendens principiumnak, Istennek. 1911- ben Bergson már nem zárja ki annak lehetôségét, hogy a teljes tapasztalat (így határozza meg a metafizikát) elvezethet magához Istenhez. Itt rögtön megjegyezzük H. Gouhier-t követve, hogy a Teremtô fejlôdés Istene még amolyan ,,kozmikus Isten'', valamiféle ,,felsôbb Tudat'' (,,supraconscience''), de még nem személyes Isten. A teremtô fejlôdésben Isten az életlendület (élan vital) forrása, a feltörô élet hatalmas áramának központja. Ugyanakkor Bergson azt is ismétli, hogy Isten nem azonosítható az életlendülettel. Bergson Isten-fogalma csak lassan tisztul és közeledik a kinyilatkoztatás Istenéhez, aki Szeretet, tehát a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott személyes Istenhez. Amikor majd a Deux sources-ban a misztikusokat tanulmányozza (fôleg Avilai Teréz, Keresztes János, Suso és Mme Guyon misztikáját), erre a következtetésre jut (meglepô számára, hogy különbözô személyeknél, különbözô korokban hasonló a misztikus élmény): Isten Szeretet és szeretet tárgya.[26] A szeretet nem Isten egyik attribútuma, hanem Isten maga szeretet (ez a jánosi kinyilatkoztatás lényege: 1Jn 4, 8 és 16.); ez a szeretet teremtô energia.[27] Bergson filozófiai módszere, amely a belsô tapasztalat útján akar eljutni Istenhez, vitatható és vitatott. Vitatták a racionalista filozófusok; még olyan tomisták is, mint Jacques Maritain, aki pedig -- Raissa Maritain visszaemlékezései szerint (Nagy barátságok) -- feleségével együtt Bergson College de France-ban tartott elôadásaira vezette vissza megtérése kezdetét. Ugyanígy Dienes Valéria is, aki Bergson eszméinek magyarországi terjesztôje és leghívebb értelmezôje lett, 1924-tôl 1927-ig pedig Prohászka szellemi partnere. Ez a szellemi barátság segítette Prohászkát, hogy jobban megismerje Bergson eszméit, amelyekkel már korábban rokonszenvezett, ill. amelyeket már -- Le Roy közvetítésével -- felhasznált székfoglalója. Láttuk, hogy miként Blondel és Bergson, Prohászka is a tettet, az átélést sürgeti. De ugyanakkor észreveszi Bergson túlzásait is. Kifogásolja nála azt, hogy a mozgást az állandóság (szubsztancia) kárára eltúlozza. Prohászka szerint Bergson egyoldalúan hangsúlyozza az >>élan vital<<-t és helytelenül csak >>morcelage utilitaire<<-nek tartja az értelmi ismeretet. Márpedig -- jegyzi meg Prohászka -- éppen az értelmi (fogalmi) ismeret jelzi az óriási különbséget az állati és az emberi élet között. Az ember az absztrakció (vagyis az egyetemes megragadása) által különül el a világegyetemtôl, emelkedik az állatvilág fölé. ,,A fogalmi ismeret által van más értelme a világnak bennem, mint az állatban, és ép attól a fogalmi ismerettôl értem meg a világot úgy, hogy meghódíthatom; s ugyancsak annak a fogalmi ismeretnek hiányától merül el az állat a világban mint egyszerű objektum, mint egy darabja a s nem emelkedik ki belôle'' (14,206). E helyesbítés után igazat ad Bergsonnak a cselekvés vezérszerepét illetôen: ,,Ezt a nagy érdeket biztonságba helyezve, szívesen egyetértek én Bergsonnal az akció vezérszerepe iránt, mert igaz, hogy >>scientiae supereminet caritas<< (a tudást felülmúlja a szeretet) s egyáltalában >>supereminet actio<< (felülmúlja a cselekvés)'' (14,208). Prohászka nem ismerte P. Rousselot S.J. L'intellectualisme de Saint Thomas c. művét (1908), amely kimutatta, hogy a középkori doktornál az ,,intellectus'' nem ,,ratio''-t jelent. Az ,,intellectus'' Aquinói Szent Tamásnál nem ,,fogalmakat gyártó szerv'' (,,fabricatrice des concepts'', ahogyan Bergson mondja az értelmi megismerésrôl), hanem olyan képesség, amely a létet közvetlenül ragadja meg (,,captatrice de l'etre'' -- P. Rousselot kifejezése szerint). Ezért Prohászka is pontosabb lett volna, ha nem az intellektualizmus, hanem következetesen a racionalizmus túlhajtásairól beszélt volna. (Láttuk, hogy gyakran a racionalizmussal helyettesíti az intellektualizmust.) Prohászka szerint a konkrét valóság teljesebb megismeréséhez az intuíció vezet el bennünket. Mit ért ô intuíción? -- A kérdésnek két fontos tanulmányt szentelt. Az egyik (Értelmi észrevevés és intuíció, 1918) a hagyományos absztrakció-elméletet bírálja. Ebben az intuíciót a jelenlevô valóság látásának és az értelemmel való közvetlen megtapasztalásának fogja fel. ,,Az intuíció nem fogalom, nem absztrakt kép, hanem az egyedi, konkrét léttel való kapcsolódás'' (14,226). Nemcsak szemmel látom az elôttem lévô, a jelenlévô valóságot, hanem ésszel is, vagyis a szó szoros értelmében ,,észreveszem''. -- A másik tanulmány (Az intuíció lényege, 1921) Alexander Bernátot bírálja. Itt a következô meghatározást adja Prohászka: ,,Az intuíciót... az jellemzi, hogy az közvetlen meglátás, közvetlen észrevevés, a ténynek, az okságnak vagy az összefüggésnek távoli dolgok közt is villámszerű felfogása. Ezek a meglátások, ezek a villanások szó nélküli értelmi aktusok, melyek sokszor a tudománynak új utat nyitnak s valóságos kinyilatkoztatás számba jönnek. Gondoljunk Newtonra, aki a fáról lehulló alma esésében az általános gravitáció gondolatát ragadja meg... ''(14,276). Prohászka számára tehát az intuíció közvetlen megismerés, ,,látás''. Ez az intuíció legáltalánosabb meghatározása. Amikor pontosabban körül akarja írni, -- a második tanulmányban --, akkor az intuíciónak egy sajátos formájára, az ún. ,,sollertia''-ra utal, amely a tudományos felfedezéseknél vagy az esztétikai ,,meglátásnál'' játszik fontos szerepet. Jegyezzük meg, hogy a közvetlen megismerésnek egy egész sora lehetséges, kezdve az állati ,,insight''-tól egészen a ,,visio beatifica''-ig! Bergson a Teremtô Fejlôdésben az intuíciót az értelmi rokonszenv (sympathie intellectuelle) egy fajtájának tartja, amely által az ember a megismerendô tárgy ,,bensejébe'' helyezkedik, hogy egybeessék azzal, ami egyedülálló és következésképp kifejezhetetlen abban.[28] Bergson az esztétikai élményre hivatkozik, amikor ezt a meghatározást adja. Érdemes itt -- párhuzamként -- idéznünk Prohászka 1915-bôl való két naplójegyzetét. ,,... Isten teremtett, alkotott. A teremtés, a világ nem monista eszmék dialektikai fejleménye, hanem mű... Isten játékszere! Be kell hatolni a műbe; azt tehát csak játszva, a művész játékát ismételve, meglátva, szeretve, csodálva! Milyen buta, aki magába zsugorodik s egoista töpörtyű lesz; míg ellenben mily boldog az, aki kitágul s lendül s olyan >>anima, quae fit quodammodo omnia<<, de nem intelligendo, hanem vivendo'' (1915. febr. 15, 23, 279). A latin idézet Arisztotelesztôl: A lélek -- a megismerés által -- valamiképpen minden lesz.'' ,,A dolgokat át kell érezni, akkor bennük vagyunk; s nemcsak nézni; akkor ugyanis kívül vagyunk! Ilyen kívülrôl való nagy tudomány esetében csak rendezni, de nem teremteni tudunk'' (1915. máj. 12; 23, 287). Ez tehát Prohászka tanítása: be kell hatolni a dolgokba, a művekbe, és nemcsak kívülrôl szemlélni azokat; egybe kell esni a teremtô, az alkotó művész mozdulatával. Ez az intuíció és az átélés titka. Párhuzamot vonhatnánk Prohászka és G. Marcel meglátásai között is. (Mondottam, hogy Nietzsche és Bergson hatása mindkettôjüknél érezhetô). Marcel különbséget tesz a probléma és a misztérium között.[29] A probléma elôttem van, a tárgyi világ, a birtoklás (avoir) rendjébe tartozik, míg a misztérium személyes létemhez (etre) kapcsolódik, bennem van, nem tudom elkülöníteni énemtôl, nem tudom objektiválni. A misztérium (titok) tehát a részesedés, a jelenlét, a szeretet szférájába tartozik és kimeríthetetlen, kimondhatatlan, miként kimondhatatlan minden egyedi létezô, személy: individuum ineffabile. Errôl ír Prohászka pl. 1923. máj. 9-i naplójegyzetében: ,,Lélekalatti erôk emelkednek, löknek fölfelé, feszítik világom kérgét s látókörét. Szeretek nagyon -- kimondhatatlanul. Individuum ineffabile... ah, skolasztikusok, nektek az általános fogalmakra orientált ismeretelmélet miatt, nekem a lélek miatt, a mélység, a bensôség miatt...'' (24,145). Prohászka naplójegyzeteiben tehát pontosabban megközelíti az intuíció természetét. S amikor az Élet kenyerében a ,,scientia saporosa''-ról beszél, akkor összefoglalja mindazt, amit az élet filozófiájáról, a tett elsôbbrendűségérôl, az intuícióról és a megélésrôl mondott. (24,297k) De itt már a misztikus közli élményét, a misztikus tesz tanúságot Jézus jelenlétérôl! Prohászka nem annyira filozófus volt, mint inkább misztikus. -- Ugyanígy az 1927-es ,,A Pilis hegyén'' című dolgozatban, amikor a bernáti misztikáról írva összefoglalja egész korábbi eszmélôdéseit: ,,A léleknek két ajka van; az egyik az értelem, a másik az érzelem; aki tehát a nagy valóságot s végtelen Istent bírni, élvezni s megcsókolni akarja, annak azt mindkét ajakkal kell megtennie.'' (8,85) 4. Prohászka problematikájának idôszerűsége Az intellektualizmus (racionalizmus) és az antiintellektualizmus (fideizmus) harca a mai napig tart a filozófiában és a teológiában, és ez jelentkezik pl. az Isten-megismerés problematikájában is, amelyet Prohászka -- Le Roy nyomán -- akadémiai székfoglalójában felvetett.[30] Az ún. ,,post-modern'' gondolkodók ma már nemcsak az ,,Isten halálát'' és az ember halálát hirdetik, hanem az értelem halálát is. A hajdani racionalizmus ellenpólusán az irracionalizmus és egy bizonyos fideizmus kísért katolikus körökben is, mintha Kant kritikája valóban a metafizika halálát hozta volna. Ezzel szemben mi valljuk, hogy a hit csakis ésszerű hódolat lehet, bár igaz, hogy a metafizika szerepe korlátozott: elvezet a misztériumhoz. A szellem -- értelem és akarat -- dinamizmusa a Végtelen felé lendít bennünket, mert életlendületünket, megismerésünket és akarásunkat az Abszolútum, a legfôbb Igaz és legfôbb Jó mozgatja. De az ember csak akkor ismeri fel és meg igazán az élô Istent, ha elismeri Ôt, vagyis hagyja, hogy megragadja ôt a végtelen Szeretet. Választás, döntés nélkül nincs igazi Isten-ismeret; csak aki megteszi az igazságot szeretetben, az jut el a fényre. (Vö. Jn 3,21, Blondel és Le Roy értelmezésében.) ,,Lex=Lux'': Blondel e rövid formulával foglalta össze magának az Action tanulságát. Mindezeket J. Maréchal és M. Blondel nyomán állítjuk, akikre már több ízben hivatkoztunk. Hasonló gondolatokat Prohászkánál is fellelhettünk, jórészt Ed. Le Roy közvetítésének köszönhetôen. Most szeretném közelebbrôl bemutatni Maréchal transzcendentális módszerét, jelezve azt, hogy a belga jezsuita adta meg a kielégítô választ a kanti kritikára, fôleg a Le Point de départ de la métaphysique V. kötetében, ahol konfrontálta Kant és Aquinói Tamás ismeretelméletét. Az Isten- ismeret kérdéskörére irányítjuk figyelmünket, és ennek elemzésével[31] megválaszoljuk azokat a nehézségeket is, amelyeket Prohászka Le Roy hatására felvetett, de kellôképpen meg nem oldott. (Blondel és Maréchal ismerete segíthette volna problémái tisztázásában.) Joseph Maréchal SJ (1878-1944) már mint teológiahallgató (1905-1909) tanulmányozza Kantot, de figyelme kezdetben fôleg a misztikusok pszichológiájára, (az isteni) jelenlét megtapasztalására irányul. 1917- ben elkészül a Le Point de dépert de la métaphysique elsô fogalmazványa, amelyben ezt a fontos meglátását rögzíti: ,,A metafizika az abszolútum emberi tudománya. Közvetlenül kifejezi azt, hogy értelmünket megragadta az abszolútum. És ez a megragadás nem pusztán kívülrôl ránkrakott iga elviselése, hanem belsô életelv.''[32] Maréchal az igazi tomizmust, magát Szent Tamást tanulmányozza, és újraértelmezi a középkori doktort -- miként Pierre Rousselot SJ is -- figyelembe véve az új filozófia, fôleg a német idealizmus, elsôsorban Kant ellenvetéseit, kritikáját. Tehát eltér az iskolás tomizmus, a hagyományos skolasztika módszerétôl, nézeteirôl. E miatt sok kritika éri az ,,ortodox'' katolikus gondolkodók részérôl. A kritika késlelteti is többkötetes monográfiájának megjelenését. Végre 1922-23-ban megjelenik, a Le Point de départ... elsô három kötete, az V. kötet csak 1926-ban. A IV. befejezetlen marad; Maréchal 1944-ben bekövetkezett halála után teszik közzé. Maréchal tehát az elsô világháború alatt, és az utána következô években is fôleg Kant cáfolatával foglalkozik, egybeveti a kanti ,,kritikákat'' a tomizmussal, kidolgozza a késôbb transzcendentális módszernek nevezett újtomista irányzat alapszempontjait. 1930 és 31 között még Husserl fenomenológiájával és Le Roy Istenrôl szóló művével is párbeszédet folytat, levelez Maurice Blondellel is ismeretelméleti kérdésekrôl. A belga jezsuita a kanti kritikára válaszolva elemezte a szellem dinamizmusát. Szent Tamásra hivatkozva igazolta, hogy minden megismerô implicite (burkoltan) megismeri az Abszolútumot (Istent) minden megismert tárgyban; tehát hogy az ember igazságkeresô dinamizmusát a Végtelen mozgatja. Maréchal, miként Blondel is, hangsúlyozta, hogy a megismerés célratörô dinamizmus, cselekvés, szintézis. Kant elfogadta Newton tudományos világképét, és amikor okságról beszél, a természettudományos okságra gondol, amely a jelenségeket magyarázza. A szellem dinamizmusának, a Létteljességre törô lendületének, a Végtelenben mindent totalizálni akaró tendenciájának, elemzésével kimutathatjuk a transzcendens okság érvényét; azt, hogy a Végtelen nem pusztán szabályozó eszméje az észnek, hanem a szellem életének, igazságkeresésének forrása. Kanti kifejezéssel: a szellem célszerű dinamizmusa nem a fenomenális, hanem a numenális rendben helyezkedik el. A mi szempontunkból igen jelentôs Ed. Le Roy Le probléme de Dieu című, 1930-ban megjelent könyvérôl írt kritikája, amely a Nouvelle Revue Théologique 1931-es évfolyamában jelent meg két részben (=Mélanges J. Maréchal I, 207-259). Maréchal helyesen látja meg, hogy Le Roy kritikája a konceptualizmus, az absztrakt, diszkurzív gondolkodással szemben, bizonyos mértékig Kant befolyása alatt áll, jóllehet Bergson hatására túl akar azon jutni, és a lét közvetlen megragadását, értelmi intuícióját hangsúlyozza. Le Roy tehát, Kanttól eltérôen, igazi metafizikus -- állapítja meg Maréchal --, de ugyanakkor ,,hiperkritikus'': ,,bizonyos értelemben kritikája radikálisabb, mint Kanté, mert nem fogadja el a kategóriák objektív rendszerét, amelyek legalább a tapasztalati valóság >>immanens<< rendjében érvényesek, sôt elvitat a fogalmaktól és a rájuk alapozott levezetéstôl minden tulajdonképpeni immanens és transzcendens értéket. A diszkurzív gondolkodásnak ez a leértékelése sugallja neki, sokkal inkább, mint bizonyos kanti reminiszcenciák, a nyílt támadást a skolasztikusok természetes teológiája ellen.'' (Mélanges J.M. I, 231-232.) A fogalomban mindig több van, mint maga az elvont fogalom, mert mást jelöl. A fogalmat, ábrázolást, jelölôt nem szabad sohasem elválasztani az állítás dinamizmusától, amely a Végtelent (Istent) célozza meg, aki -- igaz -- nem lehet rabja a mi fogalmi rendszerünknek. Maréchal az irracionalizmusra hajló Le Roy ellenvetéseire válaszolva hangsúlyozta: ,,Lehetetlen igazolni a lét transzcendentális analógiáját, ha nem vesszük figyelembe azt a dinamikus hátteret, amelyre rárajzolódik az emberi gondolat végtelenül sokszerű formális tartalma. [...] Elismerni minden fogalomban, -- mint a fogalom részleges igazságának alapját -- ama igazság követelményét, amely végtelenül túlmutat minden fogalmi kifejezésen, ez annyit jelent, mint megalapozni az analógia általános elméletét és a transzcendencia metafizikáját.'' (Mélanges Maréchal I, 239.) -- Viszont igaz, hogy bizonyos tomista teodíceák túlságosan is engedtek a racionalizmusnak. Sokszor úgy ,,kezelték'' Isten ,,titkát'', mintha csak egy fogalomról lenne szó. Mindez, mutatis mutandis, vagyis enyhébb formában, áll Prohászkára is, aki Le Roy-t követve székfoglalójában olyan élesen bírálta a fogalmi megismerést. Maréchal megmutatja, hogy Le Roy ellenvetései csak egy bizonyos (konceptualista, statikus, racionalista) skolasztikát érintik,és nem veszik figyelembe mindazt, amit Szent Tamás az értelmi megismerés dinamizmusáról és a helyesen értelmezett analógiáról tanít. A belga jezsuita azután pontról-pontra cáfolja vagy helyreigazítja Le Roy ismeretelméletét, amelynek alaptétele: ,,Egy konkrét valóságot nem kimutatunk, hanem észreveszünk (meglátunk).'' Vagyis a fogalmi analízis helyett a megélt intuíciót hirdeti. Maréchal igazolja (burkoltan Blondelt is integrálva), hogy a szellem dinamizmusa, ahol összefonódik értelem és akarat, gondolkodás és cselekvés, az Abszolútumra irányul, mint szubjektív végsô célra. Ez a cél végsô elemzésben nem a személytelen abszolútum, vagy az isteni, hanem a személyes Isten. De hogy Ôt valóban felismerjük, a szemlélet teljes megfordítására (,,megtérésre'') van szükség: a dinamikus követelménynek meg kell térnie a spekulatívan feltételezetthez, a ,,lennie-kell''-nek a szükségszerű létezôhöz. ,,Mert csak mint a cselekvés tökéletessége lehetôségének objektív feltétele, tehát mint >>objektív végsô cél<< követeli Isten léte a mi beleegyezésünket.'' (Mélanges I, 258). ,,Mindenesetre, a Gondolat (az isteni) megôrzi elsôbbségét, és a mi gondolatunk dinamikus marad: de van teremtô dinamizmus és van asszimiláló dinamizmus; a miénk, ez az utóbbi, magában foglalja a realizmust, mert tárgya transzcendenciáját tételezi.'' (Uo.) Mindezek után egészen jelzésszerűen bemutatjuk az Isten-megismerés dialektikáját, éspedig a Maréchalra támaszkodó Henri de Lubac nyomán.[33] Isten létének állítása és megismerése Az értelem a végsô Igazságra törekszik, a töredékes egyesítésére: az egységbe foglalás, totalizálás minden állításunk feltétele. ,,Csak a minden érthetô.'' (M. Blondel) Nem mintha az emberi értelem átfoghatná a teljességet! De hogy abszolút érvénnyel állíthassuk a valóságot, legalább burkoltan (implicite) az Abszolútumot kell állítanunk, amely egységbe foglal és megalapoz minden létezôt, és ezért mindent érthetôvé tesz. ,,A valóság állítása tehát nem más, mint kifejezése a szellem alapvetô tendenciájának, amely a végsô egységet keresi az Abszolútumban és az Abszolútum által.''[34] ,,Ha a szellem nem állítaná Istent -- magyarázza P. de Lubac --, ha nem lenne Isten állítása, egyáltalán semmit sem tudna állítani. Mint a Napjától megfosztott földnek semmiféle törvénye sem lenne. Minden értelmi tevékenysége megbénulna egy bizonyos sötét pszichizmus alvilágába szorítva. Nem tudna többé ítélni, minthogy nem rendelkezne semmiféle biztos alappal, fénnyel, normával, igazolással: támponttal, amihez minden mást vonatkoztat ítéletében.''[35] Mindez nem jelenti azt, hogy Isten létét fölösleges bizonyítani, mintha ez -- Isten léte -- minden további nélkül evidens lenne számunkra. Az értelem a teremtményekbôl ismeri fel a Teremtôt, a relatívból kiindulva emelkedik fel az abszolúthoz. Ugyanakkor az is igaz, hogy a célpont -- az Ómega -- mozgatja a keresést, a szellem dinamizmusát. Ezt kell kifejtenie az igazolásnak. H. de Lubac többször hivatkozik -- Maréchal nyomán -- Aquinói Szent Tamás híres kijelentésére (De Veritate 22,2 ad 1): ,,Minden megismerô implicite Istent ismeri meg minden ismereti tárgyban. Amint ugyanis minden csak annyiban kívánatos, amennyiben részesedik a legfôbb Jóságban, úgy a megismerésben is mindig a legfôbb Igazság visszfényét pillantjuk meg.'' Természetesen csak Isten burkolt (implicit, in actu exercito) megismerésérôl van szó. Ezt a burkolt állítást a reflexiónak ki kell bontania, fogalmakba kell öltöztetnie, hogy az, ami ,,habitus'', vitális tevékenység volt, tudatossá váljék és az értelem ellenôrzése alá kerüljön. Az a szellemi dinamizmus (megismerési és akarási tevékenység), amely az Abszolútum felé lendít bennünket, túl a ,,látható és láthatatlan'' teremtésen, a teremtményekre támaszkodik (vö. Róm 1,20kk.). Nem csupán a nyugtalan ágostoni szív boldogságvágyából ered -- abból is! --, hanem az emberi szellem lényegéhez tartozik. A Transzcendens Lény állítása nemcsak egy bizonyos érzelmi színezetű, személyes ,,véleményen'' alapuló bizonyosság, hanem logikai szükségszerűség -- hangsúlyozza J. Maréchal, és ezt igazolja is Kantnak válaszolva. Mert Maréchal szerint a kanti agnoszticizmus radikális cáfolata csak úgy lehetséges, ha igazoltuk, hogy a Végtelen implicit állítása konstitutív feltétele minden részleges tárgy megismerésének (aperception): ,,Ha a Végtelen állítása elôzetes és valóban konstitutív feltétele minden véges tárgy felfogásának (aperception), akkor a Végtelen állítása a logikai szükségszerűség bizonyító erejével rendelkezik, mert nem utasíthatjuk vissza, nem vonhatjuk kétségbe anélkül, hogy komoly önellentmondásba ne kerülnénk. Hozzá kell azonban tennünk, nehogy az ontologizmus hibájába, az intucionizmusba essünk, hogy e transzcendens állításnak, amely minden megismert tárgynak dinamikus feltétele, semmi köze sincs ahhoz, amit így neveztek: >>a dolgok Istenben való látása<<, sem a >>velünkszületett istenfogalom<<-hoz, még úgy sem, ha ez utóbbit >>,idea innata<< kartéziánus értelemben csak virtuálisnak vesszük.''[36] Az Istenhez sok ,,út'' vezet, és legtöbbször nem a metafizika, a kidolgozott filozófiai érvelés útján jut el az ember Hozzá. Az istenhit mindig személyes jellegű, az egész embert elkötelezi. Mégis a szellem Abszolútum felé lendítô dinamizmusa egyetemes jellegű, általános érvényű. A ,,bizonyítás'' felvázolhatja ennek a dinamizmusnak a mozzanatait, elemezheti annak mechanizmusát, amely minden szellem számára érvényes.[37] Az emberi megismerés (ugyanígy az akarás is), amely az Abszolútumig lendíti a szellem dinamizmusát, egyetemes jellegű, általános érvényű. Az istenbizonyítás nem tesz mást, mint kibontja, felvázolja ennek a dinamizmusnak implikációit. Az érvelés érvényes minden szellem számára (természetesen, ismeretelméleti vonatkozásait is tisztázni kell). Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek bizonyít is. Ismételjük: az Isten megismerése ugyanis az egész személy elkötelezettségét követeli: megtérést, Isten elismerését. Ez pedig végsô soron a kegyelem műve. Ezért hangoztatja Pascal Apológia-vázlatában, a Gondolatokban egyrészt a kellô felkészültséget, az értelem alázatát, másrészt azt, hogy kegyelmi segítség nélkül az ember -- mivel a bűn miatt értelme elhomályosult és akarata (szabadsága) sebzett -- nem juthat el az élô Isten, Jézus Krisztus Istene megismerésére, sôt önmagát, életét és halálát sem ismeri. A helyes metafizika, amely Bergson kifejezésével a ,,teljes tapasztalatra'' törekszik, nyitott a Végtelenre, a Titokra. Ugyanakkor be kell ismernie tehetetlenségét is. Fôleg az istenismeret területén: jelzi az Abszolútumot, de meg nem ragadhatja. Kétségkívül, bizonyos régebbi teodiceák -- tomisták vagy mások -- eltúlozták a racionális istenismeret lehetôségeit, azonkívül, hogy nem bontották ki az ember szellemi dinamizmusát, amely a transzcendens Létezô állításáig lendíti ôt. Annakidején E. Gilson, összefoglalva Szent Tamás Istenrôl szóló filozófiai tanítását, ezeket írta: ,,Az ész követeli, állítja Isten létét és transzcendenciáját, de ezzel az ember már el is mondta, amit mondhat. Az értelem állítja Isten létét, de az Ô belsô mivoltába be nem hatolhat; és tudjuk, hogy önerejébôl sohasem lesz képes erre''. ,,Istennel mint valami ismeretlennel találkozunk ebben az életben'', hangsúlyozza Szent Tamás is. Azt ugyan tudjuk, hogy létezik, de mivolta teljesen ismeretlen marad a puszta értelem számára. És Tamás egyik legjobb ismerôje, P. Sertillanges így értelmezi a mestert: ,,Isten nem lehet tulajdonképpen semmiféle tudománynak sem tárgya, még annak sem, amit természetes istentannak, teodíceának nevezünk, amely Szent Tamás számára nem más, mint az általános metafizikának egy fejezete, és annak jellegét ôrzi. ,,Minden tudomány, -- írja Szent Tamás --, olyan alapelvekbôl indul ki, amelyek megelôzik az illetô tudomány tárgyát; mégpedig Isten elôtt nincs semmiféle princípium; Isten mindennek létoka, még a princípiumoknak is''. ,,Minden racionalista törekvéssel és ontologista elképzeléssel szemben hangsúlyoznunk kell -- állapítja meg H. de Lubac --, hogy Istent itt a földön nem érthetjük meg, nem láthatjuk közvetlenül; minden pragmatista ösztönösséggel és az antropomorfizmus annyira emberi hibájával szemben állítanunk kell Isten transzcendenciáját''. Deus semper maior! Isten mindig nagyobb, mint amit róla elképzelünk vagy elgondolunk. De Isten transzcendenciája nem jelenti azt, hogy távol van. A Teremtô teleszórta jelenléte jeleivel a mindenséget, és fôleg jelen van az emberi lélekben, aki Isten képmása. ,,Istenrôl beszélni az embernek nem annyit tesz, mint színekrôl beszélni a vaknak'' (J. Lebreton). A misztika partjain ,,A világot és minden benne levô dolgot teremtô Isten nem lakik kézzel épített templomokban, hiszen ô a mennynek és a földnek Ura.[...] Ô ad mindenkinek életet, leheletet, mindent. [...] Nincs messze egyikünktôl sem. Benne élünk, mozgunk és vagyunk'' -- hirdette Szent Pál az athéni Areopáguszon (Csel 17, 24-28). Ezt megélte Prohászka Ottokár is a természet szépségeit csodálva, miként Teilhard de Chardin is megérezte az anyag szellemi hatalmát, és Isten ,,diafániáját'' (áttetszôségét), és a mindent mozgató Ómega jelenlétét csodálta a fejlôdô teremtésben. Mindkettôjükre hatottak Bergson intuíciói, aki végül -- mint mondottam --a keresztény misztikusokat tanulmányozva, felfedezte a Szeretet-Istent. Azt a személyes Szeretetet, akit Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki nekünk. Prohászka is nemcsak a természetben csodálta Istent, hanem belsô világában, szép személyiségében is felfedezte Ágostonnal Ôt, aki interior intimo meo, lelkem legbensejénél is bensôségesebben jelen van, bár ugyanakkor superior summo meo, a szellem csúcsa sem éri fel. A fehérvári püspök fôleg Jézusban, Emmanuelben, még pontosabban az Eucharisztiában élte meg a Jelenlétet. (Az Eucharisztia iránti áhítata is Teilhard de Chardinre emlékeztet.) Naplójegyzetei, valamint a befejezetlen Élet kenyere tanúskodnak arról a scientia saporosa-ról, amely a Szentlélek által szívünkbe öntött szeretet ,,tudománya''. A misztikus élmények izzásában élt már akkor is, amikor akadémiai székfoglalóján dolgozott, amint ezt jeleztem a naplójegyzetekre hivatkozva. Nem csoda, hogy számára száraz volt minden absztrakt tudomány, üres csigahéj minden fogalom, hogy annyira átérezte a fogalmi megismerés szegényességét. Prohászka mélyen érzô lelke megsejtette a felszini jelenségek jégkérge alatt az életáram sodrását, azt a mély titkot, amirôl a víz színén suhanó vízipóknak nem lehet sejtelme. (A hasonlatokat Prohászkától vettem.) ,,Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten- közelségnek; szeretnôk, ha megrendítene minket a megérzése a fölségesnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben; a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelô imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata... Ezt az Úr Jézus teszi mint áldozat a szentmisében...'' ,,Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd a gyorsan tűnô s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk, -- óriási titkoknak, 8 000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt, mint alázatos kariatidok. Ott térdelünk s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak >>sub coruscamine transeuntis scintillae<<: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz, hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot'' (24, 343 és 346). Láttuk, hogy miként Blondel és Le Roy, Prohászka is a tettet, az életet, a praxist hangsúlyozza: ,,az lát igazán, aki tesz; az lát többet, aki többet tesz; az lát legtöbbet, aki mindent megtesz, amit azon az ismereti s gyakorlati életfokon tenni lehet. Cselekvésre, pragmára van beigazítva ismeretünk s igazsági tartalma is dinamikus; a tettet van hivatva szolgálni s azt sürgeti szinte követelményképpen. [...] Hogy ismereteink e túlnyomó nagy részében is megállapodásra s biztosságra tegyünk szert, ahhoz a tett, a cselekvés lelket megnyugtató kiegészítése kell. [...] A lélek egyensúlyához mindkét tényezô kell, az ismeret éppúgy, mint a tett!'' (It 53-54) Késôbb pedig, az erkölcsi tettrôl írva: ,,Az élet súlypontja nem az ismeretben, hanem az ismeretet követô cselekvésben, nem a tudásban, hanem a konkrét tettben fekszik, amely nem lehet végre is más, mint jellemzôen emberi, az öntudatos, szabad, egyéni tett, az erkölcsi cselekvés. Ez a tett világa, a tiszta, merô tetté!'' (It 37) Majd a vallásos életrôl, a vallási fogalmak életté váltásáról írja: ,,Actio nélkül, akarat, odaadás, érzés nélkül e fogalmak hideg hieroglifák; de actiónkban életté válnak. E ponton mindnyájan misztikusok vagyunk.'' (It 67) Amikor Prohászka az intellektualizmus túlhajtásai ellen küzdött, néha az ellenkezô végletbe esett: bizonyos kitételei a kanti agnoszticizmust és az irracionalizmust súrolták. Ebben Le Roy hatását ismertük fel. De mindenképpen egyetértett volna egy Gabriel Marcellel, vagy az újabb katolikus teológiával, amely határozottan túljutott a racionalista ízű teodíceákon, és Isten misztériumáról a kellô alázattal beszél. Isten kimondhatatlan Misztérium, megközelíthetetlen fényben lakozik. Ha a lét misztériumát konkrét úton meg akarom közelíteni, metanoiára, megtérésre van szükségem. Maga a ,,megtérés'' kifejezés (amelyet Jaspers és Marcel a filozófiában használ) az Evangéliumra emlékeztet. Vagyis nem a lét meghódításáról van szó, hanem összeszedettségrôl, befelé fordulásról; végsô soron a nálam Nagyobb elismerésérôl. Nem én vagyok az Abszolútum, az Isten. A hamis evidenciákon és a jól definiálható problémákon túlhaladva a mélységben (vagy magasságban) nyílik a lehetôség az elôrehaladáshoz, vagyis a lét intenzitásában. A Létteljesség kimeríthetetlen. Az AKI VAN, minden létezôben jelen van, minden mozdulatban, minden értelmi és akarati tevékenységben burkoltan benne van: csak fel kell ismernem és el kell ismernem. Csak ezzel az elismeréssel, megtéréssel jutok el a Titok szívéhez, a személyes Szeretethez. A metafizika csak úgy marad hű önmagához, ha nyitott marad a Misztérium felé. Az ember értelmével belátja, hogy túl kell mennie az értelmen; hogy a valóság, az élet sokkal gazdagabb, mélyebb, mint amit belôle felfogunk és esetleg fogalmakkal vagy szimbólumokkal kifejezünk. Prohászkánál minden a teljes életnek, a krisztusi életnek van alárendelve: az intuíció és az átélés a Krisztusban való részesedést célozza. Titok a világ, mély titok. ,,Die Welt ist tief, viel tiefer als der Tag gedacht'' -- szerette idézni Nietzschét késôbb is (Vö. 4, 156 és 14, 202). Titok az emberi lélek, aki ,,önmagánál nagyobb'' (9, 192). E szavak Pascalra emlékeztetnek: ,,L'homme passe infiniment l'homme''. Maga Isten végtelen Titok marad. Természetesen a misztérium megmarad a Kinyilatkoztatás után is. K. Rahner napjainkban, miként 1910-ben Prohászka -- Le Roy-t követve -- gyakran hangsúlyozta, hogy komolyan kell vennünk Isten megérthetetlenségének hittételét[38] ,,Deo quasi ignoto conjungimur'' idézték Szent Tamást: Istennel mintegy ismeretlennel egyesülünk ebben az életben. Leginkább a szeretet szemével ,,érzékeljük'' Istent, aki Szeretet (1Jn 4,16). ,,Aki szeret, látja a szeretetet, és aki a szeretetet látja, látja Istent.'' (Szt. Agoston.) Prohászka a székfoglalóban lényegében filozófiai kérdésekre szorítkozott. De 1911 nyarán, már az index után, kiadatlan naplójegyzeteiben (Shvoy-hagyaték) mintegy folytatja -- most már természetfeletti, teológiai síkon eszmélôdéseit. Hosszasan ír arról, hogy a Szentlélek adja az isteni életet --, az ô ajándékainak köszönhetô a megistenülés. A Szentlélek által leszünk Isten fogadott gyermekei. (Júl. 23) Visszatér a székfoglaló alapgondolata: ,,Minden erô, csíra, képesség a tett végett van...'' ,,Minden lét a tettre van beállítva...'' ,,A Szent Lélek az életnek mindig nagy célokat ad s nagy erôket, akár fiatalok, akár öregek legyünk. A szép élet, szeretet s fegyelem: ez a mi művünk. Ne feledjük! Ez a legfontosabb. -- Nem vagyunk készen soha, fejlôdünk, alakulunk.'' Igen fontos a júl. 26-i naplójegyzet, amely a földi feladatok teljesítését, a tehetség kifejlesztését, a haladást hangsúlyozza, jóllehet megjegyzi, hogy más világ jelöltjei vagyunk, sorsunk az örök élet. Itt Teilhard de Chardin -- a Benne élünk -- lelkiségére ismerek, amely azután a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúcióját is inspirálta. ,,Komolyan venni a világot, az itteni kötelességeinket s föladatokat, s kifejteni morális érzékünket úgy, hogy a világ ügyei, a mi dolgaink mind Isten akarata. Csodálatos kontraszt fejlik ki bennünk: vallásunk Istenhez igazít, ôt keresi; tudjuk, hogy egy más világnak is vagyunk jelöltjei s hogy sorsunk az örökkévalóba hajlik át; másrészt meg morálisan a mi kötelességeinkre, tehetségeink kifejlesztésére, a munkára, a világhaladásra utal s kötelez, hogy vegyük ki részünket. Aki a morált úgy állítaná be a világba, hogy nem venné komolyan e munkát, e föladatokat, s nem tökéletesítené morális érzését s a természet szoros összefüggéseinél fogva, bizonyára megadná ez állásfoglalás árát, mert elmaradna, eldurvulna s alacsony nívójú kultúrát állítana a világba.'' E felfogást részletezve Prohászka szól a munka értékérôl, majd ismételten az evilág és a túlvilág értékelésének helyes egyensúlyát hirdeti: ,,A világi dolgok ehhez hasonlóan nagyobb erkölcsi tartalmat nyernek. Nem szakítjuk ôket el a túlvilágiaktól; a mi egész életünk Isten-szolgálat s az Isten országa nem egy katasztrófaszerű világelváltozás, hanem a nagy fejlôdésnek s Isten tervezte világnak s életnek két osztálya, két regisztere. Ez alapon az egész vonalon az élet komoly s elôkelô lesz s elkerüljük az ellentétet a túlvilág s a földi élet közt...'' Különös, furcsa teológia volna, ,,ha valaki az örök életben hívén az Istennek innensô műveit kevésbé venné. Mindkettô >>mindennek<< mond valamit, ami nem minden: az élet itt nem >>minden<<; de ugyancsak a túl élet nem >>minden<<; mindkettô valami s az egész az Istennek gondolata s akarata, mely világot teremtett s minket boldogságra hívott.'' ,,Minden morális erôkifejtésnek transcendens és abszolut értéke van''. Ezt a hitbôl fakadó optimizmust hirdette Teilhard de Chardin is. Prohászka még figyelmeztet arra, hogy el kell kerülnünk bizonyos utópiákat a földi paradicsomról: ,,Íme a világ s az öntudat szorít rá, hogy ne bízzunk a világban, a haladásban s a jobblét paradicsomában végleg s ne tekintsük nekünk valónak, hanem eszköznek. Azért a legkisebb haladási és világboldogítási processzusba állítsuk s keressük a morális szférát; ez a mi hajónk.'' Ez a szemlélet elôvételezi a keresztény humanizmusról, a földi valóságok teológiájáról kifejtett újabb nézeteket -- Teilhard-tól Chenu- ig. Prohászka e ponton is megelôzte -- fél évszázaddal -- a II. vatikáni zsinatot. Prohászka és a modernizmus -- mai szemmel (Utószó helyett) Egy évvel az index után, a Katholikus Szemle 1912-es évfolyamában (vö. 15, 263kk) Prohászka alapos ismertetést és kritikát írt Dr. Anton Gisler churi szemináriumi tanár modernizmust tárgyaló művérôl[39] Azért figyelemre méltó ez a már idézett tanulmány, mert világosan megmutatja, miként vélekedett Prohászka a modernizmusról, mit nem fogadott el az integrizmus felé hajló teológustól.[40] A mű II. részének (ez szól a tulajdonképpeni modernizmusról) elemzéséhez fogva ezeket írja Prohászka: ,,Manapság a zavaros fejű lelkek mindenütt modernizmust látnak; van már modernizmus a művészetben, sôt van a stílusban is. Vannak, kik modernizmust látnak abban, ha a modern haladás vívmányait elismerjük, ha a papságot egyetemeken képeztetni akarjuk, ha a világi papság színvonalát emelni iparkodunk; dehát mindez a hozzá nem értôk modernizmusa; a tulajdonképpeni modernizmus pedig egy új, filozófiai s teológiai rendszer, mely a dogmát megtöri. Ennek a tulajdonképpeni modernizmusnak két alapelve van, az egyik az agnoszticizmus, vagyis az a tan, hogy Istent s a szellemi világot tulajdonképpen föl nem ismerhetjük; a másik az immanencia teológiája, mely az emberbôl eredezteti s az emberre korlátozza a vallási érzést, a lelki életet s célokat, s külrôl jövô, vagyis Istentôl adott kinyilatkoztatást el nem ismer'' (15, 270). Prohászka ezután -- Gisler nyomán -- megmagyarázza a két alapelvet, ismertetve a modern filozófia és teológia fontosabb tételeit. A kanti ismeretelméleti agnoszticizmus érvényesítése a vallásbölcseletben és a teodíceában (pl. az értelem útjai Istenhez, istenbizonyítás), az érzelmek és az átélés túlzott hangsúlyozása, a szimbolikus megismerés túlértékelése, a fogalmi ismeret kárára; az intuíció és nem az okoskodó ész jogainak követése stb. Mindezek a tételek Prohászkát is igen érdeklik, hiszen Az intellektualizmus túlhajtásai című akadémiai székfoglalója indexre került. Ezekben az években, bizonyos támadásokra válaszolva, meg kellett védenie ,,filozófiáját''. Kétségtelen, hogy Prohászka ezen a ponton áll a legközelebb a szorosabb értelemben vett modernizmushoz ( Láttuk, hogy Bergson hatott rá, jóllehet a dogmák értelmezésében sohasem jutott oly messze, mint például a Bergson- tanítvány, E. Le Roy). A modern apologetikával kapcsolatban a recenzió megemlíti Blondel, Ollé-Laprune, Fonsegrive, Brunetiere neveit. Prohászka egyetért Gislerrel, annyiban, amennyiben a modern apologetika túlzásait, radikalizmusát bírálja (pszichológiai alap a metafizika és a történelmi alap mellôzésével stb.). De rögtön megállapítja azt is, hogy az immanencia teológiájának is lehet helyes értelme: ,,Így például helyesen jár el az apologetika, ha érveit az ember lelkébôl s kedélyvilágának igényeibôl meríti; csak ne tagadja, hogy máshol is találni e tárgyba vágó érveket... Ezen a ponton is a modernizmust sajátos radikalizmus s kizárólagosság jellemzi, mert hiszen van mindennek igaz értelme is, de nem szabad tagadnunk, hogy van a vallásban más elem is, nevezetesen nem szabad tagadnunk, hogy a vallásnak tárgya s célja a rajtunk kívül álló nagy valóság, maga az Isten, aki a kinyilatkoztatásban mint tôlem különbözô tényezô lép elém. Igaz, hogy a vallásos érzések, buzdulások s intuíciók nem az okoskodó észbôl, hanem a lélek öntudatlan mélyeibôl fakadnak; de azért tévedés azt állítani, hogy minden vallási elem, tehát a vallási igazság is csak belülrôl fakadhat, s kívülrôl, például a kinyilatkoztatásból nem vehetô. Az is igaz, hogy a vallás gyökere az emberi szívben rejlik, de az már túlzás, hogy tehát Jézus is tisztára ennek a bennünk rejlô, immanens vallásosságnak az adata'' (15, 271-272). Ehhez a kiegyensúlyozott, valóban ,,katolikus'' állásponthoz nem kell kommentár. De az is figyelemre méltó, hogy Prohászka bírálja Gislert és a régi skolasztikus filozófiát: igaz, az új filozófia túloz, és a hagyományos filozófia-teológia helyesen mutat rá az emberi ismeret objektív értékeire; a hagyományos apologetika joggal hangoztatja a tárgyi kapcsolatot az ember, a világ és Isten között; igaz, hogy hitünk ,,rationabile obsequium'' (okos, ésszerű szolgálat), de azért még nem kell lebecsülnünk az érzés, az átélés, a cselekvés jelentôségét. Prohászka így figyelmezteti a régi filozófiát: ,,Nagyon ajánlom, hogy használja föl azokat az új belátásokat, melyek túlzásából lettek az új filozófiák, s ne kicsinyelje azokat. Az ember könnyen esik abba a hibába, hogy cáfolván az ellentétes nézeteket, túlhajtja a magáéit, s a mi esetünkre alkalmazva e tételt, könnyen megesik, hogy védvén az ész igazait, kicsinyeljük az érzés momentumait'' (15, 272). Prohászka bizonyára nemcsak stílusfordulatból használ általános alanyt, amikor a fenti tételt emlékezetbe idézi; nem feledhette Az intellektualizmus túlhajtásai sorsát. Bizonyos kitételeivel, túlzó megjegyzéseivel maga is alkalmat adott a támadásokra. Végül természetfeletti realizmusát hangsúlyozza abban a szakaszban, amely nemcsak modernizmus-ellenességére a döntô bizonyíték, hanem a misztikus vallomása: ,,Mi vagyunk azok, akik a dogmáknak megtapasztalását, amennyiben az lehetséges, sürgetjük; sürgetjük ezt annál is inkább, mert nekünk a dogma nem szimbólum, hanem a valóságról elemelt s a valóságra formált tétel. Mi akarjuk az Úrvacsora kenyerét úgy enni, mint kik életet esznek, s nekünk a kehely >>calix inebrians<<, szellemi entuziazmussal részegítô pohár...'' (15, 273- 274). Itt már a Naplójegyzetek és az Élet kenyere misztikusa beszél; az a Prohászka, aki az oltárnál eltöltött órák élményébôl, a bensôséges Jézus-kapcsolatból tanulta meg a szentek tudományát a ,,scintia saporosa''-t. Láttuk, hogy Az elme útjain kötet több tanulmányában (1911 után) Prohászka tisztázta Kanthoz és Bergsonhoz való viszonyát, az intuíció és a fogalmi ismeret kérdéskörét, valamint a tomizmushoz (a philosophia perennis-hez) való viszonyát, válaszolva Alexander Bernát és egyes tomisták ellenvetéseire. Christoph Théobalde német jezsuita (Blondel-szakértô), egy mélyreható tanulmányban megmutatta -- fôleg Loisy és Blondel, a modernista válság két fôszereplôjének episztemológiáját elemezve --, hogy a leglényegesebb mozzanat a modernizmusban a történelem belépése a vallás világába, az exegézisbe és a teológiába.[41] Láttuk, hogy Prohászka filozófiájában is a nagy kérdés éppen ez: ha világ fejlôdés, ha minden változik, minden folyik (panta rei), hogyan lehetséges a lényegismeret, milyen értéke van az elvont gondolkodásnak és a fogalmi ismeretnek. Hasonlóképpen, mindaz, ami az egyház életére vonatkozik a változó világ közepette, illetve a dogmák, a hittani és erkölcsi igazságok örök érvényére, kérdésessé válik. Az olyan történelmi /társadalmi/ politikai ,,földrengés'', mint amilyen az 1919-es kommunista diktatúra volt, gyökeresen felveti a maradiság és a haladás problémáját. 1919. július 7- i hosszú naplójegyzete meghökkentô: ,,Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égbôl jött s mint isteni erô lépett a világba; szellem és lélek és ilet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve azokban elhelyezkedett. Sok alakja volt azon kezdve, mikor az egyházat így jellemzi: credentium autem erat cor unum et anima una (a hívôknek egy volt a szíve-lelke). Jus canonicum (egyházjog) egyházi szervezet, tekintély megvolt lényegében, de a kapcsolatot a ,,cor unum et anima una'' jellemezte a gyakorlatban. Sok-sok alakot öltött azóta is végig a történelmen; másokat keleten, másokat nyugaton, s ugyancsak különbözôket a klasszikus, a középkori, az újkori egyházban...'' Majd miután megmagyarázza, hogy a társadalmi, politikai változások az egyházi formák reformját is magukkal hozzák, és hogy a korszerűség megítélésében különböznek a nézetek, ,,haladó és maradi irányban'' térnek el a vélemények, Prohászka világosan a haladó irányhoz csatlakozva hangsúlyozza: ,,Ez utóbbiak (ti. akik az új idôk nagyobb megértésével és ugyanolyan egyházszeretetbôl az új formákat sürgetik) szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni s a gyanúsítást szívére nem veszi. Így volt ez mindig; sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténetben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erôknek.'' (23, 309-310) Prohászka világosan megkülönböztette -- miként késôbb a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója -- az egyház isteni és emberi arculatát, tehát hogy az egyház Krisztus szentsége, kegyelmi valóság, amelyet a Szentlélek éltet, ugyanakkor látható szervezet, olyan közösség, amely bűnösöket is foglal magában, ezért ,,egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.'' (LG 8) Prohászka a ,,Modern katolicizmus''-ban írja: ,,A modern embernek meg kell egyeztetnie egymással az egyházban az isteni s az emberi elemet, mert az egyház isteni és emberi társaság s az isteni nem nyeli el benne az emberit s az emberi nem fojtja meg benne az istenit. Példáért nem kell messze mennünk: itt vagyunk mi; bennünk is így áll valamiképpen a dolog; bennünk is az isteni elem, a kegyelem egyesül a természettel s érvényesül benne; a >>gratia gratis data<<, a szent hatalom kombinálódik tévedéssel s bűnösséggel. Az egyház szociális életében is érvényesül az isteni s az emberi elem s az Úr megígérte, hogy az emberi elem nem fogja elfojtani az istenit, de azt nem ígérte meg, hogy az emberi mindig a legtökéletesebb módon fogja szolgálni az istenit, s azt sohasem fogja megzavarni. (...) Ezzel szemben mélységes meggyôzôdéssel hisszük, hogy az egyház legfôbb tanítói tekintélye hit és erkölcs dolgában csalhatatlan s a krisztusi missziót a világ végéig teljesíteni fogja...'' (MK 152) Ezután Prohászka még bôvebben megmagyarázza mindezt, az egyház szentségét és bűnösségét, a csalatkozhatatlanság dogmáját és bizonyos tradíciók tévedését (pl. a loretói házról elterjedt legendák). Korábban (MK 149) a tudományos kérdésekrôl, nevezetesen az akkor új (protestáns) bibliamagyarázatokról szólva megjegyezte: ,,Hányféleképpen változott már el nézetünk a Pentateuchus elsô fejezetérôl s nem tudjuk, hogy az ószövetségi szentírási könyvekrôl az idô folyamán hogyan alakul át a fölfogás...'' (Az ilyen kitételek akkor, a modernista válság idején ugyancsak gyanúsak voltak, amint az indexre tétel is mutatja.) E. Poulat tanulmányai bemutatták a ,,modernizmus'' és az ,,integrizmus'' harcát X. Piusz pápasága alatt. Az a szellemi légkör, amely a Pascendi (1907) után kialakult -- a gyanúsítások, eretnek- vadászat stb. a modern gondolkodók ellen -- érthetôvé teszi, hogy Prohászka írásai is a modernizmussal gyanúsítottak listájára kerültek. X. Piusz alatt elfojtották a modernista tendenciákat, de ezzel az exegézis, a dogmafejlôdés, a krisztológia, az egyházi reform problémáit nem oldották meg. Yves de Montcheuil S.J. helyesen jegyezte meg az 1940- es években: ,,A modernizmus problémája csak akkor oldódik meg, ha a teológia eleget tesz azoknak a követelményeknek, amelyek a modernizmust megszülték''. A két háború között szépen kibontakozott az ún. ,,új teológia'', amely J. Daniélou S.J. 1946-os (Etudes 1946. április) cikke szerint a következô programot tűzte maga elé: 1) Istenrôl úgy kel tárgyalni, mint Istenrôl, vagyis nem mint valami tárgyról, hanem mint a legfôbb Személyrôl, aki akkor és úgy nyilatkozik meg, amikor és ahogyan neki tetszik. Következésképp a teológiát mindenekelôtt a vallásos -- hívô -- szellemnek kell áthatnia. 