Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Pázmány Péter: Válogatott munkák Szerkesztette: Bellaagh Aladár Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Pázmány élete s művei »Kalauz«-ából Elsô könyv --Az emberi okosságnak és az keresztyén hitnek az isteni természetrűl és tiszteletrűl egyessége. I. része. Az teremtett-állatoknak szép rendi és az emberi természetnek indulati az Istennek ismeretire kézen fogva viszik az embert II. része. Mint kelljen az világnak szép alkotmányában az Istennek hatalmát és bölcseségét szemlélni 1. Hasznai az teremtett-állatokrúl való elmélkedésnek 2. Az egeknek ékességérôl 3. Az levegô-égnek és folyóvizeknek csudáirúl 4. Az földnek és oktalan állatoknak bölcs alkotásárúl 5. Az emberrűl 6. Három tanúság III. része. Az Isten csak egy természetiben IV. része. Az Isten véghetetlen magában V. része. Az Isten mindenható VI. része. Az isteni természet elváltozhatatlan és mindenütt jelen vagyon VII. része. Az Istennek véghetetlen bölcseségérűl VIII. része. Az Istennek szolgálattal tartozunk Egyházi beszédeibôl Az én kegyelmes uramhoz, a teljes Szentháromság egy bizony Istenhez, alázatos ajánló írásom A keresztyén olvasókhoz Négy dologrúl tudósíttatnak az olvasók A keresztyén prédikátorokhoz intés A vasárnapi evangeliomokrúl tanúságok A keresztyén olvasóhoz Az Utolsó Ítéletnek rettenetességérűl Miért sanyargatja Isten híveit e földön, és ellenségit gyakorta kedvekre tartja? A lelki irgalmasságrúl, és lelkek nyerésének kívánásárúl Az alázatosságrúl Mely üdvösséges a magunkismérése Krisztus urunk születésének idejérűl, módjárúl és helyérűl Miért lett Isten emberré? Krisztus urunk méltán viseli a jó pásztor nevet Töredékek egyházi beszédeibôl Az itílet jeleirűl, és miért rendelte Isten, hogy Krisztus légyen itílô birája e világnak Krisztus igaz szabadító; s az ô jöveteléhez szent élettel kell készülni Szent János méltóságárúl Házasságban élô asszonyok tanúsága A lelki jóságokban mindenkor nevekedni kell embernek Az Isten igéje igaz világossága az emberi tudatlanságnak A Krisztus szenvedésének egész rendírűl Az igazságrúl és bírák kötelességérűl A gyilkosságról és haragrúl A bűnnek rútságárúl és veszedelmérűl Hogy a tudós nagy emberek esetiben nem kell megbotránkoznunk A feslett társak és hízelkedôk barátsága veszedelmes A háladatlanság veszedelmérűl A halálról Mint kell a keresztyén leányt nevelni A keresztyén vitézek kötelességérűl Leveleibôl Thurzó Györgynek I. Rákóci Györgynek I--VII. Politikai irataiból Véleménye a magyar király választásáról, melyet az 1618-iki királyválasztó országgyűléskor írásba foglalt A választandó személyrôl A képek jegyzéke. ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv Budapesten jelent meg 1906-ban, a Lampel R. könyvkereskedés (Wodianer F. és Fiai) részvénytársaság kiadásában, a Remekírók Képes Könyvtára (szerkeszti Radó Antal) sorozatban. A könyvet Szabó L. Éva vitte számítógépbe. ======================================================================== Elôszó. Egynéhány szép és becses darabot foglal magában e kötet Pázmány műveibôl. Csak olyan részeket vettünk fel műveibôl, amelyek nem sértik senkinek sem vallásos meggyôzôdését. És ily részek nagy számmal vannak Pázmánynak még vitatkozó műveiben is. Közöljük Kalauza elsô könyvét teljesen, amelyben oly lapokat találunk, amelyek valóban lekötik az olvasó figyelmét. Ezeken a lapokon, mint valami szép kerten keresztül, akarja elvezetni az olvasót erôs és nagyszámú bizonyítékaiból és meggyôzô okoskodásaiból emelt nagy épületéhez. Pázmány Egyházi Beszédeinek gyűjteményéhez öt bevezetést írt, amelyeknek mindegyike sok tekintetben nevezetes. Ezeket szükségesnek véltük közölni, mert bennök egyházi beszédeinek szerkesztésérôl szól, és elmondja vélekedéseit az egyházi ékesenszólásról, amelyek -- nagyjában -- megegyeznek Pascal, Bossuet, Bourdaloue, Fénelon, Massillon és Labruyčre e tárgyról való vélekedéseivel. Tudtunkkal Pázmány volt elsô irodalmunkban, ki az ékesenszólásról, noha csak az egyházi ékesenszólásról, magyar nyelven értekezett. Egyházi Beszédeibôl hetet közlünk, teljesen és tizenhatot töredékesen, úgyszintén közöljük egybegyűjtött Egyházi Beszédeihez csatolt befejezô sorait is, melyeket végszavául tekinthetni. Leveleibôl, melyeket Miller Nándor, Szilágyi Sándor és Fraknói Vilmos adtak ki, közlünk nyolcat. Egy politikai iratát is felvettük kötetünkbe. Meg kell említenünk, hogy mindaz, ami Pázmány műveibôl jelen kötetünkben foglaltatik, az eredeti szövegnek teljesen hű másolata. A Kalauzból vett részt az 1613-iki és az egyházi beszédeket az 1636- iki kiadás szerint, a leveleket Fraknói s a politikai iratot Miller kiadása nyomán rendeztük sajtó alá. Azon voltunk, hogy az eredeti szövegnek egyetlen szavát se másítsuk meg. Csupán a helyesírásban és, természetesen,a hozzá tartozó szünetjelezésben (interpunctio) tértünk el az eredeti szövegtôl; mert úgy véljük, hogy a régi írók müveinek új kiadásaiban, ha a nagy közönségnek vannak szánva, a mai helyesírás törvényeit kell követnünk. A M. T. Akadémia helyesírási szabályaihoz alkalmazkodtunk, azonban valamennyi szót és hangot úgy írtunk le, amint az író ejtette ki s olvasóival kiejtetni akarta. Pázmány gyakorta él műveiben latin idézetekkel. Noha e latin idézetei szépek és érdekesek, és, minthogy ezeket mindig magyarra fordítja, irályának pontos megismerésére is alkalmat nyújtanak: mindazáltal elhagytuk ezeket, még pedig nemcsak a rövidség kedvéért, hanem leginkább azért, mert amúgy is csak kevesen értenék meg. E változtatásainkat ô maga is szükségeseknek itélné, s el nem mulasztaná megtenni, ha ma adná ki műveit. Összegyűjtött Egyházi Beszédeinek egyik elôszavában ô maga mondja: »Adom tanácsul, hogy akik ebbôl a könyvbôl olvasnak a község elôtt, kihagyják a deák mondásokat, és csak azt olvassák, a mi magyarul vagyon.« Aki Pázmány műveinek helyesírását és latin idézeteit is óhajtja ismerni, vagy aki szorosan nyelvészeti szempontból akar irataival foglalkozni, annak okvetetlenül az eredeti kiadásokkal kell élnie. A régi művekben sajtóhiba is van elég. Pázmány, Kalauza végén, például így szól: »Elég vigyázassál igyekeztem, hogy tisztán essék a nyomtatás, de szerét nem tehettem, hogy a nyomtatók keze szennyje néhult a könyvben ne maradna. Azért, a betűknek elváltoztatásában, az igéknek elszaggatásában, vagy egybefoglalásában, a számoknak elcserélésében estek néhult fogyatkozások. Melyekért, tudom, hogy könnyen bocsánatot nyerek azoktól, kik valaha a nyomtatás körül forgódtak; mert oly szemes nem lehet az ember, hogy néha által ne ugordjék a nyomtatásnak vétkén.« A sajtóhibákat, a késôbbi kiadások segítségével, megigazítottuk. ======================================================================== Pázmány élete s művei. A XVI. és XVII. század vallási küzdelmeinek bátor harcosai s irataik rég feledésbe merültek, nem népszerűek többé, csak kevéssé vagy éppen nem érdekelnek bennünket. Egy tekintet csak ama kor könyveinek külsejére már elegendô meggyôzni bennünket, hogy oly korszak műveivel van dolgunk, melyben -- úgyszólván -- »többet erôvel, mint ésszel« a jelszó. Az a békés, biztos lét, ami köznapi életünk rendes folyamából származó nyugodtság nem volt meg akkoriban. Ha ama kor embereinek arcképeit tekintjük, nemcsak erôt fedezünk fel arcvonásaikban, hanem észrevesszük, hogy van valami elszántság és harciasság alakjukban, mit korunk embereinél nem lelhetünk. Mi, akik nemcsak műveltek, hanem némiképp elpuhultak is vagyunk, szép, finom és ízléses külsejű s könnyen kezelhetô alakban kiállított - - sima nyelvezetű s leginkább csak mulattató -- könyvek lapozgatásához vagyunk szokva: azért idegenkedéssel nyúlunk ama kemény bôrrel borított, fatáblákba kötött, porlepte nagy kötetekhez, és hôsi elszántságfélére van szükségünk, hogy tartalmuk tanulmányozására rászánjuk magunkat. Kétségkívül, a vallási küzdelmek íróinak művei -- zajos hevök, folytonos izgatottságuk és gyakorta kíméletlen hangjuk miatt -- nincsenek reánk oly jótékony hatással és nem keltenek lelkünkben oly tiszta gyönyört, mint az újabb korok nagy íróinak remekművei; de -- nem csekély meglepetésünkre -- akárhányszor észrevesszük, hogy kemény héj kérge alatt ízletes gyümölcs rejlik. Mint ahogy Pázmány mondja: »A pomagránát, narancs, mandola, dió héja kemény és keserű; de mivel jó a bélök, kedves gyümölcsük.« Nem volna szabad felednünk, hogy azoknak a vaskos köteteknek szerzôi nevezetes tényezôk voltak nemzetünk haladásának nagy munkájában. Legtöbbet köszönhet nekik irodalmunk, melynek -- úgyszólván -- ôk vetették meg alapját. Mind a régi hit, mind az új vallások vitéz küzdôinek táborában oly emberekre akadunk, kik a magyar faj eredeti s kiváló sajátságainak nem közönséges képviselôi; kik tehetség, jellem és tudomány dolgában, de fôképp a szólásban és tollforgatásban valóban kiválnak kortársaik között; sôt, habár ékesenszólásuk nem mindig a legtisztább folyású, mert a pártok heve, olykor haragja, zavarossá teszik, még ma is felkeltik bámulatunkat. Sokan voltak, kiknek nagy volt hatásuk, sôt akárhány közülök igazán nagy; de -- legalább vélekedésünk szerint -- egy sem volt nagyobb Pázmánynál, akinek nagy munkássága a vallás, művelôdés, politika s irodalom terén egyaránt maradandó nyomokat hagyott. Origenesrôl, a nagy egyházi íróról, Eusebius és Lirini Vincze nyomán, így szól Pázmány: »Mély elméjének éles, ékes ereje oly volt, hogy majd mindeneket maga után hagyott. Tudományának nagy volta, mind isteni, mind világi dolgokban annyira terjedett, hogy ... tolongva gyűltek csodájára és tôle tanultak. Ékesenszólása oly kedves, oly édes volt, hogy: »Ex ore ipsius non tam verba, quam mella fluxisse videbantur«, az ô szájából nem szók, hanem édes mézek folytanak. Azért semmi nem volt oly nehéz hitelre, hogy el nem hitette hallgatóival; semmi nem volt oly munkás cselekedésre, hogy az ô beszéde után könnyűnek nem látszott. Senki ô nálánál többet nem írt, ... és nem hogy általolvashatnók minden mrását, de csak egybe sem szerezhetjük.« Tertulliánról, egy másik nagy egyházi íróról, meg így: »Mit mondjunk Tertullianusról? kit Eusebius a híres tudósok között fônek nevez. Jeronimus azt írja, hogy senkit ennél élesebb elméjűt nem talált. Cyprianus martyr egy nap el nem múlatta a Tertullianus írása olvasását; az ô könyvét pedig ilyen szóval kérte: »Da magistrum«, Adhadsza a mestert. Azt meri mondani Lirinensis, hogy az isteni s emberi dolgokban senki nem volt tudósabb Tertullianusnál: ki a philosophusok minden tudományát, a históriák és egyéb tanúságok minden rejtekét elméjének csudálatos bôségébe foglalta. Értelme oly hatalmas volt, hogy ha valamely dolognak gyôzéséhez fogott, vagy berohant elméjének élességével, vagy ennek terhével kinyomta sarkából, amire nehezedett. Beszédének oly ereje volt, hogy akikkel el nem hitethette a magával való egyezést, azokat kényszerítéskép a maga tetszésére vonta.« Így jellemezte azt a két egyházi írót és -- önmagát. Habár Pázmány, akinek neve kora nevezetes eseményeivel egybe-forrott, amaz emberek közül való, kik nem szorulnak rá, hogy ôseiktôl kölcsönözzenek fényt: mégis megemlékezünk eleirôl is. Régi s nevezetes magyar nemes családból származik. Gejza fejedelem korában jött hazánkba két német (sváb) vitéz testvér: Hunt és Pázmán, kik közül az utóbbitól vette a Pázmány-nemzetség eredetét. Róbert Károly király az udvarában tartózkodó Pázmány Istvánnak -- »szeretett és hű alattvalójának« -- valami tornajáték alkalmával véletlenül kiütötte három fogát; amiért neki s örököseinek Pósa, Som és Somogy biharmegyei jószágokat adományozta, hogy így -- amint adománylevelében mondja -- a királyi bôkezűség feledtesse sebe fájdalmát és elfödje testi hibáját. Mátyás király 1465-ben a család egynéhány tagjának, Péter, Mihály és András testvéreknek -- kik a fentebb említett István unokájának vagy kisunokájának, Péternek voltak gyermekei -- biharmegyei birtokaikhoz még a következô falvakat ajándékozta: Panasz (e helytôl kölcsönözték elônevüket), Tóttelek, Zomajon (?), Szent-Márton, Újlak, Szent-Dénes, Berettyó-Ujhely és Géres. Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme pedig, 1594-ben, Pázmány György és Gergely Erdélyben szerzett érdemei elismeréséül, az elôbb említett birtokok birtoklásában megerôsíti a családot. A fennebb említett három testvér egyikének, Andrásnak, idôsebbik fia, János, ki Kálvin vallására tért, feleségül vette Ártándi Katát, kinek két bátyja Biharmegye követe volt. Közülök az egyik, Tamás, az 1505-iki rákosi országgyűlésen, a másik, Pál, az 1525-iki hatvani országgyűlésen vezérkedik. Ez utóbbi, Verbôci mellett, korának legjelesebb »szószóló«- ja; a pórlázadás idejében a kurucok ellen harcol; 1518-ban pedig II. Lajos mellé rendelik tanácsosul; a mohácsi veszedelem után János király híve, öccsével, Balázzsal együtt. Szomorú véget értek; ugyanis Gritti Alajos, mert kormányzóságra való választása ellen szavaztak, 1530-ban mind a kettôt lefejeztette. Ártándi Katától született az a Péter, kinek második neje, Csáki Kata, sarja amaz ôsmagyar nemzetségnek, melynek törzse Szabolcs volt volna, ki fia Elôdnek, a hét vezér egyikének; és amely nemzetségnek egyik legnevezetesebb ivadéka Trencséni Csák Máté, a trónkövetelô. Péter és Csáki Kata házasságából származott Miklós, Biharmegye alispánja, ki kétségkívül kiváló s népszerű ember volt; kit bizonyára nemcsak rokonsága, hanem egyszersmind megyéjének bizodalma emelt az alispáni székre. Ez a Miklós és elsô felesége, Massai Margit -- kinek ereiben talán volt még egy csepp olasz vér, mert az olasz Massa ôrgrófok sarjadéka volt -- voltak szülôi Pázmány Péternek. Pázmány Péter -- ki, a család ismert tagjai közt, a negyedik és egyszersmind az utolsó e néven, melyet, úgy tetszik, a Pázmányok igen kedveltek, mert talán valamelyik kiváló ôsük, kirôl azonban mit sem tudunk, viselte -- 1570 október 4-én született Nagyváradon, mint ô maga mondja: »Váradon lettem e világra«, a magyarság egyik legerôsebb várában, Biharmegyében; abban a megyében, melyben a »híres-neves« Toldi Miklós és halhatatlan megéneklôje, Arany, ki Pázmány egyik ôsének fentebb említett esetét, természetesen sok költôi szabadsággal, »Pázmán lovag« címü románcában remekül megörökítette; abban a megyében, melyben Telegdi, Kazincy, Csokonai, Beöthy Ödön, Szigligeti, Csengeri s annyi más nevezetes emberünk pillantotta meg elôször a napvilágot. Fajunk jelleme ugyan, általánosságban, országszerte ugyanaz, vidékekként mégis más-más sajátságos tulajdonságokat lelhetni benne. A nép azon a vidéken, melyen Pázmány született, szívós, sôt megtörhetetlen természetű; s azt az erôtôl duzzadó, romlatlan, tôsgyökeres magyar nyelvet beszéli, amelynél szebbet nem találhatni sehol a hazában, és amely irodalmi nyelvünkké lett. Ott, azon a vidéken tanulja, vagyis inkább örökli a nyelvet szüleitôl, és ama vidék népétôl, melynek nagy költônk -- mint ô maga mondja -- a »Toldi« nyelvét köszöni. Habár Bod Péter azt mondja, hogy Pázmány »váradi közállapotú nemesember gyermeke«, mindazáltal Pázmány születésekor családja, ha nem is volt igen vagyonos, de elôkelô volt; ô maga írja: »Noha most, a sok had közt, megaprósodott a Pázmány-nemzetség; de azt megbizonyíthatom, hogy Sz.István király idejétôl fogva jószágos nemesemberek voltak eleim.« A Pázmányok, kik közül többen elôkelô megyei tisztségeket viseltek, pl. András 1480-ban és Péter 1543-ban Biharmegye alispánja, s kik -- amint Pázmány maga mondja, az 1608-iki országgyűlésen, a jezsuiták ügyében mondott beszédében -- a hon védésében gyakorta ontották véröket, az említetteken és számos rég kihalt családon kívül, egyebek közt, rokonok voltak a Bánfi, Barcsai, Batthyány, Bethlen, Czibak, Eszterházi, Forgách, Gyulafi, Haller, Kornis, Nadányi, Rédei, Széchenyi, Újhelyi, Wesselényi, Wiczay s Zólyomi ismert nevű s elôkelô nemzetségekkel. Pázmány egy mostohaöccsérôl, Györgyrôl, ki atyja második feleségének, Toldi Borbálának gyermeke, annyit tudunk, hogy fiát, Miklóst, Pázmány a katholikus hitre téríti, s késôbb, mikor prímássá lett, gondoskodik róla s jószágot is vesz neki Morvaországban, alkalmasint azért ott, hogy a török és a belviszályok dúlásaitól ment legyen. Pázmánynak ez az unokaöccse, ki, noha semmi emlékezetre méltót sem cselekedett, mégis grófi rangot nyert, tudtunkkal, a nevezetes családnak utolsó sarja. Pázmány a reformátusok nagyváradi iskolájában kezdte, azután a jezsuitáknál Kolozsvárt folytatta tanulását. Tizenhárom éves korában -- mint ahogy az 1616 november 16-án kelt pápai levél, mely ôt az esztergomi érseki széken megerôsíti, mondja -- ôsei vallására visszatért. E tettének okairól és körülményeirôl nem igen vannak adataink; hanem hogy ôszinte meggyôzôdésbôl és tiszta szándékból változtatta vallását, abban nincs okunk kételkedni. Az elôkelô szülôk gyermeke, a világról lemondva, tizenhétéves korában a jezsuiták szerzetébe lép, mint ô maga mondja: »Negyven egész esztendeje lészen, mikor az Úr Isten engemet honomból, azaz ôseimnek örökségébôl, ismerôseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségébôl kegyelmesen kiszólíta s egyházi állapotra választa.« A lángeszű nagy ember, mindig és bármely pályán, meg van felôle gyôzôdve, hogy választott pályájára hivatva van, és hogy működése nemcsak üdvös, hanem gondviselésszerű is egyszersmind. Pázmány többször fejezi ki e meggyôzôdését. »Isten az én méltatlanságomat -- úgymond -- nagy kegyelmessé-gébôl egyházi hivatalra választotta.« Az új vallások terjedésének megakadályozása, a régi hittôl el- szakadottak visszahódítása s a katholikus egyház régi hatalmának visszaszerzése volt a szerzet célja, amelynek tagjává lett. E célnak szentelte egész életét. A jezsuitáknál szokásos kétévi próbaidôt Krakkóban állotta ki. Hogyne hatott volna a lelkes ifjú képzeletére, a lengyel királyok ama székhelyén, az ôsi királyi vár, a régi székesegyház, melyben a királyokat koronázták, és melynek sírboltjában alussza örök álmát Báthori István, kinek dicsô uralkodására akkor még elevenen emlékeztek és örömest beszéltek róla. Bizonyára hazafias büszkeséggel töltötte el szivét az a tudat, hogy Lengyelország legnagyobb fejedelme az ô honfitársa, magyar volt. A hazájáétól különbözô éghajlat, vagy testi s lelki megerôltetések megrendítették egészségét. Azért elöljárói Bécsbe küldték, hol az aristotelesi bölcseletet (scholastica) tanulta, Wright Vilmos angol származású jezsuitától; Rómában hallgatta a hittudományokat; a szentírási tanulmányokból a spanyol Valenzia Gergely, kirôl azt írja a »Kalauz«-ban, hogy »böcsületes tudós ember«; a theologia scholastica-ból a spanyol Vasquez Mihály, azután két olasz: Angelis Mucius és Spinelli Péter Antal; és a hitágazattanból Pereira Benedek és Azorius János, mindketten spanyolok, voltak tanítói. Nem tudjuk ugyan, hogy e tanítói s más elöljárói közül kik hatottak lelke fejlôdésére leginkább, de valamennyien szerzetének kiváló tagjai voltak. Rómában, elvégezvén a hittudományok tanulását és kiállván a vizsgálatokat, elnyeri a hittudori koszorút. Látható ezekbôl, hogy mende-mondánál nem egyéb ama, hajdan Pázmány ellenfeleinek táborában szájról-szájra szálló furcsa hír, melynek Bod Péter nem ad ugyan hitelt, de megemlékezik róla, eképp: »Talán abból a Pázmánynak Alvincivel való veszekedésébôl származott az a kézrôl-kézre adatott beszéd, hogy Pázmány ifjúkorában reformata vallást követett volna; de akadémiákra menvén a váradi collegium-ból Alvinci Péterrel és Pécsváradi Péterrel együtt: e kettônek lett hivatala, egyiknek a váradi professorságra, a másiknak papságra; Pázmánynak pedig, aki magát mind a kettônél jobbnak tartotta, hivatala nem esvén, azon megbosszankodott és visszajôvén, vallását változtatta volna Bécsben, hogy mindeniknél nagyobb méltóságra mehetne. Ennek az értelemnek még eddig más fundamentumát nem láthattam, hanem ezt: hogy Pázmány ifjúkorában a váradi oskolában tanult a reformátusoknál, lévén közállapotú nemesember gyermeke; hogy Pécsváradi Péter a Pázmány ellen írt könyvében azt veti szemére, hogy a Krisztus hitét elárulta és megtagadta, a mellyel egyáltalában néz az ô elébbeni vallása változtatására; hogy igen nagy térítô és vallást üldözô ember volt, azt pedig szokták cselekedni nem annyira a született katholikusok, mint a más vallásból arra tértek, hogy inkább buzgóknak és igazán megtérteknek tartassanak másoktól.“ Nem volt iskolatársa jeles kortársának, Szenczi Molnár Albertnek sem. Tanulmányai végeztével elöljárói Grácba küldték Pázmányt, ahol, 1597- ben, a szerzet házában lakó világi növendékek tanulmányi felügyelôje (praefectus convictorum); ez volt elsô, elég terhes hivatala; utóbb, 1598--1600, ugyancsak Grácban, az egyetemen, az aristotelesi bölcseletet, majd a hittudományokat tanítja. Grácban való tartózkodása idejében kezdte meg írói pályáját is; ugyanis egynéhány -- kéziratban maradt -- művet (Physica-t, Logica-t és Dialectica-t) írt, latinul, tanítványai számára. Ekkor így jellemezték elöljárói: »Tehetsége, de kivált itélô tehetsége jó; nem csekély tapasztalatai vannak; igen tudós; epés véralkatú; a bölcselet és hittudomány tanítására alkalmas«. Talán nagyon is röviden, de elég helyesen jellemezték ôt elöljárói, a kiknek ekkor még -- úgy tetszik -- az ifjú szerzetes lelkében rejtôzô rendkívüli tehetségekrôl, de kivált nagy írói s szólói tehetségeirôl, alig van sejtelmök. A XVI. század utolsó évében, a XVII. század küszöbén, lép hazája földjére a tettre vágyó s lelkes fiatal férfi, s megkezdi hazája történetében korszakot alkotó működését. Vajon csupán elöljárói parancsára, vagy a maga kívánságára jött-e hazájába vissza -- amelyet oly rég nem látott -- nem tudni. A katholikusok a reformatió gyors terjedésének sokáig nem tudták útját állani. A népnek és az ország rendeinek többsége elszakadt a régi hittôl. Oláh Miklós esztergomi érsek, aki megtelepítette hazánkban a jezsuitákat, kezdte meg az úgynevezett ellenreformatiót; de sem az ô, sem utódja, Verancsics Antal törekvéseit nem követte nagy siker. A XVI. század vége felé -- amint Telegdi Miklós pécsi püspök és esztergomi érseki helyettes mondja a pápához írt levelében -- a magyar katholikus egyházat pusztulás, végveszedelem fenyegeti. Az ellenreformatió buzgó, sôt harcias folytatója Forgách Ferenc nyitrai püspök volt, aki maga is protestáns szülôktôl származott; atyja a hôs Forgách Simon, anyja pedig leánya Pemflinger Márk nagyszebeni királybírónak, ki az erdélyi szászok között nagy buzgósággal terjesztette Luther vallását. Forgách Ferenc Pázmányt, ki hazánk különbözô helyein -- Nyit-rán, Selyén, Kassán stb. -- mint hittérítô s prédikátor nagy sikerrel működött, udvarába hívta s theologusává választotta; vagyis, mint ahogy Ipolyi mondja, úgyszólván ô fedezte föl a magyar egyház számára. Ekkor írja Pázmány, a püspök nyári kastélyában, Radosnyán, elsô magyar müvét, »Felelet«-ét Magyari Istvánnak (1603.), mellyel megmutatta, hogy szavánál nem gyengébb tolla, sôt hogy forgatására ritka hivatása van. A leendô nagy író rendesen már felismerhetô elsô művében. Pázmány ez elsô magyar könyve is, mely még csak szárnypróbálgatáshoz hasonló, már magában foglalja mindazokat a kiváló írói sajátságokat, amelyek, jobban kifejlôdve, késôbbi magyar munkáiban annyira felkeltik figyelmünket. Ellenfelei azonnal észrevették, hogy oly emberrel van dolguk, kivel számolniok, kitôl tartaniok kell: mert Pázmány elsô magyar műve egyszersmind az elsô magyar mű, mely nagy hatással védi a régi vallást is ugyanoly hatással cáfolja az újakat. 1603-ban visszamegy Grácba, hol az egyetemen négy évig a theo- logia scholastica-t tanítja; ez évben írta a kéziratban maradt »Theoloia scholastica«-t, melybe feljegyezte magyar származású tanítványainak nevét. Jóllehet, jó tanító létére, valamennyi tanítványát szerette, mégis leginkább honfitársaihoz vonzódott, és ezeket -- az idegen földön -- egyszersmind hazafias szeretettel ölelte magához. Valamennyien szép magyar nevűek voltak: Fehér János, Ferenczfi Pál, Hajnal Mátyás, Nagy István, Rátkai István, Szentgyörgyi János, Tötösi Gábor, Vásárhelyi Dániel és Zsolnai János; és részint jezsuiták, részint a magyar egyházmegyék növendékei voltak; közülök késôbb többen hírre tettek szert. Ez idôkbôl valók -- szintén kéziratban maradt -- következô latin müvei: »De ecclesiae libertate“, »Circa causam veneti interdicti« (1606.) és »De anima«, mely utóbbi elveszett. Magyar művei közül több készült Grácban: »A mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága és rövid intés a török birodalomról és vallásról“ (Grác, 1605.); imádságos könyve (Grác, 1606.), melyet tartalma s nyelve oly kedveltté tett, hogy l6 kiadást ért; Bod Péter azt mondja róla: »maga vallásához alkalmaztatott szép könyv«; valóban, az ilynemű kath. könyvek közül igen kiválik, és kedveltség dolgában csak az »0fficium Rakoczianum« mérkôzhetik vele; »Keresztyén felelet, a megdicsôült szentek tiszteletérôl, Gyarmati Miklós helmeci prédikátornak“ (Grác, 1607.) Azonban nem Grácban fordította s nem ott adta ki -- amint né-melyek tévesen vélik -- Kempis Tamásnak »Krisztus követésérôl szóló híres könyvecskéjét. Hogy ki fordította elôször magyarra, s mikor, nem tudjuk. Egyes részei magyar fordításban megvannak már régi irodalmunk egyik-másik »codex«-ében; sôt nem lehetetlen, hogy az egész mű is megvolt magyarul már a mohácsi csata elôtti korban. Ha megvolt is, a hazánkban dúló sok háború miatt, nyomtalanul elveszett. Vásárhelyi Gergely az elsô, akirôl bizonyosan tudjuk, hogy lefordította, még pedig kétszer; elôször 1594 táján, e fordítása azonban elveszett, és másodszor körülbelül egy negyed századdal késôbben. Ez a második fordítása 1622-ben jelent meg nyomtatásban. Csakhogy e fordítások nem terjedtek el; azért voltaképpen Pázmány ismertette meg a nevezetes könyvet nemzetével, amidôn mesteri fordítása, 1624-ben, Bécsben nyomtatásban megjelent, amelyrôl a jeles fordító így szól: »Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám; a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha elôször magyar embertôl, magyarul íratott volna.« Ô az elsô, a ki ily gondolatokat hangoztat irodalmunkban. Híven akar fordítani, s mégis magyarosan. Fordítása, valóban, csaknem mindig hű is, és csaknem mindig el is kerüli, ami nyelvünk lelkével ellenkezik. A bécsi béke után, 1607-ben, Pázmány ismét hazájába jött, hogy folytassa sikeresen megkezdett térítôi működését. Idôközben Forgách Ferenc esztergomi érsekké lett; alkalmasint az ô kívánságára küldték újra hazájába Pázmányt elöljárói, akik, noha minden bizonnyal ismerték kiváló tulajdonságait, alig gyanították, hogy mily fényes pálya nyílik meg elôtte hazájában. Forgách bátorította s védelmezte Pázmányt, és viszont magát is védelmeztette az ô nagy tudományával, ügyességével, szava s tolla erejével. Pázmány elsô vitatkozásainak és térítéseinek sikere, kétségkívül, fôképpen Forgáchnak tulajdonítható, aki élesztette lelkesedését, gyarapította bátorságát és sikerrel kecsegtette állhatatosságát. Mindenki láthatta, mondja Ipolyi, hogy Pázmány »lángész, de mögötte egy Forgách Ferenc hatalma van.« Csak ily pártfogó támogatásával szállhatott oly merészen síkra az egyszerű szerzetes, aki rövid idô alatt, a nép között való sikeres térítéseirôl nem is szólva, körülbelül harminc elôkelô nemes családot nyert meg a katholikus vallásnak. »Nem te valál gyôzô, hanem a kor lelke: szabadság« -- mondta Berzsenyi Napóleonról, ezt mondják némelyek Pázmányról, természetesen a »szabadság« szót a »vallásosság« szóval cserélve fel. Igaz ugyan, hogy »a kor lelke« vallásos volt; hogy az alapelvekre nézve a keresztény felekezetek között alig volt különbözés; hogy az emberek hajlandók voltak a vallási vitatkozásokra, melyek ama kornak, úgyszólván, mindennapi foglalatosságai közé tartoztak; hogy a jezsuitákat fôképpen vallási vitatkozásokra nevelték; hogy ekkor, európaszerte, erôs volt már a katholikus visszahatás; hogy lehettek olyanok is, kik nem vallásos meggyôzôdésbôl, hanem különféle érdekbôl, szóval, nem tiszteletreméltó szándékkal cseréltek hitet, és ezért könnyen voltak megnyerhetôk: mindazáltal nagy tehetségekkel, kivált nagy rábeszélô tehetséggel kellett felruházva lennie, máskülönben nem sikerülhettek volna neki azok a nagyszámú térítések. Számos nevezetes embert is megnyert egyházának, köztük Eszterházi Miklóst, ki, minthogy buzgó királypárti volt, nagy hivatalokat nyert, és mindenféle kitüntetés érte. Az ország rendei is megtisztelték bizodalmukkal, mikor Thurzó Szaniszló halála után nádorrá választották. Minden fontos országos ügyben döntôleg vett részt. Mint katona, államférfiú s író egyaránt kivált kortársai közül. A legjobb szándékkal vállalkozott ugyan a pártok egymás között való megbékéltetésének terhes és sok keserűséggel járó munkájára: de egy pártnak sem tehetett eleget és nem védelmezhette elég hathatósan nemzete jogait. Világi létére vallási művek írásával, sôt térítéssel is foglalkozott, úgy, hogy nem tudni, ki nyert több hivôt a katholikus vallásnak ô-e, vagy Pázmány. Káldi, a XVII. század egyik legjelesebb egyházi igehirdetôje s írója, egybegyűjtött egyházi beszédei egyik részét Pázmánynak, a másikat pedig Eszterházinak ajánlotta, mindkettôhöz érdemeiket magasztaló ajánlólevelet intézve; bizonyára azért, mert kortársai között e két férfiút tartotta a magyar kath. egyház legerôsebb támaszainak. Habár Eszterházit szoros barátság fűzte Pázmányhoz, és egyike volt azoknak, kik a legbuzgóbban óhajtották az esztergomi érseki széken látni ôt, utóbb mégis meghasonlottak. Hogy mi volt versengésüknek tulajdonképpeni oka, elvi vagy személyes kérdés-e, vagy mind a kettô egyszerre, teljes bizonyossággal ugyan nem tudjuk, de úgy tetszik, azon a kérdésen zördültek össze, hogy a király után ki az elsô az országban, a primás-e vagy a nádor? Kétségkívül mindegyik elsô volt a maga jogkörében. Maga a király, II. Ferdinánd, ki mind a kettônek szeretett volna eleget tenni, mert tudta, hogy az iránta való hűségben túl akart volna járni egyik a másikon, akarta megbékéltetni ôket, a mi látszólag sikerült is; de azután is folytatódott közöttük a viszálykodás, úgy hogy engesztelhetetlen ellenekké váltak. A XVII. század e két nagy magyarjának harcáról éppen olyan nehéz ítéletet mondani, mint a XIX. század két nagy magyarja -- Széchenyi s Kossuth -- harcáról. Bármint volt is, tagadhatatlan, hogy nagy szenvedélyek izgatják a nagy embereket. Forgách Ferenc, nyitrai püspök korában, három évig siker nélkül veszôdött Zsigmond testvérének térítésével: Pázmány három hét alatt megnyerte a katholikus egyháznak. Nem csodálhatni, ha Forgách Zsigmond, aki idôközben nádorrá választatott, bátyjának,a prímásnak halála után, oly sokat fáradozott, hogy Pázmány legyen utódja. Homonnai György, Pálfi István és Veresmarti Mihály refermátus pap, utóbb katholikus egyházi író, aki az ô buzdítására írta meg elsô művét, szintén leginkább az ô fáradozásainál fogva tértek a katholikus vallásra. Már akkor prímás, mikor Erdôdi Györgyöt, a Jakusics-családot, Balassa Andrást és Zrínyi Györgyöt, a költô atyját, a katholikus hitre téríti. Ez utóbbinak halálakor II. Ferdinánd Pázmánytól kér tanácsot, hogy mit kelljen tenni árváival, utóbb ôt nevezi ki gyámjukká; majd meg azt írja neki, hogy megengedi neki, hogy Olaszországba utazzanak, ha melléjök alkalmas útitársat talál. A nagy Zrinyi tehát Pázmány nevelése, az ô szeme elôtt, az ô vezetése mellett növekedett testben és lélekben a nemes ifjú, s hogy késôbb oly nagy hazafi s oly jeles magyar költô vált belôle: bizonnyal nagyrészt Pázmánynak köszönhetô. Vajon miért nem bízta Pázmányra II. Ferdinánd a maga fiának nevelését, vagy legalább az arra való felügyeletet? Nemcsak megérdemelte volna ezt a bizodalmat, hanem értett is volna a királyfiak neveléséhez, mint akár Bossuet, Fénelon vagy Fleury. Elsô politikai működése az volt, hogy az 1608-iki pozsonyi országgyűlésen -- hol, Forgách primás megbízásából, a turóci prépostság képviselôjéül jelent meg -- felszólalt a protestáns rendeknek a bécsi béke 8. cikkelyére alapított ama követelése ellen, hogy a jezsuiták a hazában jószágokat ne bírhassanak, sôt kiűzessenek. Nem volt könnyű feladat védelmezni azok ügyét, kiket a többségben levô párt nemcsak a lelkiismeret-szabadság, hanem a nemzet alkotmánya és függetlensége legnagyobb ellenségeinek tartott. Az ily vállalathoz, a bátorságon kívül, nagy ügyesség volt szükséges. Nem hiányzott Pázmányban sem az egyik, sem a másik tulajdonság. Szerzetes létére lemondott ugyan nemesi jogairól, de élni akar velök szerzete s vallása javára; éppen úgy, mint a XIX. században, nagy hazánkfia, a szabadság bátor harcosa, aki -- midôn “Törvényhatósági Tudósítások« című lapjának szerkesztéséért perbe fogják -- nemesi jogaira hivatkozik a szólás- és sajtószabadság érdekében, és aki utóbb is nemesi jogait eszköznek tekinti a nép szabadságának kivívására. Ilyen a nagy emberek leleményessége! Mikor, az említett országgyűlésen való felszólalásában, szerzete kitiltása ellen tiltakozik, a maga személyére nézve merészen így nyilatkozik: »Isten és a király, az ország és az egész világ elôtt óvást teszek, kijelentvén, hogy hajszálnyit sem engedek nemesi jogaimból, és amíg élek, az országot el nem hagyom, ha csak törvényesen el nem ítéltetem.« Szerzete ugyan a hazában megmaradhatott, de birtokjogot nem nyert. Ez idétt vitatkozik, gyakorta álnév alatt, kora nevezetes protestáns papjaival, kik közt egyike a legkiválóbbaknak Alvinci Péter, aki Olaszországban, Svájcban és Németországban tanult; Bethlen Gábor udvari papja, a »Querela Hungariae« szerzôje, ki -- mint Bod Péter mondja -- »nagy bölcs ember«, kinek »nagy kedvessége volt mind urak, nemesek és fejedelmek elôtt, nemcsak a reformátusok között, hanem még az ellenkezô vallásúak között is«, és kirôl maga Pázmány -- bár némiképp a gúny hangján -- elismeri, hogy: «mézes nyelvű, cifra beszédű, ékesen beszélô, púposan szóló, hangos szavú réti fülemile, tejjel-mézzel folyó beszédű, a megnyomorodott magyar nemzet égô s felgerjesztô fáklyája.« 1613-ban jelent meg nevezetes műve, a Kalauz, mely nagy feltűnést és hatást keltett a katholikusok és protestánsok közt egyaránt és amelyrôl Bod Péter így vélekedik: »Ebben a könyvben minden ékesenszólásának és elmés találmányainak folyamatját kiöntötte«; Toldy, egy századdal késôbben, meg ekként: »Mindenre kiterjedô tudománynak, éles dialektikának és páratlanul hathatós elôadásnak bámulandó műve, melynek vér nélküli diadalma tisztább és sikeresebb volt a Ferdinándok harminc éves háborújánál, ... hetven éven át a legjobb protestáns elméket és azok tekintetre méltó tudományát... fárasztotta.« Kalauza elôtt megjelent és közkézen forgó számos kisebb terjedelmű vitázó iratát Kalauzában felhasználta, mint ô maga mondja s »A Sz. Ágoston példáját követvén, az elébb kibocsátott könyveimnek is sok részét ebben a mostani írásomban alkalmatos helyekre rendeltem... és tetszésem szerint megjobbítom, megrövidítem, megtoldom ezeket, ahol helyesnek alítom lenni. E könyvét, melynek kidolgozására különös gondot fordít, Ist-vánfi Miklós nádorhelyettesnek és fôajtónállónak -- a jeles történetírónak, akivel barátságban élt, kit történelmi műve megírására buzdít és kinek halála után művét, 1622-ben, kinyomatja -- és Draskovics János tárnokmesternek ajánlja, hogy kifejezze nekik háláját egyházuk iránt való hűségükért hogy szerzete s a maga számára jóakaratukat biztosítsa, s bizonyára leginkább azért, hogy műve a nemzet elôkelôi közt annál könnyebben terjedjen el. Mikor már prímás, akkor az elôkelô emberek jóakaratát nem kell ily módon keresnie; Egyházi Beszédei gyűjteményét a Szentháromságnak ajánlja. Ama két fôúrhoz intézett latin ajánlólevélben művét »Hodegus«-nak hívta. Így hívta az a névtelen is, kivel Thurzó György nádor özvegye latinra fordíttatta, s kinek kéziratban maradt fordítását 1616-ban Wittenbergbe küldte, hogy a híres protestáns egyetem hittudósai cáfolják meg. Ezek Balduin Frigyesre bízták a cáfolat megírását, aki elvállalta az elég nehéz feladatot, de csak tíz év multán, 1626-ban, készült el vele s ô is Hodegusnak hívta; mindazáltalaz eredeti műnek nem az a címe, hanem: »Isteni igazságra vezérlô Kalauz, melyet írt Pázmány Péter jezsuiták rendin való tanító. Nyomtatták Pozsonyban, 1613.« Második kiadása, 1623-ban jelent meg, melyrôl így szól: »Akar-nám, ha a Kalauznak második nyomtatását tekintette volna Baldui-nus; mert abban nemcsak sok dolgot bôvebben és világosabban erôsítettem, de a hol eszembe vehettem, hogy vagy a gonoszság, vagy a tudatlanság megütközhetnék igazmondásomban, nyilvábban igyekeztem magyarázni értelmemet«. A harmadik 1637-ben, a negyedik 1766-ban és az ötödik 1897- ben jelent meg. Balduin latin nyelven írt könyvének terjedelme megközelíti Pázmány Kalauzáét, tartalma meg tudós és ügyes íróra vall; mindazáltal Balduin könyve -- már csak azért is, mert késôn készült el -- nem gyengíthette Pázmány diadalmas művének hatását. Minthogy a Kalauz csak kéziratban került külföldre, ott térítô hatása nem lehetett, hanem a magyar névnek mindenesetre dicsôséget szerzett. Nem maradhatott titokban, hogy a magyar író műve oly nevezetes német hittudós elméjét fárasztotta. Pázmány, ki az alatt, míg művének cáfolata készült, prímássá lett, a Németországból jött latin nyelvű cáfolatra azonnal felelt, mégpedig magyarul. E művének címe: A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetôje, mely útbaigazítja a wittenbergai academiának Fridericus Balduinus által kibocsátott feleletét a Kalauzra. Bécs, 1627. Nem lehetett ugyan reménye, hogy a maga hitének igazságáról meggyôzi Balduint, mindazáltal felelt cáfolatára, nehogy, netalán, meggyôzôdésükben megingassa a katholikusokat. Azután alkalmasint úgy vélekedett, hogy ha oly nagynevű német protestáns hittudóssal megmérkôzik, még ellenfelei közül is megingathat, sôt talán megnyerhet némelyeket; és ha egyebet nem is, de azt legalább eléri, hogy nem mondhatják róla, hogy megadta magát. Felelete elöljáró-beszédének végén így ír: »Jóllehet deákul is tudok, de mivel a Kalauzt a magyarokért magyarul írtam, annak oltalmát is magyarul akarom írni, nemzetségemnek lelki orvosságáért. Tudom, ebben senki meg nem ütközik. Mert ha szabad másnak a magyar könyvre deákul felelni: engem sem tilthat, hogy magyarul ne írjak a deák könyvre.“ Kinek nem jut itt eszébe hazánk egy másik nagy embere, ki -- harmadfél századdal késôbb -- a felbérelt osztrák jogásznak nem azon a nyelven válaszolt, a melyen az megtámadta jogainkat? A Kalauz magyar nyelven megjelent cáfolatai elég nagy számúak ugyan, de ezekkel Pázmány ellenfelei magok sem voltak megelégedve. Semmi sem homályosíthatta el Pázmány írói dicsôségét. Az egyszerű szerzetes magára vonta az egész ország figyelmét. Csodálhatni-e, hogy Forgách érsek halála után a katholikus rendek sürgetôleg óhajtották, hogy Pázmány legyen utódja? Habár a jezsuita-rendnek Rómában lakó feje, Vitelleschi Mucius, nem akarta, hogy a szerzetet, melynek egyik legkiválóbb tagja volt, elhagyja, mégis V. Pál pápa, II. Mátyás kérelmére, szerzetesi fogadalmai alól felmentette. A király 1616 április 25-én túróci préposttá nevezte ki. Minthogy Rudolf király óta a túróci prépostság a jezsuiták birtoka volt, javainak élvezetét Pázmány csak ama feltétel alatt fogadta el, ha a prépostság a jezsuitáknak, mihelyt ingatlanokat birtoklani joguk lesz, visszaadatik, és ha a király megengedi, hogy ô prépostsága elsô évében kétezer, a következô években pedig háromezer magyar forintot fizessen a jezsuiták nagyszombati rendházának, hogy így a rend némi kárpótlást nyerjen. E cselekedete kétségkívül szép színben tünteti fel jogérzetét és önzetlenségét. Még ugyanabban az évben, szeptember 28-án nevezte ki II. Mátyás esztergomi érsekké s az ország prímásává. Az ékes latinsággal írt levélben, melyben megköszöni a királynak, hogy oly magas polcra emelte, egyebek közt így szól: »Habár az a mással való jótétel természete, hogy még a mindenben tudatlanokat és járatlanokat is ékesenszólóakká teszi: mégis, ha váratlan, bôséges és szokatlan nagyságú, épen ezzel a nagy voltával az ékesenszólás minden erejét megsemmisíti. És valamint az olaj, mely a tüzet éleszteni s nevelni szokta, ha hirtelen és nagy bôséggel ömlik rá, elfojtja: úgy felséged kegyességének árja, mely a mai napon ért engemet, szóló tehetségemet elrekeszti.« Azonban mielôtt érseki székét elfoglalta, különös kísértést kellett kiállania. A bécsi intézô körök ugyanis azt hitték, hogy végre elérkezett a kedvezô pillanat Magyarország prímása jogainak, jószágainak és hatalmának megnyirbálására; hitték pedig annyival inkább, mert Pázmányról, ki még csak az imént szegény szerzetes volt, nem tették fel, hogy szembeszálljon velök, akiknek beleegyezése nélkül nem érte volna el nagy állását. Igen csalatkoztak, kik azt hitték, hogy Pázmány a hatalom részérôl támasztott követelésekbe készséggel belenyugszik. Habár több ízben próbálták rábeszélni, hogy érseki javadalmai megcsonkítására álljon rá, mégsem tudták erre rávenni; mindannyiszor állhatatosan azt felelte, hogy kész inkább szerzetesi magányába visszavonulni, mintsem azokba a jogtalan kívánságokba beleegyezni. Azonban korántsem gôg, fösvénység vagy kapzsiság vezérelte e dologban, hanem az a meggyôzôdése, hogy nincsen joga azoknak a követeléseknek eleget tenni, s hogy semmiesetre sem fordítanák ama bécsi urak az érseki jövedelmek átengedett részét oly szent célokra mint ô, t.i. a hazai katholikusok egyházi s iskolai céljaira. Ha nem gyôzte is meg a bécsi köröket, de végre mégis engedtek; mert Pázmánynak az esztergomi érsekségre emeltetése biztos kezességet látszott nyújtani nekik afelôl, hogy legalább egyik céljukat, a protestantizmus meggyengítését, sôt talán megtörését elérik, és azután talán majd a másikat is, az alkotmány felforgatását. Pázmány, amint elôre látható volt, rendületlen állhatatosságával gyôzött, és csak annak az ügynek elintézése után foglalta el a primási székét, amelyen sem elôtte, sem utána nem ült nálánál érdemesebb és nagyobb ember. Ô volt az, aki fáradhatatlan buzgóságával befejezte a magyar katholikus egyháznak a mohácsi vész, az ezt követô török háborúk, belsô meghasonlások és vallási villongások csapásai miatt szükségessé vált újjászervezését. Nem feladatunk az egyházi zsinatokról, melyeket egybehívott, és egyéb különféle egyházi intézkedéseirôl egyenkint szólani, de meg kell említenünk, hogy nemcsak a maga s más egyháziak jogait, hanem a magyar király fôkegyúri jogát is, melyet akkoriban kétségbe vontak Rómában, sikeresen megvédelmezte, jogi s történelmi ismeretekben való nagy jártasságát tanúsító iratban megdönthetetlen okokkal mutatta ki, hogy Szt.István idejétôl fogva mindig joguk volt királyainknak fôpapokat választani s egyházi javadalmakat adományozni. Majd meg azt állították Rómában, hogy az egykor a magyar koronához tartozó, de a töröktôl meghódított tartományokban fennállott, utóbb elpusztult püspökségek címeinek adományozása nem illeti a magyar királyt. Pázmány bebizonyította, hogy királyainknak az a joga épségben maradt. Az ô agyában fordult meg elôször a gondolat, hogy a nagyterjedelmű egyházmegyéknek, de kivált a rengeteg esztergomi érseki megye területébôl új püspöki megyék kerekíttessenek ki. Ámbár érseki megyéjének e feldarabolása tetemesen csökkentette volna jövedelmeit, mégis -- mert önzetlensége épen oly nagy, mint vallása iránt való buzgósága -- a királynak és a pápának egyaránt figyelmébe ajánlja tervét, melyet azonban csak másfélszázad múlva Mária Terézia valósít meg. Pázmány, mikor indítványára a magyar fôpapok a római misekönyv és a zsolozsmákat magában foglaló római papi imádságos könyv (breviárium) használását elhatározzák, kéri a pápát, hogy azokba a könyvekbe a magyar szentek ünnepeinek felvételét rendelje el: »mert -- úgymond -- akkora az egyháziak tisztelete a hazai szentek iránt, hogy el vannak határozva inkább mindenben a régi szokáshoz ragaszkodni, mintsem tiszteletökrôl lemondani.“ Korántsem akarunk apróságoknak nagy fontosságot tulajdonítani, mindazáltal ez a csekélynek tetszô dolog is tanúsítja, hogy még vallási intézkedései közben sem feledkezik meg hazájáról. Ha nem vetekedhetik is az egyházi rendbôl való világhírű nagy diplomatákkal és államférfiakkal: mégis nevezetes politikai munkálkodása is, melynek, természetesen, vallási meggyôzôdése szab irányt. Vallása érdekeinek alárendeli a politikaiakat, úgy mint mindazok, kik csupán a vallásnak szentelik teljes életüket, bármely felekezethez tartozzanak is; viszont akik csak a politikának élnek, ezt helyezik minden egyéb fölé. »Abban az idôben -- mondja Macaulay -- sok nemes természetű férfiú akként volt meggyôzôdve, hogy a lelkiismeret és becsület követeli, hogy vallásának feláldozza hazáját.“ Azonban korántsem akarjuk Pázmány hazafiságát kétségbevonni, sôt inkább valljuk, hogy -- a maga módja szerint -- jó hazafi volt. Méltán elmondhatta magáról: »Oly jó magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek becsületét és csendességét szeretem és Istentôl óhajtva kérem.« És: »Igazsággal igyekeztem hazámnak és nemzetemnek szolgálni.“ Megerôsíti e szavait egyik jeles kortársa, Kemény János fejedelem, kinek pedig vallási s politikai meggyôzôdése különbözött Pázmányétól, amikor, elôrebocsájtva azt az észrevételét, hogy egy idôben élt e három nagy magyar: Bethlen Gábor, Pázmány Péter és Eszterházi Miklós, így ír: »Az említett Pázmány Péter mondja vala egykor nála létemben: Átkozott ember volna, ki titeket arra kényszerítene, hogy a töröktôl elszakadjatok, ellene rugódozzatok, míg Isten a keresztyénségen másképpen nem könyörül, mert ti azoknak torkában laktok: oda annakokáért adjátok meg, amivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát, mert itt keresztyén fejedelemmel van dolgotok, tudniillik a német császárral... noha ím látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekintetünk vagyon mostan a mi kegyelmes keresztyén császárunk elôtt, de csak addig durál az a német nemzet elôtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemtusba jutván, gallérunk alá pökik a német.« Valamint II. Ferdinánd, úgy fia is leginkább Pázmány fáradozásainak köszönhette a magyar trónt. II. Mátyás, kinek nem voltak gyermekei, unokaöccsét, Ferdinándot, Károly fôherceg fiát, I. Ferdinánd unokáját kivánta a német császári s magyar királyi széken utódjául; mégpedig a magyar trónt a nemzet választási jogának kijátszásával, sôt ha másképp nem lenne lehetséges, fegyveres erôszakkal akarta számára megszerezni, amint az a bécsi és spanyol udvar ez idôbôl való levelezésébôl kitűnik. A német birodalmi rendek katholikus része, s Pázmány is, Ferdinándot óhajtotta a német császári trónon látni, sôt némelyek szerint Pázmány figyelmeztette volna II. Mátyást, hogy ôt jelölje utódjául; de Pázmány -- ámbár a szabad királyválasztás jogát tagadja -- csak az országgyűlés beleegyezésével kivánta számára megszerezni a magyar trónt. Az 1618-iki országgyűlésen a rendek elôbb a szabad királyválasztás jogát érvényesnek jelentették ki, s azután csakugyan Ferdinándot választották meg királlyá. Pázmány koronázta meg Pozsonyban. Késôbb a fölkelôk pártján széltiben beszélték ugyan, hogy Ferdinánd választatása részint megvesztegetéssel, részint egyéb eszközökkel a rendektôl kicsikartatott: de minderrôl, hiteles adatok hiányában, semmit sem mondhatunk. Mikor az 1629-iki soproni országgyűlésen II. Ferdinánd fiát magyar királysága örökösévé akarta tenni, de a választás és koronázás elkerülésével: Pázmány és Eszterházi voltak azok, akik tudtára adták, hogy az országgyűlés tudta s beleegyezése nélkül fiából nem lehet király; és hogy hazánkban a koronázás nemcsak szertartás, hanem szerzôdésszerű cselekedet nemzet és fejedelem között, mely nélkül senki nem válhatik hazánkban törvényes fejedelemmé. Habár az országgyűléshez intézett szokásos királyi elôterjesztésben az üresedésben levô nádori szék betöltésérôl, a királyválasztásról és a koronázásról említés nincs, mindazáltal a rendek, a törvény értelmében, elôször a nádorválasztáshoz fogtak, már csak azért is, mert a királyválasztásnál, Mátyás király idejébôl való egyik törvényünk szerint, elsônek a nádor szavaz, és Eszterházit választották nádorrá, kire a protestáns rendek közül is sokan szavaztak; azután nemcsak hathatósan védelmére keltek a szabad királyválasztás jogának, hanem mikor észrevették a jelenvolt II. Ferdinándnak ellenkezését, oly ingerültség vett erôt rajtuk, hogy már-már megtagadták a királyfi megválasztását. Azonban Pázmány és Eszterházi ügyességének sikerült lecsillapítani a felháborodást és kivívni III. Ferdinándnak királlyá választását. A rendek azonban úgy, mint az 1618-iki országgyűlésen, törvénybe iktatták, hogy szabad választás volt. Pázmány koronázta meg Sopronyban a királyfit. 1629-ben Ferdinánd felkérte a pápát, hogy Pázmányt, érdemeinek jutalmául, diszítse fel a római egyház bíborával. És mikor VIII. Orbán ôt a bíborosi méltóságra emelte, Scaglia bíboros úgy vélekedett, hogy nem Pázmányt tisztelte meg, hanem a bíboros testületet. A jeles francia író azt kérdezte: Mi szüksége van Bossuet-nek a bíborra? Valóban, a rang vagy cím nem teheti nagyobbá a nagy embert. Tudják ezt a maguk becsét ismerô nagy emberek. Tudta Pázmány is, aki római követsége idejében -- mikor a pápa rosszalja, hogy bíboros létére elvállalta fejedelmétôl a követi tisztet, mert, amint mondta, nem fér össze a bíboros méltóságával, hogy mástól, mint a szentszéktôl követi megbízatást elfogadjon, mert a bíborosok egyenlô rangúak a fejedelmekkel -- tétovázás nélkül kimondta, hogy Ferdinánd javára kész feláldozni nemcsak bíborosi kalapját, hanem életét is. Annak a kornak egyik legkiválóbb embere, Káldi, azt írja, hogy Pázmány alapítványaival »nemcsak örök emlékezetre való jó hírt, nevet szerzett magának, hanem a többi egyházi embernek is jó példát adott; hogy értékük szerint hasonló jeles dolgokra igyekezzenek.« Valóban, Pázmány -- mint maga VIII. Orbán pápa írja neki egyik levelében -- megmutatta, hogyan kell felhasználni az egyház kincseit. Mikor Ferdinánd a római követséggel megbízta Pázmányt, még arra is felkérte, hogy -- mivel kincstára a sok háborúskodás miatt kiürült -- a maga költségén utazzék Rómába, kötelezve magát, hogy, mihelyt teheti, megtéríti neki útiköltségét. Pázmány útjának költségei 60.000 forintra rúgtak, azonban ô ebbôl csak 40,000 forintot kívánt Ferdinándtól, mely összeghez 60,000 forintot hozzáadván, 100,000 forinttal megalapította a nagy-szombati egyetemet. Könyvtárt is csatolt hozzá, melynek számára a még Budán lévô corvinákat is meg akarta szerezni a töröktôl; 30,000 forintot igért érettök; azonban éppen oly kevéssé ért célt, mint Bethlen Gábor, ki szintén óhajtotta bírni a nagy Mátyás híres könyvtárának maradványait: »de -- amint Szalárdi írja -- a babonás nemzettôl... meg nem nyerhette volt.« 1635 május 12-én adta ki egyeteme alapító-levelét, mely latin nyelven van írva s melynek elején így ír: »Gyakran aggodalmasan gondolkodtunk, hogyan terjeszthetnôk a katholikus vallást Magyarországon, és hogyan gyarapíthatnók egyszersmind a nemes magyar nemzet dicsôségét, egyéb eszközök közt az ötlött elménkbe: hogy valami tudományos egyetemet kellene állítanunk, melyben a harcias nemzet erkölcsei szelidülnének és valamint az egyház, úgy a haza igazgatására alkalmasokká fejlesztetnének.« Kár, hogy fôiskoláján nem állított a magyar nyelv tanítására is tanítószéket. A pápa eleinte a nagy-szombati fôiskolát, mivel csak két kara volt, a hit- és bölcselettudományi, nem akarta egyetemül elismerni, s az egyetemeket megilletô jogokkal felruházni; II. Ferdinánd ellenben készségesen és haladék nélkül ugyanazokban a jogokban és kiváltságokban részesítette, melyekkel akkoriban a német egyetemek birtak. A fôiskolát 1635 nov. 13-án avatták föl, mely ünnepre Pázmány sok elôkelô s nevezetes embert hívott meg. Megjelentek többek közt: Eszterházi, a nádor, Wesselényi Ferenc füleki kapitány, a késôbbi nádor, Lamormain jezsuita, II. Ferdinánd gyóntatója, mint a bécsi egyetem küldötte. Az ünnepi beszédet Jászberényi Tamás jezsuita, az új egyetem egyik tanítója és a bölcseleti kar dékánja mondta, latinul, melyben, egyebek közt, e szavak fordulnak elô: »Megvillant lelkemben a gondolat: hogy vagy a te kezed volt az, mellyel Szt. István a maga műveit alkotta, vagy pedig a nagy király keze az, mely a tiedben megelevenült, hogy jótéteményekkel halmozza el Magyarországot.« Másnap ugyanama fényes gyülekezet elôtt Palkovics Márton jezsuita, a logika tanítója értekezett latin nyelven, a tudományok becsérôl. Ezután az egyetem megnyitottnak tekintetett; de az elôadások csak 1636 január elsô napjaiban kezdôdtek meg. Pázmány gondoskodik, hogy a hívek kellô számban erkölcsös és tanult papokat nyerjenek. Az Oláh Miklós alapította nagy-szombati papnevelô- intézetet anyagilag és szellemileg felvirágoztatja. Felállítja Bécsben a máig nevét viselô papnevelô-intézetet, hogy növendékei a bécsi egyetem elôadásait hallgathassák. Alapítványt tesz Rómában, hogy ott is neveltethessen ifjú papokat. Nem feledkezik meg a középiskolákról sem. Alapít egyebek közt Pozsonyban és Szatmárt gymnasiumot; Nagy-Szombatban két nevelôintézetet, az egyiket az elôkelô s vagyonos, a másikat a szegény ifjak számára; s a szorgalmas szegény ifjak javára ösztöndíjat. «Azt merem mondani, -- írja Káldi -- hogy soha a magyarországi praelatusok állapotjukhoz képest annyi ifjat nem taníttattak.« 1635 november 23-án a nagy-szombati egyetem tanulói iskolai drámát adtak elô, mely, a sz.-írás nyomán, Benjáminról szólt. Jelen volt az elôadáson a nagylelkű alapító is, és elôadás után, latinul, egyebek közt, így szólt az ifjúsághoz: »Nem hiába választottátok erre az alkalomra Benjámin történetét; mert az egyetemet agg koromra gondolva, utolsó szülöttemnek, Benjáminomnak kell tartanom, habár még több más intézet alapításáról gondolkodom.« Valóban, a nagy ember életének vége közeledett. Még megérte nagyszámú egyházi beszédei tetemes részének nyomtatásban való megjelenését. Valamennyi egyházi beszéde nem maradt reánk; csak azokat ismerjük, melyek abban a gyűjteményben foglaltatnak, melyet tisztelôi s barátai sürgetô kérésére, maga rendezett sajtó alá, s mely Pozsonyban 1636-ban jelent meg. Káldi, ki maga is annak a kornak egyik legkiválóbb igehirdetôje, egybegyűjtött egyházi beszédeinek abban a kötetében, melyet Pázmánynak ajánlott, magasztalja beszédeit: »Melyeket -- úgymond -- nemcsak a hívek nagy szívük vígasztalásával, hanem a pártosok is álmélkodással hallgattak«; és azután hozzáteszi: »Szívem szerint kívánván, hogy miképpen a hajnali csillag az ô felkelésével a napnak közellétét jelenti, s az embereket addig gyönyörködteti, míg a nap fel nem kel, azután pedig oly láttatlanná leszen, hogy mindnyájan egyedül a napra fordítják szemöket: úgy az én Prédikációs könyvem, melynek a nagyságod szárnya alatt keresek oltalmat, elöljáró követe legyen a nagyságod Prédikációs könyvének, melynek kinyomtatására igyekezik: úgy, hogy az elérkezvén, csak annak legyen kelete, mindnyájan azt kedveljék és keressék, és mindnyájan velem együtt abból tanulják meg, mint kellessék a gonosztól eltávozni s a jót követni.« A nagynevű Széchenyi György, Pázmány negyedik utódja a prímási széken, szükségesnek véli a jeles beszédeket másodszor kiadni, mely kiadás Nagy-Szombatban 1695-ben jelent meg, a harmadik, ugyancsak N.- Szombatban, 1768-ban, a negyedik meg Budapesten 1903-ban. Latinul is megjelentek Krakkóban, 1654-ben. Széchenyi prímás a második kiadáshoz írt lelkes elöljáró-beszédében - - melynek hosszú, de szép mondatai a híres unoka szavajárását juttatják eszünkbe -- egyebek közt így ír: »A világra adom újabban, hasznos és lelki gyümölcsökkel teljes Prédikációit... mivelhogy igen elfogytak, nem cselekedhetem, hogy csak hivalkodó szemmel nézzem; hanem mivel sokszor jelen voltam, és lelki épülettel hallottam áldott élô nyelvével ezen prédikációknak prédikálását: íme, újabban kinyomtattatom ... Adja a felséges Isten, hogy valakik hallják és mondják, legyen mindnyájoknak üdvösségökre s az örök életnek elnyerésére: élj azért üdvösségedre vele kegyes olvasóm, és, mint válogatott virágokról, szedjed, mint a Szentlélek Istennek szájából, az elfogyhatatlan örökkévalóságnak útján táplálásodra rendeltetett lépesmézet.« Egyházi Beszédeiben alig foglaltatik valami a két protestáns felekezet tanításairól, melyekrôl »mivel bôségesen írtam -- úgymond -- a Kalauzban és egyéb harcoló könyveimben, nem akarom itt kétszerezni írásaimat, hanem azokról ritkán és rövidebben emlékezem a prédikációban.« Egyházi beszédeinek gyűjteményét tehát nem számlálja »harcoló könyvei« közé, s csakugyan egyházi beszédeiben, egynéhányat kivéve, nem hitágazatokat, hanem erkölcsi igazságokat fejteget. Ezért Egyházi Beszédeinek gyűjteményérôl Bod Péter így nyilatkozik: »Ez szép könyv, az atyák írásaiból és a pogányok ékes mondásaiból vagyon egybeszedve s jó végre alkalmaztatva; nem is civódik igen... a másvallásúakkal benne.« Toldy, megemlítvén, hogy Pázmány kiadta egyházi beszédeit, ezt írja: »Homályba borítva kevés, de derék elôzôit, sôt mindmáig felül nem haladtatva magyar hitszónok által. Rendelkezésére minden oldalú tudás, a világ és emberi szív mély ismerete, gazdag képzelet és erôs logika áll. Pázmány fôképp beszédei s Kalauza által a magyar nyelvnek nem várt, elôre nem láthatott kiképzést adott. Ô az irodalomban addig uralkodott dunántúli nyelvjárás felett a tiszait érvényesítette; a nyelvvel grammatikai szabatossággal élt, azt új kifejezések s a nép szájából vett szebbnél-szebb és jelentôs szólásformák- és közmondásokkal gazdagította, irályának pedig oly teljességet, kerekdedséget és bôség mellett is oly hathatósságot kölcsönzött, hogy méltán egy új aera szerzôjének tekintetik, ki a régibb kort befejezte, s újat kezdett meg, mi által az értôktôl »a magyar bíboros Cicero« dísznevet vívta ki magának. Ô a mai könyvnyelv teremtôje. Az 1635-ik év karácsony napján, Nagy-Szombatban, egyházi beszédet mond, melyrôl egybegyűjtött egyházi beszédei hatalmas kötetének végén e szavakat írja: »Alítom, hogy ez leszen vége a negyven esztendôtôl fogva való prédikálásomnak: mert mellem fulladásai, hurutok és belsô szelek szaggatásai, emlékezésem fogyatkozásai, fogaim kihullásai, egyéb sok nyavalyával egyetemben, alkalmatlanná tettek a prédikálásra. Hanem Istent alázatosan kérem, hogy tegye gyümölcsössé a hívek lelkében eddig való tanításomat: nekem pedig adjon boldog kimúlást az árnyékvilágból.« Azokban a bús szavakban kifejezett sejtelme beteljesedett, mert csakugyan akkor hirdette utoljára Isten igéjét. 1636 december 26-án Egyházi Beszédei egy példányát megküldi I. Rákóci György erdélyi fejedelemnek: »Egyébbel kegyelmedet -- írja neki -- most az új esztendôben nem tisztelhetem ... kérvén ... hogy, mikor fejedelmi gondjaitól üressége lehet, ne restelje általolvasását. Azt hiszem, hogy kegyelmed pápista prédikációt nem is hallott.« A fejedelem, 1637 januárius 28-án, Fogarason kelt válaszában ezt írja neki: »A kegyelmed új esztendei ajándékát becsülettel és szeretettel vettük kegyelmedtôl. Úgy vagyon, pápista prédikációk hallgatására nem érkezhetünk, de kegyelmednek ilyen sok munkáját olvassuk, és kegyelmed jó emlékezetére több könyvünk között megtartjuk. 1637 március 11-én Pozsonyból, ugyancsak Rákóczinak, ezt írja: »Ad dominicam laetare együtt leszünk ô felségénél«, de ezt a napot, amely abban az esztendôben március 22-én volt, már nem érte meg, mert március 19-én Pozsonyban elhunyt. Április 3-án temették el nagy pompával Pozsonyban, Sz. Márton templomában, melyben egy ideig királyainkat koronázták. A temetési szertartásokat, melyek reggel 8 órakor kezdôdtek, Telegdi János kalocsai érsek végezte. A halottas házból 24 pap vitte ki a koporsót. Szent Márton templomában Szelepcsényi György, esztergomi kanonok és szenczi plébános, késôbb Pázmány utódja a prímási széken, latin, Forró György, Pázmány iskolatársa Kolozsvárt, utóbb szerzetestársa, korának egyik kiváló prédikátora s egyházi írója, magyar halotti beszédet mondott róla. Ez utóbbinak beszéde öt negyedóráig tartott. A temetésen, melyre számos fôpap és fôúr jelent meg, köztük a nádor, III. Ferdinánd királynak Tiefenbach gróf viselte képét. Sírja fölé unokaöccse, Pázmány Miklós, márványtáblát tétetett, és reá, magának a nagy embernek kívánsága szerint, melyet végrendeletében kifejezett, csak ezeket a szavakat vésette: «Petrus Pázmány cardinalis.« Testalkatára nézve középtermetű, sovány testű, hosszas és tiszta arcú, magas homlokú, sasorrú, fekete s eleven szemű, szerény és mégis méltóságos tekintetű, szöghajú s nem erôs, de kellemes hangú volt; nem igen sűrű szakállát megeresztette s bajuszt is viselt. Alakja, mely tiszteletet gerjesztett az emberekben, illô volt nagy lelkéhez. Illett reá is, amit egyik beszédében, Seneca szavaival, mondott: »A nagy emberek hallgatásukkal is oktatnak, mert csak reájok nézve is, sokat tanulunk.« ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 1. rész -- Az teremtett állatoknak szép rendi és az emberi természetnek indulati az Istennek isméretire kézen fogva viszik az embert. Valaki az Istenhez akar járulni, mindeneknek elôtte el kell hinni, hogy ez világnak vezérlô ura, gondviselô fejedelme, teremtô Istene vagyon, az ki mindenható erejével ez világot alkotta, bölcsességével vezérli, gondviselésével szent nevének dücsôségére igazgatja; és hogy ô mind hív szolgáinak, s mind ellene rúgóldozó engedetlen pártosoknak, érdemek szerént, igaz jutalommal megfizet végtére. Azért az egész keresztyén hitnek és üdvösséges tudománynak felbonthatatlan fondamentomáúl kell ezt vetnünk, hogy egy igaz Isten vagyon; kit azért neveznek az görögök Theósnak, mert általlát mindeneket, általhat és gondviselô bölcsességével általmégyen mindeneken. Jóllehet pedig azt alíthatná valaki, hogy ezt az mi hitünknek elsô fondamentomát nem volna szükséges az természetnek világos tanításival támogatni, mivelhogy még az pogány bölcs is azt tanácsolja, hogy pálczával kell érélni, s nem bizonyságokkal oktatni az istentagadókat: mindazonáltal az híveknek nagy lelki vígasztalásokra lészen, ha megértik, mely szépen egyez és igyenes bizonyságot tészen az hit és az okosság az keresztyéni igazságrúl. Azoknak pedig, kik nyelvekkel vallják, de feslett életekkel és rút erkölcsökkel tagadják az Istent, ösztöne s ébresztôje lészen az természet is az isteni tiszteletre és szolgálatra. Azért nemcsak az sz.-írásból, de az teremtett-állatoknak szép módjával és nagy bölcseséggel való rendelésébôl, csudálatos erejébôl, álmélkodásra indító ékességibôl, hasznaiból, cselekedetekbôl és az emberi természetnek tulajdon indulatjából is nyilván megismerhetjük az világnak urát és gondviselô kormányosát. Ez okon mondja Sz. Pál, az bölcs Salamonnal egyetemben, hogy színes mentségek nem lehet azoknak, kik az Istent nem ismerik: sôt, temérdek oktalanságnak kábaságátúl hordoztatván, ugyan azt is merik szűvökben mondani, hogy nincs Isten. Mert az Istennek véghetetlen erejét és istenségét megismerhetik az teremtett-állatokból, mint valamely szép fínyes tükörbôl; mivelhogy az mennyei és földi állatok nem egyebek ékesen s szép renddel egybeszerkeztetett garádicsok-nál, melyeken az nagy Istennek ismeretire juthat az értelmes embernek okossága. És hogy amaz mély bölcsességnek fondamentomiból eredett bizonyságokrúl ne szóljunk, melyek noha az tudós emberek elôtt foganatosbak, mert az ô értelmeket világosan s nagy fenn meggyôzik és az igazságnak engedelmessége alatt ugyan kötve tartják, de az községnek értelmét felülmúlják és nagy úton hátrahagyják. ELÔSZÖR is, az világnak sok különbözô részeinek szép ékes renddel való alkotásából, így okoskodik Eusebius doctor: Ha egy vadon erdôben, egy kôsziklás pusztának barlangi között, jó módjával épített palotát látnánk, mely nagy szép csinyoson felékesíttetett és drága kárpitokkal bévonattatott volna; minden szegeleti arany és ezüst házi eszközzel tündöklenék; kedves gyönyörűségre és szükséges táplálásra tartozó szépséggel bôvölködnék; e fölött ô benne szép vetett asztalokat, fényesen égô szövétnekeket, körülötte jó gyümölcsösfákat, kedvesen illatozó virágokat, csatornákon és cséveken folyó hűvös forrásokat látnánk: és az mulató helynek ékességén csudálkozván, tudakoznánk, ki alkotmánya légyen ez az királyi fáradságnak nyugodalmas künnyebbségére való épület? Valjon s, ha ki azt felelné, hogy emberi kéz nélkül, az közel való hegyeknek történetbôl lôtt szakadásiból és az ô részeinek széltül egybenhordásából kerekedett ki az szép palota: nem azt itélnéd- é, hogy megelôzne minden goromba esztelenséget oktalan feleleti? Hasonlóképpen, ha egy bordában nagy mesterséggel rendelt bélfonalat látnál: nem mindjárt azt gondolnád-é, hogy merô szerencsébôl nem esett rendelések, hanem okos embernek mestersége szerkeztette ezeket oly jó módjával? Mivelhogy azért ez világnak szépséges nagy volta minden ékes épületeknek cifráit messzére felülmúlja, mind az ô fondamentomának, az föld kerekségének állandó erejével; mind az ô boltozatjának, az kerek szép égnek hajlásával; mind az ô fínyes fáklyáinak, az napnak és holdnak világosságával; mind az ékes kárpitoknak, az mezei szép virágoknak és zöldelô fáknak szemlegeltetô különbözésivel: kétség nélkül az jô ki belôle, hogy ennek az díszes épületnek, melynek mind az görögöknél, s mind az deákoknál még neve is az szépségtűl vétetett, bölcs és hatalmas alkotója vagyon, ki nem egyéb az egy Istennél, kit tisztelünk és imádunk. MÁSODSZOR, ez világnak szép renddel szabott gondviselô vezérlésébôl, ilyen bizonyságot támaszt Nazianzenus: Hogyha valahol gyönyörűséges nótára igazíttatott hegedű- vagy lyiút-szót hallunk, mindjárt általértjük, hogy okos és tudós fô mesterember kézétűl vagyon annak eredeti: azonképpen, ha szép megeresztett zászlók alá rendelt roppant seregekre tekintünk, avagy jó rendtartással vezérlett népnek sokaságát látjuk, nyilván tudjuk, hogy fejek és vezérek vagyon ezeknek: miképpen Sába királyné asszony, látván az Salamon épületit és udvarának rendit, megisméré az bölcs királynak eszességét. Végezetre, ha egy forgó órának állhatatos folyással járó kerekit látod: ottan tudhatod, hogy értelmes és tudós igazgatója vagyon, az ki megoltalmazza minden bontakozástúl és az napnak forgásához igazítja. Holott azért ez világnak minden részei ily kimagyarázhatatlan szép renddel, ennyi ezer esztendeig, ily nagy állhatatossággal viseltessenek: nem lehet az okos embernek abban semmi kételkedése, hogy fölötte bölcs gondviselô feje és világ tengelye forgató Istene vagyon ez földnek. Ez okból mondja Lactantius, hogy nincs oly vad természetű ostoba ember, az ki (bár ne tudja is ki légyen az Isten, kinek gondviselésével vezéreltetik ez világ) szemét az égre fordítván, az teremtett-állatoknak nagy voltokbúl, rendibűl, szépségibűl, állhatatosságibúl és hasznaiból meg ne ismerje, hogy vagyon valamely Isten, az ki mind ezeket hordozza és vezérli: mivelhogy sem történetbôl, sem az teremtett-állatoknak tulajdon erejökbôl és rendelésekbôl ezek nem származhatnak. Ugyanis, mi lehet oly nyilvánvaló és látható dolog, úgymond egy pogány bölcs, mint hogy mikor az eget és az égi csillagoknak állhatatos rendit s változásit megtekintjük, az természetnek belénk oltatott indulatjából, mindjárt eszünkbe jut, hogy igazgató vezére és gondviselô fejedelme vagyon ez világnak? Annak okáért mondja Sz. Dávid, hogy az egeknek is nyelvek vagyon, melyekkel az Istennek dücsôségét hirdetik és az ô szavokat megértik minden nemzetségek. Másutt azt mondja, hogy az egeknek mint valami szép királyi sátoroknak kiterjesztése által az Isten mintegy szép fínyes ruhában öltözik. Mert, midôn az teremtett-állatokban és legfôképpen az egeknek csudálatos alkotásában az ô hatalmasságát és bölcsességét megmutatja, úgy tetszik, mintha ugyan látható öltözetet venne magára, melyben megismértessék mi tôlünk: mivelhogy az teremtett-állatoknak ereje, szépsége, gyorsasága és nagysága csaknem kézen fogva viszen minket az Isten ismeretire. Azért mondja Sz. Pál is, hogy az Isten nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, jót cselekedvén, velünk az égbôl, esôt adván és az földi gyümölcsök termésére alkolmatos üdöket rendelvén. Az Bölcs pedig ezen okból írja, hogy az Istennek bölcs lelke minden teremtett-állatnak nyelvet adott, mellyel az Istennek bölcsességét hirdesse. HARMADSZOR: Hogy magunk kívül messze ne bujdossunk, csak ne resteljünk bétekinteni magunkban, künnyen az Istennek isméretire juthatunk és, az mint Sz. Pál mondja, ugyan megtapasztalhatjuk ôtet: mivelhogy ô benne élünk és mozgunk, és, az Sz. Dávid mondásaként, az Isten orcájának bélyege és jele rajtunk vagyon. Miképpen azért szűvökben plántálta az Isten az szüléknek magzatjukhoz való szerelmét: azonképpen az egész emberi természetben mélyen beoltotta az ô ismeretinek szikráját, úgy hogy soha világ kezdetitűl fogva nem volt nemzetség, mely isteni tisztelet nélkül lôtt volna. Ha azért az miben minden különbözô nemzetségek egyetértenek, azt nem emberi gondolatnak és találmánynak (mely, mint az pára és tajték, hamar elenyészik), hanem ugyan az természetnek szűvünkben öntött törvényének kell itílni: kétség nélkül arra is az természet oktat, hogy az Istennek gondviselô ereje alá vettetett minden ember. És ezt az pogányok bálványozása is szépen megerôsíti; mert tudjuk és érezzük magunkban, mennyire ellenkezik az mi dölyfös és fenhéjázó természetünknek dagályosságával, hogy más alábbvaló teremtett-állatnak fejet hajtsunk és megholdoljunk: de mindazonáltal inkább akartak az pogányok követ és fát, sôt barmot imádni, hogysem mint Isten nélkül lenni; kivel bizonyságot töttek, hogy künnyebb, az természetnek felfuvalkodott akaratossága ellen is, akármely elvetett állatnak szolgálatjára állani és, ezt Istennek itílvén, feje föliben helyheztetni s tisztelni, hogysem Isten nélkül lenni. Továbbá, hogy ugyan természetünkben gyökerezett az Istennek gondviselésérűl és nyomorúságinkban segítségérűl való tudomány, ez is nagy jelensége: mert noha találkoztak oly eszefordúlt és agyafúrt emberek, kik, sok gonoszságok miatt, elidegenedvén az Istennek igazságátúl, azon mesterkedtek, hogy az Istent tagadván, bátrabbak lehetnének minden gonoszságra; és midôn csendeszen eveztek, nagy fenn pöktek és csúfos mardosásokkal játszottak az istenfélôkkel; de mindazonáltal, midôn vissza fútt az szél, és félelmes igyekben estek véletlenül, az természetnek kisztetésébôl felindíttatván, Istenhez fohászkodtak, minden falevélnek cserdülésétűl féltek, kik az Istentűl nem akarnak vala félni: és az égre vetvén szemeket, Istentűl kértek segítséget. Azért mondja Sz. Dávid, hogy az Istennek ellenségi is, mikor értik az ô hatalmas erejét, hazudozva hízelkednek néki. Így olvassuk, hogy Caligula császár teljességgel játéknak itíli vala az Istent, és ez világnak parancsoló istennek nevezi vala magát: de midôn az mennydörgéseket hallotta, nagy félelemmel az ágy alatt bújdoklott az Istennek haragja elôtt. És ugyan természetünknek hertelen és sok gondolkodás nélkül való indulatjából érezzük azt mindnyájan, az mit Jozafát király monda, hogy midôn nyavalyánkban nincs sohonnan reménységünk, mindjárt az Istenhez fordítjuk szemeinket. Ennek fölötte az emberi kívánság az teremtett-állatokkal soha meg nem elégedhetik, hanem, akármennyi gazdagságra, böcsülletre, kincsre, hatalomra, bölcsességre jusson is, nyughatatlan; és mint az égô tűz, ha olajt öntesz reá, fellobban inkább, hogysem elaludnék: úgy az mi kívánságunk szomjuságát is meg nem oltják, sôt inkább felgerjesztik ez világi jóknak bôvölködési. Szükség tehát, hogy valami nagyobb és jobb légyen az teremtett-állatnál, az kivel beteljesedjék ez az természetnek nagyobbra vágyódó kívánsága, mely hejában és haszontalanul belénk nem plántáltatott. Ez pedig, az kiben megnyugszik kívánságunk, nem egyéb annál, az kirűl Sz. Dávid énekli, hogy akkor elégszik ô meg, mikor az Úrnak dücsôségét meglátandja. Továbbá az emberi okosság tanít arra, hogy az értelmes lélekkel felékesítetett emberi állat nem lehet alábbvaló és elvetettebb az több teremtett-állatok közt: ha pedig csak hiúságos találmány volna az religio, az Istenrűl való tudomány: nem volna sem balgatagb, sem nyomorultabb állat az embernél. Mert egy az, hogy sokan az emberek közül vagy mindenestül, avagy nagy részbűl megvonszák magukat ez világi gyönyörüségektűl és alkalmatosságoktól, az Istennek félelméért: más az, hogy az lelkiismeretnek furdalási, az Isten haragjának és az kárhozatnak félelmik csak egyedűl az embert faggatják. Azért, az Sz. Pál mondásaként, esztelenb és bódogtalanb az ember minden állatoknál, ha Istene nincsen és csak ez világon vagyon határa reménységének. NEGYEDSZER: Az természet ereje fölött való csudák és jövendômondások, melyeket az Úr Isten régenten cselekedett és most is megújít, mikor kedves ô elôtte, bizonysági annak, hogy ez világnak vezérlô Istene vagyon, ki az ô híveinek segítségére és oltalmára, az gonoszaknak fenyítékére és büntetésére, szokatlan és az teremtett erônek folyása szerént, ugyan lehetetlen dolgokat is cselekeszik. ÖTÖDSZÖR és utólszor: Az emberi elmének bölcs okoskodása is az igaz Istennek ismeretire mutat és igazít minket. Elôször: Mert, az mint Sz. Ágoston írja, minden nemzetségek még az pogányok ô magok is, mikor az Istent említik, oly állatot értnek ezen, az melynél fôbbet, böcsülletesbet, jobbat nem gondolhatnak. Sz. Bernárd pedig imígyen szól: Az pedig, az kinél fôbb és böcsülletesb állatot nem gondolhatunk, lehetetlen, hogy csak az emberi elmének hiúságos gondolkodása és chimaerája legyen; mivelhogy sokkal jobb és böcsülletesb az mi valóságosan vagyon, hogysem az mit csak gondolatunkban elmélkedéssel faragunk: tehát nem lehetséges, hogy valóságosképen nem volna Istene ez világnak. Másodszor: Ezeknek az világi állatoknak eleitűl fogva való teljes sokaságában ha valamely oly állat találtatik, mely mástul nem származik és nem függ, az lészen, az kit mi Istennek nevezünk: ha pedig ebben az sokaságban semmit olyat nem vallasz lenni, ki mástul nem függene, úgy mint alkotójától, szemlátomást megcsalatol. Mert ha mindenek mástul származnak és függenek, mivelhogy az egész és teljes sokaság kívül nincs semmi oly állat, melytül az teremtett-állatok sokasága származhatnék: szükség azt mondani, hogy az világi állatoknak teljes sokasága valakitűl olytúl függ, az ki ebben az sokaságban foglaltatik: és így nem egyébtűl, hanem avagy ô magátúl, avagy az ô alkotmányátúl függene. Ez pedig teljességgel lehetetlen dolog, az mint ezennel megbizonyítom: tehát azt kell mondanunk, az mit elsôben mondánk , tudniillik, hogy ez világon vagyon oly böcsülletes természet, mely mástúl nem függ és nem származik. Harmadszor: Ha az világ, az ô benne való fô részeivel egyetembe, öröktôl fogva nem volt, hanem üdô szerint kezdetett: kétség nélkül oly alkotója volt, az kinek ereje által kezdetett újonnan, az mi nem volt annak elôtte; de az bizonyos, hogy ez világ, az benne való állatokkal, öröktűl fogva nem volt: tehát hatalmas kezdôje, teremtôje volt az világnak, kinek erejébôl kezdetett újonnan lenni. És ez, az világnak teremtô Ura, az egy igaz Isten. Az bizonyságnak elsô részét azzal erôsíti Sz. Ágoston, hogy semminemű állat nem alkothatja önönmagát; mivelhogy az ki valamit teremt és alkot, ô magában lenni kell annak, és erejének, hatalmának tehetségének kell lenni, mert ezek nélkül semmit nem cselekedhetik: tehát az mi azelôtt nem volt, hanem újonnan kezd lenni, másnak ereje és hatalma által kell annak kezdetni. Azon bizonyságnak második részét gyôzhetetlenül bizonyítja Sz. Ágoston, imilyen formán: miképen nem lehetséges dolog az, hogy az ember öröktűl fogva légyen, ha mind teste s mind lelke öröktűl fogva nem volt, mivelhogy az emberi természethez mind egyik s mind másik szükséges: szintén azonképen az üdônek és napnak forgása és egyéb állatoknak egymástól való születése és származása sem lehet öröktűl fogva, hanemha az elébbvaló és azután követközô részek is öröktűl fogva voltak. Mert szintén mint az emberi természethez szükséges az test és lélek: úgy az üdôhöz, az égnek forgásihoz, az teremtett-állatoknak egymás után való születésekhez és romlásokhoz, egy szóval, az részszerént múlandó és folyó dolgokhoz, melyeket az deákok successivum-oknak hívnak, mivelhogy egymás után való részbôl állanak, szükség, hogy elébb- és utólbvaló részt foglaljanak magokban. Annakokáért, ha az napnak forgása, az embereknek egymás után születése öröktűl fogva voltak, mivelhogy az ô természetekhez illendô részek nélkül nem lehettek: követközik, hogy elébb- és utólbanvaló részek voltak öröktűl fogva. Teljességgel lehetetlen pedig, hogy mind az elébbvaló, s mind az utána követközô részek öröktűl fogva valók légyenek; mivelhogy az mi elôtt valami volt, az nem lehet öröktűl fogva való. Ezt az bizonyságot, nagyobb értelemnek okáért, ilyenképpen erôsíthetjük: ha az világ mostani állapotjának kezdete nem volt, hanem öröktűl fogva, így mint most, egymás után születtek, bizonyos számú esztendôkig éltek s azután megholtak az emberek: követközik, hogy az embereknek nemcsak születések, de halálok is öröktűl fogva volt. Az pedig nem lehetséges; mert az embernek születése csak bizonyos és meghatározott esztendô számmal volt az halálnak elôtte: azért, ha az születés elébb volt az halálnál, nem lehetett öröktűl fogva az halál. És mivelhogy csak meghatározott, bizonyos számú esztendô folyt az halál között és születés között, mint szintén most is, ha az emberi állatnak halála öröktűl fogva nem lehetett, az ô születése sem lehetett kezdet nélkül. Ebbôl az kerekedik ki, hogy ez világ nem lehetett kezdet nélkül mindenkor ilyenformán, mint mostan vagyon. Végezetre, azzal is támaszthatjuk ezt az igazságot: mert az mi öröktűl fogva volt, változás nélkül örökké abban az állapatban kell maradni, melyben volt eleinten. Mert ha elváltoznék, nem lehetne ez az változás öröktűl fogva; mivelhogy az elváltozó állatnak létele után kellene követközni az változásnak. Szükség tehát, hogy az öröktűl fogva való állat, az változás elôtt, örökké, azaz véghetetlen ideiglen, változás nélkül maradjon az elébbi állapatban; mivelhogy ha az változás elôtt csak bizonyos üdôvel kezdett lenni, nem lehetett öröktűl fogva. Ebbôl világoson követközik, hogy az egek forgási és az embereknek nemzési, egy szóval, az világnak ilyen állapatja, mint most vagyon, nem lehetett öröktűl fogva, akármint habozzon ebben Aristoteles; ki midôn az csipát szemérűl letörölvén, bizonyságinak töredelmes pozdorjáját megismerte volna, igazán megvallá, hogy ô az világnak kezdetirűl semmit bizonyost nem tud mondani. Ezt azért, az ki ez világot teremté, mely azelôtt nem vala, Istenünknek és ez világ urának tartjuk; ôtet tiszteljük, mint teremtô és gondviselô fejedelmünket. De ezeknek és több mély bizonyságoknak most békét hagyván, vegyünk az megmondott dologbúl két hasznos tanúságot. Elsôt azt: mely veszedelmes vakságra viszi embert az bűn és az Isten törvénye ellen való feslettség. Az Sz. Pál mondása szerént, az ki vétkezik, megtagadja az Istent cselekedetivel; mert nem egyéb az gonoszság, úgymond Sz. Jób, hanem az felséges Istennek tagadása. Ugyanis az, ki bátran elmerül és torkig úsz minden gonoszságban, úgy viseli magát, mintha nem volna az kinek engedelmességgel tartoznék és az ki látná s meg is büntethetné álnakságit. Azért az ki nemcsak szájával, hanem erkölcsével is meg akarja mutatni, hogy az Istent hiszi, ne légyen olyan, mint az kikrűl olvassuk, hogy hasonlók az erdei szamárokhoz, és liber baroknak alítván magokat, szabadoson vétkeznek, mintha menedéklevelek volna az isteni szolgálattúl: hanem azt szünetlen szeme elôtt hordozza, hogy birodalom alatt született, és nagy büntetésnek fenyítékével köteles az ô Teremtôjének szolgálatjára és szófogadó engedelmességre. Másodikat azt tanuljuk: mely méltó okokból parancsoja az Úr Isten, hogy soha semmi dolgainkban el ne feledkezzünk és lelki szemeinket el ne fordítsuk ô róla; mivelhogy nagyobb szabadságot semmibôl nem vehet az emberi gyarlóság minden gonoszságra, mint abból, hogy kiveti az Istent elméjébôl. Mert szinte miképen az országokban nem lehet nagyobb bontakozása az igazságnak, sem eláradása az gonoszságnak, mint midôn az emberek azt vélik, hogy sem fejedelemek, sem birájok nincsen: azonképen nem lehet azokban is zablája az gonoszságnak, valakik gyakran nem emlékeznek az Istenrűl. Az ki pedig szünetlen az Istenre függeszti szemeit, nemcsak nagy ösztöne vagyon minden tekélletes jó erkölcsre, de az világi veszedelmek és háborúságok között is csudálatos vígasztalást talál, mint szintén Sz. Dávid, ki, midôn ez világnak felháborodott habjai között ugyan megepedett volna, azt mondja, hogy megemlékezvén az ô édes Istenérűl, örvendetes gyönyörűséggel beteljesítteték az ô szűve. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 2. rész -- Mint kelljen az világnak szép alkotmányában az Istennek hatalmát és bölcseségét szemlélni. Izsaiás azt írja, hogy az Isten három ujjára függesztve hordozza az föld kerekségét; akarván ezzel jelenteni, hogy ez világnak gondviselésében az Istennek három csudálatos szép tulajdonsági tündöklenek: tudniillik, atyai jó volta, mellyel jót akar tenni az teremtett-állatokkal; gondviselô bölcsesége, mely utat talál az ô jó akaratjának véghez vitelében; mindenre ható nagy hatalmassága, melynek erejével mindazokat megszerzi, valamik szükségesek ez világnak szép és hasznos vezérlésére. És, hogy ezeket az isteni tulajdonságokat ajtatos szeretettel megismerné minden ember, gyakran int az sz.-írás, hogy az Istennek alkotmányit szorgalmatos gondolkodással szemléljük; sôt ugyan jajt kiált azokra, kik ebben megfogyatkoznak, ô maga is az nagy Úr Isten, meg akarván Sz. Jóbbal ismertetni hatalmasságát és isteni félelemre és szeretetre igyekezvén gerjeszteni lelkét, nagy sok beszéddel eleiben rakogatja, sôt ugyan nagy pompával elômustráltatja az teremtett-állatokban tündöklô bölcseségét és hatalmas erejét. Elôször is az egeknek csudáiról emlékezik: azután az esôt, havat, szeleket, mennyköveket, végre az égi madarakat, vízben úszkáló állatokat, az föld hátán lakozó vadakat elôszámlálja; és úgy mutogatja, mely világos tüköri légyenek mind ezek az ô bölcs hatalmának. Sz Dávid is, gyakorta az isteni dicsíretre és szeretetre serkegetvén magát, sok szép énekléssel elôszámlálja az Istennek teremtett-állatit. Sz. Ágoston magárúl azt írja, hogy mikor üdôt vehetett az több foglalatosságitúl, az Istennek alkotmányit gyönyörűséges elmélkedéssel vizsgálja, és ezzel úgy felgerjed az isteni szeretetre, hogy az reménylett bódogságnak elôljáró zsengéjét láttatik érezni magában. # 1. Hasznai az teremtett-állatokrúl való elmélkedésnek. Az teremtett-állatokrúl való mélyebb gondolatból három rendbéli haszon származhatik az emberbe. Elsô: az Istennek isméreti. Mert, az Bölcs mondása szerént, az ki jól meggondolja az világ részeinek rendit és állapatját, eszében vészi, hogy okos és véghetetlen hatalmú gondviselôtűl hordoztatik. És az teremtett-állatoknak nagy volta az Istennek véghetetlenségét, szépsége az Istennek szépségét, erôssége az Istennek hatalmát, fínyessége az ô dücsôségét, édessége pedig az Istennek sok vígasztalásokkal bôvölködô jóvoltát adja értenünk; mivelhogy valami az kútfôbôl származik, azzal bôvölködni kell az kútfônek. Annakokáért Sz. Basilius azt írja, hogy ez világ nem egyéb, hanem egy szép írott könyv, mely az Istennek dücsôségét hirdeti. És ugyanezent írja Cassiodorus, hogy mondotta Sz. Antal egy pogány bölcsnek, midôn azon tudakoznék tôle, mint lakhatik az pusztában könyvek nélkül? Másutt ezen Sz. Basilius azt írja, hogy ez világ olyan mint egy iskola, melyben az teremtett-állatok tanítnak az Istennek ismeretire. Mert, úgymond, az látható állatok szépsége és nagysága az Istennek erejét és szépségét szemünk elôtt hordozzák, úgy hogy noha csak legkisebb részét érthetjük az teremtett-állatok titkainak, de mindazáltal csak azok is, az melyeket szemünkkel látunk, oly csudálatosok, hogy akármely éles elme sem álmélkodhatik elégségesen az Istennek ezekben tündöklô bölcseségén. Miképen azért az mennyei bódogságban az Úr Isten mintegy tüköre lészen az megdicsôülteknek, melyben az teremtett-állatokat szemléljék: azonképen ez világon az teremtett-állatokat tükör gyanánt kell néznünk, melyben az Istennek jóvoltát, hatalmasságát, bölcseségét megismerjük; és mint valami grádicsokon, az látható állatok isméretin az Istennek isméretire emeltessünk. Második haszna az teremtett-állatok isméretinek az, hogy felgerjed bennünk az isteni szeretet, és hálaadásra indíttatik az mi szívünk. Azért mondja Sz. Basilius, hogy mikor csak egy füvecskét látunk is, az isteni szeretetre gerjedez az mi lelkünk, ha meggondoljuk, hogy ezt is az Úr Isten nem magáért, sem az angyalokért, sem az oktalan állatokért, hanem, az mint Sz.,Dávid mondja, az hegyek tetején zöldelô füvet is az embernek szolgálatjára teremtette. Mert az ember szűkölködik az oktalan állatok nélkül hogy húsával tápláltassék, bôrivel és gyapjával ruháztassék, erejével földét szántsa, terhét hordozza, gyalog járástúl megmentse: ezek pedig az oktalan állatok füvei tápláltatnak: az füvek nem nônek különben, hanemha esôvel öntöztetik az föld: az esôk különben nem lehetnek, hanemha az tengerbôl és folyóvizekbôl pára emeltetik fel: az földbôl pedig gôzölgô füstök támadnak, és szelet indítnak, mely az felhôket elterjeszti az föld kerekségére: ezek pedig az párák és füstök különben fel nem emelkednek, hanem az napnak és csillagoknak erejével: annakokáért mind az egek az ô szép forgásokkal mind az esôk és mezei virágok az embernek szolgálatjára, hasznára és tisztességes vígasztalására teremtettek. Azt kívánja azért ez az szent doctor, hogy midôn egy szép virágot kezünkben vészünk, egy árnyéktartó zöld ágat megtekintünk, az Istenhez emeljük lelki szemeinket és dücsôítsük ôtet, ki ennyi szépséggel felékesítette az elhervadó virágot, hogy az mi szemünket gyönyörűségesen legeltesse; ily szép illattal megáldotta, hogy jó szagával minket vigasztaljon: ennyi különb-különbféle jó ízű gyümölcsöket adott az üdônek állapatjához képest, hogy az mi torkunknak kedveskedjék. És egy szóval, nem úgy bánt mi velünk az Isten, mint az emberek az ô béresekkel, kiknek csak temérdek és vastagító eledelt rendelnek, csemegére és nyalánkságra nem szoktatják ôket: hanem szükségünk fölött is, az mi érzékenységünk gyönyörködtetésére is, sok szép dolgokat teremtett az mi urunk. Ezeket megértvén, nem illik, hogy hasonlók legyünk amaz oktalan állatokhoz, kiknek midôn az ô pásztorok makkot vagy galagonyát vér az fárúl, mohón zabálnak és egymást taszigálják, de szemeket fel nem emelik, hogy megköszönjék az ô pásztorok jótéteményét. Az gyermekekhez se hasonlítsuk magunkat, kiknek ha szép arany bötükkel írt könyvet adnak, noha gyönyörködnek az bötük tettetes ékességében, de nem értik mi fekszik azok alatt, és az benne való mélységes tudományra nem igyekeznek: hanem azon legyünk, hogy ez világi szépség által az Istennek szerelmére és jótéteményiért hálaadásra induljunk, és megemlékezzünk az Bölcs mondásárúl, hogy, midôn az Istentűl jót vészünk, hálaadást térítsünk vissza ô szent felségének. Ugyanis, az mint Sz. Ágoston írja, bolondság volna, ha azok az szépségek elvonnának minket az Istentűl, az melyek ugyan nem is volnának, ha Istenben nem volnának. Harmadik és utolsó haszna az világi állatok vizsgálásának az, hogy ezeknek példájokkal hivatalunkrúl és kötelességünkrôl meg- emlékeztetünk, és néma nyelvekkel az mi erkölcsünket ezek is az tekélletességre igazgatják. Ez az oka, hogy az sz.