Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Paula-Angelika Seethaler: 1. és 2. péter-levél, Júdás levél Az eredeti mű címe: Paula-Angelika Seethaler: 1. und 2. Petrusbrief / Judasbrief (Stuttgarter Kleiner Kommentar: Neues Testament; [N.F.], 16) A magyar fordítást szerkeszti és kiadja: Tarjányi Béla Fordította: Kocsis Imre Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Péter elsô levele Elsô rész: Bevezetés 1. A levél címzettjei 2. A levél megírásának indítéka 3. A levél megírásának ideje és helye 4. A levél szerzôje 5. Pszeudoepigráfia Második rész: Kommentár I. A kiválasztás kegyelme (1,1-12) 1. A kiválasztottak köszöntése (1,1-2) 2. Újjászületés (1,3-5) 3. Nem látni, mégis hinni (1,6-9) 4. A próféták vágya -- az angyalok öröme (1,10-12) II. Az üdvösség kegyelme mint adomány és feladat (1,13-2,10) 1. Legyetek szentek, mert az Isten szent! (1,13-16) 2. A megváltás drága ára (1,17-21) 3. Tiszta szívbôl szeressétek egymást! (1,22-25) 4. Krisztus, a lelki táplálék (2,1-3) 5. Krisztus a sarokkô -- az egyház az Isten épülete. Isten új népe (2,4-10) III. A világban élô keresztény (2,11-3,12) 1. Tanúságtétel a pogányok között (2,11-12) 2. A keresztények és az állam (2,13-17) 3. A rabszolgák szolgálata -- az ,,Úr'' szolgálata (2,18-25) 4. Keresztény szabadság a házasságban (3,1-7) 5. Testvéri szeretet és ellenségszeretet (3,8-12) IV. Szenvedések a Krisztus-ellenes világban (3,13-4,11) 1. Ne féljetek! (3,13-17) 2. Krisztussal együtt a szenvedésben és a dicsôségben (3,18-22) 3. A szenvedés megszabadít a bűntôl (4,1-6) 4. A végidôbeli üdvösség reménye (4,7-11) V. Az üldözött egyház (4,12-5,11) 1. Az üldöztetés mint keresztény sors (4,12-19) 2. Krisztus nyájának példaképei (5,1-7) 3. Buzdítás az éberségre és a szilárd hitre a szenvedések közepette (5,8-11) VI. Testvéri búcsúköszöntések (5,12-14) A második Péter-levél Elsô rész: Bevezetés 1. A levél megírásának indítéka 2. A levél szerzôje 3. A levél megírási ideje, helye és címzettjei Második rész: Kommentár I. Köszöntés és áldáskívánság (1,1-2) II. Ismeret és cselekedet (1,3-21) 1. Isten ígérete (1,3-4) 2. Kitartás a hitben (1,5-11) 3. Apostoli végrendelet (1,12-15) 4. Jézus színeváltozása: a második eljövetel biztosítéka (1,16- 21) III. A tévtanítók (2,1-22) 1. Figyelmeztetés (2,1-3) 2. Isten büntetô igazságossága (2,4-10a) 3. Felfuvalkodottság (2,10b-13a) 4. Botrányos élet (2,13b-22) IV. Krisztus második eljövetele (3,1-18) 1. A tévtanítók (3,1-4) 2. A cáfolat (3,5-7) 3. A parúzia idôpontja kiszámíthatatlan (3,8-13) 4. Befejezô buzdítás (3,14-18) A Júdás-levél Elsô rész: Bevezetés 1. A levél szerzôje 2. A levél címzettjei 3. A levél sajátossága Második rész: Kommentár I. Köszöntés és áldás (1-2) II. A tévtanítók (3-16) 1. Indíték (3-4) 2. Isten nem hagy magából gúnyt űzni (5-7) 3. Álmodozók (8-10) 4. Jaj nekik! (11-16) III. Buzdítás az állhatatosságra (17-23) 1. Kitartás a hitben (17-21) 2. Kitartás a szeretetben (22-23) IV. Befejezô dicsôítés (24-25) Függelék Bibliaolvasás -- Kérdések Irodalom A kötet Szerzôjérôl A kitérések jegyzéke Leszállás az alvilágba Szeptuaginta (= hetven; LXX) Gnózis (= ismeret) Az út-motívum A parúzia késése Világégés A hit ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, az ISBN 963 85272 9 3 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat elnöke engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv elektronikus változatában megtalálható Péter elsô és második levelének és Júdás levelének szövege is a Szent Jeromos Bibliatársulat fordításában. A 1pét, 2pét. és júd gombok (amelyek a fejezetek címének jobb oldalán találhatók) megnyomásával egy másodlagos ablakban olvashatók. ======================================================================== Bevezetés 1. A levél címzettjei Az 1. vers tisztázni látszik e kérdést: a levél majdnem az egész Kis- Ázsia minden keresztényének szól. Mindenesetre köriratról van szó. Ezen adatok ellenére a levélben nincsenek egyedi, felcserélhetetlen helyzetekre való utalások, a fejtegetések sokkal inkább alapvetô jellegűek. Ezért az elsô Péter-levelet levélformában elôadott teológiai fejtegetésnek tekinthetjük. Ez egy olyan irodalmi műfaj, amelyet az ókorban igen kedveltek. Az elsô Péter-levél joggal tartozik a ,,katolikus levelek'' közé -- a görög ,,katholikosz'' szó jelentése egyetemes --, hiszen ez a levél minden idôk minden kereszténye számára általános érvényű tanítást tartalmaz. A katolikus levelek gyűjteményében az elsô Péter-levél a második helyen áll. Ennek az elrendezésnek az oka egy olyan alapelv, amelyet már gyakran megfigyeltek: a hosszabb iratok állnak elôbb. Így a nagy próféták sorrendjét az áthagyományozott könyvek hosszúsága alapján állapították meg. Ez az elv a páli levelekre is érvényes. Bár a görög szöveget tekintve az elsô Péter-levél ugyanolyan hosszú, mint a Jakab- levél, de utána a jóval rövidebb második Péter-levél következik. A Péternek tulajdonított két iratot minden bizonnyal nem kívánták egymástól elválasztani. 2. A levél megírásának indítéka A levél megírására a kisázsiai keresztények szorongatott helyzete adott alkalmat. A kereszténység és a pogányság közötti kibékíthetetlen ellentét egyre egyértelműbbé vált. A keresztények visszavonultak a nyilvános élettôl, mert az állami ünnepek egyben pogány áldozati ünnepek is voltak, amelyeken krisztushívôk nem vehettek részt. Lemondtak a hivatalnoki beosztásokról és a katonai szolgálatról, nehogy a pogány kultuszban való részvételre kényszerítsék ôket. Mivel a keresztények vonakodtak attól, hogy a császárt Istennek kijáró tiszteletben részesítsék -- ahogy ez a római birodalomban szokásos volt --, az állam ellenségeinek számítottak, sôt vallásgyalázóknak, hiszen nem osztották a pogányok vallási elképzeléseit és szokásait. A hitetleneket kizárták a keresztény istentiszteletbôl, s ezért a keresztények összejövetelei a pogányok számára titokzatosnak és gyanúsnak tűntek. A Krisztus-hívôket emiatt minden gonoszságra képes személyekként tartották számon: rágalmazások, zaklatások és gyűlölködések voltak napirenden. Állami intézkedésekrôl az elsô Péter- levélben sehol sincs szó, de elszórtan már bírósági eljárásokra is sor kerülhetett. Ebben a szorongatott helyzetben szükség volt arra, hogy a veszélyeztetett keresztények hitbeli megerôsítést, valamint vigasztalást és bátorítást kapjanak. A levél szerzôje rámutat: teljesen természetes, hogy az igazi keresztények más felfogású emberekben megütközést váltanak ki, hiszen ez a helyzet mindig és minden idôben fennáll. Azért, hogy a keresztények fájdalmas tapasztalataikon úrrá tudjanak lenni, a levélíró kifejti: éppen a keresztény lét miatti szenvedések jogosítanak fel a reményre. 3. A levél megírásának ideje és helye A megírási idôt illetôen a hagyományos magyarázat szerint meghatározó volt az a tény, hogy a levelet hosszú idôn keresztül magának Péter apostolnak tulajdonították (aki a hatvanas évek derekán halt meg). Ma azonban már általánosabb álláspont, hogy a levél késôbbi idôben keletkezett. A megírási idôt illetôen a levél befejezése nyújt támpontot: ,,Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban'' (1 Pét 5,13). A ,,Babilon'' fedônév Rómára vonatkozólag a zsidó apokaliptikus irodalomban Kr. e. 70 elôtt nem mutatható ki. Valószínűleg Jeruzsálem ,,Róma'' általi lerombolását (Kr. u. 70) hasonlították össze Jeruzsálem ,,Babilon'' általi lerombolásával (Kr. e. 587). Az, ahogyan az Ószövetség Babilont bemutatta, Rómára is illett, amelyet a bálványimádás, a bűnös életmód, a kegyetlenség és a hatalomvágy hatott át (ld. Zsolt 137,8; Jer 13,1-14,23; 21,1-10; 47,1- 15). A Jelenések könyve is ismételten a szimbolikus ,,Babilon'' nevet használja a keresztényellenes Róma jelölésére (ld. Jel 14,8; 16,19; 17,1-18; 18,1-8.20-24). Az elsô keresztény évszázad utolsó idôszakában ez az összehasonlítás oly közismert volt, hogy mindenki megértette, zsidók és keresztények egyaránt. Ebben az idôszakban keletkezett az elsô Péter-levél. Ez az irat még nem föltételez hivatalosan elrendelt üldözést. Államilag szervezett keresztényüldözésre csak Domíciánusz császár uralkodásának (Kr. u. 81-96) utolsó éveiben kerülhetett sor. Ennélfogva az elsô Péter-levél Kr. u. 90 körül keletkezhetett. Nyitott kérdés, hogy a levél ténylegesen Rómában íródott-e. Egyes kutatók lehetségesnek tartják, hogy a helymeghatározás egyszerűen a ,,Péter'' névhez kapcsolódik. Péter ugyanis Kr. u. 64-ben, legkésôbb 67- ben, Néró császár idejében Rómában szenvedett vértanúhalált. 4. A levél szerzôje A hagyományos állásponttal szemben (a levelet Péter apostol írta) a szentírásmagyarázók ma általában azokat az érveket részesítik elônyben, amelyek azt támasztják alá, hogy a levél nem Péter (1,1) irodalmi alkotása: 1. Péter már halott volt (legkésôbb Kr. u. 67), amikor a levél keletkezett (90 körül). 2. A címzésben a ,,Péter'' (görögül: petrosz, arámul: kefa = kôszikla; ld. Mt 16,17-19) név szerepel, amely valójában az apostol mellékneve, illetve megtisztelô címe. Maga az apostol valószínűleg eredeti nevét -- Simon (ld. Mk 1,16; Mt 4,18) -- feltüntetve mutatkozott volna be. 3. Végül az is feltűnô, hogy a levélíró sohasem utal a Jézussal való személyes érintkezésbôl származó tapasztalataira. Csak nagy általánosságban beszél Jézus szenvedésének példájáról, úgy, ahogyan azt minden más keresztény is megtehetné. 4. A levél görög nyelvezete szép, és a stílusa is gördülékeny. Péter, galileai származású lévén, beszélhetett görögül is, de ismerete a mindennapi nyelv szintjét aligha haladta meg. 5. Meglepôen sok a páli kifejezésmóddal való érintkezési pont. Háromszor találjuk a ,,Krisztusban'' formulát (1 Pét 3,16; 5,10.14), amely tipikusan páli fordulat. A ,,kegyelem'' (kharisz) kifejezés 8- szor jelenik meg. A levél kezdetét és végét páli stílusban fogalmazták meg. Mindazonáltal a páli teológia egyes fontos témái -- például a törvény jelentôsége körüli viták -- teljesen hiányoznak. Ez késôi keletkezési idôre utal: olyan idôszakra, amelyben a vitás kérdés már régen megoldást nyert. 6. A kisázsiai címzettek Pál apostol missziós területéhez tartoztak. Semmit sem tudunk arról, hogy Péter apostol is folytatott volna missziós tevékenységet Kis-Ázsiában. 7. Szilvánusz (1 Pét 5,12) és Márk (1 Pét 5,13) is Pál apostol kísérôi voltak (ld. 2 Kor 1,19; Filem 24). Nem világos, hogy a páli hagyományok hogyan kerültek kapcsolatba Péter apostol személyével. Itt feltevésekre vagyunk utalva. A két hagyomány összekapcsolása talán azzal áll összefüggésben, hogy mind Péter, mind pedig Pál Rómában szenvedtek vértanúhalált. Mindenesetre a két hagyomány összeötvözése szintén a levél késôi keletkezésére utal. Mindezek a megfigyelések a pszeudoepigráfia irodalmi eszközére engednek következtetni. A kérdés, hogy ki írta a levelet, másodrangú, hiszen az újszövetségi kánonba való felvételnél nem egy apostol szerzôsége az elôfeltétel, hanem az irat sugalmazottsága. Márknak és Lukácsnak, vagyis apostoltanítványoknak az írásai is felvételt nyertek a kánonba. Ugyanígy nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a Jakab-levél és a Júdás-levél szerzôi sem tartoztak az apostolkollégiumba. Az elsô Péter-levélre már a 2 Pét 3,1 utalást tesz, Szent Polikárp püspök pedig idézi is azt a Filippiekhez írt levelében (1,3; 2,1k; 5,3; 7,2; 8,1k; 10,2). Szent Iréneusz (180 körül) Péter apostolt nevezi meg a levél szerzôjének (Eretnekségek ellen IV 9,2; 16,5; V 7,2). Az elsô Péter-levelet tehát igen hamar felhasználták a keresztény oktatásban. 5. Pszeudoepigráfia Pszeudoepigráfia szó szerint ,,hamis felirat''-ot jelent. Azt értjük rajta, hogy egy irat más valakitôl származik, mint aki az iratban szerzôként szerepel. Már az ,,önmaga'' személyére történô sok utalás is a pszeudoepigráfia irodalmi eszközét sejteti. Felmerül a kérdés, hogy egy ismeretlen szerzô miként írhatta levelét Péter apostol neve alatt. Olyan irodalmi eljárásról van itt szó, amelyet az ókori Keleten igen kedveltek, s amely az akkori idôkben általánosan elterjedt volt. Filozófusok tanítványai az irataikat gyakran mesterük neve alatt tették közzé. Ez nem ,,fennhéjázás'' akart lenni, hanem éppen ellenkezôleg a szerénység kifejezése volt. A tanítványok nem a maguk dicsôségét keresték, hanem azt kívánták kinyilvánítani, hogy minden tudásuk mesterüktôl származik, s tulajdonképpen azok tulajdona, hiszen a tanítvány csak a mester munkáját folytatja. Ugyanez a szemlélet érvényes az ószövetségi pszeudoepigráfia példáira is. Így például a Pentateuchusz, vagyis a Szentírás elsô öt könyve, Mózes neve alatt szerepel, holott nem lehet mindent visszavezetni rá. Minden törvénnyel kapcsolatos hagyományt, a késôbbi századokból származó bôvítéseket és kiegészítéseket is, az ô nevével kapcsoltak össze, mivel a Törvény egészét az általa adott törvények kibontakozásaként fogták fel. Mózes neve tehát nem hamisítást jelent, hanem a Mózes és a törvény közötti kapcsolatot jelzi. A Törvény egészét mózesi törvénynek tekintették. Ugyanez a helyzet a zsoltárokkal, amelyek többségét Dávidnak tulajdonították. Dávid jól tudott hárfán játszani (1 Sám 16,14-23). Kérdéses, hogy ô maga zsoltárokat költött volna, hiszen a zsoltárok teológusok és bölcsességi tanítók alkotásai. Dávid volt viszont az, aki a frigyláda Jeruzsálembe való átvitelével (2 Sám 6) megszervezte a Jahve-kultuszt, valamint papokat és énekeseket iktatott be (1 Krón 15,1- 28). Mint király ô volt a templom ura, s a papok a hivatalnokai közé tartoztak (2 Sám 8,15-18); ô maga volt a legfôbb pap ( ld. 2 Sám 6,17- 19; 1 Krón 16,1-3). Mivel Dávid nagy gondot fordított a templomi kultuszra, a hagyományban mint a leghíresebb zsoltárköltô élt tovább. Hasonló módon, a késôbbi idôben keletkezett bölcsességi iratokat Salamonnak tulajdonították, mivel egyiptomi mintára ô hozta létre Jeruzsálemben a bölcsességi iskolákat az udvari hivatalnokok képzésére. Így vált Salamon a bölcsesség védnökévé. A pszeudoepigráfia esetében tehát nem hamisításról van szó, hanem olyan irodalmi formáról, amely a késô-judaizmus Biblián kívüli irataiban is szokásos volt. Jézus idejében sok zsidó pszeudonim irat létezett, melyek korábban élt ószövetségi személyek neve alatt voltak forgalomban. Ezek az ôsi hagyomány szellemében akartak új kérdésekre választ adni. Ezért nem meglepô, ha a korai kereszténységen belül is fellelhetôk pszeudonim iratok. ======================================================================== A kiválasztás kegyelme (1,1-12) 1. A kiválasztottak köszöntése (1,1-2) A levélíró, éppúgy, mint Pál, az ókorban szokásos levélformát használja. Elôször a küldô neve található, majd a címzés következik, amelyhez, köszöntésként, egy jókívánság kapcsolódik. A küldô megnevezésével -- ,,Péter, Jézus Krisztus apostola'' -- a levélíró arra utal, hogy minden, ami a levélben olvasható, végeredményben az apostolon keresztül Jézusra megy vissza. Címzettekként öt római provincia keresztényei szerepelnek. Ázsia tartomány Kis-Ázsia nyugati tengerpartját, illetve az amögött fekvô területet foglalta magába. Bitínához Konstantinápoly és a Fekete-tengertôl délre fekvô vidék tartozott. Pontusz tartomány a Fekete-tenger déli partvidékéhez kapcsolódik, egészen az örmény határig. Kappadócia Kis-Ázsia keleti felén fekszik, Galácia pedig a közepén. Pontusz és Bitínia tartományok azonban már régóta összevont területi egységnek számítottak. Éppen ez a két terület található a felsorolás elején, illetve végén: Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitínia. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy a levélíró nem ismerte pontosan Kis-Ázsiát. Mivel a levelet általános köriratnak szánta, viszonylag nagy területet nevezett meg. Fontosabb a teológiai szempont: a levél minden kereszténynek szól, ,,a diaszpórában élô kiválasztott jövevényeknek''. Már a zsidók Isten választott népének tartották magukat: olyan népnek, amelyet Isten a maga számára különített el minden más nemzettôl. Mennyivel inkább elmondható a keresztényekrôl, hogy kiválasztottak, hiszen immáron ôk alkotják az új Izraelt és Isten tulajdonul lefoglalt igazi népét. Ugyanakkor ,,kiválasztott jövevények'' ôk, nemcsak a római tartományok pogány lakosai között, hanem mindaddig, amíg a földön zarándokolnak. ,,Jövevény'' mivoltuk a kiválasztottságukból következik. Bár a világtól elkülönítve, mégis ebbe a világba ,,szétszórva'' találhatók. Hiszen a diaszpórában, vagyis a szórványban élnek. A szerzô itt valószínűleg arra akar célozni, hogy a keresztények mint termékeny vetômagok ,,lettek szétszórva'' egy pogány környezetben. A kezdeti idôszakban a keresztények zsidó szektának számítottak, s részesültek azokban az elôjogokban, melyeket a római állam a zsidók számára biztosított. Amikor azonban 62-ben az Úr testvérének nevezett törvénytisztelô Jakabot, Jeruzsálem püspökét is megölték a zsidók, véglegessé és közismertté vált a fiatal Egyház elszakadása a zsinagógától. A keresztények immáron jogfosztottként, védelem nélkül éltek a római birodalomban, s a legkegyetlenebb üldözéseknek voltak kitéve. A levél a nagy keresztényüldözések elôestéjén íródott. Az üldözések közepette a keresztények kézzelfogható módon fogják megtapasztalni, hogy jövevények itt a földön, de ez csak kiválasztottság-tudatukat és bizalmukat kell, hogy erôsítse. Ennélfogva a ,,kiválasztott jövevények'' megszólítás feszültséggel teli kifejezés, amely egyszerre jelent szegénységet és gazdagságot: jelzi egyrészt a világban való hazátlanságot, másrészt a vetômag szerepét a világ üdvösségéért. A kiválasztás alapja Isten elôreelrendelése. A görög szövegben az ,,elôretudás'' áll, amely azonban Isten esetében sohasem önmagában álló tudás, hanem mindig elrendelô tudás, vagyis elôreelrendelés, határozat. A kiválasztott arra a megszentelésre lett rendelve, amelyet Isten Lelke valósít meg. Csak Isten szentelhet meg minket, az ember önmagától nem képes rá. A keresztségben -- Isten alapvetô tetteként -- valósul meg megszentelôdésünk, de Isten azután is folytatja megszentelô tevékenységét, mégpedig a szentségek útján, illetve minden kegyelem és ajándék által, melyeket szeretete révén állandóan megkapunk. Az Istentôl való kiválasztás és megszentelés ugyanakkor engedelmességre kötelezi az embert. Mit ért a levélíró ezen az engedelmességen? Isten kinyilatkoztatásának és Jézus Krisztus megváltásának a hívô elfogadását. A megváltásban való részesedést a levél szerzôje egy olyan ószövetségi képpel fejezi ki, amely az ôsegyház keresztényei számára érthetôbb volt, mint számunkra: ,,Jézus Krisztus vérével való meghintés''. Ez a Krisztus üdvözítô halálába való bekapcsolódást vagy bevonást jelenti. A vérrel való meghintés képe a Kiv 24,8-ra utal, amely arról számol be, hogyan lett Izrael a Sínai-hegynél a vérrel való meghintés által az Istennel való szövetség részese, és hogyan vált Isten kiválasztott népévé. A vérrel való meghintés ószövetségi rítusának elôképi jelentése volt. Az Újszövetségben való beteljesedésre irányult, vagyis a megváltásra, amely Krisztus vérében, az új és örök szövetség vérében valósult meg. A szerzô már a levél elején megnevezi az Atyaistent, a Lelket és Jézus Krisztust, s ezzel üdvösségünk hármas forrására utal. Az üdvösség ugyanis az Atya akaratán alapul, a Szentlélek megszentelése által jut el hozzánk, és a Krisztussal való üdvözítô közösségben nyeri el teljességét. A levélíró a címzéshez -- köszöntésként -- jókívánságot mellékel: ,,Kegyelemben és békében egyre bôvebben legyen részetek!'' A ,,kegyelem és béke'' kifejezés olyan köszöntési formula, amely Szent Pál minden levelében megtalálható. Pál elôtt a formula nem volt ismert, s bizonyára a népek apostola hozta azt létre. A ,,kegyelem'' szón Istennek a bűnös emberhez való jóságos és irgalmas odafordulását kell értenünk. A szó Isten öröktôl fogva elhatározott üdvözítô cselekvését jelzi, amely Krisztus megváltó tettében lett nyilvánvaló és hatékony, és amely az Istennel való közösségbe von be minket. A jókívánság ezért a kegyelemhez a békét is hozzákapcsolja. A bibliai szóhasználatban a béke jelentése: jólét, egészség, mindannak birtoklása, ami az embert belsôleg és külsôleg boldoggá teszi. A béke tehát lényegében a végsô, végidôbeli üdvösség, az Istennel való örömteli közösség állapota. Ebbôl kifolyólag a szerzô a megváltásban, az örök üdvösségben és Isten boldogító életében való részesedést kívánja olvasóinak. A levél kezdete teljes mértékben eredeti. Benne a szerzô levelének tartalmát vetíti elôre. 2. Újjászületés (1,3-5) Az ókori levélben a bevezetô köszöntések után a küldô általában a címzettek jó egészségéért adott hálát az isteneknek. Ez a szokásos hálaadás a keresztény levelekben tartalmilag sokkal gazdagabb. A levélíró csodálatos dicsôítés formájában a legalapvetôbb kegyelemért, az újjászületésért ad hálát Istennek. Miként a természetes születés új kezdetet jelent, úgy az, amit Isten a kiválasztottakkal tesz, valami egészen újat eredményez. Isten a kegyelmével új teremtményt hoz létre. Ez a keresztségben történik. A levél szerzôje egyúttal azt a célt is megnevezi, amelyre újjászületésünk irányul. Ez az élô remény, amelynek feltétlen bizonyosságát Jézusnak a halálból való feltámadása adja meg. ,,Élô'' annyit jelent, mint erôteljes és hatékony, szemben a halottal, élettelennel és nem létezôvel. Az a kijelentés, hogy Isten nagy irgalma által a ,,reményre'' születtünk újjá, két dolgot juttat kifejezésre: egyrészt tudatosítja, hogy az újjászületés Isten szabad és ingyenes ajándéka, az ô nagy irgalmából fakadó tett; másrészt jelzi, hogy az új élet még a remény tárgya, vagyis még nem a végleges birtokunk. Ennek a reménynek a lényegét fejtegeti továbbra is a szerzô. Célja, hogy olvasóit éppen a megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel szemben tegye szilárddá a reményben. Tudatosítja számukra, hogy az újjászületettekre olyan dicsôséges örökség vár, amely mentes minden földi fogyatékosságtól és bizonytalanságtól. A levélíró azt is közli, milyen módon lehet biztosan szert tenni az örökségre: a hit által. Az viszont, hogy a hit is kegyelem, a következô mondatban jut világosan kifejezésre: ,,Isten ereje megôriz titeket a hit által az üdvösségre.'' Itt Isten üdvözítô akarata válik nyilvánvalóvá, Istené, aki a hit által hatékonyan oltalmazza a kiválasztottakat. A ,,hit által'' kifejezés Pálnál nem kevesebb, mint 16-szor fordul elô; az Újszövetségben egyébként csak egyszer, mégpedig az Apostolok cselekedeteiben szerepel. Tehát itt is félreismerhetetlen a páli hatás. A ,,hit által'' azt jelenti, hogy Isten a hiten keresztül cselekszik bennünk. A szövegben nem a ,,hit miatt'' formula olvasható, amely azt jelentené, hogy a hit a mi teljesítményünk, amelynek viszonzásául adja meg Isten az üdvösséget. Isten ezen különleges oltalma nélkül senki sem érheti el a célt, fôleg nem azokban a szükséghelyzetekben és szorongattatottságokban, amelyek a végidôben következnek majd be, amikor Isten üdvössége, a világ végsô beteljesedése mindenki számára nyilvánvaló lesz. Miként az Újszövetség szinte valamennyi könyvében, úgy itt is Krisztus második eljövetele a hôn óhajtott cél, amely nem a messzi távolban található, hanem -- az ôsegyház hívô várakozása szerint -- igen közel van már. Krisztus második eljövetelét olyan erôként fogták fel, amely hatást gyakorol a jelenre, s amely az egész életet formálja és áthatja. Ezért mondja az Apostol, hogy az üdvösség ,,készen áll''. 3. Nem látni, mégis hinni (1,6-9) A készen álló üdvösségben van a keresztények minden öröme. Az üdvösség közelségének a biztos tudatában ôk már most örvendeznek, a jelen sokféle szorongattatásai ellenére is. Ezek, bár terhesek, mégis az eljövendô, végsô üdvösséghez viszonyítva csak rövid idôtartamúak, és -- ebben az értelemben -- jelentéktelenek. A szenvedéseken és megpróbáltatásokon nem általános emberi szenvedések értendôk, hanem azok a szidalmazások és üldözések, melyeket a keresztényeknek éppen keresztény mivoltuk miatt kell elszenvedniük. A szerzô meg is indokolja, miért ,,kell'' a híveknek Isten elhatározása szerint szomorkodniuk: hogy a hit megtisztuljon, és a veszendô aranynál értékesebbé váljon. A Szentírás az ember megtisztítását gyakran hasonlítja az arany tűzben történô megtisztításához (ld. Bölcs 3,6; Sir 2,5). Az elsô Péter-levél elmélyíti a hasonlatot, amikor hangsúlyozza, hogy az értékes arany veszendô, a megtisztított hit azonban az örök életre vezet át. Ez a megtisztított hit megdicsôíti Istent a világ nyilvánossága elôtt, ugyanakkor Isten részérôl maga is dicséretet, dicsôséget és tiszteletet kap. Minthogy a dicsôség végeredményben csak Istent illeti meg, az Isten dicsôségében való részesedésre, a Jézus Krisztussal való közös megdicsôülésre történik itt benn foglaltan utalás. Ez az idôk végén, Jézus Krisztus megjelenésekor következik majd be. Jézus Krisztus nevének említése a 7. vers mondatának végén alkalmat ad a levélírónak arra, hogy Jézust a hit középpontjaként mutassa be, és hangsúlyozza: az egyház a hit által élô közösségben van Jézussal. A levél olyan hívôknek íródott, akik -- ellentétben Jézus tanítványaival -- Krisztust már nem látták, mégis szeretik. Nem látni és mégis hinni, nem látni és mégis szeretni: ezekben az ellentétpárokban fejezôdik ki a keresztények sajátos helyzete az ôsegyház második nemzedékétôl kezdve egészen az idôk végéig. Mégis kimondhatatlan, természetfeletti öröm kíséri ezt a hitet. A hívô ember ugyanis az üdvösség reményében él, abban a biztos várakozásban, hogy Isten üdvözítô cselekvése az emberek iránt biztosan eléri célját. Erre Isten hatalma a biztosíték. Ezért lépi túl az öröm a természetes, emberi mértéket: szavakban kifejezhetetlen. A hit életaktus, nem pusztán gondolati aktus: egy cél felé való törekvés, célra irányulás. A levélíró ezen a ponton nevezi meg a célt: a lelkek üdvössége. Ez a kifejezés csak itt található meg az Újszövetségben. A Biblia nyelvén a ,,lélek'' az ,,életerôt'', az ,,életet'', lényegében az egész embert jelenti. A ,,lélek'' szó a személyes névmás helyett is állhat. Az említett kifejezést ezért így is fordíthatjuk: ,,üdvösségtek''. A levélíró voltaképpen azt kívánja bemutatni, hogy valóságos alapja van az örömnek. A különféle támadások és nehézségek közepette ugyanis a keresztények könnyen elveszthették az örömre való képességüket. 4. A próféták vágya -- az angyalok öröme (1,10-12) A 10-12. versek az apokaliptika fogalomvilágából származnak. Az apokaliptikus szerzôk a történelem céljaként várják az üdvösséget, s egyúttal tudni és kiszámítani akarják a beteljesedés idôpontját. Itt az elsô Péter-levélben a bibliai próféták az apokaliptikus-keresztény teológia nézôpontja szerint jelennek meg. Az apokaliptikus szemléletben a próféták -- eredetileg az emberek minden istenellenes magatartásának bírálói -- a jövô hirdetôivé válnak (10-11. v.). Ezek az Isten szolgálatában álló férfiak csak távolról láthatták a mostani üdvösséget, mégis szívük minden erejével vágyakoztak utána. Kinyilatkoztatást kaptak azonban arról, hogy nem érhetik meg az üdvösség idejét itt a földön. Jövendöléseikkel ,,nektek'' szolgáltak, mondja a levél szerzôje. A keresztény közösségek abban a páratlan kegyelemben részesültek, hogy az évszázadok óta egyre sürgetôbben várt messiási üdvidôben élhetnek. Az ószövetségi iratokban elôrehirdetett üdvösséget a levélíró Krisztus kínszenvedéseiben és megdicsôülésében foglalja össze. Az eredeti görög szövegben többes számú forma található: ,,szenvedések'' és a ,,rájuk következô dicsôségek''. Ez utóbbi kifejezés a feltámadást, a mennybemenetelt, a Lélek kiárasztását és az idôk végén bekövetkezô második eljövetelt jelölheti. A keresztény apokaliptikusok tudták, hogy lejárt a várakozási idô. Ôket már nem a jövô érdekelte, hanem a jelen. A hívek már most részesülnek Krisztus szenvedéseiben, ugyanakkor arra is ismételten fel kell hívni figyelmüket, hogy Krisztus dicsôségének is részesei lesznek. Amikor keresztény teológusok azon a nézeten voltak, hogy a próféták Krisztus Lelke által hirdették az igét, akkor az üdvtörténet egységét juttatták kifejezésre. A 11. vers szerint a próféták a jelen szolgálatában álltak: ,,nektek'' szolgáltak. Ennélfogva az ígéret és a beteljesedés egymással szemben áll. A szerzô ezen a módon tudatosítja a hívekben, hol is állnak ôk a történelem folyamatában: a végidôben. Ehhez azonban katasztrófák, valamint az igazak üldöztetései is hozzátartoznak, ám mindezek a végsô üdvösségbe torkollanak. A 12. vers így folytatódik: ,,...amit most az evangélium hirdetôi feltártak nektek az égbôl küldött Szentlélek által.'' A szöveg a misszionáriusokról csak nagyon rövid említést tesz. Semmilyen név nem szerepel, sem Szent Pálé, sem pedig a levélíróé. Ez az anonim nyelvezet minden krisztushívônek szól, hiszen minden keresztény közösség misszionáriusoknak köszönheti megtérését. A 12. vers vége még egy új gondolatot tartalmaz: ,,Ennek szemlélésére vágyakoznak az angyalok is.'' A görög szövegben arról van szó, hogy az angyalok a magasból lehajolva kívánnak bepillantást nyerni. Az elképzelés lényege: az angyalok az égbôl igen mélyen lehajoltak, hogy láthassák, milyen nagy dolgot művel Isten a földön. Ez a szemléletes kép a szorongattatások közepette élô olvasókban még jobban tudatosítja Isten üdvözítô tevékenységének a nagyságát, s egyben azt is kifejezi, hogy ôk azok az irigylésre méltóan szerencsések, akik számára az egyház a Szentlélek működése által meghirdeti és közvetíti a hôn óhajtott üdvösséget. Immáron csak az a feladatuk, hogy ezt az üdvösséget szilárdan megtartsák, hogy mindörökké birtokolhassák majd. ======================================================================== Az üdvösség kegyelme mint adomány és feladat (1,13-2,10) A levél elsô részében a szerzô Isten kegyelmi működésének a nagyságát mutatta be, most pedig az abból fakadó kötelezettségekre irányítja a figyelmet. A 2,10-ig általánosabb témákat tárgyal. 