2) Meg kell felelnie a modern lélek tapasztalatainak, és számolnia kell azokkal az új dimenziókkal, amelyeket a tudomány és a történelem tárt fel, valamint az irodalom és a filozófia (pszichológia, szociológia, fenomenológia) új eredményeivel. 3) A teológiának az ember teljesen elkötelezettségét kell szolgálnia, a gyakorlati cselekvéshez kell fényt nyújtania. A katolikus teológia csak akkor lesz élô, ha megfelel ezeknek a követelményeknek. Igazában Prohászka Ottokár is ennek a teológiai megújulásnak volt az elôfutára. Sajnos,1950-ben XII. Pius Humani generis kezdetű körlevél ismét ,,téli idôt'' hozott a tavaszi kibontakozásra. Végre aztán a II. vatikáni zsinaton megtörtént a katolikus teológia új irányának áttörése, és megvalósultak azok a követelmények, amelyeknek, épp a modernistákkal vitatkozva, pl. Maurice Blondel eleget akart tenni. Blondel marad a nyitottság és ugyanakkor az igazi hűség példaképe az eszmék kavargásában.[42] * * * Prohászka akadémiai székfoglalójáról és tudományos munkásságáról írva Schütz Antal[43] nagyon találóan jellemzi a fehérvári püspököt, aki az Összegyűjtött Munkák 25 kötetébôl tízben tudományos kérdésekkel foglalkozik. Különösen is gyötörte az ismeretelméleti probléma, amelyet székfoglalójában témául választott. ,,Az ismeretprobléma magában, az objektív szellem síkján, minden bölcselkedésnek és végelemzésben minden töprengésnek és tudományos gondolkodásnak gyűjtômedencéje, szűrôje és próbája. Prohászkánál is minden elmélésnek csomópontja. Ide torkollik minden elméleti fejtörése és tudományos vizsgálata, itt keres és talál értelmezést minden geniális meglátása és misztikai megélése.'' Azt is jól látja Schütz, hogy Prohászka nem ,,tudós'' a szó szaktudományos és megszokott értelmében hanem inkább látó és láttató, mint annyi géniusz: Platón, Ágoston, Dante, Pascal és Goethe. Én Teilhard de Chardin példáját idézném, akihez annyi szál fűzi -- öntudatlanul is -- világlátásban, a ,,teremtô'' fejlôdés és a teremtett világ nagy vízióiban. És ez nem véletlen, hiszen közös forrásuk Bergson, közvetlenül is, meg Le Roy közvetítésével is! Schütz már 1936- ban a bibliai ,,idôk jeleire'' hivatkozik, ami a II. vatikáni zsinat óta közkedvelt kifejezés lett. Idézem: Mert hát a látó Prohászkának ez egyik legjellegzetesebb vonása, és a gondolkodó Prohászka méltatásának egyik legjelentôsebb szempontja: valami külön szenzóriummal megérezte és a látó géniusz biztonságával értelmezte az idôk jeleit. Jelzi a szél fordulását, mikor mások még gondtalanul a régi széljárásba eregetik játékballonjaikat; beharangozza a liberalizmus alkonyát, mikor nálunk éppen delelôben van; megkondítja a vészharangot a marxizmus elé, mikor intellektuel-jeink hírét is alig hallották és szaktekintélyeink ex cathedra kijelentik, hogy annak nálunk nincsen talaja; két évtizeddel Spengler elôtt bekonferálja a dekadenciát, s viszont Franciaország erkölcsi újjászületésérôl beszél, mikor itt mindenki, közvetlenül a háború küszöbén vesztét jósolja; fölismeri és hirdeti Nietzsche korszaknyitó jelentôségét, mikor nálunk legtöbben a nevét sem ismerték még.'' H. de Lubac írja Nietzschével kapcsolatban [44], amikor azt hangsúlyozza, hogy meg kell különböztetnünk a mítoszt és a misztériumot: ,,Kétségtelenül nincs ma olyan szellem, aki ne érezné, mennyire felületes és elszegényítô egy bizonyos intellektualizmus, és mennyire terméketlen a történelmi tudományok bizonyos túltengése. Tudjuk mindazt, amit Péguyvel mondhatunk ,,a racionális vagy pozitív kritika hamvairól és penészérôl''. Az utóbbi ötven évben volt szerencsére egy Bergsonunk és sok más gondolkodónk. [...]Magában az egyházban is, túl az elôadás logikai formáin és módjain, amelyek sokat köszönhetnek az iskolás karteziánus hagyománynak, visszataláltunk egy ennél lényegesebb hagyományhoz. Láttunk egy mindig inkább eltökélt visszatérést a középkori gondolkodás aranykorához, Szent Tamáshoz és Szent Bonaventúrához, és ez a visszatérés lassacskán helyreállítja számunkra annak a ,,misztériumnak'' a légkörét, amely kivált a patrisztikus gondolkodásnak volt sajátja. Újra tanuljuk, ha nem is az alkalmazását, de az értelmét a szimbólumoknak. Minden területen érezzük annak a szükségét, hogy újra elmerüljünk a mély forrásokban, hogy más eszközökkel és vizsgáljuk ôket, mint pusztán a tiszta eszmékkel, hogy újra megtaláljuk az életerôs és termékeny kontaktust a tápláló talajjal. Elfogadjuk azt is, hogy ,,a bornak forrnia kell, mielôtt letisztul''(Kierkegaard), és hogy ,,a mindenáron való racionalitás veszélyes erô, amely aláássa az életet'' (Nietzsche). Tudjuk, hogy a puszta elvont elvek nem pótolják a misztikát, hogy a legáthatóbb kritika sem hoz létre még egy parányi létezôt sem, hogy a történelem és az emberi különbözôségek szakadatlan feltárása nem elégítik ki ,,az ember fejlôdését'', amely pedig minden kultúra célja. Nem akarunk többé szakadást a tudás és az élet között ...'' Prohászka sem akart mást hangoztatni. Ez is mutatja idôszerűségét. Anélkül, hogy ezt a kifejezést használta volna, Nietzschén túlmenôen, a keresztény egzisztencializmussal a lét misztériumának konkrét megközelítését kísérelte meg, miként (a szintén Bergsont követô) Gabriel Marcel. És a II. vatikáni zsinat szemléletét, teológiáját, reformkarakterét messze megelôzte ez a magyar próféta, aki ma is ,,Magyarország apostola és tanítómestere.'' Jegyzetek 1 E. Poulat: Histoire, dogme et critique dans la cuise moderniste, 1962, 9. old. 2 Vö. Szabó Ferenc: ,,A hitvédô és teológus Prohászka, in. MK 408. 3 Vö. Prohászka O.: Összegyűjtött munkái IV. 257-258 (ezentúl így rövidítem: 4, 257-258). 4 R. de Boyer de Sainte Suzanne: Alfred Loisy entre la foi et l'incroyance, Párizs 1968, 65-66 (=ezentúl AL 65-66.) 5 Pierre Colin: ,,Le cantisme dans la crise moderniste'', in: Le Modernisme, Párizs, 1980 = M. 6 A következôkhöz lásd Jean Houssaye tanulmányát a Le Modernisme című kötetben, Párizs 1980. 7 Vö. C. Cuénot: P. Teilhard de Chardin, (42) Kár, hogy Prohászka nem ismerte közelebbrôl írásait. Láttuk, hogy a Le Roy által közvetített blondeli eszmékkel rokonszenvezett. Hasonlóképpen Gabriel Marcel egzisztencializmusát is örömmel üdvözölte volna, hiszen Prohászka maga is igazában ennek az egzisztencializmusnak volt öntudatlan képviselôje. Bergson tehát a gyökere e kapcsolódásoknak. Dienes Valériával errôl többször beszélgettünk, (Vö. Szabó F.: A rejtett Isten útjain, 206--224.) 1972. jan. 23-i levelében írta: ,,Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már a tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az idôgondolat, a nem-idô, és olyan különös, meglepô eszmefüzérek alakulnak, kivált ha Bergsonnal, Prohászkával és Teilhard >>mezônyein<< sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában ... még nem aludt el bennem a gondolat a kilencvenharmadik esztendôben. Csak meneteléssel jár, és megváltozott-romlott vagy megjavult -- műszereivel dolgozik. Vagy talán nem is >>dolgozik<<, csak él''. -- A Bergson-Teilhard- Prohászka-Dienes ,,eszmefüzérnek'' csodálatos példája Vali néni (még kiadatlan) ,,Eszméletcsere'' című eszmélôdése, ahol Bergson és Prohászka beszélget, majd Vali néni bekapcsolja a teilhard-i víziót is. A II. vatikáni zsinattal megvalósult az a ,,modern katolicizmus'' -- azok a reformok, amelyeket fél évszázaddal korábban Prohászka Ottokár sürgetett. 8 Le Roy 1905-ben, a La Quinzaine című folyóiratban közzétette ,,Mi a dogma?'' című tanulmányát, amely nagy vitát váltott ki. Az ellenvetésekre válaszoló tanulmányaival együtt 1907-ben könyvalakban is megjelent az egész anyag: Dogme et critique (Dogma és kritika, Párizs, Bloud et Cie). Ez a kötet megtalálható Prohászka magánkönyvtárában: látszik, hogy a püspök gondosan tanulmányozta, a margón megjelölt vagy aláhúzott bizonyos részeket. A székfoglaló fogalmazványában kifejezetten hivatkozik Le Roy egyes oldalaira. Ezért gondosabban meg kell vizsgálnunk Le Roy vitáit a dogmákról, hiszen Az intellektualizmus túlhajtásai megírásában döntô szerepet játszott e kötet. Ezentúl rövidítése: DC. 9 Vö. M. Blondel -- L. Laberthonniere: Correspondance philosophique, Seuil, Párizs 1961; C. Tresmontant bevezetôjébôl, 32-36. old. 10 Le probléme de lÔacte de foi, Louvain 1958, 282. old. 11 Vö. még: Szabó F.: H. de Lubac az Egyházról, 56--65. 12 Vö. P. Colin in: Le Modernisme, 80. 13 Theologie und Glaube, 1909. IX, 708-718. 14 Sawiczki a bergsonizmussal kapcsolatban lábjegyzetben hivatkozik a jezsuita J. de Tonquédec (Bergson barátja) 1908-as művére: La notion de vérité dans la philosophie nouvelle. 15 H.S.Chamberlain: Immanuel Kant, München 1905, 16 Minderrôl lásd: R. Virgouly: Blondel et le modernisme, Cerf, Párizs 1980, 133-148. Blondel és Newman kapcsolatáról a dogmafejlôdésrôl lásd: Pierre Gauthier: Newman et Blondel, Cerf, Párizs 1988. A Prohászkát befolyásoló Le Roy inkább közvetve ismerte Newmant, fôleg H. Bremond 1906-os Newman-ját használva, amelyet Prohászka magánkönyvtárában is megtaláltam. 17 A krisztológiai dogma fejlôdésérôl és a mai teológia álláspontjáról., Krisztus emberi tudásáról és istenemberi öntudatáról: B. Sesboüé S.J., Pédagogie du Christ, Párizs 1995, 141--175.) 18 Vö. Rezek R. írásait: Vigilia, 1974/12 és MK 412. -- Hölvényi György: ,,Adatok Prohászka három művének indexre tételéhez''. Vigilia 1978/1, 50-54. -- Újabb adatok Gergely Jenônél: Prohászka Ottokár, Gondolat, Bp. 1994, 127-149. Vö. még itt a függelékben közölt dokumentumokat, leveleket. 19 Annakidején Rezek Román is az közléseit használta fel az indexhistória kibogozásában: Koncz MK 412-414. -- Rezek tévesen Luttort ír! -- Lásd még írásom Függelékét! 20 Lásd: Weissmahr Béla: Bevezetés és ismeretelmélet, TKK, Róma 1978, 23kk; és ugyanô: Ontológia, 1992. 16-24.) 21 Idézi: Weissmahr Béla, Ontológia, 1992, 21. 22 Vö. Szabó F.: Napfogyatkozás, 227kk. 23 Az említett tanulmányokat ,,Az elme útjain'' címmel gyűjtötte össze Schütz Antal az életműsorozat 14. kötetében. Schütz maga is megjegyzi (14, 310), hogy az ,,Az én filozófiám'' világosan összefoglalja a székfoglaló gondolatait, és az elôbb említett többi tanulmány is kifejti és megokolja ugyanazokat a meglátásokat. 24 Vö. B. Seve: La question philosophique de l'existence de Dieu, PUF, Párizs 1994, 142-153 25 Vö.: Bergson levele P. de Tonquédechez 1912. febr. 20-án. Bergsonról bôvebben lásd: Szabó F., Lélekben és igazságban, 225-- 240. 26 Les Deux sources de la morale et de la religion, 267. 27 Prohászka már nem ismerhette az 1932-ben megjelent Két forrás Bergsonját. Azt sem tudhatta, hogy a zsidó származású Henri Bergson 1937. febr. 8-án keltezett végrendeletében ezeket írta: ,,Reflexióim egyre inkább elvezettek a katolicizmushoz, amelyben a judaizmus tökéletes beteljesedését látom. Megtértem volna, ha nem láttam volna, hogy évek óta készülôdik az antiszemitizmus szörnyű áradata, amely rázudul a világra. Azok között akartam maradni, akiket holnap üldöznek.'' 28 Vö. Bergson, L'Evolution créatrice, 192-193. 29 Bôvebben lásd Szabó Ferenc: Marcel önmagáról, Róma 1988. 30 Lásd: Szabó F.: Lélekben és igazságban, Róma 1986, az elsô két tanulmány: ,,Isten titkának megközelítése'' és ,,A filozófusok és Jézus Krisztus Istene. Vita E. Jüngellel''. Itt bôvebb irodalom. Ezenkívül: J. Greisch és mások: Dieu, Beauschesne, Párizs 1985; Bernard Seve: La question philosophique de l'existence de Dieu, PUF, Párizs 1994; a kötet végén bôséges irodalom: 285-311. 31 H. de Lubac, Sur les chemins de Dieu című, 1956-ban újra kiadott könyvét követve 32 Idézi A. Hayen, Mélanges J.M. Maréchal, 1950 I,7 33 Vö. H. de Lubac, Sur les chemins de Dieu, Aubier, Párizs, 1956, 44--106. 34 J. Maréchal, Psychologie des Mystiques ,130. 35 H. de Lubac: Chemins 50. 36 Le point de départ... V, 452--453. 37 Az istenbizonyítás kérdéséhez lásd még: Szabó F.: Az ember és világa, Róma 1974, 95-99.) 38 Schriften zur Theologie, III, 458-462. 39 Der Modernismus Benziger, Einsiedeln, XXVIII és 686 lap. 40 Ez az ismertetés mintegy összefoglalja Prohászka végleges allásfoglalását. Vö. Szabó F. in: Koncz MK 407-410 = Vigilia 1974/12, 806kk. 41 L'entrée de l'histoire dans l'univers religieux et théologique au moment de la >>crise moderniste<<'', in: La crise contemporaine, du modernisme a la crise des herméneutiques, Beauchesne, Párizs 1973. 42 Vö. Szabó F., Napfogyatkozás, 45-83. 43 Schütz Antal, Prohászka mint akadémikus 1936, 14 és 21--22.) 44 H. de Lubac, La drame de l'humanisme athée, Cerf 1983, 84--88. ======================================================================== Irodalom. Fontosabb felhasznált és/vagy ajánlott művek Szabó Ferenc: Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Róma 1991. -- Itt további irodalom a modernizmusról és Prohászkáról. A) Modernizmus A modernista válság dokumentumait tulajdonképpen csak az utolsó két évtized során tárták fel és tették közzé. Még a zsinat elôtt jelent meg R. Marlé válogatása: Au coeur de la crise moderniste, A modernista válság szívében (Aubier, 1960) -- Emile Poulat: Histoire, Dogme et Critique dans la cirse moderniste. Casterman, Paris, 1979. -- D. Dubarle et alii: Le modernisme. Institut Catholique de Paris, ,,Philosophie'', 5. Beauchesne, Paris, 1980. -- André Boland: La Crise moderniste, hier et aujourd'hui. Un parcours spirituel. ,,Le Point Théologique'', 35. Beauchesne, Paris, 1980. -- J. Greisch -- K. Neufeld -- Ch. Theobald: La crise contemporaine. Du modernisme a la crise des herméneutiques. ,,Théologie Historique'', 24. Beauchesne, Paris, 1973. -- René Virgoulay: Blondel et le modernisme. La Philosophie de l'Action et les sciences religieuses (1896-1913). Cerf, Paris, 1980. -- Marie-Thérčse Perrin: Laberthonniere et ses amis, Dossiers de correspondance 1903-1916. ,,Théologie Historique'', 33. Beauchesne, Paris, 1975. -- Idem: La jeunesse de Laberthonničre. Printemps d'une mission prophétique. ,,Le Point Théologique'', 34. Beauchesne, Paris, 1980. -- Fonti e documenti 1, dedicato al gruppo radicale romano, 1972, 494. l.; Fonti e documenti 7. és 8. köt., 1978. -- Kiadja: Centro per la Storia del Modernismo, Instituto di Storia dell'Universita di Urbino. -- Az olaszországi modernizmus dokumentációja. -- Romolo Murri: Carteggio. I. Lettere a Murri, 1889-1897. Ed. di Storia e Letteratura, Roma, 1970. -- Georges Tyrell: Lettres a Henri Bremond. Közli és kommentálja Anne Louis-David. Études Bremondiennes, Aubier, Paris, 1971. -- Alec Vidler: A variety of Catholic Modernists. University Press, Cambridge, 1972. -- Luciano Pazzaglia: Educazione relligiosa e Liberta umana in Laberthonniere. Saggi 126, Bologna, 1973. -- Jan Hulshof: Wahrheit und Geschichte. Alfred Loisy zwischen Tradition und Kritik. Essen, 1973. -- Monseigneur Duchesne et son temps. Actes du Colloque organisé par l'École française de Rome. Paris, 1975. -- Claude Tresmontant: La crise moderniste. Seuil, Paris, 1979. -- Gabriel Daly: Transcendence and Immanence. A Study in Catholic Modernism and Integralism. Oxford, 1980. -- Peter Neuner: Religion zwischen Kirche und Mystik. Friedrich von Hügel und der Modernismus. Frankfurt/Main, 1977. -- Emile Poulat: Modernistica. Horizons, physionomies, débats. Nouvelles Editions Latines, Párizs 1982. -- Raymond de Boyer de Saint Suzanne: Alfred Loisy entre la foi et l'incoyance, Centurion, Párizs 1968. -- Pierre Gauthier: Newman et Blondel, Cerf, Párizs 1988. -- M. Blondel -- Lucien Laberthonniëre: Correspondance philosophique. Seuil, Párizs 1961. -- Blondel -- Wehrlé: Correspondance I-II., Aubier-Montaigne, Párizs 1969. -- Christoph Theobald: Maurice Blondel und das problem der Modernität. Knecht, Frankfurt, 1988. Itt, az 557-574. oldalakon bôséges további irodalom. -- François Rodé: Le miracle dans la controverse moderniste, Beauchesne, Párizs 1965. Prohászka magánkönyvtárában találhatók: -- Edouard Le Roy: Dogme et critique, 4° éd. Bloud et Cie, Párizs 1907. XY: Le Programme des Modernistes. E. Nourry, Párizs 1911. Paul Sabatier: L'orientation religieuse de la France actuelle. A. Colin, Párizs 1911. L. Laberthonničre: Le réalisme chrétien et l'idéalisme grec. Lethielleux, Párizs (1904?) Henri Bremond: Newman. Bloud et Cie, Párizs (1906). Pierre Batiffol: Études d'histoire et de théologie positive. L'Eucharistie, la présence réelle et la transsubstantiation. Gabalda, Párizs 1920. B) Prohászkához: Prohászka Ottokár Összegyűjtött munkái. 1-25. kötet. (Sajtó alá rendezte Schütz Antal. Idézés: kötet- és lapszám.) Az intellektualizmus túlhajtásai, Athenaeum, Bp. 1910. (Rövidítés: It.) Modern katolicizmus. Szent István Társulat, Bp. 1907. Ezt a füzetet leközölte a Koncz Lajos által gondozott antológia: Modern katolicizmus. Sz.I.T. Bp. 1990. Ebben a válogatásban még részletek Sík S. Gárdonyi, Ady, Prohászka c. 1928-as könyvébôl, valamint a következô tanulmányok (a Vigilia 1974. decemberi Prohászka-számából): -- Belon Gellért: Prohászka tragédiái. -- Szabó Ferenc: A hitvédô és teológus Prohászka. -- Rezek Román: Három válasz Prohászka kérdôjeleire (az indexre- tételrôl). Rezek Román: Prohászka intuíciója és átélése (1942); Prohászka esztétikája (1942); Prohászka és Bergson (1943); Szempontok és adatok Prohászka >>bergsonizmusához<< (1943). Szabó Ferenc: A rejtett Isten útjain, Róma 1980. Szabó Ferenc: Lélekben és igazságban. Róma 1986. Szabó Ferenc: Párbeszéd a hitrôl, Róma 1975. Gergely Jenô: Prohászka Ottokár. ,,A napbaöltözött ember''. Gondolat, Bp. 1994. Prohászka Ottokár kiadatlan naplóit és más kéziratait a Székesfehérvári püspökség Prohászka-múzeumában találtam. ======================================================================== Függelék Szabó Ferenc tanulmányához Dokumentumok, levelek az index-üggyel kapcsolatban 1. Prohászka személyes iratai, iskolai bizonyítványai stb., között, végrendeletéhez kapcsolva találtam Prohászka saját kezű írását arról, hogy aláveti magát a Szentszék döntésének: három indexre tett írását kivonja a forgalomból. {bmc p162.bmp} Az alábbi dokumentumok jobb megértése végett idézek még egy oldalt Schütz Antaltól (25,84), aki arról ír, hogy a magyar katolikusok milyen tapintatosan viselkedtek: még a Prohászka-rajongók sem támadták a Szentszéket. ,,Ezt a magatartást nagyon megkönnyítette maga a dekrétummal sújtott püspök, aki habozás nélkül ôszintén alávetette magát; az Acta Apostolicae Sedis (IV 57. 1.) 1911. jún. 13-i kelettel közölte, hogy >>laudabiliter se subjecit<<. A Püspöknek fegyelmezett, alázatos és bölcs magatartása lassan elnémította azt a sápítozást és huhogást is, mely tisztulatlan emberek táborából most elôóvakodott. A szenzáció várakozásait nem elégítette ki, interjú-vadászok elôl kitért, a katholikus nyilvánosság elôtti enunciációja is abban a felsôbbséges fináléban csendül ki: >>Az ember megteszi a kötelességét, és aztán elviseli, ami hegyébe jön a kötelességnek<<. Ilymódon híveinek nem volt nehéz teljesen összhangba hozni az egyház feje iránti ôszinte hódolatot a szellemi vezérük iránti rajongó tisztelettel és szeretettel. Ennek országos méretű kifejezést adtak 30 éves írói jubileuma alkalmával; ezt azok az irodalmi társaságok rendezték, melyeknek vagy elnöke, vagy lelke volt; tették ezt olyan katholikus kegyelettel és tapintattal, hogy az ünneplés minden volt, csak az nem, aminek egy megkésett álneves irat (Felix Tátrai: Mehr Klarheit, Graz, 1913) minôsíteni akarta: tüntetés a Szentszék dekrétuma ellen. Maga X. Pius pápa másképp ítélt. Gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök, Prohászkának az esztergomi idôbôl odaadó híve, ezekben a nehéz idôkben is nobilis jellemességgel mellette állt, és egyengette számára egy római audiencia útját. Prohászka 1913 szeptemberében megjelent a szentatya elôtt, kifejezte sajnálkozását és fiúi hódolatát. A pápa igen kegyesen fogadta; már elôbb sajátkezű ajánlással arcképét küldte meg neki bizalma és jóindulata jeléül. Persze nem mindenki járt a szentatyának atyai nyomdokain; nemcsak a föntemlített álneves író nem; Samassa egri érsek külön pásztorlevélben óvta híveit Prohászka nemcsak tiltott, hanem összes írásaitól; az éppen akkor megüresedett kalocsai érseki szék betöltése körül megindult hívatlan akciók és aktorok az ô komolyan szóba jött jelölése ellen bôven és kíméletlenül kiaknázták az esetet.'' 2. Pécsi Gusztáv levelei Némethy Ernôhöz, Prohászka volt magántitkárához, aki egy nagy Prohászka-életrajzon dolgozott. Ennek kézirat-töredékei a sok dokumentációval a fehérvári Prohászka-múzeumban találhatók. E levelek még jobban megvilágítják mindazt, amit Lutter közlése alapján elmondtunk. Charissime Amice! Prohászka püspök úrnak voltak nagy bámulói, de voltak -- szinte hihetetlen -- ellenségei is. Mint írja Charissime Domine is, én igenis mindvégig tisztelôi közé tartoztam, de szabadjon hozzátenni: kritikus tisztelôi közé. Tôlem megszokta P.O., hogy egyszer-kétszer figyelmeztettem is egyre-másra, amit más nemigen mert volna megtenni. Kapcsolataink ott kezdôdtek, midôn 1893-ban mint Spirituális az akkori prefektussal Majláth G. gróffal Rómába disponáltatott. 1902-ben tanár és elöljáró-társa lettem, s többször elkísértem sétáira és kirándulásaira. Minthogy kedvenc lapját az Esztergomot is átadta nekem, melynek kötelékében még több évig megmaradt, egyetemi tanárrá (1904) sôt püspökké történt (1905) kinevezése után is fennmaradtak kapcsolataink. A római Kollégium Korrespondenz-Blatt-jában két ízben (püspöki kinevezése és halála alkalmából) is írtam cikket róla. Azonkívül 1930- ban, midôn a prágai német egyetemen tartottam fizikai elôadást, a magyar akadémikusok Prohászka-Körének fölkérésére is vázoltam nagy patrónusuk annyira tüneményes egyéniségét. E három elôadás röviden tartalmazza emlékeimet P.O.-ról. Szorgos keresésre talán elôkerülne irataimból mindhárom. Minek tartom -- kérdi -- P.O.-t?! Nagy zseninek, páratlan szónoknak, igazi szentnek! 1.) Zsenialitása nem csak kifogyhatatlan írásaiban nyilvánult meg, hanem ékes stílusában, sôt köznapi beszélgetéseiben, mely mindig szentenciózus és aforizmás volt. 2.) Szónoki ereje részben nagy olvasottságában rejlett, amit beszédeiben mind aprópénzzé váltott; innen beszédeinek nagy modernsége és aktualitása; részben azonban élô elôadásának páratlan varázsa és szupernaturalitásban. ,,Elmélkedései''-nek könyvérôl -- elég szent helyrôl pl. -- egy nem 100%-ban elismerô bírálat is jelent meg. Ekkor véletlenül a bécsi Pázmáneumban találkoztam vele. Mint esztergomi prefektus többször hallgattam esti elmélkedési pontjait, aztán olvastam az ,,Elmélkedések'' könyvét, s találkozásunkkor e bírálatot kockáztattam meg a szerzô szemébe: ,,Vajon az Elmélkedések szövege szó szerint egyezik-e a sacellumban elôadottakkal?'' ,,Szó szerint!'' volt a válasz, -- ,,Tudom G. mire céloz!'' s tréfásan fölemlítette a fent- jelzett kritikát is. Élô elôadása oly suggestív volt, hogy csaknem 50%- kal emelte írott szavának hatását. Más ember is tud rendkívüli alkalmakkor ünnepi ábrázatot ölteni, de P.O. köznapi érintkezésben sem vesztette el soha ihletét s személyi varázsát. Örök kár, ha élô elôadását gramofonban meg nem örökítették. 1985-ben látogatóban járt nálunk a római Collegium Germanico- Hungaricumban. Az intézetet nap-nap után látogatják nemcsak volt növendékei, hanem más egyházi és világi hírnevességek, s ilyenkor a növendékeknek elôadásokat, buzdításokat adnak. Azért a Kollégium németjeit nem volt könnyű dolog elragadni. Prohászka egy-két, a szabad idôben tartott pruparlé-jával, melyet egy az ô hasonlíthatatlan modorában tartott vasárnapi exhortációjával betetôzött: a szó szoros értelmében elragadta a rideg németeket, úgy hogy tiszteletére még ünnepi ,,muftikát'' (tréfás kabaré) is rögtönöztek az intézet évközi (,,Parioli'' nevű) villájában, hol ma Mussolini Rómájának egészen új városrésze áll már. Érdekes Böschatt, volt a belvárosi plébános -- régi budai humoráról volt ismeretes -- P.O. beszédeirôl mondott ,,kritikája''. Osztálytársak voltak, s mint püspöknek egyszer egyik konferenciabeszéde után megveregette a vállát gratulálva: ,,Das war wirklich schôn, prachtvoll! Zwar beklagen sich manche, dass sie Dich nicht recht verstehen. Aber Du Ottokar! bleib deshalb nur beim Alten! Denn, wenn Du einmal so dutlich predigen wirst, dass Dich alle verstehen, -- dann wirst Du grad'' so ein gewôhnlicher Priester sein, wie wir alle sind!'' 3.) Harmadik jellegzetes vonása: a szentség volt. Kevéssel halála után együtt utaztam egy író emberrel, ki akkortájt szintén foglalkozott P.O. életének megírási tervével. Merôen szemembe nézve kérdezte tôlem, mint P.O. egyik közvetlen élettanújától: Vajon P.O. szent volt-e? igazi szent?! Habozás nélkül feleltem: szent volt, igazi, nagy szent. Nemcsak az esztergomi Szt. Vince-egylet szegényeinek hordta szét személyesen a saját zsebébôl megtoldott alamizsnákat (ezek közül némelyik gyalog ment utána Fehérvárra) ...; nemcsak a nagy kórház volt napi sétájának egyik rendes stációja. Mint prefektus néha éjjel végigjártam a Szeminárium folyosóit -- termeit, nincs-e valahol tiltott tanulás... kártyázás? Ilyenkor nem egyszer elragadó látvány tárult elém a kápolnának rendesen nyitva maradt tölgyfaajtaján át: az elsô padban a két olajmécses titokzatos piros fényében, mellén keresztbetett karokkal, átszellemült ábrázattal adorált éfjélkor P.O. a ház Spirituálisa, -- lelke! Életszentségéhez tartozott bizonyára nagyfokú aszkézis, mely abban nyilvánult, hogy szakadatlan írói munkáját reggeltôl estig álló íróasztal mellett végezte. Aligha látta Ôt valaki ülve dolgozni. P.O. valóságos modern stilita volt. Viszont ha ült, vagy pláne térdelt, még a gyóntatásnál sem támaszkodott. Még a halála elôtti évben is álló íróasztala elôtt találtam Székesfehérvárott. Korai halála is talán ennek következtében beállott artériás bántalmakból támadt. Életszentségének talán legeklatánsabb bizonyítékát láttam késôbb a kínos index-ügy epilógusánál. S itt önkéntelenül beletorkolunk ebbe a kényes, s ugyancsak drámai ügybe, mely még sehol sem lett hitelesen elôadva. 4.) Az index-ügy esztendejének elején történt. P.O. meghívott Székesfehérvárra természettudományos elôadásra. Ekkortájt Dudek egynéhányszor már megcsípte Ôt a ,,Religio''-ban. Én az ,,Esztergom''- ban egyrészt visszavágtam Dudeknek, de másrészt Székesfehérvárott négyszemközt P.O.-nak azt mondtam: ,,A támadásoknak némi-nemű alapja van, mert míg néha Méltóságod üstöke a felhôket verdesi -- lábai alatt inog a talaj!'' Ô maga nem csinált titkot abból, hogy az emberi megismerés objektivitásának tételeinél némi szkepszise volt. Ez persze nem direkt hitbevágó, hanem filozófiai probléma. ,,Csak szidjon meg G., ha hibázok'' -- volt a válasz. Elutazásom elôtt felkerestem Vass Józsefet, a késôbbi minisztert, aki akkor a fehérvári papnevelde bölcseleti tanára volt. Mindjárt azzal fogadott, hogy minô kemény dió fekszik asztalán: a püspök úr, nyilván véleményadásra -- odaadta neki elôre, készülô akadémiai felolvasásának szövegét: ,,Az intellektualizmus túlhajtásairól...'' ,,Ezt így nem lehet elôadni... ebbôl baj lesz... könnyen a modernizmus bélyegét süti, rá! Hát akkor figyelmeztesse a püspök urat! Hisz azért adta át elôre a felolvasást!'' ,,Én, az alattvalója... figyelmeztetni... azt nem teszem!'' ,,Akkor majd elkérem én a szöveget, -- rám fog hallgatni.'' Ezzel váltunk. De sajnos, már nem találkozhattam a püspök úrral. S néhány hétre rá változtatás nélkül felolvasta ismert akadémiai székfoglalóját a hallgatóság nagy tapsa közepette. A dráma fordulópontját mindazonáltal egy más, sokkal jelentéktelenebb körülmény szolgáltatta, mint az az élet sodrában néha elôfordul. Az akadémiai felolvasás elôtt, az ,,Esztergom'' szerkesztôségében váratlan válság tört ki. A lap élén, mint laptulajdonos, még mindig P.O. szerepelt, én mint kiadó; azonkívül volt egy fôszerkesztô és egy agilis felelôs szerkesztô, kinek -- mint családos embernek -- én a lap egész jövedelmét átengedtem. Nemcsak nekem, de P.O.-nak is kedves embere volt. A fôszerkesztô azonban ki akarta túrni a felelôs szerkesztôt. Ez, hogy biztosítsa existenciáját -- tudtom nélkül -- leszaladt a püspök úrhoz, ki akkor épp az egyetemi templomban tartotta szokásos konferenciabeszédeit. A püspök úr viszont az én megkérdezésem nélkül -- egy igazi Szentnek anyagiak terén való gondatlanságával -- egy üres lapot adott át a felelôs szerkesztônek, ismert szarkalábú névaláírásával. Az üres lap tartalmát a felelôs szerkesztô töltötte ki itthon, s az a szó szoros értelmében váltó lett a kezében. Ennek értelmében a lap kiadójává vált, s én, a tulajdonképpeni kiadó, kénytelen voltam -- a lap szellemi irányításának biztosítása végett -- keservesen összekoldult súlyos ezrekkel megvásárolni a szerkesztôtôl saját lapomat. Kértem könyörögtem P.O.-nak: vonja vissza az írást. ,,Amit írtam, -- megírtam'' volt a válasz. Ez az incidens volt a causa impulsiva, mely felingerelt arra, hogy P.O. nem sokkal ezután felolvasott akadémiai székfoglalóját az ,,Esztergom''-ban tudományos kritika tárgyává tegyem. Causa motiva persze magában a felolvasásban is volt, mert az értelmünk objektív megismerôképességének tételével nem állt összhangban, mint utóbb a hivatalos ítélet, sôt a zsidó bölcsész Alexander Bernát is megállapította. Midôn megtudtam, hogy az egyházi hatóság Rómába készül vinni az ügyet, figyelmeztettem az illetékes tényezôket, hogy azt ne tegyék, mert csak országos botrány lesz belôle. Az index-ügy voltaképpeni folyományába engem nem vontak be, még szakértô véleményt is mástól kértek be. Évek múlva aztán jött az ügy megható epilogusa. Midôn kibékültünk, s újra meghívott Székesfehérvárra elôadást tartani csillagászati-fizikai problémáimról: sajnálkozásomat fejeztem ki az incidens fölött, mely közénk sokévi legszívélyesebb viszony után éket vert -- ô egy igazi szent rezignációjával azt felelte: ,,Semmi retractatio -- G. barátom -- , amit ön tett, azt Isten rendelésére tette!'' Régebben is már, midôn a személye körüli kultusz módfelett, talán szinte veszélyesen csapongott, vettem magamnak a bátorságot: kicsit lehűtöttem a gôzt egyes gáncsoskodó nyilatkozatok közlésével, miket róla hallottam. Most is azt akarta talán mondani a szent püspök, hogy egy kis arculcsapás -- amint Szt. Pálnak is kijutott -- nem ártott a szédítô és mind általánosabb személyi kultusz ellensúlyozására. (ne magnitudo revelationum extollat me.) Persze, ha ez közbe nem jön -- Vaszary Kolos után senki más nem lehetett volna Magyarország hercegprímásává, csak P.O., mert mint Saul kortársai felett -- két fejjel magaslott ki az összes lehetséges jelöltek felett. Nagyölved, 1939. febr. 11. Dr. Pécsi Gusztáv P.scr. Most, hogy természettudományos műveim összesített kiadását rendezem sajtó alá (3 kötet német nyelven) újabb kutatásaimmal kiegészítve: jut eszembe, hogy e téren is a legösztönzôbb impulzusokat P.O.-nak köszönhetem. 1907-ben bölcseleti tankönyvem II. kötetében elôször kezdtem ki az ,,Energetika'' c. szakaszban az eddigi fizika és csillagászat alapjául szolgáló mozgástörvényeket. P.O. a könyvrôl írt kritikájában buzdított: ,,e fontos tárgyról külön könyvet kérünk!'' Erre jelentettem meg 1908- tól 1925-ig német--olasz--francia nyelven írt műveimet a mozgástörvényekkel összefüggô fizikai és csillagászati -- eddig felkutatatlan problémákról. 1925-ben Székesfehérvárott elôadást tartottam a Foucault- ingakísérletnek eddig ismeretlen pozitív képérôl és képleteirôl a föld forgásának kísérleti bemutatásával. P.O. e szavakkal zárta be az elôadást: ,,most látjuk, hogy P.G.-nak igaza van az egész vonalon. S hogy ezeket az új problémákat Nagy-Ölveden fejtegetik, és nem a párizsi egyetemen --: ez tízszeres érdeme.'' Nemsokára utána egy levélben így ír nekem: ,,Megütközöm a hivatalos szakkörök elzárkózásán még katolikus részrôl is -- az Ön természettudományos megállapításaival szemben. De én már a történelembôl megtanultam -- hogy az úttörô igazságok rendesen századokkal elôzik meg korukat.'' Salutem plurimam! Dr. Pécsi Gusztáv másik levele Némethy Ernô kamaráshoz L. J. Ch. Illustrissime Domine! Ismételten kénytelen vagyok Csiszárik kijelentéseinek értékét leszállítani. Ismertem Cs.-t és ismerem a római viszonyokat. Tízévenként változnak a vezetô személyek. Oly egyén kezébe kerülhet P.O. ügye, aki nem hoz magával elfogultságot a múltból: kezébe kerül P.O. életrajzának egy fejezete és könnybe lábad. Aztán index ide, index oda: ha olvassa valaki a leírásomban közölt iherokus aktust: ,,amit tett -- Isten akaratából tette stb.'', hát nem ér ez fel az Indexrôl való levétellel, ami directe ,,úgy sem fog sikerülni?!'' Nemcsak az égben örülnek jobban egy megtérô bűnösön, mint 99 igazon, hanem az embereknek is érdekesebb -- romantikusabb egy Ágoston vagy Magdolna, mint egy cella-ülô faszent. Et ipsa Petra Ecclesiae? Kell-e nagyobb herezis, mint a Judaizmus, melyért Pál megrótta Pétert. Ha érvényesült volna az elején, a kereszténység soha el nem terjedhetett volna. De elvégre legrosszabb esetben: ha a beatificatio -- most nem indul el, ez oly nagy baj? Hát Prohászka lelki nagyságát kimeríti a ,,beatus'' vagy ,,sanctus'' rangja, ami lényegileg csak annyit jelent, hogy üdvözült? Sok kanonizált praktikus aszkézis közt kifejtett páli buzgósággal és évtizedes megfeszített apostoli munkával, amit P.O. Krisztusért és az Egyházért végzett?! Ha mégis keres közvetítôt XII. Pius pápához, alkalmasabb alig található, mint Faulhaber müncheni bíbornok, a pápa személyes jó barátja és Prohászka nagy tisztelôje. Egy P.O. életrajz vagy korrajz ambícióját nem elégítheti ki eredményként, ha hôsét a XIX-XX. századbeli Pázmány Péter piedesztáljára tudja állítani? Itt pótolom azt, ami elsô leírásomból kimaradt: Nem szabad ,,naivnak'' nevezni a nagy Prohászkát! Egy genie naiv nem lehet soha, legfeljebb ,,idealista''! Csak az élettapasztalatot (bármint iparkodott magánúton pótolni) teljesen helyettesíteni nem lehet soha. Azoknak az egyházfôknek árnyoldalaiból, kik nem az élet küzdôterérôl, a praktikus lelkipásztorkodás mezejérôl kerültek fel a fôpásztori polcra (P.O. mindössze 1-2 hónapig káplánkodott) -- valami Prohászka életére is borult. Túlságos idealista volt. Mindenkinek hitt; mindenkit üdvözíteni akart, s szentül meg volt gyôzôdve, hogy a szociális kérdést végleg meg lehet oldani mindenki megelégedésére. Ez nem fedi teljesen az Evangélium álláspontját. Abban jelezve van, hogy társadalmi forrongások (seditiones) éppúgy, mint háborúk mindig voltak s mindig lesznek. Az is írva van, hogy biz Jézus a zsidó vezetô körökben nem bízott, mert tudta hogy mi lakik az emberben. Az pláne, hogy az üdvösséget nem lehet rátukmálni boldog-boldogtalanra, azért ahol nem fogadták szívesen az ige hirdetôjét, még sarui porát is verje le. Persze a reális élet és az evangélium tökéletes harmóniáját pontosan csak a praktikus életben forgolódott lelkipásztor ismeri. Élete végén keservesen ráfizetett túlságos idealizmusára a ,,keresztény papírkereskedéssel'', ami anyagi tönk szélére sodorta. Van-e bizalom a kért pártfogó ügyében? S.pl. Nagyölved, 1939. V. 25. Dr. Pécsi Gusztáv Folba János prelátus levele Pécsi Gusztáv két levelére vonatkozóan Kedves Norberta! Midôn visszacsatolom P.G.-nak + Némethy Ernôhöz intézett sorait, kiegészítésül legyen szabad a következôket közölni: Dr. Pécsi Gusztáv P.O. püspökatyánk tanítványa volt mint gimnázista- klerikus az esztergomi szemináriumban; az érettségi után eszközölte ki Rómába küldését P.O. atyánk. Onnan került aztán vissza filozófia tanárnak Esztergomba, s tanított Ottokár p.a.-val 1903/4 iskolaévtôl kezdve, amikor Dr. Rott Nándort veszprémi püspökké, illetve közben augusztineumi igazgatóvá nevezték ki Wienbe, mindaddig, amíg O. atyánkat meghívták egyetemi tanárnak Budapestre. Abban az idôben írta P.O. p.a. ,,Ég és Föld'' című művét s ez teremtette meg P.G.-val való együttműködést is, valamint az ,,Esztergom'' c. újságra vonatkozó közléseket. P.G. levelében elôforduló utalásokból, valószínűleg szándékosan, kimaradt két név: a közben prímási irodaigazgatóvá, majd a közoktatási minisztérium katolikus ügyeinek osztályfônökévé lett Dr. Andor Györgyé (Anhäupl), aki az index ügyben a szakértô szerepét vállalta, s akinek ez a szereplése megütközést keltett; A személyi kultusszal kapcsolatban pedig az álnév alatt megjelent ún. ,,zöld füzetek'' szerzôjének, a szepesi püspök titkárának ,,Dr. Tátrai''-nak a neve [lásd alább az 5. számú függeléket], aki azokért a cikkekért volt hivatva ütni O.p.a. tekintélyén, amelyek annak idején az egri érsek [Samassa] körlevelét, illetve fôrendiházi beszédét az ,,Esztergomban'' megbírálták. Ami végül azt a megjegyzését illeti, hogy Ottokár p.a. prímásjelölt volt és az index-ügy akadályozta meg, kiegészítést igényel azzal, hogy a ,,Pester Lloyd'' és a ,,Neue Freie Presse'' politikai hajszát indított P.O. p.a. ellen, s ellene hangolta az akkori befolyásos ,,udvari arisztokráciát''. A liberális vezetôk megakadályozták a ,,fekete prímás'' jelölését, ahogy akkor megbélyegezték. Az egész ügy élénk emlékezetemben él ma is. Budapest, 1962. XII. 15. Folba János pr. 3. Prohászka és Andor (Anhäupel) György. Prohászkát meleg barátság fűzte a fiatal szeminaristához, ahogy ezt az itt közölt naplórészlet és egy 1891-bôl való levél tanúsítja. E levélben érdemes felfigyelnünk a Samassára tett megjegyzésre. Prohászka és Samassa egri érsek ellentéte a XIX. század végére megy vissza. Prohászka már 1894-ben bírálta az egri érsek fôrendiházi beszédét a vallásszabadsággal kapcsolatban (20, 154--165). Majd újra kemény bírálattal illeti 1898. december 4-én ,,Samassa és a néppárt'' című cikkében (21, 101). Aztán 1899-ben ismét csak kifogásolja Samassa nézetét, aki a magyarországi ébredés lassúságát, az úttörés elmaradását pozitívumként könyveli el: hiszen megmenekülünk a tévedésektôl, ha nem indulunk el töretlen utakon. (10, 71) Világos, hogy a merészen haladó esztergomi tanár és a megalkuvón maradi érsek között nem lehetett szó kézfogásról. Soliloquia I. 1914. ,,Dec. 7. Tegnap meghalt Andor (Anhäupel) György esztergomi kanonok. Kedves, szôkefürtű diákom volt 1883--84-ben Esztergomban. Rómába segítettem. Nagyon jó, igazi germán kedély, nem annyira mély, mint inkább szórakozott, de a szíve arany volt. Hetyey esztergomi irodaigazgató kiemelte ôt esztergomi szemináriumi tanárkodásából, s az aulába került: fölmászott a polcra. Azután a minisztériumba került. Szép volt tôle, hogy mikor indexre kerültem, eljött hozzám s szinte bocsánatot kért, hogy cenzúrázta az Intellektualizmus kinövéseit. No, de hiszen nem baj; s a skóla szerint az nekem nem dukált. A János- szanatóriumban halt meg. R. i.p.'' (ÖM 23, 273) Prohászka Ottokár Andor Györgyhöz Kedves Gyuri Öcsém! Amit az erdôbe kiáltunk , azt feleletül visszakapjuk; Kegyed az én ,,névnapomon'' a ,,Sion'' lejtôjén díszelgô bozótba sok jót kiáltott, feleletül visszakapja: Isten tartsa, boldogítsa, vastagítsa; fussa be nagy szívvel collegiumi életének végsô szakát, melyben a sz. hegyre ér. De tartsa meg lelkének fogékonyságát és ruganyosságát, hogy legyen az mindig ,,kifeszített festôvászon'' bold. Margit Alacoque kifejezése szerint. Tartsuk szemeink elôtt azt, amit el lehet érni s számoljunk okosan a körülményekkel. Ne sirassuk, hogy pálmák nálunk nem nônek s ne gondoljuk, hogy a tölgyek nem olyan szépek, mint a pálmák! Az ember a relációk játéka; P. Czimmerman talán néha búsabb óráiban a szepesi fenyvesekrôl álmélkodik, hol oly éles a fuvalom, hogy a hajnali sugár augusztusban is hideg harmaton s deres füvön fürdik: mi pedig a banánok és tamarin fák karcsú s elegáns ágai alatt álmodunk képzeletünkben s gondoljuk, hogy jobb ott! A Léleknek nincsenek sablonjai, -- teremt ô alakot formák nélkül is; -- nem fazekas ô, sem téglavetô, sem gipszöntô, ô eleven, éltet lelket lehelô művész. -- Lám ez az én hangulatom; Ön talán nincs megelégedve vele, szeretne talán gerliczebúgást hallani, vagy sebeket látni, melyekre vigaszt és irt mennek keresni! A sebeket sokszor s tán legtöbbször az ember magának vágja; minek? ne éljük bele magunkat formalitásokba, tartsuk csak azt, hogy az Isten élet s hogy az ember csuvik; hát én iparkodom nem lenni csuvikká. S ez ellen Kegyednek sem lesz kifogása! A prímási szék áthelyezésébôl úgy látszik semmi se lesz. A szeminárium különben itt maradna. Prímásnak Samassát emlegetik, azután Zalkát, Hidasyt, -- mi mindnyájan nem kívánjuk Samassát, mert durva, goromba ember s nem jól viselte magát az elkeresztelési ügyben. Most Császka püspök járt Rómában, hogy egyengesse Samassa útját; a Sz. Szék nem akar Samassáról tudni, de meglehet, hogy a politika ráveszi erre is. Hidasy igen buzgó, szentéletű püspök. -- A Semináriumban az év végét járjuk. Érettségi május 11-én és június elején lesz; Rómába úgy látszik egy se való. A Gymnasium díszterme erôsen repedezik, modern alkotás. -- Jelenleg Sz. Vincze egylet van a városi urak közt alakulóban. -- A legényegyletnek csak ház kellene; de még nincs elég pénzük! Az esztergom-füzitôi vasút nagyon épül, -- Esztergom-Táth közt 600 munkás dolgozik. -- A síkságon is mindenütt szôlôt elletnek (sic!), nemsokára vetést se lát az ember az esztergomi oldalon; a nép erôsen küszködik a csapások ellen s a papoknak feladatuk erre figyelmes szemmel lenni; ezek nem merô anyagi bajok, ezek erkölcsi veszedelmek. - - Az idô nagyon hűvös; az erdô még dísztelenül várja a májust; ilyen évet én még meg nem éltem. -- Május 2-án Marianosztrára megyek, búcsú van, amikor sok nép gyülemlik össze s elvégzik gyónásukat. Különben mindig otthon ülök; annál kedvesebb lesz a vakáció; lehet akár Fiumébe is elmenni öt forintért a hírneves Sándorffy látogatására. Ez egy volt germanikus, ki jelenleg gymnaziumi hittanár a magyar tengerparton. -- P. Rosty is kiad ,,Sz. Alajos-életet''. Mi is iparkodunk tôlünk telhetôleg megülni Sz. Alajos anticipált ünnepét, belül is, kívül is! Tiszteltetik itteni ismerôsei; néha már emlegetik is, hogy mikor is jön haza. -- Képet azután küldjön mindegyiknek! Fölszenteltetését jelentse be majd annak idején a vikáriusnak vagy tán akkor már érseknek s a Rectornak is (Czibulka Nándor). Ezek olyan apróságok, melyek nagyon fontosak. Isten velünk! Imádkozzék kedves Anhäupel úr, értünk különösen Sz. Alajos sírján! Jézus Szívében testvére Eszt. 1891. april 21. Prohászka Ottokár Legyen szíves e névjegyet Rott úrnak átadni! A szerkesztô megjegyzése: E levél fakszimiléje, valamint még 8 Anhäupelhez intézett Prohászka- levél olvasható a Prohászka Ottokár emlékének című, ifj. Toldy László által összeállított emlékkönyv (Bp. 1927) függelékében (-17. old.) 4. Prohászka és gr. Mailáth Károly erdélyi püspök kapcsolatáról: Dr. Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly, Az Egyházmegyei Tanács kiadása (é.n.?), IX. fej.: ,,Két apostol kézfogása: Mailáth és Prohászka'', 136kk; az index-ügyrôl, Mailáth közbenjárásáról, baráti támogatásáról: 141--146. old. (Prohászka több levelet írt Mailáthnak; jórészük másolata a Prohászka Múzeumban.) Prohászka Gróf Majláth Gusztáv Károlyhoz Kegyelmes Uram! Itt küldöm vissza nagy köszönettel a N.ü. Offenb. még nálam maradt köteteit, a folyóirat megszűnt s így a sorozat teljes. Ugyancsak köszönöm a még Esztergomból nálam volt könyveit. -- Ami az indexre helyezést illeti, arról mind eddig hivatalosan nem értesültem s így nem is tudom, hogy mit kívánnak tôlem; remélhetôleg az értesítésben meg lesz mondva az is, hogy mit kell már most tennem, mert ez iránt mind eddig homályban állok. -- Kívánom az én ellenfeleimnek, kik velem ezt a csúfságot megtették, hogy szolgálják jobb sikerrel az Egyházat mint ahogy én tettem; de annyit mondhatok, hogy az egész egyházi szisztéma, melyet így kezelnek, el van veszve. Kívánok jó vakációt! Isten vele! Kérem Kegyelmes Uramat, hogy ezekrôl a dolgokról titkárával ne írasson nekem. In Sa. Corde ôszinte híve Prohászka Ottokár Alba. 1911. VI. 17. Gróf Majláth Gusztáv Károlyhoz Kegyelmes Uram! Miután nem tudom, hogy eléri-e levelem, ha nem tudom hová címzem Pestre, -- azért jónak láttam F.G.