Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Eva Petrik Gyermekeimmel Indítások iskolás gyermekek vallási neveléséhez lelkipásztorok és szülôk számára Az eredeti mű címe: Mit Meinen Kindern Einen Neuen Weg Fordította: Ligeti Margit Fedôlapterv: Agnes Falkner Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. A családnak kell döntenie A család befolyása Mit jelent a vallásos nevelés? II. A gyermek vallásos kibontakozásának természetes elôfeltételei Az öröm A hála Csodálkozni tudás Csendben lenni A szimbólumok megértése Segítôkészség és testvériesség III. Helyes mérték a nevelésben -- mértéktartás és a középút Szigor és szelídség Ellenôrzés és bizalom Elvhűség és tolerancia Kényszer és szabadság IV. A gyermeki akarat nevelése Mi gátolja az akarat képzését? Kényszer és külsô ráhatás Mi mozdítja elô az akarat fejlesztését? Aszkézis Motívumok A kísértések V. A gyermeki lelkiismeret kibontakozása Elsô tapasztalatok Hogyan neveljék a szülôk gyermekük lelkiismeretét? Dicséret és feddés A cselekedetek indítékai A lelkiismeretvizsgálat Átmenet az önálló lelkiismerethez Gyermeki döntés Kétféle mérték Bűnbocsánat, jóvátétel, engesztelés VI. Istennel a hétköznapokban A légkör A beszélgetésrôl Istenrôl beszéljünk A gyermek és a Szentírás Beszélgetés Istennel: az ima VII. Istennel az ünnepnapokon Spontán ünnepek A vasárnap Az egyházi év ünnepei Advent és karácsony Nagyböjt és húsvét Pünkösd Mindenszentek és halottak napja Személyes ünnepeink Keresztség Elsôáldozás Bérmálás Évente visszatérô ünnepek VIII. ,,Kérdezd meg édesanyádat!'' Az apa szerepe a vallási nevelésben IX. Az élet kitágul Baráti kör Elôretekintés ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1974-ben jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. ======================================================================== I. A családnak kell döntenie A család befolyása A szülôk egyik szeme sír, a másik nevet, amikor észreveszik, hogy kicsinyeik kinônek a kezeik közül. Méginkább akkor, ha már iskolába járnak és a legkülönbözôbb befolyások éreztetik hatásukat. Ezzel a határozott kijelentéssel: ,,A tanítónéni azt mondta, hogy az alma egészségesebb'' -- utasítja vissza Helga a banánt, amit eddig annyira szeretett és nem viszi el tízóraira, hanem almát visz, amirôl eddig azt állította, hogy a héját nem tudja lenyelni. ,,A tanítónéni azt mondta...'' ez az újra és újra visszatérô mondat elég erélyesen tudtára adja a kisiskolás édesanyjának, hogy ki az új tekintély gyermeke elôtt. Nehezebb a helyzet, amikor az édesanyának azt kell bebizonyítania Helgának, hogy a padszomszédjának nincs igaza, amikor azt állítja, hogy a gumicsizma ,,hülyeség''. Nemrég örömet akartam szerezni gyermekeimnek, ezért megengedtem nekik, hogy választhatnak maguknak valami édességet. Meglepôdtem, amikor egy olyan csokoládéfajtához ragaszkodtak, melyet eddig nem ismertek, és az üzletben sem volt feltűnôen látható. Otthon oldódott meg számomra a rejtély. A négy tábla csokoládéból mintát raktak ki az asztalon és megállapították, hogy ez éppen olyan, mint a plakáton. Az biztos, hogy érezhetô megkönnyebbülés a szülôknek az, hogy a nevelésben felelôs munkatársaik vannak, a tanító, a hitoktató személyében, akikkel problémáikat -- részben -- megbeszélhetik. Lényegesen nehezebb azonban a helyzet ott, ahol a befolyások nem megfoghatók. Az iskolába vezetô úton plakátok, kirakatok, újságos bódék vannak, a fodrásznál, fogorvosnál képeslapok... Az iskolatársak és a szomszédok befolyása sokszor nem is tudatosodik a szülôkben. A gyermek új világgal ismerkedik. Hasznos kényszer ez a szülôk számára is, hogy ôk is ezt tegyék. A szülôk minden további fáradozásában feltétlenül tudatosítani kell azt, hogy ezentúl is a család marad a nevelés elsô tényezôje. A családi légkör adja meg az elsô hangsúlyokat. Az elsô benyomások a legmaradandóbbak, mégha késôbb elhomályosodnak is, vagy tudat alá süllyednek. Az idegen környezeti hatásokat a család megfelelô helyre helyezi. A mindennapi életben elmélyíti, vagy ha szükséges, helyesbíti azokat. Természetes, hogy a szülôknek egyre inkább azon kell fáradozniok, hogy gyermekeik családon kívüli környezetét minél alaposabban megismerjék. Otthon történhet a nevelés a legtermészetesebben és észrevehetô célzatosság nélkül. Mindig az egyes gyermek szükséglete szerint alkalmazhatjuk. Hatása a legjobban megfigyelhetô és a legtartósabb. Sem a tanító, sem a hitoktató nem veheti le a szülôkrôl a felelôsséget, nem pótolhatja ôket semmilyen téren sem, fôleg nem a vallási nevelés terén. Az egyik katolikus nevelôintézetben, -- ahol a gyermekek havonta egy vasárnapon hazamehettek, a többi vasárnap a kolostori templomban voltak szentmisén, -- állapították meg az alábbiakat: (A vizsgálat csak azokra a tanulókra vonatkozott, akiknek a szülei nem járnak misére.) Az általános iskolások közül az otthon töltött vasárnapon 3- 5%, felsô osztályosokból kb. 7% volt szentmisén. Ez a százalék amennyire megállapítható volt, az iskola elhagyása után, két éven belül kb. 2%-ra csökkent. A család tehát mérvadó a gyermek, az ifjú vallási fejlôdésében! Ez a felismerés ma gyakran éppen a vallási felelôsségtudattal rendelkezô szülôkre hat nyomasztólag. Nap mint nap érezzük, hogy a mai korban mennyire változik hitünk formája, istenkapcsolatunk, egyházfogalmunk. Menynyire ingadoznak a régi értékek. A magunk számára is naponta kell keresnünk, hogyan helyettesítsük az avult értékeket az élôkkel. Olykor arra kényszerülünk, hogy hitünk egész épületét újjáépítsük. Így tehát teljesen világos, hogy gyermekeinket nem nevelhetjük a ,,régi jó hitbeli hagyományok'' szerint, ez már régen nem megfelelô. Sajátos utakat, új lehetôségeket kell keresni, és ez sok szülôt bizonytalanná tesz. Tegyük fel a kérdést: Mit jelent a vallásos nevelés? Egyszerűen: A vallásos személyiség felelôsségteljes nevelése már vallásos nevelés. Ez kettôt jelent: Elôször is a vallásos nevelés csak akkor hatékony, ha a nevelés egészébe beleépül. Minden nevelés célja az érett, harmonikusan kibontakozó személyiség. Ahogy az embernek nincs egy ,,vallásos'' és külön egy ,,gyakorlati'' lénye, egy ,,szellemi'' és mellette egy ,,testi'' mivolta, hanem mindez egy személyiség, éppúgy nem lehet szétválasztani a ,,zenei'' és ,,értelmi'' képzést, illetve a ,,testi'' és a ,,lelki'' nevelést. Az igazi jámborság igenli az életet, a világban kell azt megélni és nem a világon kívül. Aki Istent szereti, örül a teremtett világnak és nem veti meg azt. A hangsúlyeltolódás által már túl sok ,,vasárnapi keresztényt és hétköznapi pogányt'' neveltünk. Az egyik modern egyházi ének ezt mondja: Uram, mért véli sok ember, hogy a föld siralomvölgy? Számomra nem kín az élet, van itt bôven szívöröm. A jónak, szépnek és vidámnak szívbôl mindig örülök. Mért vágynék én el a földrôl, hisz nyomaidra találok. Nem mentél el Te közülünk, itt vagy most is mivelünk, fény sugárzik a kezedbôl utat mutat minekünk. ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet'', ez a mi feladatunk és nem az, hogy azt másoknak átengedjük. Az uralmunk alá hajtás természetesen azt is jelenti, hogy tudjunk a dolgoktól szabadok maradni, anélkül, hogy ôket lebecsülnénk, és ne azok uralkodjanak rajtunk. ,,Nem csupán az élet perifériáján, hanem az élet kellôs közepén és sodrában is találkozunk az élô Istennel.'' Alois Müller könyve egyik fejezetében így ír: ,,Lehet, hogy így a jámborság világiasabbá válik, de a világ szorosabb kapcsolatba kerül Istennel.'' A fent említett tétel még egy tanulságot rejt: csak vallásos ember nevelhet vallásosan. -- Nem a tanítás tökéletessége a döntô, hanem a mi hitelességünk. ,,A gyermek számára csak a vállalt és megélt igazság tanúi lehetünk!'' A felnôtt elôtt felmerül a kérdés, hogy lehetek én tanú, aki magam is keresek? Éppen, ha keresünk, akkor vagyunk gyermekeink elôtt hitelesek! Ne csupán a célt mutassuk meg nekik, hanem az utat is, és ezt jobban megtehetjük, ha csak néhány lépéssel járunk elôttük. Egyik vasárnap a kilátótoronyból akartam a tájat élvezni. Egy apa a kislányával szintén felfelé igyekezett a sok lépcsôn. Az apa hármasával vette a fokokat és hamarosan maga mögött hagyta az óvatosan lépdelô kicsikét. Amikor felérkezett, bátorítólag lekiáltott neki: -- Gyere gyorsan, nézd csak, milyen szép itt! A kiáltásra a gyerek felnézett ugyan, de édesapját szédítô magasságban látva elveszítette bátorságát. Sírva ült le az egyik lépcsôfokra. Nem maradt más hátra, az apának ismét le kellett mennie és kézen fogni a gyereket. Mindig egy fokkal apja mögött, de végre felérkezett a kicsi. -- No látod, most már ment. -- Igen, de most te is elôttem mentél! Mire az apa csodálkozva mondja: -- Hiszen az elôbb is így volt! -- De olyan messze voltál, hogy én nem tudtalak megfogni. A látszólag hiba nélküli, minden kétségen túljutott felnôtt nem sok segítséget tud nyújtani a serdülônek, de annál többet az, aki saját példáján mutatja meg, hogyan lehet a hibákat és kétségeket újra és újra legyôzni. Ha gyermekeinknek probléma mentes, hibátlan világot akarnánk hazudni, ez csak megnehezítené késôbbi személyes hitünk kialakulását. Van rossz, és létezik káosz a világon! Nem tudjuk és nem is szabad ettôl megóvni gyermekeinket, de meg kell próbálni felvértezni és felkészíteni ôket arra, hogy szembeszálljanak ezekkel. Sok szülônek egyszerűbb lenne, ha meghatározott elvekhez tarthatnák magukat és csak a vallási nevelés ,,receptjét'' kellene alkalmazniok, mint nap-nap után azt kérdezni maguktól: melyik utat kell járnom becsületesen gyermekemmel együtt. Ez a kérdésfeltevés minden valószínűség szerint megóv egy végzetes hibától, hogy eltúlozzuk a jót. A jámbor túltáplálás épp oly káros, mint a hiányos táplálkozás. ,,Egy jó katolikus házból való'' 16 éves leány mondta ijesztô természetességgel: ,,A jámbor szövegbôl egész életemre elegem van!'' Amit az ember folytonosan hall, az nem érinti mélyebben, legjobb esetben megszokottá válik. Pedig ,,a megszokás nem nevelési elv.'' Akadályozza az egyéni gondolkodást, gyengíti az akaraterôt és az ítélôképességet. Éppen azoknak az erôknek a kibontakozását gátolja, amelyek nélkül a keresztény ember nem válhat nagykorúvá. Rosszabb esetben a gyermek kiépíti védekezési berendezését és ezt az adott pillanatban bekapcsolja. Ez késôbb arra vezet, hogy e terhes kényszertôl szabadulni akarva, a fürdôvízzel együtt kiönti a gyereket is. Jámbor túlzás az is, ha Istent úgy tüntetjük fel, mint a mindennapi történések közvetlen okozóját, és így szinte ,,bakterré'' degradáljuk, aki óránként figyeli, hogy rendben mennek-e a dolgok. A kisgyermek titokzatos képzeletvilágban él és szinte mágikus hit vezeti. Ennek megfelel az, hogy holnap ismét süssön a nap, vagy hogy édesanyja megtalálja elveszett gyűrűjét. Az iskolás gyermek, ha helyesen irányítják, már érettebben gondolkodik. Megtanulja, hogy Istent lássa sorsunk irányítójának, még akkor is, ha vezetése nem mindig tapasztalható közvetlenül. Megköszöni Neki a napot, amely a fellegek mögött is ragyog. Kéri, hogy vigasztalja meg édesanyját, ha szomorú, és derítse újra jókedvre. Isten a teremtett világ alkotója, de nem nyúl bele folytonosan a ,,gépezetbe''. Ezt a már reálisabb gondolkodású iskolás jól megérti. Drasztikusan mutatja be ezt Salzia Landmann vicce: Mórickában a hitoktató fel szeretné ébreszteni a vallásos érzést. Egy téli napon a szabadban sétálva érzelgôsen így szól: -- Nézd, a jó Isten milyen szépen befagyasztotta a tavat! Mire Móricka: -- Nagy kunszt, télen! Teilhard de Chardin ezt írja: ,,Ô (Isten) viszi véghez azt, hogy a dolgok megvalósuljanak.'' ======================================================================== II. A gyermek vallásos kibontakozásának természetes elôfeltételei Az elsô fejezetben azt fejtegettük, hogy a felelôsségteljes nevelés egyben vallásos nevelés is. Menjünk egy lépéssel tovább. A vallásos nevelés feltétele az erények alapjául szolgáló természetes jellemvonások kibontakozása. A legjobb magból sem fejlôdik egészséges növény, ha nincs megfelelô táptalaja. A lelki fejlôdés talaja a természetes jellem: ,,Gratia supponit naturam!'' A kegyelem a természetre épít. A következôkben közelebbrôl világítunk rá a gyermek egészséges lelki fejlôdésének néhány természetes alapfeltételére. Az öröm Szabina iskolatársainál farsangolt. Mikor Mártonéktól jött haza, égett az arca, a gyomra émelygett, egy csomó apró ajándékot hozott a tarsolyában. Kérdésemre, hogy mit csináltak, vállvonogatva csak annyit mondott: mindenfélét. Mikor Mihályéktól jött meg, egyetlen kincset szorongatott a kezében, a szeme ragyogott. Még az ágyban is mesélt testvéreinek. A legkisebb részleteket is elmondta. -- Hol volt jobb, Mártonéknál vagy Mihályéknál? -- kérdeztem. -- Mihályéknál -- válaszolta gondolkodás nélkül, és egy kis idô múlva így folytatta. -- Tudod, Mártonéknál mulatságosan hancúroztunk, de Mihályéknál olyan derűs volt az együttlét. Milyen finom megkülönböztetés. Lehet nagyon ,,mulatságosan'' élni, anélkül, hogy igazán és mélyen derűsek lennénk. A családban érezze meg, élje át a gyermek az igazi örömet, azt az örömet, amely az ég felé tárja kapuit, és a boldog istengyermekséghez vezet. Az öröm nem a nyüzsgô tevékenységben nyilvánul meg, nem az állandó tréfás kedélyben. Az öröm alapmagatartás, amely abból a biztos tudatból fakad, hogy ,,jól megvagyunk egymással, olyannak fogadnak el, úgy szeretnek engem a családban, amilyen vagyok.'' Ha a gyermek állandóan megéli ezt az oltalmazó örömet, akkor késôbb is tudni fogja, hogy Isten is elfogadta és szereti. Így lesz az élet vidámságából, örömébôl, derűs jámborság. A hála A hála olyan tulajdonság, mely szoros kapcsolatban áll az örömmel. Aki nem tekinti természetesnek, hogy kap, az a kicsiségeknek is tud szívbôl örülni. ,,Erika minden ötösért kap egy forintot.'' ,,Péter, ha bevásárol az édesanyjának, mindig vesz magának egy csokit: ez a jutalma!'' Ilyen és hozzá hasonló megjegyzéseket gyakran hallunk gyermekeinktôl, és talán titkon egy kis irigység rejlik a lelkükben. Pedig azoknak kevesebb az öröm az életükben, mint nekik. Mert akiket minden szolgálatukért rögtön megjutalmaznak, akiknek ajándékot kapni (pl. rokoni látogatások alkalmával) természetes, azok számára az öröm megszokottá válik. A hála nem szoktatás eredménye. (,,Köszönd meg szépen!'') A hála annak a gyermeknek a lelkében fejlôdik ki, akinek a szülei tudnak helyesen ajándékozni, és tudnak neki itt-ott örömteli meglepetéseket szerezni. A hálához az is hozzátartozik, hogy ne akarjunk mindent azonnal viszonozni. Vannak emberek, akik nem képesek elviselni, hogy hálával tartozzanak valakinek. Irén kézimunkát készített karácsonyra. Egy nagyon szép tűpárnát és egy gyatrán hímzett terítôcskét. A tűpárna elkészítése után sajnos már nem volt többre ideje. -- ,,A tűpárnát nem a nagymama kapja, hanem Gizi néni -- mondja a mama -- mert ô tavaly olyan szép ruhát adott neked.'' Nagyon eltorzulhat így a gyermek értékmércéje, ha nem követheti szíve hajlamát, nem ajándékozhat aszerint, hanem azért kell adnia, mert anyja véleménye szerint ,,tartozik'' ezzel. Hány keservesen rászoruló nem fogad el segítséget, mert akkor tartoznék az illetônek. Az ember mindig adósa Istennek. Hogyan viseli ezt el, ha nem tanulja meg, miképpen kell hálásnak lennie? Csodálkozni tudás A XX. század emberének sok minden magától értetôdô. Uralja a technikát, felhasználja az atomerôt, meghatározza a természeti folyamatokat, talán hamarosan az átöröklést is befolyásolja... Mi ejtheti még ámulatba, mi keltheti fel csodálkozását, sôt tiszteletét? Regina ôsszel tulipánhagymát ültetett el a kertben. Amint elolvadt a hó, naponta figyelte a zöld levélkék növekedését. Rövidesen megjelent a bimbó. Egyszer, amikor az iskolából jött haza és édesanyja már a sarokról hallotta lármáját, hirtelen elhallgatott, majd lábujjhegyen lépett édesanyjához. -- Anyu, -- súgta egész halkan -- a tulipán virágzik. Aztán elmerülten guggolt a virág mellé, és mindkét kezét védôen emelte föléje. Mi mindent tanulhatunk mi felnôttek a gyermekeinktôl! Ôk közelebb állnak az ôsforráshoz, mint mi. Tegyünk meg mindent, nehogy túl hamar eltompuljanak, és nehogy azok a képességek, amelyeket bennünk felelevenítettek, magukban tönkremenjenek. Aki a hétköznapi dolgokban nem ismer tiszteletet, az Istennek is nehezen tudja azt megadni. Csendben lenni Csak aki el tud hallgatni a csodálkozástól, vagy -- szebben kifejezve -- el tud némulni a tisztelettôl, az szokja meg ezt a magatartást. Különben minden csak pillanatnyi, futó benyomássá válik számára. Amikor higanyelevenségű kis kínzóinkra gondolunk, felmerül bennünk a kérdés: egyáltalán tud egy gyerek csendben lenni? Persze ennek sem mi köze nincs ahhoz, hogy nyugodtan üljön, hogy unatkozzék, hogy ne beszéljen (pl. ebben az értelemben: ,,maradj nyugton, az idegeimre mész!'') Csendben lenni azt jelenti: szemlélni tudni valamit, egy képeskönyvet, egy rajzot, odafigyelni, amikor valaki valamit megmagyaráz, vagy mesét mond, figyelmesen koncentrálni valamire: társasjátékra, keresztrejtvényre, könyvre... Egyszóval: tudjon a gyerek egészen intenzíven odafigyelni valakire vagy valamire. Ez élesíti a belsô