1. Legyetek szentek, mert az Isten szent! (1,13-16) A szerzô képletes formában szólít fel a készenlétre. A 13. vers kezdete szó szerinti fordításban így hangzik: ,,Ezért övezzétek fel elmétek csípôit, legyetek józanok!'' Ez a kép arra az ókori szokásra utal, amely szerint az utazáskor, a munka vagy a harc folyamán övvel kötötték fel a hosszú és széles köntöst, hogy ne legyen akadályozó. A képpel a lelki készenlétre buzdít a levélíró. De mire is irányuljon az ember belsô világa? A 7. vershez hasonlóan a 13. versben Jézus Krisztus megjelenésérôl van szó: ,,Bízzatok teljesen abban a kegyelemben, amely Jézus Krisztus megjelenésekor osztályrészül jut nektek.'' A készenlétnek tehát abban kell állnia, hogy gondolkodásunk és akaratunk határozottan Krisztus második eljövetelére irányul, amellyel üdvösségünk a beteljesedéséhez érkezik majd. Amikor a levélíró nemcsak a készenlétre, hanem a józanságra is buzdít, akkor a féktelen rajongástól akarja óva inteni olvasóit: életüket és életkörülményeiket Krisztus eljövetelére való tekintettel helyesen és tárgyilagosan kell megítélniük. Isten szavának hallgatása olyannyira a keresztény élet lényege, hogy a szerzô az olvasókra a ,,hallgatás'', illetve az ,,engedelmesség gyermekei'' megnevezést használja. Az engedelmesség teljes szakítást jelent a pogány múlttal, amelyet a levélíró a ,,tudatlanság'' szóval jellemez, mivel a zsidók azokat nevezték pogányoknak, ,,akik nem ismerik Istent'' (ld. Zsolt 79,6; Jer 10,25). Aki nem ismeri Istent, nem is élhet akarata szerint. Ezért a szerzô arra inti a pogánykeresztényeket, hogy éberek legyenek, és ne essenek vissza régi bűneikbe. Inkább szentek legyenek, mert az Isten szent. A 16. versben a levélíró -- kicsit lerövidítve -- a Lev 19,2-t idézi: ,,Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.'' Isten a teljességgel szent. Szentsége ,,elkülönültséget'' jelent. Isten a teljesen más: különbözik minden teremtett dologtól, és végtelen módon felette áll a teremtményeknek. Isten szentsége úgy jelenik meg, mint megközelíthetetlen, félelmet keltô fenség, s egyben úgy is, mint vonzó és boldogító hatalom. Ebben a feszültségben rejlik Isten szentségének a titka. Felfoghatatlan szeretetbôl Isten az emberekre is ki akarja terjeszteni a szentségét. Ezért különít el maga számára egy szent népet, amelyet szentségének részesévé tett a keresztségben, s amely egészen Ôhozzá tartozik. A szent nép Isten szentségébe épült bele. Szükséges azonban, hogy az Istentôl adományozott szentség, az Istenhez való tartozás, Istennek megfelelô cselekvésben mutatkozzék meg. Amíg az Isten szentként cselekszik, amikor feltétlen szeretettel akarja saját lényegét, addig a teremtmény akkor szent, ha engedelmesen átadja magát Isten szent akaratának, vagyis ha egész életét Isten kinyilatkoztatása szerint alakítja. 2. A megváltás drága ára (1,17-21) Mi keresztények Atyának nevezhetjük az Istent. De az istengyermekségre való kiválasztás tudata nem válthat ki hamis biztonságérzetet, mintha az örök üdvösség már magától értetôdô dolog lenne. Mivel csak a szent élhet Istennel közösségben, ezért Isten szentsége ítéletté válik, amely -- megvesztegethetetlenül -- a tettek alapján fizet meg mindenkinek. Ez okból kifolyólag buzdít a levélíró az istenfélelemre is. Istent félni annyit jelent, mint fenséges szentségérôl meggyôzôdve lenni, ôt imádni, tisztelni és szeretni, valamint minden Istennel ellentétes dologtól óvakodni. Ez a ,,zarándoklástok'' idejére érvényes. Itt ismét a keresztények elkülönülésére, a környezettôl való elszigeteltségére történik utalás (ld. 1. v.). A szeretô istenfélelem indítékaként a levél szerzôje megváltásunk magas árát nevezi meg. Nem aranyon vagy ezüstön (ld. Iz 52,3) szabadultak meg a pogánykeresztények attól az értéktelen életmódtól, amelybe származásuk révén kerültek (18. v.), hanem Jézus Krisztus drága vére által (ld. Zsid 9,12). A szerzô a 18. és 19. versekben egy sor olyan kifejezést és képet használ, amelyek a pászka-hagyományra utalnak. A MTörv 7,8-ban például ezt olvassuk ,,Mivel szeretett benneteket az Úr, és megtartja esküjét, amelyet atyáitoknak tett, ezért vezetett ki erôs kézzel és szabadított ki a szolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezébôl.'' Az Egyiptomból való szabadulás ,,kiváltás''-ként való értelmezése a deuteronomista és deuteronomisztikus teológia sajátossága (ld. MTörv 9,26; 13,6; 15,15; 24,18; Mik 6,4). Magától értetôdô, hogy a ,,bárány'' és a ,,vér'' a pászka ünnepéhez tartoznak. A Kiv 12,5-7-ben a következô kultikus utalásokat olvassuk: ,,Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. Vehettek bárányt vagy kecskét. Tartsátok a hónap tizennegyedik napjáig. Akkor Izrael közösségének egész gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a vérébôl és kenjenek belôle annak a háznak két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik.'' Az ôsegyház Jézus halálát már igen korán összefüggésbe hozta a pászka ünnepével, hiszen Jézus a ,,9. óra'' (a mi idôszámításunk szerint d.u. 3 óra) táján halt meg, amikor a templomban leölték a húsvéti bárányokat. Ezért írhatja már Pál apostol is a korintusiaknak: ,,Húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.'' (1 Kor 5,7) A János-evangélium is húsvéti áldozatként fogta fel Jézus halálát. Erre utalnak a szenvedéstörténet következô megjegyzései: ,,Amikor azonban (a katonák) Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát...'' (Jn 19,33) ,,Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: ÔCsontját (a húsvéti báránynak) ne törjétek!''' (Jn 19,36 = Kiv 12,46) A ,,hibátlan és szeplôtelen'' bárány kifejezés a Zsid 9,14-re is emlékeztet: ,,...mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektôl Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta szeplôtelen áldozatul az Istennek, hogy az élô Istennek szolgáljunk.'' A Jelenések könyvében pedig a bárány képében jelenik meg a megdicsôült Úr: a bárány ,,mintegy leölve'' áll (Jel 5,6) és dicsôítést kap (Jel 5,9-10). Az elsô Péter-levél szerzôje tehát teljes mértékben az ôskeresztény hagyomány talaján áll, amikor Krisztus megváltó művét, amely a feltámadásban érte el a teljességét, pászka-ünnepként fogja fel. A 20. versben a levélíró új érvet hoz fel, hogy olvasóit Istennek tetszô életmódra buzdítsa. Isten már a világ teremtése elôtt elhatározta az emberek üdvösségét, de ez a titok csak Jézus Krisztus eljövetelével lett közismert. Ez a gondolat is az ôskeresztény teológiához tartozik. Legszebb megfogalmazása talán a Kolosszei levélben található: ,,Ennek lettem szolgája (-- Pálról van szó -- ), Isten rendeletébôl, amelyet értetek kaptam, hogy az Isten szavát egészen érvényre juttassam: azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus bennetek a megdicsôülés reménye.'' (Kol 1,25-27) Pál már a Rómaiakhoz írt levelének végén e témával kapcsolatos ôskeresztény himnuszt idéz (Róm 16,25-27). Ebbôl biztosan következik, hogy az üdvösség hajdan elrejtett, de most nyilvánvalóvá vált titkának gondolata igen korán megszületett (ld. még 1 Kor 2,7; Ef 3,5.9; 2 Tim 1,9-10). Krisztus által jutottak el az olvasók az igaz Istenbe vetett hitre. A ,,Krisztus által'' formula ismét Pál apostolra jellemzô nyelvi sajátosság (ld. 1 Kor 8,6; 15,21; 2 Kor 1,5; 3,4 stb.). Jézus feltámadása és megdicsôülése nyilvánítja ki, hogy az Isten élô Isten, aki a halálból életre támaszt, és ezáltal reményt ajándékoz. Csak a reménnyel párosult hit tud az élet nehézségei közepette kitartani és helytállni. 3. Tiszta szívbôl szeressétek egymást! (1,22-25) A 15. versben a szerzô általános formában szólított fel az életszentségre. Most a testvéri szeretetet állítja követelményként az olvasók elé. A testvéri szeretetnek az igazsággal, vagyis az Isten valóságával szembeni engedelmességbôl kell fakadnia. Aki megnyílik az evangélium hirdetésének, mélyreható változást él át: ,,újjá születik''. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Szent Pál a Korintusiaknak írt elsô levelében (4,15): ,,Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban.'' Az elsô Péter-levél szerzôje továbbra is a képes beszédet követi, amikor az Isten szavát romolhatatlan magnak nevezi. Hogy az Isten szava mennyire élô és maradandó, azt a levélíró az Iz 40,6-8-ból vett idézettel szemlélteti. Az idézet az Ószövetség görög fordításának felel meg. Tehát nem csak a keresztség, hanem már az evangélium élô szava is életet és üdvösséget ad, megteremti az új embert olyan kegyelmi újjászületés által, amely igazi, képmutatás nélküli és segítôkész testvéri szeretetre ösztönöz. A keresztény közösség tagjait ôszinte és szívélyes szeretet kell, hogy egymással összekösse, mert a pogány környezetben csak így találják meg a szükséges támaszt ahhoz, hogy minden nehézség közepette ki tudjanak tartani. 4. Krisztus, a lelki táplálék (2,1-3) A testvéri szeretet megköveteli, hogy mindent félretegyünk, ami akadályként az útjában áll. A levél szerzôje közösségellenes magatartásformákat sorol fel, s így összhangba kerül az ószövetségi próféták kritikájával: Istent ugyanis csak ott lehet szolgálni, ahol az emberi kapcsolatok rendben vannak. A levélíró egy ún. ,,Bűnkatalógust'' iktat itt be, amelyhez hasonló az Újszövetség más helyein is található (ld. Róm 1,29; Kol 3,8). Ezután a szerzô ismét az újjászületésre utal. Újszülött gyermekek módjára kell a keresztényeknek felnôniük az üdvösségre. Ám ez csak úgy lehetséges, ha -- a csecsemôkhöz hasonlóan - - egész lényükkel vágyakoznak az anyatej után, a tiszta, szellemi tej után, amely az evangélium szavát jelképezi. A keresztények már megtapasztalták az Úr jóságát, s ezért egyre jobban vágyakozhatnak ezen lelki táplálék után. A 3. versben a szerzô a Zsolt 34,9-et idézi. Vitatott, vajon a levél olvasói a ,,tej'' szót a misztériumvallások hátterében értelmezhették-e esetleg másként is. Ismert volt ugyanis az az elképzelés, hogy a tej mint szent ital a ,,beavatottaknak'' halhatatlanságot közvetít, az istenség részesévé tesz. Mindenesetre a szerzô ,,beavatottakhoz'' szól, akik tudják, milyen jó az Úr: akik az ô jóságát, kegyelmét és szeretetét már megtapasztalták. 5. Krisztus a sarokkô -- az egyház az Isten épülete. Isten új népe (2,4- 10) A levélíró ismét a Krisztussal való élô közösségre irányítja a figyelmet. Krisztust élô kônek nevezi, s ezen a Feltámadottat érti, aki legyôzte a halált. Az emberek a keresztre feszítés által vetették el ezt az értékes követ. Krisztussal közösségben a keresztények is élô kövekké válnak: Krisztusra mint alapra ráépülve, és egymással a szeretet köteléke által összekapcsolva, lelki épületté, egyházzá formálódnak. Ám Isten házához a szent papság is hozzátartozik, amelynek az a feladata, hogy Istennek áldozatot és dicsôítést ajánljon fel. A lelki háznak lelki kultusz felel meg. Az Ószövetséggel szemben nem anyagi áldozatok, állat-, étel- és illatáldozatok szükségesek, hanem lelki áldozatok. Az Újszövetség a következôkrôl tesz említést: a hit áldozata (ld. Róm 12,1), a szeretetszolgálat (ld. Fil 4,18; Mk 12,33), a dicséret áldozata (ld. Ef 5,19-20), az apostoli szolgálat fáradalmai, a vértanúság (ld. Fil 2,17), s végeredményben minden erkölcsös cselekedet. Ezek az áldozatok csak Krisztushoz kapcsolódva és Vele közösségben Istennek tetszô áldozatok, hiszen Krisztus az új szövetség egyetlen fôpapja, aki egyúttal az egyetlen Istennek tetszô áldozati adomány (ld. Ef 5,2). A levélíró csak most (6. v.) hozza az Izajástól vett idézetet, amely fejtegetéseinek kiindulópontjaként szolgált. Ismét az Ószövetség görög fordítása, a Szeptuaginta szerint idéz (ld. a ,,Szeptuaginta'' című kitérést az 51. oldalon). Izajás kijelentésének (Iz 28,16) értelme vitatott. H. Wildberger így vélekedik: ,,A biztonságot és üdvösséget nyújtó alapkô a hit, amely Jahve üdvözítô ígéretét komolyan veszi.'' Az arám fordítás (Targum) az izajási kijelentést már messiási értelemben fogja fel: ,,Íme, egy királyt rendelek Sionban, erôs királyt, aki hatalmas és félelmetes.'' Ez alapján érthetô, hogy a messiási értelmezés a keresztények körében hamar elterjedt. Azok, akik Krisztusra, az értékes sarokkôre épülnek, a Krisztushoz való tartozásuk miatt már most tiszteletben részesülnek, amely a maga nagyságában és dicsôségében csak a beteljesedéskor mutatkozik majd meg. A hitetleneknek viszont, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni az evangéliumnak, Krisztus a botlás kövévé válik, amelyen megbotlanak. A 7. és a 8. versekben a levélíró két bibliai helyet kapcsolt össze: ,,A kô, amit az építôk elvetettek, szegletkôvé lett.'' (Zsolt 118,22) ,,Ô a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája.'' (Iz 8,14) A Rómaiakhoz írt levelében Pál apostol hasonlóképpen ötvözte össze az Iz 8,14-et és 28,16-ot: ,,A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.'' (Róm 9,33) A Zsolt 118,22 mondatával fejezi be Márk a gonosz szôlômunkásokról szóló példabeszédet (Mk 12,10). A Csel 4,11-ben ez a zsoltárvers Péter beszédében jelenik meg. Mindez jól mutatja, hogy a kiválasztott és elvetett kôrôl szóló ószövetségi mondások mennyire közkedveltek voltak az ôsegyházban. Az elsô Péter-levél szerzôje azonban egészen sajátos módon alkalmazza azokat. Ôt a lelkek megkülönböztetése érdekli. Jól ismeri a hitnek és a hitetlenségnek az összeütközését, amely a keresztények számára szenvedést jelent. Ezért újból a kiválasztottságuk nagyságát állítja szemük elé, mégpedig ismét olyan szavakkal, melyek egykor Isten ószövetségi népére vonatkoztak: ,,Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek.'' (Kiv 19,5-6) Az Ószövetség görög fordításában a ,,királyi papság'' kifejezés áll. ,,A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsôségemet.'' (Iz 43,21) A görög fordításban a ,,hôstettek'' forma olvasható. A Kiv 19,6-ra a Jelenések könyvének szerzôje is utal (ld. Jel 1,6; 5,10). A levélíró a ,,királyi'' melléknevet alkalmazza a hívekre, mivel azok vrökké Krisztussal fognak majd uralkodni. A nép, amelyet Isten megszerzett és tulajdonul lefoglalt magának, arra kapott meghívást, hogy szüntelenül hirdesse Isten dicsô tetteit, és hálát adjon a rendkívüli kegyelemért. A bűn sötétségébôl ragadta ki Isten a kiválasztottakat, majd dicsôségének felfoghatatlan ragyogásába vonta be, s egyben saját életének, végtelen boldogságának részeseivé tette ôket. A fény és sötétség képe az Ef 5,8-ra emlékeztet: ,,Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban.'' Ez egy újabb jel arra, hogy a levélíró mennyire az ôskeresztény hagyományból merítette gondolatait. Azért, hogy a keresztény hivatás nagyságát még egyszer szemléletesen bemutassa, a szerzô -- az Óz 2,25- re támaszkodva -- két ellentétpárt használ fel: ,,nem voltatok nép'' -- ,,Isten népe vagytok''; ,,nem nyertetek irgalmat'' -- ,,irgalomra találtatok''. Ebbôl a versbôl világosan látható, hogy a levélíró olyan keresztényekhez szól, akik a pogányságból tértek meg, hiszen a zsidók már régóta ,,Isten népe'' voltak, és Isten különleges kegyelmének örvendhettek. A zsidókból és pogányokból álló egyház örökölte most már Isten régi népének megtisztelô és kitüntetô címeit. ======================================================================== A világban élô keresztény (2,11-3,12) 1. Tanúságtétel a pogányok között (2,11-12) A levélíró ismét megszólítja a címzetteket, s ezzel egy új rész kezdetét jelöli. A ,,szeretteim'' (szó szerint: ,,szeretettek'') megszólítást használja. Isten ugyanis szereti a keresztényeket, s ezért a testvérek részérôl is szeretet illeti ôket. Pál apostol is hasonlóképpen szólítja meg leveleinek címzettjeit: ,,Üdvözlöm Rómában mindazokat, akiket az Isten szeret, és a szentségre meghívott.'' (Róm 1,7) A görög szövegben itt is a ,,szeretett'' (agapétoi) szó szerepel. A levél szerzôje ismét a világban való ,,idegen'' voltukra hívja fel olvasói figyelmét. Ôk csak vendégek és jövevények, akiknek -- mint megszentelt népnek -- Istennél van az otthonuk. Ennek megfelelôen kell élniük, és minden profántól tartózkodniuk. ,,Testi kívánságok''-on minden bűnös törekvést, minden önzô önmagára irányultságot és a földi dolgokban való mindenfajta feloldódást érthetünk. A figyelmeztetés nem testellenességet vagy a természet leértékelését jelenti, hanem a levélíró azt a veszélyt kívánja tudatosítani olvasóiban, hogy az alacsonyabb rendű az emberben a magasabb rendű ellen lázad. Ahogy Krisztust szidalmazták és rágalmazták, úgy tesznek egyházával is minden idôben azok, akik nem ismerik Istent. De ez nem mindig ugyanabban a mértékben történik. A kisázsiai keresztény közösségek különösen is kínos helyzetben vannak, mivel a pogányok gonosztevôknek tekintik ôket. A más hiten levôk valószínűleg amiatt háborodtak fel és rémültek meg, hogy a keresztények visszahúzódtak a nyilvános élettôl, és kerülték a velük való társadalmi érintkezés minden formáját, mert a pogány kultuszok mind a nyilvános-politikai, mind pedig a magánszférában nagy szerepet játszottak. A keresztények ennek következtében könnyen az ,,államellenesség'' gyanúját és rágalmát vonták magukra. A levél szerzôje ebben a helyzetben arra buzdítja a híveket, hogy a pogányok gyűlöletét feddhetetlen életmóddal és jó cselekedetekkel gyôzzék le. Csak nyilvánvaló tények képesek megcáfolni a keresztényekrôl elterjedt híreszteléseket. A pogányoknak a jótettek láttán nemcsak a keresztények kedvezôbb megítéléséhez kell eljutniuk, hanem miattuk magát Istent kell magasztalniuk, mégpedig a ,,látogatás napján''. Ez utóbbi kifejezésnek kétféle értelme lehet. Jelentheti azt a napot, amelyen Isten a hit kegyelmét adományozza a pogányoknak, vagy pedig az ítélet napját. Mind a két esetben a pogányok el fogják majd ismerni, hogy a keresztények az isteni kegyelem által cselekedték a jót, Istent pedig mint minden jó szerzôjét fogják magasztalni. Isten a tulajdonképpeni cselekvô, az ember csupán együttműködik az isteni kegyelemmel. Ám az a szabadsága is megvan, hogy a kegyelmet visszautasítsa és magától elvesse. 2. A keresztények és az állam (2,13-17) Az általános buzdítást -- a keresztények folytassanak példás életmódot a pogányok között -- most a különbözô élethelyzetekre alkalmazza a levélíró. Mindezekben az intelmekben ismételten megjelenik a ,,hüpotasszomai'' (= alávetni magát, engedelmeskedni) ige: 2,13.18; 3,1.5; 5,5. Az adott helyzetek elfogadását jelenti. Fejtegetéseiben a levél szerzôje ismét egységben tudhatja magát az általános ôskeresztény igehirdetéssel. Pál apostol is az államhatalomnak való engedelmességre buzdít: ,,Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentôl, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülô pedig magára vonja az ítéletet. A felsôbbség nem arra való, hogy a jótettôl ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér: mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevôt megbüntesse. Alá kell tehát magadat vetned neki, nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet.'' (Róm 13,1-7) Titusz is hasonló felszólítást kap: ,,Figyelmeztesd ôket, hogy vessék alá magukat a fölöttes hatóságoknak, engedelmeskedjenek, és legyenek készen minden jóra. Senkit ne szidalmazzanak, legyenek békeszeretôk és barátságosak, s tanúsítsanak kellô szelídséget mindenki iránt.'' (Tít 3,1-2) Az elsô Péter-levél buzdításaiban is egyértelműen kifejezésre jut, hogy a keresztény közösségek nem az állam részérôl érzik az üldözés veszélyét, sokkal inkább a közvélemény negatív ítélete miatt szenvednek. A levél szerzôje Isten által rendelt szervnek ismeri el az államot. Ez ugyanis Istentôl kapta azt a feladatot, hogy a gonosztevôket megbüntesse, a jókat pedig kitüntesse és támogassa. Az államnak kell az Isten által létrehozott rendet védeni és megôrizni. Az a gondolat, hogy a hívek vessék alá magukat az államnak mint Isten által rendelt hatalomnak, már az Ószövetségben is megjelenik. De fontos és sokatmondó, hogy egy másik, teljességgel újszövetségi motívum kapcsolódik hozzá: vessétek alá magatokat az ,,Úrért'', vagyis az Úr példája miatt és az Úr Jézus követésében. Ezért a felsôbbség iránti engedelmesség nem a szabadság hiányát jelenti, hiszen az engedelmesség végeredményben Istennek szól. A keresztény aláveti magát az állami rendnek -- hogy megfeleljen az Isten által akart rendnek --, mégpedig keresztény szabadságból. Ez a bűntôl való szabadságot jelenti, és az Isten szolgálatára irányul. Mivel a keresztények Isten szabad szolgái, nem engedhetô meg, hogy szabadosan élve és az állami renddel szembeszegülve visszaéljenek a szabadsággal. A keresztényeknek a felsôbbség iránti engedelmességgel kell elhallgattatni azokat a rágalmazókat, akik a keresztény élettel értetlenül állnak szemben, a híveket pedig gonosztevôknek bélyegzik. A keresztényeknek minden embert tisztelniük kell, a pogányokat is, de a hittestvérek különleges igényt tarthatnak a szeretetre. Istent szent félelem illeti meg, a császárt -- államfôi hivatalának megfelelôen -- csak tisztelet. Ez a tiszteletadás egyértelműen különbözik minden olyan jellegű isteni imádattól, amelyet a császárkultusz írt elô. Feltétlen engedelmesség, szent félelem és imádat csak Istennek jár ki. Ezzel az Isten és az állam kapcsolata egészen egyértelmű megfogalmazást nyer: Isten az állam felett áll. Ô az uralkodók Ura. Ugyanakkor az Isten által rendelt császárt, királyt vagy bármiféle más felsôbbséget tisztelet illeti meg az ,,Úrért''. 3. A rabszolgák szolgálata -- az ,,Úr'' szolgálata (2,18-25) Miután a keresztények és az állam kapcsolatát röviden bemutatta, a levélíró most azokra az életállapotokra tér ki, melyek a keresztény közösségekben szerepet játszottak. Itt a szerzô az úgynevezett ,,életállapot-táblázatokra'' támaszkodhat, melyek az ôskeresztény igehirdetésben általánosan elterjedtek voltak. Példaként a Kol 3,18-4,1 szakaszt idézzük: ,,Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban. Férfiak, szeressétek feleségeteket, s ne bánjatok durván velük. Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék. Szolgák, engedelmeskedjetek mindenben testi uratoknak, ne látszatra szolgáljátok ôket, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egyenes lélekkel, az Úr félelmében. Bármit tesztek, tegyétek szívbôl, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek. Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól jutalmul kapjátok az örökséget. Urunknak, Krisztusnak szolgáljatok, hiszen a gonosz meglakol igazságtalanságáért; ô nem ismer személyválogatást. Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben.'' Életállapot-táblázatokat tartalmaznak még a következô szövegegységek: Ef 5,22-6,9; 1 Tim 2,8-15; 5,3-8; 6,1k; Tít 2,2-10; 3,1k. Az ôsegyháznak mindenesetre a sztoikus filozófia erkölcsi útmutatásai már rendelkezésére álltak, de ezeket saját hitrendszerébe sorolta be. Ezekben az életállapot-táblázatokban mindig férfiaknak, asszonyoknak, gyermekeknek és rabszolgáknak adott buzdítások találhatók, bár a sorrend változhat. Vitatott, vajon az elôzô buzdítás, amely az államhatalomnak való engedelmességre szólít fel, az életállapot-táblázathoz tartozik-e. Epiktétosz és Hieroklész görög filozófusok írásaiban az életállapot- táblázat az állammal szembeni magatartást is magában foglalja. Az Újszövetségben az állammal kapcsolatos buzdítás csak az elsô Péter- levélben kapcsolódik közvetlenül az életállapot-táblázathoz. A Tituszhoz írt levélben kicsit késôbb található (ld. Tít 2,1-10; 3,1). Az elsô Péter-levél szerzôje szemmel láthatóan fontosnak tartja, hogy felszólítsa a híveket: életvitelük legyen a pogányok szemében is szép és feddhetetlen, olyan, amely az ô részükrôl is elismerést vált ki. A keresztényeknek éppen azzal kell hozzájárulniuk az irántuk tanúsított ellenségeskedés megszüntetéséhez, hogy figyelemmel vannak a pogányok erkölcsi felfogására. A levélíró legelôször a rabszolgákhoz fordul. Számukra is fennállt az a veszély, hogy esetleg helytelenül értelmezik a szabadságukat. A keresztény közösségekben a szolgák teljes egyenjogúságnak örvendhettek, de az állami jog szerint rabszolgák maradtak. Nagy létszámuk miatt a keresztény gazdák nem bocsáthatták ôket egyszerűen szabadon, mert az munkanélküliséget és bizonytalanságot jelentett volna számukra. Ezért nem lehetett az evangélium szellemével teljesen ellentétes rabszolgaságot egy csapásra megszüntetni. A levél szerzôje ebbôl kifolyólag nem akarja megbolygatni korának társadalmi viszonyait. Inkább azt kívánja a szolgák tudomására hozni, hogyan teljesíthetik keresztény módon a szolgálatukat, és hogyan valósíthatják meg éppen a szolgaság állapotában keresztény szabadságukat. A rabszolgák sorsa nem volt könnyű. A rabszolgatartók gyakorta nem voltak szelídek és jóságosak, hanem kemények és igazságtalanok. A szerzô arra buzdít, hogy a rabszolgák minden gazdának, jónak és rossznak egyaránt, ,,félelemmel'' vessék alá magukat. Itt csakis az istenfélelemrôl lehet szó. Mivel a szolgálat Istenre irányul, az engedelmesség mértéke nem függhet egy-egy gazda jóakaratától vagy hangulatától. Igazságtalanul szenvedni, szidalmakat és bántalmazásokat elviselni persze nem könnyű dolog. Csakis Isten kegyelme által lehetséges, illetve olyan lelkiismerettel, amely teljesen Istenre irányul. A türelmesen elviselt igazságtalan szenvedés Istennél érdemül szolgál, amely azonban szintén kegyelem, mert minden jó cselekedet Isten adománya. A levélíró keményen fogalmaz, amikor azt állítja: ,,Hiszen erre vagytok hivatva''. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a meghívás nem közvetlenül az üdvösségre szól, hanem a szenvedésre. Megokolásként a szerzô Krisztus példájára utal, akit a keresztények követnek. Krisztus is ártatlanul és nagy türelemmel szenvedett. Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat. Minden igazságtalanságot Istenre, az igazságos bíróra bízott, s Tôle várta az elismerést és a dicsôséget. Az értük szenvedô Krisztust kell a keresztényeknek követniük, az ô szenvedésének útját kell végigjárniuk. Ez szemléletes formában jut kifejezésre: a híveknek Krisztus nyomdokaiba kell lépniük. Jézus szenvedése nemcsak példa a rabszolgák számára. A levélíró a titok mélyére hatol, és ennek a szenvedésnek a megváltó értékét hangsúlyozza: ,,a mi bűneink''-ért történt. Itt bizonyára az egész közösséghez szól. Jézus, a bűntelen, teherként magára vette és ,,testében'' hordozta bűneinket, vagyis mint megtestesült Isten Fia, mint egy közülünk a keresztfára vitte és megsemmisítette azokat életének feláldozása által. Ez az áldozat tett minket alkalmassá az igaz életre. A szenvedés ábrázolásakor a levél szerzôje olyan ószövetségi kijelentéseket használ, melyek Izajás 53. fejezetébôl valók és Isten szenvedô Szolgájáról szólnak. Ez is mutatja, hogy az egyház az említett próféciát kezdettôl fogva Jézus szenvedésének megjövendöléseként fogta fel. Amikor a levélíró Izajást követve a ,,sebek''-et említi, melyek által meggyógyultunk, egyben a rabszolgák tapasztalatait is érinti. Azokra a kegyetlen ütésekre céloz, melyeket a rabszolgáknak, sokszor jelentéktelen okok miatt, el kellett szenvedniük. Tudatosítja, hogy az általuk elviselt ütések sem értéktelenek. Így a rabszolgák szenvedését, amellyel eddig senki sem törôdött, a lehetô legnagyobbhoz kapcsolja: az Úr megváltó szenvedéséhez. A szolgák megérthetik, hogy éppen jogfosztottságuk és mindazon szenvedések által, melyek igazságtalanul érik ôket, különleges lehetôségük nyílik arra, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljanak, s az ô életében és dicsôségében bôségesen részesedjenek. A levélíró igen kedvelt bibliai képben foglalja össze a megváltást, amikor a tévelygô, majd a pásztorhoz és felügyelôhöz megtérô juhokról beszél. Krisztus mint jó pásztor a pogányság tévútjairól vezette le juhait. S bár a szenvedés tövises útjára hívta meg ôket, de ez az út biztosan célba vezet. A jó pásztor képének a ,,felügyelô'' szó még inkább nyomatékot ad. A szónak az eredeti görög szövegben az ,,episzkoposz'' (episzkopeo = megszemlél, szemügyre vesz, valamire figyel, felügyel, vizsgál, megismer) felel meg, amely kifejezésre juttatja: Krisztus figyel a bárányokra, felügyel rájuk, megvizsgálja és ismeri ôket. A ,,pásztor'' és ,,felügyelô'' szavak tehát értésünkre adják, hogy Krisztus az, aki a keresztény közösséget és annak minden tagját ismeri, vezeti és védelmezi. Ám ,,episzkoposz'' (magyarul: püspök) az elsô Péter-levél megírásának idején már bizonyára hivatali cím is volt az egyházban. A szó ez alapján azt is jelzi, hogy Krisztus az egyházi hivatal által fejti ki tevékenységét, s azonosul a tisztségviselôkkel. 4. Keresztény szabadság a házasságban (3,1-7) A levél szerzôje ismét a pogányok elôtti tanúságtételre irányítja a figyelmet, és harmadszor szólít fel az engedelmességre. Nem véletlen, hogy a rabszolgákhoz intézett buzdítás után az asszonyokhoz fordul, hiszen ezeknek a mindennapi élete sem volt könnyebb. A keresztény asszonyok legtöbbször vegyes házasságban éltek, és arra törekedtek, hogy férjüket a kereszténységre térítsék. Ha azonban szavuk vagy a keresztény igehirdetôk szava nem vezetett eredményre, akkor az asszonyoknak szavak nélkül, csupán a jó példájuk által kell férjüket a kereszténységnek megnyerniük. A szerzô ismét az istenfélelemre céloz. Nem a férjüket kell az asszonyoknak félniük, hanem az Istent, és tiszteletben kell tartaniuk a teremtés rendjét, amely zsidó felfogás szerint a férfit a család fejévé rendelte. Az asszony magatartásában Isten valóságának kell felragyogni és a férjet az igaz Isten ismeretére elvezetni. A levélíró részletesebben is bemutatja, milyen legyen az asszonyok magatartása. Szembefordul a külsô dísz túlzott vagy kizárólagos értékelésével, s rámutat arra, ami az asszonyt valóban ékessé teszi: a szelíd és nyugodt természet. A ,,pneuma'' (= szél, lélegzet, élet, szellem, érzület, lelki adományok) szót a jelen esetben a ,,lelkület'', ,,természet'' értelmében kell felfognunk. Az jut itt kifejezésre, hogy az ember belsô világa számít, nem pedig a külsô megjelenés. Ez az óvás a külsôségektôl szintén a hellenista etikára vezethetô vissza. A keresztények a ,,pneuma'' kifejezésben természetesen a ,,Szentlélek''-re is utalást érezhettek, hiszen csakis a Szentlélek erejében képes az ember szelíden és nyugodtan Isten keze alatt meghajolni. Példaként a szerzô az Ószövetség szent asszonyaira hivatkozik, akik alárendelték magukat férjüknek, mert bíztak az Istenben. Igazában csak Sárát emeli ki. Sára kétségtelenül ,,úr''-nak nevezte Ábrahámot (Ter 18,12), de ezen a helyen éppen a hitetlensége mutatkozik meg, nem pedig az engedelmessége. A szöveg ugyanis így szól: ,,Ezért Sára nevetett magában. Ugyanis erre gondolt: Most legyen még szerelmi örömem, amikor már megöregedtem? Hiszen már uram is öreg.'' B. Schwank arra hívja fel a figyelmet, hogy a Holt-tengernél részletes leírásokat találtak a zsidó nép ôsanyjának testi és lelki kiválóságairól. Ez alapján úgy véli, hogy a szerzô talán más, számunkra elveszett késô-judaista szövegekre gondol. Mindenesetre azokat a keresztény asszonyokat, akik Sára példáját követik, az ô leányainak nevezi. Miként Ábrahám a hite miatt a hívôk atyjává vált (ld. Gal 3,7), ugyanúgy lett Sára azok anyja, akik engedelmesen alárendelik magukat férjüknek. Az a megjegyzés, hogy az asszonyok semmiféle fenyegetéstôl ne féljenek, már nem vonatkoztatható Sárára. A levélíró sokkal inkább azokat a nehéz körülményeket tartja szem elôtt, melyeknek a keresztény asszonyok gyakorta ki voltak szolgáltatva. Sokszor kellett tartaniuk férjük és pogány környezetük erôszakos tetteitôl. A szerzô azonban azt szeretné, ha az asszonyok szabadok lennének az emberek félelmétôl. Nekik csak Istent kell félniük, és -- ha szükséges -- türelmesen kell szenvedniük. A levélíró itt nem utal Krisztus szenvedésére, a buzdítások összetételébôl mégis kivehetô, hogy az asszonyok számára ugyanaz érvényes, mint a rabszolgák számára. Az asszonyok is Krisztus követésében találják meg igazi szabadságukat. A férjeknek szóló buzdítás sokkal rövidebb, mint az asszonyoké. Ennek a férfi jóval kedvezôbb helyzete lehet az oka. A levél mint magától értetôdô tényt sugallja, hogy egy keresztény férfinak keresztény felesége van. Elôször is a férfi -- és csakis ô -- szabad volt a hitvestárs kiválasztásában. Másodszor pedig a férfinak, társadalmi helyzetébôl kifolyólag, könnyebb volt feleségét a kereszténységnek megnyernie. Az asszony, ha alá is van rendelve férjének, mégsem lehet a férfi önkényességének kiszolgáltatva. Az eredeti görög szövegben a ,,gyengébb edény'' megnevezés szerepel. Ez egy keleti és zsidó kifejezésmód. Keleten ugyanis az asszonyt ,,tárgy''-nak tekintették és értékelték. Bár a levélíró, miként a szövegösszefüggés világosan mutatja, nem ezt a leértékelô értelmet tartja szem elôtt, mégis használja a kifejezésmódot. Az asszony fizikailag gyengébb természetének a tudata a férfit szeretetteljes és megértést tanúsító magatartásra kell, hogy ösztönözze. Mivel az asszony Isten elôtt teljesen egyenértékű a férfival, és az örök élet ugyanazon kegyelmében fog részesedni, a férj tisztelettel is tartozik felesége iránt. A feleséggel szembeni helyes magatartás utolsó megokolásaként a szerzô arra hivatkozik, hogy szeretetlen magatartás esetén az imádság nem talál meghallgatásra. Az ilyen ima értéktelen az Isten elôtt. A levélíró így fogalmaz: ,,imáitok''. Csupán a férfiak imáját érti ezen vagy pedig a házastársak közös imádságát? Valószínűleg az utóbbit. Újszövetségi felfogás szerint (ld. 1 Kor 7,5) a közös ima a házasélet áldásai közé tartozik. Ez a házasság legutolsó és legértékesebb gyümölcse. Ha viszont a férj szeretetlensége megzavarja a házassági békét, akkor a házasság legszebb gyümölcse megy veszendôbe: a házastársak élô találkozása Istennel az imádságban. Az, hogy a szeretetlenség és az imádság nem fér össze egymással, már az istenszeretet és az emberszeretet parancsának szerves összetartozásából is következik (ld. Mt 5,23k; 18,19k). A kereszténység kezdeti idôszakában a rabszolgákhoz hasonlóan az asszonyok számára sem volt lehetséges kedvezôbb államjogi helyzetet teremteni. Sorsuk csak lassacskán fordult jobbra. 