-t felkérni, hogy adja át ô soraimat. Nagyon köszönöm irántam való szíves érdeklôdését s azt is, hogy Rómába tetszik menni, jóllehet azt nem szeretném, hogy azért a szükséges vakációját elrontsa, de amennyiben nekem szól ez áldozat, köszönettel veszem. Szükségesnek látom azonban hangsúlyozni, hogy nem vagyok lehangolt vagy desperált. Én az ily támadásokban ellenkezôleg könnyelmű vagyok s nézem azt a sok törpe emberit ,,Was im Kessel brodet'' s azt nem tartom méltónak, hogy foglalkozzak vele. Így vagyok ez esetben is. Nekem mind egy, hogy mit zuhítanak rám; én el is megyek innen, ha kell; leköszönök minden emotio nélkül; tehát nem az az én problémám, hanem az, hogy látom, hogy az Egyház így ezzel a lekötöttséggel, mikor már cikkeket tesznek indexre s mikor így orvul támadnak s megértésre nem is számítanak, nem boldogulhat. Hallottam német egyetemi tanárokról, hogy egyáltalán nem dolgoznak, mert nem akarnak kompromittáltatni; úton- útfélen. Az én ,,Élet'' cikkeimet is bátran tehették volna indexre ugyanazzal a mértékkel, mint egy római dominikánus páter írt, hogy nyelvezetem ,,die Sprache'' modernista. Ez ellen nincs védekezés, de ugyan csak ily fölfogás uralkodása alatt nem íródik cikk. Marhácska nem vagyok, hogy kérôdzem. P. Hilgers aki az indexrôl nagy művet írt, ezeket írja nekem: ,,Ich verstehe es nicht, wie man Ihre Arbeiten u. Schriften trotz der Bulle Benedicts XIV. (Sollicita) im ludex libr. prohib. verbleten konnte...... das Verbot veröffentlichen konnte, bevor man dem......'' Én meg vagyok gyôzôdve, hogy ezt csak hatalmas sürgetésre tehették. Bárhogy tették, az Egyház kárára tették. Én már írtam Francesco della Volpe Cardinalisnak az Index- praefectusnak s lefordítottam neki, amit a legközelebbi híradásban közölt, hogy alávetem magam a Sz.Szék ítéletének. -- remélem, hogy ezután békém lesz, mert hisz az agyarkodás célt ért s nyugodhat babérjain az az, hogy bogáncsain. Rómába nem megyek, inkább Isten felé a hegyre. Isten áldja meg Kegyelmes Urat. Adio! In Scs Corde Jesu Prohászka Ottokár Alba. 1911. VI. 29. 5. A Prohászkát támadó német nyelvű pamflet: Mehr Klarheit (Gedanken über den Prohászka-Kultus ins Ungarn, von Dr. Felix ) 1913-ban jelent meg. Prohászka errôl március 19-én ezt jegyzi be naplójába: ,,Csak elfogult ... emberektôl telik ki az ilyen Don Quijote-iáda ... én legföljebb jót mulatok az egészen.'' -- A füzet folyton Prohászka eszméinek veszélyes, ,,modernista'' jellegét hangsúlyozza; szól az indexre tételrôl, annak okairól; magasztalja Samassa érseket, akinek nem kis része volt a cenzúrában. -- Folba János szerint lásd fent I/3.) Dr. Tátrai nem más, mint a szepesi püspök titkára. Prohászka Stoffer Micihez írt 1913. szeptember 25-i levele jól jellemzi a püspök véleményét. Prohászka Stoffer Micihez K.M. Köszönök mindent, körtét és levelet s a sok jóindulatot! Holnap, pénteken indulok Fiume-Anconán át s ha a tengerbe fúlok, úgy most búcsúzom. De hát csak úgy s nem nagyon! D.M., hát én megkaptam a maga leveleit, de Ön nem kapta meg az én 20 fillér portóval (!) ellátott s Edit számadásaival s sok jókívánsággal megterhelt levelemet. Eszerint a számadás is vízbe esett. De ne csinálja újra; én átnéztem s rendben találtam s megadom a felmentést! Azt is kérdeztem ott, hogy mennyi pénz kell E.-nek a legközelebbi kamatokig? -- Olvasta M. a ,,Mehr Klarheit''- ot? Olvassa csak, azt [ti. a világosságot] valami új petróleumlámpa árasztja a világba, mely büdösít is; úgy hogy az egész cím ez volna: ,,Mehr Klarheit u. Mehr Gestank von einem schlupfenden Kirchenlicht''. Azután ne búsuljon nagyon; gondoljon rám, hogy az ilyenek fölött is vrülni kell, mert ha elszenvedjük, Istent dicsôítjük. Isten vele! In st. Corde sz.l.a. 1913. szept. 25. ======================================================================== Gergely Jenô: Prohászka Ottokár közéleti működése A Prohászkáról szóló katolikus irodalomban az életmű közéleti- politikai mozzanatainak vizsgálata és elemzése mindeddig nem kapott a politikai fontosságának megfelelô teret. Ugyanakkor valljuk, hogy a Prohászkával szemben ellenséges, vagy legalább is a kritikai szempontokat elôtérbe állító szerzôk -- legyenek azok akár Prohászka kortársai, akár az elmúlt évtizedek és a jelen tollforgatói -- elsôsorban a politikai-közéleti szereplés által felkínált támadási lehetôségeket használták ki. Bizonyos önkritikával, ám történészi ragaszkodásunkat a tényekhez fel nem adva úgy véljük, hogy elérkezett az ideje annak is, hogy a teológus, filozófus Prohászka életművének kutatása és bemutatása kapcsán megkíséreljük legalább felvázolni azokat a nyomvonalakat, amelyek e jelentôs egyházi férfiú közéleti működésének objektív feltárását és értékelését lehetôvé teszik. Aligha várható el egy elôadástól vagy tanulmánytól, hogy egy nagy lélegzetvétellel minderre vállalkozzon. Ezért jómagam elôzetesen két dolgot szeretnék leszögezni: a forráskritikailag bizonyított tényekhez való ragaszkodást, és az objektíve elhangzott, leírt kijelentések meglétének az elismerését és nem negligálását. Ugyanis nem ezek kétségbe vonása, tagadása visz bennünket elôbbre, hanem a megfelelô történelmi környezetükben való értelmezésük. Ha ezeket nem kiragadjuk és helyiértéküktôl elvonatkoztatva vizsgáljuk. Ha így járunk el, sok félreértést és félremagyarázást helyre lehet igazítani, ki lehet küszöbölni anélkül, hogy szem elôl tévesztenénk a szakmai, tudományos objektivitás igényét. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem Prohászka apológiájában kívánok közreműködni, hanem e meghatározó történelmi személyiség helyének és szerepének végre megnyugtató tisztázásában. Ez pedig szerintem nem elsôsorban világnézet vagy hit kérdése, hanem a mindenkire kötelezô szakmai szabályok, normák, eljárások, módszerek ismeretének és betartásának a függvénye. * * * Úgy vélem, hogy Prohászka életében két olyan -- viszonylag rövid -- periódus van, amelyek érdemben vizsgálhatók és vizsgálandók közéleti szereplésének értékelése során, s tegyük hozzá, hogy amelyek körül mindmáig a legtöbb indulat gerjedt. Az egyik az 1890-es évtized, közelebbrôl a katolicizmus közéleti megújhodásának a kezdetei, a keresztény szociális eszmék megjelenése, a politikai katolicizmus megszervezôdése, lényegében a Katolikus Néppárt megszületése. Szerintem Prohászka szerepe ebben közelrôl sem ismeretes, nem is igen foglalkoztak vele. Pedig a legeredetibb gondolatai ekkor fogalmazódtak meg, és ha a hazai politikai katolicizmus a Prohászka által szorgalmazott utat választotta volna, akkor talán ma sem ott tartana, ahol tart a kereszténydemokrácia. Míg a századvég Prohászkájának közéleti szereplése mondhatni hidegen hagyja az utókor Prohászka-örökségen osztozkodó és ítélkezô ítészeit, addig a másik kulcsfontosságú periódus -- az 1919-1921 közötti évek -- a mai napig indulatoktól és sanda politikai szándékoktól sem ment viták kereszttüzében áll. Pedig hát mindkét esetben ugyanarról volt szó, csak a körülmények változtak meg alapvetôen. Szerintünk Prohászka 1894--95- ben ugyanezt akarta, amit 1919--20-ban remélt, mert az ô elméleti, ideológiai alapjai jottányit sem változtak, és a reá épülô szociális és politikai program éppúgy aktuális maradt. (Hogy mást ne mondjunk, aktuálisnak tűnik napjainkban is.) Ezért választottuk Prohászka közéleti működésének bemutatására ezt a két metszetet az egyébként ennél sokkal gazdagabb életműbôl. Megpróbáljuk összemérni egymással az összemérhetetlent. ======================================================================== Prohászka és a századvég szociális törekvései Abból célszerű kiindulnunk, hogy Európa-szerte a modern keresztény pártok a társadalmi, kulturális, gazdasági szervezetek széles hálózatának részeként, illetve rájuk építkezve jelentek meg a 19. század utolsó harmadában. A hitbuzgalmi egyletek, kongregációk, szakmai szövetségek, érdekképviseleti szervezetek mintegy szatellit-szervezetei a politikai pártnak, amelynek sikere vagy kudarca tôlük is függ. A keresztény párt sikerét Magyarországon eleve behatárolta az a tény, hogy a pártot körülvevô szubkulturális intézményhálózat nem annyira a pártnak, mint inkább az egyháznak volt alárendelve, tôle függött. Ez a függési rendszer kezdôdött a katolikus jelleg biztosításánál, a személyi befolyásoláson át az anyagi függésig. (Magyarán: a nagyjavadalmasok pénztárcájától.) Mindennek ellenére tény, hogy a Katolikus Néppárt került a polgári pártok közül legközelebb a korszerű tömegpárt-típushoz, a tömegpárt modellhez. Ennek volt nyilvántartott tagsága, központi és helyi szervezetei, egyáltalán írt programja és szervezeti szabályai, tartott rendszeresen népgyűléseket, voltak központi és regionális pártlapjai stb. Tehát a néppárt próbált kilépni a hagyományos választási-párt típusból, és akart szakítani a közjogi politizálással. A politikai katolicizmus magyarországi megszületése és kibontakozása egybefonódik a Kulturkampffal és az egyházpolitikai törvények körüli vesztes csatározásokkal. Ám helytelen lenne csak erre a mozzanatra korlátozni a genezis körülményeit. Véleményünk szerint a politikai és szociális katolicizmus közéleti színre lépése kettôs aktusból fakadt: az egyik a már említett kudarcélményes önvédelmi reflex; a másik azonban ezzel összefüggésben és ezzel egyidejűleg egy offenzív fellépés: a katolikus egyháznak, a katolicizmusnak ,,szociális ébredése'', a társadalmi kérdések iránti érdeklôdése, a ,,nép felé fordulása''. Másként fogalmazva a XIII. Leó pápa által képviselt ralliement = a polgári társadalmat kritikailag elfogadó egyház antiliberális kapitalizmus-kritikája, amely pozitív értelmezésében a keresztényszocialista program és irányzat megjelenése. Az 1890-es évek Magyarországán persze mindez nem ilyen egyértelműen és világosan megkülönböztethetô jelenség, bár szerintem Prohászka írásaiból kitűnik a distinkció. A viharos polgári fejlôdés megteremtette a politikai és szociális katolicizmus létrejöttének második feltételrendszerét -- ám ez is sok szempontból szubkulturális jelenségnek bizonyult. Hiszen vele együtt élt és működött egy másik katolicizmus: a múltból élô és tradicionális kiváltságaihoz ragaszkodó, uralmi helyzetén éberen ôrködô egyház, amelynek társadalomképe inkább prekapitalista, mint polgári volt. Közéleti megjelenítôje pedig a tradicionális rétegek elitje: a nagybirtokos aulikus arisztokrácia és a fôpapság. A magyarországi ralliement megvalósításának egyik lehetôségét gróf Zichy Nándor és gróf Esterházy Miklós Móricz programja jelentette, amely ha kompromisszumok árán is, de a néppártban kifejezésre jutott. A másik, szerintünk távlatosabb jövôt ígérô alternatíva a szociális kereszténységre alapozó keresztény szociális irányzat volt, amelynek legszínvonalasabb képviselôje Prohászka. Míg a gyakorlati kivitelezésben Giesswein Sándoré az érdem. Közismert, hogy a fiatal Prohászka már római tanulmányai idején elkötelezte magát XIII. Leó programja iránt,[1], és a Magyar Sion hegyérôl is ezt közvetítette, nem egyszer teljes értetlenségbe ütközve nemcsak a liberális hatalom, hanem a saját egyházi hatalmasai részérôl is. Prohászka elméleti jellegű írásai az esztergomi Magyar Sionban láttak napvilágot, amelyek központi problémája az 1890-es évtizedben az egyház új közéleti szerepvállalása volt. Írásai teoretikusan és teológiailag elôkészítették a közéleti katolicizmus szervezôdéseit, és ezeknek maga is aktív részese volt. 1891-ben lefordította és közreadta a pápa szociális és politikai kérdésekkel foglalkozó megnyilatkozásainak gyűjteményét, elôkészítve a Rerum novarum befogadását.[2] Ezzel mintegy ,,közéleti breviáriumot'' adott az alsópapság kezébe. Prohászka ezt követôen egymás után írja tanulmányait az egyház szociális és politikai kérdésekben a kor követelményeinek megfelelô állásfoglalásairól. (Mármint amik szerinte szükségesek lettek volna.) Közülük itt példaértékűként kettôt emelnénk ki. 1894-ben jelent meg ,,A keresztény szocialista akció'' című tanulmánya, amely a néppárti programot megelôzô módszertani és tartalmi irányadás. Meglepôen korszerű Prohászka okfejtése. Ha azt akarják, hogy az egyházra és tanítására a tömegek odafigyeljenek, ha a liberális és szocialista táborból vissza akarják hódítani ôket, gyökeres szemléletváltozásra van szükség. Nem elég elvárni, hogy bemenvén a templomba juhászodjanak meg a pokol fenyegetésétôl, hanem racionális érvelésre van szükség. (Mennyire megszívlelendô intelem ez a mindenkori keresztény és nemzeti törekvések számára!) ,,Kenyeret kér s élni akar, mégpedig emberhez méltóan; ez az emberiség nyelve; ha ezen szólsz hozzá, megérti.'' De miként lehet összeegyeztetni az erkölcsileg legitimált kenyérharcot az egyházi akció, a re-evangelizáció céljaival? Ami a szemléletváltozást illeti, Prohászka egyértelmű: ,,Az egyházi akció modorában konzervativizmust nem ismerünk; a modor s a taktika változik, az nem lehet konzervatív, konzervatív csak az elv.'' (11, 63- 64) Évszázadnyi tapasztalat igazolta: igaza volt. A rugalmas taktika mögötti tartalom pedig nem más, mint a reális érdekek felkarolása, nem pedig az egyház valós, vagy vélt érdeke: ,,Az anyagi érdekek felkarolásában kell kimutatni a kereszténység életrevalóságát. Ismétlem, azé a jövô, ki az emberekhez érthetô nyelven szól; az emberiség pedig most egy nyelven ért csak, mely egy szót hajtogat, s ez a szó: érdekeink... A társadalom nagy osztályainak forrongó nyomorán enyhíteni ... ez képezi a katolikus akciónak legszükségesebb s legnehezebb pontját. Ez alapon emelkedhetik nálunk is nagy keresztény néppárt ... Nincs ugyanis modernebb, idôszerűbb gondolat, mint a legveszélyeztetettebb érdek fölkarolása; következôleg párt sem lehet korszerűbb, népszerűbb, mint a szociális reform pártja.'' (11,68) A szent életű és misztikus Prohászkát hallók-látók fülének-szemének idegenül hangozhat ez az idézet, de mégis való. Íme, Prohászka megfogalmazásában a politikai katolicizmus keresztényszocialista értelmezése! Prohászka azt is tudta, hogy egy ilyen katolikus párt nem várható az arisztokráciától és a vele szimbiózisban élô prelátusoktól. Ezért eleve a lelkészkedô papsághoz fordult. Ahhoz a papsághoz, amely mentalitásban igen hasonló volt Bajorországtól Felsô- és Alsó-Ausztrián át a magyar Felvidékig és Dunántúlig és onnan a Bácskáig és a Bánátig. Prohászka külön tanulmányt írt 1894-ben ,,A papság föladata a szociális kérdések körül'' címmel. Azért bírálja a magyar klérust, mert semmit sem tett, tesz a liberális államban kibontakozó pogány szocializmus ellenében. Közbevetôleg meg kell jegyeznünk, hogy Prohászka ekkori írásaiban még közelrôl sem tesz egyenlôségjelet a ,,pogány szocializmus'' és a ,,zsidó szocializmus'' vagy liberalizmus közé. A papság számára három feladatot fogalmaz meg: 1. ,,Érdeklôdjék a társadalmi bajok pusztítása s az iparosok és munkások s a föld népének szenvedései iránt.'' 2. ,,A papság mindenütt pártolja azokat az intézményeket és eljárásokat, melyek a munkásosztály javára létbe hívatnak.'' 3. Vegyenek részt a gyakorlati munkában: a fentieket megvalósító szervezetek alakításában, s ennek eredményeirôl tájékoztassák ôt. (11,40-51) Nem, vagy alig lévén antiliberális keresztény polgárság és középréteg a korabeli magyar társadalomban, e téren a vezetô szerepet Prohászka az ezt ,,pótló'' katolikus alsópapságnak szánta. Ôket a német katolikus társadalmi szervezkedések követésére buzdította. ,,Legyen legalább a magyar papságban józan, szociális irány. Emeljük a népet német parasztegyletek mintájára alakított népegyesülések által, s eszközöljük a kézművesek szervezkedésének józan, keresztény irányba való terelését... Tehát erkölcsi reformot, az egyén, az ember reformját kell célul kitűznünk, de e célra az utat a szívekben az anyagi érdekek gyámolításán át keressük. (11,72) A német példa tehát nemcsak a Zentrum Partei, vagy a Volksverein volt, hanem a parasztegyletek, a Kolping-Verein-ek és a katolikus körök egyaránt. A Katolikus Néppárt megalakítására az egyházpolitikai küzdelem leszálló ágában, 1895. január 28-án került sor, mégpedig a budapesti Esterházy-palotában mintegy 200 mágnás és prelátus jelenlétében. Ami megszületett, az nem a szociális katolicizmus politikai manifesztálódása lett, hanem egy sérelmi politika instrumentuma, amelyben a szociálpolitikai program alárendelt szerepet játszott. Nem véletlen, hogy a párt hivatalos lapja, a Fejérmegyei Napló mellett 1895. decemberében Prohászka és elvbarátai , Csernoch János és Keményffy K. Dániel megalapították az Esztergom című lapot, amely a néppárti politika populáris és szociális áramlatának adott publicitást. 1894-95-ben, amint az Prohászka írásaiból is megállapítható, ô nem egy konzervatív agrárius, 67-es alapon álló restaurációs katolikus politikai pártban reménykedett, hanem a polgári demokrácia és a kereszténység szimbiózisában, olyan kereszténydemokráciában, amely az akkori Magyarország politikai demokratizálódását (általános választójog) és szociális megreformálását (szociális törvényhozás) jelentette volna. Közismert, hogy Prohászka 1896-ban a néppárt programjával a vágvecsei kerületben indult, és megbukott. Akik ismerik a néppárt 1895. január végén nyilvánosságra hozott elsô programját,[3] azok láthatják, hogy Prohászka a vágvecsei kerületben annál sokkal többet mondott: ,,Ha igazán a népnek a pártja a néppárt, segítsen a népnek jelenlegi bajain; érezze a magyar nép sérelmeit minden téren, a közigazgatás terén éppúgy, mint a gazdasági téren. Ha igazán a népnek pártja a néppárt, hangoztassa a nép óriási zömének óhajait.'' (18,224) Prohászka ezt tette, a néppárt nem. Prohászka megbukott a néppárt tovább élt. Prohászka ezt mondta az 1920-as választásoknál is, s bár ,,gyôzött'', a keresztényszocializmus megbukott. Talán az sem véletlen, hogy a napi politikában elszenvedett vereség, a kudarcélmény Prohászkát negyedszázadra visszatartotta az ilyen vállalkozásoktól. De ennél is figyelemre méltóbb, hogy a kor antidemokratikus politikai struktúrájában ismerhette fel bukásának tényleges okait. Ezt látszik tükrözni a következô évben, 1897-ben a Magyar Sionban megjelent tanulmánya, amely a demokráciáról értekezett. Ezt az írást a hazai kereszténydemokrácia egyik korai jelentkezésének is tekinthetjük. Abból indult ki, hogy bár az egyház mint olyan (nyilván elsôsorban mint struktúra) konzervatív, de ,,a konzervativizmus nem lehet más, nem jelenthet mást, mint történelmi alapon álló szerves fejlôdést'' --, ami szemben áll a liberalizmus nyilván szervetlen, idegen alternatívájával. Mi tehát a közéleti katolicizmus teendôje? ,,Ha a haladás vezércsillaga alá áll az egyház, akkor fô feladata megismerni a kort és szükségleteit, hiányait és bajait, fô feladat fölismerni az irányt, mely utat nyit a haladásra, fölismerni az eszméket, melyek uralkodnak, melyek megértek a történelmi fejlôdés izzó napsugarai alatt... Mi pedig a mai kor megért eszméje? Merre tart a világ haladása? -- tette fel a kérdést Prohászka. -- Ezt az eszmét, ezt az irányt egyszóval jellemezhetem, ez a szó: gyerünk a néphez! A demokrácia, ez képezi a kor ragyogó eszméjét, a demokrácia a haladás zodiákusának uralkodó állatjegye... A középkoré volt a rendi alkotmány, az újkoré a demokrácia. A középkori egyház összenôtt a rendi alkotmánnyal, az újkori egyház nôjön bele a demokráciába. Olvadjon föl a népben, forrjon össze, azonosítsa magát a néppel, fektesse bele erejét, szellemét, lelkét a nép érdekeibe... Ezt kívánja az emberiség haladásának törvénye.''[4] Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem lehet megfogalmazni a kereszténydemokrácia hivatását, az egyház ,,nép felé fordulásának'' követelményét. Hogy nem így történt, azt aligha lehet Prohászkának felróni. Prohászka századfordulón és századelôn, sôt mondhatni 1918 elôtt kifejtett antiliberális kapitalizmus-kritikája, illetve pozitív értelemben megfogalmazott keresztény szociális programja legalább volt annyira önkritikus, mint kritikus. A konzervativizmusba merevedett és az adott struktúrához illeszkedô katolikus egyház iránt éppúgy kritikus, mint a liberális kapitalizmus és a szociáldemokrácia iránt. Ez utóbbiak esetében pedig mintegy Szekfű Gyula Három nemzedékét megelôlegezve ok-okozati összefüggést helyezett elôtérbe: a liberális kapitalizmus belsô ellentmondásai, szociális igazságtalanságai és az erkölcsi, elsôsorban a keresztény valláserkölcsi értékek iránti közömbössége váltotta ki a marxista szocializmus ,,megoldási javaslatát'': a polgári társadalom elpusztítását. ======================================================================== II. Prohászka közéleti tevékenysége 1919-1921 között Prohászka 1919--1921 közötti újabb közéleti aktivitásának és szerepvállalásának, s ezzel kapcsolatos megnyilatkozásainak értelmezése az eddigieknél is vitatottabb probléma. Nem egyszerűen csak a világnézeti és politikai antagonizmusok miatt, hanem azért, mert a korábbiakhoz képest alapvetôen megváltozott körülmények között került minderre sor. Az értelmezéshez szerintünk elôször ezeket kell számba vennünk. Abból indulunk ki, hogy a prohászkai program a magyar társadalom bajainak megoldására a századfordulótól folyamatosan jelen van, ám a liberális dualista szisztémában ennek valóra váltására semmi esély nem volt. 1918-19 kataklizmája, a háborús vereség, a Monarchia, Prohászka és a magyarság számára inkább a történelmi Magyarország felosztása; az addigi értékek, mentalitás devalvációja, egyáltalán a bukás, a vereség megélt mindennapjai új megvilágításba helyezték az addigi kritikákat és megoldási javaslatokat. Mert nem kevesebbrôl volt szó, mint hogy lesz-e még Magyarország, s ha lesz, az milyen lesz, miként lehet és kell azt berendezni? Ez a kor nagy pillanata is egyben, mert Mohács óta -- amihez ez a tragédia egyedül hasonlatos -- nem állt hasonló feladat az államférfiak, közéleti szereplôk, sôt egy egész nemzet elôtt. A berendezésre tett kísérletek: a Károlyi-féle októbrista demokrácia látványosan megbukott belsô ellenzéke -- radikális baloldali, kommunista ellenzéke és jobboldali ellenzékének fellépése, -- valamint az antant által támogatott utódállamok hódító étvágya miatt. A kétségbeesett helyzetben a hatalmat puccsszerűen megragadó kommunisták Oroszországból importált ,,megoldási javaslata'' annyiban fontos elemzésünk összefüggéseiben, hogy a magyarság, a katolikus egyház és maga Prohászka is Európában egyedülálló módon megtapasztalhatta, hogy milyen lehet a kapitalizmus alternatívája. 1919 nyarán -- a román megszállás körülményei közepette -- milyen értékek kínálkozhattak a jövô kibontakozása számára, amelyek addig nem kompromittálódtak? Kézenfekvô volt, hogy az 1918 októberében megbukott konzervatív-liberális Tisza István-féle rendszer nem rekonstruálható. Kudarcot vallott a Károlyi-féle demokrácia is, amely a szociáldemokrácia közreműködésével a bolsevik diktatúrába torkollott. Aligha tévedett Prohászka és kortársainak zöme, amikor úgy vélték, hogy igazában két érték, két eszme maradt kompatibilis, amelyek harmóniába hozhatók az általános, egyetemes emberi és európai kultúrával és berendezkedéssel, mégpedig: a kereszténység, amelynek segítségével ezer év elôtt is sikerült a csatlakozás Európához;s a másik a nemzeti gondolat, a hazafiság, az önálló magyar nemzetállam újraalapításának és berendezésének gondolata. Ez a keresztény nemzeti gondolat, a keresztény és nemzeti Magyarország megteremtésének a gondolata. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy egy keresztény és nemzeti Magyarország nem, és szerintünk nem elsôsorban csak jobboldali, konzervatív, netán autokratikus tartalommal volt elképzelhetô. Az 1919- 1921 közötti belharcok azt mutatják, hogy más alternatívák is kínálkoztak: a keresztény szocialisták által képviselhetô, a szociális igazságokra alapozó polgári társadalom harmóniába hozva a kisgazdapárt által reprezentált paraszti demokráciával. Ennek nem feltétlenül kellett volna konzervatívnak, netán antidemokratikusnak lennie, amint az Horthy-Bethlen rendszerében kiteljesedett. Szerintünk Prohászka és Nagyatádi Szabó István Magyarországa egészen más akart lenni. Ezek után még egy kérdést kell felvetnünk: mennyiben volt Prohászka és az általa megfogalmazott program az 1919 utáni új Magyarország programja, ha úgy tetszik, a keresztény-nemzeti ellenforradalom programja? (Mindjárt hozzátesszük, hogy az ellenforradalmat nem a kádári dehonesztáló értelemben használjuk, hanem a forradalmak, a forradalom reakciójaként megfogalmazott, ám a forradalom módszereivel és illegitimitásával érvényesített törekvést.) Közelrôl sem Prohászka ellenfelei, vagy egykori marxista kritikusai találták ki, hogy a püspök központi szerepet játszott a most tárgyalt idôszakban. Részint az általa következetesen képviselt eszmék és program révén, részint a ténylegesen betöltött közéleti szerepe folytán. Prohászka halálát követôen írta műveinek legjobb ismerôje, a szerintünk autentikus Schütz Antal: a proletárdiktatúra bukása után ,,ösztönösen feléje fordult minden szem, politikusok és a nép benne látták a titkos tájékozódási pontot..., a nemzet fájdalmainak és igényeinek hiteles helyét, legnemesebb akarásainak exponensét, ami az embereket mozgatta és feszítette, az benne... megtisztulva, formára hozva és szárnyra kelve vált igazán hatékony közeszmévé. ( Kiemelés tôlem. G. J.) (25,107) Eme közismert vélekedés mellett az is tény, hogy a keresztény politikai szervezôdések 1918--19 során végbemenô átrendezôdése közepette igencsak korán felmerült annak a gondolata, hogy egy új keresztény párt élére Fehérvár püspöke álljon (ami 1920-ban ha nem is így, de megvalósul majd). A fehérvári Prohászka-hagyatékban találtunk egy igen fontos levelet, amelyet Bangha Béla jezsuita atya 1918. december 8-án írt Prohászkának. A fôvárosi keresztény értelmiségiek közötti szervezkedés egyik mozgatója Bangha volt, aki ekkor már felismerte, hogy Prohászka nélkül nem lehetséges hatékony keresztény nemzeti szervezôdés, új politikai párt sem. ,,Százával és ezrével jönnek az emberek, kérdik, mi lesz, hova csatlakozzanak, s nekünk szégyenkezve kell bevallanunk, hogy semmi, semmi, semmi. A ker. szoc. néppárthoz éppúgy nem hajlandók csatlakozni, mint a munkapárthoz; a Meskó-féle földmíves párthoz nem földmíves nem csatlakozhatik'',[5] amelynek programja egyébként Bangháéknak rokonszenves volt. Helyesen látták, hogy ,,kompromittált, lejárt zászlókkal nem lehet követôket toborozni. Még azoknak is megnyúlik a néppárt nevére az ábrázatuk, akik leghangosabban és lelkesebben sürgetik az akármiféle keresztény szervezkedést'' -- közölte a püspökkel az addigi keresztény pártról lesújtó véleményét a páter. A kilátástalan helyzet vázolása után állt elô Bangha javaslatával:,,Mindenki, akivel csak összejövök: katona és civil, protestáns és katolikus, régi és újdonatúj emberek, vallásosak és nem-zsidó szabadgondolkodók, mindenki csak egy nevet ismer el, csak egyben bízik: Prohászka Ottokárban. Kegyelmes Úr az egyetlen, aki ma tömörítheti a keresztény középosztály óriási tömegeit, nôket, katonákat, civilt, mindenkit. Esdve kérem Excellenciádat, ne hátráljon meg az elsô akadálytól, jöjjön, hozzon össze 30-40 embert, mi kicsinyek, de sereghajtók, milliós tábort fogunk hozni a kibontott zászlóhoz! Ez most minden fölött való; enélkül mindent elsöpör az ár! Ha nem lehet megcsinálni a keresztény koncentrációs pártot, meg kell csinálni a keresztény pártok koncentrációját, s mindenekelôtt a még hiányzó polgári keresztény pártot a néppárt és a földmíves párt mellett... Tegyen valamit, lépjen a mozgalom élére.'' A felajánlott politikai vezérszerepet 1918 decemberében Prohászka nem vállalta --, közelebbi indokait nem ismerjük elzárkózásának. Az is tény, hogy a Bangha által szorgalmazott összefogása a keresztény pártoknak, illetve egy új, keresztény polgári párt létrehozására sem került sor 1918--19 fordulóján. Viszont valóban jött a mindent elsöprô ár, s csak annak levonulása után valósult meg az új keresztény koncentráció, immár Prohászka aktív részvételével. Prohászka részvétele a napi politikában 1919. augusztus 6-a után nagyrészt már ismeretes. Tárgyalásai, közvetítései, a gyakori politikai gyűléseken elmondott beszédei egyfelé mutatnak: egy olyan egységes, korszerű, szociálisan érzékeny keresztény párt megteremtése felé, amely képes megfelelô alternatívát kínálni a magyar népnek a nemzeti és társadalmi összeomlás közepette. Ez a törekvése csak részben járt sikerrel; és az is tény, hogy szinte naponta szerepel a közéletben, mégsem az ô programja és személye lett a kibontakozás útja. Éppen ezért inkább azokat a programatikus dokumentumokat tekintjük át közéleti szereplésének értelmezéséhez, amelyekben részint a saját nevében, részint az egész egyház nevében szólva a papsághoz és a hívekhez összefoglalta a lezajlott események értékelését és felvázolta a közeli és távlatosabb teendôket. Prohászka 1919-es körlevele Az elsô ilyen dokumentum a Székesfehérváron 1919. augusztus 17-én kelt egyházmegyei circulare, amely a papsághoz és a hívekhez egyaránt szólt. A körlevél ,,A kommunizmus bukása után'' címmel került be művei közé.(9,260-264) Prohászka a háború elvesztésére következô forradalmakat egy a ,,kenyérért minden szolgálatra kapható intelligencia'' támogatásával hatalomra jutó ,,közpusztító társaság'' nemzetet, polgári társadalmat és gazdaságot végveszélybe sodró garázdálkodásának nevezte. Sommás értékelése meglehetôsen távol áll azoktól a megnyilatkozásaitól, amiket a Károlyi-féle polgári demokrácia elsô idôszakában tett. Szerintünk csak azok figyelembe vételével fogadható el a prohászkai ítélkezés 1918--19-rôl, és semmiképpen sem a két fejleményt: a polgári demokratikus köztársaságot és a bolsevik diktatúrát összemosó fentebbi megállapítása. Mint a körlevél tüzetesebb elemzésébôl kitűnik, Prohászka nem is az októbrista demokráciáról, hanem az istentelen, egyházat és vallást üldözô kommunista diktatúráról szól! ,,Világosítsuk fel a népet nem képtelen rögeszmékkel s orosz- zsidó elméletek hirdetésével, hanem józan, igaz fejlôdési s emberszeretô tanokkal s fogjunk kezet mindnyájan, hogy az igazság s a keresztény Magyarország alapján kifejthessük a népjólét s a szabad s művelt élet áldásait.'' (9,261) Kétségkívül Prohászka fordulata az ,,orosz-zsidó elméletek''-rôl a Szovjet-Oroszországból Kun Béla, Szamuely Tibor és társaik által importált bolsevizmust jelenti. 1919 augusztus közepén pedig még mindenki elôtt elevenen élt a tény, hogy a bukott diktatúra vezérkarában és apparátusában kiemelkedô szerepet töltött be a kommunistává lett, vallásával, hitével és addigi közösségével is szakító értelmiséginek indult zsidóság egy része. Ezt a jelenséget a kortársak többsége azonosította a forradalommal és a destrukcióval, megfeledkezve a magyarsággal azonosuló, vallásos zsidóságot, mint azon zsidó néprétegeket -- és nemcsak a nagytôkéseket --, amelyek ragaszkodtak polgári értékeikhez és világukhoz. Prohászka a teendôket négy pontban foglalta össze. ,,Elôször is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy mikor a bolsevizmus s annak tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit jelent, hogy a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására is gondolnánk... Az ellenkezés s ellentállás ... ugyancsak nem irányul a szociális haladás, a munkások jogai, azok szervezkedése s társadalmi s gazdasági térfoglalása ellen! Ne akarjon itt letörni senki munkást, senki szegényt és proletárt! Én vagyok az elsô, ... aki minden reakciót, mely elnyomást, megtorlást, jogfosztást jelent, elítélek s a pokol fenekére, ahová való, kívánok. Ellenkezôleg azt hiszem és vallom, hogy ha a magyar társadalomnak s a vallásos élet megújhodásának új forrásai után nézünk, ... akkor ezeket elsôsorban a munkásrétegekben, az ipari munkás- s a földmíves-osztályban reméljük föltalálhatni... Itt a kezünk baráti s testvéri kézszorításra.'' (Kiemelés eredetiben.) Azért idéztük hosszabban Prohászkát, mert önmagáért szól: ez volt a századfordulótól megfogalmazott keresztényszocialista programjának a lényege. Ezt követôen Prohászka egyértelműen és határozottan szembefordul a fehérterrorral, a megtorlással, a gyűlölködés szításával, de nem csak úgy általában, hanem nevén is nevezte a dolgokat. ,,Második kötelességünk csillapítani s enyhíteni a szenvedélyeket s ezáltal gyökerestôl kitépni a gyűlölség és a testvérharc dudváját.Most tényleg úgy van, hogy az egyik párt legyôzte a másikát, s akárhány munkásember tán úgy érzi, hogy ôket gyôzték le'' -- ismerte el reálisan Prohászka, hiszen mindig is ismerte a nép hangulatát. Ezért ismételten aláhúzza, hogy ez tévedés: ,,nem gyôzték itt le s nem is akarták legyôzni a munkásságot; itt csak túlzó elemek garázdálkodásának vetettek véget... Ennek a bolsevizmust legyôzô magyar nemzeti iránynak mindenképpen tartózkodnia kell erôszaktól, durvaságtól, s elnyomástól. Mi zsiványokat és haramiákat nem utánozhatunk, azok példáját nem követhetjük... Mi szemet szemért, fogat fogért nem követelünk; mi kínzókamrákat föl nem állítunk senki kedvéért s akasztófát akasztófáért bolsevista stílusban nem plántálunk... Nekünk zsidó Lenin-fiúk helyett nem kellenek katolikus Lenin-fiúk. '' (9,262) Kemény szavak ezek akkor, amikor a Dél-Dunántúlon éppen kibontakozóban van a fehérterror. S ha a megtorlásban élenjáró tiszti különítményesek jellemzôje közelrôl sem a tiszta katolicitás volt, az új akasztófákat a keresztény-nemzeti ellenforradalom jegyében plántálták. Nem Prohászkán múlott, hogy Pogány és Szamuely helyére Prónay és Ostenburg-Moravek lépett. Miután Prohászka tájékoztatta papjait és híveit arról, hogy miként értékeli a közelmúltat és mitôl óvja ôket a jelenben, kifejtette a pozitív programot, a szükséges teendôket is. ,,Harmadik feladatunkat a szervezkedés teszi, hogy keresztény magyar nemzeti alapon szervezzük meg érdekképviseleteinket -- írta Prohászka. -- A társadalmat sokféle réteg, sokféle hivatás, osztály és érdek alkotja. Legyen mindegyiknek erôs képviselete, hogy érdekeinket védhesse, de úgy, hogy senki jogát le ne törje... s összhangot teremtsen a sokadalomban. Ezt a szervezkedést keresztény s nemzeti alapon kell végrehajtani, természetesen minden felekezeti különbség nélkül.'' A püspök a keresztény szociális alapon álló szakszervezetek kialakítását bátorítja tehát, amelyek az osztályharc elutasításával törekednek érdekvédelemre. Ennek a szervezkedésnek interkonfesszionális jellegét hangsúlyozza, s óvja a soviniszta túlzásoktól. Tágabban értelmezve ezt az igényt, tehát kiterjesztve a politika szférájára, az ekkor már formálódó új keresztény párt számára is irányadóak szavai. A keresztény nemzeti érdekvédelmi és politikai szervezkedésben Prohászka elismeri az intelligencia, a középosztály vezetô szerepét, ám hangsúlyozza felelôsségét is. Ne akarjon új uralkodó osztályként fellépni, hanem a tiszteletet magának kivívó vezetô réteg legyen. Karolja fel a népet, törôdjön a néppel és segítse annak törekvéseit. Meglepôen korszerű Prohászka álláspontja akkor, amikor a nép törekvéseinek szolgálatára buzdítja a középosztályt, az értelmiséget, ám ezt nem az addigi patrónusi szerepkörnek, nem is valamiféle narodnyik nép közé járásnak fogja fel! Nagyon jól tudta, hogy ,,ezt ugyan a népnek magának kell megtennie, mert minden osztály csak saját belsô energiájával érvényesül.'' (9,262, 263) A népnek az önérvényesítésére való nevelése, képesítése az értelmiség felelôssége, s ebben Prohászka az iskoláknak tulajdonít meghatározó szerepet. ,,Ezzel kapcsolatban negyedik kötelességünk iskoláink védelme s a keresztény valláserkölcsi alap biztosítása a nevelésben, oktatásban.'' (9,263.) (Kiemelés az eredetiben.) A megyés fôpásztor fájdalommal állapította meg, hogy a katolikus tanítók legtöbbje -- tisztelet a kivételnek ,,behódolt az új iránynak, sôt apostola, azaz hogy harangozója lett.'' Közismert, hogy éppen Székesfehérváron egy néptanító játszott fôszerepet az egyházellenes intézkedések végrehajtásában, ami mellett Prohászka most nem mehetett el szó nélkül. Arra figyelmeztette papságát, hogy vigyék vissza az iskolákba a keresztet, tartsanak a falvakban népünnepélyeket, gyűléseket, ahol ismertessék a körlevélben vázoltakat. ,,Végül kérem a lelkipásztorokat -- s ezt tartom a legégetôbb szükségnek -- legyenek igazi pásztorai népünknek, neveljék, tanítsák, szervezzék, vezessék!'' -- fejezôdik be a joggal közéleti programnak is beillô pásztorlevél. (9,264) A püspöki kar közös pásztorlevele Prohászka fentebb részletesen elemzett pásztorlevele annyira megnyerte a vele politikai kérdésekben korábban is egyetértô Csernoch János bíboros hercegprímás tetszését, hogy megbízta az 1919. augusztus 22-én összeülô püspöki konferencia közös pásztorlevelének a megfogalmazásával. (Prohászka ettôl kezdve a püspöki kar egyfajta ,,szóvivôje'' lett. Az 1919. augusztus é s1927 tavasza közötti évi két püspöki konferencián mindig aktívan részt vett. A korszakban kiadott valamennyi közös pásztorlevélnek ô volt a szerzôje.)[6] A meglehetôsen foghíjas konferencia egyhangúlag és javítások nélkül elfogadta Prohászka tervezetét, amely lényegében követte a fehérvári circulare felépítését és mondandóját. Jelentôsége azonban túlment ezen, hiszen az egész magyar egyház álláspontját fogalmazta meg egy igencsak kritikus helyzetben. Ezért másodikként ezt a programatikus dokumentumot kívánjuk bemutatni, mert az elôzôtôl eltérôen annak is bizonyítéka, hogy Prohászka ekkori és ezt követô közéleti-politikai szerepvállalásával a püspöki kar nemcsak egyetértett, hanem támogatta is azt. Maga a pásztorlevél nem a papsághoz szólt, hanem a hívekhez. (A papság informálása az egyes ordinariusokra tartozott ugyanis.) Prohászka abból indult ki, hogy a világháború gyötrelmei után a nép és a nemzet a békét és a megnyugvást várta, ehelyett jött az összeomlás és a forradalom. S annak figyelmen kívül hagyásával,hogy 1918 novemberében ugyanez a grémium kollektíve is bizalmáról támogatta és biztosította a fiatal polgári demokráciát[7] most a lezajlott események hatására, s nem utolsó sorban a keresztény nemzeti ellenforradalom legitimálása érdekében csak a kommunista diktatúráról esik szó. ,,Erôszakos elemek magukhoz ragadták a hatalmat s rögeszmék megvalósítására adták fejüket; képtelen elméleteket s csillogó jelszavakat készpénznek véve, máról- holnapra paradicsommá akarták elváltoztatni a siralom völgyét; felforgatták a társadalmi s gazdasági rendet... a társadalom minden osztályát jogaiból s vagyonából kiforgatták, embert ember ellen izgattak, s terrorral, börtönnel, akasztófával, golyóval rémítettek... a hosszú harcokban kimerült s ellenállóerejében meggyengült polgárság pedig szinte aléltan s tehetetlenül nézte s szenvedte e tatárjárást.'' (9,265-266) Kétségkívül helytállóak a kommunizmus közvetlen bevezetésére tett diktatórikus kísérlet abszurditásáról mondottak. Úgy tűnik, hogy 1919 augusztus végén a püspöki kar és Prohászka nyilvánosan még csak ettôl határolta el magát, és az ellenforradalom kibontakozásának késôbbi szakaszában egészült ki az 1918-as októberi forradalom és köztársaság elítélésével, s került elôtérbe a kettônek egybekapcsolása. Szerintünk a körlevélnek abban is igaza van, hogy az összeomlás, a forradalmak, a bolsevizmus nem egyszerűen csak Isten csapása volt, a polgárság tehetetlenségének is mélyen fekvô okai vannak, hanem ,,magából a társadalomból, a köztünk fölgyülemlett szeretetlenségbôl, igazságtalanságból s elkeseredésbôl fakadt mindez.'' (9, 266) Prohászka itt már túllépett azon, hogy a felszíni jelenséget az ,,orosz-zsidó'' importot hangsúlyozza, hanem reálisan mutat rá a bekövetkezett események társadalmi összefüggéseire és okaira. Végsô soron pedig a katolikus szociális tanítás álláspontját erôsíti meg: ezek az események a társadalom elkereszténytelenedésére, az Istentôl és a természeti törvényektôl való elfordulására vezethetôk vissza. Prohászka és a püspöki kar nem azt tartotta a legfontosabb feladatának, hogy a történtek egzakt igényű elemzését adja, hanem sokkal inkább jelen és a jövô feladataira irányították a figyelmét. ,,S ugyan mit kell tennünk, hogy a magunk számára a jobb jövôt biztosítsuk?'' -- tette fel a mindig aktuális kérdést Prohászka. Jól érthetô, világos tételekben összegezte a teendôket, s ezeket két nagy csoportra osztotta: az elsôbe a valláserkölcsieket, a másodikba a társadalmi-gazdaságiakat sorolta. Abból indult ki, hogy ,,aki e rettenetes idôket átélte, az közvetlenül meggyôzôdhetett arról, hogy mindenekelôtt a hitet s a hitbôl fakadó erkölcsöt mint élet- és rendnek alapját kell megvédenünk.'' (9,267) Tehát a hittôl való eltávolodás, a vallástalanság okozta az erkölcsi értékvesztést, ami a nemzeti és társadalmi összeomláshoz vezetett. Persze itt mindjárt feltehetnôk a kérdést, miért marad el annak felvetése, hogy mi okozta a hittôl való eltávolodást, másként fogalmazva a szerintünk objektív okokra visszavezethetô szekularizálódást? Prohászka ezt a kérdést a századelôn feltette és részben meg is magyarázta a polgári fejlôdés elemzésével, valamint mindebben magának az egyháznak a felelôsségével. A körlevél ténymegállapításából most annyi következett, hogy az új rend, egy új és jobb társadalom, egy boldogabb Magyarország megteremtésének alapja a keresztény erkölcs lehet. ,,Védjük meg a hitet, az erkölcsöt, az igazságot, a tisztességet s ezáltal az emberi szabadságokat, a munkát épp úgy, mint az igazságos magántulajdont!'' (Uo.) A valláserkölcsi normák követése egyben az igazságos társadalmi berendezkedés és együttélés alapja. Prohászka újrafogalmazta a fehérvári körlevél mondandóját a nemzeti-társadalmi megbékélés, sôt összefogás sürgetésével. ,,Értsétek ezt meg, mindenekelôtt szocialista testvéreink -- így mondja Prohászka, testvéreink! (G. J.) -- hogy mikor a kereszténységet, a vallást és az egyházat védeni akarjuk, nem politikai s gazdasági kiváltságoknak, nem az uralkodó osztályok érdekeinek vagy a nagybirtoknak védelmérôl van szó, hanem hitrôl, vallásról, szabadságról, melyet a legújabb tévtanok, a történelmi materializmus s a szocialista túlzók (értsd: a kommunisták, G. J.) támadnak.'' (Uo.) Ha figyelembe vesszük azt a mondhatni pszichológiai kényszert, hogy ekkor még igencsak érzôdött az éppen levert diktatúra közelsége, mégis fontos dolog, hogy részben elhatárolódik a korábbi uralkodó osztályok, a nagypolgárság és nagybirtokosok hatalmi restaurációjának elfogadása elôl, és distingvál a szociáldemokrácia (szocialista testvéreink) és a kommunisták között. Prohászka ezek után számba vette, hogy a forradalmak miben sértették az egyház és vallás érdekeit, aminek felsorolásától eltekintünk. Most tehát a restaurálásnak a kereszténység jogaiba és funkcióiba való visszahelyezésével kell kezdôdnie, amin szerény véleményünk szerint Prohászka nem egészen azt értette, amit a jelenlévô püspökök többsége. Számára az erkölcsi megújulás és a rekrisztianizáció nem elsôsorban jogi, közjogi és intézményi keretek restaurálását jelentette, hanem a kataklizmában újjászületô egyház közéleti felelôsségvállalásának tudatosítását. Ezért fogalmazta meg a konkrét társadalmi és gazdasági változások szükségességét; tudta, hogy nem lehet ott folytatni, ahol 1918 októberében abbamaradt. ,,Most van ideje a társadalmi eszmélésnek, ideje a lelkiismeret-vizsgálatnak, melyet ki kell terjesztenünk gazdasági és polgári életünkre, hogy fölismerjük a bajokat s az élet kegyetlenségeit, melyeket enyhíteni s megszüntetni, a mulasztásokat, melyeket kipótolni, az óriási egyenlôtlenségeket, melyeket kiegyenlíteni kötelességünk.'' (9, 270) Ha kellô affinitással figyelünk a prohászkai szándékra, aligha tagadható, hogy itt a fehérvári püspöknek sikerült a közös körlevélbe becsempésznie a kollektív önkritika elemeit is. ,,Erre nézve fôpásztori intelmünk az -- folytatja a püspökök nevében --, hogy vezessük be az igazi, a gyakorlati kereszténységet mint társadalmi igazságot, mint testvériséget s méltányosságot a társadalmi osztályok érdekeinek s egymáshozi viszonyának rendezésében. Az európai civilizációnak legégetôbb kérdése és legfontosabb érdeke most a munka jogainak igazságosabb rendezése. Ebben mindnyájan részt akarunk venni.'' (Uo.) Nagy igazság, hogy a munkáskérdés az adott kor európai fô problémája, de bizonyos önellentmondás ebben az okfejtésben is fellelhetô. Gondoljunk arra, hogy Prohászka joggal marasztalta el az evilági siralomvölgy helyébe az azonnali földi paradicsomot ígérô fantazmagóriákat. De hát hogy is van ez? Fôpásztori intelemmel be lehet vezetni az igazi, gyakorlati kereszténységet, amely a siralomvölgyet elviselhetôvé, netán igazságosabb társadalommá teszi? Mi közelrôl sem a szándékot és meggyôzôdést vonjuk kétségbe, hanem a realitásában kételkedünk. Prohászka kétségkívül tett konkrét javaslatokat atekintetben, hogy miként is értelmezhetô ennek a gyakorlati kereszténységnek a megvalósítása a fô kérdésben: a munkáskérdésben. ,,Elsôsorban munkástestvéreinkhez fordulunk -- folytatódik a pásztorlevél. -- Ôk sokszor fölpanaszolják, hogy kihasználják, s ígéretekkel, szép szóval félrevezetik ôket, hogy ezek után ôk már senkinek nem hisznek, hanem önmaguk veszik kézbe boldogulásuk intézését. Jól teszik, ha a szociális igazság talaján érdekeiket ôk maguk óvják, de biztosítjuk ôket, hogy igazságos követelményeiket magunkévá tesszük mindnyájan, s hogy oda akarunk hatni, hogy a társadalom ne az osztályharc gyűlölségétôl kényszerítve, hanem a fejlôdés isteni gondolatait fölértve méltányolja a munka jogait.''(Uo.) Prohászka alapigazságokat fogalmazott meg megint csak keresztényszocialista platformról. Nem rajta múlott, hogy a korabeli fôpapság, a nagyjavadalmasok, sokszor egyéni szándékaik és jócselekedeteik dacára sem tudtak megfelelni ennek az ígéretnek, vagy elvárásnak. Bizonyíték erre a korszak keresztény munkásmozgalmának története.[8] Méginkább figyelemre méltó és szerintünk Prohászka egész 1919--1921 közötti ,,közszereplésének'' mozgatórugója, alapelveire és alapvetô morális-szociális követelményeire mutat rá a pásztorlevélnek a társadalmi-nemzeti megbékélésrôl szóló passzusa. ,, De vezessük be a gyakorlati kereszténységet mint megértést és jogtiszteletet, mint jó viszonyt s összetartást a nemzet összes osztályaiba, s tiszteljük meg egymást a felebaráti érzések s az emberi jogok, a társulás, a szervezkedés szabadságának elismerésével. Álljon tôlünk távol minden bosszúvágy, megtorlás -- álljon ez távol egyesektôl s osztályoktól. Itt nem gyôzött le, nem tepert le osztály osztályt, nem gyôzte le senki a munkásosztályt, hanem a gazdasági s társadalmi rend gonosztevôi törték le. Nem lehet tehát köztünk arról sem szó, hogy a középosztály most már megint uralkodhatik a munkásosztály fölött; nem lehet szó reakcióról, sem elnyomásról. Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni -- ez a jövô Magyarország boldogulásának a föltétele. Reakcióról tehát, mely elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent -- mely kínzókamrákért kínzókamrákkal, vörösterror helyett fehérterorral fenyeget, köztünk szó se essék. A proletárdiktatúra emberségébôl kivetkôzött gonosztevôinek dicsôségére köztünk senki sem áhítozik.''(9,271) Prohászka szinte szó szerint, de tömörebben és precízebben megismételte a fehérvári körlevelében írtakat. A fehérterror elítélése ezáltal már nemcsak az ô személyes álláspontja lett, hanem az egész magyar fôpapság véleményét tolmácsolta. A közös pásztorlevél további ismertetésétôl eltekintünk, mert az szorosan követte a már részletesen elemzett egyházmegyei circularet. Prohászkának 1919 nyarától az 1920-as évek elején elmondott kimondottan politikai és közéleti jellegű beszédeit és írásait Schütz Antal az életmű-sorozat 22. köteteként Iránytű címmel adta közre. Ezzel óhatatlanul is arra utalt, hogy Prohászka volt a keresztény nemzeti megújhodás, az új berendezkedés ,,iránytűje'', iránymutatója. Bár igaz, hogy Prohászka ezekben a hónapokban, években még a napi politika egyébként nem neki való arénájába is leszállva fogalmazta meg a keresztény nemzeti ébredés teendôit, közelrôl sem egyértelmű az, hogy a történések az ôáltala kívánt irányban folytak volna. Az a véleményünk, hogy bár ekkor állt népszerűségének tetôpontján, szinte minden nap egy- két gyűlés ünnepelt szónoka volt, akár nap mint nap megjelent egy-egy írása vagy nyilatkozata, a politikai események menetének alakítására nem volt meghatározó befolyása. Ezzel nem történelmi felelôsségét akarjuk csökkenteni, hanem ezt a valóságból kiindulva állapítjuk meg. Sokkal inkább mások és más célok érdekében igyekeztek fel- és kihasználni a püspök nevét, tekintélyét és népszerűségét. Kicsit patetikusan szólva azt is mondhatnánk, hogy az ô reverendája mögé bújva próbáltak sokan, nem egyszer érdemtelenek és érdemtelenül -- ahogy ô maga mondta: keresztények kereszténység nélkül, kis koponyák és nagy akarnokok a politikai konjunktúra lovára felkapaszkodni. A politikus Prohászka Az 1919- 20 folyamán megszületett új magyar államban a feltörekvô középrétegek, a kispolgárság és a birtokos parasztság részt kértek és egy ideig részt is vettek a hatalomból. A korábbi konzervatív arisztokratikus és liberális nagyburzsoá rendszerrel szemben egy tényleges szociális megújhodásért és a nemzet vezetô szerepéért küzdöttek. Ez a törekvés pedig találkozott Prohászka eredeti programjával; nemcsak szociálpolitikai programjával, hanem a nemzeti függetlenség melletti korábbi elkötelezettségével is. A korabeli püspöki karból valóban csak Prohászka volt az, aki egyértelműen, már 1919 nyarán, akár a napi politikában is, az új mellé állt, mert meg volt gyôzôdve arról, hogy az valóban a keresztény és nemzeti társadalom és állam megteremtôje lesz. Hogy azután viszonylag gyors csalódás követte ezt az illúziót, az megint csak Prohászka közéleti mentalitásának egyik jellemzôje. Emlékezzünk csak rá, gyors volt a csalódás annak idején a Vágvecsén elszenvedett néppárti kudarc nyomán is. Prohászka eltérôen a fôpapság és a klérus többségétôl, soha nem volt aulikus, és 1918 után sem lett legitimista. Nem véletlenül érdemelte ki Ferenc Józseftôl a ,,Tulpenbischof'' megbélyegzést a koalíciós idôkben. Most 1919 ôszén, 1920 elején az önálló, független Magyarország megteremtésének és megszilárdításának reményében, sôt annak zálogaként tartotta kulcsfontosságúnak a nemzeti haderô, a nemzeti hadsereg megerôsítését -- és közelrôl sem a garázdálkodó különítmények támogatásáról volt nála szó. (Általában az irodalomban összemosódik a fehérterrort gyakorló néhány tiszti különítmény és a több tízezres állományú Nemzeti Hadsereg közötti különbség.) Ugyancsak ezzel magyarázható, hogy Prohászka fenntartások nélkül fogadta az államfôi hatalom problémájának ideiglenes megoldását, Horthy Miklós kormányzóságát. A ,,Gubernátor hivatása'' című írás, (25,255-259) amely eredetileg egy Horthy-ünnepélyen hangzott el, az önálló magyar államiság és a belsô társadalmi és politikai rend melletti érvelés elsôsorban. Azzal, hogy akadt egy katolikus fôpap, aki közreműködött a protestáns katona államfôvé választásában, az új hatalom legitimálásában működött közre. Részint saját politikai meggyôzôdését követte, részint maga mögött tudhatta a püspöki kar hivatalosan megfogalmazott véleményét is.[9] Bár Prohászkát továbbra sem vonzotta a ,,hivatásos'' politikai tevékenység, a nagyobb cél elérése érdekében ez elôl sem zárkózott el. Így került sor arra, hogy hosszú kapacitálás után 1920 elején vállalta a keresztény párt, teljes nevén a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) képviselôjelöltségét Székesfehérváron. Persze itt közelrôl sem a vágvecseihez hasonló megmérettetésrôl volt szó, hanem inkább egy gesztusról: a keresztény párt és a kisgazdapárt között létrejött paktum értelmében -- többek között-- Prohászka választás nélkül, úgymond egyhangúlag kapta meg a mandátumot. A választás nélküli képviselôség az akkori Fehérváron azonban csak ,,neki állt'', mert a kisgazdák csak abban az esetben álltak el ellenjelölt állításától, ha a keresztény párti jelölt a püspök lesz. A Soliloquiában meg is jegyzi, hogy azért vállalta ,,szívvel-lélekkel'' ezt a szerepet, mert különben Székesfehérváron a keresztényszocialista jelölt a kisgazdával szemben megbukott volna.[10] Ha nem is volt tényleges választási harc Fehérváron, Prohászka kötelességének tartotta, hogy az ôt delegálóknak kifejtse politikai programját. Figyelmet érdemel, hogy ez sok tekintetben különbözik a KNEP választási programjától, és tulajdonképpen visszatérés a keresztényszocialista párt Giesswein Sándor és Prohászka által képviselt eredeti, szociális és demokratikus reformköveteléseihez. ,,Mi akarjuk a harcot a szociális eszmékért, mi igenis akarjuk a harcot a tôke ellen, de nem osztályharcot, hanem egy olyan harcot, amely több igazságosságra vezet. Elôttem elvben nem ellenszenves a szocializálás sem -- mondta meglepô fordulattal a magántulajdont megrabló kommunista diktatúra fentebb idézett kárhoztatásait feledve a püspök --, amennyire az általános közkincsekre, bányákra, kôszénre, földgázra és más ilyen természetű dolgokra terjed ki.''[11] Valóban az 1918 elôtti keresztényszocialista programokban éppúgy, mint az 1919 augusztus-szeptemberiekben, megtalálható a stratégiai nyersanyagok és termelési ágazatok állami, azaz köztulajdonba vételének követelése, ha ezt nem is nevezték szocializálásnak. Méginkább megfontolandó Prohászka ekkori közéleti szereplésének objektív értékelésénél annak figyelembevétele, hogy mit mondott a földkérdésrôl. Közismerten a nagybirtokhoz kötôdô katolikus fôpapság ekkor szinte irtózva figyelte a földreform-törekvéseket, amelyeket a kisgazdapárt, elsôsorban Nagyatádi Szabó István fogalmazott meg és kellô politikai súllyal támasztott alá. Prohászka szociális programja magában foglalja a földreformot is -- amit a KNEP nem mert megfogalmazni. Szerinte Magyarország agrárállam, és erôteljes népe, a birtokos parasztság minden államiság ideálja.[12] Megint csak arra kell emlékeztetnünk, hogy Prohászka nem a keresztény-nemzeti ellenforradalom konjunktúrájának sodrában fogalmazta meg a keresztény-szociális reformprogramban a kikerülhetetlen demokratikus földreformot, hanem megvannak nála ennek elôzményei is: az 1916-ban tett elhíresült javaslata a frontkatonák földhöz juttatásáról.[13] S hogy mindez részérôl nem csak taktikai fogás a mandátum érdekében, bizonyítja, hogy az amúgy is a legszegényebb püspöki javadalmi birtokok egy részét -- és nemcsak a Nagyatádi-féle törvény által kötelezôt -- maga parcelláztatta.[14] Amikor az új államiság alapkérdései nagyjából rendezôdtek -- maradt a királyság élén a kormányzóval, működött a magát alkotmányozónak tartó nemzetgyűlés, 1920 nyarán megkötötték a békét, -- Prohászka úgy vélte, hogy elérkezett az ideje az alapvetô szociális törvények megalkotásának. S hogy erre maga is nagyobb befolyást tudjon gyakorolni, talán azért is vállalta -- a kifelé való presztízs demonstrálása mellett -- ugyanekkor a keresztény pártból, a kisgazdapártból és a disszidenseknek nevezett grófi csoportból összetákolt ,,egységes '' kormánypárt elnöki tisztét. Persze közelrôl sem volt ez egységes kormánypárt, még a mostaniakhoz hasonló koalíció sem, hiszen antagonisztikus ellentétektôl volt terhes. Ami a kormánypárt parlamenti működését és a ráépülô kormányzati politikát illeti, annak alakítására Prohászkának az eddigi ismereteink és forrásaink szerint nem sok befolyása volt. A kiszemelt gazda, Bethlen gróf visszalépése után gróf Teleki Pál miniszterelnök a politika tényleges irányítója, együttműködve a kormányzóval. Ezzel egyidejűleg Prohászka súlyos kritikával illette a ,,kurzuslovagokat'', de magát a nemzetgyűlést és a közéleti szereplôket is. Helyzetének ellentmondásos voltából következett, hogy ilyen véleménye nem nyerhetett publicitást, ezeket lelki naplójában, a Soliloquiában örökítette meg. Ha a nemzetgyűlési, nyilvános fórumokon elmondott beszédeit és a titkos napló bejegyzéseit összevetjük, megdöbbentô diszkrepanciát tapasztalunk. Melyik volt hát az igazi Prohászka? A ,,kis koponyák és nagy akarnokok'' gyülekezetében gyakran felszólaló, s nem egy törvényjavaslat elfogadását személyes jelenlétével és érvelésével majdhogynem eldöntô püspök-képviselô; vagy az otthon magányában tépelôdô, már-már lelkiismeret-furdalást érzô pap, aki alig várja szabadulását a politika kelepcéjébôl? Ezt még a jövôbeni kutatásokra támaszkodó elemzéseknek kellene megválaszolniuk. Az elsô nemzetgyűlésre valóban áll Prohászka jellemzése. A végül is elfogadott földreformtörvény sem Nagyatádiék, sem Prohászka elképzeléseinek nem felelt meg, sokkal inkább megfelelt az adott struktúrát konzerválni akaróknak. A szociális törvényhozás karikatúrájának mondható törvény a botbüntetés bevezetésérôl, aligha állt összhangban a keresztényszocialista törekvésekkel, amint annak elsôsorban nem Prohászka, hanem Giesswein Sándor adott hangot. A numerus clausussal sem dicsekedhet ez a grémium, amelyet perszer egyáltalán nem Prohászka terjesztett be, amint azzal újabban ismét vádolják.[15] Hogy megszavazta és mellette érvelt, az tagadhatatlan; míg a másik keresztényszocialista, az említett Giesswein keményen elutasította. Csakhogy megint nem, vagy nem elsôsorban arról szól a történet, amit az utókor állít. Prohászka ,,antiszemitizmusa''? Prohászka ,,antiszemitizmusáról'' kell itt néhány szót ejtenünk. A magyarországi polgári fejlôdés sajátosságaiból, illetve a hazai baloldali, radikális és szociáldemokrata áramlatok specifikumaiból következôen megkerülhetetlen volt a magyarországi zsidók eme folyamatokban betöltött szerepének értelmezése, értékelése és ha úgy tetszik, kritikája is. Ez az objektív körülmény, és nem valamiféle apriori feltételezés, netán a késôbbi fejleményeket visszavetítô ahistorikus megközelítésben a hungarizmus és a fajelmélet közé egyenlôségjelet tevô álláspont motiválja Prohászka idevágó megnyilvánulásait. A történeti irodalom, beleértve az egykoron magát marxistának vallót is, meggyôzôen bizonyította a magyarországi, sôt a közép-kelet-európai polgári fejlôdés jellemzô vonásaként az igen dinamikus zsidó etnikum ebben játszott kiemelkedô, esetenként és helyenként meghatározó szerepét. Ennek elôsorolása nélkül is kézenfekvô, hogy a bárhonnan jövô kapitalizmus-kritika szembetalálta magát ezzel a ténnyel. A nem valláserkölcsi indíttatásúak ezt általában azzal hidalták át, merô materiális és ökonomikus argumentációval, hogy a tôke, a kapitalizmus nemcsak nemzetközi, hanem etikailag is indifferens, kvázi sikeres vagy sikertelen működése ezektôl független. (A kérdés tehát nem a keresztény tôkés vagy zsidó tôkés problematikája.) Szerintünk ezt a tényt amíg a kapitalizmus létezik, -- és csak ez létezik -- célszerű nem szem elôl téveszteni. Az antiliberális, valláserkölcsi indíttatású prohászkai kapitalizmus- kritika sem negligálta ezt azt igazságot, ám nem állt meg ennek daklarálásánál. Mert míg az elôzô szempontot abszolutizáló szocialista álláspont megoldási javaslata a tôke megsemmisítése, a polgári társadalom felváltása a szocializmussal; addig a másik alapállásból kiinduló, Prohászka által is képviselt javaslat némi leegyszerűsítéssel -- persze csak 1919 után -- úgy fogalmazódik meg, hogy ha a tôke pogány volt, úgy meg kell keresztelni ... másként fogalmazva a kapitalista struktúra igazságtalanságainak etikai, perszonális vonatkozásait állítja elôtérbe. Valóban, a liberális kapitalizmus és annak állama a vallási indifferentizmus alapján áll, ami persze nem feltétlenül jelent vallás- és egyházellenességet. Prohászka és a katolikus szociális reform hívei azonban úgy látták, hogy ez az indifferentizmus, a valláserkölcsi alap kiiktatódása a társadalmi bajok igazi forrása. És ha ez így van a megoldási javaslatokat is ebbôl kiindulva kellett megfogalmazni. Mindebbôl következôleg szerintünk egyértelmű, hogy Prohászka és a keresztény szociális irányzat, sôt a politikai katolicizmus egyházilag is legitimált vonulata nem azonosítható azokkal a radikális jobboldali kapitalizmus-kritikákkal, amelyek minden bajok forrásának, mintegy a bűnbaknak a hazai zsidóságot teszik meg. Az emancipálódó, majd a vallási recepció révén felekezetileg is egyenjogúsított magyarországi zsidóság kétségtelenül kettôs identitást alakított ki; úgy vált magyarrá, hogy megtartotta zsidóságát. A problémát némiképp leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatjuk: nem az a választóvonal, hogy ki volt istenhívô keresztény vagy istenhívô zsidó, hanem az, hogy ki helyezkedett a valláserkölcsöt elvetô radikális liberális vagy szocialista platformra --, ami részint együtt járt egyfajta nemzeti közömbösséggel is-- és ki nem. Ha a közérthetôség kedvéért Prohászka úgy fogalmazta: hogy szerinte van jó zsidó és rossz zsidó, úgy azt is megtette, hogy világosan kifejezésre juttatta: van jó keresztény és erre a névre méltatlan, hogy van magyar hazafi és ezt megtagadó. A fô cezúrák, a törésvonalak tehát az ô társadalomfelfogásában a társadalmi igazságosság és igazságtalanság, a hit és a nemhit, a hazafiság és hazátlanság mezsgyéjén húzódnak. Elgondolkodtató jelenség, hogy a szociális kérdésekben saját egyházánál jóval radikálisabb, és a korabeli liberális magyar (szociál)politikai számára majdhogynem destruktívnak minôsülô Prohászka kapitalizmus-kritikájából egyesek -- mint pl. a Magyar Hírlap egyik publicistája -- csak antiszemitizmust vél kihallani. Miért nem gondolnak arra, hogy amiként 1919 nyarán -- idézett pásztorlevelében -- Prohászka munkástestvéreihez szólt, akiknek nevében és akikre valósult meg a ,,proletárdiktatúra''; úgy egyik utolsó írásában ,,Zsidó testvéreim''-hez címmel (22,346) fejtette ki a napi politikától ment eszmefuttatását az ószövetségi választott nép és a keresztény testvériségérôl, mintegy megelôlegezve a II. vatikáni zsinat idevágó dekrétumát, amely a zsidóságot a keresztények ,,idôsebb testvéreként'' aposztrofálja. Térjünk vissza a numerus claususra! A numerus clausus menthetetlen sérelem az alapvetô emberi szabadságjogokon és az állampolgári egyenlôségen; sérelme az akkor hatályos törvényeknek is, amelyek nem teszik lehetôvé az állampolgárok közötti megkülönböztetést vallásuk szerint. (Ráadásul az izraelita ekkor jogilag a keresztényekkel egyenlô volt.) De az sem áll, hogy ez volt az elsô zsidótörvény, bár az izraelita vallásúak egy bizonyos törekvését: a törvényben felsorolt egyetemekre való bejutást korlátozta. Ezzel azonban szerintünk a lényeget igyekeztek elfedni a tömeghangulatnak tett engedménnyel. A törvény ugyanis elsôsorban arról szól, hogy a megnevezett egyetemekre csak az erkölcsileg feddhetetlen és a nemzethűség szempontjából megbízható, megfelelô tanulmányi elômenetellel bíró jelentkezôk iratkozhatnak be. Magyarán: az állandó lakhely szerint illetékes hatóság írásbeli igazolását kellett bemutatni a jelentkezônek arról, hogy a lezajlott forradalmak idején vagy egyáltalán, nem vétett a ,,nemzethűség'' ellen. Eme meglehetôsen tág fogalmazás tette lehetôvé a rendszer számára a politikailag és társadalmilag megbízhatatlan egyedek kirekesztését a felsôoktatásból. Ez pedig közelrôl sem csak az esetleg ilyen izraelita vallásúakat sújtotta, hanem mindenkit. A törvény csak erre következôen fogalmazta meg az izraeliták korlátozását jelentô országos számarány (a 6 %) betartását a beiratkozott hallgatók között. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a keresztényszocialista Haller István kultuszminiszter eredeti javaslatában az izraelitákra vonatkozó cikkely nem is szerepelt, hanem az a bizottság többségi javaslata nyomán került a szövegbe, s ennek megint csak nem Prohászka volt a kezdeményezôje. A nemzetgyűlési vitában a püspök ezt mondta: ,,Nekünk manapság egy szociális irányban kell dolgoznunk, s én ebben a törvényjavaslatban határozottan a szociális munkának egy programpontját látom... Ez a javaslat talpra akarja állítani a leromló magyar középosztályt.'' (22, 246) Megint csak visszajutunk az eredeti problémához: a szociális igazságosság megvalósításának követelményéhez, amely most éppen az oktatásügyben jelentkezik. Prohászka a destruktív irányzatokkal szembeni szelekció eszközének tekintette a numerus clausust, ami által a keresztény és nemzeti középosztály pozíciói védhetôbbekké válhatnak. Szerintünk ez vitatható, mert nem az egyetemeken való szelekció jelenthette a gyökeres megoldást, hanem az, amit a másik pap, Giesswein javasolt: a népiskolákban, a közoktatás alsóbb szintjein kell megteremteni az esélyegyenlôséget. Ez az esélyegyenlôség azonban nem elsôsorban iskola- és oktatáspolitikai reformok révén érhetô el, hanem a rendszer strukturális reformja árán, ami lehetôvé tenné az alsóbb néprétegek, a munkások, parasztok, kisemberek családjainak is a kitörés, a mobilizálódás útjait.[16] Aligha kell ezt a mai Magyarországon bôvebben magyaráznunk, hogy mirôl is volt szó. * * * És itt tulajdonképpen abba is hagyhatjuk Prohászka 1919 utáni közéleti-politikai működésének bemutatását, elemzését és értékelését. Nem mi mondunk véleményt, hanem megidézzük magát a püspököt. 1920. június 30-án ezt írta naplójába: ,,Keresztény kurzus kereszténység s keresztények nélkül.'' (24,57) Megszívlelendô mindenkinek, aki az ekkori Prohászkáról nyilatkozik. Megszívlelendô azért is, mert vannak, akik tagadják, hogy egyáltalán volt keresztény kurzus. Prohászka azt mondja, hogy formálisan volt; de a jelzôs szerkezet nem felel meg a tényeknek: a kurzus -- kereszténység és keresztények nélkül -- aligha keresztény. Ez a nagy csalódás, ez az ambivalencia lényege. Ezért nem lett a kurzus a prohászkai program beteljesedése, hanem inkább annak megcsúfolása. Jegyzet 1-2 Szentséges Atyánknak, XIII. Leó pápának beszédei és levelei . Szerk. Prohászka Ottokár, Bp. 1891. Szent István Társulat K. 3 Magyar Állam, 1895. január 31. Újabban közli Mérei Gyula szerk.: A magyar polgári pártok programjai 1867-1918- Bp, 1971. Akadémiai K. 148.149. 4 Az egyház demokráciája, Magyar Sion XI. évf. 5. sz. 1897. máj. 323- 324 5 Szfv.-i Pp.-i Ltár. Proh.- Gyűjt. Levelezés. Bangha SJ 1918. dec. l8.-i levele P.O.-hoz. 6 Öt ilyen pásztorlevélrôl van szó. Lásd: G. J.: A püspöki kar tanácskozásai 1919-1944. Bp. 1984. Gondolat K. 349.p. 7 Esztergomi Prímási Levéltár. Az 1918. november 20-i konferencia jegyzôkönyve, 3. fol. 8 Ezekrôl lásd: Gergely Jenô: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903--1923. Bp. 1977. Akadémia; Uô: A keresztényszocializmus Magyarországon 1924--1944. Bp. 1993. Typovent. 9 Esztergom Prímási Levéltár. Az 1920. márc. 17.-i konferencia jegyzôkönyve. 10 A helyi keresztényszocialista párt eredetileg önálló jelöltet indított, akivel a kisgazdapárti jelölt állt szemben. A polgármester és a kormánybiztos-fôispán közreműködésével a két jelöltet visszalépésre vették rá. Erre azonban csak úgy voltak hajlandók, hogyha a mandátum Prohászkáé lesz. (Részletesen lásd: G. J.: Titkos választás és ellenforradalom -- 1920. In: Parlamenti képviselôválasztás és ellenforradalom. Bp. 1994. Politikatörténeti Alapítvány K. 687.p. 11 Nemzeti Újság, 1920. január 4. 12 Uo. A kisgazdapárt visszalépése Prohászka javára ezzel az agrárprogrammal is magyarázható. 13 A Magyar Gazdaszövetség 1916. április 13.-i közgyűlésén elôterjesztett javaslat. Közli: ,,Agrártörekvések és birtokpolitika''. A Magyar Gazdaszövetség 1916. április 13.-i közgyűlésének naplója. Bp. 1916.; Egyházi Közlöny, 1916. április 14. 14 A püspökség tési birtokát, 1025 kh-t parcelláztatott 1920 ôszén. 15 A kiegészítô javaslatot Bernolák Nándor KNEP-beli képviselô terjesztette be, és nem Prohászka, mint az újabban vádként elhangzott. Az viszont tény, hogy a javaslatot ô is aláírta. Lásd az 1920. február hó 16-ra hirdetett nemzetgyűlés naplója. V. köt. 107. ü. 1920. szeptember 21. 463-464. 16 Nemzetgyűlési Napló 1920/V . kötet 105. ülés, 1920. szept. 8. 389.p. ======================================================================== Szabó Péter: Prohászka Ottokár társadalmi tanítása és a modern szociális enciklikák Az az alapvetô törekvés, hogy megteremtse a keresztény világnézet és a modern tudományok eredményeinek szintézisét, végigkövethetô Prohászka Ottokár enciklopédikus témagazdagságú, hatalmas életművén. ,,Én a keresztény világnézetnek aranyos szálát iparkodtam a geológiának, paleontológiának s evolúciónak tudományos adatain keresztül húzni s a töméntelen sok részt egy felsôbb egységbe összekötni, amire nagy szükségünk van'' (3,2) -- írja, képszerűen jellemezve életműve e fô törekvését, s bár itt csak természettudományokat említ, ez a szintézisteremtési igény a társadalomtudományok területére is érvényes. ,,A társadalomtudományok éles világosságot lövellnek az emberiség életére, öntudatára hozzák a társadalomnak a köz-jót, a közéletnek legszorosabb összefüggését és egységét, s mihelyt ez az ismeret átment az életbe, megváltoztatja a föld színét'' (5,244) -- indokolja meg szinte e tudásanyag világképbe integrálásának szükségességét. Többféle megfontolás is javallja, hogy a társadalomra vonatkozó, filozófiai természetű nézeteinek felvázolásához a Diadalmas világnézet című művét célszerű alapul venni -- természetesen kiegészítve más művei hasonló gondolataival. Elôször is azért, mert a mű alapvetô célja ponrosan a fent említett világnézeti szintézisteremtô törekvés, amint az kezdômondataiból -- ,,Lehet-e a keresztény világnézetet beleállítani a ma kultúrvilágába? Ez az én problémám.'' (5,1) -- is kitűnik, és így tartalma e tekintetben homogénnek mondható. Másrészt ez a mű a nagyobb lélegzetű monográfiái közé tartozik, jóllehet eredetileg cikksorozat volt a Magyar Sionban. Munkásságának elemzôi (Schütz Antal, Gergely Jenô) szerint szinte trilógiát képez a Föld és ég, valamint az Elmélkedések az evangéliumról című kötetekkel, s ahogy Schütz Antal írja: ,,Prohászka ilyen arányú nagyobb mű megírásához többet nem jut'' (25,58), másirányú teendôi miatt. Tehát e nagyobb lélegzetű mű módot ad az egy témakörhöz tartozó gondolatok összefüggô, szisztematikus kifejtésére. A könyvet Gergely Jenô ,,társadalomtudományi alapműnek'' tekinti. (6,59) Végül az is nagyon lényeges, hogy az 1903-ban megjelenô könyv kiadása elôtt Prohászka -- hét év római tanulmányi idôszak után - - két évtizedet tölt Esztergomban, teológiai tanárként, aktív, intenzív szellemi munkával, mintegy 2600 publikációt (jórészt recenciót) -- köztük több szociális témájút -- közreadva, tehát kellôképp megalapozva a nagy arányú művek szintézisét. Mögötte van -- többek közt -- a XIII. Leó nevével fémjelzett modern katolikus szociális gondolat és program megismerése (ô a Rerum novarum és XIII. Leó más szociális írásainak elsô magyar nyelvre fordítója és közreadója), és ennek révén a keresztényszocializmus eszméinek és porgramjának szinte legfôbb hazai hirdetôjévé is válik (vö. 6,57 és 7,235). Ugyanakkor elvégzi Marx fôbb műveinek elemzô tanulmányozását, ismertetését, valamint keresztény eszmeiségű kritikáját is. Ezekbôl is nyilvánvaló, hogy a Diadalmas világnézet társadalomfilozófiai jellegű fejezetei jelentôs elômunkálatokra épülnek. 1. A keresztény társadalomfilozófia jellemzôi és lehetôségei Tulajdonképpen nagyon nehéz műfajba, vagy akár tudományos diszciplina keretébe szorítani azt a sokrétű mondandót, amit Prohászka a társadalmi, vagy ahogy ô fogalmaz a ,,szociális kérdés'' témaköre kapcsán kifejt. Mint ahogy nehéz műfajt találni a katolikus egyház társadalmi tanításának is. Talán azt mondhatnánk, hogy maga ez a megnevezés, ,,az egyház társadalmi tanítása'' mára már szinte műfajt is teremtett (ennek a megnevezésnek a műfaját). Prohászka mondandója is tulajdonképpen ehhez áll a legközelebb, nyilván azért is adta Vass Péter, a ,,Prohászka Ottokár szociális tanítása'' címet egy társadalmi témájú írásokból, beszédekbôl készült tematikus összeállításnak. Milyen jellemzôi vannak tehát a keresztény társadalmi tanítás műfajának? Elôször is az a szembetűnô, hogy az emberi gondolkodás szinte minden szintjén otthonos, nem lehet egy gondolati általánossági síkkal jellemezni. Isten szava, a szentírás tanítása, ennek értelmezése a legfelsô, rendszerint vallásfilozófiai, teológiai szint, bár ez sem feltétlenül csak ilyen. De a keresztény tanításnak már a kezdetektôl igen erôteljes jellemzôje az élet- és emberközeliség, hogy szociális érzékenysége miatt a szociális mondandó nem tud megmaradni a filozófiai, teológiai általánosság szintjén, hanem közelhajol az emberhez, annak konkrét problémáihoz. Az Ószövetség és az Evangélium szava is ilyen, a prófétai tanácsok, evangéliumi intelmek, egyaránt a bajba jutott, a szenvedô, a szegény emberhez szólnak. Emellett azt is tekintetbe kell venni, hogy ez a tanítás most már két évezrede szól, különbözô korok aktualitásait figyelembe véve, tehát idôben is az örök törvény és annak konkrét megvalósulása között kell mozognia. Ily módon a gondolatmenetek -- Prohászka gondolatsorai is -- állandó mozgásban vannak a kinyilatkoztatás szférája és annak naprakész aktualizálása közt. Például: ,,A keresztény filozófia így igazít el minket idôn és örökkévalóságon...'' (5,247), és ,,a bajon úgy segíthetnénk, ha a társadalom készséggel adná meg a szabad embernek, a munkásnak jogos bérét...'' (5,253) -- Örök és napi kérdéseket hoznak kapcsolatba, filozófiai és szaktudományos eredményeket taglalnak, eszmetörténeti tendenciákat tekintenek át, szociális bajokat vizsgálnak. Ilyen természetű anyag esetében, amikor a ,,társadalomfilozófiai szintézis'' feltérképezése a vizsgálódás fô iránya, természetesen csak arról lehet szó, hogy ennek a gondolati síkok közt folyamatosan mozgó, sokrétű mondandónak a társadalomfilozófiai tartalmára koncentrálunk, erre állítjuk be a vizsgálűdás fókuszát. Hisz, ha csak a marxi társadalomfilozófiát tekintjük, akkor is nyilvánvaló, hogy a teológia, társadalomfilozófia, szociális tanítás és konkrét szociális program egymásból építkezô, egymásból továbbgyűrűzô gondolatmeneteibôl a társadalomfilozófiára koncentrálva sem lehet a vizsgálódás teljesen lehatárolt, ,,tisztán'' filozófiai: belekerülhetnek, de nyilván ki is maradhatnak fontos politikai, vagy egyéb jellegű gondolatok. Prohászka gondolatainak elemzésénél a modern pápai enciklikák, dokumentumok hasonló gondolatait is felhasználom. A cél nem az, hogy ezzel Prohászka zseniális elôrelátását pontról-pontra bizonyítva lássuk, hanem hogy az elemzést gazdagítsa, árnyalja, hogy kiszélesítse azt az értelmezési tartományt, amellyel ezek a gondolatok közelíthetôk. ,,Prohászka már a századfordulón a liberlizmus és a szociáldemokrácia végletei között kereste azt az utat, amelyet a késôbbi pápák -- XI. Piusztól II. János Pálig megjelöltek a szociális kérdésekben'' (7,242) -- írja Szabó Ferenc. Idôszerű és meglepôen zsinati'' (7,253) -- teszi hozzá másutt. Kétségtelen, hogy rá lehetett látni bizonyos hangsúlyokra Prohászka korában is, bár természetesen nem azzal a gondolati koherenciával, gazdagsággal, amit fél évszázad társadalmi és tudományos haladása, tapasztalata megérlelt. De hogy Prohászka gondolkodása rokon ezekkel, hogy eltalál ma is autentikus közelítéseket, azt az itt feltüntett -- természetesen hiányos és ötletszerű -- párhuzamok is igazolhatják. A problémaköröket tárgyaló fejezetcímek -- ,,Az evangélium s a munka''. ,,Az evangélium és a szociális fejlôdés'' -- kifejezik a vállalkozás komolyságát, nagyívűségét. Az evangélium a kereszténység lehetô legautentikusabb forrása, Krisztus szava, ezt, ennek szellemét veszi alapul, nem valami ,,emberibb'' közvetítést, teológiai munkát, vagy pápai dokumentumot. A két központi téma közül az elsô a munka. Szerepének vizsgálata nemcsak azért fontos, mert a munkáskérdés a kor nagy problémája, hanem szerepe miatt is; nevezetesen, hogy ,,a haladás lendítôkereke'' (5,242). A másik, a szociális fejlôdés pedig -- amelynek puszta elismerése is újnak tűnhetett sokak szemében -- szintén tükrözi a kor aktualitását -- ,,a mi korunkban a szociális kérdés nagyon elôrehaladott állapontban van'' (5,250) -- másrészt az egész történelem menetének áttenkintésére ad lehetôséget, távlatossá teszi, tágra nyitja a vizsgálódás keretét, általánossá, filozófiai szintűvé fokozva így a következtetések jellegét. Emellett annak is szerepe lehetett a témakörök kiválasztásában, hogy a szintézisbe építésre érdemes társadalomtudományi eredmények, eszmék, filozófiai gondolatok is e témák mentén jelentkeztek. Magas szintű gondolati igényességet tükröz, hogy Prohászka a keresztény társadalomfilozófia, társadalmi tanítás és szociális program összefüggô tartalmainak kifejtése elôtt felveti általában ennek elvi lehetôségeit: mit lehet és mit nem lehet elvárni ettôl a tanítástôl. Ezt késôbb (Gergely Jenô szerint ,,kétkedô és meditáló hajlamú fôpap'' (12,5) VI. Pál gondolja végig -- persze más dokumentumok, például a Quadragesimo anno (13,69) is szólnak errôl -- szisztematikusan az 1971- ben kiadott Octogesima adveniens kezdetű apostoli levelében, ,,Mire képes az egyház szociális tanítása?'' alcímmel, ily módon: az egyház ,,nem emeli fel ugyan szavát azért, hogy tekintélyével egy-egy társadalmi rendszert támogasson, vagy hogy valamilyen kész modellt javasoljon, mégsem éri be azzal, hogy csupán általános elvekre hívja fel a figyelmet...'' (8,33). Hasonló értelmű a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójának 42. pontjában megfogalmazott gondolat: ,,Az a sajátos küldetés, amelyet Krisztus az egyháznak adott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű, mert ô vallási természetű célt tűzött ki eléje. Ámde éppen ezzel a vallási küldetéssel jár együtt az a feladat ..., hogy az emberek közössége az isteni törvény szerint épüljön fel és legyen szilárddá.'' (9,227) Prohászka is pontosan ezeket gondolja végig jó fél évszázaddal korábban, és következtetési is hasonlóak: ,,Az evangélium nem azonosította magát sem a klasszikus, sem a középkori világgal ...'' (5,241), ,,a helyes nézet pedig az, hogy legyetek Isten gyermekei minden társadalmi alakulásban és minden társadalmi alakulás dacára...'' (uo.). A gondolat lényege, hogy az egyház, az evangélium, Isten országa -- Prohászka e kifejezéseket szinonim értelemben használja -- természete szerint nem kötôdik konkrét társadalmi rendszerhez és nem ad kész modelleket. ,,Az Úr Jézus az Isten országát jött megalapítani a földre, az pedig nem állam, nem jogi intézmény, hanem a nemzetek Apostola (azaz Szent Pál) szerint: ,,erény'', ,,béke'', ,,öröm''. (5,248) Prohászka nem lenne teológus, nem lenne apostol, szónok, költô, ha itt meg nem állna és szép költôi képekben, ihletett gondolatokban ki ne fejtené, hogy miben áll Isten országának magasabbrendűsége a földi világgal szemben. Az ,,evangélium lehellete'' a ,,hegyi beszéd szelleme'' idézôdik fel szavaiban, s az általuk hozott ,,kincs'', ,,drága gyöngy'': ,,a derült, megnyugodott lelkület'', a ,,karácsonyi éj glóriája'' a ,,békét a jóakaratú embereknek'' kívánalma. Ezek magasabbrendűek a földi világ javainál, a ,,pénznél'', a ,,jogigénynél'', amit ,,ki kellene pörölnünk'', amiért ,,másokkal kellene veszekednünk''. ,,A >>bona voluntas<< a legnagyobb erô, az élet hullámai fölött leng, mint a sirály a viharban; csendben ül a mulandóság korhadó ágain, mint a vadgalamb a száraz fán; nem fél, hisz szárnya van.'' (5,248) ... ,,Jézus nem tagadja a jogot, ... de a joggal szemben az önkéntes szeretetet ajánlja.'' (Uo.) Miután ily módon kifejti a különbségeket a két ,,ország'' között, megerôsíti, hogy a Jézus által ,,adottak'' az Isten országára vonatkoznak, tehát: ,,ne várjunk tôle pontokba szedett, befejezett szociális programot'' (uo:) ... ,,az evangélium sehol sem ösztönöz lázadásra'' ... nem teremt rögön új társadalmi szervezetet'' (uo.). De -- és itt lép tovább a gondolatmenet a két ország közti különbségek ecsetelésénél -- annak ellenére, hogy az evangélium nem ad konkrét szociális programot, ,,a fejlôdô keresztény társadalom majd megteremti magának a megfelelô formát; megteremti az egyikét, hogy elvesse a másikát, mihelyt fejlôdési stádiumának meg nem felel'' (uo.). Itt tehát megjelenik a társadalom sajátos fejlôdésének gondolata, és ezt a saját erôk által mozgatott fejlôdést ,,az evangélium éppoly kevéssé akadályozhatta meg, mint ahogy nem akarta, hogy a fiú a gyermeknek, s a férfi a fiúnak szűkké vált ruhájában szorongjon.'' (Uo.) A következô gondolatban ez a passzívan pozitív, a fejlôdést nem akadályozó szerep aktívan pozitívvá válik; ,,Lesz tehát társadalmi szervezkedés, lesz elváltozás, szóval lesz szociális kérdés; az Isten országa nemcsak nem akadályozza azt, hanem sürgeti annak szerencsésebb kialakulását.'' (Uo.) Vagyis a két ország közti eltérések ellenére, a társadalmi fejlôdés önálló tendenciái mellett mégis megjelenik az evangélium (Isten országa) földi fejlôdést elômozdító szerepe. Ezt követôen két hallatlanul tömör mondatban összefoglalja az eddig mondottakat, és tulajdonképpen megválaszolja a szóbanforgó kérdést is: mire képes az egyház szociális tanítása? ,,Akik azt gondolják, hogy az evangélium fösöslegessé teszi a társadalmi alakulást, vagy hogy egy csapással nyélbe üti a mindenkorra érvényes társadalmi rendet, azok sem azt nem tudják, hogy mi az Isten országa, sem azt nem értik, hogy mi a társadalom.'' (5,249--250) Majd, miután a kész recepteket, modelleket várók várakozását lehűtötte, végre konkrétan is megfogalmazza, hogy hogyan képzelhetô el az evangélium és a társadalmi kérdés megoldása közti összefüggés; ,,Éppen olyan fölületes nagy szó az is, hogy az evangélium, vagy az egyház egymagában képes lesz megoldani a szociális kérdést; arra ugyan nem képes, hanem igen, az evangélium fogja szolgáltatni az erköcsi ideális elemeket, melyeket a szociális kérdés idônkénti megoldásában érvényesíteni kell.'' (5,250) Tehát a Krisztus szavával megfogalmazott erkölcsi és eszmei alapok azok, amelyeket az evangélium ad, valószínkűleg ugyanazt jelenti, mint a Gaudium et spes által használt ,,isteni törvény'', amely szerint kell épülni az emberek közösségének. De ez csak egy része, eleme a szociális kérdés megoldásának, nem maga a megoldás, mert, ahogy Prohászka fogalmaz: ,,a szociális kérdés mindig relatív'' (uo.), azaz mindig megvannak a konkrét jellemzôi. A megoldás többi elemét tehát ,,nem az evangélium, hanem az azon idôbeli társadalom szolgáltatja''. (Uo.) Mintha csak az ,,idôk jelei'' figyelembevételének zsinati gondolata kapna itt megelôlegezést. 2. ,,Az evangélium s a munka'' Azt, hogy Prohászka a munka problémakörének átfogó vizsgálatát társadalomfilozófiai szintézise központi témájává tette, sok minden indokolhatja. Leginkább talán II. János Pál Laborem exercens kezdetű enciklikájának szavai: ,,az Egyháznak meggyôzôdése, hogy az emberi munka az ember földi életének alapvetô tényezôje.'' (10,373). A munkával foglalkozó fejezet rendkívül komplex. Tulajdonképpen a társadalomfilozófiai koncepció felvázolásához szükséges fogalmak és vsszefüggések sokrétű hálóját tartalmazza, középpontban természetesen a munka fogalmával. A gondolatmenet kiindulópontja Prohászkánál sem más, mint a csaknem minden jelentôs keresztény eszmeiségű dokumentumban (Rerum novarum, Quadragesimo anno, Gaudium et spes, Populorum progressio és fôleg a Laborem exercens) idézett Teremtés Könyve cikkely, ami Prohászkánál így hangzik: ,,töltsétek be a földet és hajtsátok azt birodalmatok alá és uralkodjatok a tenger halain és az égi madarakon és minden állatokon, melyek mozognak a földön'' (Mózes I. 1,28)''. (5,241). Prohászka ezt a ,,kultúra elsô paragrafusának'' tartja, amely ,,magának az Istennek a gondolata'' (uo.), hogy az ,,ember úr legyen a földön'', s ,,a lenyűgözött erôkön építse fel a kultúréletet'' (uo.). A Labore exercens magyarázza meg, hogy miért indokolt ez a kiindulópont: ,,Amikor az Isten képmására ... teremtett ember ezeket a szavakat hallja: ,,növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet, s hajtsátok uralmatok alá'', a mondottak -- ámbár nem közvetlenül és nem kifejezetten a munkára vonatkoznak -- mellesleg minden kétséget kizárólag jelzik a világban végrehajtandó tevékenységet; s mi több, az ô rejtett lényegét is megmutatják.'' (10,374) Nagyon jelentôs mozzanat, hogy már itt, az ószövetségi idézettel szinte egyidejűleg, azt értelmezve, ebbe az Isten gondolatában megfogalmazott ,,kultúrföladatba'' beleérti minden társadalmi igazságosságra törekvô szociális program alapcélkitűzését is, nevezetesen; ,,ugyanez a kultúrföladat sürgeti, hogy a javakat ne csak néhányan élvezzék, hanem hogy azokból minél többnek jusson'' (uo.). A munka szükségességének és a megtermelt javak minél igazságosabb elosztása igényének összekapcsolása már a gondolatsor genezisénél rávilágít Prohászka mély szociális érzékenységére. Talán nem véletlen, hogy az idézett Genezis-cikkely tartalma kibontásának ez az iránya VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikájában található, mely a népek fejlôdésére fordítja figyelmét. ,,Ha tehát -- hangzik az enciklika szava -- a föld arra teremtetett, hogy mindenkinek biztosítsa a megélhetéséhez szükséges dolgokat, és mindenkit ellásson a haladás eszközeivel, akkor meg is van a joga mindenkinek arra, hogy megtalálja a földön, ami neki szükséges. A II. vatikáni zsinat így emlékeztet erre: >>Isten földet s mindent, ami hozzátartozik, minden ember és minden nép használatára rendelte, éspedig úgy, hogy méltányos eloszlásban álljanak rendelkezésre mindenkinek; s ebben vezetô szempont a jogszerűség, a szeretettel kiegészítve.<<'' (14,287) Az ószövetségi gondolatról az újszövetség szerepére áttérve azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy ,,mindezen (ti. a fent idézett isteni parancson -- Sz. P.) az evangélium nem változtatott semmit; s éppen ezért a természetes fejlôdést az evangéliummal megakasztani nem szabad. Az bűn és hazugság volna (5,241). Ezt a gondolatot másutt is kifejti: ,,az Úr Jézus ... a földi ország elé pedig s annak tökélesbülése elé nem gördített akadályt...'' (5,256). Valószínűleg voltak olyan nézetek, melyek az evangéliumra hivatkozva utasították el a fejlôdés és az igazságosság gondolatát. Prohászka az emberi munka fogalmának tárgyalását összekapcsolja a kultúra fogalmával, szinte szinoním értelemben használva ôket, oly módon, hogy amint az ember -- a parancs uralmát kiterjeszti a természetre, az nem más, mint ,,kultúrhaladás''. A ,,kultúra az embernek érvényesülése és uralmának kiterjesztése'' (5,241) -- fogalmazza meg definíciószerűen, gazdagítva a fogalmak és összefüggéseik rendszerét. Hallatlanul lényeges, hogy már ezen a ponton, a fogalmi alapvetés kezdetén belép az emberi személy fontosságának szempontja is, ami szintén alapvetô minden késôbbi keresztény közelítésben. ,,Az ember tehát mint személy a munka alanya; mint személy dolgozik és hajtja végre a munka folyamatához tartozó különbözô tevékenységeket, melyeknek -- eltekintve objektív értéküktôl -- arra kell szolgálniuk, hogy kibontakoztassa emberi mivoltát és betöltse hivatását, ami ô embervoltából következôen mint személyt megilleti'' -- írja a Laborem exercens. (10,377) Prohászkánál is nagyon fontos az ember maga, a személy, ennek minôsége és e minôség folyamatos fejlôdése. Aligha téved Gergely Jenô, amikor a Diadalmas világnézet ,,A szép egyéniség'' című fejezetében -- ami természetesen kapcsolatban áll az itt tárgyaltakkal -- a keresztény perszonalizmus elôzményeit sejti. (Vö. 6,7.) Az ember belsô világa, annak épülése a munka, a kultúra elôrehaladásának folyamatában fontosabb a külsô természet meghódításánál; A kultúrának ,,Két világa van: a külsô s a belsô, az igazi kultúra mindkét országra kiterjeszkedik és súlypontja természetesen nem a külsôben, hanem a belsôben fekszik.'' (5,241) A Gaudium et spes ebben a gondolatkörben így fogalmaz: ,,Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember. Ô ugyanis, amikor dolgozik, nem csak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti; sok mindent megtanul, fejleszti képességeit, ki önmagából, sôt önmaga fölé emelkedik. Ez a gyarapodása, ha jól fontoljuk, sokkal nagyobb érték, mint a maga körül felhalmozódó vagyon.'' (9,222) Prohászka a munka e kettôs irányát a fejlôdés folyamatába ágyazza: ,,Az ember úr lesz tehetségeinek kifejlesztése által, a teljes embernek kialakulása által; s ha a külvilágot tekintjük, úr lesz elsôsorban a technikai haladás, a munka által.'' (5,242) Ezt következôen definíciószerűen meg is fogalmazza most már a munka és a haladás összefüggését: ,,a munka a haladás lendítô kereke.'' (Uo.) Nagyfokú tömörség és lényeglátás tükrözôdik abban, ahogy Prohászka az ószövetségi idézettel kezdôdôtôl a ,,haladás lendítôkerekét'' tartalmazóig terjedô tíz mondatban felállítja a kulcsfogalmak és összefüggésiek eme konstellációját. A bibliai szó isteni parancsa, az evangélium szerepe, az emberi munka és a kultúra folyamata, ennek kapcsán a humanizált természet és a munka során tökéletesedô személyiség, valamint a javak és jogok igazságosabb elosztása felé haladó társadalmi fejlôdés fogalmai és összefüggései részletesebb elemzésben nyilván plasztikusabbá, világosabbá válnának -- válnak is késôbb -- de itt épp ez a szinte ôsállapotbeli, csíraszerű együttlétük fejez ki valami nagyon fontosat és pontosat, nevezetesen összefüggésüket, egybetartozásukat. A munka folyamatos világhódító útjának végigtekintése után Prohászka ennek társadalompolitikai konzekvenciáit is elismeri, törvényszerűnek, szinte a hegeli ,,úr-szolga'' dialektikának megfelelô könyörtelenséggel bekövetkezônek tartja a változásokat: ,,A munka kezdi érezni, hogy hiszen mindezt a gazdagságot, pompát, kényelmet ô szolgáltatja; érzi, hogy mindezt az ész és a kéz teremti; azért aztán követeli is, hogy az általa teremtett világban ô maga s ne a kiváltság, ne a tunyaság, vagy a pénzcsinálás henye mestersége érvényesüljön. Ekkép a társadalmi alakulás egén a munka csillaga kel föl s emelkedik vezetô szerepre s a munkának befolyása és súlya szerint alakul át a társadalom.'' (5,242) A rövid fejezetbe kétszer is beiktat egy-egy történeti áttekintô gondolatsort, mely a marxi formációelmélet sémái szerint billenti vissza fokozatosan a munka javára a társadalmi formák fejlôdése során az erôviszonyokat. Következtetése a jövôt illetôen így hangzik: ,,Nálunk is az a társadalom, mely ki fog fejleni, ha fog egyáltalán valami kifejleni, nem lehet más, mint az, amelyben a fôszerepet a munkásság játssza, amelyben a a demokrácia a vezetô elem.'' (5,243) Ez a felvetés itt még megmarad ezen az általánossági szinten, a késôbbiekben, a szociális kérdés konkrétabb össztevôit vizsgálva gazdagabbá, árnyaltabbá, politikai jellegűbbé válik. A munkáról mondottakat az 1907-ben kiadott --1911-ben indexre került -- Modern katolicizmus című műben gondolja újra Prohászka. Talán reflektál is a korábban mondottakra, mélyebbé teszi helyenként az elemzést, erôteljesebb a történelmi materializmus kritikája is. Az önálló fejezetcím -- Munka és vallás -- azt tükrözi, hogy a téma megôrizte központi helyét, fontosságát. Távlatos rálátással emeli ki azt a változást, ami a munkáról való katolikus gondolkodásban valóban döntô mozzanat, talán saját szemléletváltozását is kifejezve: ,,a modern kultúrában elváltozik a munkáról való nézetünk is s jellegei közül oly sajátossága szökik szemünkbe, amelyet eddig nem méltattunk annyira figyelmünkre. Eddig ugyanis a munkában inkább a büntetés jellegét láttuk s ugyancsak láthattuk, mert benne van...'' (16,146) Az új szempont pedig, ami most válik nyilvánvalóvá abban ragadható meg, hogy ,,a munkában fejlik ki elsôsorban is az isteni hasonlóságnak egyik vonása, a tevékenység...'' (16,146) Ez a gondolat új a Diadalmas világnézet koncepciójához képest, bár attól nem idegen. A Gaudium et spes így fejti ki ezt a gondolatot: a leghétköznapibb dolgokra is érvényes, hogy akik dolgoznak ,,meg lehetnek gyôzôdve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtô művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát mozdítják elô, és személyesen segítik megvalósulni az isteni Gondviselés tervét a történelemben.'' (9,221) A Laborem exercensben pedig ez áll: ,,Az isteni Kinyilatkoztatás igéjébe nagyon mélyen bele van írva az az alapvetô igazság, hogy az Isten képmására teremtett ember munkája által részesedik a Teremtô művében, és saját lehetôségeinek mértéke szerint bizonyos értelemben folytatja, kibontakoztatja és beteljesíti a teremtést, miközben egyre elôbbre halad azoknak a kincseknek és értékeknek föltárásában, melyeket Isten teremtett.'' (10,407) Prohászka nem fejti ki ezzel a világossággal e gondolatot, de a teremtésben tevékeny Isten és a munkában hozzá hasonló ember összefüggés felvetése ebben a gondolatban mozog. Azt az oldalát bontja ki a munka hatásainak, amely az emberre hat vissza: ,,Isten az örök tevékenység s minden erô, legyen az ész vagy izom, arra való, hogy tevékenységben kiadja erejét; ha nem teszi, tönkre megy; a munka tehát az élet, az egészség s a boldogság szükséges eleme; a munka életfejlesztô és életnemesítô tényezô. Munka nélkül nem élhetünk, nemcsak mert nem lesz kenyerünk, nem lesz házunk, öltözetünk, hanem azért sem, mert nem lesz gondolatunk, nem lesz nemes szívünk.'' (16,146) A gondolatsort a munka két ,,jellegének'' együtt érvényesülô sajátossága megállapításával zárja: ,,a munka büntetés, amikor elfonnyadunk alatta, mikor súlya alatt páriákká, helótákká, rabszolgákká, örömtelen bérmunkásokká görnyedünk, de lehet áldás is, ha kivirágzik testünk-lelkünk tôle.'' (Uo.) Kétségtelenül fejlôdést tükröz ez az egyensúlyra torekvô megállapítás, ami átmenet a Rerum novarumban kiemelt ,,A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján'' (15,35) jellegtôl a ,,beteljesíti a termetést'' gondolata felé. A materialista szemlélettôl, a munka szerepének egyoldalú, azt abszolutizáló szerepétôl való elhatárolódás itt markánsabb, erôteljesebb, határozottabb, mint a Diadalmas világnézetben; ,,mindkét esetben (azaz, külsô és belsô hatásában -- Sz.P.) azonban csak eszköz és sohasem cél. Nem a munka miatt élünk, hanem a munka eszközünk a szép, nemes, emberhez méltó életre'' (16,146), ,,az élet célja s a kultúra értéke sohasem lesz a munka, hanem az ember''. (16,146--147) A Laborem exercens mondatai: ,,a munka értékének elsôdleges alapja maga az ember''; ,,a munka szolgálja az embert, és nem az ember a munkát''; ,,Végelemzésben ugyanis a munka célja ... mindig az ember marad.'' (10,378) egybecsengnek ezzel az értékítélettel. Szatírikusan, karikírozva jellemzi Prohászka az egyoldalú álláspontot: ,,mindent csak a munkától vár, mert hogy a munka segít új társadalmi alakulásokra, de ez a bölcsesség tisztára szemfényvesztés, mert a munka zsákjába rakja bele a világ összes értékeit, az embert s annak ideológiáját, az eszményi világot, az érzelmet, a kedélyt s annak megnyilatkozásait, nem csoda tehát, hogy megrázva e csodazsákot ügyes bűvészként, mindez értékeket megint ki is szedheti belôle... Kétségbeesett, no meg fölületes gondolat is az embert mechanikával azonosítani.'' (10,147) Végül is egy rá jellemzô -- a Diadalmas világnézetben megismert -- harmóniateremtéssel válaszolja meg a kérdést: ,,Szükséges a vallás s szükséges a munka, de az evangélium nem a munkát, hanem a belsô lelki világot hangoztatja, nem mert a munka nem szükséges, hanem azért, mert szükségesebb a vallási s erköcsi világot kiemelni'' (16,147). Ezt a gondolatot, a ,,külsô'' és a ,,belsô'' viszonyában politikai színezetű felhanggal is kiemeli: ,,A belsôtôl a külsô, ez az evangélium; a kölsôtôl a belsô, ez a szociáldemokrácia.'' (Uo.) Hasonlóan a Diadalmas világnézet gondolatmeneteihez, a munka értelmének taglalásából itt is átvált a személyiségre ,,Szóval megintcsak az egyénnek szellemi világa ... áll itt is elôtérben; ez az igazi kultúra, az életnek s munkának virága'' (16,146). Ez egyébként a már eddig bemutatott értékrendbôl is egyértelműen kitűnt. 