-írás is néha az hangyákra, néha az héjákra, sôt még az ökrökre és szamárra is mutat, hogy ezektűl megtanuljuk, mint kelljen hivatalunkban járnunk. Azt mondja azért Sz. Basilius és Sz. Ambrus doctor, hogy midôn egy szép virágot megtekintünk, ne csak úgy nézzünk erre mint az barmok, hanem eszünkben jusson az mi életünknek gyarlósága, rövid öröme, elmúlandó vigasága. Mert miképen az szép virág hamar meghervad s elszárad, és noha még Salamonnál is frissebben öltözött, de nagy gyorsan elveszti minden ékességét: azonképen te is, akármely erôben, szépségben és hatalomban dicsekedjél is, rövid üdô alatt meghervadsz és megrothadsz. Hasonlóképen más helyen is ezen szent doctorok arra tanítnak, hogy midôn az szôlôvesszöt látjuk, eszünkbe jusson állapatunk, hogy noha minket is az Úr Isten, mint valamely szép szôlôt bégyepelt és béárkolt, megmetszett és megkarózott az ô malasztjának és az szentek példájának vastagító támaszival: de viszontag azt kívánja tôlünk, hogy az szôlôtôben maradjunk, nevekedjünk, gyümölcsözzünk; és midôn az homlítás által bévermeltetünk, az föld alá bujtatunk, azt is örömmel szenvedjük. Másutt azt írják, hogy midôn látjuk az oktalan állatoknak magokra való szorgalmatos gondviselését, megemlékezzünk, hogy az mi lelkünkre mi is szorgalmatos vigyázással gondot viseljünk; mert nagyobb kárhozatunk lészen, ha az barmoknál is oktalanbaknak találtatunk az magunk dolgaiban. És szépen tanítják az fiakat az gólyák példájával, mint kelljen tisztelni koros és megért szüléjeket. Mert az gólyák, midôn megagganak szüléik, melegítik az ô hideg tetemiket tollokkal; eledelt hordanak nékik; az röpülésben is segítik, szárnyokkal felemelvén ôket. Végezetre, midôn sokféle virágokat látunk, melyek napkelettel kinyílnak, és az napnyugottal egybemennek; avagy az napra fordítván virágoknak kinyílt kebelét, vélle együtt forognak, mintha megismervén az ô legeltetô és alkotó mestereket, szolgálni akarnának néki tehetségek szerént: mi is azon légyünk, hogy szemeinket az Istenrűl el ne vegyük; hanem ôtet, minden javainknak kútfejét, kövessük, hálaadó szolgálattal udvaroljunk és kedveskedjünk néki. # 2. Az egeknek ékességérôl. De efféle szép tanúságoknak, melyeket az teremtett-állatokból szedhet az ember, mélyebb emlekezetit most elhagyván, rövideden tekintsük meg közönségesen az teremtett-állatoknak csudálatos rendit, ékességét, alkolmatosságát és szép bölcseséggel vezérlését; melyekbôl az Istennek hatalmas ereje, bölcsesége és jó volta kinyilatkozik, és világoson kitetszik az mit az pogány bölcs monda, hogy az természet szerént való állatok cselekedeti okos és értelmes gondviselônek cselekedeti, melyekben fínylik az Istennek bölcsesége, miképen az sz.-írás is nagy sok szép álmélkodtató szókkal tanít erre. És ugyan azt mondja, hogy az mezei barmok és az égi madarak, sôt minden teremtett-állatok nyilván kiáltják, hogy ôk nem teremtették magokat, hanem az Isten. Mivelhogy azért, az Lactantius mondása szerént, az végre teremtette Isten az embert igyenes szép termettel, hogy az egeket szüntelen szemlélje; és az Istennek az egekben tündöklô hatalmasságát s bölcseségét megesmérje: méltó, hogy mi is ezeknek szépségét figyelmetesen megtekintsük. Legelôször is azért, csudálatos az egeknek az ô nagy voltok. Mert, az mint Basilius és Seneca írják, noha nekünk az nap és az csillagok kisebbeknek tetszenek az földnél, az ô távullétek miatt, szintén mint az öreg emberek, sôt az magas tornyok is kicsinyeknek látszanak, midôn messze vannak: de azért az nap sokkal nagyobb az egész föld kerekségénél. És annyira nagyobb, hogy az mathematicusok számvetése szerént százhatvanhatszor annyi mint az föld. sôt csak egy csillaghoz képest is olyan az egész föld, mind egy kis punctocska; az mint Sz. Basilius bizonyos okokkal megbizonyítja. És, az miképen az mathematicusok nem ok nélkül tanítják, az nyolcadik égben való ezer és huszonkét csillag közül, melyeket szemünkkel megjegyezhetünk, -- mert az többinek, mint szinte az tenger fövényének számát, csak az Isten tudja -- oly nagyok vannak, hogy százhétszer nagyobbak az földnél. Az csillagos égnek kerekségét pedig az földnek és tengernek kerekségénél huszonkétezerszer hatszáztizenkétszer nagyobbnak írják az mathematicusok; és azt mondják, hogy az egész föld kereksége, melynek bizonyos mértékét csak egyedül az Isten tudhatja, -- noha az Ptolomaeus tetszése szerént huszonkétezer és ötszáz olasz mérföldet, azaz közel hatezer magyar mértföldet foglal magában -- az firmamentomhoz képest csak annyi, mint egy punct, mint egy mákszemecske. Ebbôl mutatja meg osztán Seneca és Plinius, mely bolondok az emberek, kik felfuvalkodnak ez világi birodalmocskában, holott ha mindenestül övék volna s az föld, rövid és keskeny határral környékezett birodalmok volna. Továbbá ebbôl az föld körül forgó egeknek nagy voltokból azt hozza ki Aristoteles, hogy meg nem gondolhatja az emberi elme, mely sebes gyorsasággal forog az firmamentum, megkerülvén huszonnégy óráig az egész földet. Mert, az mint az mathematicusok megbizonyítják, az firmamentomnak valamely kicsiny része egy órában oly messze mégyen, hogy ha valaki mindennap tíz magyar mértföldet menne, kétezerkilencszáznégy esztendô kellene hozzá, hogy oly messze mehetne; és annyi üdô alatt, az mennyiben egy Mi atyánk-at mondanánk, azon firmamentomnak egy valamely kis része annyit mégyen, az mennyit egy madár, vagy nyíl menne, ha ugyanazon üdôben hétszer az egész földet megkerülné. Ennek pedig az megfoghatatlan gyorsaságnak egyéb oka nincsen, hanem az Istennek parancsolatja. És mind ezekbôl az Istennek hatalmas felségérűl itíletet tehetünk, mivelhogy ezt az nagy eget ô csak araszával is általfogja, úgymond Izsaiás, és ô hozzá képest ez az kitérjedett nagy kék ég olyan, mint egy semmi. Kitetszik ugyanazon dologból az Istennek jó volta is, ki mind ezeket az nagy alkotmányokat csak az hálaadatlan emberi nemzetségnek szolgálatjára teremté, az mint ô maga megmondja Mózes által. Ennek fölötte az egek oly csudálatos forgással, oly állhatatos és alkolmatos renddel viseltetnek, hogy az ki ezeknek vizsgálásában forgott, álmélkodva szemlélheti bennek az Istennek bölcseségét. Azért írja Sz. Basilius, hogy ez világ vezérlôjének bölcsesége ugyan villámik az napnak ez föld körül való szüntelen forgásában: mely az éjnek és nappalnak változásival hasznoson ékesíti ez földet, és néha hozzánk feljebb jövén, nyarat szerez; néha eltávozván, telet hagy. Ugyanis, ha az nap után éj nem követköznék, és az földi gyümölcsök az éjnek mértékletes hüvösségétôl, szép harmatitúl nem újulnának: ki kellene égniek az hévség miatt, az emberi testnek sem lehetne egészsége és csendesz nyugodalma. Azonképen, ha az nap néha feljebb s néha alább nem járna; ha az esztendôt négy részre nem osztaná, és az nyár s tél köziben ôszt és tavaszt nem vetne, hogy az nagy melegrűl szép lassú grádicson jutnánk az hidegre, és az hidegrűl viszontag lassan térnénk az melegre: sem földi gyümölcsünk termése, sem magunknak egészséges megmaradása nem lehetne. Miképen azért az Bölcs arra tanít, hogy valamennyiszer az napot, az Istennek csudálatos edényét látjuk, dücsôítsük az Teremtôt: azonképen Sz. Basilius is arra int, hogy midôn az napot és az fínyes csillagokat látjuk, nemcsak meggondoljuk, mennyivel szebb ezeknél, az ki ezeket teremtette; de azt is eszünkben vévén, mely szép ajándékokkal látogatta az Isten az ô számkivetett bűnös szolgáit, itíletet tegyünk, mennyivel böcsülletesb szépségeket ád szent országában az választott híveknek. És másutt azt mondja, hogy ha az Isten házának pitvara, ha az vadak barlangja ily szépen felékesíttetett: megitílhetjük, minémű légyen az királyi palota. Az holdnak fogyása és nevekedése, melyet az sz.-írás csudáltat, az ô ereje és cselekedeti, az Istennek hatalmát és bölcseségét nagy nyilván megmutatják. Mert, az mint Sz. Basilius megmutatja, az holdnak erejével indíttatik meg az tenger, úgy hogy néha egy-felé s néha másfelé folyjon. Az vízi állatok, úgymint az rákok, osztrigák, csigák, sôt még az embernek agya veleje és az fák völgye és béli teljesbek holdtöltére. Az szeleken és üdôk változásán is nagy urasága vagyon. Végezetre azzal fejezi bé mind ezeket ez az szent doctor, hogy az holdnak változásit látván, az emberi állapatnak állhatatlansága eszünkben jusson, és az hamar változástúl félvén, mértékletesen viseljük magunkat jó szerencsénknek teljességében. Az több csillagoknak, az egek ékességinek erejét ki tudná csak meg is gondolni, nem hogy elôszámlálni? Az többi közt az is csudálatos szép hasznok ezeknek, hogy az tengeren evezôknek nincs egyéb kalauzok az csillagoknál, és kiváltképen az északi csillagnak oly ereje vagyon, hogy nemcsak az mágneskô ô maga, de az vasnyelvecskéknek az mágneshez dörgölt hegyecskéje is igyenesen arra az csillagra fordul, és az által mutatja az compass az órát, az által hordozzák egyníhány ezer mértföldre az tengeren az hajókat, szinte oly bizonyos utakon, mint az jó kocsis az szép tér földön az ô kocsiját. # 3. Az levegô-égnek és folyóvizeknek csudáirúl. Az levegô-égnek alkolmatos szép hasznai is az bölcs Teremtônek ismeretire igazítnak minket, és valamennyiszer lélekzetet vévén, szellôztetjük ezzel szűvünknek hévségét, annyiszor kellene az ô Teremtôjérűl böcsüllettel emlékeznünk. Hogy pedig az levegô-égben indult szeleknek csudálatos eredetirűl, hasznos fúvásiról ne szóljunk, melyeknek útjait senki egyéb nem tudhatja az Istennél, ki gyôzné megmagyarázni, mely nagy bölcseséggel öntözi az Úr Isten az levegô- égbôl az szárazföldet alkolmatos esôkkel, havakkal, harmatokkal! melyekben az Istennek bölcseséges hatalma úgy kinyilatkozik, hogy ô maga is az nagy Isten sokszor dicsekedik ebben az ô cselekedetiben, és az esôk apjának nevezi magát. Valjon s, ha az egész emberi nemzetnek okosságát egybeverték volna, feltalálhatta volna-é, mint kelljen oly szép módjával öntözni az földet, mint az Isten öntözi? Mikor égett-bort ütnek, az borsöprűbôl pára mégyen fel az rézfazékban, és ott meghűvösödvén, cseppenként szép lassan szivárkozik alá: azonképen az vizekbôl sok gôzt és párát emel fel az napnak melegsége, és midôn ez jól felérkezik az föld színérôl az levegô-égnek közepire (mely sokkal is hidegb az föld mellett való részeinél), meghidegül, megsűrűdik, és cseppekké változván, úgy öntözi az földet. Mely dologban két nagy Isten csudáját látom: elsôt, hogy noha az naphoz közelb vagyon az levegô- égnek középsô, hogysem alsó része: de azért ugyan hidegb az felsô része; mint megpróbálhatja, az ki nyárban az havasok tetejére felhág. Másodikat, hogy nem szakad egyszersmind alá az esô, hanem cseppenként esik. Mely dologrúl az sz.-írás sokszor emlékezik, és magasztalja abból az Istennek hatalmát s bölcseségét, hogy az vizeket és felhôket az égben felfüggeszti és, az mint az sz.-írás szól, mint valami rostán, úgy szűri alá az vizet. Ezt meggondolván egy pogány bölcs ember, azt mondja, hogy ô semmit nagyobb csudának nem tart, mint hogy az fellegekben felfüggesztetnek az vizek. Az égbéli sok több csudákon ki gyôzhet eleget csudálkozni? Ki magyarázza meg, mint légyenek amaz iszonyú villámások az víz között és amaz rettenetes mennydörgések? melyektűl, az mint nem régen mondám, Caligula császár úgy retteg vala, hogy az ágy alá bújnék elôtte. Augustus császár is bujdoklott, midôn az mennydörgéseket hallotta. Az mennyköveknek ereje, az hónak és kôesônek alkotása sem egyebet hirdet, hanem az Istennek hatalmas bölcseségét. Az tengerrűl és folyóvizekrôl mit mondjunk? Az tengerben folynak minden vizek: de az tenger soha meg nem árad, sem kiljebb nem terjed, hanem azon állapatban marad mindenkor; maga ha egy folyóvíz eleiben hegyeket hánynának, nincs oly nagy ország, melyet esztendeig el nem fogna és más tengerré nem tenne. Ennek fölötte, noha oly iszonyú habjai és folyási vannak gyakran az tengernek, hogy szörnyűség csak reá is nézni; sôt noha az Verestenger sokkal magasb az mellette való Egyptomnál, és ez okon el kellene természet szerént Egyptomot fogni: de az Istennek hatalmas ereje nem valami magas partokkal, hanem csak az egyenes és erôtlen fövennyel ágyában s fészkében tartja, és mint egy vad lovat zablán hordozza, hogy kiljebb ne lépjék; mivelhogy, az sz.- írásnak mondásaként, az Isten markában szorította az tengert és ô elôtte nagy dorongokkal bétámasztotta az ajtót, hogy ki ne jöhessen. Ezt az Isten erejének felmagasztalására sok helyen elônkbe adja az sz.- írás és ezzel az példával izgat minket az istenfélelemre, mivelhogy az felháborodott tenger is retteg ô elôtte. Az folyóvizeknek csudái még ennél is nagyobbak. Mert ha valaha egy kifolyó kútnál megállottál, úgymond Sz. Basilius, eszedben vévén ennek szüntelen folyását, nem gondolkodtál-é magadban, honnan légyen ennek eredeti? hon tartassék annyi víz, hogy ennyi esztendeig el ne fogyjon? mint légyen, hogy bé nem töltheti azt az helyet, az hová szüntelen folyását igazítja? Ebbôl az Istennek erejérűl tanúságot vehettél, az kinek szava cselekeszi mindezeket, és, az mint az Angyal kiáltja, méltó félni, dücsôíteni és hálaadással tisztelni az Istent, az ki alkotta az forrásokat. Az tengerben és folyóvizekben úszó sok állatoknak, melyeknek száma nincsen, úgymond a sz.-írás, nagy voltokat, erejeket és hasznokat sok könyvekben sem számlálhatnók elô. Csak amaz kis halacskárúl emlékezzünk, mely (úgymond Sz. Basilius) az isteni hatalomnak bizonyos tanítója; ezt echeneis-nek, vagy remora-nak nevezik az deákok, és oly ereje vagyon, hogy midôn az tengeri nagy hajók kiterjesztett vitorlák szárnyain sebességgel röpülnek, és sem kötelekkel, sem láncokkal, sem vasmacskákkal az emberi erô ezeket meg nem állathatná: mihent ez az kis halacska reáragaszkodik az hajóra, úgy megállatja, mintha egy erôs kôszálhoz kötöztetett volna az nagy várnyi hajó. # 4. Az földnek és oktalan állatoknak bölcs alkotásárúl. Az földben és az földi gyümölcsökben metszett pecsétit az isteni bölcseségnek és hatalmasságnak csak az láthatja által teljességgel, az ki ezeket alkotta és felékesítette. Csudáltatja az sz.-írás és csudálták minden üdôbeli bölcsek, hogy az föld ez világnak közepette fondamentom és támosztó oszlop nélkül felfüggesztetett. Mert, az mint Aristoteles írja, oktalan barom az, valaki nem csudálkozik, honnan légyen, hogy midôn az földbül egy marokkal felemelünk, mindjárt alárohan, az egész föld pedig mozdulatlan áll egy helyen minden stömpöly nélkül. Ennek pedig az oka nem egyéb, úgymond Sz. Basilius, hanem, hogy az Istennek hatalmassága tartja az földnek minden határit, és ha szintén egyéb okát adhatnók is ennek, abból is az Istennek bölcsesége fénylenék, mely így rendelte az világnak állapatját. Ebbôl pedig nagy bizodalmunk lehet az Istennek hatalmasságában, ki az gonoszra hajlandó természetet az ô szent akaratjával úgy megerôsítheti (mint az földet az világ közepett), hogy helyt álljon és az Istentôl el ne szakadjon. Hogy pedig semmit ne szóljunk az föld gyomrában termett ércekrűl, amaz lassú és fogyhatatlan tüzekrűl, melyek az hév vizeket melegítik az föld alatt: egy kis füvecske, egy termôfának állapatja künnyen megismértetheti az Istennek bölcs hatalmát. Tekints meg, úgymond Sz. Basilius, az búzaszárnak mennyi csomója vagyon, hogy künnyebben elbírhassa az teli búzafejet; az zabszalmának pedig ilyen térdecskéi nincsenek, mivelhogy az zabfô künnyű, és nem kell oly nagy erô az ô fentartására. Lásd mennyi polyvában takarta, és mely hegyes kalászoknak kopjáival, mint valami latorkerttel, környülfogta az búzaszemet, hogy az madarak és férgek hozzá ne férhessenek. Gondold meg az nagy álló fáknak sok ágbogú gyökerének erôs fondamentomát, melyek az szelek és égiháborúk ellen helységben tartják az nagy fát, az melyet sok száz ember sem tarthatna egyenesen; jusson eszedben, mi módon zöldül meg kikeletkor; miképen szíják fel az ô ágai titkos és megfoghatatlan csatornákon az nedvességet, és ebbôl vesszôket, leveleket és gyümölcsöket nevelnek. Az oktalan állatokban még ennél is nyilvábban kitetszik az Istennek bölcsesége és gondviselése. Mert noha okossággal nem élnek és eleit- utólját dolgoknak meg nem gondolhatják, mikor valamihez kezdnek: de mindazáltal az ô táplálásoknak, szaporodó nemzéseknek, magok oltalmazásoknak oly jó módját követik, mintha nagy bölcs okossággal bôvölködnének; mert az bölcs Isten természetekben oltotta ezeknek, mit kellessék mívelniek, és, az mint Sz. Tamás doctor írja, az Isten izgatja és vezérli ôket, hogy oly alkolmatoson eljárjanak minden dolgokban, mintha okossággal élnének. Ez okon az Úr Isten, meg akarván Sz. Jóbbal ismertetni az ô bölcs gondviselését és erejét, mintha ugyan dicsekednék és magát mutogatná sok szóval elôszámlálja az földi és tengeri állatoknak tulajdonságit, erejét, gondviselését, fióknak felnevelését etc. Ugyanis, ki volna az ki nem csudálkoznék rajta, mi módon táplálja az Isten az égi madarakat? Télben midôn mindeneket belepett az temérdek hó, és úgy elszáraztott minden füveket az sütô dér, hogy sem zöld füvet, sem magvacskákat nem találhat az ember ez földön, és meg sem tudja gondolni, miképen kellene csak egy madárkának is ételt keresni az mezôben: az Isten pedig, ki az ô népét negyven esztendeig kenyér nélkül táplálá az pusztában, eltáplálja ôket is, és bátorítja az ô híveit ezeknek példájával, hogy meg ne fogyatkozzanak az isteni gondviselésnek bizodalmában; mivelhogy az keresztyén ember nagy bátorsággal így szólhat az ô Istenének szükségében: Uram, ha az oktalan állatra ily gondot viselsz: elfeledkezel-é az te hasonlatosságodra teremtett fiaidrúl, kiket az te szent Fiadnak vérével megváltottál és az te dücsôségednek örökösivé töttél? ha az kisded állatokra ily gondod vagyon: mentűl nagyobb lészen az emberekre? Csudálkozik Sz. Basilius az hangyáknak cselekedetin, hogy az követközendô télre oly gondot viselnek, mintha az jövendôrűl is gondolkodnának, és oly fáradhatatlanul munkálkodnak az élésszerzésben, hogy holdtöltekor éjjel-nappal egyaránt takarnak. Az élésnek pedig az föld alatt szép tiszta helyt szereznek, holott mint egy szuszékban az téli prófontot megtartsák. De hogy az búza ki ne csírázzék az földben, elharapdálják az búzának púpját és tetécskéjét, az melyen ki szokott fakadni az földben, és így magtalanná teszik az megherélt búzát. Hogy pedig meg ne rothadjon takarmányok az nedvesség miatt, szép tiszta üdôt várnak, kihordják, az napra terítik és megszáraztják buzájokat. Mind ezeket meggondolván, úgymond Sz. Basilius, csak álmélkodva azt kiálthatom Sz. Dáviddal: Bezzeg csudálatosok, Uram, az te cselekedetid! mindeneket nagy bölcsen cselekedtél, felséges Úr Isten! Másutt ezen sz. doctor csudálkozik az méheknek szép rendtartásán; mert ezeknek (úgymond) mint egy szép országnak, jó renddel vagyon minden szertartások. Ezek közt egy király vagyon, melynek noha fulákja vagyon, de senkit ezzel meg nem sért; mintha intené az fejedelmeket és hatalmasokat, hogy késedelmesek légyenek az büntetésre. Sôt az méhek közt is, az kik nem követik az királyok szelidségét, hamar megbánják; mert marások után, ottan meghalnak. Ezzel is az boszuállásnak kívánságát megfojtja bennünk az ô példájok és az békeséges egyességre izgat. Mikor az kasban szállanak, elôször is az ô királyoknak öregb és temérdekb töltéssel megerôsíttetett palotát csinálnak, azután, noha geometriát nem tanultak, de oly szépen, egyformán, hat hat szegletü házacskákat raknak lábokkal és szájokkal, hogy sok mére-getéssel kellene az bölcs mathematicusoknak is hasonlót csinálni. Ilyen formán pedig azért csinálják cellájokat, hogy több házacska férjen az kosárban, és boltosok is légyenek, hogy egyik az másik alatt le ne szakadjon; az munkát úgy elosztják egymás közt, hogy némelyek terhet hordnak az mezôrül; némelyek azt lerakják az terhes méhekrűl; némelyek lépet csinálnak, simítják és fundálják az cellákat; némelyek pedig, mint zsákmányosok, italt visznek az munkásoknak, nemcsak szájokban, de egyéb részecskéjeket is megnedvesítvén. Az égiháborút idején megérzik, és haza takarodnak s vesztegségben vannak. Mikor eljô a ételnek ideje, egyszersmind észnek, együtt nyugosznak el, együtt kelnek fel is; mert estve felé midôn nagy döngésben vannak, egy, az ki erre rendeltetett, körül röpül és két vagy három temérdek döngéssel jelt ád, s ottan mindnyájan hallgatnak s elnyugosznak; reggel is hasonlóképen ébresztetnek az munkára. És jóllehet az egész emberi okosság sem tudna sem viaszat, sem mézet csinálni: de ez az kis férgecske nagy künnyen megcsinálja. Sôt az emberek ez mái napig sem tudják, mibôl és mi módon gyôjtik ôk az mézet. Mert Aristoteles és Plinius azt írják, hogy az levegô-égbôl az vékony harmattal együtt esik alá hajnalban az édes nedvesség, melyet az méhek béhordnak kosárokban. Egyebek pedig azt írják, hogy az virágoknak nedvességét szíják ki, és abból érlelik az mézet. De akármint légyen, nagy bölcsesége tündöklik az Istennek az kis férgecskében, melyben oly természetet oltott, hogy meg is tudja azt csinálni, az mit az okos ember meg sem tud érteni. Mely gondolattal méltó, hogy lebocsássa szárnyát, mint az páva rút lábait látván, az emberi dagályosság; és az ô tudományában s bölcseségében fel ne fuvalkodjék, egyebek fölött magának valamit ne tulajdonítson, látván, hogy megelôztetik az férgecskék mesterségivel. Végezetre, álmélkodik az imént nevezett sz. doctor, mely jól tudják az égi madárkák az üdôk változását; és télre kelvén, meleg országot keresnek, nyárra visszajônek. Mely szépen megismeri sok ezer juh között az bárány az ô anyját, és ha soha azelôtt farkast nem látott is, megijed és elfut elôtte, mihelyt látja. Az fecskék bölcseségét is említi, kik házat akarván építeni, szájokban szalmát visznek az gerendához: de minthogy sárt szájokban keveset vihetnek, az szárnyok sugarát megvizesítik, azután szép vékony porban keverik, és úgy tapasztják fészkeket. És, hogy az elefántokrúl s egyéb nagy állatokról ne szóljunk, ki tudná meggondolni, mely nagy bölcseség kellett ahoz, hogy az Isten egy szúnyogocskának, egy bolhácskának szemet, szájat, gyomrot, több szükséges tagokat adna, melyek az mi szemünk elôtt el vannak rejtve? ezen kívül oly szivárványt adott nékik, mellyel nagy hamar az embernek vérét kiszíhatják. Mind ezekben azért és az több állatoknak sok titkos és csudálatos erkölcsiben, erejében, gondviselésében, melyeket az ember csak elô sem számlálhat, nemcsak megismerhetjük, de álmélkodva is dicsôíthetjük az mi Istenünknek bölcseségét és hatalmasságát, ki, csak egy szavával, ily kisded állatokban ily nagy dolgokat cselekedett. # 5. Az emberrűl. Ha az oktalan állatokban így fínylik az Istennek hatalma és bölcsesége: mentűl inkább az emberben ô magában? Méltán mondja Sz. Dávid, hogy az Istennek mérhetetlen bölcsesége csudálatoson kinyilatkozik mi belôlünk. Mert valjon s, minémű erô és bölcseség kellett ahoz, hogy elôször az agyagos földbôl, azután anyánk méhében egy kevés vérbôl ily sok külsô és belsô tetemekkel szépen felékesíttetett testet formálna? valljon s, ki mehet végére, mint formáltatik és kilenc hónapig mint tápláltatik anyánknak méhében az mi testünk? Nem heában mondja Sz. Basilius, hogy az több állatok teremtésében az Isten csak azt mondá: Légyen világosság, teremtsen gyümölcsöt az föld etc.: de mikor az embernek teremtésére juta, elébb, majd mintha tanácskoznék, azt monda: Jer, teremtsünk embert, azután maga kezével formálá az sárt, végre reá lehellék. Mert mind ezekkel azt akarta mutatni, hogy sokkal nagyobb jeleit és mélyebben reá metszett pecsétit hagyta az ô hatalmas bölcsesége az embereken, hogysem egyéb állatokon. Azért írja Sz.Ágoston, hogy az ember minden csudáknál nagyobb csuda. Véghetetlen dolog volna, ha rend szerént elô akarnók számlálni az emberi testnek és léleknek épületiben tündöklô bölcseségét az Istennek, ki az rút földbôl ily szép testet, ennyi sok különbözö tagokkal ékesen formála, csudálatos érzékenységekkel meggazdagíta, és minden cselekedetünkre szükséges eszközökkel úgy felépíté, hogy ha csak egy tagocskának fogyatkozása vagy változása lenne is, ottan mindjárt alkolmatlanság találtatnék benne valamely munkára és hasznos cselekedetre. Nem gyôz Galenus eleget csudálkozni az ember szemének, agya velejének és szüvének mesterséges rendelésén; álmélkodik az emberi testnek táplálásának módján, az gyomornak emésztô erején, az vérnek sok erecskéknek csatornáján minden tagokra elosztásán. Sz. Ágoston meg nem foghatja az emberi elmének erejét, mely ennyi számtalan dolgokat magában kapcsol; és, mikor szükség, megemlékezik rólok. Az álomban mint kötöztessék meg az embernek külsô érzékenysége; mint vigyázzon belôl az értelme, és sok különbözô álmokkal fárassza vagy vidámítsa az embert; ezeket és több számlálhatatlan dolgokat, melyeket érzünk magunkban, noha nem tudhatjuk teljességgel mint lesznek, de azt bizonnyal megtanulhatjuk ezekbôl, hogy az emberi okosság fölött való, bölcs és értelmes teremtônk vagyon minekünk, az ki ezeket alkotja, melyeket mi csak meg sem érthetünk. Mivelhogy pedig egész könyveket kellene írni az emberi testnek csak egyik részecskéjérűl is, ha minden mesterségét gyökerébűl ki kellene feszegetni: ezeknek békét hagyván, csak három szép és üdvösséges tanúságot hozok elô Sz. Basilius doctorból, melyek ébresztôi lehetnek az mi tunyaságunknak és feledékenységünknek. # 6. Három tanúság. Elsô tanúság az légyen, hogy noha az Isten semmibôl teremthette volna az mi testünket, de azt akará, hogy az földbôl lenne kezdeti, az végre, hogy az föld, melyet szüntelen tapodunk, megemlékeztetne az mi kicsiny állapatunkrúl és fel ne fuvalkodnánk semmi javainkban: hanem az mi akaratosságunknak dagályát az földnek emlékezetivel megfojtsuk, és gyakran azt mondjuk magunkban: Miben kevélykedhetik az por és hamu? Mit zúgolódhatik az fazekas ellen az cserép és földedény? Mi oka vagyon, hogy egy szócskáért haragudjék felebarátja ellen az föld, mely csak azt érdemli, hogy az emberek lábaitúl tapodtassék? Második tanúságot ezt adja Sz. Basilius, hogy midôn az emberi ábrázatnak az több oktalan állatok termetitűl különbözô állapatját megtekintjük, eszünkben jusson, hogy minket igyenes fenálló termettel azért teremtett az Isten, hogy ebbôl is kitetszenék az mi életünknek célja és hivatalunknak kötelessége. Mert az egek felé igyenes felserdült állapatot az végre adott nekünk az Isten, hogy elménket, gondolatunkat, akaratunkat és minden kévánságunkat az Istenhez, az mennyei jókra igazítsuk, és ne nézzük csak az földet, mint az oktalan állatok. Harmadik tanúságot azt adja ezen szent doctor, hogy az embert az Isten urává tötte minden oktalan állatoknak. Azért minden tehetségünkkel azon kell lennünk, hogy állapatunknak méltóságát megtartsuk, és az oktalan állatokhoz hasonlók ne legyünk erkölcsünkben. Mert az ki elragadtatik az haragosságtúl, dühös ebbé változik; az ki ragadoz az másén, farkassá lészen; az buják és fajtalanok méltán neveztetnek ménlovaknak, mert az ô természeteknek erkölcsében öltöztek szabad akaratjukkal. Az is keresztyén emberhez illendô gondolkodás, az melyet Macrobiusnál olvasunk, hogy ez világ nem egyéb, hanem az Istennek temploma. És ez okon úgy kell élnünk ez világon, mint az papok szoktak az templomban. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 3. rész -- Az Isten csak egy természetiben. Az isteni természetnek állatjában való egyességérűl sok helyen tészen bizonyságot az sz.-írás, és nyilván tanítja, hogy társ nélkül vagyon az Isten és ô kívüle nincsen más Isten. Az emberi okosság is erre tanította Aristotelest: mert, midôn befejezi az ô mély tudományának tizenkettôdik részét, azt írja, hogy ez világnak jó renddel való vezérlése nem lehetne, ha sok isten volna; miképen jó rendtartás nincsen, a hol sok úr parancsol. Annakokáért csak egy úrnak és gondviselô fejedelemnek szükség lenni ez világon. Ezt pedig az mi hitünknek derék és állandó fô cikkelyét az mi értelmünknek szép bizonysági is erôsen támogatják. ELÔSZÖR: Az isteni természetnek oly tulajdonsága vagyon, hogy az Isten mindeneknek ura és senki ô vélle ujjat nem vonhat, senki akaratjának ellene nem állhat, az mint az sz.-írás is tanítja és az természetnek világossága is kinyilatkoztatja; mivelhogy az kinek ellene állhatnának, az nem csak erôtlen Isten volna, de felbonthatatlan öröme és vigassága, állandó és jól rendelt birodalma sem lehetne. Ebbôl azért nyilván kikerekedik, hogy nem lehet több egy Istennél. Mert ha egy isteni természetnél több volna, az ô itíleti, akaratja és hatalma is különbözô volna; és így egyik isten különbet akarhatna az másiknál, ellene állhatna az másiknak: vagy ha ellene nem állhatna, erôtlen volna, és akaratja ellen kellene valamit elszenvedni. így lévén pedig az dolog, ez világ sem maradhatna csendességben; mert két úrnak nem szolgálhatna, és az magában meghasonlott ország állandó nem lehetne. MÁSODSZOR: Azt tanítja nemcsak az sz.-írás, de az igaz okosság is, hogy utolsó célja, vége és határa az Isten minden teremtett-állatoknak, és fôképen az ember életének és kívánságának. Mert az Isten nem szűkölködik semmiben, hasznot sem vár senkitűl, holott ô magában elégséges. Tehát nem teremthette egyéb végre ez világi állatokat, hanem csak az ô jó voltának kinyilatkoztatására és az ô nevének dicsíretire. Ennek fölötte az is tulajdona az Istennek, hogy ô legfôbb és felsôbb bírája ez világnak, az ki törvényt szabhat és az engedetleneket büntetô vesszôjével ostorozza; az engedelmes szolgákat pedig jutalommal édesgeti. Mindezekbôl azért követközik, hogy egy Istennél több nem lehet. Mert ha többen volnának, egyikkel sem elégednék meg az embernek kívánsága, hanem az másikat kívánná látni; és ellenközô törvényeket, büntetéseket és jutalmakat rendelhetnének az embereknek. HARMADSZOR: Ha egynél több isteni természet volna: nem lehetne mindenik természetben minden perfectio, jószág és méltóság; mivelhogy az egyik isteni természetben az az tekélletes jószág nem volna, mely elválasztaná és különbözôvé tenné ô tôle az több isteni természeteket. Végezetre, Lactantius az próféták írásiból bizonyítván ezen igazságot, szépen megmutatja, hogy az pogányok is, ha barom módra nem akarnak veszni, tartoznak helyt adni az ô tanúbizonyságoknak; mivelhogy ezeknek sok beteljesedett jövendômondási megmutatják, hogy az Istentűl volt tanúságok. És ugyan hihetetlen, hogy ôk, az világi gyönyörüségektűl távúl lévén és semmi elmúlandó jókat nem kergetvén, az embereket meg akarták volna csalni. Ebbôl pedig az mi hitünknek elsô ágazatjából két üdvösséges szép tanúságot vehetünk. Elsôt: Mely undok és ártalmas dolog légyen az halálos vétek; mivelhogy mikor az ember vétkezik, tehetsége szerént, az Istennek egyességét felbontván, sok isteneket igyekezik állatni. Mert, az mint Sz. Pál mondja az telhetetlenek és részegesek istene az önnön hasok. Az ragadozó dúsok és gazdag fukarok az ô kincseket, az felfuvalkodott dölyfösök az ô böcsülleteket fogadják isteneknek és utolsó céljoknak, melyért az igaz Istentűl készek elszakadni. És ez okon mondja az sz.-írás, hogy az gonoszok elpártolván az igaz Istentűl, új és ismeretlen istent faragnak magoknak. Ha azért nemcsak szájunkkal, de ugyan valóban egy Istent akarunk vallani, szorgalmatoson meg kell az büntűl oltalmazni lelkünket. Második tanúságot azt vegyük ezekbôl: hogy, ha csak egy utolsó célja és végsô határa vagyon az mi életünknek és kívánságunknak, azon legyünk, hogy minden kívánságunk, igyekezetünk, vágyódásunk az Istenre nézzen, ôtet keressük minden dolgainkban, az ô dücsôségét és tisztességét szomjúhozzuk minden utainkban, és gyakran úgy szóljunk mi magunkban, az mint Krisztus urunk Márta asszonynak: Oh én lelkem, sok dologban fáradozsz és nyughatatlankodol; sokban töröd, faggatod erôdet és értelmedet: de csak egy minden dolgaid közül az mi szükséges, tudniillik, hogy szeressed, féljed, tiszteljed és keressed az te Istenedet, az te életednek és minden tisztességes kívánságaidnak utolsó határát, melyben örökké megnyugodhatol. Mit használ, óh én lelkem, ha ez világot mind megnyered is, de azt az egyet elveszted, az kit mindenek fölött és mindenek elôtt kellene keresned? Térj az te nyugodalmodra, óh én lelkem, mert az Úr jót cselekedett te veled. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 4. rész -- Az Isten véghetetlen magában. Nehéz az világnak teremtôjét igazán megismerni, úgymond Plato, ha ugyan valóban megismernék is, nincs tehetségünkben, hogy köz beszéddel kifejezhessük az mit értünk is ô róla. Annakokáért azt írja Cicero, hogy midôn az syracusai király, kit Hieronnak neveztek, Simonidestűl azt kérdette volna: Mi légyen az Isten? Simonides egy napot kére, hogy, mély gondolkodása után, alkalmatosb feleletet adhatna. Másod nap két napot kére az választételre, és így midôn egynéhányszor több-több üdôre halasztaná feleletit, okát akarván tudni az király az nagy üdôvontatásnak, azt felelé az bölcs, hogy mentűl többet gondolkodik az isteni természetnek mivoltáról annál nagyobb homályt és feneketlenb mélységet talál benne. Okos és igaz felelet lôn ez, egy pogány bölcstűl. Mert az természetnek oktatásából tudjuk azt, hogy az mely lehetetlen, hogy valaki markában foglalja az egész földnek kerekségét, avagy egy kalánnal kimerítse az feneketlen tengernek mélységét: szintén oly lehetetlen az is, hogy az rövid határral megkörnyékeztetett értelem megfogja és magában kapcsolja az véghetetlen méltósággal tündöklô isteni természetet, melynek sem kezdetit, sem végét, sem eleit nem látja, sem utólját. Annakokáért az sz.-írás is sok helyen láthatatlannak nevezi az Istent, és azt mondja, hogy oly fínyességben lakik, melyhez nem közelgethet az emberi elme, és, az mint Sz. Jób mondja, annyira meggyôzi az emberi értelmet, hogy még az kik magoknak igen bölcseknek látszanak, sem mernek ô reá nézni; mivelhogy ô szintén olyan, mint az fínyes nap, melynek világos sugárit és tündöklô fínyességének lövöldözésit el nem szenvedheti az mi gyenge szemünk. Ez okon még az szerafim angyalok is befödik orcájokat, midôn az Isten elôtt állanak, holott az ô értelmek sem érkezik el az Istennek dücsôséges fínyességével. De jóllehet az isteni természetnek felségét most úgy nem szemlélhetjük, az mint magában vagyon: mindazáltal tudnunk kell, ki légyen az kinek szolgálunk; hogy végére mehessünk, mit kelljen ô tôle várnunk, ha néki kedveskedünk; és mitűl kelljen félnünk, ha ellene vétünk: hogy ebbôl az isteni ismeretbôl nevekedjék bennünk az ô dücsôségének szomjuhozása, böcsülleti és hatalmasságának dicsíreti, sôt ugyan tartozunk is azzal, hogy az mennyire elérkezünk, ô róla gyakran tudakozzunk; mivelhogy az ki ô felôle nem beszél, azt méltán csácsogó némának nevezi Sz. Ágoston. Elsô dolog pedig, melyet az isteni természetrűl tudnunk illik, az: hogy az Isten önnön magában véghetetlen, úgy hogy nemcsak ereje és hatalmassága meghatározhatatlan, nemcsak az helyre és megmaradásra nézvén környékezhetetlen, mivelhogy, az mint ezennel megmondom, mindenkor és mindenütt jelen vagyon az istenség: de ennek fölötte természetiben is véghetetlen és magában foglalja minden határ nélkül, valami tekélletes méltóság lehetséges ez világon. Az köveknek, fáknak és oktalan állatoknak bizonyos határral megkörnyékeztetett természeti vagyon, és nincs ô bennek annyi jószág, mint az emberben: az emberben sincsen az angyali természetnek méltósága: az isteni természet pedig magában foglal minden tekélletes jószágot és méltóságot, úgy hogy valami szépség, gyönyörűség, hatalom és méltóságos tekéletesség lehetséges, az minden fogyatkozás nélkül ô benne találtatik és ô benne fínylik. Miképen az aranyforintban benne vagyon az két, vagy három rézpínznek haszna és vásárlásra való alkolmatossága, de nem olyan fogyatkozással mint az rézpínzben: azonképen valamit az Isten teremtett, sôt valamit az ô mindenható ereje teremthet, azok mind ô benne vannak; az mint nyilván tanítja az sz.-írás is. Hogy pedig az isteni természetnek méltósága véghetetlen légyen, nemcsak világoson tanítja sok helyen az sz.-írás, de az emberi okosság is azt bizonyos jelenségekkel kimutatja. Mert nem lehet annak bizonyos határral békeríttetett méltósága, az kinél nagyobb és böcsülletesb semmi sem lehet; és az kitűl kell származni minden tökélletes jószágnak, mely az teremtett-állatokban lehetséges. Ennek fölötte, az isteni természetnek véghetetlen méltóságának és minden szeretetre méltó szépségének három jelenségit találom az emberekben: elsôt az, hogy az kik az Istennek szinét látják az örök bódogságban, úgy megelégesznek ô vélle, hogy az, mint Sz. Dávid mondja, semmit egyebet ô kívüle nem kívánnak. Ennek pedig egyéb oka nem lehet, hanem csak az, hogy az Istenben minden jót megtalál az ember, valamit ô kívüle kívánhatna, sôt az minémű szépség, öröm és gyönyörűség sok epével és méreggel elegyítve vagyon az egyéb állatokban, az Istenben tisztán és fogyatkozás nélkül vagyon. Második jelenségét azt találom, hogy ez világon is sokan csak azért az reménységért, hogy valamikor részesek lesznek az Istennek színe látásában, nagy vígan és jóakarattal megvetik ez világnak minden hízelkedô gyönyörűségit; az pusztákban, vagy rekeszekben, mint magok kínyjén választott örök tömlöcökben, nagy sanyarúságban örömest élnek, és csudálatos édességgel azt kiáltják Sz. Ferenccel: Én Istenem, és minden jóm, megelégszem te veled; nem kívánok semmit te kívüled; részem lészen minden jóban, ha te tôled el nem szakadok. Harmadik jelenségét azt találom, hogy noha ez világi jók csak olyanok, mint az Úr asztalárúl esett morzsalékok, és az zavaros patakoknak rút folyami; noha mind ezek csak egy kis cseppecskéje amaz feneketlen tengernek: de mégis az emberek annyira kapnak rajta, oly nagy gyönyörűséget találnak benne, hogy gyakran életeket sem szánják elveszteni ezekért. Az isteni természetrűl azért így gondolkodjunk: hogy noha az Isten szépnek mondatik, de nem olyan szépség vagyon ô benne, az minéműt külsô érzékenységünkkel megfoghatunk; sem olyan fínyesség nincs ô benne, az minéműt szemünkkel látunk, mivelhogy nem illendô az isteni felséghez, valamit az mi érzékenységünk felérhet. Azonképen noha jó, noha bölcs és hatalmas az Isten, de nem olyan jóság, nem olyan hatalom és bölcseség vagyon az Istenben, az minéműt mi gondolunk és elménkben foglalunk; mert így rövid és fogyatkozott bölcseség, hatalom és jóság volna az Istenben: hanem ennél az bölcseségnél, melyet mi gondolunk, véghetetlenűl nagyobb az mi Istenünk bölcsesége. Végezetre, az Istenben vagyon minden erô, méltóság és tekélletesség, mely az teremtett- állatokban feltaláltatik; mert, az Sz. Pál mondása szerént, ô tôle, ô általa, ô benne vannak mindenek, és valami teremtetett az Istentűl, az ô benne élet volt. De nem úgy vannak ezek az Istenben, mint az teremtett-állatokban, tudniillik, meghatározva és sok fogyatkozásokkal bébaronálva: hanem véghetetlenűl, minden fogyatkozásnak sonkolya és söpreje nélkül. Azért midôn az Istenrűl gondolkodunk, azt mondja Sz. Basilius és Sz. Ágoston, hogy mentűl nagyobb és tekélletesb jóságot, méltóságot, fínyességet, hatalmat, bölcseséget gondolhatunk, azt mind meggondoljuk, és azután megvalljuk, hogy mind ezeknél véghetetlenűl jobb, fínyesebb, hatalmasb, bölcsebb az mi Istenünk. Ugyanis kicsiny és gyarló Isten volna, az kit az emberi értelemnek rövid és fogyatkozott gondolatja megmérhetne és megfontolhatna. Mikor pedig errűl az mi Istenünknek méltóságárúl gondolkodunk, azt is eleven hittel megfogjuk, hogy ennek az nagy Úrnak javaiban részesek lehetünk, ha akarjuk; az ô feneketlen jó volta forrásának üdvösséges folyamival megolthatjuk lelkünk szomjúságát. Mert ugyanis e nélkül csudálkozhatunk az Istennek véghetetlenségén: de az ô kívánságára fel nem gerjed szívünk, maga nem egyébért kell az isteni természetnek méltóságát ily mélyen megtekinteni, hanem azért, hogy az mi kívánságunk felgerjedjen és nagy reménységgel felinduljon az ô keresésére és megtalálására. Mindezekbôl pedig az mi hitünknek és erkölcsünknek tekélletes-ségére két szép tanúságot vehetünk. Elsô tanúság az légyen: hogy mikor az Istenrűl és az isteni dolgokrúl szólunk, megemlékezzünk az keresztyéni józanságról, és, ha valamiben megelôztetik az mi értelmünk, kötve tartsuk minden okoskodásunkat az hitnek engedelmessége alatt; meggondolván, hogy igen gyarló és nyomorult isten volna, az kinek természete és cselekedete tovább nem hatna az emberi okosságnál. Mivelhogy azért az isteni fínyességnek mérték fölött való vizsgálása megejti az embert, és hejában fárad, az ki ôtet vagy az ô titkait csak maga értelmével akarja fontolni s mérsékelni, holott csak az ô nyomdokit, azaz csak az teremtett- állatoknak mivoltát sem foghatjuk teljességesen elménkben, az mint Salamon írja: illik, hogy midôn az Isten elôtt állunk és az ô dolgairúl elmélkedünk, az szerafim angyalokat kövessük, és befödvén az isteni fínyességnek sugári elôtt szemeinket, úgy kiáltsunk, hogy szent az seregeknek ura Istene. Midôn egy mesterembernek műhelyében bemegyünk, úgymond Sz. Ágoston, noha sok szerszáminak hasznát és szükséges voltát nem értjük, mindazáltal hivolkodóknak nem alítjuk, sem az mesterembert ezeknek megszerzéséért nem ócsároljuk: sokkal méltóbb tehát, hogy ha valamit látsz értelmed fölött az isteni dolgokban, azt alázatoson csudáljad, és tekélletesen higyjed; mert, az sz.-írás mondása szerént, ha el nem hisszük, meg nem érthetjük az Istennek titkait. Azért nagy hálákat adjunk az mi kegyelmes Istenünknek, hogy megjelentette nekünk az ô titkait; és gyönyörködjünk az ô felségében, mely meghaladja okosságunkat: kérvén ôtet, hogy az mostani homályos és árnyékban való ismeret után az ô szent színe látására juttasson, melyet megígért híveinek. Második tanúság az légyen: mely éktelen vak bolondságot cselekeszünk, midôn az Istent ez világi haszonért, vagy gyönyörűségért elhagyjuk, holott az Istenben egyedül ô magában vagyon mindennemű jó, úgy annyira, hogy ô hozzá képest az egész világnak aranya olyan, mint egy kis fövenyecske, az ezüst pedig a sárhoz hasonló. Ez világi gyönyörűségek, melyen ily igen kapnak az emberek, olyanok, mint az felzavart büdös csatornakutaknak mosléki, sôt az egész világnak szépsége és dücsôsége olyan az Istenhez képest, mint egy kis porocska, vagy az vederbôl kiesett cseppedék, mely az embernek szomjúságát el nem olthatja. Azért írja Sz. Bernárd, hogy nagy kábaság az tôlünk, hogy mindenkor csak azokat szomjúhozzuk, az melyek nem hogy teljességgel megolthatnák, de sôt csak meg sem enyhíthetik az mi kívánságunkat. És nem heában írja, úgymond, Sz. Dávid, hogy az istentelenek kerengôben járnak; mert az teremtett-állatok után futnak, melyekben nyugodalmat nem találnak; és az minden jónak forrását elhagyják, melyben szomjúságokat megolthatnák. Hogy azért ezt az esztelenséget elkerüljük, nemcsak el kell távoztatnunk az bűnöket, mivelhogy ezek teljességgel elszakaszt-nak az Istentűl: de ez világi hiuságoktúl is meg kell vonnunk magunkat, és az Istenhez ragaszkodván, ô benne keressük az mi kívánságunknak nyugodalmát. Mert, az mint szépen írja Sz. Ágoston, minket az Isten ô magáért teremtett; és mind addig nyughatatlan az mi szívünk, valamíg ô benne meg nem nyugszik. Miképen az mely viaszra reányomtak egy pecsétet, az viaszon hagyatott völgyecskék és barázdácskák bé nem töltetnek mindenestűl más rendbéli pecséttűl: azonképen az Istennek hasonlatosságára teremtetett lélek bé nem telik és meg nem elégeszik egyébbel az egy Istennél. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 5. rész -- Az Isten mindenható. Az Istent mindenhatónak nevezi gyakorta az sz.-írás, és azt mondja, hogy semmi nincs ô nála lehetetlen: azért valami önnön-magában ellenkezést nem foglal, azt mind megcselekedheti az Isten. Annakokáért mondja másutt az írás, hogy nincs egyéb határa az isteni hatalmasságnak, hanem csak az ô akaratja; mert mindent, valamit akar, megcselekedhet; és ugyan kimondhatatlannak nevezi az Bölcs is az Istennek erejét és hatalmasságát. Az mi okosságunk is ezent adja elônkben; mert világosan kimutatja, hogy az Isten mind megcselekedheti azt, valami lehetséges dolog és nyilvánvaló ellenkezést nem foglal magában: azért midôn azt mondja Sz. Hieronymus, hogy az ki egyszer elvesztette szűzeségét, az Isten sem cselekedheti, hogy az szűz légyen; és midôn az több szent doctorok azt írják, hogy az mi meglôtt, az Isten sem cselekedheti, hogy meg ne lôtt légyen: nem az isteni hatalmasságnak fogyatkozásából mondják, hogy ezek meg nem lehetnek, hanem abból, hogy ezek magokban lehetetlenek, és azt az ellenkezést foglalják magokban, hogy az mi meglôtt az meg nem lôtt légyen. Az Istennek mindenhatóságához pedig csak az kívántatik, hogy mindenekre kiterjedjen az isteni erô, valamik ilyen nyilvánvaló ellenkezést nem foglalnak magokban. Továbbá legfôképen három dologban fínylik ez az Istennek mindenható ereje és hatalmassága. ELÔSZÖR: Az világnak teremtésében. Mert, az mint az sz.-írás mondja, minden állatokat ô teremtett és az ô akaratjából vannak, az eget és földet, benne való állatokkal egyetemben, ô alkotta. És ezen az teremtésen fondáltatik az Istennek minden állatokon természet szerént való urasága, mely azt kívánja, hogy néki engedjen és szolgáljon, ôtet böcsülje s tisztelje minden állat. Az teremtésben pedig legfôképen ezekben fínylik az Istennek hatalmassága: I. Hogy egyedül, segítség és külsô eszköz nélkül, teremte mindeneket semmibôl. II. Hogy fáradság nélkül, nagy künnyen, csak egy akaratjával és parancsolatjával teremte mindeneket, az mint Sz. Dávid mondja. III. Hogy ily nagy, ily erôs, ily sok, ily szép és az ô nemekben ily tekélletes állatokat teremte; mert, az mint mondám ezelôtt, egy csillag nagyobb az egész föld kerekségénél, az levegô-égben indult szeleknek és mennyköveknek erejét az emberi okosság meg nem foghatja. És mindezeknél az sok szép teremtett- állatoknál sokkal többeket, nagyobbakat és szebbeket teremthetne ô felsége. MÁSODSZOR: Az Istennek hatalmassága nyilván kitetszik az világnak megtartásábúl. Mert miképen az világosság, mely az naptúl, vagy gyertyátúl származik, úgy függ az napnak és gyertyának erejétűl, hogy mihent az nap elenyészik, vagy kivitetik az gyertya, ottan elvész az házban való világosság is: azonképen az Istennek hatalmas erejétűl úgy függnek minden állatok, hogy mindjárt semmivé lesznek, mihent ettűl nem tartatnak. Azért mondja az sz. -írás, hogy semminemű teremtett-állat meg nem maradhat, ha az Istentűl nem hordoztatik; és hogyha csak orcáját elfordítja, vagy szemét behunyja is az Isten, mindjárt porrá lészen és elvész ez világ. Ugyanezent jelengeti másutt is az sz.-írás, midôn azt mondja, hogy mindeneket az ô hatalmas szavával hordoz az Isten; mindeneket tenyerében tart, és az földet három újján viseli. Mert miképen ha tenyerünkben egy nagy követ fentartunk, mihent elvonjuk kezünket az kô alól, önkényén mindjárt leesik az kô: szintén az szerént, ha az Istennek keze nem tartaná ez világot, ottan semmivé lenne. Azért mondja Sz. Dávid, hogy tenyerébôl kiveti az Isten az embert, midôn meg akarja rontani. Sz. Jób pedig azt írja, hogy csak felnyissa markát az Isten, ottan mindjárt elesik és megromlik az ember; mert mindnyájan az Istenben élünk, mozgunk és vagyunk; és mindenek ô tôle, ô benne, ô általa vannak. Nemcsak tartja pedig az Isten a teremtett-állatokat, hogy semmivé ne légyenek, de cselekedetekben is úgy segéli ôket, hogy teljességgel semmit nem cselekedhetnének, ha az Istennek véllek együtt munkálkodó ereje reá nem segítenéje ôket. Ez okon mondja az sz.-írás, hogy az Isten cselekeszik mindeneket mindenekben, úgy hogy még csak az gondolatra sem vagyunk elégségesek mi magunktúl. Noha azért az föld teremt gyümölcsöt, és az anya szüli az ô gyermekét: de mivelhogy az Istennek együtt munkálkodó ereje nélkül ezt nem cselekedhetnék, az sz.- írás azt mondja, hogy az Isten teremti az füvet az barmoknak, és az Istennek keze formálja az embert az ô anyjának méhében. Azonképen, noha az tűz égeti meg az fát és az nap világosítja nappal az világot: de ha az Isten véllek együtt nem munkálkodnék, erôtlenek volnának ezek is az ô cselekedetekre; miképen ám az babyloniai kemencében nem árthata az tűz az három ifjúnak; és az mi Urunk halála óráján meg nem világosithatá az földet az nap; az embernek is szeme semmit nem látna, keze és nyelve nem mozdulna, ha az Isten megvonná az ô erejét és munkálkodását. Egy szóval, mint az test lélek nélkül; az malomkerék víz nélkül nem mozog: azonképen semminemű teremtett-állat az Istennek segítsége nélkül nem munkálkodhatik. Ezt az pogány bölcsek is megismerték: mert az természetben plántált igaz okosság mutatja, hogy az Isten minden teremtett-állatoknak alkotója, és teljességgel lehetetlen, hogy valami oly állat légyen az Isten kívül, mely az Istentôl ne függjön. Ez okon nevezték az bölcsek az Istent ez világ lelkének, az mint Sz. Ágoston írja; akarván jelenteni, hogy olyan az világ az Isten nélkül, mint az test lélek nélkül. Ebbôl pedig csudálatoson kitetszik az Istennek kegyelmessége; mert noha mi közülünk senki nagy pínzen oly rabot nem venne, sem oly szolgát nem kedvelne, mely semmiben soha semmit nem cselekednék, hanem az ô ura segítené minden munkára: mindazáltal az Isten minket ily kedvesen fogad, noha az ô munkálkodása nélkül mi teljességgel hivolkodók volnánk. HARMADSZOR: Abban is tündöklik az Istennek hatalmassága, hogy az teremtett-állatokban, természet fölött is, mindent megcseleked-hetik valamit akar; mivelhogy, az Bölcs mondása szerént, az Isten akaratjának szolgál minden állat tehetsége fölött is; az mint ugyanottan sok példákkal meg is bizonyítja. Mert noha az víz eloltja az tüzet természeti szerént, de mikor az Isten akarja, az víz is meggyullad, és úgy ég, mint az száraz fa; mikor pedig az Istennek úgy tetszik, az embernek csak egy hajaszálát sem emésztheti meg az nagy égô kemence; az mint Dániel próféta bizonyságunk ebben. Ennek fölötte, noha az manna csak egyféle eledel vala és csak egy ízi vala; de az Isten akaratjából olyan ízit érzették az hívek, az minéműt kívántak. Sz. Ágoston ugyanezen dolognak bizonyságára hozza elô az Áron vesszôjének gyökér és nedvesség nélkül hertelen virágzását, sôt ugyan gyümölcs teremtését; azt is mellé veti, hogy Sárának vénségében fia lôn, noha ifiantan magtalan vala, hogy az Bálám szamara okosan és embernyelven szóla. Hasonlatosképen az is az természet folyása és rendi fölött volt, hogy Jónás az cethal gyomrában elevenen maradott három napiglan; hogy Krisztus urunk és Sz. Péter az víz hátán száraz lábbal jártak; hogy az Jordán vize, mint egy nagy hegy, megtorlott, míg az zsidók általköltöztek rajta; hogy az nap megállott az Józsue parancsolatjára; hogy Ezékiás könyörgésével tíz grádiccsal hátrább vonatott. Végezetre, noha lehetetlen az embereknél, hogy egy tôfokon az nagy otromba teve általbújék: de az Istentűl ez is lehetséges. Lehetetlen az természettôl, hogy az vas fenn ússzon az víz hátán: de az Isten ezt is megcselekedte; és az mikor akarta, az kôsziklát vízzé, az vizet vérré, vagy borrá változtatta, és több efféle természet folyását megelôzô dolgokat alkotott, melyekkel az ô hatalmának határ nélkül kiterjedett nagy voltát jelentette. Ezekbôl pedig, hitünk és életünk tekélletességére, két szép tanúságot vegyünk. Elsôt azt: hogy mikor az isteni cselekedetekrűl szólunk, ne fontoljuk, ne mérsékeljük ezeket az mi rövid értelmünkkel. Azt ne alítsuk, hogy az mit fel nem érünk az mi kurta gondolatunkkal, azt az Istennek mindenható ereje véghez nem viheti. Mert ô maga szájából költ ki az mi Urunknak, hogy az mi lehetetlen az emberek itíleti szerént, fölöttébb is lehetséges az isteni erôtűl, mely mindenekre elérkezik, valamit jóakaratjából kedvellend. Miképen azért midôn az mi elménket felülmúló isteni természetrôl elmélkedünk, kötve tartjuk az hitnek engedelmessége alatt értelmünket, és az mi rövid gondolatunkhoz nem határozzuk az istenséget: azonképen mikor az ô mindenható erejének cselekedetit értelmünkkel fel nem érjük, szükség, hogy fejet hajtsunk és az mi okoskodásinknak erôtlen szárnyát lebocsássuk az Istennek szavára. Második tanúságot azt vegyük, hogy ha ennek az mindenható Úrnak kedvesen szolgálunk, nagy bátorságos bizodalommal lehetünk minden veszedelmes igyünkben és szükségünkben; mivelhogy ez a gyôzhetetlen Isten nemcsak szolgáinak és barátinak, de ugyan atya-fiainak és szüléinek tartja azokat, az kik ô néki híven szolgálnak. Viszontag, ha ôtet megbántjuk, és gonosz életünkkel ellenségünkké tésszük, méltó, hogy féljünk, rettegjünk; mert az ô keze elôtt el nem mehetünk, az ô igazságát meg nem hajthatjuk, az ô bölcseségétűl semmi titkot el nem rejtegethetünk. Továbbá, miképen Sz. Dávid és Sz. Jób nagy hálaadással álmélkodnak azon, hogy az Isten csak szemét is reá fordítja az romlandó férgecskére, az ô teremtett-állatjára, az gyarló ember nemzetségre: azonképen illik, hogy mi is nagy hálaadásból származott csudálkozó szókkal dícsírjük az mi Istenünket, hogy szeme elôtt hordoz, tenyerében tart; és minden cselekedetünkben, mint valami köteles szolgánk, segít minket, kik az ô vastagító hatalma nélkül semmire el nem érkeznénk. És ez mellett azt is meggondoljuk, mely nagy szemtelen vakságban légyen az bűnös ember, midôn az ô Istenéül vött erôvel az ô jótevô ura ellen viaskodik! és azt bosszontja, az kinek kezétűl függ mind élete, s mind örök veszedelme! Bizony, ha egy magas toronynak tetejérűl egy kötélen kieresztene valaki engemet, és úgy tartana csüggôben, meggondolván, hogy ha elereszt, ottan szörnyű halállal kell vesznem: nemcsak nem haragítanám, bosszonta-nám és rágalmaznám, az kinek kezétűl függ életem, de sôt inkább alázatos kéréssel, sok kedves igíretekkel és minden tehetségemmel engesztelném ôtet. Ha azért az gyarló embert, az kinek kezében vagyon életem és halálom, haragra nem mérem indítani, minémű ostoba baromság és magafeledett bolondság lészen, ha az ellen törekedem és bűneimmel azt bosszontom, az kinek segítsége nélkül csak lélekzetet sem vehetek? ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 6. rész -- Az isteni természet elváltozhatatlan és mindenütt jelen vagyon. Az élô Istennek sem természetiben, sem tanácsában, sem akaratjában nem lehet változás és újulás: hanem, az mint az sz.-írás tanítja, az mi ô benne vagyon, öröktűl fogva egy állapatban megmarad. Az okosság is erre ugyan kézen fogva viszen; mert az ki természetiben elváltozik és megújul, nem volt azelôtt abban minden tekélletes jóság, hanem fogyatkozás volt benne, melyet az elváltozással megjobbít és tekélletessé tészen: avagy, ha azelôtt minden perfectio és fogyatkozás nélkül való méltóság volt ô benne, az új változással elveszti azt az állapotot, melyben volt, és megfogyatkozik az elôbbi méltóságában, mely dolgok az isteni természethez nem férhetnek. Tanácsát és akaratját sem változtathatja meg az Isten. Mert az ki eltekéllett akaratját megváltoztatja, ha ok nélkül cselekeszi, esztelenül míveli; mert az okossághoz nem illik, hogy ok nélkül cselekedjék: ha pedig azért másolja meg akaratját, hogy újabb és jobb tanács jutott eszében, tudatlanság nélkül ez nem lehet. Mivelhogy azért ezek az fogyatkozások az isteni természethez nem férhetnek, világoson kinyilatkozik, hogy az ô tanácsában és rendelésében nem lehet semmi újság és változás. Azért mikor az sz.-írás valami változást láttatik az Istenben jelenteni, Sz. Ágoston azt írja, hogy mi bennünk lészen az változás, nem az Istenben. Ebbôl az derék igazságból nyilván követközik, hogy az Úr Isten egy helyrűl másban nem mehet: hanem az ô határ nélkül való meg- mérhetetlensége által mindenütt jelen vagyon; mert ugyanis, ha együnnen másuvá mehetne, mint mi, sok új változásokban eshetnék. Ezért mondja az sz.-írás, hogy az eget és földet betölti az Isten, és ô elôtte senki el nem mehet; mivelhogy, az nagy Sz. Pál mondása szerént, mindnyájan ô benne élünk, ô benne vagyunk és mozgunk. És nemcsak mint az hal az vízben minden felôl megkörnyékeztetik az víztűl, úgy az teremtett állatok is az Istenben vannak: de, az mint Sz. Ágoston mondja, miképen az napfíny az levegô-eget általhatja, minden részeit világossággal betölti, de meg nem szaggatja; miképen ha egy nagy tengerben egy kisded spongya volna, melyet az víznek nedvessége minden részeiben általfogna, úgy az isteni természet is minden állatoknak részeit betölti. Végezetre, miképen az kis testben is nagy bölcseség és tudomány lehet: azonképen akármely kisded állatban is az Isten teljesen jelen vagyon. Ez okon nevezi az sz.-írás az Istent megmérhetetlennek, és azt mondja, hogy magasb az egeknél és az egek sem környéközik meg ôtet; mert ugyanis, ha ezer ilyen világot teremtene is az Isten, mindazokban változása nélkül jelen lenne az ô meghatározhatatlan természeti. De mivelhogy, az Istennek szava szerént, ez minden haszna az isteni ismeretnek, hogy kitisztuljunk bűnünkbôl: ebbôl az keresztyéni hitnek cikkelyébôl megtanuljuk, mely szentül és szemérmesen kelljen mindenütt magunkat viselnünk, hogy valamit olyat az Istennek szent színe elôtt ne cselekedjünk, az mit szégyenlenénk egy böcsületes ember elôtt mívelni. És azért mondja amaz pogány bölcs: Úgy élj az emberek közt, mintha Isten látna. Ugyanis közel vagyon hozzád az Isten: te veled és te benned vagyon, bennünk lakik az Szentlélek, jónkra és gonoszunkra számot tart és vigyáz: az mint ôtet mi böcsüljük, úgy bánik ô is velünk. Másutt ezen pogány bölcs arra tanít, hogy mindenkor úgy éljünk, mintha valamely nevezetes fô ember szeme elôtt forgódnánk; mert ezzel sok gonoszságtól megtartóztatunk. Ha azért az böcsülletes embereknek csak gondolatunk szerént való jelenléte is zablát vét az mi gyarlóságunknak, mentôl szorgalmatosb vigyázásra ébreszt az Istennek valóságos jelenlétele? Sz. Basilius istentelenségnek nevezi, ha ki az emberek jelenlétével inkább megtartóztatik az gonoszságtól, hogysem az Istennek színével, és arra tanít, hogy oly szépen viseljük mindenkor magunkat, mint az eljegyzett szemérmetes leányzó az ô jegyese elôtt. Ha azért, természet sze-rént, az ki gonoszt cselekeszik, rejteket keres, setétet szeret; és oly szemtelen nincsen, az ki nyilván az utcán, fínyes nappal, nem általlaná és nem szégyenlené az undok vétkeket: minémű nagy vakság lehet bennünk, ha az Istennek és az ô szent angyalinak jelenléte, meg nem tartóztathat az gonosztúl? Nem tudjuk-é, hogy csudái vagyunk az Istennek és az angyaloknak? Az emberek közt négy okát találom, miért nem tartóztatnak meg az gonosztúl, ha szinte más valaki jelen vagyon is: 1. Ha vak és nem lát, az ki jelen vagyon. 2. Ha lát, de nem tud ítíletet tenni az dologrúl, mint az apró gyermekek. 3. Ha szinte olyan hasonló lator az is, az ki jelen vagyon, mint ô maga, az ki vétkezik. 4. Ha semmi közi nincs hozzá az jelenlévô embernek, és meg sem fenyítheti s meg sem büntetheti az vétket. Ezek pedig az okok megszűnnek az Isten elôtt való gonosztévôkben, és ez okon méltó, hogy megtartóztassa az mi eláltalkodott gonoszságunkat az Istennek jelenléte. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 7. rész -- Az Istennek véghetetlen bölcseségérűl. Az Istennek elváltozhatatlansága azt hozza magával, hogy soha semmi új tudomány ô benne ne kezdessék: hanem öröktűl fogva mindeneket általlátó bölcseséggel tündököljék. Azért mondja az sz.-írás, hogy az Istenben vagyon minden tudománynak kincse. Másutt azt olvassuk, hogy az Istennek fínyes szemei általlátják az emberek szűvét és az földnek mélységét, és, az mint Sz. János mondja, semmi nincs ô nála láthatatlan, hanem mindenek nyilván és födél nélkül vannak ô elôtte. Az okosság is arra mutat, hogy ha az Istennek természeti véghetetlen, az ô értelme is véghetetlen légyen, és valami megismerhetô, azt mind általlássa; mivelhogy fogyatkozás nélkül nem lehetne az Isten, ha valamit újonnan tanulhatna. Ezért mondja az sz.-írás, hogy az Isten öröktűl fogva tudott minden jövendô dolgokat. Sôt nemcsak az jövendô dolgokat látják az Istennek sokra nézô szemei, de azt is tudják, micsoda követkôznék, ha imilyen vagy amolyan dolog lenne, az mely ugyan soha nem is lészen. Azért monda Dávidnak, hogy ha Czeilában bémégyen, megfogják, és Saul kezében adják ôtet. Joásnak pedig azt mondá az próféta által, hogy ha ötször vagy hatszor ütötte volna, az földet, teljességgel megholdoltatta volna Syriát. Azt is meg-mondá, mi követközött volna, ha Tyrusban prédikálott volna az mi Megváltónk; avagy ha Ezékiel az pogányokat tanította volna; vagy ha Szedékiás az babyloniai királyhoz ment volna. Ez pedig az Istennek megfoghatatlan bölcsesége, noha szám-lálhatatlan jelenségekbôl, de az én rövid itíletem szerént legfôképen öt dologból nyilatkozik ki: I. Az ô isméreti alá vettetett állatoknak teméntalan sokaságából. Mert nincs oly kicsiny és elvetett állat, az melynek természetit, sôt legkisebb indulatit, cselekedetit, változásit szám szerént nem látná az Isten, úgy hogy az mi hajunk szálai, az mi lépésünk és minden cselekedetünk, az tengernek fövenyi, az esôknek cseppei, az egek csillagi, az embernek minden gondolati számban vannak ô elôtte; és egy szóval, sommában foglalja Sz. Dávid ezeket, midôn azt mondja, hogy az Úr minden jövendô, múlandó dolgokat általlát. II. Az ô ismeretinek böcsülletes méltóságából. Mert az Istennek ismeretiben nincsenek azok az fogyatkozások, melyek az mienkben. Az mit mi tudunk, csak igen csekélyen és vékonyan kapcsoljuk elménkben, nem látjuk mélyen által minden természetit, erejét, tulajdonságát indulatját az dolognak, és innét vagyon, hogy az bölcsek közt ennyi sok különbözô vélekedések vannak az philosophiában; az Isten pedig mindeneket szinte úgy néz, az mint magokban vannak, világosan, mélyen, és szinte fenékig látja minden állatoknak mivoltát és tulajdonságát. Ennek fölötte nincsen az Istenben sok különbözô gondolat és értelem, mint mi bennünk: hanem ô benne csak egy eloszolhatatlan értés vagyon, mely az ô természetitül nem különböz; ez okon sem meg nem szűnik, sem nem újul az ô gondolatja és bölcs értelme, hanem mindenkor azonegy állapatban fáradhatatlanul megmarad. III. Ezen isteni bölcseségnek nagysága kinyilatkozik az világnak alkotmányából; mert, az Bölcs mondásaként, az Isten kiöntötte minden állatokra az ô nagy bölcseségét. Nagy bölcseségnek tartjuk az emberek közt, mikor valaki sok szép új formákat tud gondolni: mely nagynak kell tehát lenni az isteni bölcseségnek, mely annyi sok szép különbözô állatokat teremtett? Tekínts meg csak az embereket, egynéhány százezer ember közt kettôt nem találsz, kiknek ábrázatjok, termetek, szavok, erkölcsök hasonlók lennének egymáshoz. Ha nagy elméjü embernek mondjuk azt, az ki elôször az forgó-órát találta, és sok apró kerekecskének alkalmatos forgásival, huszon-négy óráig, az üdônek állapatját megmutatja: mit mondjunk az Istennek bölcseségérűl, mely az egek forgásit, ennyi ezer esztendôre, ily állhatatos forgással, szüntelen vezérli? sôt (az kit én csudálatosb dolognak alítok) az gyarló embernek egy kis erecskéjét, földbôl csinált szűvét és tüdôjét oly szép mesterséggel alkotta, hogy száz, sôt régenten nyolc és kilencszáz esztendeig is, szüntelen, éjjel és nappal mozganának. Valjon s minémű bölcseség kellett ahoz, hogy egy kicsiny magvacskában oly erô szoríttassék, hogy nagy erôs álló fát teremtsen? Kicsoda mehet végére egy szúnyogocskában, egy kis bolhában miképen rendelte az Isten az ô érzékenységinek és táplálásinak eszközire szükséges tagait? Ezeket és több hasonló dolgokat csak egyedül az Istennek bölcsesége tudta meggondolni és véghez vinni. IV. Fínylik ez világnak gondviselésében is az isteni bölcseségnek mélysége. Mert egy az, hogy mindenekre egyaránt gondja vagyon néki; sem kicsiny, sem nagy dolog nincsen, az mely szüntelen, minden üdôben az ô gondviselésétűl nem vezéreltetnék. Az mint pedig az Bölcs mondja: Eleitűl fogva végig elhat az ô gondviselése, azaz messzünnen kezdi, az mit véghez akar vinni; és az ô bölcseségével egybekapcsolja, egybehozza az messze vetett dolgokat. Innen vagyon fôképen eredeti, hogy az emberek gyakran megütköznek az Istennek gondviselésében, mert messze nem néznek. Szintén úgy cselekeszünk mi, úgymond Sz. Ágoston, mint az ki rövidet lát, és az szép írott falra nézvén, mivelhogy az írásnak sem eleit, sem utólját nem látja, hanem csak egy darab foltját, dísztelennek tetszik az fal néki: mi is nem látjuk honnan légyen eredeti és mi végre nézzen, hogy amaz ártatlan megnyomoríttatik, amaz keresztyén ország elpusztíttatik, amaz pogány és istentelen ember elômégyen dolgában; és ez az oka, hogy megbotránkozunk, zúgolódunk magunkban. Mikor azért valamit nem értünk az isteni gondviselésnek szépen öszveszövött folyásiban, ne kárhoztassuk az Istennek gondviselését, hanem az mi értelmünknek kicsinységét megesmérjük. Ebben pedig az Istennek gondviselésében az igen csudálatos, hogy noha vigyázó, de fáradság és szorgalmatoskodás nélkül vagyon; és noha erôs, hathatós, de lágyan és édesdeden viszen véghez mindeneket. Az emberek gondviselése szorgalmatosságot kíván, úgymond Sz. Pál; azaz, mint ô maga magyarázza, hogy az ki másra gondot visel, az betegekkel ô is beteg légyen, az megsérültekkel néki is fájdalmi légyenek. Ennek fölötte, mi közöttünk, az kik kemények az ô dolgoknak véghez vitelében, nem szoktak lágyan és édesdeden nyúlni munkájokhoz: de az Isten búsúlás és fáradságos szorgalmatosság nélkül visel gondot, és noha véghez viszi elvégezett tanácsát, akármint csavarogjon is az ember elôtte, de azért pórázra nem köti az embernek szabad akaratját. Méltó azért átokra az Plinius okoskodása, ki azt beszéli, hogy ez világra gondot nem viselhet az Isten sok éktelen és fáradságos munka nélkül: hasznos mindazáltal, úgymond, az emberek közt való csendesz életre, hogy azt higyjék, hogy az Istennek gondja vagyon reánk. De ezt az oktalan mondást sok szép bizonyságokkal elrontja Lactantius. És, hogy az több okokat hallgatásban hagyjuk, ha az Isten gondot nem viselne ez világra és minden jövendô dolgokat bölcs okossággal egybe nem szerkeztetne: mi az oka tehát, úgymond Josephus, hogy az próféták által jövendô dolgokat megjelentett? hogy az bűnösöket ô általok fenyegette, és az megjövendölt ostorival meg is látogatta? ha gondot nem viselne ez világra, semmit effélét nem cselekedhetett volna az Úr Isten. És ha szükséges az Istennek gondviselését vallani, hogy tekélletes erkölcsben élhessenek az emberek: kétség nélkül igazságnak kell lenni az Istennek gondviselésérűl való tudománynak; mivelhogy az hamisság nem szükséges az tekélletességhez. V. és utólszor: Mind ezeknél mélyebben kinyilatkoztatja az isteni bölcseségnek véghetetlenségét az mi Üdvözítônknek megtestesülése, melyet az angyalok is az anyaszentegyháznak tanításából értettek. És noha számtalan szép dolgok fínylenek ebben az isteni bölcseségnek találmányában: de az fölötte csudálatos, hogy az mi Urunk megtestesülése által az Isten igazságának, mely az bűn ellen felgerjedett vala, úgy lôn elég, hogy az irgalmasságnak legnagyobb és böcsülletesb jelensége is kinyilatkoznék. Ennek fölötte, azonegy munkával nemcsak az régi nyavalyánknak szerze orvosságot, de az emberek életinek tekélletes rendelésére is példát ada; és az maga cselekedetivel ébresztô ösztönt hagya nekünk, az ô sok sanyaruságinak és kínjainak emlékezeti által. Végezetre, az kit sem angyali, sem emberi elme csak meg sem tudott volna gondolni, az mívelé, hogy az Isten emberré lenne; az öröktűl fogva való üdô szerént születtetnék; az halhatatlan és megsérüdhetetlen meghalna és sok nyomoruságok alá vettetnék. Mert noha az isteni természet ô magában semmit nem szenvedhet, sem nem születtethetik mástúl: mindazáltal minthogy az isteni személy úgy egybekötteték az emberi természettel, hogy az személynek egy voltában igaz Isten és igaz ember volna az mi Megváltónk, annakokáért ugyanazonegy igaz emberrűl és igaz Istenrűl igazán mondjuk, hogy születtetett, megholt és feltámadott mi érettünk. Ezekbôl két szép üdvösséges tanúságot vehetünk, elsôt azt, hogy, az Istennek véghetetlen bölcseségére tekintvén, ha mi kicsiny tudomány, okosság és bölcseség vagyon bennünk, abban fel ne hivalkodjunk, se magunkat el ne higyjük. Mert, az mint Jeremiás próféta mondja, minden ember botor ostoba az ô tudományában, és ha az Isten mellé vettetik, kész balgaság az mi bölcseségünk. Azért mondja vala, az ki bölcseséggel mindeneket megelôzött vala, hogy ô tudatlanb minden embereknél és még csak ingyen nem is látta, nem hogy megfogta volna az bölcseséget. Mert szinte, az miképen Urunk mondja, hogy senkit az Isten kívül jónak nem mondhatunk: azonképen mondhatjuk, hogy senki az Istentűl megválva, bölcsnek nem mondathatik. Ugyanis, bizony, az emberi tudománynak oly rövid határa vagyon, hogy az ki sokat tud is, ezeredrészét ha tudja annak, az mit nem tud. És ezen az igazságon fondáltatik az tudós embereknek alázatossága, mely az felfuvalkodást és felebarátjának megutálását teljességgel kirekeszti. Másodikat azt tanuljuk, hogy ha az Isten minket és az mi cselekedetinket, gondolatinkat, igyekezetinket szinte úgy szemléli, mintha senkire egyébre gondja nem volna, méltó, hogy miképen az kis gyermek bátorságos, midôn látja, hogy az ô anyjának szemei rajta vannak: azonképen mi is az Istennek reánk való gondviselésében, minden nyomoruságinkban megnyugodjunk. Ugyanis azzal biztat az mi Istenünk minket, hogy ha az anya elfeledkezik is az ô fiárúl, de soha ô szent felsége mi rólunk el nem feledkezik, és gondviselô szárnyai alól ki nem rekeszt. Ennek fölötte, ha az vitézek serénységgel harcolnak, midôn látják, hogy az ô királyok szeme nézi emberkedéseket; ha az szolgát serkegeti az ô urának nézése: méltó, hogy mi is szüntelen megemlékezzünk, hogy az Isten lát minket; és ezzel ébresszük az mi restségünket minden tekélletes jószágokra. Ezt cselekedtek az régi szent jámborok, és azért mondja Sz. Dávid, hogy valamihez kezdett, elébb meggondolta, hogy az Istennek szemei elôtt forgódik. Azért mondja Ábrahám, hogy ô az Istennek színe elôtt jár; Jákob is azzal dicsekedik, hogy az ô elei az Istennek szeme elôtt jártak. És az Isten ô maga, regulát szabván Ábrahámnak, mint kelljen élni, azt parancsolja, hogy az ô színe elôtt járjon, és úgy lészen tekélletes. Annakokáért mondja az Bölcs, hogy egyik fô oka az emberek gonoszságának az, hogy meg nem gondolják az Isten szemeinek fínyes voltát, mely általlát mindeneket. Sz. Jób és Ezékiel próféta is azzal írják, hogy bátorkodnak minden fes-lettségre az gonoszok, mert azt alítják, hogy az Isten ôket nem látja. ======================================================================== Kalauz / 1. könyv / 8. rész -- Az Istennek szolgálattal tartozunk. Az pogány bölcs azt írja, hogy az ki kétessé tenné, ha kelljen-é az Istennek szolgálni és ôtet böcsülletes tisztelettel illetni, azzal nem méltó okos bizonyságokkal harcolni, hanem, mint oktalan barommá változott esztelent, pálcával és veréssel kell észre hozni. Mert, az miképen ezen könyvnek elsô részében megmutatok, ugyan természetikben oltatott indulat vezérel arra, hogy nyavalyánkban az Istenhez folyamjunk, segítséget ô tôle várjunk. És az okosság is arra mutat, hogy az, kitűl vöttük, az minémű jókban vagyunk, azt hálaadással tiszteljük és képes szolgálattal illessük. Mivelhogy tehát az felvetett bizonyságokból kinyilatkozik, hogy az Istentűl teremtettünk, ô tôle tartatunk és tápláltatunk, mint urunktúl, nyilván követközik, hogy tartozunk néki szolgálni és sok áldomásiért hálaadással lenni. Végezetre, az emberi okosság az teljes sz.-írással arra is megtanít, az mint ez könyvnek harmadik részében megmutatok, hogy az Isten mindeneket önön magáért teremtett, nem azért, hogy valami hasznot venne az ô alkotmányitól, hanem, az mint ô maga elônkben adja Mózes által, hogy az ô szent neve dicsírtessék és felmagasztaltassék; hogy az ô bölcsesége, hatalmassága, megfoghatatlan méltósága megismertessék; és ô lévén utolsó célja az mi életünknek, ô reá nézzünk, ô hozzá siessünk, néki szolgáljunk, mint urunknak. De mivelhogy ez oly nyilvánvaló igazság, hogy bôvebb bizonyság nélkül nem szűkölködik: azt kell immár megtekintenünk, minémű religióban, micsoda vallásban, kelljen az Istent igazán és kedvesen tisztelni. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Az én kegyelmes uramhoz, a teljes Szentháromság egy bizony Istenhez, alázatos ajánló írásom. (Egyházi Beszédei elsô elôljáróbeszéde.) Örök mindenható felséges Isten, uraknak ura, királyoknak királya, emberi erôtlenségnek kegyes gyámola s minden jó igyekezet gondviselô vezérlôje: hálákat adok szent felségednek, hogy engemet kegyelmességedbôl, az igaz hit zászlója alatt, egyházi állapatban köteles szolgáddá fogadtál; áldásidat rám árasztottad; lelki s testi ajándékiddal szívemet magadhoz szelídítetted; akaratomat szolgálatodhoz édesítetted; késedelmességemet serénységre sarkantyúztad; tudatlanságomat mennyei tanításiddal világosítottad; gyarlóságimat érdemem szerént nem ostoroztad; hatalmas kezeiddel belém oltott igaz ismeretedet naponkint nevelted; dücsôséged terjesztésére szívemet gerjesztetted; és a világ bojtorjánába ragadott kívánságimat esztenezted. Tied, Uram, ha mi jó vagyon a te méltatlan szolgádban; tôled származik, ajándékodból adatik minden tekélletes gondolat és hasznos igyekezet. Azért méltó, hogy a mit tôled vettünk, szent neved tisztességére térítsük; ajándékiddal neked kedveskedjünk: és a mely tengerbôl vagyon eredete minden jó folyamnak, azon tengerbe, mint határos végbe, visszatérjen. Mivel azért ifjúságomtól fogva arra volt függesztve szemem világa s elmém futása, hogy a te nagy neved dücsôsége terjedjen: fáradságomat nem szántam, tehetségemet meg nem vontam szolgálatodtól, hanem a mely kicsiny gírát reám bízott szent felséged, tisztem szerént -- noha kelleténél restebben -- cseléded épületére igyekeztem fordítani. A kiket eleven nyelvemmel szent neved félelmére, igaz ismeretére, nem mozdíthattam: írásommal akarván serkegetni s üdvösséges útra vezetni: nem illett, hogy ezt a munkát, mely a te kegyes áldásodból származott és egyedül szent neved tisztességét vetette czélül, szent felségeden kívül más valakinek ajánlanám. Kisded és lengeteg ajándék ez: mert az én tudatlanságom keze szennyje rajta maradott a te tisztaságos, szép tanításid kimagyarázásán. Azért nem méltók az én akadozó nyelvemnek dísztelen és unalmat szerzô rebegései, hogy bemutattassanak szent felséged elôtt: holott én, legkisebb és utolsóbb szolgáid között, szedôk után keresgetek szôlôszemeket és aratók után szedegetek buzafejecskéket. De két ok visel, hogy egyedül neked ajánlom, édes Uram Istenem sok esztendei fáradságom velejét és székét: elsô az, mert megismertetted velem, hogy miképen az én fogyatkozásimból származott, a mi abajdocz vagyon írásomban: úgy mindenestűl a te tárházad kincsébôl kelt, valami tiszta jó találtatik benne. Annakokáért háladatlanság volna, a tôled plántált fácska gyümölcsével másnak kedveskednem; vagy dücsôséged öregbüléséért felvállalt munkám jutalmát te kívüled mástul várnom. Második az, mert régi kegyelmességed másolhatatlan reménységgel bátorít, hogy reám is felderül irgalmasságod és meg nem utálod kicsiny szolgádnak vékony ajándékát. Az ó-törvényben, sátorod ékességére, nemcsak a gazdagoktól aranyat, ezüstöt, hanem a szegényektôl kecskeszôrt is jó kedvvel fogadtál. Az új-testamentomban pedig megjelentetted, hogy kedves te elôtted akármely kisded ajándék, ha jóakaratbúl származik: mert te az emberek szívét nézed, és abban a fontban méred ajándékukat, melyben többet nyomott az özvegy asszony fillérje, hogy sem a gazdagok nagy adománya. Azért, én Uram Istenem, a te végetlen jóvoltodnak és mindenható kegyelmességednek alázatosan ajánlom munkás fáradságokkal egybeszerzett írásomat. Óh, én lelki szemeim világosítója; tudatlanságomnak oktatója; igyekezetemnek segítôje; térdre esve, sôt földre borulva, szemeim könnyhullatásaival kérlek, nyisd meg lelki szemeimet, hogy szemlélhessem a te parancsolatid csodálatosságit. Igazgasd értelmemet mennyei bölcseségeddel; gerjesszed kívánságomat tekélletes szerelmeddel; vezéreld pennámat szent lelkeddel, hogy hamisság elegyítése nélkül hirdessem igaz tanításodat. És mint Izsaiás próféta ajkait, úgy az én nyelvemet, oltárodról vett tűzzel hathatósan tisztítsad, élesítsed, tüzesítsed, hogy foganatos légyen tanításom. Teljék meg az én szájam dicséreteddel, hogy hirdessem dücsôségedet és nagy voltodat. Te tanítottál, Uram, engemet ifjúságomtól fogva, hogy hirdetném a te csodálatosságidat; vénségemig és utolsó aggságomig ne hagyj el engemet, hadd hirdessem hatalmasságodat következendô híveidnek is. Mert mivel a te dicsérésed zaboláját szájamba vetetted, én is neked szenteltem nyelvemet: világi dolgoktúl elfogtam pennámat, szent felséged magasztalására köteleztem minden tehetségemet. Azért, minthogy én el nem titkoltam irgalmasságodat a te népedtôl: te se vondd meg tôlem kegyelmességedet. Megvallom, Uram, hogy érdemem felett valók azok is a te nagy irgalmasságid, melyeket én reám, haszontalan, sôt igen vétkes szolgádra terjesztettél. De te, édes lelkemszeretô, bűneim mosogató, üdvösségem szerzô Istenem, ne vondd meg ebben is kegyes jóvoltodat: vedd kegyelmesen ezt a te bűnös szolgád fáradságát. Igen alkalmatlan az én tudatlanságom a te dücsôséged hirdetésére. De, ha a szamár szájába szót adtál, és az által tanítottad Bálámot: elveheted az én nyelvem és értelmem fogyatkozásit, hogy híveid és fiaid tanítására alkalmatlanoknak ne találtassanak. Reménylem is, hogy ha az ó-testamentom szekrényében, a pap vesszejét virágoztattad: az én görcsös tôkémet is, az anyaszentegyház kebelében gyümölcsössé teszed. Ha a csipkebokorból méltóztattál szólani Mózessel: az én töviskés elmémet is megvilágosítod, hogy ne lyuggassa, hanem fényesítse a te szolgáidat; kik hallván a te szózatodat az én tövisembôl, levetik sarújokat, hogy testi akadékoktól üresedvén, lelki utakon való lépésök szabados lehessen. Tudom, hogy mélységes titkaidat senki igazán nem értheti, sem írásba nem foglalhatja, segítséged, vezérlésed, oktatásod nélkül. Azért könyörgök, hogy megnyissad az én ajakimat, és úgy hirdetem én is gyümölcsösön a te akaratodat. Nemcsak hirdetem pedig, hanem, ha felgerjeszted szívemet, magam is futva járok ösvényiden. Ah, mily boldog volt ama szent atya, ki halála óráján azt mondotta, hogy soha mást olyra nem tanított, melyet elôbb maga nem cselekedett! Megvallom te elôtted, édes Uram Istenem, hogy én ilyen nem vagyok: szegény, gyarló vagyok, mert sokat írok és tanítok, a mit restségem, vagy roszságom miatt, nem cselekeszem; vagy igen hidegen és fogyatkozva cselekeszem. Mindazáltal, te tudod Uram, hogy csak azt írom, a mit szolgáid üdvösségére hasznosnak elôtted kedvesnek ismérek; sôt a mit magam is kívánva igyekezem teljesíteni. És a pogány bölccsel azt mondom: mikor a vétkeket feddem, elôször is a magam fogyatkozásit dorgálom. Dicsérem azt az életet, melyet tudom hogy kell viselnünk; és noha távol, de csúszva-mászva is azt követem, arra verdôdöm. És ha késedelmességembôl a tekélletes élet szépségét úgy ki nem ábrázom erkölcsömben, a mint kívánnám: írásommal mutogatom mindennek, hová kell igyekezeti célját és lövöldözése tárgyát fordítani. Magamnak is pedig szent felségedtôl szünetlen kérem, hogy a mit én általam tanítasz, azt én bennem szent malasztoddal teljesítsed; hogy a mire másokat oktatok, azt erkölcsömmel kövessem. Fáradságomnak egyéb jutalmát nem kívánom felségedtôl, hanem a mit kedves szolgád, Sz. Ágoston kívánt: valamit magad kívül akarsz adni, bár mind elvedd: csak magadat add nekem. És minthogy szólani kezdettem elôtted, Uram, noha por és hamu vagyok: még egy könyörgésemet bocsásd kegyelmes füleidhez. Akárki mennyit szántson, vessen, ha a te áldásod nem gyökerezteti; ha az elhintett magot nem neveli, hiábavaló minden fáradság és igyekezet. Mert: mennyországban vagyon annak prédikáló széke, a ki tanítja a szíveket. Isten a ki felnyitja az emberek szívét, hogy értsék és vegyék a mit tanítunk. Azért, adj a te méltatlan szolgádnak oly áldomást: hogy a kik az én munkámat, a te ajándékodat, az anyaszentegyház tárházából vett igazságokat olvassák, tisztuljon értelmek setétsége az igaz hit ismeretére, lágyuljon szívek keménysége penitenciára, gerjedjen lelkek hidegsége szerelmedre: hogy minden tévelygés setétségébôl, minden bűn veszedelmébôl kifeselvén, híven szolgáljanak felségednek. Ha sok, amit tôled kérek, Uram, ottan csak azzal áldd meg méltatlan szolgád fáradságát: hogy bár csak egy bűnös ember térésére, egy lélek üdvösségére légyen segítô tanításom. Fáradságimnak bévséges jutalma lészen, ha a Krisztus vérével megváltott lelkek közül csak egynek üdvösségére segítô eszköze lészen írásom. Írtam Pozsonyban, 1636. esztendôben. Isteni felségednek legkisebb szolgája Pázmány Péter. ======================================================================== Egyházi beszédek -- A keresztyén olvasókhoz. Kívánságtok szerént való áldásokat terjesszen Isten reátok. (Egyházi Beszédei második elôljáróbeszéde). Mikor prédikációim kibocsátásárúl sokan szorgalmaztatnának és magam gondolkodnám: két dolog sokáig függôben tartotta tanácskozásomat. Elsô az volt: ha Isten tisztességére és a magyarországi anyaszentegyház épületire szükséges-e, hogy, a mit élô nyelvemmel hirdettem, azt rendbehozván és kiterjesztvén, nyomtatásba bocsássam? Bezzeg, ha elégséges számú papok volnának, kik prédikálásokkal taníthatnák a községet: úgy tetszik, szükségtelen volna a magyar nyelven való prédikációk nyomtatása. De látom az Isten igéjének éhségét; látom, hogy a papok szűk voltáért nem adhatunk mindenüvé egyházi embereket, hanem licentiatusokra kell biznya sok helyeket, hogy postillát olvassanak. Néhult azok sem lévén, világi böcsülletes fô emberek -- örök dücsôséggel jutalmazandó dicsíretes példával-- vagy maguk olvasnak, vagy másokkal olvastatnak cselédjek elôtt nyomtatott postillákat; és, megteljesítvén a Sz. Ágoston kívánságát, házok népe között püspöki tisztet viselnek. Az is szemem elôtt forog, hogy a plébánosok nem egyaránt tudósok, nem is egyaránt bévesek jó könyvekkel, és így a prédikációcsináláshoz sem egyaránt érkeznek. Azért úgy találám, hogy pásztorságom tisztihez illendô és sokakra nézve hasznos vagy szükséges, hogy prédikációim nyomtatásátúl ne kíméljem fáradságomat: kiváltképen olyanok lévén ezek a prédikációk, melyeket nemcsak prédikálószékben, hanem azon kívül a szerzetes és egyéb egyházi, vagy világi emberek lelki vígasztalásokra és tanúságokra mindennap olvashatnak. Mert, noha elmeélesítô iskolai vélekedéseket és vetekedéseket, melyek a lelki épületre nem szükségesek, írásomba nem elegyítettem: de nagy részre, a mit az iskolai theologiában, erkölcsünk igyengetésére, akaratunk gerjesztésére, a jóságok és vétkek ismerésére alkalmatosnak itíltem, iskolai tanításból, prédikálószékbe hoztam. A prédikátorok eleibe pedig, minden keresztyéni jóságokról, minden gonosz vétkekrűl, minden rendek és állapotok kötelességérűl, annyi tanítást és intést adtam, hogy, ha a mit egy helyen mondottam, azt okosan más vasárnap elôhozzák, sok új prédikációkat csinálhatnak. Magam gondolatit és ujjomból szopott dolgokat nem írok: Isten könyvébôl, az anyaszentegyház doctorinak írásiból vettem tanításomat; lopva semmit sem vettem: mert valaki írásában valami jót találok, enyim; az anyaszentegyház pásztori írásához oly igazsággal nyúlok, mint a közönséges kutak tiszta vizéhez. Nem kell tehát azt várni, hogy olyat mondjak, a mit elôttem senki nem mondott. Mert igazán írja Salamon, hogy semmi újság nincs e földön. Mindazáltal az is igaz, hogy soha annyi könyv nem lehet, hogy többet ne írhassanak a hívek tanítására; és, a mint Seneca írja, a sok írások tengerébôl egybeszedni, értelmesen megválogatni, rendbehozni, helyesen kimondani a régi bölcsektűl ismert igazságokat, új munka és mi dolgunk. Nem is kisebbedik, sôt böcsülletesb az igaz tudomány, ha mások is azont tanították; mivel abból tetszik, hogy nem emberi találmány, hanem isteni tudomány, a mit egy nyomban tanítottak a régi sok szent jámborok. Azért követem a szabados elmélkedésekben azokat, kik elôttem írtak: de magamnak is megengedem, hogy valamit hozzáadjak, változtassak, elhagyjak; mert nem szolgájok, hanem egyezôjök vagyok a régieknek. Ennek felette, mivel Sz. Pál azt írja, hogy nemcsak egyszer, hanem sokszor kell azonegy hasznos és szükséges tanítást fülébe rágni az emberek feledékenységének: én is, Sz. Ágostont követvén, azon igazságot sokszor eszébe juttatom az embereknek. Mert maga Krisztus a templom böcsülletérűl, a világi szorgalmatosságok távoztatásárúl, a mennyei kincsek gyôjtésérűl, az alázatosok felmagasztalásárúl és egyéb üdvösséges tanuságokrúl, csaknem azon igékkel, azon igazságot több helyeken említette. Sz. János evangélista mennyiszer újította a szeretet ajánlását, feljegyezzük ezután. Ha valaki panaszolkodik ellenem, hogy annyiszor azont mondom: azt felelem, hogy mindaddig feddenem kell azon bűnöket, mig az emberek meg nem szűnnek tôlök. Mert kötelességem erôltet, hogy azoknak is megmondjam az igazat, a kiknek nem tetszik; és minthogy ki-ki magán nem akar igazat hallani, ottan csak a közönséges dorgálásokat hallgassák. Én a mit írtam, lelki haszonért, nem fülgyönyörködtetésért írtam. Annakokáért sem ékesenszólásra, sem egyéb cifrára nem szaggattam: hanem, a mit üdvösségesnek itíltem, együgyü szókkal, gyakran elôhoztam; noha távoztattam, vékony tehetségem szerint, hogy unalmat ne szerezzek az olvasónak. Második tanácskozó gondolkodásom arról volt: ha csak egy rövid prédikációt nyomtassak-e minden vasárnapra? mely kevesebb monda-mondát szerezne a szabados itíletű emberekben: és, ha nem egyébbel, rövidséggel, olvasásra édesítené az embereket. Mert, aki röviden prédikál, ha kedves tanítása, kívánságot és ízt hagy a hallgatókban: ha sovány és unalmas prédikálása, nagy künnyebbség, hogy hamar felszabadítja a hallgatókat. De gondolkodásom után azt végezem, hogy ami prédikációimban készen vagyon, azt adjam a nyomtatóprés satuja alá. Bezzeg, ha ifjúságomban szándékoztam volna prédikációim nyomtatására, másképen rendelhettem volna írásimat. De, noha nem mondhatom ezeket a prédikációkat hamar műnek, mely hammas szokott lenni; mivel csak a nyomtatása is három esztendôt kívánt: mindazáltal azt sem mondhatom, a mit Zeuxis egy képrôl, melyet azért írt sokáig, mert sokáig akarta hogy maradó légyen; mert harmincesztendei prédikálásom után kezdettem gondolkodni a nyomtatásrúl. Akkor pedig vénségemmel együttjáró sok nyavalyáim és köteles ofóglalatosságim nem engedtek üdôt és erôt, hogy elôl kezdjem munkámat: hanem azt kellett ékesgetnem és kibocsátanom, a mi vagy készen, vagy üszögében volt. Innen vagyon az is, hogy némely napra csak egy prédikációt írtam, némelyre egynéhányat. Hogy pedig hosszabbak némely prédikációk, és nem rövideden csak futva szaladtam az üdvösséges dolgokrúl, oka az: mert sem prédikálásomban, sem írásomban nem arra igyekeztem, hogy csak tanítsam micsoda jó, micsoda gonosz: hanem hogy elsôben mindenféle erôs okokkal meggyôzzem az okosságot a jóságok követésének és a vétkek távoztatásának szükséges voltáról. Azután, mivel tudtam, hogy nem abban áll a keresztyéni tekélletesség, hogy tudjuk, hanem, hogy kövessük a jót és a gonoszt távoztassuk: azon voltam, Isten segítségével, hogy az emberek akaratja édesedjék a jóra, idegenedjék a gonosztól, és se gonoszt, se felettébbvalót ne kívánjon. Ehhez pedig bévebb írás kívántatik, hogysem a puszta sovány tanításhoz. Mert künnyű az emberek eleibe adni, mit kell cselekedni, de nehéz meggyôzni az értelmet, hogy hasznos, szükséges ennek így lenni: annál is nehezebb felindítani az akaratot, hogy kívánja és cselekedettel teljesítse a mivel tartozik. Azzal pedig, hogy hosszabbak a prédikációk, birsággal senkire nem vetik, hogy mind megolvassa, a mit egy napra írtam: hanem, kedve szerint, ki mennyit akar, annyit olvashat benne. És eszében tartsa, hogy miképen rövidnek kell a törvénynek lenni: úgy, kinek kívánságát jóra akarjuk indítani, nem elég eleibe adni kötelességét, hanem erôs okokkal meg kell gyôzni értelmét, gerjeszteni kell akaratját. Mert nem abban áll a prédikációnak üdvösséges haszna, hogy ember nagyrészre, vagy mindenestűl elméjébe foglalja s elômondhassa, a mit hallott, vagy olvasott: hanem hogy okossága meggyôzessék és akaratja vastagodjék abban, hogy híven, serényen, állhatatoson szolgáljon teremtôjének: és vagy meggyógyuljon, vagy alkalmatosb legyen a gyógyulásra. Mivel azért, Isten kegyelmességébôl, kezetekbe bocsátom, keresztyén olvasók, az én csekély írásimat: négy dologrúl akarlak rövideden tudósítani. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Négy dologrúl tudósíttatnak az olvasók. (Egyh. Besz. harmadik elôljáróbeszéde.) I. Noha az Isten könyvébôl, a régi szentatyák és világi tudósok tanításából sokat deákul írtam, -- mivel sokszor nagyobb és kedvesb ereje vagyon mondásoknak abban a nyelvben, -- de különb és kisebb bötűvel nyomtatták a deák szókat. Úgy rendeltem pedig azoknak magyarul írt sommáját, hogy a ki deákul nem tud, vagy a ki a község elôtt deákul nem akar olvasni, csorba nem esik a magyar írásban, hanem úgy foly, mintha a deák szók közbevetve sem volnának. Azt is adom tanácsul: hogy a kik ebbôl a könyvbôl olvasnak a község elôtt, kihagyják a deák mondásokat, és csak azt olvassák, a mi magyarul vagyon. Mert haszontalan és unalmas a község elôtt sokat deákul olvasni; mivel a közbevetett deák szók kiverik inkább az együgyűk elméjébôl, hogysem beléoltanák a tudományt. A prédikáció is nagy résszel rövidebb lészen, ha a deák mondások elhagyatnak. II. A mostan támadott tévelygések ellen, mivel bévségesen írtam a Kalauzban és egyéb harczoló könyveimben, nem akarom itt kétszerezni írásimat; hanem azokról ritkán és rövideden emlékezem a prédikáczióban. III. A paradicsomrúl olvassuk, hogy nem szűkölködött külsô öntözés nélkül. Esôvel sem nedvesíttetett, mivel magában lévô forrásból elégséges nedvességet vehetett. Az anyaszentegyház is minden isteni tudománnyal és szent példával bévelkedik. Azért a pogány bölcsek tanítására vagy példájára nem szorult. Mindazáltal mivel Krisztus egy bálványozó szamaritánus példájából ismertette, kicsoda felebarátunk, és mint kell ahoz való szeretetünket mutatnunk; Sz.Pál a pogány bölcsek mondásait sokszor elôhozta írásiban, és Aratus, Menander és Epimenides verseivel ékesítette tanítását; a sz. atyák is követték az apostoli nyomdokot: én is, noha a pogányok rosz fabuláit és hiuságos, vagy ártalmas csevegéseit írásomba nem elegyítem, de a hol a keresztyén emberhez illendô jóságokrúl és dicsíretes erkölcsökrűl tisztességes mondásokat és cselekedeteket találtam, azokat elôhoztam. Nem csak azért, hogy édesítsem és ékesítsem ezekkel tanításomat, mivel, a Sz. Ágoston mondása szerént, az igen szükséges eledelnek is ízt kell adni az emberek finnyaságáért, hanem ilyen négy okokért föképen: Elsô ok: mert valami igazság vagyon a pogányok könyveiben, Isten tanításából vagyon. Minden pogány bölcs, úgymond Tertul-lianus, a próféták kútjából ivott; onnan öntözte elméje soványságát; onnan vette, a miben hasonló tanításinkhoz. Pythagorasról azt írja Plutarchus, hogy az egyptomi bölcsektűl tanult. Sz. Ambrus azt mondja Platorúl, hogy a Mózes törvényének és a próféták mondásinak tanulásáért Egyptomba fáradott. Azért miképen az Izrael fiai, arany és ezüst edényektűl megfosztván Egyptomot, az Isten sátorát nem rútították, hanem éke-sítteték azokkal: úgy a mit igazán mondottak a pogány bölcsek, azt, mint sajátunkat, magunk épületire fordíthatjuk. És ha Dávid, kivévén a bálvány fejébôl az arany koronát, abból csináltatott királyi koronát: miért nem élhetnénk mi is a pogányoktúl vett szép tanúságokkal erkölcsünk ékesítésére? Második ok: mert nagy vígasztalására vagyon a keresztyén léleknek, mikor látja, hogy a természetben oltott okosság vezérlésébôl azt tanították a pogányok a jó erkölcsökrűl, a mit a keresztyénség kíván tôlünk. Sz. Kelemen írja, hogy a pogány bölcsek tanítása olyan, mint a vadfa: melybe ha jó ágat oltunk, kedvesebb gyümölcsöt hoz; mivel a vad fa gyökere bévebben vonsza a föld nedvességét, vastagabb lévén a szelíd fánál, gyümölcse pedig megszelídül az oltott ágtúl. Úgy a világi philosophia édes gyümölcsöket nevel, ha az isteni tudomány ága beléoltatik. Mózest az Isten mennyei bölcseséggel áldotta, mégis a pogány pap, Jetro, tanácsát és tanítását örömest vette, és követte az Isten népének vezérlésében: ki tilthat minket is, hogy a jót a pogányok írásiból ki ne szedjük? Harmadik ok: mert vastagon sarkantyúzza és esztenezi a keresztyén lelket az a gondolat, hogy szégyen abban hátramaradni, a miben látja a pogányok serény példáját. A szelíd fügefa mellé vad fügefát ültetnek -- úgymond Sz. Basilius -- hogy gyümölcse le ne hulljon: úgy a gonoszhitűk példájából erôt veszünk a jóra. Mert ha értjük a pogányok józanságát, igazságát, tisztaságát: a vad fa mellett vastagodunk a jóban. Negyedik ok: mert ha az ördög sz.-írással harczolt, hogy Krisztust megejtse, méltó, hogy mi is a Góliát kardját Isten sátorába vigyük, és azzal hadakozzunk a gonoszság ellen. Szabad volt Salamonnak a pogány Hirámtúl fákat venni, melyekbôl templomot épített Istennek: mennél szabadabb Isten tisztességére és erkölcsünk jobbítására fordítani, ha mi jót találunk a hamisság között? A királyoknak nincs méltóságok ellen, hogy a jobbágyok, a szakácsok és lovászok szolgálatját veszik, és szükségöket ezek által véghez viszik: tehát az anyaszentegyház tudománya sem homályosodik azzal, hogy a pogányok bölcsesége szolgál néki. Nincs oly rosz kert, melyben valami hasznos fű nem volna; nincs oly rosz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék: azért a tövis közül kiszaggatjuk a rózsát; a sárból kimossuk az aranyat; a mi jót a pogányok írásiban találunk, épületünkre fordítjuk. És a Sz. Jeronimus tanácsát követvén, úgy bánunk a pogányok tanításával, mint Isten parancsolta, hogy cselekedjenek a zsidók, ha pogány asszonyt akarnak venni. El kell haját beretválni, körmét vagdalni, ruháját változtatni: hogy se hamisság körmeivel meg ne sértse, se hiuságos szók hajával és fabulák csintalan öltözetivel meg ne mocskolja az igazságot; hanem elébb kitisztuljon hiúságaiból. És azt mindenkor szemünk elôtt kell viselnünk, hogy csak a Krisztus szava gerjeszti mennyei melegségre a szíveket: és minden építés heábavaló, melyet Isten nem nevel. IV. Esztendôkkel, törôdésekkel és sok betegséggel terhes állapotom nem biztat, hogy a szentek innepeire rendelt prédikációkat elkészíthessem és kibocsáthassam. Azért egynéhány innepre készen lévén prédikációim, azokat is ki hagytam nyomtatni, hogy szakadozott papirosokon el ne vesszenek. A kik pedig ezt az én írásomat olvassák, azokat igen kérem, Isten elôtt engemet imádságokkal segítsenek és fogyatkozásimat könyhullatásokkal mosogassák. ======================================================================== Egyházi beszédek -- A keresztyén prédikátorokhoz intés. (Egyházi Beszédei negyedik elôljáróbeszéde.) Igazán világ prédikátorának nevezhetjük a mi Istenünket: mivel világ kezdetitűl fogva az egek és minden teremtett-állatok által istenségének hatalmát és bölcseségét hirdette. A Szentháromság második személye azért küldetett a világra, hogy hirdesse az evangeliomot prédikálásával; azért mondja maga szükségesnek, hogy prédikáljon: mert erre küldetett. Apostolinak is azt parancsolta, hogy minekutána tüzes nyelvet vésznek, egész világon prédikálják az Isten igéjét. És jaj nékik, ha nem prédikálanak. Szentséges dolog a keresztség szolgáltatása; de Sz. Pál azt írja, hogy ôtet Krisztus nem keresztelni, hanem prédikálani küldötte: azért másokra bízván a keresztelést, Isten igéjének hirdetésében foglalta magát. A szegények táplálása oly kedves Istennél, hogy az utolsó itílet sententiáját az irgalmasság cselekedetiben határozta: mindazáltal az apostolok illetlennek találták, hogy a szegények segítéséért, a prédikálást elhagyják; hanem másokra bízván a fogyatkozottak gondviselését, magok prédikállottak. Mert a prédikátor Isten trombitája, mennyei titkok sáfára, angyali kenyér osztogatója. Mivel azért nemcsak böcsülletes, hanem lelkek üdvösségére szükséges dologban forgódtok, valakik a prédikálószékbôl tanítotok: intlek és kérlek, sôt a nagy Istenre kényszerítlek, hogy szorgalmatosok legyetek hivatalotokban. Sok munka, nagy okosság, temérdek tudomány és mindenekfelett nagy isteni malaszt és tekéletesség kívántatik a prédikáláshoz. Híres orator volt Cicero, mégis mindig rettegve kezdett a szóláshoz, sôt mikor egy nap a tanácsban kellene szólania, örömében szabadossá tette szolgáját, ki hírt hozott, hogy holnapra haladott a törvény. Augustus császár valamikor a tanácsban szólott, otthon leírta s papírosból olvasta a mit akart mondani. Ha ezek a világi dolgokrúl ily félve beszéllettek: mentűl inkább a lélek üdvösségében járó dolgokrúl rettegve kell szólani? Elôször azért: szorgalmatos tanulással készüljetek a prédikáláshoz; és ha Homerus medve módon nyalogatva ékesgette verseit: ti is a prédikácziót ne futófélben, hanem hosszú ideig való jobbításokkal készítsétek. A bölcs parancsolatja és Sz. Jeronimus tanácsa, hogy a mit tanítani akartok, azt magatok sokáig és jól tanuljátok. Mert igazán írja Plutarchus, hogy a hirtelen szólás teljes hiúságokkal, és valaki készületlen prédikál, üti-véti a dolgot, sem eleje sem utolja szólásának; csak haboz, egybe zúr-zavar mindeneket, akármit akárhol elôhoz, és ki nem tud gázolni hosszan nyújtott beszédibôl. Ne bízzék azért senki elméjében, mert soha jól nem prédikál, a ki jól hozzá nem készül. A ki pedig jó készülettel tanít, Isten áldását vészi. És egyebeket vastagítván, maga kövéredik. Mivel, a ki jól tanít, maga is tanul, és mennyei áldomásokkal hízik lelke. Másodszor: azon legyetek, hogy miképen a prédikátorok mestere cselekedeti példájával tanított elsôben, azután nyelvével: úgy ti se legyetek csatornák, melyeken általfoly a víz, hanem teli kutak légyetek, hogy magatok bévségébôl másokat is itassatok. Mert igazán írja Cyprianus martyr, hogy haszontalan az igaz tanítás, ha a cselekedet elrontja a tekélletességet. Sôt senki nagyobb kárt nem tészen az emberek erkölcsében, mint a ki különben él, hogysem tanít. Azért édes atyámfiai, lelki tanítók, elôször magatok igyatok az élet kútjából, azután folyjanak egyebekre vizeitek. Mert jaj azoknak, kik, mint a Sámson oroszlánya, szájokban hordozzák a mézet, melynek ízit nem érzik; satulják a mustot, és bort nem isznak. Azt a tanítót böcsülli nagyra Isten, a ki cselekeszi, a mit tanít; és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól a mint szíve járása vagyon; és amaz okos pásztort követi, ki, a minémű színű gyapjút kívánt juhainak, olyan példát adott eleikbe. Azért intlek és kérlek prédikátorok, hogy magatok életével és példájával hitelessé tegyétek a mit tanítotok. És, a mint Sz. Jeronimus szól, cselekedeted ne hazudtolja tanításod: mikor tanítasz a templomban, senki azt ne gondolhassa, miért nem míveled a mit tanítasz? Ne mondják azt rólad: mást gyógyít, maga rühes; a ki rak s ont, azaz épít nyelvével, ront életével, olyan mint a ki egy kézzel Istenhez vonszon, mással visszataszít. Vagy mint amaz anya, mely vigyázva szoptatja, aludtában megöli gyermekét. Éktelen, mikor a nyelv felségesen beszél, és a kéz hivolkodik. Tudták a lacedaemon-várasiak, hogy a szép mondás elveszti hitelét, ha feslett embertűl ered: azért az erkölcstelen embertűl adott tanácsot mással mondatták ki, hogy a szép mondást az ember erkölcsének rútsága meg ne mocskolná; a község nem a szép szó után járna, hanem a jó erkölcsök példáját követné. Merô igazság, hogy az emberek többet hisznek szemeknek, hogysem fülöknek; és a tanító erkölcse inkább izgat, hogysem szava: azért hasznosabb a tanító, kit inkább csudálnak az emberek mikor látnak, hogysem mikor hallanak. Ilyen volt Sokrates a pogányok között; mert erkölcsébôl többet tanultak, hogysem szavából. Azért mondotta Aristides, hogy Sokrates szavából semmit nem tanult, erkölcsébôl sokat. Ilyen volt Origenes, kinek erkölcse olyan volt, minémű tanítása. Ilyen volt Sz. Basilius, kirôl olvassuk, hogy tanítása mennydörgés volt, mivel erkölcsi villámások voltak. Némelyek szépen és sokat szólanak, de fel nem gerjesztnek, mert magok nem égnek. Az isteni bölcseség édességét másnak ássák, magok nem kóstolják. Meg nem gondolják, hogy nem szólásra, hanem tekélletes cselekedetekre tanít az igaz bölcseség; és, Sz. Jeronimus mondása szerént, az isten szolgái tiszte nemcsak az, hogy szentül szóljanak, hanem hogy szentül éljenek. És úgy szóljanak a vétkek ellen keményen, a veszedelmek ellen szívesen, a szerencsétlenség ellen bátorságoson, a világi tisztességkívánás ellen gyalázatoson, hogy mindnyájan eszekbe vegyék, hogy azt érzik magokban, a mit mondanak. Bezzeg Keresztelô János magában égett, és azért fényeskedett egyebeknek. Illés tűz volt, azért voltak szavai lángok. Az ó- törvénybéli papi fejedelmen nemcsak Urim, azaz tudomány, hanem Tumim, azaz igazság is találtatott: mert a mennyei tanításokkal együtt fényleni kell a tekélletes erkölcsnek, mivel, a Krisztus mondása szerént, a ki életében feslett, bízvást és foganatoson nem hirdetheti a jót. Annakokáért a tanítóknak erôsen meghagyatott, hogy minden tekélletes erkölcsökre magok legyenek példák. Mert jaj azoknak, kik másoknak szűrnek, magok szomjúhoznak: tanítnak másokat, magokat nem tanítják; és, a mint Sz. Dávid szól, igazságot hirdetvén, magok feslettségben úsznak. Úgy vagyon, a világon semmi nincs fogyatkozás nélkül: vannak a tengernek habjai, a földnek indulási, az egeknek felhôi, a holdnak és napnak fogyatkozási, a tűznek füstei; nem lehet a rózsa tövis nélkül, a méz sonkoly nélkül, a búza polyva nélkül, a bor söprü nélkül; sôt az arany sem terem föld nélkül; az emberek között is, minden hivatalban, vannak botránkozások; mint halat szálka nélkül, úgy nehéz találni embert hiba nélkül. De ha a jó pénzt örömest vésszük, noha mocskos a fizetômester keze; ha meg nem vetjük az egészséges orvosságot, noha beteges doctortúl rendeltetik; ha a tiszta jó bort kedvesen isszuk a földedénybôl; ha Illés próféta örömmel vette a kenyeret, melyet a büdös varjú nyújtott: nem okosság az igaz tanítást kedvetlenül venni, azért, hogy vétek nélkül nincs, a ki elônkbe terjeszti. Mert Isten itíleti az, ki mint él magában: a keresztyén ember hivatalja, hogy az igaz lelki pásztor tanítását vegye; ha mi megvetô vagyon erkölcsében, azt ne kövesse. Mert ha a király levelét hozzák, nem vizsgálja a ki eszes, micsoda pennával és melyik deák írta? hanem arra vigyáz, mi vagyon a levélben? Mi se cirkáljuk annak életét, a ki szól: hanem Istentül hálaadással vegyük, ha szamár által oktat is. És a ki a tanítók erkölcsét követi inkább, hogysem tanítását, azt Sz. Ágoston oly bolondnak mondja, mint ha valamely úton járó nem akarna tovább menni, mivel az útmutató kô tovább nem mégyen. Harmadszor: két nagy fogyatkozást tapasztaltam az ifjú prédikátorokban, melyeket igen kell kerülni az istenfélô tanítónak. Egyikét azt, hogy a tanításban nem teszik célul a hallgatók lelki hasznát; nem azon vannak, hogy hasznos és gyümölcsös tanításokat adjanak: hanem hogy elméjek, tudományok, ékesenszólások mutogatásával dicsekedjenek, és magokat csudáltassák. Azért nem arra igyekeznek, hogy tanításokat a hallgatók értelméhez szabják; hogy a tridentomi közönséges gyölekezet rendelése szerént azokra tanítsák a községet, a miket szükség tudni, és világos értelemmel megmutassák a bűnök veszedelmét, az örök kárhozat rettenetességét, a mennyei boldogság dücsôségét, a keresztyéni tekélletes erkölcsök böcsülletességét; nem abban fáradnak, hogy Jákobbal, a juhok eleibe színes vesszôket terjesztvén, szép bárányokat neveljenek, és a sok szentek példáit elôhozván, különbözô jó erkölcsökre gerjesszék hallgatójukat: hanem hegyes kérdéseket, haszontalan vizsgálásokat, fülgyönyörködtetô csúfságokat vagy fabulákat, sovány és száraz gondolatokat forgatnak, és azt vadásszák, hogy a község ôket dicsírje, csudálja. Az ilyen tanitórúl mondja a Szentlélek, hogy házasságtöréssel fertezteti az Isten igéjét. Mert, a Sz. Gergely mondása szerént, a házasságtörô nem magzatot, hanem gyönyörűséget keres. Valaki azért tanításában nem azon fárad, hogy Istennek fiákat szüljön, hanem hogy maga tudományát mutogassa és abból magasztaltassék: házasságtörôje az Isten igéjének. Az igaz lelkipásztornak tekélletes dicsíreti az, hogy tanításával a hallgatók szívébôl a hamis vélekedések kivagdaltassanak; a bűnök undoksága megismertessék; az igaz penitenciára és a mennyei jók kívánására a lelkek gerjedjenek; és az ô tanítása után fohászkodások, töredelmes sírások, bűnbôl kitérések következzenek. Bezzeg az ilyen tanító szentül és mélyen általértette hivatalját, és Sz. Pállal azt mondhatja, hogy hallgatói közül csak az vigasztalja ôtet, ki a tanításkor bűnein bánkódik. Vaj, adná Isten, hogy sok olyan tanító volna, mint a kirűl írja Seneca, hogy teli reménységgel, teli tekélletes kívánságokkal és minden világi jónak utalásával, valaki ennek tanítását hallgatja. Nem okos, a mely tanító abban gyönyörködik, hogy a község ôtet dicsíri. Mert igaz a Plutarchus szava, hogy gyakran azok kedvesek a községnél, kik semmirekellôk a tudósoknál; sôt, a mint Sz. Jeronimus szól, nem abban áll a keresztyénség, hogy láttassunk, hanem hogy legyünk. És nem tudom mint esik, de látom, hogy kedvesbek a világ elôtt, a kik nem tetszenek Krisztusnak. Azért a tanító eszében tartsa, hogy Krisztus megátkozta a fát, melynek gyümölcse nem volt, noha levele és árnyéka béven volt. És hogy az okos embernek nem a hímes szók, hanem az erôs valóságok tetszenek. A szép orcának kendôzés nem kell. Az isteni tudomány felsége, cifra szók nélkül, maga szépségével kelleti magát. Arra vigyázzon tehát a lelki tanító, hogy hasznos és szükséges dolgokat hirdessen. És eszében tartsa, hogy minden haszna tanításának csak az, hogy az emberek kitérnek bűnökbôl, és szentül élnek. Ne mondhassák azt a keresztyén tanítóról, a mit némely pogány orátorrúl hogy elég szava vagyon, de kevés veleje. Nem ajakán nôtt, hanem szívében gyökerezett szókat mondjon. Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e, a ki betege elôtt lantot venne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét; orvosságokat pedig -- mivel azoktúl a beteg iszonyodik -- nem adna nyavalyáinak gyógyítására? Ilyen ártalmasok a prédikátorok, kik csak szólásnak ékésségével, vagy magok álma és elmélkedések beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek genyedtségét pedig meg sem illetik. Másik fogyatkozást tapasztaltam az ifjú tanítókban, hogy a dorgálásban gondatlanok. Az egyházi és világi fejedelmek vétkeit feddeni ily helyen, a hol efféle fejedelem nincsen, haszontalan hiúság: mert azzal senki sem jobbul, hanem csak gyülöltetnek a fejedelmek. Annakokáért, noha nem fér az igaz tanítóhoz, hogy hallgatói fogyatkozásit fedezgesse, vagy azokra hunyorítson , de, ha botránkozás távoztatása különbet nem kíván, nem okosság a prédikáczióban nagy embereket nevezet szerént feddeni, kiváltképen, ha félô, hogy a feddés gyülölséget, nem jobbulást indít bennek, hanem a bűnt kell gyalázni, annak gonoszságát, büntetését, veszedelmét kell mutogatni; mert így künnyebben és hasznosban megismeri s jobbítja vétkét az elesett ember. Azt is tanácslom, hogy mikor valamely jóságot dicsír a prédikátor, vagy valamely vétket gyaláz, úgy szóljon mint Plutarchus, hogy, mivel, Isten segítségébôl, ezektűl a gonoszoktúl üresek a hallgatók és jóságokkal bévesek, jóban való vastagítás és a hallgatók jámborborságának dicsírése, a mit hallanak. Mert sokszor ártalmas azt jelenteni, hogy némely vétkek eláradtak, vagy némely jóságok elfogytak a hallgatókban. Igazán mondották a pogány bölcsek, hogy vannak olyan emberek, mint a gyomor, melybe akármely jószagú drága eledelt töltsenek, büdös ganéjjá teszi, azért akármely szent és üdvösséges tanításból okot vésznek a prédikátor gyalázására. De ezekkel nem kell gondolni, hanem a jóságok magasztalásában és a vétkek dorgálásában keresztyéni szabadsággal kell élni. Csak arra vigyázzon a tanító, hogy emberek nevezése nélkül dorgálja a bűnöket, és azt mondhassa, ha valaki megindul, a mit Sz. Jeronimus mondott: Nevezet szerént senkit nem illettem, a bűnök ellen szólottam. Valaki azért neheztel reám, magárúl vallást tészen, hogy része vagyon a bűnben. Mikor a szabó megüti az asztalt, az olló kimutatja magát; mert noha ôtet nem illetik, de ottan megcserdül: úgy a kinek hol fáj, ott tapogatja, akármely gyengén illetik is. Végezetre, hogy a bűnök gyűlölségére, vagy a tekélletes jóságok szerelmére másokat felindítson a prédikátor: I. Kívántatik, hogy olyan szent indulatot gerjesszen magában, minéműt akar oltani a hallgatók szívébe. II. Mivel Isten erejébôl, nem a prédikátor szólásából vagyon foganatja jó tanításának, tartozik azzal a tanító, hogy imádkozzék elébb, hogysem tanítson. Mert zeneghet az ékes szó fülünkben, de foganatos nem lehet a jóságokra, hanem ha isteni malaszttal belénk oltatik: mivel imádság nyerhet erôt a jó példának és szónak. Azért a prédikátor egyéb reménységet félretévén, csak az Isten áldásátúl várja gyümölcsét tanításának, az Isten irgalmát pedig könyörgéssel nyerje. III. Kívántatik, hogy célját és határos végét tanításának csak az tegye, hogy Isten dicsírtessák és a hallgatók lelki jóságokban öregbedjenek. Jaj ki bolondok, a kik a prédikálásból magok dicsérését keresik, a kik fülhöz és nem szűhöz szólanak, akik újságokat és haszontalan vizsgálásokat feszegetnek, melyeket gyakran magok sem értenek, és csak arra valók, hogy a tudatlan községgel csudáltassák magokat. Azt írja Sz. Bernárd, hogy a kiknek Isten a prédikálásra gírát adott, és a magok dücsôségét keresik azzal, a mivel Isten tisztességét kellene terjeszteni, olyanok mint a bálványozó zsidók, kik az Istentűl adatott aranyból Baált csináltak. Nem arra kell nézni a jó tanítónak hogy ôtet csudálják, hanem hogy az ô szavai tüzek légyenek, melyekkel felgerjedjen a hallgatók szíve; esztének légyenek, melyek jóra izgassák a késedelmeseket; erôs nyilak legyenek, melyek a szívek keménységét megszaggassák. A ki többet akar érteni a keresztyén prédikátor tisztirôl, olvassa Sz. Ágostont. Én ezekkel megelégedvén, kérem Istenemet: adjon Szentlelket az igaz tanítóknak, hogy oktathassák a Krisztus juhait üdvösséges tanításokkal. ======================================================================== Egyházi beszédek -- A vasárnapi evangeliomokrúl tanúságok. (Egyh. Besz. ötödik elöljáróbeszéde.) A keresztyénségben eleitűl fogva szokás volt, hogy minden vasárnap és egyéb innepen egybegyűltek a hívek, és, a mint Tertullianus írja, a mennyei tudomány hirdettetett elôttök; akkor az egyházi emberek magasabb helyrűl a sz.-írásnak valamely részét elolvasták, szép ütésekkel serkentettek mindeneket hivataljok teljesítésére és a szent Hétre. Azért Sz. Ágoston írja, hogy a Sz. Ambrus prédikációit minden vasárnap meghallgatta. És a régi szent-atyák prédikációi most is megvannak, melyekkel vasárnap és egyéb innepeken tanították a sokaságot. Az nem hit ágazatja, hanem szokás, hogy ilyen nap az evangeliomnak ilyen, vagy amolyan részét olvassák a gyülekezetben. Mivel azért a külsô rendtartások különbözése az anyaszentegyház egyességét meg nem háborítja: innen vagyon, hogy a vasárnapi evangéliumok rendelésében különbözés volt némely helyeken. És noha efféle dolgokban kiki szabadoson követhette annak a helynek szokását, a melyben lakott: mindazáltal -- hogy a régi szent-atyák és a római ecclesia szokásához alkalmaztatnék magunkat, és azon evangeliomok olvastatnának a prédikációban, melyek a zsolozsmában és szent-misében -- mint egyéb országokban, úgy Magyarországban is, az egyházi gyölekezet végezésébôl, azon renddel olvastatik most immár nálunk is a vasárnapi evangeliom, mint a római ecclesiaban. ======================================================================== Egyházi beszédek -- A keresztyén olvasóhoz. (Egyházi Beszédei befejezô sorai.) Szándékom vala, hogy még egynéhány prédikációkat kiterjesz-szek, melyek üszögében vannak írásim között. A sz. martyrok innepére, a keresztyén erôsségnek dücsôségesb cselekedetérűl, a martyromságrúl akartam tanúságot adnom. A sz. doctorok innepén meg akartam mutatni, miben áll a keresztyéni szentség és bölcseség. A sz. confessorok napján arról akartam szólani, hogy a jámborság künnyebb és gyönyörüségesb a feslett életnél. A sz. szűzek innepén a szűzeség méltóságát akartam ismertetni. Ezen kívül Boldogasszonyról, Sz. István királyról, Sz. Ferencrűl és több nevezetes szentekrűl, sok prédikációim jegyzésben vannak. De mivel ez a könyv felettébb öregbedett, és romlott egészségem derék munkára alkalmatlanná változott, itt végezem prédikációimat. Hanem a mit karácsony napján, sok és nehéz akadozással, sôt félbenszakasztással, prédikálottam utólszor Nagy-Szombatban, 1635. esztendô végén, mivel készen vagyon, ki hagyom nyomtatni. Alítom, hogy ez lészen vége a negyven esztendôtül fogva való prédikálásom-nak: mert melljem fulladási, hurutok és belsô szelek szaggatási, emlékezésem fogyatkozási, fogaim kihullási, egyéb mindennapi sok nyavalyákkal egyetemben, alkalmatlanná tettek a prédikálásra. Hanem Istent alázatoson kérem, hogy tegye gyümölcsössé a hívek lelkében eddig való tanításomat: nékem pedig adjon boldog kimúlást az árnyékvilágból. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Az Utolsó itíletnek rettenetességérűl. (Adv. I. vas. második beszéd, a befej. elhagyásával.) Keresztyén hitünknek ágazatja tartja, hogy a mely Krisztus, alázatos születésével, gyarló és kereszt alá vettetett testben, e világra jött váltságunkért: világ végén, nagy hatalommal és dücsôséges felséggel, másodszor jô hozzánk, hogy törvényt látván, megitílje és utolsó sententiájával, érdemek szerént, boldogítsa, vagy kárhoztassa az embereket. Az elsô jövetelben elrejtetett az ô színének dücsôsége, utálatosnak és minden embereknél alább valónak tetszett: de a másik jövetele az Atya Istennek dücsôségével teljes lészen. Az elsô jövetelben egy büdös istállóban, egy alkalmatlan jászolban volt helye: de a másik jövetelben királyi székben, fényes felhôben láttatik. Az elsô jövetelben ökör és szamár volt udvarlója: de a másik jöveteliben valamennyi angyalok vannak mennyországban, mind körüle forognak. Az elsô jövetelben csak Mária és József voltának mellette: de a másik jövetelben sok ezer szentek szolgálnak néki. Sôt, a mint Zakariás mondja, valamennyi szentek voltak világ kezdetitűl fogva, mind vélle lesznek, assessori lésznek: hogy itílôszékben ülvén, itíljék a gonoszokat. Az elsô jövetelben oly szelídnek látszott, mint a bárány, ki csak száját sem tátotta öldöklôi elôtt: de a másik jövetelben olyan lészen, úgymond Ozeás, mint az oroszlány, vagy a medve, mikor elragadják kölykeit. Tekintete emésztô láng, szava kétélű pallos, nyelve emésztô tűz lészen. Az elsô jövetelben nem kiáltott, nem feddôdött, nem volt kedvetlen és háborgó: de a másik jövetelben verekedô lészen, és akkor kezdetik az ô haragja. Mert mindaddig tűr és szenved: akkor osztán ordítva szól, mint a szülô asszony fájdalmában, azaz valamennyi ostorral csapkodta Isten a világot, mikor tűzzel, vízzel, karddal, éhséggel és döggel rontotta: mindazok csak tűrések és hallgatások, ahoz képest a mint kimutatja haragját az utolsó itíletben. Errűl a két jövetelrűl emlékezteti e mái napon az anyaszentegyház az ô fiait, mikor advent elsô vasárnap az utolsó itíletrűl olvas evangeliomot. És bizonyára felette szükséges, hogy mind a két jövetelrűl együtt emlékezzünk. Mert, hogy az elsô jövetelnek alázatossága, meg ne kisebbítse bennünk isteni felségének böcsülletit; hogy az elsô jövetelben mutatott irgalmasságnak bizodalma, az isteni félelmet ki ne gyökerezze szívünkbôl; hogy az itíletnek rettenetessége, kétségbe ne ejtse gyarlóságunkat; hogy a szeretetnek és félelemnek duplázott kötelével vastagabban vonassék akaratunk az isteni szolgálatnak serénységére: igen kívántatott mind a két jövetelnek egybekapcsolása. De mivel ebben a rövid órában, mind a kettôre nem terjeszthetjük tanúságunkat: másszorra hagyván az elsô jövetelnek mélységes titkait, szóljunk csak a második jövetelnek, az utolsó itíletnek súlyosságárúl. És minthogy elôljáró jeleit az itíletnek másszor megmagyaráztuk, két dologra határozom mostani tanúságunkat: elsôben, az itílô bíró elôtt való számadásrúl szólok. Másodszor, az utolsó sententiának és törvénymondásnak rendit említem: hogy ezekkel, mind az üdvösséges félelemre, mind a szent életnek szorgalmatosságára, foganatoson indíttassák lelkünk. Légyetek hallgatásban! I. RÉSZE. Noha mind az itíletnek elôljáró jelei, mind az Úr Krisztusnak dücsôséges jövetele kimutatja, mely félelmes és rettenetes az utolsó törvény: de az a számvétel és sententia, mellyel a törvény végezôdik, sokkal világosban ismerteti. Elsô félelmes dolog az utolsó itíletben az, hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnakságinkat világ eleibe terjeszti, hogy mindenek bizonysági légyenek az ô igaz itíletinek. Azért mihent Krisztus szép fényes felhôben, azon a helyen megjelenik, melyen e világban fáradott és munkálkodott, tudniillik az Olajfák hegyén, a mint Zakariás próféta jelenti: ezen hegy alatt, a Jozafát völgyében, egybegyôjtetnek, úgymond Joel próféta, minden nemzetségek: nagyok és kicsinyek, urak és szegények, királyok és nemtelenek, valakik világ kezdetitűl fogva voltának, mindeneknek a Krisztus itílôszéki eleibe kell állani: és valamit cselekedtek, mind itíletre vitetik. A mit gondolunk és elménkben képezünk; a mit elszánunk és végezünk magunkban; a mit szólunk és mívelünk, azt az Isten cikkelyenként, minden körülálló részeivel, számtartó könyvébe írja és feljegyzi. Nem papirosból csinált könyvbe, mely megéghessen, szakadozhasson, hanem két állandó könyvbe írja. Elsô könyv: az Isten emlékezésének változhatatlan tudománya. Azért mondja Sz. Dávid, hogy legkisebb fogyatkozásunk Isten szeme elôtt vagyon; Isten könyvébe iratik. És ha meg nem számlálja, a ki lopásra, vagy egyéb latorságra mégyen, hányszor lépik: de Isten lépésünket is számban vészi, és írton írja könyvébe. Mi fel nem írjuk minden dolgainkat: de felírja az, a ki mind tanú s mind bíró lészen. Második könyv: a mi tulajdon lelkiisméretünk. Mert, az Isten mondása szerént, a mi bűneink vasvesszôvel íratnak szívünkbe, mint valami könyvbe. És noha most betéve vagyon ez a könyv és nem látszanak a sok rútságok, melyeket beléje írunk: de az itíletkor megnyitja Isten ezt a könyvet. Mert Sz. Pál apostol azt mondja, hogy mindnyájan diaphani, -- ez a szó vagyon a görög bötűben, -- által láthatók leszünk, mint a kristály; fényesek leszünk, mint a tükör: úgy, hogy minden embernek szűve és lelkiismereti voltaképen megismertetik mindenektűl; és mindennek a maga gondolati, vádolói és bizonysági lesznek maga ellen. Minden cselekedetink olyanok lesznek akkor, mint a fényes nap, melyet mindnyájan egyaránt látnak. Mivel az Istennek jelenléte világossá teszi a setétségben elrejtett dolgokat, és kinyilatkoztatja a szűveknek magában tartott titkos tanácsit. A házban levegô ég sűrűn teli sok apró porocskákkal; de ezeket különben nem látjuk, hanem a mely lyukon bészolgál a verôfény sugára: télben a hó, mind ganéjt s mind tiszta földet befed; de mihelyt a verô fény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, a mi béfedetett volt: úgy az itíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, a mit most nem látunk. Nincs oly rejtett titok, mely akkor ki ne tudódjék: mert kinek-kinek vádolója a maga saját vétke lészen, úgy hogy, a Sibylla mondása szerént, mindeneknek minden cselekedetek mindenek elôtt nyilván lesznek. Ezek ama két könyvek, melyekrűl Dániel mondja, hogy megnyittatnak az itíletkor; és, a mint Sz. János írja, ezekbôl a könyvekbôl itíltetnek az emberek cselekedeti, a szerént, a mint ezekben írva találtatik. Nem talál bezzeg akkor Ádám fügelevelet, mellyel mezítelenségét fedezgesse; és ha most valami színnel mentegetjük is vétkeinket, de mihent Isten eleibe kerülünk, mezíteleneknek ismerjük magunkat. Mert az Isten minden fajtalan undokságokat, minden rút gyalázatokat, minden titkos csalárdságokat és szemérmes vétkeket délszínre hoz és szem eleibe terjeszt. Azért Ezekiel próféta által azt kiáltja, hogy minden fajtalanokat elôállat, mezítelen vetkeztet; szemfény alá veti minden gyalázatos kisebbségeket: hogy pironkodjanak egész világ elôtt, kik Isten elôtt nem szégyenlették undokságokat. És, a mint Sz. Basilius írja, mindenek úgy mutatódnak a mint voltak; mintha minden cikkelyek és körülálló dolgok egy táblán kiírattak volna. Gondold meg, keresztyén ember, mit éreznek akkor magokban a bűnös emberek, mikor megtekintik, hogy egész világ elôtt, Istennek angyali elôtt, legtitkosb vétkei kitudódnak? Mikor fejek felett látják az igaz bírónak haragját; mellettek a vádoló sátánnak agyarkodását; alattok a szájanyitott pokolnak rettenetességét: és eszekbe veszik,hogy el nem rejtezhetnek, el sem futhatnak, mentséget sem találnak. Mikor meggondolják, hogy a bíró mindenható, kinek ellene nem állhatnak; hajolhatatlan, kit meg nem engesztelhetnek; véghetetlen bölcseségű, kit meg nem csalhatnak. Boldog Isten, mely nagy pironság, minémű gyalázat lészen, mikor ennyi szem elôtt orcánkra térülnek undokságink! Találkoznak oly balgatag szemérmetesek, kik inkább akarnak örök kárhozatra jutni, hogysem a gyónásban, egy ember elôtt, nagy titkon kimondják ocs-mányságokat. Mi lészen tehát, mikor az egész világ elôtt, mindenek kinyilatkoznak? Váljon, ha most a prédikációban, közületek egy jó hírűnevű személynek, valamely nagy titkos és szemérmetes ocsmány vétkét szemére vetnék, nem halna-e meg szégyenletében? Mi lészen tehát, mikor mindenek elôtt kitudódik vétkünk? Édes atyámfia, mikor az ördög, a test, a világ kisztet gonoszra, jusson eszedbe, hogy az egész világ elôtt tudva lészen, a mit mívelsz: és ezzel a gondolattal fojtsd meg a gonosz kisírteteket. Az igazak vétkei kitudódnak bezzeg akkor; miképen most, az evangeliumból, Sz. Péter, Sz. Pál, Mária Magdolna és egyebek vétkei világ eleibe terjesztetnek: de ebbôl semmi szégyen és szomorúság, semmi gyalázat és kisebbség az igazakra nem fordul. Mert miképen a harcon és tengeren való veszedelmes állapotokból, mikor kimenekedünk, örömmel gondolkodunk és beszélgetünk azokrúl: úgy a világi fogyatkozásoknak emlékezeti, szemérmet nem szerez a szentekben, sôt örvendeznek azon, hogy az ô sebhelyeknek látásából, a mennyei orvosnak bölcs kegyelmessége dücsôíttetik; kimondhatatlan vigaságok lészen azon, hogy penitenciát tartottak; hogy bocsánatot nyertek; hogy az üdvösségnek nyugodalmára jutottak. Látják, hogy az ô esésekbôl az Istennek irgalmassága és igazsága ismertetik; a Krisztus halálának méltósága dicsírtetik. És mivel az ô rút sebekhelye, az ártatlan báránynak drága vérével megmosatott és zománcoztatott, minden rútság távul vagyon tôlök. A gonoszoknak pedig nagy kínokra lészen, hogy azokat mennyországban látják, kik nagyobb vétkekben találtattak, de penitencia által kitisztultak: holott ôk, restségek, vagy gonoszságok miatt, bűnökben büzhödtek. II. RÉSZE. Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben: az igaz bírónak sententiája. Mert minekutána kinyilatkoznak és megismertetnek minden emberek cselekedeti: miképen a teremtéskor elválasztá Isten a világosságot a setétségtűl; miképen az Izrael fiait kétfelé szakasztá az Áldásnak és Átkozásnak hegyén: úgy az igaz pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; amazokat jobbfelôl, ezeket balfelôl helyhezteti; amazok Krisztus eleibe ragadtatnak a levegôégbe, a mint Sz. Pál írja: ezek pedig a földön hagyatnak. Óh mely nagy szégyennel, sôt dühösséggel és irigységgel földhöz veretnek akkor a gonoszok, mikor fejek felett látják, a kiket most láb alá tapodnak! Valjon, mit gondolod, hogy mond amaz úr, ama dúsgazdag, mikor látja, hogy alacsonyb szolgája, elvetettebb rabja, eleibe állapodik? Akkor teljesedik bé, a mit a Bölcs monda a gonoszokrúl, hogy ezen a hirtelen változáson megrémülnek, és ordítással azt kiáltják: Ihon, akiket mi csúfoknak tartottunk, Isten fiai közé számláltattak. Mi tehát útavesztett balgatagok, heában bolyongottunk és fáradtunk a hamisság útján. Az igazak pedig kimondhatatlan vigasággal teljesek lesznek. Akkor osztán Krisztus az igazakhoz fordulván, víg és kegyes ábrázattal, így szól nékik: Jöjjetek én Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely világ kezdetitűl megkészíttetett nektek. Óh szép szók! Óh dücsôséges igék! Óh boldogok, a kiknek ezek a szók mondatnak! Melyek annyit tesznek, mintha így szólana nékik a Krisztus Jézus: Édes fiaim, mivel az én szómat és hivatalomat hallottátok, mikor a szent életre, mikor az én követésemre hítalak; most immár jöjjetek és dücsôségemben részesüljetek. A sárkányok fészkébôl, a párducok barlangjából, a világi sok veszedelmekbôl és ínségekbôl jöjjetek a koronára és jutalomra. Ti, a kik én velem megmaradtatok kisírtetimben; a kik engemet követtetek erkölcsökben, jöjjetek én hozzám, hogy ott legyetek a hol én leszek. Ti vagytok az én Atyámnak áldotti: mert nem földi jókkal, hanem minden lelki és mennyei áldomásokkal teljesek vagytok. Megmásolhatatlan áldomással, örökkévaló áldással, mindenekkel valamiket kívánhattok, teljesek lesztek ennekutána. Azért, mivel az Isten áldása gazdagítja embert, bírjátok a mennyországot. Óh áldott ország! Óh véghetetlen ország! Nem földi ország, mely változandó, múlandó, kevés ideig tartó és mindenkor sok félelemmel és fáradságos bajvívással rakva: hanem nyugodalmas, állandó, örökké maradandó mennyei ország. Mindnyájan királyok lesznek, a kiknek ezt az országot adja Krisztus; és azért mondja Sz. Pál, hogy országra híja Krisztus az övéit, mikor azt igéri, hogy valakik gyôzedelmet vésznek a bűnökön, azokat királyi székibe ülteti; fényességes koronát tészen fejekbe; úgy, hogy ô magok nagy vígan azt mondhassák, a mit Sz. Jánosnál olvasunk, hogy ôk uralkodnak a földön. És noha ily sokan bírják azt a királyságot, de mindnyájan megelégesznek és nyugodalmas bátorságban lesznek. Mert az az ország véghetetlen gazdagságinak sokaságával, és birodalmának határával. A mennyei királyoknak egy szűvök, egy akaratjok, egy kívánságok lészen: és, a tekélletes szeretet által, kiki úgy örvendez egyebek dücsôségén, mint tulajdon magáén. Azért nem csuda, hogy egy országban mindnyájan királyok lehetnek. Oh ki nagy bolondság, ily nagy dücsôséget megvetni e világ gazzáért! Óh mely nagy vakság, a mennyei királysággal nem gondolni, hanem e földi kúldusságon akadozni! Okát mondja Krisztus, miért adja ezt az országot választottinak: Mert éheztem, szomjuhoztam, mezítelen voltam, fogva voltam, az én szegényimben, kúldusimban; és ti segítettetek engemet. Látjátok-e keresztyének, mely kicsiny dologgal nyerhetitek üdvösségteket? Értitek- e, mely künnyű az itílô bírónak sententiáját lágyítanotok? Adjatok alamizsnát a szegénynek; meg ne utáljátok a szűkölködôket, sôt keressétek ôket: mert ôk fogadnak titeket az örök hajlékokba. Oh áldottak az irgalmasok, kik ily nagy irgalmasságot nyernek az utolsó napon! Az igazak törvénye után, Krisztus nagy haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul; és, a mint Izsaiás írja, miképen szoktak a harcon kiáltani; miképen a szülô asszony, fájdalmi között szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek, kétélű pallosnak, emésztô tűznek nevezi a sz.-írás. És, a mint Krisztus urunk elônkbe adta, ezek lesznek a rettenetes szók: Menjetek el tôlem átkozottak, az örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ô angyalinak. Óh szörnyű és szomorú sententia, melyben az örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak, minden áldásoktól megfosztattok; mennyországból kirekedtek; Istennek színe látására nem juthattok; Isten szerelmétűl és dücsôségétűl távul lésztek, és ezeknek reménységétűl teljességesen megüresedtek. Átkozottak: Én ti érettetek emberi testben öltöztem; sok nyomorúságokat szenvedtem; gyalázatos halállal megölettem; valamit kellett üdvösségtekért cselekednem, megcselekedtem: ti pedig embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek; irgalmasságomat nem vettétek; árulóim voltatok. Sokszor hítalak, és kezem kiterjesztve jártam utánotok: de, mint az áspiskígyók, bedugtátok fületeket; az átkot szerettétek, és nem csak külsô cselekedettel átokban öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avattatott. Azért átkozott a ti lelketek, mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tôlem: örökké el légyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ moslékáért hátra vetettetek. Menjetek el én tôlem, a ki minden vígasztalásnak, életnek, dücsôségnek, kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vígasztalás nélkül, künnyebbség és nyugodalom nélkül. De hová mennek, Uram, ha te tôled elmennek? Az örök tűzbe és tömlöcbe: hogy ott nem tíz, vagy húsz esztendeig, hanem testestűl, lelkestűl, örökké égjenek és kínlódjanak: hogy a kik testeket Isten akaratja ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoz-tassanak a tűzben. A kik ördöghöz ragaszkodtak, vélle barátkoztak; néki szolgáltak életekben, azokkal együtt légyenek a kárhozatban; a kiket követtenek bűnökkel, ezekkel együtt kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen légyen kinjok. Óh tűz! Oh örökké való tűz; mely rettenetes a te emlékezeted! A szent doctorok mondják, hogy a mi tűzünk, olyan a pokol tüzéhez, mint az írott tűz a valóságoshoz: mindazáltal, ha ki a mi tűzünkben esztendôt élne, vagy bár csak egy napot, mely szörnyű kín volna! Ki maradhat tehát közületek az örök égésben? Keresztyének, mikor errűl a tűzrül gondolkodom, nem csudálom, hogy a régi szentek barlangokban reszkedtek, holtok napjáig kemény penitencziát tartottak, vízzel, kenyérrel éltenek. Sôt azt csudálom, hogy mindnyájan nem ezt cselekesszük: mert nincs e földön oly kín és oly gyötrelem, melyet teljes életünkben viselnünk nem kellene, az örök tűznek eltávoztatásáért. Egyik újjoddal nyúlj a tűzhöz egy kevéssé, lásd mint tűrheted: hát az ördög társaságában, sôt rettenetes hóhérsagában, mint maradsz az örök tűzben. Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sententiának. Mert éheztem, úgymond, az én szegényimben, és ennem nem adtatok; szomjúhoztam, és innom nem adtatok; jövevény, mezítelen, beteg voltam, és engemet nem segítettetek. Keresztyének, semmivel úgy meg nem ismertette Isten a bűnök ellen való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között legkisebbnek tartják az emberek a jónak elhagyását, és, a mostani gonoszságban merült világnak szokása szerént, a ki el nem vonsza erôvel, tolvajul, kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek tartják. De ládd-e, Krisztus az itíletben, nem említi ama cégéres vétkeket; hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vésznek, vétkeknek sem tartanak: hogy ebbül megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb vétkekért. Ha az irgalmas Istennek igaz itíleti, örök pokolra méltónak találja az adakozásnak elmulatását; ha azért maga elôl elveti, ördögökhöz halonlatosokká teszi az kárhozottakat: mit itíl a ragadozásrúl, nyúzás-fosztásrúl, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, a ki ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködônek: mit mivel azzal, aki tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiait? aki tisztességét kisebbíti, ágyasházát fertezteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti a ki felebarátjának halandó testét nem táplálja: valjon mivel ostorozza azokat, kik a lélek veszedelmét nem szánják; sôt hamis tanításokkal, gonosz példájukkal vétkekre való ingerlésekkel, lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza azokat, kik elmulatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitetlenségben, babonában, káromlásban, szentegyházrontásban és több hasonló vétkekben? Ki tudná megmondani, mely szörnyű dühösséggel, mely iszonyú ordítással, mely keserves szűfogással jajgatnak, siránkoznak a gonoszok, hallván az örök átoknak sententiáját? Júdással együtt földre dôlének a zsidók, mikor azt monda nékik Krisztus: Én vagyok: mit mivel, mikor itíl ha ezt cselekedte, mikor itíltetett? Mentül inkább leomolnak a gonoszak, mikor ezt az Isten Fiának mennydörgését hallják? Ki tudná meggondolni, minémü fogcsikorgatással és dühös haraggal erôsítik és magok fejére kiáltják ezt az átkot, melyet Krisztus Urunktúl hallanak? Megátkozzák a napot, melyen születtek; az emlôt, melyet szoptak; az órát, melyben vétkeztek. A lélek gyalázza és iszonyú ordítással szidalmazza a testet, melynek kedvéért és gyönyörűségéért örök kárhozatra vettetik, és kererves sírással azt mondja néki: Oh te ezer átokra méltó, utálatos, rút test, nem társom, hanem áruló ellenségem voltál, ki engemet Isten haragjába hoztál! Oh átkozott test, mely semmit nem akarál szenvedni; böjtöléssel és egyéb sanyargatásokkal nem akarád engesztelni Istenedet! Átkozott légy örökké, a ki engemet is átkozatba ejtettél. Viszontag a test, szörnyű átkokkal rútalmazza a lelket, hogy ôtet szájára bocsátotta, zabolán nem hordozta, okossággal nem vezette: hanem, balgatagul kedvezvén néki, mind magát s mind testét elvesztette. Akkor a fiak, úgymond a Bölcs, átkozzák az atyákat, kik ôket kínyesen nevelték, kedvekre bocsátották, gazdagon hagyták és kincsekkel veszedelembe vitték. Az atyák átkozzák a fiakat, kiknek, hogy értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya, leányát; leánya, anyját; az ura, feleségét; felesége, urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja: hogy oka és eszköze volt kárhozatjának. Ettűl a gyűlölséges átkozódástúl soha meg nem szűnnek, és, a Bölcs mondásaként, csak jó szóval való vígasztalások is soha nem lészen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Miért sanyargatja Isten híveit e földön, és ellenségit gyakorta kedvekre tartja? (Adv. II. vas. elsô besz.) Mikor meggondolom Keresztelô Jánosnak tekélletes szentségét, feddhetetlen ártatlanságát, sanyarú szent életét, nem gyôzöm csudálkozással, a mit olvasánk a mái evangeliomban, hogy a tolvajok, gyilkosok, paráznák és egyéb gonosztévô latrok között, Sz. János fogva, tömlöcben, kötözve tartatott. Valjon kicsoda, a kit fogva tartanak? Kitôl vettetett fogságba? Miért rekesztetett tömlöcbe? A ki fogva vagyon, Keresztelô János; kinek fogantatása magtalan anyátúl, Gábriel angyal izenetibôl lett: ki anyja méhében röp-dösve hírdette Krisztust: születése sok csudákkal fénylett, és, gyermekségétűl fogva, ház és ágy nélkül pusztában lakott: kinek öltözete teveszôr és egy szíjöv volt: kenyeret nem evett, bort nem ivott, és, a mint Krisztus mondotta, sem ett, sem ivott affélét, a mivel szoktak élni az emberek: hanem sáska és vadméz volt eledele. A mi mindezeknél nagyobb, Isten elôtt oly nagy volt, hogy azok között, kik ô elôtte asszonytúl születtek, nállánál nagyobb próféta nem találtatott. Prófétánál nagyobb volt: mert, a kit a régi próféták jövendöltek, azt újjával mutatta. Angyal volt: mert halandó testben angyali életet viselt és, mint az angyalok, szűzeségben maradott. Doctor volt: mert, égô lámpás lévén, sokakat tanításával világosított. Végezetre, martyr volt: mert az igazságért megöletett. És így ô benne együtt találtattak, mind a mennyei, angyalok, mind a földi szentek méltósági. Lásd azért, mit kell hinni a világ itíletinek, mely annyira megcsalatik, hogy az ily nagy szentet, latrok tömlöcében tartja. De valjon kitűl és miért rekesztetett az Isten angyala latrok barlangjába, gonosztévôk tömlöcébe? Heródes Antipas, kinél föld gonoszabb embert nem hordozott, vetette fogságba a szent jámbort. Mert egyéb gonoszsági között, Heródeshez, kivel atyúl egy vala, útjában tére; megszeretvén feleségét elcsalá: és igaz feleségét, mely az arábiai király leánya vala, érette elbocsátá. Errűl és minden egyéb latorságirúl keményen megfeddé ôtet Sz. János. Azért, mint Ákháb Mikeást, igazmondásáért: úgy Heródes Keresztelô Sz. Jánost, szükséges dorgálásáért, fogságba veté. Kötözve vala azért az Istennek kedves prófétája és elôljáró hopmestere: de ott sem jajgatott, vagy siránkozott; ott sem sopánkodott, vagy átkozódott: hanem Krisztusról tudakozott, Krisztust óhajtotta, kereste: és mivel személyében hozzá nem mehetett, tanítványit hozzá küldötte. Heródes pedig házasságrontó parázna társával, palotában laktak, frissen öltöztek, kedvekre táncoltak, vigadozva éltek, mikor az ártatlan jámbor erôs fogságban sanyargott. Mi dolog ez, keresztyének? Ez-e jutalma az Istenhez való tekélletességeknek? Fogsággal, tömlöccel, gyalázattal fizet-e Isten híveinek? Királyi méltósággal, vígaságos örömökkel jutalmazza-e ellenséginek gonoszságát? Tagadhatatlan, hogy sokszor az istentelen tyrannusokat a másén kapdosó tolvajokat, a hitetlen és káromló pogány nemzeteket hatalmas birodalmakkal, bôvelkedô állapatokkal ékesíti Isten: híveit pedig le hagyja csöpülni; fogsággal, tömlöccel, fogyatkozásokkal sanyargatja. Mikor a hold távul vagyon a naptúl, akkor telinek látszik és inkább fénylik; de mentűl a naphoz közelebb jár, annál kevesebb része tetszik: így vagyon az emberek dolga. A kik messzebb estek Istentűl, azok sokszor inkább fénylenek világi dücsôségekkel: a kik pedig közelebb járnak Istenéhez, csak alég látszanak, mert a világ elôtt nincs semmi tekintet reájok. Eleitűl fogva ebben sokan megütköztek, megbotránkoztak; sokan errűl zúgolódtak és panaszolkodtak. Hogy azért efféle sopánkodások a mi szívünkben helyt ne találjanak, hanem az isteni gondviselésnek rendin megnyugodjunk: ez jelenvaló órában rövideden megmutatom, hogy orvosságok, tanítások, szükséges tartóztatások az igazak nyomorusági. Azért nagy Isten irgalma, nagy kegyelmessége fénylik abban, hogy az igazakat zabolából itatja, szájokon hordozza és, a világi jóktúl elfogván, sok keserű csapásokkal látogatja. Mert sokképen jobb, hasznosb, kívánatosb az igazak sanyarúsága, hogysem a gonoszok kedves állapatja. Légyetek figyelmetesek a hallgatásban: mert, e világi botránkozások között, alég találunk ennél szükségesb tanúságot. * * * Úgy vagyon, hogy mi Istennek tanácsadói nem vagyunk, hanem szolgái: az is igaz, a mit Sz. Pál mondott, hogy az Istennek titkát emberi okosság nem vizsgálhatja. Azokáért szabad mindenben dicsírni és csudálni az Istennek gondviselését: de nem szabad azt megitílni, vagy rágalmazni. Szabad csudálni, hogy Isten üdvösségre választá ama latrot, ki csak három óráig lén mellette a keresztfán; megveté pedig Júdást, kit iskolájában három esztendeig tanított. Szabad álmélkodni, hogy mikor Saul szamarát keresné; mikor Dávid juhait ôrizné, akkor emeltetének királyi felségre; a kik pedig okos tanácsosi és vénei valának a zsidóságnak, hátramaradának: de nem szabad semmit ezek közzűl megszólani. Szabad azon is a nehéz és akadékos kérdésen, melyet elônkbe vettünk, csudálkozással tudakoznunk: de nem szabad abból az Isten igazságának vádolására indulnunk. Nemcsak a pogány bölcsek, de az igen szent emberek is nagy lelki tusakodással fárasztották elméjeket, hogy végére menjenek, mi az oka, hogy e világon sokszor a gonoszoknak elômenetelek és jó szerencsékkel virágozó állapatjok vagyon: az igazak pedig galibákkal, keresztekkel, fogyatkozásokkal környékeztetnek? Sokan ezzel a kérdéssel arra vitettek, hogy teljességgel tagadták az Istent és annak gondviselését: mert nem fért elméjekbe, hogy, ha igazságszeretô Isten volna, ezt a nagy rendetlenséget és visszafordult állapatot elszenvedné. Azért ijegetô váznak tartották és tréfákkal csúfolták, valamit az Istenrűl és annak bölcs gondviselésérűl hirdetni hallottak. Az Istennek kedves szolgái pedig minden üdôkben törôdtek és csaknem panaszolkodva csudálkoztak ezen a világnak, úgy tetszik, fonákul fordult folyásán. Jeremiás ilyen szókkal csudálja a gonoszok szerencséjét: Igaz vagy Uram, ha vetekedem veled: de én is igazat mondok. Mi az oka, hogy az istentelenek útja szerencsés? jól vagyon dolgok azoknak, kik törvényszegôk és hamisak? Elültetted ôket, gyökeret vertek, nevekednek és gyümölcsöznek. Mely mondással jelenti a próféta, hogy úgy ôrzi s neveli Isten a gonoszok szerencséjét, mint a jó gazda bekerített kertében neveli és ôrzi a szép fiatalokat. Habakuk próféta fordítja szemét az istenes emberek nyomorgatásira, és ekképen panaszolkodik: Uram, miért hogy a gonoszokra nézsz és hallgatsz, mikor elnyelik az igazakat? Olyanná teszed az embereket, mint a tengeri halakat, vagy az égi madarakat, kiknek fejedelmek nincsen. Mint ha világosban azt mondaná, hogy a mely szabadjában az öreg hal az aprókat; a körmös madár az erôtlen madárkákat bátran és félelem nélkül észi: oly szabadjában rontják, fogyatják a gonoszok az istenfélôket. Az igaz elvész ártatlanságában: a gonosz sokáig él gonoszságában. És annyiba jutott a dolog, úgymond Izsaiás, hogy mihelyt valaki életét megjobbítja, mindjárt prédája lészen a gonoszoknak; és ottan nagyobb terhet vetnek az egyiptomi tyrannusok az Isten népére, mihelyt Isten szolgálatjára igyekezik. Nemcsak csudálják ezt a hívek: hanem, feljegyezvén, minémü veszedelmes vélekedések és rettegések nevekednek ebbôl a gonoszok jó szerencséjébôl, csaknem tántorognak. Sz. Jób ilyenképen hagyta írásban lelki indúlatit: Mikor ez a gondolat eszembe jut, megrettenek és reszket minden testem félelemben. Miért élnek a gonoszok? még pedig felemeltetnek és gazdagságokkal erôsödnek? Maradéki, atyjafiai, baráti, sereggel forognak elôtte: házok bátorságos és nincsenek isteni csapások rajta: marhájok tenyészik, magok vígak: Istennel semmit nem gondolnak, sôt búlcsút vévén tôle, azt mondják: kicsoda a Mindenható, hogy néki szolgáljunk? mit használ, ha könyörgünk néki? Isten nem vigyáz a mi dolgainkra, hanem az egek sarkain sétál. Azért bolond, a ki Istennek szolgál és szomorkodik ô elôtte, hogy parancsolatit kövesse. Boldogok, a kik magokat bírják: mert noha Istent kisírtik és szabadoson élnek, de ugyan helyén vagyon dolgok. Sz. Dávid hasonló formán írja, hogy csak meg nem botlott, csaknem elesett lábárúl, mikor a gonoszok elômentét tekintette. Mert semmi olyas csapásokkal nem sanyargattatnak; meghíznak és velôznek: minden gazdagsággal megtöltöznek: és bátran azt mondják, hogy semmit nem tud Isten a mi dolgainkban. Ezeket látván, úgymond Sz. Dávid, az ütközék szűvembe: Tehát heában tartottam tisztán az én szűvemet; heában éltem ártatlanul; haszontalan sanyargattam és zaboláztam testemet. Ezek a rettenetes gondolkodások ütköznek szívökbe, még az igen szent és tekélletes embereknek is. Az istentelenek pedig azt itílik ebbôl, a mint Malakiás írja, vagy hogy Isten nincsen, a ki gondot viseljen a világra; vagy a ki mennél gonoszabb, annál kedvesb Istennél. Mert a gonoszakért teremtette Isten a világot: mivel ôk bírják a föld javait. Tekintsd meg, világ kezdetitűl fogva minden üdôk folyását: azokban nemcsak az istentelenek szerencsés állapatját látod; hanem eszedbe veheted, hogy mennél szentebb és Isten elôtt kedvesebb volt valaki annál nagyobb nyomoruságok és ínségek alá vettetett. Jusson eszedbe Ábel, Ábrahám, Dávid, a próféták, az apostolok, martyrok és számtalan sok több szentek: és megtapasztalod, hogy valakik istenes életet akartak viselni, mindnyájan nyomorgatásokat szenvedtek e világon; mert ha az Assvérus udvarába nem mehetett senki, fényes öltözet nélkül: a Krisztus udvarába sem mehet, valaki maga keresztét hátán nem viseli, és úgy nem követi Megváltóját. Hogy ezt a nehéz csomót megódjuk, és Istennek bölcs gondviselésén csendesz elmével megnyugodjunk, két dolgot kell megfejtenünk: elsôben, mivel magunkban érezzük, vagy naponként való próbákból tudjuk, hogy a károsított igaz emberek szívét semmi úgy le nem nyomja és meg nem rontja; a kártékony, gonosz vakmerôk bátorságát pedig semmi úgy nem neveli, mint mikor büntetése nem látszik a gonoszságnak; mivel az is bizonyos, hogy a gyors büntetés vigasztalja a sértett embert, zabolázza a gonoszak merészségét: tehát mi lehet oka annak, hogy Isten a bűnösök rontásával nem siet; hanem tűr, üdôt vontat, és, vagy sokáig, vagy ugyan végig, külsô és látható romlás nélkül hagyja a gonoszakat? Másodszor: miért sanyargatja Isten a földön, a kiket kedvel? Miért tűri, sôt rendeli, hogy a jámborok fején szántsanak az Istentűl szakadt gonoszak? Ha ennek a két dolognak méltó okát és szükséges nagy hasznát mutathatjuk, megszűnnek a világ vezérlésérűl támadott csudálkozások és zúgolódások: megkünnyebbedik az igazak szerencsétlenséginek keserves terhe: megzaboláztatik a gonoszak jó szerencséjének felfuvalkodott kevélysége. ELSÔBEN azért: sok hasznos okai vannak, miért várakozó az Isten. Nemcsak szóval, hanem cselekedetek példájával akart Isten minket a tisztességes jóságok gyakorlására tanítani. Ha Isten mindjárt hevenyében, halogatás nélkül, érdemlett büntetésekkel fizetne a gonoszaknak: úgy sem volna félô, hogy a hirtelen fenyítékben vétek esnék, és a gyors indulatból, vagy szégyenre, vagy bánásra valót mívelne. Azért Isten, nem maga tartóztatásáért jár ily késôn és ballagva a gonoszak rontásában: hanem hogy maga példájával tanítson minket a kegyetlenség távoztatására; a harag indulatinak zabolázására; az isteni kegyelmességnek követésére. Mert ha búsulásunk hirtelenségében és haragunk indulatjának melegségében, bosszút akarunk állani ellenségünkön; ha üdôt nem vontatunk, melyben eleit, utolját meggondoljuk a bosszúállásnak: késô, de haszontalan és gyalázatos bánatokat hoz fejünkre a hirtelenkedés. Hová lehet erôsebb és édesebb tanítása az emberi vakmerôségnek és bosszúálló kegyetlenségnek, mint ha meggondoljuk, hogy Isten nagy és hosszú tűréssel szenvedi a veszendôket, és nem akarja hirtelen silyeszteni ôket? Azért is várja Isten a bűnösöket: mert akik most gonoszságban merültek, ezután tekélletes szentekké változhatnak. A tudatlan új gazda, ha oly földet lát, melyben a gazok és vadfüvek buján nônek, semmire böcsülli; szántani nem akarja, mivel haszonra valót nem lát benne: de a régi tudós major, a rossz füvek temérdekségébôl, eszébe vészi a föld zsirosságát; azért örömesben feltöri és beveti jó magval, hogysem a tiszta kopár mezôt. Az emberek dolga is így vagyon: vagy ritkán, vagy sohasem találtatik oly nagy ember, a ki minden órában eszén légyen és fogyatkozások bolondságit ne elegyítse cselekedetiben; mint a fô gyümölcsök, úgy a nagy emberek üdôvel érnek. Nem is volt egy nagy elme, melyben valami vadság és vétek nem találtatott volna. A mely gyümölcs kemény és keserű, mikor leszedik: megérik azután; de amely fán meglágyúl a gyümölcs, és mihent szakasztjuk, ottan megehetjük: nem érik, hanem rothad. A mi tudatlanságunk igen hasonló ama goromba gazdához, ki, midôn látta volna, hogy a szomszéd, szôlejérűl az ártalmas vesszôket, gyümölcsfáirúl a száradott, vagy gyökérterhelô sűrű ágakat levagdalta, ô semmit nem gondolkodván a téli üdôben meghervadt vesszôkés ágak jövendô gyümölcsérűl, mindenestűl kivagdalta a szôlôtöveket és olajfákat. Nem így bánik a felséges Isten az emberekkel: nem nézi csak azt, miben vagyon most; hanem arra néz, mi lészen belôlle: és a pokol derével meghervasztott ágakat le nem vagdalja, hanem a kikelet újulását és nyári gyümölcsét elvárja. Mikor Sz. Pál a Krisztus híveit kergette, öldöklötte: mindjárt akkor veszni kellett volna, a mi itíletünk szerént; és talán sokan könyörgöttek Istennek, hogy ne szenvedje tovább ennek a vérszopó nadálynak a keresztyén vért tékozolni: de a mennyei igaz bíró üdôt és órát vár, melyben eszére jôjön, a ki megbotlott, és elébbi gonoszságit befedje következô életének tekélletességével. Jaj! ki sok és nagy szentek nélkül volna mennyország; ki csudálatos penitenciák és több isteni jóságok tüköre nélkül maradna a vitézkedô anyaszentegyház, ha a bűnösök megtérését nem várná az Isten irgalma? Noha azért a mi rövid gondolkodásunk messze nem néz, hanem csak azt tekinti, a miben most találtatik a gonosz ember: de Isten tovább lát, és azt megtekinti, mire jut ez a bűnös, ha reá várakozik. Minden nemzetek szokása, hogy akármely nagy vétekért sem ölik meg a nehézkes asszonyt: hanem halálos fogságban ôrizik, míg elhozza gyermekét; mert jobb és illendôbb, büntetés nélkül, elevenen tartani a vétkest, hogysem a várandó jót megfojtani. Ha ki gyermeket nem szülhet; de várakodás után, gonoszságából kitérvén, nagy dolgokban, tisztességes fáradságival, hasznos szolgálatokat cselekedhetik a közönségnek: valjon nem oly méltó-e halasztani büntetését, mint a szülô asszonyra várakozni? Mikor a jó cselédes embernek azt mondották hív szolgái, hogy búzája között konkoly nevekedett; azért ôk nem szánják fáradságokat, hanem elmennek, és a konkolyt kiszaggatják, hogy ne ártson a búzának: azt felelé a gazda, hogy ne bántsák; hadd nôjön együtt aratásig a búzával a konkoly: mert talán a konkolyt szaggatván, kigyökereznék a búzát is. Ebben a feleletben, úgy tetszik, a cselédes ember, nem szinte tudósnak mutatja magát a gazdaságban: mert a jó gazdák nem várakodnak, hogy nevekedjék a konkoly, és kiszíván a föld zsírját, elfojtsa, vagy soványítsa a búzát. De az isteni bölcseség ismertetni akarta, mely nagy különbség vagyon az anyaszentegyház mezeje és a világ szántófölde között. A földben búzává nem lészen a konkoly: azért nem félô, hogy kiszaggatván a konkolyt, kár légyen a búzában. Az anyaszentegyház mezejében pedig csudálatos változások esnek, és a ki ma konkoly, erkölcstelen mocskosságával, holnap szent életével tiszta búza lehet, Isten áldásából. Annakokáért isteni kegyességbôl vagyon, hogy a bűnösöket várván, tiszta búzákká változnak a konkolyok. Menjünk tovább: akarod-e tudni, miért nem veszti, silyeszti Isten a gonoszokat hirtelen, mihent vétkeznek? Igazán írja Seneca, hogy némely emberek gonoszságit eltűri Isten és büntetéseket halasztja fiok, unokájok és több maradékok jóságáért. A királyságokat és nagy uraságokat a gonoszakban is megtartja és neveli Isten, a következendô jámbor maradékokért. Mennyi tekélletes nagy emberek nem születtek volna, ha mindjárt agyonverettek volna a gonoszak? Perikles éktelen erkölcsű atyátúl született; a nagy Pompejus atyja oly utálatos volt, hogy holta után el sem temették, hanem lábokkal tapodták a rómaiak: nem méltó-e tehát, hogy Isten a gonosz embert addig ki ne vágja, míg jó gyümölcsét le nem szedi? Azt az értéket és állapatot, melyben ama gonosz vagyon, Isten a jámbor maradéknak készítette. És, mivel a gonosz atya meg nem nyomorodhatik jámbor fiának kára nélkül, illendôbb az isteni felséghez, a jó maradékért segíteni a gonosz atyát, hogysem a jámbor fiat fogyatkoztatni a vétkes szüléért. Szamariát és Júdát fontba vetvén Isten, azt mondja, hogy félannyi vétek nem találtatott Szamariában, mint Júdában: mindazáltal irgalmasság nélkül megrontom, úgymond, Izraelt, Júdának megkegyelmezek. Tudjátok-e mi ennek az oka? Nem egyéb, hanem Krisztusnak Júda nemzetébôl kellett származni: az egy jó fiúért, irgalmasan tűrte Isten a Júda gonoszságát. Nemcsak maradékit tekinti Isten a gonoszaknak, mikor halasztja büntetéseket: hanem sokakat, a jámbor szülék és ôsök szentségéért, megment az érdemlett büntetésektűl. Hogy némely nagy vétkeket szorgalmatosban távoztassanak az emberek: az atyák gonoszságáért, a világi fejedelmek elvehetik a fiaktúl örökös jószágokat: de tiltva vagyon, hogy senkit atyja bűnéért meg ne ölessenek a bírák. Isten ô maga sem bünteti lelki halállal az atyák bűnét a fiakban; de bizonyos, hogy testi halállal és nagy nyavalyákkal ostorozza sokszor a fiakat, atyjok vétkéért. Az Ákhán fiait, leányit megégetek, atyjok lopásáért. A Sodoma gyermeki, az amalekiták maradéki mind elveszének, atyjok bűnéért. És mivel Isten azt akarta, hogy az atyák, nemcsak magokra, hanem fiok javára nézve is, a bűnöket távoztassák: oly szokott dolog az atyák vétkének fiokban büntetése, hogy csudák közé számláltatik a Kóré veszedelmében, hogy fiai megmaradtak. Miképen azért Isten a fiakat gyakran atyjokért sanyargatja: úgy viszontag számtalanszor a gonosz fiakat, érdemek szerént, nem bünteti, jámbor elejekre nézve. Azért mondja Isten ô maga, hogy három és négy ízig megsanyargatja a fiakat, atyjok hamisságáért: de ezer ízig terjeszti kegyelmességét azok maradékira, kik ôtet szeretik. Teli a sz.-írás azzal, hogy Ábrahámra és Dávidra nézve, el nem rontotta Isten a zsidó népeket, noha sok bűnökkel utolsó veszedelmet érdemlettek: hanem a nagy tűréssel várta és királyi méltóságban tartotta sokáig maradékokot; mert az Isten irgalmának nyerésére több ereje vagyon egy tekélletes jámbor igazságának, hogysem ezer fiak gonoszságának a büntetésszerzésre. Azért látod ama feslett ifjat, ama dúló-fosztó gonosz embert, hogy büntetését nem vészi vétkeinek: de nem látod régi eleinek ajtatosságát, buzgó szeretetit, irgalmas cselekedetit: nem látod következendô maradékinak tekélletes szentségét. Hanem ezeket csak Isten látja és ezekre nézve, kegyelmesen halasztja a gonoszak veszedelmét. Végezetre, ha valósággal megtekintjük a gonoszak állapatját, nem panaszolkodhatunk, hogy messze halad büntetések: elôször, mert noha nekünk öt, hat, vagy tíz esztendô hosszúnak látszik: de az isteni örökkévalósághoz képest, ezer esztendô olyan, mint a tegnapi nap. Azért mikor azon dörgölôdünk, hogy sokáig halasztja Isten a gonoszak rontását: szinte annyi, mintha a bíró ellen azon zúgolódnánk, hogy az akasztásra rendelt lopót nem köttette fel hajnalban, hanem el tova, messze, délre, vagy délutánra halasztotta. Másodszor: mert Isten a késedelmet, büntetések nehézségével helyére viszi, és mennél tovább várakozik e világon, annál nagyobb kínokat készít pokolban a gonoszaknak; mivel a pokol kínja, sokasággal és sanyarúsággal, annyira meghaladja a világi büntetéseket, mennyire különböznek az álmodott és való fájdalmak. Azért az Úr Isten a mennyire halasztja, annyival megsúlyosítja a gonoszok büntetését. Harmadszor: noha Isten az elôszámlált okokért, külsô és utolsó romlásokkal, hirtelen ki nem vagdalja a világból a gonoszakat: de azért senki ne itílje, hogy minden büntetések messzére halad. Mert nincs a bűnnek nagyobb ostora, mint maga. Megcsalatik, a ki azt itíli, hogy a gonosztévô csak akkor büntetôdik, mikor hóhér kezében vagyon: mihent vetkezik, a gonoszság bizonyságot tészen, hogy kárhozatra itíltetett, és mindjárt mardostatik a lelkiismeret. Mert minden bűnös lélek, magának büntetôje. Azért írja Plutarchus, hogy ha sem Istentűl, sem embertűl büntetése nem volna is a gonoszoknak, magok lelkiismereti szaggatása elég veszély volna. Mert miképen a kiket halálra itíltek és tömlöcben tartanak, nemcsak akkor kínlódnak, mikor vagdaltatnak, hanem, ha kockát, vagy kártyát játszanak is, szünetlen gyötrôdnek: úgy, a kinek lelkét szaggatja a gonoszságok emlékezeti, akárminémű vígaságok között is, sok rettegésekkel kínoztatik. Erre nézve Plutarchus két könyvet írt: egyikben azt állatja, hogy minden egyéb külsô fogyatkozások és nyavalyák nélkül, magán a gonoszság elégséges arra, hogy boldogtalanná tegye és szomorúsággal, rettegéssel, bánattal teli töltse embert. Másikban azt kérdi: ha nehezebbek-e a lelki betegségek a testi nyavalyáknál? És azt erôsíti, hogy veszedelmesb és sérelmesb a lelki betegség: mert mint a pokolvar a testet, úgy a vétek a lelkiismeretet szünetlen hóhérolja. És miképen a bársony sólya nem enyhíti a köszvény fájdalmát, a királyi korona el nem vészi a fôfájást: úgy a világ javai nem künnyebbítik a lelki törôdést, hanem, mint tövisek és tôrök, keserítik. Azt gondolod-e, hogy Agamemnon királynak jól volt dolga, mikor azt kiáltotta, hogy ô minden embereknél nagyobb fáradságokkal kínoztatik? Azt hiszed-e, hogy világbíró Sándor boldog állapatban volt, mikor zokogva sírt, hogy annyi világok közül, mennyit említett Anaxarchus Sándor elôtt, ô még egyet sem bírhatott épen? Azt véled-e, hogy Július császárnak kedve szerént volt dolga, mikor, az Alexander életét olvasván, keservesen sírt, azt mondván, hogy a mely esztendôs korában Sándor meggyôzte Dáriust, ô azon esztendôs koráig semmit nem mívelt? Ne higyje senki, hogy a gonoszak büntetés nélkül élnek: sok belsô hóhérok vagyon, noha ezeket külsô színekkel fedezik. MÁSODSZOR: lássuk rövideden, mi az oka, hogy a kiket Isten szeret, azokat külsô fogyatkozásokkal sanyargatja? Minekutána sok törôdéssel vizsgálta volna Sz. Dávid, honnan vagyon az a különbség, hogy a gonoszak gyakran virágoznak külsô jó szerencsékkel: az igazak pedig nyavalyák és fogyatkozások alá vettetnek? Azt mondja, hogy ennek végére nem mehetett, míg a gonoszak szerencséjének és az igazak nyavalyáinak végét és határát meg nem tekintette: de mihent erre függesztette szemeit, ottan csendesz elmével megnyúgodt az Isten rendelésén. Mert látta, hogy a gonoszok szerencséje, mint az álom, semmivé lészen: az igazakat pedig dücsôségbe fogadja Isten és mennyei boldogsággal elégíti. Ezen nyomban járt Sz. Jób és Bölcs Salamon, mikor azt írták, hogy a gonoszak vígadnak; dob-, hegedű-, virgyina-szóval töltik és költik napjokat: de egy szempillantásban, egy óra petczentésben pokolra vettetnek. Az igazak pedig csudálkozva érzik végét kimúlásoknak, és abból itílik, hogy jól bánik Isten véllek mikor kínoztatnak. Minden botnak végén feje: minden dolgot a vége dícsir, vagy kárhoztat. Vettétek-e valaha eszetekbe, minémű különbség vagyon a szelíd tyúkocska és a ragadozó sólyom között? A sólyom szép és tekintetes madár, minden részeiben, minden magaviselésiben; oly fenn röpül, hogy szemünk gyakorta elveszti, mikor látásunk célja kívűl fellövellik; böcsüllik ôtet a fejedelmi emberek; szép fris hússal táplálják; tiszta házban tartják; szorgalmatoson ôrizik, förösztik, tisztogatják, karon hordozzák: de azért szemei kapával födve, lábai kötve és lábszíjakkal nyűgözve vannak. A tyúkra kevés gondviselés vagyon; sáros udvaron, ôrizetlen sétál; szeméten és ganéjon lábaival kapirtyál; orrával vakarcsál, és úgy keres valami rothadt szemet, mellyel tölti gyomrát; ha valami kis morzsalékot és asztalhulladékot kaphat, örül, karal, mint nagy nyereségen: de azért lábai és szemei szabadosok. Mihelyt meghal a sólyom, kivetik, szemétre, vagy ganéjra hajítják; ott megférgesedik, meg-bűzhödik, utálatossá változik: a tyúkot pedig kifogják a sáros udvarról; fűszerszámokkal ízessé teszik; ezüst tálakban, urak és fejedelmek asztalára viszik. Mikor Sz. Dávid a jók és gonoszok végét és utolsó állapatját tekintette, hasonló különbözést talált azokban. A gonoszak, mint ama kevély és prédával élô sólymok, tarka-barkák öltözetekben; fenn röpülnek kevélységekben; gazdag palotákban, gyenge eledellel híznak; szolgák kezén hordoztatnak: de azért lelki szemeken kapa vagyon, és ezer bűnök kötelével nyügöztetnek. Mikor eljô végek: testek koporsóban, de lelkek, ama jólakó gazdaggal, pokolban, a világnak rútabb és kínosb szemetében, temettetik. Az igazak pedig rusnya és apró hajlékocskákban nyomorognak; sok fáradság után, sovány eledellel engesztelik ugató gyomrok rágását: de szemek nyitva, hogy Istent és a mennyei jókat szemlélhessék: lábok szabados, hogy Isten után járhassanak: és mikor eljô végek, akkor kezdetik dücsôségek, melynek soha nincs vége. Ennek világos példáját, a mi édes Üdvözítônk Lázárban és a jólakó gazdagban ismertette. Azelôtt azzal bátorították a gonoszak szabados életeket, hogy ki tudja, mint lészen a másvilág állapatja? mivel senkivel még eddig nem szólottak, ki visszajôvén másvilágról, hírt adott volna, mint vagyon ott a dolog. De Krisztus, a pokol fenekén heverô gazdaggal és Ábrahámmal, világoson megmondotta, micsoda különbség vagyon az istenfélô jámborok és a gonoszra vetemedett világi boldogok között; kiket világi jók bévségéért, boldognak neveznek az emberek. Mert comoediás köntösök mind a világi színes öltözetek, mind a kúldus rongyok, melyeket a halál levonszon rólunk. Lázár magát meg nem mozdíthatta, hanem csak feküdt: nem szobában és vetett ágyban, hanem ajtó elôtt feküdt: teli volt rút kifolyó fekélyekkel: oly éhen-szomjan volt, hogy az asztal hulladékát, a szemétre hányatott falatokat kívánta, de azt sem adta senki néki: maga kívánta, de, erôtlensége miatt, a szemétbôl fel nem szedhette a kívánt falatokat: és, mivel annyi ereje nem volt, hogy az ebeket elkergetné, mint a büdös dögön, rajta nyalakodtak az ebek. Másfelôl, a gazdag mindennap frissen öltözött, vígan dôzsölt és lakott, melybôl megtetszik, hogy az a gazdag, egészséges és ifjú volt: mert sem szegény emberhez, sem beteges, vagy vén emberhez nem fér a mindennapi dobzódás. De lásd végét mindkettônek. Mikor megholt Lázár, oly böcsületes volt Isten elôtt halála, hogy angyalokat küldött, kik az ô lelkét dücsôséggel Ábrahám kebelébe vinnék: Krisztus temetô prédikációt tett néki és örök üdvösségét kimutatta. A kegyetlen gazdag pedig az ördögöktűl pokolban temettetett, és örökké azt kiáltja: Kínlódom a pokol lángjában. Szállj magadba, keresztyén ember, és lássad e kettô közül, melyik állapatját választanád? Itíld meg, ha nem inkább kedvezett-e Isten a kúldus Lázárnak, kit egy kevés ideig sanyaruságban tartott, hogy örökké üdvözítse, hogysem a gazdagnak, kit egynéhány esztendeig szájára bocsátott, de örök kínokra vetett? Sz. Ágoston írja, hogy Istennek atyai gondviselése jövendôre készített oly jókat az igazaknak, melyekben nem vígadnak a gonoszak: az Istentűl szakadtaknak is oly kínokat rendelt, melyekkel nem gyötörtetnek az igazak. A mostani világ állapatját pedig úgy rendelte, hogy az üdô-szerént-való jók és gonoszok, mind jókra, gonoszokra terjedjenek: mert ha e világon mindjárt büntetôdnének a gonoszak, az igazak pedig mindenkor jól volnának: azt itílnék az emberek, hogy semmi büntetést nem halaszt Isten az utolsó itíletre, hanem itt e világon jutalmazza hívei szolgálatját: azért, nem ajtatos indulatból, hanem a világ javainak fösvény kívánságából indíttatnánk az isteni szolgálatra. Mintha az arany elégséges ára volna az igazságnak: mintha csak azért kellene Istennek szolgálni, a miért nekünk szolgálnak a béresek: mint ha jobb világ nem volna, melyben Isten fontosbá teszi az igazak mértékét. Efféle hamis vélekedéseket nem kellett nevelni, sôt ki kellett vagdalni. Szükség volt tehát, hogy a hívek e világon sanyaruságban tartatnának. Mert ha keserűségekkel teljes lévén a világ, mégis ennyire kapunk rajta: valjon mennyivel inkább hozzá ragaszkodnánk, ha mézzel folyna? Látta az Úr Isten, hogy, ha világi gazdagsággal és birodalommal csak az igazak fénylenének, noha most is úgy böcsüllik az emberek a világ javait, hogy gazdagságnál egyebet nem csudálnak, és akárkit annyira böcsülnek a mennyie vagyon, ennél is nagyobbra böcsüllenôk a világi jókat. Azért, hogy meggyalázná és gyűlöltetné, a min a világ fiai leginkább kapdosnak: isteni bölcseségével azt rendelte, hogy a világ kincseit rút, ocsmány ellenséginek osztogassa; szerelmes szolgáit és fiait gyakran azoktúl megfossza: hogy ebbôl tanuljunk, és világi jókat, mint valami nagy dolgokat, Istenünktül ne kérjünk, minéműket azoknak is ád, a kik néki nem szolgálnak. Láttátok-e mint bánnak az orvosok a betegekkel? A kinek életét meg akarják tartani, vassal-tűzzel kínozzák; éhséggel, szomjú-sággal fárasztják; csontjokat szedik; tagokat metélik; keserű italokkal kérôdtetik: egy szóval, úgy bánnak a szegény beteggel, mintha szegôdségek arra volna, hogy kínozzák ôtet. De mikor látják, hogy a betegség meggyôzte a természetet, és nincs reménység a felgyógyulásban: nem hogy nehéz itallal erôltetnék, vagy kedves eledeltűl tilalmaznák a beteget; de sôt, valamit kíván, mindenben kedvét töltik, és kétségbe esvén gyógyúlásárúl, néki vetik a zabolát. Nagy dolog ez: senki nem csudálja, hogy e világi orvos tűzzel és vassal, éhséggel és szomjúsággal orvosol: azon pedig ennyin csudálkozunk, törôdünk, hogy Isten itt égeti, vagdalja az igazakat, hogy meggyógyítsa és örökké megtartsa; a gonoszokat pedig kedvekre bocsátja, de boldogságából kirekeszti. A mely ökröt mészárosnak akarsz adni, munkára nem fogod; tágas mezôn, gyenge sarjún szabadjában gázoltatod: a melyet pedig magad szolgálatjára tartasz, gyakran befogod; ekét, baronát, szekeret vontatsz vélle és minden munkára hajtod. Vajha tudnád, miért hízlaltatik ama gazdag? mire velôsödik ama nagy úr? szánakodnál bizony, nem irigykednél állapatján. Ha eszedbe vennéd, ama szegény kúldus Lázárt miért koplaltatták; micsoda eledelre üresítették gyomrát; minémű veszedelmes nedvességektűl tisztogatták éheztetô diaetával testét: kívánnád és irígylenéd boldogságát. Azért, mikor az igazak szenvedésit látjuk, nem ôket kell szánnunk, hanem az igazak sanyargatóit. Nem Ábel, hanem a gyilkos Káin; nem József, hanem az áruló atyafiak; nem Dávid, hanem az üldözô Saul érdemlették, hogy gonoszságokért reájok szállandó veszedelmeken szánakodjunk. Víg volt és táncolt Heródes, mikor Keresztelô Jánost fogsággal sanyargatta és megölette: de azt írja Josephus, hogy a Keresztelô János haláláért, minden hada levágaték az arábiai királytúl, és kevés üdô múlva, Cajus császártúl, országa elvéteték, Heródiással egyetemben, örök számkivetésbe küldeték. Azért minden igaz ember azt mondhatja üldözôinek, a mit Krisztus mondott némelyeknek: Ne sirassatok, ne szánjatok engem, hanem sirassátok magatokat: mert az én rövid nyavalyám végetlen örömre fordul, de a ti jó szerencsétek utolsó veszedelmen végezôdik. A rózsát kétképen szedhetni: vagy szárán, vagy virágán. A ki szárán leszakasztja: töviset szaggat, de a végén jóillatú virágot talál. A ki pedig elébb szedi a virágot, végre a tövisét éri. Az igazak e világon töviset éreznek, de az örök boldogság virágára jutnak: a gonoszak gyönyörűségi pedig örök tövisen végezôdnek. Hogy mégis jobban értsük, mi végre látogatja Isten az igazakat világi sanyarusággal: jusson eszünkbe, hogy senki nincs, ki sokszor és sokban nem vétett Isten ellen. Ha azt mondjuk, hogy bűnünk nincsen, hazudunk, úgymond Sz. János. A mellett, nincs oly rossz fű, melynek valami haszna nem volna: oly gonosz ember sincsen, a ki valami jót nem mívelne. Az Isten igazsága sem jót, sem gonoszt nem hagy fizetetlen. Mivel azért kárhozattal nem akarja ostorozni az igazakat, örök boldogsággal nem akarja jutalmazni a veszendôket: az igazak bűneit e világon ostorozza. És minthogy minden világi csapásoknál többet érdemel minden vétek akármint sanyargasson Isten, senkit érdeme felett nem büntet; senki ô ellene méltán nem panaszolkodhatik: mivel többet érdemel, hogysem szenved. A gonosz és istentelen emberek is sok külsô jókat cselekesznek, melyeket Isten világi jutalommal megfizet. így írja Sz. Ágoston, hogy a római pogányoknak -- talán mi üdônkben a töröknek is, - - világi birodalommal fizette Isten, a mi jót cselekedtek. Tovább, a mi gyarlóságunk, mint lépes vesszôben, künnyen megakad a világ javaiban. Hamar elragad és az Isten szolgálatjátúl elvonszon a gazdagság, böcsüllet és gyönyörűség. Azért, atyai gondviseléssel, nagy irgalmasságot cselekeszik Isten velünk, hogy utaltatni akarja a veszendô világ javait, és eleit vészi, hogy ezek csalogatási az örök jóktúl el ne vonjanak. Nem szenvedi tehát, hogy a világi jókban tisztán igyunk, hanem elegyíti sok keserűségekkel édességit hogy ezekkel idegenítse kívánságunkat tôlök. Mert igazán írja Seneca: Ha csak kedvünkre élnénk, és semmi eszünkbe nem juttatná romlott állapatunkat, megrészegednénk a világi boldogságban. Vigyáztatok-e valaha reá, mit mível egyetlen-egy kisded szerelmes fiával a kegyes anya? Vészi eszébe, hogy ha csak tejen nevelkedik gyermeke, és vastag eledellel nem tápláltatik: puha, erôtlen, gyenge, derék munkára alkalmatlan és hamar megveszendô állapatban marad. Azért -- noha a gyermek csak az édes tejet szeretné, de, hogy kedve ellen is vastagodván, tartó és egészséges állapatra jusson -- ilyen szerelmes csalárdsággal él: melljét ürömmel, vagy keserű aloéval bekeni. Mikor a gyermek szájába vészi, hogy édes tejet szopjon, az iszonyú keserűség elidegeníti a szopástúl, és kételen oly kemény ételekhez szokik, melyekkel öreg állapatra hasznoson vastagodik. Isten sem akarja, hogy az ô fiai, világi gyönyörűségektűl, puhán és veszendôül neveltessenek; mivel ezek alkalmatlan táplálások a tekélletes erkölcsök munkájához: hanem szoktatja ôket a kemény, de vastagító és erôt-adó eledelekhez, melyekkel öregkorunkban, a mennyei boldogságban tápláltatunk; tudniillik a lelki, mennyei és isteni erkölcsökhöz. Megkeni azért Isten a világi állapatot keserű epével, fogyatkozással, kárvallással, nyomorusággal és sokféle betegséggel. És az ilyen keserűséggel, egyszer is, másszor is, megismérteti és megutáltatja a világ javait. A gyermeki állapatban nem sokáig vagyunk: mi sem sokáig élünk e világban, mennyországba kell mennünk. Azért szükség, hogy ahoz szokjunk, a mivel tápláltatunk és gyönyörködünk az örök boldogságban. A gonoszak világi javai pedig olyanok, mint a horogra ragasztott eledelek, melyeken a halacskák vígan kapdosnak, és míg a horgot meg nem rántja a halász, jól vagyon dolgok; de azután kitetszik csalatkozások. Az okos atyák, noha idegen gyermekekben, kacagva néznek holmi csintalanságot, és azoknak szabados csácsogásokat vígan hallgatják: de a magok fiát fenyítékben tartják, és akármely aprólékos vétekért megszólítják. Valjon okosan panaszolkodnék-e az ilyen fiú, hogy az atyja nem úgy szereti ôtet, mint egy béres fiát? Nagyobbat mondok: mikor amaz atya, tékozló fiának kezébe adá örökségét és szájára bocsátá, hogy szabadoson és kedvére költse minden javait: valjon a másik fia méltán zúgolódhatott-e, hogy szájára nem bocsáttatott, és atyai gondviselés alatt maradtak javai? A táborokban, sebes, békötött fôvel strázsát áll és vigyáz a rút fergetegekben, a fô vitéz ember: a tisztátalan személyek, a hashizlaló herék pedig akkor nyugosznak és bátran alusznak a várasokban. A tanácsos urak nap-estig fáradnak és fôtöréssel munkálkodnak: mikor a gazság korcsomákon iszik és kerékben állván trágárkodik. A harcon, a hol súlyosb és nagyobb veszedelem vagyon, oda legfôbb és meghitt böcsülletes vitézeket küld a generál, hogy az ellenséget megüssék és helyébôl kiverjék: valjon ezek közül panaszolkodik-e valaki, hogy nem böcsüli ôtet fejedelme? hogy farkaskaszára veti és veszedelembe taszítja? Sôt mindenik kevélykedik és dicsekedik abban, hogy ôtet embernek ismeri elôttejárója, és, a hol ember kívántatik, ôtet szólítja, vélle szolgáltat. Mivel azért az igazak Isten fiai és próbált meghitt vitézi, mit csudálkozunk, ha daraboson neveli, és ahol erôsebb harc vagyon, oda állatja, akikhez inkább bízik. A mely fiat Isten kedvel, azt sújtja és szünetlen ostorozza. Valakit nem ostoroz, azt írja Sz. Pál, hogy fattyú, nem igaz fiú. Tóbiásnak azt mondá az angyal, hogy egyéb nem lehetett benne, kénytelen sanyaruságot kellett érezni, mivel Isten elôtt kedves volt. József, több atyjafiai között, leginkább Benjámint szerette: azért leginkább ôtet sanyargatta; arany poharát zsákjába tétette; ôtet mint lopót megfogatta; útjából visszahozatta; rabságba vetette: úgy az Isten, annál keményben szokta azokat tartani, kiket inkább szeret. Ezért mondja Sz. Jób, hogy legnagyobb vígasztalása abban vagyon, hogy Isten ôtet keserves fájdalmakkal kíméletlen gyötri. Mert jól tudta, hogy a mint a búzát vastag csépléssel tisztítják, hogy elváljék polyvájátúl; a mint az aranyat, ezüstöt tűzzel olvasztják, hogy kitisztuljon a réztűl: úgy az igazak tisztíttatnak és a mennyei tárházba készíttetnek, a világi nyomoruságok által. E földön oly helyben és állapatban vagyunk, melyben lehetetlen, hogy sok ellenkezô dolgok belénk ne ütközzenek. Mit mivelnénk ezekben, ha nem gyakorlana és csapásival nem szoktatna Isten az állhatatos szenvedéshez? A kit a szerencse soha nem próbált, elsô csapással inárúl leüti. Gyenge fák nônek a kövér völgyekben: azok vernek mélyebb gyökeret, melyeket a szél erôsen ingat; mert a mozgatással vastagodik és mélyebb gyökereket bocsáthat. A nagy cethalak nem nônek az édes vízben, hanem a tenger vizének keserűségében. A kik Isten elôtt nagyok, nem a világ édességi között, hanem a sanyaruságokban vastagodnak. Hogy azért minden veszedelmek között bátorságosok lehessenek az Isten hívei; hogy árnyékoktúl meg ne ijedjenek; hogy e világi nyavalyáktúl asszonyember módra ne rettegjenek, gyakorlani kell ôket sok nyavalyákkal; melyek által oly állapatba jutnak, hogy miképen a tenger vizének ízit ennyi sok esôk és beléje folyó vizek el nem veszik: úgy az erôs férfiak állhatatosságát semmi szerencsétlenség el nem változtatja. Ennekokáért dicsíri igen Seneca a Demetrius mondását, hogy senki nincs annál boldogtalanb, mint a kinek soha semmi gonosz szerencséje nem volt: mert ezt Isten rossz embernek tartván, méltatlannak itílte, hogy ô tôle meggyôzessék a gonosz szerencse. Végezetre, nem igaz, nem helyes panaszolkodás, hogy Isten a jámboroknak gonosszal fizet, a gonoszoknak jóval. Mert azok sem igaz jók, a mivel a gazdagok bôvelkednek ,- hanem csak festett, kendôzött jók, vagy inkább szín-mutató jók és jóknak álorcái: azok sem igaz gonoszok, a mivel az igazak sanyargattatnak. Sz. Dávid azzal enyhíti a gonoszok jó szerencséjébôl támadott zúgolódást, hogy az ô javok olyanok, mint álomban látott dolgok. A ki éhezik, úgymond Izsaiás, álmában jóllakik, de felébredvén, üres hasa; a ki szomjúhozik, álmában iszik, és felocsódván, lankadott a szomjúságban: úgy vagyon dolgok a gonoszoknak; álmokban látott jók az ô javok: meg nem elégítik, hanem az üres lelket csalárdul játszodtatják. Ha ezeket, a kiket boldogoknak itílünk és kívül ennyire fényeskednek, belôl szemléljük: semmi jó nincs bennek; szegények, nyughatatlanok, búslakodók, ocsmányok, rútak; noha, mint a kô falok rútságát, bevonják kárpitokkal: mint a koporsók belsô sennyedékinek büdösségit, elfödözik külsô ékességekkel. Itíled-e, hogy valaki ezek közül megnyugodt, megelégedett állapotjában? Meg se gondold azt. Mert igazán írja Sz. Ágoston, hogy Isten a mi szívünket magáért teremtette; és valamíg másban akadoz, valamíg csak egyedül Istenhez nem ragaszkodik, soha meg nem nyugszik. A Noé bárkájából kibocsátott galamb sokat fárada és kerenge: de sohúlt nyugodalmat nem talála, míg oda vissza nem tére, a honnan kibocsáttaték. A mely vasacskának egyik végét mágneshez köszörülték, addig meg nem nyugszik, míg igyenesen északra nem fordul, mint a compast-ban látjuk. A mi lelkünk is Istentűl eredett: Isten az ô utolsó célja: soha meg nem nyugszik, míg Istenben nem nyugszik. Azért a gonoszok szűve mindenkor oly nyughatatlan, mint a háborodott tenger. Az sem igaz, hogy Isten az igazakat a gonosszal látogatja. Mert sôt azoktúl minden gonoszt eltaszigál: latorságtúl, álnak tanácskozástúl, ragadozó szándéktúl, fajtalanságtúl, egyéb sok gonoszságoktúl megmenti ôket. Ezek helyében tekélletes, állandó jókat ád: igazságot, tisztaságot, ajtatosságot, lelki vígasztalásokat, melyeket szemmel nem láthatni. Ha sanyaruságot szenvednek: tudják, hogy effélék csak azoknak gonoszok, kik gonoszul viselik: azért csendes elmével, haladással szenvedik. Ha gazdagságtól mcgfosztatnak, eszekbe jut, hogy Democritus szántszándékkal tengerbe hajigálta pénzét: terhnek és útonjárásában tartóztatójának itílvén lenni; és így szól magában: Nem csuda, ha Isten azt híveire bocsátja, a mit néha az okos ember maga kíván magának. Mindezeket értvén, nincs okunk, hogy megbotránkozzunk az igazak sanyaruságit és fogyatkozásit látván, sôt méltó a Sz. Jakab hagyását követnünk, és minden örömnek azt tartani, ha sok különbözô kisírtetekkel próbáltatunk Istentűl. Mert nem szokása Istennek, hogy gyengéltesse kedves szolgáit, hogy aranyláncokkal fizessen: hanem, a mint Keresztelô János, a mint az apostolok és martyrok példájából tudjuk, vasláncokat, ostort, keresztet ád nékik. De azért sokkal nagyobb dücsôség Istenért szenvedni, hogysem akármely világi dücsôséggel fényeskedni. Erre nézve írja Aranyszájú Sz. János, hogy miképen a nagy fejedelmek levelek kezdetire szokták irnyi a legnagyobb és böcsülletesb titulusokat: úgy Sz. Pál, egyéb méltóságit elhagyván, csak azt írja: Én Krisztusért fogoly. Mert böcsülletesb, úgymond Chrysostomus, latrok láncaival Krisztusért kötöztetni, hogysem királyi koronában tündökleni. És inkább akarnék, úgymond sz. Pállal Krisztusért fogoly lenni, hogysem angyallá változni. Ezért dicsekedik azzal Sz. Pál, hogy teli vígasságokkal; bôvelkedik örömmel minden sanyaruságokban; mert ebbôl tapasztalta Urának jóakaratját. Azt pedig Keresztelô Sz. Janóstúl valóban megtanuljuk, hogy- akkor leginkább folyamodjunk Krisztushoz, mikor legnagyobb nyavalyákban vagyunk. Nincs a világ patikájában oly szerszám, mely az ember lelkének keserűségét orvosolhassa. Azért Krisztust keressük, egyebeket is Krisztushoz küldjünk: és így, a mi szenvedésink égô kemencéjébe, mint ama három szent ifjak közibe, eljô a Krisztus és megvigasztal minket. Kit engedjen az Atya, Fiú, Szentlélek. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- A lelki irgalmasságrúl, és lelkek nyerésének kívánásárúl. (Adv. II. vas. második besz.) Egyéb szerencséjét Achillesnek nem irígylette világbíró Sándor, hanem hogy Homerus pennája és dicsírése terjesztette világ eleibe cselekedetit. De mi sokkal boldogbnak mondhatjuk Keresztelô Jánost, kit az Atya Istennek bölcsesége nem magátúl gondolt és hizelkedéssel ékesített világi állapatok múlandó nagyságával, hanem oly dolgokkal dicsírt, melyek valóban nagyok lévén, Isten elôtt nagynak ismertették Sz. Jánost. Prófétának, sôt minden prófétáknál nagyobbnak mondja ôtet: mivel szemeivel látta, a mit távúl köszöntöttek a régi próféták. Angyalnak nevezi: mert ha az angyalok, sem észnek, sem isznak: Keresztelô János sem ett, sem ivott affélét, a mivel közönségesen szoktak az emberek élni; kenyeret, bort, sert, nem kóstolván. Ha az angyalok házasság nélkül vannak: Keresztelô János sem kötelezte feleség nyűgébe magát. Ennek felette, Sz. Jánosnak állhatatos erôsségét dicsírettel említi Krisztus: mert az isteni malaszt úgy vastagította szüvét, hogy mozdúlhatatlan erôsséggel Istenhez ragaszkodván, nem ingadozott tétova nádszál módjára: nem követte a gonoszoknak állhatatlan változását: mint a falevél, vagy a gyenge por minden széltűl tétova nem ragadtatott: nem nyughatatlankodott, mint a tenger habjai: nem állhatatlankodott, mint a forgó kerék: mert a bűnösöket illeti amaz átok, hogy állhatatlanok. De Sz. János mozdúlhatatlan volt a jóban: sem reménység, sem félelem, sem halál, sem élet ki nem üthette sarkából. Végezetre, kemény és sanyarú életét dicsíri Krisztus Sz. Jánosnak: mert, penitenciát hirdetvén, penitenciához illendô öltözetben, teveszôr ciliciumban járt: mivel a sz.-írás feljegyzi, hogy a kik penitenciát tartottak, ciliciumban öltöztek. Mindezek tekintetes nagy dicsíretek. De mikor meggondolom azt a követséget, melyben tudakozik Keresztelô János: Ha Krisztus-e az igért Messiás, vagy mást kell várni? Egyéb dicsíretinél csudálatosbnak tetszik ez a buzgó igyekezet, mellyel tanítványinak üdvösségét és Krisztus dücsôségét kereste. Nem küldé tanítványit Heródeshez, hogy szabadulását szorgalmaztassák: hanem Krisztushoz küldé, hogy tanítványit megnyerje, és maga életével nem gondolván, egyebek üdvösségét szomjuhozta. Tudta Keresztelô János, hogy Krisztus világ üdvözítésére ígértetett Messiás. Mert szemével látta, hogy a Szentlélek, galamb képében, fejére szállott; fülével hallotta, hogy a magas mennybôl az Atya Isten azt mondotta: Ez az én Fiam, kiben nékem kedvem tölt. Azért ô maga világos szókkal hirdette: Ez az Isten fia. Ez az Isten Báránya. Ez a ki elveszi a világ bűnét. Mikor tanítványi zúgolódnának, látván, hogy mindnyájan elhagyák ôtet és Krisztust követik: megmondá, hogy ô csak elôljáró; Krisztus pedig mindenek felett vagyon, és hogy néki teljes öröme a Krisztus dücsôségének öregbülése, a maga tekintetinek kisebbedése. Ezek így lévén, világos igazság, amit Sz. Jerónymus tanít, hogy Sz. János nem maga tanulásáért, hanem tanítványi oktatásáért és lelkek megnyeréséért terjesztette Krisztus eleibe ezt a kérdést: Ha ô a Messiás? Elégségesen hirdette vala Krisztust nyelvével. De vévé eszébe, hogy mint a napot különben nem láthatni, hanem maga világosságával: úgy Krisztust sem ismerheti senki, hanem ha maga világosságával ismerteti magát. Azért parancsolja tanítványinak: menjetek magához a világ Mesteréhez, tudakozzatok tôle, és megértitek az igazat. Elizeus jól tudta, hogy Isten elragadta vala Illés prófétát: de mivel kételkedtek a próféták fiai, és erdôkön akarták ôtet keresni, néki biztatá, hogy keressék: a végre, hogy fel nem találván, elhinnék az igazat. Mózes tudta az Ígéret földének zsirosságát: de azért külde kímlôket, hogy a jó gyümölcsnek látásával, nevekednék a sokaság kedve annak elfoglalására. Sz. János is azért küldé tanítványit követségben, azért tudakozék a Messiásrúl: hogy, látván a tanítványok a Krisztus csudatételét, bizonyoson hinnék, hogy ô az igért Messiás. Láttátok-e, mint bánik a dajka a szoptatott gyermekkel? Ha betegeskedik a gyermek, a dajka vészen orvosságot: ételben, italban regulára fogja magát, mintha ô volna beteg. Ha a dajkához felettébb hajt a gyermek és ismerni sem akarja édes anyját, hanem ahoz siet, a kinek tejéhez szokott: hogy magátúl anyjához szoktassa, megkeni melljét ürömmel, idegeníti magátúl a gyermeket és anyjához igazítja, hogy holmi szépséggel és nyalánksággal hozzá édesedjék. Ezen módon cselekedék Keresztelô János: olyanná lén, mint a dajka. Mert, hogy tanítványinak kételkedését meggyógyítaná, úgy tetteti, mintha maga kételkedését orvoslaná: hogy tôle elhajuljanak és Krisztushoz szokjanak, tudatlannak, kételkedônek, kérdezkedônek mutatja magát, és a Krisztus cselekedetinek szemlátomására igazítja tanítványit. Ez az Isten szolgáinak tekélletessége, hogy magok gyalázatjával és kisebbségével lelkeket akarnak nyerni; Istenhez akarják vonni az embereket. És nem hogy egyéb munkát, de azt sem kímélik, hogy életek elvesszen, csak az emberek lelke veszedelemtűl szabaduljon. Hogy azért buzgósággal gerjedjen a mi lelkünk is arra a tekélletes jóságra, mellyel felebarátunk lelki veszedelmét irgalmasan távoztatjuk és kegyesen orvosoljuk: ebben a jelenvaló órában, elôször, megmutatom: hogy Isten parancsolattal kívánja, jutalomnak ígéretivel édesíti, szent Fiának példájával nemesíti a lelki irgalmasságot, mellyel bűnök nyavalyájából kiszabadíttatik felebarátunk. Másodszor, megmagyarázom: miben és mi módon kell ennek a segítségnek és lelkek nyerésének lenni. Ezek sarkai a mái tanúságunknak. Legyetek figyelmetesek. I. RÉSZE. Nemcsak erôs parancsolattal kötelez Isten, hogy testi nyavalyáit felebarátinknak, tehetségünk szerént, künnyebbítsük és fogyatkozott állapatjokat segítsük: hanem annak teljesítésére erôs fenyítékek félelmével és szép ígéretek reménységével serkeget mindnyájunkat, mikor, az itílet napján kiadott sententiában, a nyomorultak segítésének elmulatását adja okúl a kárhozottak veszedelmének: a választottak boldogítását pedig irgalmas cselekedetek gyakorlásának tulajdonítja. De mivel nemcsak a testnek , hanem a léleknek is vannak nyavalyái, úgymint: a tudatlanság, az erôtlenség, a bűn, mely az örök kárhozatnak magva: arra kötelez Isten mindeneket, hogy kiki, tehetsége szerént, felebarátjának lelki nyavalyáit távoztassa és, ha immár abba esett, kisegítse fogyatkozásából; azaz fáradjon lelki életének megtartásában, vagy visszanyerésében. Azért mondja a Bölcs, hogy mindennek parancsolt Isten, hagy felebarátjára gondja légyen: ha úgy nem akar veszni mint Káin; ki azt mondotta, hogy ô nem ôrzôje atyjafiának. Másutt azt mondja a Bölcs közönségesen mindeneknek: Tehetséged szerént visszanyerjed ördög torkából, elveszett atyádfiát. És, hogy ennek elmulatását künnyű véteknek ne tartsuk, utána veti, hogy amint magunk veszedelmét távoztatjuk, úgy igyekezzünk felebarátunk megnyerésére. Mert elveszünk, ha erônk szerént ôtet nem segítjük. Nem kötelez Isten, hogy erônk felett igyekezzünk: sôt azt mondja, hogy a ki ereje és tehetsége felett akar egyebeket segíteni, magát elveszti: hanem csak azt kívánja, hogy az Istentűl adott girával úgy ne bánjunk, mint a rest szolga, ki noha részegségben, fajtalanságban, játékban nem vesztegette reá bízott talentomát sôt, hogy kár nélkül oltalmazná, földbe ásta: de, hogy urának hasznot nem keresett vélle, örök kárhozatra vettetett a haszontalan szolga. Ugyanis, ha arra kötelesek vagyunk, hogy ellenségünk barmát felemeljük, mikor elesik: mennél inkább tartozunk segíteni lelkét, ha segíthetjük. Valjon, nagyobb gondja vagyon-e Istennek a barmokra, hogysem az emberek lelkére? Hogy pedig ebbéli fáradságunk jutalmát értenôk, sok és nagy jókat ígér Isten azoknak, kik felebarátjukat lelki irgalmassággal segítik. Sz. Jakab, az Ígéreteket sommában foglalván, azt írja: Valaki a bűnös embert, imádsággal, tanítással, dorgálással, jó példával, alamizsnával, életének tévelygésébôl, magaviselésének vétkességébôl megtéríti: haláltúl megmenti lelkét, és maga bűneinek sokaságit elfedezi, felebarátja lelke segítésének buzgó kívánásával. Ebbôl az apostol mondásából megtetszik, elôször: mely felséges dolog a lelkek segítése. Mert a ki magát ebben foglalja, lelket üdvözít. Erre nézve Abdias az apostolokat üdvözítôknek nevezi. Sz. Pál azzal izgatja Timotheust a lelki dolgok tanítására, hogy ezt mívelvén, nemcsak magát, hanem azokat is üdvözíti, kik ôtet hallgatják. Ugyanezent jelenti, mikor a lelki tanítókat Isten segítôinek mondja a lelkek nyerésében. És, mivel Sz. Ágoston után, azt írja Aquinas Tamás, hogy egy bűnös lélek térítése és igazulása nagyobb dolog, hogysem a mennynek, földnek teremtése, méltán írja Areopagita Dienes, hogy a lelki tanító azt cselekeszi, a minél semmi nincs istenesb: mert Isten segítôje a lelkek térésében. Másodszor: ezen mondással jelenti Sz. Jakab, mely nagy haszna és jutalma vagyon a lelkek nyerésének. Mert a lelkek térítése a bűnök sokaságát elfedi; azaz letörli, eloltja: mivel Isten elôtt födve nem lehet, a mi megmarad. Isten szava az, hogy az irgalmasok irgalmat nyernek, és, felebarátjukkal tett jóért, isteni malaszttal felindíttanak az igaz penitenciára és tekélletes megtérésre. Az is Isten ígérete, hogy minden bűnöket elfedez a szeretet: a lelkek segítése pedig szeretetbôl származik. Hová lehet annál tekélletesb isteni szeretet, mint ha ki azzal meg nem elégszik, hogy maga szolgál Istennek, böcsülli és tiszteli ôtet; hanem abban fárad, hogy sokan ismerjék igazságát; szeressék jóvoltát; meg ne bántsák bűnökkel isteni felségét. Mikor Üdvözítônk Sz. Pétertűl bizonyos jelenséget kívána szeretetirűl, azt monda, hogyha szereti ôtet, segítse és legeltesse juhait; mert abból tetszik meg az isteni szeretet, ha néki lelkeket igyekezünk nyerni. Felebarátját is senki tisztábban nem szereti, mint a ki kívánja és izgatja, hogy igaz lelki jókkal bôvelkedjék, megmenekedvén a lelki veszedelemtűl: a ki örül,mikor látja szent életét atyjafiának: siránkozik, mikor esetit meggondolja. Méltán mondja tehát Sz. Jakab, hogy a bűnnek sokaságát befedi a lelkek nyerésére gerjedezô igyekezet: mert ez nem egyéb tekélletes szeretetnél. Másképen is jelenti Sz. Jakab a lelkek nyerésének hasznát, mikor azt mondja, hogy a ki bűnbűl kisegíti felebarátját, üdvözíti lelkét. Mert ha nagy jutalmakkal fizeti Isten, mikor egy halandó testet veszedelemtűl szabadítunk: mentül nagyobb érdeme lészen, ha ki haláltól szabadít lelkeket, hogy örökké éljenek? Ha minden kincsedet és gazdagságidat szegényeknek adnád is, semmi volna egy lélek-nyeréshez, úgymond Aranyszájú Sz. János. Mert drágább egy lélek a széles világnál. Akarod-e tudni, mely drága az ember lelke? Tekintsd meg, min vette azt Isten: nem aranyon-ezüstön, hanem szent Fiának böcsülhe-tetlen vérén vette: úgy, hogy egy lélek sincs, kirűl azt ne mondhassuk, a mit Sz. Pál a maga és akármely ember lelkérűl, hogy azért az egy lélekért megholt Krisztus. Mivel együl-egyig mindenekért megholt. A ki azért olyan drága kincset viszen az Isten tárházába, mint a lélek: valjon annak nem lészen-e nagyobb jutalma, hogysem a ki testi irgalmasságok gyakorlásáért mennyországot nyeri? Isten igéreti az, hogy a ki felebarátjának megmutatja az igazság útját, örök élete lészen. És nem akárminémű garádicson, hanem a kik egyebeket igazságra tanítnak, mint a csillagok fényeskednek örökkön örökké. Mert azok Isten elôtt nagyok mennyországban, kik nemcsak magok jót cselekesznek, hanem egyebeket is jóra visznek. Krisztus urunk egyébaránt is meg-érdemlette a dücsôséget, de Sz. Pál írja, hogy azért magasztalta ily fel ôtet Isten, mert életét letette a bűnös lelkek segítéséért. Mennyivel drágább azért,mennyivel szebb és böcsülletesb az Isten hasonlatosságát viselô halhatatlan lélek, mely a mennyei boldogságra teremtetett és Krisztus vérével megváltatott, ennél a büdös, rothadandó testnél; mennyivel ártalmasbak a lelki gonoszok, a bűn, az Isten haragja, a kárhozat, a testi éhségnél, rongyosságnál, betegségnél; mennyivel felségesbek a lelki jók, úgymint: a bűnök bocsánatja, az Isten barátsága, a mennyei boldogságnak zálogja, a gyomor-töltésnél, a köntösnél és egyéb világi jóknál; mennyivel nemesbek és böcsülletesbek azok a cselekedetek, melyekkel a lelki jókat közöljük felebarátunkkal, hogysem azok a szolgai munkák, melyekkel a testi irgalmasságot gyakoroljuk, mikor a rongyosokat ruházzuk, vagy ételt, italt adunk a szűkölködôknek: annyival böcsülletesb Isten elôtt, annyival nagyobb fizetéssel jutalmaztatik a lelki irgalmasság, hogysem a testek segítése. És ha az itílet sententiájában, mennyország adatik, a testnek éhezéstűl, vagy mezítelenségtűl mentéséért, egy darab kenyérért, vagy posztóért: mivel a lélek böcsülletesb a testnél; sokkal bévségesben jutalmaztatnak, a kik lelkeket szabadítanak örök veszedelemtűl. A Krisztus példáját ha tekintjük, három rendbéli cselekedetivel ismertette, mely böcsülletes a lélek-segítés. Elôször azzal: mert a testi szükségek megszerzésére csak egy szót költött. Légyen; és azzal teremtette valami testünk táplálására kívántatik: de, hogy lelki nyavalyánkból megszabadítana és üdvösségünk szükségét megszerzené, harminchárom esztendeig nyughatatlan fáradságokat vállalt magára: és úgy munkálkodott a lélek keresésében, hogy sokszor annyi üres ideje sem volna, melyben testi táplálást vehetne ételével. Végre szent vére hullásával mosogatá bűnünk rútságát. Mert az minden gyümölcse munkájának, hogy a bűnbôl kihozassék lelkünk. És a végre adta magát érettünk, hogy a bűnbôl megtisztítván, tekélletes erkölcsöket oltana belénk. Másodszor, azzal ismertette Krisztus, mint böcsülli a lelkek segítését: mert noha szünetlen csudákat cselekedett, testi nyavalyák orvoslására; mindeneket minden betegségbôl meggyógyítván: de ezeket a végre cselekedte, hogy a testi irgalmasság által lelki irgalmasságot nyújtana; és jótéteményével igaz hitre, penitenciára és tekélletes életre hozná az embereket. Maga mondotta, hogy a testi gyógyítások által lelkeket akart orvosolni. Az inaszakadt embert azért állatta lábára, hogy bűnök bocsánatjára való isteni hatalmát elhinné. Lázárt azért támasztá fel, hogy a csudalátással, higyjenek ô benne. És közönségesen minden csudatételrűl azt mondja, hogy azok bizonyságtételek, melyekkel az emberek hitelre vitetnek. Annakokáért a Keresztelô János kérdésére, nemkülönben felele; hanem követi elôtt sok csudákat cselekedék, melyekkel magát Messiásnak mutatá. Végezetre, azt is világoson jelenti a sz.-írás, hogy valakiket test szerént meggyógyított Krisztus, azoknak lelkét is meggyógyította. Mert azt olvassuk, hogy az embereket egészen, testestűl-lelkestül meggyógyította. És mikor betegeket akart orvosolni: vagy azzal biztatta ôket, hogy megbocsáttatik bűnök; vagy azt kérdette, ha szabad a beteg lelkét üdvözíteni? Mely mondások helytelenek, ha a testi gyógyítással, együtt nem járt a lélek orvoslása. Annakokáért mikor a harmincnyolc esztendôs beteget meggyógyítá, azt monda néki: Ím meggyógyultál: ezután bűnt ne cselekedjél, hogy roszabbúl ne légyen dolgod. Az Isten Fia, ki meg nem csalatik és böcsülletit, méltóságát, hasznát tudja mindeneknek, azért öltözött emberi testbe; azért fáradott harminchárom esztendeig; azért fogyatta életét sok kínokkal; azért cselekedett sok csudákat, hogy a bűnök nyavalyájából lelkeket szabadítana. És ezzel bizonyoson ismertette, mennyivel nemesebb és kellemetesb Istennél a lelki irgalmasság egyéb cselekedeteknél. Harmadszor: hogy értenünk adná Krisztus, mennyivel böcsülle-tesb a lelki irgalmasságok cselekedeti és lelkek segítése: hátrahagyott és elmulatott sokszor egyéb kellemetes szent dolgokat, hogy a lelkek segítését el ne mulatná. Krisztus tanítványa akarván lenni egy ember, annyi haladékot kére, hogy édes apját eltemesse. Urunk azt monda néki: Hadd másra az apád temetését: te menj el, prédikáljad az Isten országát. Nagy irgalmasság, hogy ember apját eltemesse: de inkább akarja Krisztus, hogy a bűnben holt lelkeket tanításával feltámassza, hogysem a holt testet föld alá dugja. A kibôl egy sereg ördög kiűzeték, Krisztus után akara menni: Urunk azt parancsolá néki: Menj vissza, hirdessed az Isten jótétét. A maga követésénél nagyobbra böcsülli a tudatlanok tanítását: melyért azt akarja, hogy magátúl is messzebb járjunk. Nagy és szent dolog a szegények táplálása: de az Istennek szent lelke arra tanítá az apostolokat, hogy a szűkölködôk testi szükségének gondjáért, nem méltó elhagyni a lelkek tanítását. Mert jóllehet oly nagy testi szükségben lehet felebarátunk, hogy annak orvoslásáért, halaszthatjuk a lelkek segítését; és ezt cselekedte Sz. Pál, mikor, a nagy drágaságban, maga vitt alamizsnát a szűkölködôknek: de az ilyen utolsó szükség kívül, ha egyiknek el kell múlni, jobb a testi táplálást hátrahagyni és a lelkeket segíteni. Kitetszik ezekbôl, mely üdvösséges, mely nemes, mely kedves Isten elôtt a lelki irgalmasság és lelkek segítése. Lássuk rövideden, miben és mi módon kell minden embernek irgalmasan segíteni felebarátjának szűkölködô lelkét. II. RÉSZE. Sok és nagy lelki nyavalyák, szegénységek és betegségek vannak az ember lelkében; de ártalmasbak a tudatlanság, a szomorúságtúl lenyomatott erôtlenség, a bűnök. Ezekbôl tartozunk, tehetségünk szerént, kisegíteni felebarátinkat; úgy, hogy oktassuk a tudatlanokat, dorgáljuk és felkelésre esztenezzük a bűnbe esetteket. Sokan találkoznak, kik a testi irgalmasságnak cselekedetire nem érkeznek; mivel fogyatkozott szegénységek nem szenvedi, hogy táplálják, vagy ruházzák a szűkölködôket: de senki nincs, ki a lelki irgalmasságok cselekedetitűl ment lehessen; ki, ha akarja, vagy egy- vagy másképen nem segítheti a lelkek nyavalyáját. Efféle segítséggel pedig nem fogy és kevesedik, hanem nevekedik a segítésre tehetségünk. Hogy sommába foglaljam a segítés módjait: úgy tetszik, hogy négyképen segítheti, akárki légyen, atyafiának lelki nyavalyáját. Elsô mód: a tekélletes szent élet. Mert bár az istenfélô jámbor, egyéb munkát ne fordítson felebarátjának segítésére: csak azzal, hogy Istennek kedves szolgája, mindeneket segít, valakik egy házban, egy városban, egy országban, sôt egy világban laknak vélle. A mely Isten Szodomával együtt, öt nevezetes várasokat megoltalmazott volna, ha tíz istenfélôt talált volna benne; és a Lábán házát minden áldásokkal megtölté, mihent Jákob hozzá méne: ugyanazon Isten most is, egy igazért, sok veszedelmektűl oltalmazza, sok jókkal látogatja, a kik vélle együtt élnek. Kire nézve, a sz.-írás az igazakat világ fondamentominak nevezi: mivel ôk, a kik a világot tartják, hogy el ne vesszen. Mivel azért minden embernek tehetségében vagyon, hogy Istennek segítô malasztjával szent és tekélletes életet viseljen, nemcsak maga javáért, hanem felebarátinak segítésére nézve is: lelki irgalmasságnak kötelezésével tartozik minden ember úgy élni, hogy Istennél kedves lévén, másokra is terjedjen ô érette Isten kegyelme. Másik mód: az imádkozás, mellyel Isten haragját engeszteljük és a tudatlan tévelygôk, vagy egyéb bűnbe merültek térésére segítô malasztot nyerhetünk. Mikor az Isten népe az amalekitákkal harcola, hasznosb volt gyôzedelmére a Mózes imádkozása, hogysem az egész zsidó népnek kardja, kopjája vagdalkozása. Azért mihent Mózes felemelte kezét Istenhez, megtolták az ellenséget: mihent lebocsátotta, hátat adott a zsidóság. Mikor megharagudt vala Isten a zsidókra, és egy lábig el akará ôket veszteni, azt mondja a sz.-írás, hogy Áron ragadá a pajzst, mellyel Istennek szoktak ellene állani, az imádságnak pajzsát, és megtartóztatá Istent, hogy tovább ne terjedjen bosszúállása. Minden ember, minden üdôben Isten eleibe mehet; néki könyöröghet; szűkölködô atyjafiának segítséget nyerhet térésére és élete jobbítására. Többet is használ erre az együgyű jámbor imádsága, hogysem a nagy tudós ember tanítása, tanácsa, intése, dorgálása: mivel bizonyos írásokban olvassuk, hogy a keményedett szívű gonoszokat sokszor nem lágyíthatta az oktatás, de az istenfélô szentek imádsága meglágyította. Nincs azért senkinek mentsége a lelki irgalmasság mulatásban: mivel senki nincsen, a ki könyörgésével nem segítheti lelki nyavalyákban lévô atyjafiát. Harmadik mód: a jó példa. Nincs hatalmasb tanítás a jó példánál. Mert az emberek többet hisznek szemeknek, hogysem fülöknek: és inkább felindulnak a jóra, ha példát látnak, hogysem ha szép szókat hallanak. Annakokáért Krisztus tanítani akarván a világot, maga cselekedte elébb, a mire akart egyebeket tanításával vezetni. És noha csak három esztendeig tanított prédikálásával, de harminchárom esztendeig tanított példájával: tudván, hogy kedvesben tanulnak az emberek példából, hogysem parancsolásból. Az Isten széki elôtt, a minémű szent állatokat láta Ezekiel, egymást ütögették szárnyokkal: mert az igazak egymást ébresztik szent életek példájával. Tudjátok-e mivel tért a világ a pogány setétségbôl keresztyén igazságra? Istennek kegyelmes malasztja után a keresztyének szent életének és martyromság szenvedésének példájával. Tertullianus írja, hogy nem egyébbôl ismerték, mikor valaki keresztyénné lett, hanem élete jobbításából, mely oly tekintetes volt, hogy, ha semmit nem szólottak is a keresztyének, csak reánézéssel, a feslett erkölcsöket megszégyenítették. Sz. Jeronimus azt írja, hogy többen lettek keresztyénné a martyrok szenvedésének látásából, hogysem prédikálások hallásából. Azért Justinus martyr okát adván, miért lett keresztyénné? azt mondja, hogy a sok ártatlan martyrok csendes és békeséges szenvedése gerjesztette elsô szikráját az igazságnak benne. Nem ok nélkül nevezi azért Sz. Pál a szentek példáját felhônek. Mert miképen a zsidókat, a pusztán által, az igért földbe vezérlette a mennyei felhô: azonképen a szentek példája örök életre vezet mindeneket. Nem ok nélkül mondja Sz. Jób, hogy mikor a bűnös ember az istenfélôk példáját, mint valami szép tükört, szemléli: felkiált: Vétkeztem; messze estem attúl a mivel tartoztam, így írja Sz. Jeronimus, hogy jára Macarius: ki, midôn némely szerzetesek szent életét látta volna, nagy sírva azt mondotta tanítványinak: Bezzeg, én oly barátokat láttam, kikhez képest magamat barátnak sem tartom. Ilyen ereje vagyon a jó példának, magunk ismeretire és életünk vezérlésére. Kire nézve Sz. Ferenc prédikállásnak nevezte, mikor alázatos csendességgel általment az utcákon. Negyedik mód: a nyelvvel való tanítás, vígasztalás, dorgálás. Ezekhez tudomány kívántatik, és nem mindnyájan egyaránt alkalmatosok véghezvitelekre. De azért senki nincs, ki, az ô módja szerént, három dologra köteles nem volna. Elôször arra, hagy tanítson egyebeket. Mert minden cselédes embert kötelez Isten, hogy fiait, leányit és, mikor a szükség kívánja s alkalmatosság hozza, alattavalóit izgassa és tanítsa, sôt hatalmával és büntetésével erôltesse, hogy életeket istenesen viseljék. Erre nézve írja Sz. Ágoston, hogy minden cselédes ember nemcsak úri, hanem püspöki tisztet viseljen házában, oktatván cselédét az igazságra és tekélletes erkölcsre; eleibe adván a mennyei boldogság örömét; a kárhozottak kínját; a pokolnak sanyarúságát; intvén, hogy a kevélységet, esküvést, szitkozódást, bujaságot, részegséget, haragtartást és egyéb vétkeket távoztassanak. Mert: Boldog, a ki hirdeti az igazságot. Sz. Pál nem a papoknak, hanem közönségesen a híveknek parancsolja, hogy a hiuságos csevegésnek békét hagyván, oly dolgokrúl beszéljenek felebarátjókkal, melyekbôl épüljenek. Ha a világ fiai a világrúl szólanak; ha a kereskedô ember mindenütt örömest érti, mikor arrúl beszélnek, hol lehet jobb nyereség: méltó, hogy a mennyország fiai örömest mennyországrúl szóljanak. Másodszor, arra köteleztetünk mindnyájan, hogy jó tanáccsal és szép intéssel vigasztaljuk felebarátunkat, mikor, vagy világi kárvallásért, gyalázatért és egyéb galibáért, vagy bűneinek nagy voltáért, módatlan és mértéketlen szomorúságban vagyon: mert efféléket a jó tanács úgy vídámít, mint a jó illatok újítják a szűvet. És az Isten sok helyen parancsolja, hogy vigasztaljuk egymást nyomoruságinkban. Nem olyan hiuságos vígasztalásokkal, minéműket ád a világ, mikor a beteget azzal biztatják, hogy meggyógyul és ismét jól lakik; hogy kárvallása megtér másunnan: hogy bosszúért bosszút állhat: mert efféle biztatások, vagy vétkesek és hamisak, vagy bizonytalanok. Hanem sz.-írásból vett keresztyén vígasztalásokkal tartozunk a szomorúkat vídámítani. Eleikbe adván, hogy a mi kegyes Atyánk, a nagy Isten, orvosságul bocsátja reánk a csapásokat: ezeket ha háladással viseljük, nagy jutalmát vésszük, Irgalmas a mi Istenünk, és benne bízókat el nem hagyja. Harmadszor, azzal tartoznak, nemcsak a birodalomban és közönséges gondviselések tisztiben lévôk, hogy, mind szelíd feddéssel, mind kemény dorgálással és büntetô sanyargatásokkal, eltiltsák alattok-valókat a bűnöktűl: hanem közönségesen minden embereket kötelezett Isten, hogy, mikor intésekkel és feddésekkel a bűnök távoztatására, vagy bűnbôl felkelésre segíthetnek egyebeket, el ne mulassák; hanem, vétkek gonoszságát eleikbe adván, jobbulásra indítsák. Erre tanít Krisztus, mikor azt mondja, hogy ha felebarátod vétkezik ellened, elsôben magát intsed. Ha azzal megjavul, ördög torkából kinyerted atyádfiát. És nemcsak Istennek sok szép ígéreti szállanak a dorgálással jobbulókra, hanem, a Bölcs mondása szerént, Isten áldása gerjed a dorgálóra is. De két dolgot kell itt eszünkbe vennünk: egyiket, hogy mi ellenünk vetkezik, nemcsak a ki személyünkben, vagy marhánkban károsít; hanem valaki tudtunkra vétkezik. Mert gonosz példát ád és megszomorít: kárt tészen bűnével az ecclesiá-nak, melynek tagjai vagyunk: Istennek tisztességét megbántja, melyet szemünk fényénél és életünknél inkább tartozunk oltalmazni. Másikat, hogy akkor tartozunk az intésre, mikor nagy és bizonyos a vétek: mikor tudjuk hogy ki nem tért bűnébôl és egyébtűl meg nem intetett a vétkes: mikor igaz okosság szerént azt itílhetjük, hogy foganatos lészen és jobbítást szerez feddésünk. Mert ha méltó félelmünk lehet, hogy fát rakunk a tűzre; és nemcsak reánk dühödik, hanem gonoszságában inkább eláltalkodik a kit intünk, nem kell arra vesztegetni haszontalan szókat. Azért írja Sz. Ágoston, hogy Krisztus tilalmazta, disznók eleibe adni a gyöngyöt: hogy a hallgatást bűnnek ne itílnôk, mikor szólásunk nem üdvösséges a hallgatóknál. A Bölcs is azt parancsolja, hogy jólakás közben meg ne fedd az embereket. És hogy békét hagyjunk az olyan dorgálásnak, mely csak idegenséget szerez. Ha tudjuk tehát, hogy valaki tudatlanságból más ember jószágát bátorsággal bírja; vagy házasságában titkos akadékja vagyon, melyet maga sem tud, és félô, hogy ha megintik, nem használ: tartozunk hallgatni: mert az intésnek vége, felebarátunk jobbulása. Ezt, ha nem reméljük, békét kell hagyni az intésnek. Meghallátok, keresztyének, mely szorgalmatos gondja vagyon Istennek leikeinkre. Mert nem elégedvén azzal, hogy mindeneket üdvözíteni akar és ô maga keresi a lelkeket, egyebeknek is, lelki veszedelem alatt, parancsolta, hogy példájukkal, intésekkel segítsék és bűnöktűl oltalmazzák a lelkeket. Azért mi tôlünk is kívántatik, hogy irgalmasok legyünk lelkünkhöz. Mert igazán és bölcsen írja Sz. Ágoston, hogy a ki igazán alamizsnát akar adni, magán kell kezdeni: elsôben magát kell segíteni: azután egyebeket is segítsünk, az eretnekségek és feslett erkölcsök távoztatását szorgalmaztatván. Vajha jól meggondolnók, mely drága az ember lelke, melyért Krisztus életét adta! Vaj ha szívünkben volna az isteni szeretetnek tüze! Nem elégednénk bezzeg azzal, hogy magunk szolgálnánk Istennek: hanem mindeneknek azt kiáltanék: Jertek ti is, szolgáljatok Istennek. Nem lén elég Keresztelô Jánosnak, hogy maga megisméré Krisztust; hanem tanítványit ô hozzá igazítá. Mihent Sz. Filepet megvilágosítá Krisztus, ottan Urunkhoz hívá Natánaelt. Mihent Sz. Mátét Isten megkedvelé, ottan Krisztushoz gyôjté a bűnösöket, hogy vélle egyetemben részesülnének a mennyei áldásokban. Mert miképen a tűz mindent megéget és soha meg nem elégszik; miképen a mágnes vonsza a vasat és soha el nem fárad: úgy az Isten szeretetinek tüze, a hol vagyon, meg nem szűnik a lelkek segítésének kívánásátúl. Ilyen tűz volt bezzeg Sz. Dávidban, mikor azt mondotta, hogy, látván az emberek gonoszságát, elfonyadott, elszáradott lelki fájdalmiban. Kérem az Úr Istent, gerjessze mindnyájunk szűvében ezt a lelkek segítésére való buzgó indulatot: hogy Sz. Pál és Mózes példáját követvén, a lelkekért életünket is készséggel letegyük. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Az alázatosságrúl. (Adv. III. vas. elsô besz.) Egy ékesenszóló bölcs asszony, dicsírni akarván Dávid királyt, azt mondá, hogy ô olyan, mint Isten angyala: mert ôtet sem dicsíretek fel nem fuvalkodtatják, sem rágalmazó szidalmak le nem nyomják: hanem az igazságban igyenesen és mozdulhatatlan marad, hízelkedô dicsíretek és szidalmazó gyalázások szélvésze és ferge-tege között. Úgy tetszik, nagy okkal ezent mondhatjuk Keresztelô Jánosrúl. Hallátok ez elmúlt vasárnap, hogy a fogságnak sanyarúsága, a tömlöcnek büdössége, a parázna királynak haragja és nyakára húzott pallosa, meg nem tartóztatá ôtet hivataljátúl: hanem akkor is Krisztusnál tudakozott, tanítványit Krisztushoz küldötte, Krisztus nevének dücsôségét terjesztette. A mái evangeliom pedig azt adja élônkbe, mely igyenesen és alázatoson viselte magát a hízelkedôk böcsülletinek megvetésében. Igazán angyali tekélletesség ez, melyet sem a fogság és halál, sem a hiúság és dücsôség meg nem tántoríthat. És mennyivel nagyobb a tűzben élni, hogysem a tömlöcben tartatni: annyival csudálatosb a zsidók követségének alázatos megvetése. Mert, a Bölcs mondása szerént, mint az aranyat a tűz, az ezüstöt az olvasztó kemence: úgy próbálja embert a dícsíret. Füstbe megyén és elenyészik a tűzben a hamis arany: tisztul és fényesebb lészen az igaz arany. Az ember is, mikor dicsírik, felemelkedik és hiúságra oszol, ha heános, mint Nabukonodozor: dücsôségesben fénylik, ha igaz garatos, mint Sz. János. Nagy követség ez, keresztyének, melyet Jánoshoz bocsátnak. Mert papok a követek; Isten templomából, királyi várasból, Jeruzsálembôl küldetnek; nem egynéhány köz néptűl, hanem egész zsidóságnak egyenlô tanácsából küldetnek; szükséges, nagy dologrúl tudakoznak; annak akarnak végére menni, és magátúl akarják érteni Jánostúl, ha ô az igért Messiás? Nem is ok nélkül rendelék ezt a nagy követséget. Mert egyfelôl tudták, hogy a Dánieltűl jegyzett hetek elfolytak vala, melyek után a Szentek Szentinek meg kellett kenetni; látták, hogy a Júda maradékitúl elvétetett vala a fejedelmi pálca, és pogány császárok birodalma, ha nem rabsága alá vettetett vala az Isten népe; hallották, hogy feltetszett ama csillag, melyet a Messiás jövetelekor jövendöllött Bálám. Azért a köz nép is azt mondotta: Tudjuk, hogy eljött a Messiás. Másfelôl, a Keresztelô János állapatját szemlélvén, gyanúságba esének, hogy ô a Messiás: mert egész zsidóságban híre vala, hogy magtalan anyátúl fogantatott; születése sok nagy csudákkal tündöklött; emberi szokást haladó erkölcsét, sanyarú és feddhetelen életét, szemekkel látták. És mivel próféták jövendölése volt, hogy mikor eljô a Messiás, tiszta vízzel mosogatja a népet: a Sz. János keresztelését tekintvén, mindnyájan azt gondolták, hogy talán ô a Messiás. Azért rendelének tehát ily nagy követséget hozzá, hogy magátúl értsék, mit mond magárúl? Nagy kísírtet volt ez. Mert noha Sz. Pál, nem egyszer, megvetette az isteni nevet, melyet reá adnak vala: de elsôben a mennyei angyal és a paradicsomi ember, azután sok egyéb fejedelmek megrészegedtek és veszedelembe estek, az isteni névnek és böcsülletnek kívánsága miatt. Keresztelô Jánosnak pedig mozdíthatatlan tekélletessége és gyökerezett alázatossága magára nem vévé, a mi ôtet nem illette. A Messiás nevét tisztit és böcsülletit magán nem szenvedé: nem egyszer, kétszer, nem ímmel-ámmal, nem homályos igékkel, hanem sokszor, nyilván, állhatatoson megvallá, hogy ô nem Krisztus, nem Illés, nem egy a régi próféták közül. Nem akará, hogy senki ôtet voltánál nagyobbnak tartsa, nagyobbra böcsülje. Errűl a Sz. János alázatosságárúl emlékezvén Sz . Ágoston, azt írja, hogy teveszôr-köntös viselése, tömlöce, martyromsága felett böcsülletesb és érdemesb volt ez az alázatosság; hogy noha megcsalhatta volna az embereket, magát Messiásnak hitethette volna: de nem cselekedte, hanem megvallotta, hogy nem ô a Krisztus. Nem szenvedte, hogy a Krisztus jegyese ôtet vôlegénynek ismerje, hanem vôlegény barátjának. Azért mondotta, hogy ô nem Krisztus. Mivel azért a Sz. János feleletiben, mint szép tiszta tükörben, tündöklik az igaz alázatosságnak tekélletessége: én is, a mái napon, szólok az alázatosságrúl. És elsôben, megmutatom: mely böcsülletes, hasznos, szükséges az alázatosság. Másodszor, megmagyarázom: miben áll az igaz alázatosságnak tekélletessége. Szükséges tudomány ez; méltó, hogy mindnyájan megtanuljuk. I. RÉSZE. Az alázatosságnak böcsülletes méltóságát két dolog ismerteti: egyik, a Krisztus tanítása és példája. Másik, azok a privilegiomok, kiváltképen való magános áldomások, melyeket ád Isten az alázatosoknak. Elôször azért, az alázatosságot böcsülletessé és kívánatossá teszi a mennyei Mesternek, a Krisztus Jézusnak tanítása és példája. Mert noha Plato, Aristoteles, Plutarchus, Seneca és több világi bölcsek szép és mély tanúságokat írtak az okosságrúl, igazságrúl, irgalmasságrúl, mértékletességrűl, erôsségrűl és több erkölcsök jóságirúl: de senki közülök az alázatosságot tekélletes erkölcsök és jószágok közé nem számlálta, sôt az elvetett félemes emberek roszságát nevezték humilitás- nak, alázatosságnak. Példával tanította Ábel az ártatlanságot, Noé a reménységet, Ábrahám a hitet és engedelmességet, József a tisztaságot, Jób a békeséges tűrést, Mózes a szelídséget, Dávid az ellenségszeretést, Illés az Isten tisztességének buzgó kívánságát; egyéb szentektűl egyéb tekéletes erkölcsöket tanulhatunk: de az alázatosságnak nem találtatott e földön mestere; hanem ezt ô maga az Isten Fia, mennybôl alászállván, nyelvével és példájával tanítá. Azért hozzánk jövén, fen szóval kezdé kiáltani: Emberek, emberek, kik a tudatlanságba merültetek: tudósb és hitelesb mestert nálamnál nem találtok. Azért, ha csalatni nem akartok, tanuljatok tôlem. De mit tanuljunk Uram? Talán egeket építeni és forgatni? Halottakat eleveníteni és víz hátán járni? Talán az isteni titkoknak és bölcseségnek te benned, mint gazdag tárházban, letett kincseit akarod, hogy tanuljuk tôled? Nem ezeket kívánom, úgymond Krisztus, hogy tanuljátok: hanem az együgyű szelídséget, és szűnek, nem szájnak és nyelvnek alázatosságát. Mintha senkitűl alázatosságot nem tanulhatnánk, hanem csak attúl, a ki felséges nagy lévén, magas mennybôl alászállott, szolgai ábrázatba öltözött és kicsinnyé lett érettünk. Elsô és legnagyobb eset akkor lett mennyországban, mikor az angyal isteni hasonlatosságot kívána; és ottan ördöggé változék, pokolba esék. Másik, mikor az ördög azzal hiteté Évát, hogy Istenhez hasonló lészen, ha a tiltott gyümölcsöt megkóstolja. Látván az Isten Fia, hogy a teremtett-állat ily igen vágyódik az isteni hasonlatosságra; azt is tudván, hogy az alázatosságot egyéb meg nem kívántathatja velünk, ha az ô példája meg nem kívántatja; kevélységünket sem orvosolhatja egyéb, hanem az Istennek maga alázása: oly állapatba öltözék, melyben ô hozzá hasonlók lehetünk, ha alázatosok leszünk. Az emberek alázatosságában két dolog találtatik: elsô, értelemben vagyon: mikor ember megtekinti bűnökkel és egyéb fogyatkozásokkal terhes állapatját, és meggyôzetvén a valóságos igaztúl, azt itíli maga felôl, hogy nem böcsülletet és dicsíretet, hanem orca-pirulást és gyalázatot érdemel. Másik, akaratban vagyon: mikor ember kívánja, hogy mások olyannak tartsák ôtet a minémű, és nemcsak illetlen böcsülletet nem kíván, hanem örömest szenvedi, ha érdemlett böcsülletben sem tartatik, vagy érdemetlen gyaláztatik. Amaz elsô dolog nem lehetett Krisztusban, úgymond Sz. Bernárd, mert, magát ismérvén, tudta, hogy ô Isten fia, minden tisztaságnak kútfeje és minden böcsülletre méltó: hanem az ô alázatossága abban volt, hogy, a mi példánkért és az alázatosságnak böcsülletes szeretéséért, nem úgy viselte magát, mint méltóságához illett, sôt akarta, hogy egyebek se úgy tiszteljék ôtet, a mint érdemlette, hanem az érdemetlen gyalázásokat és kisebbítéseket jó kedvvel szenvedte. Erre az alázatosságra tanított minket Krisztus nyelvével és prédikálásával, mikor törvényt hirdetett és sententiát mondott, hogy: Valaki magát felmagasztalja, megaláztatik; valaki megalázza magát, felmagasztaltatik. A végvacsora elôtt, nagy alázatossággal megmosá tanítványi lábait: példát adván, hogy senki ne szégyenlje megalázni magát és egyebek lábaihoz borulni, ha ô, Úr és Mester lévén, ezt mívelte. Egyszer a tanítványok azt kérdek tôle: Kicsoda nagyobb Isten országában? Krisztus egy ártatlan gyermeket mutata, és azt monda, hogy mennyországba nem mennek, ha ehez hasonlók nem lesznek. Nem üdônek és vékony okosságnak, hanem alázatosságnak hasonlatosságát kívánta: mellyel a hiuságos dicsekedéstűl és tisztességkívánástúl üresek légyenek, mint a gyermekek. Világosban magyarázván, mit akar, azt monda, hogy Isten elôtt nagyobb, a ki úgy megalázza magát, mint a gyermek. Cselekedetivei és példájával ennél is világosban tanította Krisztus az alázatosságot. Mert elsôben: valami jó volt benne, azt mindenestűl Istennek tulajdonította, Isten javainak vallotta; tudományát, Atyja tudományának; cselekedetit, Atyja cselekedetinek mondotta. Másodszor: a fulákos nyelvek szidalmit nagy alázattal viselte. Mennyiszer gyaláztatott azzal, hogy paraszt nembôl való; kézimunkás ember fia? sôt magát is azzal csúfolták, hogy asztalos, paraszt: mintha Isten elôtt nagyobb tekintet volna a testi nemességre, hogy-sem a szent életre. Mennyiszer nevették, csúfolták, tréfálták tanítását; mintha bolondságot mondana? Mennyiszer mondották, hogy megbolondult, megdühösült; a mi ezeknél nagyobb, mennyiszer, és mely nagy bűnökkel vádolták ôtet? Néha, latrokkal társolkodónak, dobzódónak, boriszáknak nevezték. Néha, istenkáromló volt neve. Néha azt mondották, hogy ördöggel vagyon szövetsége, kinek erejével cselekeszik mindeneket. Néha azzal gyűlölteték, hogy országháborító, pártolkodásokszerzô, és különben meg nem maradhat Zsidóország, hanem ha ez az ember megöletik, mindnyájok veszedelmének távoztatásáért. Végezetre, csalárd, álnak, községcsalogató volt az ô neve. Ezeket a gyalázatos kisebbségeket és rágalmazó szókat, ezeket a sok vétkek szidalmit, melyeket hamisan fogtak reá, alázatos csen-dességgel szenvede Krisztus. Soha meg nem haragudt, soha nem feddôdött, soha bosszút nem állott; sôt kemény szót sem szólott. Nem úgy szenvedte pedig a rágalmazó nyelveket, mint mi. Mert, hatalmas erejével, megköthette volna torkát, megzabolázhatta volna nyelvét a káromlóknak. De akarva szenvedte: példát mutatván, hogy az emberek szavát, itíletit, gyalázását, hamis vádolását, alázatoson tűrjük. Eszünkbe jutván, hogy érdeme nélkül, több és nagyobb gyalázatokat viselt az Isten Fia: mi pedig bűneinkkel többet érdemlettünk, hogysem a mennyit szenvedünk. Harmadszor: minthogy talán a szidalmazó nyelvek sértegetési nem oly nehezek, mint a cselekedetek gyalázási: ennek szenvedésével is böcsüllé és tanítá Krisztus az alázatosságot. Mert választva és szabadakarva, számtalan kisebbségeket szenvedett. Mikor elsôben világra jôve, atyjafiai és vérszerént-való rokonsági között, szállást nem talála, hanem házból kirekesztetvén, istállóban születék, jászolba pólyáltaték. Azután, mintha ô benne valami megvetô volna, környül-metélteték; a penitenciatartó bűnösök között, Jánostúl megkeresztelteték. Élete folyásában, emberek söpreje és csúfja volt; de kiváltképen halálakor. Mert harminc garason adaték el, mint alávaló: gyilkos Barabbásnál halálra méltóbbnak itíltetik, mint országháborgató: csúfos ruhába öltöztetik, mint bolond; arcúl pökdösteték, mint káromló; vereségekkel sanyargattaték, mint gonosztévô; végre, latrok közé feszítteték, mint latrok fejedelme. Ennél inkább meg nem aláztathatott az isteni felség; ennél nagyobb gyalázattal nem illethetett az ártatlanság; és mind ezeket kívánva szenvedte: oly alázatossággal, hogy, mint a bárány, száját nem tátotta, kedvetlenségét nem jelentette. Végezetre, mikor olyat cselekedett Krisztus, melybôl dicsíreti származhatott: megparancsolta, hogy titkon tartsák, senkinek ne hirdessék, sôt mikor a község, látván csudatételét, királyságra akará emelni, pusztába futa a tisztesség elôtt. Színeváltozásának dücsôségét csak három tanítvány elôtt mutatá: gyalázatos kínt, a Kálvárián, mindenek láttára szenvede. Ilyen volt a Krisztus példája, mellyel minket tanított; hogy, az ô alázatosságát látván, szégyennek tartsuk a kevélységet: miképen Rebeka általlott tevén ülni, látván, hogy gyalog járt az ura Izsák. Sok egyéb isteni jószágok voltak Krisztusban: de hogy értsük, mennyire böcsülli Isten az alázatosságot, Sz. Pál ennek tulajdonítja a Krisztus nagy dücsôségét: mert mikor azt mondotta volna, hogy szolgai ábrázatba öltözvén, engedelmesen megalázta magát: utána veté, hogy ezért magasztalta ôtet Isten mindenek felibe. Az ô szent anyjában is, noha számtalan jószágok voltának: de az egy alázatosságot említi Boldogasszony, hogy tekintette ô benne Isten, mikor anyjává választotta. Akarván ezzel ismertetni, hogy semmit inkább nem böcsül Isten emberben, mint az alázatosságot. Hasznát és szükséges voltát az alázatosságnak, úgy tetszik, leginkább két dologból tudhatjuk: Elsô dolog az, a mit Aranyszájú Sz. Jánossal a több atyák tanítanak, hogy az alázatosság fondamentoma, gyökere, forrása, sôt anyja, dajkája, erôssége, kincstartóháza minden tekélletes jószágoknak. Ezekkel a böcsülletes nevekkel ismertetik, hogy miképen az épület elomol fondamentom nélkül; a zöldelô fák és szagos virágok gyümölcsöt nem adnak, hanem elhervadnak és száradnak gyökér nélkül; a gyermekek nem születnek, fel sem neveltetnek anyai dajkálkodás nélkül: úgy a keresztyéni erkölcsök és mennyei jószágok nem lehetnek alázatosság nélkül. Azért, ha a ki fát akar nevelni és gyümölcsössé tenni, azt míveli, a mit az evangeliomi kertész, azaz gyökerét ássa, öntözi, ganéjozza, mivel a gyökér erejében vannak a gyümölcsök: annak is, a ki gyümölcsöztetni akarja a több jószágokat, az alázatosságot kell nevelni, melynek fogyatkozása elsoványítja és kiszárasztja minden jószágok szépségét. A hit nem lehet alázatosság nélkül. Mert a ki fogva nem tartja okoskodásit alázatos engedelmességgel, bolondságnak itíli az isteni dolgokat; kire nézve mondják a szent atyák, hogy a kevélység anyja minden eretnekségnek. Mert különben eretnekség nem lehet, hanem ha ember magában bizakodván, többet tulajdonít maga értelmének és tudományának, hogysem a régi közönséges ecclesia-nak és szent atyák tanításának. A szeretet mivel gerjed és nevekedik inkább, mint ha a magunk alacsony és méltatlan kicsinységét, isteni felséghez képest, semminek tartjuk, és magunk utalásával Istennek tiszteletire és szerelmére emeltetünk? Valaki magát nagyra böcsülli, Istent nem böcsülli: valaki magát megalázza, Istent nagynak vallja és szeretni akarja. Ha azért a tűz hamu alatt tartatik elevenen: az isteni szeretet is, az alázatosság fedele alatt bátorságos. Az atyafiúi szeretetnek és egyességnek megtartása, úgy tetszik, teljességgel az alázatosságon fordul. Mert miképen a kevélyek, egymás elôtt kadposván a koncot, a világi jószágon, tisztén és méltóságon mindenkor veszekednek: úgy az alázatos emberben semmi oka nem találtatik a háborgásnak. Azért mindenekkel békeségesen alkoszik. Mert magát semminek, egyebeket magánál jobbaknak itíl; dicsíretet és dücsôséget nem kíván; senkit nem utál és nem gyaláz; sôt ha valakitűl gyaláztatik, vagy károsíttatik, nem törôdik rajta: mert eszébe jut, hogy ennél többet és nagyobbat érdemlett, mivel sokszor méltó volt pokolra. Annakokáért valamit szenved, semminek tartja, ahoz képest, a mit érdeme szerént kellene szenvedni. Azt is meggondolja, hogy az Isten Fiát, a mennyei bölcseségnek és minden szentségnek tárházát, kisebbséggel és gyalázattal illette a világ: és ebbôl kihozza, hogy igen csalatik itíletiben a hazug és csalárd világ. Kire nézve, mind dicsíretit, mind gyalázatit hamisnak és hazugnak tartván, azon meg nem indul. Ilyen gondolatokkal minden gyűlölség, veszekedés és nyughatatlan háborgás gyökerét kivagdalja az alázatosság. Ha azért csendesz és nyugodalmas állapatot kívánunk e világon; ha minden jószágokkal bôvelkedni akarunk, alázatosok legyünk. Mert ô maga Krisztus, mikor azt parancsolá, hogy alázatosságot tanuljunk tôle, utána veté, hogy ezzel találunk nyugodalmat lelkünknek. A kevélység pedig soha békeségben nem marad: mert akármi kicsiny dologból irígységre, boszúkívánásra okot talál. Tekintsétek ama felfuvalkodott Ámánt. Elsô volt a hatalmas király udvarában, mindennel bírt, mindennek parancsolt: mégis dúl-fúl, búsul, nyughatatlankodik, és azt mondja, hogy, úgy tetszik, semmie nincsen. Valjon, mi az oka ennek a nagy törôdésnek? Csak az, hogy Mardokeus süveget nem vetet , nem emelkedett elôtte. Oh bolondság! Ily kicsiny dolog a kevély embernek minden boldogságát méreggé fordítja, semmivé teszi. Ha azért lelki békeség és csendes nyugodalom vagyon e világon, egyebütt nincsen, hanem az alázatos emberben. Egy szóval, míképen a kevélység kútfeje és eredete minden bűnnek: úgy az alázatosság minden jónak gyökere és forrása, minden ördögi incselkedések gyôzedelme. Megmutatá Isten egyszer Sz. Antalnak az ördög hálóit, tôreit és kelepcéit, melyeket egész föld színén oly sűrűn terjesztett vala, hogy egymást érték. Elijede a szent jámbor, és felkiálta: Uram, ki kerülheti el ezeket, hogy meg ne essék? Azt felelé Isten: Csak egyedül az alázatosság kerülheti el ezeket a tôröket. Szoros a mennyország útja: csak az mehet által rajta, a ki igen meghajol és kicsinnyé lészen.Azért írja Sz. Ágoston, hogy nincs egyéb út az igazságra és mennyei boldogságra, hanem a melyet mutatott Isten: ez pedig, elsô, az alázatosság; második, az alázatosság; harmadik, az alázatosság: és valamennyiszer kérdezsz, annyiszor mondom, hogy nincs egyéb útja mennyországnak, hanem az alázatosság. Nem azért, úgymond, hogy több jóságok nem volnának: hanem azért, hogy oly szükséges az alázatosság, hogy ha minden jó cselekedettel együtt, elôl és utol nem jár, haszontalanná tészen mindeneket a kevélység. Második dolog, mely az alázatosságnak hasznát és szükséges voltát kimutatja, a sok szép mennyei áldások és privilegiomok, melyeket Isten kiváltképen igért és adni szokott az alázatosoknak. Napok és hetek kellenének ezek számlálására: le kellene írnunk a sz.-írásnak nagy részét, ha minden ajándékokat elôhoznánk, melyek az alázatosságnak üdvösséges gyümölcsét és hasznát kimutatják. Ha lelki tudatlanságban és vakságban nem akarunk élni; ha hamisságtúl nem akarunk csalatni; ha mennyei tudományt és böl-cseséget szeretünk: alázatosok legyünk, mert a hol alázatosság vagyon, ott bölcseség vagyon. A kevélyek sem Istent, sem magokat, sem felebarátjukat nem ismerik: azért merô sült bolond kérdések és dicsekedések vagyon. Egyik azt kiáltja: Én vagyok, a ki magamat teremtettem. Másik azzal dicsekedik: Egyedül magam vagyok,, semmik hozzám képest egyebek. Harmadik azzal kérkedik, hogy az egész világot elgyôzte, és senki csak száját sem meri tátani ellene. Emez arra vágyódik, hogy az egeket meghágja és csillagok felibe tegye királyi székét: ama pedig nyilván mondja, hogy nincs oly isten, ki az ô szándékát megfoghassa. Ezek mind balgatagságok. De nem csuda, ha így beszélnek a kikben alázatosság nincsen: mert csak ott vagyon a bölcseség, a hol alázatosság vagyon. Az alázatosok ismerik az Istennek végetlen felségét; tudják a magok alacsony állapatját; értik, hogy az igaz tisztesség és böcsüllet nem a világnak hiúságos ceremoniajában vagyon, hanem a tekélletes alázatosságban. Ez ama mennyei tudomány, melyrűl hálaadással mondja Krisztus, hogy a világ bölcseitűl elrejtetett és a kisdedeknek megjelentetett. Ha Istent igazán akarjuk tisztelni, meg kell magunkat aláznunk. Mert csak a maga megalázó ád Istennek méltó tiszteletet; mivel a benne való jókért, minden dicsíretet és dücsôséget épen Istenre térít: semmit abban el nem lop maga számára. Ha kívánjuk, hogy kegyes szemeit reánk fordítsa Isten és tekin- tetivel áldomásit reánk terjessze: alázatosok legyünk. Mert ô az alázatosokat szemléli az égen és földön. Ha isteni vígasztalásokra vagyon szükségünk, megalázzuk magunkat. Mert szokása Istennek, hogy szép vígasztalásival örvendezteti az alázatosokat. Ha kívánjuk, hogy imádságunk Isten eleibe hasson és minden jót nyerjen: alázatosságba öltözzünk. Mert az alázatosok könyörgése mindenkor kedves Isten elôtt: és az egeket általhatván, igyenesen Isten székihez mégyen. Végezetre, ha Isten kegyelmébe akarunk jutni: az alázatosoknak szokott Isten irgalmason kegyelmezni. Ha kívánjuk, hogy velünk lakjék Istenünk: az alázatos lélekben lakik Isten, hogy azt mennyei életre elevenítse. Ha a mennyei dücsôségre vágyódunk és üdvözülni akarunk: alázatossággal kell ennek végbemenni. Mert Isten az alázatosszívűeket üdvözíti és dücsôíti. Egy szóval, Istennek kiadott fogadása és igírete az, hogy: Valaki magát megalázza, felmagasztaltatik. És nyilván való példával tudjuk, hogy az Isten haragjának és ostorának távoztatására erôsebb és foganatosb eszköz nincsen az alázatosságnál. Mert noha Illés prófétával megmondatá Isten Ákhábnak, hogy gonoszságáért megrontatik: mindazáltal, látván az Úr Isten a veszett királynak alázatosságát, azt monda Illésnek: Látod-e mint megalázta magát Ákháb? Én sem ostorozom ôtet, a mint fenyegettem. Böcsülletessé tette azért Krisztus maga tanításával és példájával az alázatosságot, szükséges nagy hasznait sokképen ismertette igíretivel és adományival: de ha nem tudjuk az alázatosságnak mivoltát és tulajdon cselekedetik ha azokban erkölcsünket nem gyakoroljuk, alázatosok nem lehetünk. Azért lássuk, miben áll az alázatosság. II. RÉSZE. Gyökere és fondamentoma az alázatosságnak értelmünkben vagyon. Mert a ki nem csak testének, de sokkal inkább lelki állapatjának fogyatkozásit és nyavalyáit valósággal nem ismeri, alázatos nem lehet. Azért, a ki igaz alázatosságra akar jutni, szükség érteni, hogy ô semmibôl teremtetett: és ha Istentűl nem tartatnék, mindjárt semmi lenne. Ennek- felette tudni és érzeni kell, hogy maga erejével semmi üdvösséges jót nem cselekedhetik, sôt nincs oly gonoszság és vétek, melybe nem esnék, ha Istennek kegyelmes kezei nem oltalmaznák. Ezek a tekélletes igazságok, noha fondamentomi az alázatosságnak, de nem ezeknek értelmében, hanem akaratban áll az alázatosság. Azért az ilyen értelemhez tekélletes jó akarat kívántatik, mellyel minden gondolatinkat és cselekedetinket úgy rendeljük, mint ezek az igazságok kívánják. Az alázatosság tehát, oly tekélletes akarat, mellyel ember, magához illendô alacsonyságot kíván és örömmel szenved: úgy, hogy maga sem tulajdonít, mástul sem kíván annál nagyobbat a mi ôtet illeti. Miképen azért magunk ismereti abban áll, hogy voltunknál nagyobbnak ne itíljük magunkat; hanem értsük, hogy fogyatkozottak, szükölködôk, gyalázatra méltók vagyunk, mivel magunktúl, semminél és bűnnél egyéb nincs bennünk: azonképen az alázatosság abban áll, hogy kívánjuk, és akarjuk, hogy mindenek annak tartsanak, a mik vagyunk, és nem nagyobbnak: úgy, és ne feljebb böcsüljenek, a mint méltók vagyunk. A deákok a kevélyt feljebbezônek nevezik: mert a kevély feljebb alítja magát, és kívánja, hogy mások is nagyobbra tartsák, hogysem a miben vagyon. Azért mondja a sz.-írás a kevély ördögrűl, hogy az igazon meg nem állott, hanem feljebb vágyódott. Az alázatost pedig földrehajlottnak híják, mert az alázatos emberben igaz bölcseség vagyon: azért, elôször, megválasztja a mi magának tulajdona és sajátja, attúl, a mi Istené ô benne. Természetinek létét, tehetségének erejét, cselekedetinek jóságát, mindenestűl Isten ajándékának tartja, és nem olyan háládatlan, mint a kirűl írja Sz. Dávid, hogy a kölcsönt vissza nem adja: hanem a jónak minden dücsôségét és tisztességét arra téríti, a kitűl kölcsön vette. A bűnöket pedig, a mindennapi eseteket és erôtlenségeket maga tulajdoninak ismeri. Mert magunktúl fogyatkozásnál egyéb nincs bennünk. Másodszor, általérti, hogy ember a gonoszért nem dücsôségét és tisztességet, nem dicsíretet és elômenetelt, hanem gyalázatot, kisebbséget, rágalmazást érdemel; és eszében forgatja, hogy ha egy halálos bűnért, méltó ember, hogy a pokol kínját és örökkévaló gyalázatát szenvedje: mit érdemel, aki sok vétkekkel terhes? Efféle tekélletes igazságokkal, írja Sz. Dávid, hogy alázatosságra viszi Isten az embert. Vajha ezeket az igazságokat gyakran szemünk elôtt viselnôk, és szívünkbe oltván, jól meggyökereztetnôk! künnyű volna bezzeg alázatossá lennünk. A ki ismeri, hogy magátúl semmi, és hogy bűnnel egyebet tulajdon erejébôl nem cselekedhetik; a ki hiszi, hogy a mi jó benne vagyon, Istentűl vagyon: valjon, nem azt kiáltja-e, hogy Istené a dücsôség, néki pedig tulajdona a szégyen és gyalázat? A kinek eszébe jut, mennyiszer bántotta bűneivel kegyes teremtôjét; mennyiszer érdemlette az örök kárhozatot: valjon, mikor gyaláztatik és megutáltatik, nem azt mondja-e: semmik ezek ahoz képest, a miket érdemlettem? Sok különbözô indulati és cselekedeti vannak az alázatosságnak, melyeken, mint garádicsokon, elébb-elébb mehetünk annak tekéletességében. Elsô és legalsó cselekedete az, hogy ember, szeme elôtt viselvén erôtlenségét, ne kövesse azokat, kiket a sz.-írás bolondoknak nevez, mert magokban bíznak: hanem, a magában való bizakodást félretévén, Istenben vesse reménységét. Bízzék bátor, és üdvösséges nagy dolgokhoz kezdjen: de Istenben bízzék, ô tôle kérjen és várjon segítséget, maga erejében és emberi segítségben semmit ne bízzék. Mert valaki Isten kívül keres segítséget, gyakran úgy jár, mint Ádám segítô társával, kitűl elrontaték: vagy, mint a ki törött nádhoz támaszkodik, mely csak esetet és kezének sérelmét szerzi, erôtlen segítésével. Második és feljebbvaló cselekedete az alázatosságnak az, hogy ember nemcsak kívánságát tartóztassa a magas és méltóságos álla-patra való vágyódástól, hanem azokat, tehetsége szerént, elkerülje. És miképen Krisztus elfuta a királyság elôtt, Mózes a fejedelemségtűl, Jeremiás a prófétálástúl, több sok szent jámborok az egyházi és világi méltóságoktól mentették magokat: úgy a kiben alázatosság vagyon és méltatlanságát érzi, nem ásít a felsô polcra; nem néz arra a mit böcsülnek és mutogatnak a világ fiai; nagy tisztekre és felsô helyekre nem szaggat: hanem miképen az olaj- és fügefa, a szôlôvel együtt, kérve sem akarák a fák között való királyságot felvenni, melyet a tövis egy szólításra felvállala, sôt égetéssel fenyegeté a ki nem enged néki: úgy az alázatos ember kerüli azt, a min a kevélyek kapnak, és alacsony állapatjának kicsinységével megelégszik. Mert, maga fogyatkozását és vétkeit ismérvén, nem itíli magát nagyobbra érdemesnek: sôt, semminek tartván magát, akármi kicsiny állapattal megelégszik, azt is érdeme felett valónak alítja. Emellett, tudván gyarlóságát, kívánja, hogy távul légyen tôle valami felgyulaszthatja a kevélység taplóját: azért nem szaggat a tekintetes fényességre. Végezetre, az alázatos embernek igaz bölcsesége annyira böcsül mindent, amennyire érdemli: azért, a világi jókat aprólékoknak és semminek tartván, nem nagy különbséget tészen közöttök, és megelégszik akármivel. Nem ellenkezik az alázatossággal, hogy ember azokért a mennyei ajándékokért, melyekkel Isten ôtet áldotta, alkalmatosnak és Isten segítségével elegendônek itílje magát valami gondviselésre és tisztességes hivatalra: elég, ha magát méltatlannak itíli abból, a mi magáé. Mert magát, méltatlannak és alkalmatlannak tartván a magáéból, Istentűl vett és reménylett segítségekkel alkalmatosnak és elegendônek itílheti. Így cselekedett Sz. Pál, ki magát tekintvén, azt mondotta, hogy nem méltó az apostoli névre: Istenre nézve pedig, azt írta, hogy alkalmatos az apostolságra, és mindenre elégséges, Isten segítségével. Harmadik és az elsôknél magasabb cselekedete az alázatosságnak az, hogy hiúságos dücsôséget, azaz dicsíretet, tiszteletet, nagyra- böcsülést ne kívánjon az ember szent életébôl: sôt elrejtse és titkolva a benne való jót. Mert el akarja veszteni aranyát, a ki piacra terjeszti: bátorságoson ôrzi, a ki erôs lakat alatt tartja. A tüzet befedik hamuval, ha megakarják tartani: az életnek szentsége is, az alázatosság hamva alatt lehet maradandó. És a ki javait mutogatja, úgy jár, mint Ezekiás, ki elveszté kincsét csak hogy mutogatá. Meggondolja tehát az igazán alázatos, hogy, tekélletes igazság szerént, nincs miben dicsekedni. Mert ha jó vagyon benne, Istené, nem övé: veszedelmes lopás pedig, az Isten tisztességét magára fordítani; a mi másé, abból dicsíretet kívánni. Azért elhiszi, hogy Istent illeti a dücsôség: miénk csak a gyalázat és szégyenvallás. És miképen ama jámbor szolga, mikor eltörette és csaknem megvette vala az ammoniták várasát, akkor hívá urát a táborba, hogy övé lenne a megvételnek dücsösége: úgy az alázatos ember, fárad, törôdik, munkálkodik, és Istennek engedi a dücsôséget. Ennek felette, nemcsak attúl tart, hogy a mi jó láttatik benne, talán az sem tiszta, talán restség, hidegség és nem igyenes célra nézô rendelés volt benne: de ha tiszta jó is, sokkal többel tartozik annál, és oly kevés, a mit mível, ahoz képest a mit kellene mívelni, hogy gyalázatot érdemel kicsinységével. Tudja azt is, hogy sem jóvá, sem gonosszá nem tészen senkit az emberek itílése és dicsírése: azért semminek tartja ezeket. Sôt, miképen Krisztus néha elrejtezett csudatétele után; néha tiltotta, hogy ne hirdessék, csak azért, hogy a dicsíretet elkerülné: úgy a Krisztus-követô alázatos nem mutogatja, hanem örömest rejtve tartja javait. Ha pedig Istentűl oly állapatban helyeztetett, mely nem lehet tisztelet nélkül: az alázatosság arra nem viszi, hogy elhagyja magát és állapatját meg ne böcsültesse külsôképen: de eszében tartja, hogy nem néki teszik a böcsülletet, mivel ô gyalá- zatra érdemes, hanem a tisztnek, mely Isten rendelése. Azért mint a tisztet, úgy a tisztességet azért vészi fel, hogy Istennek és felebarátjának alkalmatosban szolgálhasson. Negyedik felséges cselekedete az alázatosságnak az, hogy ember meggondolván, minémű gyalázatot és veszedelmet érdemlett bűneivel, utálja és minden kisebbségre érdemesnek érzi magát. Azért kívánja és örömest szenvedi, hogy mindenek utálják és semminek tartsák ôtet. Megválasztja az alázatos ember az aranyat a sártúl: ami jó benne vagyon, azt épen és igazán Istennek tulajdonítja; annak dicsíretét és dücsôséget néki engedi. Csak azt tartja magának, a mi tulajdon sajátja, azaz a vétket és veszedelmet. És mivel a bűnnek igaz zsoldja gyalázat, kisebbség, vereség, halál, ezekre méltónak ismeri magát, és méltán irtózik magátúl, mint utálatos dögtűl. Ötödik felsôbb és csudálatosb garádicsa az alázatosságnak az, hogy noha az alázatos ember isteni ajándékkal ékesíttetett; noha a tekélletességnek tetejére jutott; noha mindenek csudálkozásával, dicsírésével, dücsôítésével terheltetik igazsága: de szűvéhez nem ragad semmi a dücsôségbôl és tiszteletbôl, hanem, egyebek elôtt nagy lévén, magában kicsinyen marad. Valóban és igazság szerént Isten elôtt mindeneknél kisebbnek, alábbvalónak, vétkesbnek vallja és tartja magát, sôt kívánja, hogy mások is annak tartsák és magokat úgy viseljék hozzá, mint olyanhoz. Csudálatos paradoxom, nehéz-hitelű dolog ez. A ki szent és jámbor, valjon vak-e, vagy bolond, hogy nem ismeri javait? És ha nem ismeri, mint adhat Istennek hálákat reája terjesztett javaiért? Ha érti és tudja javait, mint itíli a pogánynál és a cégéres gonoszságokkal terheseknél magát alábbvalónak, fogyatkozottabbnak? Keresztyének, az alázatosság sem vakká és bolonddá, sem hála-datlanná nem teszi embert: hanem arra viszi, a mit a nagy szentek cselekedtek, és a mit Isten parancsolt. Sz. Pál azt itíli magárúl, hogy az apostolok között kisebb, alacsonyb, és nem méltó, hogy apostol nevet viseljen. Tovább mégyen, és azt hirdeti, hogy ô a keresztyének között utolsóbb és kisebb. Ez sem elég, hanem az igazat szégyen nélkül kimondja, hogy ô minden bűnösök között elsô és legnagyobb bűnös. Ezzel sem elégedvén, nyilván kifejezi, hogy ô semmi. Sz. Ignatius martyr, Efesomba, Smirnába, Magnesiába, Rómába írt leveleiben, mennyiszer írja, hogy legkisebb mindenek között? Sz. Gergely attúl fél, hogy az ô bűneit országos romlással ne verje Isten. Ama földi szerafin, kinek szentségét nem gyôzi csudálni a világ, nyilván mondotta, hogy ô rosszabb és gonoszabb mindeneknél. Ezeket pedig nem hazugul, és képmutatásból, hanem értelmek és itíletek igazságával mondották. A sz.-írás parancsolattal kötelez válogatás nélkül minden embert, hogy mást mindent magánál feljebb valónak és böcsülletesbnek tartson. Krisztus urunk nemcsak parancsolja, hogy senki eleibe ne üljünk, mindenek után való helyt foglaljunk, mindeneket nálunknál elébbkelônek alítsunk: hanem arra tanít, hogy a ki Isten itíletibôl legnagyobb és böcsülletesb közöttünk, maga itílete szerént, legalacsonyb és kisebb légyen. Mert ha alázatosság nélkül nem lehet a szentség, a nagy szentség sem lehet nagy alázatosság nélkül. Azért a Krisztus iskolájában, a ki egyebek felett nagyobb szentségre akar jutni, egyebeknél alacsonyb szolgának kell magát ismerni. Nem ellenkezik az alázatossággal, hogy ember ismerje magában az Isten ajándékát: hogy magát tudósbnak, józanbnak, okosbnak, adakozóbbnak tartsa, ama tudatlan, tolvajló, részeges, fajtalan embernél. Azért az alázatos Sz. Pál tudta és hálaadással értette, minémű nagy kincseket rakott Isten ebbe a választott edénybe; és arra nézve írta, hogy ô benne oly nagy tudomány vagyon, melyet senki a világi bölcseségnek fejedelmi közül nem tudott: oly okossággal áldatott, mely sok nemzetségekben nem találtatott. Az is ô szava, hogy mindeneknél többet munkálkodott Istenért. De e mellett, akaratját lenyomta és magát semminek tartotta. Mert azt mondotta-e, hogy mindeneknél többet munkálkodott? De melléje vetette, hogy nem ô tôle volt az, hanem Isten ajándékából. Azt írta-e, hogy nem kisebb a több apostoloknál? De mindjárt megorvosolta a kevélység ellen, és melléje írta, hogy ô ugyan csak semmi. Négy oka vagyon, melyért akárkiben mennyi sok jó légyen, magát azokért mások eleibe nem teheti. Elôször: a ki megválasztja, a mi ô benne Istené és a mi tulajdon magáé, általérti, hogy csak az ô benne dicsíretes, a mi Istené: a mi pedig sajátja, az csak gyarlóság, fogyatkozás, vétek. Mivel azért, a mi másé, azzal, nem dicsekedhetünk; a mi magunké, azzal senkinél jobbak nem lehetünk,- sôt vétkesek és haragérdemlôk leszünk; világoson következik, hogy semmi nincs bennünk, miért kelljen más valaki eleibe ülnünk. Másodszor: senki közülünk nem tudja egyebek szűvejárását és bűneibôl kitérését; senki nem látja minémű ajándéki vannak Istennek másokban. A maga vétkeit és fogyatkozásit kiki látja s érzi. És, ha lelkiisméreti nem furdalja is, mivel Istennek fényes szemei mélyebben látnak, nem tudja, ha Isten kedvében vagyon-e vagy haragjában: mert, hogy bizonyos lenne alázatosságunk, azt akarta Isten, hogy magunk elôtt bizonyos ne légyen lelki állapatunk. Azért vakmerôség nélkül nem itílheti senki magát annál jobbnak, a kinek állapatját nem tudja. Azt is emellé adván, hogy aki ezelôtt egy órával nagy bűnös volt, egy szempillantásban nagy szentségre juthatott: és jutott-e vagy nem, mi nem tudjuk Harmadszor: mennél nagyobb szentségre emeltetik ember, annál, nagyobb mennyei világossága vagyon: annál jobban érti akármely apró vétkek rútságát: annál több fogyatkozásokat talál magában. Ha a verôfény sugara bé nem jô házunkba, port nem látunk: de ha egy kis lyukacskán béfurja magát a fényesség, oly sűrű por látszik, hogy egymást éri. Megisméré és megvallá Ábrahám, hogy por és hamu: de nem mikor Egyiptomban bujdosott az éhség elôtt, vagy mikor egyéb sok nyomorúságokat szenvedett; hanem mikor Isten elôtt állott. Mi is akkor értjük fogyatkozásinkat, mikor Isten elôtt forgunk: mikor az ô szépsége mellé támasztjuk rútságunkat: mikor az ô világosságával lelkünk setétsége megtisztíttatik. A ki nem tud írni, vagy muzsikálni, oly képekre és énekekre csudálkozva bámul, melyekben számtalan fogyatkozást ismer, a ki érti a mesterséget. Így vagyon a lelki dolgok állapatja. A kiben isteni bölcseségnek fényessége vagyon, ott is fogyatkozást talál magában, a hol egyebek nem találnának. Mert miképen setét éjszakán látszanak a csillagok, ottan nem tetszenek, mihent felkel a nap: úgy a hol az alázatosságnak világossága nem fénylik, tetszenek valaminek az emberi tekélletességek; de mind béfedetnek és homályosodnak, mihent feltetszik az alázatosság. A szent emberek azért magok vétkeinek szemlélésében és irto-gatásában elég dolgot találnak, nem érkeznek egyebek fogyatkozásinak vizsgálására. Annakokáért, az ô ismeretek és tudások szerént, igazán mondják, hogy náloknál bűnösb embert nem találnak. Negyedszer: azt gondolják a szent emberek, hogy ha Isten úgy megvonná tôlök kegyelmes segítségét, mint a gonoszoktól; ha ô eleikbe olyan botránkoztató okokat, olyan veszedelmes alkalmatosságokat, izgatásokat, kísérteteket bocsátana, minémükben vannak a legnagyobb bűnösök: talán olyan és annál is nagyobb vétkekbe esnének. Ellenben, ha ama gonosznak annyi segítséget és alkalmatosságot adott volna Isten a jóra, mennyit nékik adott: talán nagyobb szentségre jutott volna. Mi bizonyoson nem tudhatjuk, ha ezek így lettek volna-e: de tudhatjuk, hogy ezek lehetségesek: mivel Üdvözítônk mondotta, hogy ha Tyrusban lettek volna a csudák, melyek a zsidók között voltak, penitenciatartásra indultak volna. Ez pedig elég arra, hogy senki magát más felibe ne emelje: hanem arra hagyván az itíletet, a ki tud mindeneket, maga ismeretinek tekélletességével, minden embernél alábbvalónak tartsa magát. Mindezekre nézve, az igaz alázatos fel nem hivalkodik, akármennyi jókban is, sôt mindenbôl okot vészen maga alázására. Ha látja, hogy Isten ajándéki vannak benne: meggondolja, hogy Isten kincse bízatott egy gyarló edényre, melyet ha jól nem ôriz, sôt, ha hasznot nem szerez belôle, kárhozatjára fordul. Azt is eszébe juttatja, mit mívelne más, ha ilyen áldásokkal elôztetnék Istentűl. Ha elmés, vagy tudós; ha gazdag és böcsülletes állapatú: meggondolja, hogy annál nagyobb számadása lészen, mennél többet bízott Isten reá. Ha felebarátjának esetit hallja: eszébe jut, hogy ô is megeshetik; és, ha Istentűl elhagyatnék, megesnék mint akárki. Azt sem felejti el, hogy a ki egy srában elesett, másban felkelhet. Annakokáért nem jár úgy, mint a ki megutálá a publikánust, Mária Magdolnát megitílé: mely két példából megtanulta, hogy másnál jobbnak ne alítsa magát, ha csalatni nem akar. Mert künnyű Istennek a kemény kövekbôl Ábrahám fiait szerezni. Meghallátok, keresztyének, a Keresztelô János alázatosságát. Megtanulátok, mi kívántatik az alázatossághoz. Azért kövessétek a Sz. Dávid példáját, ki azt írja, hogy ô felettébb megalázta magát. Mert mennél nagyobb valaki, annál inkább meg kell alázni magát: nem egy, vagy két dologban, hanem teljességgel mindenben. A mely búzakalász aláhajol, több szem vagyon benne, hogysem az igyenesen felállóban. A mely fának ágai terhesek gyümölccsel, aláhajolnak: az üres vesszôk mennek sugáron. Nincs künnyebb dolog, úgymond Sz. Bernárd, mint hogy alázatosok legyünk. Mert telik vagyunk alázás okaival, és, ha Isten elôtt nincs utálatosb, mint a szegény kevély, méltán gyűlölséget érdemlünk, ha megismervén fogyatkozá-sinkat, mégis kevélykedünk. Kitűl oltalmazzon az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Mely üdvösséges a magunkismérése. (Adv. III. vas. második besz.) Természet hajlandósága hozza minden embernek a tudásnak kívánását. Azért az emberi elmének sugara örömest vizsgálja nemcsak a föld színén látható állatok természetit, hanem a földben temettetett érceknek, sôt az egekben helyheztetett csillagoknak erejét és tulajdonságit. És miképen Salamon addig nem nyugodott, míg a legkisebb füvecskén kezdvén, a legnagyobb fák, barmok, röpülô csúszó és úszó állatok mivoltát és minéműségét által nem értette elméjének nagyvoltával: úgy a több emberek értelme telhetetlen nemcsak a régen lett dolgoknak, hanem a természet titkainak és felséges dolgainak általértésében. De közönségesen abban vétkezünk, csaknem mindnyájan, hogy a mit legszükségesb tudni, arrúl nem tudakozunk. Mert kicsoda közülünk, ki, magába szállván, igazán akarná tudni és érteni, kicsoda ô?|Ki tudakozik magátúl, ki vagy? Minémű vagy, mind természeted állatjában, mind erkölcsödre és magadviselésére nézve? Hallátok az evangeliumban, mely szorgalmatoson, mely sokképen tudakoznak a farizeusok Sz. Jánostúl: Te ki vagy? Illés vagy-e te? Próféta vagy-e te? Hát mi vagy? Ki vagy? Mit mondasz? Mit keresztelsz? A kik ennyi különbözô formán, ennyi kérdéssel vizsgálták a más állapatját, magoktúl csak lágyan sem kérdették: Hát te ki vagy? Minémű vagy? Mennyi vétkekben bűzhödöl? Mennyi fogyatkozásokkal terheltetel? Mert miképen a szem egyebeket lát, magát nem látja: úgy a mi értelmünk, elterjed ugyan sok dolgokra. Egyebekrűl örömest kérdezi: Emez micsodás? Amaz minémű? Nevetve nézi más hátán az iszákot, orcáján a mocskot, de maga ismerésére nem fordul, sôt mint az igen rút emberek tükörbe nem néznek, hogy éktelen ábrázatjokat ne lássák: úgy az emberi gyarlóság, nehezen fordítja szemét a maga fogyatkozásinak szemlélésére. Azért csaknem mindnyájan olyan csúfosok vagyunk, mint Thales, ki az egeket vizsgálván, lába elôtt nem látta a vermet, melybe esett. Tudakozván Chilon philosophus: Micsoda tudomány legjobb és hasznosb? Azt felelé Apolló: Ismerd magadat, és tudjad ki vagy. ,, Tanítván ezzel, hogy a tudás kívánságának belénk oltott vágyódását leghasznosban foglaljuk a magunk ismerésében. Az anyaszentegyház, mikor a hosszú böjt elsô napján hamvat hint fejünkre, és azt mondja: Emlékezzél ember, hogy por vagy és porrá lészesz: nem egyébért cselekeszi ezt, hanem, hogy magunkat megismerjük. Isten ô maga, mikor azt parancsolta, hogy magunkat szemléljük; magunkra vigyázzunk; mikor az eset után Ádámtúl azt kérdette: Hová estél? mikor azt mondotta néki: Por vagy, és porrá lesz: nem egyebet akart, hanem hogy magunkat ismerjük; tudjuk, mik voltunk; mivé leszünk. Mikor a próféták azt mondották, hogy mindnyájan olyanok vagyunk, mint a sár a fazekas kezében; és hogy nincs oka a pornak a kevélységre: nem egyébre néztek, hanem hogy magunkat ismertessék velünk. A mely betegeket meg akart gyógyítani Krisztus, azt kérdette tôlök: Mit akarnak? Tudta, hogy egészséget kívánnak: de azt várta, hogy ismerjék és megvallják nyavalyájukat. És talán azért nem gyógyított egy bolondot is, mert a bolond nem ismeri nyavalyáját, sôt okosnak alítja magát. Krisztus pedig csak azokat akarta orvosolni, a kik magok nyavalyáját megismerték. Nem csuda, hogy ily sokképen jelentette Isten, mint kívánja, hogy magunkat ismerjük: mivel ennél hasznosb és üdvösségesb tudomány nem lehet. A több tudományok felfújnak és kevéllyé tesznek, ez megalázza kevélységünket. A több tudományok nélkül mennyországba juthatunk: de senki nem üdvözül, ha magát nem ismeri; mivel a kedves jegyesnek is azt mondotta Isten, hogy ha magát nem ismeri, vélle együtt nem lakhatik, nem nyájaskodhatik: hanem ki kell űzetni házából és barmokhoz illendô vétkek útjára kell szakadni. Végezetre, jobb és dicsíretesb a ki ismeri magát, hogysem a ki érti és tudja az egek forgását, a csillagok erejét, a több teremtett-állatok micsodaságát és tulajdonságát; mivel a magunk ismereti megfojtja a kevélység mérgét, belénk oltja az isteni félelemnek mennyei bölcseségét, az alázatosságnak tekéletességét szívünkbe gyökerezteti, és miképen Isten a földet, mint erôs fondamentomra, a semmire rakta: úgy a keresztyéni alázatosság,mint feneketlen mélységre ásatott fondamentomon, semmiségünknek isméretin építtetik. Hogy azért voltaképen tudjuk, kik vagyunk? honnan jöttünk? hová megyünk? és ebbôl az ismeretbôl igaz alázatosságra juthassunk: jer, szálljunk magunkba, és kiki közülünk kérdje magátúl: Te ki vagy? azaz, mi voltál? mi vagy? mivé lesz? mert nem különben, hanem ezeknek értésébôl juthatunk magunk ismeretire. Én is azért ennek a három dolognak magyarázására igyenesítem a mái tanításomat: kérlek, ne járjon magatoktól távul gondolkodástok, ha ismerni akarjátok magatokat. * * * Úgy tetszik, künnyű embernek magát megismerni: mivel magunk terhének unakozásával tudjuk, és akarva sem titkolhatjuk magunktúl, hogy sok testi-lelki fogyatkozásokkal és naponként-való nyavalyákkal nehezíttetünk. Mindnyájunkban magva és gyökere vagyon minden gonosz vétkeknek. A hajlandóság, erôtlenség, gyarlóság, jóra való késedelmes restség lenyomja bennünk a jó igyekezetet. Ki nem érzi magában, testi nyavalyáinak sokaságit? jóra való gyengeségét? az elkezdett jókban, állhatatlan változásit és mindennapi vétkek fogyatkozásit? Noha ezeket érezzük és sajnáljuk: mindazáltal igazán felelt Thales philosophus: kitűl mikor kérdenék: Mi volna legnehezebb? Azt felelé, hogy legnehezebb a magunk ismérése. Azért, Istennek kiváltképen való segítsége és áldása nélkül, senki magát úgy nem ismerheti, a mint üdvösségére szükséges. Innen vagyon, hogy Sz. Jób alázatos búzgósággal könyör-gött Istennek, hogy mutassa meg és ismertesse vélle fogyatkozásit, bűneit, gonoszságit. Mert nem elég azt tudni, hogy gyarlók, halandók, bűnre hajlandók vagyunk: hanem ezeket úgy kell tudni, hogy a magunk ismereti által vétkeinket tisztítsuk, életünket szent erkölcsökkel ékesítsük, világi hiuságos dücsôségek kívánságit zabolázzuk, a nagyravágyódást serény igyekezettel eloltsuk, Istenünket féljük, attúl, a ki jobbíthat és vastagíthat, buzgó szűvel segítséget és oltalmat kérjünk. Annakokáért ha üdvösségesen akarjuk tudni, kik vagyunk? Elsôben, Istenünket kell alázatoson kérnünk, hogy lelki szemeinket felnyissa és a magunk ismeretire értelmünket világosítsa. Azután, józan és szorgalmatos gondolkodással, meg kell tekintenünk micsodaságunkat és minéműségünket; azaz nemcsak természetünk alacsonyságát, hanem erkölcsünk fogyatkozását is kell értenünk. Kétképen lehet ez a magunk isméreti: vagy egybevetéssel, úgy, hogy az Istennek felséges méltósága és az egyéb állatok természete mellé vetvén mivoltunkat, abból tegyünk itíletet magunkrúl: vagy egybevetés nélkül, mint magában vagyon, úgy szemlélvén természetünk állapatját, életünk forgását, végét és erôtlenségünk fogyatkozását. Ha egybevetjük az isteni felséggel magunkat: micsodák vagyunk ô hozzá képest? Megmondja Sz. Dávid, mikor azt énekli: Te elôtted Úr Isten és tehozzád képest az én állatom, mivoltom és természetem olyan, mint semmi. Kire nézve Sz. Pál nemcsak magárúl mondja, hogy semmi: hanem mindenekrűl bátran írja, hogy akármint alítsák magokat, csak semmik. Mert valami Isten kívül vagyon, semmi ô hozzá képest, kinek neve az, hogy; Vagyon. Azért a széles világ Isten elôtt olyan, mint egy csepp harmat, mint semmi és hiúság. Mert az Isten bölcsesége végetlen, sôt Isten ô maga a bölcseség; az Isten jósága határozatlan, sôt maga a jóság; ereje mindenható, tehetségének vége nincsen. Mi pedig tudatlanságnak tengeri, gonoszságnak örvényi, erôtlenségnek és minden fogyatkozásnak feneketlen mélységi vagyunk. Állj meg itt, kiki vagy; és gondold meg, mi vagy te, a széles világon élô emberekhez képest? És, ha okosságod vagyon, megérted, hogy olyan vagy, mintha nem is volnál, ennyi sokaság mellett. Menj tovább: és gondold meg, hogy valakik voltak, vannak és lesznek, mindazok Isten elôtt olyanok, mint hiúság és semmi. Ebbôl tégy itíletet, mi vagy te Istenhez képest? és feltalálod, hogy akárki légy, semminél semmibb vagy. Menjünk elébb: és Isten mértékében, Krisztus szentséges életének fontjában mérjük meg erkölcsünket. Lássuk, ha heánosok nem vagyunk. Jaj, mely mocskosnak látszik a mi tisztaságunk! mely haragosnak a mi szelídségünk! mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk! mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk! mely gyarlónak a mi erôsségünk, ha a Krisztus tükörébe nézünk! Oh mely száraznak találtatik a mi sírásunk! mely képmutatónak töredelmességünk! mely fösvénynek adakozásunk! mely torkosnak bôjtölésünk! mely változónak állhatatosságunk! mely szófogadatlannak engedelmességünk, ha Krisztus urunk erkölcse mellé állanak! A mennyei angyalokhoz képest, valjon micsodák vagyunk mi férgecskék? Az angyalok testetlenek, halandóságtúl mentek, hatalmasok, gyorsak, igazak, mennyei boldogsággal tekélletesek; mi pedig rothadandó büdös testben öltöztünk, halandóságink nyavalyáival mindenfelôl megkörnyékeztettünk, erôtlen gyarlók, késedelmes restek, veszedelemmel határosok, félelemmel és tudatlansággal teljesek vagyunk. A forgandó és változó üdônek prédái, a szerencsének játéki, az állhatatlanságnak képei, a nyavalyáknak tárházi vagyunk. Gondolatunk csalatkozó, tanácsunk vakság, szólásunk hiúság, kívánságunk ocsmányság, értelmünk olyan az isteni dolgok látására, mint a bagoly szeme a nap sugári nézésére; a világi dolgokban a mit tudunk, ezered része annak, a mit nem tudunk. Sz. Ágoston írja, hogy az oktalan-állatok érzékenységek erejével sokképen megelôznek minket. Mert nincs közülünk oly messzelátó, mint a sas; oly erôs, mint az oroszlány; oly gyors, mint a nyúl; oly jó szagló, mint a vizsla. Az oktalan-állatok öltözve születnek; magok oltalmazására nékik a természet fogat, szarvat, körmöt, vagy gyorsaságot adott, mellyel veszedelmek elôtt szaladnak; mihent születnek, járnak és úsznak; természetek szükségére való eledelt munka nélkül találnak, sôt betegségek orvosságit is mester nélkül ismerik. Minket a természet fegyvertelenül és mezítelen vetett a sok veszedelmek közé: öltözetünket juhoktúl, bogaraktúl, barmoktúl kell várnunk: hogy kenyeret ehessünk, száz különbözô munkával kell fáradnunk, és az elégséges nem volna, ha oktalan-állatok segítsége nem járulna szántásunkhoz; eledelünk és táplálásunk, halak, madarak, barmok halála nélkül nem lehet: azért hogy mi egynéhány esztendôt éljünk, sok ezer halállal mehet végbe. És mikor születünk, semmit nem tudunk; semmit nem mívelhetünk magunk javára valót. Végezetre, az oktalan-állatok közül sokan két- és háromszáz esztendôt élnek; a mi életünk rövid határra zsinóroztatik. Mivel pedig magokra való gondviseléssel is megelôznek minket az okosságtalan barmok, a sz.-írás sok helyeken arra igazít, hogy a hangyáktúl, gólyáktúl, fecskéktűi vegyünk értelmet és okoskodjunk. Mit mondjunk tovább? aVáljon az érzékenységtelen állatok nem gyôznek- e meg sok dolgokban? Az egek nagysággal, szépséggel, felsôbb hellyel; az elementomok hatalmas cselekedetekkel; a virágok jó szaggal, szépséggel, mellyel a Salamon ékességét is megelôzik; az öreg fák virággal, gyümölccsel, sok ideig tartósággal; a hó fehérséggel; a gyémánt és egyéb drága kövek fényességgel sokképen megelôznek minket. Ez az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat. De ha másra való tekintet nélkül, mivoltunkat és állapatunkat szemesen vizsgáljuk, nyilvábban ismerhetjük, kik vagyunk. Azért tekintsd meg, mi voltál? mi vagy? mivé lész? ELÔSZÖR: Ne mástúl, hanem magadtól kérdjed: Ki vagy te? Mi voltál? Mibôl lettél? És jusson eszedbe, hogy öröktűl fogva semmi voltál, és magadtúl örökké semmi lettél volna: hanem Isten ingyen nyújtott kegyelmébôl, mindenható erejével, semmibôl teremtette az eget, földet és az emberi nemzetet. Teremtésünk után is, magunktúl semmik vagyunk: mert ha szünetlen nem tartana Isten; ha csak szemeit elfordítaná rólunk, mindjárt semmivé lennénk. Nem úgy teremtett Isten minket, mint a mesteremberek építik a házat, faragják a széket: mert, minekutána a mesteremberek elvégezik munkájokat, nem tartják, nem ôrizik alkotmányokat, melyek állandóságokban maradnak, mesterek gondviselése nélkül: de mi úgy vésszük Istentűl lételünket, hogy szünetlen az ô hatalmas kezével tartatunk. És miképen ha a setét házból kiviszik a gyertyát, ottan elfogy és megszűnik benne a világosság; miképen a szó csak addig tart míg szól valaki, mihent a szólástúl megszűnik, ottan elfogy a szó és semmivé lészen: úgy mi mindnyájan, semmisedünk és elfogyunk, ha megvonsza kezét tôlünk az Isten. Azért, nemcsak Sz. János volt szózat: hanem mindnyájan, magunktúl és magunk erôtlenségébôl, semmik voltunk; Istenhez képest semmik vagyunk; és ha Istentűl nem tartatnék lételünk, minden szempillantásban oly semmivé lennénk, mint voltunk a teremtés elôtt, mikor nem voltunk. A mi testünket nem akará Isten közbevetés nélkül semmibôl teremteni, mint teremté lelkünket: hanem elsôben földet alkota, azután földbôl sárt csinála, és abból építé az elsô ember testét. Hogy pedig nemcsak a lábunkkal tapodott föld, hanem nevünk is emlékeztetne eredetünkrűl: Ádámnak, azaz földnek nevezé Isten az embereket. Deákul is, a mi nevünk földtűl vétetett; és emlékeztet, hogy földbôl vagyon eredete testünknek; föld lakosi vagyunk, és végre földdé lészünk. De a sár és semmi csak nagyatyák és ôsök a test alkotásban. Közelebb- való származása, az anyák méhébôl, mely szemérmetes! Mint a tejet kifejik és megoltják: azonképen mondja a sz.-írás, hogy vérbôl és oltómagból származik testünk: tíz hónapig egy setét, büdös rejtekbe, egy ganéjos rút tömlöcbe rekesztetünk: melybe nem juthat semmi világosság sugara, semmi vígasztalás szózatja, semmi kedves ételek, italok vídámítása: hanem a mit köldökén magához szíhat anyja vérébűl, azon síndik és nevelkedik a gyermek. Ilyen tiszta fényes palotában fogantatnak a hatalmas királyok, mikor elsô pompával világra jônek. Ebbôl a tömlöcbôl kiköltözésünk, azaz születésünk, anyánk szaggatásával, halálos fájdalmival és gyakran halálával szokott lenni. Nem elég, hogy szünetlen nehézségeket, fájdalmakat, ájulá-sokat, nyughatatlanságokat szerzünk terhességében szülénknek: hanem, mint a viperák, megöljük, vagy holt számban hagyjuk születésünkkel. Azért erre nézve is, mind Keresztelô János, mind ô maga Krisztus méltán nevezhette az embereket vipera-módon születteknek. Iszonyúság látni, pironság meggondolni, szégyen kimondani, minémű éktelen, mezítelen, erôtlen, rút állapattal születünk. És, természet izgatásából érezvén nyavalyánkat, elsô szónk és beköszöntésünk sírás, jajgatás, melyek elöljárói és jelenségi következendô sok nyomorúságinknak. És ha anyánk méhében sok és nagy veszedelmekben forgottunk: születésünk után, mintha dajkáink volnának, a sok betegségek és fájdalmak mindenfelôl megkörnyékeznek, úgy, hogy sokkal többen vannak, kik kisdedkorokban meghalnak, hogysem a kik emberkort érnek. Ha tovább akarod érteni, ki vagy, és mi voltál? Tekintsd lelked állapatját, fogantatásod és születésed napján. Sz. Dávid írja, hogy hamisságokban és bűnökben fogantattunk. Mert noha kiben-kiben csak egy az eredendô bűn: de, mivel az gyökere és forrása a több vétkeknek, méltán bűnök sokaságának nevezi azt Sz. Dávid, és azt mondja, hogy anyánk méhében, minek elôtte Istent ismérnôk, elidegenedtünk tôle és pokolra méltók voltunk: születésünk erejébôl harag fiai, veszedelem taplói voltunk. Ha azért, mint a dajkák testi rútságunkat, úgy az Isten irgalmassága, a keresztség fördôjében, szent Fia vérével meg nem mosogatta volna lelkünket: örök veszedelemben és kárhozatban maradtunk volna. És noha szent malasztjával kitisztít ebbôl a veszedelmes lelki nyavalyából: de megmarad a gyarlóság, mellyel gyermekségünktűl fogva minden gonoszra hajlandók vagyunk; és künnyen aláesünk, ha Isten erejével nem ôriztetünk. Ihon érted, mi voltál: elsôben semmi, azután föld és sár, végre, ganéj között fogantatott, számtalan nyomorúság alá vettetett, eredendô bűnnel kárhozatot érdemlô voltál. Szólatlan kicsinységedet, mint oktalan-állat, csak tested táplálásában és vastagításában töltötted: felserdült gyermekségedet játékban, ugrásban, bolonddoskodásban fogyattad: tekintsd immár, ha mindezekben, vagyon-e kevélykedés-nemzô és nevelô okod? Nincs-e alázatra és gyalázatra méltó nagy okod? De menjünk tovább. MÁSODSZOR: Akarod-e tudni immár most, ki vagy? és mi vagy? Semmibôl lett semmi. Mert magadtúl mindjárt semmi lennél, ha Isten nem tartaná létedet. Ennek-felette, akár tested, akár lelked állapatját tekintsed, veszedelem, rútság, fogyatkozás minden dolgod. Ha fát gyümölcsérűl ismerünk: nézzed mennyi rútság származik orrodból, szájadból, egyéb részeidbôl. Aranyszájú Sz. János a mi testünket szarzsáknak és büdös kamaraszéknek nevezi, és mikor igen jóllakunk, abban fáradunk, úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizellet takaroszik testünkbôl! mennyi szenny, serke, tetű származik ebbôl! és eszedbe veheted, kiki vagy, ha az eget éred is fejeddel, hogy olyan vagy, mint egy büdös perváta: mert a te tested büdösségek műhelye, mely megbüzhöti valami magába vészen. Annakokáért a sz.