5. Testvéri szeretet és ellenségszeretet (3,8-12) Miután a levélíró azokhoz a sajátos életállapotban levôkhöz szólt, akiknek körülményei különösen is nehezek voltak, ismét az egész közösséghez fordul, s egyetértô, együttérzô és segítô testvéri szeretetre buzdít. A hiteles szeretetre való intést különösen is fontosnak tartja. A testvéri szeretet János szerint (Jn 15,12) az Úr parancsa, Jézus valódi tanítványainak biztos ismertetôjegye; olyan erôs kötelék, amely a Krisztusban újjászületetteket szeretetközösségbe fogja össze. A szerzô nemcsak ,,a fölényrôl és az érvényesülésrôl való lemondást'' (N. Brox) kéri, hanem a megtorlásról való lemondást is. A ,,Ne fizessetek a rosszért rosszal, sem a szidalomért szidalommal!'' követelménye a hívôkre vonatkoztatva is érvényes, de a levélíró tudja, hogy a keresztény közösséget a pogányok részérôl éri támadás és rágalmazás. Ezért buzdít az ellenségszeretetre. Útmutatásaival ismét teljes mértékben az ôskeresztény, fôleg a páli hagyomány talaján áll. Pál apostol például a következôt írja a rómaiaknak: ,,Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: Enyém a bosszú, én majd megfizetek -- mondja az Úr. Sôt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyôzzön a rossz, inkább te gyôzd le a rosszat jóval.'' (Róm 12,17-21; ld. 1 Tessz 5, 15) Hasonló buzdítások találhatók az evangéliumokban is: ,,Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözôitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esôt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!'' (Mt 5,44-48) ,,Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.'' (Lk 6,28) Ezek a követelmények csakis a keresztények új helyzetébôl, abból az új életbôl érthetôk és valósíthatók meg, amely a Krisztusban való újjászületés által jött létre. Az említett békés magatartásban mutatkozik meg igazán a keresztények belsô szabadsága és az ellenfeleikkel szembeni fölénye. Áldaniuk kell, vagyis jót tenni és áldást kiesdekelni ellenségeik számára, mivel ôk maguk az Isten áldását, az örök életet fogják örökölni. Isten jótéteményeit kell nekik továbbadniuk. Érdemtelenül kapják Isten kegyelmi adományait, és érdemre való tekintet nélkül kell nekik is mindenkivel jót tenni. Buzdítását a szerzô a Zsolt 34,13-17 szabadon történô idézetével is nyomatékosabbá teszi. A zsoltárban a jelzett versek elôtt bölcsességi bevezetô áll: ,,Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket.'' Ezután kérdés következik: ,,Ki az, aki élni akar? Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot? Ôrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtôl! Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában! Az Úr szeme az igazakra tekint, füle meghallja kiáltásukat. De a gonoszoktól elfordítja arcát, s eltörli emléküket a földön.'' A 13. versben található kérdés az elsô Péter-levélben már állításként szerepel. A 17. vers második felét pedig a szerzô bizonyára szándékosan hagyta el. Az ,,élni'' és a ,,jó napok'' kifejezések újszövetségi szemléletben a végidôbeli üdvösséget jelentik, az áldást mint a kiválasztottaknak megígért örökséget: lényegében az örök, boldog életet Istennél. Ezzel kifejezésre jut, hogy a felebaráti szeretet tettei által tudjuk ,,megszerezni'' az örökséget, de ez a képesség ismét szabadon juttatott kegyelem. ======================================================================== Szenvedések a Krisztus-ellenes világban (3,13-4,11) 1. Ne féljetek! (3,13-17) Miután a szerzô arra szólította fel olvasóit, hogy állampolgárként, a rabszolgasorsban, a házasságban és a közösségi életben keresztény módon viselkedjenek, most a pogány környezet által okozott szenvedésekre tér ki részletesen. A levél célja ugyanis éppen az, hogy a szorongatott helyzetben levô keresztényeknek vigasztalást és bátorítást nyújtson. A 13. versben olvasható kérdés: ,,Ki árthat nektek, ha buzgón törekedtek a jóra?'' a szerzô azon reményét juttatja kifejezésre, hogy a keresztények emberbaráti viselkedése a pogányok minden áskálódását semmissé teszi. Bár ez lenne a természetes, a 14. versbôl mégis az derül ki, hogy a híveknek nem sikerült igaz voltukról meggyôzni a pogányokat. Sôt nemcsak az igazság ellenére, hanem éppen az igazság miatt kell szenvedniük, miként azt a levélíró a 4,3-4-ben kifejezetten állítja. Ezért nevezi most boldognak azokat, akik az evangélium miatt üldözést szenvednek: akiknek gyanúsításokban, szidalmakban, vallatásokban és esetleg igazságtalan büntetésekben van részük. A szerzô ismét ôsi hagyományra támaszkodhat: ,,Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!'' (Mt 5,10-12) Közvetlenül a boldogmondás után a levél szerzôje az Iz 8,12-13-at idézi: ,,Ti ne mondjátok összeesküvésnek, amit e nép összeesküvésnek mond. És amitôl fél, attól ne féljetek és ne remegjetek. A Seregek Urát -- ôt valljátok Szentnek csak tôle féljetek, csak tôle remegjetek.'' Az idézetbôl látható, hogy a levélíró a ,,Seregek Ura'' helyébe az ,,Úr Krisztust'' helyezi. A két név szétválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz, és úgyszólván kicserélhetô. A buzdítás: ,,Az Úr Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben!'' a következôt jelenti: Krisztusnak helyet kell biztosítani a szívben, és Úrnak kell ôt elismerni. Krisztus szent félelme az istenfélelemmel azonos, amely elűzi az emberektôl való félelmet, és aggodalom-mentessé teszi a keresztényeket. Ezeknek mindig készen kell lenniük arra, hogy kérdôre vonás esetén mindenkinek számot adjanak arról a reményrôl, amely eltölti ôket, vagyis az Úr második eljövetelérôl és uralmának beteljesedésérôl. A keresztények feszült helyzete a levél minden sorát átjárja. Feltételezhetjük, hogy a keresztényeknek helyenként már bíró elôtt kellett védekezniük, de a magánéletben is gyakran adódhatott olyan alkalom, amikor ellenségeikkel szemben igazolniuk kellett magukat. A felelet azonban ne büszke és fennhéjázó legyen. Védekezésüket szelíden adják elô: ne agresszíven, hanem félelemmel, vagyis Isten iránti félelemmel válaszoljanak. Az istenfélelem tiltja a szeretet megsértését, ugyanakkor az igazság teljes, csorbítatlan kimondását is megköveteli. A félelemre való buzdítással mindig szemben áll a felszólítás: ,,Ne féljetek!'' Istent kell félni, nem az embereket! A jó lelkiismeret, vagyis az a tudat, hogy Krisztus kegyelmében élnek, biztonságot ad a keresztényeknek, akik a Krisztusban való tisztességes életükrôl mind a bíróság elôtt, mind a magánéletben meg tudják majd gyôzni az embereket, a rágalmazókat pedig megszégyenítik. A ,,Krisztusban'' való életvitelre történô utalás fontos és alapvetô. A ,,Krisztusban'' formula a keresztény élet újdonságát juttatja kifejezésre. A keresztény élet ugyanis Krisztusban való lét, amelynek azután a magatartás, az életvitel is meg kell, hogy feleljen. Miután a levélíró a 16. versben ismét annak a reménynek adott hangot, hogy a pogányok a keresztények elleni rágalmazások miatt majd szégyenkezni kényszerülnek, a 17. versben megszorítást tesz: ,,Jobb ugyanis a jótettekért szenvedni, ha ez az Isten akarata, mintsem a gonoszságokért.'' Az igazságtalanul okozott szenvedés helyzetéhez kapcsolódik a következô összehasonlítás. 2. Krisztussal együtt a szenvedésben és a dicsôségben (3,18-22) Ebben a szakaszban is ôsegyházi hagyományokat használ fel a szerzô. A 18. vers mindenekelôtt a Róm 6,10-re emlékeztet: ,,Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, életével azonban Istennek él.'' Egyes exegéták feltételezik, hogy a levélíró egy ôskeresztény himnuszt dolgozott fel szabadon. Az 1 Tim 3,16-ban olvasható himnusz például néhány hasonlóságot mutat fel: ,,Aki megjelent testben, igazolást nyert lélekben. Az angyaloknak megjelent, a pogányoknak hirdették. Világszerte hittek benne, s felvétetett a dicsôségbe.'' Azért, hogy a keresztények könnyebben el tudják viselni az igazságtalanságot, a levélíró Krisztus példáját hozza fel, aki igazként halt meg a bűnösökért, hogy Istenhez vezesse ôket. A következô mondat nyelvezete ténylegesen ritmushoz kötött: ,,A test szerint ugyan megölték, de a lélek szerint életre kelt.'' A ,,test'' ószövetségi szóhasználat szerint az ember szféráját jelöli, a ,,lélek'' ellenben Istennek a világát. Ezért olvashatjuk Izajás prófétánál: ,,Egyiptom ember és nem isten, lova csak test és nem lélek.'' (Iz 31,3) A Róm 8,11 szerint a Lélek támasztotta fel Jézust a halottak közül: ,,Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ô, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által.'' Ez a vigasztaló gondolat áll az elsô Péter-levél éppen vizsgálandó szakasza mögött, még ha rövidebb formában is. Leszállás az alvilágba Az alvilágba való leszállás az ókori Kelet minden termékenységi vallásában nagy szerepet játszott. A természet évszakonkénti változását mítosszá formálták. Ez a természet halálát, amely akkor következik be, amikor tavasszal megszűnik a késôi esô, a zivatar-istenség halálára vezeti vissza. A forró éghajlatú országokban ugyanis a hôn óhajtott esô legtöbbször zivatar folyamán esik. A zivatar-istenség a halál istenének kezébe kerül, és le kell szállnia az alvilágba. Azután a télen sarjadt füveknek és a tavaszi virágoknak kell meghalniuk, a nap pedig kiszárítja a földet. A mítosz szerint az emberi nemzôképesség is megszűnik. Ôsszel a zivatar istene a nôvére segítségével visszanyeri szabadságát, majd szent frigyre lép szabadítójával. Azután ismét a földre hullhat az esô -- a korai esô --, és a természet vérkeringése újból megindul. Ezt a mítoszt természetesen igen színesen és változatos formában -- a részleteket mindig alakítva -- mondták el és formálták költeménnyé. A zivatar istenének a különbözô kultúrkörökben eltérô neve volt. Baál zivatar-istent mindenekelôtt azokból a mitikus szövegekbôl ismerjük, melyeket a Szíria északi részén fekvô Ugarit város Baál-templomában találtak. Baál neve az Ószövetségben is igen gyakran szerepel, mivel ôt Kánaánban is tisztelték. Hadad babiloni és asszír termékenységisten volt, akit, Baálhoz hasonlóan, bikán állva, kezében villámköteggel és fejszével (= a zivatar jele) ábrázoltak. Hadad mellékneve Rimmon (= ordító) volt. A 2 Kir 5,18 tanúsága szerint az arám birodalomban is tisztelték ôt, valamint a Jezreel síkságon. Zakariás próféta a 12,11-ben az elhunyt zivatar-istenség miatt tartott gyászra hivatkozik: ,,Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, mint Hadad-Rimmon gyásza Megiddó mezején.'' Tammúz sumér zivatar-istenség volt, akinek tisztelete azonban egészen a babiloni fogság idôszakáig élô maradt. Az asszír fennhatóság (Kr. e. 8. századtól kezdve) és az azzal összefüggô kulturális és kultikus befolyás idôszakában Tammúz kultusza még a jeruzsálemi templomba is bekerült (Ez 8,14). A késô-judaizmus irodalmában Hénok alvilági útjairól olvasunk. Az etióp nyelven fennmaradt Hénok könyvében (Kr. e. 2. sz.) Uriél ezt mondja Hénoknak: ,,Menj el, és mond meg az ég ôrtállóinak... Miért hagytátok el a magas, szent és örök mennyet, miért aludtatok asszonyoknál, tettétek tisztátalanná magatokat az emberek leányaival, vettétek ôket feleségül és tettetek úgy, mint a föld fiai, nemzettetek óriásfiakat?'' (Hén 15,2-3) Itt a Ter 6,1-4-re történik utalás: ,,Óriások éltek akkor a földön (és késôbb is), amikor az Isten fiai az emberek leányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik.'' (4. v.) Ennek a bibliai résznek a szerzôje, az ún. Jahvista, kánaáni eredetű mítoszt használt fel, hogy a vízözön elôtti nemzedék romlottságát bemutassa. A késô-judaizmus ehhez az elbeszéléshez nyúlt vissza. A Hénok könyvében továbbá ez áll: ,,De most az óriásokat, akik a szellemektôl és testtôl nemzôdtek, gonosz szellemeknek fogják hívni a földön'' (15,8). ,,Az óriások szellemei gonoszat fognak cselekedni, erôszakos tetteket hajtanak végre, romlást kezdeményeznek, támadnak, harcolnak, pusztulást okoznak a földön, és bánatot készítenek'' (15,11). ,,Az óriások lemészárlásának, romlásának és halálának napjai óta, amikor a szellemek kijöttek testük lelkébôl, hogy romlást okozzanak, anélkül, hogy ítélet sújtotta volna ôket -- így okoznak majd romlást egészen a nagy végítélet napjáig, amelyen a nagy világfolyamat bevégzôdik'' (16,1). ,,Láttam egy mennyei tűzoszlopokkal telt, mély szakadékot, és láttam, hogy alattuk tűzoszlopok hullanak le... Ezen szakadék mögött láttam egy helyet... puszta és iszonyatos hely volt'' (18,11-12). ,,Akkor így szólt hozzám Uriél: -- Itt állnak majd azok az angyalok, akik az asszonyokkal keveredtek'' (19,1). ,,Ez a hely az angyalok börtöne, és itt tartják majd fogva ôket mindörökre'' (21,10). A Hénok könyve tehát a Ter 6,1-4-ben említett istenfiakat engedetlen angyaloknak tekinti, akik a mennyet elhagyták, és akik démonokként a világban levô minden gonoszság forrásává váltak. Nem nehéz felismerni, hogy a pokollal kapcsolatos középkori elképzelések a Hénok könyvére mennek vissza. A 19. versben az elsô Péter-levél szerzôje egyértelműen a Hénok könyvére támaszkodik, amikor ezt írja: ,,Így ment el (Jézus) a börtönben levô lelkekhez is, és prédikált nekik.'' A levélíró minden további nélkül felidézheti ezt az apokrif iratot, mivel a Hénok könyve nemcsak a zsidók, hanem a keresztények körében is nagy tekintélynek örvendett. Bár ez a zsidó eredetű vallási mű az apokrifek közé tartozik, melyeket az istentiszteleteken nem volt szabad használni, mégis közkedvelt iratként tartották számon, és szorgalmasan olvasták. A levélíró elôször is azt akarja mondani, hogy Jézus, mint minden más ember, meghalt. Mindenesetre különleges szerepben érkezett az ,,alvilágba'', nemcsak a halottak helyére, hanem a lelkek börtönébe is. Amíg azonban Hénok a lelkeknek legföljebb az örök kárhozatot tudta meghirdetni, addig Krisztus ,,prédikált'' nekik. A ,,kérüsszein'' ige, amely a görög szövegben található, az Újszövetségben mindenekelôtt az evangélium hirdetését jelenti. Itt tehát a levél szerzôje lényeges módosítást hajtott végre az alapul szolgáló művön. A 20. versbôl kiderül, hogy a ,,lelkek'' nemcsak bukott angyalok, hanem Noé istentelen kortársai is. Krisztus alvilági útjának hatásáról vagy eredményérôl nem történik említés. ,,Egyedül az a döntô, hogy a Krisztusban megjelent üdvösség és Krisztus szavának a hatalma egészen a halál világáig elôretör, és az üdvösség-nélküliség legsúlyosabb állapotát is le tudja gyôzni'' (W. Schrage). Az említett lelkek, bár földalatti börtönben raboskodnak, mégis káros hatást gyakorolnak az emberekre, a Hénok könyve szerint különösen a pogányokra és a hatalom birtokosaira, s ezeket most a keresztények gyűlöletére is bujtogatják. A levélíró ezért akarja a keresztények figyelmét arra felhívni, hogy ezen gonosz lelkek hatalma korlátozott. Ôk is Krisztus uralmának vannak alávetve. Minthogy a Teremtés könyvében az istenfiak bukása után a vízözönrôl szóló elbeszélés következik, a zsidó hagyomány úgy tartotta, hogy a két esemény egyidejűleg történt. A bűnös angyalokkal kapcsolatban a Hénok könyve is említést tesz egy büntetô célzatú vízözönrôl, amelynek a züllött világra kell rázúdulnia. A bárka a levélírót arra a nyolc lélekre -- Noé és felesége, illetve három fia és azok feleségei -- emlékezteti, akik a bárkában menedékre találtak. Ez a megmenekülés ,,a víz által'' a szerzô számára a keresztség elôképe. A keresztség is ,,a víz által'' szabadít meg, amikor lemossa a bűnt, és ,,jó lelkiismeretet'', azaz megigazulást eszközöl ki Istentôl, mégpedig Krisztus feltámadásának ereje által. Bibliai elbeszéléseknek ilyen jellegű elôképi értelmezése már az Ószövetségben szokásos volt. Típust, elôképet láttak meg bennük. Ami régebben történt, egy késôbb bekövetkezendô üdveseményt jelzett elôre; s ami késôbb történik, az a korábbi képmása s egyben beteljesedése. A Szentírásnak ezt az értelmezését a korai egyház is átvette (ld. Lk 24,27). A keresztség kegyelmi adományát a levélíró Jézus feltámadásának gyümölcseként értékelte. Ezt követôen Jézus mennybemenetelét mutatja be. A Zsolt 110,1 egyik kijelentésére támaszkodik: ,,Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra!'' Ezt a felszólítást a trónra lépés ünnepén egy kultikus próféta mondta a dávidi dinasztiából való királynak, akinek valószínűleg a templomban a frigyláda jobb oldalán volt a díszhelye. Az ôsegyház ezt a verset Krisztusnak, az üdvösség királyának a mennybemenetelére vonatkoztatta, az Isten jobbján való ülést pedig az Isten mennyei trónja melletti díszhelyre értette. Ebben az értelemben 18-szor szerepel a zsoltárvers az Újszövetségben. A mennybe való felmenetelhez kapcsolódik a másik állítás: ,,uralma alá vetette az angyalokat, hatalmasságokat és erôket.'' ,,Az út fölfelé az ókori világkép szerint a gonosz hatalmakon vezet át, akiknek uralmi területe a föld és az ég közötti átmeneti térségre terjed ki'' (W. Schrage). Ezt az elképzelést már Pálnál is megtaláljuk: ,,Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsôbbséget, hatalmat és erôt megsemmisített.'' (1 Kor 15,24) Az Efezusi levélben pedig a következôt olvassuk: ,,Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelôtt éltetek a világ szokása szerint, a levegôégben uralkodó fejedelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik.'' (Ef 2,1-2) ,,Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.'' (Ef 6,12) Az 1 Pét 3,22-höz a Kolosszei-levél egyik helye hasonlít a legjobban: ,,Lefegyverezte (= Isten) a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan pellengérre állította ôket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.'' (Kol 2 ,15) A 19-22. versekben található képekkel a levélíró bátorítani akarja a szorongatott keresztényeket, mivel Krisztus minden gonosz hatalomnál erôsebb. Átütô gyôzelmét a keresztség által megvalósított szabadításban máris megtapasztalhatták a hívek. 3. A szenvedés megszabadít a bűntôl (4,1-6) A levélíró ismét arról kezd el beszélni, hogy Krisztust a szenvedésben kell követni, de állítását kiegészíti. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a szenvedés megszabadít a bűntôl: ,,...aki testben szenved, elszakad a bűntôl.'' Akik Krisztussal szenvednek, gyôzelmet aratnak a bűnös kívánság felett és szakítanak a bűnnel. A szenvedés által sikerül úrrá lenni a ,,test''-en, az ösztönemberen, amely Isten Lelke ellen hadakozik. Nem engesztelô szenvedésre kell itt gondolnunk, hiszen a bűnökért való engesztelést Krisztus egyszer s mindenkorra megtette (ld. 1 Pét 3,18). A bűntôl megszabadulva a keresztények nem élhetnek többé úgy, ahogyan korábban, amikor még pogányok voltak: nem élhetnek a ,,test'' kívánságai szerint, bűn uralma alatt álló emberek módjára. Ennek nyomatékosítására szolgál a ,,bűnkatalógus'', amely a korábbi kicsapongó, anyagiasságtól és bálványimádástól áthatott életvitelüket jellemzi. Ez az életmód azonban immáron messze mögöttük van. Cselekvésükben nem a régi, megváltást nélkülözô emberek kívánságai a mértékadók, hanem az Isten akarata. De éppen azért, mert a keresztények a pogányok szabados életmódját nem követik többé, ezek gyanúsítással, rágalommal és titkos bűnök vádjával illetik ôket. A késôbbi idôkbôl több keresztény és nem keresztény irat is tanúsítja ezt. A szerzô mindezeket az alaptalan vádakat ,,káromlás''-nak nevezi, mivel azok végeredményben Isten ellen irányulnak. Isten ítéletére is ezért történik utalás: Isten elôtt kell majd a pogányoknak számot adniuk. A levélíró úgy mutatja be Istent, mint ,,aki készen áll ítélni élôket és holtakat'' (5. v.). Ez a megfogalmazás a végítéletre utal, amely minden emberre kiterjed: azokra, akik életben lesznek a világ végén, valamint az életre kelt halottakra. Ezt a gondolatot már a Tesszalonikiekhez írt elsô levél is ismeri: ,,Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élôk, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem elôzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a fôangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennybôl. Elôször a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhôkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!'' (1 Tessz 4,13-18) Az alvilágban való megjelenésekor Jézus Krisztus nemcsak a bukott angyaloknak és a vízözön-korabeli romlott nemzedéknek nyilatkoztatta ki magát, hanem minden halottnak. Jézus megváltásának egyetemessége -- az a gondolat, hogy a megváltásban minden ember részesedik, akár Jézus halála elôtt élt, akár azután -- az ókori, képies gondolkodásnak megfelelôen idôbeli és térbeli képzetekben jut kifejezésre. Emberek módjára, miként az az ember számára el van rendelve, meg kellett halniuk. A halálban következett be számukra az ítélet. De az örömhír hirdetése új, isteni életet hozott létre bennük. Test szerint meghaltak, de a Lélek szerint, vagyis Isten erejébôl élnek. Ez az Isten által ajándékozott élet a halottaknak a végítéletkor, amelynek a bekövetkezését a közeljövôre várták, az egész világ elôtt nyilvánvalóvá válik. Isten a keresztény kor elôtti igazakat a halálból az életre vezette, s ezt a csodát újból és újból véghezviszi azokon, akik belé vetik reményüket. 4. A végidôbeli üdvösség reménye (4,7-11) A legtöbb újszövetségi könyvhöz hasonlóan az elsô Péter-levél is a közeljövôre várja a világ végét. Annak tudata, hogy az Úr el fog jönni, és e világ ideiglenes alakja el fog múlni, ,,okossá'' teszi a keresztényt. Egyedül csak ô képes minden dolgot annak valódi értéke szerint megítélni. A végidôbeli üdvösség várása azonban nem tesz közömbössé és tétlenné a földi élet tekintetében. Éppen ellenkezôleg, ez a várakozás adja meg a jelennek a maga mély komolyságát, mivel a jelen dönt a jövôrôl. A közeli vég ,,józan'' megítélése, az isteni kinyilatkoztatás elismerése fogékonnyá tesz az imádságra. Az imádságban éli meg a keresztény az isteni életét, amelybôl az Isten akaratának megfelelô cselekedet, a szeretet tettekre váltása fakad. A levélíró ezért rögtön utána a testvéri szeretetre buzdít, hiszen azt nem lehet elválasztani az Isten szeretetétôl. A közeli ítéleten egyedül a testvéri szeretet fog megmenteni. Az az állítás, hogy a szeretet a bűnök sokaságát fedi be, kettôs értelmű. A kijelentés a Péld 10,12-bôl vett idézet. Ott annyit jelent, hogy a szeretet mások bűneire borít fátyolt, és megbocsátóan elnéz azok felett. Ebben az értelemben a kijelentés jól beleillik a szövegösszefüggésbe, hiszen rögtön utána a tettekben megmutatkozó felebaráti szeretetrôl van szó. A szóban forgó állítást ugyanakkor egy másik, mind a zsidó hagyomány, mind pedig az Újszövetség által tanúsított értelemben is felfoghatjuk: a szeretet a saját, személyes bűnöket fedi be Isten ítéletekor. Ezt a szemléletet képviseli a Dán 4,24: ,,Ezért, ó király, fogadd szívesen tanácsomat: Váltsd meg bűneidet az igazságosságot gyakorolva, és gonoszságaidat az elnyomottak iránt irgalmat gyakorolva. Akkor talán tovább tarthat jó sorod.'' Az elsô Péter-levél bizonyára mindkét gondolatot kifejezésre akarja juttatni: a szeretet sok bűnt befed, mind mások vétkeit, mind pedig a saját bűnöket (ld. Jak 5,20). A felebaráti szeretetre való felszólítás most gyakorlati dologra irányul: a levélíró a vendégszeretet gyakorlására buzdít. Abban az idôben csak kevés vendégfogadó volt, az utazás pedig nagyon lassan haladt elôre. Ezért a vendéglátás társadalmi kötelesség volt. Ugyanakkor különleges keresztény kötelességnek (ld. Mt 25,35) is számított, ha hittestvérek, misszionáriusok, igehirdetôk és üldözöttek befogadásáról volt szó (ld. 3 Jn 5-8). A vendéglátás néha nagy áldozattal járt együtt, és valódi teherré válhatott. Ezért buzdít a levélíró arra, hogy a vendégszeretetet zúgolódás nélkül, szívesen gyakorolják. A levél szerzôje arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten a keresztény közösség minden tagjának különleges kegyelmi adományt juttatott, amellyel egymás szolgálatára kell lenniük. Hiszen aki kegyelmet kap, csak letéteményese a sokféle isteni adománynak. Ezt a gondolatot a Rómaiakhoz írt levelében Pál apostol is kifejezésre juttatja: ,,A nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest.'' (Róm 12,6-8) Az egyik az Isten szavát hirdeti, a másik -- amikor az igehirdetôt befogadja házába -- szolgál. Az igehirdetésben Isten szava válik hallhatóvá. Minden közösségi szolgálat és minden segítô cselekedet Isten erejébôl történik, hogy Isten Krisztus által megdicsôüljön. Minden egyházi szolgálat célja, miként minden teremtett dolog célja is, Isten megdicsôítése Krisztus által. Krisztus a kegyelmi adományok közvetítôje. Egyedül ô képes Istent méltó módon megdicsôíteni. A keresztények Krisztusba bevonva, az ô életében, Lelkében, erejében részesedve dicsôítik meg Istent, mégpedig azzal, hogy elismerik végtelen dicsôségét és hatalmát. A levélíró ezért egy doxológiával, vagyis ünnepélyes dicsôítéssel zárja le a buzdítását: ,,Övé a dicsôség és a hatalom mindörökkön örökké.'' Ez a dicsôítés az Atyára vonatkozik: annak megállapítása, hogy az Istené a dicsôség. Mivel az újszövetségi doxológiákban gyakran hiányzik az ige (ami a magyarhoz hasonlóan a görögben és a latinban is lehetséges), a késôbbi vallásos gyakorlat a doxológiákat kívánságként fogta fel: minden teremtmény részérôl adassék meg Istennek a neki kijáró dicsôítés. Így keletkezett a ,,Dicsôség az Atyának...'' kezdetű imádság. Az elsô Péter-levél szóban forgó verse azonban azt jelzi, hogy a többi újszövetségi doxológia is valószínűleg Isten dicsôségének állítása akar lenni. ======================================================================== Az üldözött egyház (4,12-5,11) 1. Az üldöztetés mint keresztény sors (4,12-19) A levélíró újból megszólítja a híveket: ,,Szeretteim''. Ez a megszólítás különleges nyomatékot ad a következô fejtegetéseknek. A fiatal keresztény közösségek nehezen tudtak megbirkózni a szenvedés problémájával. Hogyan lehet a szenvedés és az üldöztetés tapasztalatát a kiválasztottságukkal és meghívásukkal összeegyeztetni? A keresztség által nem Isten gyermekei és az áldásra vonatkozó ígéretek örökösei lettek? Hol van akkor a megígért üdvösség? A levélíró immáron harmadszor (ld. 2,19-21; 3,13-17) igyekszik megmagyarázni és elfogadtatni a szenvedés értelmét. Fô mondanivalóját most a levél végén fejti ki a legrészletesebben. A szerzô nem becsüli alá az egyházra nehezedô szenvedés súlyosságát -- a ,,perzselô tűz'' megnevezést használja --, de semmiféle következtetéstôl nem riad vissza. Mivel Krisztus szenvedett, a keresztény számára sincs semmi meglepô -- olyan, amin csodálkozni kellene --, amikor neki is szenvedni kell. Igen, a levélíró azt mondja olvasóinak, hogy a keresztények számára természetes dolog a szenvedés: a Krisztus szenvedéseiben való részesedés a dicsôségbe vezet át. Nem a szenvedés a cél, hanem a dicsôség, de a Krisztussal való közösség a szenvedésben szükségszerű elôfeltétele a dicsôségben való közösségnek. Ugyanezt a gondolatot találjuk Szent Pálnál is: ,,Ha pedig (Isten) gyermekei (vagyunk), akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Elôbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk.'' (Róm 8,17) Mivel a szenvedô keresztény biztos lehet abban, hogy részesedik Krisztus dicsôségében, a levélíró ismételten örömre szólít fel a szenvedés közepette. A keresztények szenvedését úgy tekinti, mint Krisztusért elviselt gyalázatot. Krisztust is gyalázták a szenvedése folyamán, de Jézus igazán nagy meggyalázása a keresztre feszítése volt. A Zsidókhoz írt levél ezért Jézus egész kínszenvedését a ,,gyalázat'' (13,13) szóval jelöli. A keresztények ,,boldogok'', ha ennek a ,,gyalázat''-nak most különbözô módon részesei lehetnek (ld. Mt 5,11). A szenvedés áldása azonban nemcsak a másvilágon mutatkozik majd meg, mert az eljövendô dicsôség kihat a jelenre is. Már most, a szenvedés és szorongatás közepette, a dicsôség Lelke, vagyis az Isten Lelke nyugszik az üldözötteken. Itt a szerzô az Iz 11,2-t idézi, de a Szeptuaginta görög fordításában. Szeptuaginta (= hetven; LXX) A név egy legendán alapul, amelyet az Ariszteász levele című apokrif irat tartalmaz. ,,Kedves Filokratész! Figyelemre méltó történetem van a zsidó fôpaphoz, Eleázárhoz szóló követi megbízatásunkról (1)... Mivel arra az elhatározásra jutottunk, hogy az isteni valóságot mélyebben szeretnénk megérteni, szívesen vállalkoztunk arra, hogy követségbe menjünk a fent említett személyhez, akit rátermettsége és tekintélye miatt mind a honfitársai, mind az idegenek tisztelnek, és aki birtokában van annak a kéziratnak, amely a hazai és külföldi zsidóknak az isteni Törvény lefordításánál a legnagyobb hasznot jelenti. A Törvény ugyanis náluk található, héber betűkkel pergamenre írva (3)... A királyi könyvtár igazgatója, Faleroni Demetriosz nagy pénzösszeget kapott, hogy lehetôleg a világ valamennyi könyvét összegyűjtse. Tôle telhetôen, vásárlás és másolás útján, teljesítette a király kívánságát (9). Egyszer jelenlétünkben a király azt kérdezte tôle, hány ezer könyv gyűlt már össze. Azt válaszolta: Majdnem hétszázezer, ó Király. Én azonban rövid idôn belül teljessé akarom tenni a hétszázezres számot. Tudomásomra jutott, hogy a zsidó törvények is érdemesek arra, hogy másolatot készítsünk róluk, és elhelyezzük a könyvtáradba (10). A király erre így szólt: Mi akadályoz abban, hogy ezt megvalósítsd? Hiszen minden eszköz rendelkezésedre áll. Demetriosz ezt válaszolta: Le kellene fordítani ôket (11)... Ha tetszésedre van, ó Király, írj a jeruzsálemi