3. ,,Az evangélium és a szociális fejlôdés'' A második nagy -- még a munkánál is szélesebb körű - társadalomfilozófiai problémakör a társadalmi haladás, fejlôdés, Prohászka szavaival a ,,szociális fejlôdés'' témaköre. Folytatása az elôzô gondolatmenetnek oly módon, hogy ,,a munka a haladás lendítô kereke'' mondatban már szerepel a fogalom, másrészt a gondolatból következik is léte. Úgy tűnik, hogy a társadalomfilozófiai szintézis legtekintélyesebb részét e fogalom mentén kellett Prohászkának elvégeznie. Többszöri utalása jelzi, hogy többféle korlátba ütközött a fogalom elfogadása is; ,,Az ember ugyanis nagyon könnyen beleringatja magát abba a meggyôzôdésbe, hogy a viszonyok, a társadalmi alakulások és kapcsolatok mindig olyanok maradnak, mint az édes jelenben s revolucionak, jogfosztásnak, erôszakoskodásnak bélyegzi a fejlôdést'' (5,239); ,,az uralkodó és vezetô osztályok jól érzik magukat javaik és jogaik élvezetében, s az emelkedô osztályokat betolakodóknak nézik.'' (5,243); ,,nekünk, katholikusoknak az az öreg hibánk, hogy a történelmi fejlôdéssel, s a tényleges állapotokkal nagyon is összenövünk, s a ténylegesen fönnállóra ráruházzuk az isteni rendnek és akaratnak tekintélyét.'' (5,247) Magának a társadalmi fejlôdés fogalmának megragadásához a társadalomfilozófiainál szélesebb, de arra is kiterjedô általános filozófiai és ismeretelméleti kiindulópontot kell figyelembe venni. ,,Mennyivel különb a mi világnézetünk -- írja Prohászka a Föld és égben --, hogy az értelem s az értelem leánya a tudomány, a végtelen Istenbôl valók, s következôleg isteni gondolatokat keresnek mindenütt. Föladatuk nem a teremtés, nem teremteni küldte ôket az Úr; de olvasni, utánagondolni az Úrnak az ô örök, hűséges gondolatait, ,,cogitationes aeternas, fideles'' ‘’ (4,178). Itt tulajdonképpen a tomista filozófia ismeretelméletét villantja fel, melyben az igaz ismeret a tudás megegyezése tárgyával, a megismerô és a megismert azonossága, egyfajta létazonosság, ráismerés. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Prohászka értelmezésében ,,a természet az Isten gondolatainak hű és kedves kifejezése'' (3,6), és hogy ,,a tudomány Isten gondolatainak természetes föltárása'' (3,18), akkor ebbôl következik, hogy a társadalmat is ilyen ráközelítéssel vizsgálja. Ez kitűnik abból, amit az evangéliumról és Jézusról mond, hogy tudniillik nem akadályozta ,,az Isten gondolatainak kifejlését a világban, nem akadályozta meg az emberiség fejlôdését, mely természetünkkel adva van.'' (5,241) Ily módon a társadalmi fejlôdés fogalmának megközelítésénél látni kell, hogy egyfajta átfogó gondolati koherenciáról van szó, amely szerint a világ átfogó fejlôdésének, az evolúcióval leírható fejlôdésének része a társadalmi fejlôdés is. Rá is vonatkozik ez a gondolat: ,,Ad-e a teremtô erônek egységes, s mindent egyben átölelô, fölkaroló aktusáról valami a földön és az égen tüzetesebb képet, mint az evolúció tana, mely az ôsködbôl kiindulva egymás után való fejlôdésekben s egymásból való alakulásokban kifejti a világot minden teremtményével, minden alakjával? Egyetlen egy isteni gondolatnak potencialitásában benne volt az egész világ, s most kifejlik belôle aktusokban, ami összehajtva, összezsugorítva parányi méretekben benne foglaltatott, mint magban a fa, lomb, virág.'' (4,182) A társadalomfilozófia síkján is ezekkel e következtetésekkel, ennek a koncepciónak érveivel találkozunk: ,,Az Isten gondolata az, hogy az ember úr legyen a földön'' (5,241), ... ,,az embert, az egyént a szabadság jellemzi; ez az Isten gondolata róla'' (5,254) mondatok világosan jelzik ezt, mint ahogy a társadalom, az ,,emberiség fejlôdése'' sem más, mint ,,az Isten gondolatainak kifejlése a világban''. (Vö. 5,241.) Hogy a társadalmat illetôen is alapvetô feladat ,,Isten gondolatainak természetes föltárása'', hogy ez a vizsgálódás fô iránya, idôtállónak tűnik a katolikus gondolkodásban, amint ez a Laborem exercens mondatából is kitűnik: ,,Amikor az ember felé fordul, arra törekszik az Egyház, hogy feltárja azt az örök tervet és a természetet felülmúló rendeltetést, amelyet az élô Isten, a Teremtô és Megváltó neki kijelölt.'' (10,374) Ez tehát Prohászka ,,szociális fejlôdéssel'' kapcsolatos társadalomfilozófiai koncepciójának kiindulópontja, a többszintű elképzelés elsô, és legalapvetôbb szintje. Ez maga a folyamat, de egyben a mozgató ok is és cél is, ami mindenfajta fejlôdés, evolúció oka, s ez nem más, mint Isten teremtôereje, terve, célja, gondolata, amit beleoltott potenciális kifejlôdési lehetôségként a kezdetibb, alacsonyabb szintekbe. A világban általában, fôleg a természetben Isten gondolatai kifejlôdésének egy alapvetô jellegét tekintve természeti, természetes folyamat felel meg. Érdekes, hogy Prohászka a fejlôdést a társadalomban is szinte természeti folyamatnak fogja fel: az emberiség fejlôdése ,,természetünkkel adva van'' (5,241). ,,Ha ez álláspontról ítéljük meg a társadalmi mozgalmakat, eleven szervezetek fejlôdését látjuk bennük. A fejlôdést pedig semmi eleventôl nem tagadhatjuk meg.'' (5,243); ,,a munka az embernek természetes funkciója'' (5,241); aki tagadja a fejlôdést, azért teszi, mert ,,nincs fogalma az életrôl, s a társadalmat nem tekinti élô szervezetnek'' (5,239); ,,a keresztény társadalom ugyanis csakúgy fejlik, mint akármely szerves lény'' (5,249), és e fejlôdés hasonlatanyagában az ember (gyermek-fiú-férfi) fejlôdési szakaszai szerepelnek. A természetes, organikus társadalomfelfogás jellemzôi közt -- valószínűleg a Rerum novarum nyomán (vö. 15,36) -- a társadalom -- emberi test ôsi, még Menenius Agrippa (majd Szent Pál) által használt hasonlata is szerepel; ,,a szociális gondolat, hogy mindnyájan egy testet képezünk s közös boldogságban dolgozunk, hatalmassá válik majd, melynek ellene nem állhatnak.'' (5,253) Ezek után következik a valós szociális szféra, a társadalmi problémákkal terhes legalsó szint, amelyben végül is az Isten által elgondolt és a természetre emlékeztetô módon zajló fejlôdés végbemegy. Prohászka ennek a folyamatnak az értelmezésében is a keresztény világnézet és a korabeli szociális gondolatok szintézisére törekszik. Ennek fô motívuma és alapja, hogy ,,a mai szociális mozgalom ideális rokonságban van az evangéliummal!'' (5,250), s ezért a keresztény demokrácia rokonszenvezik a szociális törekvésekkel, ,,melyeket a hitetlen szociáldemokráciából kisajátít, s lefoglal az evangélium számára!'' (Uo.) Ily módon a társadalmi szociális fejlôdés e szintjének értelmezésében, mozgástörvényei feltárásában a marxi társadalomfilozófia fogalmai, közelítésmódjai és következtetései azok, amelyekkel szintézist teremt. Használja a munkamegosztási viszonyok, termelési mód, társadalmi alakulat -- amit ô ,,társadalmi alakulás''- nak mond -- az osztályok, osztályharc fogalmát. Az ezekkel a fogalmakkal elemzett társadalmi fejlôdési folyamat menetére, ennek törvényszerűségeire vonatkozó következtetéseket is nagyobbrészt elfogadja, elismeri az evolúció, helyenként a revolúció szerepét. Ezek szerint: ,,a történelem folytontos változást tüntet föl, amely változást az alsó néprétegek emelkedése s a tűrhetôbb emberi létnek általonsítása jellemez.'' (5,239) [Visszautasítja azonban az osztályharcot. -- Szerk.] E fejlôdés során ,,Minden ... új lépés több és több embert emel a jogok és javak élvezetébe... Ellenkezô irányba haladni ... lehetetlen. A törekvések, haladások, átalakulások célpontja a nagy közös emberiség. Eddig is az volt; de (és itt jelzi a társadalomfilozófiai szintézisbe épített társadalomtudományi eredmények szerepét -- Sz.P.) ezentúl már öntudatos ismeretünkké vált ez a folyamat, mely a kiváltságokat a közösség javára letöri s a javaknak élvezetét intézményesen tágasabb néprétegeknek lehetôvé teszi. A társadalmi fejlôdés szociális tartalmára utalva az alsó néprétegeket említi, a mind több és több embert, akinek részesülnie kell a javakból és jogokból. Amint már fentebb említettük, a munkásság szerepét is fontosnak tartja; ami ki fog fejlôdni, az ,,nem lehet más, mint az, amelyben a fô szerepet a munkásság játssza'' (5,243) -- írja, nyilván a marxi eszmék hatására. Annak ellenére, hogy itt talán túl direktnek tűnik ez a hatás, mégis olyan tendenciát jelez, amely késôbb is jellemzi a katolikus gondolkodást; ,,meg kell erôsödnünk abban a meggyôzôdésben, hogy az emberi munkának elsôbbsége van azzal szemben, amit az idôk folyamán >>tôkének<< szoktak nevezni'' -- olvashatjuk a Laborem exercensben (10,387), olyan elvként, ,,amelyet az Egyház szüntelenül tanított.'' Valószínű, hogy az evangéliumi tanítás tartalma a döntô az emberek egyenlôsége kérdésében is: ,,Erkölcsi tekintetben az evangélium kihirdette az emberek egyenlôségét'' (5,251), tehát nyilvánvalóan egybeesik a más világnézeti alapú társadalmi mozgalmak egyenlôségkövetelésével Prohászka kérdésfelvetése: mely épp az elôzô evangéliumi gondolatot folytatja:'' mert az Isten országával szemben nincs különbség görög és barbár, úr és szolga közt: de hol maradt az emberi méltóságnak méltatása a társadalmi életben?'' (Uo.). A gondolat és az igény azóta is idôszerű, amint ez a Gaudium et spes mondataiból is kitűnik: ,,Mivel minden embernek szellemi lelke van és Isten képmására van teremtve, mindegyiknek ugyanaz a lényegi természete és az eredete; s mivel Krisztus mindnyájukat megváltotta, mindnek ugyanaz a hivatása, és az Isten szándéka ugyanaz velük, ezért egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetôen egyenlô.'' (9,217--218) Így formálódik tehát az a szintézis, melyet Prohászka az evangélium tanítása és a korabeli társadalomtudományi eredmények és szociális eszmék egybevetésével, egymásraépítésével fokról-fokra felépít. Annak, hogy ezek a szociális tartalmak mély meggyôzôdésévé váltak szép példáját adja 1919-ben, a Tanácsköztársaság napjaiban, amikor saját életében, átélve kommentálta a történéseket papjai számára, a cenzúra miatt kéziratban maradt püspöki körlevelében: ,,Tekintve a világ fejlôdését s az abban elénk gördülô isteni gondolatokat, mi nem lehetünk ellene a szocializálódásnak, amennyiben az a társadalmi föltételeknek s a társadalmi műveltség igényeinek megfelel. Mi nem lehetünk ellene az alsóbb rétegek fölfejlôdésének, s nem volnánk lelkipásztorok, ha éppen a krisztusi gondolatokból nem vennôk észre a világ jogát arra az új s jobb berendezkedésre.'' (17,231) E két mondat koncepciója lényegi és szép összefoglalása. Írásaiból a társadalmi fejlôdés további sajátosságai bontakoznak ki. Egy-egy társadalmi kor alapkérdését illetôen is elfogadhatónak tarja a marxi elgondolást: ,,a társadalmi rétegeknek új elhelyezkedése alkotja mindannyiszor az illetô kornak társadalmi kérdését. Ez a kérdés annyiszor válik akuttá, ahányszor a fejlôdés miatt új elhelyezkedésre van szükség. Az elhelyezkedésnek meg kell történnie; azt föltartóztatni nem szabad.'' (5,243) Ezt követôen a társadalmi fejlôdés anatómiáját adja; ,,A fejlôdés egymásutánjában minden csak idôszaki s az egyes alakulásoknak csak idôleges értéket tulajdoníthatunk; jogok törvények vagy pláne kiváltságok csak addig bírnak érvénnyel, míg célszerűek és a haladásnak szolgálnak.'' (5,243) Ezt az igényt ,,ésszerű''-nek mondja, ami a hegeli ,,valóságos-ésszerű'' kategóriapár, illetve ennek marxi interpretációját idézi. A társadalmi átalakulások szükségességének az evolúciós vagy revolúciós változások feltartóztathatatlanságának elfogadását a fejezetekbe beiktatott történtei áttekintésekel is illusztrálja. A fejlôdés anatómiája mellett ütemére, ritmusára is utal ,,ez a mozgalom néha stagnál, máskor ismét gyorsabb tempóban halad'' (5,240) ,,jelenleg rendkívül gyorsan fejlik és sebesdô sebességgel tör elôre méltán mondhatjuk, hogy szociális korban élünk.'' (Uo.) A társadalmi fejlôdésre vonatkozó társadalomfilozófiai koncepció kifejtése végül eljut a legfontosabbhoz, a cél, a fô kritérium kérdéséhez. A döntô, hogy itt a szabadság, az egyén szabadsága jön elsôsorban számításba, és a társadalom fejlettségi foka is azon mérhetô le, hogy mennyire képes teret, kibontakozási lehetôséget nyújtani a képességeit kifejlesztett és így szabaddá lett, mind a természetben, mind önmagán ,,úrrá lett'' embernek. ,,A modern szociális mozgalom színterén az önálló, szabad ember áll, aki követeli a maga jogát, hogy egyéniségét minden irányban, szabadon kifejleszthesse.'' (5,254) ,,Az embert, az egyént a szabadság jellemzi; ez az Isten gondolata róla; következésképp senki sem veheti tagadásba, hogy a szabadság s a felelôsség, s az önelhatározás az ember ideális jellege; többet mondok: ismerjük el, hogy e szabadság polcára való kilépés a legnagyobb lépés volt, melyet az emberiség hosszú fejlôdésének századain át tett.'' (Uo.) Idáig jut, így jut el a szabadság kiteljesedésének útján Prohászka, és a szabadságban való elôrehaladásnak, a szociális fejlôdésnek napi feladatát abban látja, hogy ,,miképp lehessen majd az egyéni szabadság alapján a szociális szabadságot megcsinálni.'' (5,255) ... ,,a fejlett, magas fokú szabadság megóvása mellett miképp lehetne eleven közösséget képezni a társadalomnak.'' (Uo.) A közösségek, szervezetek, egyesülések teremtésének programja a szabadságban ,,atomizált'' ember számára a Rerum novarumnak is fontos gondolata (vö. 15,49--53). A záró gondolatok visszatérnek a szociális fejlôdés értelmezésének összegzésére ,,végleges, eszményi állapot'' nincs, ezt az ,,Úr Jézus nem teremtette meg'', de a ,,földi ország tökélesbülése elé nem gördített akadályt'', ,,sôt tanításával utat mutatott a lehetô legjobb, legméltányosabb társadalmi állapotok megteremtésére. (Vö. 5,256.) A sokrétű folyamatok eredményeképp ,,azon vesszük magunkat észre, hogy a fejlôdés folytonos, s ha nem is halad egyenes vonalban, hanem tekervényes zigzeges úton, mégis csak közelebb értünk az Isten nagy gondolatainak nemcsak az örökkévalóságban, hanem az idôben való kialakulásához.'' (5,256) Tulajdonképpen ezt, Isten nagy gondolatainak az idôben, a ,,földi országban'' való kialakítását jelöli meg célként, ezt sürgeti és ezért fohászkodik a társadalomfilozófiai alapmű utolsó mondata a Miatyánk szavaival: ,,Jöjjön el e földön is a Te országod!'' (Uo.) 4. A transzcendencia beépítése (Közelítések Prohászka eszkatológiájának karakteréhez) Azt az alapvetô jellemzôt, hogy Prohászka műveiben keresztény társadalomfilozófiai és teológiai koncepció tárul fel, az eddig elmondottak is igazolták. A keresztény elgondolásoknak pedig kikerülhetetlen feladatuk, hogy a transzcendencia és immanencia, az idô és az örökkévalóság, az isteni és az emberi viszonyát, összefüggését tisztázzák. Prohászka megoldásánál -- az itt áttekintett művekben -- elôször egy módszerbeli sajátosság ötlik szembe, amit a fenti alcím elsô mondata jelez, s ami emiatt némileg talán félreérthetô. Mert nem Prohászka nyilvánvalóan keresztény világnézetébe kell a transzcendenciát beépíteni, hisz az abban benne van, a szintézisteremtésnek eleve elsôdlegesebb, alapvetôbb és meghatározóbb eleme, mint például a materialista alapállású társadalomfilozófiai vélekedések. De épp a gondolatmenetek sajátos építkezését szemlélve érzékelhetô az, hogy Prohászka a materialista alapú törvényszerűségeket, a földi világ anyagi determinációjú fejlôdésmeneteit taglaló gondolatmenetekbe építi bele a transzcendenciát. Ezt a törekvését ki is fejti. A Föld és ég elôszavában anatómiáját adja szintézisteremtô módszerének; ,,Kétféleképpen járhattam volna el föladatomnak megoldásában. Vagy úgy, hogy a keresztény gondolatot veszem kézbe, amint azt a szentírás s a hagyomány megôrizte, s ahhoz alkalmazgatom a modern tudományt; vagy úgy, hogy a modern tudást fogadom el alapul s ismertetvén fölfogását a világ kialakulásáról s a leszármazásról, a már kialakított modern nézetek keretébe állítom bele a keresztény gondolatot. Ez utóbbit tettem.'' (3,2) A ,,transzcendencia beépítése'' megjelölés tehát Prohászka e szándékának és módszerének tiszteletben tartását tükrözi. Mert valóban arról van szó, hogy -- amint azt fentebb láthattuk -- a munka folyamatos világhódítását, a termelési mód és törvényszerűségeinek működését, a társadalmi alakulások egymásutánját bemutató, evilági okokat taglaló gondolatok közben egyszercsak megáll, és azt mondja, ez van ugyan, de nem elég. A szónak, hallgatói elôtt szabadon beszélô, a helyben formálódó gondolatok által indukált intellektuális feszültség szerepét ismerô Prohászka az élô beszéd stílusjegyeit alkalmazva ,,kiált fel'': ,,De íme épp e helyen ötlik szemünkbe egy nagy nehézség! Helyes fejlôdés-e az, mely a technikus munkának, mondjuk a természet meghódításának útján halad? Helyes fejlôdés-e az, mely a világot a munkának, az ideiglenes jólétnek ez efemer csillagzata alá helyezi s az embert kísértésbe hozza, hogy Isten országáról megfeledkezzék?'' (5,244) Az ilyen módon exponált kérdésfelvetés tényleg meghökkenti és elgondolkodtatja az olvasót, amellett, már maga a kérdés magában hordja a választ is, hogy ez nem helyes, szükség van valami másra is. A transzcendencia és immanencia viszonyáról mondottak jelenlegi vizsgálatakor szükséges arra is utalni, hogy e témakör kifejtésének nem elsôsorban az ilyen természtű közelítés, nem a szociális tanítás műfaja a terepe. Itt -- a szociális enciklikákhoz hasonlóan -- e kérdéskör érintése inkább vázlatos, néhány sommás, orientáló megjegyzésre szorítkozik, jelzés értékű, kijelöli azokat a transzcendens kontúrokat, amelyeknek keretében az evilági emberi aktivitás végbemegy. Prohászka elsô ráközelítése a problémára szintén ilyen átfogó, orientáló jellegű gondolat. Egyfajta harmónia, egyensúly megteremtésére irányul, melynek lényege, hogy mindkét szférának megvan a maga létjogosultsága és szerepe az ember életében, amit világosan kell látni. ,,E nehézség megoldásánál két gondolatot kell szem elôtt tartanunk: az egyik az, hogy a munka nem boldogít s hogy vele az Isten országát agyonütni nem lehet; a másik az, hogy a munka szükséges fejlôdés s az Isten országával a munkát száműzni nem szabad. Mindkettôt kell érvényesíteni s mindkettônek helyes kiegyenlítésében fekszik majd az igazi társadalmat boldogító egyensúly.'' (5,244) Talán nem erôltetett párhuzam, ha ennek az értékkijelölô gondolatnak a mélyebb, filozófikusabb kifejtését véljük megjelenni a Gaudium et spesnek ,,A földi dolgok jogos autonómiája'' gondolatkörben mondott szavaiban: ,,Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésrôl lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; nemcsak korunk ember igényli, hanem a Teremtô akaratának is megfelel. Éppen a teremtettség tényébôl következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a saját minôsége, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei és megvan a saját rendje: amelyeket az embernek a tudományok és technikák saját módszereinek elismerése által tisztelni kell... Ha azonban az ,,evilági dolgok autonómiája'' kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek az Istentôl, és hogy az ember a Teremtôre való tekintet nélkül rendelkezhetik velük, akkor minden istenhívô megérti, mennyire hamis ez a nézet, hiszen a teremtmény a Teremtô nélkül a semmibe hullik.'' (9,222--223) A globális érvényű, általánosan orientáló eligazítás után a transzcendencia belépésének ,,topográfiája'' következik, azaz, valamiféle törekvés a két világ (transzcendens és immanens) érintkezési pontjainak feltérképezésére. Általában az evolúció gondolatát teológiai szintézisbe építô koncepcióknál (fôleg Teilhard de Chardin teológiájában) nagy hangsúlyt kap a kezdet és a vég, az ,,alfa'' és az ,,ómega'' pontok természetének kimunkálása. Arra vonatkozóan, hogy a transzcendensi szerepe a fejlôdés kezdetén mennyire kimunkált Prohászkánál, talán nem is kell demonstratív idézeteket hoznunk, hisz úgyszólván az életmű egészében kifejtett szintézis ezt nagyon sokrétűen alátámasztja. Az a végkövetkeztetés, hogy ,,mégis az isteni okság mindenek kezdete és célja, az erôket sajátságaikkal ô teremti, a világnak, az organizmusoknak nagy tényeit ô állítja a létbe, miután pedig a létben vannak, dolgoznak is, működnek is a természetnek s nem a természeten kívül álló forrásnak erôivel'' (4,29), jól érzékelteti ezt a koncepciót. Az ,,ómega'' pont sajátosságait Prohászka kevésbé munkálja ki, annál is inkább, mivel itt feltárhatatlan titkokba ütközik az emberi gondolkodás. De hogy az ,,isteni okság'' a kezdet mellett mindennek ,,célja'' is a fent idézett gondolatban is szerepel, emellett a keresztény világnézet egészének egyik legnyilvánvalóbb evidenciája a túlvilágra irányultság. Ez fogalmazódik meg ,,a munka nem boldogít'' gondolatban, hogy tehát elégtelen az örök üdvösség perspektívájára beállított ember számára, hisz ezt sohsasem biztosíthatja. A Gaudium et spesben ez áll errôl: ,,Az egyház jól tudja, hogy csak Isten, akinek ô maga is szolgál, képes kielégíteni a szív legmélyebb vágyait, mert ez a szív földi táplálékkal sohasem telhet el.'' (9,226) Ez az alapja tulajdonképpen Prohászka marxizmuskritikájának is, amit már korábbi írásaiban is kifejt (többek közt például ,,A szocialista theória hadi állása'' című, 1986-ban megjelent (11,107--127) cikkében, melyet Szabó Ferenc elemez ebbôl a szempontból (7,221--224)), hogy bármennyire is használhatónak és a szintézisbe beépíthetônek tartja a marxi történelmi materializmus, forradalomelmélet, gazdaságtan eredményeit, a társadalomfilozófia egészét mégis el kell utasítania annak kizárólagos evilágisága miatt. A transzcendencia hatásainak ,,topográfiája'' azonban a kezdet és a végcél megjelölésével még nem teljes. Így csak egy deista elképzelés körvonalai bontakoznának ki. Ki kell terjednie a két végpontot átívelô szakaszra is, a köztes mezôre, itt is hatnak transzcendens, isteni energiák. A puszta materialista magyarázat itt sem elég: ,,A fejlôdés tehát, mely a munkával szemben a morális életet ignorálná s az ideális irányzatnak érvényesülést nem engedne, csúnya materializmus volna, s ily materializmusnak tartjuk azt az elméletet is, mely az emberiség összes haladását kizárólag a termelés módjából eredezteti. Ez annyit jelent, hogy a munka egyenlô az élettel. Márpedig nincs ennél kézzelfoghatóbb tévely.'' (5,245) Ez ugyan még nem a transzcendenciára utaló gondolat, bár afelé mutat: ,,Vallás, szeretet, erô, bátorság, jóindulat, szóval az erkölcsi nagy világ, s annak bűbájos élete, lendületes motívumai s mélyenjáró áramai, mind a technika korlátain túl terülnek el! Az egyéniség erkölcsi világát, a személyes érzést, a szívnek melegét, a technika összes gépeivel lehetetlenség kiszorítani...'' (5,244) E transzcendenciára utaló jegyek, feléje vezetô tulajdonságok mellett azonban a köztes mezô, az élet szférájában ható legdominánsabb transzcendens erô az isteni kegyelem, amelynek érzékeltetésére szintén néhány jelzés értékű gondolat erejéig van mód csupán, ebben a gondolatkörben. Ezek lényege, hogy az isteni kegyelem folyamatosan hat, finomítja, nemesíti az ember minôségét és ezáltal mozdítja elô az isteni gondolatok megvalósulását. Ez a hatás rendkívül diszkrét, szinte együtt érvényesül a természeti és társadalmi törvényekkel; ,,A kegyelem a természetet nem teszi tönkre, hanem ellenkezôleg megnemesíti és átszellemesíti azt; hiszen a segítô kegyelem egészen az ész s az akarat bensôségébe hatol s az értelmi életet a maga legfinomabb gyökérszálainál ragadja meg, hogy azontúl a kegyelem és természet már nem két különálló valami legyen a természetfölötti tevékenységben, hanem egy, bár összetett elv.'' (5,246) ,,Az Isten beleállította a természet és kegyelem e kettôs dicsôségébe az emberiséget, hogy mindkét világosságban teljesítse föladatát. Tehát uralkodjék a természeten; használja föl erôit; fejtse ki rajtuk tehetségeit; hozza összhangzásba a földet az éggel, a testet a lélekkel, az érzéki jót az erkölcsivel, az idôt az örökkévalósággal.'' (Uo.) ,,A keresztény filozófia így igazít el minket idôn és örökkévalóságon...'' (5,247) Prohászka társadalomfilozófiai szintézisét s abban a transzcendencia szerepét vizsgálva eljutunk egy sajátos problémakörhöz, az úgynevezett eszkatologikus kérdésekhez, melyek a végsô dolgokról szólnak. Hogyan kell értelmezni a Prohászkánál oly sokat szereplô Isten országát, mit is jelent a programszerűen megjelenô könyörgés: ,,jöjjön el a földön is a Te országod!'' A végsô dolgokról szóló teológiai tanítás, az eszkatológia ugyancsak bôvelkedik titkokban, sok kérdés ,,teológiai tisztázása sem lezárt'' (18,416), ,,az egyháznak nincs mindig keze ügyében a felelet minden kérdésre.'' (9,221) ,,A keresztény remény sokszor talán a beavatottak magabiztosságával beszél, mint az illetékesek köréhez tartozó, aki jobban kiigazodik Isten és az örökkévalóság birodalmában, mint a jelen sötét tömlöcében. Valójában azonban az abszolút beteljesedés titok marad, akit a maga kimondhatatlanságába kell imádnunk, csendben és minden képet elhagyva.'' (19,461--462) -- írja Karl Rahner, akinek jelentôs szerepe volt a II. vatikáni zsinat filozófiai, teológiai elôkészítésében. Mert itt titokról van szó, ,,és ezért nekünk keresztényeknek nem kell úgy tennünk, mintha kiismernénk magunkat a mennyben.'' (Uo.) Nagyon fontos még az eszkatologikus kijelentések ,,pluralizmusáról'' szóló gondolata, ami miatt ,,nem meglepô, ha ezek a különbözô kijelentések nem szintetizálhatók egyetlen tetszetôs gondolati modellbe.'' (19,471) Maga az ,,Isten országa'' a következô jelentéstartalmakat hordozza, a Karl Rahner--Herbert Vorgrimler féle Teológiai kisszótár tömör, lényegretörô fogalmazásában; Isten szent és üdvözítô akaratának érvényességét az egész teremtésben'' ... tovább ,,ennek az akaratnak tényleges érvényesülését'' -- mint Jézus igehirdetésének fô tartalmát. Az idôbeli síkot tekintve az jellemzi, hogy amennyiben a történelem még tart ... ,,Isten országának el kell jönnie'', de amennyiben azt a gyôzelmes kegyelmet Isten Jézus Krisztusban és az ô halálában eszkatoligikusan odaígérte a világ egészének, annyiban ,,Isten országa már itt van.'' Az isteni és emberi együttműködést tekintve pedig Isten országa egyrészt ,,tisztára Isten adománya'', ,,amelyet ô ajándékoz és valósít meg saját hatalmával, és ezért kérni kell tôle'' ... ,,másrészt feladat'' ... amelyet Isten ,,bíz rá az emberre és követel meg tôle''. Ezek mellett a tartalmak mellett lényeges, hogy az egyházban és a társadalomban ,,kritikai funkciója van az Isten országáról szóló beszédnek.'' (Vö. 20,327--328.) E kritikai funkció lényege, hogy ,,a keresztény jövôvárás és a keresztény szeretetetika minden emberellenes struktúra és minden olyan gondolkodásmód kritikájához vezet, amelyen azok alapulnak.'' (20,577) Prohászka eszkatológiájának karakteréhez oly módon kaphatunk támpontokat, ha megkíséreljük felvázolni, hogy a fenti sokrétű jelentéstartalomból ô milyen tartalmakat bontott ki, mit tartott fontosnak. Az elsô lényeges jegy, hogy az isteni és emberi együttműködés kérdésében végül is felvázolja a fenti bonyolult összefüggést, érzékelteti, hogy lényegében eltérô természetű, de valamilyen módon mégis összefüggô mozzanatokról van szó. Az evilági fejlôdés mozgatója, a munka létrehoz új meg új társadalmi alakulásokat, ,,de nem hozza le a földre Isten országát''. (5,241). Mert ,,az Isten országát Jézus hozta közénk''. (Uo.) Ebbôl nyilvánvaló, hogy Isten országa nem földi, hanem a transzcendencia világából való, Istentôl jön, Jézus Krisztus által. ,,Ezt a kettôt tehát: a munkát és Isten országát összezavarni nem szabad! Nem szabad azt mondani, hogy Isten országa a haladó s diadalmaskodó munkának programja'' (uo.), vagyis a társadalmi fejlôdés közvetlenül, direkt módon sohasem hozza közelebb Isten országát. De Jézus Krisztus megtestesülése, megváltása és tanítása által -- ami a rahneri fogalmazásban Isten szent és üdövítô akaratának tényleges érvényesülése --valami már itt van, valamilyen módon Isten országából. Ez elsôsorban a hívô lélek jellemzôje, ,,az Isten országa az Istennel való bízó, szeretô egyesülés ... az Istennel telített lélek'' (5,248), és az olyan lelki tulajdonságok, mint szeretet, irgalom, könyörület; ,,Krisztus Urunk ezeket sürgeti'', ,,ezek azok az áradó források, melyek életet hoznak a világnak''. (Vö. 5,244.) De bár ezek lelki tulajdonságok, nemcsak a lélekre, hanem -- az ezekkel bíró hívek munkája és hatása révén -- a társadalomra is boldogságot, békét, ,,szent örömet hintenek''. (Vö. uo.) Visszahatnak tehát a társadalomra, ,,ha majd ezek elhatalmasodnak lép ki a szív szentélyébôl a társadalomba is az Isten országa. Dolgozzunk a térfoglaláson: munkálkodjunk az Úr szôlôjében, használjuk fel a tálentumokat.'' (5,245) Megjelenik tehát az ,,Isten adománya'' mellett az isteni és emberi együttműködés másik összetevôje, a ,,feladat'' gondolata is, amelynek erôteljes kifejtése -- amint azt a késôbbiekben látni fogjuk - - Prohászka eszkatológiájának egyik legdöntôbb jegye. A Gaudium et spes így fogalmazza meg ezt az összefüggést: ,,Noha a földi haladást gondosan meg kell különböztetnünk Krisztus országának növekedésétôl, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához''. (9,224--225) A Laborem exercensben pedig ez áll: ,,A keresztény embernek, aki hallgatja az élô Isten igéjét, és a munkát összeköti az imádsággal, tudnia kell, hogy milyen helyet foglal el a munkája nem csupán a földi fejlôdésben, hanem Isten országának kibontakozásában is, ahova a Szentlélek erejével és az Evangélium igéjével valamennyien meghívást kaptunk.'' (10,412) Ebben a ,,feladatra'' vonatkozó gondolatkörben még két mai teológus gondolatait idézve kaphatunk adalékokat: ,,Óvakodnunk kell attól, hogy az Országot (Isten országát -- Sz.F.) evilági világhoz asszimiláljuk. Nem szabad összetéveszteni az Ország eljövetelét valamiféle evilági reformmal, vagy forradalommal'' --írja Yves de Montcheuil jezsuita teológus, majd hozzáteszi, hogy van kapcsolat az Ország és az evilági élet közt, s ennek oka, ,,hogy ugyanaz az ember már az Országban és még az idôben él'', s mivel ,,szereti Isten országa értékeit nem tudja nem akarni, hogy ezek az értékek már most termékenyek legyenek.'' (Vö. 21,55 és 59 old.) A tárgyalt gondolatot Szabó Ferenc -- Teilhard nyomán -- így foglalja össze: ,,A keresztények feladata az, hogy visszavigyék a világot Istenhez, elôkészítsék a mindenséget -- mint valami ostyát -- a végsô konszekrációhoz, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke visz végbe a feltámadáskor.'' (22,269) A rahneri jelentéskibontás elemei közül nagyon erôs hangsúllyal van jelen Prohászkánál Jézus Krisztus szerepe, ez már az eddigiekbôl is kitűnt, megfogalmazható, hogy ez a jegy eszkatológiája karakterének is lényeges jellemzôje. Ô az, aki elhozza az Isten országát, azt semmi más nem hozhatja el. Fontos, hogy Jézusnak az Isten országát elhozó tevékenysége múlt idôben és jövô idôben is szerepel. ,,Az Isten országát Jézus hozta közénk...'' (5,241); és ,,az emberiségnek az Isten országa kell ... azt csak az hozhatja el, aki az égbôl jön le: a mi Urunk Jézus Krisztus.'' (16,197) A két idôsíkból kitűnik, hogy itt is van már, de eljövendôben is van egyszerre az Isten országa. Sajátos paradoxon ez, de a Rahner által fentebb mondottak alapján teljesen érthetô. Az eszkatologikus kijelentések nagyrészt ilyen természetűek, valami nagyon mély mozzanatot ragad meg Rahner, amikor e kijelentések természetét alapvetôen ,,a krisztológia végsô és alapvetô axiómájához'' hasonlítja, amely szerint ,,az ember és Isten nem azonos ugyan, de nem is válnak soha külön''. (18,475) Prohászka eszkatológiájának jellemzésénél szólni kell arról is, hogy maga az evolúció elfogadásának és a teológiába építésének ténye ezen a területen is érzékelhetô. Ez a hatás Teilhard-nál a legpregnánsabb, ahol a ,,teremtô fejlôdés'', ,,teremtô egyesülés'' gondolatainak kimunkálásához vezet, amelyben az egész fejlôdés megszentelôdik. Egy ilyen világképben, amelyben radiális és tangenciális isteni energiák hatják át és mozgatják a fejlôdést, amikor ,,isteni erôtér'' jellemzi a világot, körülvesz bennünket az ,,isteni miliô'', a ,,benne élünk'' gondolata, valamiképp oldódni, elmosódni látszanak az immanencia és transzcendencia régebben merevebb, statikusabb határai, az egész létezés dinamikusabbá válik. Hisz Isten ,,részben elmerül'' a dolgokban, ,,elemmé'' teszi magát, hogy azután az Anyag szívében így megtalált belsô támpont segítségével megragadja a vezetést és élére álljon annak, amit most Evolúciónak nevezünk. Krisztus egyetemes életelv, aki emberként jelent meg az emberek között, s így kezdettôl fogva olyan helyet foglal el, hogy maga alá rendeli, tisztítja, irányítja és felsôrendű lélekkel hatja át azoknak a tudatoknak egyetemes felemelkedését, amelyekbe beoltotta magát.'' (23,362) Prohászkánál is hasonló gondolatokra vezet az evolúció elfogadása: Isten ,,a természeten túlfekvô s mégis a természetben élô végtelen valóság, mely a természet lényegét átjárja, létét és lehetôségét hordozza, melybôl való minden, s mely nélkül tényleg is, lényegileg is s tevékenységben is, semmi sem létezik.'' (4,191) Isten annyira közel áll hozzánk, ,,hogy benne vagyunk, mozgunk, élünk'', jelenik meg szinte szó szerint itt is a teilhardi (páli) gondolat. (Vö. 4,191.) Valószínű tehát, hogy az evolúciós gondolat, a természetben és a társadalomban ható isteni energiák eszméje közelebb hozza egymáshoz a két országot, szervesebben egymásra építi ôket, hiszen nehéz elképzelni, hogy ugyanattól az Istentôl származó energiák gyökeresen mások lennnének itt és ott, a fejlôdés megtörne, megváltozna. Végül szólni kell az Isten országa jelentéskomplexumnak arról a dimenziójáról, ami talán a legjelentôsebb és legerôteljesebb jegy Prohászka eszkatológiájában, annak legdominánsabb jellemzôje. Ez pedig a (már említett) ,,feladat'' s rajta keresztül a társadalomkritika jelentéshez kapcsolódik, nyilvánvalóan Prohászka szociális érzékenysége miatt. Miután a társadalomról való mondandójában nagyon erôs a bajok orvoslásának igénye, az egész tulajdonképpen szociális tanítás jellgű, a transzcendentális és eszkatologikus összefüggések mélysége csak jelzéssszerűen jelenik meg -- amint azt már fentebb is jeleztük -- és az evilág jobbítás kerül elôtérbe. Szinte azt a teológiai tudományt műveli, aminek megnevezése az ô korában még ismeretlen volt, amit a Rahner-Vorgrimler féle Teológiai kisszótár (Kuno Füssel megfogalmazásában) ,,politikai teológia'' címszó alatt jellemez, s melynek lényege, hogy ,,az Isten országáról szóló üznet nyilvános kritikai jellegét és eszkatoliogikus dimenzióját hangsúlyozza azzal, hogy a hit igazságának kritériumaként a társadalmat megváltoztató gyakorlatot jelöli meg.'' (20,575) Arra vonatkozóan, hogy a ,,Jöjjön el a földön is a Te országod!'' fohász -- feladat, kívánalom és program -- mögött mennyire társadalomkritikai attitűd húzódik meg -- ez az attitűd egybként Prohászka egész életútjának jellemzôje -- egy 1914 karácsonyára írt cikk gondolatait idézem, aminek a címe szintén: ,,Jöjjön el a Te országod!'' (16,197) Maga a szituáció segít abban, hogy tanúi lehessünk e sokat említett fohász pszichikailag, érzelmileg, emberileg teljesen hiteles felfakadásának, hogy közvetlen, spontán kimondásában gyökerét, genezisét megragadhassuk. Prohászkának sajnos megadatott a világháború szörnyűségének, vérontásának, embertelenségéenk átélése. ,,Ha már vér öntözi a földet, akkor fakadjon ki belôle a béke olajága! Ezzel a vággyal nézek föl az égre...'' (uo.) -- írja a háborús élmények hatása alatt. És e személyes élmény hatása alatt, ennek hitelével tudja mondani 1914 karácsonyán, a karácsonyi éj békéjét, hangulatát várva -- ami olyan sokat jelentett neki, hisz, ha Isten országa adományáról beszélt, a ,,karácsonyi éj glóriája'', a ,,békét a jóakaratú embernek'' kívánalma tolult ajkára (5,248), elmélkedései is ide-ide térnek vissza -- ,,hogy az emberiségnek Isten országa kell''. (16,197) Érthetô, ha az elszabadult, megfékezhetetlennek tűnô borzalom áradatban nem a tettvágy, hanem a fohász az erôsebb; ,,az emberiséget bajaiból, kínjaiból, borzalmaiból az igazi kultúrára csak az Isten kegyelme segítheti föl -- hogy a béke az ég kegyes ajándéka, s hogy az nem itt terem, hanem azt ide kell hozni --, s hogy azt csak az hozhatja el, aki az égbôl jön le: a mi Urunk Jézus Krisztus!'' (Uo.) Nem lehetne emberileg és történelmileg hitelesebb szöveget találni annak illusztrálására, hogy az Isten országáról való beszédnek társadalomkritikai funkciója van, mint azt a mondatot, amit Prohászka a fenti idézet folytatásaként megfogalmaz: ,,Nekünk ezt már nem sokat kell bizonygatnia senkinek; nagyon is látjuk s tapasztaljuk, hogy az ,,ember országa'' kín és rémület, mialatt szívünk az ,,Isten országára van beállítva!'' ... ,,Istenem hol tartunk még ettôl!'' (Uo.) Gyökereiben érhetô tetten tehát Prohászka eszkatológiája karaktere e legerôteljesebb elemének születése, felfakadása fohász formájában. Szinte az ószövetségi Messiás-várás képzete bukkan fel az asszociácíókban, az lehtett ennyire elementáris, a vérlázító jogtiprás miatt felháborodástól a puszta emberi lét fennmaradásáért való rettegésig, kétségbeesésig terjedô pszichikai bázis teljes skálájával - - ez az Isten országa-várás valahogy azzal rokon. Érdekes elgondolkodni az ,,Isten országának el kell jönnie'' mondat ,,kell'' szaván. Kinek szól ez? Az ,,adományt'', vagy a ,,feladat'' megvalósítását követeli? Hiszen az ember az Istennek nem szól, imperatívuszban, ugyanakkor az is világos, hogy a súlyos helyzet miatt a pusztán emberi erôk nem elégségesek. Talán az isteni és emberi együttműködés eredményeképp eljövô jobb minôséget sürgeti így a mondat, épp a már tűrhetetlen szituációban. Ezt a hitet, tenniakarást és imát, az Istent és az embert egyaránt sürgetni akaró komplex érzést és törekvést fogalmazza meg a cikk befejezô mondata, ami tulajdonképpen Prohászka Isten országával kapcsolatos programjának is tömör összefoglalása; ,,Tudom, érzem, s átszenvedem, hogy kimondhatatlanul messze vagyunk még mindettôl, de azért vágyam nem lanyhább, hanem indulatosabb s imám nem fáradtabb, hanem tüzesebb, mellyel belekiáltom az éjszakába visszhangul a karácsonyi énekre: Úr Jézus, jöjjön el a te országod! Én hiszek benne, várom is, meg dolgozom is rajta!'' (16,200). Felhasznált irodalom 1. A szövegben adom meg az Ö.M. hivatkozásait: kötet és oldalszám. Egyébként a felhasznált irodalom sorszámára utal az elsô dôlt szám. 2. Prohászka Ottokár szociális tanítása. Szerzô nélkül. Vigilia, 1948. 5. sz. 257--277. old. (Vass Péter összeállítása.) 3. Prohászka Ottokár: Föld és ég. 1. kötet. Összegyűjtött Művei 3.k., Budapest, SZIT, 1928, 250 old. 4. Prohászka Ottokár: Föld és ég. 2. kötet. Összegyűjtött Művei 4.k. Budapest, SZIT 1928, 259 old. 5. Prohászka Ottokár: Diadalmas világnézet. Összegyűjtött Művei 5.k., Budapest, SZIT, 1928, 280 old. 6. Gergely Jenô: Prohászka Ottokár. ,,A napba öltözött ember''. Budapest, Gondolat, 1994, 245 old. 7. Szabó Ferenc: Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Róma, 1991, 464 old. 8. VI. Pál: Octogesima Adveniens. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Budapest, SZIT, 1994, 315--348. old. 9. Gaudium et spes. In: Az egyház ... 197--276. old. 10. II. János Pál: Laborem exercens, In: Az egyház... 367--414. old. 11. Prohászka Ottokár: Kultúra és terror. Össz. művei 11. kötet, Budapest, SZIT, 1928, 327 old. 12. Gergely Jenô: Teremtés, munka, társadalom. A Rerum novarumtól a Laborem exercensig. Világosság, 1982, 1.sz. 5. old. 13. XI. Piusz: Quadragesimo anno. In: Az egyház... 57--104. old. 14. VI. Pál: Populorum Progressio. In: Az egyház... 277--314. old. 15. XIII. Leó: Rerum novarum. In: Az egyház... 27--56. ol. 16. Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus, Budapest, SZIT, 1990, 423. old. 17. Prohászka Ottokár: Az egyházmegye papságához. In: Az Úr házáért. Össz. Műv. 20.k. 229--232. old., Budapest, SZIT, 1928, 280 old. 18. A II. vatikáni zsinat tanítása. Budapest, SZIT, 1986, 589 old. 19. Rahner, Karl: A hit alapjai. Budapest, Jegyzet, 1985, 495 old. 20. Rahner, Karl -- Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár, Budapest, SZIT, 1960, 809 old. 21. Montcheuil, Yves de: Világ világossága, Budapest, SZIT, 1990, 188 old. 22. Szabó Ferenc: Az ember és világa, Róma, 1969, 293 old. 23. Teilhard de Chardin, Pierre: Az emberi jelenség, Budapest Gondolat, 1980, 396. ======================================================================== Tamás Erzsébet: Prohászka Ottokár és Dienes Valéria rejtélyes barátsága A ,,napbaöltözött ember'' alcímet adta Gergely Jenô Prohászka Ottokárról szóló tanulmánykötetének (Gondolat 1994.) Ezzel a jelzôvel Gárdonyi Géza tisztelte meg 1912-ben a fehérvári püspököt (Aranymorzsák, Dante, 172. o.): ,,Köszöntöm a napbaöltözött embert, kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság fényes jelével, mert az ô igéje napfény és melegség és erô...'' A mai születésnapi köszöntést én hálámmal, tiszteletemmel és szolgálatommal fejezem ki a nagy lélekvezetô, Prohászka Ottokár szelleme elôtt, azzal a szándékkal, hogy kapcsolódhatok ahhoz a kutatáshoz, amely Dienes Valériához fűzôdô rejtélyes barátságát világítja meg. Errôl szólt Gergely professzor úr is könyvében. Köszönöm páter Szabónak barátságát és a biztatást, amely átsegített a nehézségeken. Dienes Valériát 1975-ben ismertem meg. A nevezetes, Vitányi Iván készítette, TV-interjú után felkerestük egyetemi barátnômmel együtt, hogy megismerjük az orkesztikát és mozdulattanulmányait. 