hallását. Sokkal több és intenzívebb ilménye lesz, mint a hangoskodónak, olyan értelemben, ahogy azt Christine Busta költeményében kifejezi: Isten csöndes és jól hall, ha moccanunk, már ránk ismer... Csak, ha csendben vagyunk, akkor tudunk mi emberek -- már gyermekkorban is -- intenzíven Isten felé fordulni. Ôt képekben szemlélni, Róla hallani vagy olvasni, akaratát felismerni és Ôt imádni. A szimbólumok megértése Sok mindent jelbôl ismerünk fel, és mi is használunk szimbólumokat, hogy megértessük magunkat. A tavaszt az elsô bimbók, az ôszt a vénasszonyok nyara sejtetik meg. Egy virágszál azt mondhatja: ,,Gondoltam rád'' és egy kézszorítás: ,,Megértettelek!'' Ha az anya megsimogatja gyermeke fejét ez azt jelenti: ,,Szeretlek!'' és ha az apa megveregeti a vállát, ennek az az értelme: ,,Derék gyerek vagy!'' Egyik gyermekünk zarkózottabb a többinél. Örömét vagy bánatát gyakran csak hosszú idô múlva tudja megosztani másokkal. Néha elôfordul, hogy férjem vagy én, este cédulát találunk a párnákon, amin csak ez áll: ,,Anyu'' vagy ,,Apukám''. Gondosan megôrzöm ezeket a cédulákat. Többet és intimebbet mondanak ezek nekem egy hosszú levélnél. Ha jól figyelünk, lépten-nyomon szimbólumokat találunk. Korunk nem olyan szegény jelekben, mint gondolnánk, talán csak nem olyan feltűnôek ezek. Az a gyermek, aki az egyszerű jeleket értelmezni és érteni tudja, az majd a vallás, a liturgia nyelvét is könnyebben érti meg: az oltárt, a gyertyákat, a pap és hívek magatartását és mozdulatait. Mindez kimeríthetetlen gazdagság lesz számára, ha nyitott a lelke. Segítôkészség és testvériesség Istenhez nem egyedül megyünk, hanem mint az Egyház tagjai, és ezen az úton egymásra szorulunk. Szükségük van reánk és nekünk is szükségünk van másokra. A felebarát szolgálata bennünket is tovább vezet. A felebaráti szeretet ,,caritas'' fogalmát sokszor félreértik. ,,Az ember másoknak szívesebben mossa meg a fejét, mint a lábát'' -- mondta nemrégen egy ismerôsöm. A fejmosás felülrôl történik. Elôbb egy kissé felemelkedünk, hogy aztán lehajolhassunk másokhoz. Ez olyan jó érzés, csak össze ne tévesszük ezt a jó érzést a jó lelkiismerettel. A lábmosásnál a másikkal egy síkra kell helyezkednem vagy egy kissé lejjebb. Szolidárissá, partnerré kell lennem. Csak ez a ,,partneri'' magatartás az igazi testvériség. Hol tanulhatnánk ezt meg jobban, mint a családban? A testvérek egy síkon állnak, egymásra szorulnak. Össze kell tartaniok, akár akarnak, akár nem. Bár sokszor hallom a panaszt, hogy csak a szülôkkel szemben összetartóak. Megtanulják, hogy rászorulnak másokra, de azt is, hogy az ô segítségük is értékes másoknak. Az is megérzik egy család légkörén, hogy a szülôk, mint partnerek élnek-e a házasságban, vagyis közösen döntenek-e, és megosztják-e a felelôsséget, a jogokat és a kötelességeket. Így a férfi és a nô abban a tudatban éli a házasságot, hogy önmagukban tökéletlenek, kiegészítésre szorulnak, és csak egymással válnak egésszé. A szülök és a felnövekedô gyermekek közötti partneri viszony viszont megérezteti az ifjú emberrel saját értékeit és korlátozottságait, és talán képes lesz el is ismerni azokat. Plébániánkon a családok egyik miséjén párbeszédes prédikáció volt. Megkérdeztek egy diakónust, vajon családja befolyásolta-e és hogyan, hivatása megválasztásában. ,,Szüleim soha sem mondták, hogy szeretnék, ha pap lennék, -- válaszolta -- de azt, hogy egymáson segítenünk kell, és hogy szükség van reám is, azt mint gyermek már odahaza tapasztaltam.'' ======================================================================== III. Helyes mérték a nevelésben mértéktartásra és a középút megtalálására is nevel A helyes mérték az a sarkalatos erény, amelyre -- mint gondolom -- ma a keresztény embernek különösen szüksége van. Régebben túlságosan a visszájáról tekintették ezt az erényt, mint mértékletességet az élvhajhászással és tékozlással szemben. Sôt ,,bölcs mértéktartásként'' emlegették, amikor valaki leplezni akarta a kockázattól, a rizikótól való félelmét. -- A hit az ember legnagyobb kockázata. Istennek nem adhatjuk át magunkat ,,mértékletesen'', hanem csak egészen, vagy sehogy. De egyoldalú a mértékletességnek még az aszkétikus értelemben vett képe is. A ,,helyes mértéket'' megtalálni annyit jelent, mint elrendezni, helyére tenni a dolgokat, megtalálni a középutat a fanatizmus és a szertelen túlzás között. Lehet, hogy egy szélsôségesen fanatikus ember a hôs benyomását kelti, mégis inkább rombol és gyűlöletet szít, mint szeretetet kelt. Ma a keresztény nevelés legsürgôsebb feladata az, hogy a mérték és középút megtalálásához vezessen. Hogyan nevelhetjük erre leginkább gyermekeinket? Nem intéssel és nem tanítással, hanem azzal, ha magunk is megtaláljuk nevelésükben a helyes mértéket, a középutat a szélsôségek között, még akkor is, ha ez nem mindig a legkönnyebb. Milyen szélsôségekrôl van szó? Próbáljuk megtalálni azokat, amelyek a mindennapi nevelésben minduntalan elôfordulnak. Szigor és szelídség Egy édesapa azzal dicsekedett, hogy ,,szigorúan'' neveli gyermekeit. Lehet, hogy bárhova elviheti ôket, és a gyermekek rendesen fognak viselkedni, hisz jól vannak dresszírozva, paríroznak apjuknak. De félôs, hogy az apa talán szándékosan nem veszi számításba, hogy a dresszúra csak addig tart, amíg érzik a szigorú kezet, nem belátásból, belsô tartásból viselkednek jól. Engedelmeskednek, mert félnek a büntetéstôl, és nem azért, mert szeretik az apjukat. Viszont az az édesanya, aki természeténél fogva szelíd, legszívesebben csak szelídséggel nevelné gyermekeit. Ez könnyen állandó engedékenységgé válik. A gyermekek egyre többet kívánnak és követelnek, az engedékenység nôttön-nô és amit az édesanya biztosan nem várna, a gyermekek egyre elégedetlenebbek és végül is boldogtalanok lesznek, mert senki sem szorítja ôket korlátok közé, és nem találnak olyan keretet, amelybe beleilleszkedhetnének. Mindig tiltani és parancsolni, vagy egészen elengedni a gyeplôt, igen kényelmes dolog. Lényegesen megerôltetôbb, ha a gyermek iránti szeretetbôl minden alkalommal külön döntjük el, hogy mit lehet tôlük megkívánni, és mennyire kell következetesnek maradnunk. Lehet-e vajon itt-ott kivételt tenni, meglepetést készíteni, vagy éppen szemet hunyni egy kis hiba felett. Sokat gondolkoztam azon, miként tudnám rendetlen leánykáimat rendszeretetre nevelni. Végre kitaláltam egy elég jó módszert. Mindegyikük holmiját, amit széthagytak, a takarításnál összeszedtem, és ebédnél a helyükre tettem. Amikor hazajöttek az iskolából, elôször el kellett rakniok azokat, és csak azután ülhettek asztalhoz. Egy alkalommal olyan vendégeket vártunk, akiket a gyerekek nagyon szerettek. Barátaink már délelôtt megérkeztek. Iskola után a gyerekek boldogan rohantak a nappaliba köszönni. Barátaink derűs mosolya a terített asztal és az ott felhalmozódott holmijuk felé terelte tekintetüket. Büszke lévén ,,pedagógiai ötletemre'' következetességbôl ezen a napon sem akartam lemondani a bevált módszerrôl, sôt a vendégeket is felvilágosítottam eljárásom értelmérôl. A kislányok arca megmerevedett. Kettô közülük tüstént kiszaladt a szobából, a másik kettô nagyon kényszeredetten üdvözölte a vendégeket. A hangulat elromlott. A továbbiakban egészen lehetetlenül viselkedtek, (és ennek én voltam az oka). Az ebéd és a délután kedélytelenül telt el. Ez a megszégyenítés nagyon sértette ôket, és jó idôbe tellett, míg túljutottak rajta. Helytelen következetességemet utólag nagyon sajnáltam, de már nem tehettem meg nem történtté a dolgot. Isten a szeretet, -- de nem teljesíti minden kívánságunkat. Isten bíró, -- de nemcsak igazságosan ítél, hanem irgalmas is. Hogyan higgyék ezt el gyermekeink és hogyan éljenek eszerint, ha nem tapasztalják mindezt odahaza. Ellenôrzés és bizalom Biztos, hogy fôleg a kisgyermekeket ellenôrizni kell. Megmosta-e a nyakát, tiszta-e a füle, megette-e a tízóraiját, hogy áll a leckéivel? Éppen az ellenôrzés mutatja meg a gyermeknek, hogy édesanyjának van számára ideje, és törôdik vele. Ez biztonságérzetet ad neki. De arra, hogy magabiztos és önálló legyen, már korán lehetôséget kell nyújtani, ennek kibontakoztatása érdekében. Legyen egy kis saját birodalma, amelybe senki be nem hatolhat. Legyenek olyan feladatai, melyeket önállóan és ellenôrzés nélkül végezhet el. Igen jogos kívánsága az iskolás gyermeknek, hogy legyen egy zárható fiókja, amelybe sem testvérei, sem szülei nem nyúlhatnak be. Legyen egy növény, amelyet ô maga gondoz, egy háziállat, amelyet reá bíztak. A nevelés művészete ez: a serdülô emberkét egyre kevésbé ellenôrizni, és így megmutatni neki, hogy mindig jobban és jobban megbízunk benne. Méltónak mutatkozik majd erre, ha érzi, hogy bizalmunk nem vak. A vak bizalom az embert nevetséges helyzetbe hozhatja, sôt olyan szituációt teremthet, amely éppen a fiatalnak lenne kínos. Anna 16 éves korában a bizalom jeleként megkapta a hôn óhajtott kapukulcsot szüleitôl. Ez azt jelentette, hogy 9 óra után is kimaradhat. Anna méltó is volt a bizalomra. Kérdezôsködés nélkül mindig beszámolt, hol és kivel töltötte az estét. A megbeszélt idôben mindig pontosan otthon volt. Néhány évig minden kifogástalanul ment. Késôbb a szülôk nem sokat törôdtek azzal, ha leányuk nem számol be pontosan estéirôl. Tizennyolc éves korában Anna egyik este késôn és feldúltan jött haza. Anyja kérdô szemmel nézett rá. Erre kitört: ,,Hiszen azt sem kérdeztétek, hová megyek! Nem is tudtátok volna, hogy hol keressetek!'' Semmi sem kínosabb a fiatalnak, az állandó ellenôrzésnél. (,,Úgy bántok velem, mint egy pólyás babával!'') -- Azt akarja, hogy komolyan vegyék. Ha valakit komolyan veszünk, megbízunk benne és aggódunk is érte. Isten mindent tud, -- de nem kém. Isten mindenható, -- de szabad akaratot ad az embernek. Elvhűség és tolerancia Minél nagyobbak lesznek gyermekeink, annál határozottabban alkotnak véleményt, és elég sokszor kell tudomásul vennünk, hogy az nem egyezik a mienkkel. Gyermekeink elvárják, hogy meghallgassuk ôket és elismerjük nézeteiket. De azt is elvárják, hogy legyenek elveink, és elismeréssel adóznak, ha elveink mellett kitartunk. Az ifjú nemzedék joggal követeli a türelmet, a toleranciát. Csak ha ezt megadjuk nekik, akkor kívánhatjuk meg tôlük is. A hatalom érvényesítése, a lebecsülés, a nevetségessé tétel olyan eszközök, amelyeket a felnôttek sajnos gyakran alkalmaznak, különösen, ha nincsenek igazi érveik. Elvhűség és tolerancia nemcsak létezhet egyidejűleg, hanem fel is tételezik egymást. Akinek nincsenek elvei, nem foglalhat állást másokkal szemben sem. Akiben nincs türelem, és mások véleményét meg sem hallgatja, azt a gyanút kelti, hogy attól fél, hogy maga is elbukik. Ökumenikus kérdéseket sem lehet azzal megoldani, hogy feladjuk elveinket, hanem keresnünk kell a közös utakat. A szomszéd család evangélikus vallású gyermekei egy napig vendégeink voltak. Beszélgetést hallok a gyerekszobából. -- Ti miért mentek el, amikor hittanóránk van az iskolában? -- Mert mi valami mást hiszünk, mint te. -- Milyen mást? -- Nem tudom. Hála Istennek -- gondoltam -- nem nekem kell ôket felvilágosítanom a különbségekrôl. -- Ebédhez hívtam késôbb a gyerekeket és meglepetéssel hallottam, hogy mindketten ismerték a mi asztali imánkat. -- Mi is mindig ezt imádkozzuk. -- Ez nem más? -- Ugyanaz. -- És még mi ugyanaz? És lám egy egész sereg hasonlót tudtak. Nem az-e az igazi tolerancia: testvért látni a másikban, akinek ugyanaz a célja, mint a mienk, és közös utakat keresni, még akkor is, ha a különbözô álláspontokat nem is lehet megszüntetni. Ezt a toleranciát kell megtanulnunk, és erre kell megtanítani a gyermekeinket is, nemcsak azok irányába, akiknek más a politikai felfogásuk vagy más a hitvallásuk, de különösen akkor, ha az Egyházon belül találkoznak különbözô áramlatok. Ha azt akarjuk, hogy ezek a termékeny megújulás, az élet folyamán egyesüljenek, akkor a bizalmatlanság, a türelmetlenség gátjait le kell bontanunk. ,,Én vagyok az élet'', -- mondja magáról Az, Aki mindannyiunk mértéke és középpontja. Kényszer és szabadság ,,Én vagyok az apa, amit mondok az úgy van! Itt nincs helye vitának!'' -- Sajnálnunk kell azt, akinek arra van szüksége, hogy ilyenféleképp hivatkozzék hivatalára és méltóságára. A mai családban már nincs helye az ilyen ,,hivatali tekintélynek'', amint az még a patriarchális társadalomban volt. Régebben az uralkodó volt az elismert államfô és a társadalomban is megvolt a tisztségviselônek a tekintélye. Voltak ,,gazdák'', ,,háziurak'', és ,,földesurak''... A családban ez a tekintélyre épülô légkör volt az atyai hatalom támasza is. Ma a demokratikus társadalomban nincsenek ilyen támaszok. Tekintélye csak a hitelt érdemlô személyiségnek van. Feri nagyon jókedvűen jött haza. -- Nézd papa, -- örvendezik -- találtam tíz forintot: Berkes bácsi zsebébôl esett ki. -- Mi az, hogy találtad? -- méltatlankodik az apa. -- Hiszen láttad, hogy Berkes bácsi vesztette el. Azonnal vidd neki vissza! Feri csalódottan kotródik el. Útközben elmegy a trafik elôtt és eszébe jut, hogy itt vett a papa pár héttel ezelôtt cigarettát. A trafikos néni tévedésbôl 20 forinttal többet adott neki vissza. A papa tolvaj módra örült ennek, és valamit motyogott a talált pénzrôl. Mikor ideért gondolatában Feri, bement a trafikba és a tíz forintért megvette a Micky-Maus kifestôkönyvet. Teljesen igazolva érezte magát. Ebben az esetben az apa hitelét vesztette elôzô magatartásával. Ha mi szülôk nem akarunk igazságtalanul kényszert gyakorolni, akkor minden parancsot és tilalmat nagyon gondoljunk meg, és soha ne utasítsuk rendre a gyermeket megfontolatlanul. A kisgyermeknek persze nem lehet minden rendelkezésünket megindokolnunk. Ez meghaladná felfogóképességét. Szilárd keretre van szüksége, hogy biztonságban érezze magát és néhány olyan ,,játékszabályra'', amit a szülô és a gyermek is következetesen betart. Az ilyen szabályok révén a gyermek elsôsorban a szülôk szeretetét és nem a hatalmát érzi meg. Minél nagyobb lesz a gyermek, annál többször kérdezi meg az egyes rendelkezések értelmét. Az ilyen kérdések semmiképpen sem pimaszságok. Szükségesek ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon önállóan ítélni és éppen azért értelmi képességének megfelelôen meg kell azokat válaszolni. Az engedelmességnél sem szabad a gyermeket megfosztani a szabad döntés minden lehetôségétôl. Ezzel elvennénk tôle még az esélyét is annak, hogy valaha is megtanuljon szabadon dönteni. Lassacskán a gyermeknek egyre több szabadságot adhatunk. (Természetesen nem úgy, hogy alkudozunk vele.) Így megtanulja, hogy nem mindig könnyű a döntés. Ezt is gyakorolni és próbálgatni kell, például azzal, hogy maga rendelkezik zsebpénzével, vagy hogy a családdal közösen dönt -- tegyük fel -- a vasárnapi kirándulás céljáról. Ebben a szellemben értettem meg, amit az elsô osztályos kislányom mondott: -- Nincs leckénk, de a tanítónéni azt mondta, hogy aki akar, készíthet szorgalmi feladatot. Gondolkozott egy kicsit, és végül úgy döntött, hogy nem ír. Késôbb eljött a barátnôje: -- Anyukám azt mondta, hogy muszáj szorgalmi feladatot csinálnom. Azt hiszem, hogy ez az ügybuzgó mama alaposan félreértette a tanítónô szándékát. A nevelés célja az, hogy a serdülô képes legyen éretten dönteni úgy, hogy a tekintély közbelépése fölöslegessé váljék. Éppen így a lelki nevelés célja a nagykorú keresztény ember kialakítása, aki szabadon dönt Isten parancsai és az erkölcsös cselekvés mellett. Az Egyház sem gyakorolhat lelki kényszert az emberekre, de hirdetheti Isten igéjét úgy, hogy az ember szabadon elfogadja azt. ======================================================================== IV. A gyermeki akarat nevelése Naponta újra tapasztaljuk, hogy nem elég, ha ismerjük Isten akaratát, hanem úgy kell akarnunk, amint Ô akarja. A következô lépés a megismerés és törekvés tettre váltása. Ez többnyire a legnehezebb, hiszen senkit sem vezet pusztán az értelme és az akarata, hanem ösztönei és környezete is befolyásolják. Ezért lényeges támasz a gyermek vallási fejlôdése érdekében, hogy a ,,jórakész'' akaratot kifejlesszük és erôsítsük benne. Itt néhány kérdés merül fel a szülôk számára: Hogyan fejlôdik a gyermek akarata? Mi mozdítja elô, vagy mi hátráltatja ezt a fejlôdést? Hogyan lehet a gyermek akaratát a jóra irányítani és végül vallásilag motiválni? Mi gátolja az akarat képzését? Az akarat kibontakozásának elsô jelei a szülôknek többnyire nem a legkellemesebbek. Körülbelül hároméves korban a kisgyermek a dackorszakba jut. Az édesanyának jellemzô panasza ilyenkor, hogy a gyermek olyan makacs, olyan akaratos. Nem egészen így van. A gyermeknek még nincs saját akarata, még csak keresi azt. Az elsô lépés a keresés útján: semmiképpen sem azt akarni, amit mások mondanak. Hogy ô a kis ,,személyecske'' mit akar, azt sokáig maga sem tudja. Az teszi ezt az idôszakot oly nehézzé, hogy az elsô lépés az önállóság felé: az ellenkezés. Ha ezt erôszakkal elnyomják, akkor a második lépés, saját akaratának pozitív kibontakozása, már meg sem történhetik. Az ilyen gyermek mindig ,,jó'', mindig engedelmes, mert már nem mer semmire saját magától vállalkozni. Ez a félénk jóság az