fôpapnak, hogy küldjön minden törzsbôl hat idôsebb, törvényben járatos és kiváló hírnevű férfit, hogy a többség által megegyezôen leírt szöveg vizsgálata után pontos fordítást kapjunk (32)... A király levele a következôt tartalmazta: ÔPtolemaiosz király üdvözletét küldi Eleázár fôpapnak, és békét kíván neki. A perzsák uralma idején sok zsidót telepítettek át Jeruzsálembôl országomba. Mások atyámmal hadifogolyként jöttek Egyiptomba (35)... De hogy mind ezeknek, mind pedig a világon élô valamennyi zsidónak, illetve leszármazottjaiknak megmutassuk jóindulatunkat, úgy határoztunk, hogy törvényeteket a nálatok használatos héber nyelvbôl lefordíttatjuk görögre, hogy a többi királyi könyv közé ez is bekerülhessen könyvtárunkba' (38)... Ô (Eleázár) kiválasztotta tehát a tekintélyes családok legjobb és legképzettebb férfiait, akik nemcsak a zsidó irodalomban voltak járatosak, hanem a görög nyelvet is szorgalmasan tanulmányozták (121)... Amikor megérkeztünk Alexandriába, jelentették a királynak jövetelünket (173)... A küldöttek ... beléptek ajándékaikkal, valamint a pergamenekkel, melyeken a Törvény szövege állt: zsidó írással, aranybetűkkel volt írva (176)... Kinyitották a tekercseket, és kigöngyölítették a lapokat. Erre ô (a király) hosszasan állva maradt, mintegy hétszer meghajolt, és ezt mondta: Hálás vagyok nektek, férfiak, de még inkább annak, aki küldött titeket, leginkább azonban Istennek, akinek a szavai itt találhatók (177)... Három nappal késôbb Demetriosz elkísérte ôket a hét stádiumnyi hosszú földnyelven át a szigetre, áthaladt a hídon és az északi körzetbe ment. Azután ülést tartott egy tengerparti, pompás és csendesen fekvô házban, s felszólította a férfiakat a fordítás megkezdésére, hiszen minden, ami a munkához szükséges, rendelkezésükre állt (301). A fordítást úgy végezték, hogy kölcsönös összehasonlítással egységes szövegre törekedtek. Amiben megegyezô véleményre jutottak, azt Demetriosz illendôen feljegyezte (302)... Úgy adódott, hogy a fordítás hetvenkét nap alatt készült el, mintha ez az egybeesés szándékos lett volna (hiszen 72 fordító volt!) (307). A fordítás elkészülte után Demetriosz összehívta a zsidó közösséget, és a fordítók jelenlétében felolvasta a munkájukat. A tömeg nagy elismerésben részesítette a fordítókat azért a kiemelkedô szolgálatért, amit értük tettek (308).'' A görög fordítást elkészítô 72 írástudó történetébôl származik a Szeptuaginta (Hetvenes fordítás) név. A számot ugyanis lefelé kerekítették. Legteljesebb mértékben éppen a vértanúk kapják meg a Szentlelket, mert csakis az ô erejében képesek szenvedéseiket keményen és bátran elviselni. A természetes emberi erô ehhez nem elegendô. Ezért a vértanúk gyôzelmesen elviselt szenvedésében Isten dicsôsége ragyog fel. Mivel Krisztusért szenvedni nagy dicsôséget jelent, nem szabad megtörténnie, hogy keresztény valódi bűncselekmény miatt kerüljön bíróság elé és kapjon büntetést. A levélíró figyelmeztetésként néhány igen súlyos vétséget sorol fel. Ezek megbecstelenítenék a keresztény nevet, amelyet a híveknek szentnek kell tartaniuk. Ha azonban mint keresztények szenvednek üldözést (s a vádemeléshez gyakran már az is elég volt, hogy valaki kereszténynek vallotta magát, vagy mint keresztényt jelentették fel), nem kell szégyenkezniük. Ellenkezôleg, büszkék lehetnek a ,,keresztény'' névre, s úgy kell azt viselniük, hogy keresztény mivoltuk által megdicsôítsék az Istent. A levél az eddigieknél is erôsebben sugallja, hogy helyenként máris bírósági eljárásra és ítélethozatalra került sor, és hogy az egész kereszténység számára fennállt a hivatalosan elrendelt üldözés veszélye. A 16. versben a ,,khrisztianosz'', ,,keresztény'' szó szerepel. Ezt a nevet elôször az Apostolok Cselekedeteiben kapták a hívek (ld. Csel 11,26; 26,28). Azért, hogy a levél olvasói még jobban megérthessék a szenvedést, a szerzô még egy másik okot is megnevez. Az ítélet nézôpontjából közelíti meg a kérdést. A világítélet máris kezdetét vette, mégpedig az egyházon. Az, hogy az ítélet az Isten házánál kezdôdik, az Ószövetségben is ismert gondolat. A Jer 25,29-ben olvassuk: ,,Arra a városra, amely a nevemet viseli, hozok elôször romlást.'' Az Ez 9,6-ban a büntetô angyalok a következô megbízatást kapják: ,,Szentélyemmel kezdjétek!'' Az egyházban is vannak bűnök és gyengeségek, benne is található hitetlenség és önzés. Ezért az egyházüldözéssel járó szenvedések büntetô és engesztelô szenvedésekként foghatók fel. A szövegösszefüggésbôl világosan látható, hogy a levélíró vigasztalni akarja olvasóit. Örülniük kell, ha már most ítélet alá esnek, hogy a végítéleten felmentésben legyen részük. A szerzô nem kárhoztató ítéletet hirdet itt a hitetlenek felett. A keresztényeket azzal akarja bátorítani, hogy közli velük: azok, akik nem hisznek az evangéliumban, még nagyobb és súlyosabb szenvedésekre számíthatnak, mint ôk. Ezután a Péld 11,31 idézete következik, ismét a Szeptuaginta görög fordítása szerint. A héber szövegben ugyanaz a gondolat jut kifejezésre, de más szavakkal. Ott ez áll: ,,Biztos megfizetnek az igaznak a földön, a gonosznak és a bűnösnek éppen úgy.'' Ez egyben figyelmeztetés is, nehogy valaki ellankadjon a hitben. A levélíró ezért arra szólítja fel olvasóit, hogy a jót cselekedve ajánlják magukat Istennek. Nyilvánvalóan itt a becsületes életmódra, a pogányok közötti helyes magatartásra gondol. Könnyű szenvedések nélkül engedelmeskedni, de az állhatatosság abban mutatkozik meg, ha valaki a szenvedésekben is Istenre hagyatkozik. A levélíró Istent ,,hűséges Teremtô''-nek nevezi. Ezzel azt akarja mondani, hogy Isten mindazokat, akiket szeretetbôl megteremtett, a tisztító és hitelesítô szenvedéseken át biztosan elvezeti az üdvösségre. 2. Krisztus nyájának példaképei (5,1-7) Mivel az egyház ilyen szorongatott helyzetben van, a közösségek elöljáróihoz külön is szól a levélíró. Megszólításként a ,,vének'' kifejezést használja, amely már az Ószövetségben is szokásos megjelölése a méltóságnak. Elôször a nemzetségfôket hívták ,,vének''- nek. Egy szorosan patriarkális felépítettségű nemzetségben az elöljárók ténylegesen a legidôsebbek voltak. Jézus idejében a Szinédrium (fôtanács) tagjaira vonatkozott a ,,vének'' megnevezés. Az ôsegyház tehát a tisztségviselôknek ezt a megnevezését a zsidóságtól vette át (ld. Csel 14,23; 1 Tim 5,17; Tít 1,5). A levélíró önmagát ,,vén''-nek, vagyis elöljárónak nevezi. Testvérként akar testvéreihez szólni. Emellett önmagát ,,Krisztus szenvedésének tanújá''-nak mondja. Ô is tanúja volt Krisztus szenvedésének, s most tanúságot tesz ezeknek a szenvedéseknek az üdvösségre vonatkozó jelentôségérôl. Mivel az ôskeresztény igehirdetés Krisztus megváltó tettét a maga teljességében, vagyis a szenvedés és feltámadás egységében szemlélte, Krisztus szenvedésének az említése azonnal maga után vonja a megdicsôülésre, illetve a megdicsôülésben való részesedésre történô utalást. Mivel a levélíró osztozik Krisztus szenvedéseiben, reményteljesen máris úgy tekintheti magát, mint Krisztus dicsôségének részesét. Éppen a jelenlegi szorongatott helyzetben inti arra az elöljárókat, hogy teljesítsék hűségesen a közösségeikkel, az ,,Isten nyájával'' szembeni pásztori kötelességeiket. A ,,nyáj'' képe ismét az Ószövetségre megy vissza. Deutero-Izajásnál olvassuk: ,,Íme, Isten, az Úr, eljön hatalommal... Mint pásztor, úgy legelteti nyáját. Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza ôket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat.'' (Iz 40,10-11) Ezt az ószövetségi szóhasználatot az ôsegyház az újszövetségi közösségre vitte át (ld. Jn 21,16; Csel 20,28). A levélíró ezért az egyházi vezetôk tevékenységét ,,legeltetés''-nek nevezi: kötelességük mindenben gondját viselni a rájuk bízott közösségnek. Az az intelem, hogy a hivatalt ne terhes kényszerűségbôl, hanem Isten megbízása alapján önként gyakorolják, arra enged következtetni, hogy az elöljárói tisztséget néha tehernek érezték, amit azonban a tisztségviselô nem rázhatott le egyszerűen magáról, ha megunta azt. Szemmel láthatóan a hivatali megbízatás hosszabb idôtartamra terjedt ki. Teherré az elöljárói tisztség mindenekelôtt az üldözés idôszakaiban válhatott, mivel különleges veszélyt jelentett a viselôje számára. Ám a helyi egyházaknak éppen az ilyen idôkben volt igazán nagy szükségük olyan hűséges és jó pásztorokra, akik az Úr eljövetelére felkészítik ôket. Az a tény, hogy az elöljárókat a nyerészkedéstôl kell óva inteni, arra a veszélyre utal, hogy a vezetô beosztással önzô módon visszaélhetnek. Hasonló irányú a zsarnokoskodástól való óvás. A levélíró ismeri az emberi gyöngeséget, tudja, hogy az ember könnyen szem elôl téveszti az ideált, és szívesen kihasználja azokat az elônyöket, melyek egy bizonyos tisztségbôl adódnak. Ezért a szerzô teljes odaadásra buzdítja az elöljárókat, hiszen a hitben való buzgóság önzetlenné tesz: készséges és önfeláldozó szolgálatra ösztönöz. Ily módon a vezetôk valóban példaképpé válnak a rájuk bízott nyáj számára. A kapzsisággal szemben egyébként már Jézus is elítélôen nyilatkozott: ,,Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.'' (Mt 10,8b) Hasonló módon a zsarnokoskodástól is óva intette tanítványait, a jövendô egyházi vezetôket: ,,Jézus ezért odahívta ôket magához, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezetô embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek elsô akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ô szolgáljon, és életét adja váltságért sokakért.'' (Mk 10,42-45) Az elsô Péter-levél szerzôje tehát egyértelműen az ôskeresztény hagyományból meríti gondolatait, de egyéni és eredeti módon fogalmazza meg azokat. Ha az elöljárók hűségesen látták el tisztségüket, Krisztustól, a legfôbb pásztortól, minden jó és igazi pásztor példaképétôl kapják meg az örök jutalmat. Ezt a koszorú képe szemlélteti. Az ókorban az volt a szokás, hogy a versenyek gyôzteseit vagy az állami hivatalokban különleges érdemeket szerzett személyeket koszorúval tüntették ki. A koszorú lehetett értékes anyagból, de állhatott babérlevelekbôl vagy csak egy olajágból. Ezekkel a mulandó és földi koszorúkkal ellentétben az örök élet jutalmát a dicsôség hervadhatatlan koszorújának nevezi a levélíró. Az egyházi hivatal hűséges betöltôje az isteni dicsôség kitüntetését kapja, éspedig egy örökkévalóságon át. Ha a pásztorok példás életet élnek, a nyáj is hasonlóképpen viselkedik majd. A levélíró a ,,ifjak''-at külön is figyelmezteti, hogy vessék alá magukat az elöljáróknak. Ez bizonyára a fiatalabb nemzedékre vonatkozik, amely minden idôben hajlamos arra, hogy a saját útját járja. Azután a szerzô mindenkit, ,,pásztorokat'' és ,,bárányokat'' egyaránt arra szólít fel, hogy egymás iránt legyenek alázatosak. Buzdítását egy szentírási kijelentéssel indokolja meg. A Péld 3,34-et idézi, de ismét a Szeptuaginta görög változatában. A héberben így hangzik a vers: ,,Akik gúnyolódnak, azokat ô is kigúnyolja, a szegényekhez jóindulattal van.'' Az ,,anawim'' szó mindenesetre nemcsak a szegényeket jelentheti, hanem a megalázottakat és az alázatosakat is. Az, hogy Isten ellenáll a kevélyeknek, az alázatosaknak viszont a kegyelmét és szeretetét ajándékozza, az ôsi Izrael alaptapasztalata volt. Az alázat bibliai értelemben az Istennek való feltétel nélküli alávetettséget jelenti, egy olyan tiszteletteljes törekvést, amely Isten akaratának teljesítésére irányul, abban a tudatban, hogy az ember teljes mértékben rá van utalva az isteni irgalomra. Az alázat az a magatartás, amely megfelel a megváltottaknak. A megváltás kegyelmi aktusában megtapasztalták Isten szeretetét és hatalmát, de egyben saját bűnös mivoltukat is. Ezért minden öndicséret oktalanságnak tűnik számukra. A felebaráttal szemben az alázat a szelídségben, szerénységben, kölcsönös tiszteletben, alárendeltségben és önzetlen szolgálatban nyilvánul meg. A levélíró az alázatról beszélt az imént. Most arra mutat rá, hogy az alázat mindenekelôtt a szenvedésben mutatkozik meg, amikor a keresztények -- önmagukat Isten kezének alávetve -- elfogadják azt. ,,Isten hatalmas keze'': ez egy képletes kifejezés, amely már az Ószövetségben gyakran elôfordul, és Istennek népe iránti hatalommal teli tevékenységét szemlélteti. A kifejezésnek kettôs értelme van: védelem és fenyítés (ld. Zsolt 10,12; 32,4; Jób 30,21). Itt a két jelentés egyszerre érvényes, hiszen Isten azért fenyít, hogy majd felmagasztaljon. Ismét kifejezésre jut, hogy Isten az üldözéssel együtt járó szenvedésekkel az üdvösségtervét valósítja meg. De mivel ez a terv számunkra rejtve van, továbbra is fennáll a tiltakozás és a lázadás lehetôsége, illetve kísértése. A levélíró ezért alázatos ráhagyatkozásra buzdít, s egyben arról biztosítja a szorongatott egyházakat, hogy Isten gondot visel rájuk. Sorsuk egyáltalán nem közömbös számára. Fontosnak tartja és szereti ôket. Ezért gondjaik egész terhét bátran rábízhatják. Itt a szerzô a Zsolt 55,23-at idézi: ,,Bízd gondjaidat az Úrra, ô majd megerôsít, nem hagyja, hogy az igaz meginogjon.'' A hívek biztosak lehetnek abban, hogy Isten számon tartja ôket. A szenvedés és üldözés miatt megtörteket ,,annak idején'' fel fogja magasztalni. Ez a végidôbeli üdvösség ideje, hiszen Krisztus második eljövetelével az új mennyei világkorszak veszi kezdetét. 3. Buzdítás az éberségre és a szilárd hitre a szenvedések közepette (5,8-11) Ahogy már korábban is többször tette (ld. 1,13; 4,7), a szerzô most is határozottan rámutat arra, hogy az Isten akarata szerinti cselekvés megkívánja a földi mércéktôl való eltávolodást. Az igazán lényeges az idô a maga teljességében: a végidô, az örökkévalóság. A levélíró ezért józanságra és éberségre buzdít. Ezek különösen az üldözések idején szükségesek. A földi istenellenes hatalmakat a szerzô a sátán személyében jeleníti meg. Ezért végeredményben a sátán az, aki a pogányokat a keresztények ellen gyűlöletre hangolja, és üldözésekre ösztönzi, hogy ezáltal a hívek bukását elômozdítsa. A levélíró az ördögöt, a Szentírásban egyedülálló módon, ordító oroszlánhoz hasonlítja. Az oroszlán valószínűleg a sátán erejét és veszélyességét jelképezi. Az oroszlánról az a hír járja, hogy félelmetes ordításával kétségbeesett pánikba kergeti a juhokat, s azok zavarukban és ijedtségükben kitörnek a karámból és az ô martalékává válnak. Ezt a taktikát akarja a sátán Krisztus juhaival szemben alkalmazni. Ezért a szerzô arra inti a keresztényeket, hogy álljanak szilárdan a hitben. A sátán támadásai ne zavarják meg és ne vezessék félre ôket: ne törjenek ki Krisztus biztos karámából. A hitben való helytállás azonban a szenvedésre való készséget is magában foglalja. Ezt a levélíró még egyszer az olvasók tudatába akarja vésni. A szenvedés szükségszerűen hozzátartozik a keresztény léthez (ld. 4,12). Vigasztalásként a szerzô arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak az ô sorsuk szenvedéssel teli, hanem a hittestvéreké is szerte az egész világon. Mivel a szenvedés keresztény sors, a keresztények valamennyien egy nagy szenvedô közösséget alkotnak, amelyben senki sem magányos és elhagyatott. Ez után az inkább emberi jellegű vigasztalás után a levél szerzôje ismét egészen Istenre irányítja figyelmét. Hiszen Isten az, aki a keresztényekben a szenvedéssel együtt járó küzdelmet és a sátán támadásaival szembeni harcot gyôzelmesen megvívja. Ô minden kegyelmi adomány ajándékozója. Krisztus által és Krisztusban saját dicsôségére hívta meg a híveket. Jelen van közöttük, megszilárdítja, megerôsíti és tökéletessé teszi ôket. Az örök dicsôséghez képest a földi szenvedés idejét rövidnek nevezi a levélíró. A szenvedés idôtartama lehatárolt, bármennyire elviselhetetlenül hosszúnak tűnik is azok számára, akik a próbatételt átélik. Az örökkévalóság távlatából azonban ôk is elismerik majd, hogy a szenvedés ideje ténylegesen rövid volt. Ugyanez a gondolat jelenik meg a Róm 8,18-ban is, ahol ezt írja Szent Pál: ,,De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetôk az eljövendô dicsôséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.'' A 4,11-hez hasonlóan a levél szerzôje rövid doxológiával, vagyis hitvallásszerű dicsôítéssel fejezi be buzdítását. Isten hatalmát dicsôíti: ,,a hatalmas kezet'', amely megaláz és felmagasztal, s amely megerôsít, megszilárdít, biztos alapokra helyez és tökéletessé tesz. Egyedül ez a hatalom képes hatékonyan szembeszállni a sátánnal. Ezzel a dicsôítéssel egyúttal a tulajdonképpeni levél is befejezôdik. ======================================================================== Testvéri búcsúköszöntések (5,12-14) Az 1,1-2-vel együtt ezek a versek képezik az idôtlen jelentôségű köriratnak számító levél keretét. Miként pszeudonim levelekben szokásos, vezetô személyiségek ismert nevei szerepelnek. Szilvánusz Szent Pál egyik kísérôje volt (ld. 2 Kor 1,19; 1 Tessz 1,1; 2 Tessz 1,1). Az Apostolok Cselekedetei 15-18. fejezeteiben a név rövidített változatát -- Szilás -- találjuk. A 12. versben azt olvassuk, hogy Péter a levelet Szilvánusz által írta. Ez a beszédfordulat a Csel 15,22- 23-ra emlékeztet: ,,Erre az apostolok, a presbiterek és az egész egyház jónak látták, hogy kiválasszanak maguk közül néhány férfit, és Pállal és Barnabással elküldjék ôket Antióchiába, mégpedig Júdást, másik nevén Barszabbást, meg Szilást, akik a testvérek között vezetô szerepet vittek. Ezt írták a kezük által.'' Az utolsó mondatot szabadabban így lehetne fordítani: ,,Átadták nekik az iratot.'' ,,Valakinek keze által írni'' ugyanis nem azt jelöli, aki írt, hanem aki az iratot kézbesítette. Így a 12. versben szereplô Szilvánuszt is a levél kézbesítôjének tekinthetjük. A szerzô ,,rövid''-nek nevezi levelét, mert üdvösségünk magasztos tárgyát sohasem lehet kimerítôen kifejteni. A levél ,,buzdítani és ,,tanúságot tenni'' akar. Ezekkel a szavakkal a levélíró találóan jellemzi a tartalmat, hiszen a legtöbb szakasz kifejezetten buzdításokból áll. A szerzô ugyanakkor tanúságot is tesz Isten hatékonyan megnyilvánuló üdvözítô tetteirôl: Jézus Krisztus megaláztatásáról és felmagasztalásáról, amelyekben a kiválasztottak üdvössége rejlik. A különbözô buzdításokat ebben az egyben lehet összefoglalni: ,,Ez az Isten igaz kegyelme. Ebben tartsatok ki.'' Ez a megfogalmazás a 2,19-20-ra utal vissza. Ott a kegyelem arra a képességre vonatkozott, hogy Krisztushoz hasonlóan és vele együtt elviseljük az igazságtalan, meg nem érdemelt szenvedéseket. A kegyelembôl fakadó reményt és örömet a szenvedésben Isten mint felszabadító lehetôséget ajándékozza, de a hitben kell azt elfogadni és szilárdan megtartani. Ez a kegyelem igaz és csalhatatlan, mivel Isten a meghívottakat a szenvedésen át a tökéletességre és a dicsôségre fogja elvezetni. Most a köszöntési formulák következnek. A megírási hely egyháza köszönti a címzetteket. Ez megint a páli levelek stílusának felel meg. A szerzô elôször a ,,Babilonban'' élô ,,kiválasztottak'', vagyis a római közösség, valamint Márk üdvözletét tolmácsolja. Jól ismert tény, hogy Márk is Pál apostolnak volt kísérôje (ld. Fil 24; Csel 12,25; 13,5; 15,37-39; Kol 4,10; 2 Tim 4,11). Péter apostollal való kapcsolatáról csupán a Csel 12,12 tesz említést, de csak indirekt módon. A megadott helyen arról van szó, hogy Péter abba a közösségi összejövetelek helyéül szolgáló házba tér be, amely Márk anyjának a birtoka volt. Az elsô Péter-levélben Márk úgy szerepel, mint Péter ,,fia''. Ez arra lehet utalás, hogy Márkot Péter térítette meg. A levélíró arra szólítja fel a keresztényeket, hogy testvéri csókkal köszöntsék egymást. Ilyen jellegű felszólítás a legtöbb páli levélben is található. Az apostolok leveleit az istentiszteleteken olvasták fel. Ezeken volt szokásban, hogy testvéri csókkal erôsítették meg az egymással való szent közösséget. A levélíró a szeretet csókjáról beszél, s ezáltal azt hangsúlyozza, hogy a testvéri csók annak a szeretetközösségnek a kifejezése s egyben elmélyítése, amelyet Krisztus egyháza jelenít meg. A levél áldáskívánsággal fejezôdik be: ,,Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok!'' A ,,Béke veled!'' már az ôsi Izraelben is köszöntési formula volt (ld. Bír 6,23), akárcsak Jézus idejében (ld. Lk 24,36; Jn 20,19.21.26; 3 Jn 15). Pál így ír a rómaiaknak: ,,A békesség Istene legyen mindnyájatokkal!'' (Róm 15,33). Amilyen mértékben a keresztények közösségben élnek Krisztussal, olyan mértékben részesülnek Isten békéjében, abban a kegyelmi kapcsolatban, amely az örök üdvösség birtoklásába fog torkollani. ======================================================================== Bevezetés 1. A levél megírásának indítéka A levélbôl nem nehéz felismerni a megírás indítékát és célját: az irat az egyházat azoktól a tévtanítóktól inti óva, akik Krisztus második eljövetelén gúnyolódtak, mivel az szemmel láthatóan még mindig nem következett be (ld. 3,4). Valószínűleg -- ugyanúgy, mint a Júdás- levélben -- gnosztikus hatás alatt álló tévtanítók voltak ezek, akik egyáltalán nem fogadták el Krisztus második eljövetelét, mert azt állították, hogy a feltámadás máris megtörtént. Ezzel a felfogással már a második Timóteus-levélben szembe kellett szállni: ,,Közéjük tartozik Himeneusz és Filétusz is, akik eltévelyedtek az igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már végbement, s ezzel nem kevés embert megzavartak hitükben.'' (2 Tim 2,17-18) Szent Iréneusz, Lyon püspöke (szül. 115 körül), tanúsítja, hogy az imént említett felfogás gnosztikus eredetű: ,,Simon utóda, a szamaritánus Menander szintén igen nagy művésze volt a varázslásnak... Ezenkívül azt hirdette, hogy a varázslás mestersége, melyet ô tanít, hatalmat ad azok felett az angyalok felett, akik a világot létrehozták. A tôle kapott keresztség által ugyanis a tanítványai a feltámadásban részesülnek, ezentúl már nem halhatnak meg, romolhatatlanok, örökké fiatalok és halhatatlanok.'' (Eretnekségek ellen I, 23,5) ,,Sokkal inkább azt állítják (= a tévtanítók), hogy a feltámadás a halottak közül nem más, mint az ô úgynevezett igazságuk ismerete (= gnózis!).'' (Eretnekségek ellen II, 31,2) Már Szent Pálnak fel kellett emelnie szavát olyan tévtanítókkal szemben, akik tagadták a halottak feltámadását: ,,Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.'' (1 Kor 15,12-14) A feltámadás tagadása hitünk középpontját érinti. Ezért akar a szerzô egy ilyen rendkívül súlyos veszélyben levelével a keresztény közösségek segítségére sietni. 2. A levél szerzôje Levelének kezdetén a szerzô ünnepélyes formában nevezi meg magát: ,,Simeon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola''. Több helyen is utalás történik Péterre: szemtanúja volt Jézus színeváltozásának (1,16- 19), írt már egy levelet a kisázsiai egyházaknak (3,1), Pált pedig testvérének nevezi (3,15). Ennek ellenére Péter szerzôségét már a korai egyházatyák közül is sokan kétségbe vonták. Egészen eltekintve attól, hogy már az elsô Péter- levél pszeudonim irat benyomását kelti, maga a második Péter-levél tartalmaz adatokat arra vonatkozólag, hogy nem Péter apostol írta azt. A 3,4 szerint az ,,atyák'', vagyis az apostolok már régen a múlthoz tartoznak. A 3,2-ben a szerzô nem számítja magát az apostolok közé. A 3,15 is késôi idôre utal, mivel már létezik a páli levelek egyfajta gyűjteménye, s ezek az ,,Írások''-kal, vagyis az Ószövetséggel egyenrangú iratokként szerepelnek. Ez arra enged következtetni, hogy már a korai egyház sugalmazottnak tekintette a páli leveleket. Itt találjuk tehát az elsô tanúbizonyságot arról, hogy megkezdôdött a keresztény hit számára mérvadó iratok gyűjteményének, a kánonnak a kialakulása. Ezenkívül Péter apostol aligha használta volna fel a Júdás-levelet, amelyre a 2. fejezet messzemenôleg támaszkodik. A szerzô egy hellenista műveltségű zsidókeresztény lehetett, hiszen nemcsak az Ószövetségben, hanem a zsidó hagyományban is igen járatos. Levelét ,,apostoli végrendelet''-nek szánta (ld. 1,13k). A végrendelet- műfaj mind a zsidóságban, mind pedig az ôsegyházban igen kedvelt volt. Ismerjük Ádám, Ábrahám, Jób, Izsák, Mózes, a tizenkét pátriárka, valamint Salamon végrendeletét. Ezek mind apokrif iratok. A Timóteushoz írt második levél is a végrendelet-műfajba tartozik: ,,Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetôjének feladatát, töltsd be szolgálatodat. Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van.'' (2 Tim 4,5-6) Az ilyen jellegű ,,utolsó rendelkezések'', megbízások és figyelmeztetések a legnagyobb tekintélyt igénylik. Talán éppen a második Timóteus-levél mint páli végrendelet indította a szerzôt arra, hogy Péter nevét válassza, és ne Pálét. Ennek a névnek a használata ezenkívül megkímélte a szerzôt attól, hogy súlyos vitába kerüljön a páli levelekkel, melyekre a tévtanítók hivatkoztak (A. Vögtle). Mivel Péter a 2. század egyházában egyre nagyobb jelentôségre tett szert, neve magától értetôdôen adódott. Már az elsô Péter-levélben megállapítható a páli és péteri hagyományok összekapcsolása, igaz csak közvetett módon. A második levélben ez az egybefonódás még egyértelműbb formában megmutatkozik. Pál immáron Péter ,,szeretett testvére'' (3,15). Itt annak az egyházon belüli fejlôdésnek a kezdetén vagyunk, amely Péter és Pál apostolokat olyan szorosan összekapcsolta, hogy ünnepük ugyanarra a napra, Péter-Pál napjára került. Errôl az ünneprôl 354-tôl kezdve vannak adataink. Már csak az a kérdés maradt hátra, vajon ugyanattól a szerzôtôl származik-e az elsô és a második Péter-levél. A 3,1-ben a szerzô azzal az igénnyel lép fel, hogy mind a két levelet ô írta. A feltett kérdésre mégis nemmel kell válaszolni, mivel a két irat mind tartalom és stílus szempontjából, mind az elôadás módjában nagyon különbözik egymástól. Ennélfogva a 3,1 megjegyzése is a pszeudoepigráfia stílusához tartozik. 3. A levél megírási ideje, helye és címzettjei Biztosra vehetô, hogy a Júdás-levél és a második Péter-levél megírása között nagyobb idôtávolságnak kellett eltelnie, mert az utóbbi levélben az apokrif iratokkal szemben kritikusabb magatartás figyelhetô meg. A második Péter-levél szerzôje ennélfogva sem azt az apokrif elbeszélést, amelyben Mihály fôangyal az ördöggel Mózes holttestérôl vitázik (Júd 9), sem pedig a Hénok könyvébôl való kifejezett idézetet (Júd 14 és 15) nem veszi át a Júdás-levélbôl. Mivel az apokrif irodalom a nép körében nagy tetszésre talált, a szerzô tartózkodása az apostoli hagyomány tisztán tartásáért való küzdelem kezdetét jelzi: azt a törekvést, amely a mértékadó iratok elkülönítésére irányul. Ez a fejlôdés abban is megmutatkozik, hogy a szerzô a páli levelek egyfajta gyűjteményét is ismerte már. Ezek a levelek, bár egyéni közösségeknek íródtak, immáron minden hívô, legalábbis a felelôs tanítók rendelkezésére állnak (3,15k). Ezenkívül az Újszövetségben itt találjuk az egyetlen helyet, ahol apostoli iratok a ,,többi Írás'', vagyis az Ószövetség mellett egyenrangúan állnak (3,16). Ez annak a jele, hogy a páli levelek már sugalmazottnak számítottak. Mindezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a második Péter-levél az Újszövetség legkésôbbi irata, amelyben olyan fejlôdés rajzolódik ki, amely majd csak a következô évszázadokban jut teljesen érvényre. Ezért az iratot a Kr. u. 120-140 közötti idôszakra kell helyeznünk. A megírási helyre vonatkozólag a levél semmiféle támpontot nem ad. Csak azt tudjuk, hogy az iratot elôször Origenész (kb. 185-254) említi, és hogy legkorábban Egyiptomban számították a kánoni könyvek közé. Hogy ez valójában a megírási helyre utaló adatként értékelendô-e, nyitott kérdés marad. Mivel Péter szerzôségét a legtöbb egyházatya tagadta, a levél fölvétele az újszövetségi kánonba nagyon lassan ment végbe. Az egyház általánosan csak a 4. századtól kezdve ismerte el az iratot. A 3,1-ben található megjegyzés: ,,Szeretteim, már ezt a második levelet írom nektek'', azt sugallja, hogy a címzettek ugyanazok, mint az elsô Péter-levélben, vagyis a kisázsiai egyházak. A közösségek helyzete mindazonáltal most egészen más. Nem kívülrôl, a pogányok részérôl jövô veszélyrôl van többé szó, hanem olyan tévtanítókkal szembeni küzdelemrôl, akik a keresztények soraiból kerültek ki. Természetesen éppen a kisázsiai térség volt évszázadokon keresztül a teljes keresztény igazságért folytatott teológiai és filozófiai küzdelem középpontja. Ennek következtében nem lehet kizárni, hogy a levél ténylegesen kisázsiai közösségeknek íródott. A levél kezdete azokat nevezi címzetteknek, ,,akik Istenünk és Üdvözítônk, Jézus Krisztus igazsága által ugyanabban a drága hitben részesedtek, mint mi'', vagyis minden keresztényt. Ez az általános címzés érv amellett, hogy a második Péter-levél olyan tanító és buzdító irat, amely az egész egyháznak szól, fôképpen talán a kisázsiai közösségeknek. Az mindenesetre feltételezhetô, hogy a közvetlen címzettek nem ismerik a Júdás-levelet, hiszen egyébként a szerzô aligha használta volna azt föl olyan kiadósan. ======================================================================== Köszöntés és áldáskívánság (1,1-2) A levél kezdetén az ismeretlen szerzô ünnepélyesen Simeon Péternek nevezi magát. Ez annak a kiemelkedô tekintélynek a tanúbizonyítéka, amelynek Péter kezdettôl fogva részese volt az egyházban. A héber Simeon név -- görögre fordítva egyszerűen Simon -- egyébként csak a Csel 15,14-ben fordul még elô az Újszövetségben. A héber forma kiválasztása valószínűleg szándékosan történt, hogy Péter személye ezáltal is hangsúlyt kapjon. Péter Krisztus szolgájaként és apostolaként szerepel. A két kifejezés összetartozik. A ,,szolga'' a Krisztustól való teljes függôséget juttatja kifejezésre, az ,,apostol'' pedig azt jelzi, hogy Péter Krisztus küldötte, aki Krisztus teljhatalmával és neki engedelmeskedve teljesíti küldetését. A levél címzettjei nincsenek pontosan megadva. A szerzô mindazokhoz szól, akik ugyanabban a drága hitben ,,részesedtek'', mint az apostolok. Ezzel kifejezésre juttatja, hogy a késôbbi nemzedékek nincsenek hátrányban az apostolokkal szemben. Az eredeti szövegben szereplô görög ige jelentése: ,,sorsvetés útján nyerni''. Itt az a gondolat is megfogalmazást nyer, hogy a hit Isten szabad kegyelmi adománya. A hit nem a személyes ,,hinni tudás'' értelmében szerepel, hanem úgy, mint hitletétemény, mint a hit tanítása. Hogy ennek a hitnek részesei lettünk, az kegyelem, de ez a kegyelem Isten igazságának felel meg, amely mindenkit, zsidókat és pogányokat egyaránt, az üdvösségre akar elvezetni. Az ,,Isten igazsága'' itt nem általánosságban az Istenre vagy az Atyaistenre vonatkozik, hanem Krisztusra. Ez a hely tehát egész egyértelműen tanúsítja Krisztus istenségét. Az ,,Isten'' és ,,Üdvözítô'' megnevezések, amint az elôttük álló közös névelô bizonyítja, kifejezetten Krisztusnak a címei. Krisztus hozta el számunkra az üdvösséget, és állandóan munkálja megszentelôdésünket. Ô a mi Üdvözítônk, nélküle nincsen üdvösség. A ,,szabadító'' -- ,,megváltó'' megnevezések Krisztusra tudatos ellentétet fejeznek ki a görög környezet felfogásával. A pogányok is tisztelik megváltóikat, nevezetesen isteneiket (pl. Aszklépiusz, Szerápisz) és uralkodóikat. Ám csak egyetlen Megváltó létezik: Jézus Krisztus. Az áldáskívánság tudatosan az 1 Pét 1,2-re támaszkodik: ,,Kegyelemben és békében egyre bôvebben legyen részetek!'' Ehhez a jókívánsághoz azonban a második Péter-levélben egy kiegészítés kapcsolódik: ,,...Isten és a mi Urunk, Jézus ismerete által''. Amilyen mértékben a hívek Isten és Jézus Krisztus ismeretében gyarapodnak, olyan mértékben növekedik bennük a kegyelem és a béke. A szerzô azzal, hogy rögtön levelének bevezetésében az igazi ismeretet kívánja olvasóinak, kezdettôl fogva a gnosztikus tévtanítók ellen fordul. Gnózis (= ismeret) A gnózis gyűjtôfogalom bizonyos filozófiai nézetekre, melyek hellenista, babiloni-perzsa és szektás jellegű zsidó körökben keletkeztek. A gnózis nem ésszel kikövetkeztethetô, hanem vallási, kinyilatkoztatott ismeret, amely által az ember Isten titkába próbál behatolni. Ezt az ismeretet, amelynek egyedüli tárgya Isten, misztikus beavatás által, tehát Istentôl lehet megszerezni. Ez által a gnózis által a beavatott az isteni természet, s ezzel együtt a halhatatlanság részesévé válik. Ez az ismeret tehát bármiféle elôfeltétel nélkül biztosítja a megváltást. A gnoszticizmus mitologikus spekulációihoz semmi köze sincs a kereszténységnek. Kizárólag csak a nyelvhasználatban jelenhettek meg ismert fogalmak. A gnosztikusok a világ teremtôjét alárendelt léleknek tartották, akit megvetettek. Istenrôl alkotott felfogásuk ezért mindenféle féktelenséget megengedett számukra, mivel az csak a testet érinti. Ilyen áramlatokkal szemben már Szent Pálnak is fel kellett lépnie. A Korintusiakhoz írt elsô levelében magas teológiai szinten érvel a kicsapongás ellen: ,,Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? Leválasszam tehát Krisztus tagját, és a feslett nô tagjává tegyem? Isten mentsen! Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek. Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele. Kerüljétek az erkölcstelenséget! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentôl kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsôítsétek meg tehát Istent testetekben!'' (1 Kor 6,15-20) A gnózis szellemi áramlatával még a kereszténység elsô évszázadaiban is szembesülni kellett. Szent Iréneusz, Lyon püspöke (+ kb. 202) a következôképpen jellemzi a gnosztikusokat: ,,A beteljesedés akkor fog bekövetkezni, amikor a szellemiek, vagyis a szellemi emberek, akik Isten tökéletes ismeretét... birtokolják -- ezek a titkokba beavatottak -- ez által az ismeret által átváltoznak és tökéletessé válnak'' (Eretnekségek ellen I, 6,1). ,,Lelki nevelést kapnak a lelki emberek, akik cselekedeteikre és az egyszerű hitre építenek és nem rendelkeznek teljes tudással. Ezek vagyunk mi egyháziak, akiknek kétségtelenül jó cselekedetekre van szükségünk az üdvözülésre. Ôk azonban nem a cselekedetek, hanem szellemi természetük révén fognak minden esetre üdvözülni. Amíg az anyaginak lehetetlen üdvözülni, mivel nem alkalmas a boldogságra, addig a szellemi -- amik ôk maguk -- nem ítélhetô el, bármilyenek is voltak a tettei. Amint ugyanis az arany nem veszíti el szépségét a sárban, úgy ôk sem szenvednek kárt, sem nem vesztik el szellemi lényegiségüket, minthogy az anyagi cselekvések semmit sem árthatnak nekik.'' (Eretnekségek ellen I, 6,2) Itt igen jól kifejezésre jut a gnosztikusok szellemi beállítottsága. A két tipikus fogalom is felbukkan: a szellemi emberek (a pneumatikusok) a lelkiek (a pszüchikusok), vagyis a keresztény értelemben hívô emberek felett állnak. A gnózis tehát a fiatal kereszténység számára ténylegesen veszélyes és -- éppen a becsvágyó lelkek számára -- félrevezetô tévtanítás volt. ======================================================================== Ismeret és cselekedet (1,3-21) 1. Isten ígérete (1,3-4) A szerzô legelôször a kapott üdvjavakra emlékeztet, és hangsúlyozza, hogy az isteni hatalom mindent megadott nekünk, ami az örök élethez és annak kibontakozásához szükséges. Az ,,euszébeia'' szó egyébként csak a Csel 3,12-ben és a pasztorális levelekben fordul elô. Az ,,istenfélelem'' kifejezéssel fordíthatjuk le. Az istenfélelem komolyan veszi Istent és az ô akaratát, s bizalomteljes közösségben tudja magát vele. Ezeket az üdvjavakat az ember csak Isten kegyelmi adományaként kaphatja meg. Saját erôbôl nem képes azokat elérni. Isten ajándékozza az igazi ismeretet, a belátást és a magasztos hívatást. Isten ezen üdvözítô tette nyilvánítja ki dicsôségét, hatalmát, bölcsességét, irgalmát és szeretetét. Annak, aki elismeri Istent mint meghívót, Isten nagysága és gazdagsága tárulkozik fel. Isten dicsôsége és hatalma igen értékes és nagy ígéreteket ajándékozott nekünk. Ezeken mindenekelôtt az eszkatologikus ígéreteket, Krisztus második eljövetelét és Isten uralmának beteljesedését érthetjük. Ezeknek az ígéreteknek a megvalósulása a hívôk számára az Istennel való boldogító közösséget hozza majd létre. ,,Az isteni természet részeseivé lenni'' kifejezés a görög vallásfilozófiában is használatos, amely évszázadok óta az embernek Istennel való egyfajta rokonságát tanította. Ezért ígértek a késôgörög-közelkeleti misztériumvallások (pl. Demeter, Dionüsziosz, Kübele stb.) a titokzatos rítusok által beavatottaknak részesedést az istenségben s ezáltal az üdvösségben. Ezeket az elképzeléseket a gnózis is átvette. A keresztény hitnek hellén fogalmakba való átültetése az Újszövetség egyetlen más iratában sem annyira kézzelfogható, mint a második Péter-levélben. A kereszténység is ismeri az Istennel való egyesülés gondolatát. Ám ez kizárólag Isten adománya. Az ember csak úgy érheti el, ha Isten szabad szeretetbôl közli magát. Amikor a levél szerzôje egy a görög vallásfilozófiában használatos kifejezést alkalmaz, azt akarja jelezni, hogy az Istennel való közösség, amelyet a pogányok a maguk kultikus ünnepein akartak megvalósítani, Jézus Krisztus igazi vallásában található meg és érhetô el. Bár ez csak a jövôben fog teljessé válni, de már ezen a világon is megtapasztalható. Ám az Istennel való közösség elengedhetetlen feltétele a bűntôl való elfordulás. 2. Kitartás a hitben (1,5-11) Mivel a Szentlélek által közvetített meghívás szükségszerűen megköveteli a bűntôl való elfordulást, és mivel a hit erkölcsi cselekedetek nélkül halott, a szerzô buzgó, lelki odaadásra buzdít, amelyet azután részletesen kifejt. Ehhez egy láncszerűen egymásba fonódó erénykatalógust használ fel (5-7. v.). ,,Éppen ezért minden igyekezetetekkel azon legyetek, hogy hitetekben megmutassátok az erényt, az erényben az ismeretet, az ismeretben az önuralmat, az önuralomban a türelmet, a türelemben az istenfélelmet, az istenfélelemben a testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig a felebaráti szeretetet.'' A sorozat a hittel kezdôdik és a szeretettel végzôdik, s emellett a hellenista vallásosság néhány fogalmát is magában foglalja. Itt is a keresztény igehirdetés, valamint a görög gondolkodás és érzésvilág összekapcsolásának esete áll fenn. Az ,,areté'', vagyis az erény és a jóravalóság az ókori erkölcsi fogalmak összefoglalása. A keresztény élet kezdete és alapja tehát a hit, amelynek azonban erkölcsi tettekben kell megmutatkoznia. A megélt hitbôl nô ki a helyes ismeret, a hittitkok mélyebb megértése. Ezek számunkra, hús-vér emberek számára csakis a tettek által tárulnak fel teljesen. Az isteni igazságokba való mélyebb behatolás azután -- a szabados erkölcsű gnosztikusokkal szemben -- az ,,enkrateia''-hoz, vagyis az önuralomhoz, a mértékletességhez és az önmegtartóztatáshoz vezet. Csak ebbôl eredhet a türelem, az alázatos kitartás a kellemetlenségek közepette. Ez a türelmes kitartás szükségszerűen Isten felé irányítja az embert, és mélyebb vallásosságra vezeti ôt. Ha az ember teljesen Isten felé fordul, akkor szíve nyitottá válik az igazi testvéri szeretetre, mivel Isten gyermekei egyben egymásnak testvérei is. A testvéri szeretet ugyanakkor minden ember iránt szeretetre sarkall, mivel Isten mindenkit be akar vonni szeretetébe. Az ilyen jellegű megkülönböztetést Pál apostol is ismeri. Ô a testvéri szeretetet részesíti elônyben, anélkül, hogy bárkit is kirekesztene: ,,Amíg tehát idônk van, tegyünk jót mindenkivel, fôképpen hittestvéreinkkel.'' (Gal 6,10) Ez a szeretet a többi teremtménytôl sem tekint el, hiszen az egész teremtett világ Isten szeretetének a következménye. A levélíró így jelzi, hogy a hit a kezdet, a szeretet pedig a beteljesedés. Az erény azonban nemcsak teljesítmény, hanem isteni kegyelem is. Az erkölcsi törekvés a mélyebb keresztény ismeret elôfeltétele. Ismeret nélkül nincs erkölcsös élet, ugyanakkor komoly erkölcs nélkül nem lehetséges a hívô ismeretben való gyarapodás. A gnosztikusokkal szemben, akik egyfajta vallási széplelkűségre törekedtek, a szerzô igen határozottan hangsúlyozza, hogy az igazi ismeret Krisztusra irányul, és nem választható el az erkölcstôl. Hiszen csakis a szent élet által jutunk közelebb Krisztushoz, s tudjuk ôt egyre jobban, mélyebben és hitelesebben megismerni. Akibôl az erkölcsi komolyság hiányzik, az a hívô ismeretet tekintve ,,vak'' és ,,rövidlátó''. Elfelejti a bűntôl való megtisztulást, amely a keresztség következménye, és azokat a kötelezettségeket, melyek abból adódnak. Mivel csak a gyakorlatban megélt hit vezet az igazi ismeretre, a szerzô figyelmeztet: a híveknek arra kell törekedniük, hogy biztosítsák az Istentôl kapott hivatásukat és kiválasztottságukat, s azt restségükkel, hanyagságukkal vagy könnyelműségükkel ne játsszák el. Bár az ember erkölcsi cselekvése feltétlenül szükséges elôfeltétele az Isten országába való belépésnek, az Isten országa mégis egyértelműen Isten ajándéka. Hiszen Isten biztosítja a belépést ,,a mi Urunk és Üdvözítônk, Jézus Krisztus örök országába'', mégpedig gazdagon, bôkezűen és túláradóan. Így az Isten országába való bejutás egyszerre adomány és érdem: úgy érdem, hogy közben adomány is, hiszen már az is kegyelem, ha Isten elismeri és elfogadja erkölcsi törekvésünket. 3. Apostoli végrendelet (1,12-15) Mivel nagy erôfeszítés szükséges ahhoz, hogy Isten örök országába bejuthassunk, a levél szerzôje fáradhatatlanul buzdít és bátorít. Az az állítása, hogy olvasói voltaképpen már mindent tudnak, mivel az áthagyományozott hitletétemény igazsága ,,jelenlevô'', azaz közismert és hozzáférhetô, az udvarias levélstílusnak felel meg. A levélíró persze rögtön hozzáteszi, hogy ennek ellenére szükségesnek tartja, hogy olvasóit emlékeztetés útján éberségre ösztönözze. Hiszen ezért írja a levelet. A szerzô számára fontos a szilárd hagyományra való emlékeztetés, mivel az egyháznak hűségesen kell ôriznie a hagyományt, és állandóan ahhoz kell igazodnia. Csakis így képes arra, hogy a lábra kapó eretnekségeket leleplezze, és hatékonyan szálljon szembe velük. De a hitigazságokra való emlékeztetés nemcsak történelmi gondolkodást és értelmi megértést jelent. A hagyományra, vagyis a próféták, valamint Krisztus és az apostolok szavaira történô emlékeztetés üdvözítô erejű emlékeztetés is: az életadó szavakat hatékony erô-kibontakozáshoz akarja vezetni. Az ilyen jellegű emlékeztetés, amely az egyház igehirdetésében állandóan megvalósul, kegyelmet hordoz, ugyanakkor ítéletet is, ha az isteni szót megvetik vagy elhanyagolják. A szerzô ezért akarja olvasóit az emlékeztetés által -- éberként és élôként -- megtartani az üdvösségre. Ezt annál nyomatékosabban teheti, mivel buzdítását apostoli végrendeletként, végakaratot kifejezô rendelkezésként adja elô. Ezért mindjárt a közeledô haláláról kezd el beszélni, hogy különleges súlyt adjon levelének. Halálát a sátorbontás képével írja le. Így olyan képet használ, amely már az Ószövetségben szokásos, s amelyet Pál is magáévá tesz. Hiszkija király hálaadó énekében olvassuk: ,,Így szóltam: Életem napjainak közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz, életem hátralevô éveitôl megrabolva. Azt gondoltam: Nem látom többé az Urat az élôk földjén. És nem láthatok senkit azok közül, akik a földet lakják. Sátramat lebontják és elveszik tôlem, mint ahogy lebontják sátrukat a pásztorok.'' (Iz 38,10-12a) Pál apostol is sátorhoz hasonlítja a testi életet: ,,Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentôl kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített.'' (2 Kor 5,1) A levélíró hangsúlyozza, hogy közeli halálát Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából tudja. Ez a megjegyzés a végrendelet-műfajhoz tartozik. Ezt igazolja az egyik, kereszténység elôtti korból való apokrif irat, a ,,Tizenkét pátriárka végrendelete'': ,,Lévi szavainak hiteles másolata ez, amelyeket fiaihoz intézett, hogy mindenben ezek szerint járjanak el, mert mindez ott áll elôttük egészen az ítélet napjáig. Egészséges volt még, amikor fiait magához szólította, de kinyilatkoztatásból tudta már, hogy meg fog halni. Amikor egybegyűltek, így szólt hozzájuk...'' (LéviVégr 1,1-2) Lévi is, mielôtt fiainak végrendeletként bölcsességi tanítást adott volna, kinyilatkoztatásból tudta meg hamarosan bekövetkezô halálát. Péter esetében nem gondolhatunk a Jn 21,18-ban olvasható jövendölésre: ,,Jézus ismét azt mondta:...Bizony, bizony mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán odavisz, ahova nem akarod.'' Ehhez ugyanis a következô kiegészítô megjegyzés kapcsolódik: ,,E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsôíti majd meg az Istent.'' (Jn 2,19) Jézus jövendölése a János-evangélium függelékében, amely valószínűleg egyúttal már visszatekintés is Péter vértanúságára, a második Péter- levél szerzôje számára legfeljebb mintaként szolgálhatott. A szerzônek minden gondja arra irányul, hogy a keresztény közösségek a halála után is emlékezetben tartsák az igazi, az apostoloktól áthagyományozott tanítást. Nem tartja elegendônek, hogy ez a tanítás csak élôszóban maradjon fenn. Szükséges, hogy a megôrzés és a továbbadás írott tanúbizonyságok által történjék. Ez okból kifolyólag írja levelét. Ez a célkitűzés egyértelműen a levél késôi keletkezésére utal, hiszen az apostolok csak akkor írtak leveleket, ha élôszóval nem tudták elérni közösségeiket. Közvetlen szándékuk nem az volt, hogy szavaik a késôbbi idôkre is fennmaradjanak. Így Pál valamennyi levele is alkalmi irat volt. Az egyes közösségek azonban megôrizték és egymás között kicserélték azokat. A második Péter-levél megírásának az idején már a páli levelek egyfajta gyűjteménye is létezett (ld. 3,15). 4. Jézus színeváltozása: a második eljövetel biztosítéka (1,16-21) A szerzô az apostoli hagyományra hivatkozott, s most annak feltétlen megbízhatóságát igazolja. A hagyomány tartalma a Jézus Krisztusról szóló szavahihetô üzenet, nem pedig olyan kieszelt mítoszok, melyek a görög és a zsidó környezetben általánosan elterjedtek voltak. A görög ,,müthosz'' szó az Újszövetségben egyébként csak a pasztorális levelekben fordul elô. Ezekben a tévtanítók ,,mítoszai és vég nélküli nemzetségtáblái (genealógiái)'' (1 Tim 1,4), illetve ,,vénasszonyos mítoszok'' (1 Tim 4,7) nyernek említést. A Tít 1,14-ben ,,zsidó mítoszok''-ról történik említés. Ez azt jelzi, hogy a gnózisban zsidó elképzelések is helyet kaptak. A tévtanítók nyilvánvalóan ,,kieszelt mítoszok''-nak tartják a tanítást Krisztus hatalomban és dicsôségben történô második eljövetelérôl, s ezáltal a megvetés tárgyává teszik azt. Velük szemben kell a második Péter-levél szerzôjének a végidôvel kapcsolatos keresztény várakozást megvédenie. A gnosztikusokkal való vitában -- úgy látszik -- mindegyik fél mítosznak minôsíti a másik tanítását. Ez a szó egyenesen a kölcsönös megbélyegzés kifejezésére szolgál. A mítoszban az ember a gondolatait, vágyait és várakozásait öltözteti történeti elbeszélésekbe. Az örömhír hirdetése azonban nem üres ámítás. A felmagasztalt Úr isteni hatalma a második eljövetelekor mindenki elôtt nyilvánvaló lesz majd. A szerzô itt Jézus Krisztus parúziájáról beszél. A görög ,,parúszia'' szó az ókorban egy uralkodó ,,megérkezését'', ünnepélyes bevonulását jelentette. Ugyanígy várták a világ végén Krisztust mint az uralkodók Urát (ld. 1 Tim 6,15; Jel 17,14; 19,16), aki ünnepélyesen birtokba veszi majd az egész teremtett világot és a beteljesedésre vezeti azt. Ezen apostoli hagyomány megbízhatóságának igazolásaképpen a szerzô felidézi, hogy Péter és társai szemtanúk voltak Jézus Krisztus színeváltozásakor (ld. Mk 9,2- 13; Mt 17,1-9; Lk 9,28-36). A levélíró a ,,szemtanú'' fogalomra olyan görög szót használ, amely a misztériumvallások nyelvezetébôl származik. Az ,,epoptész'' a ,,szemlélô'', a ,,megfigyelô''. A szó ,,szemtanú''-t is jelenthet. Lukács (1,2) a megszokottabb ,,autoptész'' fônevet választja, amely kizárólag a szemtanút jelenti. Az ,,epoptész'' a misztériumvallásokba beavatottat jelöli, aki a szemlélés által a legmagasabb fokot érte el. A második Péter-levél más helyein is olyan nyelvezetet figyelhetünk meg, amely a misztériumvallások fogalomvilágának hatását viseli magán. Amikor a szerzô Pétert az ,,epoptész'' megnevezéssel illeti, kifejezésre juttatja: a színében elváltozott Úr szemlélése által az apostol a legteljesebb mértékben beavatottá vált, s ezért tanúsítani tudja Jézus nagyságát és isteni hatalmát. A görög ,,megaleiotész'' (= fenség, magasztosság, nagyság) szó az Újszövetségben csak Istenre vonatkozólag szerepel (ld. Lk 9,43; Csel 19,27 -- itt Artemisz istennôre vonatkozik). Jézus fensége, megtiszteltetése és dicsôsége a ,,magasztos dicsôség'' kifejezéssel jelölt Atyának az adománya. A ,,magasztos dicsôség'' cím azt a zsidó szokást tükrözi vissza, hogy a Jahve istennevet nem ejtik ki, hanem körülírják. A mennyei szózatot: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik'' (17. v.) a szerzô Máté evangéliumának (17,5) megfelelôen adja vissza , de elhagyja az ,,ôt hallgassátok'' felszólítást. A levélíró számára egyedül Krisztus dicsôségének a megnyilvánulása a fontos. A 18. vers még egyszer nyomatékosítja a ,,szent hegyen'' való szem- és fültanúságot. Krisztus színeváltozásának és második eljövetelének az összekapcsolása az Újszövetségben csak a második Péter-levélnek most vizsgált helyén található meg. Van viszont egy apokrif irat, a Péter- apokalipszis, amely a 2. század elején keletkezett, s amelyet a levélíró ismerhetett. Ez (PétAp 17) Krisztus színeváltozását a mennyei paradicsom látomásával kapcsolja össze: ,,Ekkor egy hatalmas és nagyon fehér felhô érkezett a fejünk fölé, és elragadta Urunkat, valamint Mózest és Illést. Erre én megremegtem és megrémültem. Majd feltekintettünk: megnyílt a menny, s testben levô embereket láttunk, akik jöttek és köszöntötték Urunkat, valamint Mózest és Illést, majd a második mennybe mentek. Ekkor beteljesedett az Írás szava: ÔEz a nemzedék keresi ôt, keresi Jákob Istenének arcát' (Zsolt 24,6). Nagy félelem és rémület támadt a mennyben. Az angyalok összesereglettek, s ezzel beteljesedett az Írás szava: ÔNyissátok ki a kapukat, ti fejedelmek!' (Zsolt 24,7-9 LXX). Erre bezárult a megnyílt menny. Mi pedig imádkoztunk, és lejöttünk a hegyrôl. Közben magasztaltuk az Istent, aki az igazak nevét a mennyben az élet könyvébe írta.'' (Ld. Dán 12,1; Zsolt 69,29; Jel 3,5; 17,8; 20,12.15) Érdekes, hogy a levél szerzôje a mennyei szózat után, a 19. versben a prófétákra hivatkozik. A Jel 22,7-ben maga a mennyei szózat szerepel a ,,prófétai szavak'' értelmében. A szerzô ténylegesen a Péter- apokalipszisbôl nyerhetett indíttatást. Krisztus színeváltozása milyen értelemben tette biztosabbá, szilárdabbá a próféták szavát? Az ôsegyházban a prófétákat mindenekelôtt a messiási ígéretek nézôpontja szerint szemlélték. Jézus színeváltozása ennélfogva azt igazolta, hogy ô a Messiás, aki végérvényesen megvalósítja Isten uralmát. A szerzô ezért a prófétai szót fényhez hasonlítja, amely a sötét helyet, vagyis az Istentôl elfordult világot megvilágosítja. Az ószövetségi prófétai jövendölések mindaddig mérvadók maradnak, amíg a parúzia világos napja fel nem virrad és Isten egészen nyilvánvalóvá nem válik. Kétségtelen, hogy a hajnalcsillag Krisztust jelenti (ld. Jel 22,16). De mikor ragyog ô föl a szívünkben? Csak a parúziakor vagy már korábban? Mivel Krisztus második eljövetele a világ egész nyilvánossága elôtt történik majd, dicsôségének ismerete a hívek szívében már most felragyog. A szerzô az imént az Ószövetség jövendöléseire emlékeztetett, most pedig azt tudatosítja, hogy ezek semmiféle önkényes értelmezést nem engednek meg, mivel nem embereknek, hanem Istennek a szavai. Hiszen a próféták a Szentlélektôl ösztönözve Isten megbízásából hirdették az igét. Ezt tanúsítja Trito-Izajás: ,,A lelkem, amely rajtad nyugszik, és a szavaim, amelyeket ajkadra adtam, nem hagyják el ajkadat...'' (Iz 59,21; ld. 61,1; Ez 11,5) A Mik 3,8-ban saját küldetését jellemzi a próféta: ,,Engem azonban erô tölt el, az Úr lelke...'' Már a zsidó felfogás szerint is az egész Ószövetséget a Szentlélek sugalmazta. A Szentírás ezért nem tűr olyan hamis, önkényes értelmezést és elferdítést, amelyet a tévtanítók adnak, hogy ezáltal egyéni elképzeléseiket olvashassák ki belôle. Mivel a Szentírás szerzôje a Szentlélek, a helyes értelmezés is csak Istentôl származhat. De hol és hogyan történik a Szentlélek által irányított magyarázat? A levél szerzôje számára csakis az apostoli hagyomány képezheti az írásmagyarázat mércéjét. Egyetlen olyan tanítás sem léphet fel az érvényesség igényével, amelyet az áthagyományozott hittel szemben vezetnek le a szent iratokból. ======================================================================== A tévtanítók (2,1-22) 1. Figyelmeztetés (2,1-3) A szerzô már az elsô fejezetben felismerhetôvé tette a tévtanítókkal szembeni elutasító álláspontját. Most nyílt vitába száll velük, és a legélesebben harcol ellenük. A leghevesebb vádaktól sem riad vissza. Mindez az apostoloktól áthagyományozott hitletétemény tisztán tartása és megbízható továbbadása miatt érzett aggodalomból történik, valamint a hívek védelmében, akik Istentôl a legértékesebb és legnagyobb ígéreteket kapták ajándékba (ld. 1,4). Éppen az imént volt szó a megbízható prófétai jövendölésekrôl és a Szentírásról, amely nem enged meg önkényes értelmezést. A levélíró most arra emlékeztet, hogy Izraelben, Isten ószövetségi népében is voltak hazug próféták, akik által nem Isten beszélt, és akik hamisan tanítottak (ld. 1 Kir 22,19-28; Iz 9,14; Jer 5,31; 14,14). Hamis prófétákat a korai egyház is ismer (ld. 1 Jn 4,1), illetve vár a végidôre (ld. Mt 24,11; Mk 13,22; Jel 16,13). A jövôre vonatkozó beszéd ismét a végrendelet-műfaj sajátossága. A keresztény közösségekben azt a benyomást kívánja kelteni, hogy most vált valósággá az, amit Péter apostol elôre meghirdetett. Az ábrázolás azonban azért olyan szemléletes, mert a szerzô a tévtanítók fondorlatait állandóan átéli. A hamis prófétákkal hasonlítja ôket össze, de a ,,hamis tanítók'' -- pszeudodidaszkaloi -- elnevezést használja rájuk. Hiszen a próféták nemcsak a jövôt hirdették meg, hanem mindenekelôtt az Isten akaratát közvetítették. A Csel 13,1 megkülönbözteti a prófétákat és a tanítókat, ugyanígy az 1 Kor 12,28. Ennek ellenére feladataik részben összekapcsolódtak, mert az 1 Kor 14,3-ban Pál így jellemzi a próféták beszédét: ,,Aki viszont prófétál, az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél.'' A második Péter-levél szerzôje számára a ,,hamis próféták'' és a ,,hamis tanítók'' szemmel láthatóan felcserélhetô fogalmak. A ,,pszeudodidaszkalosz'', hamis tanító szó az Újszövetségben csak ezen az egy helyen fordul elô. A tévtanítók kárhozatos tanításokat terjesztenek. A görög ,,haireszeisz'' fônév igen sokfélét jelenthet: bevétel, elfoglalás, választás, meggyôzés, gondolkodásmód, párt. A szónak elôször nem volt negatív hangzása. Az újszövetségi alkalmazásban mindenesetre már különbözô árnyalatok fedezhetôk fel: szaddúceusok ,,pártja'' (Csel 5,17), farizeusok ,,felekezete'' (Csel 15,5), ,,pártoskodások'' (1 Kor 11,19; Gal 5,20), a názáretiek ,,szektás csoportja'' (Csel 24,5), a keresztények ,,szektás csoportja'' (Csel 24,15). Késôbb a negatív értelem vált elterjedté. Itt a második Péter- levélben ez a fejlôdés már kibontakozóban van. A szerzô azonban a ,,haireszeisz'' fônévhez még hozzákapcsolja a ,,kárhozatos'' szót. Ezért így kellene fordítanunk: ,,kárhozatos tanítások''. Idôvel azután a ,,haireszeisz'' szó a ,,tévtanítások'', eretnekségek jelentést kapta. A tévtanítók megtagadják ,,az Urat, aki megváltotta ôket''. Ez a megjegyzés egyértelműen Jézus Krisztusra vonatkozik, aki minket és -- itt hangsúlyozottan -- a tévtanítókat a bűn szolgaságából és ezáltal mindenfajta romlásból kiszabadított. A tévtanítók azonban a cselekedeteik által megtagadják ezt az Urat. Megváltó halálát nem fogadják el maguk számára, mert kitartanak a bűnben, sôt helyeslik is azt. Ennek a gyakorlati tagadásnak a következménye nem lehet más, mint az ítélet és a kárhozat. A szerzô azonban kifejezetten állítja, hogy a tévtanítók magukat taszítják a szerencsétlenségbe, mivel minden bűn káros hatást gyakorol az elkövetôre. Végeredményben tehát nem Isten az, aki büntet, hanem a bűnös bünteti önmagát, hiszen minden bűn életet csökkentôen vagy életet rombolóan hat reá. A tévtanítók a szabados életük indokául feltehetôleg Pál apostolra hivatkoztak, aki a galatáknak ezt írta: ,,Krisztus megváltott minket a törvény átkától.'' (Gal 3,13; 4,5) Lehetséges, hogy a második Péter-levél szerzôje a ,,megváltott'' szóval éppen ellenfeleinek tanítására tett utalást. Szent Pál tényleg igen erôsen hangsúlyozta a szabadságot. A Galatákhoz írt levélben olvassuk még a következôt is: ,,A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.'' (Gal 5,1) De már Szent Pál is tudta, hogy a szabadsággal vissza lehet élni. Ezért a buzdításhoz egy figyelmeztetést is hozzákapcsolt: ,,Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.'' (Gal 5,13) Mivel a ,,test''-nek a gnosztikusok számára nem volt jelentôsége, a tévtanítók nyilvánvalóan azt hitték, hogy Szent Pál figyelmeztetése ôket nem érinti. Egy ilyen nagyvonalú tanítás a szabadságról könnyen talál számos követôre, mivel minden testi élvezet jó érzést vált ki, akkor is ha az csak mulandó. Ezek a gátlástalan szerencselovagok rossz hírnévbe hozzák az ,,igazság útját''. Miattuk káromolják a keresztény tanítást, mert a kívülállók nem tudnak különbséget tenni igaz hívôk és elpártolók között. Ez a káromlás azonban Istent érinti, mivel az ô parancsai jelölik ki az utat. Sohasem lehet az egyházat szidalmazni anélkül, hogy a szidalom ne érintené Istent, hiszen Isten az egyházban és az egyház által tevékeny, és az egyház Istenhez való tartozását a pogányok is elismerik. Az út-motívum Az út-motívum már a bölcsességi irodalomban nagy szerepet játszott. Minden út valamilyen cél felé vezet, amelyhez a vándor minden lépéssel közelebb jut. A lépés cselekvés, amely csak a célban fejezôdik be. Ezért ezt a cselekvést átvitt értelemben is fel lehetett fogni: minden emberi cselekedet valamilyen célra irányul. A Példabeszédek könyvében elôször is a közös útra, a tényleges együtt menetelésre irányul a figyelem: ,,Fiam, ezekkel ne indulj egy útra, tartsd távol lábadat ösvényüktôl. Mert hisz a gonosz után fut a lábuk, és vért ontani sietnek.'' (Péld 1,15-16) A Péld 3,31 figyelmeztetése már kettôs értelmű: ,,Ne irigyeld az erôszak emberét, s ne válassz magadnak az útjai közül.'' A bölcsességi tanító itt is attól int óva, hogy az igaz olyan személlyel keljen útra, aki másokat elnyom. Ám az ,,utak'', melyek közül választani lehet, immáron a gonosz cselekedetekre is vonatkoztathatók. Az életmódról mint ,,életút''-ról van szó a Péld 15,19-ben: ,,A lustának útját tövisek zárják el, a szorgalmasok útja el van egyengetve.'' Kép nélkül kifejezve: a lusta nem jut elôre, a szorgalmas viszont igen. A Zsolt 1,6 egyértelműen az ítélettel fenyegeti a gonoszt: ,,Isten ugyanis ôrzi az igazak útját, de a gonoszok útja pusztulásba visz.'' Miként az útvonal elôre meghatározott, ugyanúgy meghatározottak az Isten parancsai is, hogy mindenki hozzájuk igazodhasson: ,,Fiam, add nekem a szívedet, útjaim leljenek tetszésre szemedben.'' (Péld 23,26) Csupán a Példabeszédek könyvében 70-szer szerepel az út-motívum. Megjelenik az ,,élet útja'' (1,19; 5,6; 6,23; 10,17; 15,24): olyan tettekre vonatkozik, melyek az Istennel való élethez vezetnek. Az ,,Úr útja'' (10,29; 16,7) Isten parancsait jelenti. A ,,bölcsesség útja'' (4,11) és az ,,okosság útja'' (9,6; 21,16) a bölcsességi tanításokat jelöli. A ,,hamisság útja'' (22,5) a bűnre, a ,,törvény útja'' (17,23) pedig olyan tettekre vonatkozik, melyek megfelelnek a törvény elôírásainak. Az ,,igazságosság útja'' (Péld 12,28; 16,31) kifejezést a második Péter-levélben is megtaláljuk (2 Pét 2,21). Az ,,igazság útja'' a Zsolt 119,30-ban szerepel. A két utolsó fogalom mindegyike két szempontot foglal magába: a tanítást -- igazságosság és igazság -- és az életet, amely Isten valóságára irányul. Az út különbözô módozatait igen jól összefoglalja a Zsolt 119,1-5: ,,Boldog, akinek útja szeplôtelen, aki az Úr törvénye szerint él. Boldog, aki követi útmutatásait, s aki egész szívével keresi ôt. Az nem követ el gonoszságot, hiszen az ô útján halad. Magad hirdetted ki törvényedet, hogy tartsuk meg hűségesen. Bárcsak szilárdak volnának útjaim, és megtartanám, amit parancsoltál!'' A második Péter-levél szerzôje tehát igen széles körű bibliai hagyományban áll, amikor az ,,igazság'', illetve ,,igazságosság útja'' kifejezéseket használja. A 3. versben a levélíró részletesebben is bemutatja a tévtanítók féktelen életmódját. Kapzsiként és pénzsóvárként ábrázolja ôket. Minden tanítónak elismert joga volt, hogy adományokat fogadjon el. Ezt tanúsítja Pál apostol a Korintusiakhoz írt elsô levelében: ,,Ha lelki javakat vetettünk köztetek, nagy dolog az, hogy majd anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások rendelkezhetnek veletek, nekünk nincs több jogunk hozzá?'' ( 1 Kor 9,11-12) A vándorprédikátorok szemmel láthatóan visszaéltek ezzel a joggal, s emiatt Pál így folytatja: ,,De nem élünk jogunkkal...'' A tévtanítók viszont annál inkább kihasználták ezt a jogot. A titkos tanításaikba való beavatás ugyanis nem ingyen történt. Fondorlatos tanításaikkal kiszipolyozták a híveket, és hamis üdvösséget ígértek nekik, amely azonban csak szerencsétlenséghez vezet. Ám ezen hamis tanítók és hamis próféták számára biztos az ítélet. Amikor azt gondolják, hogy helyzetük veszélytelen, ámítják magukat, mert az ítélet régóta készen áll számukra. A levélíró szemléletes formában megszemélyesíti az ítéletet, és folytonosan tevékenykedôként mutatja azt be: már régóta készül tettének véghezvitelére. Nem alszik el, nagyon éber, s csupán az Istentôl meghatározott pillanatot várja, hogy rátörjön a tévtanítókra. 