-írás nagy gyalázással szól a mi testünkrűl, hogy ennek gyűlölségére és utálására indíttassunk. Ezt sárból csinált cserépháznak nevezi: lelkünk tömlöcének mondja: lélek kötelének híja: és valamíg a testben vagyon lelkünk, kötözött és vasbaveretett rab a neve. Végezetre, a testet koporsónak nevezi a sz.- írás, mikor az embereket koporsóban lakóknak mondja: mert noha, mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belôl büdös rútsággal teljes. Ha csak büdösségét nyelnôk a testnek, kínját nem éreznôk, tűrhetô volna: de annyi keserves fájdalmokkal terheltetik, annyi szörnyű kínokkal gyötörtetik a halandó test, hogy semmi gonosztévôt a hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvos-doctorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendôben: és a sok újítás miatt, még most sem értek véget a nyavalyák számlálásában. Mert nincs oly ízecske, nincs oly részecske testünkben, melynek magán-való nyavalyái és keserves fájdalmi nem volnának. Nem szólok ama lassú, de orvoslás nélkül, halálos betegségekrűl, melyeket Sz. Gergely számlál, mikor azt írja, hogy az embernek teljes élete betegség: mert ha az éhség étellel, a szomjúság itallal, a fáradtság nyugodalommal, a nyugodalom munkával, a vigyázás álommal, az álom vigyázassál, a hévség hidegítéssel, a fázás melegítéssel nem orvosoltatik, megöli az embert: hanem a kólika, köszvény, arena, szem-, fog-, fô-, gyomorfájások és egyéb betegségek oly gyakran és oly keservesen kínoznak, hogy sokszor emberrel az életet megunatják és kívántatják a halált vélle: mert orvosságnak és künnyebbségnek látszik a halál, a kínokhoz képest. Úgy vagyon, nem mindnyájan egyaránt részesek a betegségekben: de azért senki teljességgel ment nem lehet tôlök. Nem elegek a testnek rothadóságából származott keserves fájdalmak és az ellenségek, vagy fenevadak dühösségi, kínozásunkra, hanem, magúnk, szántszándékkal bajt és bút szerzünk magunknak. Azt írja a Bölcs, hogy minden ember, születése napjátúl fogva haláláig, nehéz igát visel: sok gondolatokkal, rettegésekkel, várakodásokkal, terheli magát: a bosszúság, irígység, bizonytalan habozás, versengés, fejünkre várt halál félelme, mindeneket úgy háborgat, hogy éjjeli álmot is megszakasztanak. És noha ezek hétszeresek a gonoszokban: de minden részbôl üresen nem marad senki tôlök. Mert a bánat szorgalmatosság, gond, félelem, reménység, unatlan esztenez mindeneket. A kinek gazdagsága nincsen, bánkódik: a kinek vagyon, félve és rettegve ôrzi. A kinek méltóságos tiszti nincsen, vágyódik; a kinek vagyon, megunakodik a gond és fáradság alatt. A kinek fiai nincsenek, bánja magtalanságát: a kinek vannak, nyughatatlankodik, hogy jól hagyja ôket. Egy szóval, teliden-teli ember a sok nyavalyával. És ha valami kis öröme vagyon, egy pontnyi: mert, ha azt a sok fájdalmak és törôdések mellé vetjük, olyan, mintha egy csepp bort öntenél egy serleg vízbe. Talán azt mondod, hogy sok jó is vagyon benned; úgymint: tagjaid erôssége, húsod szépsége; ifjúságod ékessége, érzékenységid gyönyörűsége, gazdagságod bôvsége, bölcseséged, böcsülletes állapatod. tiszted, birodalmad? mert ugyanis ezek csalják és földhöz foglalják az emberek kedvét. Valaki ezt mondod, kérlek, gondold meg, mennyi fogyatkozásokkal és veszedelmes szorongatásokkal elegyíttetik ez a kevés jó? Damokles hízelkedô szókkal magasztalá egy királynak boldogságát; próbáltatni akará a király vélle ezt a boldog állapatot. Azért aranyágyba, drága vánkosokra fekteté; pohárszékeket rakata; szép étkekkel megtölteté az asztalt; kedves italokkal pároltatá a házat: és mikor királyi módon szolgálnának néki, boldognak állítja vala magát Damokles. Azonban a padláson egy hegyes tôrt bocsátanak feje felibe, melyet vékony lószôrre függesztettek vala. Ezt látván Damokles, elhala, és nem hogy enni, de motczanni sem mervén, sok könyörgéssel untatá a királyt, hogy abból a boldog állapatból kiszabadítaná. Ezzel ismérteté a király, mennyi félelmek és rettegések, mennyi veszedelmek é fogyatkozások vannak a világi boldogságban; és mely igaz, a mit egy poëta mondott, hogy vékony cérnán függ az embernek minden állapatja. Mely igazságot sokkal elébb jelentett a Szentlélek, mikor Mózes által azt mondotta, hogy a mi életünk függôben vagyon és mikor nem vélnôk, akkor leszakad. Bezzeg, ha ezt voltaképen értenôk, szinte mint Damokles, reszketve félnénk a közelvaló romlástúl; és a rövid gyönyörűségnek nem örülnénk, melybôl végetlen veszedelem következik. De bár tiszták és elegyítés nélkül volnának is a világ javai: oly rövidek mindezek és oly veszendôk, hogy szeretést nem érdem -lenek. Mert az erôt és szépséget egy hideglelés elfogyatja, a gazdagságot egy szikra megemészti, a felséget egy óra földhöz veri. Azért sűrűbb és világosb hasonlatosságokkal elônkbe nem adhatta a Szentlélek életünknek és javainknak múlandó hiúságát, mint mikor azt mondotta, hogy a mi világi életünk és minden állapatunk olyan, mint a kevés ideig tartó pára, mely hamar elenyészik: olyan, mint a kemence füsti, mely késedelem nélkül eloszol: olyan, mint a tajték, mely egy szelecskétűl elszaggattatik: olyan, mint a szél, mely menten mégyen és vissza nem tér: olyan, mint a virág, mely hamar meghervad és szárad: olyan, mint az árnyék, mely ha délig nô, dellyest apad, és azon állapatban soha nem marad: olyan, mint az álom, mely csak rövid hiúság. Egy szóval, igazán írja Seneca, hogy ha egybeveted amennyit éltél, azzal amennyi ideig azelôtt nem éltél; ha az örökkévalóság mellé teszed amit te hosszú életnek tartasz: csak olyan ez, mint egy pont és semmi. Tűrhetôk volnának ezek a büdös test fogyatkozási: de ezeknél nagyobb gonosz vagyon benne. Mert ez minden bűnnek műhelye, minden gonoszságnak izgatója. Öszveesküdt a test az ördöggel, a lélek veszedelmére, és az ô kívánsági szünetlen harcolnak a lélekkel: úgy, hogy nem egyéb a halandó test, hanem fegyvere a mi ellenségünknek: ki szemeinkkel harcol, hogy bujaságra vigyen: torkunkkal, hogy részegessé tegyen: hasunkkal, hogy dobzódásra vigyen: nyelvünkkel, hogy sok egyéb vétkekre taszítson. E mellett, barátság színe alatt, a szegény lelket kötve tartja és lenyomja. Erre nézve, parancsolja Isten Sz. Pál által, hogy a testnek ne kedvezzünk; kívánságinak ne engedjünk: hanem eszünkben forogjon, hogy nem a test szolgálatjára teremtettünk: és valaki ennek igen kedvez, rabságban vagyon. Azért, mint szolgát, úgy tartsuk a testet; mint a szamárt, úgy ostorozzuk, és határában tartóztassuk: a szolgának uralkodást ne engedjünk, hogy kárhozatra ne jussunk. Mert bizonyos igazság az, hogy semmi jó nincs abban, aki testét igen szereti: azért, végre is el nem kerüli a kárhozatot. De menjünk tovább, és, ha ennyi fogyatkozás vagyon testünk állapatjában, erônk és tehetségünk minémű, jer, lássuk. És kérdjük magunktúl, micsoda munkára vagy elégséges: minémű erôd vagyon? mit cselekedhetel? És, ha magunkat meg nem akarjuk csalni, bizonyoson megtapasztaljuk, hogy semmitehetôk, semmi erejűk vagyunk. Mert, Elôször: a természetnek akárminémű munkájára sincs tehetségünk, az Istennek segítése és velünk munkálkodása nélkül. Nemcsak Istenben élünk és vagyunk, úgymond Sz. Pál, hanem ô benne mozgunk, ô segítésével lehet legkisebb mozdulásunk: ô az, a ki minden cselekedetinket velünk együtt cselekeszi. És miképen a fejsze, vagy fúrú semmit nem metszhet, emberi mozdítás nélkül; miképen a penna nem írhat, újjaink igazgatása nélkül: úgy a teremtett-állat semmit nem mívelhet Isten segítése és velünk együtt munkálkodása nélkül. Mert csak egyedül Istenben vagyon oly hatalom, mely segítô nélkül valamit mívelhet: mi pedig nem láthatunk, nem járhatunk, nem szólhatunk, nem mozdulhatunk, ha Isten ezekben velünk együtt nem munkálkodik.Nem is kell azt gondolni, hogy, ha Isten a bűnös cselekedeteket velünk együtt cselekeszi, ô is bűnbe esik: mert nincs magán a cselekedet mivoltában bűn: mivel, külsô cselekedetre nézve, a hadakozó jámbor, bűn nélkül, úgy megöli az embert, mint a lator gyilkos; a hagymázban feküvô, úgy arcul veri apját, mint az istentelen fiú; a jámbor házas, úgy él a feleségével, mint a fajtalan, latrával; a halálra éhezô, úgy elveszi marhádat, mint a lopó. Kibôl megtetszik, hogy a külsô cselekedet, magában, bűn nem lévén, Isten azokra segítheti embert vétek nélkül: mert a vétek, emberben vagyon, a ki szabad akarva törvény ellen cselekeszik. Másodszor: a jó erkölcsös és üdvösséges cselekedetre oly erôtlenek vagyunk, hogy magunktúl azoknak meggondolására sem érkezünk, ha természet folyása és rendi felett nem segít Isten, a ki kezdi és végbeviszi ami jó bennünk vagyon, a ki az akarást és véghezvitelt szerzi bennünk. Azért veszedelmünk és gonoszságunk magunktúl vagyon: segítségünk Istentűl, a kitűl vésszük, valami jó vagyon bennünk. Mert miképen a szem, nem láthat világosság nélkül; a test, nem élhet étel nélkül; az ereje szakadt beteg, nem járhat segítô nélkül; a kô, fel nem mehet külsô erô nélkül: úgy, Isten segítése nélkül, üdvösséges jót nem mívelhetünk; az ô vonása nélkül, ô hozzá nem mehetünk. Három szép hasonlatossággal ismerteti a sz.-írás ezt a mi fogyatkozásunkat: elôször, azt mondja, hogy a szôlô vesszônek termése nem lehet, ha a tônek erejébôl és nedvesítésébôl nem vastagodik, sôt a venyigébôl, nemhogy ágast, vagy gerendát, de egy szeget sem csinálhatni: azonképen mibennünk semmi haszonra és jóra való nincsen, ha a Krisztus malasztja és segítése nem gyámolít. Másodszor, azt írja Sz. Pál, hogy mi olyanok vagyunk, mint a letörött óltó-ágacska; mely soha nem gyümölcsözik, hanem ha a gyökeres fába oltatik, és a gyökér nedvességével elevenedik. Harmadszor, Sz. Dávid azt mondja, hogy, Istenre nézô dolgokban, olyan a mi lelkünk mennyei harmat nélkül, mint a száraz föld esô nélkül. Azért miképen az elsô teremtésben, a föld haszontalan és üres volt, azaz erô sem volt benne, mellyel hasznos termést hozhatott volna, és Isten sem teremtett vala fát vagy füvet benne, hanem sovány, kopár és semmirekellô vala: eképen a mi lelkünk, minden jó gyümölcshozásra elégtelen és haszontalan, ha mennyei malaszttal nem vastagodik magtalansága. Ha azért valami jót cselekeszünk, nem miénk az, hanem Istené, a kinek erejével munkálkodunk. És igazán mondhatjuk Istenünknek: Tiéd Uram és te tôled vettük valamivel kedvesvedünk néked. Ha jutalmazod szolgálatunkat, magad ajándékit ajándékozod. Mert miképen József az ô atyjafiainak pénzen ada búzát, de pénzt is ada, mellyel búzát vásárlottak: úgy a te kegyelmességed reá segített a munkára, hogy szegôdésedet megteljesítenéd. Akarod-e mégis tovább tudni, te ki vagy cselekedetedben? Ha eredeted és születésed, ha természeted és tehetséged fogyatkozási tekintetessé nem tehetnek, talán cselekedetid méltóságosbbá tehetnek? De jaj, mely fogyatkozottak a mi cselekedetink! Ha az Isten irgalma nem tartana, régen, mint Sodoma, elvesztünk volna, ha zabolán nem hordozná Isten a sátánt, hogy teljes erejét reánk ne fordítsa; ha erôtlenségünket nem vastagítaná; ha veszedelmünk okait nem távoztatná: régen pokolban kínlódnék a mi lelkünk. Mert valamely bűnbe esett valaki, azonba esnék akárki, ha Istentűl nem oltalmaztatnék. Azért minden ember úgy szólhat magárúl, mint Sz. Ágoston: Uram, e világ bűneit mind én cselekedtem volna, ha a te oltalmad nem tartóztatott volna. A mi jó bennem vagyon, te tôled vagyon: ha mikor állottam, te erôddel állottam: mikor elestem, magamtúl estem, és örökké sárban hevertem volna, ha te fel nem emeltél volna: és minekutána felállattál, ismét mindjárt elestem volna, ha te nem tartottál volna. Ilyenek a mi erkölcsink magunktúl. Azért cselekedetünkkel, semminél is alábbvalók lettünk: mivel tekélletes igazság, amit az igazság tanított, hogy jobb volna nem születni, azaz semmiségben maradni, hogysem bűnbe esni, és abban megkeményedni. Mózes akkor vévé eszébe, hogy rút sennyedékekkel poklos keze, mikor kebelébe nyúla. Jer mi is nyúljunk belsô rejtekébe szívünknek: és elsôben, gondoljuk meg, hogy az egész világ, vagy a testi gyönyörűségeket, vagy a szemmel látott gazdagságokat, vagy a felsô és böcsülletes állapatokat szomjúhozza, űzi, kergeti. Annyira elragadtatnak pedig ezeknek kívánságával az emberek, hogy hanyatthomlok minden bűnökre mennek érettek. Juttassuk eszünkbe azért, mennyiszer és mely sokképen vetkeztünk ezekben. Oh ember! Isten téged a keresztségben megmosogatott, fiává fogadott, lelki áldomásokkal felékesített: te pedig, mint ama tékozló fiú, meg nem gondolván, hogy veszni kell annak, a ki Istentűl eltávozik, bűnöd és gonoszságod által elhagyván Istenedet, eltávoztál tôle; mennyei gazdagságit eltékozlottad; Istennek szentelô malasztját és barátságát elvesztetted; lelkedet ördög szolgálatjába, sôt rabságába ejtetted; Istent ellenségűl vetted; minden érdemedet és gyôjteményidet, melyet ifjúságodtúl fogva kerestél, megfojtottad: úgy, hogy örökké elvesznek és haszontalanok lesznek,ha lelkeddel együtt, Isten irgalmával nem eleveníttetnek. Ennek-felette: miké-pen Ádámot Isten minden állatok urává tette, de egy bűnnel minden állatok szolgája lén; és mindjárt a bűn után, Ábelt juhpásztorrá; Káint szántó béressé kelle tenni: úgy te, a tékozló fiúval, oktalan-állatok pásztora, sôt, mint Nabukodonozor, oktalan-állathoz hasonló lettél, hasad és hasadalja kedve kereséssel. Ha igaz tehát, a mit Sz. Bernárd írva hagyott, hogy nincs az ember orrában oly nehézszagú poshadt dög, mely büdös Isten elôtt a bűnös lélek. Valaki magát ismeri, és cselekedetinek rútságit szemléli: eszébe veheti, hogy a magunktúl származott cselekedetek nem dücsôséges dicsíretet és jutalmazó fizetést, hanem szégyent és gyalázatot érdemlenek; azért úgy nézi magát, mint a büdös dögöt, melybôl szünetlen folynak a gonosz bűnök rútsági. Így gondolkodott bezzeg Dávid király, mikor magát holt ebhez hasonlította: jelentvén ezzel, hogy mint a holt test egyebet nem szerez büdösségnél: úgy, Isten segítsége nélkül, bűnös vétkeknél egyéb nincs mi bennünk. Vaj adná Isten, hogy mindnyájan így ismérnôk vétkeinket. De jaj, s meg jaj, ki sokan vannak olyanok, mint a ki azt mondotta: Gazdag vagyok, és nincs semmi szükségem! Noha nyomorult, szegény, mezítelen és vak volt. Nincs orvossága a betegségnek, ha meg nem ismertetik. Legveszedelmesb a hagymáz, melyben a beteg nem érzi betegségét, hanem csácsog, és örül nyavalyáján. Menjünk tovább. HARMADSZOR és utolszor: Sokkal inkább ismerhetjük magunkat, ha megtekintjük, mi lészen vége a világ tömlöcében való nyavaly-gásoknak? Mert. Elôször: ha most értékes állapatban vagyunk, bizonytalan mire jutunk holtunk napjáig. Nézd ama hetven királyt, az Adonibezek asztala alatt, kezek, lábok nélkül, mint kapdosnak ebmódra a koncon; tekintsd a Saul király testét felakasztva egy kôfalon; lássad Július császárt a templomban, huszonkét halálos sebben; Caligulát, harminchárom vágással megölve; világbíró Sándort, Tiberiust, Trajanust, Constantinust méreggel végezôdve. Jusson eszedbe, hogy Valens egy házikóban megége; Gordianus felakasz-taték; Pertinax és Maximinus feje kopja hegyén hordoztaték; Nicephorus Phocas, mikor ágyában aludnék, megöleték. Több sok hatalmas fejedelmek, ilyen véletlen veszélyekkel vesztek. Sokan rabságra, sokan kúldusságra, sokan egyéb nagy nyavalyákra jutottak, a hatalmas emberek közül. Azért rajtunk is történhetik, a mi máson történt: és bizonytalan végünk félelemnek rettegésével kínoz. Ha testi állapatunk ily bizonytalan, sokkal félelmesb a lélek dolga és következhetô szerencséje. Most állunk-e? Nem tudjuk, ha holnap el nem esünk. Most Isten kedvében vagyunk-e? Nem tudjuk, ha végig állandók leszünk; ha a pokol tüzét elkerüljük. Azért jövendôre nézve, minden dolgunk félelem és szomorú rettegés. Másodszor: ha idején meg nem halunk, a vénség rajtunk; melyet a Bölcs kínok idejének nevez. Mert a vénség szünetlen betegség, melyben szemeink homályosodnak, hallásunk siketedik, szaglásunk és ízlésünk tompul, illetésünk nehezül. A köhögések, szemfolyások, taknyosságok, fájdalmak, erôtlenségek, ízeten ételek, szakadozott aluvások, mendennapi kenyér a véneknél. Sôt az elmének élessége, az emlékezésnek elevensége, az okosságnak világossága, vagy meghomályosodik, vagy megfogyatkozik a vénségben. Azért, noha mindnyájan kívánjuk a vénséget: de, a Bölcs mondása szerént, valaki arra jut, igazán mondja, hogy nem tetszik néki. Harmadszor: semmik ezek ahoz képest, hogy kimondotta Isten a bűn után sententiánkat, és bizonyoson meg kell halnunk. Véletlen és váratlan jô sokszor a halál; és nem tudjuk, hol, mikor, minémű halálunk lészen: de bizonyos, hogy közel vagyon, és jöttön jô, sohult semmit nem késik. Azért teljes életünket kínozza a halál félelme. És, úgy tetszik, künnyebb volna a halált szenvedni, hogysem ennyi ideig, óránként, a halál félelmétűl szorongattatni. Kire nézve mondotta ama nagy császár, hogy jobb egyszer általmenni a halálon, hogysem attúl mindennap rettegni. Mikor immár közelgetni kezd a halál, elôljáró vitézit küldi, hogy szállást készítsenek, a sok és nehéz fájdalmakat; melyek a kedves étkeket epévé, a gyönyörűséges italokat keserű ürömmé változtatják. És mikor szemeid elfordulnak, dobog melljed, reke-dez röhögô torkod, fogaid megfeketednek, orrod megvékonyodik, vakszemed beesik: eljô maga a halál, és erôvel kiviszi testedbôl a lelket. Úgy marad a test, mint a tôke, érzékenység, mozdulás, szépség nélkül. Mihent kimégyen a lélek belôle, oly iszonyú, hogy legkedvesb fiának vagy házastársának hólt testét sem nézheti ember iszonyodás nélkül: nem is tartja senki tovább házánál a hólt testet, hanem a míg tisztességesen ki nem adhat rajta. Halál után, minden dögnél büdösebb az ember teste, ha hamar föld alá nem tétetik. Ott is, sem nemesség, sem gazdagság, sem bölcseség meg nem menti, hogy meg ne bűzhödjék, és, a mint Sz. Jób írja, apja, anyja a rothadás és férgek, vagy, a Bölcs írása szerént, kígyóknak, férgeknek öröksége lészen, azaz undok férgekké, férgek eledelévé, végre porrá lészen. És kiki vagy, akármint gyengéltessed testedet, de földbe tétetik; legalacsonyb-rendű emberek lába alá vettetik: és a kiket semmire böcsüllöttél, azok járnak hasadon. A fák között nagy különbözés vagyon, míg meg nem égnek: de mihent hamuvá fordulnak, semmi választás nem lehet közöttök. A szegény és gazdag, ifjú és vén, király és csordapásztor tetemi között semmi különbség nincs a halál után. Negyedszer: ennél is rettenetesb az, hogy a halál után a szegény lélek, mindenektűl elszakadván, a miben gyönyörködött, egyesegyedül vitetik az igaz itílô Isten széki eleibe, kinek böcsesége elôtt semmi titkolva nem lehet; sem hizelkedéssel meg nem csalatik, sem ajándékokkal, sem könyörgéssel, sem rettentéssel nem hajol: hanem igazán és voltaképen, minden gondolatrúl, szólásrúl, cselekedetrűl, elmulatásrúl számot kíván. Prókátora és bátorítója ott nem lészen a léleknek, hanem csak az ô cselekedeti követik, és azok szerént itíltetik, örök kárhozatra, vagy boldogságra. Meghallád ember, te ki vagy, mi voltál, mi vagy, mivé lesz, megtanulád, hogy semmibôl és sárból lettél; ganéj fészkekben fogantattál; sok rútságokkal és nyavalyákkal környékeztettél; sok vétkekkel mocskoltattál; végre is tested ganéj, és férgek eledele lészen, és ki tudja, talán lelked pokol tüzének üszöge lészen? Valjon ezek, felfuvalkodott kevélységre izgatnak-e? Valjon illik-e, hogy bíborba, bársonyba takartassék a ganéj? hogy arannyal és drágakövekkel fényesíttessék a sár? hogy válogatott étkekkel híz-laltassék a férgek eledele? hogy tisztekben és böcsülletekben tel-hetetlenkedjék a bűnök gyalázatjával bűzhödött genyedtség? Ki ne nevesse, ha a ganéj elsô helyeken vetekedik? mi közi a sárnak a cifrához? a rút féregnek a nagy böcsüllethez? Ha föld vagy, láb alá való vagy: magasb helyt nem érdemlesz a földnél. Vajha igazán ismérnôk magunkat! Vajha meggondolnók, mik voltunk? mik vagyunk? mivé leszünk? elfelejtenôk bezzeg a kevélységet, és azt kívánnók, hogy ezt a sárt megtapodják: ezt a bűnök gyalázatjával rútíttatott férget semmire böcsüljék. Mert noha külsô cselekedetben kiki tartozik magát úgy viselni, mint hivatalja és méltósága kívánja: de e mellett arra köteles, hogy maga alacsonyságát ismerje; magát minden böcsülletre méltatlannak itílje; maga erôtlenségét, maga sok vétkét szeme elôtt hordozza, és mindenekben magát megalázza. Szent Isten, nyisd meg lelki szemeinket, hogy ismerjük magunkat. Elsôben pedig az én elmémet mennyei fényességeddel világosítsad, hogy a mit mondottam és valóságos igazságnak itílek, azt ne csak értsem és tudjam, hanem azokból magamat megalázzam, méltatlan voltomat érezzem: hogy miképen megdícsíréd a magamegalázó Keresztelô Jánost, úgy minket is megdicsírj szent Atyád elôtt. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Krisztus urunk születésének idejérűl, módjárúl és helyérűl. (Karácsonynapi elsô besz.) A királyok könyvében olvassuk, hogy egy özvegyasszony fia véletlen meghala, és nem találván a keseredett anya egyéb vígasz-talást, Elizeushoz futa, lábaihoz borula, addig esedezék, addig áztatá könyhullatásival a földet elôtte, hogy megesék szűve a prófétának: inasát, Giezit, a halottas házhoz küldé, kezébe adván istápját, mellyel támogatni szokta vala vénségének erôtlenségét, és megparancsolá, hogy azzal illesse és elevenítse a holt testet. De megértvén Elizeus, hogy ezzel meg nem éledett a gyermek, maga méne a halotthoz: úgy egybevonyá és megkicsinyíté magát, hogy a holt testre borulván, szemeit szemeihez, kezeit kezeihez, lábait lábaihoz tenné, és így, elsôben megmelegíté, végre megeleveníté a holt gyermeket. Hasonlót cselekedett mi velünk a próféták Ura, az Atya Istennek Bölcsesége. Megholt vala bűnében az emberi nemzet: Isten az ô jóvoltának gazdagságát mutatván, nem akará érdeme szerént elhagyni; hanem hogy újonnan lelki életre támasztaná, elküldé Mózest csudatévô vesszôjével; elküldé prófétáit, kik a törvénynek súlyos pálcájával eléggé illeték, sôt ütögeték az emberek szűvét: de lelki életet és érzékenységet nem adhatának néki. Mert ha tör-vény által lehetett az igazulás, heában holt meg a Krisztus. A mi tehát lehetetlen volt a törvénytűl, azt maga az Isten Fia vivé végbe: és, a ki régen sok nyelveken, sok képek és árnyékok által szólott, maga jôve hozzánk születése által: végetlen nagyságát, melyet az egek és föld meg nem környékezhetnek, annyira egybevonyá, és, a mint szól az írás, az Igét annyira megrövidíté; magát annyira megüresíté és kicsinyíté, hogy gyermeki testtel egyesülvén, a szoros istállónak kisded jászolába férne. Így eleveníté a kárhozat halálába esett embert. Ezt a mi Urunk jövetelének emlékezetit terjeszti szemünk eleibe a mái napon az anyaszentegyház, mely ajtaja és kezdeti minden üdvösséges javainknak, melyeket Krisztus Urunktúl vettünk. Mert ez a nap, melyen a másik Ádám, az üdvösségnek Atyja, bôrünkbe öltözék, hogy kiöltöztessen abból az oktalan-állat bôrébôl, melybe elsô atyánk bűne után búvék. Ez a nap, melyen a szeplôtelen Szűz az ô Fiát, bűnös Ézsau testének hasonlatosságára, bôrünkkel béfedé, hogy ô általa atyai áldást nyerne nekünk. Ezen a napon, földrűl égig támasztaték ama lajtorja, melyen fel s alá járnak az Isten angyali. Ezen mutatá Isten amaz égi szivárványt, az örök békeségnek jelét, mikor az isteni fényességnek világossága az emberi természetnek felhôjével egybeelegyedék. Ez a nap, melyen a mi igaz szabadító Mózesünk, nem kákaszatyorba, hanem barmok jászolába téteték, és hogy vélle nyájaskodhassunk, orcájának fényességét béfedé emberi testünk fedelével. Ez a nap, melyen az Áron vesszeje virágozott; a Gedeon gyapja mennyei harmattal nedvesíttetett; a Dánieltűl látott kövecske a szeplôtelen Szüztűl, emberi kéz és férfiú nélkül, elvált; és, az ô példájának hatalmával, a világ bálványit, aranyát, ezüstét, dücsôségét, gyönyörűségét egyszersmind földhöz verte; és azután oly nagy heggyé nevekedett, hogy az egész világot betöltötte tudománnyal és szentséggel. Ezen a napon az erôs Sámson, Dalilának szerelmétűl, pólyába kötöztetett: a régi ködök és felhôk, melyekben szokott vala Isten jelenni, eloszlottak: mert Emmanuel, velünk lakó Istenné lett, a kit ezek az árnyékok jelentettek. Adná Isten, hogy értenôk mindnyájan, mely nagy irgalmasságot cselekedett, mennyi sok ajándékkal látogatott minket születésével az Úr Krisztus. Lehetetlen, hogy buzgó szeretetire nem gerjednénk; serény szolgálatjára nem igyekeznénk, ha ennek az irgalmasságnak nagy voltát értenôk. De ez minden fogyatkozásunknak gyökere és tunyaságunknak kútfeje, hogy ennyiszer hallván a Krisztus születését, csak úgy elmélkedünk arrúl, mint közönséges mindennapi dologrúl. Hogy azért mélyebben és édesdedben értsük elrejtett titkait és böcsülhetetlen kincseit a mi Urunk születésének: másszorra hagyván az angyali követségnek és éneklésnek üdvösséges tanúságát, ebben a rövid órában, melyet az isteni szolgálatnak szokatlan hosszabbsága enged, jer tekintsük meg a három dolgot, melyet az evangeliomban hallánk, tudniillik: a Krisztus születésének idejét, módját, helyét. Ezekbôl üdvösséges tanúságokat és lelki vígasztalásokat vehettek, ha figyelmetesek lesztek a hallgatásra és szófogadók az oktatásra. * * * Senki közülünk idôt, módot és helyt nem választ születésére, hanem ezeket hírünk nélkül Isten rendeli, kedves akaratja szerént. De Krisztus isteni erejével és bölcseségével, nagy okokból és bizonyos tanúságokért, maga választotta és rendelte születésének minden állapatját: úgy, hogy ennek környűlálló dolgaiban semmi nem történt, magátúl, elszánt nagy okok nélkül. Idejét ha megtekintjük Urunk születésének, nem jôve mihelyt Ádám elesék, hanem azután négyezer esztendô tájban. Mert azt akarta, hogy az ember jól megismerje nyavalyás betegségét, és eszébe vegye, hogy Isten kegyelme és orvoslása nélkül abból meg nem szabadulhat, mely ismeret nélkül, oly buzgósággal nem kívántuk volna, oly böcsüllettel és háladással nem fogadtuk volna jövetelét. Miképen azért a tudós doctor akkor kezdi derekason gyógyítani a beteget, mikor minden erejét kimutatta és magát megismertette a nyavalya: úgy az Istennek bölcsesége elvárá, hogy a világ gonoszsága annyira nevekedjék, a mennyire lehetett, és akkor jôve ennek gyógyítására, akkor kezde ennek orvoslásához. A Krisztus születésének idejérűl négy dolgot olvasunk; mindenik méltó elmélkedésre. Elôször: azt mondja az evangeliom, hogy Augustus pogány császár uralkodott, és adófizetôvé tette volt Zsidóországot, mikor Krisztus született. Ha Dávid, Ezekiás, Joziás és hasonló szent királyok idejében született volna, gondolhatta volna valaki, hogy ezeknek tekélletes jámborságok érdemére nézve jött Krisztus e világra: maga nem a mi cselekedetünk igazságáért, hanem csak maga irgalmasságából jött hozzánk az Isten Fia. Ennek felette, ha szent királyok idejében született volna a Messiás, oly böcsülletes ajtatotsággal fogadtatott volna, mely váltságunknak végezett rendivel egybe nem férhetett: mivel alázatossággal és szenvedéssel akarta Isten végbevinni szabadulásunkat. Bé kellett azért teljesedni az írásoknak, hogy idegen fejedelem birodalma alatt születik, és Jessének gyökerébôl fakad Krisztus: azaz mikor minden ágai kivágatnak és csak földben rejtett gyökere marad a Dávid nemzetségének: mikor úgy megaprósodik és elfogy a királyi nemnek méltósága, mint az evangeliomban hallók, hogy József és Mária meg- fogyatkoztak vala, kik régi elejek várasában szállást sem találtak, hanem istállóba tértek. Végezetre, hogy világosban ismértetnék az Isten kegyelmessége, akkor illett Krisztusnak e földre jôni, mikor Zsidóország rabságra jutott vala; mikor, a pogány császár birtoka alatt, a pogányságból származott sok gonoszságok teljességgel eláradtak vala. Mert ez az Istennek irgalmassága, hogy akkor küldötte hozzánk szent Fiát, mikor ellenségi voltunk és haragot érdemlettünk: akkor nyújtotta segedelmét, mikor emberi segítségnek reménységébôl kifogyott vala a zsidóság. Másodszor: azt írja Sz. Lukács, hogy olykor születék Krisztus, mikor a pogány császár ravóitúl mindenek béírattak: a végre, hogy személyre és értékre adót vetnének, és az Isten népét sarcoltatnák. Annakokáért írják a régi atyák, hogy mihent Krisztus született, ottan ravók lajstromába íratott, mint adózó jobbágy, és mivel a fél siclust, vagy két drachmát melyet Isten a templomra rendelt minden személytűl, a római császár maga adózására fordította volt: Krisztus urunk is, öregkorában, ezt az adót megfizette, mint az evangeliom elônkbe adja. Ah, mely igazán írja Sz. Lukács, hogy Augustus az egész világot béiratta! Ah, mely méltán mondja Sz. Pál, hogy a kisded gyermek semmiben nem különböz a szolgátúl: mivel az Istennek örökös Fia a római császár szolgáinak lajstromába iratik. Keresztyének, mi valánk szolgák, és kegyetlen urak szolgái valánk: a bűnnek, halálnak, ördögnek rabságában valánk: de imé, az Isten Fia mihent születik, adófizetésre kötelezi magát, hogy a mi sarcunkat letegye: a császár könyvébe iratik, hogy minket az élet könyvébe írjon. Harmadszor: mivel Krisztus békeséget szeret és minket is békeségszeretôkké akart tenni, oly üdôben született, melyben egy közönséges úrnak birtokában lévén e világ, nagy és közönséges békeség volt. Ugyanis, az égi harmat tiszta és minden szelek hábo-rúitúl csendesz üdôben szokott alászállani: a szent próféták pedig nem csak mennyei harmatnak, hanem békeség fejedelmének nevezték Krisztust: és azt jövendölték, hogy ô idejében a békeségnek bôvsége lészen. Azért az emberek kardokból szántóvasat, kopja-vasból kapákat csinálnak; eltörik a kézíjakat; tüzet raknak a pajzsokból. És, hogy ennek a békeségnek csudálatos voltát elônkbe adná Izsaiás, azt írja, hogy a Krisztus országában a farkas báránnyal, a párduc gödölyével, az oroszlány borjúval együtt lakik, és egymásnak nem ártanak: mert egy kis gyermek legelteti ôket. Mindezeken azt kell érteni, hogy a hol Krisztus uralkodik, békeségnek kell ott lenni: azért hallád az evangeliomban, hogy mihent született, ottan békeséget hirdettek az angyalok. Mert, a Sz. Pál mondása szerént, Krisztus a mi békeségünk: és oly fene természetű vad ember nem lehet, ki meg nem szelídűl, ha szűvében Krisztus születik. Azért, valahol haragtartás, gyűlölség, bosszúállás, visszavonyás vagyon, bizonyoson higyjétek, hogy ott nem született a szelíd Krisztus, hanem a háborúság-szerzô és szeretô sátán uralkodik. Mert az Isten: békeségnek és nem visszavonyásnak Istene. Az ô lakóhelye békeség, melyben nem részesek a gonoszok. Negyedszer: hideg télben, meleg ház kívűl született az igazságnak napja: hogy a hideg világot melegítené, hogy szenvedéssel sanyarúsággal kezdené érettünk való fáradságit. Gyermeknek, és hideg istállóban született gyermeknek, és a kinek alig volt egy darab posztócskája, alkalmatlan volt a téli üdô: mégis a hideg telet választá Krisztus születésére, hogy szenvedésen kezdené életét. Olykor születék, mikor az éjszaka leghosszabb: de ugyanakkor a napok hosszabbodni, a setét ijszakák rövidülni kezdenek. Mert mikor a világ gonoszságának setétsége annyira nevekedett, valamennyire lehetett, akkor kezdé az Isten Fia, példájának és tanításának világosságával, fogyatni és rövidíteni a régi setétséget; akkor kezdé az új világosságot, az isteni tudományt nevelni és öregbíteni. Végezetre, miképen az Áron vesszeje éjjel virágozék; miképpen az Isten szekrénye éjjel veré földhöz a Dágon bálványát; miképen az Isten angyala éjfélkor ölé meg Egyiptomnak elsôszülöttit: azon-képen setét éjszakának kellô közepin jôve e világra a mindenható Ige, mikor a pásztorok éjjeli vigyázással ôriznék nyájokat. Ebbôl nemcsak azt tanuljuk, hogy temérdek setétségben volt a világ, Urunk jövetele elôtt, de ô világosította a halál árnyékának setétségében lévôket: hanem azt is megérthetjük, hogy miképen a mi szemünk nem láthat a setétben, úgy a mi értelmünk meg nem foghatja a Krisztus születésének csudálatos voltát: hanem fogva kell tartanunk okosságunkat: nem kell annak itíletit és vizsgálását nyargalóban bocsátani: a hitnek és ajtatos akaratnak erejével arra kell vinni, hogy elhigyje a mit meg nem foghat. És miképen ama szent állatok, melyeket Ezekiel láta, lebocsátották szárnyokat; elhagyták röpdöséseket, mihent az isteni szózatot hallották: úgy mi is, fel nem érvén elmélkedéseinkkel, mint lehessen az Isten emberré, az igazmondó Isten szavára megalázzuk okoskodásunkat, és ezt a setétségben elrejtett mélységet leborulva imádjuk. Ezt cselekeszi az anyaszentegyház; mert a szent misében a Credo-nak több felséges részeire le nem borul a pap, mihelyt arra jut: És emberré lett: mindjárt térdre esik és az oltárra borul. Hasonlóképen a mise végin, a Sz. János evangeliomát olvasván, fenn áll a pappal egyetemben a község, valamíg ama szókra nem jut: És az Ige testté lén: akkor mindnyájan térdre esnek: nemcsak böcsülletért, hanem hogy megalázván magunkat a Krisztus alázatosságának emlékezetire, vallást tegyünk, hogy meggyôzetünk ennek a felséges titoknak mélységes setétségétűl, és csak leborulva kell imádnunk, a mit elmélkedésünkkel meg nem foghatunk. Módját a Krisztus születésének, azt mondja Izsaiás, hogy emberi nyelvvel ki nem mondhatni. Azért, mikor a Szentlélek vezérlésébôl ennek hirdetéséhez akart kezdeni, felkiáltott elsôben: Uram, ki hiszi a mit hall tôlünk, hogy egy szűz gyermeket szül, ki Emmanuel, velünk lakozó Isten, azaz Isten-ember lészen? A szűznek szülésérűl azt írja, hogy minekelôtte az szülésnek erôltetését, vagy fájdalmát és szenvedését érezné, fiúmagzatot hozott. Mert ha Krisztus öregkorában úgy ment tanítványihoz zárlott ajtókon által, hogy ezeket meg nem nyitotta: mit csudálod, ha születésében békeségesen és sérelem nélkül ment által, nyomdok nem maradván utána? Azért, hogy fogantatásban, szülésben és szülés után szűznek ismérnôk a Krisztus szent anyját, háromszor mondja Ezekiel, hogy az a kapu, melyen Isten hozzánk jött, betéve volt: meg nem nyittatott: betéve maradott a fejedelemnek. Mert, a Sz. Ágoston mondása szerént, ha születéssel felbontatnék a Szűznek épsége, nem mondatnék Krisztus szüztűl születtetni. Mikor azért a szeplôtelen Szűz Urunkat méhében viselte, terhét nem érzette: mikor szülte, fájdalmát nem szenvedte: hanem mint az elsô Ádám csontjaiból fájdalom nélkül építteték Éva, mint a csipkebokorból égetés nélkül fénylett a mennyei tűz: úgy a második Ádám, a mi Istenünk, a ki emésztô tűz, minden sérelem nélkül született Boldogasszonytól. Azért nem volt ebben a születésben semmi rútság, nem kívántatott ehez bába, nem volt szükséges egyéb asszonyemberek szorgalmatoskodása: hanem, a mint az evangeliom mondja, ô maga Boldogasszony takarta és pólyálta ides szülöttét. Ezt a Krisztus születésének tisztaságát, a sz.-írás négy igen szép hasonlatossággal ismerteti. Elôször, azt mondja, hogy miképen a nap minden sérelem nélkül bocsátja fényességét a földre; miképen az ô sugári épen és romlás nélkül hagyják az üveget, melyen általmennek; miképen meg nem szaggattatik a szövétnek, mikor más szövétneket meggyújt: azon-képen jô hozzánk az Üdvözítô, ki nem egyéb, hanem az örök dücsôségnek fényessége, mely a világnak hitetlen vakságát isteni tudománnyal világosította. Másodszor: hasonlítja Izsaiás az Urunk születését a termô fának virágzásához, és vesszôneveléséhez: Vesszô fakad, úgymond, a Jesse gyökerébôl és virág nevekedik belôle. Nem gondolhatunk tisztább és szebb születést és származást, mint mikor a fa virágzik, vagy vesszôt nevel. Mert a fának virágja és vesszeje, minden külsó mag nélkül, minden emberi ásás, kapálás nélkül, csak magátúl a fátúl fakad. Ebben pedig a nemzésben semmi éktelen rútság és véresítés, semmi sérelem és szakadás, semmi törés és bontakozás nincsen. Eképen lészen, úgymond Izsaiás, a Messiás születése: minden külsô mag nélkül, Szentlélek árnyékozásából, egy gyenge szűztűl tisztán és minden éktelenség nélkül születik. Harmadszor: hasonlítja Sz. Dávid az Urunk jövetelét az égi harmathoz, mely a Gedeon gyapját megnedvesítette. Miképen az esôk és harmatok, felhôk és egek szakadása nélkül, csendeszen esnek; miképen a Gedeon gyapjára a mennyei harmat alászállott és azt elsôben megáztatá, megnedvesíté, azután ismét kinyomta Gedeon a tiszta harmatot belôle, de sem egyikkel, sem másikkal a gyapjú meg nem szaggattatott, meg nem sértetett: ezenképen ama mennyei harmat, melyet a régi próféták annyi óhajtásokkal kívántak, mikor az egekbôl Boldogasszony méhébe bocsáttaték, mikor tiszta méhébôl kiadaték, meg nem sérté semmiben ezt a tisztaságos gyapjat. Nem jôve a mi Urunk, mennydörgés, csattogás, villámlás, trombitaharso-gás között, mint régen a Sinai hegyére: mert talám ismét azt mondották volna az emberek, hogy ne szóljon nékik Isten: talám ismét elfutottak volna elôtte, mint paradicsomban elfuta Ádám: hanem csendeszen jôve, mint a harmat szokott a gyapjúra szállani. És miképen az ember meg nem isméré az ördögöt paradicsomban, azt akará Krisztus, hogy az ördög se ismerné ôtet születésében; és erre nézve, jôve hozzánk csendesz harmat módjára. Negyedszer és utolszor: hasonlítja Ozeás próféta az Urunk születését hajnalhoz. Mert miképen a piros hajnal, egek sérelme nélkül, a világi állatoknak csudálatos örömökkel mutatja magát: úgy a mi Üdvözítônk, tisztaságos anyjának méhébôl, minden alkalmatlanság nélkül született. Mikor azért elközelgetett születésének ideje, kimondhatatlan örömmel teljesíté szent anyját. És miképen az elsô Ádámra csendesz és kedves álmot bocsáta, mikor Évát oldalából építé: úgy a szeplôtelen Szűznek értelmét mennyei elmélkedéseknek mélységes tengerében, akaratját isteni szerelemnek gerjedezô tüzében mindenestűl elmeríté, mikor Urunkat elhozá, és, mint egy mély álomból, az isteni dolgok csudálkozásából felocsódván, elôtte látá Szülöttét, Urát, Teremtôjét. Azért öröm és félelem között nem tudván mit mívelne, térdre borulván, hihetô, hogy eképen szólott néki: Oh áldott gyermek! oh felséges Isten! oh édes Fiam! oh én mennyei szent Atyám, oh Uram, Teremtôm! ki vagyok én, hogy alázatos szolgálódat ily nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged mint fiamat, vagy imádjalak mint Istenemet? Bétakarjalak-e mint anyád, vagy tiszteljelek mint szolgálód? Tejet adjak-e, vagy temjénnel áldozzam néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki az egeket betöltöd? Mint tápláljalak téged, ki minden állatokat eledellel tartasz? Efféle sok, és mi tôlünk gondolhatatlan ajtatosságok után, végre ölelvén, csókolván, sírván, örülvén, ölébe vévé és nagy böcsüllettel bétakargatá Fiát, Atyját, Istenét. Helyét a Krisztus születésének ha megtekintjük, arrúl az evan- geliomban három dolgot hallánk: hogy Betlehemben, a hol Dávid született vala; hogy istállóban született; hogy jászol volt bölcsôje, posztó darabocskák pólyái. Megjövendöllötte volt Mikeás próféta, hogy az Izrael Ura, kinek elsô születése öröktűl fogva volt, emberi természet szerént Betlehemben születik. Dücsôséges nagy a te neved, oh Istennek várasa: mivel te benned ember, de Isten-ember született. Sokkal dücsôségesb paradicsomnál ez a kis váras. Mert paradicsomban tiltva volt az élet fája, ott esett bűnbe Ádám, ott forgódott a kígyó: de ebben a váraskában nincs kígyó, nincs elesett Ádám, nincs tiltva az élet gyümölcse: hanem jászolba, az oktalan-állatok évôhelyébe tétetett, hogy ehessék ô benne valaki akarja. Csudálkoznak a szent doctorok, mi légyen oka, hogy mikor Isten az eget és földet teremté, mindjárt a földet kezdé ékesgetni és a három elsô napot ebben töltvén, azután kezde az egek ékesgetéséhez? és, azt találják rajta, hogy az eljövendô Messiásnak böcsülletiért készített és ékesített Isten elsôben földi lakóhelyt. Ezt is azért az Izrael várasocskáját, Betlehemet, azért mondja a sz.-írás böcsülletes épületnek: mert ebben kellett születni Krisztusnak. Idegen helyen, más hajlékban akara a mi Urunk születni: hogy csak attúl is a kevés alkalmatosságtúl megüresednék, melyre magok házában szert tehetett volna az ô szent anyja. Betlehem annyit tészen, mint kenyér háza. Mivel azért Krisztus igaz búzaszem, mely azért vettetett a földbe, hogy mennyei eledellel tápláltassék az ember: méltán születik Betlehemben, hogy ezután immár ne kellessék az Isten népének Egyiptomba kenyérért menni, hanem Betlehemben keresnék minden nemzetségek a mennybôl szállott kenyeret, mely örök életet ád híveinek. Mert Betlehemben találtatik kenyér, mely a madianiták táborát felverte és megfutamtatta; ott vagyon ama kifolyó szép forrás, melyet oly igen kívánt Sz. Dávid, hogy szomjúságát eloltaná. De lásd e világnak háladatlanságát. Nincs e mi Urunknak, nincs az ô szent anyjának helye és szállása a vendégfogadóban: hanem istállóba, jászolba, azaz legrútabb, legalkalmatlanb helybe térnek és telepednek. Tulajdonába jött, és az övéi bé nem fogadák. Oh bolond, oh csalárd világ, mely hamar megveted Krisztust! Az ökör megismeri urát, a szamár feltalálja ura jászolát: az Izrael népe között pedig senki sincs, ki megismerje Szabadítóját, házába fogadja Teremtôjét; hanem egy elvetett büdös istállóban, baromálló rút hajlékban kell születni az Isten fiának! Áldott Isten, mit mondana Salamon, ha istállóban és jászolban látná Teremtôjét? Világ csudája volt ama jeruzsalemi templom, melyet Salamon király száznyolcvanezer s hatszáz munkással építtete; falait, pádimentomit, arany darabokkal buríttatá: de meggondolván az Istennek felséges nagyvoltát, és hogy minden világi ékesség és dücsôség ô hozzá képest ocsmányság, felkiálta: Hihetô-e, hogy a mely Istent az egek és egek egei meg nem foghatnak, ebben a házacskában lakik? Valjon mit mondana, ha egy rút istállóban, ha egy elvetett jászolban, ha barmok között, ha egy kis folt posztócskában takarva látná Teremtôjét? nem nagyobb csudálkozással kiáltana-e: Ki hiheti, hogy Isten itt lakjék? Oh emberi kevélység! Oh balgatag felfuvalkodás! mikor szégyenülsz meg, ha a mái napon, az élô Istent, istállóban, jászolban, posztóban látván, meg nem szégyenülsz? Ha te nagy nemzetbôl vagy: nézzed, mennyi királyokon hozza alá Sz. Máté annak genealogiáját, a ki jászolban fekszik! Ha szent és Isten elôtt nagy vagy: minden szentek szenti, a ki baromálló helyen születik. Ne szégyenljed tehát magadat megalázni, látván az Isten Fiának ily nagy alázatosságát. Nemcsak azért jött Krisztus, hogy vére hullásával eleget tegyen érettünk és megváltson: hanem hogy példájával a világ pompáit és gyönyörüségit megutáltassa: kivegye azokat a hamis vélekedéseket elménkbôl, melyek vezetik a világot, és nagyra böcsüllik a földi alkalmatosságokat. Annakokáért nem az Augustus császár uraságát és birodalmát választá, a ki választani tud a jó és gonosz között: hanem a ki meg nem csalatik, istállóban születik, hogy a világ dücsôségét és hiúságit megutáltassa velünk: és, a mint egy tudós szent ember írja, a maga testébôl tükört csinált lelkünknek. Mihelyt született, ottan megmutatta, hogy tanácsadója a mi tudatlanságunknak: példájával mutatván, hogy csalárd és hiuságos a világi uraság és gyönyörűség. És mint a gyermek Dániel itíleti megszégyeníté a feslett vének gonoszságát: úgy a kis Jézus, meghamisította a világ itíletit. Semmivel inkább nem idegenedhetünk a világ pompáitól, mint hogy ô maga Krisztus, alázatos renden, istállóhoz illendô állapatban maradott: Augustust pedig külsô birodalomra magasztalta. Világbíró Sándor, mikor nehéz utakon által akarná vinni hadait, látván vitézinek kedvetlenségét, leugrék lovárúl, és elôttök menvén, szűvet és kedvet ada mindeneknek a gyalogláshoz. Másszor, a sok prédával terhelt tábort akarván künnyebbíteni, megégeté elôször a maga társzekereit; azután zúgolódás nélkül mindnyájan azont cselekedék. Hogy a világi alkalmatosságokat annyira ne böcsüljük; hogy a sanyaruságoktúl annyira ne irtózzunk: a mi Istenünk idegen helyen és istállóban születvén, igen megkünnyebíté a világi nyomoruságokat az örök életnek reménységével. Mert valaki ezt a Krisztus példáját jól megfontolja: igen elvetett és oktalan, ha úgy nem felel, mikor e világ javaitól csalogattatik, mint Úriás felele Dávidnak, mikor alkalmatos nyugodalomra küldeték: Az én uram sátor alatt, mezôben sanyarog: majd én házamhoz menjek, hogy puha ágyamban, asszonyhölgyem mellett nyújtózzam. Mondjuk mi is: a mi Urunk Istenünk mi érettünk legalacsonyb helyre ereszkedett, jászolba tétetett, nem volt hajléka, nem volt nyugodalma: mi tehát miért kevélykedjünk? miért telhetetlenkedjünk a világ javaiban? Keresztyének, ez a jászolban helyheztetett Krisztus, a mi tárgyunk, melyhez kell arányoznunk, melyet kell követnünk. De mivel bé nem fogadák ôtet házokba a Betlehem lakosi, fogadjuk bé mi: ha az ô születésének hasznában akarunk részesülni. Mert noha mindenekért született, de csak azoknak üdvösséges az ô születése, kik ôtet béfogadják: a kik ôtet befogadják, úgymond Sz. János, azok lehetnek Isten fiai. Ah kegyetlenség! Mennyiszer zörget Krisztus szívünk ajtaján, és bé nem bocsátjuk? Mennyiszer int és fenyit, hogy bűneinkbôl kitérjünk, életünket megjobbítsuk: mégis szívünket a gonoszságban megkeményítjük? Nem így, keresztyének, nem így: ne legyetek oly kegyetlenek mint a zsidók, kik szállást nem adának Krisztusnak. Boldog az a ház, melybe ô bemégyen. Egyszer méne a Zakeus házába, és mindjárt üdvösséget nyere a gazda minden cselédével. Minket is megáld, ha béfogadjuk ôtet. Mert ugyanis nem egyébért jött, hanem mi irettünk, a mi jónkért és üdvösségünkért. Ha ember fia lett, azért lett, hogy mi Isten fiai legyünk. Ha kisded gyermek, azért ilyen, hogy minket tekélletes férfiakká tegyen. Ha erôtlen, azért olyan, hogy a mennyei útnak járására minket vastagítson. Pólyába kötöztetett, hogy minket a bűnök kötelébôl megoldozzon. Tejet szopott, hogy minket mennyei eledellel tápláljon. Kicsinnyé lett, hogy minket nagyokká tegyen. Posztó darabocskákba takartatott, hogy minket az igazságnak menyekzôs köntösébe öltöztessen. Szegénnyé lett, hogy minket gazdagítson. Nincs helye a szálláson, hogy nekünk helyünk lehessen mennyországban. Idegenben születik, hogy minket mennyei hazánkba vigyen. A ravóktúl béíratik, hogy mi az élôk könyvébe írassunk. Adófizetésre köteleztetik, hogy minket ördög fogságából felszabadítson. Barmok jászolába helyheztetett, hogy minket, kik bűzhödtünk, mint barmok, ganéjunkban, rútságunkból kiemeljen. Sírva született, hogy a mi könyhullatásunkat megszárassza. Óh kedves sírás, mely megszabadít az örök sírástúl és fogcsikorgástúl! oh áldott posztócskák, melyek letörlik bűneink rútságit! oh felséges jászol, melyben nem barmok szénája, hanem angyalok kenyere helyheztetik! oh felséges könyhullatások, melyekben a bűnök, mint vízözönben elmerültek, és mi megmosatunk. De ideje, hogy elvégezzük tanításunkat. Meghallátok, keresztyének, hogy az Urunk születésének mind ideje, mind módja, mind helye mi hasznunkra és oktatásunkra, maga alázatosságára és sanyarúságára rendeltetett. Azért, ha mi érettünk szolgává lett Krisztus, szolgáljunk mi is néki. Ha békeséges üdôben született, ne légyen semmi visszavonyas közöttünk. Ha hidegekben született és dedergett, olvadjon a mi szívünk jeges hidegsége az ô szerelmének tüzével. Ha alázatos hajlékban született, alázzuk meg kevélységünket. És így, ajtatossággal fogadván most a kisded Krisztust, bátorsággal láthassuk ôtet itílô székiben. Kit engedjen az Atya, Fiú és Szentlélek. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Miért lett Isten emberré? (Karácsonynapi második besz.) A pusztában bujdosó zsidóknak sok éhezéssel szakaszkodott erôtlenségét vastagítani akarván az Isten, mennyei eledelt és angyali kenyeret ada nékik, melyet minden jó ízekkel édesített vala: de mivel ez kisded és hóharmat módjára a földön elterjedett vala, nem tudván a zsidók, mi légyen és mire való légyen, csudálkozással tudakoztak: Man hú? Man hú? Mi lehet ez? mire való ez? mit kell ezzel mívelni? Úgy tetszik, keresztyének, hogy, mikor az élô Istennek szent Fiát, kisded és gyarló testecskében születni, barom-állóhelyen jászolba helyheztetni, darab posztócskába pólyáltatni látjuk, nagyobb csudálkozással mondhatjuk: Man hú? Mi dolog ez, hogy a teremtô Isten emberré lett? hogy istállóban született? Mert nem lehet egész okossága, a ki azon nem csudálkozik, hogy az Atya Istennek természettel, hatalommal, bölcseséggel egyenlô Fia, az örökkévaló, végetlen, változhatatlan, szenvedhetetlen Fiú Isten, halandó és romlandó testbe öltözött, posztókba takartatott, jászolba tétetett. Ki hallotta, hogy azonegy fiú kétszer szülessék; egyszer, öröktűl fogva atyátúl, anya nélkül; másszor, az utolsó üdôkben apa nélkül, anyátúl? Ki látta, hogy apját maga leánya szülje? anyjánál elébb való légyen szülötte? hogy a ki ma születik, minden üdôknél régiebb légyen? Hová lehet annál csudálatosb dolog, hogy az Isten hatalmassága, pólyába kötöztetik? Az angyalok kenyere, tejjel tápláltatik?, aki mindeneket kezében tart és visel, ölben hordoztatik? a ki egeket épített, istállóba helyheztetik? Egy szóval, hogy a halandó, gyarló, változandó ember, halhatatlan, mindenható, örök Isten légyen. Ezekre tekintve Sz. Pál, az Isten Fia születését Isten kegyeségének szentséges titkának nevezi, és vizsgálhatatlan titoknak mondja, melyet Isten magában elrejtett eleitűl fogva. Mert ha, világ kezdetitűl fogva, mindenható erejét a régi bölcsekkel megsmértette alkotmányiból; ha teremtett-állatinak szépségébôl kitudódott, hogy szebb ezeknél a Teremtô: de az Istennek emberré léte a mennyei titkos tárháznak lakatja alatt rejtve tartatott, és igazán elrejtett Isten volt a régi üdôkben. Mert Istennek emberré létét és születését senki a világ bölcsei közül nem értette, sôt a zsidók botránkozásnak, a pogány bölcsek bolondságnak alították ezt a felséges tudományt: mert nemhogy Istent emberré lenni, de sokan a világi tudósok közül, csak emberekkel nyájaskodni sem itílték illendônek. Hogy azért mi is csudálkozzunk, de meg ne botránkozzunk Isten Fiának alázatos születésében, sôt, felséges okait értvén Isten emberré létének, gerjedezzünk az ô szerelmére: jer kérdezzük mi is: Man hú? Miért lett Isten emberré? Régi kérdés ez, keresztyének, melyet Jeremiás próféta ilyen szókkal támaszt: Izraeltűl váratott Üdvözítô, mi az oka, hogy a földön olyanná lettél, mint útonjáró jövevény és mint adózó jobbágy? Miért születtél más ember istállójában? Miért írattál a ravóktúl a császár könyvébe, mint adózó jobbágy? A szent atyák is egész könyveket írtak arrúl: Miért lett Isten emberré? Megfejtették ezt a kérdést a mennyei angyalok a mái evan-geliomban, mikor a Krisztus születésének örömében Istennek dü-csôséget, embereknek békeséget hirdettek: jelentvén és értenünk adván ezzel, hogy azért jött emberi testben hozzánk a mi Urunk, hogy Isten dücsôíttessék, az emberekre pedig mennyei áldomások áradjanak. Én is azért a mái tanúságunk tárgyát annak ismeretit és bizonyítását teszem, hogy semmiben inkább nem fénylett Istenünk hatalma, szerelme, igazsága, bölcsesége, mint a Fiú Istennek emberré létében: semmivel hasznosban nem segíttetett és nagyobb böcsülletre nem emeltetett az emberi fogyatkozás, mint az Isten Fiának testesülésével. Ajtatos figyelmezést kíván tôletek a dolog nagy,volta. I. RÉSZE. Bizonyos, hogy az Isten Fia azért jött a világra, hogy felkeresse az elveszett juhot, igazítsa és üdvözítse a bűnösöket, felemelje az elesetteket, megszabadítsa az ördög fogságában heverôket, megbékéltesse Istennel a haragban lévôket, megdücsôítse a választottakat. A végre lett emberré az Isten Fia, hogy tudatlanságunkat tanításával oktassa, bátortalan félelmességünket biztatásival vastagítsa, restségünket példájával serkegesse, erôtlenségünket foganatos malasztjával gyámolítsa. Annakokáért kérdés kívül vettetett igazság az, hogy Krisztus váltságunkért és üdvösségünkért jött e világra. De mivel Istennek végetlen bölcsesége, az Isten Fiának testesülése és elégtétele nélkül is, sok módokat találhatott az emberi nemzet szabadításában, vagy ingyen megbocsátván, vagy akármely kisded munkának bocsánatot ígérvén és adván: csak az a kérdés, miért választotta Isten ezt a módot váltságunkban, hogy a Fiú Isten emberi természetbe, öltöznék, és elégtételével vinné végbe szabadításunkat? Keresztyének, talám itt csak fel kellene kiáltanunk Sz. Pállal: Oh isteni bölcseségek gazdagságinak felséges volta! Mely foghatatlanok a te itíletid! Mely vizsgálhatatlanok a te utaid! Ki volt tanácsa Istennek, hogy tudhassa titkát? De mivel a mennyei angyalok utat mutatnak az elônkbe vett kérdésnek fejtegetésére, mikor Istennek dücsôséget, embereknek békeséget énekelnek Urunk születése napján: az ô szavok után szóljunk mi is a dologhoz, a mennyire Isten tudnunk adja. Elsô és fôbb ok, melyért Isten emberré lett, az Isten dücsô-sége: Isten senkinek semmivel nem tartozik, ha jó akaratból igé-retivel nem kötelezi magát: senkitűl semmit nem vár: semmire nincs szüksége. Azért valamit cselekeszik, magáért cselekeszi; isteni hatalmának, jóvoltának, dücsôségének ismertetésére. Az emberi nemzetet, noha másképen megszabadíthatta volna Isten: de nevének dücsôségéért, maga kegyelme dicsíretiért, szent Fiát akarta váltságunkért küldeni. Mert semmiben nem fénylik világosban, csudálatosban sem ismertetik az Isten hatalmának végetlen ereje, szerelmének tengere, igazságának és bölcseségének titka, mint hogy a Fiú Isten szenvedése által akart minket üdvözíteni. A verô órában mindenkor forognak némely kerekek; mert vagy terh, vagy pléh keménysége vonsza azokat; de az óra elfolyván, minden kerekek egyszersmind forognak: úgy az Isten hatalmassága, a teremtésben; irgalmassága, a bűnök tűrésében; igazsága, a Sodoma rontásában; bölesesége, a világ vezérlésében fénylett. De eljôvén az üdôk teljessége, a Fiú testesűlésében minden isteni tulajdonságok egyszersmind csudálatoson kimutatódtak. Elôször: Istennek mindenható ereje fénylett a világ teremtésében. Mert végetlen hatalom kellett ahoz, hogy ennyi számtalan állatok, ily nagy és szép alkotmányok, semmibôl, segítség, munka, fáradság nélkül, egy hagyással lettek: és hat nap minden ékessége végbe vitetett. Mindazáltal a teremtésben nem mutatódott utolsó és legnagyobb cselekedete az Isten hatalmának: mert több és szebb állatokat teremthet Isten; több világokat fondálhat, több embereket és egyéb állatokat építhet, hogysem a mennyit teremtett. Hanem az Isten emberré léte, isteni hatalmasságának legfelsôbb és legnagyobb cselekedete: mivel jobbat és nagyobbat nem alkothat Isten annál, hogy Istent emberré tenné, embert Istenné. A régi képírók munkájok alá azt szokták írnya: Csinálja vala. Ezzel érteni adták, hogy jobbítás lehet munkájukban, mert még azt végbe nem vitték. Protogenes pedig, mikor egy képen mesterségét megmutatta volna, azt írá alája: Elvégezte ezt Protogenes, jelentvén, hogy ebben immár jobbítás nem lehet. A sz.-írás, mikor a teremtett-állatok alkotásárúl emlékezik, azt mondja, hogy Isten azokat készíti, erôsíti, formálja, fontolja, keríti vala: mintha végbe nem vitettek volna; mivel ezeknél jobbak lehetnének. Mikor az Isten Fiának emberré létérűl emlékezik, azt mondja: Végbe vitte ezt a nagyhatalmú Isten, nem kívántatik jobbítás ebben, ennél szebb és nagyobb munkája Istennek nem lehet. Azért írja Sz. Tamás, hogy a három dolog között, melynél jobbat Isten nem alkothat: egyik a Krisztus embersége, másik az Isten anyja. Nagyobb dolog a bűnös ember igazítása, hogysem az egek és föld teremtése: mivel gyönyörűséggel, játszodozás-képen vitte Isten végbe a világ teremtését, az igazulást pedig fáradsággal és munkával nyerte az Isten Fia. Nagyobb okkal mondhatjuk, hogy Isten emberré léte nagyobb a világ teremtésénél és vezérlésénél. Mert mikor az írás a teremtésrűl és világ gondviselésérűl szól, azt mondja, hogy az egek és egyéb mindenek, Isten újjainak munkái, és Isten a világ gondviselését három újján viseli: de mikor az Isten emberré létét említi, Isten karjának teljes erejével, mondja, hogy ez végbement. Jelentvén, hogy minémű különbség vagyon azok a munkák között, melyeket ember újjával, és a melyeket vastag karjának erôltetésével végez: olyan különbség vagyon az Isten emberré léte, és a több isteni cselekedetek között. Annak felette, mint a fazekas lágy sárból künnyen akármit csinál: úgy Isten a teremtésben sárból alkotá az embert és lehelléssel eleveníté: az isteni személyhez foglaltatott testet, mint erôs kôfaragó, metéléssel, véséssel, faragással formálta és ékesítette Isten. Azért mennyivel kevesebb erô kell a lágy sár formáláshoz, hogysem a kemény kô faragáshoz: annyival felségesb cselekedete az isteni mindenhatóságnak a testesülés, hogysem a több állatok teremtése. Ugyanis, mit adott Isten a teremtésben, hanem minden állatnak maga mivoltát és természetét? De Isten emberré létében isteni személyét és azzal együtt isteni természetét adta nekünk: azért, mennyivel nagyobb és felségesb az isteni személy minden teremtett-állatnál: annyival nagyobb az Isten Fia testesülése a teremtésnél. Jóllehet bölcsen írja Tertullianus, hogy az emberi testnek elsô építésében is, azért tanácskozott, lehellett, sárt forgatott kezében Isten, noha egyéb állatokat egy szóval alkotta, mert akkor immár a Krisztus teste készíttetett és böcsültetett. Másképen is fénylik az Isten hatalma a Fiú testesülésében. Mert mikor Isten ismertetni akarta mindenható erejét, akkor legnagyobb dologban gyarló és fogyatkozott eszközök által vitte végbe akaratját. Judit és Debora asszony által rontá ellenségit, trombitaharsogással dôjté Jerikó falait, cserép-palackok egybeverésével futamtatá a madianitákat, Mózest egy vesszô-szállal fegyverkezteté Fáraó ellen, Dávidot parittyával küldé Góliátra. Ezekben és hasonló cselekedetekben inkább fénylett az Isten hatalma, hogysem ha roppant hadakkal nyert volna gyôzedelmet. Az Isten Fia emberré létében is új forma hadakozást választott Isten, mellyel a pokolbéli Góliátot, a lélekvesztô Fáraót, az istentelen Holofernest, a sátánt, a bűnt, a világi sok feslettséget meggyôzte és kigyökereztette. Mert, az Izsaiás mondása szerént, az újonnan-született Krisztus neve, gyorsan prédáló: mivel, minekelôtte szólani tudna, megfosztotta és felprédálta minden ellenségit. Az ô istállója, melyben született; jászola, melybe helyheztetett, kárhoztatá a világi fris épületeket: mert ugyan sem illik ahoz a nagy palota, kinek ezennel hat- lábnyi sírba kell tétetni. Posztócskája megszégyenítette a világi fris öltözetek hiúságát: mert ugyan sem méltó, hogy senki abban kevélykedjék, a mivel Istentűl büntetôdött. Alkalmatlan szállása meggyűlöltette a testi alkalmatosságokat: mert ugyanis alkalmatlan azt kínyeztetni, a mit ezennel rothadásnak és férgeknek kell vetni. Siránkozása földhöz verte a világi mulatságokat, vígaságokat, hahotákat: mert ezek nem annak valók, kik számkivetésben és siralom völgyében bujdosnak. Végezetre, az újonnan-született Krisztus szegénysége megutáltatta a világ gazdagságát: mert ugyan sem érdemli a mi fáradságinkat, valamit el nem vihetünk magunkkal, hanem itt kell hagynunk. Azért új hadakozás ez, nagy hatalomnak jelensége ez, hogy egy kis gyermecske, ily szokatlan és alkalmatlan fegyverekkel, meggyôzi és letapodja minden ellenséginket. Ezeket meggondolván Habakuk próféta, felkiált: Uram, elhülök és rémülök, mikor ezt a te cselekedetedet meggondolom: hogy egy jászolban, két oktalan-állat között találtatol, mikor az ökör és szamár megismerik Uroknak jászolát. Jeremiás pedig azt mondja: Szokatlan újságot cselekedett Isten: Egy asszony megkörnyékezte a férfiat. Új asszony, mely anya, de szűz leány: új férfi, mely ember, de Isten: új fogantatás, mely férfiú nélkül lett: új születés, melyben sérelem, vagy fájdalom nem volt: új énekek, melyeket a mennyei angyalok szerzettek. Mindezek onnan vannak: mert megerôltette hatalmas karját, meg akarta ebben ismertetni mindenható erejét a nagy Isten. Másodszor: az Istennek végetlen szeretete és irgalmassága soha semmiben nagyobb cselekedetit és jelenségit nem mutatta, mint a Fiú Istennek emberré létében. Krisztus urunk, mértékét akarván mutatni az isteni szeretet nagyvoltának, azt mondja, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyetlen-egy Fiát adta. Nem földi paradicsomot, mint Ádámnak; nem tágas földeket és bôv majorságokat, mint Ábrahámnak; nem világi országot és birodalmat, mint Dávid királynak: hanem az ô szent Fiát, nem fogadott fiát, hanem egyetlen-egy Fiát, magával egyenlô természetű Fiát adta: nem mulatságra, hanem munkára, fáradságra, halálra adta érettünk, mikor emberi testbe öltöztette. Oh végetlen szeretet! oh kimondhatatlan irgalmasság! Sok egyéb cselekedetekben fénylik Istennek hozzánk való kegyelme és szeretete: de mikor ezt kelletni és ismertetni akarta, azzal ajánlotta, hogy szent Fiát nekünk adta. Ez bezzeg felettébb való, mindeneket feljülhaladó szeretet, melyet emberi elme meg nem érthet, emberi szó ki nem mondhat, emberi tehetség meg nem hálálhat, mert ez igazán irgalmasságnak feneketlen tengere. Hová lehet annál irgalmasb szeretet, vagy szerelmesb irgalmasság, mint hogy a mi Istenünk, mi érettünk, elvetett teremtett-állatiért, kikre szüksége nem volt, sôt ellenségiért, szolgai ábrázatba öltözött, hogy betegségünkbôl meggyógyítana, fogságunkból megszabadítana, veszedelmünkbôl kimentene? Számtalan nyavalyákba estünk bűneinkkel: orvosunkhoz nem mehettünk, erôtlenségünk miatt: hanem ô jôve hozzánk, hogy meglátogasson, meggyógyítson. Ördög tömlöcében, bűnök láncával kötözve valánk; reménységünk nem lehetett, hogy magunkat felszabadítsuk: hanem a Fiú Isten magát adá, hogy ô rajta kiváltozzunk; aláhajla, hogy felemelje az elesett embert; megüresíté magát, hogy mi gazdagodjunk; béfedé fényességes orcáját, mint Mózes, hogy ô vélle nyájaskodhassunk. És miképen a nap, hogy alkalmatos esôt szerezzen a földnek gyümölcsöztetésére, felemelvén a felhôket, befedi, noha el nem veszti, maga tulajdon fényességét: úgy a mi Istenünk, hogy minket mennyei áldásoknak harmatival nedvesítene, emberi természetnek felhôjével isteni méltóságát elrejté. Nagy szeretet, nagy irgalmasság volna, ha valamely gazdag fejedelem minden kincsét néked adná, hogy azon kiváltoznál rabságodból; kimenekednél adósságidból és fogyatkozásidból. Ezt cselekedte az Isten Fia: mert gazdag lévén, megüresíté magát, és oly szegénnyé lén, hogy helye nem volt a szálláson, hanem istállóban született, jászol volt bölcsôje. Ezt pedig azért cselekedte, hogy mi meggazdagodjunk az ô szegénységével. Nagyobb és böcsülletesb szeretet, tekintetesb irgalmasság volna, ha egy király fia magát fogságra, sôt gyalázatos kínokra és halálra adná, hogy téged haláltól megmentene. Ezt cselekedte a mennyei király fia, mikor emberi testbe öltözött. Akkor vette fel kezességünket, melyért annak-utána keserves kínokkal és szörnyű halállal fizetett. Mert ha az Atya Isten Krisztus urunkat e világra hozván, megparancsolá a mennyei angyaloknak, hogy mindnyájan imádják ôtet: Krisztus urunk is, mihent szülétek, azt monda szent Atyjának: Mivel egyéb áldozatok nem elegek az ember váltságára, ihon vagyok; kezes vagyok érette: és ezzel, a Krisztus testének áldozatra való bemutatásával, mondja Sz. Pál, hogy megszabadultunk. Azért felettébb- való irgalmasság és szeretet ez: semmi cselekedetekben ennyire nem mutatódott, sôt nem is mutatódhatott az Istennek kegyelmessége. Valakinek szeretetit hozzánk két dologból szoktuk ismerni: vagy nekünk adott ajándékok nagyvoltából, vagy magának nyájason hoz-zánk- adásából. Az Isten Fiának emberré létében mind a két jelenséget bôvségesben találjuk, hogysem egyéb cselekedetekben. Mert az Isten Fiának emberré létében Isten oly ajándékot adott, melynél nagyobbat nem adhatott. Mikor Isten a világot alkotta, szinte legutól az embert teremtette. Mert miképen a számtartók, a mely számokat imitt-amott rész- szerént írtak lajstromokba, azokat a levél végén, rövid summába együvé foglalják: úgy Isten az emberben, mint egy kis világban, summába foglalá a több állatok böcsülletes méltóságit. A teremtés után egyéb állatoknak urává tevé az embert és, a mint Sz. Dávid írja, mindeneket birodalma és lába alá vete. De micsodák mindezek Istenhez képest? Mint harmatocskák, mint semmik. Mikor azért irgalmasságnak nagyobb és belsôbb rejtekit akarta velünk ismertetni, oly nagy ajándékot adott, melynél nagyobbat nem adhatott: tudniillik a megtestesült csudálatos erôs Istent, egy kis gyermeki állapatban. Gyökere ennek az ajándéknak az Isten irgalmasságának gazdagsága: mert cselekedettel akarta ismertetni, hogy el nem feledkezett irgalmasságárúl. Az ajándék nagyvolta pedig az irgalmasságnak végetlenségét ismertette. Ugyanezen testesülésben oly erôsen és édesdeden adá magát emberekhez az isteni személy, hogy minden egyéb egybekötésnél nagyobb és erôsebb az isteni személynek és emberi természetnek egybefoglalása. A házasságban nagy egyesülés vagyon a két személy között, a test és lélek között ennél is nagyobb: de ezeknél felségesb, nagyobb és erôsebb az isteni személynek egybefoglalása a halandó emberséggel. Mert a házasságban két személy és két természet marad: de a testesülésben két természetnek egy személye vagyon. A test és lélek egymástúl elválik halál által: de az isteni személy soha el nem vált a Krisztus testétűl- lelkétűl, még mikor a lélek kiszakadott is a testbôl. A mi lelkünk e világon malaszt által, azután dücsôség által Istennel egybefoglaltatik; de egy személlyé Istennel nem tétetik: csak szinte a testesülés minden egyesülésnél nagyobb, mely úgy egybefoglalja az isteni személyt az emberi természettel, hogy Krisztusrúl valóságoson mondhatja a teljes Szentháromság, amit csúfolva mondott vala Ádámrúl: Ihon az ember olyan, mint egy közülünk. Mi pedig hálaadó szeretettel dicsekedhetünk, hogy Isten olyan, mint egy közülünk. Ha azért az ó-testamentomban nagy szerelemnek bizonyos jelensége volt, hogy Isten az ô sátorát a zsidó nép között felvonatta: mennél batorságosb jelensége vagyon nálunk az Isten szerelmének, mikor nem sátort, hanem emberi testet épített magának a mi vérünkbôl, és személye szerént közinkbe szállott, Emmanuel-lé. velünk lakozó Istenné lévén! Harmadszor: Isten az ô igazságának nagyobb és hatalmas cselekedetit úgy elônkbe nem adta, mint az emberré lett Istenben. Azért írja Sz. Dávid, hogy, mikor Isten megismertette az Üdvözítôt, igazságát is kinyilatkoztatta. Sz. Pál is, nem egyszer mondja, hogy Isten emberré lett, igazságának mutatásáért. Kétképen ismerszik az Istennek kemény és hajolhatatlan igazsága a megtestesülésbôl: elôször, mert noha Isten megbocsáthatta ingyen és minden elégtétel nélkül az ember bűnét; vagy akármely kicsiny munkát és fogyatkozott elégtételt bévehetett érette: de nem akarta; hanem az ô igazsága teljes, tekélletes elégtételt kívánt, úgy, hogy, minden engedelem nélkül, épen és bôvségesen meg lenne fizetve adósságunk. Mivel pedig a bűnnek gonoszsága Isten ellen vagyon, kinek végetlen méltóságát böcstelenséggel illeti, a ki vétkezik: a bűnnek gonoszsága is végetlen. Innen vagyon, hogy elégtelen volt a bűnért való elégtételre a teremtett-állat: hanem olynak kellett a bűnért eleget tenni, a kinek méltósága végetlen lévén, cselekedetinek is végetlen böcsülletet és érdemet adhatott. Azért kellett tehát az isteni személynek emberi természettel egyesülni, hogy, a személynek böcsülletiért, a bűnök váltságára elégségesek lennének cselekedeti, és meghallgattatnék minden kérése, személyének méltóságáért. Másodszor, ismertetett abból is az Isten igazságának nagyvolta, hogy -- minekutána az Isten fia kezes lett érettünk és magára vállalta, hogy adósságunkat megfizeti -- az Atya Isten, minden kedvezés nélkül, arra a kemény és keserves halálra adta ôtet, melyet mi érdemlettünk. Ezzel, minden egyéb igazság szolgáltatása felett, ismertette a bűnök ellen való haragját és elônkbe adta, hogy rettenetes az Isten kezébe akadni. Minket is pedig ezzel idegeníteni akart a vétkektűl. Mert ha a zöld fán ez történt, mint lészen az aszú fa dolga? Negyedszer és utólszor: Istennek emberré létébôl leginkább is- mérszett az Istennek feneketlen bölcsesége, úgy annyira, hogy Sz. Pál azt meri mondani, hogy Istennek sokképen való bölcseségét, melyet Krisztusban mutatott, még a mennyei angyalok is az eccle-siá-túl tanulták. Minémű nagy bölcseség kellett ahoz, hogy tekélletesen elég lenne mind az Isten igazságának, mely büntetést kívánt; mind irgalmasságának, mely bocsánatot akart? Azt mondja Sz. Dávid, hogy mikor a földre jôve, a ki magárúl azt mondotta, hogy ô az igazság: akkor egybebékéllett az igazság és irgalmasság. Mert az irgalmasság legnagyobb orvosságot nyújtott a bűnöknek; az igazság legnagyobb elégtételt vett a bűnökért, és így, mind az igazság elégtétellel, mind az irgalmasság kegyelmességgel fényeskedett. Nagy bölcseségnek tartják az emberek, mikor két nemzetségnek gyökeres gyülölségét és vérontásokkal teljes ellenkezését egy tisztességes házassággal leszállítják. Ezt mívelte az isteni bölcseség: Isten és ember között való gyűlölségeket leszállíta, mihent a mennyei Király Fia a mi testünkkel menyekzôt szolgáltata. Dicsíri és csudálja Plutarchus világbíró Sándor okosságát, hogy kis dologgal magához tudta édesíteni a perzsákat; csak azzal, hogy miképen a zöld erdôben vadászó, madarászó emberek zöldbe öltöznek, hogy a hasonlatosság édesgesse, ne ijessze a vadakat: úgy Sándor a perzsák öltözetit felvévén, kedvet talála nálok. Ezent cselekedé az Isten bölcsesége: emberi öltözetet vén fel, olyan köntössel ruháztaték, mint mi: ezzel a hasonlatossággal megszelídíté és magához édesíté az emberi akaratot. Vége nem lenne, ha minden isteni tulajdonságokat, melyek az Isten emberré létében tündöklenek, rend szerént vizsgálnók. Elég ezekbôl érteni, hogy miképen a mesterember, mikor mesterremeket csinál, akkor mutatja mesterségét és tehetségét: úgy a felséges Isten ebben az Isten- emberré létében minden hatalmát, bölcseségét, szerelmét, irgalmasságát, igazságát mélységesben ismertette. Azért minden cselekedet felett nagyobb és felségesb isteni dücsôség fénylik az Istennek emberré létében. Kire nézve, méltán kiálthatjuk az angyalokkal a mái szent napon: Dücsôség magasságban Istennek. II. RÉSZE. Második oka, melyért az Isten Fia emberi testben született, az embernek felmagasztalása, tisztessége, haszna. Úgy vagyon, hogy Isten magáért cselekeszik fôképen mindeneket: de a maga dücsôsége után, a mi hasznunkat is nézi. Azért mondja Mózes, hogy a napot, holdat, csillagokat, emberek szolgálatjáért teremtette. Sz. Pál nem egyszer írja, hogy mindenek miénk, valamiket Isten alkotott. De nevezet szerént az Istennek emberré létérűl, sok helyen olvassuk, hogy ez mi érettünk lett. Elôször azért, a mi böcsülletünkért és magasztalásunkért, írja Sz. Pál, hogy Isten emberré lett: A mi tiszteletünkre rendelte, úgymond, Isten az Úr Krisztust. Nagy tisztességben teremte Isten az embert: mivel maga hasonlatosságára formálván, mint képebéli személyt, egyéb állatok urává tévé. De a bűnnek esetivel eltörlé és egyberontá az ördög mi bennünk a szép ábrázatot, meggyalázá tisztességünket, oktalan barmokhoz hasonlíta és azoknak böcstelen-ségébe öltöztete. Azért a mely Isten nagy méltóságra emelte az embert, mikor maga hasonlatosságára teremtette: nagyobb böcsüllettel áldotta az újonnan felépítésben, mikor maga öltözék hasonlatosságunkba. Ha a király pecsétje valamely viaszon megbomlik, különben helyre nem hozhatni, hanem ha a király pecsétét ismég azon viaszra nyomják. A Fiú Isten képe, hasonlatossága, ábrázatja az Atya Istennek. Hogy azért az emberi nemzetben megbomlott és romlott hasonlatosságot megújítaná az Isten Fia: magához foglalá az emberi természetet, és sokkal böcsülletesben emberré nyomá az isteni ábrázatot, hogysem az elsô teremtésben. Annakokáért, ha a bűnnel igen meggyaláztattunk: az Istennek emberré létével annyira felmagasztaltattunk, hogy nagyobb méltóságra nem emeltethet az emberség, mely arra jutott, hogy igazán Istennek, egek és földek teremtôjének neveztetik az ember. Miképen azért az mértékben, mennél alább nyomatik egyik serpenyô, mely nagyobb és nehezebb, annál feljebb emeltetik a másik; miképen Elizeus a vízbôl felemelé a nehéz vasat, mihelyt a künnyű fát vízbe veté: úgy a bűnnel nehezíttetett és lenyomatott emberi természet annyival feljebb magasztaltatott, mennyivel az isteni személy alább szállott. Noha pedig csak a Krisztus embersége emeltetett az isteni személynek egyesülésére: de ezáltal az egész emberi természet nagy méltóságra jutott; mert Krisztus atyafiságába öltözött. Azért nem egyszer nevez Krisztus atyjafiainak minket: akarván ismertetni, hogy tekélletesen beteljesítette az ô jegyesének régi kívánságát: Ki adja, úgymond, azt érnem, hogy én atyámfia légy? mert mikor arra jutok, senki azután meg nem utál engem; hanem megböcsül és tisztel. Bezzeg a Krisztus jövetele elôtt, mint alávaló rabtúl és szolgátúl, felvették az angyalok, hogy a szent jámborok leborulván elôttök, imádnák ôket: de minekutána Isten emberré lén és minket atyjafiaivá fogada, nem szenvedé az angyal, hogy Sz. János elôtte leessék; hanem azt monda: Ne míveld; szolgatársa vagyok az atyafiaknak, kiken a Jézus bizonysága vagyon. Nemcsak azzal böcsültetett az emberi nemzet, hogy Krisztusnak atyafiságára emeltetett; hanem azzal is, hogy maga fáradságán, vérén és szent halálán váltotta Isten az embert, úgy, hogy az ember láttatik annyit érni, hogy istenen változzék: és abból ismerszik, mely nagyra böcsüllötte Isten az embert, mikor értjük, mit adott váltságért. Ezt a nagy böcsüllést meggondolván Sz. Ágoston és Sz. Bernárd, felkiáltnak: Oh emberek! ha gyarlóságtokra tekintvén, magatok elôtt semminek látszotok: váltságtok fizetését tekintsétek. Abból itíljétek, mennyire böcsül Isten titeket, a mit adott érettetek. Az Isten Fiának vére és élete, sarcod és váltságod, oh ember! Ily nagy böcsülletre emeltetvén, ismerd meg méltóságodat; és elébbi parasztságod rútságira ne térj. Böcsüld meg magadat és állapatodat. Ha Krisztus atyjafia lettél, oktalan és paraszt erkölcsöddel ne gyalázzad atyafiságodat. Ha Krisztus vérével megváltattál, ne tartsad kicsiny dolognak üdvösségedet. Ily nagy kincsen nyert szabadságodat el ne tékozoljad. Másodszor: ezen a böcsülletes méltóságon kívül, melyre emeltettünk, erkölcsünk jobbítására sok és nagy hasznunk s esztenünk vagyon az Istennek emberré létében. Mert ugyanis azért jelent meg a mi Üdvözítônk kegyelmessége, hogy a világi kívánságokat megvetvén, józanon, igazán és szentül éljünk. Semmivel hatalmasban magához nem vonhatta Isten lelkünket, semmivel foganatosban nem gerjeszthette akaratunkat a tekélletességre, mint maga tulajdon példájával. Sok szép parancsolatokat adott vala Isten az embereknek: de panaszolkodik, hogy azok legsiketebbek és szófogadatlanbak, kikhez küldötte követit. Iszonyú vereségekkel ostorozta az engedetleneket, özönvízzel, mennyei tűzzel, ellenségek prédálásával, pusztulással, rabsággal, éhséggel, döghalállal: de azt mondja, hogy ugyan nem tért a nép ostorozójához. Számtalan jótéteményekkel és ígéretekkel édesgette népét, kihozván az egyiptomi rabságból; a pusztában mennyei eledellel táplálván; mézzel és tejjel folyó bôv országgal gazdagítván: de annál inkább, mint a kövér földön hízott üszô, hátra rúgott és szót nem fogadott. Hanem azt monda végre az Isten: Még egy dolog vagyon hátra, hogy a nemzetségek kívánsága eljôjön, és maga példájával tanítson és gerjesszen mindeneket a szent életre. A háladatlan ember panaszolkodhatott, sôt Istennel pántolód-hatott annakelôtte, és azt mondhatta: Künnyű néked parancsolnod, hogy a másét ne kívánjuk; mert szükséged és fogyatkozásod nincsen: nékem pedig sokra vagyon szükségem, hogy megtartsam életemet. Künnyü a halál fájdalminak és világi fogyatkozásoknak békeséges szenvedését parancsolnod, mert szenvedhetetlen vagy: de az én gyarlóságomnak igen súlyos a kínok szenvedése. Efféle balgatag mentegetéseket akarván elgátolni az Isten, emberré lett, és nyavalyánkban részesült; hogy senki ezután azt lehetetlennek, vagy nehéznek ne mondaná, a mit az Isten-emberben látott. Mert nemcsak tanítást nyújtott, hanem példát is mutatott a mi édes Megváltónk: magát tükörré tette, melyre nézve ékesgessük erkölcsünket. Mint kell szólanunk, vagy hallgatnunk; mit kell jóakaróinkkal, vagy ellenséginkkel cselekednünk; mit kell mívelnünk, mikor tiszteltetünk, vagy gyaláztatunk; mint viseljük magunkat a teli asztalnak jólakási, vagy a pusztában való koplalások között; mint kell súlyos dolgainkban állhatatosságot; üldözésink között bátorságot; gyalázatink között alázatosságot; veszedelmek között isteni és atyafiúi szeretetet mutatnunk: semmibôl világosban meg nem tanulhatjuk, mint az Úr Krisztus példáiból. Magyarázván Sz. Bernárd, mely nagy ereje légyen az Isten emberré létének a mi tekélletességünkre, azt írja, hogy noha megszabadíthatta volna Isten az embert, maga alázatossága és fáradsága nélkül: de, hogy nagyobb szeretetre és háladásra kötelezné, munkáson akarta megváltani. Azt mondhatta, úgymond, az emberi tudatlanság, hogy künnyű volt Istennek teremteni; mert fáradság nélkül, egy szavával teremtett: de bédugta száját a háladatlanságnak az Isten Fia, mikor gazdagból szegénnyé lén; és, a ki hat nap alatt teremté az egész világot, harminchárom esztendeig fáradván váltságunkért, sok keserves szenvedésivel erôsen magához kötelezte akaratunkat. Valjon micsoda lágyíthatja meg szívünket az isteni szeretetre, ha meg nem lágyítja, hogy az örök, felséges, mindenható Isten, kilenc hónapig szent anyjának méhében rekesztetett? hogy istállóban született? hogy mi érettünk jászolba tétetett? Annál nagyobb háladással, szeretettel és szolgálattal tartozunk Istenünknek, mennél alacsonyb és, majd úgy tetszik, illetlenb dolgokra ereszkedett érettünk. Azért, ha azelôtt restek voltunk az isteni szeretetre: ilyen nagy szeretet után, mellyel kötelezett, ne maradjunk hátra a visszaszeretésben. Semmivel inkább meg nem aláztatik a mi kevélységünk, mint ha meg gondoljuk, hogy méltó azt az alázatosságot választani a szolgának, melyet követett az Úr: mert azért jött az alázatos Isten, hogy a kevélység sebeitôl meggyógyítsa az embert. Egy szóval, az Isten emberré léte, minden veszedelmes kísértetek ellen, szívünk pajzsa. Ha bűneink terhe rettegtet és csaknem kétségbe juttat: semmivel úgy nem vastagodik lelkünk, mint ha eszünkbe jut, hogy Isten emberré lett érettünk és az Atya Isten szent Fiát adta váltságunkért. Azért el nem veti a megtérôket, a ki mennybôl alászállott, hogy felkeresse az elbujdostakat: nem kárhoztatja az ô hozzá folyamókat, a ki szószólónk és megváltónk. Ha a világ édesget csalárdságinak puhaságával: pajzsunk az Istennek emberré léte. Mert, a Jeremiás mondása szerént, minekutána asszonytúl született Isten, nem illik a világ gyönyörűségében zabállani embereknek, mivel Krisztus, a ki választani tud a jó és gonosz között, idegen helyen, hideg istállóban, alkalmatlan készülettel akara születni: azzal mutatván, hogy hamis a világ itílete, mely minden dolgokban csak az alkalmatosságokat űzi, futva kerüli a sanyarúságokat. Azért, ha Krisztus meg nem csalatik, tévelyeg a világ, mely a gyönyörűségeket űzi, a szenvedéseket iszonyodva kerüli. A mi Dávidunk, az ô királyi székibôl, a jászolkából, mint a gyenge férgecske az erôs gerendákat megrágja és porrá teszi, a világ kínyességét és dücsôségét semmivé teszi. Ha az ördög ostromol és bűnre kísztet: pajzsunk a Krisztus születése, melyben eltöretnek a pokol nyilai, mert, a mint Sz. Bernárd írja, semmibôl inkább meg nem tetszik, mely veszedelmesek a bűnnek sebei, mint ezeknek orvoslásából. Istennek kellett emberré lenni, hogy az ô vérének balzsamomjával gyógyíttatnék betegségünk. Azért az orvosságnak drágasága megmutatja nagy voltát betegségünknek, megtartóztatja indulatit gyarlóságunknak. De ideje immár elvégeznünk. Meghallátok, mely nagy dücsôség Istennek, mely nagy böcsüllet embernek, hogy Isten emberré lett. Azon legyünk mindnyájan, hogy nekünk haszontalan ne légyen a Krisztus születése. Mi érettünk lett Isten emberré; nekünk adatott a kisded Jézus: mert a ki öröktűl fogva, isteni felségében, született vala az Atyátúl, nem szűkölködött magára nézve, üdô szerént, anyaszületés nélkül. Az angyalokért sem született; kik, mivel Istennek nagy voltával mennyben teljesek, nem kívánták magokért Istennek kicsinységét e földön: hanem mi érettünk született. Ne legyünk azért hívolkodó szemlélôk ebben a születésben: hanem örvendezzünk, hogy a nagy Isten, az Izraelnek szent Istene, közinkbe jött. Ha oly víg énekléssel fogadák a zsidók az Isten szekrényét, hogy örvendetes kiáltások megrémíté a filiszteusokat: énekeljünk mi is, járuljunk a kegyelem székihez, a jászolkához, boruljunk Krisztus eleibe és, a mennyei angyalokkal együtt, háláadó buzgósággal imádjuk, tiszteljük, engeszteljük ôtet: hogy, mikor itílôszékiben eljövend, vígan és örömmel fogadhassuk ôtet. Ámen. ======================================================================== Egyházi beszédek -- Krisztus urunk méltán viseli a jó pásztor nevet. (Húsvét után II. vas. beszéd.) Hogy a mi édes Üdvözítônknek és kegyelmes Istenünknek hozzánk való nagy jóvoltát világosban értenôk és nagyobb háladással böcsüllenôk, prófétáinak kézírásiban sokképen hasonlíttatott, különbözô nevezetivel és hasonlatosságival ismertetvén gondviselését, hozzánk való szerelmét és kegyességét. Néha szülénknek és méhében hordozó édes anyánknak mondatik: ezzel biztatván, hogy ha az anya úgy el nem feledkezhetik szülöttérôl és annyira meg nem keményülhet, hogy ne könyörüljön magzatján: a mi Istenünk sem lehet feledékeny vagy kegyetlen hozzánk. Néha dajkánknak hivatik, ki minket karján hordoz, szorgalmatos vigyázássál nevelvén és oltalmazván. Néha jegyesünknek neveztetik: Eljegyezlek, úgymond, téged magamnak örök jegyesül: hogy ebbôl szerelmének nagy voltát nyilatkoztassa. Néha fiastyúkhoz hasonlítja magát, mely az ô szárnya alatt oltalmazza csirkéit a ragadozó kányáktúl. Néhult bárány nevet visel, hogy szelídségét ismertesse: mivel ha a bárány a nyírô elôtt száját nem tátja, Krisztus a hóhérok ellen meg sem szólalt. De mivel Isten eleitűl fogva a juhpásztorokat annyira kedvellette, hogy elsô üdvözült híve, Ábel, juhász volt; Mózes, a ki Egyptomból szabadította a zsidókat; Dávid, a ki megrontotta a filiszteusokat, juhokat ôrzöttek; és mikor világra jôve Krisztus, elôször is juhászoknak adott hírt angyali által; juhászok ajándékát és köszöntését vette elsôben: innen vagyon, hogy Krisztus urunk is, leggyakrabban, pásztornak neveztetik. Mikor megigéré Isten a jövendô Messiást, azt monda: Pásztort támasztok az én népem eleibe, a ki legeltesse ôket. Az új-testamentomban Sz. Pál Krisztus urunkat nevezi a juhok nagy pásztorának. Sz. Péter együtt pásztorok fejedelmének, másutt lelkünk pásztorának és püspökének híja. Önönmaga Krisztus, egyebütt is, de fôképen a mái evangéliumban, nem egyszer nevezi magát jó pásztornak. Noha pedig a Krisztus szava, minden egyéb jelenségek nélkül, elégségesen elhiteti velünk, hogy ô a jó pásztor: mindazáltal hogy a mi pásztorunknak reánk való szorgalmatos gondviselését édesdedben érezzük, és érettünk való sok fáradságát üdvösségesben böcsüljük, kimondhatatlan szeretetét gyönyörűségesben szeressük: ez jelen való órában megmutatom, hogy valami a jó pásztor tisztit illeti, azt minden részeiben tekélletesen megteljesítette a mi Megváltónk. Legyetek figyelmetesek a hallgatásban. Ha meg nem csalatom, úgy tetszik, a mely juhász igazán meg akar felelni pásztorságának, fôképen három dologban kell foglalni magát: elôször, hogy ôrizze a vadaktúl, és egyéb veszedelmektűl oltalmazza a juhokat. Másodszor, hogy legeltesse nyáját; annak ételére, italára, nyugodalmára szorgalmatos gondja lévén. Harmadszor, hogy ha megbetegszik, vagy a többi közül kiszakadván, eltévelyeszik valamely juh, azt felkeresse, orvosolja és a több juhok közibe vigye. Elsôben azért kívántatik a jó pásztortúl, hogy szeme és gondviselése el ne szakadjon juhairól, hanem ezeket úgy ôrizze és oltalmazza, hogy a vad el ne szaggassa; úgy takargassa, hogy az égiháborúk, a hideg szelek vagy esôk, az erôs derek vagy fergetegek ne ártsanak nékik. Mert a juhok, noha igen hasznosok, de a mellett oly erôtlen, gyenge, balgatag marhák, hogy ha eltávozik tôlök a pásztor és reájok nem vigyáz, minden veszély éri ôket. Nékik fogok nincsen, mellyel marhassák ellenségeket; szarvok nincsen, mellyel ökleldözzék kergetôjöket; körmök nincsen, mellyel szaggassák a rajtok kapdosókat; agyarok nincsen, mellyel vagdalják, sarkok nincsen, mellyel rugdossák a farkasokat; sem szárnyok, sem gyors futások nincsen, hogy elszaladhassanak az elôtt, a ki ártani akar: úgy hogy minden állatok közül egyedül a juh az, melynek magátúl semmi oltalma nem lehet, hanem annak megmaradása és bátorsága csak a pásztor gondviselésén és ôrizésén áll. Ez pedig a juhok ôrzése nemcsak nagymunkával és fáradsággal jár, hanem veszedelmeket is hordoz magával. A fáradság súlyát eléggé kimutatta Jákob, midôn elôszámlálta Lábánnak, mint ôrizte az ô juhait: Megszakasztottam, úgymond, édes álmomat, és nemcsak nappal, hanem éjjel is talpon állva vigyáztam; télben, nyárban, hévben, hidegben, a juh után jártam; a verô fénynek sütô sugárit, az esôk nedvességit, az égnek minden háborúit szaporán szenvedtem; földön hevertem; minden nyughatatlansággal teljes voltam. Mert a jó pásztor majd ugyan nem emberi életet, hanem oktalan állathoz hasonló alkalmatlanságokat visel. Mely veszedelmes a juhászok állapotja, megmutatja Sz. Dávid maga példájával, midôn azt mondja, hogy, juhait ôrizvén, oroszlányok, medvék, farkasok reájöttek, és elragadván valamelyet a juhokban, utánok ment, szemben állott és bajt vívott velök, kivonta torkukból a prédát. Azért, a mint az evangeliomban hallók, noha a béres elfut, mikor látja a veszedelmet, de a jó pásztor farkasokkal és lopókkal szemben áll, és életét veszedelemre veti juhai mellett. Hogyha az oktalan juhokért, melyek kevés hasznot adnak, keveset érnek, és egy kis betegséggel úgy elfogynak, hogy dögnél egyéb nem marad utánok, ily sokat fáradott Jákob; ennyi veszedelmekben forgott Dávid: valjon micsoda munkát és veszedelmet illett Krisztusnak felvállalni az ô juhainak láthatatlan lelkéért? mely többet ér, hogysem a földkerekségének minden egyéb gazdagsági. Azt mondja Ámos próféta, hogy úgy szabadítja Isten az ô népét, mintha a pásztor oroszlány torkából vonná ki a prédát. Az ördög éjjel-nappal veszedelmet áskál és véskél alánk; de az ô incselkedéseitôl, kisérteteitôl éjjel-nappal ôriz minket a jó pásztorunk. Látható ellenségink erejét zabolázza, hogy ne árthassanak; gyarlóságunkat vastagítja, hogy meg ne gyôzessünk; tudatlanságunkat oktatja, hogy meg ne csalassunk; erôtlenségünket gyámolítja, hogy a jóban elébb mehessünk: és semmi fáradságát nem kíméli, hogy mi bátorságosok és mentek lehessünk. Mindenható ereje lévén Krisztusnak, csak künnyen, fáradság, munka, törôdés, veszedelem nélkül megoltalmazhatott volna minket testi és lelki veszedelmeinktôl: de, hogy az ô juhainak oltalmában megismertetné nagy szeretetit és reánk való gondviselését, számtalan fáradság és veszedelem alá vetette magát, és végre halállal vitte végbe oltalmunkat. Teljes az evangeliom vele, mennyit vigyázott éjjel a pusztákban; mennyi hevet, hideget szenvedett úton-járásaiban; mennyi éhséget, szomjúságot tűrt prédikálásaiban; mezítláb járt egy tartományból másba, a köves utakon; kemény földön feküdt fáradságaiban; árpakenyérrel enyhítette éhségét, vízzel szomjuságát. Ezt pedig nem tizennégy esztendeig cselekedte, mint Jákob, hanem harminchárom esztendôk forgásában. És végre, hogy az ördögnek, halálnak és pokolnak torkából kiszabadítaná juhait, megöleték, koporsóba téteték, pokolra szálla. Ha akármely más testi vagy lelki pásztor, juhainak oltalmáért, megöletné magát, nagy szeretetét mutatná: de a Krisztus cselekede-tiben sokkal nagyobb szeretet fénylik. Mert a több pásztorok élete csak puszta és halandó ember élete; az ô halálok oly halál, melyet immár bűnökkel megérdemlettek, mellyel adósok, melyre menendôk voltak: de a Krisztus élete Isten élete volt; a ki megholt juhaiért, igaz Isten volt, nem tartozott azzal a halállal, melyet szenvedett, mert a bűnben része nem volt, és az isteni személynek méltóságátúl, az ô boldog lelkének tulajdonságából halhatatlanságnak kellett volna a testre származni, ha kiváltképen való csudával annak útját meg nem gátolta volna az isteni mindenhatóság. Óh nagy irgalmasság! Óh kimondhatatlan szeretet! hogy a mi oltalmunkért és megtartásunkért halálra és keserves szörnyű halálra adta magát a mi pásztorunk. Keresztyén lélek, szemed elôtt viseld és jól meggondold, hogy a te oltalmazó pásztorod mindenkor veled vagyon, és ne hadd meggyôzni magadat az ördögtôl, testtôl, világtól. Mikor kísérteteket érzesz, fuss mindjárt pásztorodhoz, kiálts hozzája: Uram, rajtam a farkas hatalmaskodni akar, el akar nyelni, támadj ki mellettem. Hatalmas, szorgalmatos, vigyázó, oltalmazó, jó pásztor vagy te, én pedig juhocskád vagyok: teljesítsd meg ígéretedet, kergesd el a pokolbéli farkast, mely torkát reám tátotta. Nám, a te apostolod azt írja, hogy ha régen Józsuénak ígérted, hogy el nem hagyod ôtet: nekünk is ugyanazont ígérted. A világnak sok csalárdsági, az ördögnek sok kelepcéi, a testnek sok incselkedési között meg nem maradhatok, ha te nem ôrzesz és oltalmazsz engem. Ha pedig a te szent kezed és oltalmad rajtam lészen, nem félek senkitűl, sôt bátorságoson azt éneklem Sz. Dáviddal: Az Úr vezet engem, azért semmiben meg nem fogyatkozom. Ha a halálnak árnyéki között járok is, semmit nem tartok, mert te velem vagy. Nem az én erôm és gondviselésem, hanem a te pásztori botod és vesszôd oltalmaz engem. Másodszor, fô tiszti és hivatalja a jó pásztornak, hogy legeltesse a juhokat, azaz kövér és egészséges mezôkre vigye és ott etesse; tiszta és jó vizekre hajtsa s ott itassa; mert ha rosz füvön és oly possadékon ôrzi, a hol mételyt szednek a juhok: nem pásztora, hanem mészárosa a juhoknak. Ezt minden punctban tekélletesen megteljesíti a mi pásztorunk. Mert ô maga mondja: Én magam legeltetem, úgymond, juhaimat; bévséges, kövér helyekre, szép zöld füvekre, folyó patakokra viszem ôket; ott etetem, itatom, ott legeltetem ôket. Egyéb értékes emberek a juhok legeltetésének munkáját, fáradságát, nyughatatlanságát, másra bízzák: ô magok csak a juhok hasznát várják, mert a juhokat nem a juhokért tartják, hanem magok hasznáért. De a mi pásztorunk gazdag maga javaival, semmi nélkül nem szűkölködik, semmi hasznot nem vár, nem vészen juhaitúl: hanem csak azért lett pásztorrá, hogy a juhokat segítse s azoknak használjon; azért másra nem bízza, hanem önnön maga ôrizi juhait; egészséges, hizadalmas, jó eledellel kövéríti ôket. Ki gyôzné elôszámlálni azokat a sok drága eledeleket, melyekkel táplálja és legelteti Krisztus az ô juhait? Táplálja szent igéjének és üdvöséges tanításának gyönyörűséges ételével. Ezzel tartatik lelki életünk, ezzel vastagodunk, nevekedünk és minden üdvösséges munkákra erôsödünk. Ebben oly gyönyörűséges édességet találunk, mellyel ajtatosan és vígan futunk az Isten parancsolatinak útján. Igen érzette Sz. Dávid ennek az eledelnek ízit. Mert noha Salamon azt írja a mézrűl, hogy édesb minden eledelnél: de Sz. Dávid azt kiáltja, hogy az Isten igéje édesebb és gyönyörüségesb a méznél; mivel, a Bölcs mondása szerént, nincs e világon nagyobb gyönyörűség, mint a szűnek öröme. Ezt pedig az Isten igéje szerzi bennünk. De miképen akármely jó eledel sem táplál, ha meg nem rágatik: úgy az Isten juhai, hogy ízit érezzék és hizadalmassá tegyék az Isten igéjét, szükség, hogy ezt nemcsak egyszer és lágyan, hanem többször is, kérôdve megrágják; és ebben elmélkedjenek éjjel-nappal; okát, végét, módját megtekintsék az isteni cselekedeteknek; azokból Istennek gondviselését, szerelmét, bölcseségét, igazságát megtapasztalják: hogy az Istennek igaz itileti és büntetési a gonosztúl idegenítsék, nagy igéreti minden jóra édesítsék, az ô felséges méltósága és bévséges jótéteménye szeretetre gerjesszék. Legelteti a mi pásztorunk juhait lelkünkbe öntött belsô ajándékaival és mennyei adományainak gazdagságaival: hitet, szeretetet, igazságot, alázatosságot, tisztaságot és egyéb sok drága jókat öntvén leikünkbe. Az étel tartja az ember életét: erôt ad, hogy munkát tehessünk, éhségünket elveszi, jó ízekkel gyönyörködtet. Mindezek találtatnak a mi jó pásztorunktól adott legeltetô táplálásokban. Éltetô eledel a hit: mert az igaz hitbôl él. Vastagító eledel a szeretet: mert a belsô emberben vastagodnak, a kik a szeretetben gyökereznek és fondáltatnak. Éhségenyhítô és szomjuságoltó az igazság: mert, a kik éhezik és szomjuhozzák az igazságot, megelégednek. Jóízű táplálás a tekélletesség: mert semmiben nagyobb gyönyörűsége nincs az igaz embernek, mint a tekélletes magaviselésben. Azért ezekkel a drága eledelekkel az igaz ember megelégedik, a gonoszok éhsége pedig soha meg nem szűnik. De mind ezeknél böcsülletesb eledelt adott juhainak a mi jó pásztorunk, mikor a maga saját testét, vérét, hagyta táplálásunkra a sz. sacramentomban. Halljad, mit mond maga: Én vagyok az eleven kenyér, az élet kenyere. Vegyétek, egyétek, ez az én testem. A ki ehhez jár, nem éhezik. Sem az egekben, sem a földön ennél drágább eledel nem lehet. Mert mennyországban is, nem egyéb ama láthatatlan étek, mellyel, mondja Rafael, hogy tartatnak a mennyei szentek, hanem ô maga az Úr Isten. Ugyanazon mennyei kenyeret hozta Krisztus e földre, s azért mondja: Ez a kenyér mennyországból hozatott, ezzel élünk az örök boldogságban; csakhogy ott színrül-színre látják a juhok ennek istenségét: itt pedig fedél és homály alatt vészik. Óh gyönyörűséges eledel, melyben sokkal inkább hogysem a mannában, minden ízek gyönyörűsége foglaltatik! Látjátok, keresztyének, mennyivel meghaladja a mi pásztorunk a több pásztorok gondviselését: egyebek megölik a juhot, hogy életöket táplálják és éhségöket enyhítsék annak húsával; de a mi pásztorunk megöleti magát, hogy a juhok éljenek és az ô testével táplálják magukat. Nem cselekeszik úgy a jó pásztor, mint a gonosz pásztorok: kikrűl írja Ezékiel próféta, hogy tejét megeszik a juhoknak, gyapjával ruházzák testöket, kövérségével hízlalják hasokat; egy szóval, magukat legeltetik, nem a juhokat. Utolszor, a mi jó pásztorunk mennyországban készített az ô juhainak utolsó legeltetést, a hol sem éhség, sem szomjúság nem lészen; hanem a báránynak menyekzôjében megrészegedünk az Isten házának bévségétűl, és az ö gyönyörűségének sebesen folyó patakjából iszunk. Látjátok-e, keresztyének, mely jó pásztor a Krisztus, ki ily sok és felséges lelki táplálást szerzett juhainak, mind itt s mind a más világon? Méltán azt kiálthatjuk tehát Sz. Dáviddal: Hatalmas pásztorom nékem az Isten, ki legeltet engem, és semmiben meg nem fogyatkozom, valami szükséges lelkem üdvösségére. Mert oly mezôben helyheztetett engemet az ô anyaszentegyházában, a hol az ô szent igéjének tisztasága, a sacramentomok szentsége, az isteni ajándékok bévsége táplál engem. Szeressük, atyámfiai, ezt a jó pásztort, a ki minket így szeret; engedjünk annak, a ki mi reánk ily gondot viselt. Mert ha a mannát megutálván, hagymán kapdosunk; ha rút, zavaros tócsákat szomjúhozunk, mint a balgatag zsidók: soha éhségünk és szomjúságunk meg nem enyhíttetik. Harmadszor és utolszor, a jó pásztor tiszti az, a mit Isten élônkbe ád Ezékiel által, hogy az elveszettet felkeresse, a megsérült vagy betegedett juhot meggyógyítsa. Azért ha valamely juh kiszakad a nyájból és elbujdosik, megállatja a jó pásztor nyáját, imide-amoda futos, szorgalmatoson keresi elveszett juhát, és addig nem nyugszik, míg fel nem találja: feltalálván, hátára vagy ölébe vészi, és a több juhok közibe viszi. Ah, mely tekélletesen megfelelt Krisztus ebben is a jó pásztor tisztinek! Izsaiás azt kiáltja, hogy mi mindnyájan, mint a juhok, elvesztünk. Sz. Dávid magárúl azt írja, hogy úgy bujdosott, mint az elveszett juh. Sz. Péter közönségesen mindenekrűl mondja, hogy olyanok voltunk, mint a bujdosó juhok. Mert, vétkeinkkel és engedet- lenségünkkel, elszakadtunk vala Istentűl, és minden szempillantásban csak a pokolbéli farkas torkát várhattuk fejünkre. Megszána a felséges Isten, és azt fogadá Izsaiás által, hogy oly gondot visel reánk, mint a pásztor juhaira: karjára és kebelébe vészi az erôtlen báránykákat, maga hordozza a fáradt és ellô juhokat. Ezt bé akarván teljesíteni, elhagyá az Isten fia az angyalok sokaságát: és hogy az egy elveszett juhot, Ádámot, maradékival felkeresné, a világ pusztájába jôve, a végre, mint ô maga mondja, hogy felkeresné és megszabadítaná a mi elveszett vala. Azért vállára vette, minden terhével egyetemben, az elveszett juhot, midôn magára rakta minden bűneinket, és azoknak érdemlett büntetésit érettünk viselte a magas keresztfán. Mint keresi Krisztus az elveszett juhot, maga elônkbe adja, midôn azt mondja, hogy a mi szívünk ajtaja elôtt áll, és különbféle sok szent intésekkel zörgetvén, ébreszt, azon kér, hogy megnyissuk néki. Minémű kegyességgel fogadja a megtalált juhot, a tékozló fiú példájával ismertette. Mert noha ez igen sokat és nagyot vétett vala, noha minden javait latrul tékozlotta és fogyatta vala: de mikor visszatére, egy kemény szót sem monda néki; szemére nem hánya háladatlan voltát, kártételét, gyalázatját: hanem, mintha nagy kedves szolgálatból jône és valami nagy hasznot szerzett volna, vígan eleibe futa, megölelé, megcsókolá, kövér borját megöleté, nagy konyhát üttete, vendégeket hivata, muzsikásokat rendele, oly jó kedvet mutata hozzá, mintha soha nem vétett volna, szép ruhába öltözteté, ujjába gyűrűt ada. Mindezekkel akarta ismertetni az Úr Isten, mely nagy öröme vagyon, mikor egy elveszett juhot feltalál. Atyámfiai, keres minket a mi pásztorunk: de azt akarja, hogy az ô kiáltását siketségre ne vegyük, hanem szavát hallgassuk: azaz igaz hittel valljuk a mit mond, szeressük és kövessük a mit parancsol. Mert csak az a Krisztus juha, a ki az ô szavát fogadja. Azért, ha elveszett juh vagy; ha bűnbe estél, és Istenedtôl elszakadtál gonoszságoddal: mihent az Isten zörgetését és intését hallod, hogy megtérj, ne halogasd, mindjárt kezdj dolgodhoz; bánd meg bűneidet; tekéld el, hogy többször nem vétkezel; járulj a penitencia szentségéhez. Mert ha azt nem míveled, tudod-e, mint bánik Isten veled? elhagy szófogadatlanságodért, a mint sok helyen a sz.