édesanyját ne büszkeséggel, inkább aggodalommal töltse el, mert késôbb vajon kinek fog ez a gyermek ugyanígy feltétlenül engedelmeskedni? A szülôk és nevelôk számára az akaratképzés még nehezebb fázisa: a pubertás. A kamasznak meg kell tanulnia, hogy megalkossa saját véleményét, megalapozza saját világnézetét és végül is a szülôk által közvetített gyermeki hitet önálló vallásossággá alakítsa. A helyzet hasonló, mint a dackorszakban. Mielôtt saját véleményt alkothatna magának, elôbb minden más nézetet meg kell kérdôjeleznie, sôt néha szinte meg kell tagadnia. Fárasztó idôszak ez. A szülôket gyakran maradinak tartja, tanácsaikra lefitymáló ajkbiggyesztés a válasz. Ritkán kerül sor igazi beszélgetésre, mert a serdülônek még meg kell keresnie a maga érveit. Ijesztô idôszak ez. Látszólag sok mindent eldob ebben a krízisben abból, amit a szülôk gyermekeiknek ,,az életre'' adni akarnak. Éppen mélyen hívô családokban fordulhat elô, hogy a kamasz gyerek a család vallási életében már nem, vagy csak észrevehetô kedvetlenséggel vesz részt. Kikapcsolódik a közös imákból, vasár- és ünnepnap elôtti estéken mindig van valami sürgôs programja, talán vasárnap már nem is jár a szentmisére. Nagy gond a szülôknek, hogy miként fogja a gyermek ezt a krízist átvészelni. Minden azon múlik, hogy ezt a türelmi idôt, ami ahhoz szükséges, hogy a serdülô magára találjon, szívesen megadják- e neki. Csak így juthat el az egyéni meggyôzôdéshez, és csak így találhatja meg újra és élheti meg a maga személyes és új formát öltött hitét. Minden kényszer különösen káros lenne ilyenkor, csak fokozná az ellenállást és akadályozná az önmagára találást. Amikor a fiatal megtalálta egészséges, öntudatát, akkor már el lehet vele beszélgetni. Mégha az álláspontok el is távolodtak, most már hidat lehet köztük verni a kölcsönös tisztelet és önbecsülés révén. Az az ifjú, akit teljes értékűnek tekintenek, tiszteletben tartja mások álláspontját, és hajlandó azon elgondolkozni. Csak így lesz a szülôk hite ismét segítség a fiatalok számára. Kényszer és külsô ráhatás A kényszer a nevelésben nagy veszély az akaratképzés szempontjából. Lényegesen burkoltabb, de nem kisebb veszély a nevelésben, a külsô ráhatás, -- a manipuláció. A környezet erôsen befolyásolja az ítélô és gondolkodó képességet, de a szabadakaratot is. Felnôttekre és gyermekekre egyaránt hat a környezô világ, a maga tömegközlési eszközeivel, reklámjaival, közvéleményével. Mindenki szíjjal hordja a füzeteit! -- kiáltotta Réka és becsapta az ajtót. Ezzel füzeteit és tankönyveit átszíjazta és a hóna alá csapta. A következmény: szamárfülek és elrongyolódott kötések. -- Minek kellett neki születésnapjára okvetlenül az a drága ,,haláli sikk'' aktatáska, ha most meg ezt az ostobaságot majmolja? -- bosszankodik az apa. -- Mi az, hogy mindenki így hordja? -- és szemrehányóan néz a feleségére, mert, bár nem vallja be, de a gyermekkel kapcsolatos minden probléma miatt mindig ôt hibáztatja. S mivel az hallgat, bosszúsan issza meg a reggelijét és felugrik. -- Munka elôtt még bemegyek a Mercur autóvállalathoz körülnézni. Az új kocsinak tágasabbnak kell lennie mint ez, nônek a gyerekek... Mire az asszony tréfásan: -- Talán egy mikrobusz volna a legjobb!? De a tréfa rosszul sül el. -- Mit gondolsz! Mit szolnának az emberek, ha akkora monstrumban kocsikáztatnám a családomat a városban -- kiáltja az apa és azzal becsapja az ajtót... Az asszony magára marad gondolataiba merülve. Persze, hogy sem magunkat, sem gyermekeinket nem tudjuk minden külsô befolyás ellen tökéletesen megvédeni. Már azzal is sokat nyerünk, ha legalább az összefüggéseket tudatosítjuk. Egy biztos, ha gyermekeinket meg akarjuk erôsíteni az idegen befolyások ellen, akkor nekünk magunknak kell nevelésünkben a befolyásolást -- amennyire lehet -- elkerülni. Miben áll a befolyásolás a nevelésben? Szorosan véve mindabban, ami ,,megspórolja'' a gyermeknek, hogy önállóan gondolkodjék, vagy megnehezíti azt. Ami megakadályozza vagy lehetetlenné teszi a szabad döntést. Dresszúra vagy szoktatás addig jogos, amíg a gyermek nem képes a szabad döntésre. Amint kibontakozik gondolkodó- és ítélôképessége, az elôbbieknek -- mint nevelôeszközöknek -- egyre inkább háttérbe kell szorulniok, sôt meg kell szünniök. A csecsemônek az étkezéshez és a pihenéshez szükséges a maga megszokott idôpontja, de a felnôtt, aki kiállhatatlan lesz, ha a vacsorája a megszokott idôben nincs az asztalon, ha le kell mondania a szokásos cigarettáról, vagy az ebéd utáni szunyókálásról, borzalom a környezetének. A kisgyermek édesanyja példáján tanul imádkozni. A reggeli, esti és asztali ima jó szokásává válik. De az a tizenkétéves, aki csak megszokásból imádkozik, az tizenhatéves korában már biztos, hogy nem fog imádkozni. Alfred Petzelt azt mondja: ,,Pusztán szoktatással nem alakul ki a jellem''. Végül is az a megnevelt ember'', akinek szokásaitól függetlenül is van tartása, aki nem lesz szokásainak rabszolgája. Az ígérgetés és a fenyegetés rossz nevelôeszközök, de nem tévesztendôk össze a jogos jutalmazással és büntetéssel. -- Margit, ha elmosogatsz, kapsz két forintot! -- Ferkó, maradj mellettem, mert jön a mumus! Margit nem azért mosogat, hogy anyját megkímélje a munkától, hanem önzésbôl. -- Ferkó nem ismerkedik meg az utcai közlekedés veszélyeivel, hanem fél a mumustól. Még sokkal felelôtlenebb, ha olcsó és hazug ígéretekkel és fenyegetésekkel Istent degradáljuk nevelési segédeszközzé: -- Ha mindent szépen megeszel, a jó Isten szép idôt ad, és kisüt a napocska! -- Hallod, hogy dörög az ég? Haragszik a jó Isten, mert kiszaladtál az udvarra. Milyen borzalmasan eltorzult istenkép lesz ebbôl. A hirdetések is befolyásolnak, amikor az ösztönökre és érzékekre olyan erôs hatást gyakorolnak, hogy az értelem működését messzemenôen kikapcsolják. ,,A felnôttek dohányoznak!'' -- ez a jelszó az érvényesülni akarás ösztönét használja ki. Egy másik plakát olyan étvágygerjesztô, hogy a nyál összefut az ember szájában, ez a táplálkozási ösztönre épít stb. A nevelésben, fôleg a hitbeli nevelésben sokszor élnek vissza az érzelmekkel. -- Karácsonykor megint igazán jámbor leszek -- mondta egy ismerôsöm, -- még templomba is elmegyek! Az énekek, a tömjénillat, a nagy fenyôfák az oltár két oldalán, és kint a hideg téli éjszaka arra emlékeztetnek, amikor gyermekkoromban a szüleimmel mentem az éjféli misére. Mit ért ez a szegény, ,,igazi jámborságon''? Valószínűleg annyit, mint az, aki azt mondta: -- Zenés mise a Mátyás-templomban, az igen, de egy közönséges mise, az semmit sem mond nekem! Biztos, hogy az érzelemnek is megvan a maga helye a vallásosságban, talán támasza is lehet, de az érzelem önmagában, kevés. Mit ér a legszebb keret kép nélkül? Biztos, hogy az érzelmeket könnyebben lehet a nevelésben átadni, de lássunk világosan: így még semmit sem értünk el, ha általuk nem sikerül az igazi tartalmat is közvetíteni. Sokan kifogásolják a modern templomokkal és liturgiával kapcsolatban, hogy nem nyújtanak semmit az érzelemnek. Ezáltal azonban rákényszerülünk, hogy a lényegig hatoljunk. Mi mozdítja elô az akarat fejlesztését? Aszkézis A helyesen értelmezett aszkézis az akarat gyakorlása és erôsítése a jóra. Megszoktuk, hogy az aszkézisben mindig csak negatívumot lássunk: önmegtagadást, lemondást, tehát valami örömtelen cselekedetet. Pedig pozitív érték is van benne. Gyakorlással erôsíthetjük emlékezetünket, tréninggel edzhetjük izmainkat. Az aszkézis sokkal több, mint akarati tréning. Gyakorlat, mely a ,,te''-re tekint, a másik emberre, és végül Istenre. Aki a másikra irányítja tekintetét, az nem nézhet egyúttal önmagára és a maga kívánságára. Tanulja meg korán a gyermek, hogy nincs szüksége mindarra, amit megkaphatna, és nem kell mindenütt ott lennie, ahová elmehetne. Az elsô cseresznye a legdrágább, de pár héttel késôbb már jobb ízű. Amíg várjuk, hogy élvezhessük, az örömünk is növekszik. Két babát intenzívebben lehet szeretni és gondozni, mint tizenkettôt. A színház csak addig jelent újdonságot, amíg nem válik rendszeressé és magától értetôdôvé. Aki gyermekkorában megtanulta, hogy megelégedjék az ,,egy'' kiválasztásával, az majd késôbb is tudja a világ javait értékelni és tud válogatni köztük. Nem a dolgok uralkodnak majd felette, hanem ô fogja azokat uralni. Motívumok Csak igazi indítóokok ébresztenek pozitív vágyakat, és erôsítik az akaratot értékes cselekedetekre. A nevelô feladata, hogy a gyermeket megfelelô indítékokkal addig sarkallja, amíg maga is helyesen tudja irányítani cselekedeteit. A konkrét ,,spórolási'' cél (pl. biciklire, vagy síre) biztosan jobban ösztönzi a gyermeket, mint takarékbetétjének elvont, számszerű növekedése. Ugyanez áll vallási téren is. Mi itt az irányadó? Szerintem a következô elvek látszanak lényegeseknek: A szeretet erôsebb cselekvési motívum, mint a kötelesség. Nemcsak azért veszünk részt a szentmisén, hogy vasárnapi kötelességünknek eleget tegyünk, hanem, mert Krisztust szeretjük, s ezért akarunk résztvenni lakomáján, áldozatában. ,,Az ima keresztény kötelesség'', ez semmit nem mond a gyermeknek, viszont saját tapasztalatából érzi a szükségét annak, hogy valaki olyannal kibeszélhesse magát, akit szeret. Ebbôl a tapasztalatból kiindulva könnyebben rátalálhat az imára. Az emberi cselekedet annál értékesebb, minél inkább a felebarát és Isten felé irányul, nem pedig önmaga és saját hiúsága felé. Peti egy Matchbox-autót ajándékozott Palinak. Miért? Több eshetôség állhat fenn: -- Elmondom majd az atyának, hogy áldozatot hoztam. Ez egy jócselekedet volt! (Jó fiúnak látszom.) vagy: -- Láttam mennyire szeretné, nekem több van, mint neki, ezért odaadtam. (Még, ha áldozat is volt.) vagy: -- Nem tudom örült-e neki, rögtön elszaladt vele. Ez nem is fontos... a jó Isten biztosan örült. Persze az ilyen magatartás nem alakul ki máról holnapra. Karöltve kell haladnia a gyermek fejlôdésével. A kisgyermek természeténél fogva énközpontú, és csak lassan nyílik meg mások felé. A nevelônek türelemre van szüksége. Értelmetlen dolog áldozatot kikényszeríteni akkor, amikor még nincs meg a gyermekben a szükséges lelki hozzáállás. Ahelyett, hogy felszólítanánk ôt arra, hogy ajándékozza oda a játékát, fel kell ébresztenünk benne azt a lelkületet, (szeretet, részvét...), amely arra készteti, hogy önmagától is szívesen adja oda azokat. Meg kell látnunk a veszélyeket is. Lehet, hogy egy motívum nagyon nemesnek látszik, és mégis igen önzô. Vannak olyan gyermek-imák is, amelyek burkoltan ilyen beállítottságot fejeznek ki: Ôrangyalkám... légy vezérem, hogy amíg élek mindig jó és jámbor legyek. Ha meghalok vezess be, jó Istenhez mennyekbe! Nincs önmegszentelôdés felebaráti szeretet nélkül. Csak az ad igazán, (akár szavakat, akár tetteket, ajándékot vagy önmagát) aki ezt nem azzal a rejtett gondolattal teszi, hogy majd mindent visszakap (itt, vagy a túlvilágon). Megvallom megdöbbentett, amikor nyolcéves kislányom hittanfüzetében ezt a rajzot láttam: nagy ,,spórkassza'', MENNYEI KASSZA felírással. Ebbe hullnak (szószerint) a jócselekedetek, amelyek a végén a kassza fenekén csengô aranyakká válnak. Mit gondolsz -- kérdeztem -- mi jobb, ha magadnak gyűjtesz egy forintot, vagy ha a testvérednek veszel egy kiflit, mert éhes? Zsófi az utóbbit látta jobbnak. -- Látod -- mondtam --, jócselekedetet is gyűjthetünk önmagunknak vagy egyszerűen másoknak ajándékozhatjuk. Elrejthetjük lelki ládikánk mélyére, azaz gondosan ôrizgethetjük ôket, hogy aztán gyönyörködve számolgathassuk, vagy egyszerűen a jó Istenre bízhatjuk, hogy tegyen vele amit akar. Néha a kézenfekvô motívumok a jobbak, mint a legmagasztosabbak. A gyerek egye meg azt ami a tányérján van, azért, hogy erôs legyen, és ne azért, hogy az ôrangyala örüljön. Mikor Helga iskolába kezdett járni, gyakran hallotta: szépen írd meg a feladatodat, akkor örül a jó Isten! Ez nem sokat számított neki. De egyszer ragyogó képpel jött haza. ,,Anyukám a tanítónéni azt mondta: Helga, örülök, hogy ilyen szépen írsz.'' Éppen olyan boldog lett volna akkor is, ha édesanyjának szerezhetett volna ezzel örömet. Ez inkább ösztönözte volna, mint az elvont elképzelés: ,,örül a jó Isten.'' Helyesebb, ha a gyermek azt éli meg, hogy a felebarátban szerzünk örömet a jó Istennek, vagyis annak, akit szeretünk, örömet kell szereznünk. Késôbb majd rátalál az etikailag magasabb szintre: hogy a mennyországért vagy Isten akarata miatt tegyen valamit. Miért lôjünk ágyúval verebeket, és pufogtassuk el hiába a legmagasabb indítékot? A kísértések ,,Az igazi kereszténység csak a támadások tüzében születik meg '' Karl Rahner e szavait így módosíthatjuk: akkor erôsödik akaratunk a jóra, amikor a rosszra kísértetünk. A sportolÓ teljesítményének növelésére nem elég a tréning, küzdelem is szükséges. Ezért pedagógiailag helytelen, ha a gyermek melegágyi légkörben nô fel, a család egészséges világában, ahol gondosan távoltartunk tôle minden külsô, káros behatást. Egyrészt lehetetlen a gyermeket a kísértésektôl megóvni, másrészt, ha felnô, ki lesz a világnak szolgáltatva, mint a betegségnek az, akiben nem fejlôdött ki a természetes ellenállás. A megóvás ellensége a helytállásnak. A TV-ben bemutatott, problémákat felvetô filmet a kicsinyeknek ne engedjük megnézni, de a nagyokat ne tiltsuk el tôle, nézzük meg velük együtt és utána beszéljük meg. Szennylapok nem hevernek otthon szanaszét, de mihelyt elég nagyok a gyermekek ahhoz, hogy egyedül menjenek a fogorvoshoz, vagy a fodrászhoz, nevetséges lenne azt mondani nekik: ,,Nehogy a kezedbe vedd ott a képeslapokat!'' De tájékozódnunk kell, hogy ott mit olvasott, hogy beszélgetés közben tisztázzuk azt, amit kell. Nem megfelelô iskolatársaktól sem óvhatjuk meg gyermekeinket. Inkább arra kell törekednünk, hogy felvértezzük ôket a rossz hatások ellen és inkább ôk befolyásoljanak másokat. Persze minden kísértésben ott a bukás veszélye. Az ember azonban nem egyedül vívja harcát, bízhat az isteni gondviselésben. A Miatyánk kérése: ,,és ne vigy minket a kísértésbe'', nem azt jelenti, hogy ,,óvj meg minket a kísértéstôl'', hanem ,,erôsíts meg bennünket, hogy el ne bukjunk.'' ======================================================================== V. A gyermeki lelkiismeret kibontakozása Elsô tapasztalatok Minden anya átélt már hasonlót: Marci négykézláb mászik a szobában és felfedezi a világot. Még alig egy esztendôs, ezért úgy igyekszik a tárgyakkal ismeretséget kötni, hogy megfogja és a szájába veszi ôket. Regisztrál: az egyik kemény, a másik puha, ez szögletes, ez kerek... de van amihez nem szabad nyúlni. Valahányszor odaér a kezecskéje, (könyvespolchoz, állólámpához, vázához) anyja határozottan azt mondja: ,,Nem szabad!'' és elhúzza onnan a gyerek kezét. Marci mindig újra megpróbálja. Hamarosan, amikor kezét a tilos tárgy felé nyújtja, elôször anyjára néz, és komoly tekintetét látva magától visszahúzza a kezét. Végül sajátmaga parancsolja kezének: ,,Nem szabad!'' Így szerzi meg a gyermek az elsô fontos tapasztalatot: nem szabad mindent megtennie, amit szeretne és amit megtehetne. Van ami megengedett, és van ami tilos. Ebben a korban a parancsokat és tilalmakat csak az állandó ismétlés vési be és a szoktatás tartja meg a gyermek lelkében. Még nem tudja tetteit kiértékelni. Még nem ismeri mi a helyes és mi a helytelen. És mégis ez az elsô felismerés -- megengedett és tilos -- döntô jelentôségű késôbbi lelkiismeretének kialakítása szempontjából. Hogyan neveljék a szülôk gyermekük lelkiismeretét? Orsi már majdnem hároméves. Amikor a kisbaba folyton sírt, és ô nem hallotta tôle a búgócsiga hangját, nagy labdáját a járókába hajította. A kicsi az ijedtségtôl tényleg elhallgatott, de a mama szomorú lett és megmagyarázta Orsinak, hogy mi történhetett volna öcsikéjével. Anyu nagyon komolyan nézett, még sokkal szigorúbban, mint mikor a múlt héten észrevette, hogy Orsi az egész szekrényfalat kék zsírkrétával összefirkálta. Orsi szívbôl sajnálta, hogy öcsikéjét bántotta. Késôbb türelmesen tartotta neki a cumisüveget és akkor a kisbaba ismét elégedett, a mama pedig jókedvű lett. Dicséret és feddés Ahogy növekszik a gyermek, új tapasztalatokat szerez, új felismerésekkel gazdagszik. Lassan kezdi magatartását megítélni. Ez a gyermeki lelkiismeret elsô foka. Persze ez a lelkiismeret még nem önálló, függ a környezettôl, heteronom. A gyermek a cselekedeteit szülei magatartása szerint ítéli meg. ,,Jó az, ami a szülôknek örömet szerez: ezért megdicsérnek, rossz az, amiért a szülôk megharagszanak: ezért összeszidnak.'' Ez az idôszak, amelyben a csírázó lelkiismeret egyrészt nagyon függvényszerű, másrészt rendkívül alakítható, sokat kíván a nevelôktôl. Nagyon meg kell fontolniok a dicséretet és a feddést. Az a gyermek, akivel folyton akadékoskodnak, akit mindig szidnak, soha semmit sem tud szülei, nevelôi kedvére tenni, késôbb könnyen aggályossá válik. Viszont annak a gyermeknek, akinek mindent megengedtek, késôbb nehezére fog esni, hogy autonóm értékmércét találjon. Van egy veszély, amelybe minden nevelô idônként beleesik, hogy mindenkori kedélyhangulata, vagy az okozott kár mértéke szerint, és nem a tárgyilagos vétek szerint feddi a gyereket. Kati mérges