2. Isten büntetô igazságossága (2,4-10a) A szerzô három, büntetéssel kapcsolatos ószövetségi példát hoz fel, hogy szemléltesse a bizonyosságot, amellyel az ítélet rátör majd a tévtanítókra. A levélnek ez a szakasza tanúsítja, hogy a szerzô felhasználta a Júdás-levelet. Helyesbíti a büntetésrôl szóló példák felsorolását, és kronológiai sorrendbe állítja azokat. Elsô helyen az angyalok büntetése áll, azután következik a vízözön, valamint Szodoma és Gomorra pusztulása. A Júdás-levél ezzel szemben az alábbi példákat sorolja fel: a hosszú pusztai vándorlás, amely által Isten az Egyiptomból kivezetett nemzedéket -- annak zúgolódása miatt -- elpusztította; ezután említi az angyalok büntetését, majd pedig Szodoma és Gomorra pusztulását. A második Péter-levél szerzôje a hosszú pusztai vándorlás büntetését a vízözön példájával helyettesíti, és így biztosítja az ószövetségi elbeszélések sorrendjét. A Júd 6-tal szemben a levélíró az angyalok bűnére csak utalást tesz, de részletesebben nem tér ki rá. Az angyalok büntetésének az említése viszont az apokrif iratok ismeretérôl tanúskodik. A ,,tartaroó'' (= a pokolba, vagyis az alvilágba taszítani) ige az Újszövetségben csak itt szerepel. A levélíró Alexandriai Philon (Kr. e. 13 -- kb. Kr. u. 50) példájára zsidó hagyományokat a görög Tartarusz képzettel kapcsol össze. Tartarusz a világ legmélyebb helye volt, amely a Hádesz alatt feküdt. Isten tehát nem kímélte a bűnös angyalokat, hanem a Tartarusz- ban tartja ôket fogva egészen az ítéletig. Ez a büntetés egyelôre ideiglenes, mert majd csak az utolsó ítéleten válik végérvényessé, és kapja meg a maga teljes súlyát. Ebben a hagyományban a bukott lelkekkel kapcsolatos zsidó felfogás tükrözôdik vissza. A zsidók úgy vélték, hogy a bukott angyalok letaszításának okára a Ter 6,1-4 elbeszélésében található a magyarázat. A szerzô ezt a példát nyilvánvalóan csakis az állítólagos bibliai háttér miatt vette át. Ezen zsidó elbeszélés képezi a keretet a szerzô kijelentéséhez: Isten megbünteti a bűnös magatartást. Második példaként a szerzô a vízözön büntetését említi, amely ôsi hagyomány szerint az egész akkori emberiséget elpusztította. Isten a ,,régi világnak'' sem kegyelmezett. A szerzô három világot különböztet meg: a régi vagy korábbi világ a teremtéstôl a vízözönig tartó nemzedéket foglalta magába. A vízözön katasztrófáját a most fennálló világ követte, amelyet azután a harmadik világ, az új ég és az új föld (2 Pét 3,13) fog felváltani. A levélíró azonban Noé és családja példáján keresztül rögtön azt is jelzi, hogy Isten az igazakat megmenti. Noét a szerzô ,,az igazság hírnöke'' megnevezéssel illeti. A görög ,,kérüx'' szó jelentése: kikiáltó, hírvivô, hírnök. A Ter 6,9-ben ezt olvassuk Noéról: ,,Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között. Noé Isten színe elôtt járt.'' Noé igaz élete egy romlott nemzedék körében szavak nélküli prédikáció volt. Egy késôbbi hagyomány azután Noét a megtérés hirdetôjévé tette. Ezt a szemléletet tanúsítja I. Kelemen pápa (92-101) a korintusiaknak küldött levelében, amelyet a 93 és 97 közötti években írt: ,,Hirdette a megtérést Noé, és akik hallgattak reá, megmenekültek.'' (1 Kel 7,6) A második Péter-levél szerzôje ismerhette ezt az iratot, amely gyorsan és széles körben elterjedt, s az istentiszteleteken is olvasták. Isten büntetô ítéletére harmadik példaként a szerzô Szodoma és Gomorra pusztulását hozza fel. A Júdás-levéltôl (ld. 7. v.) eltérôen Lót szerepét emeli ki, és háromszor is hangsúlyozza, hogy Lót szenvedett földijeinek bűnös életmódja miatt. Lót személye által közvetetten arra is utalás történik, hogy a kicsapongó életű tévtanítókkal való együttlét a fertôzés veszélyét hordozza magában. Ezt a veszélyt nem szabad alábecsülni. Már Pál apostolnak is figyelmeztetni kellett a korintusiakat: ,,Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz társaság megrontja a jó erkölcsöt.'' (1 Kor 15,33) Lót állhatatosságának részletes bemutatásával (7-9. v.) a levélíró a híveit akarja megerôsíteni és bátorítani. A 9a vers már az olvasókat tartja szem elôtt: ,,Az Úr az istenfélôket meg tudja szabadítani a kísértésbôl.'' Ez érvényes volt Lótra, ugyanakkor maradandó jelentôségű. A 9b verset nehéz lefordítani. Az egyik értelmezési lehetôség: a gonosztevôk a haláluk után egészen a végítéletig ôrizet alatt állnak, és csak azután kapják meg végérvényes büntetésüket -- ez a nézet a 4. versnek felelne meg. A másik megoldás: Isten kivár, és csak az ítélet napján bünteti meg ôket gonosztetteikért. A 10a versben a levélíró immáron közvetlenül utal a tévtanítókra. A bűnösök között ôket különös nyomatékkal említi, mivel a test uralmának vetették alá magukat, Krisztus felsôbbségét pedig megvetik. Nem hajlandók Krisztust követni, mert szívesebben követik a test kívánságait. 3. Felfuvalkodottság (2,10b-13a) A szerzô most részletesebben is kitér a tévtanítók bűnös életmódjára. Azt a történetet, amelyben Mihály fôangyal Mózes holttestérôl vitázik a sátánnal, nem vette át a Júdás-levélbôl (9. v.), mert az apokrif elbeszélésektôl távolságot akar tartani. Sehol sem tesz róluk említést a levélben. Nyilvánvalóan nem ismeri el azokat bibliai hagyományoknak. A Júdás-levél imént említett példájából csak a leglényegesebb mozzanatot választotta ki. A gnosztikusok káromolni merészelik a bukott angyalokat, amit pedig a jó angyalok sem tesznek. A tévtanítók elleni vád tehát: káromolják a ,,dicsôségeket''. Ez utóbbi kifejezés a Júdás- levélben jó angyalokra vonatkozott, míg a második Péter-levél szerzôje gonosz lelkekre gondol. Ezeket is ,,dicsôségek''-nek lehet nevezni, mert zsidó felfogás szerint ôk is -- mint angyalok -- dicsôség birtokosai. Az ,,Úr elôtt'' kifejezés azt jelzi, hogy a jó angyalok Isten udvartartásához tartoznak, és színe elôtt állnak. Ezt a felfogást tanúsítja az apokrif Hénok könyve: Jajveszékelnek az emberek lelkei, miközben azt mondják: -- Vigyétek peres ügyünket a Legfôbb elé! -- Akkor így szóltak (a fôangyalok) az Úrhoz: -- Te vagy az Uralkodók Ura, az Istenek Istene és a Királyok Királya; dicsôséged trónja a világ minden nemzedékén át fennmarad; neved szent és az egész világon dicsérik. Hiszen Te alkottál mindent, és nálad van a mindenség feletti uralom. Minden feltárt és nyilvánvaló elôtted; Te mindent látsz, és semmi sem rejtôzhet el elôled. Láttad, mit tett Azazél, hogyan tanított mindenféle igazságtalanságot a földön, és hogyan nyilatkoztatta ki az ôsidô mennyei titkait, amelyek megismerésére az embereknek gondjuk volt. (Hén 9,3-6) Az angyalok csak ráirányították Isten figyelmét a gonoszságra, amelyet Azazél, a sátán véghezvitt, de se nem vádolták, se nem káromolták ôt Isten elôtt. Olyan titkokat, melyeket állítólag Azazél adott át az embereknek, igényelhettek a gnosztikusok maguk számára. Éppen azért, mert a tévtanítók megvetették a ,,dicsôségeket'', a szerzô kétségbe vonja, hogy az angyalokról tájékozottak lennének. A hamis tanítókat, akik az angyali hatalmak ismeretére hivatkoznak, és magukat ezek felett állóknak tartják, oktalan állatokhoz hasonlítja a levélíró. Ezeket a ,,vakmerôen önhittek''-et (10b v.), akik az angyalok fölé emelik magukat, a szerzô a ,,pszüchikusok'', vagyis az átlagemberek közé sorolja, s az elfogásra és leölésre szánt állatokkal hasonlítja össze. Ez vonatkozhat mind az egyes állatcsoportok egymás elleni harcára, mind pedig az emberek által történô vadászatára. A tévtanítók beképzelt szabadsága és fölénye, amely mögött talán a sátáni hatalmaktól való érinthetetlenség gondolata áll, a test szolgaságához vezet, olyan ,,fogsághoz'', amely -- éppúgy, mint az állatoknál -- a pusztulással végzôdik. A 13a vers közmondást tartalmaz: az igazságtalanságért, amelyet elkövetnek, az igazságtalanság bérét kapják. A görög szövegben itt csak három szó szerepel: ,,adikúmenoi miszthon adikíasz''. Szó szerint fordítva: ,,igazságtalanságot szenvedni az igazságtalanság bére.'' 4. Botrányos élet (2,13b-22) A levélíró most a legélesebb formában száll szembe a tévtanítókkal, mert ezek elpártolásra csábítják a keresztény közösségek tagjait. Szemmel láthatóan néhány ,,közösséget'' máris maguk köré tudtak gyűjteni, s így szakadást hoztak létre a fiatal egyházban. A levél szerzôje azt veti a tévtanítók szemére, hogy már világos nappal dôzsölnek. Izajás próféta is ugyanezzel a váddal illeti a gonoszokat: ,,Jaj azoknak, akik kora reggeltôl fogva mámorító italokat hajhásznak, és esténként sokáig fennmaradnak, mert a bor hevíti ôket.'' (Iz 5,11) Kohelet pedig így panaszkodik: ,,Jaj neked, ország, ha gyerek a királyod, s ha fejedelmeid már reggel lakmároznak!'' (Préd 11,16) Ámosz próféta az ítéletet hirdeti meg a dôzsölôk számára: ,,...véget ér a henyélôk tobzódása.'' (Ám 6,7) Ezek a semmirekellôk mások költségein élnek; ez azokra a tévtanítókra is érvényes, akikkel a második Péter-levél szerzôjének kell szembeszállnia. A Júdás-levél is a ,,szennyfoltok'' (ld. Júd 12) megnevezéssel illeti az eretnekeket. A második Péter-levél nyomatékosítja és kibôvíti ezt a kijelentést: ,,piszok- és szennyfoltok'' (13b v.). A hívô keresztényeknek miattuk kell szégyenkezniük. A Júdás-levél szerint a tévtanítók a keresztény szeretetlakomákon, az agapékon vettek részt. A második Péter-levélben inkább általános lakomákról van szó. A tévtanítóknak szemmel láthatóan gyönge keresztényeket, talán újonnan megtérteket vagy könnyelműeket máris sikerült a maguk oldalára állítaniuk, és különálló kört alkotnak velük. Amikor összejöveteleiket ,,szeretetlakomának'' nevezik, akkor ez ,,ámítás''. A görögben ez a két fogalom igen hasonló hangzású: ,,agapé'' (szeretet, szeretetlakoma) és ,,apaté'' (ámítás, megtévesztés). Pál apostol is a Korintusiakhoz írt elsô levélben ugyanabban az összefüggésben említi a dôzsölést és a paráznaságot: ,,Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért, de Isten mindkettôt elpusztítja. A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért.'' (1 Kor 6,13) Ugyanígy van itt is. A tévtanítók szeme kielégíthetetlen. Nemcsak dôzsölnek, hanem gátlástalanul hajszolnak mindenféle érzéki élvezetet. Minden asszony csábítást jelent számukra a házasságtörésre, ezért fáradhatatlanul kutatnak házasságtörésre kész asszonyok után. Minden tekintetben félrevezetik az ingatag keresztényeket, majd ki is használják azokat, mivel tanításaikból, az állítólagos titkokba való bevezetésekbôl bôséges nyereségre tesznek szert. Így kapzsiságukat is kielégíthetik. Mindezek miatt a levélíró az ,,átok fiai'' megnevezéssel illeti ôket. Ez egy zsidó beszédfordulat, amely a hovatartozást jelöli: a hamis tanítók Isten átka alatt állnak. A szerzô éppen úgy a ,,harag fiai'' (Ef 2,3) kifejezést is írhatta volna (ld. Iz 57,4). Ezek a kifejezések figyelmeztetni és inteni akarják a híveket: egyáltalán ne álljanak szóba a tévtanítókkal, és semmilyen közösséget ne tartsanak fenn velük. A szerzô Bileám példájával szemlélteti, hogy a tévtanítók mennyire eltávolodtak a helyes úttól. A Júdás-levélben Káin, Bileám és Korach útjáról van szó (Júd 11). A második Péter-levél szerzôje, aki ismét a Júdás-levélbôl merít, csak a középsô példát választja ki, de azt bôvebben kifejti. Még az apa nevét is megemlíti: Beor (Szám 22,5; néhány görög kéziratban a ,,Boszor'' név szerepel ). A 15c-16. versek nehézséget jelentenek: ,,...(Bileám) szerette az igazságtalanság bérét, de vétkéért feddést kapott. Egy néma igavonó állat emberi hangon szólalt meg, és megakadályozta a próféta esztelenségét.'' Az a megjegyzés, hogy ,,szerette az igazságtalanság bérét'' -- ez a szó szerinti fordítás -- a Szám 31,16-ra céloz, ahol arról van szó, hogy Bileám a moábita asszonyok által bálványimádásra csábította az izraelitákat (ld. Szám 25,1-3). A Szám 22,22-34 szakaszt késôbb illesztették be a Bileámról szóló nagyobb elbeszélésbe (Szám 22,1- 24,25). Ez utóbbi hagyományfonal szerint Bileám kapzsiságból ment Moáb királyához, Bálákhoz (Szám 22,4.7.17). ,,Az Úr haragja azonban fölgerjedt ellene, mivel elment és az Úr angyala elállta útját, amikor szamarán két szolgája kíséretében tovalovagolt. Amikor a szamár meglátta az Úr angyalát, amint kezében kivont kardot tartva ott állt az úton, letért az útról, s a mezônek tartott. Bileám erre ütlegelni kezdte szamarát, hogy visszatérítse az útra. Az Úr angyala most a szôlôk közt vezetô szurdokban jelent meg, ahol mindkét oldalon fal volt. Amikor a szamár észrevette az Úr angyalát, a falhoz húzódott s odaszorította Bileám lábát. Erre az ismét megverte. Az Úr angyala ezután újra helyet változtatott, s egy olyan szűk helyre állt, hogy se jobbra, se balra nem lehetett kitérni. Amint a szamár meglátta, összerogyott Bileám alatt. Bileám erre haragra gerjedt és bottal verte a szamarat. Ekkor az Úr megnyitotta a szamár száját, s az így szólt Bileámhoz: Mit vétettem neked, hogy háromszor is megvertél? Bileám ezt felelte a szamárnak: Mert csúfot űztél belôlem. Csak lett volna kardom, meg is öltelek volna! A szamár így válaszolt Bileámnak: Hát nem én vagyok a szamarad, amelyen kezdettôl mind a mai napig lovagoltál? Megtagadtam- e valaha is a szolgálatodat? Azt mondta: Nem. Az Úr most megnyitotta Bileám szemét, így meglátta az Úr angyalát, amint kivont kardot tartva kezében ott állt az úton. Erre meghajolt és arcra borult. Az Úr angyala azonban így szólt hozzá: Miért verted meg háromszor is a szamarat? Lásd, én álltam utadat, mert sietésed ellenemre van. A szamár észrevett s már háromszor kitért elôlem. Ha nem tért volna ki, akkor bizony már megöltelek volna, de ôt életben hagytam volna. Bileám azt felelte az Úr angyalának: Vétkeztem. Nem tudtam, hogy te voltál, aki az úton szemben álltál velem. Most már visszafordulok, ha nem tetszik neked a dolog. De az Úr angyala ezt mondta: Menj el az emberekkel! De csak azt szabad mondanod, amit sugallok neked. Bileám erre folytatta útját Moáb vezéreivel.'' (Szám 22,22-35) A 34. versben mindenesetre Bileám vétke nem arra vonatkozik, hogy elment a király követeivel, hanem arra, hogy megverte a szamarát. A 35. vers, amelyben Bileám engedélyt kap arra, hogy elmenjen a követekkel, képezi az átmenetet a nagy elbeszélésegységhez. A második Péter-levél szerint a szamár, s nem az Úr angyala akadályozta meg a prófétát abban, hogy tervét kivitelezze. A szerzô talán arra gondol, Bileámot csak a szamár viselkedése tette figyelmessé az Úr angyalára. Ezen hagyomány szerint Bileám nem valósította meg tervét. Ez azonban ellentétben áll a Szám 31,16-tal. A MTörv 23,5-6 és a Neh 13,2 szerint Bileám megátkozta Izraelt, de Isten áldássá formálta az átkát. Mindenesetre a Bileám áldásáról szóló hagyomány az ôsibb, a leértékelô ábrázolás a jóval késôbbi. A második Péter-levél szerzôje csak egyet ragadott ki a különbözô lehetôségek közül. Számára mindenekelôtt az volt a fontos, hogy Bileám kapzsiságát, illetve megfenyítését kidomborítsa. A példával a tévtanítókat akarja figyelmeztetni, akik kapzsiságuk következtében attól sem riadnak vissza, hogy kárhozatba taszítsanak embereket. Ezért számukra is biztos az ítélet. A 17. vers ismét világosan jelzi, hogy a szerzô felhasználta a Júdás- levelet. A Júd 12-13 a tévtanítók jellemzésére négy képet sorol fel: ,,víz nélküli felhôk, melyeket a szél ide-oda kerget; késô ôszi, gyümölcstelen, kétszer kiveszett, gyökerestül kitépett fák; saját gyalázatukat tajtékzó, vad tengeri hullámok; bolygó csillagok, akikre a legfeketébb sötétség vár mindörökre.'' Ebbôl a négy hasonlatból a második Péter-levél szerzôje csak kettôt választ ki, de nem változatlan formában veszi át azokat. ,,Víz nélküli felhôk'' helyett ,,víz nélküli források''-at ír. Valószínűleg arra gondolt, hogy a felhôk mindig tartalmaznak vizet. A ,,víz nélküli források'' kifejezés önmagában véve persze szintén ellentmondás, mert ha egy földlyukból vagy sziklahasadékból nem folyik víz, akkor nem beszélhetünk forrásról. Ennél a hasonlatnál leginkább a Jer 2,13-ra lehet gondolni: ,,Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak engem, az élô vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.'' Ezzel a képpel a szerzô a tévtanítók csalárd magatartását szemlélteti: a kiapadt forrásokhoz hasonlóan nem adják, amit kellene nekik. A levélíró a felhôk hasonlatáról sem akart lemondani, s ezért azokról egy második példát képezett: a tévtanítók olyan felhôkhöz hasonlítanak, melyeket a szél maga elôtt hajszol, anélkül, hogy a hôn óhajtott esôt meghoznák. Éppen így a tévtanítókban sincs meg az, amit színlelnek: csupán csalárd hamis tanítók. A Júdás-levél negyedik hasonlatából a szerzô csak az ítélet meghirdetését vette át: ,,...akikre a legfeketébb sötétség vár''. A felsôfok, a legmagasabb fokozat, hebraikus formában jut kifejezésre: sötétségek sötétsége. A görög ,,zóphosz'' szó sötétséget, homályt jelent, a ,,szkótosz'' fônév értelme szintén sötétség, homály. A ,,sötétség'' már az Ószövetségben is az ítélet képe. Hanna hálaadó énekében (1 Sám 2,9) olvassuk: ,,A hűségeseknek oltalmazza lépteiket, a gonoszok meg elpusztulnak a sötétségben...'' Ámosz pedig így hirdeti meg az Úr napját: ,,Jaj azoknak, akik az Úr napja után vágyakoznak! Mi lesz számotokra az Úr napja? Sötétség, nem fényesség!'' (Ám 5,18) A második Péter-levél szerzôje ennélfogva minden nehézség nélkül egy ítéletet meghirdetô képpel fejezhette be hasonlatait. Azt a megjegyzést, amely a Júdás-levélben a bolygó csillagokra, vagyis az apokrif Hénok könyvében szereplô bukott angyalokra vonatkozik, tudatosan hagyta el. Amit az imént képszerűen fejezett ki a szerzô, azt most egyenes beszédben ismétli meg: a tévtanítók kérkedô beszédei valójában nem mások, mint oktalanság és üres ámítás. A szövegösszefüggésbôl világossá válik, hogy az eretnekek a parancsoktól való szabadságot hirdették, amely a testi vágyak kielégítését teszi lehetôvé. Az ilyen jellegű tanítás mindenekelôtt az újonnan megtérteknél talált kedvezô fogadtatásra: azoknál, akik éppen hogy szakítottak a tévedéssel, vagyis a pogánysággal, s még nem tudtak az igazság és a tévedés között világosan különbséget tenni. A tévtanítók szabadságot ígérnek, és szabadosságot értenek rajta. Visszaélnek a keresztény szabadságról szóló tanítással. Bár Krisztus megszabadított az Istentôl való távolság és a bűnnek való kiszolgáltatottság állapotából, és Isten gyermekeivé tett minket, de ennek az új létnek, ennek az új állapotnak az Isten iránti szeretetteljes és engedelmes önátadásban kell megmutatkoznia. Aki nem így tesz, megtagadja és feláldozza az újonnan megszerzett szabadságot. A tévtanítók ennélfogva már elveszítették az igazi szabadságukat: foglyok ôk, a bűn és a romlottság rabszolgái. A ,,romlottság'' a 19. versben megszemélyesítve jelenik meg. A folytatásban szereplô fordulat -- ,,annak rabja lesz valaki, aki ôt legyôzte'' -- az ókori hadijognak felel meg: a legyôzött a gyôztes rabszolgájává vált. Ilyenformán lettek a tévtanítók a ,,romlottság rabszolgái''. Ez a kifejezés mindenesetre rövidített, mivel a gnosztikusok elôször a bűn rabjai lettek, és ennek következtében kerültek a romlottság hatalmába. Ily módon végül is a romlottság lép fel gyôztesként. Azt, hogy a tévtanítók a romlottságnak estek áldozatul, a levélíró még tovább ecseteli, mivel a híveket akarja figyelmeztetni és elrettenteni. Mindenekelôtt azt akarja nekik bemutatni, mit is jelent, ha valaki hívô lesz, majd ismét elpártol. A tévtanítók egyszer már megszabadultak a világ bűnnek való kiszolgáltatottságától, amikor megismerték és hittel elfogadták Krisztust mint ,,Urukat és Üdvözítôjüket'': mint Urat, akinek hívô engedelmességgel alávetették magukat, és mint Üdvözítôt, akitôl az üdvösségüket várták. Ha valaki Krisztushoz oly közel jutott, és azután ismét elfordul tôle, akkor az ilyen elpártolás sokkal rosszabb (ld. Mt 12,45), mintha sohasem ismerte volna meg ôt. Ezért a tévtanítók sokkal tudatosabban tagadják meg Krisztust, mint ahogy azt a pogányok egyáltalán megtehetik. Ennek megfelelôen a bűnük is sokkal nagyobb, s ily módon a büntetésük is. A szerzô világosan kimondja: jobb, ha valaki meg sem tér, mintsem hogy elpártoljon a hittôl, az igaz életmódot jelentô ,,igazságosság út''-jától. Ez a kifejezés már az Ószövetségben is megtalálható (Péld 12,28; 16,31). Az igaz magatartás azonban az Újszövetségben sokkal mélyebb értelmű: az az új igazságosság, amelyet Krisztus hirdetett meg, s amelyet a keresztáldozata által tett lehetôvé és adott ajándékba. A 2 Pét 2,2-ben a szerzô az ,,igazság útja'' megnevezést használta a hitre. Helyes tanítás és helyes élet együvé tartoznak, s együtt alkotják a keresztény élet teljességét. A hit nem zárja ki Isten parancsait, hanem magában foglalja. Nem érvényteleníti, és fölöslegessé se teszi azokat. Az erkölcsi követelmények teljes mértékben érvényben maradnak. Jelentôs, hogy a szerzô nem ,,parancsok''-ról beszél, hanem az ,,áthagyományozott szent parancsolat''-ról. Ezzel a következôt akarja kifejezésre juttatni: a szeretet egyetlen parancsa Isten valamennyi parancsát összefoglalja. Ez a parancs szent, mert Isten szentségének a következménye. A tévtanítók feletti ítéletet a szerzô végezetül két közmondásszerű kijelentéssel foglalja össze. Az elsô közmondás a Példabeszédek könyvébôl való: ,,Amint a kutya visszatér ahhoz, amit kihányt, úgy hajtja a bolond is egyre badarságát.'' (Péld 26,11) Miként a kutyák újra felfalják azt, amit kihánytak, úgy térnek vissza a tévtanítók is a már egyszer elhagyott bűneikhez. A kutyákon vadon élô kutyák értendôk, nem pedig házi vagy udvari kutyák. A ,,kutya'' és a ,,sertés'' összekapcsolása egyébként a hegyi beszédben is megtalálható (ld. Mt 7,6). A második közmondás az Achikár-regényben (asszír-babiloni irat; a fordító megj.) olvasható: ,,Olyan voltál... mint egy sertés, amely megfürdött. Ám amikor meglátott egy iszapos gödröt, belement és meghempergett benne. Majd a társait is hívta: Gyertek, fürödjetek!'' (W. Schrage) A tévtanítók, a sertésekhez hasonlóan, az újjászületés fürdôje (ld. Tít 3,5) után a mocsokba, a ,,világ posványába'', vagyis a bűnös, Isten akaratával ellenkezô életmódhoz tértek vissza. ======================================================================== Krisztus második eljövetele (3,1-18) 1. A tévtanítók (3,1-4) A szerzô már levelének kezdetén (ld. 1,16k) felismerhetôvé tette célkitűzését: megcáfolni azokat a tévtanítókat, akik tagadták Krisztus második eljövetelét. A cáfolat részletesen a 3. fejezetben történik. A szerzô legelôször is utalást tesz egy korábban írt levelére, amelyen nyilvánvalóan az elsô Péter-levelet érti. Ez az utalás jelzi, hogy a levélíró ismerte az elsô Péter-levelet, s azt tekintéllyel bíró, a hit szempontjából mértékadó iratnak ismerte el. Ez arra tanúbizonyság, hogy a második Péter-levél megírásának idején már megkezdôdött az újszövetségi kánon kialakulása. Feltűnô, hogy levelének utolsó fô részében a szerzô többször megismétli a ,,szeretetteim'' megszólítást (1.8.14.17. v.). Az olvasóknak ez a gyakori közvetlen megszólítása talán arra utal, hogy a szerzô most érkezett el levelének fô mondanivalójához. Ismét fontosnak tartja, hogy emlékezetbe idézze (ld. 1,12) az ószövetségi próféták jövendöléseit és az Úr parancsát, melyet az apostolok hagyományoztak át. Itt mindenekelôtt a parúzia ígéretére kell gondolnunk. Krisztus második eljövetele váratott magára, ezért vált a hit parancsává: a hitnek minden kétellyel szemben ellent kell tudni állnia. A próféták ugyan nem jövendöltek Krisztus második eljövetelérôl, de nekik is meg kellett tapasztalniuk, hogy jövendöléseik gúny tárgyává váltak, mert nem teljesedtek be azonnal. Ezt Ezekiel könyvébôl tudjuk: ,,Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Emberfia, mit akartok azzal a mondással, amely Izrael földjén járja: A napok múlnak, s a látomások nem válnak valóra. Mondd meg ezért nekik: Ezt mondja az Úr, az Isten: Véget vetek ennek a mondásnak, és nem beszéltek többé így Izraelben. Mondd meg nekik: Közel vannak a napok, amikor minden látomás valóra válik. Nem lesz többé hamis látomás, sem csalárd jövendölés Izrael házában. Mert én, az Úr beszélek. Amit mondok, az valóra válik, késedelem nélkül. Igen, ti lázongó nemzedék, megélitek, hogy amit kimondok, azt valóra is váltom, -- mondja az Úr, az Isten.'' (Ez 12,21- 25; ld. még Hab 2,3) A parúzia késése Jézus igehirdetésének középpontjában az Isten uralma közvetlen közelségérôl szóló tanítás állt: ,,Jézus...hirdette az Isten evangéliumát és azt mondta: Beteljesedett az idô, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.'' (Mk 1,15) Jézus személyében, igehirdetésében és tevékenységében Isten uralma kezdetszerűen máris jelen van a világunkban. Ezt tanúsítja a Máté- evangélium: ,,De ha én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa.'' (Mt 12,28) Az elsô keresztény közösségek, amelyek Jézus halálában és feltámadásában a halottak egyetemes feltámadásának kezdetét látták, Jézus hatalomban és dicsôségben történô visszatérését még saját életükben bekövetkezô eseményként várták (W. Schrage). Erre a közeli várakozásra a Márk-evangéliumban találunk támpontot: ,,Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek.'' (Mk 13,30; a 26. és a 27. versekben éppen Krisztus második eljövetelérôl volt szó.) Ezt a meggyôzôdést képviselte Pál apostol is: ,,Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végsô harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk.'' (1 Kor 15,51-52) A Tesszalonikiekhez írt elsô levélben még egyértelműbb megfogalmazást nyer ez a felfogás: ,,Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élôk, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem elôzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a fôangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennybôl. Elôször a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhôkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!'' (1 Tessz 4,13-17) Még a Máté-evangéliumban is visszatükrözôdik Krisztus második eljövetelének közeljövôre való várása: ,,Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba, mert bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön.'' (Mt 10,23) Ennek ellenére az ôsegyháznak meg kellett tapasztalnia, hogy az elsô nemzedékbôl néhányan meghaltak. Ezért már a Márk-evangéliumban egy lehatárolás található: ,,Aztán még hozzáfűzte: Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevôk közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövô országát.'' (Mk 9,1) Itt már csak egyesekre vonatkozik az az ígéret, hogy Krisztus második eljövetelét megérik. Több példabeszédben is visszatükrözôdik annak tudomásul vétele, hogy a parúzia elmaradt, és szemmel láthatóan még várat magára: ,,Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idô. Éppen úgy, mint az idegenbe készülô ember, aki otthagyja házát és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapusnak is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel.'' (Mk 13,33-35; Lk 19,12; Mt 25,14) Mivel Krisztus második eljövetele késett, a fiatal egyház teljes mértékben tudatosította, hogy a parúzia idôpontja bizonytalan: ,,Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok.'' (Mt 24,44) Krisztus második eljövetelének idôpontjáról ezt olvassuk a Márk- evangéliumban: ,,Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sôt még a Fiú sem, csak az Atya.'' (Mk 13,32) Krisztus második eljövetelének elmaradása a zsidókeresztény közösségekben nem vezetett komolyabb válsághoz. Hívô módon sikerült azt feldolgozni. Másként történt ez a pogánykeresztény közösségekben. Feltűnô, hogy a 2. versben a levélíró többes számban beszél az apostolokról, vagyis az apostolkollégiumra céloz. Ez már egy késôi fejlôdést mutat, mert eredetileg a közösségek általában egy-egy apostol felügyelete alatt álltak. Csak késôbb tudatosult igazán, hogy a sok helyi egyház egy nagy közösséget alkot, amely mindent egyformán magáénak mondhat, az apostolokat is. A 3. vers ismét a végrendelet-műfaj stílusát követi, hiszen a gúnyolódók Péter apostol szemszögébôl kerülnek bemutatásra. Valójában itt kezdôdik el a szembeszállás a tévtanítókkal, akik Krisztus második eljövetelén gúnyolódnak. A 4. versben a levélíró az eretnekeket idézi, akik a híveknek a következô ellenvetést teszik: ,,Hol van megígért eljövetele? Hiszen amióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétôl fogva volt.'' A görög szövegben ismét a ,,parúszia'' szó áll, amelyet egy uralkodó dicsôséges, teljes pompával és tekintéllyel történô megérkezésére használtak. A tévtanítók tehát azon gúnyolódnak, hogy Krisztus hatalommal és dicsôséggel kísért második eljövetele elmaradt. Ezzel a gúnnyal a hívek találva érzik magukat, és zavarba kerülnek. A gnosztikusok valójában semmiféle világvégi beteljesedést nem vártak, mert számukra a feltámadás máris megtörtént, miként azt a Timóteushoz írt második levélbôl tudjuk: ,,...akik eltévelyedtek az igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már végbement.'' (2 Tim 2,18) A gnosztikusok csak a saját személyes üdvösségükkel számoltak, a világot pedig kizárták az üdvösségbôl. Ezért hivatkoznak arra, hogy a teremtett világban az ,,atyák'', vagyis a megelôzô nemzedékek óta semmi sem változott. Ezekre az ellenvetésekre a levélíró most részletesebben is kitér. 