-írásban megjelentette. Is azt fogja mondani: Mivel szófogadatlanok vagytok, nem pásztorkodom tovább veletek; a mi megöletik, ölessék; a mi kivágatik, vágassák. Mert a mely föld sok szántás után gyümölcstelen marad, méltó azt elhagyni. Meghallátok, keresztyének, mely jó pásztorunk a Krisztus; és hogy nemcsak nevét viseli a pásztorságnak, hanem valóban megteljesíti annak minden tisztit és kötelességét. De mi tôlünk is kívántatik, hogy voltaképen, és nem csak nevezettel, juhok legyünk: megismerjük, hogy gyarlók és erôtlenek vagyunk, mint a juhok. Azért igen megalázzuk magunkat, és pásztorunktúl el ne távozzunk: mert veszni kell annak a juhnak, mely az ô pásztorátúl eltávozik. Ennek felette pásztorunk szavát hallgassuk, a farkasoktúl messze fussunk, Istennek szolgalatjára fordítsuk nemcsak külsô javaink gyapját, nemcsak belsô ájtatosságunk tejét, nemcsak jó cselekedetink bárányit: hanem, ha kívántatik, húsunkat és életünket készek legyünk Isten tisztességére letenni. Melyre segítsen mindnyájunkat az Atya, Fiú és Szentlélek Isten. Ámen. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Az itílet jeleirűl, és miért rendelte Isten, hogy Krisztus légyen itílô bírája e világnak. (Adv. I. vas. elsô beszédének bevezetése, és szemelvények.) Az isteni felségnek méltósága és tulajdon mivolta egy szóval elégségesen kimondható nem lévén, különbözô cselekedetek és tulajdonságok nevezésével ábrázza és ismerteti azt a sz.-írás. De mikor Mózes, elsô könyve elsô részének elsô versében, elôször említette Istenünket, Elohimnak, azaz reánk vigyázó, itílô, bosszúálló bírónak nevezte ôtet. Úgy tetszenék, hogy a teremtés históriájához illendôbben és alkalmatosban neveztetett volna az Úr Isten mindenhatónak, bölcsnek, jótevônek, hogysem bírónak. Mert, miképen az ô kibeszélhetetlen irgalmassága, az elesett emberi nemzetnek a bűn alól felemelésére szent Fia bocsátásában tündöklött, melyet eléggé sem csudálhatunk, sem hálálhatunk, ha a világot általélnôk is: úgy az ô bölcs hatalma, a világnak, minden benne való állatokkal együtt, semmibôl való teremtésében fénylik és ismertetik legfelségesben. Azért a teremtésben semmi hivatalját és cselekedetit nem mutatván Isten az itílô és ostorozó bírónak, úgy tetszenék, hogy inkább hatalmas, bölcs, gondviselô, adakozó Istennek illett volna nevezni ôtet a teremtésben, hogysem bírónak. De fontos nagy okokból lett, hogy mihent Isten embert a több teremtett állat felibe helyhezteté, és mindeneket lábai alá vetvén, azt mondá: Bírjátok a földet,uralkodjatok a halakon, madarakon és minden állatokon: ottan fenyíték alá vévé, és kötelességét eleibe terjesztvén, eszébe juttatá, hogy nem hagyatott a maga rendetlen kívánságinak szabados viszketege és vágyódása alatt: hanem birodalom alá vettetett, zabolán hor-doztatik, mert ura és bírája vagyon, kinek számot kell adni sáfárkodásárúl és gazdálkodásárúl. Tudta jól Isten, hogy a mi délceg keménységünket semmi úgy talán nem hordozhatja, késedelmes tunyaságunkat semmi úgy nem serkentheti, tékozlóságunkat semmi úgy nem tartóztathatja, uralkodásunkat semmi úgy határban nem viselheti, mint ha szünetlen szemünk elôtt forog, hogy itílô bíránk vagyon, a ki szemléli és jegyzôkönyvébe írton írja, s végre számadásra hozza minden cselekedetünket. Annak-okáért a sz.-írás elején itílôbírónak neveztette magát a mi Istenünk: és eszünkbe juttatá, hogy megitíltetünk, megsententiáztatunk, mikor eljô a törvényszék napja. Csak azok nem viselik szemök elôtt az Isten itíletit, kik minden gonoszságra vetemedtek, és, a mint Sz. Dávid írja, azért mocskoltatik fertelmes vétkekkel az istentelen ember élete: mert az Isten itíletinek emlekezetirűl elfordítja szemét. Azért írja Dániel, hogy a két vén lator kísértette Zsuzsannát: mert az Istennek igaz itíletirűl nem emlékeztek. Igen illendô volt tehát, hogy mindjárt a teremtésben Elohim, bírónak neveztetnék Isten, és ezzel taníttatnék az ember, hogy bíró eleibe és itíletre mégyen minden dolga. Nem elégedék ezzel Isten, hanem az égbôl megkiálttatta, hogy itílet lészen. Csakhamar teremtés után Énok prófétát támasztá, kinek egyéb prófétálását a sz.-írásban nem olvassuk, hanem amazt: Ébredjetek emberek, mert ihon jô az Isten, sok ezer szentekkel, hogy itíletet tegyen. Sz. Jóbbal azt kiáltatá: Híretekkel légyen, hogy ítílet lészen. Salamon, minekutána minden bölcseségét arra fordította volna a Prédikátori könyvében, hogy erôs okokkal a világ csalárdságát megutáltassa, és isteni félelemre indítsa az embereket, szinte legutolsó részében írásának; mint legerôsebb esztent, azt mondá: Mindezeknek a sok mély tanúságoknak vége az, hogy Istent féljed és az ô parancsolatit megtartsad, mert ez minden ember, azaz valamit egyebet művelünk, csak barmokkal köz szamárkodás: hanem az emberek tulajdona a szent élet. És lássátok emberek, mit fog rajtatok a világi hiúságok emlékezeti, de azt eszetekben tartsátok, hogy valamit míveltek, igaz itílô bíró eleibe vitetik és Istentűl megitíltetik. Az új-testamentomban,az apostoli prédikálásnak elsô futamatján, azt monda Sz. Péter, hogy Krisztus megparancsolta apostolinak, hogy prédikálásokban azt hirdessék, hogy ô itílô bírója mind a régen megholtaknak, mind azoknak, kik szinte csak az itílet elôtt elevenen találtatnak és akkor a világból kimúlnak. Sz. Pál apostol is, rettenteni akarván Felixet, az utolsó itíletnek emlékezetivel, mint erôs esztennel, furdalta és izgatta ôtet a jóságokra. A római anyaszentegyház az áldott Advent elsô vasárnapján azért olvassa a mái szent evangeliomot, melyben Urunknak dücsôséges hatalomban való jövetele s az itílet elsô rettenetes jelei foglaltatnak, hogy se a Krisztus jövetelének kegyessége felettébb való bizakodásra ne ragadjon, se az itílet szörnyűsége, kétségbe ne ejtsen: hanem ha a Krisztus alázatos jövetele szeretetre nem gerjeszthet, ottan az itílet félelmétűl indíttassunk a testbe öltözött Istennek böcsülletes fogadására. Mert csak az lehet bátorságos az itílôszék elôtt, a ki a jászolban feküvô Krisztust illendô tisztelettel fogadja és hívséges igazsággal szolgálja. A ki pedig az Urunk elsô jövetelének alázatosságát nem böcsülli, másik jövetelének rettenetességét el nem kerüli. Mert a ki most alázatosan jô, azután felségesen itíl. És csak az várja bizodalommal a hatalmas bírót, a ki most ajtatosan fogadja a kegyes Megváltót. Mivel azért az itíletnek emlékezete azért adatik élônkbe, hogy az isteni félelem gyökerezzék szívünkben, és ezáltal gyarlóságunk oltalmaztassék minden bűnöktűl, hogy tunyaságunk izgattassék a Krisztus eljövetelének illendô böcsülletire: nékem is feltett célom, melyre aranyozni akarok a jelen való órában, az lészen, hogy az evangéliom folyását követvén, elsôben megmagyarázzam az utolsó itílet elôtt járó jelek szörnyűségit és okait. Másodszor kifejezzem, miért akarta és rendelte Isten, hogy az Ember fia légyen itílô bírója a világnak. Kérlek, egyéb gondolkodástokat félre tévén, ne csak testtel, hanem lélekkel is jelen legyetek. Miképen a tekélletes jámborság, egyéb jutalommal együtt, tisztességet érdemel: úgy a gonoszságnak, egyéb büntetési között, gyalázat zsoldja. És, ha a világi bírák nem rekkentik el titkon a gonosztévôket, hanem köz helyen, mindenek láttára büntetik, hogy a gyalázat része légyen az érdemlett kínoknak: Isten is nyilván akarja kimondani a sententiát, melybôl megtessék, hogy nem mind arany volt, a mi fénylett; nem mind tiszta volt, a min külsô mocsok nem látszott; nem mind szent volt, a mi szép színt mutatott, nem mind igaz volt az ártatlanok gyalázása és rágalmazása. A mit lémonya vagy vereshagyma levével írnak papirosra, meg nem látszik; de ha tűzhöz tartják és egy kevéssé megpírosítják, igen szépen elolvashatni. Mi most írton írunk lelkünkre, vagy jót, vagy gonosz bűnöket. De most meg nem tetszik, ki mit ír; hanem mikor az itíletre jô Krisztus, tüzet bocsát elôtte, mely megmutatja mit írtunk teljes életünk folyása alatt lelkünkre: és abból vagy böcsülletet vagy gyalázatot vészünk. * * * Mikor az anya szerelmes gyermekét híja, és a kiseszű gyermecske nem akar hozzája menni: lasnakkal befedett emberrel, mint valami vázzal, vagy szokatlan bömböléssel megijeszteti a gyermeket, hogy féltében anyjához fusson. Nem egyebek mindezek az elöljáró rettentések, hanem Istenhez való kergetések. A ki madarat akar lôni, nem pengeti idegét; a ki ellenségét véletlen akarja veszteni, nem fenyegetôdik. De a nagyirgalmú Isten azt kiáltja nekünk, hogy: Immár felhúzta kardját, megvonta kézíját. Azért fusson kiki és szaladjon, hogy rajta ne essék. Jelt adott futásra, és mutogatván megvont kézíját, azt akarja, hogy az ô irgalmassagához folyamodjunk; haragja elôtt elszaladjunk: azért fenyeget és rettent, hogy magához holdoltasson. Lágy orvosságokkal gyógyíthatatlannak látja sebeinket: azért rettenetes fenyegetésivel eteti vadhúsunkat. Áldott irgalmasság, mely nem siet romlásunkra; sôt utat keres veszésünk távoztatására! Most féljünk, keresztyének, hogy az utolsó sententiától ne féljünk; mert ha most fenyegetésének kis cseppecskéire reszketünk, ki viselheti haragos mennydörgését törvényes kárhoztatásának? Kikeletnek, zöldelô tavasznak, szép nyári üdôk zsengéjének nevezi Krisztus azt az üdôt, melyben a közel lévô itílet jelei feltetszenek. Ezzel tanítván híveit, hogy ha most nyomorult állapatban vannak, ne csodálják: mert most vagyon az ô telök. Nem szoktak a fák zöldelleni, virágozni, gyümölcsözni télben; hanem elhervadnak, és minden zöldségek elrejtetik: de a setét tél után eljô a kedves kikelet, és akkor lészen teljes örömök a híveknek. * * * Szálljatok magatokba immár mindnyájan, és gondoljátok, mit mívelnétek, ha fejetekben járó peretek volna: oly bíró elôtt volna pedig, a ki kemény, vigyázó és bosszúálló? Valjon, nem azon fárasztanátok-e éjjel-nappal elméteket, hogy ennek kedvét keresnétek? Valjon mernétek-e ôt bosszúsággal és gyalázattal ingerleni? Ha veszni nem akartok, annak a bírónak, a ki nem testi halálról, hanem lélek veszedelemrôl és örökkévaló kárhozatról tészen törvényt, most keressétek kedvét: és mint a halált, sôt mint az örök kárhozatot úgy kerüljétek a bűnöket, melyek bosszontják és haragítják a bírót. Melyet ha cselekesztek félelem nélkül lesztek az itíletkor. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Krisztus igaz szabadító; s az ô jöveteléhez szent élettel kell készülni. (Adv. IV. vas. elsô beszédébôl.) Adná Isten, oly állhatatos szeretettel foglalatoskodnánk szünetlen az isteni dolgokban, hogy üdôválasztás nélkül, lelki szemeinket el ne fordítanók ezekrűl. De, mivel a világi állapat azt nem szenvedi, mint húsvét elôtt, apostoli rendelésbôl, negyvennapi böjtöt hirdet az anyaszentegyház, hogy testünk sanyargatásával és egyéb ajtatosságokkal a Krisztus halálának és feltámadásának innepléséhez készítsen: úgy az emberré lett Isten születésének innepe elôtt az áldott Adventet rendelte, hogy szorgalmatosabban gondolkodjunk, és ájtatosabban elmélkedjünk ezeken a szent napokon az emberré lett Istennek hozzánk való kegyelmességérűl. És annál illendôbb hálaadásokkal szenteljük az örvendetes karácsonyt, mennél hosszabb idôre terjedett lelki dolgok gyakorlásával készülgetünk annak innepléséhez. Óh mely nagy hálaadással tartozunk Istenünknek ezért a váltságért! Csak az köszönheti méltán ezt a szabadulást, a ki tudja a lelki rabságnak veszedelmes állapatját, a bűnök súlyát, az ördög dühösségének kegyetlenségét, az örök kárhozatnak rettenetes tüzét. Csak az böcsülli ezt a szabadságot, melyre hozattunk, a ki érti mi légyen az Isten fiainak bátorsága, a mennyei Jeruzsálemnek minden fogyatkozások nélkül való szabadossága. A ki pedig jól meggondolja ennek a váltságnak és szabadulásnak módját, vagy eszközét: mind szeretetre, mind hív szolgálatra való esztent talál benne. Ki tudná megmondani, minémű mélységes tengere vagyon ebben az isteni irgalmasságnak? minémű mérték nélkül való szeretet volt az Atyátúl, hogy magával egyenlô természetű szent Fiát küldötte váltságunkért, és ennyi keserves kínok által való váltságunkért? mily kimondhatatlan kegyesség a Fiú Istentűl, hogy jó kedvvel magára vállalta adósságunk terhét, és oly keserves szenvedésekkel fizetett érettünk? Lactantius írja, hogy mikor Plato rabságba esett volna, Anicerius nevű barátja kiváltá, de kevés pénzen. Gyalázzák az írástudók Aniceriust, hogy többet nem adott érette, és azzal nem ismertette, mely nagyra böcsüllötte Platót. Ha böcsüllésnek jele, mikor valamit nagy áron vészünk: óh mely igen böcsüllött minket a Megváltó, kinek egy csepp vére, vagy legkisebb szenvedése elégséges lévén váltságunkért, nem akart oly olcsón megvenni, hanem fáradságos verítékét, vérét, végre életét adta érettünk! * * * Óh mely nagy keménység, ha ezzel a csudálatos váltással sem lágyul szívünk isteni szeretetre! Óh mely nagy vakság, ha mégis inkább akarunk halálos ellenségünknek, a sátánnak szolgálni, ki csak veszedelmünket és kárhozatunkat szomjuhozza, hogysem annak kedveskedni, a ki nagy szerelmébôl, keserves szenvedési által, megváltott minket, és üdvösségre hozott! Hová lett eszünk, ha lelkünket, melyet Isten ily nagy kincsen váltott, egy undok bűnért ördögnek adjuk, hogy örök veszedelemre vigye? Keresztyének, nyissuk fel szemünket, ébredjünk álmunkból, és meggondoljuk, hogy a ki megváltott minket, Isten Fia... * * * Ne legyen immár oly csavargó s tétovázó lélek, mely a világi gyönyörűségekben olvadozzon; mely a testnek csintalan feslettségibe merüljön: mert azért jött közinkbe az Úr Krisztus, hogy szentségre és tekélletes életre gerjedjen lelkünk. * * * Nemcsak Dániel volt kívánásnak embere, hanem a több istenes szentek is, minden üdôkben sok óhajtásokkal várták, és fohászkodásokkal kérték a Messiás jövetelét. Mire nézve a sz.-írás minden nemzetek várásának, minden népek kívánságának nevezi a Krisztust. És, a ki az Ábrahám maradékinak igértetett vala, azt nem egyszer nevezik a próféták Izrael várakodásának, a híveket pedig várakodó népnek. Mert sok királyok és próféták kívánták látni a Szabadítót. Ábrahám örvendezve látta lelki szemeivel Krisztust, mikor megigérteték, hogy az ô magvában áldatnak minden nemzetségek. Jákob kedves feleségét, Ráhelt, Betlehemben akará temetni, a honnan reménylette származását Krisztusnak. Maga is halála óráján csak azt kiáltotta: Uram, elvárom a te Szabadítódat. Ki tudná megmondani, mely nagy buzgósággal könyörgött Mózes, hogy küldje el immár Isten, a kit el akar küldeni? Mennyiszer kiáltotta Dávid: Add meg, Uram, a Szabadítót? Mit mondjak Izsaiásról? Ki az utolsó szükséget látván, meleg siralmakkal, gyakor és ajtatos imádkozásokkal kérte, és csaknem tűrhetetlenül szorgalmaztatta a Messiás jövetelét. Néha Istenhez fordítván szemeit, szűve-szakadva kiáltotta: Küldd el, Uram, a Sión hegyére ama Bárányt, ki elveszi a világ vétkét. Néha a Fiú Istennek tüzes imádkozással azt kiáltotta: Vaj szaggatnád el, Uram, az egeket, és jônél alá fogságunk szabadítására! Néha az egeknek esedezett: Egek, mit irigykedtek? Ha a Gedeon gyapját harmattal öntöztétek, harmatozzatok a mi földünkre is, és bocsássátok alá az Igazat, ki megigazítsa a világot. Néha a földet kérte, hogy hasadjon meg, és hozza el a Szabadítót, Néha maga lelkével bizonyít, hogy éjjeli kívánsága is csak az, hogy lássa a Szabadítót, és boldognak kiáltja azokat, kik ôtet várják. Ah, keresztyének, mely keserves szóval újíthatjuk, a mit régen Sz. Bernárd mondott: Szégyenre és gyalázatra, sôt keserves sírásra méltó, hogy a kinek jövetelét a régi atyák oly buzgósággal várták, mi annak hozzánk-jövését ily hideg és tunya indulatokkal fogadjuk! ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Szent János méltóságárúl. (Sz. Ján. ap. és ev. napjára szóló beszédébôl.) Tanítványnak nevezi az evangeliom Sz. Jánost. Sokat fáradtak a világ bölcsei, hogy tudós mesterek tanítványi légyenek. Azért, noha Plató és Pythagoras Athenásban doctorok voltak: de hallván, hogy Egyptomban bölcs és tudós papok találtatnak, honjokból kibontakozván, Egyptomba fáradtak, hogy azoktúl tanuljanak. A macedóniai király is azt mondotta, hogy nem annyi öröme vagyon, hogy Alexander született, mint hogy Aristoteles idétt született, és ily nagy tudományú embernek tanítványa lehetett. Mentűl szerencsésb volt Sz. János, kit, mikor apjával együtt, hálókötözésben talált volna Krisztus, iskolájába híva: ô pedig mind apját, mind hálóját elhagyván, oly mester kezébe adá magát, ki nem úgy tanított mint egyebek: hanem hatalmas erejével a tudományt beléoltotta hallgatóiba. És méltán azt mondották ô róla, hogy soha ember úgy nem szólott, soha úgy nem tanított, mint ô. * * * Mikor az evangelisták tisztit és méltóságát ismertetni akarta a Szentlélek, mind az ó- s mind az új-testamentómban, azt mondja, hogy négy állatok viselik és nagy kiáltással terjesztik az Istennek dücsôségét: egyik ember, másik oroszlán, harmadik borjú, negyedik saskeselyű ábrázatú volt. Ezek a négy evangélisták. Sz. Máté ember- képet visel evangéliumának elsô tekintetiben, mert Krisztusnak emberi nemzetségén kezdi evangeliomát. Sz. Márk pusztában lakó oroszlány- ábrázatját mutatja evangéliumának kezdetin, mert a pusztában kiáltó szózaton kezdi ismertetô orcáját írásának. Sz. Lukács áldozatokra rendelt borjú-képet visel, mert a Zakariás áldozatján kezdi írását. Sz. János minden szárnyas madaraknál feljebb röpülô saskeselyűhöz hasonlíttatik, mert a Krisztus istenségének titkát hirdeti evangeliomának elsô részében. De, a mint Ezekiel próféta mondja, a saskeselyű mind feljülhaladta a többit. A saskeselyű minden madaraknál feljebb röpül, mindeneknél fényesebben lát: mikor azért az emberi látásnak célján feljül mégyen, ott leveg a tiszta égen, szemeit a nap sugárira fordítja, és a miben egyebek szeme megvakul, abban gyönyörködik. Ha földre tekint, és prédát talál, mint a mennykô, alárohan. Ilyen saskeselyű Sz. János: mert, evangeliomának kezdetin, az isteni fényességig emelkedik: ott szemléli az Igét, mely Kezdetben az Atyánál vala. És, mint a mennydörgés, vagy a mennykô, az embereket álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktül fogva való fényességét kimutatja. De, megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd mely sebesen a földre száll: az Igének testesülését magyarázván. Ez ama csudálatos saskeselyű, kirűl Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt: szentségére és mennyei bölcseségére nézve. Hosszan nyúlt tagjai voltak: mert a Sz. János élete kilencvenkilenc esztendeig tartott. Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevekedett cédrusnak völgyét földre hozta. Mert ha a több evangélisták a Krisztus emberségének héját magyarázták: Sz. János hirdette és ismertette a Krisztus istenségét, mely, mint a fának völgye, nem látszik elsô tekintetben. * * * Mint változtatta Krisztus a vizet borrá; megfogásakor, mint verte földhöz egy szavával a zsidókat; mint ökleitek kopjával által oldalát a keresztfán, egyedül Sz. János hagyta írva. A vakon született embernek hosszú históriáját; a harmincnyolc esztendôs beteg gyógyulását; a Lázár feltámasztását; a lábmosás után való prédikációt és több sok jeles dolgokat csak ô egyedül foglalt evangeliomában. * * * Voltak az új-testamentomban próféták, úgymint: Agabus, ki a nagy éhséget és a Sz. Pál fogságát megjövendöllötte; Barnabás; a Filep leányi és egyebek: de senki az új-testamentomban prófécia-könyvet nem írt, hanem csak Sz. János. És minémü könyvet? Abban a mennyi szó, annyi titkos mélység. * * * Mit csudáljuk, ha ilyen titkos dolgokat írhatott, a ki titkosa és secretariusa volt Üdvözítônknek? Mikor Krisztus titkon, és nem minden apostol elôtt, akart valamit cselekedni, Sz. Jánost ki nem hagyta: azt akarta, hogy jelen légyen. * * * Mikor pedig a végvacsorán azt monda, hogy tanítványi közül egy elárulja ôtet, mindnyájan megháborodának: de nem meré senki kérdeni, kicsoda ez az áruló? Péter kérdezni kezdé Jánóstúl, kicsoda ez? Sz. János titkon megkérdé Krisztust: Uram, kicsoda az? És miképen Isten el nem titkolhatá Ábrahámtúl Sodoma romlását: titkos secretariusától el nem rejté, ki légyen az áruló. Azért azt monda, hogy a kinek bémártott falatot ád, az; és egy falatot adván Júdásnak, megjelenté titkát csak magának Sz. Jánosnak. * * * Ennek felette, az egész világnak doctora s tanítója volt Sz. János; kire nézve a régiektül csak ô neveztetik az apostolok közül theologusnak. Az angyal is azt monda néki, hogy sok népeket, nemzetségeket, különbözô nyelveken szóló országokat kell néki tanítani. Tanitá a híveket, nemcsak élô nyelvének prédikálásával, hanem írásba foglalt szép leveleivel. Tanitá a tévelygôket; mert Sz. Jeronymus bizonyságunk, hogy az evangeliomot legutól írta, a végre, hogy meghamisítsa az Ebion és Cerinthus eretnekségét: kik azt vitatták, hogy Krisztus, anyja elôtt nem volt; öröktűl fogva nem volt. Azért kezdette evangeliomát ama szókon: Kezdetben vala az Ige; s evangeliumának egynéhány elsô szavaiban több mélységes tudomány vagyon, hogysem minden philosophus írásiban. Valakik az isteni természetben a személyek különbségét, valakik a Krisztusnak istenségét és igaz emberségét tagadták: a Sz. János evangeliumának egynéhány elsô szavaival megrontattak, melyek azt hirdetik, hogy a mely Ige kezdetben volt, ugyanazon Ige Isten volt, és azután testbe öltözött. Ezzel a mondással, valamennyi eretnekségek támadhattak a Krisztus személyérôl, ez a mennyei doctor azokat mind meggyôzte és földhöz verte, minekelôtte kifakadnának. És talám ezért nevezte Krisztus Sz. Jánost mennydörgés fiának, azaz mennykônek, mert mint a mennykô megrontja a mibe ütközik: úgy a Sz. János tanítása meggyôzte és elrontotta a Krisztus istenségének tagadóit. * * * Mikor vénsége miatt maga nem járhatna, tanítványi segítségével a templomba vitette magát, és többet nem szólhatván, gyakran csak azt mondotta: Fiaim, szeressétek egymást. Mikor megkérdették volna, miért mondja csak ezt ennyiszer? Azt felelé: Mert Isten parancsolja, és ha ezt megteljesítitek, elég. Mit mondjak a lelkek üdvösségének kívánságárúl? Ezzel oly tekintetes volt Sz. János, hogy, a mint sok tudós régiek írják, számkivetésébôl Efesomba visszatérvén, mikor megértette volna, hogy egy ifjú, kit ô tanított és keresztelt vala, tolvajok hadnagya lett: megszáná veszedelmét: és sem vénségét és betegségét, sem az utaknak félelmes voltát nem tekintvén, mindaddig bujdosék a hegyeken, erdôkön, míg a tolvajok kezébe akada. És mikor hadnagyukhoz vitetett volna, nemcsak keserves sírásival, hanem ajtatos szép intésivel megnyeré az elveszett juhot, és vállára vevén, Efesomba vivé. Óh dücsôséges, tüköre az igaz püspököknek! Óh üdvösséges példája a jó pásztorságnak! * * * Legbelsôbb nyájaskodó barátja volt Krisztusnak Sz. János. Nem kell erre más bizonyság, hanem a mit a szent evangeliom említ: hogy a végvacsorán, asztal felett, Krisztus ölébe feküdt. És ismét, minekutána Sz. Péter arra kéré ôtet, kérdje meg Urunktól, kicsoda az ô árulója: Krisztus melljére hajtá fejét, és úgy kérdé tôle, kicsoda árulja el ôtet? Minémű bizodalom, mely bensô nyájaskodás ez! Krisztus urunk csak azt sem engedé Magdolnának, hogy lábait illesse feltámadása után; eresztelô János csak a Krisztus saruja köteléhez sem mere nyúlni; Sz. Péter csak arra sem itílé méltónak magát, hogy Krisztussal egy hajóban lenne: Sz. János pedig ölébe s melljére fekszik Krisztusnak. * * * Mikor a keresztfán függô Krisztus egyebektűl elhagyaték, szent anyját és szeretett tanítványát látván, testamentomban anyjának hagyá Sz.Jánost; nem úgy, hogy udvarbírája, secretariusa, szolgája lenne hanem hogy fia lenne: Asszony, ihon a te fiad. Mintha azt mondotta volna: Édes anyám, noha tôled el kell válnom, de nem hagylak fiú nélkül: magam helyett János lészen fiad. És ha engemet fájdalom nélkül mennyei vígasztalások között szültél: de, mint a szép Rákhel, második fiát, Benjámint, halálos fájdalmakkal hozta, te is keserves fájdalmiddal jutsz ehhez a másik fiadhoz. Azután Sz. Jánoshoz fordítván szemeit, testamentomban neki hagyá szent anyját: nem úgy mint özvegy árvát tutorának, hanem mint édes anyát fiának: Ihol a te anyád. Mintha azt mondaná: Ez órátúl fogva az én anyám, te anyád. Azért, egy anyánk lévén, te nekem öcsém lészesz. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Házasságban élô asszonyok tanúsága. (Vízk. ut. II. vas. második beszédébôl.) Izsaiás próféta írásából magyarázván önönmaga Krisztus, mi végre jött e világra: azt mondja, hogy Isten ôtet azért küldötte, hogy örvendetes hírt mondjon a szegények vígasztalására; meggyógyítsa, a kiknek egészségek romlott; szabadulást hirdessen a raboknak; világosítsa a szemek fényétűl fosztatott vakokat. Ha az volt a Krisztus jövetelének célja és hivataljának határa, hogy a szomorúkat vigasztalja, a kórbetegeket orvosolja, a foglyokat felszabadítsa: mint vagyon ez, hogy prédikálásának kezdetin, mikor elsô csudával ismertetni akarta dücsôségét, menyekzôs háznak lakodalmába ment tanítványival és szent anyjával egyetemben? Úgy tetszik, tisztihez és isteni küldésbôl reája bízatott hivataljához képest, illendôbben ment volna ispitályba és igyefogyott kórbetegek hajlékába, vagy a sanyarú tömlöcnek setétségében heverô rabok barlangjába, hogysem az örömmel és vigaságokkal bévelkedô menyekzôbe. De különbek az Isten itíleti az emberi vélekedéseknél. Azt találta Üdvözítônk, hogy e világon nagyobb szükség sohult nincsen a mennyei vígasztalásra és orvoslásra, mint a házasságban. Azért elsôben is a menyekzônek vizét akará borrá változtatni: ezzel ismertetvén, kitűl kell vígasztalást várni a házasoknak; honnan kell reményleni a menyekzôk vizének édes borrá változását. * * * Úgy vészem pedig eszembe, hogy, ha nem mindenestűl, de nagy részre, az asszonyember hatalmában és magaviselésében áll, hogy nyugodalmas csendesség, vagy unalmas veszekedés légyen a házasságban. Mert ha az asszony, tekélletes erkölcsével, engedelmes okosságával, urának kedvét keresi, és igaz szeretetével férjének szerelmét magához vonsza: nemcsak urát megnyugotja, hanem maga is csendes szűvel örömben tölti életét. Ha pedig kemény és alkalmatlan erkölcsével férjét boszontja és idegeníti: oly siralmas kenyeret eszik teljes életében, oly búsult és keseredett szűvel lészen minden üdôben, hogy mind születésének, mind férjhezmenésének napját, mind menyekzô szerzôjét megátkozza. * * * Azért a házasok szereteti arra nem kötelez senkit, hogy Isten ellen való dologban kedveskedjenek egymásnak. Azért nem igaz szeretet, hanem veszedelmes csalás volt, hogy Ádám inkább akart Isten ellen véteni, hogysem Éváját megszomorítani. Bolondság volt, hogy Bölcs Salamon, felesége kedvéért, a bálványoknak templomot épített, és ezzel magát részessé tette a bálványozásban. Rövid summában azért a házasságnak igaz szereteti négy dolgot kíván: egyiket, hogy valamivel Isten meg nem bántódik, abban egymás kedvét ne szegjék a házasok... Azért a mihez látja az asszony kedvét urának, ahhoz néki is kedve légyen. Kövesse a Hector feleségét, az okos Andromachet, ki, látván urának lovakban való gyönyörűségét, maga sokszor istállóba ment, szénát, abrakot adott az ura lovának. Plutarchus igen szükségesnek mondja, hogy az asszony olyan légyen, mint a tükör. Mindenben úgy alkalmaztassa magát férjéhez, hogy ha víg az ura, víg legyen; ha szomorú, ô se vigadjon. Olyan ne légyen, úgymond Plutarchus, az asszony, mint a hold, mely akkor teljes, fényes, mikor legmesszebb a naptúl; akkor setét, mikor a nap mellett vagyon. Mert a mely asszony urával szerettetni akarja magát, ura távullétében rejtve vagyon; akkor fényeskedik és örül, mikor urával vagyon. Másikat, azt hozza magával az igaz szeretet, hogy ne légyen enyém és tiéd a házasok között... Azért tiltva volt Rómában, úgymond Plutarchus, hogy semmit ne ajándékozhasson urának az asszony, mivel köz minden marhájok. És mikor az asszony magát férjének adta, mindenét néki adta. Azért, ha ô maga az asszony, Isten törvénye szerént férje hatalmában és birtokában vagyon: tehát uráé, valamije vagyon az asszonynak ... Harmadikat, mint kiváltképen való gyümölcsét a jó házasságnak, azt kívánja az egymás- szeretet, hogy morgás, veszekedés, pántolódás ne légyen a házasok között. Az asszonynépek közönségesen szósok és zúgolódók. Majd alig vagyon pedig, a mivel inkább idegenkedjék férjek kedve, mint a kemény szókkal, gyakor panaszokkal és pántolódásokkal. Azért mondja Salamon, hogy oly kedves a morgó asszonyyal lakni, mint a csepegô házban lenni; sôt jobb embernek pusztában, hogysem veszekedô asszonnyal lakni. És a mi nagyobb: kedvesb oroszlánnyal és sárkánnyal lakni, hogysem morgó asszonnyal. Miképen azért a jó feleség Isten ajándéka, isteni kegyelemnek kétszerezése; és boldog a kinek jó felesége vagyon, mely áldást az Úr Isten kedves szolgáinak szokott adni, sok jó cselekedetekért: úgy minden nyomorúságnál nagyobb, a kinek gonosz felesége vagyon. Azért mikor Protagorast kérdenék, miért adta leányát ellenségének? azt felelé, hogy azért, mert semmit gonoszbat nem adhatott ellenségének, mint morgó feleséget; mert az szűfájdalom és szünetlen sírás, melyet az asszony nyelvének ostora szerez. De ha urát búsítja a gonosz asszony, maga sem marad ütetlen. Mert sem Istentűl, sem emberektűl nincs annak vígasztalása, a ki urával nem jól alkuszik. Negyediket, a házasok törvényének szerelme azt magával viseli, sôt abban fénylik, s azzal nevekedik, hogy egyik házas a másik terhét viselje; mert az igaz szeretetnek fô tulajdonságát azt említi Sz. Pál, hogy mindent eltűr, elszenved. Bolond házasok, kik azt kívánják, hogy az ô társokban semmi fogyatkozás ne légyen: és nem akarván keveset tűrni, még e földön poklot csinálnak magoknak tűrhetetlenségekkel; mert ezer annyit kell tűrniek, a mint tűrnének, ha az igaz szeretet kicsiny szenvedésre bírná ôket. Azért, asszonynépek, vegyétek tanácsomat, és meglátjátok, hogy nyertesek lesztek. Ha az uratok haragos, versengô, szitkozódó: ne öregbítsétek magatok keresztét; sárral ne mosogassátok rólatok a sárt; kiáltással, szitokkal ne gyújtsátok a tüzet: hanem cselekedjetek azt, a mit ír Sz. Ágoston, hogy cselekedett az ô anyja: noha, úgymond, igen haragos volt az ura, de minden észveszés nélkül oly békeséggel tűrt, szenvedett, hogy se szóval, se cselekedettel soha urával nem ellenkezett, hanem mikor elmultak urának alkalmatlan indulati, akkor ô is szép gyenge szókkal mentette magát, és okát adta cselekedetinek. Innen volt, hogy noha egyéb asszonyok szelídebb uroktúl nyert kékeket viseltek orcájokon, de ôtet fene vad természetű férje, soha egy újjal sem ütötte. És nem az urok természetinek keménységét, hanem az asszonyemberek tűrhetetlenségét mondotta okának, hogy békével és szeretettel nem laknak. Ez volt a Sz. Mónika regulája. Nem sokkal különbözött, a ki a szomszéd asszonynak egy üveg vizet adott, a végre, hogy mikor ura haragszik, egy kalánnyit szájában tartson, valamíg haragja el nem múlik. És mikor azt mivelte volna, soha egy újjal sem ütötte az ura, noha azelôtt gyakorta verte. Elfogyván a víz, mikor többet kérne: megtanítá a szomszéd, hogy nem a víz, hanem a csendes szenvedés tartóztatta ura haragját. Azért nemcsak világi böcsüllete és csendessége lészen az asszonynak, de Istentűl is koronáját vészi, ha békével viseli ura terhét. Mert az istenszeretôket efféle háborúk is jóra segítik: és, a Bölcs mondása szerént, hasznosan szolgál az okos asszonynak a háborgó és oktalan férfi: mivel okot vészen az istenes asszony, ura háborújából, a tekélletes szenvedésre. Annakokáért ha az ura zúgolódik és megüti: azt gondolja, hogy ezzel Isten ostorozza az ô titkos bűneit, melyekért nagyobbat érdemlett. Ha az ura beteg, ha fekélyes, ha rút fogyatkozás vagyon benne: eszébe jusson, hogy ô teste az ura teste: és mint a maga kelésit és genyedtségét, úgy ne utálja az ura testét; hanem tapogassa, tisztogassa, kenegesse. * * * Ha igaz, hogy apja, anyja helyében vagyon az asszonynak ura: tehát engedelmességgel tartozik férjének. Ha helyes a Sz. Pál mondása, hogy a férfi feje az asszonynak: következik, hogy a mely asszony azt akarja, hogy ô fenn járjon és az ura engedjen, oly bolondul cselekszik, mint ha fôvel alá s lábbal fel akarna járni. És miképen minden okos embertűl bolond és gyalázatos nevet visel az asszony, mely urának parancsol: úgy az urának sincs nagyobb ellensége, mint rajta uralkodó felesége; mert minden böcsüllettűl megfosztja ezzel urát; mivel, egész világ itíleti szerént, rósz ember, a ki az Isten rendelését, a természet törvényét visszafordítván, nyakára hagyja ülni feleségét és annak engedi a parancsolást. Még az oktalan állatokban is a természet hozza, hogy a nôstények kisebbek, erôtlenbek, gyengébbek, fegyvertelenbek: mivel a szarvasok között a gímnek szarva nincsen, az erdei között sincs agyara az emének. Ezzel akarta ismertetni a természet, hogy gondviselôje, oltalma, vezérlôje a hím a nôsténynek. Semmivel a szeretet úgy meg nem bomlik, mint az asszonyembernek engedetlenségével: nem is lehet ura elôtt felesége oly kedves, hogy tôle el ne idegenedjék szófogadatlanságáért. Példánk ebben Vaszti királyné: kinek szépségét mutogatni akarván Aszverus, csak azért, hogy hivataljára ebédlôházába nem méne, kiüzé királyi udvarából, és azután látni sem akará. Se szépségekben, se urok szerelmében ne bízzanak tehát az asszonyok: hanem, valamit bűn nélkül cselekedhetnek, mindenben urok parancsolatját teljesítsék, ha veszni nem akarnak. Nem is hasznos, hogy feleségének ember nagy hatalmat adjon. Mert vagy úgy jár, mint Ákháb, ki mivel pecsétes gyűrűjét Jezabelre bízá, oly levelet íra az asszony, mellyel Nábotot megöleté, és mind urát s mind magát utolsó veszedelembe ejté vagy az lészen haszna, a mi az assziriai királynak, ki mikor feleségének, Semiramisnak, sok kérésére, megengedte volna, hogy ötöd napig parancsolna országában, és mindeneket életek vesztése alatt kötelezett volna, hogy szavát fogadják: elsô parancsolatja asszonyomnak az lén, hogy urának fejét vegyék. Azért megöletvén férjét, magáévá tévé az országot. * * * Noha azért a férfinak eszében kell tartani, hogy Isten az asszonyt nem lábából, hanem oldala csontjából teremtette; és nem kell lába alá tapodni, mint szolgálóját, hanem mint társát böcsülleni: azt is meg kell gondolni, hogy az asszonynak teremtése böcsülletesb volt; mert nem köz sárból és paradicsom kívül, mint Ádám, hanem a férfi csontjából, húsából és paradicsomban formáltatott. Annakokáért, a Sz. Péter mondása szerént, tisztelni és oltalmazni kell, mint gyengébb és gyarlóbb edényt; nem kell a férfinak vadon viselni magát hozzá. * * * A házasság arra kötelezi a keresztyén asszonyt, hogy a házi gondviselésben segítsége, künnyebbsége, nyugodalma légyen urának; nem terhe és nyomorúsága... Szépen és bôv beszéddel magyarázza Salamon, miben és mi módon kell az asszonynak segíteni urát a házi gondviselésben. Azt mondja, hogy az okos asszonyra bátorságoson bízza házát és házi gondviselését az ô férje: maga szabadon kimehet, egyéb dolgaihoz láthat; attúl nem fél, hogy kárt vall házában: mivel igazságával és tekélletes erkölcsével hitelt szerzett uránál. E mellett, semmi bút nem szerez urának: hanem künnyebbíti és vigasztalja teljes életének minden napjaiban. Nem elégszik azzal, hogy ura keresményét tékozlás nélkül takargassa és ôrizze: hanem maga is, a mivel lehet, szaporítja javait és házi szükségének megszerzésére gondot visel. Nem várja, hogy ura keressen lent és gyapjat, melyet leányival megfonasson: hanem maga okosságával módot talál, hogy szerét tegye. Éjjel felkölti cselédét a dologra, maga sem eszi kenyerét hivolkodva: hanem hozzányúl a munkához, orsóját forgatja, gyenge gyolcsokat szô, öveket és recéket köt, hogy ezekkel künnyebbítse ura költségét: sôt ,mint a kereskedô hajó, szép nyereségekkel gazdagítja és öregbíti ura jószágát. Arra is vigyáz, hogy ruhások légyenek a szolgák; minden házi eszközét tisztán, fényesen, csinyosan tartja; urát és magát, állapatja szerént, szépen és díszesen jártatja. Ezek pedig a külsô szorgalmatosságok az isteni dolgoktúl és üdvösségkereséstűl meg nem tartóztatják, hanem Istent féli, és hogy valamivel meg ne haragítsa Teremtôjét, vigyázva kerüli. E felett, hogy Isten elôtt urának s magának engesztelô szószólókat szerezzen: Nem újja között fillyérez, hanem kiterjesztett teli marokkal adakozik a szegényeknek. Végezetre, mind jó példájával, mind üdvösséges intésével azon vagyon, hogy cselédjében az isteni félelmet gyökereztesse. Azért nem heábavaló csevegésre és emberszólásra nyitja száját, hanem a mennyei bölcseségre és az Isten parancsolatinak megtartására oktatja házanépét. Mind ezeket Salamon mondja, és azzal fejezi szavát, hogy emberektűl dicsíretet, urátúl szeretetet, Istentűl jutalmat vészen az okos asszony, ki magát eképen viseli. Egy szóval azért, a tekélletes asszonynak azon kell lenni, hogy, mint igaz szeretô társa, künnyebbítse ura terhét; semmivel bút és fáradságot ne szerezzen néki, mert nem terhelô, hanem segítô társul adta Isten ôtet a férfinak. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A lelki jóságokban mindenkor nevekedni kell embernek. (Vízk.ut. VI. vas. második beszédébôl.) A ki hegyre hág, mennél feljebb mégyen, annál több mezôt lát: úgy a ki elébb ment az isteni szolgálatban, inkább eszébe vészi, hogy több a mi hátra vagyon... Azért, miképen a gonoszokrúl olvassuk, hogy nevekedik mindenkor gonoszságok: azonképen az igazakrúl azt mondja Jeremiás, hogy maga felibe emeli naponként magát; és mint a tűz szüntelen felbocsátja lángját, és akármennyi fát reá rakjanak is, soha nem mondja, hogy elég immár, többet nem égetek: úgy az istenfélô embernek holtig kell tanulni s jobbulni. Ezeket meggondolván Sz. Ágoston, azt írja, hogy az istenes életben veszteg nem állhatunk; ha elébb nem megyünk, visszatérünk. Mert Krisztus szava az, hogy tékozol az ô házában, valaki nem gyôjt; azaz rosszabbá lészen a ki nem jobbul. Tekintsd meg -- úgymond Sz.Bernárd-- a Jákob lajtorjáját; senki azon veszteg nem állott: valaki azon volt, vagy feljebb ment, vagy alább szállott. Azért, az Isten útján vagy feljebb kell mennyország felé menned, vagy pokol felé alább kell esned. És valaki jobbá nem igyekezik lenni, elvesztette jó voltát. Ezeket a szent doctorok szép hasonlatosságokkal világosítják. A ki sebes víz ellen evez, és felvonsza hajóját, mihent az evezést tágítja, mindjárt visszaragadtatik; úgy, valaki istenes életre igyekezik, a romlott természetnek gonoszra vonyó sebes folyása ellen evez; a testnek kívánságai, a világnak csalogatásai, az ördögnek izgatásai ellen tusakodik. És csak azok vergôdnek ki a sok veszedelmekbôl, kik erôvel, hatalommal szünetlen tusakodnak. Mihent megszűnik ember a gonosz indulatok ellen való evezéstôl, ottan visszaragadtatik: mindjárt sűrűn fakadoznak a gonoszságok, nevekednek a világi kívánságok, édesednek a testi gyönyörűségek, melyek aprónként eloltják és elfogyatják az istenes igyekezeteket. Nincs oly nagy tűz, hogy magától el ne aludjék, ha fát nem raksz reá. Nincs oly erôs ember, hogy meg ne szakaszkodjék, ha minden nap ennie nem adsz. A nyilat ha fellövöd, mihent feljebb nem mégyen, ottan alá fordul: és sebesebb alájötte, hogysem felmente. Mihent a kézíjrúl leveted az ideget, ottan hátra görbül. Mihent a meleg vizet kiteszed a tűz mellôl, mindjárt hívesedni kezd, és aprónként meghidegedik. Mihent a szép virágos kertet, vagy kövér szántóföldet elhagyod és nem szántod, kapálod: annyival bujábban pozsdulnak benne a haszontalan bojtorjánok és utálatos gyomok, mennél kövérebb a föld. A ki szépíró volt, a ki deákul ékesen szólott, a ki valamely kézi munkának mesterségét fô módon tudta: kitanul mindezekbôl, ha naponként nem gyakorolja. E szerént vagyon dolgunk a tekélletes életben: gyakorlás nélkül ízetlenek a jó erkölcsök; és aprónként a gonosz szokások fakadozási elnyomják és fojtják, a mi jó bennünk vagyon. A világi és lelki kincsek megtartása között nagy különbség vagyon. A ki nem öregbíti pénzét: azzal el nem hajigálja, és el nem veszti, noha hivalkodva ládájában tartja; de a lelki jóságot, azzal, hogy nem neveljük és öregbítjük, kisebbítjük, fogyatjuk és végre mindenestűl elvesztjük. Melyre nézve mondja a Bölcs, hogy a ki puhán és lágyan nyúl dolgához, annyi mint ha maga vesztegetné javát. Annakokáért a haszontalan szolgát pokolra itíli Krisztus; nem azért, hogy eltékozlotta, hanem hogy nem öregbítette reá bízatott talentomát. Aranyszájú Sz. János azt írja: Ha oly munkást fogadnál szôlôdbe, ki noha senkivel nem verekedik, senkit nem szidogat, nem részegeskedik, kárt nem tészen; de e mellett, kezét öve alá dugván, napestig veszteg heverne, és a kapálást elmúlatná: valjon kedvellenéd-e ezt a napi- munkást? Valjon nem haragot és büntetést érdemel-e inkább hogysem dicsíretet és jutalmat? Valjon nem igaz-e, hogy elég gonoszt mível a szolga, ha semmi jót nem mível? Mi mindnyájan Isten szolgái és szôlômunkási vagyunk: ha senki fejét bé nem törjük; ha egyéb gonoszt nem mívelünk, csak azzal is kiesünk Isten kedvébôl, hogy hivatalunkban és kötelességünkben megfogyatkozván, elébb nem megyünk dolgainkban, nem nevekedünk a jóságokban. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Az Isten igéje igaz világossága az emberi tudatlanságnak. (Quinquagesima vas. második besz., a befejezô rész elhagyásával.) Minekutána ördög irigységébôl, az elsô ember vétkével reánk árada a bűnnek veszedelmes mirígye, úgy elfogta lelki szemünk fényét a tudatlanság hályoga és oly vakságra hozott, hogy nemcsak a mennyei s természetfelett való igazságok fényességét nem láthattuk, de a világi és természet folyásához tartozó dolgok nézésére is értelmünk olyan, mint a bagoly szeme a nap sugárinak látásához. Érzette ezt Bölcs Salamon, mikor azt mondotta: Nehéz érteni a világi dolgokat: és csak azt sem tudjuk, mint légyen, hogy ennyi sok és nagy folyóvizek szakadnak a tengerbe, s a tenger meg nem árad? Másutt világosban írja, hogy akármint okoskodjanak az emberek: de Isten úgy adta a világot vetekedések alá, hogy Istennek kisebb alkotmányát által nem láthatja az emberi értelem. Innen vagyon, hogy a világ bölcsei között sok szakadások és egymással ellenkezô vélekedések voltak a világi állatoknak minden részeirűl. Sôt, a mint Cicero írja: Sokat tudakoztak: bizonyost nem mondottak. És Apolló csak azért mondotta Socratest mindeneknél bölcsebbnek: mert azt mondotta, hogy egyebet nem tud, hanem hogy semmit nem tud. Ha a külsô és testi szemmel nézhetô állatok ismerésére ily fáradékony és erôtlen az emberi elme: a jóságos erkölcsök értelmére és az utolsó boldogság keresésére sokkal inkább megtompult és homályosodott. Mert a bűnök sokasodván, eloltották emberben az Istennek igaz ismeretit. És, mivel a másvilági állapotról vagy semmit, vagy igen keveset gondolkodtak: a jóságnak mennyei jutalmát, a gonoszságnak örök büntetését nem értették. Azért, elvesztvén az istenes életnek igazgató kormányát és izgató esztenét, úgy éltek mint a barmok: sem Istentűl nem félvén, sem a mennyei boldogságot nem remélvén, sem a kárhozattúl nem rettegvén. Ez a tudatlan vakság nemcsak a községben találtatott, hanem az igen tudós bölcsekben is; kik között, mind az értelemre s mind a cselekedésre nézô dolgokban, sok bizonytalan visszálkodás forgott. Sokan az egy Istent tagadták: és annyira bolyongottak, hogy harmincezer istent imádtak, mint Eusebius feljegyzi a Hesiodus írásából. Tertullianus írja, hogy Varró háromszáz Jupiterrűl emlékezik. A boldogságrúl és az emberek utolsó végérűl, vagy fôbb javárúl, kétszáz- nyolcvannyolc különbözô vélekedések voltak a philosophusok között, mint Sz. Ágoston feljegyzetté. Az ember lelkérűl némelyek azt vitatták, hogy a testtel együtt meghal, és olyan lészen halál után, minémű volt születés elôtt: azaz semmi. Némelyek azt állatták, hogy egy testbôl másba mennek a lelkek, és a gonosz emberek lelke baromba rekesztetik. Némelyek az egész világon lévô állatokban, azonegy közönséges lelket ismértek. Az Istennek gondviselését is sokan általjában tagadták, sokan csak a tekintetes nagy dolgokra terjesztették. A világrúl azt vitatta Aristoteles, hogy kezdet nélkül, örökké volt, és alkotó ura nem találtatott. Ilyen szükséges nagy dolgokban, ily temérdek vakságok regnáltak. És, ha valamely nagy tudományú philosophus igazat talált valamiben mondani: azt sok állhatatlan habozással, kételkedô tétovázással, bizonytalan allhatatlansággal elegyítette. Plato és Socrates, fogok között mondották, hogy egy Istennél több nincsen: de, magokat a községhez alkalmaztatván, a pogány isteneket áldozatokkal tisztelték. Aristoteles nem egy helyen jelentette írásában, hogy a mi lelkünk halhatatlan; de másutt azt írta, hogy halálunk után sem jót, sem gonoszt nem kell várnunk. Efféle setétség nemcsak a pogányokban volt: hanem a zsidóságnak tekintetes nagy része, úgy mint a sadducaeusok azt hitték és állatták, hogy nem lészen feltámadás; sem angyal, sem lélek nincsen: azaz, hogy az ember lelke meghal testével együtt. A sadducaeusok pedig nem utolsó emberek voltak: mert a sz.-írásban olvassuk, hogy a papi fejedelem, belsô tanácsával együtt, és a községnek nagy része sadducaeus volt. Ilyen vakságban lévén a világ, nem ismerte világtalanságát; nem is kérte Istent, hogy szemefényét megadja: mindazáltal a nagyirgalmú Krisztus Jézus, kirűl az evangeliomból hallók, hogy szent igéjével világosságra hozá az útfélen kulduló vakot; az emberi természet vakságát is, mennyei tudományának és szent igéjének fényességével, lelki világosságra hozá. Annakokáért, hogy az Isten igéjének mennyei fényességét meg- böcsüljük, és tudatlanságunk mesterének, lelki vakságunk orvosának háláadók legyünk: ez jelenvaló órában, szólok a sz.-írásban foglalt Isten igéjének felséges méltóságárúl és hatalmas hasznainak csudálatos erejérűl. Kérlek, ébren legyetek a hallgatásra. I. RÉSZE. Mikor Isten Ádámot teremté, azt mondja a sz.-írás, hogy akaratját jóságokkal, értelmét tudománnyal és bölcseséggel megteljesíté: törvényt ada eleibe, mint kell magát viselni; fenyítéket vete melléje, hogy félelemtűl segíttetnék a jó erkölcsök gyakorlására. Ezt a mennyei tudományt és isteni törvényt írásba nem foglalták Mózes elôtt: hanem teremtés után kétezerötszáz esztendô tájban írá Mózes az Isten igéjének öt elsô könyveit. Azért Mózesig, szónak tanításából, egymásra szállított traditioból, tudta az Ádám maradéka az üdvösséges tudományt. És mivel a pogány bölcsek itíleti szerént is a régiek mennél közelebb voltak az elsô emberhez, annál inkább tudták az igazat: hogy bátorságosban és kevesebb kézen szállana reánk az igazság, oly hosszú ideig tartotta Isten akkor az emberek életét, hogy tovább kétezer esztendô forgásánál, csak két közbevetett ember által szállott Ádámrúl Ábrahámra és ennek maradékira az igaz tudomány, melyet Ádám Istentűl vett vala. Mert a sz.-írásból tudjuk, hogy Matuzsálem, világ kezdeti után, háromszázhatvankét esztendôben született: tehát Ádámmal együtt ötszázhetven esztendeig élt; mivel az Ádám halála, teremtés után, kilencszázharminc esztendôre haladott. Azonképen sz.-írásból vésszük, hogy az özönvíz, Matuzsálem születése után, kilencszázhatvankilenc esztendôvel lett. És mivel Isten mondja, hogy Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendôt élt: következik, hogy az özönvíz esztendejében holt meg Matuzsálem, azért száz esztendeig élt együtt Szemmel, a Noé fiával: mert Szem az özönvíz elôtt száz esztendôvel született. Végezetre, a sz.-írásból kitetszik, hogy az özönvíz után kétszázkilencvenkét esztendô folyt Ábrahámig. Mivel azért ötszáz esztendeig élt Szem az özönvíz után: következik, hogy Szem és Ábrahám kétszáznyolc esztendeig együtt éltek. Azért, ennyi esztendôk forgásában, Ádámtúl Matuzsálem, Matuzsálemtűl Szem, Szemtűl Ábrahám megtanulta az isteni tudományt, mellyel Ádám ékesíttetett vala. Az új-testamentumban is, minthogy maga Krisztus írásba nem foglalta tanításit, az utánavaló evangélisták és apostolok sok ideig csak élô nyelvvel tanítottak. Mert a régi históriákból megmutatja Baronius, hogy Sz. Máté, Urunk születése után, negyvenegy esztendôben írta az evangeliomot, zsidó nyelven; Sz. Márk negyvenöt esztendôben, deákul írt; Sz. Lukács ötvennyolc esztendôben, Sz. János pedig kilencvenkilenc esztendôben írta, görög nyelven, evangeliomi könyvét... Istennek atyai kegyelmessége, hogy a rövidéletű emberek feledékenységét és elméjek késedelmes voltát segítené; hogy az isteni tudománynak tanulására nagyobb alkalmatosságot és bátorságosb utat nyitna: azt akarta, hogy a mennyei bölcseség és az Isten parancsolati ne csak fülünk, hanem szemünk elôtt forognának, és magunk olvashatnók az ô titkait és akaratit. És mivel a mi édes Üdvözítônk, szemünk elôl, égbe vitetett, hogy az ô tanításának mélysége, példájának fényessége, szent életének tüköre, parancsolatinak tisztasága mélyebben oltatnék mindnyájunkba: azt rendelte, hogy mindezek írásba foglaltatnának, és oly írásba, mely egyedül érdemli, hogy görögül Bibliának, azaz könyvnek neveztessék. Noha pedig Isten nem írta maga ujjával a sz.-írást, mint a tízparancsolatnak elsô két tábláját: de oly emberekkel iratta, kik Szentlélek izgatásából szólottak, és olyanok voltak Isten kezében, mint az író kezében a penna; sôt, a mint sok helyen mondja a Szentlélek, Isten szájai voltának. Azért Isten szólott a próféták szájával: nem az apostolok, vagy evangélisták szólottak, hanem a Szentlélek. Azért nem úgy kell venni az ô mondásokat, mint ember szavait, hanem mint Isten igéjét: mert ôk nem szólottak magoktúl, hanem olvasták a mit Isten eleikbe adott. Ez a sz.-írás felséges méltóságának gyökere, hogy mennyországból a nagy Istentűl küldött levél, mellyel nemcsak arra int, hogy jól éljünk, hanem az örök boldogságra hí minket; és, akaratját megjelentvén, isteni bölcseségének titkaira tanít: úgy, hogy ha az ó-testamentomban a frigy szekrénye felett álló cherubimok közül szólott Isten: minket a sz.-írás által oktat, mint akaratjának csalatkozhatatlan tanúja által. Hogy pedig az emberek böcsülletben tartanák a szent könyveket, Isten ô maga sok és nagy jelenségekkel kimutatta ezeknek méltóságát. Aristeas írja, hogy a kik a szent bibliát illetlenül forgatták: vagy megbolondultak, vagy megvakultak. Az is isteni csuda volt, hogy mikor az egyptomi Ptolemaeus király hetvenkét zsidó bölcsekkel görög nyelvre fordíttatá az Isten könyvét, noha külön-külön rekesztve voltak a bölcsek: de változás nélkül, szórúl szóra, igérűl igére, mindnyájan egy nyomban fordították; maga sok helyen, a zsidó nyelvnek tulajdonságit ki nem mondhatván görögül, csak értelmét írták az Isten igéjének. Az egyházi históriákban is gyakran olvassuk, hogy vagy a pogány fejedelmek dühösködésébôl, vagy a keresztyén hitnek erôsítésére, az evangeliomot tűzbe vetették, de meg nem égett, és mivel Antiochus a törvény könyvét megégeté, oly iszonyú csapásokkal és szörnyű kínokkal rontaték Istentűl, melyeknél rettenetesbekkel semmi gonosztévô nem ostoroztatott. Az istenfélôknél, minden üdôk folytában, drága és igen böcsülletes volt az Isten szava. Azért, mikor a hetven zsidó vének, Ptolemaeus királynak megmutaták az Isten könyvét, mely arany bötükkel volt írva, azt mondja József, hogy a király sírt örömében, és hálákat adott Istennek, hogy az ô könyvét láthatta. Aranyszájú Sz. János írja, hogy senkinek nem volt szabad a bibliához nyúlni, ha elébb meg nem mosdott; zgy is nagy böcsüllettel, félve és rettegve illették a szent könyvet, hogy úgy ne járnának, mint Óza, az Isten szekrényének bátorságos illetéséért; vagy mint a Betszamiták, azon szekrénynek szemléléséért. Nicephorus írja, hogy az ecclesiában, valamikor az evangeliomot olvasták, fennállva kellett udvarlani a keresztyéneknek. Sz. Carolus Boromeus históriájában találom, hogy ô különben, nem olvasta a sz.- írást, hanem süvegvetve és térdenállva. Most is sokan vannak, kik valamikor kezekbe veszik, megcsókolják a szent bibliát és ezt süvegvetve olvassák. Mennyiszer említik a históriák, hogy az evangeliumot tiszta aranyba és drága kövekbe kötötték? Az ó-testamentomban Isten azt parancsolta, hogyha zsidók királya a papoktól vett könyvbôl, maga kezével leírja az Isten törvényét: azt magával hordozza és mindennap olvassa. Ezt követé Theodosius császár. Maga kezével és arany bötűkkel írta a bibliát, melyet mindenkor maga mellett tartott. Sz. Bonifacius martyr a Sz. Péter leveleit arany betűkkel irattá. Mikor a Sz. Barnabás testét, isteni jelentésbôl, feltalálák Cyprusban: melljén találák a Sz. Máté evangeliomát, melyet maga kezével leírt vala; és azt Zeno császár aranyba foglaltatá. Szokás volt a keresztyénségben, hogy a közönséges gyülekezetekben, a tanácskozó helynek kellô közepiben, királyi székbe tették az evangeliomot, mint Krisztus képebeli mestert. így olvassuk, hogy cselekedtek Niceában, Efesomban, Chalcedonban, Konstanczinápolyban és azután a több szent gyülekezetekben. Elfolyna az óra, ha mind elôszámlálnám a böcsülleteket, melyekkel a keresztyénség vallást tett a sz.-írás méltóságárúl. De el nem hallgathatom, a mit az ajtatos hívekrűl írva hagyott Aranyszájú Sz. János: hogy a gyermekek nyakára evangeliomot kötöttek: mivel próbálva érzették, hogy az által Isten sok veszedelmektűl és ördögi bájolástúl oltalmazta a magával jótehetetlen ártatlanokat. Mert a házba sem mehet az ördög, melyben az evangeliom vagyon. Baronius is nem egy helyen állatja, mind a Sz. Cecilia példájából, mind az Aranyszájú Sz. János bizonyításából, hogy a hívek nyakokra függesztve hordozták az evangeliom részeit. Azért a Nagy Sz. Gergely evangeliomi leckét külde Theodolinda királynénak, hogy, a szent kereszt darabbal együtt, kisded fia nyakán hordoztatná. Végezetre, Sz. Ágoston azt írja, hogy sokan, fájdalmas fejek könnyebbségéért, evangeliomot tettek fejekre. II. RÉSZE. A sz.-írás hasznait az gyôzné elôszámlálni, a ki a bibliának és szent- atyák könyveinek nagy részeit leírná. A Szentlélek azt mondja, hogy az Isten igéje, melyet a próféták és apostolok által élônkbe adott, olyan, mint az égô lámpás, mely a setétben fényeskedik; és nemcsak értelmünket világosítja az igaz hitnek, a mennyei tudománynak ismeretire és a mennyország útjának látására: hanem akaratunkat is gerjeszti és melegíti az isteni szeretetre, ugyanis a kiben szeretet nincsen, vak és csak tapogatva jár. Ennél a sz.-írás világos fáklyájánál, noha tükör és homály által, de oly tekélletes bizonysággal valljuk az egy istenségnek három személyét; a második személynek testesülését és közbenjárását; a mennyei boldogságot pedig a hitrűl reménységrűl, szeretetrűl, martyrom-ságrúl, szűzeségrűl, alázatosságrúl és egyéb felséges jóságokrúl élônkbe adatott igazságokat úgy hisszük, hogy a szemmel látott dolgokrúl sem lehetünk bizonyosbak, mint ezekrôl. Ha a pogány bölcsek írásiban vannak szép tanítások, melyek erkölcsünk jobbítására és a gonosz vétkek távoztatására izgatnak: köszönjük a sz.- írásnak. Mert igazán írja Theodoretus, hogy a mi világosság és jó indulatok zsengéje vagyon a pogányok könyveiben, azt a Mózes tengerébôl, a sz.-írás könyveibôl merítették. De az oly kevés, ha az isteni tanítás mellé vettetik, hogy minden bölcsek írási, mint a csillagok a nap mellett, fényeskedéseket elrejtik. Nincs a tekélletes jóságnak oly esztene, mely a sz.-írásban nem találtatnék. Nincs a vétkeknek oly fenyítéke, vagy ostorozása, melyet Isten a sz. bibliában ki nem terjesztett. Nincs az erkölcsök igazgatásáról oly ethica, mely a Salamon könyveivel egybevettethessék. Nincs az országos gondviselésekrűl oly politica, melyet a Mózes cselekedeti és törvényi, a zsidó bírák és királyok példájának tanítási messze nem haladnának. Nincs serrmiféle história, melyben annyi különbözô, és mind tanúságra, mind gyönyörködésre hasznos példák találtatnának, mint az Isten könyvében. Micsoda valjon a Horatiusok bajvívása ahoz képest, amint Dávid egy parittyával meggyôzé ama hústornyot, Góliátot? Dicsírik a históriák a Sándor tartóztatását, ki, hogy bujaságra ne vitetnék, látni sem akará a perzsiai asszonyokat, szem- és szűfájás-nak nevezvén ôket: de micsoda ez a József tisztasága mellett, kin, mikor titkos helyen kapdosna asszonya, inkább akará szabadságát, életét, tisztességét elveszteni és tömlöcbe vettetni, hogysem vetett ágyban gyönyörködni. Csudáltatják a pogány históriák Lucretiát, ki, minekutána tisztességét elveszte maga, gyilkosságával bosszút álla magán: mennyivel csudálatosb ennél Zsuzsanna, ki mind életét, mind böcsülletit letévé, és tisztaságát megtartá? Istenhez való ajtatosságnak mennyi szép példái vannak Mózesben, Ábrahámban, Dávidban? Hadviselô erôsségnek oly tüköré nincs a pogány históriákban, mint Józsuéban, Gedeonban, Dávidban és a Makabeusokban. Egy szóval, bévebb és tekintetesb a sz.-írás, mind jóságok jutalmazásának, mind gonoszságok ostorozásának példáival, hogysem az egész világ históriái. A szentatyák sok különbözô nevezetekkel és hasonlatosságokkal ismertetik a sz.-írás hasznát és erejét. Némelyek ezt lajtorjának nevezik, melyen égbe emeltetik és Isten eleibe vitetik lelkünk, mint a Jákob lajtorján felmentek az angyalok. Egyebek Istentűl adatott tükörnek mondják a sz.-írást, mert ebben nemcsak magunk fogyatkozásit látjuk, de az isteni felséget is homályban szemléljük. Aranyszájú Sz. János kulcsnak nevezi a sz.-írást, mellyel mennyország kapuja felnyittatik. Sokan ezt pajzsnak és gyémánt falnak híják, mellyel oltalmaztatunk ellenségünk dühösségétűl. Vannak, a kik lelki szárnyak nevével ékesítik a sz.-írást, mert ez által nem, mint Icarus, veszedelmesen, hanem örök dücsôségnek nyerésével, Isten eleibe röpülünk. Cassiodorus a sz.-írást anyaszentegyház kincsének és kincstartó házának nevezi: mert abban vagyon minden tudománynak gazdagsága, abban talált az ecclesia segítséget minden állapotjában és szükségében. A martyromságok idejében állhatatosságot és bátorságot vett ebbôl, békeséges üdôben bölcseséget és mennyei titkokat tanult, mellyel a hamis tévelygések fakadásit megfojtotta és eloltotta. Szerencsétlenségben bátorságot, jó szerencsés állapotban alázatosságot, és minden ígyében szükséges gazdagságot talál a sz.-írásban. Sz. Ágoston azt írja, hogy a sz.-írás lelki betegségek orvossága. Ha meghidegedtél, felgerjeszt; ha bűnökkel sebesedtél, meggyógyít a sz.- írás. Sokan egyebek a sz.-írást útnak nevezik, melyen igyenesen mehetünk mennyország felé. Ezek a nevezetek és hasonlatosságok böcsülletesek, tekintetesek, és igen alkalmatosok a sz.-írás hasznának és erejének ismeretire; de, úgy tetszik, ezeknél is világosb négy nevezettel adják elônkbe az atyák a sz.-írás méltóságát és hasznát. Elôször: Lelki eledelnek híják a sz.-írást. Mert ezzel tápláltatik, vastagodik, kövéredik lelkünk. És ha meghal a test étel nélkül: nemcsak éhezik, de elszakaszkodik lelkünk az Isten igéjének táplálása nélkül. Azért lelki éhségnek nevezi Isten a sz.-írás hirdetésének szűk voltát: könyvételnek mondja tanulását és értelmét. Óh mely drága, mi üdvösséges eledel a sz. -írás! mivel nemcsak éhségünket enyhíti, hanem ösztövérségünket is kövéríti. És ha a testi eledelnek sokasága ártalmas: a lelki eledelek hasznosok azoknak, kik eleget ettek. Mert a mely lelket heába igyekezünk a világnak képírással árnyékozott étkeivel elégíteni: azt az isteni tudománynak drága eledele nemcsak megelégíti, hanem újítja a mennyei bölcseségnek éhezésére. Hogy jobban értsük ennek a lelki eledelnek gyönyörűséges hasznát és erejét, kenyérnek, bornak, tejnek, méznek nevezik a régi szentek a sz.- írásban foglalt Isten igéjét. Nem hollók által küldetett nekünk a mennyei kenyér, mint Illésnek: hanem az Atya mindenható Isten, bölcseségének tárházából, magas mennyországból, prófétái és apostoli által, küldötte a sz.-írás kenyerét. Ha a testi kenyeret verítékes munkával keressük: sok munkás vigyázassál, sok fáradságos könyörgésekkel jutunk a mennyei kenyérnek a sz.-írás bélinek kóstolásához. Ha a testi kenyér szegésében megismerték Krisztust a tanítványok: az isteni felségnek bölcsesége ismertetik a sz.-írásban. Ha a kenyér vastagítja az ember szűvét: a sz.-írás oly erôt ad az emberi gyarlóságnak, hogy, annak hatalmas gyámolításával, mennyországig mehet. Végezetre, ha az Isten házában vetett asztalon, mindenkor új kenyerek voltak: az anyaszentegyházban is mindenkor készen vagyon az Isten igéjének kenyere: ama természetfelett való mindennapi kenyér, mely annál bévségesben sokasodik, mennél több emberekre osztatik. Azért jaj azoknak, kik ezt a kenyeret nem eszik, mert e nélkül elszárad és szakaszkodik szűvök. Mivel a régiek eb-ebédnek híták azt a lakodalmat, melyben bor nem volt: a sz.-írás nemcsak bor, melynek italára hí a Szentlélek, mikor azt kívánja, hogy igyunk és apostoli részegséggel részegedjünk: hanem boros pince. Azért, ha a bor vigasztalja szívünket és kimossa szomorúságunkat: a sz.-írásnak lelki itala mennyei vígaságokkal újítja lelkünket. Ha a testi bor bujaságra izgat: a sz.-írás bora szüzeséget szerez bennünk; mert megismerteti, hogy nemcsak a fértelmes bujaság, de még a tiszta házasság is akadékot szerez a tekélletes életnek buzgóságában, melyre nézve, mikor Isten prédikálni küldé Jeremiást, megparancsolá, hogy feleséget ne végyen. Az Ezékiel feleségét is kivéve e világból, mikor ôtet prédikáláshoz készíté. Végezetre, ha a világ bora csávált és merô lôre: a sz. -írás bora forrott és megtisztult színbor. Téjnek nevezi a lélektápláló mennyei tudományt nemcsak Sz. Pál, mikor azt mondja, hogy a híveknek tejet adott innya; nemcsak Sz. Péter, mikor azt parancsolja, hogy ha az isteni dolgokban nevekedni és vastagodni akarunk, tejet kívánjunk: hanem ô maga a nagy Isten, mikor azt igéri, hogy mint édes anya, maga megszoptatja és mennyei bölcseség tejével táplálja fiait. Kiket ugyan kéréssel szorgalmaztat, hogy ingyen, és minden fizetés nélkül, bort és tejet vegyenek tôle. Mert neki is két emlôje vagyon, az ó- és új-testamentom: melyek a világ boránál jobbak. És valaki az isteni tudománynak tejét szopja, tiszta vajat nyom ebbôl. Vagyon teje a világnak is, mellyel szoptatja a bűnösöket. De miképen a téj, szüzekbôl nem foly természet szerint: úgy a világ teje, mocskos vétkektűl üres nem lehet. És valaki a világ tejében zabállik, úgy jár mint Sisara, ki addig ivá a tejet, hogy életét elveszté. Azért a Szentlélek világos szókkal mondja, hogy a mennyei bölcseség tanulására alkalmatlan, a kit el nem választottak a világ tejétűl. Végezetre, méznek neveztetik a sz.-írás: melyet az apostolok, mint méhecskék, a holt oroszlánynak, az úr Krisztusnak szájából vettek. Mert az ô ajakából méz csepeg, nyelve alatt méz vagyon, torka teli édességgel. Mikor az Isten könyvét, a sz.-írást, megévé Ezékiel és Sz. János, azt írják, hogy mint a méznek, oly édességét érzették, mert a sz.-írás mennyei mézzel mézesíttetett. Azt írja a Bölcs, hogy a méhek csinálta mézben vagyon elsô és felsô grádicsa az édességnek. Azért méltán mondották a filiszteusok, hogy a testi eledelek között édesebb nem lehet a méznél. De a lelki eledel, a sz.-írás, oly édes, hogy a méznek édességét meghaladja. Azért írja nem egy helyen Sz. Dávid, hogy az Isten igéje édesb a méznél: de akkor, mikor megtartatik amit parancsol. Ha a Jonatás szemét megvilágosítá a mézételÔ nagyobb világosságra hozza lelki szemünket a sz.-írás, mely azt mutogatja és ismerteti, amit a testi szem nem látott, emberi okosság nem érhetett. Ha ártalmas a méznek felettébb való étele: a sz.- írás mélységinek felettébbvaló vizsgálása is veszedelmes; mert mint Thales, az egeket szemlélvén, verembe esett: úgy a ki az isteni fényességnek sugárit szemléli, megvakul és elesik. Ha a teli gyomor utálja a mézet: a világ gyönyörűségében és moslékában zabállott ember is, úgy tartja a sz.-írást, mint a disznó a gyöngyöt... Másodszor: Szép tiszta forrásnak neveztetik a sz.-írás. Mert ez nyitott és nem lakat alá vetett forrás. Azért ha a tudomány-szomjuhozó szegények vizet kívánnak: ugyan kérve híja Isten ôket, hogy ingyen és fizetés nélkül merítsenek mennyei tudományt az ô forrásából. Mert ô nála vagyon az élet forrása; az elevenítô vizek kútfeje; az ô székibôl foly amaz eleven víz, mely oly tiszta, mint a kristály. Ez amaz igaz Jordán vize, melyben megtisztul a Námán poklossága. Mert ennek mosogatásával minden mocskunk és szennyünk elvétetik; vakságunk megvilágosodik, mint aSiloe vizében; betegségünk meggyógyíttatik, mint a Probatica-tóban. Ez tápláló és élesztô víz, mely nélkül úgy nem élhet lelkünk, mint a hal nem él víz nélkül. Ez a víz, mely a testi kívánságok tűzet megoltja: mert az Isten igéje tisztaságszerzô, melyre nézve írja Sz. Jeronimus, hogy a ki elméjét a sz.-írásban foglalja, a testi vétkeket megutálja. Ez a víz, mely neveli leikünkben a jóságokat. Mert noha a vizek, melyekkel öntözzük kerti veteményinket, a jó füvekkel egyaránt, vagy talán jobban nevelik az ártalmas gyökeret: de az Isten igéjének vize kiszárasztja a gonosz fűveket, és csak a szép, hasznos jóságokat gyarapítja. Végezetre, ez a forrás, mely örök boldogság örömére emeli lelkünket: ha úgy nem bánunk vélle, mint a kikrűl a sz.-írás mondja, hogy isszák és tanulják a sz.-írásnak tiszta forrását, de azt cselekedetekkel zavarják és ellenzik: azért a hamisságnak büdös tócsáira szorulnak. Harmadszor: A sz.-írás paradicsomnak mondatik. Mert, ha Isten ô maga plántálta a paradicsomot: a sz.-írás sem emberektűl származott, kik megcsalhatnak és csalatkozhatnak; hanem az igazmondó Istentűl, kinek pennái és szavai voltak az apostolok és próféták. Ha Ádámot Isten ô maga vitte paradicsomba s mezítelenül vitte, hogy munkálkodnék és ôrizné: mi is a sz.-írás titkainak értelméhez nem tudományunk lábán érkezünk, hanem Isten tanítása és vezetése által. És ha igazán akarjuk érteni annak mélységét, a veszendô és múlandó dolgok szerelmébôl le kell vetkôznünk és isteni szolgálatok gyakorlására vigyáznunk. Ha a paradicsomban élet fája volt, és a ki annak gyümölcsében ett volna, életét örökké megtartotta volna: a sz.-írás is élet forrása, mely a próféták és apostolok száján, mint csatornákon, reánk áradott, mellyel a halálgyôzô Krisztus megszárasztotta a halál forrását. Azért élet könyvének nevezhetjük az Isten könyvét. Ha paradicsomnak jó és gonosz tudásának tanító fája volt, melynek gyümölcsében a ki ett, választást tudott tenni a jó és gonosz között; és ennek ételével vesztették magukat az elsô emberek: a sz.-írás oly tudomány fája, melynek gyümölcse megmutatja a jót, melyet kövessünk; a gonoszt, melyet távoztassunk; és meggyógyítja nyavalyáiból a ki ezt kóstolja; mert igazán gyógyítója és szabadítója minden nyavalyáknak az Isten szava. Ha a paradicsom nem szűkölködött esôk öntözése nélkül, mivel a maga forrásitól nedvesíttetett és gyümölcsöztetett: a sz.-írás is, külsô tudományok és bölcseségek segítsége nélkül, bévséges az üdvösségnek elnyerésére. Ha paradicsomban az ördög, Istenhez való hasonlatosságnak igéretivel, arra hozta embert, hogy baromhoz hasonló lenne: az Igazság azt mondja, hogy isteni nevet érdemelnek, valakik a sz.-írás tanítását hitekkel és életekkel követik. Ha paradicsomban csalogató kígyó és oly emberek is találtattak, kik fügelevéllel fedezgették éktelenségeket: vannak a sz.-írás körül is csalárd tanítók, kik, mint kígyók, hitegetik a keresztyéneket édes szókkal, nagy ígéretekkel. És mint az ördög Krisztus urunkat, sz.-írás szavainak hamis magyarázásával: úgy ezek is, tévelygések tôrébe vonszák az embereket, az Isten szavainak hamis értelmével, mellyel mint fügelevéllel, fedezgetik tanítások mérgét... Végezetre, ha paradicsomban meggyôzte, kígyó Ádámot: a lelki paradicsom, a sz.-írás, megismerteti az ördög csalárdságát, és meggyôzeti a gonoszságot. Ha a paradicsom ajtajára cherubim állott kétélű tüzes pallossal, hogy ember oda ne mehessen: a lelki paradicsom kapuját mennybôl szállott tüzes nyelvek felnyitották pünkösd napján, hogy a sz.-irás titkait láthassák az emberek. Negyedszer: Sokan mannához hasonlítják és mannának híják a sz. - írást. Mert ha a manna égbôl adatott és emberi munka nélkül készíttetett: a sz.-írást is magas mennybôl Isten adta, és azzal az égi harmattal együtt jött alá, melyet Izsaiás óhajtott, mikor az egek harmatozását kérte. Ha a mannában az istenfélô jámborok minden gyönyörűséges ízet érzettenek, valamelyeket kívántak; noha azt megunták és utálták a a gonoszok: a sz.-írásban is az istenfélôk együtt találnak minden üdvösséges tanúságokat, vígasztalásokat, édességeket; noha a kik a világhoz ragaszkodtak, ízit nem érzik az isteni dolgoknak. Ha a mannát meg kellett ôrleni, törni és fôzni: a sz.-írás ízít, gyönyörűségit és táplálását sem érezhetni különben, hanem ha elmélkedésünkkel apróra törjük az ô titkait. Mert, a Sz. Ambrus mondása szerént, sok rágással és elmélkedéssel kell annak ízit érzeni. A mandolának ízit nem érzed, ha rágatlan alányeled: a sz.-írásnak sem érzi édességét, a ki meg nem rágja belsô jóságát. Ha a manna, a táboron kívül, pusztában találtatott: a sz -írásnak gyönyörűségét is csak azok érzik, kik a világi galibáktul üresedvén, Mózessel eltávoznak a sokaságtúl és hegyre mennek, hogy ott vegyék az Isten törvényét. Ha a manna elolvadott a verôfénytűl, noha a tűz melegségét megállotta: a ki a sz.-írás tudományát a világi dücsôségek verôfényén keresi, üresen marad; de a ki azt isteni szeretetnek tüzével melegíti, hasznát és ízét érzi. Végezetre, ha a ki keveset szedett a mannában, úgy megérte vélle, mint aki sokat gyôjtött: a sz.-írásban is, a ki sok dolgokat nem ért, oly elégséges üdvösségére a mi keveset ért, mint másnak a mélységes tudomány. Ha megbüzhödött és férgesedéit a maima, mikormeg nem ették: a sz.-írás tudományának is annyi kincsét nem gyôjthetjük, hogy lelkünk mardosására férget nem gyűjtünk, ha azt magunk és felebarátunk jobbulására nem fordítjuk, hanem hivalkodva tartjuk. Mert az Isten törvényének és a Mózes vesszejének együtt kell lenni: a tudománnyal egybe kell foglalni az élet fenyítékét és szentségét. Mind ezekkel és több hasonlatosságokkal ismertetik a szent doctorok a sz.-írás hasznát és hatalmas erejét. És ezekre nézve írja Sz. Ágoston, hogy a sz.-írás tudományok tudománya, angyalok étke, barátok táplálása, papok pincéje, apostolok dücsôsége, próféták gazdagsága, püspökök hivatalja, gyermekek abécéje, özvegyek tanúsága, házasok ékessége. Egy szóval, minden rendnek üdvösséges tanúsága a sz.-írás: mely szép intésinek foganatosságával, jutalmazásoknak édeskésével, büntetéseknek fenyítékével mindeneket jóra vonszon, gonosztól elvonszon. Azért nincs oly keményedett és bűnbe merült ember, kit a sz.-írás kétélű pallosa és erôs pôrölye meg nem tör és penitenciára nem lágyít. Nincs oly hideg szűv, melyet isteni szeretetre nem gerjeszt, ha figyelmetes elmélkedést fordít a sz.-írásra, mely mindenütt isteni szerelem nyilait lövöldözi. Nincs oly erôsen világhoz ragadott kívánság, mely a földet javaival egyetemben meg ne utálja s mennyei jókra ne vágyódjék, ha sz.-írás titkait megfontolja. Nincs oly igyefogyott állapot, oly szomorúság és inség, melyben erôt és örömet nem nyújt a sz.-írás; melyre nézve mondották a Makabeusok, hogy semmi szükségek nincsen egyébre, mivel a kezekben lévô sz.-írás könyvei elégséges vígasztalást adnak nékik. A sz.-írásnak ennyi sok hasznaira nézve, azt parancsolta Isten, hogy a zsidók királya, életének minden napjain olvassa a sz.-írást: közönségesen mindeneket arra kötelezett, hogy fiokat tanítsák az Isten igéjének elmélkedésére. Krisztus urunk is azt hagyá, hogy a sz.-írást szorgalmatoson vizsgáljuk, ne csak ímmel-ámmal tekintsük. Azért a régi jámborok nemcsak magok gyakran olvasták a sz.-írást, hanem egyebeket is intettek, hogy annak olvasásától meg ne szűnjenek. Az aragoniai Alfonzus király, annyi foglalatosságok között tizennégyszer általolvasta az egész bibliát, még pedig glossával, rövid magyarázattal, együtt. És mivel a biblia kiváltképen papok könyve: Sz. Pál, minekutána azt mondotta volna, hogy az ô halála közel vagyon, azt kíváná Timotheustúl, hogy könyveket hozzon néki. Talám innen vett eredetet, a mit a magyarok szoktak mondani, hogy jó pap holtig tanul. Nepotianusról írja Sz. Jeronimus, hogy soha kezébôl le nem tette a szent könyvet: hanem, azt gyakran olvasván, maga melljét és szüvét Krisztus könyvházává tette. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A Krisztus szenvedésének egész rendirűl. (Nagypénteki elsô beszédébôl.) Egy pogányrúl olvastam, hogy mikor ellenségétűl meggyôzetvén, országának és szabadságának vesztésével rabbá esett volna, egyetlen-egy fiát pedig szeme láttára kardra hányták és lekoncolták volna, sem jajt nem kiáltott, sem orcáját könyhullatással nem áztatta: hanem meghajtván nyakát, és leütvén fejét, mint egy váz és érzékenységtelen bálvány, csak hallgatott. Mikor pedig fô ember barátját látta volna, hogy kúldúl: elfakadott sírva, és nagy könyhullatásokkal jajgatott. Kérdék tôle, miért nem siratja a maga rabságát és fia halálát; siratja barátjának nyavalyáját? Azt felelé, hogy a nap mikor fél szerént melegít, szeleket és esôket szerez, de ha lángalva sütnek fényes sugári, megemészti a mibôl esônek kellene lenni: úgy a bánat, ha csekély és közönséges, könyhullatást és keserves szókat szerez; de ha mértéktelen, nagy voltával megfojtja szavát és sírását az embernek. Ez az oka, keresztyének, melyért azt itílem mindenkor, hogy illendôbb a mi Urunk kínját és halálát, hallgató fohászkodásokkal és ájtatosságra gerjedezô szűvel lelki szemeink elôtt forgatni és háladással tisztelni inkább, hogysem hosszú prédikálással hirdetni. Mert ha Sz. Jóbot látván régi baráti, ganéjban heverni, és kifolyó genyedtségét cseréppel vakarni, elszaggatták ruhájokat, fejeket hamuval hintették, és hét nap s hét éjjel mellette ülvén, csak egyet sem szólhatának szomorúságok és csudálkozások miatt: nem illendôbb-e, hogy nekünk, kik a Krisztus keresztitűl keresztyén nevet viselünk, a mi Urunknak számtalan kínja, gyalázása és keserves halála szomorúsággal és csudálkozással megkösse nyelvünket? Mindazáltal illetlennek találom azt is, ha a mi urunk Istenünk kínján és halálán meg nem jajdúlunk, és a mit ô keserves fájdalmakkal szenvedett érettünk, mi azt csak szólásunkkal sem említjük. Croesus, lydiai gazdag király, egy harcon meggyôzeték, és mikor az ellenség a király nyakához húzta volna mezítelen kardját: a Croesus fia, ki születésétűl fogva néma lévén, soha szót nem adott volna, látván atyja veszedelmét, a nagy bánat és félelem elszaggatá nyelve kötelét, és felkiálta, hogy ne bántsák, mert ez a király. Ha az atyák veszedelme a néma fiakat is megszólaltatja: nem lehet, hogy mi is, a Krisztus szenvedését látván, megnémuljunk. Ha a föld megrendült, a kôsziklák megrepedeztek, a fényes nap gyászba öltözött és a világot fekete setétséggel bevonta; ha elszakadozott a templom superlátja; ha megindultak a koporsókban a rothadott testek, mikor az igaz Élet megöletett, a mennyei bölcseség megcsúfoltatott, az Isten szenvedett, bizony, a köveknél is keménybek volnánk, ha meg nem indulna szívünk és nyelvünk a mi Urunk szenvedésin. Tudom, hogy a Krisztus szenvedésének hirdetésére a próféták lelke, az apostolok tüzes nyelve, a tekélletes szenteknek szeretettel lángálló és mennyei fényességekkel tündöklô értelme kívántatnék. Azért, oh én lelki szemeimnek világosítója, oh én szűvemnek teljes kívánsága, megfeszült Jézus, mint adhassam én a te fiaid eleibe azokat a véres verítéket, melyekben úsztál; azokat a könyhullatásokat, melyekkel kesergettél; azokat a gyalázatokat, melyekkel csúfoltattál; azokat a fájdalmakat, melyekkel terheltettél; azt a szörnyű halált, melyen általmentél: ha te nem lágyítod az én szívemet ajtatosságra, nem vezérled nyelvemet illendô szólásokra, nem világosítod elmémet mennyei fényességeddel, nem gerjeszted akaratomat isteni szerelmeddel? A Mózes sátorának felállításához nem merének kezdeni a mesteremberek, míg Szentlélekkel meg nem töltetének; az égô tövishez nem mere közelgetni Mózes, míg le nem veté saruját: mint merjek én a te keresztfádhoz közelgetni, fejedben lévô töviskoronádhoz nyúlni, ha te nem igazgatsz engem? Nincs oly nyelv, mely kimagyarázhassa a te halálodnak keserűségét, szerelmednek nagy voltát, váltságodnak bévségét. De, Uram, ha a Bálám szamarának nyelvet adál, hogy az ura nyavalyáját eleibe terjessze: adj nékem is oly erôt, hogy a te sok nyavalyáidat és keserves kínjaidat a te néped eleibe adhassam. Az én tudatlan elmém és akadozó nyelvem ne tegyen akadékot a te fiaidnak, az én hallgatóimnak, lelki vígasztalásában. Mert ha az elsô Ádám kertben kezdé veszedelmünket: illett, hogy a másik Ádám kertben kezdje váltságunkat. Azért vacsora után isteni dicsíretet énekle, Cedron patakán általméne, és szokása szerént az Olajfák hegyére, Getsemane kertbe juta. Mikor énekmondást és kertbemenést hallasz, ne itild, hogy mulatságra és gyönyörűségre ment Urunk; mert ez az ének hattyú éneke, halálnak elöljárója; ez a kert nem ékes virágok, hanem tövisek és szomorú fájdalmak kerte: melyben kifolyó kút a véres veríték, mulatság a halál gyötrelme, ital a keserűség pohara. Ez a kert, melyben a mi jegyesünk aratott, azaz fáradságos munkában izzadott: de nem egyebet, hanem mirhát aratott, mely minden keserűséggel teljes. Szokása volt Krisztusnak, úgymond Sz. Lukács, hogy nappal pré- dikálott: azután az Olajfák hegyére ment, és a csendes éjszakát imádságban töltötte. És noha tudta, hogy -- ha szokása szerént akkor is oda mégyen -- elárultatik Judástúl, megfogatik és gyalázatokkal terheltetik a hóhéroktúl: mindazáltal jó szokását félre nem tette félelembôl; hanem akarván tanítani, hogy leginkább kell akkor Istenhez folyamni és az imádkozást gyakorlani, mikor fejünk felett a veszedelem, imádkozásának szokott helyére, a Cedron patakán általméne. * * * A külsô kínok akármely nagyok légyenek, belsô félelem és rettegés nélkül nem nagy kínok... Hogy azért Krisztus urunk valóságos nagy kínokat érezne, bétévé ajtaját minden belsô vígaságoknak: és mivel kezében vala zabolája a félelemnek és rettegésnek, melyek ôbenne meg sem indulhattak akaratja nélkül, nékik veté a gyeplüt, hogy egyszersmind az ô szűvébe rohanjanak minden rettegô indulatok. Világos gondolatjával általlátván ama szörnyű és keserves kínokkal tetéztetett halált, mely elôtte vala, iszonyú rettegés és félelem indula benne. Sok gyalázatos csúfolásit, rettenetes ostorozásit tekintvén, unakodni kezde; semmihez kedve nem lévén, maga életét is megunta, mely ennyi nyavalyákkal környékeztetett, úgy hogy magának is terhére volna. Végezetre, halálos szomorúság foga szűvét, mely megölte volna Krisztust, ha isteni erejével nagyobb kínokra nem tartotta volna életét. * * * Óh csudálatos, hallatlan dolog! Nem lén elég, hogy szemei köny- hullatásával sokszor mosogatta rútságinkat és öntözte földünket: hanem egész testének minden részeibôl vércseppek görgöttek, sôt folytának, melyekkel oltotta bűneinket; és, a mint Joel próféta mondotta, öntözte tövisünket. Úgy elszáradott volt a Krisztus szent teste, hogy egyéb nedvesség nem lévén benne, mellyel izzadhatna, vérrel verítékezett. Nem várá, hogy a hóhérok ostora, tövise, vasszege, dárdája vérezze szent testét: hanem belsô keserűségnek sujtásival és lelki fájdalminak szorongatásival bévséges vért onta érettünk. Óh áldott vér, mely az én váltságomért ontattál! Óh boldog föld, mely ezzel a drága balzsamommal festettél! Föld, be ne idd ezt a vért, el ne rejtsd ennek kiáltását: mert ez foganatosban kiáltja és kéri nékem az Isten irgalmát, hogysem az Ábel vére kiáltott Káinra bosszúállást. Ah, keresztyének, ne légyen sovány, töviset ne hozzon ezután a mi kertünk, melyet nem verítékkel, mint egyéb kertészek, hanem vérének nedvesítésével zsírosított a mi Urunk. Nagy szomorúságok, csudálatos szorongatások voltak a Krisztus szűvében, melyek ezt a szokatlan véres verítéket szerzették. És jaj nekünk, ha egynéhány könyhullatásunkat kíméljük üdvösségünkért, látván, hogy az Isten fia nem kíméllette ezért véres verítékét... A mindenható Isten, noha sokszor alkalmatosb üdôre halasztja híveinek vígasztalását, de azért meg nem veti könyörgését: hanem vagy megszabadítja nyavalyájoktúl, vagy oly erôt és malasztot ajándékoz, mellyel csendesen viseljék terhét kereszteknek. Mivel azért Krisztus sírva és nagy kiáltással könyörgött, eleibe bocsátá az Atya méltóságos kérését. És miképen a pusztában, az ördöggel való bajvívás után, angyalokat külde, hogy szolgáljanak néki: úgy a halál félelmének rettenetes harca után, mennyei angyalt külde hozzá, aki bátorítaná ôtet. Óh angyalok vigasztalója és erôsítôje, mi szükséged volt néked az angyali vígasztalásra? Valjon mit adhatott elôdbe az angyal, a mit te minden angyaloknál jobban nem tudtál? Ha azt mondotta, hogy Istennek végezett akaratja és próféták jövendölése, hogy haláloddal megváltsad a világot, elrontsad a bűnt, megszenteljed az embert, megigazítsad a bűnösöket, megnyissad az egeket: jól tudta ezeket Krisztus; és miképen tehetségében volt, hogy bánkódjék és szomorkodjék: úgy, akaratja szerént, künnyebbséget és vígasztalást vehetett volna magától. De a mi oktatásunkért angyaltól akara vígasztalást venni. * * * Óh isteni itíletnek csudálatos titka és rejtek mélysége! A ki apostollá választatott vala, tolvajok kalauza. Krisztus árulója lett! Sôt ördöggé változott. És mint Józsefet a bátyjai, úgy Krisztust az ô tanítványa harminc ezüstgarason eladá. Utálatos kalmárság, gyalázatos árulás lén ez: mert senki nem kérte, hanem maga kínálta Júdás a zsidókat árultatásával. Árát sem szakasztotta, min adja Krisztust, hanem a vásárlók akaratjára hagyta, és elsô szóban, a mit igérének, azon megálla; kész lévén kevésben is adni, mert csak kótyavetyére bocsátá, mikor azt kérdé: Mit akartok adni? Nem szokta senki a vevô kedvére hagyni eladó marhájának árát, hanem ha igen semmirekellô, és azt csaknem ingyen akarja adni. * * * Az ó-törvényben az elvetett rabnak és alávaló szolgának díját szabta vala Isten harminc pénzre: és íme, az Isten fiát is csak ennyire böcsüllé Júdás; noha az ô szent fejére öntetett kenetet háromszáz garasra böcsüllötte vala. Melyböl megtetszik, mely igazán mondotta a Bölcs, hogy gonoszabb nem lehet a fösvénynél, ki Istent is eladja egynéhány pénzen. Vaj adná Isten, hogy most is sokan nagyobbra böcsüllenék Krisztust, és nem egyszer, mint Júdás, hanem sok ezerszer el ne adnák ôtet egy kicsiny nyereségért, egy undok gyönyörűségért, egynéhány pénzecskéért. Atyámfiai, ki áll, meglássa, hogy el ne essék. Mert, ha Lucifer az égbôl, Ádám a paradicsomból, Júdás a Krisztus iskolájából kiesék: nincs senkinek oka a bátorságos bizakodásra, nagy oka vagyon mindennek a szorgalmatos vigyázásra és alázatos félelemre. A ki apró vétkekkel nem gondol, aláesik; mert, mint a láncszemek, úgy vonják egymást a bűnök. Júdás elsôben zúgolódék és megszólá Krisztust, hogy vesztegeti a drága kenetet, melyet teste simítására és jó szagára ki hagya önteni; mint most is sokan vesztegetésnek tartják, a mit az egyházak csinyosságára fordítanak. Innen tovább méne és, mivel ô nála vala az erszény, ellopogatta a mit Krisztusnak és apostolinak táplálására adogattak. Azután eladá Krisztust, kétségbeesék, magának hóhéra lén, felakasztá magát. * * * Mikor a mi lelkünk szabadítója bűneinkért megfogatott és kötöztetett volna: elindulának vélle Jeruzsálem felé. Ki tudná elôszámlálni mennyi csúfolásokkal, verésekkel, méltatlan pirongatásokkal, illetlen tréfákkal és káromkodásokkal szorongatták Krisztust az egész úton? Elerôtlenedett, elszakaszkodott vala édes Üdvözítônk az éjjeli nyughatatlanságban és vérrel verítékezésben: azért nem érkezvén a hóhérok sietésével, taszigálták, döfték, húzták, rángatták ôtet, hogy hamarébb menjen. És oly nagy volt ez a szenvedés, hogy Sz. Dávid csak ezt elégséges oknak mondja, melyért Isten felmagasztalta Krisztust. Óh szentséges lábak, most fizetitek az én lábaim gonosz lépésit, melyek siettek a gonoszságra. Óh áldott Jézus, mely különb ez a Jeruzsálembe menetel a virágvasárnapi pompánál? Akkor pálma- s olajágakat hánytak elôdbe: most pálcákkal rongálnak; akkor énekszóval dicsírtek: most ezer szitokkal és trágársággal kisebbítenek; akkor a község lábad alá teregette ruháját: most szaggatják rólad vékony öltözetedet. Óh világi állapot, mely állhatatos vagy az állhatatlanságban! mely hamar változol! mely künnyen búra fordítod örömedet! * * * Ha Péter udvarba nem ment volna, ha gonosz társaság közé nem elegyedett volna, ily nagy eset nélkül maradott volna. De mint Ádámot egy asszony, úgy Sz. Pétert más asszony veszedelemre taszítá. Az anyaszentegyház fondamentoma, ki nem régen dicsekedék, hogy kész meghalni Krisztussal, egy szóra elesik: és nem Góliáttúl, hanem egy alacsonyrendű ajtónálló szolgálóleánytúl meggyôzetik. A kire az anyaszentegyháznak, sôt menyországnak kulcsa bízatott, egy kapu kulcsával bíró gyenge asszonytól, mint Holofernes Judittól, földhöz veretik, így szokott lenni; mennél inkább magában bizakodik ember, annál kisebb dologtól meggyôzetik: mert csak cserép az emberben való jóknak fondamentoma, melyet egy kis kövecske egyberonthat. Azért méltó, hogy mindenütt óva járjunk; tudván, hogy cserépedényben nagy kincset hordozunk. És arra teljes tehetségünkkel igyekezzünk, hogy meg ne tagadjuk Krisztust; minthogy cselekedettel megtagadja ôtet, valaki bűnben hever. Ha Krisztus keservesen síra Lázárnak testi halálán: nem kell kételkedni, hogy sokkal inkább szomorkodott Péternek ily nagy romlásán. Mert mennyivel ártalmasb a testi halálnál a lélekveszély, annyival inkább érzette Krisztus a Péter tagadását. De haragjában megemlékezik irgalmasságárúl: azért visszafordulván az Úr, szemeit Péterre veté. * * * Az Úr Krisztus tekintetinek sugara megvilágosítá a Péter lelkét, megolvasztá szűve fagyosságát, megismérteté háladatlanságát: és kimenvén az átkozott udvarból, melyben esetinek okát találá, keserves sírással, szörnyű jajgatással és zokogással kezdé átkozni gonoszságát, feddeni háladatlanságát; alázatos könyhullatásokkál engesztelni kegyes Megváltóját. * * * Ha a Péter esete megkeserítette Krisztust: nem kevesebb szomorúságot szerzett a hamis tanuk gonoszsága és a Kaifás sententiája. Oly ártatlan és fegyhetetlen volt a Krisztus élete, hogy csak költésképpen sem tudott az ördög olyat sugallani a hamis tanuknak, a miben ellenkezés nem találtatnék. * * * Pilátus látván, hogy a népnek elei és fejei hozzák Krisztust: megtekintvén, mely sok vereségekkel és pökdösésekkel undokították ôtet,és hogy ily jeles napon is törvényt kívánnak ellene: azt alítá, hogy valami szokatlan és veszedelmes nagy gonoszságban kapták, melynek itílése üdôhalasztást nem szenved. Azért mindjárt törvénytévô-székibe üle, és kérdé: Mivel vádolják ôtet? * * * Pilátus hallván a vádolásokat, bévivé Krisztust, és kérdé tôle, ha ô a zsidók királya? Krisztus nyilván felele, hogy az ô királysága és országa nem világi, mert ha az volna, körüle forgódnának és oltalmaznák ôtet vitézi: hanem az ô hivatalja az, hogy igazságot tanítson. Nagy vígasztalása ez a híveknek: mert noha e világon kevéssel bírnak, de tudják, hogy más országa vagyon Krisztusnak, melyben jutalmazza híveit és nem e világi jókkal fizet. Nagy félelmet szerez a a gonoszoknak a Krisztus mondása: mert ha az ô országa nem világi, tehát a Krisztus országában nem találtatnak a világ fiai. Pilátus a Krisztus szavaira csak azt mondá: Micsoda az igazság? De nem várá a feleletet: mert nem érdemlette, hogy értse az igazságot, mely kirekeszt minden gonoszságot. * * * Noha Pilátusnak és Kaífásnak megfelele Krisztus némely kérdésekre; de mivel Heródes a pusztában kiáltó szózatot megölette vala, csak egy szózatját sem érdemlé tôle. És noha egyebek szabadulásáért számtalan csudákat cselekedék: de maga élete megtartásáért nem akara csudát tenni; tudván, hogy ezzel akadék lenne halálában. Azért Heródes egész seregével megcsúfolá Jézust. És mivel azt hallotta vala, hogy magát királynak nevezte: régi rongyos bársonyköntösbe öltözteté ötét, mint valami farsangos királykát, és nagy sok nevetséges tréfákkal visszaküldé Pilátushoz. * * * Nézzétek, keresztyének, a ti Uratokat bolond-ruhában... Ki tudná elôszámlálni, mennyi süvöltést, hagyigálást, taszigálást szenvedett ebben a bolond öltözetben az Isten bölcsesége? Az innepre felgyülekezett sokaság csudájára futott, mikor az utcákon bolond- ruhában hordozták Üdvözítônket. Számtalan tréfákat és mardosó játékokat szórtának reá. Egy szóval, úgy bántak vélle, mint látjuk, hogy bánnak a sült bolondokkal: ki orrát partogatta, ki taszigálta, ki illetlen tréfákkal csúfolta. Óh szent Isten, mennyire megaláztad magadat! így kellett a mi kevélységünket megrontani: így kellett a mi balgatagságunkat észre hozni. * * * Megparancsolá... Pilátus, hogy Jézust megverjék. És ottan minden öltözetit leráncigálák a hóhérok, és annak tisztaságos szűz szent testét, mely az egeket csillagokkal, a mezôket virágokkal az égi madarakat tollakkal öltözteti, merô mezítelen vetkezteték, a mi szemtelenségünk büntetéséért: mert mi, az Istentűl nekünk adatott kegyelemnek öltözetit elvesztvén, utálatos mezítelenségre jutottunk vala: és örökké abban maradtunk volna, ha a Krisztus mezítelensége minket fel nem ruházott és ki nem öltöztetett volna ama rút mocskos köntösbôl, melyet a világ nyakunkba vetett vala. * * * A mezítelen Jézusnak, szent kezeit amaz alacsony kôoszlopnak vaskarikájához kötözék, melyet Rómában láttunk. Ah, mily nagy különbség vagyon e között és a pusztában a zsidók elôtt járó oszlop között! Amott, az Isten dücsôségének fényessége a tűz és felhô között tündöklött: de itt, az Isten Fiának ártatlan teste szaggattatik, és, mint áldozatra adatott báránynak bôre, levonyatik a sok vereségekkel. * * * Mikor fáradtig taglották volna Krisztust, és, a mint némelyek írják, ötezernél többet ütöttek volna rajta; mikor a kegyetlen hóhérok lábokkal tapodták volna az ô szentséges vérét, melynek egy cseppe elég lett volna az egész világ váltságára: eloldák Krisztust az oszloptól. De, a nagy fájdalmak és vérontások miatt, lábai nem bírván, bágyadtan a földre dôle s mindaddig szent vérében úsza, míg a kegyetlen hóhérok felrángatván, imigy-amúgy ruháját reá veték. Mivel pedig a Krisztus szerelme telhetetlen volt az érettünk való szenvedésben, nem azt írták az ô oszlopára, a mit a Herkules oszlopira: Elég eddig, ne menjünk tovább; hanem: Tovább menjünk, mert tovább a nagy oltár, a szent kereszt. * * * Minekutána bársonyba öltöztették volna a mi királyunkat, a tré-fárúl keserves mulatságra menének. Mert, hogy a Krisztus királysága korona nélkül ne lenne, új és azelôtt hallatlan kegyetlenséggel, hegyes, kemény és hosszú tövisekbôl koronát csinálván, azt nyomák nagy erôvel szentséges fejébe. Ah kegyetlen vitézek! Méltán választá Dávid a döghalált, hogysem a hadat: mert valjon mitűl tartóztatja magát a hadi ember, ha töviskoronát nyom a Jézus fejébe? Minémű volt ennek a koronának tövise, sokan láttátok a szent ereklyében. Azért mivel igen hosszú és vastag volt, mélyen bement az Urunk fejébe; és, mint a rostát úgy meglyuggatván szentséges koponyáját, iszonyú fájdalmat és sűrűn serkedezô vérnek folyásit szerzetté, úgy, hogy az Urunk szent or-cáját és nyakát épen elfogná a vér. Kegyetlen játék, embertelen tréfa volt ez; mert ha nagy fájdalmat érzünk, mikor egy tövisecske általjárja kemény talpunk bôrét: minémű kínzások voltak, mikor ennyi tövisek szaggatták az Urunk fejét? Mennyi tövis volt a koronában, annyi forrási nyíltak a Krisztus vérének. Óh ártatlan fô, mit vétettél, hogy ily kemény fájdalmakkal kínoztatol? Az Ábrahám keze Izsák halálára kinyújtva, kardja felhúzva vala; de egy kos a tövis között szarván akada és felváltá Izsákot. Ez csak példa volt, úgymond Sz. Pál, mert az Istennek igaz haragja miatt veszni kell vala az emberi nemzetnek, ha a töviskoronában kínoztatott Krisztus meg nem mentette volna. Isten átka volt, hogy az eset után a föld töviset nevelt: mert a mi testünkben gonosz vágyódások, kevélységek, fösvénységek és egyéb feslettségek tövisénél egyéb nem nevekedett. De elvévé ezt az átkot az Úr Krisztus, mikor a töviskoronát fejébe tévé: mert a mi gonoszságink tövisét szenvedése tövisével megtompítá. Az apró madaraknak bátorságos oltalma vagyon a ragadozó ölyvek elôtt, ha sűrű tövisbe szaladhatnak: mi is, ha a Krisztus koronájában fészket csinálunk és annak árnyékában lakunk, minden veszedelmek és kísértetek között bátorságosok lehetünk. Ah, keresztyén ember, fogd el magadat a gonosz bűnök tövisétűl: mert valamennyiszer vétkezel napjában, annyiszor töviskoronát tesz urad fejébe... A koronához királyi pálca kívántatott. És minthogy a világi fejedelemségnek töredelmes romlósága a sz.-írásban üres nádnak neveztetik: a Krisztus kezébe is, királyi pálca gyanánt, nádat adának: mellyel ütögették a szent fejét, hogy a töviskoronát mélyebben fejéhez szegezzék. És, a több sok csúfolások között, hihetô, hogy azt is mondották: Mint a nád üres és nincs völgye: úgy a te fejed ész nélkül vagyon, hogy királynak mondod magadat. Országod is olyan, mint a nád, melynek sem ételre való gyümölcse, sem épületre való erôssége nincsen. Óh édes Üdvözítônk, az én lelkem hajlandó mint a nád: akármely kísértetek szelétűl tétova ragadtatik, akármely nyomoruságok alatt egyberomlik: üres, valamíg te veled nem teljes: gyümölcstelen, mert tekélletes erkölcsökkel nem bévelkedik: csak levele vagyon, mert csak szóval tisztel téged. Ne utáld meg Uram, sôt vedd szent kezedbe ezt az üres, töredékeny nádat, hogy megtöltsed és erôsítsed a te szent lelked teljességével. Az újonnan koronázott királyt üdvözleni és ajándékozni szoktuk: hogy azért semmi csúfolás hátra ne maradna, térdet hajtván Krisztus elôtt a hóhérok, nagy nevetséggel kiáltották: Üdvözlégy, zsidók királya! és ajándék gyanánt szent orcájára undok torhákat pökdöstek. Ah, mi sokan vannak, kik most is csúfolják a Krisztus királyságát, és egyfelôl térdet hajtván, másfelôl Krisztusra pöknek: nyelvekkel uroknak és atyjoknak kiáltják, de félelmét és tiszteletét félretészik. Szóval vallják, de cselekedettel tagadják ôtet: testekkel a templomban térden állanak, de szívökkel fertelmes bűnökben gyönyörködnek: meghajtják térdeket, de meg nem alázzák kevélységeket. * * * Csudálatos az emberi háladatlanság: nem kell kételkedni, hogy a zsidók közül, kik a Krisztus szenvedését nézték, sokan sok jót vettek Krisztus urunktúl; sokan az ô tanítását hallgatták; csudatételit látták, sôt magok hasznával érzették: mindazáltal senki nem találkozott mentegetôje és vígasztalója; senki nem lén, a ki elôállana és ártatlanságárúl bizonyságot tenne: noha ez oly nyilván volt, hogy Júdás, az ô árulója; Pilátus, az ô kárhoztatója; az ördög, az ô ellenkezôje, a római századossal együtt, igaznak, ártatlannak kiáltották ôtet. * * * Minekutána a maga ruhájába öltözteték Krisztust, miképen Izsáknak hátára adák a nyaláb fát, melyen égô áldozatul kellett emésztetni: úgy Krisztusnak vállára adák azt a nagy nehéz, hosszú keresztet, melyen kellett áldoztatnia; hogy a sok vereség vérontás és nyughatatlanság miatt elerôtlenedett teste ezzel is terheltetnék. Sokkal nagyobb lelki vidámsággal hogysem Sz. András, megölelé, csókolá és üdvözlé Krisztus a keresztet: tudván, hogy ez a Dávid kulcsa, melynek súlyát vállára kellett venni, ha meg akarta nyitni a mennyországot, mely egy fakulccsal bészegeztetett vala Ádám atyánktúl; ez ama fejedelemségnek királyi pálcája, melyet Izsaiás a Krisztus vállán látott; ez ama királyi szék, melybôl kellett uralkodni a Messiásnak; ez az igaz Messiás zászlója, mely alatt kellett vitézkedni minden szenteknek. * * * Ki tudná megmondani, mely nagy fájdalmakat érzett a mi Urunk mikor vereségekkel sebesíttetett vállán ily nehéz terhet kellett vinni? mikor a nagy hosszú keresztnek földön hurcolt vége, minden kôben megütközvén és ottan-ottan a töviskoronába akadván, beljebb verte és újította sebeit; mennyiszer tántorította, mennyiszer ejtette térdére és orcájára Krisztust a nehéz gerenda; mennyiszer döfölték, rivogatták, taszigálták, kötélen hurcolták az ô fáradott és szakaszkodott testét a hóhérok, hogy elébb indítanák? Krisztus urunk pedig két lator között, úgy, hogy elôtte is, utána is egy lator járna, mintha ezek feje lett volna, sok kiáltások és rágalmazások között, nagy orcapirulással, nagy alélva, csak alig léphetvén, öntözte szent vérével a Jeruzsálem utcáit. Végre, látván a zsidók, hogy jártányi ereje sincsen, nem hogy terhet viselhetne: nem azért, hogy künnyebbítenék terhét, hanem hogy siettetnék feszítését, erôvel-hatalommal kényszerítették Simon Cyrenaeust, a Sándor és Rufus apját, hogy utána vinné a keresztet. Ah, ki sokan örömest mennek Krisztus után a menyekzôbe, vagy a Zakkeus lakodalmába! Ah, ki sokan jókedvvel eszik a lépesmézet a tanítványokkal! De jaj, ki kevesen vannak, kik a Krisztus keresztit és gyalázatos szenvedésit jókedvvel vállalják! Elôttünk mégyen a mi Urunk: a súlyos keresztet hátán viseli és azt kiáltja, hogy aki vélle akar uralkodni, vegye fel a maga keresztét és kövesse ôtet. * * * Szokás volt, hogy a halálra itílt embernek jó italt adtak, erô és bátorság szerzésért, melyrűl emlékezet vagyon Ámos prófétánál. Azért Krisztus urunkat is jóillatú drága itallal kínálák: de el nem vévé. Min a hóhérok bosszonkodván, mivel jó italt nem akara, epét elegyítenek az italba és azzal kínálák: melyet megkóstola. Óh áldott Jézus, mely drágán esik néked a mi torkosságunk! Mi ettük a vadszôlôt, és a te fogad vásik belé: a mi bűneink epéje keserítette a te szent szájadat, mikor a zsidók szôllejének epéjét megkóstolád. Légyen, Uram, a te epéd emlékezése az én torkosságom zabolája. És ha a Tóbiás halának epéje testi szemet világosított: a te italod epéje nyissa fel lelki szemeinket, hogy értsük, minémű italt érdemlett a mi szájunk, és ennek ismeretivel torkosságunkat zabolázzuk. * * * Eljövén az üdô,melyben ki kellett nyomni az igaz szôlôt a kereszt satuján: a földre döjtött keresztre, hanyattá fekteték a mezítelen Jézust; és miképen Ádám kinyújtá kezét a tilalmas gyümölcs lopására: úgy a mi váltságunk, a keresztnek oltárára terjeszté szent kezeit; és mint Izsák, a rakás fa tetején, nagy engedelemmel nyakára várta atyja vágását: úgy az ártatlan Krisztus, szelíd és engedelmes szűvel, minden idegenség nélkül várta a hóhérok szegezését. Ragadván azért a kegyetlen hóhérok balkezét, mely szűvéhez közelebb vala, temérdek vasszeggel, nagy öreg pöröly ütésivel a fához szegezék. Óh felséges Atya-Isten! Óh végetlen bölcseségű szent Isten! Ha a Salamon templomában nem akarád, hogy pôröllyel illetnének csak egy követ is: mi dolog, hogy a Szentlélektűl építtetett templom ily kegyetlen pôrö-lyözéseket szenved? Ragadák a több hóhérok jobbkezét Krisztusnak és mind azt, mind a két lábát általlyuggaták és szaggaták temérdek vasszegekkel. Annakokáért miképen a világ kezdetin a földi paradicsom négy igen szép és bévséges forrással nedvesíttetett és gyümölcsössé tétetett: úgy a mi édes Üdvözítônk négy mélységes sebeibôl, lelkünk mosogatására és gyümölcsözésére, négy bévséges, de véres kútfejek áradának. Óh áldott Jézus, mely méltán mondatol fájdalmak emberének! mivel ennél nagyobb fájdalmak nem lehetnek, mint mikor a kezek és lábak sűrüséges inai és apró csontocskái megszaggattatnak és egyberontatnak; melyre nézve, minden fájdalmi között, leginkább azt emlegeti Krisztus, hogy kezeit, lábait általlyuggatták és annyira kicsigázták tagjait, hogy megszámlálhatták minden csontjait. Valaki nem hiszi, mely nagy kín és fájdalom a kezek és lábak szegezése, künnyen eszébe veheti, ha történetbôl egy tôhegy mégyen körme alá. Óh dücsôséges kezek, melyek az eget, földet alkották! Óh áldott lábak, melyek elôtt a halál és ördög elfutamodnak! Micsoda szegek, micsoda sebek ezek, melyek titeket szaggattak? Az én kezeim gonoszsági, az én indulatim álnoksági szerzették ezeket a fájdalmakat. Óh felséges Atya-Isten, nézz ezekre a te szent Fiad sebeire és fájdalmira, melyeket az én bűneim orvoslásáért szenvedett. Fogadd kegyelmesen ezt az áldozatot: és ennek érdeméért bocsásd meg sok gonoszságimat. * * * Mikor a nehéz keresztfának végét aláeresztették a mélyen ásott verembe, iszonyúképen megrokkana a Krisztus szent teste, és a szegek helyei nagyobbulván, megujíták a fájdalmakat. Óh dücsôséges Jézus! Óh én lelkem szeretôje, mely nagy változást látok benned! A kinek mennyországban angyalok udvarolnak, a kit e földön a szent apostolok tisztelnek: most a Kálvárián latrok között függesz! A bűnösök helyén, bűnösök között, bűnösök kínjával gyaláztatol! Elveszted életedet, hogy mi éljünk; elveszted emberek elôtt tisztességedet, hogy megnyerjed Isten elôtt böcsülletünket. Óh áldott kereszt, azelôtt gyalázatos voltál, latrok vállán hordoztattál: de azóta, hogy a Krisztus testét illetéd, királyok koronáján és minden szentek homlokán fényeskedel. Igazán te vagy ama drága fa, melynek magassága felséges, levele szépséges, gyümölcse édességes: mert te benned minden ember eledelt talál, ágaidon az égi madarak fészke lehet, árnyékod alatt minden hévségben és égi háborúban oltalom találtatik. Óh keresztfára magasztaltatott áldott Jézus, mivel azt fogadád, hogy mindeneket hozzád vonszasz, mikor felemeltetel a földtűl: vond hozzád a mi akaratunkat, hogy kiálthassuk Sz. Pállal: Én is Krisztussal megfeszültem a világi kívánságoknak. * * * Nincs oly cégéres lator, nincs oly gonosztevô gyilkos, nincs oly halálos ellenség, kin az emberek ne szánakodjanak, mikor utolsó kínját és halálát nézik. Mert a természet hozta, hogy ellenségink halálán is megszomorodunk. Azért Sz. Dávid keservesen siratá a Saul halálát, noha tudta, hogy éjjel-nappal életét szomjúhozta. Július császár látván Pompejusnak holt testét, sok könyhullatásokkal kesergé ellenségét. Csak egyedül Krisztus, a ki igazán mondja, hogy mindnyájan, a kik látták, szidalmazták, tréfálták, fejek mozgatásával csúfolták ôtet. * * * Ily sok kisebbségekre és gyalázatos szidalmazásokra egyet sem szólott az ártatlan Bárány. Mert noha a keresztfán hétszer szólott, és oly csudálatos szentségekkel tündöklô igéket szólott, melyek magok szerént egész prédikációt kívánnak: de maga mentségére, rágalmazóinak torkolására semmit nem szólott; hanem a mint testének fájdalmas kínját, úgy böcsülletinek kisebbítô szidalmazását hallgatással tűrte, csendes elmével viselte. * * * Te pedig, óh én lelkem, mit gondolsz ilyenkor? Siratják és gyászolják Krisztust az egek, noha nem ô érettek szenvedett, nem az ô váltságokért áldoztatott: te pedig, a kinek bűneiért kínoztatik, a kinek vakságáért feszíttetik, nem siránkozol-e? Ha a Krisztus szent testének szakadási, ha az ô keserves kínjainak sokasági könyhullatásra nem indítanak és gyászba nem öltöztetnek téged: mint reményled az ô váltságában és feltámadásának örömében részedet? * * * Mi dolog ez, édes Üdvözítôm? Sírva, kiáltva, imádkozva, fejed hajtva adod ki lelkedet? Óh végetlen szeretet! Óh böcsülhetetlen kegyelmesség! Nem sirattad, Uram, nem sirattad magadat, hanem az én sok bűneimet; nem kesergetted kínszenvedésidet, hanem az én gonoszságaimat. És mivel születésedben nem volt bölcsôd, életedben nem volt házad, halálod óráján sincsen inged: hanem ágyad a kemény keresztfa, vánkosid a vasszegek, superlátod az egek. Semmi kedvet, semmi künnyebbséget nem kerestél testednek: hanem csak Istenhez kiáltottál, csak könyörgöttél, és fejedet meghajtván, igaz engedelmességgel, az Isten akaratjára, kibocsátád lelkedet. Ezt kell a keresztyén embernek halála óráján követni, nem a test kedvét keresni, nem a világon kapdosni: hanem Istenhez kell folyamni, bűnünk bocsánatját sírással tôle kérni, az ô szent akaratjához mindeneket alkalmaztatni. Óh én kemény szűvem, mikor epedsz meg bánatodban, ha akkor nem bánkódol, mikor a te Istened meghal éretted? Nézd, óh én lelkem, a te Megváltód holt testét a keresztfán. Látod-e mint beestek szent szemei, megkékültek szent orcái, megmerevedtek hideg tetemi, megfeketedtek szent tagjai, lábbal tapodtatik földre folyt szent vére? Folyjatok én szemeim könyhullatási, ha vérrel folynak a Krisztus sebeinek forrási. Szerelmes Uram, édes Megváltóm, a te szent halálod oltalmazzon engem az örök haláltól. * * * A föld megindula, mikor meghala Krisztus. Ah, keresztyének, ha az érzékenységtelen föld is megrendül, mikor a szelíd Krisztus meghal: valjon minémű rettegése lészen a bűnös embernek akkor, mikor eljô itílni, és amaz átkot kimondja: Menjetek el, én Atyám átkozotti, az örök tűzre? Most az ideje, hogy sok bűnök terhével sulyosíttatott lelkünk megmozduljon a Krisztus halálán, és annak érdemével kegyelmet nyerjen. * * * Sokszor csudálkozva gondolkodtam, mi az oka, hogy feljegyzették az evangélisták, mit míveltek és mondottak az Urunkkal feszítte-tett latrok és a keresztfa mellett lévô népek: a Krisztus szent anyjárúl pedig egyebet nem írtak, hanem hogy a kereszt mellett állott? Valjon azért-e, hogy a szeplôtelen Szűz semmit nem szólott, mert a keserves sírások száját befogták és szavát megfojtották? Vagy azért, hogy az evangelisták szót nem találtak, mellyel kimagyarázzák az ô keseredett szívének bánatját? Ama nevezetes képíró, Timanthes, felírván Iphigeniának megöletését, a körülállók szomorú ábrázatját leírá, az atyja orcáját csak béfedé: mivel annyit nem bízott mesterségéhez, hogy bánatjának nagy voltát kiábrázhatná orcáján. Ezen formán az evangelisták egyebek szavait, fohászkodásit, melljek verésit i feljegyzettek; de Boldogasszonyról csak hallgattak. Ugyanis, ki tudná megírni, mit mondott, mit gondolt az Isten anyja, mikor fiának, Istenének szenvedését látván, általölelte a keresztet és szent Fiának lecsorgó drága vérének öntözésével fejét nedvesítette? Vakmerôség volna, ha én azokat mérészleném vizsgálni, a miket az evangelisták le nem akartak írni; de azt bátran merem mondani, hogy nagyobb és keservesb szorongatások majd alig voltak a Szűz szűvében, mint, hogy az ô szent Fiának holttestét le nem merte venni a keresztfárúl. És ha merte volna is, nem volt lajtorjája, melyen felhágna; nem volt fogója, mellyel a szegeket kivonná; nem volt vize, melyben megmosná; lepedôje, melybe takarná; földe, melybe eltemetné Fiának hideg testét. Ki gondolhatja, mely nagy szűdobogást szenvedett az édes anya, mikor egyfelôl, meggondolván, hogy az étszaka reá borúl; a nagy innepesti beérkezett; a Pilátus udvarában senki nincs ismerôje, ki által a holttestet elkérhetné; pénze sem volt, mellyel a temetésre való szükséget megszerezné: másfelôl, a holttestet a keresztfán hagyni nem akarta, félvén, hogy a zsidóktúl gyalázatokkal ne rongáltatnék, illetlen és éktelen helyre ne vettetnék, az égi madaraktúl ne szaggattatnék. Azért, anyai szeretete arra izgatá, hogy a testnél maradjon; az étszakának félelme azt tanácslotta, hogy elmenjen. És nem kétlem, hogy az ártatlan Zsuzsanna szavaival felkiáltott: Mindenfelôl ínségben vagyok! Felséges Isten, ha a Mózes testét magad eltemetéd; ha még a gyilkos Jezabel testét sem hagyád temetetlen: viselj gondot szent Fiad testére, és ne szenvedjed, hogy a földnek Ura egy kis földet ne találjon temetésére. Mikor így törôdnék a szent Szűz, felindítá Isten az arimathaeai gazdag fô ember szívét, ki mérészen béméne Pilátushoz, és megnyeré, hogy eltemethesse a Krisztus testét. Azért, együtt Nikodémussal, ki száz font drága kenetet vásárlott vala, levévék a Krisztus testét a keresztrűl, drága kenettel megkenék, lepedôbe köték, és egy kertben dücsôséges új koporsóba temeték, mely Arimathaeai József koporsója vala, mert úgy illett, hogy a kinek életében hajléka nem volt, holta után más ember koporsójába temettetnék. Meghallátok, keresztyének, az Urunk szenvedésit: csak az kívántatik, hogy mindnyájan kövessük az Isten jegyesét, ki az ô szerelmes Megváltójának keserves kínját egy csomóba kötötte, ezt mindenkor szeme elôtt viselte, mindenkor kebelében hordozta, és szerelmének kezeivel szűvéhez szorította. Ezzel vígasztalta nyavalyáit, ezzel mértéklette jó szerencséit, ezzel engesztelte Isten haragját, ébresztette maga késedelmességét. Óh élet megadója! Óh halál rontója Krisztus Jézus! ki, hogy engem az örök kárhozatnak itíletitű megmentenél, Pilátustúl megitíltetél és halálra kárhoztatál hogy engem felemelnél, megaláztatál; hogy engem megmentenél, halálra adatál, hogy engem böcsüllenél, meggyaláztatál; vigyáztál, hogy engemet nyugasztalnál; böjtöltél, hogy engem mennyei dücsôséggel elégítenél; fáradtál, hogy engemet künnyebbítenél, egynéhány pénzen eladattál, hogy én megváltatnám; megfogattál, mint gonosztévô; csúfoltattál, mint bolond; megsententiáztattál, mint országháborító; megölettél, mint nyilvánvaló gonosztévô: hogy én érettem, mint kezes, megfizetnél; mint szószóló, könyörögnél; és nékem, mint bíró, megengednél. Nem fordítád el füleidet rágalmazóid kiáltásitúl, szent szájadat a keserves epétűl, szent orcádat a pökdösésektűl. Nem vonád el szent fejedet a töviskorona elôtt; el nem rántád kezedet, lábadat a vasszegek elôtt. Óh én lelkemnek váltsága! Óh én életemnek gyönyörűsége! Az én szemeim szemlélték a tilalmas gyümölcsöt, és a te szemeid fedetének bé érette; az én lábaim mentek a fához, kezeim nyúltak az almához, és a te kezed, lábad szegeztetik a kereszthez; az én szájam ízlelte a tiltott gyümölcsöt, és a te szájad keseredett érette; én loptam, és téged akasztnak fel érette; enyim a vétek, és tiéd a büntetése. Nincsenek, Uram, az emberi nyelvnek oly szavai, melyekkel ezeket megköszönhesse; nincs az emberi akaratnak annyi tehetsége, hogy ezeket meghálálhassa. Hanem a te végetlen kegyességed elôtt földre borulva, azt a vért, melyet én érettem kiontottál; azt a halált, melyet én érettem szenvedtél, sírva és zokogva terjesztem elôdbe, és alázatos buzgósággal könyörgök szent Felségednek, hogy ennyi sok és nagy szenvedésid ne légyenek én bennem haszontalanok. Ámen. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Az igazságrúl és bírák kötelességérűl. (Husv. ut. IV. vas. beszédébôl.) Az igazság neve három értelemben vétetik: Elôször: Igazságnak mondatik az istenes élet, és minden jóságok tekélletessége. Ilyen értelemben szólott Krisztus, mikor Keresztelô Jánosnak azt mondotta: Illik, hogy megteljesítsünk minden igazságot; azaz minden jóságot, melyet Isten parancsol, és kíván tôlünk. Ezen értelemben szól Krisztus, mikor azt mondja: Ha inkább nem bévelkedik a farizeusok igazságánál a mi igazságunk, mennyországba nem mehetünk. Mert megmagyarázza, hogy az igazságon nem egy magánvaló jóságot, hanem az istenes cselekedetek sokaságát kell érteni. Ilyen értelemmel, az igazság magában foglal minden jóságokat, melyek szükségesek az Isten elôtt való szent életre és igazulásra. Másodszor: Az igazság közönségesen mindazokért a jóságokért vétetik, melyekkel megadjuk Istennek, szüléinknek, magunknak a mivel tartozunk. Igazán írja Aristoteles, hogy Istennek, szüléinknek és jóra tanító mesterinknek annyit nem adhatunk, a mennyivel tartozunk. * * * Istennek tartozunk fôképen azzal a három dologgal, melyet maga Mózes által élônkbe adott: engedelmességgel, szeretettel, féle-lemmel. Elsôben, kötelesek vagyunk, hogy mindenben Isten akaratját kövessük, parancsolatinak engedjünk. És azért cselekedjünk mindeneket, mert Istennek így tetszik: ezt kívánja: erre kötelez. És készek legyünk inkább életünket letenni, hogysem Isten akaratját magunk vagy egyebek akaratjáért hátrahagyni. Másodszor, szeretettel tartozunk Istenünknek. Mert ha szeretjük az embert, a ki magában jámbor, és hozzánk szeretetit jótéteményekkel mutogatja: mennél inkább tartozunk szeretni Istenünket, a ki végetlen jó, és öröktűl fogva szeretvén minket, jótéteményinek árvizével teli töltött, és örök boldogság reménységével édesgetvén, arra kötötte magát, hogy ôrállója és feje felett vigyázó oltalma annak, a ki ôtet szereti; és e felett mindeneket kötelez, hogy nem immel- ámmal, nem tunyán és puhán, hanem a szorgalmatosságnak legfelsôbb erejével szeressük Istenünket: nem egy vagy két napig, hanem valamíg élünk, mindaddig szeressük ôtet. Harmadszor azt mondja Isten ô maga, hogy félelmet kíván tôlünk. Nem szolgai félelmet, mellyel a világi ostorozás, vagy a másvilági kárhozat rettegése tartóztat a bűnöktűl és jóra izgat: hanem fiúi szent félelmet, mellyel ember azért fél a bűnöktűl, mert ezek Isten akaratjával ellenkeznek, és megbántják a teremtô, megváltó, üdvözítô Istent. Magunknak tartozunk elsôben azzal, hogy a lélek úgy bírja, vezérelje és igazgassa a testet, hogy szükségét megadván, délceg rugoldozásra, vágyódási után ne bocsássa: hanem sanyargató böjtölésekkel, szelídítô ostorozásokkal, kívánságinak fojtogatásival parancsolatok korlátjában tartsa, és kedvére a testet nem bocsátván, az okosság és törvény zabolájárúl itassa. Mert aki fölöttébb kínyezteti és kedvére neveli testét: hátrarugóvá és lélek-veszedelem-szerzôvé teszi. Másodszor, tartozunk azzal, hogy bűneink sokaságát és súlyát ismérvén, se Isten, se felebarátunk ellen ne zúgolódjunk fogyatkozott és nehéz allapotunkban. Megbánt-e felebarátunk? Jusson eszünkbe, hogy mi Istenünket többször és nagyobb vétkekkel bántottuk: azért megérdemlettük sokszor, hogy bűneinkért sujtogattassunk felebarátinktúl. Nem enged-e szolgánk, vagy alattunk való? Megemlékezzünk,hogy mi számtalanszor nem engedtünk Istenünknek; azért méltó, hogy ezzel büntetôdjék engedetlenségünk: mivel Istennek háladatlanok voltunk, igazán ostoroztatunk mások háladatlanságával. Egy szóval, minden kárunk, bosszúságunk, fogyatkozásunk között magunkat vádoljuk; magunkat ezekre, sôt nagyobbakra méltónak ismerjük. Mert ha csak egy halálos bűnt örök kárhozattal jutalmazhat Isten: mentűl inkább efféle csapásokkal sanyargathatja sok vétkeinket?... Harmadszor: Az igazság neve oly bizonyos jóságot jegyez, mellyel felebarátunknak megadjuk a mivel tartozunk. Ez nem egyéb, hanem vastag és tekéllett akarat, mellyel felebarátunknak hagyjuk és adjuk a mi övé: arra nézve, hogy tisztességes kötelességünknek eleget tegyünk. Ez az igazság egy ama négy nevezetes jóságok közül, melyek, mint a négy folyóvizek paradicsomban, gyümölcsöztetik a hívek lelkét. És méltán sark-jóságoknak neveztetnek: mivel mint az ajtó-sarkakon, úgy forog ezeken tisztességes életünk. Ezekrűl mondja a Bölcs, hogy azoknál hasznosb nincs semmi az emberek életében. Ezt a jóságot magasztalja a sz.-írás, mikor azt mondja, hogy az országokat igazság tartja; igazság építi a királyi széket, melynek két oszlopa vagyon: az igazság és irgalmasság, melyek nélkül akármely erôs birodalom elromol. * * * Az igazság, mint a sebes víz árja, ledôjti és elrontja a hamisság alkotmányit. Mivel azért az igazság minden jóságok kútfeje; minden boldog állapotok anyja és dajkája: a ki minden dolgaiban az igazságot követi, szereti azt Isten; és, mivel az Isten szeretete nem üres és hivolkodó, hanem bévséges jókkal adakozó, sok javainak áldomásival teljesíti Isten az igazságkövetôt: e világon hosszú életet, a másvilágon örök dücsôséget adván néki. * * * Ennek a jóságnak szükséges voltát és hatalmas nagy hasznát abból ismerteti Sz. Ágoston, hogy a nagy országok nem egyebek, hanem nagy latorságok, ha igazság nincs bennek. És, a mint egy pogány bölcs írja, egy országban és városban, sôt egy házban sem maradhat az emberek között barátságos nyájaskodás, igazság nélkül. Azért valahol az igazság nem virágzik, ott egyéb nem lehet gyűlölködésnél, visszálkodásnál, háborgásnál, utolsó romlásnál. * * * Közönségesen minden embert két dologra kötelez az igazság. Egyikre arra, hogy senkinek törvénytelen és igazság kívül kárt ne tegyünk: se személyében, veréssel, vagdalással, ölessel; se tisztességében és hírében-nevében, szitokkal, rágalmazó szólással, csúfolással, hamis tanúbizonysággal; se marhájában és külsô javaiban, lopással, tolvajlással, csalással, hamis kereskedéssel. Egy szóval, az igazság törvényének sommája az, hogy soha senki ellen azt ne cselekedjük, a mit nem akarunk, hogy más míveljen velünk; senkivel úgy ne bánjunk, a mint nem akarjuk, hogy bánjék más velünk: hanem, a Krisztus parancsolatja és az igazság rendelése szerént, mindenben úgy viseljük felebarátunkhoz magunkat, a mint kívánjuk, hogy egyebek cselekedjenek velünk. * * * Szent Isten! Mely méltán mondhatjuk Izsaiás prófétával: Jaj, ki messze ment tôlünk az igazság! Tapodásra és láb alá valónak tartják az emberek az igazságot. Azért nem talál helyt közöttünk, talpra nem állhat, elô nem mehet: mert a hol helye volna az igazságnak, ott a hamisság üldögél. Mennyi verekedések, vérontások, gyilkosságok esnek naponként, nemcsak az utakon fosztogatóktúl, hanem egyébrendű emberektűl is? A jövôk-járók tolvajlási, mindennapi kenyér. A lopás oly köz, mint ha tisztességes kereskedés volna: mert sokan csak azt nem lopják el, a mihez nem férnek. A kereskedôk mesterséges csalárdságirúl, a vitézlô rendek ragadományirúl nem prédikációkat, hanem egész könyveket és lamentatiókat kellene írnunk. Mit mondjak az urakrúl? Sokan a szolgák igaz bérét meg nem adják: hanem esztendeig biztatással, más esztendeig reménységgel, harmad esztendeig fenyítékkel tartván ôket, végre dühös neveket költik és kikergetik üres kézzel. Sokan az áros-embereknél annyi adósságot szereznek, hogy utolsó szükségre juttatják ôket. Meg nem gondolván, hogy nem csak Isten elôtt kárhozat- érdemlô hamisság, mikor ember meg nem adja a hitelben felvett marha árát: hanem világ elôtt igen gyalázatos, a kirűl azt mondhatják, a mit Seneca írva hagyott, hogy sokat bír, de sokkal adós; szép háza vagyon, de más pénzével építette; színes udvara vagyon, de az adósságit meg nem fizeti; ha megadja, a mivel adós, semmije nem marad. * * * Másikra, arra kötelez mindeneket az igazság, hogy ha személyében, vagy tisztességében, vagy javában és értékében valakinek kárt teszünk: nem elég hogy megszűnjünk a kártételtôl, hanem az igazság törvényébôl tartozunk, hogy felebarátunknak visszaadjuk és megtérítsük minden kárát és miattunk lett fogyatkozását. Ha valakit személyében törvénytelen megsértettél: tartozol megfizetni, valami költ a gyógyításra; valami nyereséget elmúlatott sérelme miatt; valamit, szenvedésének keserű kínjáért, illendônek itílnek. Ha hamis költéssel, vagy titkos vétek hirleléssel tisztességét, hírét-nevét megmocskoltad felebarátodnak: köteles vagy, hogy visszamondjad hazugságodat, és, minden lehetséges úttal, elébbi jó hírét-nevét felebarátodnak helybehozzad. Ha kárt tettél marhájában, meg kell elégítened a kárvallott embert minden haladék nélkül, értéked és módod lévén az elégtételre. * * * Vannak oly cselekedeti az igazságnak, melyekre nem kötelesek mindnyájan, hanem csak a bíróságban és egyéb tisztben lévôket illetik. * * * A bírák és tisztviselôk tartoznak azzal, hogy a gonosztévôket illendô büntetésekkel sanyargassák: vagy azért, hogy ôket megjobbítsák; vagy azért, hogy a szemmel látott büntetés félelmével egyebeket a gonosztúl tartóztassanak. Mert némelyek úgy elmerültek és vakultak gonoszságokban, hogy csak kemény büntetésekkel jutnak eszekre és életek jobbítására. A tudatlanok pedig, látván a gonoszok büntetését, okosságot tanulnak. Azért, nemcsak ô maga a kegyes Jézus kétszer is kiostorozta a templomból a kufárkodókat: hanem erôs parancsolattal kötelezte Isten a bírákat, hogy a kik gonoszságokkal megérdemlik a halált, megöljék; mert a végre adott Isten kardot a bírák kezébe, hogy büntessék, a kik gonosz életek undokságával egyebeket botránkoztatnak, károsítanak és nyughatatlanságokkal fárasztanak. Azért, mint Isten elôtt kedves cselekedetet említi Sz. Dávid a zsoltárban, hogy idején megölette a gonosztévôket, hogy kigyomlálna minden gonoszságokat az Isten várasából. Sz. Jób azzal dicsekedik, hogy fegyvere és öltözete az igazság volt, és a hamisak agyarát egybe rontván, kivonta fogok közül a prédát. * * * A kik meg nem büntetik a gonoszokat, a jámborokat akarják károsítani. * * * Tudom, hogy a sz.-írás tiltja a felettébbvaló keménységet az igazságszolgáltatásban; és nyilván parancsolja a bíráknak, hogy a bűnök nagysága szerént légyen a büntetés, és negyvennél többet ne üssenek a vétkes emberen. Tudom, hogy a bírónak meg kell emlékezni, hogy ô is ember, és vétkes ember... * * * Sokszor a kis lopót a nagy lopók felakasztatják; sokszor a ki sokat lop, aranyláncot visel: a ki keveset, kenderkötélen függ. Azt is szeme elôtt kell viselni a bírónak, -- mivel ugyanis az egyptomiak felnyílt szemet írtak, mikor bírót jelentettek -- hogy minden cselekedetinek bizonysága az Isten, ô látja szűve járását; és ha emberek elôtt titkoltatik, Isten elôtt nyilván vagyon a rejtett gyűlölségek vagy egyéb indulatok célja. Azért, ha valakit büntetni kell, kövesse a bíró Biast, ki sírva mondott sententiát a gonosztévôre. És mikor kérdenék: Miért sír? Nám megszabadíthatja, ha szánja a bűnös embert. Azt felelé, hogy sírással eleget tészen az emberi természeten való szánakodásnak, sententiával az igazságnak. Így a bíró a más ember vérét szűkön költse, mint a magáét: eszében tartván, hogy embernek embert nem kell tékozolni. Valahol vékony gyanúság vagyon az ártatlansagrúl, senkit meg ne öljön, verjen, tömlöcözzön. Mert azt mondják a törvénytudók, hogy gyanúságért és kétes bizonyságért senkit nem szabad megölni: mert az emberhalálban törvényújítás és jobbítás nem lehet. Minekokáért, valamikor kétség vagyon a dologban, jobb száz bűnöst | elbocsátani, hogysem történetbôl egy ártatlant kárhoztatni. Erre nézve emlékezetre és dícsíretre méltónak írják a régiek az areopagiták cselekedetit, kik, nem tudván eligazodni egy dologban, inkább akarák függôben hagyni a büntetést, hogysem képtelent cselekedni. Egy özvegyasszony férjhez méne: a másik ura megölé az elsô urától való fiát, hogy annak örökségét bírhatná. Az anya búsultában megölé a gyilkost. Egyfelôl azért, meggondolván a bírák mely nagy oka volt az asszony búsulásának; másfelôl, nem akarván büntetés nélkül szenvedni a dühös asszony gyilkosságát: sententiát mondának, hogy százesztendô múlva jôjenek elô, akkor kimondják a törvényt. Nem dícsírem ezt a sententiát; mert Isten törvénye szerént más sententiát kellett volna mondani: de azt javallom, hogy a miben el nem tudtak igazodni, inkább akarták függôben hagyni, hogysem az igazságot szerencsére vetni. Helye vagyon azért a bírák kegyelmességének a bizonytalan és a kisded vétkekben: de a nyilvánvaló veszedelmes nagy vétkekrűl gyôzetteknek nem szabad mindenkor, a bíró kedve szerint, kegyelmet adni. Sok és kemény fenyítékkel kötelezi Isten a bírákat, hogy semmi ajándékot ne vegyenek azoktúl, a kik dolga elôttök forog: mert oly okos, oly igaz ember nem lehet, kit meg nem vakít, és hamis törvénymondásra nem viszen az ajándék. Mert nemcsak a pogány bölcsek szava, hogy eladja szabadságát, a ki ajándékot vészen: hanem Isten is azt mondja, hogy oly hályog az ajándék, mely a bírák szemét megvakítja; oly golyva, mely bedugja torkokat és némává teszi. A Demosthenes és Demades nyavalyáját szerzi az ajándék. Mert ezek, a peresektűl nagy ajándékokkal leköttetvén, azt tetteték, hogy torokgyík vagyon rajtok: azért keszkenôkkel nyakokat betekervén, hallgattak. De egy igazságszeretô eszébe vévé a mesterséget, és felkiálta, hogy ezeket ezüstgyík bántja, és ezüst akadott torkokon. * * * Az Isten hatalma és ereje teljes igazsággal; nem nézi mit cselekedhetik mindenhatósága: hanem azt igazsággal határozza. És hatalmas erejéhez illetlennek ítíli, hogy azt büntesse, a ki nem érdemli: csendesen, halkan és minden háborodott indulatok nélkül teszen itíletet. Nem hirtelenkedik, hanem a mit a bíráknak parancsolt az írásban, tudniillik, hogy mindenek dolgát és igyét jól meghányják, vessék; mindeneket meggondoljanak: azont cselekeszi ô maga, és, a mint szól a sz.-írás, mint a fösvény a pénzt, kétszer-háromszor is megforgatja, hogy megtessék vétke, vagy jósága: úgy az Isten, sokszor meghányja, veti a dolgot, minekelôtte büntetô sententiát mondjon. Ádámot addig nem bünteté, míg szájával meg nem vallá vétkét. Mikor Sodomát meg akará égetni, noha mindeneket tudott és látott, és a sok, nagy, cégéres gonoszságokat nyilván látta: mindazáltal, példával akarván tanítani a bírákat, hogy akármely nagy vádolásoknak se adjanak helyt, míg jól végére nem mennek, azt mondá, hogy maga odamégyen, meglátja, ha úgy vannak-e, a miket kiáltnak Sodomára. Mikor a Bábel- tornyát építették az emberek, látta Isten mind munkájokat, mind mire arányoznak; de nyelvek büntetésével nem siete: hanem odamenvén, látni akará mit mívelnek; mert, noha az igazság egyik kezében mezítelen kardot írnak, de más kezében font vagyon, mellyel elébb megmérje, ha heányos a kit kell vágni. Mikor Boldizsár királyt meg akará rontani Isten: elsôben szám szerént megolvasá, valamit cselekedett; azután fontba veté, és mikor úgy találtatott volna, hogy, nem igaz garatos és heányos lévén, a mértéket meg nem üti, azután ada sententiát, hogy életét és országát elveszesse. Krisztus urunk is, minekelôtte kárhoztatná a lopó szolgát,azt monda néki: Nem jót hallok felôled: de azért senki szavára meg nem büntetlek; hanem akarom látni számadásodat: helyt és idôt adok mentségedre. Ezeket kívánja Isten, hogy kövessék a bírák. Ne mérjék akarat-jokkal vagy hatalmokkal a törvényt, hanem igazság fontjával. Ne hirtelenkedjenek: hanem, mint világbíró Sándor, mikor a vádolót hallgatta, bedugta egyik fülét, hogy azt épen a magamentô számára tartsa. Úgy a bíró a vádoló szavát, azaz maga igyében, maga mellett való bizonyítását, bé ne vegye: hanem a más félt értse. Valaki az egy fél szavára törvényt tészen: bár szerencsére igazat itíljen is, hamis bíró. De efféle itíletekben sokszor úgy járnak az emberek, mint Dávid, ki mikor, a Siba vádolására, jószágátúl megfosztotta volna Mifibozetet, azután meghallgatván a más félt, eszébe vévé csalatkozását: de ugyan károson marada az ártatlan Mifibozet, a király itíletinek hirtelenkedésébôl. Azért bírák, bírák, azt az igazságot, azt az itíletet kövessétek, melyre a Szentlélek tanította a világot. És eszetekben tartsátok, hogy a mint ti itílitek az embereket, úgy itíl Isten titeket. És noha Isten azt nem cselekeszi, a mit Cambyses, ki megnyúzatván a hamis bírót, bôrébôl csináltatott itílôszéket, hogy valamikor abban ültek a bírák, eszekbe jutna, mit kell várniok, ha jól nem itílnek: de az itílôszék alatt pokol tüzét gyújtotta, és azzal fenyegeti Isten a bírákat. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A gyilkosságrúl és haragrúl. (Pünk. ut. V. vas. elsô beszédébôl.) A bűnök ártalmi között nem utolsó veszedelem az, hogy egyedül magán nem járnak a bűnök, hanem egybeláncoltatnak, és egyik a másikat utána vonsza. Miképen a ki a vasláncnak egy szemét húzza, a több szemek utána csúsznak: úgy a bűnök egymáshoz enyveztettek, és külön magánoson nem járnak. Sôt, miképen az állóvízbe, ha egy kövecskét vetünk, elsôben kisded kerekded szűrűt indít, azután szélesben terjed a víznek kerekded mozdulása: úgy a kisded bűn kezdeti sok és nagy gonoszságot kerekít utána, ha idején el nem metszetik kötele. * * * Tudván a nagy Isten, hogy a kisded vétkek nagy bűnökre vonsza-nak, miképen Ádámot nemcsak attúl tiltá, hogy a tudományfának gyümölcsébôl ne egyék, hanem, ha Éva anyánk nem hazudott, attúl is, hogy azt ne illesse; miképen a zsidóknak nemcsak azt parancsolá, hogy húsvétban kovászost ne egyenek, hanem, hogy kovász se légyen házokban, mivel kovászok lévén házokban, künnyen okot vehettek volna a kovászos kenyér ételére: azon formán, hogy Krisztus a gyilkosságtól elfogja szolgáit, nem elégedik az emberölést, ítílet és kárhozat fenyítékével tilalmazni, hanem azt is, a ki felebarátjára megharagszik, itíletre méltónak mondja; a ki pedig szitokkal illeti, pokol tüzére kárhoztatja. Mert azt akarja, hogy nemcsak a gyilkosságot, hanem annak gyökerét és okát, a haragot és veszekedést távoztassuk: mivel ezek szoktak emberölésre taszítani. Méltó is, hogy minden utak bévágassanak, melyek a gyilkosságra visznek. Mert a bűnök között, melyekkel felebarátunkat bántjuk, károsb és ártalmasb nincs a gyilkosságnál. A kevélység letapod és földig csöpül egyebeket: de a gyilkosság életektűl fosztja a földre tapodtakat. A fösvénység külsô javainkon kapdos, életünk alkalmatosságit ragadozza: de a gyilkosság életünket fogyatja. Az irigység mardossa és rágja böcsülletünket: de a gyilkosság nem marja, hanem elvágja életünk kötelét. * * * Szabad a fejedelemnek és bírónak törvény szerént megöletni a gonosztévôket; noha, a mint elébb hallók, azoknak is fösvényen kell az embervért költeni: mert istentelen rút dolog, ha ember embert játékban megölet. Szabad a vitézlô embernek, az igaz hadban, megölni ellenségét. Sôt, mikor valaki törvénytelen életünket akarja fogyatni, ha más módot nem találunk magunk oltalmában, szabad megölni a reánk támadott gonosz embert. De nem szabad, hogy valaki mást megöljön bosszúból; nem szabad, hogy maga kezével és hatalmával büntesse, a kit bírónak kell büntetni; mert nem magunktól, hanem bírótúl kell annak megöletni, a ki megölte atyánkfiát, vagy marhánkat felprédálta. De a kik az okosság vezérlését tekintetesben követték, vagy a törvénytôl halálra rendelt ember kínját is siratták, mint Vespasianus császár; vagy a sententiára kézírást is vetvén, azt mondották: Mint akarnám, ha írni nem tudnék, mint Nero császár; vagy papi fejedelemséget kívántak, csak azért, hogy a halálra itílt emberek sententiáját írásokkal ne erôsíthetnék, mint Titus császár. Mikor Periklesnek halálos vonakodásában, némelyek az ágya mellett suttogva, vitézkedésit és éles elméjét dicsírnék, azt monda: hogy azok semmik, de legnagyobb az ô cselekedetiben az, hogy senki ô miatta gyászba nem öltözött. Theodosius császárra, mikor panaszolkodnának jóakarói, hogy ellenségi közül senkit meg nem büntet, azt felelé: Nem hogy megölnék valakit, de, ha lehetne, a holtakból is eleveneket csinálnék. Így irtóztak a nagy emberek, még törvény szerént való ölésétűl is az embereknek. * * * A ki zabolán nem viseli haragját, hanem az okosságot meg hagyja háborítani, nemcsak vétkezik, hanem az emberségbôl levetkôzik; oktalan medvék és oroszlányok erkölcsébe öltözik: szeme fényes, mint kígyónak; foga csikorog, mint erdeinek; színe, mozdulatja, szava és egyéb cselekedete olyan, mint bolondnak. Mindezek felett, a ki haragszik, abban három belsô indulat vagyon; elôször: vagy azt itíli, hogy mástúl megbántatott és gyaláztatott. Efféle vélekedésekkel legbévesbek a világ tisztessége kívánók: mert a harag kevélység szülötte, és mint Ámán, úgy a több kevélyek halálos kisebbségnek tartják ha süveget nem vetnek elôttök... Másodszor: a ki haragszik, tűrhetetlenség vagyon benne, és künnyen búslakodik maga bántódásán, vagy egyebek feslettségén. Azért mondja Aristoteles, hogy a harag nem lehet bánat és tűrhetetlenség nélkül... Harmadszor: a ki haragszik, kívánja annak büntetését, a kitôl sérelme és szomorúsága következett. Mert a harag nem egyéb, hanem bosszúállás kívánása. * * * A sz.-írás sok és nagy okait adja, miért kell a haragot szorgalmatoson távoztatni: Elôször azt mondja, hogy életünk és egészségünk fogyatása a harag. Mert a harag nemcsak elváltoztatja a test állapotját, hanem üdônap elôtt vénséget szerez, egészségünket megsérti, életünket rövidíti és fogyatja. Mert a haragban szívünk körül megmelegszik a vér, az epe megmozdul, és felforradván, elsôben megtelik sárvízzel a gyomor, azután a vér közé elegyedvén, minden tagunkat elfutja, minden vérünket megkeseríti. Ebbôl lesznek a fôfájások, köszvények, kólikák, kezek, lábak elesései. Minekokáért, a schola salernitana tanítván az angliai királyt, mint kell oltalmazni egészségét, legelôl azt tanácsolja, hogy a haragot és bosszútörôdést úgy távoztassa, mint a veszedelmes mérget. Mert némelyekben a harag, a vér forrásával, és kiáltással, megszaggatta az ereket, és vért pökve megholtak; sokakat betegségbe ejtett. Valerius Maximus írja Sullárúl; az egyházi históriák Valentinianus császárrúl, hogy haragos kiáltásokkal megszakasztották melljek erét, és vért okádva megholtak. Erre nézve, ha nem a mértékletességért, de életünk és egészségünk oltalmáért távoztatni kell a haragot. Mivel azért többet árt a harag, hogysem a bosszúság, melyért haragszunk: nem okossághoz illendô, hogy nagyobb kárral orvosoljuk kevesebb alkalmatlanságunkat, hogy egy terhbôl kettôt csináljunk; nemcsak bosszút szenvedvén, hanem haraggal is terhelvén magunkat. Igazán írja Plutarchus, hogy: ha nem haragszunk és nem kiáltunk, hamarább és jobban végbevisszük minden dolgainkat. És jobb a mások vétkét elhallgatni, hogysem a mások jobbulásáért magunkat haraggal keseríteni. Másodszor, azt tanuljuk a sz.-írásból: hogy minden tekélletes jóságot és istenes igazságot megfojt a harag, minden gonoszságokkal teli tölti embert. Mert a haragos minden bűnökre hajlandó. És, a mint Salamon kétszer is írja, a harag ajtaja és kútfeje minden versengéseknek, verekedéseknek, átkozódásoknak, gyilkosságoknak. Azért nem ok nélkül mondja a Bölcs, hogy a harag bűnökre és veszedelmekre döjti a szíves embereket. Mint a mely követ a hegytetén elindítnak, meg nem tarthatni: úgy a kit a harag elragad, minden gonoszságon általmégyen, valamíg a veszedelmek fenekét nem éri. Nem is volt az emberi nemzetnek károsabb döge a haragnál, mely ennyi vért ontott, ennyi várasokat rontott, ennyi országokat pusztított, ennyi nemzetségeket fogyatott. Azért a harag egyéb vétkeknél ártalmasb, mivel a több vétkek kísztetnek és taszigálnak a gonoszra: a harag nyakrafôre taszít; a több vétkek ellenkeznek az okossággal: a harag megfoszt az okosságtól. Plu- | tarchus a harag távoztatására két dolgot mond igen szükségesnek: egyiket, hogy a ki magában ismeri a haragos természetet, ôrizkedjék, és távoztassa, a mennyire lehet, valami okot ád a haragra. Másikat azt, hogy mint a ló szájába nem akkor vetünk zabolát, mikor fut: úgy a haragot azelôtt tartóztassuk, minekelôtte elragad. Harmadszor: a sz.-írás gyalázatos és mindenek elôtt gyűlölsé-ges véteknek nevezi a haragot. Azért miképen a csendesen tűrô embert csudáltatja, és azt hirdeti, hogy böcsülletesb, a ki magát meggyôzi, hogysem a ki ellenségét földhöz veri, és erôs várasokat megvészen: úgy a haragosok barátságát, és véllek mint mirigyesekkel az együtt járást erôsen tilalmazza, nemcsak azért, hogy dögleletes betegségek ragadóságát reánk ne kenjék, hanem hogy dühösségek meg ne ártson életünknek. Igazán írja Seneca, hogy noha a község csudálja és tiszteli a bátor embereket, a szelídeket rosszaknak tartja: de az ilyen itílet nem állandó, hanem elsô tekinteten végezôdik. Mert ha látjuk, hogy nem roszságból, hanem magok gyôzedelmébôl és belsô csendességbôl vagyon, hogy a nagy emberek meg nem haragusznak gyalázójokra: csudáljuk, szeretjük, égig magasztaljuk tekélletes-ségeket. Július császárban inkább csudálták a bölcsek, hogy gyôzedelme után a Pompejus leveles ládáját megégette, nem akarván tudni, kik voltak ellenkezôi, hogysem a harcokon való bátorságát. Antigonusban a királyi felségnél nagyobbra böcsüllik, hogy sátora elôtt beszélgetô vitézi szitkait hallván, csak azt mondotta: Menjetek tovább, hogy a király ne hallja szavatokat. Filep királyban egyéb cselekedetinél bévebben dicsérik, hogy mikor az athénásbéli követektűl kérdené: Miben kedveskedhetnék nékik? és egyik azt felelte volna, hogy: Akassza fel magát: meg nem indula rajta. Augustus császár birodalmának felségét tekintetessé tette a maga meggyôzésével: mert azt, a ki gyalázatos dolgokat írt vala maga és felesége ellen, meg nem bünteté. * * * Negyedszer, és utolszor, azt mondja a sz.-írás, hogy a harag megháborítja az ember okosságának lelki szemeit, hogy semmit úgy ne lásson a mint vagyon, hanem akármely kicsiny szócskát, akár-mely gyenge károcskát halálig való haragra méltónak itíl: mint Jónás, ki azt vélte, hogy egy árnyékért halálig haraghatik. Azt is világos szókkal jelenti a sz.-írás, hogy bolondá teszi embert a harag. Azért, valamit haragból cselekeszünk, esztelenül cselekesszük, és csak bolondnak való a harag. Azzal idegenít a Bölcs a haragtól: mert a haragnak helye, úgymond, a bolondnak szíve. Sz. Jób valóban és bizonnyal bolondnak nevezi, a kit a harag kínoz. Nem ok nélkül mondották a régiek, hogy a harag rövid bolondság, mely magával nem bír; a tisztességet és kötelességet nem nézi; az okosságnak és tanácsnak helyt nem ád; emberrel magát rontatja, hogy mást vesztessen. És gyakran nevetséges bolondságot cselekedtet emberrel. Xerxes a tengert pálcával verette; az Athos hegyének levél által parancsolta, hogy künnyű munkával nagy köveket hagyjon töretni: mert ha ezt ellenzi, letöreti és tengerbe meríti. Nem csuda tehát, hogy olyan külsô jeleket látunk a haragudt emberben, minéműket a bolondokban: mert tekintete, kegyetlen, szeme villámik, járása haboz, foga csikorog, színe halvány, járása éktelen, kiáltása szörnyű; és oly rút ábrázatba öltözik a haragudt ember, hogy sokan magokat tükörben nézvén, mikor haragudtak, iszonyodtak magok rútságán és haragokat letették. Azt írja Galenus, hogy gyermekkorában látott egy embert, mely ajtaját hirtelen fel nem nyithatván, úgy megharagudt, hogy dühös eb módjára mardosta a kulcsot, rugdosta az ajtót, végre, tüzes szemmel, tajtékozó szájjal, éktelen kiáltással égbe fordulván, az isteneket szörnyű szitkokkal átkozta. Ezt látván Galenus, úgy eliszonyodott a haragtúl, hogy soha azután nem láttatott haragudni. Mert félt attúl, hogy bolonddá ne légyen; mivel nincs a bolondságra átalabb út, mint a harag, és sokan haragjukban örökös bolondságba estek. * * * Ennyi testi nyavalyákkal és lelki romlásokkal terhes vétek gyôzedelmére sok és nagy orvosságokat adtak, nemcsak az isteni tudományok mélységével világosíttatott doctorok, hanem a természet oktatása után járó külsô bölcsek is. Elsôben: mindenek felett a Szentlélek segítségét kell alázatos könyörgéssel kérnünk, és szünetlen zörgetéssel oly malasztot nyernünk, mely az emberi indulatok rendetlenségét zabolára fogja, és megtartóztassa. Másodszor: ha igazán meg akarjuk gyôzni a haragot, mélyen szívünkbe oltsuk és mindenkor szemünk elôtt viseljük, hogy valamit az emberektűl szenvedünk, mindazt és annál nagyobbat érdemlettünk. És a Krisztus mellé feszittetett szent latorral azt kiáltsuk minden bántódásunkban: hogy nem annyit érdemlettünk a mennyit szenvedünk másoktúl, hanem sokkal többet: bűneinkkel érdemlettük, hogy minden teremtett-állat reánk támadjon, gyalázzon, sanyargasson. Mikor azért valaki háborgat és rágalmaz, Istenhez emeljük szívünket, és azt kiáltsuk: Kegyes atyám, édes teremtôm, elébb vétettem én te ellened, hogysem én gyalázódnám; érdemlett büntetésem ez nékem, hogy emberek által ostorozsz: azért mindenekben akaratod légyen. Mert tudom hogy haragod eszközi minden teremtett-állatok, melyek engem sanyargatnak. Tudom, hogy mint a labda annál feljebb ugrik, mennél keményben földhöz üttetik: úgy az emberektôl szenvedett kevés bosszúság felemel engem. Bezzeg, ha ezt a tekélletes igazságot keresztyén indulatokkal elménkben viselnôk, künnyű volna a harag dühösségét megfojtanunk. Harmadszor: a harag gyôzedelmére igen alkalmatos, hogy az elsô indulatok ellen álljunk, és mihent serkedezni kezd a harag, megfojtsuk. Mert a ki meg nem oltja szikráját a haragnak, temérdek tűz gerjed belôle. Azért, mihent érezzük, hogy haragra indító gondolatok fakadoznak bennünk, mindjárt istenes jó gondolatokra, ajtatos indulatokra fordítsuk elménket. Mert elaluszik a harag tüze, mihent élesztô fáját elfogyatjuk. Minden vétkekrűl, de fôképen a haragrúl igaz, a mit Seneca írva hagyott, hogy künnyebb elején megfojtani és kirekeszteni a haragot, hogysem akkor bírnyia vélle, mikor bébocsátottuk. Negyedszer: a harag gyôzedelmére igen hasznos a hallgatás és üdô- vontatás. Sz. Dávid azt mondja, hogy mikor megbúsult, lakatot vetett szájára, és mindaddig nem szólott, míg a felforrott vér meg nem hidegedett. És mihent valaki bosszúval illette ôtet: úgy hallgatott, mint a néma. Sz. Jób is azt mondja, hogy mikor ôtet gyalázattal illették, hallgatott, és ki sem lépett küszöbén. Azért, ha nyelvünket tisztán kell tartanunk a hideglelésben, sokkal inkább haragunkban. Mert legnagyobb orvossága a haragnak, hogy üdôt vontassunk; megenyhôdik a harag magától: csak mikor haragszunk, hirtelen bosszút ne álljunk. Plutarchus azért írja, hogy a római fejedelmek elôtt erôsen öszvekötöztetett vesszôt és fegyvert hordoztak, hogy a míg azt oldozták, ideje lenne a harag enyhôdésének. Dicsírik Architast és Socratest, hogy haragudván szolgájokra, azt mondották: hogy megvernék ôket, ha nem haragudnának. Plato mikor szolgájára megharagudt volna, Speusippusnak mondá: Verd meg ezt, mert én igen haragszom. Athenodorus azt adta tanácsul Augustus császárnak, hogy mikor megharagszik, addig ne szóljon, míg a görög abécé-nek huszonnégy betűjét el nem mondja, és az üdô alatt az okosságtól vegyen tanácsot. Mindezeknél tovább ment Sz. Dávid; mert mikor azt mondotta volna, hogy semmit nem szólott háborodott haragjában, utána veti, hogy kívül hallgatván, belôl istenes gondolatokkal fojtogatta a harag indulatit; a maga régi fogyatkozásirúl megemlékezett, melyekkel érdemlette a kárt, vagy böcstelenséget, melyért kezdett haragudni. Az örök kárhozat kínját eszébe juttatta, melyet a harag érdemel. Azt is elméjében forgatta, hogy mindazok a miért ember háborog, csak hiúságok és semmik az örökkévaló jókhoz képest, melyeket elveszt az ember dühössége. Ezek az igaz és keresztyéni módok, melyekkel a haragot ki kell gyökereznünk. Azért, ha valaki hamisan gyaláz és rágalmaz: vagy azt mondjad Epictetus-sal, hogy nem tudta minden fogyatkozásidat, mert sokkal több gonoszt mondhatott volna. Vagy jusson eszedbe, hogy bolondság azok szaván megindulni, kik magokat gyalázatossá teszik, mikor mást rágalmaznak. Vagy meggondold, hogy ha te vétkes nem vagy, gonosz, a ki ellenséged. Ha meg nem bocsátasz annak, a ki vétett, gonosszá lesz haragoddal. Vagy, arrúl emlékezzél, hogy kötelességünk szerént gonoszért gonosszal, szitokért szitokkal nem fizethetünk, ha keresztyéni hivatalunknak meg akarunk felelni, és az örök kárhozatot el akarjuk kerülni. Ha valaki kárt tészen, azt mondjuk: ennél drágább marhán is megvenném lelki csendességemet; nem akarom, hogy más bírjon indu-latimmal. A kinek hatalmat nem adnék javaimon, arra nem bízom, hogy felzavarja, mikor akarja csendességemet. Ha valakitűl megbántódunk: ne csak azt nézzük mit szenvedünk, hanem mit cselekedtünk másokkal? És -- mivel a mit másban fed-dünk, azt a magunk kebelében feltaláljuk -- mikor mástól megbántódunk, azt mondjuk magunknak: sokszor én is ezent cselekedtem mással, most fizetik a kölcsönt. Igazság szerént mérnek oly mértékkel nékem, mellyel másnak mértem. Ennek felette, ha igaz a mivel gyaláz ellenséged: azt cselekedjed a mit mívelnél, ha ki megmutatná, hogy sáros a ruhád vagy orcád: eltörlenéd a sárt, megköszönnéd a jó intést. Úgy, ha méltán szólanak ellened: megismerd vétkedet, és azon légy, hogy megjobbítsad erkölcsödet. Ha hamissal vádol valaki: csak úgy nevessed, mint a gazdag, mikor ôtet szegénynek mondja a kúldús. Ha hatalmasb és náladnál nagyobb a ki vétett ellened: magadnak kedvezz, okot ne adj nagyobb galibádra; mert veszedelem nélkül haragot nem űzhetni az elöljárókkal. Ha pedig alacsonyb aki vétett: mint az oroszlán apró kuvaszkák ugatásán meg nem indul: te se haragudjál náladnál alábbvalóra. A nagy emberek bosszút nem állanak, mert nem érzik, hogy megsértettek. Ilyen volt Cato, kit nem ismérvén egy köz ember, arcul csapa; mikor megtudta volna ki légyen, bocsánatot kére. De Cato azt felelé: nem említem, hogy valaki engem megütött. Mert miképen az egekbe nem érkeznek a fellegek és fergetegek, melyek alacsony részét háborgatják a levegôégnek: úgy a nagy emberek csendesen maradnak, mert a mely okok adatnak a haragra, azokat békeségesen magokban elrejtik. És Sokrates-sel, csendes orcával vannak mindenkor. Nem ezt mívelik a csekély emberek; mennél valaki gyarlóbb és erôtlenb, annál künnyebben fog rajta a harag: innen vagyon, hogy az asszonyok haragosbak a férfiaknál, a betegek az egészségeseknél, a vének a nyers embereknél, a nyomorultak a boldogoknál. Ezek sokszor magoknak szereznek okot a haragra: vagy hamis gyanuságokkal, vagy aprólék dolgok nagyravitelével. És, mint a hörcsökös lovak, akármely hiúságon felindulnak. A mi gonoszabb, hogy ne láttassanak ok nélkül haragudni: a harag hamissága vastagítja bennek a gyűlölséget. Nincs azért jobb orvossága a bosszúságnak, mint az elfelejtés. És sokkal künnyebb harag nélkül tűrni, hogysem tűrhetetlenül haragudni. De ez a világ bolondsága, hogy inkább akar gonosz lenni nagy bajjal, hogysem kedves nyugodalommal követni a jóságokat. Ezeket értvén, keresztyének, ne csak a világ fiainak példájával bátorítsuk magunkat a harag gyôzedelmére: hanem a szelíd és alázatos Krisztus Jézus és az ô szent apostoli forogjanak tükörül elôttünk, azokban szemléljük, mint kell magunkat viselnünk. Szidták, átkozták, gyalázták, kínozták ezeket: mint bárányok csendesen szenvedtek mindeneket. Ha Pythagoras hegedűszóval enyhítette a haragot, mint Dávid hárfával a Saul dühösségét: enyhítse a mi haragunkat a Krisztus szava és fenyegetése. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A bűnnek rútságárúl és veszedelmérűl. (Pünk. ut. III. vas. beszédébôl.) Bölcs Platonak Timaeus nevű könyvében olvastam, hogy, mikor egy a görögök közül dicsekednék, hogy ô náluk vagyon fészke és lakása a bölcseségnek, minden jeles tudományokkal egyetemben: mosolyod-ván, a ki jelen volt az egyptomi pap, azt mondotta: Ti görögök, mindenkor gyermekek vagytok; senki nincs vén közöttetek. Okát adá: mert, noha, úgymond, a jó erkölcsökrűl ékesen beszéltek, de mint a gyermekek, meg nem böcsüllitek a mit dicsértek: hanem állhatatlan, változó, gyermekhez illendô magatokviselése torkig úsz a feslett-ségekben. Igazán és méltán ezent mondja Salamon mi rólunk: mert, noha eszes, öreg emberhez illendô tudományunk vagyon az Isten törvényében: de életünk viselése és erkölcsünk rendelése merô gyermekség. A gyermek álorcátúl, váztúl és hiuságos árnyéktúl úgy fél, hogy csak ki nem üti a nehézség: a tűztűl, késtűl ,víztűl semmit nem tart, sôt gyönyörködve hozzájok kapdos. Aprólék alakokat, bábokat és holmi marconaságokat csudálva néz és sírva kíván: a szép köntöst pedig mocskolja, a hasznos jókat semmire böcsülli. Így vagyon a mi állapotunk: azt csudáljuk, azon kapunk,a mit semmire kellene böcsüllenünk; attól félünk, rettegünk, mint legártalmasb gonosztúl, a mitűl heában tartunk. A gazdagságot, tisztességet, egészséget úgy böcsüljük, oly szorgalmatosan keressük és oltalmazzuk, mintha semmi ezeknél jobb nem volna; a kárvallástúl, betegségtűl, haláltól úgy rettegünk, mintha semmi ezeknél ártalmasb nem volna. De jaj! A mi igazán jó, tudniillik a szent élet, arra nem vágyódunk; a bűnt, melyet egyedül általában gonosznak nevez Krisztus, távoztatni nem igyekezünk; maga a bűn forrása és kútfeje minden egyéb gonosznak: mivel e nélkül sem halált és betegséget, sem egyéb fogyatkozást nem kóstoltunk volna. Arra jutott a mi gyermeki esztelenségünk, hogy a bűnt gonosznak sem itíljük; hanem, mint választott jót, kedveljük: vagy, ha gonosznak ismerjük is, álmosak és restek vagyunk annak távoztatá-sában; kedvetlenek és késedelmesek orvoslásában. Hanem olyanok vagyunk mindnyájan, mint vagy Ádám, ki mikor vétkezett, nem siratta bűne gonoszságát, hanem maga mezítelenségétűl rettegett;. vagy Káin, ki nem törôdött azon, hogy Istent megbántotta, hanem hogy megöli ôtet, a ki találja; vagy Saul, ki nem azt siratta, hogy vétkezett, hanem hogy országától megfosztatik. Mi is, nem a bűnök rútságátúl iszonyodunk, hanem annak vereségitűl rettegünk. Kicsoda közülünk, a ki oly iszonyodva retteg a bűntűl, mint a betegségtűl, haláltól? A ki úgy serénykedik, és nyughatatlan gondolkodásival álmát szakasztja a bűnök távoztatásában, mint a gazdagság és tisztesség vadászásában? A ki úgy megijed és elhül félelmében, mikor bűnbe esik, mint megrémül, ha kincsét ellopják, házát felgyújtják, hírét-nevét meggyalázzák? Bezzeg, ezek távoztatása felébreszt álmunkból, és minden fáradságra, költségre serkeget: de a bűnök távoztatásáért, vagy lemosásáért kicsoda vállal ennyi fáradságot? Gyermekek vagyunk a jónak és gonosznak itíletiben. * * * Igazán rabságba esik, a ki bűnbe esik. Mert, ha a rabot meg szokták kötözni: teli azzal a sz.-írás, hogy a gonoszság fogságba ejti embert, és bűnök rabszíjával, sôt lancával kötözi. Ha a rabot setét tömlöcbe szokták tenni: a bűnösökrűl azt olvassuk, hogy a setétség kötelével és láncával kötöztetnek. Ha a rab azt míveli, a mit ura akar; csak ott jár, a hova bocsátják: a bűnös ember is ördög akaratja szerént viseli magát: a bűn törvénye szerént egy bűnrôl másra mehet, de üdvösséges jóra magátúl nem mehet. Mert, miképen az ember kútba vetheti magát, de maga erejével onnan ki nem jöhet; miképen a láb megmocskolhatja magát, de meg nem tisztíthatja, hanem kézzel kell azt mosogatni: úgy a mi lelkünk ördög tömlöcébe, bűnök rútságába ejtheti magát, de szabadságra és tisztaságra csak Isten keze hozhatja. Azért a bűn rabsága annyival gonoszabb, hogy a testi fogságból vagy pénzen megváltozhatunk, vagy barátink kérésére felszabadulhatunk, vagy tömlöcrontással elszaladhatunk: de a lelki fogságból senki magát, vagy barátját meg nem szabadíthatja, hanem csak a nagy Isten kegyelme tehet jót vélle. Szent Isten! Mint szeretik az emberek a szabadságot? mint iszonyodnak a testi rabságtól? De a lelki fogságtúl, az ördög rabságátúl mely kevesen rettegnek!... A tehén megisméri jótett gazdáját; a szamár tudja istállóját, és reátart a jászolra, melybôl enni adnak: de a bűnös ember meg nem ismeri Istenét, és ô hozzá nem siet. A fecske és gólya tudja idejét, mikor és hova kell a hideg vagy meleg elôtt menni: a bűnös ember nem tud lelkére vigyázni, veszedelmét nem tudja távoztatni. A hangyácska gondot tud jövendôre viselni, és akkor takar, mikor annak ideje, hogy télben ne éhezzék: a bűnös ember semmit nem takar a más világra, hogy ott meg ne fogyatkozzék. Azért nemcsak barmok közé veti embert a bűn, mint Nabukodonozort, hanem barmoknál is oktalanbá teszi: és ha Bálám szamártúl tanult, minden bűnös ember oktalan állatok tanítványa lehet. * * * Semmi ellenség annyit nem árthat, mennyit ártunk magunknak, mikor bűnbe esünk. * * * Iszonyodnánk, ha ki magát felakasztaná vagy általverné: mikor vetkezünk, nagyobb kegyetlenséggel megöljük lelkünket. Mert Isten a mi lelkünk élete, Krisztus lelki életünk. Azért, akkor élünk, mikor azt mondhatjuk, hogy Krisztusban élünk, mi bennünk él Krisztus. Mivel pedig a bűn elszakaszt és távol ejt Istentűl: igazán lelki halálnak mondatik. * * * De valjon micsoda tekintetes nagy dologért veti meg Istenét a bűnös ember? Egy szóval felel erre a sz.-írás, és azt mondja, hogy: Semmiért. Micsoda a mi életünk, melynek oltalmáért Istent megbántjuk? Semmi. Semmik, úgymond Sz. Jób, az én életem napjai. Semmik a mi életünk esztendei, sôt állatunk is semmi. Micsoda a mi gazdagságunk, melynek kincsezéseért vétkezünk? Semmi. Semminek itílém a gazdagságokat, úgymond Bölcs Salamon; ki az aranyat sárga fövénynek, az ezüstöt sárnak nevezi, és azt veti utána, hogy ha minden jókkal gazdag az ember, de ez mind semmi, Isten elôtt való kedvesség nélkül. Micsoda a világi tisztesség és dücsôség, melyért ennyi bűnök szaporodnak? Ez is semmi. Maga mondja Krisztus, hogy az emberi; dücsôség sovány semmi. Micsodák mindazok, a mikben gyönyörködnek, vígadnak, örvendeznek és vétkeznek az emberek? Mind semmik. Ti mindnyájan, úgymond az Úr Isten, csak a semmiben örvendeztek; magatok is semmibôl vagytok; a miben munkálkodtok az is semmi: átkozott, a ki azokat választja. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Hogy a tudós nagy emberek esetiben nem kell megbotránkoznunk. (Pünk. ut. X. vas. beszédébôl.) Igazán írja Vincentius Lirinensis, hogy noha sokaknak szakadása nagy kisértetet szerzett az ecclesia-ban: de senki nem találtatott egybevethetô Origenessel, kiben ennyi jeles, kiváltképen-való, csudálatos dolgok egybefolytanak volna. Mert ha tekélletes élet és böcsülletes magaviselés szerez embernek méltóságot: Origenesnek nagy szorgalmatossága, dicséretes tiszta élete, sanyarú tűrése-szenvedése álmélkodást érdemlett. Ha nemes nembôl származás, ha a mélységes tudomány tekintetessé teszi az embert: valjon ki volt nemzetesb Origenesnél, kinek atyja, Leonides, Severus császár idejében, feje vételével, azaz martyromságával pecsétlette a keresztyén hit igazságát? Akkor Origenes alig volt tizenhat esztendôs, mindazáltal tömlöcben lévô atyjának ilyen levelet írt: Meglásd, hogy mi reánk nézve, mást ne gondolj, ô maga pedig, martyromságra gerjedezvén, nagy kívánsággal keresett erre okot: és ha az angyal el nem rejtette volna öltözô ruháit, és ezzel otthon nem tartóztatta volna, gyermekkorában jutott volna martyromságra. Megöregedvén, a martyrok tömlöcét renddel járta, a bírák sententiája után mindenikét biztatta, a megöletett testeket csókolgatta. Egyéb erkölcsit ha tekintjük, mely szentek, mely tiszták voltak! Sok esztendeig mezítláb járt; boritaltól elfogta magát; oly vékony és sovány eledellel tengette életét, hogy melljében megbontakozván, csak el nem száradott. Egész éjszakákat isteni dolgok elmélkedésében töltött: és, ha imigy-amúgy nyugodalomra bocsátotta magát, nem ágyra, hanem kemény földre heveredett, és igen szűkön aludt. Mindenkor böjtölt, fázódással és mezítelenséggel sanyargatta testét. Azért életének ilyen tekintetes példájával számtalan embert gerjesztett a keresztyén hitnek követésére, a tekélletes erkölcsök gyakorlására, úgy, hogy az ô iskolája sok szent és bölcs embereket, sok martyrokat nevelt. De talám az ô szentsége tudományok segedelmétűl meg volt fosztva? Nem úgy vagyon: hanem mély elméjének éles, ékes ereje oly volt, hogy majd mindeneket messze utána hagyott. Tudományának nagy volta, mind isteni, mind világi dolgokban, annyira terjedett, hogy a világnak minden részeibôl a pogány philosophusok, a kárhoztatott eretnekek tolongva gyűltek csudájára, és tôle tanultak. Ékesenszólása oly kedves, oly édes volt, hogy az ô szájából nem szók, hanem édes mézek folytának. Azért semmi nem volt oly nehéz hitelre, hogy el nem hitette hallgatóival: semmi nem volt oly munkás cselekedésre, hogy az ô beszéde után künnyűnek nem látszott. Senki ô nálánál többet nem írt, azt mondja Lirinensis: és nem hogy általolvashatnók minden írásit, de csak egybe sem szerezhetjük. Mert Eusebius mondja, hogy több volt hét íródeákjánál, kik renddel nyugodván, változva írták az ô nyelve tanításit. Végezetre, csak szinte azért, hogy gyanuság nélkül taníthatná az asszonyembereket is, ifjúságában meg-metszeté magát, és férfiúságátúl megmenekedék. Ez azért az anyaszentegyháznak ily erôs oszlopa, ily böcsülletes doctora, ily fényes tüköre, veszedelmes kísértetté változék. Mert mikor elméjének, tudományának, szent életének csudálásával mindenek szemeit magára fordította volna, nagyot kezdett tulajdonítani elméjének; felettébb kezde hinni magának; nem kezdé annyira böcsülleni a keresztyén vallásnak régi egyességét: hanem elhiteté magával, hogy ô mindeneknél többet ért és többet tud: megutálá az ecclesia traditió- ját: megveté a régiek tanítását: a sz.-írás mélységét, maga itíleti szerént, új móddal kezdé fejtegetni: és addig jára esze-kedve után, hogy sok tévelygések örvényébe ejté mind magát, mind követôit: számtalan visszálkodások magvát hagyá az egész keresztyénségben, megmutatván példájával, hogy nem kell azon csudálkoznunk, ha apró házikókat felforgat a szélvész, holott ily erôs oszlopokat, sôt kôvárakat ledöjthet. Mit mondjunk Tertullianusrúl? Kit Eusebius, a híres tudósok között, fônek nevez. Jeronymus azt írja, hogy senkit ennél élesb elméjűt nem talált. Cyprianus martyr egy nap el nem múlatta a Tertullianus írása olvasását: az ô könyvét pedig ilyen szóval kérte: Adhadsza a mestert. Azt meri mondani Lirinensis, hogy az isteni és emberi dolgokban senki nem volt tudósb Tertullianusnál: ki a philosophusok minden tudományit, a históriák és egyéb tanúságok minden rejtekét elméjének csudálatos bévségében foglalta. Értelme oly hatalmas volt, hogy ha valamely dolognak gyôzéséhez fogott, vagy bérohant elméjének élességével, vagy ennek terhével kinyomta sarkából a mire nehezedett. Beszédének oly ereje volt, hogy a kikkel el nem hitethette a magával való egyezést, azokat kényszerítésképen maga tetszésére vonta. Marciont, Apellest, Praxeast, Hermogenest, a gnostikusokat, a zsidókat, a pogányokat, tanításának mennykövével, élekbôl kiütötte. De jaj, ez is a fényes csillag leesék az egekbôl, és, botránkozásának farkával, nagy részt a csillagokban utána vona. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A feslett társak és hizelkedôk barátsága veszedelmes. (Pünk. ut. XIII. vas. második beszédébôl.) Igazán írják a világi bölcsek, hogy természet szerént társalkodók az emberek, örömest egymással nyájaskodnak, és vagy lehetetlen, vagy igen nehéz egyebek társasága nélkül élni. Mert a kinek barátja nincsen, kivel együtt jó állapotjában vígadjon, kitűl szükséges igyében tanáccsal és értékkel segíttessék, boldog állapotban nem lehet. Azért noha igaz, hogy a királyok a világnak két legnagyobb javátul üresek: tudniillik, hogy magukhoz hasonló nem lévén országukban, barátságoson senkivel nem élhetnek; és hogy a hizelkedôk óvhatatlan sokasága között, az igazságnak nincs útja fülökhöz: mindazáltal nemcsak a szegények, kik egyebek segítése nélkül szűkölködnek, hanem a nagy fejedelmi emberek sem élhetnek vígan és kedvesen jóakarók nyájaskodása nélkül. Mert bár mindennel bévelkedjék az ember: ha nincsenek, kikkel kedvesen beszélgessen, kikre gondjait és gondolkodásit bízhassa, egész élete megvont, szomorú és kedvetlen. Noha pedig a barátságos nyájaskodásra mindnyájan hajlandók vagyunk, de fôképen az ifjú emberek kapnak ezen: mivel ért okosságok nem lévén, alig találnak egyéb vígasztalást és üdôtöltést, hanem hozzájok hasonlók nyájaskodását. De miképen semmi erôsebben és édesdedben nem viszi az embert a tekélletes jóságokra, mint a jámbor és szent emberek nyájaskodása; és a nagy emberek hallgatásokkal is oktatnak, mert csak reájok nézve is, sokat tanulunk: azonképen semmivel az ifjúság gyakrabban és künnyebben feslett rút erkölcsökre nem ragadtatik, mint a gonoszok társaságával. Azért parancsolja a Bölcs, hogy szent emberekkel barátkozzunk: mert hét ôrállónál többet lát egy istenfélô ember lelke. A gonoszaktól pedig távul menjünk, ha gonoszságba nem akarunk merülni. Mert nem olyan hasznos a dögös helyrűl jóegű földre menni, mely hasznos a gyenge-erkölcsűknek kiszaladni a gonosz társaságból és jókkal nyájaskodni. * * * Mindeneknél kellemetes a tisztesség, és mindnyájan kedvelik, mikor ôket böcsüllik és szeretik: innen vagyon, hogy vélte találtatnak, még ha találtatnak, kik a hizelkedôk mézes beszédét megvetik, sôt, kik jó kedvvel nem veszik. Mert mikor megvettetnek a hízelkedések, akkor is tetszenek; és ha gyakran kirekesztetnek is, de végre helyt találnak. Maga a hízelkedô nem minket szeret, hanem azt, a mit halász tôlünk: reménységért hazud, nyelve mézzel és tejjel foly, de szíve sokszor epével teli; szóval böcsülletet és barátságot mutat, de valósággal esztelennek itíl, és vagy csúfol vagy csalni akar rajtunk. Azért a sz.- írás gyönyörködtetô sirena nevet ad nekik. Mert mint a sirenák szép éneklésekkel elaluttják, azután megfojtják az embereket: úgy a hízelkedôk édes beszéde szörnyű veszedelmekre viszi az embereket. Nem is elég a hízelkedés ellen viasszal bedugni fülünket, mint Ulysses társai fülét viasszal siketítette a sirenák éneklésére: hanem nagy lelki vigyázás és tekélletes akarat kívántatik ennek gyôzedelmére. Seneca a hízelkedôt édesgetô ellenségnek nevezi. A sz.-írás sem egy helyen mondja, hogy a kik dicsírnek és boldogoknak mondanak, megcsalnak és nyakra-fôre taszítnak a veszedelmekre... Mert mesterséges szép szókkal kereskednek, mézes beszédekkel mérték és érdem felett égig magasztalnak, boldogoknak mondanak. Ha szólunk, azt kiáltják: Isten szól, nem ember; vagy azt mondják, a mit az igen gorombán szóló Valens császárnak mondottak a hízelkedôk, hogy Cicero virági folynak ajakunkból. Ha valamit értelmesen mondunk: esküsznek, hogy Plato és Aristoteles tanulhatna tôlünk. Egy szóval, mindent csudálnak, mindent dicsírnek és magasztalnak bennünk: mint a ház tetején forgó vitorlák, oda fordulnak, a hová fúj a szél; mint a chamaeleonok minden színekben tűnnek, mindenki tetszéséhez és hajlandóságához alkalmaztatják magokat; noha mint a chamaeleon fejér színt magára nem vehet, úgy a hizelkedôben tiszta igazság nem lehet: mert csalárdul kereskedik, hasznot horgász, szón akarja megvenni, a mire szüksége vagyon; valahol reménysége nincs a haszonnak, megreked a malom és nem forog a nyelv kereke, megszűnik a dicsírés. Mert mint a fecskék, nyárban velünk vannak, télben távul járnak: úgy a hízelkedôk nem az embert, hanem a jó szerencsét követik... A bűnöket jóságok nevével magasztalják: a bolond pompát, bévkezüségnek; a dôzsölést és részegeskedést, barátságos társalkodásnak; a kevélységet, jó magaviselésnek; a rút fösvénységet, takarékosságnak; a csintalanságot, vigaságnak; a buja szerelmeskedést, víg nyájaskodásnak; a dühös haragot, bátor merészségnek nevezik. Viszont, a jóságokat vétkek nevezetével gyalázzák: a bátorságot vakmerôségnek; az erôsséget versengésnek; az okosságot félelmes puhaságnak; a szorgalmatosságot, fösvénységnek; a szemérmetes tisztaságot, paraszt vadságnak hívják. Ezzel a mesterséggel a szép névbe öltözött gonoszságok szégyenletit kimossák emberbôl; és a jóságok szépségét megmocskolják rút nevekkel, hogy azok kívánását meghidegítsék... Ha látja a hízelkedô, hogy valakit bosszúval illetnek és haragra indítnak: nem hogy csígatná, és Isten haragja félelmével oltaná a gerjedezô tüzet, hanem azt kiáltja: Méltán haragszol; ily nagy nembôl származott, ily nagyra született, bátorszívű emberhez nem illik, hogy mással hagyja magát tapodtatni; minden igazság szerént tartozik ember oltalmazni tisztességét, melyet a ki megmocskol, életre sem méltó; azért eleinek jó híre-neve, magának becsületes tekintete szeme elôtt forogjon, ne engedje, hogy valakinek vakmerôsége ôtet földhöz verje. Tisztessége oltalmáért kardhoz nyúljon: ellenségét úgy büntesse, hogy mások is tanuljanak és ne szegezgessenek rajta. Ha most elnyegi, elnyeli ezt a gyalázatot, másszor nagyobbat várjon. Óh veszedelmes biztatások! Óh istentelen tanúságok! Óh átkozott nyelv, melybôl oly tűz, oly versengés támad, hogy a fejedelmeket is egybeveszti. Efféle szók úgy néki köszörülik embert, ha eszén nem jár, hogy nemcsak szabadosnak, hanem tisztességesnek véli az istentelen bosszúállást. Ilyen bolond |persuasioval biztatta Anaxarchus világbíró Sándort, kinek, mikor azon siránkoznék, hogy Clitust megölte, azt mondotta néki: hogy minden szabad a királynak; ô az igaznak és tisztességesnek mértéke; mind jó, mind igaz, valamit mivel a király. Ezzel az utálatos hízelkedéssel úgy elbátorítá Sándort a gonoszságban, hogy azután tartóztatás nélkül cselekedett mindent. * * * Ezekbôl megtetszik, hogy a hízelkedés minden vétkeket nevel és gerjeszt, minden jóságos indulatokat megfojt és eltemet: mert az istenfélôket babonásoknak, az ajtatosokat barátoknak, az igazságszeretô jámborokat bolondoknak nevezi. Azért fussatok, fussatok mindnyájan ezektôl a dögleletes poklosoktúl. Dugjátok bé fületeket a hízelkedôk szavaira, ha veszni nem akartok: ti kiváltképen, kik nagy állapotban vagytok. Mert legnagyobb gondja a hízelkedôknek, hogy a fejedelem- embereket vigasztalja hazugságokkal. Ugyanis a fejedelmek szerencsétlensége, hogy egyébbel bôvelkednek, de nincs aki igazat merjen mondani nékik. Senki elôttök igazán meg nem mondja a mit javal: hanem azon mesterkednek, az udvari szolgák, ki mennél gyönyörűségesben csalja fejedelmét. Tagadhatatlan, hogy magok vétkesek a fejedelmek, hogy a hízel- kedôktűl megcsalatnak: elôször azért, mert magok leginkább hízelkednek magoknak, és örömest hallják, a kik bizonyítják a mit magokrúl alítanak. Másodszor azért, mert a fejedelmeknél az igazmondás gyűlölséget szerez és veszedelmet, Mikeást pofon verék és tömlöcbe veték, azért, hogy igazat monda Ákháb elôtt. Achior igazat monda Holofernesnek, és halálra sententiázák érette. Mert közönséges kívánságok a fejedelmeknek, hogy nékik oly dolgokrúl szóljanak, melyekhez kedvek vagyon. Azért mikor Sedékiás király Jeremiás prófétától tanácsot kérdene: addig nem felele a próféta, mig a király meg nem esküvék, hogy meg nem öleti igazmondásáért. Nézd mire jutott a világ! Esküvés nélkül nem hihetni a nagy uraknak, hogy az igazmondásért fejünket bé nem törik, életünket el nem fogyatják: és csudálkozunk, hogy a fejedelmek körül mindnyájan hízelkednek? hogy mint a tükörök, örülnek vagy sírnak; mint az árnyékok, mozdulnak vagy állanak az udvari szolgák, urok indulati szerént? hogy a Cyrus anyjának tanácsából, a kik a fejedelmekkel szólanak selyem vagy gyapot-lágy szókkal élnek? arra jutnak, a mit késôn eszébe vett Antigonus király, ki, mikor a vadászatban elbolyongott volna, egy parasztember házába szálla. És a ki- rályrúl beszélgetvén, azt monda a szegény ember, hogy a király jámbor, de rosz gondviselôkre bízta dolgát, maga pedig vadászatban tölti idejét. Másnap feltalálván fô emberi és királyi köntösét reá adván, azt mondotta, hogy miolta királyi köntöst visel,[soha magárúl igaz szót nem hallott, hanem csak tegnap. Annakokáért senki jobb tanácsot nem adhat a fejedelemnek, mint Demetrius Phaleraeus adott, mikor azt mondotta, hogy könyveket olvassanak: mert a mit senki meg nem mér mondani nékik, azt a könyvekben találják. * * * A ki mindent kezedre ád, valamit mondasz; mindent dicsír vala-mit mívelsz: bizonyos, hogy nem barátod, hanem hizelkedôd, és veszedelmedre terjesztett háló, vagy, a mint Diogenes mondotta, mézes kötél, mellyel megfojtnak. A ki igaz barátod, nem dicsír mindent, hanem csak a mi jó: a mit vétkesnek ismer, azt szabadoson megfeddi. Azért Agesilaus csak azok dicsíretét hallotta örömest, kik, mikor kívántatott, rágalmazták sok dolgát. Valaki tehát olyan mint az echo, és minden szavadat javalja, minden tetszésedet erôsíti: bizonyos, hogy hízelkedô. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A háladatlanság veszedelmérűl. (Pünk. ut. XIII. vas. második besz. után következô rövid tanúságokból.) Mi lehet dühösebb az oroszlánynál? Azt írja Gellius: hogy, mikor Rómában Androdus nevű embert az oroszlányok közé vetettek volna, egy oroszlány hozzá menvén, hízelkedve nyalta és farkával simogatta; a több oroszlányokat pedig nem bocsátotta közel hozzá. Kin mikor az egész váras csudálkoznék, megvallá Androdus, hogy azelôtt sok esztendôkkel egy szeget vont ki ennek az oroszlánynak talpából, és genyedtségét kinyomván, lábát meggyógyította: kiért most mutatja háladóságát... Antiochus királyt harcon megölte ellensége, és lovát elnyervén, reá ült; de a ló, hogy az ura haláláért bosszút állana, magas helyrűl aláugrott, és maga romlásával nyakát szakasztottá ura gyilkosának. Az ebek minémű haladást mutattak urokhoz, sok volna felírnyia; bizonyos, hogy sokszor vízbe vagy tűzbe ugrottak urok után: ezzel mutatván háladó hívségeket. Ha az oktalan állatok, természet indulatiból, egy kis jótéteményt ennyire háláltak: ah! ki nagy szégyen, ha az okossággal élô ember Teremtôjének, Gondviselôjének, Megváltójának ennyi számtalan jótéteményért háladatlan találtatik? Valaki Istennek háladatlan: méltó, hogy érezze háladatlanságát azoknak, kiktűl néki jót kellett várni. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A halálrúl. (Pünk. ut. XV. vas. beszédébôl.) Salamon bölcseséggel, Dávid szentséggel, Sámson erôsséggel, Ab-solon szépséggel, Ábrahám engedelmességgel, Mózes szelídséggel mind Isten, mind világ elôtt tekintetesek voltak. A pogányok között Plato s Aristoteles elmés bölcseséggel tündöklöttek, Cicero s Demosthenes ékesenszólással egyebeket megelôztek, Hector és Hercules vitézek voltak, Alexander és Julius gyôzedelmekkel a földet megtöltötték. Ezek és ezekhez hasonlók mindnyájan megholtak. Sem bölcseség és szentség, sem erô és szépség, sem kincs és gazdagság, sem uraság és birodalom, sem ifjúság és hatalom senkit a halál nyilaitúl el nem rejthetett, fulákjátúl meg nem menthetett. Annakokáért akármely hosszúéletű atyákról is azt olvassuk, hogy végre megholtak. * * * És hogy régi dolgokrúl ne szóljunk, a kik ezelôtt száz esztendôvel, mit száz esztendôvel? húsz vagy harminc esztendôvel, ebben az országban tisztekkel és értékkel fénylettek; a kik ebben a várasban laktak; ezeken az utcákon jártak; ezekben a házakban éltek; gazdagságokat gyôjtöttek; vígan ettek, ittak: mindnyájan megholtak. Valakik most itt jelen vagytok, rövid idô forgásában együl-egyig meghaltok, úgy, hogy legfeljebb negyven, vagy talán csak harminc esztendô után egy sem él közületek: száz esztendô múlva pedig, azt sem tudják, az utánunk valók, ha voltunk-e e világon. Sôt a kik most ismernek, holtunk után úgy emlékeznek rólunk, úgymond Sz. Jób, mint álomban látott dologrúl. A mely házakban most laktok, a mely szépséget most bírtok, a mely tiszteket most viseltek, azok mind másokra szállanak: kik ti rólatok annyit gondolkodnak, mennyit ti gondolkodtok azokról, kik ezeket a házakat építették és száz esztendô elôtt bírták, azaz csak neveteket sem tudják; és mintha soha nem éltetek volna, feledékenységben lesztek. Tehát elvégezett, másolhatatlan rendelés, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk. Testamentomban hagyott örökségünk az, hogy meg kell halnunk. Erre nézve a sz.-írás a halált oly útnak nevezi, melyen földbe kell menni mindeneknek, valakik földbôl építtettek. * * * Nemcsak akkor halunk meg, mikor életünk fogytára jutunk: hanem, valamíg élünk, naponként halunk; nevekedésünkben fogyton fogy életünk, elvesztettük valami üdônk elfolyt. Azért mondotta amaz okos asszony Dávidnak, hogy mindnyájan meghalunk, és mint a vizek folyton folyunk. Erre nézve ördögi csalárdságnak nevezi Sz. Gergely, hogy ennek a mi folyóvizünknek felsô részét megfagylalván, azt tetteti mintha nem folyna, mintha veszteg állana: maga a vizek a jég alatt mind folynak. Vaj forogna gyakran elménkben, hogy meg kell halnunk! Bezzeg az lenne belôle, a mit Epictetus említ, hogy ez az emlékezet akaratunk dölyfösségét és emberi gyarlóságunk vétkes indulatit künnyen megfojtaná; elszakasztaná vágyódásunkat a világi hívságoktúl és, semmihez felettébb nem ragaszkodván, minden állapotban mértékletességet követnénk. Akarjátok-e érteni, mit tészen az, hogy meg kell halnunk? Annyit tészen, hogy valamit bírunk, valamit reménylünk e földön, azt mind el kell hagynunk. Annyit tészen, hogy minden pompáktúl és gyönyörűségektűl, minden tisztektűl és méltóságoktúl, minden atyánkfiaitúl és barátinktúl, minden jószágunktúl és gazdagságinktúl el kell szakadnunk. Annyit tészen, hogy a léleknek a testbűl ki kell menni, e világot el kell hagyni: oly útra, oly országba kell lépni, melyben azelôtt nem volt és nem tudja ki lészen vezetôje, angyal-é vagy ördög. Annyit tészen, hogy ez a test elsôben egészségtűl és erejétűl, azután minden érzékenységtűl, minden világi édességektűl megfosztatik: föld alá tétetik, férgektűl megemésztetik. Annyit tészen, hogy Isten itílôszéki eleibe kell menni. Oda pedig sem szolgánk és barátunk, sem kincsünk és gazdgságunk nem kisérhet: hanem csak cselekedetink jônek utánunk, és azok érdeme szerént vésszük az örök jutalmat. Ez a halál, melyen által kell mennünk; ennek emlékezetit kell szívünkbe oltanunk, ha szentül akarunk élni. * * * Tudjátok-e, keresztyének,mi az oka, hogy az emberek ily szabadoson, sôt feslettül élnek? hogy a bűnökben ily bátran hevernek, bűzhödnek? hogy minden elmélkedéseket és gondolatjokat csak a világi jókra függesztik? hogy úgy szorgalmatoskodnak, mintha soha meg nem kellene halni; úgy ragaszkodnak a csalárd világhoz, mintha itt volna maradandó lakások; oly bátorsággal vannak, mintha frigyek volna a halállal? Ennek oka az, hogy az emberek elfelejtik halandóságokat. Ha a bűnben bátorsággal gázolnak: oka az, hogy halálokról nem gondolkodnak. Ha a kevélységtűl elragadtatnak: oka az, mert elfeledkeznek halálokrúl, mert a por és hamu nem kevélykednék, ha meggondolná halandóságát. Ha sokan a világ gyönyörüségiben úsznak: oka az, hogy szemök elôtt nem viselik halálukat. Mert ha a moly meg nem sérti a ruhát, mely a holt testen volt: annak a léleknek sem árt a világ incselkedése, mely a halálrúl gyakran gondolkodik, sôt, mint Damokles, megunja, mint a veszélyt, a világi csalogatásokat. Ha sokan felebarát-jokkal veszekednek és a világi jókon üstököt vonszanak: oka az, hogy halálokról nem gondolkodnak; mert miképen a méhek, akármint viaskodjanak, megcsendesednek, mihent egy marok port vetnek közikbe: úgy mi bennünk, porrá létünk emlékezete megoltana minden gyűlölséget. * * * Nemcsak meg kell halnunk, keresztyének, hanem hamarvaló üdôn kell ennek lenni: mert, a Sz. Pál mondása szerént, rövid az üdô; megrövidültek a mi napjaink: nem élünk most annyit, mint a régiek, nyolc-kilencszáz esztendôkig. A mely bizonyos halálunk, oly bizonytalan annak ideje, órája, helye és módja: betegségbôl-é vagy hirtelen történetbôl, gyilkosunk gonoszságából-é vagy egy tégla esetibôl, egy fa dôlésébôl, egy ház-omlásból, egy hajó-fordulásból, egy híd-romlásból, tűztűl-e vagy víztűl, imettünk-e vagy aluvásunkban, jártunkban-e vagy játékunkban lészen halálunk, senki nem tudhatja. És, a mint édes Üdvözítônk mondja, mikor ingyen sem gondoljuk, akkor szólítnak ki e világbúl. Nem tudod, úgymond Seneca, mely helyen vár téged a halál: azért te ôtet mindenütt készen várjad. Minden napot utolsó napodnak itílj. * * * Azért mikor a sz.-írás sok helyen lopóhoz hasonlítja a halált, mikor azt mondja, hogy ablakon bújik be: jelenti a halálnak véletlen voltát, bizonytalan óráját. Másutt azt olvassuk, hogy a halál olyan nekünk, mint a horog a halnak, a tôr a madárnak. Ezzel taníttatunk, hogy a halált sokszor ott találjuk, a hol nem alítjuk, sôt a hol életet keresünk. Mikor a hal vígan úszkál a szép folyóvízben, mikor a madár gyönyörűséges szép ágakra röpdös és kedvesen énekel, azt alítván, hogy szép falattal betölti gyomrát, táplálja, sôt hizlalja hasát, akkor nyeli el a horgot, akkor fojtja nyakára a tôrt: úgy az emberek, a gyönyörűségek, tisztek, gazdagságok ágain bátorsággal vigadozván, véletlen esnek a halál tôrébe. * * * Mondaná valaki: Isten igen kívánja üdvösségünket, igen szereti lelkünket: mi az oka tehát, hogy elrejtette és titkon tartotta magánál utolsó óránkat? Ha tudnók, mikor lenne kimúlásunk, szorgalmatoson hozzá készülnénk; minden egyéb gondjainkat félretennôk, és így üdvösségünket bátorságosban megnyerhetnôk. Keresztyének, Istennek atyai kegyelmessége az is, hogy halálunk óráját titkon tartja. Mert ezzel ébreszt és esztenez, hogy szentül és jámborul éljünk, a bünöktűl magunkat ójuk: és, a mint Sz. Hilarius szól, utolsó napunk bizonytalansága függôben lévô várakozásunk szorgalmatoskodását kívánja. Ha tudnók halálunk napját, boldog Isten! mely nagy szabadságban, sôt mely nagy feslettségben élnénk? Most, noha nem tudjuk óránkat, mindazáltal naprúl napra halasztjuk jobbulásunkat és bátran merülünk minden bűnökbe: mit mívelnénk, ha bizonnyal, tudnók, hogy még tíz esztendôt élünk? Valjon találtatnék-e, a ki kilenc esztendejét világi gyönyörűségekben nem töltené és ördögi szolgálatokban, azaz bűnökben nem foglalná? Semmivel azért nagyobb okot nem adott volna Isten a gonoszságra, mint ha tudósított volna holtunk idejérôl. Óránkat eltitkolván, az akarta, hogy úgy éljünk, mintha másnap megitíltetnénk; és, a mint Sz. Ágoston tanít, mikor felkelünk, estvérűl bizonyost ne tartsunk; mikor lefekszünk, virradtához ne bízzunk: hanem azt bizonnyal higyjük, hogy úgy itíltetünk, a mint utolsó óránkon találtatunk, és ha készületlen tapasztalnak, örökké elveszünk. Azért életünk bizonytalan vége erôs eszten az istenes életre és üdvösségkeresésre. * * * De óh vakság! óh balgatagság! noha ily bizonytalan az óra, melytôl függ az örök állapot, mégis ily feledékenyek és késedelmesek vagyunk az üdvösség dolgában! Ha itt a várasban tíz vagy tizenkét embert halálra itíltek volna, és csak az órát várnák, melyen a hóhértúl megöletnek: valjon ezek mit mívelnének? mit gondolnának? miben foglalnák magukat? Talám kocka-, kártyajátszásban? Talám kacagásban, trágárságban, egymás között üstökvonásban? Efféléket mind félretennének: hanem, ha eszök volna, keseredett szűvel, szomorú orcával, könyhullató szemmel, zokogó szókkal Istentűl bocsánatot kérvén, bűnüket megbánván, üdvösségekhez készülnének. És ha valaki közülök játszanék, dobzódnék, jószágért veszekednék: azt sült balgatagnak és eszefordultnak itílnôk. Ilyen a mi állapotunk: mindnyájan halálra itíltettünk, a bizonytalan órát fejünkre várjuk. Mit míveljünk tehát? Játszódjunk, kacagjunk, dobzódjunk-e? gyűlölködjünk és az árnyékvilágon vonakodjunk-e? Óh esztelenség! óh gondolatlanság, ha lelkünkre és üdvösségünkre nem vigyázunk; ha nem úgy élünk, mintha ma kellene meghalnunk! Bezzeg, ha eszünkön járnánk, gyakran így kellene1 magunknak szólanunk: Ha ez éjjel megholtam volna jaj, mint lett volna dolgom? Ha ezen órában meghalnék, micsoda állapotban találtatnám? Mint járna az én szegény lelkem, ha most kiszólíttatnám? Valjon, nem mennék-e az örök kínra? Jaj, ki kevesen vannak, kik efféle gondolkodásokkal életek jobbítására izgatják magokat! Akarjátok-e tudni, honnan vagyon, hogy noha némelyek gondolkodnak halálokról, de meg nem teljesedik bennek a Bölcs mondása, hogy soha sem vétkezik, a ki utolsó állapotjárúl emlékezik? Oka az, hogy hosszú életet ígérnek magoknak: a halált pedig messze lévônek alítják. Azért mint a szem kicsinynek mutatja, a mi távul vagyon: úgy a mi szívünk semminek tartja a halált, míg messzinek tetszik. Mikor az ördög bűnre akar vinni: elsô mestersége az, hogy a halál félelmét kivegye szívünkbôl: Ifjú vagy, erôs vagy, egészséges vagy; nem dobzódol, nem részegeskedel; mikor annak ideje, orvossággal segíted a természetet: azért még most meg nem halsz, messze még a te célod, üdôd lészen ezután is a jóra. Tudja jól az ördög, hogy senki nem hinné, ha igyenesen azt mondaná néki, hogy meg nem hal; azért ezzel senkit nem biztat: hanem azt mondja, hogy meghal, de nem ez idén; nem ebben a hónapban; nem ezen a napon: és így minden esztendôt, hónapot és napot felszabadítván a halál félelmétűl, halandóságát elfelejteti emberrel, és halhatatlansággal bátorítja szabados életre. De eszünkbe kell ezt a csalárd ördög mesterségét vennünk, és nem kell úgy gondolkodni a halálrúl, mintha távul volna. Ha vén vagy: elôtted a koporsó, és azért hajol hátad görbesége a föld felé, hogy temetô-helyedet mindenkor szemléljed; mivel, a Sz. Pál mondása szerént, a ki meg-énhedett, közel jár a halálhoz, és az ôsz hajat a régi bölcsek halál virágjának vagy zászlójának nevezték. Ha ifjú vagy: meggondold, hogy több bárányt visznek a mészárszékbe, hogysem juhot; és egy ötvenesztendôs mellett sok ezer ifjú vitetik a temetôhelyre. * * * Bölcs Aristoteles mondása, hogy a halál rettenetesb minden félelmes dolgoknál. Azért mikor Ezékiás király hallotta volna, hogy meg kell halni, keserves könyhullatásokkal úsztatta betegágyát; mikor Saul hallotta volna, hogy másnap meg kell halni, ottan elájula és földre esék; mikor Boldizsár királynak tudtára adák kimúlását, a reszketés miatt nemcsak ina lantolt, hanem térde egybeveretett. Mert semmi nincs e világon veszedelmesb és rettenetesb, mint a bűnösök halála. Ennek sok és nagy okai vannak: ELÔSZÖR: A halál oly testi gyötrelemmel mégyen végbe, melynél nagyobb a testhez nem fér. Nagy kínnal jöttünk e világra, noha nem magunk, hanem, mint a viperák, anyánk kínjával, és sokszor halálával: de sokkal nagyobb, és magunk saját kínjával megyünk ki e világból. Mindnyájan láttatok halálra vált embert: vettétek-e eszetekbe, mint változik hervadott színe; mint hidegül és merevedik lába; mint kékül keze; mint béesnek, és, a nagy kínok miatt, kifordulnak szemei, a mint vonódik és keményedik homloka; mint feketül nyelve; mint röhög a melle; mint vonakodik; mennyit fohászkodik; mint serkedeznek könyhullatási; mint folynak hideg izzadási; mint fárad a lélekzésben: egy szóval, mint elváltozik, megrútíttatik minden tagja? Ezek a nagy változások szörnyű kínok jelenségi. És ha minden fájdalom abból származik, hogy a testnek természetszerint-való állapotja megbontakozik és a bennevaló nedvességek mértéke megváltozik; mivel soha semmi kín és fájdalom úgy meg nem bontogatja és el nem változtatja természetünk állapotját, mint a halál, mely épen és teljességesen mivoltát elrontja és csaknem tôkévé teszi: következik, hogy valamennyi kínokat, betegségeket és fájdalmakat szenvedett vagy szenvedhet a szegény gyarló test, mindazoknál nagyobb és keservesb kínokat érez ember a halálban, úgy hogy minden egyéb fájdalmak akár sebbôl, akár köszvénytôl, kólikátúl, kôtűl származzanak, csak elöljárói és martaléki a halálnak. Mert a betegségek egy vagy két tagját, fogát, szemét, lábát, veséjét gyötrik embernek: de a halál minden kínokat magában kapcsol, minden tagjait és részeit a testnek felbontja és elváltoztatja. Annakokáért rettenetesb és fájdalmasb minden világi kínoknál a halál. MÁSODSZOR: A földhöz és a világi jókhoz ragaszkodott ember lelkének kimagyarázhatatlan szorongatási és kínjai vannak a halálban, mikor látja, hogy el kell válni mindazoktól, a miket szeretett; a miben gyönyörködött; a miben reménységét helyheztette, és a mint mezítelen jött ide, úgy kell innen kimenni. Ezt meggondolván a Bölcs, felkiált: Óh halál, mely keserű a te emlékezeted annak, a ki békével vagyon gazdagságiban, kinek igyenes útja vagyon mindenekben! Mert igazán írja Sz. Gergely, hogy a mit ember szeret, fájdalommal válik el attúl. Azért a halálra vált ember eszébe vévén, hogy gazdagságát, kincsét, méltóságát, tisztit, örökségét, jószágát mind el kell hagyni: keserves méreggé változnak akkor minden kedves gazdagsági. Szeme elôtt forog, hogy jó barátitúl és atyjafiaitúl, kedves házasátúl és magzatitúl, sok szép nyájasságtúl és barátságos társalkodástúl, sôt az egész világtúl úgy meg kell válni, hogy soha ezekhez vissza nem tér. Az is elméjébe ütközik, hogy az ô teste, melynek gyengéltetésére mindenben kedvezett, oly szörnyűségre jut, hogy sem jó barátja, sem kedves házasa, nem hogy egy ágyban, de egy házban sem maradhat vélle: hanem föld alá dugják, és ott a férgektűl elszaggattatik, megposhad és rothad, úgy hogy utálás nélkül reá sem nézhetni. Óh mely szomorú és keserves kínokat szereznek efféle gondolatok a világhoz ragaszkodott ember szívében! HARMADSZOR: Rettenetesb gyötrelem vagyon a gonoszéletű emberek halálában. Mert mint a gonosztévô, mikor a tömlöcben vagyon, mindenkor törôdik, gyötrôdik, de fôképen a mely nap kivitetik a bírák eleibe, iszonyú rettegésektűl szorongattatik és kínoztatik: úgy a bűnös ember, mikor az ajtón vagyon, hogy bírája eleibe menjen, szörnyű félelmektűl környékeztetik. Eszébe jut akkor, és mintegy tükörben szeme elôtt forog teljes életének számlálhatatlan gonoszsága, szabados erkölcse, feslett undoksága. Furdalja és feddi lelkiismereti, hogy az isteniszolgálatban ily restes, az üdvösségkeresésben ily késedelmes volt, és minden eszét, kedvét csak a múlandó világi roszságra fordította. Teljes életében valami vétkekrűl penitenciát nem tartott, csoportban, sôt seregben rohannak elméjébe, mint Antiochusnak, és szörnyűképen szorongatják, mardossák szívét, mivel a halál esztene a bűn. * * * Szent Isten! mennyin kívánnának halálok óráján egy napot, egy órát azok közül, melyeket most játékkal, mulatsággal, hívsággal múlatnak, hogy abban Istennek kedvét kereshetnék? Óh, mint átkozzák akkor a gonoszak magok balgatagságát, hogy az imádkozásban, szentségek gyakorlásában, bévséges alamizsnálkodásban és egyéb istenes szent életben nem foglalták magokat? Megnyílik akkor szemek, és megismerik, de késôn, hogy hívság és roszság e földi szorgalmatoskodás, vakság és esztelenség a világi dolgokon való kapdosás. * * * NEGYEDSZER: Mindezeknél nehezebb dolog, mely a gonoszokat kínozza az utolsó ütközetben, hogy mindjárt a halál után, nem prókátor és gondviselô által, hanem személy szerént Isten itílôszéki eleibe kell menni: számot kell adni teljes életérűl: örök üdvösségnek vagy kárhozatnak utolsó sententiáját kell venni. Azért mondja Sz. Gergely, hogy méltán retteg akkor a lélek, midôn látja, hogy kevés vártatva olyat talál, a miben örökké marad. Óh, mely szörnyű félelem ez! nemcsak azért, hogy utolsó és másolhatatlan a sententia, és senki ennek executioját, kiszolgáltatását nem ellenezheti; nemcsak azért, hogy oly do-logrúl lészen sententia, melynél nagyobbrúl nem lehet, tudniillik örök boldogságrúl vagy kárhozatrúl: de azért is, hogy ily közel és szinte elôtte lévén embernek a törvény órája, nem tudja, ha nyeri-e vagy veszti? És noha lesznek, kik a bűnös testet elkésérik a sírhoz, de senki nem mégyen a bíró eleibe a lélekkel: hanem elhagyatván minden segítségtűl, csak a jó és gonosz cselekedeti mennek vélle. A sátán pedig, kit Sz. János vádolónak nevez, jelen lészen, ki beadja a szegény lelket, mint Zakariásnál olvassuk. Egy szempillantásban vége lészen a törvénynek: bévádoltatik, megitíltetik, megsententiáztatik a lélek, és haladék nélkül igazság szolgáltatik. Azért ettűl a szempillantástúl függ az örökkévaló állapot. Ilyen nagy kínokkal, ennyi keserves gyötrôdésekkel, ilyen rettegésekkel és szorongatásokkal teljes azok halála, kik a halált készen nem várják, hanem csak a múlandó világhoz ragaszkodnak; testekre, és nem üdvösségekre vigyáznak; gazdagság-keresésben, nem istenes erkölcsökben foglalják életeket. Azok pedig, a kik igaz fontban vetik és hívságnak tartják a világot minden kincseivel, böcsülletivel és gyönyörűségivel; azok, a kik itt csak azért élnek, hogy az örök boldogságban helyt szerezzenek, és minden gondolatjokat arra fordítják, hogy Istennek kedveskedjenek, azok, a kik szívében megholt a világ, és elvált kívánságok attúl, a mivel e rosz világ tartóztatja az emberek kedvét: nem ilyen rettegésekkel, nem efféle bajos gondolkodásokkal mennek a halálra, hanem víg és csendes elmével várják halálokat; mert noha el nem kerülhetik a halál nyilát, de a halál kínja meg sem illeti ôket, hanem, a mint Sz. Bernárd írja, ezek halála jobb minden világi jónál: mert kezdete a nyugodalomnak, bátorsága az örök boldogságnak. Az Isten szolgái tudják, hogy az ô halálok elrontatik a boldog feltámadással: azért úgy válnak el a testtűl, mint az útra menôk házoktúl. Tudják, hogy a világi élet tengeri habok hányása, és hogy nincs a halálnál egyéb part, a hol megnyugodjanak. Tudják, hogy e földön jövevények és számkivetésben vannak. Tudják, hogy a halál ajtaja is kezdete az örök életnek: azért minden kedvek és kincsek, minden atyafiságok ott vagyon, a hol örökké maradnak. Itt pedig úgy laknak, mint ma-holnap kimenô zsellérek, és eszekben forgatják, hogy nem házok, hanem szállások ez a test, sôt tömlöcök, melynek ajtaját halál nyitja fel. Tudják, hogy itt sok harcok és veszedelmek között vitézkednek, sok munkás fáradságokkal lenyomatnak, sok kísértetekkel ostromoltatnak és a testnek súlyos terhével nehezíttetnek: azért nyereségnek tartják, hogy a világ tôreibôl kiszabadulnak, hogy a test gyarlóságától megmenekednek, hogy az ördög ostrominak veszedelmébôl kivitetnek. És gyakran kiáltják Sz. Dáviddal: Vedd ki Uram ebbôl a fogságból lelkemet; jaj nékem, hogy ennyire hosszabbodik bujdosásom. Óh, mely gyönyörűségesek, Uram, a te hajlékid! ájulva kívánkozik te hozzád az én lelkem. Mert ha kedves a vitéz embernek harc után való diadalma, ha örvendetes a kereskedônek fáradság után való nyeresége, ha gyönyörűséges az úton-járók hazamenése, az elfáradt munkások estvéli nyugodalma, a tengeren hányatottak partra jutása: az igazaknak is kedves, mikor ebbűl a halandó test szolgálatjából felszabadulnak. Az istenfélô szent emberek le nem vetkôznek az emberi gyarlóságból: azért vagyon ô bennek is a halál fulákjának érzékenysége. De orvosságok is vagyon, mellyel annak mérgét megfojtják. * * * Egy szóval, az a különbség az igazak és a gonoszak halálában, hogy a gonosz kedve ellen, erôszakkal taszíttatik ki a világból: az igaz ember pedig bátorsággal, vigasztaló reménységgel várja utolsó óráját. * * * Mindnyájan kívánják az istenfélôk halálát, és óhajtják Bálámmal, hogy az igazak halálában részek légyen: de arrúl nem gondolkodnak, hogy az igazak erkölcsét kövessék életekben. Mindnyájan örömest úgy múlnának ki a világból, mint Lázár: csak úgy élhetnének, mint a gazdag. De nem így jár ez; az igazak halálában csak azoknak vagyon részek, kik az igazak erkölcsét követik; mert valamely bizonyos, hogy gonoszul meg nem hal, a ki jámborul él: oly bizonyos, hogy ritkán végezi jól életét, a ki halálig vontatja gonoszságát. A sz.-írásban csak egy latrot olvasunk, úgymond Sz. Bernárd, ki halála óráján megtért és üdvözült; mivel az utolsó órára halasztott penitencia ritkán igaz penitencia. És ha Alexander kiíratta hadából, a ki akkor igazgatta kopjáját, mikor ütközni kellett: Isten is méltán megveti, a ki gonoszságát akkor akarja elhagyni, mikor elhagyta ôtet a latorság. * * * Azért gyakran magunkba szálljunk, és meggondoljuk, micsoda furdalná és nehezítené lelkiisméretünket, ha ezen órában meg kellene halnunk. És ha oly fogyatkozást érzünk, melyet nem akarnók, hogy a halál bennünk tapasztalna, késedelem nélkül mindjárt kifeseljünk abból: mert, a Sz. Ágoston mondása szerént, a miben találtatunk halálunk óráján, abban itíltetünk. Azért nem bátorságos, sôt nem szabad oly állapotban lennünk egy szempillantásig is, melyben nem akarnánk meghalni. Ha így élünk, a halál nekünk üdvösségünk útja és kapuja lészen. Kit engedjen az Atya, Fiú, Szentlélek mindnyájunknak. Mondjátok mindnyájan: Ámen, Ámen, Ámen. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- Mint kell a keresztyén leányt nevelni. (Pünk. ut. XXIII. vas. elsô beszédébôl.) Nem elég a keresztyén szülék hivataljára, hogy fiok, leányok betegségében körülök vigyázzanak, orvosokat keressenek, halálokon siránkozzanak, mint a mái evangéliomban említett fejedelem: hanem kötelesek azt érteni, hogy a kiket test szerént szülnek, azokat Istennek szülik, és kemény büntetés alatt tartoznak azzal, hogy Isten akaratja szerént neveljék ôket. Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gond-jok: mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgatják ôket: de a leányok nevelésében nagy gondviseletlenség vagyon, mert csinyosgatás, ruhacifrázás, gangoson lépés, azaz kevélységre való tanítás minden nevelések. Maga, úgy tetszik, igazán írta Aristoteles, hogy a leányok jó nevelésébôl áll fôképen az országok böcsülletes állapotja, nemcsak azért, hogy fele az ország lakosinak asszony, hanem azért is, hogy a férfiak jó nevelése nagy részre az asszonyoktúl vagyon. Mert a kiktűl születünk és kisdedségünkben neveltetünk, azoktúl szopjuk tejjel együtt az erkölcsöket, melyek az új edényben legtartósbak. Erre nézve merem mondani, hogy teljes életünk tekélletes vagy feslett állapotja az asszonyemberek nevelésétôl árad: mivel elsô nyolc esztendônket, azaz legnagyobb és hajlandóbb üdônket asszonyemberek gondviselése alatt töltjük. A minémű vélekedéseket és erkölcsöket akkor belénk csepegetnek, azoknak zsínóra után futamodik a több életünk. Ennek felette a szent házasság csendes állapotja a leányok nevelésén áll, mert a rosszul nevelt leány menyekzôje holtig való galyiba. Innen vagyon, hogy valakik a pogány bölcsek közül az országok boldog állapotjárúl írtanak, úgymint Aristoteles, Plato, Xenophon, a leányok nevelésére kiváltképen vigyáztak és arravaló tanúságokat adtak. Az anyaszentegyház nevezetes doctori közül, nem tudom, ha vagyon, a ki könyvet nem írt volna a leányok nevelésérűl és oktatásárúl. Tertullianus, Cyprianus, Athanasius, Nazianzenus Basilius, Chrysostomus, Nyssenus, Jeronimus, Ambrosius, Augustinus, Fulgentius és egyebek könyvei kezünk között forognak, melyek a leányok nevelését tanítják. * * * Ne csudálja senki, ha én, a ki soha leányokat nem neveltem, a leányok nevelésérűl tanúságot adok; meg ne botránkozzék senki, ha az ördög incselkedésit és a világ feslett szokásit világosban említem: mert én semmit magamtúl nem mondok: a mit a bibliában és elébb említett sz. doctorok írásiban olvastam, azt egybe és rendbe hozom, azaz nem magam gondolatit mondom, hanem a Szentlélektűl viseltetett atyák írásiból egybeszedem és elôtökbe terjesztem az igazságot. És mivel, a Sz. Pál tanítása szerént, ebben a helyben éktelenséget nem illik említeni, hogy a szemérmetesség meg ne sértôdjék, mikor a világ szabados feslettségirűl emlékezem, többet értsetek azon a mit mondok, és legyetek figyelmetesek. Igazán írja Plutarchus, hogy kútfeje és gyökere a tekélletes jámborságnak a jó nevelés. Azért a szüléktűl nagy vigyázást kíván a gyermeknevelés: mert noha künnyen jóra hajol, a mi gyenge; de a velünk nevekedett vétkeket nehéz kigyomlálni. Azért azt kívánják a bölcsek, hogy miképen a kegyetlen medve éktelen kölyköket hoz, de nyelvével, mint gyaluval, kölykeinek külsô tagait úgy rendeli, hogy nemcsak szüli, hanem mesterségesen ékesíti fajzásit: azonképen a jó szülék, a kiket e világra hoztak, azokat nevelésekkel jóra is oktassák. Mert nem a születésbűl, hanem a nevelésbôl vagyon jó vagy gonosz erkölcsünk. Ezt akarván ismértetni Lycurgus azon alamból két agár-kölyköt nevele: egyiket konyhához, másikát vadászathoz szoktatá. Mikor együtt volnának a lacedaemon-várasiak, elôhozatván az agarakat, egy tál abárlást és egy eleven nyulat letétete: egyik agár mindjárt a nyúl után indula, másik a moslékba kapa. Ezzel hiteté, hogy a nevelésbôl vagyon az erkölcsök különbözése. Annakokáért, miképen Diogenes nem az erkölcstelen gyermekeket, hanem tanítóját büntette: úgy a Lacedaemon bírái nem az egymással veszekedô atyafiakat büntették, hanem az apjokat, hogy nem jól nevelte fiait. Quintilianus, ékesenszóló embert akarván nevelni, gyemekségén kezdi tanítását és azt kívánja, hogy oly dajkája légyen, a ki ékesen szóljon. Mert ha annak vétkes szólása a gyermekbe avik, künnyen ki nem tisztul belôle. Sz. Jeronimus azt parancsolja az anyáknak, hogyha tekéletes erkölcsü leányt akarnak nevelni, részeges, fajtalan haragos, nyelves dajkára ne bízzák gyermekeket: mert bizonyos, hogy nemcsak betegségeket, de sok alkalmatlan erkölcsök hajlandóságit dajka tejével együtt szopják a gyermekek. Próbált dolog, hogy a mely gyermeket disznótéjen neveltek, mindenkor sárban akart heverni. És, a mint Gellius írja, ha kecsketejet szopik a bárány, kemény gyapja lészen, mert a tejnek ereje vagyon az erkölcsök tulajdonságára. Láttam oly ôzet, melyet az eb szoptatott és eberkölcsöket viselt, így a részeges, buja, dühös természetű dajkáktúl hasonló erkölcsök hajlandóságát szopja az ártatlan gyermek. Annakokáért javalja Sz. Jeronimus, hogy ha az anyának ereje és egészsége szenvedi, maga szoptassa leánykáját. A természet nem egyébért adott az anyák melljébe tejet a szülés után, hanem hogy a mely vérrel méhekben táplálták magzatjokat, azzal neveljék. Egészségesbek is az anyák, ha magok szoptatnak, mert tejek bévségét künnyebbítik. És nemcsak a gyermek vastagb és egészségesb azzal a vérrel, melybôl alkottatott, hanem az anyák is inkább szeretik, a kiket fáradságos bajlódással magok neveltenek. Azért az anya, ha lehet, maga erkölcsét csepegesse leányába: és a kit méhében viselt, ölében hordozza, tejjé lett vérével nevelje, elsô mosolygásit és akadozó szólásit kedves csókolgatásival bátorítsa. Ha pedig a képtelenség más nevelôt kíván, oly dajkát válasszon, mely nemcsak egészséges, hanem erkölcsében is dicsíretes légyen. Mihent a téjtűl elfogják és szólani s járni kezd a leány: futosson és játsszék egyenlô üdôs leánygyermekekkel, de úgy, hogy az anyja vagy más megért asszony reá vigyázzon. Játszodozni a férfigyermekekkel, vagy, akármely kicsiny korokban is, azokat ölelgetni, csókolni ne engedjék a szülék: mert a kik társalkodásához kicsiny korokban szoknak, azok emlékezeti és szeretése aligha holtig nem tart. Azért bölcs Plato törvénnyel parancsolta, hogy hat esztendôs korában a leányt a férfigyermekek nyájaskodásátúl elfogják, hasonló leánykákhoz szoktassák. Mindenekfelett arra kell vigyázni, hogy a gyermek semmi feslettséget ne lásson: mert a gyermeki tudatlanság, a mit lát, azt, mint a tükör, követésével kiábrázza. Azért nem kell néki olyat látni, a mit nem kell követni. Jusson eszünkbe, hogy Eleazár inkább halált szenvedett, hogysem az ifjak elôtt tetetné a tilalmas hús ételét. Krisztus jobbnak mondotta, hogy malomkövet kössön ember nyakára és tengerben haljon, hogysem egy kisdedet megbotránkoztasson. Ama pogány Cato kivete a tanácsból egy fô embert, csak azért, hogy leánykája jelenlétében feleségét megcsókolta; mert bizonyos, hogy parancsolatnak tartják a gyermekek, a mit szüléjektűl látnak. Azért példabeszéd az, hogy anyja minémű, leánya meg olyan. Ne csak ne lásson, de ne halljon illetlen szókat a leány; és oly távul járjon a gonosztúl, hogy azt ne is tudja. Ne értse a fajtalan szókat; szerelmeskedô beszédeket senki elôtte ne említsen: hanem isteni félelemre és szeretetre gerjesztô históriákat oltsanak elméjébe, ajtatosságot csepegessenek szívébe, esteli és reggeli imádkozásokra szoktassák akadozó nyelvét, a templomba menésre édesítsék akaratját, a mennyei dolgok böcsüllésére vídámítsák értelmét. Hat esztendôs korban mit kell mívelni a leánynak, megírja Sz. Jeronimus, mikor azt parancsolja Laeta asszonynak, hogy a leányát Paulát, ama világbíró Scipiók és Gracchusok maradékát, orsó-, rokka- forgatásra, szövésre, fonásra, recekötésre, mesterséges varrogatásra tanítsa; hogy ezekben idejét tisztességesen, gyönyörűségesen, hasznoson tölthesse. Salamon, az okos asszony dicséreti között, elôl teszi azt, hogy a szösztűl és lentűl nem kíméli kezét. Sz. Nazianzenus is azt írja, hogy az asszonyok tiszti az otthonülés, Istennel való beszélgetés, orsópergetés. Paradicsomban is azt akarta Isten, hogy az unalmas tunyaság távoztatásáért, az ember munkálkodnék. És ha Augustus császár azt akarta, hogy az ô leánya és unokája szôni, fonni tanuljanak, ha világbíró Sándor dicsekedve mutogatta a perzsiabéli asszonyoknak anyja és nénje kezével szôtt ingeket: nem okoson gondolkodik, a ki úri személyéhez illetlennek véli a szövést, fonást. Sôt, hogy nagyobb kedvet találjon, mind leánykorában szüléinél, mind házassága után szerelmes uránál, szükség, hogy a leány tanuljon étkecskéket is fôzni. Nem tudom, ha vagyon foganatosb dolog, mellyel magát kedvesbbé tehesse az asszony, mint ha urát betegségében maga kezével fôzött gyenge étekkel kínálja. Mocskosb az asszonyember keze, mikor más férfiútól szorongattatik, hogysem mikor az urának való fôzésben fazékfogástúl kormoztatik; éktelenb a táncban, vagy kockajátszásban a leány újja, hogysem az étek abárlásban. Tudom a községnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia, és olvasni tanulni a leánynak; mert félô, hogy az olvasásból gonoszt tanuljon, és olyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvössé-ges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány, mindjárt kisded korában, vagy értelmes öreg asszonytúl, vagy élemetes jámbor istenfélô embertűl olvasni tanuljon, és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsöket végyen. Elôször: mert minden üdôbéli példák arra visznek. A pogányok között nemcsak könyveket írtak, hanem iskolában tanítottak: Corinna, Theano, Diotima, Aspasia és egyebek sokan. Socrates nemcsak gyakorta hallgatta az Aspasia tanítását, de Diotimát mesterének híta. A keresztyénségben, Sz. Jeronimus idétt, Paula, Laeta, Eustochium, Fabiola, Marcella, Furia, Demetrias, Salvia, Herontia és több úri asszonyok nemcsak tanultak, de oly tudósok voltak, hogy akármely írástudó doctorral vetekedhettek, mint azokból a mélységes bölcs kérdésekbôl kitetszik, melyek fejtegetését Jeronimustúl kívánták. Sz. Borbálát Origenes tanította. Alexandriai Sz. Katalin; Eudoxia, Theodosius császár felesége; Hildegardis; Senásbéli Sz. Katalin; Elpis, a Boëtius felesége, és sokan egyebek bölcs írásokat hagytanak. Másodszor: könyvek olvasása nélkül is megtanulják az emberek a gonoszt; mert a belsô indulatokhoz és ördögi incselkedésekhez járulván a mindennapi példák, künnyen megejtik a gonoszra hajlandó természetet, kiváltképen az ifjúság sikos útján, ha sok szent példák és üdvösséges tanítások olvasásával nem támogattatik. Mivel azért, ennyi botránkozások között, melyek naponként szemünkbe és fülünkbe ütköznek, senki úgy nem élhet, hogy a gonoszt olvasás nélkül is meg ne tanulja: igen kívántatik minden rendekben, hogy a tekélletes élet példáját és oktatását szent és üdvösséges könyvek olvasásából bévségesen vegyék, melyekkel az eláradott gonoszságok folyását vastagon meggátolják. De, a mint Seneca írja, és nem egy helyen írja, legnagyobb szüksége vagyon erre az asszonyoknak: mert az asszony szelidülhetetlen és mértéketlen, ha bölcseséggel és tudományokkal nem ékesíttetik, és ezek oktatásával nem szelidíttetik. Harmadszor és utolszor: nemcsak a táncolástúl, csevegéstűl, heában való játékoktúl elvonsza a leányt a tanulás: de a szép üdvösséges históriák és oktatások olvasása úgy bétölti kedvét és gondolatját, úgy felemeli akaratját a tisztességes élet kívánságára, hogy minden éktelen és csintalan indulatokat, fáradság nélkül, megfojthat pázsitjában. * * * Otthon üljön, és ha a szükség kívánja, hogy kimenjen, anyjával menjen. * * * Ennekfelette ne szenvedje a leány, hogy férfiú illesse ôtet, akármi okon és módon: mert régi mondás, hogy nem szűz, a kit gyakran tapogatnak, ô is pedig semmi okkal férfihoz ne nyúljon... Ajándékocskákat ne küldözzön, se ne vegyen: mert példabeszéd az, hogy az asszony, ha ajándékot ád, magát adja; ha ajándékot vészen, maga árát felvészi. Mihent szerelmeskedô szókat kezdenek mondani, azt cselekedje a leány, a mit csudálkozva említ Plutarchus egy Clitomachus nevű szemérmes jámborról, ki mihent szerelmeskedô szókat hallott felkölt és elment. Kimondhatatlan bolondságokat látunk néha a leányokban. Némelyek, mint ha a házasság reménységétűl viseltetnének, ifjú legényekhez adják magokat, és, a szép hízelkedö szónak, ajándékocskának, irogatásoknak és izengetéseknek helyt adván, nyilvánvaló szerelmeskedésbe esnek, mert igazán írja Nazianzenus, hogy a szeretet kezdeti az egymás szépségének szemlélésén kezdetik, azután egymásra mosolygás, suttogás és végre bátorságos nyájaskodás következik. Némelyek a leányok közül elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszek, kedvek táncra vész. Ezek is oly közel járnak az esethez, hogy közelebb nem lehetnek. Sz. Antoninus írja, hogy ritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. * * * Tiberius császár kiűzte Rómából a táncmestereket; fejek vesztése alatt tilalmazván, hogy senkit táncolni ne tanítsanak. Domitianus császár nagyúri embert kivetett a tanácsból csak azért, hogy táncban gyönyörködött. Sallustius Catilinának, Cicero Gabiniusnak gyalázattal szemekre vetették, hogy táncot jártak; mert senki nem táncol, hanem vagy részeg, vagy bolond. Azért okoson cselekedtek az ázsiai követek, kik látván, hogy a spanyolok táncba kerekedtek, megijedtek és elfutottak, alítván, hogy a táncolók megbolondultak. A szentatyák csudálatos kemény szókkal tiltják a menyekzös tán-cokat. Aranyszájú Sz. János magyarázván, mely tisztességesen szolgáltattak menyekzôket a szent pátriárkák, azzal magasztalja, hogy nem voltak akkor a menyekzôk lakodalmában ördögi táncolások. Másutt azt írja, hogy a tánc nem egyéb, hanem ördögnek mulatságos játéka és pokolra vivô eszköze, mert valahol csintalan táncolásokat látsz, bizonnyal higyjed, úgymond, hogy az ördög ott vagyon. Azért az istenfélô keresztyén leány, mint ördögi kísértetet, úgy távoztassa a táncot. Második szükséges dolog a szűzeség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, a ki szereti a szűzeséget; hanem az ifjúság tüzét szünetlen oltogassa, böjtöléssel, vigyázássál, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. Azt is tanácsolja Sz. Jeronimus, hogy, a régi római szokás szerént, bort ne igyék a leány, míg férjhez nem mégyen: Jobb, úgymond, a gyomor szenvedjen, hogysem a tisztaság. Mert nem égnek annyira az Aetna tüzei, mint gyuladoz az ifjak veleje, mikor a bortúl és jó étkektűl megmelegszik. A testi öltözetet a mi illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor apostoli által azt mondotta, hogy nem a hajók fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek cifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt, hanem a szűnek Isten elôtt való tisztasága, az ajtatosság és tekélletes cselekedetek. Nem tiltja Isten a tisztességes öltözetet, sôt akarja, hogy az asszonyok ékes öltözetben járjanak: de úgy, hogy szemérmetesen és józanon ékesgessék magokat. Ne kenje tehát a keresztyén leány orcáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verôfényre festett haját; de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hagyja fejét. Pézsmaszagokkal ne füstölögjön, de dohosságot se szenvedjen maga körül. Értéke felett drágábban ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát cifrázza; de hogy fején vagy orcáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekintse tükörében magát. És ha szép: eltekélje magában, hogy meg nem rútítja feslett élettel ékességét; ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépegesse magát. De e mellett hatalmas okok és kemény fenyítékek alatt tilalmazzák a sz. atyák, hogy a keresztyén leány se kendôvel ne mázolja, se cifrákkal ne ékesgesse magát. Tertullianus egynéhányszor írja és ô utána Cyprianus, hogy ördög találta és tanította a kendôket: a végre, hogy a ki bűn által megrútította lelkünket, külsô festékkel az Isten alkotmányát ábrázatunkban elváltoztassa. Bizonyos, hogy jót nem tanított a gonoszság mestere. Bizonyos, hogy temérdek gonoszság az Isten alkotmányát ördögi találmánnyal fedezni. Mert, a Sz. Cyprianus mondása szerént, minthogy Isten minket maga hasonlatosságára teremtett, Istenre támad és tudósbnak akarja mutatni magát a teremtônél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot idegen színekkel változtatja. Nem tetszik Istennek, a mit ô nem alkotott, magáénak nem tartja a festett bálványt, melyen keze munkáját nem ismeri. Egy szóval, a régi atyák azt jelentik, hogy ördög zászlója és bélyege a kendôzés. Nem is ismeri Isten azokat magáénak, kik az ô hasonlatosságát szégyenlik és ördögi álorcával fedezik. Mert a kinek nem tetszik az Isten alkotmánya, és azt jobbítani akarja, az Alkotót tudatlanságról dorgálja, ördögi toldalékkal vesztegetvén alkotmányát. Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét látja. Ura kedvéért a házas asszony sem festi magát, hanem azért, hogy a külsôk elôtt szebbnek láttassák, és a férfiak szemét és szívét, sôt fohászkodását utána vonja. Ura szeme elôtt természetinek színe forog, mivel a mosdás vagy izzadás után elolvad a festék. Nem is hon ültében, hanem szem eleibe menésben kendôznek az asszonyok. És ebben, világi mód szerént is, esztelenül cselekesznek: mert nem hogy szerettetné, de sôt utálatossá teszi ôket a kendô, mely az asszonynak gyenge bôrét összevonsza, megégeti, fogait oly feketékké teszi, mint ha holtszéndarabok volnának, lélekzetit megdohosítja, ábrázatját töpörödteti és, ha e világon annál szebb asszony nem volna is, a festék megrútítja. * * * Azzal mentegetik némely bolondok kendôzéseket, hogy ezzel mátkát keresnek, azok szemének kedveskednek. Ah, ki nagy vakság, ha azt ítílik, hogy a kenôcsöt rajtok meg nem ismerik. Ki nagy gondolatlanság, ha elhiszik, hogy a festéket szereti, a ki személyeket nem szereti! * * * A szülék is eszeken járjanak, és úgy válasszanak társat leányoknak, mint ha magoknak választanák. Kövessék a Themistokles példáját, kirűl azt olvassuk, hogy, mikor sok kérôi voltanak leányának, jámbornak adta inkább, hogysem gazdagnak; inkább akarván oly vôt, a ki pénz nélkül, hogysem oly gazdagságot, mely emberség nélkül szűkölködjék. Sokan a szülék közül pénznek adják, nem embernek gyermekeket. Mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vôt találjanak, ki elôkelô, gazdag, nemzetes légyen,- arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ô leányoknak, kinek holtig együtt kell élni jegyesével. Ebbôl vannak gyakorta szerencsétlen házasságok, hogy magok hasznára kufárkodnak és kereskednek gyakorta a szülék leányok házasításában. Bezzeg nem ezt mívelte amaz istenfélô Noémi, ki, midôn Ruthnak férjet keresne, azt mondotta néki: Édes leányom, nyugodalmat keresek néked, és gondot viselek, hogy jól légyen dolgod. Leányok nyugodalmára, leányok javára nézzenek a szülék, mikor házasítani akarják. És elhigyjék, hogy nagy dolgot cselekesznek, ha leányokat értelmes embernek adják, jól házasítják. A külsô jók között elsô és legnagyobb tekintet légyen, annak erkölcsére és okosságára, a kinek akarják adni gyermekeket. Azután értékére és nemzetségére; csakhogy felettébb nagyobbnak (én tanácsommal) ne adja senki leányát, ha szolgálóvá nem akarja tenni. Idejét és termetét is kell a legénynek nézni: mert ha gyermek, nem tudja megböcsülleni a házasságot: ha igen üdôs, egyéb kedvetlenséget is szerezhet, de hihetô, hogy hamar özvegységben hagyja feleségét és árvaságra neveletlen gyermekit. ======================================================================== Töredékek egyházi beszédekbôl -- A keresztyén vitézek kötelességérűl. (Sz.-Márton püspök napjára szóló beszédébôl.) Miképen a papoknak és világi fejedelmeknek, a szegényeknek és gazdagoknak, az uraknak és szolgáknak, az egészségeseknek és betegeknek, a férfiaknak és asszonyoknak, a szűzeknek és házasoknak, a nemeseknek és kézimunkás községnek tükörül adta Isten azokat a sok szentéletű jámborokat, kik, ezekben az állapotokban tisztán és tekélletesen viselvén erkölcsöket, szentek lajstromába írattak: azonképen a hadakozó embereknek az anyaszentegyház oltalmazó bajnokinak, kik színesb és szívesb részei a keresztyénségnek, az Isten és igazság ellen tusakodók rontóinak, az árvák és özvegyek oltalmáért vérekkel kereskedô erôs férfiaknak -- a vitéz kenyeret évô több sok szentek között -- tükörül adta, fôképen a magyar vitézeknek, hazánkban, Sabariá-ban született Sz. Mártont, ki noha a püspöki méltóságban végezte életét, de vitézkedô állapotban nyerte az Istennek titkos jelenésit és világosításit, melyekkel a tekélletes vitézkedésnek és szent püspökségnek felségére emelkedett. Mert mikor Galliában vitézkednék, nemcsak minden katonai csintalanságtúl és feslettségtűl oltalmazta magát, hanem téli üdôben egy mezítelen emberre találván útjában, és egyebe nem lévén, mivel fedezné fázékonyságát, kapa kardját, két felé metszé köpönyegét, felével az elfázódott embert bétakará. És noha ezt sokan társai közül megneveték, de Krisztus oly kedvesen fogadá, hogy következô éjjel megjelenék néki, a kuldusnak adott foltban öltözve, és azt monda, hogy Márton adta reá azt a köntöst. Ezzel az isteni jelenésnek és tanitásnak világosságával felindíttatván Sz. Márton, elhagyá a földi vitézkedést, és életének folyását isteni szolgálatra szentelé. * * * Ha abban az ártatlanságban maradott volna ember, melyben Istentűl teremtetett, szép békeségben, gazdag nyugodalomban élt volna, minden észveszés, háborgás, hadakozás nélkül. De mihent Isten ellen pártot ütött az engedetlen ember, több ostorok között, hadak és visszavonások támadtak, melyek világ kezdetitűl fogva volta, és lesznek világ fogytáig. Csak két fia vala Ádámnak, és a gonosz megölé az ártatlant. Csakhamar az özönvíz után, Nimród, Asszúr és egyéb hatalmaskodók, országokat kezdenek hatalmasul foglalni, és, a mint a teremtésrűl írt könyvnek tizennegyedik részében olvassuk, Kodorlahomor sok királyokat meghódoltatott, azután a világ idejével nevekedtek a hadak gyümölcsi: az emberhalálok, romlások, pusztulások, kegyetlenségek és mindennemű gonoszságok. Mert a hadak kiöltöztetik embert a természet szelidségébôl, és minden fene állatoknál kegyetlenbbé tészik; elfelejtetik a vérnek és természetnek hasonlatosságát, az irgalmasságnak kötelességét, a mértékletes életnek tisztaságát. Azért sohult nagyobb és gyakrabb vétkek nem találtatnak, mint a táborokban: ott mulatság és deliaság, a miért a rendes várasokban megölik az embereket; ott a húzás-vonás, nyúzás-fosztás, az együgyű ártatlanok nyomorgatása, sôt halálos éhségre juttatása; ott az emberek kínzása, csonkítása, koncolása, gyilkos mészárlása; ott a szűzek rontása, a házasságok törése, a magok és egyebek lelkének örök kárhozatra bocsátása oly nyilván és szégyen nélkül uralkodnak, mint ha ezekben vétek sem volna. Ebbôl a hadviselô emberek feslettségébôl származott, a mit írva hagyott Lucanus a római hadakozásokról, hogy nem találtatik a tábori emberekben jóság és tekélletesség. Erre néztek a deákok, mikor a hadakozás és gonoszság nevét csak egy kis bötűvel különböztették, mint együttjáró szomszédokat, és mikor a hadakozást vagy undokságnak vagy fenevadakhoz illendô dolognak nevezték. * * * A hadakban uralkodó sok gonoszságokra és veszedelemekre nézve, nemcsak most a visszakeresztelôk, de régen egyebek is azt állatták, hogy keresztyén embernek nem szabad vitézkedni és hadba menni. Ez nemcsak eretnekség, hanem országárulás. Mert Sz. Pál írja, hogy az Isten szentei, úgymint: Ábrahám, Mózes, Józsue és a sok istenfélô királyok igaz hit által országokat gyôztek, hadakban vitézül forgódtak, ellenségek táborát felverték. Krisztus urunk is, a százados vitézzel szólván, dicsírte hitit, de nem kívánta, hogy a vitézkedést elhagyja. Mikor minden rendek Keresztelô Jánoshoz menvén, üdvösséges tanítást vettek tôle, hozzá járulának a vitézek is, kérdvén tôle: Mi tehát mit míveljünk? Nem felelé azt nékik: Hagyjátok el a vitézkedést, tegyétek le a fegyvert; maga ezt kellett volna mondani, ha szabad nem volt vitézkedni. És ha Keresztelô János kérdés nélkül élete vesztésével meg merte mondani a királynak, hogy nem szabad atyjafia feleségével lakni: sokkal inkább az üdvösség útjáról tudakozóknak megmondta volna, hogy veszedelmes állapotjokat elhagyják, ha bűn nélkül nem lehetne a vitézkedés. De nem tilalmazta a vitézkedéstűl, hanem arra intette a vitézeket, hogy ragadománytúl és ártatlanok verésétűl oltalmazkodjanak. Ha bűn a vitézkedés, ha tilalmas gyilkosság a harcon esett öles: mennyivel nagyobb vétek a gyilkosság a lopásnál, annyival inkább kellett Jánosnak tilalmazni a harcolást. Bűn nélkül el sem mulathatta, hogy a kik ô tôle együgyű igazsággal és jó szívvel kérdezkedtek az üdvösség útjárúl, azoknak meg ne mondaná, hogy örök veszedelemre vivô állapotban vannak. De semmit effélét nem mondott Sz. János; nem tanácslotta, hogy elhagyják a vitézkedést: hanem hadakozó emberhez illendô törvényeket szabott, és megtanította, minémű mértékletes igazsággal viseljék magokat, hogy se vereséggel, se félelemmel, se csalárd fogásokkal ne kereskedjenek, se ajándékozásra ne erôltessenek senkit, hanem rendelt fizetésekkel megelégedjenek. * * * A hadakozás szükséges gonosz, és arra való, hogy bántás nélkül, békeségben élhessenek a jámborok, hogy az ártatlanok oltalmaztassanak, hogy a gonosztévôk büntetôdjenek és zaboláztassanak. Azért nem gyilkosok, úgymond Sz. Ágoston, nem bosszúállók, a kik a hadban embert ölnek, hanem törvényszolgáltatók és közönséges szabadságoltalmazók. * * * Az egyházi embereket az anyaszentegyház törvénye eltiltotta a hadakozástúl, és azt kívánta, hogy a papok azért menjenek táborba, hogy a bűnöket feddjék és tiltsák, a félelmeseket bátorítsák, a betegeket és sebeseket halálhoz készítsék. De ez az egyházi törvény nem kötelezi a papokat, mikor magok vagy hazájok oltalma szükségképen kívánja, hogy kardot rántsanak: mert akkor azt cselekedhetik, a mit Mózes vagy a Makabeusok, kik, papok lévén, nagy hadakat viseltek. Lássuk immár, mint kell magát viselni az istenes vitéznek, hogy ne csak világi zsoldot, hanem mennyei koronát érdemeljen vitéz-kedésével. Három dolgot ír Sz. Tamás szükségesnek az igaz hadakozáshoz. Elsô az, hogy a törvényes fejedelem ország akaratjából és rendelésébôl indítsa és viselje a hadat... Második szükséges dolog a hadakozáshoz, hogy igaz igye és igen szükséges nagy oka légyen annak, a ki hadat indít; mert ez az utolsó és veszedelmesb orvosság, melyhez csak akkor szabad nyúlni, mikor egyéb orvosság nem találtatik. Nincsen veszedelmesebb dolog, mint a hamis hadindítás. Mert valami károk és bűnök esnek a hadakozásban, mindazokban részes, mint elsô és fô ok, a ki hamis hadat indít: valamennyi lélek elvész, az ô lelke ád számot azokrúl. Azért, ha egy gyilkosság, egy lopás, egy házégetés, egy paráznaság testi és lelki halálra méltó: mit mondjunk arrúl, a ki ennyi ezer ember mészárlásának, egész országok égetésének, rontásának, ennyi számtalan fertelmességeknek oka? Ha egy ember ölésére napfénynél világosb bizonyságokat kiván a törvény: sokkal inkább, egész országok közönséges romlásában járó hadnak nagy és világos okainak kell lenni... Ha ki törökkel, tatárral mégyen valamely országra, bár egyébaránt igaz igye volna is, hamis hadat visel, és igazán ellene állhat minden keresztyén fejedelem, sôt tartozik ellene állani. Oka az, mert ha vétett és igazán büntetôdik valamely keresztyén ország, de azzal nem tartozik, hogy pogányok rabságába és lelki veszedelmekre hagyja az ártatlan községet vinni, kiváltképen holott a kisdedek közül sokan pogányságban neveltetnek. Ezek és a keresztyénségnek egyéb veszedelmi, melyek a török cimborából fakadoznak, elégséges okok, melyekért igazsággal ellene állhatni mindennek, valaki a pogányok segítségével hadakozik. Noha azért a keresztyén fejedelmek alatt vitézkedô köznépek és fogadott hadak nem tartoznak vizsgálni, ha igaz vagy hamis okai vannak a hadakozásoknak, hanem, a mint Sz. Ágoston írja, azt kell itílni, hogy a fejedelem és az ország meghányta-vetette a dolgot, és hamisat nem cselekeszik: de ha nyilvánvaló, hogy hamis igye vagyon a hadindítónak, senki nem vitézkedhetik lélek veszedelem nélkül mellette; mivel Isten törvénye, hogy a hamisságkezdôk és hozzásegítôk egyenlô büntetést érdemelnek. Harmadik az kívántatik az istenes hadakozáshoz, hogy igazsággal, istenesen, szentül viseltessék a had. Nem elég, hogy igaz igye légyen a hadviselônek: szükség, hogy, a hadakozó törvények szerént, igazán viselje a hadat. Nem gyűlölségűzés, vagy bosszúállás kívánsága, nem préda reménysége, vagy ragadozás fösvénysége, nem kegyetlenség dühössége, vagy uralkodás kívánsága, nem ország vagy fejedelemség öregbülése igaz célja és vége a hadakozásnak: sôt veszedelmes bűn ezekért hadakozni; hanem arra kell nézni a hadakozásban, hogy az igazság, az Isten tisztessége, az ország bátorságos békesége oltalmaztassék; hogy a gonosztévôk büntetôdjenek, és félelem által eszekre jôvén, tartózkodások légyen az ártatlanok károsításában. Nem is szabad a hadat tovább vontatni annál, a míg a szükség kívánja. Sôt az Agesilaus és Lycurgus törvényét is meg kell tartani, kik ártalmasnak itílték, ha gyakran és sokáig azon ellenséggel hadakoznak: mert ezzel tanítják és bátorítják a hadakozásra. De, hogy sommában foglaljuk a hadviselésben szükséges dolgokat, az istenfélô vitéznek, ha üdvösségesen akar a hadban forogni, három dologra kell vigyázni: elôször, mint viselje magát Istenéhez. Másodszor, mit cselekedjék felebarátival. Harmadszor, minémü készülettel és móddal rendelje maga állapotját, hogy az ideigvaló vitézkedés örök kárhozaton ne végezôdjék. Elôször azért, a keresztyén vitéznek meg kell ismerni, a mit Sz. Dávid magában tapasztalt, hogy nem az ô karja és kardja, hanem a seregek Istene hatalma szerzi a gyôzedelmet; Isten az, a ki tanítja a vitéz ember kezét a hadakozáshoz, és sok ezerek veszedelme között pajzsa alatt oltalmazza. Annakokáért nem erôbôl vagy sokaságból, nem okosságból vagy bátorságból kell a gyôzedelmet reményleni, hanem Isten segítségébôl és oltalmából... Ugyanis, az egybeelegyedett roppant seregekben, mikor mint az esôt oly sűrűn szórják a nyilat, vagy golyóbist, hogy téged nem talál akármely alávaló ember lövése, hanem az utánad vagy melletted valót: nem a te erôd és bátorságod oka, hanem egyedül az Isten kegyelme; mert magadnak módod abban nincsen, hogy elkerüljed a golyóbist, melyre nézve a táborból méltán kinevetik, ha ki a har-con ide s tova hajtja fejét, mint ha elállana a golyóbis elôtt, maga annyi félelem, vagyon együtt, mint másutt... Úgy tetszik, Izsaiás ötvennyolcszor, hatvannégyszer Jeremiás és, a mint másutt mondám, az ó-testamentom kétszázszor nevezi Istent, Sabaoth, Seregek Urának. Ezzel ismertetvén, hogy Isten az, a ki, megveri a hadakat, a ki oltalmazza az embereket... Másodszor, az istenes vitéz két dologgal tartozik felebarátjának: egyikkel, hogy kegyetlen ne légyen ellenségéhez; nyilván parancsolja Isten, hogy az asszonynépeket és szólatlan gyermekeket meg ne öljék a hadban, sôt a gyümölcstermô fákat se vágják ki, mert azok nem hadakoznak ellenünk. Adonibezek hetven királynak kezét, lábát kegyetlenül elvagdaltatta, de Isten akaratjából hasonlóképen cselekvék ô vélle Józsue. Másutt is a sz.-írásban megmondotta Isten, hogy az Izrael királyára megharagudt azért, hogy a rabokkal kegyetlenül bánt. Mert miképen az ellenkezôt, kíméletlen kell ostromlani, úgy azt, a ki meggyôzetett, irgalmason kell tartani. Bezzeg értette ezt amaz istenfélô Constantinus, kirűl azt írja Eusebius, hogy látván vitézinek felgerjedett indulatját, kik egy lábig le akarták vágni az ellenséget, megkiálttatta, hogy aranyat ád, valaki elevent viszen. így az ellenség életét kincsen megváltotta. Másikkal tartozik a vitézlô ember a szegény községnek, hogy azt ne verje, ne fossza, ne pusztítsa, hanem, a Keresztelô János parancsolatja szerént, fizetését költse, és azzal éljen. Ha megszűkül, kövesse Sz. Dávidot, ki nem ragadozott, hanem Achimelechtôl kéreméssel nyert kenyeret. A Nábál juhait sem lopatta, hanem kéremés szerént, jóakaratból, kívánt segítséget szükségében. Marcus Scaurus írja, hogy a római tábor szélén egy szép, ért gyümölcsfa volt, mikor másnap a tábor megindult, egy alma híjával sem volt a fa; mert akkor a hadviselônek ilyen instructiót, vagy ordinantiát adtak a császárok: Ha tisztet akarsz viselni, sôt ha élni akarsz, a vitézek kezét megtartóztasd; senki tyúkját, juhát, szôlejét, gabonáját ne bántsa a szegény embernek; az ellenség prédájából, nem az ország tagjai siralmiból gazdaguljon. Akkor Pescennius Niger egy tyúklopásért, tíz gyalognak akarta fejét vétetni. És noha megengedte életeket, a sok vitézlô nép kérésére, de tíz tyúkot adatott a kárvallott embernek. Bezzeg arany üdô volt, mikor ezek a törvények és jó szokások virágzottak; bezzeg nem csuda, hogy akkor a hadak gyôzedelmesek voltak: de különben fordult most a világ. Ez az oka, hogy a kik prédává teszik a szegénységet, magok is ellenség prédái lesznek. Mert, a Sz. Jeronimus és Gregorius mondása szerént, a mi bűneink teszik erôssé és gyôzedelmessé az ellenséget, azok élesítik ellenünk a pogányok fegyverét. * * * Azt pedig mindenkor szeme elôtt viselje, a mivel a IV. Leo pápa bátorította a keresztyén vitézeket, hogy félelem nélkül harcol-janak: mert a ki meghal, Istentűl mennyei dücsôségbe vitetik, a ki tudja, hogy az igaz hitért, a keresztyénség oltalmáért, hazájának bátorságáért szenved halált a vitéz ember. ======================================================================== Levelekbôl -- Thurzó Györgynek. Szolgálatomat ajánlom nagyságodnak, mint nekem jóakaró uramnak. Az Úr Istentűl nagyságodnak kedvesivel egyetemben jó szerencsés, bódog, hosszú életet kívánok. Alkalmatosságom lévén az írásban, nem akarám elmulatni, hogy az itt való dolgokrúl nagyságodat ne tudósítanám. Azért, nagyságos uram, egy hete vagyon immár, hogy ide érkeztem; de mivelhogy ô felsége mind oda ki Brandeisban volt, és szerdán megjôvén, csötörtökön az neoburgi hercegnek lôn audentiája, ki miatt nem is mertem ekkoráig audientiát kérnem ô felségétűl, hanem az estve szólván fôkomornyík urammal, fogadá, hogy, mentül hamarább lehet, megszerzi az audentiat, melyben ô felségének mind szóval s mind írással, az generális uram relatiója szerént, megbeszéltem az oda fel való végeknek fogyatkozását. Bizony az szomszéd provinciák, úgy mint Morva és Slézia minden végeknek megfizethetett volna azzal az költséggel, melyet majd három hónapig költöttek az commissáriusokra, kik az sléziai cancelláriának abrogálásárúl tractálnak. Mert csak az olomuci cardinál uramnak is Morvátúl minden napra kétszáz talléra járván, költsége közel harmincezer forintra ment. És magok mondják az urak, az a tracta áll az provinciáknak kétszázezer forintjában. Et tamen (az mint látom) rebus infectis kell eloszolniok. Az velencésekkel tractában indultak, és valami capitulátiókat is küldöttek nékik, melyeket még nem ratificáltak; most újonnan ellövöldöztek az velencésekben, kik egy erôs sáncot akartak megvenni. Adjon az Úr Isten jó békeséget az keresztyénségben, hogy az természet szerént való ellenség ellen lehessenek erôsbek, az mikor kívántatik. Látám, uram, mit írjon Zemplín vármegye Sárosnak én felôlem, és bizony csudálom, hogy az eszes emberek efféle hiúságokat elhihetnek. Hogy Forgách uram a nemességet ölje, tömlöcözze, soha bizony eszemben sem jutott, és hogy ô felsége sem foghat, vagy ölethet meg egy legkisebb nemes embert is (excepto casu flagrantis criminis), hanem citátum et convictum. Azonképen az Isten életemet ne adja, ha soha csak gondoltam is, hogy én haddal menjek vissza az felföldre. Hanem azt mondtam és most is mondom, hogy ha az zűrzavarban gyönyörködnek, félô, hogy ô felségét meg ne búsítsák és másképen ne vegye eleit ô felsége. De mit mondjak, uram, nem csuda, ha az Zemplén vármegye efféle köz szókat elôveszen, holott nagyságos urak Magyarországban életöket kötötték melléje, hogy én Prágában sem jöttem, hanem Moldvára csavarodtam ô felsége akaratjából, hogy Radult visszahíjam. Az ki forgott ez világban, és tudja quantum est in rebus inane, neveti efféle dolgokat, és én is bizony csak nevetem. De azt szégyenlem, mikor az idegenek nemzetségünket nevetik, hogy efféle gaz híreknek, mint valami derekas dolgoknak helyt ád. Mert bár mind úgy volna is, hogy én mondottam volna azokat, amiket hamisan rám fognak, micsoda okosság mutatja, hogy az én mondásomhoz képest nyeregben tartsák lovokat. Mintha skatulyában postán küldhetné ember hadat ennyi földre, ki miatt minden órában készen kelljen lenni. Avagy mintha én rajtam állana az hadgyôjtés, vagy én hivatalom és tisztem volna az hadakozás. Higyje nagyságod, hogy efféle causas non cautas másra magyarázzák az idegen emberek. Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint akárki; hazámnak, nemzetemnek böcsülletit s csendességét szeretem, és Istentűl óhajtva kérem. Az nemességnek is privilegiomit szeretem és, tehetségem szerint, oltalmazom; mert noha most az sok hadak között megaprósodott az Pázmány-nemzetség, de azt megbizonyíthatom, hogy Sz. István király idejétül fogva, jószágos nemes emberek voltak az eleim. Az anyám Massai-nemzet volt, az nagyanyám Csáki Miklós leánya volt; Ártándi Kelemen, Cibak Imre közelvaló atyafiai voltak az atyámnak. Azért soha bizony a nemesség privilegioma ellen nem törekedtem, ne is adja Isten, hogy törekedjem. Ezeket talán superfluum nagyságodnak, ily okos úrnak írnom; de, az sz.-írás mondása szerént, nem kell embernek szégyenleni az igazmondást maga oltalmában. Kérem is nagyságodat az én szolgálatomért nagyságod efféle gaz híreknek helyt és hitelt ne adjon. Tartsa meg az Úr Isten nagyságodat minden jókkal. Pragae 20. Augusti 1616. Illustrissimae Dominationis Vestrae humillimus servus Petrus Pázmány Praepositus Thurociensis. ======================================================================== Levelekbôl -- I. Rákóci Györgynek. I. Szolgálatom ajánlása után, az Úr Istentűl kegyelmednek az új esztendôben jó egészséget és minden üdvösséges jókat kívánok, asszonyommal és az kegyelmed szerelmes gyermekivel egyetemben. Az kegyelmed böcsülletes levelét, melyet Váradról 24-a Novembris írt, csak szintén ma hozá ide egy lednicei gyalog ember. Bizony dolog, hogy én alkalmasbnak ítéltem volna, ha az elôbbi, sôt gyakran újíttatott ajánlás szerént, egyenesen császár ô felségéhez küldötte volna kegyelmed bizonyos emberét. Úgy itélem hamarább és jobban végezhettek volna. Mert oly messze lévén uraktól a commissariusok, gyakran kelletik postákra várni. És a commissariusok soha nem oly szabadosok az végzésben, mint az úr. Úgy vagyon az Ostrosith uram commissiójában és instructiójá-ban (melyet én velem késôn közlöttek volt) volt emlékezés, hogy commissió legyen. De azért volt, mert, úgy tetszik, az kegyelmed böcsülletes követinek jövetele kétséges volt; mert ha az bizonyos lett volna, okvetetlen azokra várakoztak volna. Épen oly akadály a mint kegyelmed tudja, hogy Ostrosith uram késôn érkezvén udvarhoz és relációját késôn praesentálván, az szent-innepre nézve is, nem volt lehetséges, hogy az hagyott napra Eperjesre gyűljenek a comissáriusok, hanem amint kegyelmednek tudtára vagyon, egy hónappal tovább kellett haladni. Én úgy gondolkodom (noha talám megcsalatom) hogy még most is jobb volna arra nézni, hogy az kegyelmed sokszor iterált ajánlása szerént udvarhoz küldené követét. Mert a minémű dolgok fenn forognak, azoknak derék veleje, ugyancsak a munkácsi és mádi dolog, mivel a többibe nem igen nehéz egyezés lehet. -- Azokról pedig nem látom, mit végezhetnek a commissariusok, mivel az, egy része törvényt illet, et fundamentaliter császár ôfelsége kegyelmességét, melyet praesentes legati künnyebben optineálnak, hogysem posták által a commissariusok etc. Ezt az én vékony tetszésemet confidenter jeletem kegyelmednek. Nem akarnám, ha messze terjedne: noha nem is felette bánnám. E melletgt kegyelmed abban bizonyos legyen, hogy tehetségem szerént én a békeségnek ôrzésében szívbôl fáradok. Mert akarnám, ha ezt a kevés magyarságot jobb idôre tartanók, és egymást ne fogyatnók; ki tudja: talám Isten könyörül romlott hazánkon, és a természet szerént való ellenségtűl megmenti. Tudom, kegyelmednek tudtára vagyon, hogy a szegény svétiai király a lipsiai harcon bizonyosan elveszett. A szegény Fridericus, aki cseh királynak íratta magát, naturali morte holt meg, eodem tempore. -- Szegények, ha a magokéval contentusok lettek volna, csendesen és boldogul élhettek volna. Azt nem tudom, ha igaz, de egy néhány felôl írják, jhogy a saxoniai elektort guta ütötte. Császár ô felsége nagy hadi készülettel vagyon, de a békeségre is kész. Tartsa és áldja meg Isten kegyelmedet minden jókkal. Érsek-Ujvárban 5. Januarii 1633. Illrmae Dnis Vrae amicus ad serviendum paratus Cardinalis Pázmány II. Illustrissime princeps, domine amice observandissime. Istentűl kegyelmednek minden üdvösséges jókat szívbôl kívánok. Noha az elôtt is írtam kegyelmednek, és szeretettel kértem, hogy az elvégzett szép békeségnek oltalmára, és maga fejedelmi jó híre-nevének terjesztésére nézve a Prépostvári uram dolgát ne hagyja kegyelmed tovább függôbe, hanem eressze vissza jószágát. Mindazonáltal, mivel ezen dolgról császár ô felsége is ír kegyelmednek, akarám mégis kegyelmedet nagy bizalommal kérni, érje végét ennek is a kevés dolognak, és vegye inkább szolgálatját Prépostvári uramnak is. Nem kételkedem, hogy kegyelmed elôtt tekinteti leszen az én intercessiomnak is. Úgy vagyon, hogy ide is a keresztyénségben gyuladozó sok és veszedelmes hadak indulatin elég gondolkodást szereznek. De igazság szerént írom kegyelmednek, hogy ennek a szegény romlott hazának állapotja is nagy okot ád félelemre. Mert a török nem olyan lassú ellenség, mint, egymás között, a német, és, ahova fordul;, mint a tűz, hamar emészt. Nem tagadom, féltem Erdélyt is a Székely Mózes támadásától. Mert a minémű embernek azt hallom, talám kevés munkával kedvet talál a töröknél. Igen méltó kegyelmednek vigyázni, és ha mi oly állapotok lennének, ô felségét is tudósítani. Én kegyelmednek minden idôben igaz jó akarattal való szolgálatomat ajánlom, valamíg a mi kegyelmes urunkkal ezt a mostani egyességet megtartja. Minthogy reménylem is, hogy végig megtartja. Tartsa Isten kegyelmedet, asszonyommal és szép fijaival jó egészségben. Pozsonyban 21. Martii 1634. Kegyelmednek szeretettel szolgál Cardinalis Pázmány III. Illustrissime princeps, domine amice et vicine observandissime. A kegyelmed levelét megadta Armpruster uram, melyet nagy szeretettel vettem. És gondolván, hogy ez levelem kegyelmedhez az elôttünk való szent innepekben, avagy az új esztendônek kezdetében érkezik, kívánom az Úr Istentôl, hogy kegyelmedet, asszonyommal és szerelmes gyermekivel egyetemben, a szent innepekben, lelki és testi jókkal áldja meg, és sok következendô új esztendôket engedjen érni kedves jó egészségben. Ím én az országgyűlésre készülök, és akarok indulni. Adja az Úr Isten végezzünk minden jót szegény hazánknak megmaradására. Császár urunk ô felsége e héten bizonyosan be akar menni. Király urunk fris és jó egészséges állapotban érkezett az imperiumbul. Jó reménység vagyon a közönséges békeség felôl; mivel mind ô felsége a mi kegyelmes urunk hajlandó arra, -- s mind pedig az ellenkezô fél nem láttatik attól idegennek lenni. Az includalt cédulát, a pasa levelérôl, csudálkozva olvastam. Bizonyosan higyjen kegyelmed, hogy ô felsége bánta, és neheztellette azt a dolgot, és meg is szólítják az embereket róla, hogy többé a ne legyen. Magam állapotja felôl azt írhatom kegyelmednek, hogy igen törôdött és bontakozott egészséggel vagyok. De úgy kell lenni, a mint a jó Isten akarja. Tartsa és éltesse kegyelmedet Isten sokáig jó egészségben. Pozsonyban 10. Decembris 1634. Illrae dnis vrae amicus ad serviendum paratus Cardinalis Pázmány. IV. Illustrissime domine princeps, amice et vicine observandissime. Kívánsága szerént való sok jókkal látogassa Isten kegyelmedet, asszonyommal és szerelmes gyermekivel egyetemben. Nagy részét a sopronyi gyűlésnek igen beteges állapotban töltöttem, a mint kegyelmednek Chernel uram meg tudja mondani. Mind-azáltal a mire érkeztem, igazsággal igyekeztem hazámnak és nemzetemnek szolgálni. Mely dologról, mint szinte a több gyűlési állapotokról is kegyelmednek tudom bizonyos relatiot teszen Chernel uram. Én is sok dolgokat levélre nem bízhatván, hat punctban foglaltam a miket kívántam Chernel uramtól, hogy kegyelmednek referáljon: tudom, oly igaz régi meghitt szolgája kegyelmednek, hogy mindeneket híven megmond. Én kegyelmednek igazsággal való jóakarója vagyok. Tartsa Isten kegyelmedet egészségben. Pozsonyban 17. Februarii 1635. Kegyelmednek szeretettel szolgál Cardinalis Pázmány. V. Illustrissime princeps, domine amice observandissime. Kívánok az Úr Istentôl kegyelmednek minden jókat boldogul megadatni. A sopronyi gyűlésen eleitôl fogva oly megbontakozott egészséggel vagyok, hogy ezt a szegény rothadandó testet, mint egy dôlô házat sok tatarozással kell mind addig gyámolitanom, míg az Úr Isten elhozza azt az órát, melyet bölcs gondviselésébôl rendelt életem végezésére. -- Úgy vagyon, hogy Bécsben voltam, mikor a kegyelmed jámbor szolgája, Armpruster érkezék. De oly romlott állapottal voltam, hogy csak ki sem mehettem az házból, szünetlen a doctorok keze lévén rajtam. Ô felségével is nem voltam különben szemben, hanem csak mikor a hévvízbe indulék. Itt is a hévvízbe immár két héttôl fogva nyavalygok, és, úgy tetszik, Isten kegyel-mességébôl nem kevés hasznát is érzem ennek a jó hévvíznek. A közönséges dolgokról sokat írhatnék, de azt hiszem mindeneket meg tud beszélni Armpruster. Noha az imperiumi dolgok igen változók és bizonytalanok, de ugyan oly reménység vagyon, hogy rövid idô alatt közönséges jó békeséget ád az Úr Isten. Mert igaz az, hogy teljességesen elfogyatták magokat az emberek és megunakodtak a hosszú hadvontatás után, más az, hogy igen idegenek mindnyájan a franciai király uraságától. Adná az Úr Isten, hogy egyszer szűnnék ez az iszonyú vérontás, és tartanák a közönséges ellenség dühösségének romlására ezt a sok vért és kincset, mellyel Isten elôtt való nagy számadással fogyatják és erôtlenítik a keresztyénséget. Kívánom az Úr Istentűl, hogy kegyelmedrôl és a kegyelmed kedves házanépérôl gyakran örvendetes hírt hallhassak. Datum ex thermis Pöstyéniensibus die 26. Maii 1635. Illrae Dnis Vrae amicus ad serviendum paratus Cardinalis Pázmány. VI. Illustrissime princeps, domine amice observandissime. Isten kegyelmednek kívánsága szerént való jókat adjon. Böcsül-lettel vettem a kegyelmed levelét, melyet 22 septembris Fejérvárról ír. A kegyelmed szolgája, Maurer uram, ezelôtt negyed nappal mene vissza, ugyan akkor indula Bogádi uram ô felsége után. Bizonyos, hogy a minémű esküvéssel kajmakám és a temesvári pasa írogatott kegyelmednek, és kegyelmed is a minémű bizodalomba volt, ahoz képest, nem ítéli senki, hogy az idén, immár félni kellene. De ebbôl megtetszik, mit kell a töröknek hinni. Ö felsége vigyázni akar mindazáltal a maga tartományira, és rövid nap megírom kegyelmednek, micsoda rendelések lesznek, mert még nem tudom mindenestűl. A mit tudtam Maurertôl megizentem. Ha a portán való követek és az erdélyiek nagyobb része kegyelmedet el nem hagyták (minthogy errôl nem is tudok semmit) bizonyos, hogy ez a török nem árthat kegyelmednek, sôt Erdélynek igen jó állapotot szerez, ha a hajdú vitézekkel egyetértvén, visszaveri. Vajha az én vékony tetszésemet követi vala kegyelmed, és lengyeleket hozat vala. De ez késô. -- Ô felsége is a minémű mandátumot küldött a münsterburgi herczegnek Sziléziába, hogy dragonyokat adjon kegyelmed mellé, megküldtem a madatumot Réz Andrástól. Nem tudom ha megvitték? Kegyelmed azon legyen, és meg ne ijedjen: mert Isten az, ki a pogány ellen megsegíti a keresztyéneket. Asszonyomat és az úrfiakat assecurálja Váradba; noha én soha nem javallottam, hogy mind együtt legyenek. De kegyelmednek más tetszése lôn. Ha bir a törökkel kegyelmed, írja meg a portára, hogy kegyelmed hív a portának; de ezek a kajmakám assecuratiója ellen proprii commodi causa jöttek. És nem ô hatalmasságára, hanem a fösvény és pénzért a császár atnáméját felbontóra megyen. Ha látja kegyelmed, hogy nem bír velek, és (kit Isten ne adjon) valakik az erdélyiek közül elállanak: Váradba assecurálja kegyelmed magát, Jenôbe Kornis uramat, Székelyhidat, Kôvárt, Szamos-újvárt, Fogarast, Dévát, Lugost erôsítse meg. Majd eljô a tél, és idô adatik mindenre. Lám Básta egynéhányszor kijött Erdélybôl, és meg bement. Nem kell, uram, a keresztyénségnek ilyen szép bástyáját, mint Erdélyt, pogánynak hagyni. Nem kell arra szoktatni senkit, hogy csak beszaladjon a törökhöz, és mindjárt vajda legyen. Bizonnyal higyjen kegyelmed, hogy soha én senkinek sem titkon, sem nyilván nem fovealok, valaki pogánnyal megyen keresztyén fejedelemre; mert az ilyen ember személyválogatás nélkül átokba és excommunicatioba vagyon a római anyaszentegyháznak bulla Coena Dominiba. És azt a mit kegyelmednek írok és a mit Kornis uramnak is írtam, az egész világ elôtt meg merem mondani. Ha ezer életem volna, bizony, azzal is megpecsétleném. Az Úr Isten kegyelmedet segítse, és szégyenítse minden ellenségit. Tyrnaviae 6. Octobris 1636. Kegyelmednek szeretettel szolgál Cardinalis Pázmány. VII. Illustrissime princeps, domine amice observandissime. Isten kegyelmednek sok ó esztendôk végét, és új esztendôk kezdetét s folyását adjon egészségben érni asszonyommal és a kegyelmed gyermekivel egyetemben. -- Hatodik hete, hogy kegyelmed az maga állapotjáról semmit nem ír; kin nem keveset csodálkozom; az udvarnál sem tudják, mire magyarázni. Én azért azt hiszem: nem egyéb az oka, hanem hogy kegyelmed a békeséget elvégezvén, immár csendes állapotban nyugszik. A budai vezér elég fényesen ír gróf Schlik uramnak a békeségrôl, és annak conditióirúl. -- Igen szükséges, hogy kegyelmed császár urunkat ô felségét tudósítsa voltaképen minden dolgokról. Az imperiumban hál’ Istennek nagy jó reménységek vannak. Utolsó levelet 19-a decembris írtak Ratisbonából. Akkor immár az imperiális koronát oda vitték volt. A város népét, és benne való vitézlô népet az electorok megesküdtettek volt ad obedientiam et fidelitatem a római király electiójában. És az aurea bullának praescriptuma szerént, minden fejedelmek követinek és idegen úraknak intimálva volt, hogy kiköltözzenek a városból usque ad peractam electionem regis Romanorum. Azért pro certo habemus, hogy 22-a decembris a római királyságra választották harmadik Ferdinánd urunkat. Minekutána Panier megverte vala a saxoniai electort, bizony dolog, hogy sok csinyt cselekedett az imperiumban; de a császár hada körül Galliából, és egyébünnen annyi nép gyülekezett ellene, hogy semmi félelem nincsen tôle. A galliai királynak az öccse, dux aurelianensis is, sok és nagy úri emberekkel egyben esküvén, azt mondják, hogy ôk a királynak örömest szolgálnak, de azt akarják: hogy a kik okai ennek a vér-ontásnak, és ellentartók a békeségnek, azokat az király mint haza rontóit, megbüntesse. -- És immár is annyira jutott a dolog, hogy a bizonyos békeséget mindnyájan reméljük Isten kegyelmességébôl. Ezeket kegyelmednek azért írom valósággal, mert tudom, és maga kegyelmed száma nélkül megtapasztalta, hogy sok hamis híreket hintegetnek a békételenek. Egyébbel kegyelmedet most az új esztendôben nem tisztelhetem; hanem mivel az Úr Isten sok nyavalya által alkalmatlanná tett az prédikáláshoz, ime azokban a prédikációkban, melyekkel az Úr Istennek tisztességére harminc esztendôktôl fogva tanítottam a közönséget, kinyomtattam egynéhányat; és egy exemplárt nagy böcsüllettel és szeretettel kegyelmednek küldöttem, kérvén azon, hogy mikor fejedelmi gondjaitól üressége lehet, ne restelje átolvasását. Azt hiszem, hogy kegyelmed pápista prédikációt nem is hallott. Ottan is olvasni ne restelje kegyelmed. Ezzel az Úr Istentôl kegyelmednek üdvösséges jókat szívbôl kívánok. Posonii 26-a Decembris 1636. Illust. dnis. vrae amicus ad servitia paratus Cardinalis Pázmány. ======================================================================== Politikai iratokból -- Véleménye a magyar király választásáról, melyet az 1618-iki királyválasztó országgyűléskor írásba foglalt. Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midôn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élônkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midôn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erôtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ô harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. Ez az oka, hogy eleitôl fogva, minden okos hazaszeretôk azon mesterkedtek, interregnumra ne juttatnák az országot. A népe között eszébe vette vala Sz. Dávid, hogy a Saul halála után, a nép kétfelé szakadván, ki Izbozetet, ki pedig ôtet követi: mi miatt sok esztendeig, nagy vérontások történtenek, mind az Izbozet haláláig. Annak okáért még életében Salamont királlyá választtatta, mit az utána való királyok is sokan követtenek. A római császárságnak elsô fundálója, Augustus, még éltében, Tiberiust, az ô mostoha fiát, utána való successorrá választatta, s ezt a példát ô utánna a pogány és keresztyén császárok is követték nagy sokan. A mi atyáink, mivelhogy szájokban vala íze az interregnumnak, és a királyválasztásnak egyenetlensége rontotta s vesztette vala hazánkat, azon mesterkedtek mindenkor, hogy ez a veszedelemség újabban hazánkra ne következnék. Azért nem vártak, hogy a Ferdinánd, Maximilian, Rudolf császárok a successióról értekeznének, hanem, a királyok tanácsait megelôzvén, nagy kérésekkel unszollották ô felségeiket, hogy árvaságra ne hagyják az országokat, hanem éltekben mutassanak fejet, kitôl függni kelljen. Bizony, a mi atyáink és ôseink az ô törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sôt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ô választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévô birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat. ======================================================================== Politikai iratokból -- A választandó személyrôl. Császár urunk ô felsége, a mely levelet írt a vármegyének, meg nem nevezte, kit akar ô felsége az ország gyűlésében proponálni s commendálni a király méltóságra; mit, talám, a kettô közül egyikért cselekedett ô felsége: avagy, hogy nem akarta a generális gyűlésnek autoritását sérteni; mivelhogy a királyválasztás nem illeti külön magán a vármegyéket, hanem csak a generális gyűlést. A vármegyék dolga pedig az, hogy követeiknek instructiót adván, értelmeket és tetszésöket követeik által megjelentsék. Avagy, hogy ha talám ô felsége bizonyos személyt most a generális gyűlés elôtt proponált volna, gyanakodtak volna némelyek, hogy a választás ô felségétôl immár meg lett volna. De, akárminémü tanácsból cselekedte légyen ezt ô felsége, az bizonyos, hogy a mely személyeknek kell választani, abban ezeknek kell választani: 1. Hogy magyarországi vérbôl származott légyen; mert, noha a mi eleink a szabad választást megtartották, de azért mindenkor azt követték a választásban, hogy meddig a királymagból valaki találtatott, addig idegent akaratjok szerint nem választottak. Errôl két bizonyság vagyon; elsôbb a decretum 1485 articul. 1. 2. 3. nyilván iratik, hogy csak a királymagnak fogyatkozása után kell a palatínusnak új választásra gyűlést hirdetni. És nevezet szerint a mostani kegyelmes urunk famíliájának, az austriai háznak, úgy tetszik, oly fogadást tett az egész ország, hogy a királyi méltóságot idegen kézre nem bocsátja, míg az ô felségének maradékja fen lészen, mint megtetszik ex articulo 5. anni 1547. Második bizonyság az, hogy minekutána Sz. István az angyali koronát és a királyságot országunkra hozta, az ô nemzetségében maradott e mái napig a királyság, úgy, hogy mindennyi idôtôl fogva csak ketten voltának, kik a Sz. István atyjának bátyjától, Mihálytól, vér szerint nem származtak volna, tudniillik: Ottó, kit a királyságból maguk kivétenek a magyarok, és I. Mátyás király, kit Szilágyi Mihály haddal és erôvel választata a királyságra. De Ottó után a Sz. István vérére szálla ismét a korona, úgymint a Carolusra, kinek anyja volt Mária, V. István király leánya. Carolus után, Lengyelországból, Vladislaust hívják királyságra, de a királynénak házastársul lételének kötelességével. És mikor a várnai harcon elveszett volna Vladislaus, Albert királynak holta után lett fiát, Lászlót, ötesztendôs korában koronázzák. Azután I. Mátyás király választatik Szilágyi Mihály által; de az ô halála után ismét Sz. István vérére szállá a királyság, tudniillik Vladislausra, ki Casimirusnak, Albert király leányától, Erzsébettôl, fia vala. Azért hatszáz esztendô folytában 39 király közül csak kettô találkozik e mái napig, a ki vagy maga, vagy felesége által Sz. István királyra nem vezettethetik. A mi eleink pedig oly szorgalmatossággal vigyáztak arra, a királynembôl bölcsôbeli gyermekeket, vagy a királyi leányzóknak idegen nemzetbôl férjeket választani, hogysem akárkit egyebet, sôt, a mint a Tripartitumban olvassuk, mikor a királymag elfogyott volna, Könyves Kálmánt, az elsô váradi püspököt, a római pápa engedelmébôl, a püspökségrôl királyságra emelék. 2. Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. Magyarországnak a hossza mostan is közel 200 mértföldet tészen, mert az Adriaticum tengertôl szintén fogva Erdélyig terjed, és azon hosszúságon mindenütt vigyázók által ôriztetik, úgy, hogy talám száz vigyázásnál több vagyon határban. Innen vagyon, hogy császár urunk ô felségének békeséges idôben is minden esztendôben hússzor való százezer forintnál többet kell költeni a vigyázókra, ha csakugyan fogyatkozna, akar is ezekre gondot viselni. Azért a magyarországi királynak olyannak kell lenni, a ki a magáéból oltalmazhassa országunkat, és keresztyén fejedelmek atyafiúságával oly erôs légyen, hogy segítséget reménylhessen, ha a török reánk rohanna. Annakokáért, valaki Csehországot, Morvával és Silesiával és a mellett Austriát Stiriával és Carinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minekünk kénytelen ahoz fejünket hajtanunk. Mert, a mint mondám, noha Magyarországnak hossza messze terjedhet, de a széle igen kicsiny, és egyfelôl német provinciákkal határos, másfelôl a törökökkel; lehetetlen, hogy Magyarország erejével a két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy pogány torkába kell esni, avagy a szomszéd keresztyén fejedelem szárnya alatt kell megnyugodni. Nem is tudom, ha a keresztyén szomszéd országok, melyek ennyi esztendô alatt ily sok költséggel és vérontással a török ellen oltalmazzák Magyarországot, látván azt, hogy az ô megmaradásoknak is bástyája a mi országunk, elszenvednék azt, hogy az ô fejedelmek elhagyattatnék. Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem idôre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erôsségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ô felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ô felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ô felsége: nem látok semmi okot, melyért ô felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sôt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ô felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná. Csak egy akadékot hallok, hogy némelyek forgatnak, tudniillik a félelmet, szabadságunkban és törvényünkben meg ne bolygasson ô felsége. De az hiábavaló félelem: elôször, mert Csehországnak, Morvának, Silesiának sokképen több szabadsága vagyon a hit-dologban, hogysem Magyarországnak; mindazáltal; minthogy ezek az országok tudták ennek a fejedelemnek kegyelmes tekélletességét és tekélletes igazságát, semmiben efféle félelem miatt meg nem tartózkodtak. Másodszor, hiszen a koronázatkor a mi hazánknak és nemzetségünknek törvényeire és régi szabadságára azért esküszik meg ô felsége, hogy bátorságosok lehessünk szabadságunkban. Elvégzem azért, és azt concludálom, hogy a vármegye követeinek speciális instructiót kell adni, hogy successornak válasszák és megkoronázzák, elôbb reá feleltetvén ô felségét, országunk szokása szerént, hogy országunknak régi szabadságaiban, törvényeiben és szokásaiban megtart minden rendeket. ======================================================================== A képek jegyzéke. Pázmány Péter arcképe. (R. Hirsch Nelli rajza). Forgách Zsigmond nádor. Pázmánynak Szelepcsényi által metszett arcképe. Bellarmin Róbert jezsuita generális. Pázmány nagyszombati palotája. A nagyszombati egyetem. Pázmány bíbornok bullájának pecsétje. Esterházi Miklós nádor. II. Ferdinánd római császár és magyar király. A sárospataki vár. Nagyszombat 1666-ban. III. Ferdinánd római császár és magyar király.