volt, mert valami barkácsolása nem sikerült. Dühében nem akarta elölrôl kezdeni a munkát, elhajította a ragasztós edényt. Egy vázát talált el a kis asztalon. A váza eltörött és darabjai majdnem eltalálták a földön játszó Gyurikát. Nagy volt a rémület. Katit megszidták, és ezzel meg is úszta. Tudniillik ez az örökölt otromba váza titkon mindig szálka volt a papa szemében, de a mama kegyeletbôl nem merte a lomtárba tenni. A mama örült annak, hogy Gyurinak nem történt semmi baja. Három hétre rá vendégeket vártak. Az anya ideges volt és sietett. Kati, a ,,nagy lány'' segíthetett teríteni. -- ,,Vigyázz, elôvesszük a szép porcelán edényeket!'' Kati nagyon izgatott volt és igyekezett ügyesen segíteni. Mégis, itt van ni, leejtett egy szép csészét, és az eltörött. A mama borzasztó ingerült lett: ilyen csészét már nem lehet kapni, most hiányozni fog a hatodik az asztalról, rém kínos! Legszívesebben magamat pofoznám meg -- gondolta --, hogy ezeket a csészéket a gyerek kezébe adtam. De a pofonokat Kati kapta. Hogy igazodjék el itt egy gyerek? Mind a kétszer eltört valamit, de amikor dacos és mérges volt, azt kevésbé büntették meg, mint az ügyetlenségét. Pedig éppen azáltal alakul ki a gyermek elsô értékmércéje, hogy szülei miként reagálnak viselkedésére. Ezért legyen a reakció -- dicséret vagy feddés -- a gyermek magatartásával arányban. Hogyan találja meg a mértéket, ha mindig ugyanazt a nyaklevest, ugyanazt a szidást kapja, akár spenótfoltot ejtett az abroszon, akár kíváncsiságból szétszedte a játékját, vagy megcibálta a kishúga haját, esetleg nekiment az anyjának. A cselekedetek indítékai A szülôk azzal segítenek gyermekeiknek, hogy tetteiket helyesen lássák, ha velük együtt kutatják azok indítóokait. Az ikrek házifeladataikat végzik. Rajzot kell készíteniök a vázlatfüzetbe a tavaszi virágokról. Mindkettô nagy buzgalommal dolgozik. Zsuzsi hirtelen felkiált: -- Eltűnt a zöld színesem! -- Egy darabig keresi, aztán elcsügged, végül sírni kezd, mert, hogyan lehet tavaszi virágokat rajzolni zöld ceruza nélkül. A család otthonlévô tagjai is segítenek neki keresni. Aztán Zsuzsi kikap rendetlenségéért. -- Miért nem vigyázol jobban a holmidra? -- mondja Feri, és szemei huncutul csillognak. Ekkor tűnik fel anyjuknak, hogy Feri az egész keresgélés alatt ülve maradt a székén. Rászól a gyerekre, hogy álljon fel. Micsoda meglepetés: Zsuzsi zöld színesén ült. Zsuzsi megkönnyebbült. Feri úgy tett, mintha csodálkozna, de ez nem sikerült elég meggyôzôen. -- Eldugtad Zsuzsi színesét! Miért? Hiszen láttad, hogy kesereg. Ez már nem volt tréfa! -- Hát -- mondja Feri -- ma ô is elvette az iskolában az én pirosomat, ô sem kérdezte, hogy szabad-e. -- Ugyan, védekezik Zsuzsi -- csak egy pillanatra vettem el, mert az enyémnek kitört a hegye és csak a tízpercben szabad ceruzát hegyezni. Jó idôbe telt, amíg az anya megértette Ferivel, hogy Zsuzsinak ugyan kérnie kellett volna a ceruzát, de nem azért vette el, hogy bosszantsa ôt. Ô viszont nyilvánvalóan ezt tette. Zsuzsi tehát sokkal kevésbé hibás. A gyerekek egy tapasztalattal gazdagodtak. Ha mindketten ugyanazt teszik is, a cselekedet értéke nem ugyanaz, mert különbözôk az indítóokok. Ez igen fontos felismerés a lelkiismeret-képzéshez, -- és késôbb a gyónási elôkészülethez is. Nem elég csak azt kérdeznem, mit tettem vagy mit mulasztottam, hanem mindenekelôtt azt kell vizsgálnom, miért tettem vagy mulasztottam ezt vagy azt. (Hányszor terméketlen a felnôttek gyónása, mert a bűnök felsorolása a lelkitükör alapján nem lehet kiindulópontja a javuláshoz szükséges gyümölcsözô igyekezetnek. Könnyebben jutnának el a szándék tisztaságához, ha cselekedeteik ,,motívumai'' után kutatnának). A lelkiismeretvizsgálat Ezekkel a megfontolásokkal eljutottunk a lelkiismeret kialakításának másik fontos segédeszközéhez: a lelkiismeret-vizsgálathoz. Míg a kisgyerek legfeljebb néhány órára tud pontosan visszaemlékezni, az iskolás (néha már a 4-5 éves is) jól át tudja tekinteni az egész napot. Ezért van értelme annak, hogy lefekvés elôtt, az esti imával kapcsolatban a gyermekek közösen még egyszer átgondolják a napot. Fontos, hogy elôször arra emlékeztessünk, hogy mi volt a jó, és csak azután arra, hogy mi nem volt a legjobb, vagy mi volt a rossz. Azok a gyermekek, akiket kizárólag mindig csak a hibáikra figyelmeztetnek, nehezen fejleszthetik ki egészséges öntudatukat. Az esti lelkiismeret-vizsgálatnál lassan egyengethetjük a gyermekekben a magasabb valláserkölcsi ismeretek útját is: ,,Jó az, amit Isten tôlünk emberektôl kíván, rossz az, amit Isten elgondolása ellen teszünk''. Az anya például így szólhat: most gondoljuk együttesen végig, hogy volt-e ma a jó Istennek öröme Ernôben. -- Aztán idôt hagy a gyereknek, hogy egyet-mást felsoroljon. Aztán folytatja: persze, nem volt minden olyan jó, mint kellett volna. Ernônek ismét eszébe jut valami, -- holnap ezt majd jobban csináljuk. Természetesen a mama támogathatja a gyermek emlékezetét, de semmi esetre se sorolja fel a fia rosszaságait, hogy megszégyenítse ôt. Ne játsszon lelkiismeretet. Az iskolás gyermektôl még nem lehet elvárni, hogy a jót egyedül Isten akaratáért tegye, de ha egyszer az érettebb lelkiség magasabb fokán ez bekövetkezik, az abból ered, hogy már gyermekkorában megtanulta az emberek és a dolgok mögött Istent látni. Olykor-olykor erôs motívuma lehet a gyermeki igyekezetnek, hogy örömet szerezzen a jó Istennek. Jutka az elsô években elég messzire járt iskolába. Egyszer több, mint húsz perces késéssel jött haza. Már aggódtam. Amikor végre megérkezett, -- sajnos anélkül, hogy késésének okát elôbb megkérdeztem volna --, elég felindultan rendreutasítottam. Szomorúan horgasztotta le fejecskéjét és végül félénken így szólt: -- Azt hittem, örömet szerzek az Úr Jézusnak, ha útközben meglátogatom a templomban. De vajon csakugyan örült-e, ha te ezalatt aggódtál? -- Bevallom megszégyenített. Megmondtam neki, hogy az Úr Jézus biztosan örült, mert tudta, hogy jót akart, és most már én is örülök. Döntôen fontos, hogy a gyermek lelki igyekezete arra irányuljon elsôsorban, hogy a jó Istennek örömet szerezzen, és ne a büntetéstôl való félelmébôl tartsa meg parancsait. Tanulja meg, hogy Istenben atyát, Krisztusban testvért szeressen, és ne a szigorú bírótól féljen. Különben felnôtt korában sem tud majd a törvény iránti puszta engedelmességen túl az igazi istentisztelethez eljutni. A gyermeknek például ezt a magatartást kell megélnie: Vasárnap szentmisére megyünk, mert szeretjük Jézust és vele szívesen mutatunk be áldozatot az Atyának, és örömmel veszünk részt az ünnepi lakomán. Nem pedig azt: Vasárnap misére kell mennünk, mert ez parancs. Óvakodjanak a szülôk attól, hogy a gyermeket ideiglenes, sôt örök büntetéssel fenyegessék. A büntetéstôl való félelem gyakran az elferdült és eltorzult lelkek jellemzôje. Még ma is milyen borzalmas elképzeléseket állítanak néha a gyermekek elé, csak azért, hogy -- például gyónási elôkészületnél -- a félelembôl való hűséget felkeltsék bennük. Milyen lesz annak a gyermeknek az istenképe, akit így tanítanak imádkozni: Istenem, Te gyűlölöd a bűnt, szigorúan megbünteted... Mindezt akkor, amikor még ilyen értelemben súlyosan vétkezni nem is tud. Milyen kárt okozunk így a gyermeki lélekben Abban a gyermekben, aki a maga módján szereti Istent, nem kell a félelembôl való hűséget felkelteni. Az a gyermek, aki a pokoltól fél, nem tudja Istent szeretni. Krisztus a legjobb barátunk és testvérünk. Azért jött, hogy megváltson minket, és Nietzsche mégis ezt mondja: ,,Bár a keresztények megváltottabbak lennének!'' Átmenet az önálló lelkiismerethez Nyolc- kilencéves korában új fejlôdési fokra jut a gyermek. Ez a megkülönböztetés kora. Megtanulja, hogy a jót és rosszat önállóan különböztesse meg. Ez egy olyan fejlôdési szakasz kezdete, mely a serdülôkorban éri el tetôfokát és csak az ifjúkorban -- persze vannak emberek akiknél sohasem -- zárul le. Ez áttérés a heteronom (másoktól függô) lelkiismeretrôl, az autonóm (önálló) lelkiismeretre. Csak amikor ez a fejlôdés megkezdôdik, tanulja meg a gyermek saját maga megkülönböztetni, hogy mi a bűn, és mi nem az. Sôt csak ettôl a kortól kezdve követhet el -- teológiai értelemben -- egyáltalán bűnt. Csak ettôl kezdve vonható érte felelôsségre. Ezért a modern lelkipásztori irányzat szerint a harmadik vagy negyedik általános iskolai osztály az elsô gyónás ideje. Így el lehet választani az elsôáldozási elôkészületet az elsô gyónásra való elôkészítéstôl. A gyermek elôször járul a szent áldozáshoz, aminek egyetlen feltétele az Úr Jézus iránti szeretet és vágyakozás. Így a Nagy Vendég fogadásának örömét nem csökkenti a felelôsség félelme, amelyet általában a gyermek még nem tud legyôzni. Gyermeki döntés A gyermek lelkiismerete lassacskán függetleníti magát a szülôk mércéjétôl. Késôbb, még fokozottabban, másoktól is függetlenítenie kell magát, míg végre szabad és önálló lesz. E fokokat csak akkor érheti el, ha az elsô lépéseket megtette. A szülôk segíthetnek ennél a lépésnél a gyermeknek. Az egyes döntéseket, melyek korábban még túl nehezek lettek volna számukra, a nyolc- kilencévesre már rábízhatjuk. A kisgyermeknek az apja kezébe nyomja a pénzt, hogy dobja be a perselybe. Az elsô osztályosnak még tanácsolja, hogy zsebpénzébôl mennyit adjon. Késôbb ezt a gyermek már maga döntheti el. A tízéves Mónika barátnôjétôl mozijegyet kapott ajándékba. Ekkor váratlanul bejelentette magát délutánra Mónika keresztanyja, aki más városban lakik. Nagyon örült, hogy Mónikát ismét láthatja. Már majdnem megtiltottam neki, hogy moziba menjen, de azután jobbnak láttam, ha reá bízom a döntést. Csalódás volt számomra, hogy a mozi mellett döntött. Amikor éppen azon gondolkodtam, hogy miként közöljem a vendéggel Mónika döntését, lihegve jelent meg az ajtóban. Úgy látszik, útközben túljutott önmagán. Amikor a mozihoz ért, elajándékozta a jegyét és hazajött. Örült elhatározásának, és a legjobb hangulatban töltötte keresztanyjával a délutánt. Tilalommal elrontottam volna Mónika hangulatát, és megfosztottam volna a ,,hôsies'' elhatározás lehetôségétôl. Tehát még az sem elég, ha a gyermekre rábízunk egy-egy döntést, hanem fogadjuk is azt el, amennyire csak lehetséges, mégha nem is egyezik egészen a mi elképzelésünkkel. Zuhogott az esô. Nagyon megkönnyebbültem, hogy Zsófival reggel elvitettem az esôkabátját. Annál jobban meglepôdtem, amikor úgy jött haza az iskolából, mint egy ázott ürge. Lódenkabátjából csurgott a víz. Haragosan kértem tôle magyarázatot. -- Tudtam, hogy nem fogsz örülni, ha így meglátsz, de Editen csak kötött kabát volt, rajtam meg mégis volt egy lóden. Bôrig ázott volna, pedig két hete még beteg volt. Úgy éreztem, oda kell kölcsönöznöm az esôkabátomat, még ha most össze is szidsz. -- Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kapott ki. Helyeselnem kellett magatartását: nemcsak a megázást vállalta, hanem a várható kikapást is, hogy lelkiismeretét kövesse. (A lelkiismeretét, és nem a hangulatát vagy kényelmét, mert akkor természetesen tiltakoztam volna.) Kétféle mérték A kilenc- tízéves gyermek felnôtt környezetének számolnia kell azzal, hogy nem veszik eleve tekintély számba ôket. Az ilyen korú gyermekek már lelkiismeretüket nem csupán a felnôttek példáján alakítják, mint azelôtt, hanem a velük való kritikai szembenállással is. Felülvizsgálják, bírálják a felnôttek értékrendjét, hogy megtalálják a magukét. Nem éppen nyájasak, hanem nagyon is kritikusok, és megvesztegethetetlenül igazságosak. Nekik feltűnik az, amit mi már régen észre sem veszünk: hogy milyen gyakran mérünk kétféle mértékkel. Ha a gyerekek veszekednek, akkor azt akarják, hogy mindig nekik legyen igazuk; ha mi morgolódunk állandóan, akkor idegesek vagyunk. Ha a gyermek nem enged, akkor makacs; ha a felnôtt nem enged, akkor következetes. Ha a tanuló írásbeli feladatát a szomszédjáéról másolja le, akkor megbüntetik, mert csalt. S talán éppen az a tanár, aki kollégái elôtt azzal dicsekszik, hogy milyen ravaszul becsapta a vámtiszteket nyáron, Olaszországból visszajövet. Nap, mint nap tapasztaljuk, milyen nehezen megy a munka, ha fáradtak vagyunk. Ha a gyermek fáradt, könnyen a szemére vetjük, hogy kényelmes. Félre ne értsenek, természetes, hogy nem támogathatjuk a gyermek veszekedését, makacsságát, csalását, kényelmességét, de magunknál se nézzük el az ilyesmit, mégha bármilyen ,,bölcs'' köntösbe is tudjuk öltöztetni. A gyermekek ilyen értelemben nem ,,bölcsek'', de kritikájuk nagyon hasznos lehet a számunkra. Kár lenne, ha a mi példánkon tanulnák meg, hogy így is be lehet illeszkedni a környezô világba. Az önállósulás idején a lelkiismeret nagyon éber és finom. Bűnbánat, jóvátétel, engesztelés A lelkiismeret képzésével szoros kapcsolatban van a jóvátételre, az elégtételre nevelés is. Az elégtételt gyakran összetévesztik a büntetéssel. Így a mindennapi beszédben gyakran emlegetnek ,,pénzbeli jóvátétel'' helyett ,,pénzbüntetést''. A jóvátétel sokkal értékesebb, mint a büntetés. Aktivitás van benne, nem csak passzivitás. Elégtételt adok -- a büntetést csak elszenvedem. Gyermekeinket megbüntethetjük oly tettekért is, amelyeknek helytelenségét nem látják be. De elégtételt csak akkor adhatnak, ha a hibát már belátták és megbánták. Ezért elôzi meg a lelkiismeretképzés az elégtételre nevelést, sôt a lelkiismeretképzés eredménye nagyon is megmutatkozik abban, hogy az igazi engesztelô, jóvátenni akaró lelkületet felébreszti-e. Az elégtétel megtérni-akarás és jóvátétel. Ezért a nevelésben jobb, ha jóvátételre szólítunk fel, mintha büntetünk valakit. A büntetés magában üzletszerűvé válhat. ,,Bevertem az ablaktáblát, megkaptam érte a pofont, ezzel kvittek vagyunk.'' Egyik vendégünk minden gyereknek egy tábla csokoládét hozott. Erika mindjárt megette, Erzsi estére akarta hagyni. De amikor a régvárt élvezetre vetné magát, a csokoládé már nincs a helyén. Erika titokban eltorkoskodta. Erzsi felháborodott. Erika viszont megkönnyebbült, hogy felfedezték, -- már két órája kínozta a lelkiismeret és a leleplezéstôl való félelem. Azt várta, hogy az anyja összeszidja, és ezzel vége az ügynek. De nem így történt. Az anya csak annyit mondott: ,,Most találd ki, hogyan teheted ezt jóvá!'' Most kezdôdött csak a kínlódás. Erikának igen nagy áldozat volt, hogy a piros filctollra megtakarított zsebpénzén egy ugyanolyan tábla csokit vegyen Erzsinek. A jóvátétel elsô lépése a bocsánatkérés. Gyermekeinket rá kell szoktatnunk, hogy hibáikat bevallják és bocsánatot kérjenek. Ezt nem érhetjük el kényszerítéssel. A kikényszerített bocsánatkérés, fôleg kívülállók elôtt, túl nagy megaláztatás lehet. Még gyűlölködô érzelmeket is ébreszthet, -- talán épp az ellenkezôjét annak, mint ami arra vezethetné a gyermeket, hogy önként kérjen bocsánatot. Erre a bocsánatkérésre a szeretet és a hibák belátásából fakadó bánat vezet. Vannak gyermekek, akik inkább elharapnák a nyelvüket, semhogy bocsánatot kérjenek. Ennek az oka, többnyire nem a dac, hanem gátlás, amely éppen magát a gyermeket teszi a legszerencsétlenebbé. Számos anya nem lenne olyan tanácstalan hasonló helyzetben, ha tudna a mozdulatokból, a tekintetbôl olvasni, és azokat bocsánatkérésnek felfogni. Különben is a szülôk sem hibátlanok. A gyermekek ezt tudják. A szülôk tekintélyét nem gyöngíti -- sôt erôsíti --, ha ôk is készek adott esetben a gyermekeik elôtt bocsánatot kérni. Ez segítené a gyermeket is a beismerésben. A gyónás utáni elégtételt is a megtérés és a jóvátétel akarásaként kellene értelmezni. Nem csupán Isten elôtt vétkezünk, hanem, mint az Egyház tagjai is. Ezért testvéreinknek is elégtétellel tartozunk. Ennek a magatartásnak már az elsô gyónástól kell gyermekeinkben fejlôdnie. (Biztos, hogy ehhez az is szükséges, hogy a pap jól átgondolja az elégtétel kiszabását). Hitünk egyik legmélyebb misztériuma a ,,helyettesítô engesztelés''. Rita nagypénteken megkérdezte: -- Mit jelent az, hogy az Úr Jézus eleget tett bűneinkért? -- Emlékszel még, -- kérdeztem -- három héttel ezelôtt a nagymama kertjében letapostál egy kis facsemetét. Vad és vigyázatlan voltál, pedig tudtad, hogy ott nem szabad hancúroznod. Nagymama igen szomorú volt a kár miatt és amikor ezt észrevetted, sírtál. Hiszen te nagyon szereted a nagymamát! De a kárt nem tudtad jóvátenni. Akkor apu új fácskát vásárolt és elültette. Sokat fáradt ezzel a munkával, a szombat délutáni pihenése ment rá. Szívesen tette, mert így a nagymama megint örült. Ezt egyedül nem érhetted volna el. És mennyire megkönnyebbültél, amikor a facsemete megint ott állt. Milyen viharosan köszönted meg apunak. Az emberek bűneikkel megsértik Istent, és egyedül nem tudják jóvátenni, mert Isten olyan nagy és mi olyan kicsinyek vagyunk. Mivel szeretjük Istent, szomorúak vagyunk, ha megsértjük Ôt. Jézus tesz eleget helyettünk, mert mi ezt nem tudtuk megtenni. Nem volt ez Neki könnyű, de csak Ô képes erre, mert Ô az Isten fia. Megtette Atyjáért, akit szeret, és értünk is, mert minket is szeret. Ezért mi hálásak vagyunk Neki. ======================================================================== VI. Istennel a hétköznapokon A légkör Mónika hazahozta egyik osztálytársnôjének