1984-ben elkészült doktori disszertációmban összegyűjtöttem, feldolgoztam a fellelhetô kéziratokat, dokumentumokat, bibliográfiákat. Most ezek alapján próbálok továbblépni Prohászka Ottokár és Dienes Valéria életének ,,eszméletbeli'' (Vali néni kifejezése) összefonódását kutatva. Ismeretségük három esztendejébôl -- 1924. május 10-tôl 1927. április 2-ig, Prohászka haláláig -- 31 levél maradt ránk, melyekben a püspök atya válaszolt Valériának (sajnos az asszony hozzáírt leveleit nem olvashatjuk). Ezekbôl s a naplójegyzetekbôl, majd a késôbbi Dienes Valéria írásokból, vallomásokból, beszélgetésekbôl rajzolódik ki elôttünk a két nagy személyiség kapcsolata. A jeles Prohászka-kutató Vass Péter, piarista, interjút készített Dienes Valériával halála évében, 1978 húsvét vasárnapján. (Három hónappal késôbb 100. évébe lépett a beteg filozófusnô.) (1974 decemberi Vigília Prohászka-számában az ,,Ismeretelmélet és idôreform Prohászka és Bergson gondolkodásában'' című írásban Dienes Valéria elmondja azt a nevezetes 1924. május 10-i látogatást, amely lelki-szellemi kapcsolatuk kezdetét jelentette a fehérvári püspökkel. Belon Gellért, az idôs Vali néni gyóntató atyja is készített vele interjút, mely a legszemélyesebb s legmélyebb emlékezést tartalmazza. (Hajnalvárás, Szent István Társulat, 1993. 16--51.) Szabó Ferenc páter is faggatta Vali nénit Prohászkáról: számos levelet ôriz Valériától. Amikor kétévenként Rómából hazalátogatott, felkereste a Levendula utcában, s neki is elmondta életútját, megtérése történetét, amelyrôl nem esett szó abban a TV- interjúban, amely kiragadta ôt a feledés homályából (Valóság 1975/8.) Páter Szabó a Vatikáni Rádióban 1975. október 25-én ,,Ami egy interjúból kimaradt'' címmel bemutatta a magyar közönségnek a ,,megtért'' Valériát. (Szabó Ferenc: A rejtett Isten útjain, 206-- 229. old.) Megmutatta, hogy nem volt véletlen az, hogy Dienes Valéria a hatvanas években -- ôrizve Prohászka emlékét, továbbgondolva metafizikai eszmélôdéseit -- a jezsuita palentológus és misztikus gondolkodó, a szintén ,,bergsonista'' Teilhard de Chardin felé fordult, írásait fordította, mint hajdan Henri Bergsonét. I. Dienes Valéria megtérése A pozitivista, materialista, hitetlen Dienes Pálnénak az elsô nagy fordulatot Bergson idôreformja jelentette. Idézünk egy korabeli pletykát: Ritook Emma írta Lukács Györgyhöz, Zalai Bélától hallotta 1912. jún. 23-án. Dienes Valéria jön haza, mint Bergson vallásfilozófiájának új prófétája. Bergson misztikus lett, akihez úgy járnak a párizsi asszonyok az elôadásra, mint Mme Thebes-hez kézbôl jósoltatni''. Lukács György és Lyka Károly levelezésébôl tudjuk, hogy ôk szerették volna valamelyik Bergson-mű fordításának jogát megszerezni, de ezt Dienes Valéria kapta meg személyesen a francia filozófustól. Babits Mihály, Valéria hajdani pajtása és barátja, 1910- ben a Nyugatban méltatta Bergson filozófiáját (a tanulmány a Teremtô fejlôdés 1987-es reprint kiadásában, Dienes Valéria fordítása elôszavanként megjelent újra). Dienes Pál a Pázmány Péter Tudományegyetem reform-szellemi tanára volt: 1919-ben részt vett az egyetemi tanácsok munkájában, ezért emigrálni kényszerült az ún. ,,fehérterror'' elôl. Ebben az évben Valéria harmadik gyereküket halva szülte (Gedeon 1914-ben, Zoltán 1916- ban született), és mikor férje után ment külföldre, ô sem volt többé az övé. Nemsokára el is váltak. ,,Ez egy földrengést csinált bennem'' -- vallotta be Valéria a Belon-interjúban. Ámokfutó évek után 1923-ban, mikor Domokosné Lölbach Emma Új Iskolájában hívta meg tanárnak Valériát, akkor történt a nagy feloldódás a nagy megtérés. Ettôl a naptól kezdve nem volt többé egyedül. Részletesen elmesélte gyóntató atyjának az említett interjúban: Egyik napon a Ferences templomban, Budán ki volt téve az Oltáriszentség. ,,Milyen volna ha én meggyónnék? '' -- kérdezte magától Valéria. ,,Akkor elôvettem egy papirost, s elkezdtem összeírni addigi életemet ... s beléptem a legelsô gyóntatószékbe ... háromnegyedóráig tarthatott ... akkor feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki: Nézze én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! ... Csak annyit gondoljon: Csak szeretném elhinni! ... s amikor vettem a Krisztust és visszamentem a helyemre ... akkor olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni... Aznap egész nap még rengeteg dolgom volt, s azt mind elintéztem, és este, mikor hazamentem Domokosnéhoz abba a szobába, ahol egyedül alhattam, eloltottam sötétre a lámpát, s akkor egyszerre valami olyan érzés fogott el, hogy ez a szoba tele van, s hogy az a valaki, akivel tele van, s hogy az itt van, és én magam sem tudom, de az egy olyan erôs jelenlét, hogy csak úgy zengett bennem Isten, Isten ... Akkor soká, soká leírhatatlan szépségű és mélységű átadottságban voltam, hogy nem is tudom, meddig tartott, csak belement az éjszakába... Minden, amit csak átélek, az tôle származik... az a valaki egészen hatalmas és mindent megtehet velem és nyugodtan rábízhatom magamat... enyém lett... és én is az övé vagyok.'' Prohászka Ottokár és Dienes Valéria sorsdöntô találkozása -- mint említettem -- 1924. május 10-én történt. Kriegs -Au -Emil városmajori plébános tanácsára kereste fel Valéria Fehérváron a püspököt, hogy támogatását kérje Bergson fordítása kiadását illetôen és gyámügyi problémával. A találkozás nagy pillanatát így élte meg Vali néni (Belon interjú, Hajnalvárás 35): ,,A legelsô, amit megkérdezett, az volt, hogy ugyanaz a Dienes Valéria vagyok-e, akit az Atheneum folyóiratban az indukció problémájáról írt, mert azt olvasta. Mondtam, hogy igen, ugyanaz vagyok, akkor azt felelte, hogy jól van, akkor már tudom kivel van dolgom (erre a szóra úgy emlékszem), és hozzátette még azt, hogy >>számomra igen nagy kegyelem az, hogy maga most itt van<<. Ezt mondta. Én vittem magammal egy rövid életrajz vázlatot ... mikor elolvasta, bejött két kezét felém nyújtva csak ennyit mondott >>kedves leányom<<. Akkor én a kezet csókoltam neki, s volt egy beszélgetésünk, amirôl most már nem tudok semmit mondani ... éreztem, hogy én már ide vagyok véglegesen láncolva, életre és élet utánra, mindenkorra.'' II. A közös csíra: Bergson Prohászka püspök és Valéria szellemi barátságának egyik kapcsa a Bergson-hatás volt; közösen elmélyítették a francia filozófus intuícióit amelyek a jézusi hittel párosulva a misztika kimeríthetetlen forrásához vezették ôket. (Prohászka még nem tudhatta, hogy a zsidó filozófus az 1930-as évek elején eljutott a krisztusi kinyilatkoztatás Istenéhez, fôleg a keresztény misztikusok műveinek tanulmányozása révén.) A Vigília 1974-es Prohászka-számából idézzük Dienes Valériát, hogyan összegezte Bergson és Prohászka közös szellemi alkatáról szóló felismerését: Amikor Prohászka Ottokár 1910-ben megtartotta akadémiai székfoglalóját ,,Az intellektualizmus túlhajtásai''-ról -- akkor Párizsban a College de France-on Henri Bergsont hallgattam. Hazajövetelem után, akkori materialista pozitivista szellemi környezetembôl valaki figyelmeztetett: ,,Tudod-e, hogy van most egy magyar Bergson? -- Ki az? -- Egy püspök. Éppen olyan antiintellektualista, mint Bergson. Azt mondja, nem kell fogalmakká kristályosítani ismereteinket; van valami a szó mögött és lesz valami a szóból, ami az ismeret tulajdonképpeni élete''. Félbeszakítottam: -- ,,Erre én elôször is azt válaszolom, hogy sem az, aki akadémiai tag lett, sem Bergson, akivel azonosítod, nem antiintellektualista, hacsak nem nevezed így mindazokat a gondolkodókat, akik kijelölik a fogalmi munka határait.'' -- Olvastad Prohászka Ottokárt? -- Nem olvastam, legelôször Gál Mózesnétôl hallottam a nevét, aki azt kérdezte tôlem, miért nem olvasom? -- És mit feleltél rá? -- Azt, hogy hogy én nem olvasok olyan könyvet, amely nihil obstat-tal kezdôdik, mert aki azt írta már elôre, a megírás elôtt tudta, hogy milyen eredményre kell jutnia. Tehát nem kutathatott szabadon. Ez a társalgás folyt le 1910 után, amaz akadémiai székfoglalót követô különféle értesülések alapján. Azóta végigjártam sok filozófust, nem volt köztük Prohászka -- folytatja emlékezését Dienes Valéria. Hosszú szellemi fejlôdést éltem át, mielôtt egy négyszemközti találkozásra szembekerültem vele... Ez 1924. május 10-én történt. [...] A legutolsó 1927. április 1-ének estéjén, a Budapesti Szeminárium fogadószobájában történt... E három év alatt gyakran megújuló gondolatközlések, amelyekben sokszor filozófiai problémák is sorra kerültek, alkalmat adtak felujítanom annak a másik három évnek tanulságait, melyek Prohászka Ottokár akadémiai székfoglalójának ideje körül, 1909--1912 között, Bergson metafizikai elôadásain, és azóta érlelôdtek bennem, és amelyek folyamán nyilvánvalóvá lett elôttem, hogy ez a két mélyen intuitív emberi elme, minden külsô értelmezés ellenére, szellemi rokonságot hordok. A gyerekkorától kezdve keresztény katolicizmusban fejlôdô Prohászka és a szintén gyermekkora óta a judaizmus csalái gyakorlatában nevelôdô Bergson egészen közeli szellemi alkattal jöttek a világra. Lehetséges volna ezt a hosszú munkával írásainkban igazolni, de ennél sokkal inkább láthatóvá vált azokban az élô szavakban, amelyekben elme válaszol elmének, s amelyekrôl nem könnyű bizonyságot tenni, írott betükké kontretizált adottságok, idézetek nélkül...'' Tudjuk, hogy Bergson élete vége felé eljutott a katolikus egyház kapujáig. (Vö. Szabó F.: Lélekben és igazságban, 225 kk.) A harmincas évek elején, a keresztény misztikusokat tanulmánozva felfedezi az Újszövetség Szeretet-Istenét. Babits Mihály, Valéria gyermekkori barátja ismertette A vallás és az erkölcs két forrása című művet (Könyvrôl könyvre, 118 kk. ), amely a költô világnézeti fejlôdésére is jelentôsen hatott. Babits írta: ,,Bergson filozófiája sok tekintetben reakció legalább a 19. század lapos materializmusával szemben, régi nagyobb szellemiségű korok gondolkodásához térve vissza [...] Aki statikus dogmatikus morál vagy tradicionális vallás propagandáját szimatolja benne, alighanem éppúgy csalódni fog, mint ahogy csalódott, aki Bergson >>élan vital<<- jában a ,,tett propagandájának'' elméleti támaszát kereste. Bergson társadalmi konkluziója a béke és haladás programjába torkoll, s utolsó fejezetében, közvetlenül az életbe kapcsolódva az emberiség legaktuálisabb problémájára -- a háborús megsemmisülés veszélyének félelmeire keres választ.'' Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz rejtélyes istenszerelmérôl így írt Bergson: ,,Mindketten a miszticizmus csúcsán vannak (a spanyol nép géniusza testesül meg bennük), ... ez a miszticizmus megmutatja nekünk, hogy az ember lelke közel van Istenhez, és mindig készséges arra, hogy vele egyesüljön az imában ... s ugyanakkor megérteti vele, mennyire jelentéktelen. Akkor értettem meg a vallási élet fontosságát, amelynek értelme mindaddig megfoghatatlan volt számomra.'' (Az erkölcs és a vallás két forrása, -- idézi Szabó Ferenc, in Puskely M. : Avilai Szent Teréz, 1997. Róma). III. Prohászka Ottokár levelei Dienes Valériához E leveleket a Székesfehérvári Levéltár ôrzi, ragyogóan tükrözik a lelki, a személyes és a kegyelmi összetartozást, amelyek a szellemi eszmecserékre alapozódtak (Dienes Valéria eszméletcserének nevezné) mint említettem. Sajnos Valéria Prohászka Ottokárhoz írt leveleit nem olvashatjuk. Csak korabeli pletykáknak, s ferde fantáziáknak engedôk látnak itt veszélyes viszonyt. Valójában két misztikus lélek és filozófiájukban azonos hullámhosszra jutott szellemi partner csodálatos kapcsolatáról van szó. Assziszi Szent Ferenc és Szent Klára, Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz vagy Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska lelki, misztikus kapcsolatát hozhatnánk fel hasonlításképpen. Ezekben a levelekben a lelkiatya szól lelki leányához: vele örül, tanácsokat ad, vele énekel az amor sanctus hangján: 1924. december 30-án, az elsô hosszabb levélben írta Ottokár Valériának: ,,Ne féljen, hogy elhagyom önt... Erre gondolni sem lehet, nemcsak azért, mert Isten küldte önt hozzám, hanem mert hiszem, hogy kegyed lelkét igazán lehet formálni, s örülök, hogy e részben valami dolgom juthat nekem... Kegyed most, úgy látom, hogy egy énekes lélek, dacára küzdelmeinek (fiacskája jobban van?) azt remélem, hogy majd fölébreszthetem jobban az Ön írói készségét, hogy lehetôséget adok, melyek közt kegyed dolgozhassék Isten dicsôségére. Jézus szent nevét írom homlokára és szivére.'' Dienes Valéria gyötrelmesen magányos, céltalanul csapongó évek után tért meg, s találkozott a püspökkel. Félelmei talán még mindig az ôt elhagyó férfitársról szóltak. Említettem, hogy Dienes Pál 1919-ben otthagyta feleségét és gyerekeit egy másik nô miatt. Mielôtt elítélnénk a férfit, hozzátesszük, Valéria idôs korában úgy érezte, hogy ,,szeretet adósa maradt'' Dienes Pálnak, amelyért ,,keserves válságévekkel fizetett''. Dienes Pál Babits Mihályhoz írta 1922. szeptember 4-i levelében Angliából: ,,Megállapítottuk Valival, hogy ô annyira csak a maga életét képes élni, hogy az tulságosan az enyém rovására megy''. (Dienesék levelei Babitshoz -- Téglás János 1982.) Ez a kapcsolat Szabó Lôrinc-i kifejezéssel élve csak ,,két önzés párbaja'' volt. Azt is tudnunk kell, ha a lelki szálat követjük, hogy a 17 éves Valéria apja szintén elhagyta anyját egy másik nô miatt, amit úgy vészelt át a magára maradt asszony (két gyerekkel), hogy éjszakákon át keményen továbbképezte magát, belemerült a tanulásba. Tehát Dienes Valéria félelmei, melyeket levelében említett, bizonyára mélyen lelkébe gyökereztek, s a lelkiatya finom gonddal ráirányította figyelmét lelke tisztulására. Amit Dienes Pál megterhelônek érzett Valériában, azt a gyóntató atya s jóbarát éppen figyelemreméltónak találta. Ezt írta 1925. május 1-én: ,,Örültem kedves leányom, hogy Te mindent lelked kimélyítésére, s megtisztítására használsz föl ... hogy szeretô penitenciás életet élsz, s ugyanakkor megtapasztalod, hogy ez egyszersmind a legmélyebb s legtüzetesebb s legboldogítóbb örömök forrása... Te nem válhatol megint azzá aki voltál. Isten fölemelt, s lefoglalt Téged. Légy hát az övé, s dolgozzál magadon, lelkeden, szereteteteden, szándékaidon egész belsô világodon. Tehát penitencia és öröm, áldozat és emlekedettség együttesen emeljék a lelkedet... Édesanyád lelkének sötét hullámaival szemben indíts meg a hit-, a szeretet fény- és hôhullámait... Isten megáldjon egy éves leányom. Tehát május 10. születésed napja!'' A találkozásuk idôpontja mindkettôjük számára megpecsételôdött, és mint születésnapot, Valéria lelki újjászületése napját ünnepelték. A 31 levél között vannak levelezôlapok, amelyek csak a következô találkozás helyét és idôpontját jelölik meg, némelyik ,,orkesztikai megbeszélés'' címen ,,Irma néni'' aláírással van rejtjelezve. A levelekben csak egy év elteltével tegezôdnek. A lelki magaslatok mellett a személyes gondokról is szó esik: a két fiú nevelésérôl vagy éppen a püspök lábfájásáról értesülünk, köszönve a massage-t és a kenôcsöket. Ezekbôl a konkrét utalásokból körvonalozódik elôttünk személyes életük, míg a lelki beteljesülés mély szándéka sugárzik a sorok mögül. 1925. július 20-i, forró nyárközepén írt levelek Ottokár püspök tüzes istenszerelem egyesítô erejérôl vallott, mely mindkettôjükben égett: ,,Szívesen veszem szeretô lelkednek az áramát, melyet kedves leveledben élvezek. [...] Istenen át s Istenben nem is lehet más a hit s az odaadás s a szeretet, mint heves forró, lüktetô s érzelmes, hiszen Krisztus misztikus testével köt össze... Örülök, hogy a lelki életre fölocsudtál, s azt úgy láttad meg, amilyennek én láttam. No meg az a remek dictum, hogy vulkán vagy, s hogy hamudban a túristák tojásai sülnek meg keményre, az csak bevezetés volt, azaz nem is bevezetés, hanem a céltalan szeretet csapongása. Valéria most is tűz, de heviteni s energiákat céltudatosan és következetesen munkába állítani tudó tűz. Tűz az én tüzem -- nem melyet én gyújtottam, hanem melyet Isten gyújtott meg, én csak kicsit össze-fölkotortam, mert kár lett volna érte, hogy csak égjen s elégjen a szenvedéleyk s hiúságok szellôi pattogtassák lángjait... [...] Valériám légy egészséges és bátor. Tudod kié vagy, s én imádkozom érted, s fiaidért. Istené vagy egészen s én ôrizlek.'' Az emberi természet kettôségét jól ismerô lelkiatya Valéria ,,Lélekkiáradását'' és szerinte a ,,Babits-versekkel vetekedô'' költeményeit, dalait dicséri, nagy ,,élvezettel olvassa'', de figyel az ellenpontokra is: tartást, türelmet, nyugalmat s fegyelmet tanácsol az asszonyi kötelességeihez. 1926. május 29: ,,Tűrtöztesd magad, s hozd áldozatul a nagyobb hévért az Oltáriszentség iránt'' 1926. július 12. ,,Tartsd rendet s fegyelmet, s ne légy túlságosan gyerekeid rabnôje ... mondják, hogy a természetes fürgeséget ott is elnézed, ahol tartást kellene sürgetned.'' 1926. július 28: ,,Meneküljön mindig a szent öröm napsugaras hegyvidékére ... talál több idôt önmaga számára, s jobban megnyugodhatik, s akkor vész majd az a gépszerűség is, melyrôl k. levelében ír.'' Dienes Valéria életét közelebbrôl ismerve, tôle tudhatjuk meg a Babitshoz írt levelébôl (1911-bôl), hogy ,,rosszul ismerte'' a nevetést, nem tudott feloldódni a nevetésben, mert az élet komolysága és a gondolkodás felelôssége nem engedte; ,,engem a science precizitása kábított el'' -- ír. Akkoriban fordította Henri Bergson: A nevetés című kis könyvét (1913) és ekkor 1911-ben készült baráti körében egy allegorikus mozdulatdráma; ,,Mese a királykisasszonyról, aki sohasem nevetett.'' Babits Mihály Halálfiai című kisregényében Hintássi Gitta alakjában hasonló problémákat ábrázolt. A gondolat a merevítés, a halottá változtatás felé tör, mert kiragadja a dolgokat az élet folyamatából, s a beteljesedés az értelem síkján állandóságot jelent. Így nyugodott meg, a nevetni nem tudó kirájlány, a Halálkirályfi gondolat karjaiban. Dienes Valéria ezerirányú hajlandóságát akkor oldotta föl, amikor Ottokár atya vezetésével rátalált a benne elevenen élô ,,isteni szándékra'', és a ,,halálfiaiból'' életgyermekek lettek: az élôvé vált gondolatok egy belsô ,,beszélô pontból'' áradtak belôle. Prohászka Ottokár is írt az 1910-es évek értelmiségének feloldandó problémájáról, mely jellemzi egész tudományos korunkat: ,,Az intellektualizmus, mely öl'' -- eredeti címén -- akadémiai székfoglaló gondolatmagja, nem kerülhetett bele nyíltan a korabeli társadalmi-szellemi áramlásba, mert 1911-ben egyházi indexre került. De leveleiben, naplóiban éltette -- meggyôzôdése szerinti -- felismeréseit és igéi testet öltöttek a személyes kapcsolatokban. Erre leghitelesebb példa Dienes Valéria teljes átlényegülése a lelkiatya hatására. 1926. március 5-i levelében Prohászka Ottokár Dienes Valériát az istenélmény csúcspontjára hívja, ahol a végtelen szeretet szálai összefűzi ôket, s a misztikus, tehát emberfeletti vagy testen túli megdicsôítô áldozatról szól: ,,Nem vagy te házam elôtt koldus, sem idegen, s nem sajnálom tôled a levegôt, sem a belépést, hiszen te itthon vagy. Ha mégis böjtölni engedlek, az a szent szeretet komoly fölségéért van, mely áldozatokat szeret, sôt igényel; akar áldozatot hozni, mert ez az ô eleme... Jelzem, ezt úgy hívják, hogy önmegtagadás, pedig ez az igazi önállítás, önbecsülés, önkoronázás...'' Így zárja sorait: ,,Kérlek jöjj vasárnap s maradj hétfôn.'' A meghívások általában két napra szóltak, s zavartalan együttlétet jelentettek, mások elôtt tartózkodtak a tegezôdéstôl. A misztikus szerelem, a szeretet tartós extázisa, belsô tüzes önmaga fölé képes emelni az embert, s lelki tisztulást eredményez. Prohászka Avilai Szent Terézrôl írta 1915-ben (,,Szeretô Terézia'' címmel) a természetfeletti szeretet lényegét közelíti meg; naplóiból és jegyzeteibôl is ez a lelkiállapot sugárzik: ,,A szeretô lélek megszűnik magáévá lenni, s Krisztusévá lesz ... s az öntudat végleges fenekén megtalálja az Istent, hogy ott maga megszűnik, s mégis folytatódik. A szeretet a határolt feleket határtalanná teszi... Szent Teréz e folyamatot, s annak fokozódásait így jelzi: megnyugvás, egyesülés, elragadtatás... A szeretô lélek folyamatosan kivetkôzik magából, képzeleteibôl, okoskodásainak formáiból, annál közvetlenebbül öltözik fénybe s tűzbe ... a lélek már nem gondol másra, csak szeret.'' A lelkiatya életének utolsó éveiben, amint írásaiban feltárul, megrendítô lelki odaadással közeledett az Istenszerelem szárnyán a végsô beteljesülés felé. Az ,,égô lélek'' kifejezés a papi hivatásnak az ,,égi küldetésnek'' felel meg retorikájában. 1926. január 24-én írta Kriegs Au Emil plébános batárjának: ,,Ugyanaz a szeretet tüzel, mi földiek vagyunk, kiknek hazájuk az ég ... égiek vagyunk, egy életet élünk ... Ó csak éljünk, szeressünk, s égjünk, s olvadjunk egybe Istenbnen ... Bizzék ... hogy a fogyó és szaporodó évek áldása éppen egy bizonyos lekli tisztulás.'' Naplójegyzeteit áttüzesíti a misztikus szerelem, az Oltáriszentség iránti hódolat, imádás, vágy az egyesülésre, megsemmisülésre. 1924. máj. 1.: ,,...Ah tűz, tűz! ... A tűz új folyamat, mondjuk, új erô. Ha van szeretetem, vagyis tüzem, akkor bírom...'' 1924. máj. 28. (ekkor már találkozott Dienes Valériával): ,,...Az én hegyeim az oltárok, az eucharisztia! Mily magasságok s távlatok s végtelenségek. A szemembe s a lelkembe fények hullámai csapnak. (...) Mily szédítô szeretet az eucharisztia; az, hogy Krisztus van itt, itt, itt... Ô, Ô maga! (...) Édes titkom, búgó galambom, némán zúgó tengerem, méhetetlenségbe ingerem, elszédülésem, elolvadásom, megsemmisülésem!'' 1924. nov. 10.: ,,...Uram, Uram; Istenem, hegységem, hegyláncom; magasságom, alta ata oltárom! a megsemmisülés liturgiájával, önáldozásával szeretnélek imádni; a hit, s az életfolyam fenékig kierüsítésével, fenékig, feneketlenségig akarnálak áldani.'' IV. Prohászka és az ,,örök nôi'' A Nyolc boldogság című misztériumdrámát 1926. december 22-én mutatták be, melyet Dienes Valéria verseire s koreográfiája alapján adtak elô, Prohászka Ottokár bevezetôjében a Hegyi Beszéd evangéliumi üzenetérôl szólt, s a Biblia legszebb etikájának nevezte ezt, és a házasságtörô nô történetét idézte fel, akirôl Krisztus azt mondja, hogy ez dobjon rá követ, aki maga nem bűnös.'' Tudjuk, hogy Prohászka Ottokár egész papi pályáján sokat tett nôi lelkek emeléséért, méltóságáért. 1901-tôl az OKNE támogatásával és a Szociális Missziótársulat létesítésével a nôi lélekszolgálat egyre nagyobb fontosságát ismerte el. 1915. augusztus 15-i naplórészletét idézzük; amelyben az örök nôi eszményképét Máriában jelöli meg! ,,Szent Szüzem! A katolicizmus áldása s elônye, hogy a dicsôült szép asszony elmaradhatatlan belôle s tôle. Az asszonyé a szeretet, s az asszonyhoz von a vonzalom a széphez s nemeshez. Így lett az asszony a szeretetnek, annak a nemesbe, tisztába, ideálisba való törekvésnek a szimbolumává. Ezt jelenti az erosz. Az erosz a tendenciát s metodust jelenti, mely az embert fölfelé viszi. [...] Platonnál is az erosz ugyanezt jelenti; ez a plátói szeretet az, mely az ideális magasságok: a szépség, jóság, igazság felé tör. Voltaképp az Isten-szeretet plátói szeretet: erosz- annál hevesebb, mert az ideál valóság. Ránk nézve a szépség s a kellem a nôben lép elénk, s ezért ezeknek ideális szimbbóluma a nô... A nôt mint az örök szépség szimbólumát kell szeretni. Az igazi kulturában a nô emel, a nô felvezet. Ez van Dantéban, ezt mondja Goethe: Das Ewig-Weibliche (das schöne) zieht hinan. Istenem, hiszem akkor istenszeretet kell az ideális nô szeretetében gyújtanunk. Ezt idézi föl szívünkben a Szent szűz szeretete, az eros marianus.'' Majd késôbb ezt írja: ,,De ki mer e gondolatokkal elôlépni az elôadásban, hol sok a skrmpicia, s az eszményi szépnek semmi nyoma? Vagy feminista, intellektuel nôk elôtt, kikben a szépségbôl semmi s az észbôl nem sok van.'' Széleskörű levelezése nôi híveivel arról tanúskodik, hogy valóban sokat törôdött azzal, hogy ,,ideális nôket'' neveljem s istenszeretetet gyújtson lelki leányai szívében. ,,Rólam el lehet mondani, nagyaon szeretem a nôt, mint szent titkot, mint misztikus berket, mint tiszta forrást, s ez az érzés nem vész bennem, azért mert nem nôsültem. Bennem az érintetlen, s azért folytonos és nem vész. Ah, akik örökké szeretni akartok, ne ereszkedjetek le, legyen szeretetetk mindig lelki, akkor is mikor teste szeret. Ezt csak az érti meg, aki teszi, s többi olyan mit az ökör; legeli a hímes rétet!'' Stoffer Micevel való lelkiatyai levelezése (Lásd alább Bella Lászlóné tanulmányát) ôrzi a hosszantartó, kivételes kapcsolat emlékét, Farkas Edit, aki a Szociális Missziótársaságban alapító társa volt, mint szép nô jelenik meg naplóiban. Dienes Valéria elmondta a Vass-interjúban, hogyan élte meg a ,,nôt'' Prohászka Ottokár testközelben: ,,Amikor például megcsókolt, az olyan tiszta csók volt és olyan megérinthetetlenség volt benne, s mikor egyik karácsony másnapján odatartottam neki a számat, akkor a homlokomat csókolta meg.'' Kapcsolatuk bizonyosan test feletti volt, de nem merev elutasítással, hanem annak tudatában, hogy az ,,erôs élet csak az, mely a földbôl, az idôbôl, az érzékibôl szellembe, lélekbe, erénybe öltözik.'' (Harmatozzatok, Prohászka adventi írások 1991.) ,,A gyôzelmes ideál'' című beszédében is kivikágosodik, hogy az anyatermészet jelentette Prohászka számára a mély-énünkben gyökerezô élettitkot: ,,különös, hogy mikor Istent keresek, asszonyt találok; a kinyilatkoztatás a várva várt erôt az édes jó, a biztató kegyelmet az ô képében mutatja be. Aki sátánt tapos, annak édes anyai keble van, aki letöri a pokol hatalmát annak anyai teje van; ah, hallgassatok el citerák, némuljatok el próféták, itt az Isten a költô, a teremtô.'' Henri Bergson is szívesen idôzött az emberi élet anyaoldalán, ahogy Dienes Valéria mondta róla. Teremtô fejlôdés című könyvébôl idézzük az élet-halál kérdést megközelítô fejtegetését: ,,Hirtelen megvilágosodásyunk van az anyai szeretetnek bizonyos formái elôtt: a legtöbb állatnál is oly megható ... egészen a növény gondoskodásáig magvairól. Ez a szeretet, melyben némelyek az élet nagy misztériumát látták, talán megfejtené a titkot. Mutatja, hogyan hajlik minden nemzedék az után következôkre. Sejteti, hogy az élôlény elsôsorban átjáróhely, az élt lényege a mozgás, mellyel áttevôdik''. Dienes Valériát e két mestere (Bergson és Prohászka) korunk hiányát és igényét felismerve, az anyagon felülemelkedô anyakép újragondolására is serkentette. 1938-ban adták elô a Zeneakadémián legjobb misztériumkjátékát, melyet Bárdos Lajossal állítottak össze, Mária a megváltás anyja címmel. Késôbb a Mária titkok című eszmélkedésekben foglalkozott az istenszülô világakarat anyajellegével az evangéliumi szimbolumok nyelvén. A Háromság című írásban Dienes Valélria közelítette meg leginkább a férfi és a nô lélekbeli különbözôségét: a nô közelebb van az élethez, mint az anyai szervesség hordozója, így a bűnbeesés szörnyű örökségétôl az égitestü angyal válthatta meg. A férfi mint földi test ki maradt a Megváltó fogantatásából, mert lényegét vesztette volna el, a Szellemi formát, az atyai hátteret, a magasságbeli erejét. A befejezô sorai látnokiak: ,,A megváltás folytatása most nem olyan látványos nagy keresztút misztériumban fog megtörténni, hanem az isteni törvények szerint most csöndben, lépésrôl lépésre ismeretlenül, hangtalanul fog szétömleni a világban, mint a Szentlélek jelensége.'' (Hajnalvárás) Mély, lélektani elemezést igényelne (a jungi meglátás szerint) az, hogy Prohászka Ottokár és Dienes Valéria mint animus=anima ,,egy elvet képeztek'', a plátói értelemben egymást kiegészítô szellemi partnerként a lelkiatya megtalálta lekének másik felét a dimidium animae-t -- a lelkianyát. Annyit megállapíthatunk, hogy a két életrajz egymásbavetítésével kiderülnek a hasonlóságok (kisvárosi igényes neveltetés, nemzetek feletti életérzés, nagy képességek, németes kulturális gyökerek, franciás szellemi érdeklôdés stb.). Ami szembetűnô az, hogy a két európai műveltségű szabad személyiség magányát osztotta meg egymással. 1927. április 1-i levélborítékon ez a felírás áll: ,,az utolsó kézjegye'' Prohászka Ottokár emlékét Dienes Valéria rendüetlenül megôrizte, de a kapcsolatuk kegyelmi ajándékának köszönhetôen teremtô folytatásban. Minden hónap 21-éjén ugyanolyan lelkióra stílusban, ahogy Ottokár tartotta, Valéria vezette az eszmélkedéseket hívei körében. (A Szoc. Missz. Társ. is folytatta a hagyományt!) Dienes Valéria a bergsoni és prohászkai ,,angyali üzeneteket'', mint megélt filozófiai és vallási bizonyosságot, megpróbálta formába önteni, a szó szoros értelmében, a szóban megfogalmazott bölcseleteket mozdulatdrámákban kifejezni. Az orkesztika mozdulatrendszere áthangolódott templomi lélektánccá, mozdulatmisztériumokká. Ebben volt új munkatárs Bárdos Lajos, akinek gyakorlati vonatkozásban sokat köszönhetett. Lehetne véletlen is az, hogy Bergson, Prohászka és Bárdos, mindhárman október hónapban születtek. De mivel Dienes Valéria életében fontos szerepük volt, tudjuk, hogy az antik csillaghitben is jártas gondolkodónô számára nem a könyvírás, hanem az ,,életírás'' volt döntô -- s jelképpé formálódó életében végülis e találkozások istenszándék szerint történtek. Mindezt versbe öntötte, s megszületett az októberi emberek című ritmikus életösszegzés: ,,Hárman vannak életemben Máig megmérhetetlenben Októberi emberek Míg nem jöttek tévelyegtem Nem is tudtam merre mentem A további Prohászka-Dienes-kutatásban a szimbolikus evangéliumi fejtegetések egymásbafonódását lenne érdekes felfejteni: hogyan hangolta át Valériát a metafizikai gondolatközléseket, s miben rejlik utóéletük, hiszen mindketten túlélték önmagukat, ,,halhatatlanná'' váltak. Valéria 1975-ben írta egy lelki munkatársához: Akartunk még sokat dolgozni ugye... Talán lehet is még... De egy biztos, hogy a folytatódásban véglegesen dolgunk van egymással: a Háromságban. Innen persze nagyon kétféle. Onnan egyféle. Próbáld folytatni, ha nélkülem maradnál... Isten cselekszik helyettünk is. Szeretettel átölel most Valéria'' * * * Mire e tanulmány végére értem, megértettem, hogy mit jelent a ,,napbaöltözöt ember'' jelensége Prohászka Ottokár személyében, aki úgy vetítette elénk igehirdetéseiben a ,,napbaöltözött asszony'' szimbólumát, mint istenszülô, megdicsôült nôiességet Nagy jel az égen című beszédébôl idézem értelmezését: ,,...Mint ahogyan van új, égi ember, >>coelestis homo<< úgy van mennyei asszony. Ennek az embernek kezére s ennek az asszonynak szívére bizta Isten az emberiség javait...'' ,,Érte teremtette elsôsorban a világot, érte testesült meg s szerezte az Oltáriszentséget...'' Az Immaculata egyik részletét olvasom: ,,Vele nem kelhet versenyre az erôt, s a szépséget illetôen semmiféle műveltség...'' ,,Ez a mennyei asszony szépségébe öltözött, a napsugár az ô kendôje; ami fény, szín, vonal, rajz kerül ki a napsugárból a virágra, madártollakra, lepkeszárnyakra, alkonyizzásra, víztükrözésre, opálra, gyémántra, ebbôl van szôve kendôje: benne pedig, szivében rejlik a tüzes, isteni élet melege. Minden napsugaras a királyi rajta: szépsége, termete, koszorúja, hatalma: úgy válik ki a létbôl, mint csillagkoszorú az éjbôl. Ô anyja egyszersmind a királyi nemzedéknek, szellemüknek, a szép szeretetének.'' Késôbb (1973-ban) Dienes Valéria ugyanezt a magasztalást folytatja a Mária titokban: És most Idôbe lépett Mert Máriának vére Leszállt az öröklét Ömlött az Úr szívére Ember lett Jézus lelke S ha Jézusért van minden Az idô átölelte Mennyben és földön-itten A múltból élô lélek Úgy Isten szűzi Anyja A jövôt termô élt Világunkat foganja hogy az anyagos mélyen (Hetedik titok) Most emberéltet éljen Elhívta Mária ajka ,,Az Úrnak keze rajta'' (Hatodik titok) Sokat mondó, Prohászka Ottokár sziklaszilárd hitű papi életét át- meg átjárta a napsugár-szimbólum, mely éltetô erôt adott neki, s a szent szeretet bizonyosságát jelentette számára: ,,A napsugár nem fél a sötétságtôl, a nap, ha reggel felkél, nem mondja hogy nem gyôzi a sötétséget, nem fél az árkoktól, nem fél az erdôtôl, nem fél a szakadékok sötétjétôl, jön, jön. Ô a világ világossága, ô tud vonzani- ô tud világítani, ô a középpont és ô a súlypont és ô a tűzhely, ô szíve az életnek, ô vezetôje azoknak a bolygóknak, rajta függnek, rajta csüggnek mindnyájan.'' (1915. lelkigyakorlat) ,,Mondják, hogy a szeretet gyakran kárbavész, hogy visszaélnek vele: de hiszen ennek a napsugár is ki van téve.'' (Élôvizek forrása) Ez a gondolatmenet jut eszembe legtöbbször, amikor biztatásra, lelkierôre van szükséges, a napi gondoskodás, embertársi kapcsolatok és az életgondok között; Prohászka Ottokár lelkiatyai üzenetei visszhangra találtak bennem is. Köszönöm. Prohászka levele Dienes Valériához (1926. VI 17.) {kép} ======================================================================== Bella Lászlóné: Prohászka Ottokár, a nôknek írt levelek fényében Prohászka Ottokár szellemi hagyatékának tulajdonképpen elenyészô töredékét képezi a nôknek írott, ezideig többségében kiadatlan, mintegy 600 levél/lap és 150 levélrészlet. Mégis ezek a levelek önmagukban is, ha más írásait, munkáit nem is ismernénk, hű képet adnak Prohászka Ottokárról, az emberrôl, a lelkivezetôrôl, a püspökrôl, s a kort megelôzô szellemérôl! Több tényezôvel is magyarázható ez: -- A levelek Prohászka Ottokár legtermékenyebb, legaktívabb korszakából, az esztergomi spirituálisi (1899--1904), a bp.-i egyetemi tanári (1904--1905), majd a székesfehérvári püspöki (1905--1927) korszakából származnak. -- Viszonylag sokaknak, kb. 40 különbözô személynek írta ezeket a leveleket, ami a felmerülô problémák, gondolatok, témák sokrétűségét biztosítja. -- Végül és nem utolsósorban az a tényt, hogy a megôrzött levélanyag címzettjeinek többségével személyes ismeretség, mély lelki -, vagy komoly munkatársi kapcsolat fűzte össze Prohászkát, a gondolatok szabad kifejtésének, a lélek és a szív nyílt kifejezésének teremtette meg a lehetôségét. Nagyon valószínű, hogy a megôrzött levelek a ténylegesen megírtaknak csak töredékét képezik, de mennyiségük így is eléggé jelentôs. Érthetô, mert egyrészt Prohászka nagyon sokat volt úton, s így sokszor kényszerült levélírásra. Ô maga írja 1906-ban Farkas Editnek: ,,Folyton úton vagyok. Most jöttem haza (este van) Pilismarótról. Holnap Muzslára kell mennem a törzsorvos úrékhoz, onnan Peredre Márfyhoz, onnan Kalocsára s onnan vissza Pestre...''[1] A ,,folytonos'' úton levésre utal az is, hogy a képeslapok Pozsonytól Nagyszebenig, Kanadától Rómáig a legkülönbözôbb helyekrôl származnak. Másrészt pedig azért is kényszerült levelezni, mert az ország minden részén, Szikszótól Szegedig és Kaposvárig az egész ország területét ,,behálózva'' éltek ismerôsei, lelkilányai, munkatársnôi, akikkel rendszerint csak levélváltással tudta a kapcsolatot tartani. A levelek címzettjei többnyire a Szociális Missziótársulat tagjai voltak. Ez érthetô, hiszen Prohászka Ottokár volt a Szociális Missziótársulat védnöke. Többek még kiadatlan visszaemlékezésébôl tudjuk, hogy valakinek a hívására, biztatására elmentek meghallgatni egy konferenciabeszédet vagy részt vettek egy nôk számára tartott lelkigyakorlaton. Olyan hatással volt ez rájuk, hogy rögtön gyónásukat is elvégezték Prohászkánál. Ez indította el lelki kapcsolatukat, s legtöbbjük így került a Szociális Missziótársulattal is kapcsolatba. ,,Ottokár püspök hatására sokan adták kezüket az Úrnak, hogy dolgozzék velük, szívüket, hogy szeressen velük, szabadságukat, hogy akarjon és éljen velük a szenvedôk és elhagyottak szolgálatában''[2] A Farkas Edit által 1908-ban alapított Szociális Missziótársulatnak ,,beltagjai'' voltak a hármas fogadalommal elkötelezett nôvérek, akik után a ,,kültagok'' ún. Külsôsök következtek. Ôk világiként tették megukévá és hivatásbeli körülményeikhez képest szolgálták a Társulat programját. A külsô szociális munkát, pl.: fogházmisszió, szegénygondozás, patronázsmunka, háziipar, leányklub, az ún. Országos Szervezet irányítása alatt végezték a missziós napot. Ottokár püspök ,,a nôvéreket mind leányainak nevezte; de nemcsak a beltagokra áradt ki nagy szívének kegyelmes szeretete; hanem a kültagok, országos szervezeti tagok is mind igazi atyának ismerték ôt, kihez mindig megtalálhatták az utat.''[3] Tudjuk, hogy a levelek címzettjei közül Prohászka volt a lelkiatyja Farkas Editnek, a társulat alapító fônökasszonyának, Grasselli Norberta, Kerényi Bernadett és Mócsy Gabriella nôvéreknek, akik közül az utóbbi a balatonboglári Missziósház fônökasszonya volt. ,,Külsôs'' volt dr. Endrôdy Ignácné, báró Manndorf Gézáné, velencei földbirtokos özvegye, Oppenhauser Elvira, a Rákospalotai Leánynevelô (Javító) Intézet ,,családfôje'' 1913--1935 között, majd 1945-ig igazgatója, Prohászka Angéla tanítónô, aki a püspök lelkigyakorlatos beszédeit jegyezte le,[4] Rónay Erzsébet, Szegeden a Katolikus Nôvédelem Székházának munkatársa és Stoffer Mici, aki ,,a lelkigyakorlatok rendezésének nagy munkáját a Fônökasszony irányítása mellett végezte mint fôrendezô.''[5] Az Országos Szervezet elnöke volt özv. Halmi Gyuláné; dr. Hegyi Árpádné pedig a kaposvári elnöknô volt. A levelek mind személyhez szólóak, közvetlen, meleg emberi kapcsolatra utalnak. Az ember megérzi, hogy Prohászka nemcsak a szorosan vett lelki problémákra figyelt, hanem érdekelték a hétköznapi élet ügyes-bajos dolgai is. Angela nôvér mondta róla: ,,... aki a közelébe került azt érezte, szeret engem, sôt engem szeret a legjobban.''[6] Ezt a szeretet érezni leveleiben is. Természetes, hogy voltak akikkel jobban megértették egymást, akikkel tökéletesebben hangolódott össze lelkük. Grasselli Norberta nôvérnek mondta egyszer Csobánkán 1925. Augusztus 11-én: ,,Higgye el nekem --mondta atyánk nagyon komolyan --maga a között a néhány, megmondom öt lélek között van, akik egészen közel férkôztek szívemhez.''[7] Grasselli Norberta 1917 áprilisában jelentkezett a Szociális Missziótársulatba, 1918-ban került újoncként Csobánkára, a Társulat Árvaházába. 1926-ban noviciamesterként helyezte a fônökasszony az Anyaházba. Norberta nôvér ,,gerinc gyulladás''-tól nagyon sokat szenvedett. Ottokár püspök, aki nyaranként sokat idôzött Csobánkán, ott tartózkodása alatt naponta több órát is eltöltött a beteg nôvér szobájában, elmélyült beszélgetésben.[8] Norberta nôvérben a sokat szenvedô ember lelki finomsága, érzékenysége lehetett az a vonás, ami közelhozta egymáshoz ezt a két szívet. Azon kevés levelek egyikében, melyet Norberta nôvérnek írt Ottokár püspök, ezt olvashatjuk: ,,... Gondoljon kedves leányom arra, hogy mennyire kerll szeretnünk s áldanunk az isteni Fölséget s szinte megsemmisülnünk elôtte, hogy valamiképpen kifejezzük elôtte azt a tiszteletet s szeretetet, mely neki jár, de amelyet mi csak így tudunk adni neki, ha szenvedünk, kiüresedünk, megsemmisülünk. Kegyed ezt a liturgiát gyakorolja, tehát a nagy istentiszteletet s a legkomolyabbat, mikor türelmesen szenved. Ez nagy föladat: mindnyájunkért végzi. Ez nagy tett: nagyobb nem lehet. Ah, ihlesse Önt mindig a hit szelleme! Adio! Sok szeretettel P.O.'' (1923. Október 28.) A levelek alapján azon öt közé, akik ,,különösen közel férkôztek Prohászka szívéhez'' Dienes Valéria, Farkas Edit és Stoffer Mici bizonnyal odatartoztak. Mindegyiküknél az összekötô ,,nagy krisztusi szeretetet'' hordozó más és más sajátos motívum ismerhetô fel. Dienes Valériával a bergsoni közös filozófiai gondolkodás, a nagy művészi és misztikus élmények mélyítették el 1923--1927 között a lelkibarátságot.[9] Farkas Edit Prohászka szociális elgondolásainak volt kiváló adottságokkal, szervezôképességgeel megáldott partnere, megvalósítója, ,,harcos társa''. 1898--1927 között 630 levelet/lapot írt Prohászka Farkas Editnek, melyekbôl sajnos Farkas Edit szándéka szerint csak 88 eredeti levelezôlap és 150 levél-részlet maradt fent. Prohászka 1898- banm az Angolkisasszonyoknál tartott beszéde alkalmával ismerkedett meg az akkor 22 éves fiatal lánnyal, ,, ... aki csupa lélek és tűz volt, ki nekem pretiosa margarita, s kinek élete és működése velem kapcsolódik ...'' --emlékezik vissza a püspök 1912-ben.[10] Prohászka megtalálta Farkas Editben azt a negyformátumú munkatársat, aki képes volt megvalósítani Prohászka nagyívű szociális terveit: ,,... az inspiratrix Farkas Edit volt, ez a buzgó, kedves lélek, aki szívvel-lélekkel csatlakozott hozzám s igazán leader spirit lett ...'' --írja 1913 februárjában, eddig kiadatlan naplórészletében Prohászka.[11] Már 1906- ban, a Szociális Missziótársulat alapítása elôtt négy esztendôvel írt levelében ez áll: ,,Kegyed lesz a fômunkatárs ugye elfogadja ezt a kinevezést.'' (FE 1904. Július) Két esztendôvel késôbb: ,, ... akarom, hogy terjeszd Isten országát: engedd meg, hogy Isten nevében én küldjelek Téged.'' (FE 1906. Márc. 16.) A Társulat megalapítása utáni években, látva az elvetett mag szárba szökkenését, így ír Prohászka: ,,Imádkozom, s lelkemben hordozlak. Ezt a szó szoros értelmében teszem, s gondolom, hogy Isten ezúton áraszt lélekbôl lélekbe sok kegyelmet.'' (FE 1913. Szept. 21.) Stoffer Micit Farkas Edit mutatta be Prohászkának, valószínűleg 1900 folyamán, ugyanis a Stoffer Micinek írt 119 levél közül a legelsô 1900. November 30-i keltezésű, s tartalmában még az ismeretség, a lelkivezetés kezdetére utal: ,,...Örülök, hogy a mi közös ,,jó lelkünk'' bemutatta Önt nekem, s még inkább örülök, hogy Edithtel való tiszta, nemes barátsága megsegíti arra, hogy megértse saját szívének Istentôl sugalmazott vágyát, s hogy jól belehelyezkedjék a lelki derűnek s szeretetnek zónája alá, mely alatt a lelkek maguktól nônek ...'' A levelekbôl megtudjuk, hogy Stoffer Mici ,,kisasszony'' -- a késôbbiekben már csak Mici, Micike, Micuka -- nagyon tevékeny, mosolygós, szeretetet sugárzó egyéniség, aki teljesen magáévá tette és megélte Prohászka ,,hitvallását'': ,,...a legnemesebb hivatás, s a legfölségesebb küldetés, s legértékesebb tevékenység mégis csak az, hogy szeressük az Istent az emberekben, s segítsük szeretetünk által ôket közelebb az Istenhez.'' (StM 1914. nov. 28.) Prohászka 1906-ban meg is fogalmazza egyik levelében: ,,Tudom, hogy kegyed megértett a lelki életet illetôleg: fejlessze magában lelkesen és türelemmel... '' (StM 1906. Okt. 24.) Ôk hárman, Prohászka Ottokár, Farkas Edit és Stoffer Mici hosszú éveken keresztül dolgoztak együtt a szociális tevékenység szervezett kibontakoztatására, a lelkek megmentésére, az Isten Országának építésére: ,,... Látja, azt, hogy Isten egymáshoz hozott minket, hogy Edittel együtt dolgozzunk, s egymást támogassuk, -- összehozott, hogy a világgal szemben egymást védjük...'' (StM 19...) Jellemzô arra, hogy Prohászka milyen nagy jelentôséget tulajdonított a személy szabadságának, szuverenitásának, hogy Stoffer Micit gyakran óvta leveleiben a Farkas Edittôl való túlzott függéstôl. Tette ezt akkor, amikor levelei tanúsága szerint örült és nagyra értékelte a két lány egymás iránti és hármójuk kölcsönös barátságát, összetartozását! ,,Ne kényeztesd el Editet Micuka. Szentigaz, hogy ártasz neki túlságos hódolatoddal: azt én mondom! Én semmi ilyenhez nem járulok...'' (StM 1910. szept. 1.) ,, ... hanem emancipálódjál, s ne légy megbűvölve s megbabonázva senki által vagy legalább is ne úgy, hogy az hátráltasson téged egyéniséged kialakításában. Ezt jó lesz ismételten hangoztatnom: tudod te már, hogy ez mire vonatkozik ...'' (StM 1914. Nov. 11.) ,,Ha dolgozik, abban megtalálja az erôs és életrevaló reakcióját a léleknek ...ezért ez lesz a legjobb ellenszere annak a téged bénító E.- imádásnak...'' (StM 1922. Júl. 1.) Az a tény, hogy ennyi éven keresztül mindig újra és újra elôkerült ez a probléma, mindhármójuk egyéniségérôl jellemzô vonást rajzol elénk: Farkas Edit az erôs, szuggesztív egyéniség, Stoffer Mici a gyengéd, szeretôszívű lélek, és Prohászka Ottokár a melegszívű, türelmes, de mégis keménykezű lelkiatya, akiben nincs részrehajlás egyik gyermeke iránt sem. Hogy ki lehetett az ötödik, aki legközelebb került Prohászka szívéhez, azt további kutatásnak kell még kiderítenie, az ismert levelekbôl ez nem állapítható meg. A lelkivezetô Prohászka felfogásában a ,,legszebb mű az isteni lélek'' (StM 1905. Szept. 7.) Ezt a művet az Isten, az Isten felé törekvô lélek és a lelkivezetô hármas együttműködése alkotja meg. Isten, aki elgondolta, csírájában megalkotta, kegyelmével kibontakozásra ösztönzi és növeli az ember lelkét; az Istenre figyelô lélek, aki a kegyelem segítségével támogat, útbaigazít, biztat és vigasztal.'' ... Adjon Isten növekedést és erôt lelkének, adja az Úr, hogy minél jobban megismerje Ôt, s idomítsa nevelje, fegyelmezze önmagát ...Legyen erôs és ügyes keze kedves Miczi: alkosson igazán művet a javából, -- a legszebb mű az isteni lélek...'' (StM 1905. Szept. 7.) ,,...fölvilágosítana bár az Úr engem is, hogy tudjam, mit kell kegyednek mindenekelôtt nyújtanom ...(StM 1903. Szept. 12) Szent Pállal vallja: ,, ... nem az számít, aki ültet, sem az aki öntöz, csak Isten, aki a növekedést adja ... Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.'' (1Kor 3,5--7,9) Isten szolgájának ez az alázata és Isten munkatársának ez a felelôssége érzôdik minden lelkivezetôi megnyilatkozásán. A növekedést az Isten adja. Amint a természetben sem lehet a fejlôdést, növekedést erôltetni, hiszen mindennek megvan és eljön a maga ideje, ugyanúgy a lelkiéletnek, lelki fejlôdésnek is megvan a maga, kegyelem által mozgatott belsô dinamikája. Ezért Istenbe vetett bizalommal, türelemmel kell várni...'' Türelem kedves leányom és bizalom. Kegyed, he nem siet és nem akarja gyorsan oldozgatni a problémákat, bizonyára jól meg fogja oldani azokat.'' (Prohászka Angéla, 1917. Nov. 27.) A türelem és türelemre intés egyáltalán nem azt jelenti Prohászkánál mintha a stagnálás, a változatlanság híve lenne. Ellenkezôleg! A folytonos és földi életünk végéig tartó fejlôdést vallja. Nehéz válogatni az erre vonatkozó levélrészletek között, olyan gyakorisággal fordul elô leveleiben hosszabb-rövidebb utalás a lelkifejlôdésre vonatkozóan: ,, ... magadon látod leginkább, hogy mily titok az élet s mily csodás mélységek vannak benne? Mélységek, melyekbôl folyton új követelmények, új sejtelmek, új tehetségek s alakulások állnak elô, melyekrôl fogalmunk sem volt. Néha bámulatba ejt életünk nagy kilengési képessége s az ember azt mondhatná: Isten nem értem magamat; vagyok, fejlem, de nem tudom hová; Uram, te vezess s óvj meg engem!'' (StM 1909. Nov. 29.) Ezek a sorok Prohászka saját élményébôl származó önvallomásának tekinthetôk! De az sem érdektelen, amit az életünk végéig tartó fejlôdésrôl vall: ,,Tapasztald meg magadon, hogy mennyire nem igaz az, amit az ember még könyvekben is olvas, t.i., hogy az ember nevelése 20-25 éves korában be van fejezve, mégpedig úgy, hogy az egész ember kész. Nem igaz, nem kész: sokszor épp a legjobb emberség késôbbi s hál' Istennek, hogy így van. Legyen ez nálad is így! Fejlôdjél, okosbulj, ...'' (StM 1914. Nov. 11.) A leveleknek szinte minden sorából a személyiség tisztelete, az önnevelés, az önépítés szabadságának tiszteletben tartása nyilvánul meg. Sosem erôltet, nem parancsol csak kér, tanácsol. Farkas Editnek a Társulat szabályzatával kapcsolatosan fogalmazta meg azt az elvet, amit a lelkivezetésben ô alkalmazott: ,,Fontos dolog a kellô szabadságot biztosítani a kongregációban is, az engedelmesség keretében: ez lesz a legnehezebb. Hidd el, ez az új típus szignatúrája: szabadon érvényesülni!'' (FE 1909. Jan. 16. 271. Levél) Lelkivezetôi stílusának egyik legjellemzôbb vonása a figyelemnek, az akaratnak pozitív eszmékre történô irányítása. Leveleiben egyetlen sort nem találni, amely valamiféle félelmet, szorongást, aggodalmat, ,,fenyegetést'', valamitôl való menekvést ébreszthetne a lélekben. Mindig a szeretetnek az isteni tűz lobogásának, a nagylelkűségnek és irgalmasságnak vonzásába igyekszik a lelkeket bevonni, mindig, mindenben a pozitív vonásokat észrevétetni. A hibák elleni küzdelmet is az erényekért való törekvésre fordítja át: ,,Ne bíbelôdjék egyes természetes hibáival, hanem tűzzön ki magának egy aktust, pl. A szent örömöt minden fölött amije van, s ebbôl csináljon készültséget magának.'' (Oppenhauser Elvira 1924. Ápr 26) Különösen szembetűnô ez a mindenben a pozitív értéket észrevevô attitűdje a bűn és bűnbánat kapcsán: ,,Kedves Gizi, mikor szinte megsemmisül a bűnösség tudatában, s minden áldozatot kész volna hozni a megújhodásért, akkor van szüksége, hogy nézzen az Isten nagy gondolatai szemébe, aki mindenen át, a bűnön s az emberi bukáson keresztül is a több, szebb, az isteni életet szolgálja, azaz, hogy fakasztja, s formába öltözteti. Isten nem akar karikatúrát az emberben, hanem hasonmást, a bűnös emberben is. Bennünk is!'' (dr. DA-né 1926. Febr. 9.) S a pozitív irányú ösztönzésnek nem is maradt el az eredménye: ,,Nagyon köszönöm az utolsó jó híreket kedves Gizi önmagáról. Áttört a szent szeretet az okoskodás s önvád, öngyötrés kérgén át s ujjong. Örül, hogy szeret s Istennek szolgálhat. (Dr. DA 1926. Márc.15.) Ez a nem kicsinyeskedô, soha nem hátra, vissza-visszatekintô, a rossznál nem megrekedô, hanem mindig az igaz, a jó, a szép felé lendülô stílus bizonyára Prohászka lelkületébôl, egyéniségébôl fakad, hiszen olyan ôszinte erôvel tör elô szinte minden sorából, szavából, még akkor is, ha a kelkivezetésben feltehetôen ez nemcsak ösztönös magatartás nála, hanem tudatosan alkalmazott nevelési módszer. Úgy gondolom, nem állunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy Prohászka e tekintetben is megelôzte korát. Hiszen a századelôn gyakrabban esett szó a haragvó, az ítélô, az igazságot osztó, büntetô Istenrôl, mint a szeretô, irgalmas Istenrôl. A lelkivezetés sarokpontjai Önismeret és önmegvalósítás A lelkiélet kezdetén nagy súlyt fektet Prohászka az önismeret megszerzésére: ,,Tehát kedves leányom, ismerje föl önmagát s hogy milyen psichikai anyagból valós, s higyje el, hogy minden anyagból lehet szépet teremteni, - márványból, s agyagból egyaránt. S ne becsmérelje egyiket sem, hanem vegye munkába. Különben látom, hogy azt is, hogy megismerje magát, azt is, hogy dolgozzék önmagán megteszi.'' (Dr.D.A.-né 1923. Augusztus 19..) ,, ... mert ki kell dolgoznunk gondolatainkat, s érzéseinket, melyeket semmiért sem adunk oda (csak- azért-is értékek ezek), s föl kell találnunk magunkat különbözô hangulatainkban.'' (Bem Mária 1912. Dec. 28.) Az önismeret célja azonban nem pusztán a ma annyira hangoztatott önmegvalósítás! A velünk született képességek, adottságok úgy tekintendôk, mint Isten elsô jelzései, amelyekben a világban ránk váró feladatokat, \isten velünk, rólunk való terveit felismerhetjük. ,,Lépj az Isten elé s mondjad: mit akarsz tôlem; Kérlek, át akarom élni magamnak és másoknak, amit kegyelemben és természetben fektettél belém, hadd ébredjen az mind, ami vagyok, s amim van, úgy gondolom, hogy a legjobbak ébresztgetik azt, ami az emberben pihen, s amit csak jó lesz mindnyájunknak átélni.'' (FE) Az önismeret alapján elinduló önmegvalósítás vezet el Isten akaratának teljesítéséhez, a valódi szolgálathoz. A jó irányban fejlôdô lelki életnek ez, az Isten akaratának keresése és megvalósítása, a legalapvetôbb attitűdje. Ez a gondolat újra és újra megjelenik a különbözô lelki leányainak, különbözô alkalmakkor írt leveleiben: ,, ... a valódi erényt tartsa szem elôtt t.i. az Isten szent akaratát érzelem nélkül is, az érzelem ellen is teljesítse, s mindig ezt nézze...'' (StM 1901. December 22.) ,,elôször is azt kérdezze, mit akar tôlem az Isten itt és most? Ne törôdjék avval, hogy mi lesz, sem avval, hogy mi volt, hanem elôször is azzal, hogy itt és most hogyan teljesítse Isten akaratát. Az megóvja Önt sok túl lágy és érzelgôs, alapjában nem igaz gondolattól. Sôt ez az irányzat több keménységet és acélosságot is kölcsönöz lelkének.'' (StM 1908. Febr. 17.) Hasonlóan ír Mócsy Gabriellának, a Szoc. Missziótársulat balatonboglári fônöknôjének: ,, ... Kedves Gabriella ne azt nézze, hogy krajcárokkal és pengôkkel dolgozik: gondolja el, hogy gyöngyszemekkel: tegyen úgy, mint az a gazda -- s ez a legnehezebb --aki a jégesô szemeket gyöngynek nézte. Mindegy, hogy mit tesz, csak azt nézze, hogy ez szolgálat! S azután kedves Gabi nem engedni a 48-ból, abból, hogy az ember mindig készséggel, bátran, bízva s alázattal áll bele a napi munkába: szerepnek hívják, de nekünk valóságos szép élet.'' (1927. Február 3.) ,,...Legyen az élet súlypontja mindig a jelen s az a hely, ahol vagyunk, s az a tennivaló, ami kötelesség, akkor aztán meg lehet gyôzôdve, hogy jól sikerül élete, s hogy tartalmas lesz öntudata...'' - -írja 1926. Március 7-én egyik lelki leányának. Hogy ma mennyire aktuálisak ezek a gondolatok, mi sem bizonyítja jobban, mint II. János Pál Christifideles laici kezdetű enciklikájának vonatkozó sorai: ,,De Isten örök terve mindegyikünknek külön-külön, csak a saját életének és megpróbáltatásainak történeti elôrehaladásában világosodik meg, éspedig fokozatosan; bizonyos értelemben nap-nap után. Most pedig ahhoz, hogy Isten konkrét akaratát életünkkel kapcsolatban fölfedezzük, mindig nélkülözhetetlenek a következôk: Isten és az Egyház szavának engedelmes és figyelmes meghallgatása, a gyermeki és állandó imádság, a bölcs és jóakaratú lelkivezetôvel fönntartott kapcsolat, a kapott talentumok és adományok hitben történô értelmezése, s ugyanakkor a társadalmi és történelmi körülmények figyelembevétele, amelyek között a hívô él.''[12] Szeretet Mi lehet egyedüli motívuma Isten akarata teljesítésének, a szolgálatnak? Prohászka leveleinek szinte minden sorából sugárzik a válasz: a szeretet! ,,Ma petite reine, semmitôl se féljen, s csak egyet keressen -- az Isten szeretetét, s kegyelmét, még pedig nagy lelki szabadsággal és elánnal! (FE 1913. Szept. 8. 405. levél) ,,... Ó, hogy Isten vonzza magához szívedet , hogy tudjad Ôt szeretni, amint azt Ô megérdemli, s amint te Ôt bizonyára szeretni bírod...'' (StM 1914. Április 11.) ,, ... az Isten szeretete kiömlik lelkünkre a bennünk lakozó Szentlélekbôl. Jaj, az erôs, hatalmas Lélek majd csak megsegít, hogy baj és kereszt dacára sohase felejtsünk el szeretni és szeretni és nagyon szeretni és jónak lenni! Amen, úgy legyen.'' (StM 1919 június) Szent János apostolra kell gondolnunk, aki az élete vége felé szinte már másról, mint a szeretetrôl nem is tudott írni. Prohászka is, ahogy múlnak az évek egyre gyakrabban, egyre átéltebben sürgeti: ,,Kedves Méltóságos Asszonyomat segítse az Isten sokféle vigasza, s az Úr Jézus szeretete. Csak szeressünk, hogy minél jobban tetszhessünk Urunknak, ki szeretetünket kívánja, s örül neki ...'' (br. M.G.né. 1920. Április 23) ,, ... Szeretni az Istent sötétben is, hidegben is: mert kis szeretet volna az, mely Ôt csak akkor és azért szeretné, ha símogat: szeressük Ôt akkor is, amikor ver ... (Pr. A. 1922. szeptember 24.) ,, ... Gondoljon kedves Lányom arra, hogy mennyire kell szeretnünk és áldanunk az isteni Fölséget s szinte megsemmisülnünk elôtte, hogy valamiképpen kifejezzük azt a tiszteletet és szeretetet, mely neki jár, de amelyet mi csak így tudunk igazában adni neki, ha szenvedünk, kiüresedünk, megsemmisülünk. Kegyed ezt a liturgiát gyakorolja, tehát a nagy istentiszteletet, s a legkomolyabbat, mikor türelmesen szenved. Ez nagy föladat: mindnyájunkért végzi. Ez nagy tett: nagyobb nem lehet. Ah, ihlesse Önt mindig a hit e szelleme! ... '' (Grasselli Norberta 1923. Október 28. ,,Szeressük mindazt, ami már az övé vagy még nem az, de vágyik, hogy övé legyen. Az Isten szeretet áradata, tehát szeretni azt a lelkületet, mint lélektartalmat érezni és élvezni. Azután mindent úgy tenni, ahogy fínom megszeretôhöz illik: figyelemmel, akaratot s szándékot lesve, parancsot elôzve ... Ezt mindig és mindenütt lehet tennünk. S még valamit: a szeretet lélekbôl lévén, lélekre van beállítva, vagyis a lelki jót akarja, azt kultiválja, azt szolgálja...'' (1925. Február dr. D.A.-né) Szolgálat Ez az Isten felé feszülô nagy-nagy szeretet Prohászka megfogalmazásában sohasem szakadhat el a világ, a ,,profán'' világ valóságától: ,,... Szeretni kell!, ez az élet nagy értéke. S szeretni nem úgy, hogy az élet nagy mezôit és pagonyait mint profánokat kivesszük ennek a szeretetnek légkörébôl, hanem úgy, hogy az egész életet belé állítjuk. Azért nincs elôttem, ami nem szent s csak arra ügyelek, hogy az isteni mértékek titka meg legyen rajta valósítva ... '' (FE. 1911) ,,Azért nincs elôttem, ami nem szent ...'' a Bölcsesség Könyvének sorait juttatja eszünkbe: ,,Mert szeretsz mindent, ami van és mit sem útálsz abból, amit alkottál ... Mert a te el nem múló szellemed van mindenben. '' (Bölcs. 11, 24: 12,1) Ugyanakkor Prohászka szemléletében már elôvételezôdik a II. vatikáni zsinat egyik igen fontos, a szinódusi atyák által megfogalmazódott tanítása: ,,A világi hívôk életének egysége rendkívüli fontosságú; nekik ugyanis a mindennapos foglalkozásbeli és társadalmi életet kell megszentelniök. Tehát, hogy a hivatásuknak megfeleljenek a világi hívôknek úgy kell tekinteni a mindennapi foglalatosságot, mint lehetôséget, amely által önmagukat Istenhez kapcsolva az Ô akaratát teljesítik. Ugyanakkor a mindennapi foglalatosság lehetôség a többi ember szolgálatára, valamint arra, hogy ôket Krisztusban az Istennel megvalósuló közösségre elvezessék.''[13] ,,Nem szabad tehát a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet egyfelôl a vallási életet másfelôl fonákul egymással szembeállítani.'' [14] Ebben a szellemben inti, sürgeti szüntelenül kedves leányait Prohászka a tevékeny szeretet megélésére, gyakorlására: ,, ... Csak tenni, dolgozni, működni, - ez kell kegyeteknek, hogy az érzelem melegét eleven munkává változtathassák.'' (StM 1902. Febr. 2.) ,, ... mindig az legyen a szándéka, hogy adjon: szeretetet, figyelmet, megértést, okos magatartást! Adni, ... adni, ne csak kapni akarni!'' (Lukáts Klára 1923. okt. 28.) Az érzelmek egyensúlya Prohászka következetesen óvja kedves leányait attól, hogy érzelmeik irányítsák ôket , érzelmeik befolyása alatt ítéljenek. Jól ismerte a nôi természetet, ezért is tartotta szükségesnek, hogy ,,az érzelem melegét eleven munkává változtassák'', ami az ész és szív, értelem és irzelem szükségképpeni egyensúlyát segíti elô. Nem akarta Ô az érzelmeket kiirtani a lelkekbôl. Ezt nem is tehette, hiszen minden megnyilvánulása azt jelzi, hogy az Ô érzelemvilága is rendkívülien gazdag volt. Számtalan megnyilvánulása mutatja, hogy jól tudta, hogy a tevékenység motorja az érzelemvilág, de a kormányos az értelem. Ilyen értelemben írja: ,, ... temperálja buzgalmát a természetesség, egyenesség, nyíltság, a nagy lelkeknek az egészséges érzékei, melyek megóvják a tévelyektôl, a beteges miszticizmus ájuldozásaitól.''(StM 1901. jan. 1.) ,, ...én arra akarom segíteni, hogy érzelmes maradjon, s a természetnek ezt a gazdag forrását hasznosítsa, de szabályozza és mérsékelje természetét. Kegyed belépett a természetfeletti élet szentélyébe, most arra törekedjék, hogy szolid alapra álljon s a szubjektív benyomásokat és érzelmeket az ésszerűség ellenôrzése alá állítsa ... Így kitisztul a lélek, szétválik benne az érzelmek hatalma a jó, józan cselekvés öntudatától.'' (StM 1901. nov. 24.) Fontosnak tartotta a reális alapokat. Ezt nemcsak az ilyen levélrészlet igazolja: ,,... ha pedig valami rendkívülit akar kegyed, azt külön kell megfontolni s azt kivált az önszeretetnek s a szenvelgô negédes hajlandóságnak ködös légkörébôl kell kiemelni.'' (StM 1902. szept. 13.), hanem kifejezetten megfogalmazta Farkas Edit számára , amikor az Berlinben tartózkodott: ,,Egyre várom továbbra s remélem, hogy a német realizmust jól elsajátítod s belehozod a mi túl finom s gyenge, beteges társadalmunkba. Én azt látom, hogy nálunk ijesztôen kevés a tartalom és gyengék vagyunk. Ott fönn pedig imponál az igénytelen, egyszerű erô.'' (FE 1908. máj. 17, 254. levél) Öröm S, hogy az érzelmek, az érzelmi élet szabályozásával nem az érzelmek elsorvasztása volt a célja, azt mi sem bizonyította jobban mint az örömre való felhívás szüntelen ismétlôdése leveleiben. ,,Minden jó tettet élvezzen, élje át annak jóságát örömben: akárcsak kivirágoznék benne a lelke; élje át annak isteni rokonságát s örüljön az értéknek, melyre ezáltal lelke önmagában szert tesz.'' (StM 1903. jún. 21.) ,,Örüljünk neki mint más nagy Istenadottságoknak ... májusnak ... reggelnek ... napsugárnak. Örüljön az öröm felett; kerekedjünk egyre tisztább nemesebb, édesebb örömök felé. Tegye ezt kedves Gizi! (Dr. DAné 1925. máj. 17) Az öröm esélyét még a gyászban is megtalálja: ,,Töltse el a világ, a sors s az Isten látogatásának szemfödele alatt szívét tavaszi öröm, szent remény s diadalmas hit. Mit mond nekünk a húsvét s mit ígér s mivel biztat? S az mind álljon lelkünkben mint a szirt s úgy emelje szívünket szent örömre mint a tenger dagálya a partról belesodródott virágot! (Br. MGné 1926. ápr. 5.) Nem számoltuk meg, de az az ember benyomása, hogy a levelekben leggyakrabban elôforduló két szó: a szeretet és az öröm. Erények, erénygyakorlatok, ima -- a lelkiélet eszközei Az eddigiekben elemzett általános és alapvetô szempontokkal szemben az, hogy Prohászka erényekrôl, erénygyakorlatokról mit írt leveleiben javarészt függött attól, hogy éppen milyen lelkiállapotban, milyen nehézségekkel, kérdésekkel fordultak hozzá. Ima, alázat, hála, önzés- önmegtagadás, szenvedés. Aszkézis, szegénység azok az elemek, melyek leggyakrabban elôfordulnak lelkivezetôi leveleiben. Az ima, mint imádás, az Istenben, a kegyelem forrásában történô elmerülés, az Isten jobb megismerésének és a Vele való egyesülésnek az eszköze, útja jelenik meg leveleiben: ,,Kedves Micike!, ha jól akarsz imádkozni, gondold el, hogy igazán meg akarod tisztelni az Urat, s hogy sokat akarsz meríteni forrásaiból. Sokat sokaknak, kik eltikkadtak, kiket jól kell föllocsolni, meg kell segíteni. Hogy kell akkor meríteni sajtárral, s mily kitartóan! Tedd ezt s nagyon jól fogsz imádkozni.''(StM 1922. szept. 3.) ,,Imádkozzunk, hogy a nagy s alázatos vágy s a törôdött szívek imája siettesse mindnyájunk számára a tartós béke beálltát! Alleluját akarunk mondani annak, aki nemcsak a halált, de a halált hozó harcot is legyôzi.''(br. MGné 1915. máj. 7) Stoffer Micinek írt egyik levelének részlete világít rá legjobban, hogy az Istennel szembeni alázatnak mily nagy fontosságot tulajdonít. De figyeljük meg, hogy ezt is, mint mindent mennyire a pozitív oldaláról fogja meg: ,,Nagy elônynek mondom, hogy az alázat hiányát felismeri és elszánt küzdésre adja szívét. Igen, kedves Micikém e részben mindnyájunknak mindig kell dolgozni csak minél alázatosabban, ezt akarja az Úr. Ha jön idô midôn ezt kegyed világosan látja ezt igazán adventi idônek nézze, mikor az Úr közeleg ... Azután kedves Micikém, az alázat gyakorlatától sosem szabad összetörôdnie és alatta roskadnia; az alázat nem tompa szenvedés, nem tűrô passzivitás, hanem gyôzelmes kiemelkedés az események fölé, melyek minket hátráltatni, leszorítani alkalmasak. --Jó, majd ezt mind megtanulja.'' (1906. dec. 16.) Az alázat és hála ,, ... a két keze a meleg, gyakorlati léleknek.'' (Br. MGné 1915. dec. 26.) Az önmegtagadás eszköz, hogy nyesegessük hibáinkat, tisztítsuk akaratunkat: ,, Mi alatt pedig szereti a természetest és a közvetlent, gyakorolja ugyanakkor az önmegtagadást: ne bízzék ôszinte jóakaratában nagyon: legyen meggyôzôdve, hogy a tisztult, igazi jó, hosszú tisztulásnak és kitüzesedésnek eredménye, s hogy nagyon sok kell ahhoz, míg az önzést levetkôztetjük. Erre való az önmegtagadás, mely tisztítja, hajlítja s nemesíti az akaratot.'' (StM 1901. jan. 2.) ,, ... a kis önmegtagadásokról, lényünknek, kíváncsiságunknak, könnyelműségünknek folytonos kikorrigálásáról ne feledkezzünk meg soha. A virág is nyílik belsô életteljébôl, de azért kötözni, nyesni, tisztítani kell szárát, s rendezni hajtásait ...'' (StM 1903. jún. 21.) A szenvedés Isten iránti szeretetünk próbája, penitencia, a kegyelem és a Krisztusi szeretet elmélyülésének forrása: ,,Most kell belénk az Úr Jézus szelleme: bizalom, s bátorság és nagy-nagy készség. Mindent el akarunk tűrni, mert bűnhôdnünk kell, s a bajokat és szenvedéseket el akarjuk tűrni penitenciából. Jó az, ha az Úr megaláz minket! '' (StM 1919. ápr. 6.) ,, ... Ön nagyon fásult és érzéstelen s így nagyobb teher az élet. Kedves Elvira nem ajánlhatok kegyednek jobbat, mint az Úr keserves kínszenvedésérôl való meditációt. Elgondolni és átérezni, hogy mit tesz és mit tett értem az Úr, s hogy a szenvedés, a kegyelem és az érzés mennyi áldását fakasztotta jó lelkekben. Azt most is bírja bennünk megindítani... A földi érzést, nehéz világi érzéketlenséget, a keménységet és a szív bezárkózottságát megtöri, fölhasítja, s mi aztán az Úr kegyetlen és kemény szenvedésébôl mézet szívunk. Próbálja ezt meg kedves Elvira. Alázza meg magát nagyon, hajoljon le a porba sújtott Megváltóhoz s súgja neki: én is szomorú vagyok, -- de mennyire vagy Te, Uram?! Elviselem érted, sôt készséggel állok melléd ilyen bajaimban ...'' (OE 1922. Szept. 3.) Prohászka józan, reális, természetes látásmódját tükrözi, amikor arról ír, hogy: ,,kell a penitencia és aszkézis, de csak mint eszköz, nem mint cél. Szadizmus lesz belôle, ha abban az aszkézisben éldegélünk s ott gyökerezni akarunk. Aszkézis is csak több s nagyobb tisztaságot akar elérni, de ezt is csak a forróbb Istenszeretetért.'' (De DAné 1925. Dec. 25.) A levelekben a szorosan vett lelkivezetôi üzenetek, útbaigazítások mellett megjelennek Prohászka társadalmi, közéleti problémákkal kapcsolatos gondolatai is, mint a szociális kérdés, nô kérdés, politika, Szociális Missziótársulat, stb. Természetesen itt nem hosszas értekezésekre kell gondolnunk, inkább csak egy-egy felvillanó észrevételre, megjegyzésre, reflexióra. De, ha a különbözô levelekben található egy-egy gondolatot mozaikszerűen összerakjuk, megismerhetjük Prohászka fôbb gondolati irányultságát több kérdésben. Ezek közül kísérelünk meg kiemelni egynéhányat. Nôkérdés A nôkérdés, a nôk emancipációjáért folytatott küzdelme, tudjuk, hogy visszanyúlik a XVIII. Sz. Utolsó negyedére, az Észak-Amerikai függetlenségi harc idejére. Hazánkban a múlt század második felében kezdett megerôsödni ez a mozgalom s mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben ma is tart, nem annyira a profán világban, hiszen ott már sok eredményt mondhat magáénak. Ma inkább a nôk Egyházban betöltött szerepe, ,,egyenjogúsága'' a tét. Prohászkának ezzel a kérdéssel kapcsolatos -- levélbeli -- gondolati megnyilvánulásai nagyon józanok, elôremutatók, objektívek. Leveleiben is hangsúlyozza a képzés, a tanulás fontosságát: ,, ... gondolat, eszme, eszmény kell: azért nagyon ajánlom a komoly tanulást, hogy a keresztény gondolkodást elsajátítsa ...'' (StM 1901. Jan. 2.) De tudjuk, hogy a védnöksége alatt álló Szociális Missziótársulat szervezésében nemcsak részleges kurzusokat rendeztek, hanem működtettek ún. Szociális Iskolát, melynek tanmenete az alapoktól kezdve felölelte a magasabb ismereteket az elvont elméletekig, a társadalom szerkezetének analizálásáig. A tananyag szinte mindent tartalmazott, amit ma fontosnak tartunk az ún. Felnôttképzésben! Tanítottak szociológiát, nemzetgazdaságtant, általános-, büntetô- és nemzetközi jogi ismereteket, pszichológiai pedagógiai., morálpedagógiai alapismereteket, hit- és erkölcstani alapismereteket, egyesületi élet etikáját s a szociális-karitatív munka gyakorlatát. A képzés fontosságának általános szempontja mellett leveleiben a nôkérdéssel kapcsolatban két kérdéscsoport jelenik meg: 1. A nô hivatása a házasságban, családban 2. A nô szerepe a társadalomban, Egyházban. Az elsô kérdéssel kapcsolatos gondolatait fôként Lukáts Klárának, Follinuszné Darnay Margitnak, Mihályi Jánosnénak, br. Manndorff Gézánénak írt leveleibôl ismerhetjük meg. A bibliai erôs asszony eszménye rajzolódik ki leveleiben: ,, ... Maradjon, kedves Mama, ezentúl is abban a meghitt s diszkrét háttérben, hol eddig állt s imádkozott s dolgozott s k. Családjának sok áldást leesdett s remélje, hogy ezt ezentúl is sikerül majd megtennie. '' (Mihályi Jánosné 1915. szept. 13.) Darnay Margit még házasságkötése elôtt fordult hozzá tanácsért. Lényeges és örökké érvényes igazságot fogalmaz meg válaszában Prohászka: ,, ... a fô dolog a lélek igaz, ôszinte szeretete. Megvan-e ez Önben? Reméli-e, hogy ôt igazán és bensôleg szeretheti? Ez a fô, Ismétlem; ha ezzel tisztában van a többit elviseli. De ez legyen, mert különben >>eladott<< lány lesz!'' (1913. szept. 17) --Kérdezhetjük, hogy a manapság tömegesen csôdbe jutó házasságok éppen a vagyon-, a szex-, vagy a hatalom bűvöletébe esett ,,eladott'' lányokra vezethetôk nagyrészt vissza? A második kérdéskörrel kapcsolatban lelkivezetôi leveleiben is többszörösen buzdít a tevékeny szeretetre: ,,Csak tenni, dolgozni, működni, -- ez kell kegyeteknek, hogy az érzelem melegét eleven munkává változtathassák.'' (StM 1903. szept. 25.) Kerényi Benedicta bencés oblatának írt levelében megjelenik a világi apostolkodás fogalma: ,,Tudom, hogy kegyed a tanyai nép lelki üdvén dolgozik: tekintve a Tisza-Duna közének valóságos Afrikáját, nagyon jó helyre állította Önt a gondviselés. Egyáltalában egyre világosabb egyházi és lelki igény a világiak apostolkodása, mennyivel inkább az ,,Obláták''-é...'' (1922) De ennél markánsabb megfogalmazást is találunk Farkas Editnek írt levélrészletekben: ,,Ami a működésedet illeti, azt gondolom, hogy az Egyház, ha meg akarja jól fogni az embereket, és szűk körre vonatkozó lelkipásztorkodást kénytelen majd folytatni, s ti föl nem szentelt lelkipásztorok esztek. Akárcsak a régi diakonisszák, de kifejezetten lelki irányzattal s nemcsak irgalmas szamaritánusok.'' (1919. júl. 5.) ,,Légy te most papi- apostoli lelkek vezetôje! Rendkívül fontos, hogy helyünket megtaláljuk s ott elhelyezkedjünk, ahol önmagunknak s a társadalomnak javára lehetünk. Ez az Isten akarata velünk szemben.'' (FE 1919. aug. 31.) Ez a pár szemelvény megerôsíti, hogy Prohászka minden téren a családi- és közéletben egyaránt egyenrangú partnernek tartotta a nôket, igényeltre és szükségesnek tartotta, hogy természeti adottságaik és egyéni képességeik kifejlesztése, kiművelése révén aktívan részt vegyenek a társadalom s az Isten Országának építésében, ki-ki Istentôl kapott hivatása szerint, családban vagy a közéletben gyakorolva a tevékeny szeretetet. Magáról a ,,feminizmus''-ról már tartózkodóbban vélekedett: ,,... S mit szól a feministáknál kifejtett állásfoglalásomra, mely így fejezhetô ki: kezdjük, de módjával: mert méltányos bizonyos elemekkel kezdeni, de az átlag csak fokozná a most divatos alkotmányosdi eszem-iszom politikát, v.i. politikai komédiát?! ... -- írja 1917. júl. 16-Án Schwarzbach Flórának, a jó nevű zongoraművésznônek. Politika S ha már a feminizmussal kapcsolatosan utalt Prohászka a politikai életre nem tartom érdektelennek , ha egy-két reflexióját idézve bepillantást nyerünk a kor politikai légkörébe vagy legalábbis abba, hogy ô miként vélekedett errôl. Már 1912-ben így ír: ,, ... Én nem mentem el a fôrendi házba, mert utálom ezeket az alávalóságokat s mert látom, hogy jó emberek is mennyire összevissza vannak ...'' (dr. Erdôdy Ignácné 1912. jún. 16.) Erdôs Renée, az 1910-ben, 31 éves korában, Rómában megtért jó nevű írónô 1910 és 1916 között pár alkalommal megkereste Prohászkát levélben. 1916-ban feltehetôen a püspök közbenjárását kérte, hogy János tanítványról szóló drámájának a Nemzeti Színházban való elôadásához gróf Zichy János protezsálja. Prohászka elutasította a kérést a következôk szerint: ,, ... Zichy János gróf részérôl v.i. az ô révén nem juthatunk a színpadra akár közvetlen ajánlása folytán, melyet adna a Nemzeti Színház igazgatójához, -- akár közvetett, finom pressziók révén, melyeket gyakorolhatna. Bármiképp tenné is u.i. ezt, nagyon felhasználnák ellene, sôt gyűlöletes színben tüntetnék föl, hogy íme, még a színház dolgaiba is beavatkozik, s oda viszi be a kath. Irányzatot. E felfogást értem s tekintve a puskaporos levegôt, méltányolom...'' Azonban jellemzô Prohászkára, hogy mindjárt, még ebben a levélben mutat egy jobban járhatónak látszó utat: ,, ...De lehetne-e szerencsét próbálni a Magyar Színháznál, melynek Márkus László az igazgatója? ...'' (ER 1916. szept. 6.) Az 1920--1921-es évek nemzetgyűlését sem kímélte meg véleményével: ,, ... testem lelkem unja már azt a sok szóhabarékot, melyet a nemzetgyűlés produkál: néha úgy érzem magam, hogy végleg elbutulok a sok beszédtôl, amit ott hallok. Hát a honatyák be akarnak mutatkozni, s úgy látszik, egymást lelkesítik. Különben is nálunk jelentôs tettszámba megy a beszéd -- ha csak valamelyes hévvel van elôadva...'' (br. MGné 1920. ápr. 23.) Úgy látszik, egy évvel késôbb sem jobb a helyzet: ,, ... Hát k. Margit belegyakorolta már magát a gazdaságba, a kotlós ültetésbe, a csibék etetésébe: vésztôl való megóvásába s a kert titkaiba? Mily szép ez mind s mily ésszerű: ezt én fôleg akkor értem, mikor a nemzetgyűlésben ülök, s azt mondom magamnak: inkább mennének ezek csirkét s petrezselymet termelni ...'' (FnéDM 1921. jan. 9.) Szociális érzékenység -- Szociális Missziótársulat A Szociális Missziótársulat megalapítója -- tudjuk -- Farkas Edit volt, de végül is Prohászka Ottokár saját szellemi-lelki gyermekének tekintette ezt a művet, hiszen az ô biztatására, irányítása mellett, az általa elvetett magból kelt életre ez a szépen fejlôdô társulat. Prohászka mindvégig ôrködött afelett, hogy ez a társulat megmaradjon a tevékeny szeretet gyakorlásának útján. Több, néha komolyabb, néha humorosabb megfogalmazásban is óvja a társulat tagjait attól, hogy errôl az eredeti útról letérjenek: ,, ... Iparkodjanak a nôvérek, hogy szentek legyenek! De nem zárda-szentek, hanem szociális misszionáriák, kiknek szeme, szíve a világ baján, s kik ha fegyelemben s közösségben is élnek, de ezt az ô életüket s ennek áhítatát s összemelegedettségét is apostoli, missziós munkájuk megszentelésére s áldozatos életet élhetnek! (Kerényi Bernadett 1925. dec. 25.) De már alig egy esztendôvel az alapítás után felmerült ez a probléma: ,, ... Nagyon helyeslem az irányt, melyet képviselsz s látom, mennyire kell ügyelni arra, hogy Csehál Annának nagy aszkéta hajlamai vannak, ami lényegében véve jó, de az ilyen nehezen találja el aztán az aranyos középutat ...látom azonban, hogy nagyon beleneveli ôket az eszmélôdô világba: te meg mondod folytatólag. dolgozni, dolgozni. Jól van k. M. hát csak buzdítsd ôket ebbe az irányba.'' (StM 1909. jan. 16.) A Szoc. Missziótársulat keretében varroda is működött, ami munkalehetôséget teremtett. Prohászka örömmel üdvözölte, hogy 1917-ben ,, a munkásnôknek szövetkezést adjanak'' (StM 1917. szept. 5.), s ,,...hogy a varrodában az új jutalékrendet behozzátok ...'' (StM 1918. nov. 11.) Szociális érzékenységére jellemzô az a pár sor, melyet 1909. nov. 29.- i Stoffer Micinek írt levelében olvashatunk: ,,...nagyon épültem azon is, hogy Mamád szeretettel ápolja Mariskát: ez a legszebb, s legpraktikusabb kereszténység, ha háznépünk mindegyike megérzi, hogy itt az úr, az úrnô becsül, szeret s megérezteti velük a cselédekkel azt, hogy a ház az ô otthonuk is: az Úr Jézus áldása van és lesz az ilyen házon s annak úrnôjén.'' Hogy miként vélekedett a földosztásról, azt a sorok dokumentálják: ,,Nálunk újság nincs: a birtokokat elvették minden térítés nélkül. Én örülök, ha szegény leszek. Ezért még élni is kész vagyok, bár szívesen halnék meg! ...(StM 1919. jún. 19.) Ilyen viszonylag rövid tanulmány keretében nem mondható el mindaz, ami a levelek alapján Prohászka Ottokárról megismerhetô. A leveleket olvasva, tanulmányozva egyre inkább az a meggyôzôdés alakul ki az emberben, hogy megérdemelnének fakszimile kiadást. De addig is a nagy püspök két nagyon emberi és nagyon rokonszenves vonását kívánom még egy- két levélidézet segítségével bemutatni: humorát és természetszeretetét, valamint a szép szeretetét. Humor Az iróniától sem mentes humora már az eddigiekben idézett pár levélrészletben is felismerhetô. Prohászkának volt ahhoz érzéke, hogy a tragikumban is észrevegye a komikumot, s hogy elszontyolodott lelkileányait egy-egy humoros megjegyzéssel megpróbálja átbillenteni a derűbe. A világháború zavaros évei alatt különösen gyakran aggódtak, ijedeztek, féltek az események miatt. Ilyen légkörben íródhatott a következô levél, amely humorának több oldalát is bemutatja: ,,Kedves Micuka Lelkem! Hát hol az orosz s merre jár s honnan gyün? ... ezt ugye tudja Kegyelmed, de hogy a Konferenciát hol s mikor tartsuk azt ugye meg nem gondolja? Pedig jó lesz erre is gondolni. Hát mikor Micuka? Ugye okt. 10-e után: akkor az orvoshoz is be kell rukkolnom! Apropos orvos! Hát drága Micuka valahogy el ne áruld Erzsikének s a kis Vilmosnak, hogy annál a másiknál voltunk. Santa Pace mi lenne ebbôl? ...Köszönöm kedves leveledet s a könyvet: abból a kotyvasztásból ugyan nem kérek. Hideg lel, ha olvasom az ebéd és vacsora programokat Desperát Schnittchen u. Klösschen u. Erdapfel-Würstchen: nem barátom, az nekem nem való: irtózatos köszönettel visszakapod Igen jól érzem magam s alszom is: forrón nem eszem; szóval megtértem! ...(StM 1914. szept. 27) Természetszeretet, a szép szeretete Levelei át vannak itatva a természet szépségének csodálatával, a természetbôl vett hasonlatokkal. S minden, amire rácsodálkozik szinte költôi magasságokba emeli, s Istenhez vezeti. ,,Van még sok virág ott az Oszoly tisztásán át vezetô út szélein! De mennyi! S az mind mosolyog, sôt kacag s integet és suttog, ne meg kiáltoz Istenrôl, a szent Szűzrôl, az örök édes Isten- és emberszeretetrôl ... (StM 1907. dec. 23.) ,,Kell valami belénk a hegyekbôl, kell a magasba törni bátran s ki nem fáradni, mint ahogy ki nem fáradnak a hegyi patakok, hanem zúgnak, lejtenek, sietnek folyton! ... (StM 1907. dec. 23.) ,,Most voltam Ôsiben: rossz utam volt, de remek, téli idôjárás: sok hó és napsugár fölötte: no meg aztán gyönyörködtem a kis malacokon és a báránykákon: igazán oly kedves a természetben minden, ha az ember sok szeretettel, csodálkozva nézi. Nem szabad megszoknunk semmit, sem a természetet, sem a kegyelmet: legkevésbé pedig a szeretet, amelyet másoktól veszünk s kapunk s élvezünk. Ezt legkevésbé! (StM 1915. febr. 5.) Amint magukért beszélnek ezek a sorok, ugyanígy nem kívánnak kommentárt a következôk: ,,... Kérdi tovább, hogy mit érzek s élvezek én az olyan képen és kép elôtt, mint amilyen a Verklarung''? mindenek elôtt a szépet, a zenét, a bájt, amely rajta elömlik. Elôször nem kérdezem a nagy problémát, nem kutatom a fölséges eszmét: elôször én a szépet élvezem. Abban az ember elmerül és úszik és pihen. Azután az eszme: itt az eszme fölséges s gazdag világ s azok az arcok mind tükrözései annak az ébren alvó, annak a sok energiával égô, annak a lecsukott szemmel látó, víziókban szárnyaló léleknek. Élvezem, hogy élvez, -- ragad, hogy ôt ragadja, tapadok oda én is attól, hogy ô is tapad ... íme mily élet és érzés és élvezet. S lám, nem tárja ki karjait, hanem összekulcsolja, mintha mondaná: te fölséges, ha akarsz, itt vagyok: te emelsz, nem én szárnyalok. mintha odadobná magát, pedig nem esik le, -- ó, az ilyen lelket Isten esni, leesni nem engedi...'' (StM 1904. jan. 16) Igen! Az ilyen lelket Isten esni, leesni nem engedi! Hivatkozások: 1 Prohászka Ottokár levelezôlapjai Farkas Edithez. A Szoc. Missz. Társ. Pannonhalmán ôrzött levéltári anyaga, 37. lap. 1906. jún. 26. 2 A 20 éves Szociális Missziótársulat, Bp, 1928. p.23. 3 U.o. 4 Frenyó Zoltán: ,,Hadd érezzék meg Kegyeden, hogy Angela!'' ARGUS VI. évf. 4.-5. sz. p.43. 5 A 20 éves Szociális Missziótársulat Bp, 1928. p.25. 6 Ottokár püspök a szívekben. (Prohászka riporterek) Kézirat. Összeállította Horváth Kálmán váli plébános 1972. p. 23. 7 U.o. p.286. 8 U.o. p. 215-315. 9 Lásd e kötetünkben Tamás Erzsébet írását. 10,11 Prohászka kiadatlan naplója. 12 Christifideles laici 58. pont. 13 Christifideles laici 17. pontban 46. kiv. 14 Gaudium et spes 43. pont. 15 A 20 éves Szociális Missziótársulat. Bp., 1928. p.65. Prohászka levele Farkas Edithez Kedves leányom! Igazán úgy van, abból a levélbôl meleg sugárzik, de milyen trópikus meleg lélek sugárzik, mely nagyon-nagyon szeret, de tudja azt is, hogy viszontszerettetik. Ez Magdolna szeretete az Úrhoz; lehetetlen, hogy ô is ne érezte volna, hogy Jézus szereti ôt s errôl a szeretetrôl is el lehetett mondani, hogy dilexit multum! De ne váljék a szeretet kínná, hanem szellemüljön át húsvéti, szép, fölséges szeretetté! - Kérdezd mindig: így akarja-e, ilyennek kívánja-e Isten szeretetemet? Ha pedig érzem, hogy szétszed és erôtlenít és megzavar és gyöngít kötelességeim lelkes és hűséges teljesítésében, akkor ez a szeretet még ösztönös, még borzas és kócos s nevelésre szorul. De mivel szeretet, hát nemes rossz, hát nem is szabad megtagadni tôle a nevelést! Adjuk meg neki a legjobb, a legáldozatosabb nevelést! Gondolj mindig arra, hogy festek én az Úr Jézus szemében, van-e érdemem?! A hétfôi vacsora ügyében már írtam. Minden rendben van. Itt hathatósan kialudtam magam. - Abban a bizonyos stílusban fogok beszélni. A reparatrices-knél te ne végy részt, akarom ezt; tudod, hogy miért: pro libertate! Isten veled! Cantemus Domino! Sz.l.a. 1909. IV. 15. O. Prohászka levele Farkas Edithez {bmc p273.bmp} ======================================================================== Serényi Antal: Szent Ferenc és Prohászka Függelék Serényi Antal (1886--1962) Prohászka Ottokár csodálója és lelkes híve Schütz Antal 25 kötetes Prohászka-sorozatából Musica Sacra címmel egy 18 kötetes (21 fejezetbôl álló) antológiát állított össze. (A sorozatot a Prohászka-múzeum ôrzi.) Ez a kommentált szöveggyűjtemény valóságos kincsesbánya: megkönnyíti a kutatók munkáját, ha pl. Szent Tamás és Prohászka, Szent Bernát és Prohászka, Dante és Prohászka, Szent Ferenc és Prohászka szellemi-lelki rokonságát akarják dokumentálni, nem is szólva számos zenei ,,kommentárról''. A 13. kötet (16. fejezet) éppen Szent Ferenc és Prohászka párhuzamba állítása: 1. A szent szeretet trubadúrjai, 2. A természet trubadúrjai, 3. A szent szegénység trubadúrjai. (Mindez 169 + 131 oldal!) Az elsô részbôl adunk most ízelítôt. Elôtte azonban Serényi Antal bevezetôjébôl idézünk, hogy rávilágítsunk a Musica Sacra keletkezéstörténetére és ,,műfajára''. (A válogatás végén pedig Serényi Emma tájékoztatóját olvashatják, amely elhangzott a fehérvári konferencián. Sz.F.) ,,[...] 1938-ban történt ez, mikor Prohászka hamvait végleges helyére, a székesfehérvári Prohászka-templomba vitték s annak fenséges hatása alatt hallom magamban az ô hangját, az egykor oly áhítattal hallott igéit s feltámadt bennem egy elementáris erô, mely ösztönzött, hogy ne csak a hallott hangot és igéket éld vissza, hanem kutasd fel a nem hallott szavait is, hiszen, amint az eltűnt világok életét megtalálod a kövületekben, úgy ôrzik a prohászkai könyvek is az ô összes élôszóval vagy tollba mondott szavait, lelkének örök szép hangját. Valósággal új élet kezdôdött bennem: olvasni kezdtem Prohászkát. Nem is olvasás volt ez. Mint mikor az ember kiáll a csillagos égbolt alá azzal az elhatározott szándékkal, hogy a csillagképekben fog gyönyörködni s azon veszi észre magát, hogy nem is lát csillagokat, csillagképeket, hanem mintha a sötét égbolt kárpitja keresztül-kasul volna lyuggatva s azokon át a hol pislogó, hol rezgô, hol sugárzó, hol ragyogó fények a kárpit mögötti mérhetetlen világosság világából sejtelmeket és bizonyosságokat hintenek a lélekbe. Akármelyik kötetet vettem a kezembe s elmélyedve forgattam a lapokat -- nem volt az más, mint mikor az erdôbe indulok, és megyek és megyek és gyönyörködéssel telve haladom túl egyik fát a másik után, s azon veszem észre magamat, hogy már fát nem is látok, csak zsong bennem maga az erdô világának millió hangja, a csend és a titok, az illatözön és színpompa, egy megfoghatatlan lét, mely csodásabb és valóbb a valóságnál s misztériumokkal vagyok tele. Olyan volt Prohászkával a foglalkozás, mint a muzsika hallgatása vagy játszása; hallod vagy megszólaltatod a hangokat, s azt hiszed, úgy tudod, hogy ez Beethoven, ez Bach, ez Mozart, ez Wagner és egyszerre rádöbbensz arra, hogy nemcsak ôk ezek, sôt nem is annyira ôk, hanem te magad vagy, mikor átérezted és átélted, hogy ôk találták meg azt a hangot, azt a melódiát, azt a harmóniát, amelyet te szomjazva kerestél, áhítozva lestél és mindenfelôl figyeltél, s végre megkaptál s ráismertél, hogy ez a szó, ez a melódia, ez a harmónia az, amit a te szíved így kívánt megszólaltatni, mint sajátját. Nem volt elég egyszer, nem kétszer és nem tudom hányszor elolvasni ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot, ugyanazt az oldalt, ugyanazt a fejezetet, ugyanazt a kötetet -- mert valahányszor olvasod, most a püspököt, most a teológust, most a spirituálist, most az etikust, most a szociálpolitikust, most a XX. század apostolát, prófétáját, szentjét, hívô keresztényét látod és hallod; és látod és hallod a misztikust, aki énekes lélekkel a muzsika formanyelvével és formakészletével éli át és élteti meg veled a szó, a hang legplasztikusabb erejével a hitet, a dogmákat, a kinyilatkoztatást, Istent és műveit, a természetet és a természetfölötti világot, az egész életet, s lelket, a szívet és mindent, ami te és a mindenség vagy. Ez a misztikus Prohászka szólt a legszuggesztívebben hozzám, és ennek lett megnyilatkozása ez a könyv. Olyan nekem ez a könyv, mint a kagylónak a gyöngy. Ez a tengerek titkos mélyében, e könyv pedig egy apokaliptikus kor titkaként készült, hogy amikor itt az ideje, fényt adjon, mint a gyöngy s ha kezedbe veszed, halljad a misztikus zenét, a transzcendentális zenét, a musica sacra-t, ahogy a kagylóban hallod mindig zúgni a tengert, a végtelen tengert, amely fölött a Genezis könyve szerint kezdetben az Isten lelke lebegett, s azóta is benne lélekzik.'' [...] Szent Ferenc és Prohászka I. Szent Ferenc, az Isten-szeretet trubadúrja Prohászka beszédeiben, írásaiban sokszor megemlékezik Szent Ferencrôl. Elég, ha nevét vagy Assisit említi, máris színesen plasztikus, vagy víziószerű igézet szállja meg; -- ha egy-két szóban megcsillogtatja Szent Ferenc lelkének, alakjának, életének krisztusi mását, invenciója, mint ének és dallam gyöngyözik; -- ha pedig hosszabb fejtegetésekben és tanulmányokban foglalkozik e szerafikus szenttel, szinte sugárzik lelke az átszellemültségtôl, mint az ihletett embereké a sugalmazásoktól. Ilyen hosszabb terjedelmű írásai és beszédei: ,,Emléksorok Assisi Szent Ferenc születésének hétszázados évfordulójára''(13, 125--138. old.), mely megjelent az Új Magyar Sion 1882. évfolyamában. Ez a huszonnégyéves Prohászkának nyomtatásban megjelent elsô terjedelmesebb dolgozata. Mit mondjunk errôl a dolgozatról? Röviden talán csak ennyit: Ahogyan hétszáz évvel elôbb Assisiben a krisztusi lélek-síkon egy új énekes fénysugár indult el, -- most ezekkel az emléksorokkal, a fénysugártól elragadtatva és Krisztus szellemének mélységes átélésébôl (13, 76. old.) egészen újszerű dallamok stílusával s új hangvétellel megszólal egy hasonló énekes lélek magyar földön, Esztergomban, Balassi Bálint és Monteverdi találkozásának városában. A másik összefüggô hosszabb írása Prohászkának Szent Ferenccel kapcsolatban szintén az Új Magyar Sion-ban jelent meg a rákövetkezô évben, 1883-ban Fioretti címen (12, 139--146), amelyben ismerteti a Fioretti di San Francesco egy XIV. századbeli könyvecskének tartalmát. Ez a könyvecske elsô sorban Szent Ferenc életérôl és csodáiról szól, ahogy azok emléke az olasz néplélek hagyományaiban fennmaradt. Prohászka a könyvecskét oly dallamos akcentussal ismerteti és fejtegeti, hogy reá is alkalmazhatjuk e kis könyvecske íróira, gyűjtôire, mondott szavait: ,,Isten nem tagadta meg a költészet hangjait azoktól, kik e szeretettôl hevített élethez és alakhoz közelednek.'' (12, 143. old.) Ez a költészet szinte a tavaszt utánzó színgazdagsággal pompázik Prohászkának Szent Ferenc jubileumára írt értekezésében (12, 147--153. old.), mely az Élet című folyóirat 1926. évfolyamában jelent meg. S ezután jön a betetôzés. Ez a prohászkai költészet szent muzsikává, ,,musica sacra''-vá magasztosul abban az elôadásban, melyet Prohászka a Szent István Akadémia által rendezett Szent Ferenc ünnepségen 1926. november 21-én a pesti Vigadóban ,,Hülô világ'' címen tartott (12, 154--167. old.) Itt a 68 éves Prohászka gazdag szellemének költôi, írói, szónoki tüneményes adottságai oly fényben ragyognak s oly gyönyörittasan zsonganak, mint az éltetô napsugártól kilombosodott és kivirágzott hegyoldal madárdalos erdôsége. Állítsuk össze ezekbôl az írásokból és beszédekbôl Prohászka szavaival Szent Ferencnek a szent trubadúr alakját, mely nyolcszáz év múltán is csodálatos vonzóerôvel és a megindultság lávafolyamával hat reánk s boldog ember, kit bűvkörébe von. (12, 153. old.) Miért? Mert ,,kortársai is s ugyancsak a késôbbi nemzedékek úgy tekintettek Szent Ferencre, mint újra megjelent Krisztusra ... rendi életrajzírói ... emberfelettinek tartották ôt ... a pápák annak nézték, aminek ô mondta magát: praeconem magnia regis, a nagy király hírnökének.'' (12, 153. old.) De hallgassuk Prohászkát, hogy beszélt, hogy énekelt róla a Hülô világ című elôadásában: Szent Ferenc volt az a csodálatos ember, aki az evangéliumnak új lendületet adott s mikor az ész azon volt, hogy azt az arab-zsidó filozófia ellen megvédje, a legfölségesebb apológiáját az irracionális hatalmaknak: a szívnek, a szeretetnek s a szép, kedves életnek kinyilatkoztatásában adta -- nem írta azt, hanem élte. Ô adott a dermedt életnek új tavaszt, -- az embereknek új szemet, új bizalmat s új dalos kedvet. Ô, mint ,,második Krisztus'' járt itt s az evangéliumot glosszák s magyarázatok nélkül élte s a szeretetet Krisztus s minden iránt, ami van, s a boldogságot, hogy vagyunk s szerethetünk, a hamu alól lángra lobbantotta, s mindezért végre hitelesítsük a szeretet öt pecsétjét, Krisztus öt szent sebében saját testében való kiverôdését vette. A kereszténység törésföldjébôl a világ göröngyei mellôl ô az azúrkékségbe emelkedô pacsirta, mely nekünk is énekel, énekel az igájával pihenôt tartó s verejtékét törlô szántóvetônek, énekel az országút vándorának s a monostorkert árnyékában meditáló szerzetesnek, énekel skolasztikusnak s kanonistának, énekel a várnépnek s az ébredô városok polgárainak, énekli a mi énekünket, mindnyájunk énekét. Tôle kiindulva a szeretetnek meleg árama eláradt az egész Nyugaton. Behatolt a hatalmasoknak váraiba, meglebbenti a császári paloták nehéz selyem-brokátjait, fölkúszik az aranyos s elefántcsontos trónok lépcsôin. Behatol a műtermekbe s megzörgeti a száradó ecseteket, a palettára új színeket, könnyebbé teszi a bizánci művészetben meggémberedett művész kezét, s egy nagy s mély föllélekzésre segíti a feudális formák között nyögô kereszténységet; arra az