2. A cáfolat (3,5-7) A levél szerzôje azt válaszolja a tévtanítóknak, hogy a világ kezdete óta egyáltalán nem maradt minden a régiben. Így ír: ,,...az ég már régóta volt, és a föld is, amely az Isten szavára vízbôl és víz által állt elô.'' A szerzô itt a Ter 1,2-re utal: ,,...sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek felett.'' E szerint a teremtés-elbeszélés szerint a víz képezi az ôselemet, amelybôl a világ elôállt. A semmibôl való teremtés késôbb nyert egyértelmű megfogalmazást (ld. 2 Makk 7,28). Az ókori ember a földet korong alakúnak gondolta, amely fölött az ég kupolája terül el, s amely mint egy cölöpépítmény az ôstengerbe épül be. Ez a felfogás áll a Zsolt 24,1-2 mögött: ,,Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és minden lakója. Ô alapozta tengerekre, és megerôsítette a vizek fölött.'' Ez a világ, mondja a levélíró, amely vízbôl jött elô, a vízözön idején víz által pusztult el. A vízözönt a Biblia ténylegesen úgy mutatja be, mint a teremtés egyfajta visszavonását: ,,...ezen a napon megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az ég csatornái.'' (Ter 7,11) Ez éppen az ellentéte a világ létrejöttének: ,,Isten újra szólt: A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.'' (Ter 1,6) A vízözön alatt összefolytak a mennyei óceán vizei és a föld alatti vizek. Isten szavára és a víz által -- ,,e kettô által'' (6. v.) -- keletkezett és pusztult el tehát a világ. Ez a gondolatmenet Thalész görög filozófus kijelentésére is emlékeztet: ,,Minden vízbôl van, és vízzé oldódik fel minden.'' (W. Grundmann) A mostani világ új teremtésnek számított. Ezt tanúsítja Szent Kelemen elsô levele a korintusiakhoz: ,,Noé hűségesnek találtatott abban, hogy szolgálatával a világ újjászületését hirdette meg, és általa mentette meg az Uralkodó még azokat az állatokat is, amelyek vele egyetértésben mentek be a bárkába.'' (1 Korint 9,4) A világ egykori, a vízözön idejében bekövetkezett pusztulásából, illetve az azt követô újjáteremtésbôl ki nem mondottan következik, hogy a jelenlegi világunk is el fog egyszer múlni. Az ôstörténet az ember lényegét és a világban való helyét mutatja be szimbolikus elbeszélések formájában. A katasztrófákat kezdettôl fogva Isten büntetô ítéletének tekintették. De minden katasztrófa után maradtak túlélôk is, s új kezdetre nyílt lehetôség. Az emberek erôszakos és iszonyatos tettei miatt a földnek már régen el kellett volna pusztulnia, ha Isten-- kegyelembôl -- nem tartotta volna azt fönn. A késôbbi idôkben ezeket a tanító célzatú elbeszéléseket történelmi eseményekként fogták fel. Ebbôl keletkezhetett az a nézet, hogy a most fennálló világunk már a második a teremtés után, a tökéletes világ pedig, amelyre várunk, a harmadik lesz. A vízözönnek és Krisztus második eljövetelének az összehasonlítását a Mt 24,37-ben is megtaláljuk: ,,Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban történt'' (ld. Lk 17,26). A levélíró azután így folytatja: ,,A mostani eget és a földet pedig ugyanaz a szó megôrizte a tűznek, fenntartván azokat az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára'' (7. v.). Világégés A világégéssel kapcsolatos elképzelés perzsa eredetű. A tűz persze már az Ószövetségben is Istennek a haragját és ítéletét szemléltetô kép volt. Ezt tanúsítja a Szof 1,18: ,,Ezüstjük, aranyuk nem mentheti meg ôket, Az Úr haragjának napján, féltékenysége tüzében elpusztul az egész föld, mert megsemmisíti, kiirtja a föld minden lakóját.'' Jahve által meghirdetett világégésrôl legelôször az utolsó fogság utáni prófétánál olvasunk: ,,Égen és földön jeleket mutatok, vért és tüzet, füstoszlopokat. A nap elsötétedik, a hold vérré változik, mielôtt eljön az Úr nagy és rettenetes napja.'' (Jo 3,3) Joel prófétát a perzsa eszmék már befolyásolhatták. Az ,,Ádám és Éva élete'' című apokrif iratban a világ kétféle pusztulásáról van szó: ,,Hat nappal Ádám halála után Éva felismerte, hogy meg kell halnia. Összegyűjtötte valamennyi fiát a leányaival együtt, Szetet harminc testvérével és harminc nôvérével, és így szólt hozzájuk: Gyermekeim, hallgassatok rám! Tudtul akarom adni nektek: Amikor én és atyátok semmibe vettük Isten parancsát, Mihály fôangyal ezt mondta nekünk: Bűneitek miatt Urunk haragvó ítéletet hoz majd utódaitokra, elôször víz által, majd másodszorra tűz által. E kettô által ítéli meg Isten az egész emberi nemet'' (49). A világégés gondolata a hellenizmusban is teret nyert magának. A negyedik Szibillai jóslat (171-192) világégést, ítéletet és újjáteremtést hirdet meg: ,,Ám ti, teli gonosz érzülettel, nem hallgattok rám, mindezt csak gonosz fülekkel fogjátok fel, mivel örömet leltek a gonoszságban. Akkor az egész világra tűz fog lecsapni, amelyet nagy jel kísér kardokkal és harsonazúgással naplementekor. Az egész világ egy hatalmas kiáltást és egy félelmetes hangot hall. Ô pedig felégeti az egész földet, kiírtja az egész emberi nemet, minden várost a folyókkal és a tengerrel együtt. Mindent fel fog égetni, minden fekete porrá válik. Miután minden porrá és hamuvá vált, Isten megszünteti a kimondhatatlanul nagy tüzet, amelyet ô lobbantott lángra, s maga Isten formálja át ismét az emberek porát és maradványait, s olyanná teszi a halandókat, mint amilyenek korábban voltak. Azután következik az ítélet, melyet maga Isten tart. Ismét megítéli a világot. S mindazokat, akik gonosz szándékkal vétkeztek, a föld újra magába zárja sírboltjukban, az iszapos Tartarusz-ban, a gyűlölt pokolban. Az igazak azonban ismét a földön élnek. Isten visszaadja az igazaknak lelküket az élettel és a kegyelemmel együtt. Mindnyájan viszontlátják egymást, és a nap kedves, kellemes fényét szemlélik. Mily boldog az az ember, aki megéri azt az idôt!'' A Szofoklésztól ránk maradt egyik töredékben pedig az egész kozmosz helyreállításáról olvasunk: ,,Eljön majd az óra a világ számára, amikor az aranyszínű ég az egész tűztengert lezúdítja reá. És a falánk láng felfal mindent, ami a magasban és a földön található, miközben nem ismer sem mértéket, sem határt. Amikor ily módon elmúlik a mindenség, eltűnik a tenger hullámainak egész mélysége is. A teljesen felégett földön nincsen semmiféle társas élet, és szárnyas lények sincsenek többé. Ezután a föld mindent visszakap, ami korábban elpusztult.'' (Szomorújáték 1-11) A második Péter-levél szerzôje tehát széles körű hagyományban áll fejtegetéseivel. Sarokba szorítja a gúnyolódó tévtanítókat, a híveket pedig arra ösztönzi, hogy kitartóan várják Krisztus második eljövetelét. A tévtanítókat egyúttal meg is fenyegeti: ha nem térnek meg, az ítélet napján az istentelenekkel együtt fognak elpusztulni. 3. A parúzia idôpontja kiszámíthatatlan (3,8-13) A szerzô újabb bizonyítékot hoz fel azért, hogy az Úr második eljövetelének látszólagos elmaradását igazolja, a tévtanítók gúnyolódását megcáfolja és a keresztény közösségeket a parúzia várásában megerôsítse. Miként azt a ,,marana tha'', ,,Jöjj el Urunk!'' (1 Kor 16,22) imádság is alátámasztja, az ôsegyház teljesen Krisztus eljövetelére összpontosított. Ennélfogva az eljövetel késése olyan kérdést vetett fel, amely igen érzékenyen érintette a keresztény közösségeket. Ezért a levélíró új gondolatmenetet indít, és megismétli a ,,szeretteim'' megszólítást. Ismét egész szívvel olvasóihoz fordul. A parúzia elmaradását Isten nagyságával indokolja meg, amely minden emberi idômérték felett áll. Állítása a Zsolt 90,4-en alapul: ,,Mert ezer év elôtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli ôrállás.'' Hogy Isten idôtlenségét még jobban kidomborítsa, a szerzô fordítva is alkalmazza a zsoltárverset: ,,az Úr elôtt egy nap annyi, mint ezer esztendô, és ezer esztendô annyi, mint egy nap.'' Ezzel azt akarja mondani, hogy az ígéretet akkor sem szabad kérdésessé tenni, ha Krisztus eljövetele a várakozások ellenére még nem következett be, mert Isten számára a nagy idôtáv is csak rövid idô. A szerzô ezzel a felismeréssel lemond mindenféle idômeghatározásról. Krisztus második eljövetele teljes mértékben kiszámíthatatlan, és Isten kifürkészhetetlen titka marad. Ezt a Márk-evangélium szerzôje is tudja: ,,Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sôt még a Fiú sem, csak az Atya.'' (Mk 13,32) A levélíró még egy lépéssel továbbmegy. Tudja, hogy a parúzia késése a keresztények számára is komoly aggodalom forrása (ld. ,,irántatok'' /UKB/, illetve ,,bennünket'' /KNB/ a 9b versben). Ezért még ,,késés''- rôl sem akar beszélni. Jól tudja, hogy ami késlekedésnek látszik, az valójában Isten elnézése és türelme, amely idôt hagy a megtérésre. Erre a belátásra már az Ószövetség egyik bölcsességi tanítója is eljutott, aki az Egyiptomban üldözést szenvedô zsidókat akarta vigasztalni azért, mert Isten késlekedett a kínzók feletti ítélettel, és látszólag hiába vártak a közbelépésére: ,,De te mindenkin könyörülsz, mert mindent megtehetsz és elnézô vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak.'' (Bölcs 11,23) Szent Pál pedig így ír a bűnösöknek: ,,Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnézô, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bűnbánatra akar vezetni?'' (Róm 2,4) Isten tehát csakis szeretetbôl késlekedik, mert ô minden ember üdvösségét akarja. Ezt támasztja alá a Timóteushoz írt elsô levél: ,,Hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert bízunk az élô Istenben, aki minden embernek üdvözítôje, kivált a hívônek.'' (1 Tim 4,10) Bár az ígéret beteljesedése még várat magára, mégis biztosan be fog következni, mégpedig hirtelen és váratlanul: miként a tolvaj. Ezt a képet is a hagyományból vette a levél szerzôje. Jézus egyik példabeszédében olvassuk: ,,Gondoljatok erre: Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok.'' (Mt 24,43-44; ld. még 1 Tessz 5,2; Jel 3,3; 16,15) A levélíró ezután a világ tűz által való elpusztulását mutatja be, amelyre a 3,7-ben már utalást tett: ,,Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűzben elenyésznek, a föld és a rajta levô teremtmények pedig elégnek'' (10. vers). A szentírásmagyarázók között nincs egység afelôl, mit is jelent az ,,elemek'' (sztoicheia) kifejezés. E tekintetben igen eltérô nézetek vannak. Egyesek az ,,elemek''-en a teremtett világ alapvetô összetevôit irtik, mások az égitesteket, vagyis a napot, a holdat és a csillagokat. Ezen vélemény képviselôi a Szibillai jóslatokra hivatkozhatnak: ,,A menny több szintű boltozata lehull a fenséges földre és a tengerre. Azután hatalmas tűzfolyam árad szüntelenül, felégeti a földet és a tengert, egybeolvasztja az ég boltozatát, a föld színét, sôt magát a teremtett világot, és ismét tisztává bontja szét azokat. Azután nem fogsz többé a csillagok világos gömbjeire figyelni.'' (SzibJósl III, 83-88) Más magyarázók olyan szellemi létezôkre gondolnak, amelyek minden kozmikus erôt áthatnak. Nézetüket a ,,Lévi végrendelete'' című apokrif irat támasztja alá: ,,Tudjátok meg tehát, az Úr ítéletet fog tartani az emberek fiai felett, akkor majd a sziklák megrepednek, a Nap elsötétül, a vizek kiszáradnak, a tűz kialszik, minden teremtmény megsemmisül, a láthatatlan lelkek elenyésznek.'' (LéviVégr 4,1) Pál apostol az ,,elemek'' szóval ténylegesen angyali lényeket jelöl: ,,Így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgálatában álltunk.'' (Gal 4,3) E mögött a kifejezésmód mögött az a szemlélet áll, hogy mennyei lények uralják a négy elemet, vagyis a világ alapanyagait. Az ,,elemek'' ilyen értelemben szerepelnek a Kolosszeiekhez írt levélben is: ,,Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és a világ elemein alapszik, nem pedig Krisztuson.'' (Kol 2,8; ld. 20. v.; Zsid 5,12) Ez a szóhasználat olyannyira elterjedt, hogy a 2 Pét 3,10-ben is szellemi lényekre gondolhatunk, már csak azért is, mert a titkos ismereteikkel kapcsolatban éppen a gnosztikusok hivatkoztak angyalokra. Mindez persze igen korhoz kötött felfogás. A vers utolsó részének -- ,,a föld és a rajta levô teremtmények pedig elégnek'' -- a görög szövege bizonytalan formában lett áthagyományozva, s ennek következtében a különbözô fordítások igen eltérôek lehetnek. Ezen a napon minden földi dolog ítélet alá esik majd, s minden gonoszság elnyeri büntetését. Csak a szent élet és az igazi istenfélelem mentesít a kárhoztató ítélettôl. Ezért a Krisztus hamarosan vagy hirtelen bekövetkezô második eljövetelére való várakozás intenzív vallásos életre ösztönöz. A híveknek azonban nemcsak várniuk kell a parúziát, hanem ,,siettetni'' is. Ez a gondolat a rabbinikus zsidóság hitével egyezik meg, mert a rabbik azt tanították, hogy a törvény elôírásszerű megtartása által siettetni lehet a Messiás megváltást hozó eljövetelét. A Csel 3,19-20 szerint is a megtérés képezi Krisztus második eljövetelének elôfeltételét: ,,Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétôl a megenyhülés ideje, és elküldje az elsôsorban nektek rendelt Megváltót, Jézust.'' Ezek a versek Péternek a jeruzsálemi templom terén tartott beszédébôl valók, tehát zsidóknak szólnak. A második Péter-levél szerzôje magáévá tette ezt a felfogást. Ennélfogva a következôt akarja közölni olvasóival: Ha Krisztus azért késlekedik eljövetelével, hogy idôt hagyjon a megtérésre, akkor annál hamarabb fog eljönni, minél szentebbé válik egyháza. Krisztus második eljövetelével azonban a világ nem szűnik meg létezni, csak a jelenlegi alakja pusztul el. A világ átváltozik, megdicsôül és teljesen megújul. Ezt a reményt már egy ószövetségi próféta is táplálta: ,,Mert a hajdani nyomorúság feledésbe megy, és eltűnik a szemem elôl. Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek.'' (Iz 65,16b-17) Egy új, örökké tartó világról a Máté-evangélium is említést tesz: ,,Jézus így válaszolt: Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsôséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.'' (Mt 19,28) Új eget és új földet ígér a Jelenések könyve is (Jel 21,1). Azt nem tudjuk, hogyan is néz majd ki az újjá teremtett világ. Csak egy a biztos: minden gonoszság meg fog semmisülni. Ezt a bizonyosságot is a zsidósággal együtt vallja a levélíró. Salamon zsoltáraiban olvassuk: ,,Bölcsességben és igazságban elűzi a bűnösöket az örökségbôl... Azután szent népet gyűjt össze, melyet igazságosan kormányoz, és megítéli az Úrtól, az ô Istenétôl megszentelt nép törzseit. Nem engedi többé, hogy igazságtalanság lakozzék körükben, s aki ismeri a gonoszságot, nem lakhat körükben.'' (Sal Zsolt 17,26-29) Feltűnô itt a ,,lakni'' kulcsszó, mivel a második Péter-levél szerzôje így fogalmazott: ,,ahol igazság lakik''. A szerzô megszemélyesítette az igazságot. Az ilyen jellegű képi nyelvet igen kedveli a keleti ember. 4. Befejezô buzdítás (3,14-18) A 11. és 12. versekben a szerzô utalt már arra, hogy Krisztus második eljövetelének a várása istenfélô életre ösztönöz, sôt megköveteli azt. Ezt az irat végén különösen is olvasói lelkére akarja kötni. Mivel az új világba csak az igazságosság juthat be, mindenkinek, aki ezt a célt el akarja érni, arra kell törekednie, hogy kifogástalanul éljen Isten elôtt, és tartsa magát távol a tévtanítóktól, akiket a levélíró a 2,13- ban ,,piszok- és szennyfoltok''-nak nevezett. Ha a hívek ehhez igazodnak, akkor békében, igazi, kegyelmi kapcsolatban élnek Istennel. S ebben az esetben a parúzia késését úgy fogják fel, mint Isten türelmét, amely idôt hagy nekik arra, hogy mélyebben meggyökerezzenek az üdvösségben, a nekik ajándékozott földi életet pedig hálásan használják fel. Hogy nagyobb nyomatékot adjon buzdításának, a levélíró Pálra hivatkozik, akit kifejezetten ,,szeretett testvérünk''-nek nevez. A Pál és Péter közötti feszültségek és viták (ld. Gal 2,11-14; 1 Kor 1,12) már rég a múlthoz tartoznak. Pétert és Pált mint az ôsegyház vezetô személyiségeit a késôbbi hagyomány egyre szorosabban összekapcsolja. Ennek a fejlôdésnek a legkorábbi tanúbizonysága Szent Kelemen elsô levele (kb. 96-98): ,,A lázongás és az irigykedés miatt a legnagyobb és legigazibb oszlopok szenvedtek üldöztetést, és egészen a halálig küzdeniük kellett. Idézzük szemeink elé a jóságos apostolokat! Péter, ki az igazságtalan lázongás miatt nem egy és nem kettô, hanem számtalan szenvedést tűrt, ilyenképpen szenvedte el a vértanúhalált, és jutott a dicsôség megérdemelt helyére. A lázongás és a viszálykodás következtében mutatta fel Pál is a türelmességben való gyôztes bajvívását. Hét ízben kellett neki börtönt elviselni, menekült, megkövezték, hirdette az igét keleten és nyugaton, hitének nagy híre messzire elterjedt; az egész világon tanította az igazságot, így jutott el nyugat határához, majd a kormányzók elôtt halt vértanúhalált; ilyenképpen hagyta el ô ezt a világot, és jutott a megszentelés helyére, így lett belôle a béketűrés legkiemelkedôbb mintaképe.'' (1 Korint 5,2-7) Röviden és tömören írja Antióchiai Szent Ignác püspök (meghalt 98-117 között): ,,Nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál.'' (Ign Róm 4,3) A második Péter-levél szerzôje különösen Pál apostol bölcsességét dicséri. Szent Polikárp, Szmirna püspöke (meghalt 155 táján) is a Filippiekhez írt levelében hasonló dicsérettel adózik a népek apostolának: ,,Hiszen sem én, sem más nem léphet a boldog és dicsô Pál bölcsességének nyomába se, aki nálatok volt, az akkor élô emberek színe elôtt tanította az igazság igéjét, pontosan és biztosan, aki, amikor tôletek távol volt, akkor is írt nektek leveleket, melyekbe ha beleolvastok, a nektek adott hit épülésére fog szolgálni.'' (Fil 3,2) A levélíró a páli levelek tartalmára való igen általános hivatkozással támasztja alá buzdítását. Amikor azt hangsúlyozza, hogy Pál ,,a neki adott bölcsesség szerint'' írt, Pál tanítói tekintélyét tanúsítja, leveleit pedig, melyek már gyűjteményként léteztek, a ,,többi Írás'', vagyis az Ószövetség mellé helyezi. Lehetséges, hogy a ,,többi Írás'' kifejezés már újszövetségi iratokra is vonatkozik. Mindenesetre itt még a 3,1-nél is világosabban mutatkozik meg az újszövetségi kánon formálódása, illetve az apostoli iratok sugalmazottságának feltételezése. Miként az 1,20-ban, a szerzô itt is a Szentírás elferdítésétôl int óva. Mivel éppen a páli levelekben néhány dolog nehezen érthetô, a tévtanítók kezdettôl fogva mindig is elôszeretettel hivatkoztak erre az apostolra. Valószínűleg ezt tették Krisztus második eljövetelének tagadói is, akikkel szemben a szerzô a most vizsgálandó levéllel lép fel. A tévtanítók arra hivatkozhattak, hogy Pál igen korai idôpontra várta a parúziát (ld. 1 Kor 15,51). Ezenkívül könnyen félre lehetett érteni azt a tanítást, amelyet Pál a törvénytôl való szabadságról (pl. 2 Kor 3,17) és a lelki adományokról (ld. 1 Kor 2,6-16) adott, s a szabados életforma igazolására lehetett azzal visszaélni. Ám maguk a tévtanítók felelôsek a tévedésért, mert erkölcsi féktelenségükben nem hagyják magukat jobb belátásra bírni. Ez azonban kárhozatba viszi ôket. Levelének utolsó verseihez a szerzô ismét a Júdás-levélbôl kapott ösztönzést. A párhuzam félreismerhetetlen, akkor is, ha a levélíró másként juttatja kifejezésre a gondolatmenetet. A Júd 24-25-ben ezt olvassuk: ,,Annak, akinek hatalma van, hogy megôrizzen titeket a bűntôl, s szeplôtelenül és örvendezéssel állítson dicsôségének színe elé, az egyetlen Istennek, aki a mi Üdvözítônk Jézus Krisztus a mi Urunk által, dicsôség és magasztalás, hatalom és erô minden idô elôtt, most és mindörökkön örökké! Ámen.'' Záró doxológia egyébként csak a Rómaiakhoz írt levélben található még (16,25-27). A második Péter-levél szerzôje még egyszer óva int a tévtanítók félrevezetésétôl. Ismét a végrendelet-műfaj stílusában teszi ezt, amikor az alá nem becsülendô veszélyre -- amely már valóság -- ,,elôre'' figyelmeztet. A hívek is, nemcsak az újonnan megtértek, meginoghatnak a hitben, és a tévtanítók áldozataivá válhatnak. Ezért a levélíró a kegyelemben és ,,a mi Urunk és Üdvözítônk, Jézus Krisztus ismeretében'' való gyarapodást kíván nekik. A kegyelem olyan isteni erôt jelent, amely bennünk működik és Jézus Krisztus elmélyültebb ismeretéhez vezet. Az ismeretben való gyarapodás egyre erôsödô személyes kapcsolatot von maga után. A szerzô ezért Krisztusra vonatkozó dicsôítéssel fejezi be levelét : ,,Övé a dicsôség most és az örökkévalóság napján! Ámen.'' Az egész Újszövetségen belül csak a Timóteushoz írt második levélben található még egy olyan doxológia, amely kifejezetten Krisztusra vonatkozik: ,,Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstôl és átment mennyei országába. Dicsôség neki mindörökké. Ámen.'' (2 Tim 4,18) Mit ért a második Péter-levél szerzôje az ,,örökkévalóság napja'' kifejezésen? Egyik lehetséges értelmezés: a nap, amely maga az örökkévalóság. Erre a felfogásra a Jézus Sírák fia könyvében találunk bizonyítékot: ,,Mint csepp a tengerben, vagy mint egy homokszem, csak annyit érnek az évek az örökkévalóság napjához képest.'' (Sir 18,10) Mivel azonban a szerzô az egész levélben Krisztus második eljövetelét védelmezte, a levél végén is bizonyára erre akar emlékeztetni. Ennélfogva az irat utolsó mondata Krisztus dicsôségére utal, amely a végsô napon mindenki elôtt nyilvánvalóvá válik. Ezen a napon az örökkévalóság elnyeli az idôbeliséget, és minden hívô a felmagasztalt Úr dicsôségében részesedik majd. ======================================================================== Bevezetés 1. A levél szerzôje A levélíró a ,,Júdás, Jézus Krisztus szolgája, Jakab testvére'' (1. v.) formulával mutatkozik be. Az Újszövetség csak egyetlen Jakab és Júdás nevű testvérpárt ismer: az Úr ,,testvéreit'' (Mk 6,3). Bár az Úr testvérei nem tartoztak az apostolkollégiumhoz, mégis apostoli tekintéllyel rendelkeztek (ld. Gal 1,19). Az apostol cím nem korlátozódott kizárólag a Tizenkettô körére. Pál is ,,apostol''-nak nevezi magát, holott nem tartozott a Tizenkettô testületébe. Az Apostolok Cselekedetei Barnabást is ,,apostol'' megnevezéssel illeti (14,14), bár ô sem volt a Tizenkettô tagja. Az ,,apostol'', vagyis ,,küldött'' a felhatalmazott hithirdetôt jelöli, akiben Krisztus van jelen, és folytatja küldetését a világban. Pálnak az a kijelentése, hogy Jeruzsálemben az apostolok közül Péteren kívül csak Jakabot, az Úr testvérét látta, azt igazolja, hogy Jakab a hivatal tekintetében egy szinten állt az apostolokkal, és mint Jézus rokona nagy tekintélynek örvendett. Júdás is ilyen ,,apostol'' lehetett (ld. 1 Kor 9,5; 15,7). Annak, hogy a szerzô Jakab testvéreként mutatkozik be, az lehet az oka, hogy Jakab igen tekintélyes személyiség volt az ôsegyházban (ld. Gal 1,19; Csel 12,17; 15,13; 21,18). Szent Euzébiosz, Cézárea püspöke (kb. 265-339), az egyháztörténetében Hégészipposz-tól idéz egy történetet: ,, 'Az Úr rokonai közül még éltek Júdásnak, az ô test szerinti testvérének az unokái. Feljelentették ôket, hogy Dávid családjából származnak. Az evocatus Domitianus császár elé vezette ôket... Szabadon bocsátotta tehát ôket, és rendeletet adott ki, hogy szüntessék be az egyház üldözését. Kiszabadulásuk után vezetô szerepet kaptak az egyházakban, mint akik egyúttal az Úr tanúi és rokonai, és mivel béke volt, egészen Traianusig éltek.' Ezeket mondta Hégészipposz'' (III,20). Ez a történet magyarázatot adhat arra, hogy Júdásnak mint az Úr testvérének a neve a késôbbi idôben különösen is ismert volt. Lehetséges, hogy a szerzô már ismerte a Jakab-levelet, s ezért írt Jakab testvérének a neve alatt. A levél valószínűleg az elsô és a második évszázad fordulóján keletkezett. Szintén a pszeudonim iratok közé tartozik. Az igényes görög nyelv, valamint a Hénok könyve görög fordításának a felhasználása egy, a diaszpórában élô zsidókeresztényre enged következtetni. A buzdítás -- ,,küzdjetek a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra áthagyományoztak a szenteknek'' (3. v.) -- már a hit áthagyományozásának hosszabb idôszakát feltételezi, s egy szilárd formában megfogalmazott hitletéteményt. Szembeötlô a páli levelektôl való eltérés, hiszen Pál saját igehirdetésére emlékezteti olvasóit: ,,Megdicsérlek titeket, mivel emlékeztek mindenre, s rendelkezéseim szerint jártok el, úgy, ahogy meghagytam nektek.'' (1 Kor 11,2; ld. még 4,17) A 17. versben az apostolok testületet alkotnak, amely immáron a múlthoz tartozik. Az általuk megjövendölt tévtanítók (ld. Mk 13,22) már felléptek. A ,,legszentebb hit'' kifejezés (20. v.) is hosszú elmélkedés eredménye, és késôi idôre utal. Az Újszövetségben csak ezen a helyen található. 2. A levél címzettjei A címzés nagyon általános tartalmú: ,,az Atyaistenben szeretett és a Jézus Krisztusnak megtartott meghívottaknak''. Ennek ellenére a levél pontosan meghatározott olvasóknak szól. Ezeket Galilea és Kis-Ázsia között kereshetjük, de az egész zsidó diaszpórára is gondolhatunk, mivel a levél feltételezi az Ószövetség és a zsidó hagyomány átfogó ismeretét. 3. A levél sajátossága A Júdás-levél szerzôje olyan keleti képes beszédet használ, amely csak a Jelenések könyvének képvilágához hasonlítható. Mind a két irat szerzôje gyakran nyúl vissza az Ószövetséghez. Feltűnô, hogy a levélíró elég sokszor használja az apokrif irodalmat. Ez a nép körében igen kedvelt volt, és nagy tekintélynek örvendett. Az apokrifekkel szemben csak késôbb kezdtek el elutasító magatartást tanúsítani, amikor megkezdôdött az újszövetségi kánonnak, vagyis a sugalmazott és a hit számára normaként szolgáló, valamint az istentiszteleteken felolvasásra engedélyezett iratok gyűjteményének a kialakulása. Ebben az idôszakban különítették el az apokrifeket mint nem sugalmazott iratokat. Ez a fejlôdés már a második Péter-levélben megmutatkozik. Ennek szerzôje felhasználta ugyan a Júdás-levelet, de elhagyta azt az elbeszélést, amely a Mihály fôangyal és az ördög közötti, Mózes holttestével kapcsolatos vitáról szól. Ezenkívül az apokrif Hénok könyvébôl vett idézeteket is mellôzte. A Júdás-levél célja óvás a tévtanítóktól, akik erkölcsi szabadosságnak hódoltak. A tévtanítók elleni küzdelem mércéje az ,,apostoli hagyomány''. Egyetlen más újszövetségi iratban sincs olyan egyértelmű utalás a gnózisra, mint a Júdás-levélben, hiszen csak itt található meg a ,,pszüchikoi'' (lelkiek) szó, amely a gnosztikusok szakkifejezése. ======================================================================== Köszöntés és áldás (1-2) A levélíró a ,,Jézus Krisztus szolgája'' formulával mutatkozik be. Már Pál is így nevezte önmagát (Róm 1,1). Mivel Isten a szeretet, és kegyelmet jelent, ha valaki neki szolgálhat és hozzá tartozhat, ezért Jézus Krisztus szolgálata olyan megtiszteltetés és kitüntetés, amely dicsôségre vezet. Ennélfogva a ,,Jézus Krisztus szolgája'' olyan megtisztelô cím, amely az ószövetségi ,,Isten szolgája'' mintájára lett megalkotva (ld. Józs 24,29; Bír 2,8), és egy egyedülállóan kiváltságos helyzetet fejez ki (ld. Iz 42,1). Ez a megtisztelô cím nem illet meg minden keresztényt, hanem csak az igehirdetôket, a keresztény közösségek vezetôit, vagyis mindazokat, akik különleges tekintéllyel rendelkeznek, s Isten és az emberek között közvetítenek. Aki Krisztus nevében, az ô helyetteseként és az ô teljhatalmával teljesít küldetést, egész különleges módon tôle függ, mert bensôségesebb és mélyebb közösségben él vele. Mivel az apostoli tisztség különleges mértékben kegyelem, ezért különleges fokú elkötelezettséggel jár együtt. A Júdás-levél szerzôje, a Jakab-levél szerzôjéhez hasonlóan (Jak 1,1), nem ,,apostol''-ként mutatkozik be, holott Pál rendszeresen így nevezte magát (ld. 1 Kor 1,1; 9,1; 2 Kor 1,1; Gal 1,1). A Róm 1,1-ben Pál mind a két címet alkalmazza: ,,Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére''. A késôbbi idôben, amikor az apostol cím már csak a Tizenkettôre korlátozódott, az Úr egyik rokona nem nevezhette többé magát ,,apostol''-nak. Ez a tényállás is a levél késôi keletkezésére utal. A címzésben a szerzô meghívottaknak szólítja a keresztényeket (ld. 1 Kor 1,2). Isten határozza meg az üdvösség kezdetét, nem az ember. Isten hív meg, az ember pedig válaszolhat, sôt válaszolnia kell. Ez a meghívás magában foglalja az Isten szeretetének a megtapasztalását. Isten szeretetében találnak oltalomra a keresztények, akik ,,Jézus Krisztusnak megtartottak'', vagyis várományosai a végidôbeli beteljesedésnek, amely Krisztus által és Krisztusban fog bekövetkezni. A keresztények tehát biztosak lehetnek Isten védelmében, egészen Krisztus hatalomban és dicsôségben történô második eljöveteléig. A címzéshez a levélíró áldáskívánságot kapcsol: a címzettek gyarapodjanak irgalomban, békében és szeretetben. Mivel a görögben szereplô passzív igeforma Isten nevének körülírását jelenti, a szerzô azt kívánja, hogy Isten adja meg ezeket a javakat. Hasonló áldáskívánságot találunk az 1 Tim 1,2-ben: ,,Kegyelem, irgalom és békesség Istentôl, az Atyától, és Urunktól, Krisztus Jézustól''. A Júdás-levél áldáskívánsága annyiban múlja felül az elsô Timóteus- levélben találhatót, hogy itt a gyarapodás kérése is megjelenik. Ez azt jelzi, hogy a keresztény lét növekedési folyamat, dinamikus és nem statikus valóság. A keresztényeknek, akik Isten irgalma által kaptak meghívást, egyre képesebbé kell válniuk az irgalmasságra. A béke az Istennel és az embertársakkal közösségben élô ember egészének jólétét jelenti. Másfelôl a béke a szeretet gyümölcse, a szereteté, amelynek a megváltás teljességéig növekedni kell bennünk. ======================================================================== A tévtanítók (3-16) 1. Indíték (3-4) A bevezetô versek után a szerzô azt az okot nevezi meg, amely miatt levelét írja. Szemmel láthatóan elôször az volt a szándéka, hogy általánosan írjon a keresztény hitigazságokról. Ám hirtelen veszélyes tévtanítók fellépésérôl kapott hírt, és kényszerítve érezte magát, hogy állást foglaljon velük szemben. Ismét a ,,szeretteim'' megszólítást találjuk. A görög szövegben a ,,szeretettek'' (agapétoi) forma szerepel, amely mind az Isten, mind pedig az embertársak részérôl megnyilvánuló szeretetet magában foglalja. Mivel a keresztényeket Isten szereti, s ezért megszenteli, a levélíró ,,szentek''-nek nevezi ôket. Ezt a megszólítást Szent Pál is használja (ld. 2 Kor 1,1). A keresztények az Isten számára elkülönített személyek. Az isteni életben való részesedés által létüknek megfelelôen hasonlókká és méltókká váltak Istenhez. A hit A hit az Újszövetségben azt a bizalmat jelenti, hogy Isten szava (ld. Lk 1,38.45), Jézus szava (ld. Jn 4, 50) és az evangélium szava (ld. 1 Kor 15,2) hatékony. Húsvét után a bizalom Jézusra irányul, akit Szabadítóként és Úrként vallanak meg az igehirdetésben. Ezért beszél Pál az Úr Jézus Krisztusba vetett hitrôl (Gal 2,16; Róm 3,21). Pál szerint ez a hit megszabadít a törvénytôl, mivel az Isten gyermekeinek szabadságát jelentô végidô (Gal 3,23-4,7) a Jézus feltámadása második eljövetele közötti idôszakkal (Róm 8,18-23) már kezdetét vette. Ez a hit tehát a Krisztus Jézusban való üdveseménybe veti bizalmát. A parúzia elmaradása és a történelem elôrehaladása módosította az apostolok utáni nemzedék hittel kapcsolatos felfogását. A hit hagyomány, áthagyományozott hit lett, amely hitvallásformulákban jutott kifejezésre. Ez a lét szerinti szentség az erkölcsi szentséget is magában foglalja, sôt megköveteli: cselekvésünk képes megfelelni, s meg is kell felelnie annak a szentségnek, amelyet Isten ajándékul ad. A lét szerinti szentség által minden keresztény, aki a kegyelemben él, megszentelôdött, s ezért ,,szent''. Rájuk -- mint Isten szent közösségére, az egyházra -- van bízva az áthagyományozott hitletétemény, amelyet most a tévtanítók veszélyeztetnek. A levélíró ezért mindenkit harcra szólít fel a hit tisztán tartása érdekében. A tévtanítókat a levélíró nem nevezi ,,testvérek''-nek, hanem megvetôen a ,,bizonyos emberek'' megnevezést használja. Valószínűleg vándorprédikátorok voltak ezek, akik befurakodtak a keresztény közösségekbe (ld. Gal 4,2; 2 Kor 11,4; 2 Tim 3,6), és magatartásukkal veszélyeztették a testvérek hitét. Ezek a vándorprédikátorok feltehetôleg olyan szintézist képviseltek, amely a hagyományos hitet gnosztikus nézetekkel kapcsolta össze. Ehhez a helyi egyházakban toboroztak követôket. A Júdás-levél szerzôje azt állítja a tévtanítókról, hogy ,,már régóta elô vannak jegyezve az ítéletre''. A ,,progegrammenoi'' azokat a számkivetetteket jelöli, akiket egy listára elôre följegyeztek. Az az elképzelés, hogy az emberek tettei mennyei könyvekben vannak följegyezve, már az Ószövetségben megjelenik. A Zsolt 69,29-ben például ezt olvassuk: ,,Töröljék ki ôket az élôk könyvébôl, ne legyenek beírva az igazakkal együtt!'' Amikor a levélíró azt mondja, hogy a tévtanítók visszaélnek a kegyelemmel, a ,,kegyelmen'' minden bizonnyal a bűnök bocsánatát és az ószövetségi törvény igájától való megszabadítást érti. Ám a bűnök bocsánatát és a törvénytôl való szabadságot félreértik azok, akik a bűnre való szabadságként fogják azt fel. Itt sokkal inkább az Isten szolgálatára és a szeretetre való szabadságról van szó. A tévtanítókat a szerzô amiatt is ,,istentelenek''-nek nevezi, mivel Jézus Krisztust megtagadják. A Júdás-levél megfogalmazása mindenesetre vitatott. Egyes fordítások az ,,uralkodó'' és az ,,Úr'' címeket Krisztusra vonatkoztatják. Ez azonban nem annyira biztos. A görög szövegben a szavak a következô sorrendben állnak: ,,akik az egyetlen Uralkodót és a mi Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják''. A Bölcs 6,7 (LXX) Istent illeti a ,,deszpotész'' megnevezéssel. Ezért az ,,egyetlen Uralkodó'' valószínűleg mégiscsak Istenre vonatkozik, aki Jézus Krisztust az emberek Urává rendelte. Életmódjuk által a tévtanítók megszegték az Isten és a Krisztus iránti hűséget. 