emlékkönyvét. A gyerekek együtt lapozgatták. Találtak többek között egy olyan kesernyés mondást, amelyben az élet csillagóráiról van szó, amikor az ember magasan az élet ,,szürke hétköznapjai'' fölé emelkedik. -- Én ezt nem értem -- mondta Jutka, -- hiszen éppen a hétköznapok a szépek! Várjak mindig néhány hétig, hogy jól érezhessem magam és addig pedig lógassam az orromat? Nagyon örültem legnagyobb lányom kijelentésének. Úgy látszik pozitíven áll majd hozzá az élethez. Azok az emberek, akik szétválasztják a hétköznapok terhét és az ünnepek örömét, többnyire vagy a múltban élnek, a szép órák emlékeibôl, vagy a jövôben, elôre örülve annak, hogy megszabadulnak a mindennapok egyhangúságától. Ezáltal nem tudják a jelent kialakítani. Elmennek az élet mellett. A ,,mát'' mindennap meg kell élnünk. Ha erre képesek vagyunk, a hétköznapok kötelessége is örömmé válik. Miért van szükség erre a megfontolásra? Mert Istennel naponta találkozhatunk! Aki mindig a csillagórákat várja, annak az istenszeretet könnyen ünnepi foglalkozássá válik, és nem hallja meg szavát a hétköznapokon. Otto Betz írja: ,,Döntô fontosságú az, hogy a gyermek megtanulja az észlelt sokféle hang közül az Isten hangját kihallani. Éppen a mai profán világban kell Istenre ügyelnünk, mert Ô egészen halkan szól hozzánk... Ha mi a hétköznapokon nem találkozunk Istennel, akkor kérdés, hogy a kimondottan szakrális világ által közelebb jutunk-e Hozzá?'' Bár a legtöbb iskolás gyermek napjának csak kisebb részét tölti a családban, mégis itt kell megteremteni számára azt a légkört, amelyben jól, és védettnek érzi magát, ahol tudja, hogy szeretik és megértik. Így válik a hétköznap teher helyett örömmé, és így a hétköznap is Istenhez vezet. Az a gyermek, aki tudja, hogy minden bajával édesanyjához fordulhat, az az imáiban is bizalmasabban szól Istenhez, mint az, akinek ajkát már korán lezárta a szülôk szigora vagy értetlensége. Az a gyermek, aki otthon átéli a közös asztal meghittségét, könnyebben érti meg a szentmisét is, mint az Úr lakomáját, mint az akinek nincsenek ilyen tapasztalatai. Ezért tágabb értelemben a vallási neveléshez tartozik az is, ha a család arra törekszik, hogy közösen étkezzék és necsak sietve, saját gondolataikba merülve egyenek az egyes családtagok. Éppen, amikor az asztal köré gyűlnek, -- ami úgysem mindig lehetséges -- akkor kellene mindenkinek a másikra figyelemmel lennie. Jó volna, ha kialakulna az asztalnál egy-egy beszélgetési téma. Ezzel szemben sok gyerek számára az étkezés az agyonnevelés ideje. (Ne beszélj, ha a felnôttek beszélnek! Fogd rendesen a kanalat! Ne tedd a könyöködet az asztalra! A burgonyát nem vágjuk késsel!) Ez nem felszabadító együttlét. Nem mintha én ellensége lennék annak, hogy megtanuljanak az étkezésnél illedelmesen viselkedni, -- természetesen az enyémek is tudnak. De fôleg azt kell megtanulniuk, hogy mindezekhez a többiek, a közösség miatt tartja magát az ember, mert a könyököm útban lehet a szomszédomnak, a csámcsogás zavarja a másik beszédét. Így az állandó figyelmeztetés szükségtelenné válik. Kriszti vasárnap a szentmise alatt erôsen figyelt egy fiatalembert, aki felajánlás után jött be a templomba és sietve ült le az egyik padba. Nem énekelt, nem imádkozott a többiekkel, látszólag nem vett részt semmiben. Áldozás után pedig elment. Mise után megkérdeztem Krisztit, miért figyelte olyan nagyon azt az embert. -- Hát -- mondja -- úgy viselkedett, mint néha a mi Ferink (Kriszti 15 éves testvére). Ô is sokszor akkor jön ebédelni, amikor mi már megettük a levest, bekapja az ételt, mintha egyedül lenne az asztalnál, és ha kész, már megy is. Apa ilyenkor azt mondja: neveletlen, nem tudja, hogyan kell viselkedni. Elhiszed, hogy a jó Isten is azt gondolta, hogy ez az ember nem tud viselkedni? Ehhez hasonlóan a gyerek sok mindent, amit nap, mint nap a családban tapasztal, áttesz a vallási síkra, anélkül, hogy a szülôknek errôl külön kellene beszélniök. Ha egy család harmonikusan akar élni, akkor mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra s kívánságait a másikéhoz kell szabnia. Egyszóval: ki kell alakítanunk a közösséghez való alkalmazkodás rendjét. Sok mindent jobb ha együtt csinálunk, mint egymás mellett. Csak ilyen tapasztalatok révén válunk a család élô tagjaivá. Mint az Egyház tagjai is egy közösséghez tartozunk és felelôsek vagyunk egymásért. Nem egymás mellett, hanem együtt jutunk közel Istenhez. Aki gyermekkorától átéli a család közösségét az az Egyházban is könnyebben megtalálhatja azt, és élô tagjának érzi majd magát. Rita hittanóráról jött haza. Izgatottan közli: -- Az atya azt mondta, hogy készítsünk otthon májusi oltárt. Csinálhatok? Késôbb megérkezett Mónika. A negyedikesek nyugodt méltóságával így szólt: -- Az atya... -- és mondja ugyanazt a feladatot. -- Nagyszerű -- mondom --, Rita már hozzá is kezdett, te is segíthetsz neki. De ezzel aztán pórul jártam. A nagy nem akart leereszkedni, hogy közösködjék a kicsivel. A kicsi pedig attól félt, hogy háttérbe szorul. -- És különben is -- és ebben egyetértettek -- mi külön oltárt akarunk! Legnagyobb lányom éppen akkor jött haza és ezt meghallotta. -- De furcsák vagytok -- szólt közbe --, talán a templomban is mindenkinek külön oltára van? És talán mindenkinek van saját Szűz Máriája? Megerôsítésül én is hozzáfűztem: -- Igen, mindnyájunknak egy Anyánk van az égben, amint a testvéreknek is egy édesanyjuk van. -- Különben nem is lennénk egy család! -- mondta Rita. Így kissé mélyebben megértették, hogy az Egyház is egy nagy család. Utána egyetértésben dolgoztak a közös feladaton. A gyerekek azonban nemcsak a családi közösség tagjai, nemcsak testvérek. Igénylik, és szükséges is, hogy a szülôk néha, mint külön személyiségekkel bánjanak velük. Ha a szülôk értenek ahhoz, hogy mindegyiket saját adottságaik szerint neveljék, csak akkor tudják majd ôk is a közösségen belül személyes képességeiket kibontakoztatni. Az ikreknek mindig örömet szerzett, ha egyforma ruhában járhattak. Édesanyjuknak is így tetszettek leginkább. Ezért kissé megdöbbentette ôt, amikor pár héttel a tanév megkezdése után mindketten vonakodtak felvenni az egyforma szoknyát és pulóvert. Néhány kérdés után kiderült: az osztályban már minden gyereket keresztnevén szólít a tanítónéni, csak mi vagyunk mindig ,,Kovács''. Így talán már minket is meg tudna különböztetni. Az édesanya jogosnak találta kívánságukat. Nemcsak különbözôképpen öltöztette ôket, hanem arra is megkérte a tanítónénit, hogy ültesse szét ôket. Az ikrek öntudata ugrásszerűen emelkedett. Az Egyház közösségében is mindenkinek a maga személyes, egyéni útján kell Isten felé haladnia. Mennél világosabban látja ezt valaki, annál jobban tudja a közösséget is szolgálni. A beszélgetésrôl Egyik leghatásosabb lehetôség arra, hogy a hétköznapokat változatossá, elevenné és termékennyé tegyük: a közös beszélgetés. Ez egyszerű, csaknem köznapi megállapításnak tűnik, és mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nem is olyan könnyű a beszélgetést helyesen vezetni, úgy, hogy az ember az ember elôtt megnyíljon, a másiknak adjon és maga is gazdagodjon. Mi felnôttek annyit beszélünk ma a párbeszédrôl, és mégis olyan ritkán vagyunk képesek rá. Csak egymás mellett beszélünk, és nem egymással. Inkább magunkat akarjuk hallani és nem a másikat. A beszélgetés képességét már a gyermeknél fejleszteni kell. A legjobb gyakorlótér erre a család. A beszédkészség nem jön, és nem marad meg magától. Sok akadálya van: a mindennapi hajsza, mert senki sem ér rá a másik számára; az ingerek áradata, melyek a lakásunk legbensôbb zugáig hatolnak; a rádió zaja, a reklámok özöne, és a TV mellett nem alakulhat ki igényesebb beszélgetés. Egymás rosszértelemben vett megszokása, hogy mindegyikünk azt hiszi, már eleve tudja a másik mit fog mondani. Unjuk egymást. Önzôk vagyunk és egyikünk sem veszi magának a fáradságot, hogy a másik problémái iránt érdeklôdjék. Hogyan lehet ápolni a beszélgetést a házastársak, illetve a szülôk és gyermekek között? Azzal, hogy megtanulunk a másikra figyelni. Úgy, hogy a másikat meg akarjuk érteni, álláspontját felfogni. Úgy, hogy keressük azt a beszédtémát, amely mindenkit érdekel. Indítást kaphatunk erre egy könyvbôl vagy folyóiratból, mozi vagy TV műsorból, vagy egyszerűen a családtagok egy-egy élményébôl. Törekedjünk arra, hogy egy téma se maradjon ki a családi társalgásból. (,,Errôl nem beszélünk!'') Ha vannak ilyen tabu-témák -- például erotikus-szexuális, gyakran vallási témák is --, akkor a gyermek ezeket máshol beszéli meg, és nehezen talál ezekben megfelelô eligazítást. Az a vélemény alakul ki benne, hogy ezek a területek nem tartoznak a mindennapi élethez, a közösséghez, hogy ezekkel egyedül kell megbirkóznia. És ha nem bír velük, akkor elfojtások, gátlások jönnek létre ezeken a területeken, és nem tud az ember szabadon és tökéletesen kibontakozni. Ezért olyan nagy jelentôségű a fiatalok fejlôdésében a beszélgetés. Ezért olyan fontos a vallási nevelésben is az, hogy Istenrôl beszéljünk Ilyen beszélgetés akkor jön létre, ha elég gyakran beszélünk a gyermeknek Istenrôl. A nehézséget az okozza, hogy Istent ,,élôvé'' tegyük anélkül, hogy ,,le tudnánk Ôt írni''. Ne nyugtalanítson bennünket az, ha a kisgyermek istenképe -- egészen az elsô iskolaévekig -- nagyon emberi. Ezeket az elképzeléseket erôszakosan nem rombolhatjuk le anélkül, hogy a gyermeket ne állítanánk túl nagy követelmények elé. Amikor Rita egyszer azt kérdezte, hogy kell-e a jó Istennek ágy az égben, hogy aludni tudjon, azt válaszoltam: -- Nem, mert neki nincs teste. -- Biztosan tovább is folytattam volna a magyarázatomat, ha a gyerek fel nem kacag. -- De furcsán nézhet ki, ha a lába mindjárt a nyakából nô ki! És most tagadjam a nyakat és a végtagokat is, anélkül, hogy valami foghatót nyújthatnék helyette? Jobb lett volna, ha csak azt mondom: Istennek nincs szüksége alvásra, akkor a testet kihagyhattam volna a témából. Más szempontból, ha Istenrôl beszélünk, ez ne merevítse meg a gyermek képzeletét. Az egyetlen elképzelés, amit adhatunk Róla, az az, hogy Isten elképzelhetetlen, Ô egészen más. Késôbb Rita ezt hallotta a templomban: ,,Nagy Isten, dicsérünk Téged.. '' Mire megkérdezte: -- Milyen nagy az Isten? Mint a templomtorony? Erre a testvére: -- Nem, sokkal nagyobb! -- Akkor hát milyen, mint egy hegy? Okulva múltkori tapasztalataimon, most óvatosabb voltam. -- Emlékszel, a múltkor milyen nagyon féltél, amikor elvesztettük egymást az áruházban. Tegnap pedig milyen nagyon örültél az új babának. Isten nagyobb a legnagyobb félelemnél és a legnagyobb örömünknél. Nincs semmi, ami nagyobb Nála. Tudtam, hogy ez a hasonlat is, mint minden más hasonlat sántít, de megpróbáltam a gyermek képzeletét elterelni a konkrét, mérhetô dolgoktól. A gyermek istenképe magától átalakul, ha a szülôk helyesen és koruknak megfelelôen beszélnek Istenrôl. Amikor gyermekeink egyszer egymás között beszéltek Istenrôl, ezt mondta az ötéves: -- Olyan sugárzó arca van! És a kilencéves: -- Olyan -- azt hiszem --, mint egy fénygolyó! Nekem soha eszembe nem jutott volna ilyen leírás. Persze az arc emberi példa, és a golyó is nagyon tárgyi, konkrét hasonlat. De volt ezekben valami lényeges: a sugárzás -- az öröm, a golyó -- a tökéletesség, a világosság... Gyermekeinknek ne annyira azt ecseteljük, hogy milyen az Isten, és hogy mit csinál, hanem inkább mutassuk meg nekik irántunk való szeretetét: az üdvösségtörténetet. A gyermek és a Szentírás Az üdvösségtörténet könyve a Szentírás. Így kell tekintenünk ezt, amikor a gyermekeknek a Szentírásból vagy a gyermekbibliából mesélünk vagy felolvasunk. Ez az üdvösségtörténeti szemlélet tükrözôdik P. Cocagnac-nak az sszövetséghez írt bevezetôjében: ,,Ez a könyv a világ legizgalmasabb, legtitokzatosabb történetét mondja el. A nagy Isten egy kis népet választott ki magának, az izraelitákat. Velük közli, hogy szereti az embereket. Követi ôket kanyargós utaikon, és olyan dolgok történnek velük, amiket soha el nem felejthetünk.'' Az újszövetséghez ezt írja: ,,Ez a könyv Isten ember-szeretetének, a szeretet történetének legnagyobb eseményét mondja el: Isten emberré lesz Jézus Krisztusban. Amit az Evangéliumok errôl mondanak, az «örömhír» minden idôkre. Mert nincs nagyobb öröm a világon, mint hinni Isten Igéjében, Szavában.'' A Szentírás nem mesekönyv. Nem helyes, ha a hatásos történeteket keressük ki, és egyénileg kiszínezzük, hogy érdekfeszítôbb legyen. Ami így megragad, az olyan ábrázolás, amely elsikkaszthatja az igazi mondanivalót. Inkább azt fontoljuk meg, hogy Isten mit akar nekünk és gyermekeinknek a Szentírás által mondani, és e szerint válogassunk. Így például a barátságot Jézus Lázár iránti barátságával, a felebaráti szeretetet ,,Az irgalmas szamaritánus'' példabeszédével, a hitvalló bátorságot Szent István megkövezésével magyarázhatjuk meg. A Szentírás nem történelemkönyv. Nem a történelmi, hanem a teológiai igazságtartalom a fontos. Ezért értelmetlen csupán a történelmi helyzetekrôl vitatkozni. Gyermekeinkkel is ezt kell érzékeltetnünk amikor azt kérdezik: Igazán így volt?... Zsófi hittanról jött haza. -- Most már tudom milyen lesz az utolsó ítélet! -- mondja -- olvastuk a hittanórán. És idézi: ,,A nap elhomályosul és a hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égrôl.'' (Mt 24,29) -- Vagy pedig -- elmélkedik a gimnazista Jutka -- a föld nem fog már forogni és beleesik a napba, és akkor már nem lesz föld. -- Nem -- erôsködik Zsófi --, a csillagok leesnek az égrôl... -- Hát tudod, -- mondja a nagy -- ezt az Úr Jézus így magyarázta a tanítványoknak, hogy megértsék. Hiszen ôk akkor még nem is tudták, hogy a föld a nap körül forog és ezért el sem tudták volna képzelni, hogy miként eshet bele a napba. Zsófi ezt belátta, és nekem már semmit sem kellett hozzáfűznöm. Ez olyan biblia-magyarázati, exegetikai szemlélet, amely már iskolás gyermeknek is érthetô. A próféták, az Úr Jézus, az apostolok úgy beszéltek, hogy azt a maguk korában megértsék, de olyasmit mondtak, ami örök érvényű. Mi a magunk korában küszködünk ennek a helyes megértéséért. Ehhez kérjük a Szentlélek segítségét. A Biblia megértését úgy lehet elômozdítani a családban, hogy ez végül is rávezesse a gyermeket arra, hogy maga is szívesen olvasson a Bibliából. Az elmondáson és felolvasáson kívül van a megelevenítésnek még sok más lehetôsége is: A családi ima keretében felolvashatnak a gyermekek egy-egy szentírási részt, maguk között felosztva a szerepeket. A nagyhéten például a szenvedéstörténet egy részét. Így elevenné válik mindegyiknek a maga szerepe. A beszélgetés egy-egy bibliai részrôl kivetülhet a gyermek rajzában is. A gyermekek gondolkozhatnak azon, hogy miként mondta volna el Jézus nekik ezt vagy azt a példabeszédet. Ezt kipróbáltuk a szôlômunkásokról szóló példabeszéddel egy olyan csoportban, ahol tízéves gyermekek voltak. (Mt 20,1-16) A gyermekek meghallgatták a példabeszédet. El kellett képzelniök, hogyan mondta volna el azt az Úr Jézus az ô körükben. Voltak, akik lerajzolták a szôlômunkásokat. Az egyik gyerek munkásokat rajzolt futószalag mellett. Egy másik egy felvonulást. Az egyik kislány nagyon jól ragadta meg a példabeszéd értelmét. Az otthoni kertet rajzolta le ôsszel. Az apa éppen a leveleket gereblyézi, és a három testvér vödrökbe gyűjti azt. A nagyfiúnak nagy vödör volt a kezében. Saját magának közepes nagyságút rajzolt, míg a legkisebb testvérüknek egész kicsi vödröt. A ház ajtajában ott áll a mama három egyforma tábla csokoládéval a kezében és integet a gyerekeknek. Végül sok bibliai hely igen alkalmas a dramatizálásra. A gyermekek szívesen játszanak színdarabot. Beleélik magukat a szerepükbe és így sajátosan bensôséges kapcsolatba kerülnek a megjelenített eseménnyel. Miért játsszunk otthon, vagy a hittanórán mindig csak betlehemest, miért nem ,,kánai menyegzô''-t, vagy ,,az asszonyokat az üres sírnál'', ,,a tékozló fiú''-t, a ,,királyi menyegzô''-t vagy ,,az okos és a balga szüzek''-et? Ha gondolkozunk Isten igéjérôl, ha beszélünk róla, ha képekben ábrázoljuk vagy elôadjuk, egyre jobban elmélyülünk benne és ez elôkészít az elmélkedô olvasásra és imára. A gyerek így megtanulja, hogy miként olvassa majd, mint felnôtt is a Szentírást, hogy az Isten igéje termékennyé váljék életében. Beszélgetés Istennel: az ima Ha Istenrôl beszélgetünk, az elvezet az Istennel való beszélgetéshez, az imádsághoz. A kisgyermek megtanult szüleivel és szüleitôl imádkozni. --- Az iskolás gyermek imája legyen önálló és önmaga alkotta. A rend -- ami a kisgyermeknél feltétlenül szükséges támasz --, most már nem minden. Keretet ad ugyan, amely a tartalmat szilárdan összefogja, de legyen a keret rugalmas, hogy szolgálja és ne korlátozza a kibontakozó személyiséget. Tehát a rend -- az ima idejében, az imaszövegekben, az imádságbeli magatartásban -- támasz és nem korlát. Napi imaidôként a reggel, a dél és az este kínálkozik. A kisgyermek ehhez szokott, amikor az édesanyja vele mondta a reggeli, az asztali és az esti imát. Ez a szokás segítségére lesz az iskolásnak is, hogy akkor se feledkezzék meg az imáról, amikor nem érzi közvetlenül annak