érzésre segíti, hogy mégis csak testvérek volnánk, s ... az evangélium igazi demokrácia szellemében ... a szociális kérdést is a több igazság és a szeretet alapján lehet csak megoldanunk. (13, 166--167. old.) Prohászka Szent Ferencben meglátta és csodálta korának és az egész kereszténységnek egyik legeredetibb költôi ôstehetségét, aki újszerű hangon énekelt, -- meglátta Szent Ferencben a XIII. századbeli trubadúrvilágnak egyik legnagyobb lírikusát, s ezt röviden, tömören így foglalta össze: Szent Ferenc ,,ez az umbriai pacsirta, ... kinek a lelke énekelt, trubadúr volt.'' (24, 107. old.) A szent szeretet énekek Szent Ferenc alapjában véve dalos, jókedvű természete és naiv áhítattal teli liturgikus lelke az Isten-szeretet áramában újszerű aszkétizmussal ajándékozta meg a világot, a kereszténységet. Ez a derült aszketizmus szent öröm az élet minden körülményei között... Az önkínzás szerszámait egy helyen össze is gyűjtötte s nyilvánosan, dalolva tűzre dobatta. Lelke tele van örömmel s ezt az örömöt hozta a kereszténység áhítatába ... s akarta, hogy a szent öröm fényei derítsék föl a hit penombráját, azok tükrözôdjenek oltáron, a szent-képeken, a Krisztus-arcon s töltsék el bizalommal az Isten szolgáinak szívét. (12, 158--159) Ez a szent öröm: békesség, kedvesség, belsô harmónia, mely bensônk énekei. A Krisztust szeretô léleknek ez a belsô harmóniája, mely mindenkit megénekeltet, aki annak birtokába jutott: a szent szeretet éneke. Ezzel az énekkel küldte Szent Ferenc meghódítani a világot. Azt mondta egy híres, középkori apát, Szent Ferenc egyik elôhírnöke: Quid verus monachus aliud in terra suum reputat, nisi citharam? Mi kell egy igazi barátnak más, -- a barát alatt érti az akkori felfogás szerint Krisztus követôjét, -- mi kell egy Krisztus követô léleknek egyéb, mint egy citera? Mi kell egy a Krisztust szeretô léleknek más, mint a belsô harmónia, mely bennünk énekel. Mi kell más, mint mélységes átélése Krisztus szellemének. És mikor Szent Ferenc kiküldte második világhódító útjára tanítványait, nem adott nekik mást, mint: békét és örömet, citerát. Énekeljétek el az én énekeimet és meghódítjátok a nemzeteket. Érezze ki a világ, hogy harmonikus lelkek, hogy egész emberek vagytok. Érezze ki a világ, hogy lelketekben az evangélium oly bűvösbájos világot teremtett, mely teljesen kielégít. Lehetetlenség, hogy ily lelkek nyomaiban ne járjanak az emberek. (17, 76. old.) A dallam csírája Prohászka, aki oly finoman kielemezte Szent Ferenc szent szeretetének pszichológiai menetét, rámutat arra is, ami az énekek lényege, substanciája volt: a dallamcsírára, s ezt írásainak több helyén mint a musica sacra magját el-elhinti. S mint a magvetô, aki a szántóföldön énekelgetve jár, - is szebbnél-szebb szavakat dúdolgat hozzá, melyektôl megtermékenyülten bennünk is kisarjad olvasás közben -- a dallamcsíra. Ez a dallamcsíra két szó: ,,Istenem, mindenem.'' Ez a dallamcsíra Szent Ferenc lelkében mindjárt a kezdetek kezdetén kipattant, amikor rátért a világi életrôl a szent szeretet útjára. Hogy ez a dallamcsíra hogyan foglalta le és töltötte el teljesen Szent Ferenc lelkét, azt -- paradoxonnal így fejezhetnénk ki -- egy éjtszaka hozta napvilágra... Petrus Rudolphius jegyezte fel Historia seraphica című művében (58. old.) az alábbi történetet: ,,Quintavelle Bernát, assisi leggazdagabb és legelôkelôbb családjából való ifjú, már két év óta néma figyelôje volt Szent Ferenc tetteinek és erényeinek. Egy alkalommal azonban próbára akarta tenni. Magához hívta vacsorára és éjjeli hálásra. Ferenc elfogadta a meghívást és megjelent nála. Vacsora után Bernát a maga hálótermében jelölt ki neki ágyat. Mikor már a teljes éjtszaka beállott, úgy színlelte, mintha ô a legmélyebben aludna már. Voltaképpen pedig nem akart egyebet, mint Szent Ferencet jobban megfigyelni a lámpafénynél. Halványan pislogott a lámpa a szobában, de azért a legkisebb mozdulatot is észrevehette Szent Ferencen. A látszat megtévesztette a szentet; fölkelt éjjel, ágya elôtt térdre borult, keresztbe kiterjesztett karokkal, szemeit égre emelve, forró szeretet könnyeit hullatva egész éjjel e szavakat mondogatta szakadatlanul: Deus meus et omnia! Istenem és mindenem! Ez annyira hatott Bernátra, hogy Szent Ferenc követôje lett.'' Prohászka is írja: Bernardo de Quintavallo elsônek szegôdött Szent Ferenchez. (12, 161. old.) E dallamcsíra varázsereje itt s így hatott elôször. És most halljuk Prohászkát, mit ír ezzel a dallamcsírával kapcsolatban, írásainak különbözô helyein: Istenem, mindenem -- hajtogatta Assisi Szent Ferenc. (7, 16. old.) Értem Assisi Szent Ferencet, aki egész éjjel, mikor imádkozott, csak ezt hajtogatta: én Istenem és mindenem! (9, 96. old.) Szent Ferenc folyton dicséri Urát és Istenét. Minden elragadtatásba hozza s kicsordul a szívén s ô éjjeleken át térdenállva mást sem mond, mint azt, hogy ,,Deus meus et omnia'', ,,Én Istenem, ki vagy nekem minden...'' (12, 158. old.) II. Prohászka Ottokár, az Isten-szeretet trubadúrja Szent Ferenc megtalálta, hogy honnan vegyük a világot megújító lelket. Vegyük Krisztusból. Éljük azt a valóságos Krisztust. Tegyük le azt, amit Ô letett, és vegyük föl azt, amit Ô felvett! Éljük azt a boldog, édes, szép gondtalan életet. Örüljünk mindennek, ami van, ami cirpel és fütyül, ami zúg és énekel, ami csobog és csattog, s ami méláz és néma. S szeressünk, szeressünk, úgy mint Ô. A szeretet tüze megolvaszt zárat, kaput, bástyát, signoriát, vas- és aranyláncot. Örüljünk, éljük meg s hívjuk elô a nagy örömöket, melyek körülöttünk bujkálnak s velünk ingerkednek s nézik, hogy értünk-e hozzájuk, értjük- e a nyelvüket. (12, 151. old.) Nézzük meg, miképen értette Prohászka e nyelvet, s miképen élte meg azokat a nagy örömöket, amelyek a szent szeretet birtokában a lelket forrósítják; és nézzük meg azt is, hogy a szent szeretet új trubadúrja milyen új színekkel és új hangokkal gazdagította a lyra coelestis-t. Prohászka szerint az Isten kétféle szeretetet oltott belénk: a földi és az égi szeretetet. Isten oltotta lelkünkbe mindakét szeretet: a földi (az emberi élet viszonyait átjáró és lelkesítô) szeretetet és az égi szeretetet. (19, 219. old.) A földi szeretet a léleknek gyöngye, kis láng, parázstűz, éphogy kis otthont, négy falközt melegítsen; de nem lehet a mi egünknek napja és napsugara, melybôl végre is élünk. A földi szeretet lüktetései olyanok, mint az erdei forrás csendes bugyborékolása, szép is, kristályos is s az ember szívesen elnézi, de az nem a tengerek hullámzása, mely az égre a felhôket leheli, hogy termékenyítsenek világrészeket s adjanak a kis erdei forrásoknak is tápot. Az idegszálak kurta s szakadó fonalak; hamar lazulnak, még ha nem is szakadnak. Földi örömeink apró élvezeteink virágait csokorba köthetjük velük. Kis bokréták azok; de világokat, idôt és örökkévalóságot nem fűzhetnek egybe; arra nem valók. Érzem én jól, hogy a földi szeretet, család, rokonság csak kis körben érvényesül. Mily idegen nekünk, ha ugyan ismerjük, a negyedik, az ötödik ôsünk. Úgy érezzük, hogy szinte már nem is a mienk. Hát még a tizedik vagy a huszadik?! De az Úr az más. Az örök s mégis az enyém. Családnál, rokonságnál, gyermeknél közelebb áll hozzám. Igaz, hogy gondolataiban s terveiben úgy jár fölöttem, mint a nap, hold és csillagok, s kicsiny vagyok vele szemben; de ez az Ô nagysága nem ijeszt engem, sôt szeretem és élvezem azt is, mert hiszen a gyermek is, minél kisebb, annál simulóbb és bizalmasabb. Milyen simuló s bizalmas, s szeretô gyermeke lehetek hát én az Úrnak, amikor Ô olyan nagy s én oly kicsiny vagyok. Úgy vagyok minden egyéb tulajdonságaival. Nem hül el azoktól szeretetem. Olaj ez mind szeretetem tüzére. Ha olajat öntünk a tűzre, elôször lohad a láng, de azután fölcsap; úgy vagyok én is az én Uram fölségével. Mikor eszmélek róla, szinte fuldoklom tôle, de azután rátalál lelkem a mentô, az üdvözítô érzésre, mely végre is megérteti velem a legfontosabbat, azt t.i. hogy az Isten lelkem kincse, üdve, hogy ô az én Atyám, s hogy azt szeretnem kell. [...] Ez szívünk természete, ez a léleknek Istennel való rokonsága. Ne panaszoljuk ezt föl, sôt inkább örüljünk neki; hisz ez a vágya, ez a kiolthatatlan szomja utal épen veleszületett nagyságára, nemességére s fölséges voltára. Nem tehet róla, hogy Istennel rokon s a földdel be nem éri. Szeretem ôt s örülök neki. Ez a legédesebb belsô tapasztalatom. Ha pedig kérdezi tôlem valaki, hogy miért szeretem, hát csak azt mondom: Szeretem, mert ô az én Uram, Istenem, mindenem! Szemem szereti a fényt, mert neki való, mert az ô eleme s rokon is vele. Szívem szereti az élet melegét, a piros meleg vért, mert a szív kis malmát ez a meleg patak hajtja. Én pedig szeretem az Istent, szemem világát, szívem vigaszát, munkám erôforrását, megnyugvások szikláját életem célját s koronáját. S értem Assisi Szent Ferencet, aki egész éjjel, mikor imdákozott, csak azt hajtogatta: én Istenem, én mindenem!'' (9, 95--96. old.) Csak egyetlen nagy szeretet van, egyetlen szeretet, melyhez nincs fogható, mely minden szeretetnél hasonlíthatatlanul fölségesebb, -- az a szeretet, mely a mindenség fölött világít: az isteni szeretet. Krisztus szeretet, minden lét, minden élet, minden üdvösség középpontja. Ez a szeretet az én napom. (7, 327) Krisztus szeretet megtanít Istent, kedveseinket, népünket úgy szeretni, mint Ô szeretett. Átvilágít és átmelegít mindent, ami szívünket mozgatja és mindent a maga varázskörébe von. Minden igazi, nemes szeretet az Isten-szeretet gyökereibôl fakad. Krisztust szeretni tehát nem azt jelenti, hogy most már senki és semmi mást nem szeretünk, hanem azt, hogy minden szeretetünket az Ô isteni szándéka hordozza, Isten-szeretet izzítja át. Krisztus nem azért jött a földre, hogy itt kevesebb szeretet legyen, sem azért, hogy a szívek kihűljenek és elszáradjanak... Hanem ... hogy ahol ketten, vagy többen Istenben szeretik egymást, e szívek lángjai összecsapjanak, hogy Teremtôjüket egyesülten annál tüzetesebben szeressék... Ó, Uram, add, hogy szeresselek, téged és azokat, akiket szereteted nekem adott, hogy életemet értékesebbé és gazdagabbá tegyék. Add, hogy e szeretet engem megszenteljen, tanítványoddá, gyermekeddé tegyen. Add, hogy e szeretet az élô vizek forrását megnyissa bennem, és hordozzam és osztogathassam az emberek között a te szeretetednek léleknevelô édességét. (7, 329--330. old.) Meg is nyitotta Prohászkában a szeretet az élô vizek forrását, megnyitotta Krisztus ezt a szeretetet, -- ô pedig hordozta is, meg osztogatta is annak édességét az emberek között. Osztogatta pedig az emberek között szavának azzal az édes ízével, mely termékenyítôbb, mint a virágok kelyhének adománya tavaszkor, kedvesebb, mint nyári réten pillangók tánca madár-énekére, zamatosabb, mint az ôszi napfény a szôlô illatos ízében, tisztább, mint a hópehely, mely hull szűzi takaróul. Hallgassunk meg egy pár édes szót ebbôl a prohászkai versprózából (az Elmélkedések az Evangéliumról I. kötetébôl). Mindig Istennel. Öntudatom világában, mélységeiben és pusztáin, magam járok. Csak az Isten, kit lelkem mélyén látok, kibôl én magam vagyok, csak Ô van velem, Ô lelkem lelke, Ô bennem, én benne! Benne kell elmélyednem, hogy elôre haladhassak, Belé nônöm, hogy kifejlôdhessek, Erejét, kegyelmét fölszívnom, magamban, hogy isteni életet éljek... (6, 261. old.) Uram!, lelkem abba a szellemi világba néz mely tér, idô fölött el a végtelenbe nyúlik, s ez te vagy! Hódolok, átkarollak, mint minden erô forrását, titkát. Közel vagy hozzám, nálam vagy, bennem vagy! (6, 35. old.) Serényi Antal Prohászka-antológiájához 1886-ban született Iglón. a zene iránti szeretete már kis gyermekkorában megnyilatkozott. Nôtestvérével együtt zongorázni, bátyja hegedülni tanult; a családi otthonban állandóan szólt a zene. Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte. Jeles matematikus volt. Késôbb jobbnak látta, ha az egyetemen nem matematikát, hanem a latin-magyar szakot választja. Magyar szakon tanára Beöthy Zsolt volt, az akkori polgári értelmiségnek reprezentáns művész-irodalmi képviselôje. A bölcsészet elvégzése után még a jog- és államtudományi szakon államtudori képesítést, a Nemzeti Zenedében pedig zongoratanári oklevelet szerzett. 1912 júniusában Kaposvárra nevezték ki fizetés nélküli tanfelügyelôségi tollnoknak. Zongorát bérelt, hogy zeneszeretetének élhessen. Hamarosan zongoranövendékei is lettek, és így anyagilag segíteni tudott magán. 1913-ban a kaposvári zeneiskola zongoratanára, majd a Kaposvári Zeneegyesület zeneigazgatója lett. Már ekkor a Zenekedvelôk Egyesületében több sikeres zenetörténeti elôadást tartotta a vármegyeház nagytermében. 1913-ban Somogy megye tanfelügyelôjének nevezték ki. 1914-ben megnôsült. Az I. világháború nehézségei alatt, már három gyermek nevelése és gondozása foglalta le minden idejét. Felesége egészségi állapot igen megromlott, és 43 éves korában elhunyt. Édesapánk itt maradt három gyerekkel: bátyám 15, én 13, húgom 11 éves volt. 44 éves korában lett özvegy, de nem nôsült meg soha. Egyedül nevelt bennünket, iskoláztatott és mindhármunknak egyetemi végzettséget adott. 1935-ig működött Kaposvárott (23 évig). A zeneiskolában a zongorán kívül zenetörténetet is tanított, azonkívül a Zenekultúra című folyóiratban zenei szakirodalmi munkái jelentek meg. 1935 év évégén Székesfehérvárra, Fejér megy tanfelügyelôjének nevezték ki, ahol 6 évig volt ebben a minôségben. Itt is folytatta zenei munkásságát. A Zeneegyesületnek igazgatója, majd elnök lett. A Városi Vegyeskarnak itt is elnöke volt. Zeneművészeti elôadásait nagy sikerrel folytatta. * * * Édesapám mint piarista diák állandóan hallgatta Prohászka lelkigyakorlatait az Egyetemi templomban. Személyesen nem ismerte Prohászkát, de látta, hallotta s egész egyénisége valósággal megigézte. Édesapám 1958-ban, Prohászka születésének 100. évfordulóján tartotta elsô elôadását Esztergomban Prohászkáról a kispapoknak. Csodálatos lelki kapcsolatnak érzem azt is, hogy mindketten ismerték Schwartzbach Flóra zongoraművésznôt, akivel édesapám több alkalommal tartott zenetörténeti elôadásokat. Prohászka 1925-ben írja gyönyörű versét: ,,Hiszek a Szent Szívben...'', amelyet Halmos László zenésített meg nôi karra. Iskolai kórusommal -- 1937-tôl -- én voltam a székesfehérvári leánygimnázium énektanára és 1939-tôl a Városi Vegyeskarnak karnagya -- gyakran énekeltük ezt a szerzeményt édesapám Prohászka-elôadásain a többi egyházi kórusművel. Nem tanügyi elfoglaltsága mellett a prohászkai genius loci hatására elkezdte hatalmas Musica Sacra anthologiáját, mely 33 éven át ez volt ,,minden napi kenyere'', és melyen haláláig dolgozott. Halálos ágyán arra kért, égessem el az egész művet. Ezt nem ígértem meg, ellenkezôen megôriztem 33 éven át, mert Apám is érezte, hogy eljön az ideje, hogy ,,fényt adjon''. Istennek legyen hála, hogy ez bekövetkezett! Budapest, 1995 októberében. Serényi Emma ny. ének-, zenetanár, karnagy ======================================================================== Horváth Pál: Anti-modernizmus Magyarországon Függelék Dudek János konzervativizmusáról[1] Ma már aligha vitatható teológia- és egyháztörténeti tény, hogy az újabb idôk egyik legmélyebb, a katolikus világegyházban komoly gondokat okozó, szerteágazó hatású válsága a modernizmus felbukkanása és a körülötte kibontakozott évtizedes vita volt, amely szinte a II. vatikáni zsinatig meghatározta a katolicizmus szellemi arculatának kiformálódását.[2] Az egykori ,,ügy'' hullámai -- némi késéssel -- még a magyar teológiai közélet állóvizét is felborzolták, jóllehet a hazai hittudomány, a publicisztika és a közvélemény is csupán madártávlatból, felszínes és közvetett módon kapott híreket a francia egyházat és a Római Tanító hivatalt egyaránt izgalomban tartó szellemi történésekrôl, amelyek az életfilozófia és a pszichologizmus, a fejlôdés eszméje, a liberális bibliakritika, majd Loisy, Tyrrell, a bergsonista Le Roy és társaik fellépése és gyors elmarasztalása révén bontakoztak ki. Mindez nem azt jelenti persze, hogy a hazai hittudomány konzervatív vonulatának hívei ne álltak volna már évtizede perben és haragban azzal, amit a korabeli tudományos köznyelv modernségnek, modernitásnak nevezett. 1907-ben, a Lamentabili dekrétum, majd a Pascendi dominici gregis kezdetű enciklika[3] kiadása idején azonban idehaza még szinte mindenki a pozitivizmusra, a neokantiánus kritikai racionalizmusra, a szociál-darwinizmus vadhajtásaira, a német liberális teológia történetkritikai próbálkozásaira, nem pedig az ezekre adott modern vagy éppenséggel modernista válaszokra gondolt. Azon a tényen, hogy Ernst Haeckel vagy Adolf von Harnack, Gorka Géza vagy Alexander Bernáth neve fenyegetôen ismerôsebben csengett a hazai teológus-fülekben, mint Loisy, Le Roy, Tyrrell, von Hügel neve, nincs mit csodálkoznunk. A hazai egyház figyelmét eleve az itthoni egyházpolitikai, ideológiai viták, a közéleti liberalizmussal való csatározások kötötték le, tájékozódásának szellemi horizontja pedig -- ekkor vagy ekkor is -- fôleg a német szellemi életre terjedt ki, a németek viszont a kibontakozó neotomizmust és a modernizmust is a saját filozófiai hagyományaikra és a német protestantizmussal, valamint a szocialistákkal folyó vitáikra vonatkoztatva ítélték meg. Az olyan szellemi ujdonságok tehát, mint a franciák pszichologizmusa, szubjektivizmusa és voluntarizmusa, a hazai szemlélô számára eleve idegenek, ismeretlenek maradtak és abba az irányba késztettek, hogy a modernista eszméket egy tôlük sokban idegen historicista, racionalista, pozitivista evolúciós modellben próbálják értelmezni. A korabeli hazai katolicizmus szellemi közegének ilyen íratlan szabályai oldaláról nézve volt új, gyökeresen más az az út, amelyet Prohászka Ottokár járt már az 1890-es esztergomi évektôl, az ,,Isten és a világ''-ban[4] és a ,,Föld és ég''-ben[5] mintegy a helyére téve a maga számára a természettörténés és a biológiai evolúció fogalmait, végleg elhárítva magától a dogmatikus anti-evolucionizmus leegyszerűsítô konzervativizmusának kísértését és tisztázva azt, hogy a hit és a tudomány, a hit és a modernség valójában nem egymást kizáró vagy egymás ellen kijátszható fogalmak, amiként azt a korabeli kripto- darwinizmus és az ókonzervatív apologetika egybecsengôen gondolta. Ez a modernség lehetséges ortodoxiája és az ortodoxia kívánatos modernsége melletti állásfoglalás a hazai katolikus közéletben persze már a modernizmus-ügy elôtt sem maradt észrevétlen és mindenki által helyeselt belátás: a jeles apologéta P. Tomcsányi SJ. még csupán szóban adott hangot nemtetszésének,[6] viszont a magát a hazai hitvédelem avatott apostolának tudó Dudek János, Prohászka pályatársa, professzor- utóda, a Religio szerkesztô-publicistája már ekkor elvitatta a nihil obstat létjogosultságát is a Magyar Sion lapjain megnyilatkozó népszerű kollégától. Az 1902-ben útjára indult modernista válság 1907-ben, a már említett tanítóhivatali dokumentumok megjelenésével csúcspontjára érkezett; e jeles esztendô -- aligha véletlenül -- Prohászka Modern katolicizmus- ának megjelenési éve is, azé a munkáé, amely késôbb a fehérvári püspököt modernizmus gyanújába kereste s amelyben a szerzô ismét világosan kimondta, hogy önmagában nem tekinti a modernséget az igazhitűség, az érzelmet az értelemdillemájának.[7] A Prohászkáért rajongó katolikus közvélemény kedvezôen fogadta ezt a lendületes írást, ám nem maradt el a konzervatív bírálat sem: ismét Dudek volt az, aki -- a Religio 1907. szeptemberi számában -- ,,farkast kiáltott'', néhány hónap elmúltával pedig maga is nagyobb munkával, A modernizmus és a katolicizmus című könyvvel lépett a hazai nyilvánosság elé.[8] Pusztán e szerepvállalás vagy Dudek ismétlôdô publicisztikai Prohászka-kritikái alapján persze aligha indokolt, hogy ôt tekintsük a hazai konzervatív hittudomány vezéregyéniségének, szerepvállalása és hitvédô irodalmi működése azonban mindenképpen példaértékű. Mint ahogy példaértékű és jellemzô Dudek kritikusi munkálkodásának kettôssége is: folyóirati publicisztikájában fôleg 1904-tôl gyakran és élesen támadja Prohászkát, könyveiben viszont, bár szinte már mániákusan ugyanazokról a kérdésekrôl értekezik -- hitvédelem, evolúció, bűnbocsánat, ôsegyház és Biblia-értelmezés -- amelyekrôl Prohászka már véleményt mondott, sohasem a fehérvári püspökkel, hanem mindig az egyházba beférkôzött személytelen és örök külhoni ellenséggel perlekedik; Prohászka szemszögébôl nézve nem is vitatkozik, hanem hallgatásával vádol. * * * Dudek János Prohászka földijeként vele egy esztendôben, 1857-ban látta meg a napvilágot Nyitra megyében s papként is a nyitrai egyházmegye szolgálatára szentelték fel. Maga is teológiatanárként, majd a neotomizmust idehaza útjára indító Kiss János munkatársaként dolgozott, jelentôs tomistának azonban aligha tekinthetô. Huzamos idôn át szerkesztette a Religio című folyóiratot, 1904-tôl pedig haláláig, 1916-ig Prohászka utódaként a pesti egyetemen a teológiai fakultás dogmatikai tanszékét vezette. Mint lapszerkesztô, kétségtelenül egyike volt a hazai katolikus közvélemény befolyásos formálóinak, szigorúan szaktudományos ténykedését illetôen viszont a professzori kar meglehetôsen jelentéktelen figurájának, csupán ,,Prohászka utódának és Schütz Antal elôdének'', a hazai populáris konzervativizmus tipikus alakjának könyvelhetjük el. Mint ilyen, talán egyik utolsó képviselôje volt a hazai katolikus szellemi életben annak a XIII. Leó elôtti szellemnek, amelytôl a magyar teológiai élet oly nehezen és lassan tudott -- századunk elsô évtizedeiben megszabadulni, s amely a hit dolgait még a régmúltat idézô módon a mindenfajta korszerűség elutasításának szinte már dogmatikai elveként tudta szemlélni és másokon is számonkérni. E szemlélet uralmának megtörése talán éppen a legnagyobb értéke és jelentôsége Prohászka és pályatársai teológiai és bölcseleti útkeresésének. ,,A baj mindig régi s mindig új, ma modernizmusnak hívják'' -- írja Dudek modernizmus-könyve bevezetôjében,[9] ebbôl a jelszónak is beillô kijelentésbôl pedig azonnal világossá válik, hogy a szerzô modernizmusról alkotott felfogása igencsak sajátos, hiszen nem más, mint az egyházzal a történelemben bárhol és bármikor szembenálló erô elvont és személytelen megnevezése, azoknak a valságos elmélettörténeti kontextusoknak a figyelmen kívül hagyásával, amelyek pedig minden valamirevaló szellemi mozgalomnak, így a modernizmusnak is sajátjai. Ami így, mint a majdani bírálat tárgya, születik, eklektikus vegyüléke a monista evolucionizmusnak, a liberális protestantizmus biblicizmusának és Loisy historicizmusának és fideisztikus szubjektivizmusának -- a Róma és a német apologetika által tolmácsolt formában: valami olyan konstrukció, amely igencsak távol esik a modernista szemlélet igazi lényegétôl. Nem újdonság persze az a felismerés sem, hogy egy ilyen anti-modernizmus már egy maga által alkotott vagy újraalkotott ellenség képével áll szemben: ,,Manapság a zavaros fejű lelkek mindenütt modernizmust látnak; van már modernizmus a művészetben, sôt van a stílusban is. Vannak, akik modernizmust látnak abban, ha a modern haladás vívmányait elismerjük, ha a papságot egyetemeken képezni akarjuk, ha a világi papság színvonalát emelni iparkodunk; dehát mindez a hozzá nem értôk modernizmusa'' -- mondja errôl a mentalitásról Prohászka, mindjárt világossá téve azt is, hogy mit ért ô, Dudekkel ellentétben modernizmuson: ,,a tulajdonképpeni modernizmus pedig egy út, filozófiai és theológiai rendszer, amely a dogmát megtöri. Ennek a tulajdonképpeni modernizmusnak két alapelve van, az egyik az agnoszticizmus, vagyis az a tan, hogy Istent s a szellemi világot tulajdonképpen fel nem ismerhetjük; a másik az immanencia theológiája, mely az emberbôl eredezteti s az emberre korlátozza a vallási érzést, a lelki életet s célokat, a külrôl jövô, vagyis Istentôl adott kinyilatkoztatást el nem ismer.''[10] Prohászka mára idôtállónak bizonyult véleményét idézve látszólag napirendre is térhetnénk Dudek anti-modernizmusának árnyékboxolása felett, ha nem volna éppen a teológiatörténetbôl az is nyilvánvaló, hogy az ilyen ,,félreértés'' alighanem szándékos értetlenséget takar, amely a mindenfajta korszerűséggel való leszámolás elvégzésére volt hivatott a világegyházban, de alighanem idehaza is, ebben a megvilágításban pedig igencsak komolyan kell vennünk Dudek munkálkodását. * * * A modernizmus körüli legnagyobb csatározások idején idehaza tapasztalható, az elméleti irodalomra jellemzô fagyos csend is érdekessé teszi számunkra Dudek modernizmus-könyvét. E munka szerkezete és koncepciója egyszerű és világos: az olvasó megismertetése a modernizmus tárgyában kifejtett tanítóhivatali véleménnyel s ennek tükrében magukkal a bírált nézetekkel. Az elemzés alapja magának a Lamentabili dekrétumnak a szövege, amelyhez amolyan kommentárként fűzi Dudek a maga magyarázó és értékelô megjegyzéseit, témacsoportokba rendezve a modernista eszméket és a kritika lehetséges dogmatikai szempontjait. Szinte biztos, hogy a kézirat a Lamentabili és a Pascendi kiadása közötti hónapokban, vélhetôen 1907 nyarán keletkezett, a Pascendi anyagát pedig a szerzô annak ellenére nem látta szükségesnek bevenni érvelésébe, hogy hivatkozásai egy része 1908 elejérôl, a kötet imprimaturája pedig ugyanezen év március 27-érôl való. Prohászka Modern katolicizmus-át már ismernie kellett ekkor, ám a fehérvári püspök véleményére semmilyen utalás nincs a kötetben, amely egyébként jól láthatóan csak a friss német irodalomra támaszkodik és a franciákat, Loisy-t is, német kiadásban idézi, a németek által ekkoriban oly sokat emlegetett amerikanizmusról és Grundmodernismusról viszont az egyszerűség kedvéért -- vagy talán eltérô prekoncepciói miatt -- hallgat.[11] A munka legelemibb érdeme a maga idejében a gyors és széleskörű informálás lehetett: Azt szinte biztosan feltételezhetjük, hogy a hazai klérus jelentôs része számára -- a megelôzô évek publicisztikájának anyagán, egyebek között Prohászka és Dudek írásain túl -- e mű és az általa citált szerzôk adták a legkimerítôbb és viszonylag tárgyilagos tájékoztatás a modernizmus körüli történésekrôl. Részben talán még az is az olvasók ismereteinek tudható be, hogy a források zömét a német szekunder-irodalomra és a liberális protestantizmusra való hivatkozások töltik be, a vezetô modernisták munkái közül pedig a szerzô gyakorlatilag csak Loisy könyveit forgatja, Tyrrell-re pedig csak amolyan botrányhôsként utal. Feltűnô viszont Dudek érzéketlensége a modernizmus cselekvés-, élet- és érzelemfilozófiai alapjai iránt: sem Le Roy, sem Bergson, sem Blondel nézetei nem illenek abba a képbe, amelyet a bibliai tékozló fiúra utalva a szerzô a modernista mozgalomról kialakított magának. A modernizmus gondolati képlete tehát Dudek felfogásában meglehetôsen egyszerű: hívei olyan katolikus racionalisták, akik a protestáns bibliai racionalizmus és a monista természettudományos evolucionizmus babérjaira pályáznak, ezek eklektikus vegyülékeként építve fel saját teóriájukat. Némi zavart okozhat persze, hogy Dudek közben a modernizmus eszmei forrásaiként egyetértôen idézi azt a német véleményt, amely apriorizmust, agnoszticizmust, szubjektivizmust, immanentizmust és kantianizmust emleget. A bizarr ebben az egyetértésben az, hogy Dudek a szubjektivizmussal nem tud mit kezdeni, a többi fogalmat pedig a maga számára a liberális historicizmus és az immanens evolucionizmus és biologizmus irányzataira értelmezi. A modernisták így jól illenek az egyház ellenségeinek töretlen sorába, amely alapeszme Dudek minden munkájának visszatérô motívuma és azt igazolja, hogy mindenfajta, az egyházon belül fellépô újítás veszélyes és kockázatos, hiszen ezek hívei korábban is, ma is ,,mind katolikusok voltak és állandó jelszavuk volt a kath. tanoknak hol dogmatikai, hol jogi, hol egyházfegyelmi téren való korszerű átalakítása.''[12] Mielôtt Dudek a Lamentabili tételeinek elemzésébe fogna, rövid bevezetôben utal vállalkozása szükségességére és a vita külsô közegére, körülményeire. Dícséri a dokumentum árnyalt alaposságát és a Tanítóhivatal felelôs magatartását az ügyben, ingerülten utalva a liberális sajtó viselkedésére is, amely egyházellenes propagandát folytat az ügy kapcsán és új inkvizíciót emleget, amiként azt a példának idézett hazai lap, a Pester Lloyd is teszi. Pedig Dudek meggyôzôdése szerint -- szemben a hazai, a dolgokban mániákusan politikát keresô liberális közvéleménnyel -- a Tanítóhivatal döntése csak teológiai nézetekre vonatkozik; sem profán tudományok, sem laikus politikai erôk és nézetek ellen nem irányul.A szerzô már a bevezetôben leszögezi általános véleményét a modernizmus, mint általános teológiai irányzat vagy ,,mozgalom'' lényegérôl is. És ez az, ami egész felfogásának legproblematikusabb, ma már nyilvánvalóan anakronisztikus eleme: ,,alaptévedése ennek az elítélt modern teológiai irányzatnak, ami a 65 tételen végigvonul, a 'fejlôdés' csalóka jelszavában foglaltatik, melyet a darwinizmusból vittek át a teológiára.''[13] Ismét Dudek régi érvét kapjuk tehát, amely minden munkájában visszaköszön, legyen bármi is a téma, csak éppen a modernizmusról értekezve sokkal elfogadhatatlanabb, mint amikor szerzônk másutt a természetbölcseletrôl vagy a hitvédelem kérdéseirôl ír. Valójában tény, hogy a Szentszék szakértôi és a francia anti-modernisták sem a német szociáldarwinizmus bűvkörében keresték Loisy mozgalmának szellemi gyökereit, hanem abban az agnoszticizmusban és immanentizmusban, voluntarizmusban és emocionalizmusban, amelynek forrásai inkább Newman, Bergson, Blondel, Semmint Haeckel környékén keresendôk, csak éppen -- sajnos -- kívül estek Dudek és a magyar századelô tájékozódásának körén. Az sem tartozik a századelô szellemi magátólértetôdôségeinek körébe, hogy Harnack liberális racionalizmusát vezessük le Darwinból. Am úgy tűnik, hogy ez a világos és egyszerű összefüggés a darwinizmus- vitákat holmi zavaros életfilozófiai ügyeknél jobban ismerô magyar olvasóközönségnek is megfelelt, Dudek korábbi meggyôzôdéséhez is jobban kapcsolódott, annak feltételezése pedig, hogy a szóbanforgó fejlôdéseszme esetleg a német idealizmusból és nem a vulgáris darwinizmusból származik, meghaladta Dudek szellemi merészségét. Meglepô az is, hogy az ,,evolúció'' -- azaz a történeti látásmód -- legitim katolikus alkalmazásai nem ötlenek Dudek eszébe: pedig Drey, Kuhn, Möhler, Newman a tübingeniek óta ez az út katolikus hittudós számára sem tűnhetett képtelennek. Abban viszont aligha vitathatjuk Dudek véleményét, hogy Harnack liberális protestantizmusa genetikus rokonságban áll a vallástörténet evolúciós irányzatával vagy az újabb elméletekkel Jézus életérôl, csak ezek ismételt visszavezetése abszurd a biológiai evolucionizmusra vagy a pozitivizmus és a mechanikus monizmus, materializmus korábbi iskoláira. A Lamentabili csoportosítása alapján haladva Dudek elôször az egyházi tekintély, a Tanítóhivatal és a teológiai tudományok közötti kapcsolatok modernista értékelésének elveit veszi szemügyre. Mai modern kifejezéssel a teológiai kutatás szabadságáról és a hittudósi vélemények pluralizmusáról esik itt szó, amelynek lehetôségét Dudek kategórikusan elveti, hosszan érvelve az egyház mindenkori és mindenre kiterjedô dogmatikai kompetenciája és az index és cenzúra intézményének nélkülözhetetlensége mellett. Saját korára jellemzô az a fejtegetés is, amely úgy ítéli, hogy a teológia, mint tudomány, nem azonos jellegű alapjainak kinyilatkoztatott mivolta miatt a profán tudományokkal, ezért a profán tudományokban indokolt autonómia és szabadságfok követelése nem alkalmazható rá. A tárgyalt tételek második csoportja a Szentírás sugalmazottságát és történeti értékét illetô kérdéseket veszi számba. Egyetértôen marasztalja el a történetkritikai módszer minden érvényesítési törekvését, a dogmatikus értelmezést tartva helyesnek a kárhozatos, relativizáló, a liberális racionalistákon is túltévô históriai véleménnyel szemben. Szószerinti értelmezés és teljes sugalmazottság -- mondja a nem-biblikus szakember Dudek, aki maradéktalanul egyetért a Tanító hivatal ítéletével, aligha érthetett egyet tehát Prohászka Föld és ég-ben vallott, a Divino afflante spiritu szellemét elôlegezô véleményével. A harmadik témakör a modernistáknak a kinyilatkoztatás, a dogmaértelmezés, a hitfogalom interpretációja körébe tartozó nézeteit veszi szemügyre. A fô kérdés itt az, hogy a hit külsô bizonyítékokra vonatkozó, ésszerű és evidens meggyôzôdés-e, vagy, ahogy a modernisták mondják, az ember belsô, személyes, lelki meggyôzôdésének szülötte. Dudek itt a hitben kiteljesedô racionális megismerés apologétájának bizonyul, felmondva a tomista intellektualizmus ortodox elveit és az I. vatikáni zsinat tanítását, mintegy gyanút ébresztve abban a tekintetben, hogy Prohászka idôközben megjelenô írása, Az intellektualizmus túlhajtásai neki is szól. A dogmák belsô fejlôdésének állításában is az evolucionista modell elvakultságára bukkan a szerzô, aki a fejlôdés fogalmán képtelen mást érteni, mint biológiai, determinisztikus evolúciót. Arról ismét megfeledkezik, hogy az egyház hitének alakulásában, változásában nincs még semmi, ami lerombolná a hitet; a modernista fejlôdéselv nem önmagában rossz, hanem azért, mert a fejlôdés, a változás kritériumaiként csupán szubjektív, alkalmi, önkényes kritériumokra hivatkozik. Némileg hasonló a helyzet a következô, krisztológiai vélemények vizsgálatakor is. A katolikustól valóban élesen eltérô Megváltó-kép forrása itt is a történetkritika végletes alkalmazása, legyen az akár Harnack, akár Loisy hipotézise, ez pedig -- igaza van Dudeknek -- nem illik a századelô katolikus krisztológiájának szellemi építményébe. A katolikus -- protestáns viták miatt különösen kényes pont a modernisták véleményében a szentségtan formabontó értelmezése. Itt csakúgy, mint a rákövetkezô, az egyház szervezetét és alkotmányát érintô témákban a modernista vélemény az, hogy e vonások és hitek kezdetben hiányoztak az ôsegyház létébôl és tanításából, s abba csak hosszú történeti fejlôdés eredményeképpen épültek be, néhány szentségi aktus és liturgikus szokás pedig egyenesen pogány hagyományok átvételével és befogadásával magyarázható. E nézettel szemben Dudek a katolikus hitvédô hagyományos módszeréhez fordul: bibliai helyek, ókeresztény szövegtanúk és zsinati kánonok nevében érvel a modernista evolúciós konstrukció valódisága ellen. Ezzel összefüggésben talán az indokoltnál is nagyobb részletességgel tér ki a pápa egyházfôségére, tévedhetetlenségére, pápák és császárok múltbéli viszonyára vonatkozó kérdésekre, nem mulasztva el bírálni a liberalizmus ezirányú ellenvéleményét, egyebek között Eötvös József felfogásában.[14] A következô téma az egyház valamint a tudomány és a haladás viszonya. A modernista tétel az, hogy az egyházi tekintély minden tudományos haladás kerékkötôje, amely a hit valamely pillanatban kimerevített állapota felett ôrködik. Dudek itt hit és tudás harmóniájának tomista tételébôl indul ki, csak éppen úgy, hogy mereven kijelöli a két szféra illetékességének körét, eltiltva a tudományokat attól, hogy a teológia tágan felfogott, a világszemlélet és világnézet egészét felölelô illetékességi körébe avatkozzék. Kissé leegyszerűsítve fogalmazva, Dudeknél a teológia és a tudomány egymás mellett van meg békében, nem avatkozva egymás dolgába, de szó sincs arról, hogy -- ezen a véleményen van Prohászka -- a kettô összhangja abból fakadna, hogy a valóság megragadásának más és más szintjei volnának. Elemzése tanulságait összegezni kívánva Dudek ismét katolicizmus és tudomány viszonyának megítélésére, mint a modernista válság lényegét jelentô problémára tér vissza. Állítása az, hogy az egyház tanítása és a tudomány biztos eredményei között nincs ellentmondás, ha pedig valami mégis annak tűnik, az csak látszólagos, amely a tudomány gyarlóságából vagy emberi ambícióink illetéktelenségébôl fakad. ,,Az ellentmondás hiábavaló látszata leginkább onnan fakad, hogy némelyek vagy a hit dogmáit nem az egyház felfogása szerint értelmezik és magyarázzák, vagy a vélekedések tévedéseit észigazság gyanánt hirdetik.''[15] A Tanítóhivatal véleményhelyességének alapja az egyház igaz hitben való megmaradásának dogmatikai elve, valamint az egyházban eleven évezredes tapasztalat. A katolikus hit és a modern természettudomány között már csak azért sem lehetséges ellentét, mert másról beszél, másban illetékes a kettô, s ez nem csupán a viták kereszttüzében álló teremtéstörténetre, hanem minden hittételre is igaz. Katolicizmus és modernizmus összeütközésének okai között a természettudományok abszolutizálásán és hamis, evolúciós szemléletén túl az is szerepet kapott, hogy a bírálók a kantianizmus tudományfogalmának alapján állnak, s így módszeresen mondják lehetetlennek a kereszténység tudományos, bölcseleti és teológiai hagyományának, mint eleve tudománytalannak az érvényesítését. Szubjektív szándékaik szerint ezt kivédeni akarva a modernisták magát a keresztény hagyományt oldják fel az ellentett tudományfogalomban, aminek eredményeképpen kereszténységük, az általuk képviselt hit semmivé foszlik vagy szubjektív képzelgéssé válik. A történelem tapasztalatára hagyatkozva Dudek az ilyen támadásokat és válságokat optimistán ítéli meg: a modernizmus ,,szellemi ribilliója'' prognózisa szerint hamarosan ugyanúgy le fog kerülni a napirendrôl, ahogyan az egyház gyôzelmesen vészelte át külsô történetének más, hasonló megrázkódtatásait is. A téma kapcsán Dudek végül határozottan elutasítja a liberális közvélemény azon nézetét, amely a minden reformtól, alkalmazkodástól és zjítástól való elzárkózásban és az önmegújításra való képtelenségben látja az egyház igazi lényegét. Állítása bizonyítására Dudek ismét meglehetôsen szokványos érvet hoz: az egyház ugyan az isteni kinyilatkoztatás letéteményese, ám ezek az igazságok néha csak gyarló, tökéletlen és változó módon jelennek meg az egyház történetében és tápot adnak arra, hogy ellenségei magát az intézményt vádolják meg tökéletlenséggel. Azok a szakadatlan reformok tehát, amelyek nem az isteni, örök igazságok sutbadobásán alapulnak, hanem a múlandó emberi formák szakadatlan jobbítását kívánják, nagyon is természetesek és helyénvalóak. Elegendô ennek belátásához végigtekinteni az egyház évezredes alakulásainak, változásainak végeredményben hitépítô természetű során. Ugyanakkor az örök, változatlan, isteni vonások körének megvonásában Dudek kortársaihoz hasonlóan meglehetôsen bôkezű, hiszen, egyebek között változhatatlannak mondja az egyház teljes strukturáját, az újítások igazi terepéül pedig az erkölcsi állapotok megújításán és a személyes tökéletesedésen kívül gyakorlatilag alig ajánl egyebet. De még itt is a megfontoltságot, a bölcs önmérsékletet teszi meg kritériumnak, aligha szolgálva sok vígasszal azoknak a korabeli olvasóinak, akik a katolicizmus belsô megújulását kívánták. Bízvást találgathatjuk, kikre vonatkozott, vonatkozhatott Dudek türelemre buzdító intése: alighanem a szociális kereszténység szószólóira, a katolikus autonómia és a felekezetközi béke híveire, az egyház gazdálkodását és politizálását megújítani akarókra, a Grundmodernizmus azon hazai ,,gyanusítottjaira'', akiket Dudek hétköznapi reformereknek titulál: alighanem Prohászkát is veszedelmesebbjei közé sorolja és arra bíztatta ôket, hogy a megújulás ügyét bízzák a Magisterium, a hierarchikus felsôbbség fórumaira és képviselôire. * * * Korábban idéztük már Dudeknek azt az egész szellemi habitusát átható gondolatát, amely szerint az egyházat fenyegetô belsô támadás örök és mindig változatlan, csupán külsô megjelenési formája változik s ölti magára a századfordulón éppen a modernizmus mezét. Arról a konzervatív anti-modernizmusról, amelyet Dudek képvisel, valami hasonló mondható el, hiszen nem a modernizmusról mond szigorú kritikát, hanem arról a valamirôl, amit ô maga modernizmusnak gondol, azaz érvelésében nem a kritika tárgyához rendelôdnek a bírálat elemei, hanem az apologéta ellenségképének örök panelljei aktualizálnak alkalmilag olyan vonásokat, amelyek azután a modernistáknak tulajdoníthatók. Ebbôl az alapállásból származik Dudek sajátos eklekticizmusa, amely nem csupán a kétségtelen bölcseleti agnoszticizmust vagy a történetkritikai módszer biblikus racionalizmusát kéri számon Loisy körén, hanem nyakukba varrja az evoluciós szemlélet szcientizmusát és a klasszikus pozitivizmus immanentizmusát is. Az ilyen gondolati építményre adandó hitvédô válasz dudeki eszköztára is példaértékű és igen egyszerű: némi hittani dogmatizmus, bibliás fundamentalizmus, filozófiai intellektualizmus és tudományelméleti konkordizmus kell csupán, s a hamis modernség eszméi máris verve vannak. Errôl viszont ismét Prohászka gondolata kell, hogy az eszünkbe jusson, aki nem csupán lépten-nyomon egy új, modern apologetika mellett érvelt, hanem a hozzá nem értôk modernizmusáról is beszélt; talán nem biztos, hogy éppen a hazai dogmatikus konzervativizmusra gondolt, ám hogy az magára vette, azt a fehérvári püspök írásainak indexre tétele és a körülötte itthon, a színfalak mögött zajló események jól igazolták.[16] A hitvédelem hamis konkordizmusát Prohászka éppen a Modern katolicizmus lapjain bírálta, a Föld és ég után pedig sem Dudek anti- darwinizmusát, sem pedig az evolúciós gondolat hatókörének illetéktelen kiterjesztését nem vallotta a magáénak, fôleg pedig nem tekintette a modernista felfogás sajátjának. Mint már utaltam rá, Prohászka a Gisler- könyvôl írt recenziójában (15, 270) világosan leszögezte, hogy a tulajdonképpeni modernizmus olyan filozófiai és teológiai rendszer, amely a dogmát megtöri; hogy két alapelve: az agnoszticizmus és az immenancia teológiája. De a fehérvári püspök elhatárolja magát Gislertôl, amikor megvédi az érzés, a vallásos megtapasztalás (átélés) jogait, amit maga mindig is sürgetett az elvont fogalmi rendszerekkel, a túlzott racionalizmussal szemben. Sürgette még a dogma megtapasztalását is, mivel számára a dogma nem szimbólum (15, 273). Szenvedélyesen kereste is annak módját, hogy méltó helyet leljen a vallásosság érzelmi motivációinak, ám ne essen abba a csapdába sem, amelybe Loisy követôi belesétáltak. Ez a szempont Dudeknél teljesen hiányzik, modernizmus-képe tehát kétszeresen is hamis. Részben olyasmit is tulajdonít szellemi ellenfeleinek, ami nem az övék, másrészt viszont álláspontjuk egyik alapelvérôl nem is vesz tudomást s így a mozgalom egészérôl torzképet rajzol. Ha elfogadjuk a modernizmus lényegének Prohászka általi, 1912-bôl való jellemzését, amely szerint annak hívei -- többek között -- a vallás forrásának az öntudat alatti emberi természetet jelölik meg, a vallási igényt a lélek szükségletének mondják és alapeszméit a szívbôl és nem az értelembôl fakadónak tekintik,[17] láthatjuk, hogy Dudek könyvének modernizmusa és a valódi modernizmus nem fedik egymást. Jegyzet 1 A hazai teológiai konzervativizmusnak a századelô modernségére adott átfogó válasza szemszögébôl is példaértékű Dudek János közírói pályája, amelynek fôbb vonásait egy korábbi tanulmányomban már megkíséreltem összefoglalni: Horváth Pál: ,,Modernség és modernizmus. Dudek János pályaképéhez.'', Magyar Filozófiai Szemle 1995/1-2. 39-62. o. Az ott hivatkozott általános irodalom jelen tanulmányom szempontjából is mértékadó és eligazító természetű, amelyet itt nem sorolok újra fel. 2 A modernizmus régi és újabb, egymással is vitázó értékeléseinek sorát reménytelen és szükségtelen is hivatkoznunk; elôbb már idézett tanulmányomban a régebbiek közül A. Gisler, a modernek sorából E. Poulat, R. Marle, A. Vidler munkáira utaltam, a hazai irodalomból pedig Szabó Ferenc SJ és Vidrányi Katalin tanulmányaira voltam tekintettel. 3 Denzinger 2001 skk. és Denzinger 2071 skk. 4 Prohászka Ottokár: Isten és a világ. Buzárovits, Esztergom: 1892. (ÖM 1.köt.) 5 Prohászka Ottokár: Föld és ég. Buzárovits, Esztergom: 1902. (ÖM 3- 4.köt.) 6 P. Tomcsányi és Prohászka, a kettejük által tolmácsolt szellemiség ellentétéhez: Gergely Jenô: Prohászka Ottokár. Gondolat, Budapest: 1994. 34. o. skk. 121. o. skk. 7 Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus. Szent István, Budapest 1907. Elemzéséhez: Szabó Ferenc, Párbeszéd a hitrôl. Róma: 1975. 55. o. skk. 8 Stephaneum, Budapest 1908, 228 o. 9 Dudek János: A modernizmus és a katolicizmus.Stephaneum, Budapest: 1908.4. o. 10 Prohászka: ÖM. 15. köt. 270. o. -- Lásd fentebb Szabó F. tanulmányát. 11 Tény, hogy A. Gisler nagy modernizmus-könyve, amely az amerikanizmus jelentôségét erôsen fel is nagyítja, késôbb jelent meg, Prohászka recenzensi figyelmét is kiérdemelve, ám meggyôzôdésem, hogy Dudek hallgatása itt célzatos, hiszen ô éppen azt akarja igazolni, hogy a modernizmus elôzményei nem az Újvilágban, hanem az evolucionizmus és a pozitivizmus, netán a liberális historicizmus körében fogantak 12 Dudek: A modernizmus...i.m. 4. o. 13 Dudek: A modernnizmus...i.m. 12. o. (kiemelés tôlem, HP.) 14 Dudek: A modernizmus...i.m. 184. o. 15 Dudek: A modernizmus...i.m. 211. o. 16 Az ügy lefolyásáról: Gergely: Prohászka...i.m. 121. o. skk. A szerzô néhány megjegyzésében arra a szerepre is kitér, amelyet Dudek játszott Prohászka ellenfeleinek táborában. -- Lásd még fentebb Szabó Ferenc tanulmányát a függelékkel. 17 Prohászka Ottokár: A modernizmus. (Recenzió A. Gisler: Der Modernismus című könyvérôl, Benziger, Einsiedeln 1909.) (ÖM. 15. köt.) 263. o. skk.