szükségét. De a szokás csak addig támasz, amíg értelem tölti ki. Egy meghatározott idôben elszajkózott ima rosszabb a semminél. Mert az ajkak imája a szív és a lélek részvétele nélkül nem ima. Minél idôsebbek lesznek a gyermekek, annál inkább meg kell fontolnunk, melyik az imára legalkalmasabb idôszak. Ez legyen a nap súlypontja. Ez különbözô tényezôktôl függ: az adottságtól -- vannak esti és vannak reggeli emberek --, a családi körülményektôl, -- mikor van együtt a család, stb. A) Az apa színész. Reggelenként utolsónak megy el hazulról, este általában csak akkor jön meg, amikor a gyermekek már alszanak. Ebben a családban a reggeli imának van elsôrendű helye. Mert reggel van együtt az egész család. Az asztal köré gyűlve közös imával és étkezéssel kezdik a napot. (Ebben a családban a körülmények miatt ,,angolos'' reggelit esznek.) Este lefekvéskor a kicsinyekkel az édesanya imádkozik, míg a nagyoknál az esti ima már ,,magánügy.'' B) A családban reggel igen kell sietni. Az édesapa munkaideje nagyon korán kezdôdik. A nagyobb gyermekek messzire mennek iskolába. Ha már végre a kicsik is elmentek, az édesanya hozzájuthat a fürdôszobához. Bár ilyen körülmények között nincs közös reggeli ima, mégis mindig azzal kezdôdik a nap, hogy a jó Istenre gondolnak. Egy áhítatos keresztvetés a felkeléskor, majd induláskor az édesanya keresztet rajzol a gyermekek homlokára. Ez a család korán vacsorázik. Utána még beszélgetnek a nap eseményeirôl. A közös esti imában összefoglalják az élményeket és kiértékelik azokat. Itt a nap megkoronázása és kicsendülése az ima. Nem mindig lehet együtt este az egész család, de aki nincs otthon, annak ez hiányzik és biztos pótolja egyénileg. C) Megkérdeztük a családot, hogyan végzik az asztali imádságot. Azt mondták: ,,Régebben, amikor a gyermekek még kicsik voltak, az apa elôimádkozott. Most mind közösen mondják. Minden hónapban egy másik családtag javasolhatja az asztali imát. Akinek egyedül kell étkeznie (korábban vagy késôbben, mint a többiek), az keresztet vet. Aki gyermekkorában rászokik arra, hogy megtalálja a legalkalmasabb idôt az imára, és arra fekteti a hangsúlyt, az majd felnôtt korában is tudja ezt. Hány és hány felnôttnek van lelkiismeretfurdalása, mert megfeledkezik a reggeli és esti imáról, de arra nem gondol, hogy azért feledkezik meg róla, mert a számára legalkalmatlanabb idôpontban akarná azt végezni. -- Egy háziasszony például, talán reggel 8 és 9 óra között találhatna leginkább idôt a jó Isten számára. Ekkor már mindenki elment hazulról és a házimunka még nem olyan sürgetô. Vagy például egy dolgozó esetleg az utazási idôt használhatná fel erre. Ami az imaszöveget illeti, itt talán még fontosabb a rugalmasság, és az alkalmazkodóképesség. Hogy az iskolás gyermek a közösségben (család, templom) imádkozni tudjon, lassacskán sajátítson el bizonyos szóbeli imakincset, liturgikus imákat is: Miatyánk, Hitvallás és más miseimák, Úrangyala stb. ... Az imák kiválasztásánál legyünk nagyon megfontoltak. Talán a következô elveket tarthatnánk szem elôtt: Az ima ne erôltesse meg a gyermeket sem idôbelileg (hosszával), sem tartalmilag (értse meg). Az ima legyen igaz. Azt fejezze ki, amit a gyermek saját szavaival a maga módján is kimondana. Az imát csak imádkozva lehet megtanulni. Tehát, ha együtt imádkozunk és nem mint a leckét, amit könyv nélkül megtanulunk, felmondunk. A kis szóbeli imakincs gyűjteménye mellett, legyen a gyermek arra is képes, hogy saját szavaival imádkozzék. Minél elôbb van erre módja, annál hamarabb tanulja meg, hogy magát szabadon kifejezze. Például egy ilyen esti ima így szólhat: Köszönöm Istenem, ezt a mai szép napot. Köszönöm, hogy Kati a mandulagyulladás után megint iskolába jöhetett, és hogy egy szép éneket tanultunk. Délután kipróbáltuk az új labdát, nagyon jól ugrik! Kérlek, hogy a papa szerencsésen megjöjjön az autóval, és segíts, hogy holnap kevesebbet veszekedjünk egymással. Bocsásd meg, hogy kinevettem Gabit, amikor leesett a fáról, de olyan furcsa képet vágott. Ez nem volt szép tôlem. Inkább segítenem kellett volna. Holnap elviszem neki a repülômet. Amen. Az a fiatal, aki a pubertás elôtt nem szokta meg, hogy szabadon imádkozzék, aligha fog felnôtt korában szívbôl imádkozni, gátlások nélkül. Csak aki szabadon is tud imádkozni, az tud a közösségen kívül is szívbôl imát mondani. Szeretteinknek sem elôregyártott rímekben mondjuk el kéréseinket. Nálunk valahogy így zajlik a családi ima: (gyermekeink még olyan korúak, hogy este csaknem mindig otthon vannak) Elôször egy szóbeli imát mondunk együtt. Gyakran váltogatjuk a szöveget a gyerekek nyiladozó értelme vagy kívánsága szerint, illetve az egyházi évhez alkalmazva... Néha énekelünk. Majd csendben végiggondoljuk a napot. Régebben az apa vagy az anya kis megjegyzésekkel segített, most már erre nincs szükség. Aztán mindenki a maga szándékával áll elô. Egy köszönet, egy kérés... A szülôk is megteszik ezt a gyermekek határozott kívánságára. Néha a kicsik kérései nagyon önzôknek és mágikusoknak látszanak, de nem akarjuk korrigálni, hanem lelki fejlôdésükre és a nagyobbak példájára bízzuk, hogy a végén jámborságuk és ezzel imádságuk is ne énközpontú, hanem istenközpontú legyen. Néha elôfordul, hogy az egyik vagy másik azt mondja: ,,én ezt halkan akarom a jó Istennek megmondani...'' -- akkor egy pillanatig csend van, és senki sem érzi, hogy ez közösségellenes lenne. Sôt ez inkább átmenet az igazi személyes imába. A tapintat, a szülôknek sem engedi meg, hogy betörjenek a gyermekek ,,intimszférájába''. Imánk egy közös könyörgéssel végzôdik. Néha vasárnap, vagy egyházi ünnepnap elôtt az apa felolvas néhány sort a Szentírásból (esetleg a következô napi evangéliumot) és azt együtt megbeszéljük. A modern liturgiában ezt prédikációs beszélgetésnek neveznénk. Így egyes napok kiemelkednek a hétköznapok közül. Reméljük, hogy ezek a rendkívüli esték akkor is közösek maradhatnak, ha majd gyermekeink nagyobbak lesznek és a napi családi közös ima már nem lesz megoldható. Ha este egyszer-egyszer vendégünk van, akkor az illetô maga dönti el, hogy részt akar-e venni az imaközösségben, vagy mással foglalkozik azalatt. Csak nézô nem lehet. Aki nem vesz részt a közös imában, az zavar. Mert az ima beszélgetés Istennel és nem bemutató elôadás. Az imádságbeli magatartásra nincs séma. Minden olyan megnyilatkozás, amely elômozdítja az áhítatot, jó magatartás ima közben. Az egyik akkor koncentrál jobban, ha fegyelmezi magát, pl. áll. A másik akkor tud szellemileg koncentrálni, ha testét teljesen elengedi, fellazítja, pl. ül vagy fekszik. A tiszteletet és készséget is nagyon különbözôképpen fejezhetjük ki. A közösségben közös formát kell találni (mint a liturgiában is). A családban azt választjuk, ami nekünk a legjobban megfelel. Ez nem kell, hogy mindig ugyanaz legyen. Adventben talán körülüljük az asztalt, amelyen az adventi koszorú van, -- húsvétkor a feszület elôtt állunk. Természetesen a gyermekek nyugodtan és fesztelenül fekhetnek az ágyukban is. Hogy a kéztartás mit fejezhet ki, azt egyszer gyermekeimtôl tanultam meg. Napközben ketten nagyon veszekedtek. Amikor az esti imánál az asztal körül ültünk, egyikük megvallotta -- látszott, hogy nagyon nehezére esik --, hogy ezt most nagyon sajnálja. Ekkor a másik spontán szétvette összekulcsolt kezét, hogy odanyújtsa testvérének. Mi is átvettük a mozdulatot, és egyszer csak valamennyien kézen fogtuk egymást. Ez biztos igazi jele volt imaközösségünknek. Ezt azóta néha tudatosan is megismételjük az imánál. Így napi imánk bizonyos rend keretébe illeszkedik. Ez addig jó, amíg a rend rugalmas és az embert szolgálja. De az önmagában túl kevés volna. Kell, hogy az ima rendje odavezessen, hogy általa a gyermek eljusson a spontán imához is. Istennek nincs fogadóórája. Amikor csak akarunk hozzáfordulhatunk. Hisz a gyermek is örömében, fájdalmában rögtön anyjához mehet, és nem kell, hogy megvárja vele az estét. Ferit kórházba vitték vakbélműtétre. Kati látta, hogy anyja a kórházból jövet bement a templomba. A család remek kirándulást tett. Hazafelé a gyermekek még tele voltak a sok szép élménnyel. -- Istenem, köszönöm! -- mondta az édesapa. Egy szép élmény, egy kiállt ijedelem, egy új tapasztalat, egy rendkívüli találkozás, egy szép kép megtekintése, mind-mind arra indíthat, hogy spontán odaforduljunk Istenhez. Nem is kell, hogy ez kifejezetten ima legyen -- így az egész életünk Isten felé fordul. Ezen az alapon értelmezhetô az egyik szent mondása: ,,Nem kell minden pillanatban imádkoznunk, de legyen minden pillanatunk imádság!'' ======================================================================== VII. Istennel az ünnepnapokon Az ünnepnapok épp úgy hozzátartoznak az ember életritmusához, mint az éjszaka a nappalhoz, az alvás az ébrenléthez, a pihenés a munkához. -- Téves volna azt hinnünk, hogy a gyermeknek nincs munkanapja, s ezért nincs szüksége ünnepnapra sem. Elôször is, egy tanítási nap a gyermek számára éppannyi munkát, kötelességet, szabályokhoz való alkalmazkodást és talán ugyanannyi fáradságot jelent, mint a felnôttnek egy-egy munkanap. Ezért éppen úgy szüksége van a kikapcsolódásra, mint a felnôttnek. Ezenkívül ünnepelni nemcsak azt jelenti, hogy megpihenünk a munka után. Ünnepnapon -- ha jól fel tudjuk használni --, fellélegzik az ember, megnyugszik, és ezzel önmagára és végül Istenre talál. Ez művészet, amelyet nemigen tanulhat meg az, aki azt nem élte át. Sehol se érezhetjük annyira az ünnepnap és hétköznap, a munka és szabadidô harmóniáját, mint az olyan családban, ahol tudnak ünnepelni. Az ilyen családból nônek ki a kiegyensúlyozott, megelégedett, harmonikus, alkotó emberek. Spontán ünnepek Amikor erre alkalom adódik, legyen bátorságunk ünnepelni. A felnôttek számára sok minden magától értetôdô. A gyermek számára akkor van ünnep, amikor az anya megragadja erre az alkalmat. A nagyvonalúság roppant gazdaggá teszi az életet. Tanuljuk meg a kis dolgok feletti, a másokkal együttörvendezés művészetét. Egy nagy családban számtalan olyan alkalom van, amelybôl ünnepet lehet csinálni. Ilyenkor megszűnnek, feloldódnak azok a korlátok, amelyeket a közösség természetszerűleg kényszerít az egyesekre. Margit egyetlen gyermeke családjának. Pár hónappal ezelôtt költöztek ide hozzánk. Két hete találkozott elôször Frédivel a játszótéren. Frédinek öt testvére van. Amikor Margit ezt megtudta, kissé kétkedve mondta: -- Akkor te nagyon szegény lehetsz..., nyilván mindig mindent meg kell osztanod! Frédi értetlenül nézett rá. -- Hogy-hogy szegény? Hiszen éppen az a jó, amikor hatan osztozunk egymással, így mindenkinek több jut! -- És mielôtt még Margit kapcsolt volna, hogy szubjektív benyomása egészen logikátlan, Frédi folytatta: -- Tudod, nálunk mindig van valami. Mi folyton ünnepelünk. Szombaton Erzsi kapott ötöst számtanból, szerdán Emmi elôször kelhetett fel két heti betegség után, holnap meglátogatjuk Ernô keresztanyját, mert ezüstlakodalma lesz... Meggyôzte Margitot. Úgy látszik, hogy Frédi szülei valóban értenek az ünnepléshez. Azok a szülôk nyitják meg gyermekeik szívét a szép és jó számára, akik az örömet nem racionálisan, hanem spontán és váratlanul osztogatják. A vasárnap ,,Isten a hetedik napon megpihent''. -- Ez az isteni pihenés nem egy ,,mindent-elengedés''-t és ,,magárahagyás''-t, nem passzív tétlenséget, hanem alkotóerôvel telt teremtô szünetet jelent. Ne hagyjuk, hogy a vasárnap egyszerűen reánk szakadjon, hanem hozzunk ki belôle valamit. Akkor gyermekeink számára sem lesz szabadidô probléma, és nem fognak unatkozni. Olyan helyen, ahol iskolás gyermekek vannak, normális körülmények között a vasárnap hozza össze az egész családot. Ilyenkor lehet valami közös programot csinálni. A nap megtervezésében mindenkinek legyen része. Persze nem könnyű valamennyi kívánságot összeegyeztetni, teret engedni az egyénnek és a közösségnek. De így valamennyien megértik, hogy a közös ügy sikeréhez mindenkinek hozzá kell járulnia, ha azt akarja, hogy neki magának is öröme legyen. De a vasárnap nemcsak a mi napunk, hanem az Úr napja is. Ez nem azt jelenti, amit egyszer hallottam, hogy ,,a vasárnap egy részét az Úrnak áldozzuk.'' Hiszen az ebédidônket sem ,,áldozzuk'' a közös étkezésre! Hanem a nap egy részét Istennel töltjük, mert szeretjük Ôt, mert Ô a mi közösségünk, a mi családunk középpontja. Így nem kell még a vasárnapi szentmisét sem kötelességszerűen valamikorra betervezni, hanem tudatosan a nap kezdetére vagy végére tesszük. A jó tervezés persze nem sokat ér, ha a gyermekeknek nem élmény a szentmise, hanem csak éppen átvészelik, talán még kissé unatkoznak is. Nekünk szülôknek kell önmagunknak feltennünk a kérdést, hogy mivel járulhatunk hozzá, hogy gyermekeink olyan intenzíven -- amennyire erre képesek -- vegyenek részt a szentmise cselekményében. A túl magas követelmények könnyen ellenszenvet váltanak ki. Amíg gyermekeink még kicsinyek ahhoz, hogy az egész misén, tehát az eucharisztikus lakomán is részt tudjanak venni, -- vagyis elsô áldozásuk elôtt --, ne kötelezzük ôket a teljes vasárnapi szentmise hallgatásra. Ezt az Egyház sem teszi. Az idôsebb gyermeket sem lehet erre kényszeríteni, ha egyszer vonakodik, és bár látja a többi családtag példáját, mégsem akar szentmisére menni. Más utat kell keresnünk arra, hogy felébresszük a gyermekben a részvétel vágyát. Hogy valamiben részt akarjunk venni, ismernünk kell azt. Így tudniuk kell gyermekeinknek is, hogy mi történik az oltárnál. Az Oltáriszentség áldozati értelmét és az áldozati lakomát megmagyarázzák nekik a hittanórán. A családban kell ezt az ismeretet életté váltani. Már elôzô este -- pl. az esti imánál -- megbeszélhetjük a miseszövegeket. Egyszer az egyik olvasmányt vagy evangéliumot, máskor a könyörgéseket, vagy akár a szentmise állandó szövegének egy részét. Esetleg imánk egy részévé tesszük a Dicsôséget, a Hiszekegyet, némely prefációt, vagy a Sanctust, -- ezek erre mind igen alkalmasak. Így a gyermeknek nem lesz minden új, amit a szentmisén hall. Már meglévô élményéhez kapcsolhatja ezeket. A szentmise alatt szükséges, hogy a gyermeknek jó helye legyen, ahonnan mindent megfigyelhet, amit a pap csinál. Senkit ne zavarjon, ha néha halkan valamit kérdez és a szüleitôl rövid magyarázatot kap. Mert van, amit rögtön meg kell magyarázni és nem lehet azt ,,késôbbre'' halasztani. Ha lehet, vegyen a gyermek aktívan részt a szentmisében. Magát a belsô részvételt nem érzi cselekvésnek. A jól kialakított gyermekmise az iskolások igazi vasárnapi istentisztelete. Látja és hallja mindazt, ami történik és amit mondanak, együtt imádkozik és énekel a többiekkel, -- a prédikáció neki szól és nem megy el a füle mellett. Azok a szülôk, akik nem erre az istentiszteletre mennek, mondassák el a gyermekkel, hogy mirôl szólt a szentbeszéd, így a prédikációt otthon, a beszélgetésben, tovább lehet fűzni. Szerintem nem helyes, ha a diákmise után a templom kapujában képecskéket vagy hasonlókat osztogatnak. Lehet, hogy ezáltal megnövekszik a kis misehallgatók száma... de vajon azért jönnek-e el a szentmisére, hogy azon résztvegyenek, vagy hogy ott jutalmat kapjanak? Ilyen értékeltolódást megdöbbenve éltem át az egyik nyáron. Egy faluban töltöttük a szabadságot. Csodálkoztam, hogy házigazdánk gyermekei vasárnaponként a szomszéd faluba mentek szentmisére. Több, mint félóra az út oda, míg a falu temploma csak pár percnyire van. A nyolcéves kis parasztlány aztán megmagyarázta: Igaz, Oberdorf messzebb van, de ott többet ér a szentmise, mert utána kapunk egy szentképet és húsz képecskéért egy rózsafüzért! Ha van arra lehetôség -- és a gyermek már folyékonyan olvas és el tud igazodni a szövegek között --, egy jó misekönyv is hozzásegíthet a részvételhez. Persze az elsô iskolai években a lapozgatás, oldalkeresés és összehasonlítás, -- vajon jó helyen nyitotta-e ki --, nagyon zavarhatná az áhítatot. A gyermekek gyónásában gyakran visszatér ez a mondat: Szórakozott voltam a szentmisén. -- Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink örömmel és ne bűntudattal vegyenek részt azon, -- meg kell ôket szabadítanunk ettôl az aggálytól. Meg kell nekik magyaráznunk, hogy az ,,áhítat'' ebben az esetben nem azt jelenti, hogy félórákig vagy még tovább, kizárólag a jó Istenre gondolunk. Erre az apa vagy az anya sem képes. -- Ezt az idôt Istennel szeretnénk tölteni, vele beszélgetni, vele ünnepelni. Krisztussal résztvenni lakomáján és vele bemutatni az áldozatot. Hozzá akarjuk vinni minden gondunkat és gondolatunkat és nem a templomon kívül hagyni azokat. ,,Amikor együtt vagyunk -- mondta egy mama a gyermekének --, mindent együtt csinálunk. Beszélgetünk, tervezgetünk, ebben vagy abban a segítségemet kéred, együtt eszünk... és közben biztos nem felejted el azt, hogy velem vagy.'' Vajon Istennel ez másképp lenne? Milyen ferde fogalmaink vannak néha nekünk embereknek! Az egyházi év ünnepei Az élet folyamán a legtöbb profán ünnep, megemlékezés bizonyos eseményekrôl, jubileumokról. Így jellegük adott. Megünnepeljük a születésnapokat, házassági évfordulókat, ezüstlakodalmat, érettségi- és szolgálati évfordulókat... Az egyházi év folyamán sok ünnep szintén egy meghatározott esemény emlékezetének napja. Itt mégsem az évfordulós jelleg a legfontosabb. Nem értettük meg az ünnep gondolatát, hacsak a néhány ezer évvel ezelôtt történt eseményekrôl akarnánk megemlékezni. Nekünk egy ilyen történés többet jelent, mert az üdvösségtörténet több, mint történelem. Biztos, hogy Jézus 2000 évvel ezelôtt emberré lett, de értem lett emberré. Valóban 2000 éve a názáreti Jézust keresztre feszítették, de ez azért történt, hogy engem megváltson. Ha tehát gyermekeinkkel a vallás ünnepeit üljük, ne a megemlékezést helyezzük a középpontba. Inkább azt fontolgassuk, hogy mit mond az ünnep nekünk, minden egyesnek és az egész családnak. Mit kíván Isten tôlünk személy szerint ezen a napon? Az ünnep gondolatát a hittantanításon többnyire ismertetik. Ezt az ismeretet a szülôknek kell élôvé tenni és a gyermekkel a gyakorlatba átvinni. Meg kell teremteni a kapcsolatot az ismeret és az élet között. A gyermek ezt nem tudja megtenni a szülôk segítsége nélkül. Íme néhány példa, hogy ezt a segítséget hogy képzelem. Advent és karácsony Krisztus irántunk való szeretetbôl ember lett. Igyekezzünk neki mi is megmutatni szeretetünket. Mint kisgyermek szegénységben született és elrejtettségben élt. Karácsonykor az Ô születésnapját üljük. Mit ajándékozhatunk Neki? Önmagunkat és szeretetünket! Hogy mutathatjuk ezt meg? Úgy, hogy megajándékozunk másokat és így örömet szerzünk nekik. Ezáltal az ünnepi elôkészület nem a kapás, hanem az adás jegyében áll. Minél inkább távol tudjuk tartani gyermekeinket a karácsonyi vásár zűr-zavarától, annál inkább elôtérbe léphet az ünnep gondolata. Az adventi koszorú mellett töltött estékhez szorosan hozzátartozhatnak azok az adventi délutánok, amikor barkácsolás közben együtt énekelgetünk. A családi egység megsejtését fokozzák az ebben az idôszakban egymás elôl rejtegetett kis titkok is. Minél nagyobbak lesznek gyermekeink, annál kevésbé kielégítô, hogy az Úr eljövetelére való elôkészületet csupán érzelmekben és hangulatokban éljük át. Eljövetele felszólítás számunkra. Lehet külön adventi jófeltételünk anélkül is, hogy szalmaszálakat helyeznénk a jászolkába. Néha együtt megyünk rorátéra. A szentestét úgy kell kialakítani, hogy az ünnepi történések középpontja a kis Jézus, az emberré lett Istenfia legyen. Elôször karácsonyi énekeket énekelünk vagy lejátszunk egy szép lemezt a jászolnál, felolvassuk a karácsonyi evangéliumot (Lk 2,1-14). Talán tudnak a gyerekek egy egyszerű betlehemes játékot vagy tanultak egy-két odaillô verset. (Semmi esetre sem érzelgôs ünnepi költeményt vagy olcsó hangulatvadászó dolgot.) Csak ezután megyünk a karácsonyfához és nézzük meg az alatta lévô ajándékokat. Elég hosszú az este, nem kell sietni. A kicsinyek is fennmaradhatnak. A nagyok elôtt még egy nagy öröm áll. Elmehetnek a szülôkkel az éjféli misére és ott aztán kiénekelhetik karácsonyi örömüket: ,,Mennybôl az angyal... Dicsôség mennyben az Istennek..'' Nagyböjt és húsvét Krisztus a haláláig szenvedett értünk. Krisztus eleget tett bűneinkért. A helyettesítô engesztelés gondolata biztos nehéz a gyermek számára. Már másutt beszéltünk errôl. Nem egyszerű a részvét és az együttszenvedés gondolata sem. A gyermek sokszor képesebbnek tűnik a részvétre, mint egyik-másik felnôtt. De általában mégsem tud mással vagy másért szenvedni. Ehhez még nincs elég élettapasztalata. Viszont szívesen vállal magára másért valami nehezebb feladatot: egy munkát vagy szolgálatot. Gyermekeink a nagyböjti jófeltételeiket is ebben az irányban keressék. Gellért már negyedszer dobta át labdáját a kerítésen és így kárt tett a szomszédék virágágyában. A bácsi már nagyon haragudott emiatt. Gellértnek bocsánatot kellett volna kérnie, de ez annyira nehezére esett, hogy inkább otthagyta volna a labdát. Ekkor húga vállalkozott erre helyette, Gellért pedig a kerítésnél szurkolt neki. Végre visszajött a kislány, látszott, hogy nem volt könnyű feladat neki sem, de nem mondta. Erika naponta átvezeti elsôs kishúgát a nagyforgalmú fôutcán, mielôtt még villamosra szállna, hogy ô is iskolába menjen, a távoli gimnáziumba. Onnan a kicsike már egyedül is tovább tud menni. Ezzel Erika naponta megtakarít édesanyjának egy utat, bár neki így tíz perccel elôbb kell indulnia, ami bizony nem csekélység, mert igen nehezére esik a felkelés. Éppen ezért a mama nagyon értékelte, amikor Erika a nagyböjt elején maga hozakodott elô ezzel az ötlettel. Ebben az idôszakban többet gondolunk az Úr Jézusra. Talán tartanak a templomban gyermekek számára keresztúti vagy más nagyböjti ájtatosságot... N-családban a nagyböjt kezdetén az Úr Jézus kínszenvedésérôl beszélgettek. A következô napokban a gyermekek megrajzolták a keresztút állomásait. A képeket kifüggesztették a gyermekszoba falára. Esti imánál mindig egy-egy stációról elmélkedtek. Az illetô gyermek, aki éppen azt az állomást rajzolta, megmagyarázta azt, és a többi is hozzámondta, amit még gondolt. Aki odaillô éneket tudott, az javasolhatta annak eléneklését. Így az egész nagyböjtön át a gyermekek maguk alakították ki az esti imát. Minél nagyobbak lesznek a gyermekek, annál inkább résztvehetnek a nagyheti liturgiában is. A családban történô elôkészítô beszélgetések lényegesen hozzájárulnak ezek megértéséhez, mert a nagyheti liturgia tele van mély szimbólumokkal: a kereszt, a gyertyák, tűz, víz... A gyermek elôször mindent alaposan megfigyel, és lassan megtanul a dolgok mögé nézni. Olyan képességre tesz szert, amely sok felnôttbôl hiányzik. Krisztus legyôzte a halált! Feltámadt! Húsvét reggelének lényege ez az ünnepi öröm. A házban és kertben keresett és megtalált apró ajándékokat is ez az öröm ragyogja át. Sok családban a húsvét reggel csúcspontja, a húsvéti reggeli az ünnepélyesen megterített asztalnál. Az asztal közepén ég a húsvéti gyertya, melyet ha lehet, a templomból hozott lánggal gyújtanak meg. Az apa elolvassa az evangéliumot (Mk 16,17-), az anya felvágja a megszentelt húsvéti kalácsot és a gyermekek odateszik a színes tojásokat. Pünkösd Pünkösdöt megfelelôen ünnepelni nem is olyan egyszerű. A gyermekek nemigen tudják felfogni az ünnep sajátos tartalmát. Hogyan juthat el a család az ünnep mélyebb megértéséhez? Tavaly így próbálkoztunk: Pünkösd elôestéjén az esti imánál a Szentlélekrôl beszélgettünk. A gyerekek összefoglalták amit a hittanórán, a szentbeszédekben és otthon errôl hallottak. Mit mondott Jézus a Szentlélekrôl? -- Mit mondtak az apostolok? -- Mikor szállt le a Szentlélek az apostolokra? -- Milyen más eljövetelrôl számolnak még be? -- Hogyan ábrázolja az újszövetség a Szentlelket? (Galamb, láng, szélzúgás.) Legidôsebb lányunk azt is tudta, hogy már az ószövetségben is volt szerepe a galambnak és a tűznek. Mikor jön el számunkra egyedileg a Szentlélek? Hogyan működik bennünk? A válaszok csak vontatottan jöttek. Mindenki gondolkodott. -- Segít nekünk -- (a kicsi szerint a tanulásban). Abban, hogy jók is kedvesek legyünk! -- Amikor valami nehezet kell megtennünk. -- Az imádságban! -- Igen, Ô segít, hogy imádkozni tudjunk! (A nagylány) -- hogy Istent megismerjük! -- Hogy Ôt szeretni tudjuk! -- Ô működik bennünk, amikor Istent és egymást szeretjük, -- foglalja össze az édesapa. Elhatároztuk, hogy rajzolni is fogunk a Szentlélekrôl. A rajzok másnap reggel a szentmise után készültek el és nagyon különbözôk voltak. A legkisebb bérmálást rajzolt. A következô megfestette Jézus keresztségét a Jordán folyóban. Volt egy sok kivágott alakból összeillesztett kép arról, hogy a Szentlélek leszáll az apostolokra. A legnagyobb leány piros tűznyelvet festett fekete kartonra. Az ebédnél piros gyertya díszítette az asztalt. Az esti imánál még a képeinkrôl beszéltünk, amelyek azután a pünkösdi idôben a gyermekszobát díszítették. Mindenszentek és halottak napja Nehéz ezeket az ünnepeket megülni, mert a túlságosan sok profán szokás csaknem teljesen elfojtotta az ünnep gondolatát. Aki látta ezekben a napokban a nagy temetôk tömegeit, az nem tud szabadulni a gondolattól: sokszor sírjaink gondozásából presztizst csinálunk s közben megfeledkezünk halottainkról. Mindenszentekkor örülünk, hogy Istennél segítôink és közbenjáróink vannak. Hogy a szentek életükben sikeresen fáradoztak azon, amire mi is törekszünk: Istent szeretni és Ôt szolgálni. Ôk sok mindenben példaképeink is lehetnek, ezért igyekezzünk életüket megismerni. Különösen közel áll hozzánk a védôszentünk. Halottak napján fôleg halott szeretteinkre gondolunk. Rájuk emlékezve gondozzuk sírjaikat. De ott nem ,,látogatjuk'' ôket. Reméljük, hogy a mennyei Atyánál vannak. Halálunk után mi is ott leszünk velük együtt. Ha még nem lehetnek egészen Istennél, akkor nagyon vágyakoznak utána. Imádkozzunk értük, hogy Isten hamarosan magához vegye ôket dicsôségébe. Otthon is imádkozunk értük. Ennek jeléül gyertyát gyújthatunk az esti imánál. Személyes ünnepeink Életünk határköveit sokszor, mint nagy ünnepeket üljük meg. Lelki életünkben is vannak ilyen határkövek. Az elsô ilyen ünnepet még öntudatlanul éljük meg. Ez kegyelmi életünk kezdete. Keresztség Fontos, hogy a gyermekben tudatosítsuk a keresztséget, mert ez istengyermekségének kezdete, -- és a keresztség napját mint ünnepet ôrizzük meg emlékezetében. Ez azáltal sikerül a legjobban, ha a gyermek részt vehet kistestvére, vagy egy baráti család gyermekének keresztelôjén, ahová saját keresztelési gyertyáját elviheti és meg is gyújthatja azt. Mélyértelmű az is, ha keresztsége évfordulóin a reggelinél vagy az esti imánál a keresztelési gyertya ismét ég. Az iskolás már azt is érti, amit a keresztszülôk akkor az ô nevében megígértek és a keresztségi fogadalom megújításakor (pl. nagyszombaton) ô maga is tudatosan elmondhatja. A szentségi élet második nagy lépését a gyermek már tudatosan és személyesen ünnepelheti, ez az Elsôáldozás Elôször fogadhatja Jézust a kenyérszínben és elôször vehet részt a teljes szentmisén, mint lakomán az Egyház közösségében. Hívô családokban ezt az ünnepet sokszor már az iskola megkezdése elôtt megünneplik. Ez az úgynevezett korai szentáldozás. Ha a szülôk már korán felébresztették a gyermekben az Úr Jézus iránti szeretetet, akkor nem fosztják meg attól sem, hogy Vele egyesülhessen, mihelyt azt kívánja. Erre a helyes idôpontot nem lehet általánosan meghatározni. Maguk a szülôk tudják legjobban eldönteni, hogy mikor van a gyermeknél igazi vágyról és nem csupán az utánzási ösztön kielégítésérôl szó. Én is szeretnék elôremenni, mint a nagyok és kapni abból a kenyérbôl, amit ti esztek. A ,,korai szentáldozás'' kifejezés kissé félrevezetô, mert mindig arra törekszünk, hogy a gyermek az elsô szentáldozását a neki megfelelô idôben végezze el. Barátnôm ötéves kislánya egyszer azt kérdezte: -- Én miért nem áldozhatok még, amikor én is biztosan szeretem annyira az Úr Jézust, mint te! Erre szülei elôkészítették az elsô szentáldozásra. Ilyen zsenge korban az elsôáldozásra való elôkészítés teljesen a szülôk feladata. Ezért ez csak azokban a családokban lehetséges, ahol eleven a hit. Ott gyűjthet a gyermek elegendô tapasztalatot. Már régen eljárt a vasárnapi szentmisére és lassacskán megismertették vele, hogy mi is történik az oltárnál. Meg tudja különböztetni az eucharisztikus kenyeret a közönségestôl, mint azt X. Szt. Pius pápa ,,Quam singulari'' dekrétumában megkívánja. Tudja, hogy Jézus szereti ôt és a maga módján viszonozza is ezt a szeretetet. Ennyi jártasság már elegendô elôkészület. Ezek sokkal fontosabbak, mint az elméleti tudás, ami csak megterhelné a gyermeket. Amint az elôkészítés, úgy az ünneplés is egészen családi jellegű legyen. A gyermek ebben a korban az Egyházat csak a családon keresztül értheti meg. Szép lenne, ha az elsôáldozási szentmisét a gyermek által is jól ismert pap mutathatná be és ô rendezhetne el mindent, zárt családi körben, esetleg otthon, a családi asztal körül. Iskolás korban gyermekeink az elsôáldozást a plébánia hasonló korú gyermekeivel ünneplik. Bár itt az elôkészítést a hitoktató végzi, a szülôk mégis lényegesen hozzájárulhatnak ennek a szép napnak a megszervezéséhez és megrendezéséhez. Ebben az idôszakban különösen fontos a szülôk kapcsolata a hitoktatóval, mert a gyermeket lelkileg veszélyeztetné, sôt felôrölhetné, ha különbözô irányba vezetnék. Egyik órán a káplán a vendégvárásról beszélt a gyermekeknek. Az Úr Jézusra várás örömét akarta felkelteni bennük. A gyermekek szemébôl azt olvasta ki, hogy ez sikerült is. Annál inkább csodálkozott, amikor észrevette Veronika könnyes szemét és lehajtott fejét. Amikor a többiek elmentek, a pap megpróbálta szóra bírni Veronikát: ,,A mama minden nap azt mondja: -- most igen jónak kell lenned... Egy elsôáldozó ezt nem teszi...'' -- aztán így folytatta panaszát Veronika: ,,Ez most nekem annyi nehézséget okoz... hogy tudnék örülni?'' Eddig csak azért volt rossz a lelkiismerete, mert nem tudott elég jó lenni, ehhez most még az is hozzájárul, hogy nem tud eléggé örülni... és Veronika terhe egyre növekszik. Ezt Veronika mamája könnyen elkerülhette volna, ha a káplán szándékát megérti. Jézusra, a barátra és vendégre való boldog várakozást ne zavarja meg a túlzott aggályoskodás és az, hogy elérhetetlen erényekre serkentjük a kisgyermeket. Jézus, a kicsi szeretetét és törekvését várja, de nem egy ,,egészen jó'' gyermeket. Mert ilyen nem létezik, amint gáncstalan felnôtt sincs. Az Élet Kenyere törekvésünkben segítség és nem tökéletességünk jutalma. Magát a szentáldozás napját nyugalom és béke uralja, és ne a fölösleges figyelmeztetések, hogy mindenféle külsôségre vigyázzon. Ez nem is olyan egyszerű a mi korunkban, amikor a félreértett és tartalmától kiüresedett hagyomány e napból presztizskérdést, és az elsôáldozókból divatbábut csinált! Olyan korban, amikor az édesapáknak a kirándulásnál a megtett kilométerek -- és az édesanyának elsôáldozáskor a ruha és koszorú minôsége és versenyképessége a fontos, a belsô élmény csaknem lehetetlenné válik. Ilyen körülmények között nem volna-e a hitüket igazán élô családoknak elsôrendű feladata az, hogy saját gyermekeik, azok barátai, és osztálytársai révén megéreztessék a lényeget? Talán egy ebédre vagy uzsonnára szóló meghívás alkalmával, -- esetleg a családok közös sétáján vagy kirándulásán adódhatna olyan beszélgetés, mely a gyermekeken keresztül a távollévô szülôket is elérhetné. A várakozást se csigázzuk túl magasra. Sok gyerek keserűen csalódott már, mert ezt a napot, mint élete legszebb napját ecsetelték. Valami különösen magasztos érzésre várt, mely a döntô pillanatban nem következett be. Az elsôáldozást még sok további fogja követni. Ez a nap nem a csúcsa, hanem a kiindulópontja szentségi életünknek. Csak kezdete az Úr Jézussal való kapcsolatnak, melyrôl reméljük, hogy életünk folyamán egyre érettebb és bensôségesebb lesz. A legszebb ajándék, amit a szülôk ezen a napon gyermekeiknek adhatnak az, ha teljesen velük ünnepelnek. Ez azt jelenti, hogy velük járulnak a szentáldozáshoz is. Azoknál a gyermekeknél, akik már korábban voltak elsôáldozók (Frühkomunion), a szülôk gyakran gondolkoznak azon, hogy gyermekeik a plébániai elsôáldozáson részt vegyenek-e vagy sem? A korai elsôáldozók a csoportos elôkészítésen biztosan nem fognak unatkozni, hiszen idôközben idôsebbek lettek. Tudásuk most ennek megfelelôen kiszélesedik, és az ünnepélyes szentáldozás a közösségben nagy élmény lesz számukra. Ne zárjuk ki ôket ebbôl. Most tágul a keret. Ha a korai szentáldozás az egyház kis sejtjének, a családnak ünnepe, akkor most a gyermek a nagy közösségnek, az egyházközségnek lesz tudatosan a tagja. Bérmálás szentségi életünk következô magaslata. A bérmálás idejét az egész Egyházban törekszenek késôbbi idôpontra helyezni, mint az eddig szokásban volt. ,,Az ember a gyermeki lét gyengeségeibôl a felnôtt kor teljességébe érik. Az önállótlanságból eljut az önálló felelôsségérzetig, sôt oda, hogy képes másokról is gondoskodni. Így azt, aki a keresztségben újjászületett, a bérmálás felkészíti a kiteljesedésre, a krisztusi nagykorúságra. Ennek a szentségnek célja: hogy a megkeresztelt embert teljes értékű kereszténnyé alakítsa. A Szentléleknek, az Ô ajándékainak és karizmáinak mélyebb közlése arra képesíti a megbérmáltat, hogy Isten Országának egészen érett polgára legyen''. Ez a szöveg egyértelműen kimondja azt, ami az Egyház tanításában magától értetôdik, de a hagyományos gyakorlatban egyre inkább feledésbe merült. A bérmálás nem a gyermekek szentsége! Elôfeltétele, hogy Krisztus mellett döntöttünk és készek vagyunk keresztény módra élni. Mindkettô csak érett emberektôl, legfeljebb serdült ifjaktól várható el, de nem gyermekektôl. Ebbôl a szempontból nézve a bérmaszülôk szerepe is új jelentôséget kap. A bérmaszülô megtestesítôje nem az a ,,jóságos atyai'' nagybácsi, aki a bérmálás napját ünnepélyessé teszi és megfelelô ajándékról gondoskodik. Persze kellô mértékkel ezt is megteheti, de elsôrendű feladata az, hogy a serdülô emberke barátja és tanácsadója legyen, és ezzel közvetítô közte és Krisztus között. Ilyen segítô barátra, ideálra, saját világképe kialakításában éppen akkor van szükség, amikor a fiatalember az egészséges és szükséges fejlôdés folyamán szüleitôl egyre jobban elszakad. Szép, ha a bérmáláson és a bérmálás napjának megünneplésében az egész család részt vesz. Ez leginkább akkor lehetséges, ha a bérmálás a saját, vagy egy közeli plébániatemplomban történik. Némely egyházmegyében a bérmálást a szentmise keretében szolgáltatják ki. Ha nem így lenne, akkor is vegyünk részt reggel a szentmisén és vegyük magunkhoz Krisztust, aki erejével minden szentségben jelen van. E nap családi megünneplésében fontos szerepet tölt be a közös étkezés, mert ez a család egységének szimbóluma. Az ünnepi jelleget nem az ételek különlegessége adja, inkább a szeretettel megterített asztal. A bérmálkozó terítéke mellé tegyük oda a keresztelési gyertyát is, mert a bérmálás, a keresztség beteljesedése. Nem szükséges köszöntô beszéd sem. Helyette a terített asztal mellett folytatott beszélgetés -- ahol mindenki szóhoz juthat -- sokkal inkább eggyéforrasztja az ünneplôket. Ilyen közösségben sokkal jobb eltölteni ezt a mélytartalmú napot, mint zajos parkokban, ahol semmi sem emlékeztet a Szentlélekre, legfeljebb a tarka léggömbökre festett galambok. Bérmaszülôk és szülôk sokszor töprengnek a megfelelô ajándékon. Legalkalmasabb bizonyára a Szentírás szép kiadása, vagy egy modern ifjúsági imakönyv, -- ha van. Épp így egyéb könyvek, amelyek segítik az ifjút, hogy eligazodjék a környezô világban és, hogy kialakíthassa a maga világképét. Hányszor lesz a jó könyv hűséges barátunk, közvetítônk más emberek felé, vagy értékes beszélgetések inspirálója. A ,,tizenévesek'' többnyire szeretik a hanglemezeket. Választhatunk a modern ritmusú egyházi énekek, spirituálék, vagy más értékes zeneművek közül. Évente visszatérô ünnepek Az egészen nagyünnepek az életben egyszeriek. A kis ünnepek elônye, hogy mindig újra visszatérnek: születésnap, névnap, stb. Egy-egy családban kialakulnak az ünneplés hagyományos szokásai. Ennek elônye, hogy a gyermekek elôre el tudják képzelni, miként ünneplik majd meg névnapját vagy születésnapját. Növeli örömüket, ha valami határozott dologra várhatnak. Például, akinek születésnapja van, maga állíthatja össze az ünnepi menüt. Hetekig törheti rajta elôre a fejét. Vagy a családi kirándulás célpontját mindig az ünnepelt határozhatja meg stb. A rutinnak viszont veszélye is van, elnyomja az életet. Minden ünnepen legyen valami kis meglepetés is. Az egyik ajándék, a felköszöntés módja, az ünnepi ebéd csemegéje... Ez is növeli az örömöt. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy minden ünnepen kifejezzünk valamit a vallási magatartásunkból is. Például a hálát Isten iránt, aki eddig vezetett, és kérésünket, hogy oltalmazzon és irányítson a továbbiakban is bennünket. A születésnapi tortán az évek számát kifejezô gyertyák a hálát, a középen égô piros gyertya, az ,,életgyertya'', kérésünket jelképezi. Akinek ez világossá vált, az szükségét érzi majd annak is, hogy háláját és kéréseit imádságban is megfogalmazza. Névnapon a reggelizô asztalon álló keresztelési gyertya ugyanezt fejezi ki. Ezen a napon kérjük egész különösen a védôszentünk oltalmát is. A gyermekeknek annál több kapcsolatuk lesz a védôszentjükkel, minél több élmény fűzi ôket hozzá. Csak az válhat eszményképpé, akit ismerünk. Talán sikerül felhajtani egy levelezôlapot, amely a szentrôl készült jó ábrázolás művészi reprodukciója, vagy a szent templomának fényképe. Sôt esetleg egyszer kirándulhatunk, vagy a vakációban elmehetünk élete vagy működése színhelyére is. A családon belül azt is megélhetik a gyermekek, hogy egyformán szép, ha másokat ünnepelünk, vagy ha bennünket ünnepelnek. A titokzatos ünnepi készülôdés éppen olyan öröm, mint maga az ünnep. Éppen ezért azt az alkalmat se mulasszák el a szülôk, amikor a gyermekek ôket ünnepelhetik. A gyermekek ekkor a legboldogabbak, még ha a szülôknek talán fárasztó is. Nem olyan egyszerű ,,tovább aludni'', amíg az ágyhoz hozzák a reggelit, fôleg, ha a konyhából már jó ideje gyanús csörömpölés hallatszik. -- Vagy szívbôl megdicsérni a kissé elsózott vasárnapi pecsenyét és aztán még a könnyeket is letörölni, mikor a recept szerint készült bólé a szônyegre ömlik. Sajnos az ,,Anyák napja'' egyre sablonosabbá válik, és csak az üzleti forgalom növelését szolgálja. Nem is könnyű egy olyan ünnepet egyedileg megülni, amikor ezer és ezer iskolásgyermek ugyanazon a napon, ugyanazt a köszöntôt, ugyanolyan napra írva nyújtja át édesanyjának. De a szülôk házassági évfordulója minden családban felejthetetlen ünnep marad. Mert úgy igaz, ahogy egyszer legnagyobb lányunk mondta: -- Ma meg kell engednetek, hogy benneteket ünnepeljünk, mert mi lett volna belôlünk; ha ti nem házasodtok össze? A házasság szentségét az esküvô napján a jegyesek szolgáltatják ki egymásnak. Ezt szeretetükkel és hűségükkel naponta megújítják., Mi sem kézenfekvôbb, mint hogy az évforduló napján ezt az Úr elôtt is megteszik, és házastársi szeretetük látható jeleivel, a gyermekekkel együtt, Neki közösen hálát adnak. Egyik ilyen alkalommal a közös szentmisérôl hazamenet, ezt súgta nekem legkisebb gyermekünk: -- Megköszöntem a jó Istennek, hogy apu téged vett feleségül, mert különben más apum lenne... és más testvéreim... és én is más lennék! Ez borzasztó volna! ======================================================================== VIII. ,,Kérdezd meg édesanyádat!'' Az apa szerepe a vallási nevelésben Érdekes, hogy sok apa, aki komolyan kiveszi részét gyermekei nevelésében, egyes területeket ebbôl automatikusan kikapcsol. Ez az apai ,,tartózkodás'' legtöbbször a vallási nevelésre is kiterjed. Úgy érzi, hogy ô ebben nem illetékes és erre nem köteles, hogy mindent átháríthat az édesanyára. Misi el szokott menni apjával a postára. Szereti ezeket az utakat, mert ilyenkor a papa egészen az övé. Ezerféle kérdésére apja mindig tud válaszolni. Vagy még sem...? Mert mikor a templom elôtt haladtak el és Misit az érdekelte volna, hogy kik azok a kôbôl faragott emberek a kapumélyedésben, apa azt felelte: ,,Ezt kérdezd meg anyától.'' -- Misi azt is szerette volna tudni, hogy hol lakik igazán a jó Isten, a templomban vagy az égben. De újra csak ezt hallhatta: ,,Jobb ha ezt a mamától kérdezed!'' -- Misi csodálkozva raktározta el a fejében: apa majdnem mindent tud, csak éppen a jó Isten dolgaiban járatlan. Az egész család az erdôben élvezte a napsütéses vasárnap délutánt. A papa tobozokat és fakérget keresgélt a gyerekekkel, majd azután egy tisztáson hancúrozott velük. Hazaérve amíg vacsorát készített a mama, a fakéregbôl hajócskákat barkácsolt a gyerekekkel. Ezek fáradtak és boldogok voltak. Apával tölteni egy délutánt, az nagyszerű! Mikor ágyba bújtak, a papa jó éjszakát kívánva, megcsókolta ôket, aztán az ajtóból még visszaszólt: ,,Majd jön a mama és imádkozik veletek!'' A gyerekek gyűjtik a tapasztalatokat: ezt meg ezt lehet a papával csinálni, de imádkozni csak a mamával lehet. Az az apa, aki azt gondolja, hogy a vallási nevelés nem tartozik rá és elég, ha azzal a mama törôdik, kétszeresen téved. Egyrészt: a vallási nevelés az apa feladata, akár tudatos ez benne, akár nem. Sôt mondhatni döntô szerepe van a gyermek lelki fejlôdésében, mert az apa képe alakítja ki bennük az elsô istenképet. Azt a gyermekkori képet, mely késôbb formálólag hat az érett ember vallási magatartására is. Akinek jóságos, megértô édesapja volt, akihez minden bánatában nyugodtan fordulhatott, sokkal inkább közeledik szeretettel és bizalommal a mennyei Atyához, mint az, akinek szigorú és megközelíthetetlen apja volt, akinek a büntetésétôl állandóan rettegnie kellett. Az ilyen gyermek Istent, mint szigorú és büntetô bírót képzeli el. Félelem ébred lelkében iránta, nem szeretet. Az így kialakult istenkép, -- mivel öntudatlanul keletkezik -- késôbb nehezen változtatható meg. Másrészt nem elég, ha csak az anya nevel vallásosságra, az apa tartózkodása is nevel, de negatív értelemben. Példájából a gyerek leszűri: A papa nem vallásos. Ebbôl helyesen arra következtet: Tehát nem kell mindenkinek vallásosnak lenni. Ebbôl származik a kettôsség, ami mindig fellép akkor, ha két nevelô, -- mégpedig két szeretett személy -- nem ugyanabban az irányban húzza a gyeplôt. Kinek van igaza? Kihez tartsa magát? Anyához, aki vele imádkozik és templomba megy, vagy apához, aki ezt nem teszi?... Nem is szükséges, hogy a szülôk között véleménykülönbség mutatkozzék, talán egy véleményen is vannak abban, hogy gyermekeiket vallásosan kell nevelni, -- mégis az apa távolmaradásának példája a család minden vallásos törekvésénél erôsebben hat a serdülôre. Ismerek egy apát, aki a családját minden vasárnap elviszi misére a templomba, de ô az istentisztelet alatt a presszóba ül be. Két hete azon kapta rajta a fiát, hogy szentmise alatt barátja biciklijével körözget a templom elôtti téren. -- Tulajdonképpen mit képzelsz? -- mondja az apa indulatosan -- miért hozlak el téged minden vasárnap kocsival ide? Mire a fiú flegmán: -- Hát lassan már én is felnôtt leszek! Apja példáját úgy értelmezte, hogy az istentisztelet nem felnôtt férfiaknak való. Ha a szülôk egy véleményen vannak abban, hogy a vallási nevelés szükséges, akkor azt is el kell határozniok, hogy közösen fogják a gyermekeket vallásosan nevelni, -- sôt azt is, hogy egyenként és közösen is a lelki életre törekszenek! ======================================================================== IX. Az élet kitágul Megfontolásunk kiindulópontja az a tény volt, hogy a nevelés súlypontja a családban van. A másik fontos nevelési tényezô, az iskola. Minél idôsebbek lesznek gyermekeink, annál döntôbb szerepe van kibontakozásuk szempontjából annak, hogy mivel töltik a szabad idejüket. A ki nem töltött szabad idô unalomra, eltompulásra vezet. A rosszul kitöltött szabad idô nagy veszélyeket rejthet. Megszámlálhatatlan példát olvashatunk errôl napilapjainkban. A helyesen kihasznált szabad idô viszont az alkotó tevékenység forrása, a parlagon heverô tehetségek felfedezésének és kifejezésének eszköze lesz és ezáltal a szellemi és jellembeli adottságok kialakulását segíti elô. Ezért meg kell tanulnia a gyermeknek, hogy szabad idejét értelmesen használja ki. Ebben a felnôttek segítségére szorul. Ez a segítség közreműködés a jellemnevelésben és így elôfeltétele a serdülô vallási kibontakozásának is. E téren jobb, ha a szülôk csak ötleteket adnak, és nem kényszerítik rájuk a saját elképzeléseiket. A sporttevékenység nemcsak a testet edzi, hanem az akaratot is (teljesítmény elérés), és önuralomra nevel. Az alkotó tevékenységek, mint a rajz, a festés, az agyagmunka, felkeltik a képzelôerôt és megszüntetik a gátlásokat. Segítik a gyermeket abban, hogy megnyíljék mások elôtt. A zenével való foglalkozás (pl. megtanul valamilyen hangszeren játszani), megfelelô adottságok és kitartás esetén igen sok örömet szerez. A közös muzsikálás az összjáték szépségének örömén felül, megtanít arra, hogy másokhoz alkalmazkodjunk. Minden egyéb komoly tevékenység, ami a szabad idôt kitölti, végeredményben minden hobby (bélyeggyűjtés, ásványgyűjtés stb.), ha állhatatosan kitartunk mellette, sok öröm forrása lehet. Baráti kör A serdülô gyermek egyre inkább arra vágyik, hogy szabad idejét a családon kívül tölthesse. Sok szülô aggódva figyeli a fejlôdésnek ezt a fokát. Az önállósodást látva, félnek gyermekük elvesztésétôl. Alaptalan az aggodalom. Éppen ez a családon kívüli alakulás szükséges ahhoz, hogy a fiatal el tudjon szakadni a szülôktôl akkor, amikor ezt a természetes érési folyamat megkívánja. Minél inkább kibontakozik a gyermek a szűk családi kötelékbôl, annál inkább belenô baráti körébe. Ez azonban ne egy akármilyen összeverôdött banda legyen, hanem olyanok társasága, akik jó hatást gyakorolnak rá. A további hitbeli fejlôdése érdekében jó volna, ha ezek is hasonló gondolkodású fiatalok lennének. A jó baráti kör nem konkurencia a családnak, hanem termékeny kiegészítés, a család és az iskola neveléséhez. Olyan feladatokat oldanak meg így együtt, amire a zárt család nem képes. Hasonló gondolkodású fiataloknak hasonló az érdeklôdési körük és egészséges versengés fejlôdik ki közöttük. Saját koruk jellemzô életformáját így intenzívebben élhetik meg. Vonatkozik ez a vallási megnyilvánulásokra is, -- fôleg abban a korban -- amikor a serdülô már kivonta magát a család vallási életébôl. Vannak ,,tizenévesek'', akik a családdal már nem akarnak szentmisére menni. Barátaikkal együtt viszont szívesen vesznek részt a vasárnapi szentmisén kívül, akár hétköznap is azon -- akkor és abban a templomban -- ahová valamilyen sajátos ok vonzza ôket. Ilyen baráti közösségek rendszerint olyan családok gyermekeibôl alakulnak ki, ahol a gyermekek már kiskoruktól jóban vannak egymással, vagy együtt járnak, vagy jártak iskolába és a szülök is ismerik egymást. A pusztán lakóhelyi összetartozáson alapuló barátkozás nem biztos, hogy pozitív hatású. A baráti társaságot a sok jó közös élmény erôsíti. Hiába beszélünk mi esetleg órák hosszat -- bátorságról, segítôkészségrôl, ha azt hasonló korúak között nem tapasztalja (pl. kiránduláson, vitorlás- vagy biciklitúrán). Épp így közös vallási élményeik is lehetnek, ahol nem az élmények mennyisége, hanem a minôsége a fontos. Ha a fiatalok szívesen vannak együtt, élményeik mélyebben rögzôdnek. Amiért lelkesedünk, az nagyobb hatással van reánk. Barátai között önállóságot tanul a gyermek. Nem akar ô sem ,,bólintgató János'' lenni, aki mindig csak azt teszi, amit mások kitaláltak. Itt a baráti közösségben lehetôséget talál saját ötletei, cselekvôtevékenysége megvalósítására. Önállósul az ítélete és cselekvési módja. Meg lesz a maga szerepe kis társaságában, segítôkész lesz, sôt felelôsséget is vállal esetleg másokért. Ez a felelôsségérzet igen fontos foka a nevelésnek. Így válhat nagykorú kereszténnyé saját hivatása, egyházközsége, embertársai és az Egyház szolgálatára. A jó baráti társaság alakítólag hat az egyesek személyiségére, fôleg kezdetben. Késôbb kialakulhatnak olyan értékes egyéni barátságok, melyre a fiataloknak éppen a fejlôdésnek azon a fokán van a legnagyobb szükségük, amikor fejlôdés-lélektani okokból a szülôk szava egyre kevesebbet jelent számukra. Egy ilyen -- esetleg pár évvel idôsebb barát -- mint fogható példakép állhat a gyermek elôtt, és áthidalhatja a szülôk és serdülôk között fellépô feszültségeket, ha ügyesen áll hozzá. Igen fontos tényezô az is, hogy a szülôk jól ismerjék és szeressék gyermekük barátait. Fogadják szívesen ôket, legyen nyitott számukra ne csak a szívük, de otthonuk is. Váljék az eddig zárt családi kör nyitottá, mely gyermekeik mellé újakat fogad be. A fiatalok hálásak lesznek, ha észreveszik, hogy a szülôk is fontosnak tartják az ô baráti összetartozásukat és jelenlétük nem terhes az otthoniak számára, sôt segítségükre is számíthatnak, ha igénylik (,,kaja'', túraterv, vagy vezetés stb.) Az ilyen baráti kör nemcsak kiegészíti a családot, hanem ki is tágítja azt, s új színeket hozhat bele. Hány ötletet szerezhetnek így a szülôk, a gyermekek és a család ünnepeinek megüléséhez, közös játékhoz vagy barkácsoláshoz. Sôt indirekt módon hány nevelési tipp származhat így a baráti közösségbôl, melyet értelmes szülôk elleshetnek. Az új benyomások és tapasztalatok, melyeket a gyermekek így más családokból hazahoznak, megóvnak attól, hogy saját kitaposott utunkon megmerevedjünk, és nyitva tartják a családot új eszmék irányában. Így a szülôket nem fenyegeti az a veszély, hogy saját fiatalkoruk stílusát akarják gyermekükre rákényszeríteni, mely minden bizonnyal hajótöréshez vezethetne. Elôretekintés A keresztény család nevelési célja a vallásos, értékes, harmonikus személyiség kialakítása. ,,Mindaz, ami neveléssel elérhetô, tehát amit tervbe vehetünk és megfelelô módszerekkel felébreszthetünk, még nem maga a hit, hanem csak az elôtere annak.'' (Otto Betz) Ezt az ,,elôteret'' nekünk kell megteremtenünk. A hit melletti döntést magának a fiatalnak kell személyesen megtennie, akkor amikor már az iskolát befejezte, a ,,tizenéveket'' átlépte, sôt talán már a családtól is elszakadt. Ez az elszakadás -- mely sokszor már az iskolás korban elkezdôdik --, a szülôket nagyon fájdalmasan érinti. Ebbôl a szempontból még a testvérek is nagyon különbözôk, adottság és hajlam szerint, és ezért egészen egyénileg kell ôket kezelni. Hogy személyiségüket kibontakoztathassák, térre van szükségük. Ezt szószerint kell értenünk: saját ,,fal'', saját szobasarok, -- és ugyanez szellemi vonatkozásban is. Már a gyermeknek is joga van intimszférára mind profán, mind vallási téren. Jogos gondoskodása ellenére sem szabad az anyának gyermekei fiókjában, leveleiben, naplójában és lelkiismeretében ,,kutatni''. A rosszul értelmezett gondoskodás, az önzôen szoros odaláncolása a családhoz, késôbb az ifjú teljes elfordulásához vezethet és a szülôknek a legsúlyosabb csalódást okozhatja. Vagy pedig: önállótlan ember marad, sôt egy kissé infantilis. Mert a felnôttség ,,kinôttséget'' is jelent. Ez a szükséges érési folyamat már az általános iskolás korban megkezdôdik, de csak az ifjú korban fejezôdik be teljesen. Már itt helyesen kell beállítani a váltókat. Csak aki átment ezen a folyamaton, az lesz önálló ember, és annak lesz érett a hite.