2. Isten nem hagy magából gúnyt űzni (5-7) Az udvarias levélstílusnak megfelelôen a szerzô feltételezi, hogy olvasói a most következô példákat már régóta ismerik. Ezért nem tanítani akarja ôket, hanem csupán ,,emlékeztetni''. Az egyházi igehirdetés lényegében folyamatos emlékeztetés Isten kegyelemben és ítéletben megnyilvánuló üdvözítô cselekvésére. Ezen emlékeztetés keretében történik a hitnek, az isteni kinyilatkoztatásnak a továbbadása. Isten üdvözítô erejű szava pedig kegyelmet közlô valósággá válik. Már Szent Pál is szükségét érezte annak, hogy emlékezetbe idézze a korábbról ismerteket: ,,Meg vagyok róla gyôzôdve, testvéreim, hogy tele vagytok jóindulattal, s bôvelkedtek minden tudással, hogy egymást figyelmeztessétek. Helyenként merészebben írtam nektek, hogy egyet- mást emlékezetetekbe idézzek az Istentôl kapott kegyelem alapján.'' (Róm 15,14k) A Júdás-levél szerzôje most három, ítélettel kapcsolatos példát hoz. Az elsô (5. v.): ,,az Úr egykor kiszabadította ugyan a népet Egyiptom földjérôl, de késôbb azokat, akik nem hittek, elpusztította.'' Itt a szerzô a pusztai vándorlás papi hagyományból való értelmezésére utal: ,,Így szólt az Úr Mózeshez: Meddig akar még ez a nép gyalázni? Meddig nem hisz nekem még a körében mutatott jelek ellenére sem?... De valóban, amint igaz, hogy élek s amint igaz, hogy az Úr dicsôsége elárasztja az egész földkerekséget, azok az emberek, akik látták dicsôségemet s azokat a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában mutattam, s mégis már vagy tízszer próbára tettek s nem hallgattak szavamra, nem látják meg azt a földet, amelyet atyáiknak esküvel ígértem: senki se látja meg azok közül, akik gyaláztak.'' (Szám 14,11.21-23) Erre az esetre emlékeztet a Zsolt 95,8-11, amelyet azután a Zsidókhoz írt levél kifejezetten is idéz: ,,...ne keményítsétek meg szíveteket, mint a lázadáskor, a kísértés napján a pusztában tettétek. Atyáitok ott próbára tettek, megkísértettek, bár szemükkel látták negyven évig, amiket tettem. E néptôl viszolyogtam és azt mondtam: Tévelygô szívűek ezek, utaimat nem ismerték meg. Megesküdtem hát haragomban, hogy nyugalmamba nem mennek be.'' (Zsid 3,8-11) A Júdás-levél szerzôje tehát itt egy klasszikusnak mondható példát hoz fel. A második példát az apokrifekbôl vette: ,,Az angyalokat pedig, akik nem ôrizték meg méltóságukat, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartja fogva'' (6. v.). Itt a Júdás-levélben még egyértelműbb a hivatkozás az angyalok bukására, mint az 1 Pét 3,19-ben. A szerzô az ítélet két fázisát különbözteti meg: Isten az angyalokat, akik szép asszonyokat bűnre csábítottak (ld. Ter 6,1-4), elôször -- huzamosabb idôre -- a sötétségben bilincsekbe verte, és ôrizetben tartja a végsô ítélet napjáig. Akkor majd a tüzes tóba kerülnek. Ez az elképzelés a Hénok könyvében is megtalálható: ,,Ráfaélhez így szólt az Úr: Bilincseld meg Azazélt kezénél és lábánál fogva, és vesd a sötétségre; csinálj egy lyukat a sivatagban, Dudaélnál, és vesd bele! Tégy alá éles és hegyes köveket, és borítsd be ôt sötétséggel! Örökké ott kell laknia, és takard be sötétséggel arcát, nehogy fényt lásson! A nagy ítélet napján azonban a tüzes tóba kell majd vetni ôt.'' (Hén 10,4-6) A tüzes tónak mint örök büntetési helynek a képét a Jel 21,8-ban is megtaláljuk. Ez is jelzi, mennyire elterjedtek voltak ezek a zsidó elképzelések. Ez a példa is a tévtanítók figyelmeztetésére irányul. Ôk megvetették azt a magas méltóságot, amelyet Isten a keresztségben ajándékozott nekik, és kicsapongó életnek adták át magukat. Harmadik figyelmeztetésként a levélíró Szodomára és Gomorrára utal (7. v.): ,,Ugyanígy Szodoma és Gomorra, meg a szomszédos városok, amelyek hozzájuk hasonlóan paráználkodtak, és természetellenes kívánságokat követtek, intô például szolgálnak, hiszen az örök tűz büntetését szenvedik.'' A régi zsidó felfogás szerint az angyalok férfi alakban jelentek meg az embereknek. Ez az elképzelés található meg a Ter 19,1-11 elbeszélésében is, amely szerint Szodoma lakói fajtalankodni akartak a városba betért férfiakkal, de tervük meghiúsult. Ám kívánságuk bűnként számíttatott be nekik. ,,Az egész nép az utolsó férfiig'' megjegyzés (Ter 19,4) arra utal, hogy a bűnnek a szomszédos helyek lakosai is részesei voltak. A bűntetô ítélet egyúttal Gomorrát is érte: ,,A nap éppen megjelent a föld felett, amikor Lót megérkezett Coárba. Akkor Isten kén- és tűzesôt bocsátott az égbôl Szodomára és Gomorrára. Így pusztította el ezeket a városokat, az egész vidéket, a városok minden lakóját és a mezô egész növényzetét.'' (Ter 19,23- 25) Ez a két város az egész Ószövetségben úgy szerepel, mint különösen is hatásos büntetési példa, miközben a szomszédos Adma és Cebojim helységekre is utalás történik (ld. Óz 11,8; Jer 23,14; Ez 16,48; MTörv 29,22). A Bölcs 10,7 tanúsítja, hogy ezek az elpusztított városok egészen a jelenkorig nyomot hagytak maguk után: ,,Az istentelen emberek pusztulásakor (a Bölcsesség) megmentette az igazat, amikor menekült a tűz elôl, amely az öt városra zúdult. Gonoszságuk bizonyságaként folyton füstölgô, sivár vidék... maradt ránk...'' Füstként bizonyára azt a feltűnô kénes párát értelmezték, amely a Holt-tengerbôl és attól délre száll fel, és vulkánikus elôzményekre megy vissza. Innen származhat az az elképzelés is, hogy az elsüllyedt városoknak soha ki nem alvó tűzben kell szenvedniük. Az ítélettel kapcsolatos példák azt kívánják világossá tenni, hogy Isten a különleges kegyelemben részesített személyeket sem kíméli, ha azok elpártoltak a hittôl, Istennel szemben engedetlenekké váltak és a paráznaságnak adták át magukat. Szent Pál a paráznasággal szemben is igen mély és racionális érveket hozott fel, a Júdás-levél szerzôje ezzel szemben olyan példákkal és szemléletes elbeszélésekkel érvel, melyek a keletiek körében közkedveltek. 3. Álmodozók (8-10) Ahelyett, hogy Isten ismertté vált büntetô ítéleteit figyelmeztetésként fognák fel, a tévtanítók ugyanazokat a gonosztetteket követik el, mint a korábbi idôk istentelenei. A levélíró ,,álmodozók''-nak nevezi a tévtanítókat. Álmaik kinyilatkoztató látomásokként értelmezendôk. A látomásokat és eksztázisokat nemcsak az apokaliptikában becsülték nagyra, hanem a gnózisban is. A tévtanítók álomban kapott kinyilatkoztatásra vezetik vissza ismeretüket, de a Júdás-levél szerzôje leleplezi hamis próféta mivoltukat. Itt a MTörv 13,2-4-re gondolhatott: ,,Ha próféta vagy álomlátó támad körödben s jelt mutat vagy csodát tesz elôtted, és a jel vagy csoda, amelyet mutat, megvalósul, közben azonban azt mondja: kövessünk más isteneket! -- olyanokat, akiket nem ismersz -- , s imádjuk ôket, ne hallgass az ilyen próféta vagy álomlátó szavára. Mert az Úr, a te Istened próbára fog tenni, hogy megtudja: csakugyan szívetek, lelketek mélyébôl szeretitek-e az Urat, a ti Isteneteket.'' A szerzô három vétket ró fel a tévtanítóknak: megfertôzik a testet, megvetik a felséget és káromolják a hatalmasságokat. Vitatott, kit akar a szerzô a ,,felség'' szóval jelölni. A 4. verset figyelembe véve leginkább Isten fölségére gondolhatunk. Mindenesetre a tévtanítók sem Izrael Istenét, sem pedig az Úr Jézus Krisztust nem ismerik el, miként azt a szabados életmódjuk bizonyítja. A tévtanítók ezenkívül többre tartják magukat az angyali ,,dicsôségek''-nél. A dicsôség, amely eredetileg csak Istent illette meg, az angyalokra is vonatkoztatható, mivel Isten mennyei udvartartásához tartoznak (ld. 2 Makk 3,24-26; Zsid 9,5; Jel 18,1). A szerzô nem mondja meg, miben is állt az angyalok káromlása. Feltehetôleg a tévtanítók -- mint gnosztikusok -- oktalan büszkeséggel az angyali hatalmak fölé emelték magukat. Hogy milyen vakmerôek voltak ezek a káromlók, azt a szerzô egy olyan legendával érzékelteti, amelyet a késô-judaizmusban jól ismertek. Ez Mihály fôangyalnak (ld. Dán 10,13; Jel 12,7) az ördöggel folytatott vitájáról szól. A sátán jogot igényel magának Mózes holtteste fölött, mivel gyilkosnak tekinti ôt (ld. Kiv 2,11-14). A vitában a hatalmas angyal nem mert káromló ítéletet mondani az elvetett sátán ellen, hanem az Úrra hagyta az ítélkezést. Ez a legendás történet a MTörv 34,6-hoz kapcsolódik, ahol arról olvasunk, hogy Jahve temette el Mózest. A késôbbi idôben megütköztek ezen az antropomorf beszédmódon. A Szeptuaginta még csak így fordít: ,,Eltemették Mózest''. Még késôbb az a nézet terjedt el, hogy Mózest ,,halhatatlan angyali hatalmak'' temették el. Az egyházatyák tanúsága szerint a Mihály fôangyal és az ördög közötti vitáról szóló elbeszélést a ,,Mózes mennybemenetele'' című apokrif irat tartalmazta. Ez az irat késôbb elveszett, és csak a 19. században találták meg egyes részeit. Ám éppen a Mózes temetésérôl szóló befejezô rész nem került elô. A Júdás-levél szerzôje tehát egy közismert és közkedvelt elbeszélést használt fel irodalmi kifejezôeszközként arra, hogy szemléletesen mutassa be: mennyire vakmerô és orcátlan dolog az, ha emberek az angyalok fölé emelik magukat, ráadásul olyan emberek, akiknél olyannyira hiányzik minden lelki ítélôképesség, hogy az oktalan állatokhoz hasonlóan csak az ösztöneik vezetésére hagyatkoznak. Mivel az emberek számára egy pusztán érzékiekben feloldódó élet természetellenes és szemben áll az Isten által adott renddel, a tévtanítókra, amennyiben nem térnek meg, a biztos pusztulás vár. 4. Jaj nekik! (11-16) Ezen okokból kifolyólag a levélíró jajkiáltásokat intéz a tévtanítókhoz. A jajkiáltások a prófétai ítélethirdetéshez tartoznak (ld. Ám 6,1; Óz 7,13; Mik 2,1; Iz 5,8k). A szerzô három példát hoz fel az erkölcsi romlottságra: Káin, Bileám és Korach. A testvérgyilkos Káinról (ld. Ter 4,1-16) a következôt olvassuk Benjamin végrendeletében, amely a ,,Tizenkét pátriárka végrendelete'' című apokrif iratban található: ,,Ezért az idôk végezetéig mindazok, akik Káinhoz hasonlóan irigykedésben meg testvérgyűlöletben élnek, ugyanazon büntetésre jutnak, mint ô.'' (BenjVégr) Káin megítélésénél a késôbbi hagyományban a Ter 4,7 tartalma lett a mérvadó: ,,Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó elôtt, mint leselkedô állat, amely hatalmába akar keríteni s amelyen uralkodnod kell?'' Káin ezért az elsô János-levélben a gonoszok tipikus képviselôje: ,,Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettôl fogva: Szeressük egymást! Ne tegyünk úgy, mint Káin, aki a gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert az ô tettei gonoszak voltak, a testvére tettei ellenben igazak.'' (1 Jn 3,11-12) Káin az úgynevezett kainiták -- egy gnosztikus szekta -- ôsatyjának is számított. Ezek a kicsapongást és a törvénytôl való szabadságot hirdették. Amikor a Júdás-levél szerzôje Káinhoz hasonlítja a tévtanítókat, lényegében gôgös, irigy és önzô testvérgyűlölettel vádolja ôket. A Bileámról szóló történet a Számok könyvében néhány nehézséget tartogat. A Szám 22,1-35 elbeszélése szerint Bileám elutasító magatartást tanúsít, amikor a moábita király, Balak, pénzadománnyal akarja ôt arra rávenni, hogy Izraelt, Isten népét megátkozza. Csak Isten kifejezett engedélyével követi a király küldöttségét. Mivel azonban a beszélô szamárkancáról szóló elbeszélés (20-34. v.) Isten haragját nyilvánítja ki Bileám útja miatt, Isten engedélye (35. v.) végül is meglepetést okoz. Ezt az ellentmondást csak úgy lehet megmagyarázni, ha feltételezzük, hogy a történet végsô megfogalmazója két különbözô forrást használt fel, de nem hozta azokat megfelelô módon összhangba. Bileám tényleg engedelmeskedett Isten parancsának, és átok helyett megáldotta Izraelt (ld. Szám 22,36-24,25). A sorok között olvasva azonban mégiscsak világossá válik, hogy Bileám sokkal szívesebben megátkozta volna Izraelt (ld. Szám 24,1), és a megígért jutalom korántsem volt számára annyira közömbös, mint ahogyan azt a küldöttség elôtt kijelentette (ld. Szám 22,18). A Szám 31,8 szerint Bileámot megölték, mert az izraelitákat bálványimádásra csábította, miként az a Szám 31,16-ból kiderül: ,,Épp ôk (= a midianita asszonyok) voltak azok, akik Bileám biztatására arra csábították Izrael fiait, hogy Peor kedvéért hűtlenül elhagyják az Urat, azért érte utol a vész az Úr közösségét'' (ld. Szám 25,1-3) Bileám szemmel láthatóan a kapzsiságnak esett áldozatul, és visszatérése elôtt álnok tanácsával kárpótolta Moáb királyát az áldásokért, melyek a király akaratával ellenkeztek. Emiatt vált Bileám a zsidó hagyományban a kapzsiság példájává, valamint a bálványimádásra és a paráználkodásra csábítók atyjává. Ez az elmarasztaló ítélet tükrözôdik vissza a Józs 13,22-ben (= a Szám 31,8 megismétlése) és a Jel 2,14-ben: ,,De van némi kifogásom ellened. Élnek köztetek olyanok, akik Bileám tanításához ragaszkodnak, aki kioktatta Bálákot, hogy áldozati hús evésére és erkölcstelenségre csábítsa Izrael fiait.'' Ezt a pergamoni keresztény közösséghez írt levélben (Jel 2,12-17) olvassuk. Bileám itt is a gnosztikus tévtanítókkal összefüggésben szerepel. Ô az ószövetségi példaképük. Korach a Szám 16 szerint Mózes és Áron ellen lázadt föl. Ô és a hozzá hasonlóan gondolkodók magukhoz akarták ragadni a papságot. Jogtalan követelôzésük miatt Isten halállal sújtotta ôket. Ugyanígy lázadnak a tévtanítók is az egyházi hierarchia ellen, miközben a maguk egyéni, pusztán anyagiakra irányuló vágyaik után mennek, a híveket pedig bűnös életmódra és az Istentôl való elpártolásra csábítják. Ezért szól nekik a ,,jaj'', vagyis az Isten ítélete, amely Káint, Bileámot és Korachot sújtotta. A szerzô megítélése szerint a tévtanítók ,,szennyfoltok'' a keresztény közösségben. Attól sem riadnak vissza, hogy részt vegyenek a szeretetlakomákon (agapékon), amelyek eredetileg az Eucharisztia ünnepléséhez kapcsolódtak. Élvezethajhászásukkal és mohóságukkal nemcsak a testvéri közösséggel éltek vissza, hanem a szent Eucharisztiát is meggyalázták, amely Krisztus lakomája övéivel. Ilyen és hasonló visszásságok (ld. 1 Kor 11,17-22) miatt már a 2. században elválasztották az Eucharisztia ünneplését az agapéktól, amelyek azonban mint közösségi étkezések továbbra is megmaradtak. A tévtanítók tehát az egyházban éltek, és nem szakadtak el attól ,,külön egyház''-at alkotva. Annál inkább veszélyes volt az általuk kifejtett káros befolyás. Amikor a szerzô a tévtanítókat olyan pásztoroknak nevezi, akik önmagukat legeltetik, valószínűleg az Ez 34,8-10-re gondol: ,,Amint igaz, hogy élek -- mondja az Úr, az Isten: Mivel nyájam prédává lett és minden vadállat felfalhatta, mert nem volt pásztora, hiszen pásztoraim nem törôdtek nyájammal, pásztoraim magukat legeltették, nem a nyájamat legeltették, azért hát, pásztorok, halljátok az Úr szavát: Ezt mondta az Úr, az Isten: A pásztorok ellen fordulok, és kiveszem kezükbôl nyájamat és véget vetek pásztorságuknak. A pásztorok nem legeltetik többé magukat, kiragadom torkukból juhaimat, és nem falhatják fel ôket többé.'' Ez az utalás arra enged következtetni, hogy a tévtanítók elöljárói jogokat igényeltek maguknak a helyi egyházakban. A levél szerzôje ezután négy, természetbôl vett hasonlatot hoz, melyek a levegô, a föld, a víz és a tűz elemeivel kapcsolatosak. A befurakodó tévtanítókat olyan emberekként mutatja be, akik Isten műveinek rendjével szemben törvény nélkül és istenellenesen élnek. Olyan víz nélküli felhôkhöz hasonlítanak, amelyeket a szél ide-oda kerget, s amelyek a hôn óhajtott és gyümölcshozó esôt megtagadják a földtôl. Már a Péld 25,14 is ezzel a képpel jellemzi az istenteleneket: ,,Tornyosuló felhô és szél esô nélkül az, aki kérkedik, bár nincsen tehetsége.'' Ez a közmondásszerű kép jól szemlélteti, hogy a tévtanítók hasznavehetetlenek és belülrôl üresek. Egész lényük csalóka látszat. A következô kép is a terméketlenségükrôl szól, s egyúttal az ítéletrôl. A szerzô ismét a bölcsességi irodalomhoz nyúlhat vissza: ,,De nincs haszon az istentelenek gyerekhadából, és a fattyúhajtás nem bocsátja mélyre gyökerét, sem szilárd alapra nem tesz szert. Mert ha ideig-óráig burjánzó ágakat hajt is, mivel nincs tartása, megingatja a szél, és a viharok ereje gyökerestül kitépi. Körös-körül letöredeznek a még fejletlen ágak, és a gyümölcsük élvezhetetlen, éretlen és ehetetlen, semmi hasznát nem lehet venni.'' (Bölcs 4,3-5) Ezeket a kopár fákat a következôképpen jellemzi a levélíró: ,,kétszer kiveszett, gyökerestül kitépett''. A görög szövegben a ,,kétszer meghalt'' forma található. Ez vagy azt jelenti, hogy a tévtanítók a keresztség által már egyszer megszabadultak a bűn halálától (ld. Ef 2,1), de az elpártolásuk miatt ismét visszaestek abba, vagy pedig azt, hogy nemcsak a test szerint vannak a halálnak kiszolgáltatva, hanem a lélek szerint is. A második halált a Jelenések könyve is ismeri: ,,Boldog és szent, akinek része van az elsô feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma...'' (Jel 20,6) A tévtanítók ,,gyökerestül kitépett fák'', mert bűnös életmódjuk miatt önmagukat zárták ki a megváltottak közösségébôl. A minden szemetet partra sodró, vad tengeri hullámokról szóló hasonlatnak az Iz 57,20-ban található az elôképe: ,,De az istentelenek olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem bír megnyugodni, csak sarat és iszapot vetnek fel hullámai.'' Ugyanígy a tévtanítók is kizárólag csak szégyenletes dolgokat művelnek. A bolygó csillagok képe ismét az apokrif Hénok könyvébôl való: ,,Az Úr szólította azt a hét elsô fehéret, és megparancsolta, hogy hozzanak elébe az elsô csillagtól kezdve, amelyik elsônek jött elô, minden olyan csillagot, amelynek szeméremtagja olyan volt, mint a paripáké, és ôk mind eléje hozták azokat. Szólt annak a férfinak, aki elôtte írt, aki egyike volt a hét fehérnek, és ezt mondta neki: -- Vedd ezt a hetven pásztort, akiknek átadtam a juhokat, és miközben azokat vették, többet megöltek közülük, mint ahányat megparancsoltam nekik. Íme, láttam, hogy mind össze van kötve, és elôtte áll. Az ítélet a csillagokkal kezdôdött, és elítélték, bűnösnek találták ôket, és a kárhozat helyére mentek, és egy tűzzel teli, lángoló és tűzoszlopokkal teli szakadékba vetették ôket.'' (Hén 90,21-24) Érdekes, hogy ezen a helyen egyszerre történik említés a csillagok, vagyis a bukott angyalok, és a gonosz pásztorok feletti ítéletrôl. A Júdás-levél szerzôje a 12. és a 13. versekben hasonlóképpen járt el, csakhogy ô itt minden esetben ugyanazokról a tévtanítókról szólt. Bolygó csillagokhoz hasonlította ôket, mivel csalóka fényt jelentettek. Elhagyták az Isten által meghatározott rendet, ezért biztosan a legsúlyosabb büntetés vár rájuk. Ezt az ítéletet a levélíró a 14. és a 15. versekben a Hénok könyvébôl vett kifejezett idézettel hirdeti meg. Az ószövetségi nemzetségtáblákkal összhangban (Ter 5,3-18; 1 Krón 1,1- 3) összhangban Hénokot Ádám hetedik leszármazottjának nevezi. Biztos, hogy itt nem a hetes számértéken van a hangsúly, hanem annak szimbolikus értelmén. A hetes szám szentnek és az isteni tetszés jelének számított. Ezért amikor a szerzô azt állítja, hogy Hénok Ádám után a hetedik volt, igazként és Isten kedveltjeként akarja ôt bemutatni. Ennek következtében Hénok szavának is hitele volt. Megadatott neki a jövendölés adománya, s ezzel együtt a prófétai tisztség. Ennélfogva egyáltalán nem meglepô, hogy ennek az igen nagyra értékelt személynek a késô-judaizmus idôszakában egy olyan könyv szerzôségét tulajdonították, amelyet -- miként az elsô Péter-levélbôl (1 Pét 3,19k) is látható -- a keresztény közösségekben is nagy tekintélyűnek tartottak, sôt néha még a szent iratok közé is besoroltak. Hénok idézése azonban csak irodalmi forma, csak kifejezési eszköz. A levélíró azt akarja tudatni, hogy a tévtanítókat, akik félrevezetô szavaikkal és bűnös tetteikkel súlyosan vétkeztek, Isten biztosan meg fogja büntetni. A tízezernyi szent, akikrôl az idézetben szó van, angyali seregeket jelöl (ld. Zsid 19,22). Az idézet után a szerzô zúgolódókként mutatja be a tévtanítókat, akik elégedetlenek az Isten által meghatározott sorsukkal. Nem akarnak Isten elôtt meghajolni, és csak saját vágyaik után mennek. Ily módon azonban sohasem lelnek nyugalomra és az igazi békére, amelyet csak Istenben lehet megtalálni. Fennhéjázó beszédeik is végeredményben Isten ellen irányulnak, emellett a tévtanítók üresfejűségét és felfuvalkodottságát is felismerni engedik. Ha nyereséget hoz számukra, hízelegnek a világ nagyjainak. Hajbókolnak elôttük, vagyis tekintélyük, vagyonuk és földi hatalmuk befolyása alá kerülnek. De éppen ez ellenkezik az evangélium szellemével (ld. Róm 2,11; Csel 10,34; 1 Pét 1,17). A tévtanítók olyan emberekként jelennek meg, akiket csupán önzô életük érdekel, s Istennel csak annyiban törôdnek, amennyiben a ,,vallás'' látszata alatt hirdethetik hamis tanaikat saját hasznukra. Ez a szakasz művészi szerkesztésmódról árulkodik. Három férfi az Ószövetségbôl -- Káin, Bileám és Korach -- szemlélteti a tévtanítók gonosztetteit. Azután négy hasonlat következik a hagyományból. A képek kiválasztása a négy alapelemnek megfelelôen történt. Itt a zsidó és a görög gondolkodás összekapcsolása mutatkozik meg egyértelműen, mégpedig a keletiek képi nyelvén kifejezve. ======================================================================== Buzdítás az állhatatosságra (17-23) A 4-16. versekben a szerzô a legélesebb formában intézett hadüzenetet a tévtanítók ellen, és Isten félelmet keltô ítéleteivel fenyegette meg ôket. Ezt a hit tisztán tartása miatti aggodalomból tette, a hívek számára pedig nyomatékos figyelmeztetésnek szánta. Egy sokat mondó ,,de'' formulával fordul most el a tévtanítóktól, és fordul az olvasók felé. 1. Kitartás a hitben (17-21) A levélíró meg akarja óvni olvasóit attól, hogy botránkozással és kételyekkel tekintsenek az egyházra. A híveknek nem kell csodálkozniuk azon, hogy körükbôl istentelen tévtanítók támadnak. Az apostolok ugyanis ezt már elôre meghirdették. A tévtanítók a végidô történeti folyamatához tartoznak. A végidôn itt az apostolok utáni kor értendô. Bár a pasztorális levelek is pszeudonim iratok, a tévtanítókat Pál apostol szemszögébôl mutatják be: ,,Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idôk következnek. Az emberek önzôk, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerôk és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint Istent; a jámborságnak a látszatát még megtartják, de a lényeget megtagadják. Kerüld az ilyen embereket. Mert közülük valók azok, akik betolakodnak a házakba, és megnyernek maguknak olyan nôket, akiket bűnök terhelnek s mindenféle vágyak hajtanak, akik mindig csak tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem jutnak.'' (2 Tim 3,1-7) Ezen a helyen is a gnózis tévtanítására történik utalás. A Júdás- levél szerzôje bizonyára azért nevezi gúnyolódóknak a tévtanítókat, mert azok a többi keresztény erkölcsös magatartását csak gúnnyal illetik. A levélíró azonban saját fegyverükkel támadja a tévtanítókat. ,,Pszüchikusok''-nak (19. v.!) nevezi ôket -- akik azt állítják magukról, hogy a Pneumának, vagyis a mennyei világ isteni fényszikrájának a birtokosai --, mert a Pneumát, vagyis a Szentlelket egyáltalán nem birtokolják. Amikor az embereket a gnosztikus megkülönböztetés szerint a ,,pneumatikusok'' (szellemiek) és a ,,pszüchikusok'' (lelkiek) csoportjaiba sorolják, szakadást idéznek elô a keresztény közösségekben. A tévtanítókkal szemben a híveknek az apostoloktól áthagyományozott szent hitre kell épülniük. Itt az az Újszövetségben jól ismert elképzelés tükrözôdik vissza, miszerint az Egyház az Isten háza (ld. 1 Pét 2,5), amely élô kövekbôl épül fel. De ennek a lelki épületnek az alapja a hit, amelyet a levélíró ,,legszentebb''-nek nevez, mert az a végtelenül szent Istennek a kinyilatkoztatása, vagyis önközlése. Ezért a hívek csak akkor tudják azt megôrizni, ha imádkoznak, mégpedig a ,,Szentlélekben''. Pál apostol (Róm 8,26; 1 Kor 12,3) is arra hívta fel a figyelmet, hogy csakis a Szentlélek által és a Szentlélekben tudunk helyesen és jól imádkozni. A szerzô szemmel láthatóan azzal számol, hogy a tévtanítók nem imádkoznak. Ha imádkozunk, Isten szeretetében maradunk, s bizalommal reménykedhetünk Krisztus irgalmában, amely az örök életre vezet minket. Egyéni megigazulásban senki sem reménykedhet, mivel minden ember bűnös, és irgalomra szorul ahhoz, hogy az örök életre eljuthasson. 2. Kitartás a szeretetben (22-23) Miután a levélíró Krisztus iránti bizalommal teli reményre buzdította olvasóit, azt fejtegeti, hogyan kell a tévedésben levôkkel szemben viselkedniük. A szerzô két csoportot különböztet meg: a tétovázva kétkedôket és gyengéket, illetve a megátalkodottakat, akik áttértek az új tanításra. Azok, akik még nem fordultak el az egyháztól, szánalmat érdemelnek. A híveknek mindent meg kell tenni értük, hogy kimentsék ôket a ,,tűzbôl''. A kép az Ám 4,11-re emlékeztet: ,,Olyanok lettetek, mint a tűzbôl kimentett üszök...'' A Zak 3,2-t is meg lehet említeni: ,,Nem üszök ô (= Józsue fôpap), amelyet kimentettek a tűzbôl?'' A ,,tűz'' az ingadozók rendkívül veszélyes helyzetére utal, de egyúttal a végidôbeli tűzre is. Ha ugyanis engednek a csábításnak és elpártolnak, biztosan a ,,tűz'', vagyis az örök büntetés vár rájuk (ld. Mt 13,42.50). Még a tévtanítók is és mindazok, akik az új titkos tanításba beavatást nyertek, és az elpártolásban szilárdan kitartanak, szánalmat érdemelnek, ezt azonban a beszennyezôdéstôl és megfertôzôdéstôl való félelem kell, hogy kísérje. A hívek nem tarthatnak velük közösséget. Még érintkezni sem szabad velük. Sôt még ,,a testük által beszennyezett ruhát'' is gyűlölniük kell. Ez a paráználkodásra vonatkozik, amint a Jel 3,4 nyilvánvalóvá teszi: ,,De vannak néhányan Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruhájukat: ezek fehér ruhában fognak járni velem, mert méltók rá.'' A misztériumvallásokban nagy szerepet játszottak a ruhák. Nem meglepô tehát, hogy az újszövetségi levélirodalomban is gyakran találkozunk a ruha képével. Szövegünkhöz minden bizonnyal az Ef 4,22-24 áll a legközelebb: ,,Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztô kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.'' (Ld. Gal 3,27; Róm 13,14; Kol 3,9-13) Mit tehetnek a hívek az elpártolókért? Egy lehetôségük marad, amelyet nem szabad lebecsülni: az imádság. Mivel az ima kegyelmet esdekel ki, amely magával ragadja és átformálja az embert, ezért a kérô ima a leghatékonyabb út a tévelygôk visszatérítésére. A levélíró nem beszél ugyan kifejezetten az imádságról, mégis gyakran ez az egyetlen lehetôség az elpártolók iránti testvéri szeretet kifejezésére. ======================================================================== Befejezô dicsôítés (24-25) A levélstílusnak megfelelô személyes hangvételű befejezés helyett a szerzô egy doxológiával, vagyis istendicsôítéssel zárja iratát. Mindenesetre a Rómaiakhoz írt levél is így fejezôdik be. A dicsôítés megfogalmazása a keresztény közösségek helyzetének figyelembevételével történt. A levél -- Isten ítéletei miatt és a félrevezetés fenyegetô ereje miatt -- megdöbbenést váltott ki az olvasókban. Ezért a doxológia vigasztalást tartalmaz. A levélíró Istent dicsôíti: egyedül neki van arra hatalma, hogy megôrizzen a kísértéstôl és az elpártolástól, és szeplôtelenül állítson minket dicsôségének színe elé, az örök boldogság feletti örvendezésben. Az ember számára mindig fennáll a megbotlás és az elesés veszélye, de Isten biztosan és szilárdan megôrzi ôt önmaga számára. Bár levelében a szerzô igen nyomatékosan kéri a hívô igyekezetet, mégis tudja, hogy az ember saját erejébôl nem érheti el az örök üdvösséget, hanem adományként és ajándékként kapja azt Istentôl. Ezért magasztalás és hála illeti az egyetlen Istent, akinek lényege leírhatatlan dicsôség és fenség, mindenhatóság és uralom, aki minden idô fölött áll. Isten sokféle fenségcímének a felsorolása már az Ószövetség késôi idôszakában szokásossá vált: ,,Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsôség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett. Gazdagság és dicsôség jár elôtted, mindennek te vagy az Ura, mivel a kezedben van az erô és a hatalom. A te kezed mindent naggyá és erôssé tehet.'' (1 Krón 29,11-12) Ugyanezt az imádságos nyelvezetet találjuk a Jelenések könyvében is: ,,Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élôlény körül álltak, arcra borultak a trón elôtt, és imádták Istent, mondván: Ámen, áldás, dicsôség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erô a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.'' (Jel 7,11-12) Ez a hatalmas és felséges Isten a mi Üdvözítônk Jézus Krisztus, a mi Urunk által. A ,,szótér'' = szabadító, üdvözítô megnevezés Istenre vonatkozólag a pasztorális levelekben is szerepel: ,,Ez jó és kedves üdvözítô Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.'' (1 Tim 2,3; ld. 1 Tim 1,1; 4,10; Tít 1,3; 2,10; 3,4) Jézus Krisztus a nagy közvetítô, aki Isten gazdagságát megközelíthetôvé teszi számunkra. Miért ne örvendeznénk, amikor Isten ôbenne mindent -- saját életét és dicsôségét -- nekünk ajándékozott? ======================================================================== Bibliaolvasás -- Kérdések Függelék 1. Milyen érvek szólnak amellett, hogy a három levél nem azoktól a szerzôktôl származik, akik küldôkként szerepelnek? Miként kell a pszeudoepigráfia irodalmi formáját megítélni? 2. Az elsô Péter-levél azokat a hívôket akarja vigasztalni, akik keresztény mivoltuk miatt nehéz helyzetbe kerültek a pogány környezetben, és különbözô támadásoknak vannak kitéve. Milyen támpontokat nyújt számukra a szerzô ahhoz, hogy szenvedéseiket türelmesen el tudják viselni? (Vö. 1,5-7; 2,12.18-21; 3,14-17; 4,1-2.12-16; 5,8-10). 3. Milyen szempontok szerint értelmezi a levél a keresztények szenvedéseit? (2,20k; 3,17k; 4,12k). Milyen értelemben jelenti a ,,testben'' való szenvedés a bűn végét (4,1-3)? 4. Gyűjtse össze az elsô Péter-levél legfontosabb krisztológiai szövegeit! (1,18-21; 2,21-25; 3,18-22). Értelmezze ezeket a kijelentéseket! 5. Hasonlítsa össze az 1 Pét 2,13-3,7-ben található életállapot- táblázatot az Újszövetség hasonló szövegeivel! (Róm 13,1k; Tít 3,1; 1 Tim 2,1k; Kol; Ef). 6. Milyen egyházkép ismerhetô fel az elsô Péter-levélben? a) Isten kiválasztása és irgalma által létrejött közösség (1,2-3; 2,10); b) Egyház ,,mint lelki ház'' (2,5; 4,6); c) Egyház mint ,,szent papság'' (2,5). 7. Milyen egyházi helyzetet tükröz a második Péter-levél? (,,állhatatlan lelkek'' 2,14; újonnan megtértek 2,18.20; ,,kárhozatos tanítások'' 2,1). 8. A második Péter-levél szerzôje ismerte és forrásként használta a Júdás-levelet. Miként mutatható ez ki? 9. A tévtanítók, akikkel a Júdás-levél és a második Péter-levél szembeszáll, a ,,gnózis'' szellemi áramlatához tartoznak. a) Milyen érvekkel próbálták bűnös életmódjukat igazolni? b) Miért gúnyolódhattak a gnózis alapján Krisztus második eljövetelén? c) A második Péter-levél miként száll szembe a tévtanítással? 10. A második Péter-levél szerzôje a gúnyolódókkal szemben védelmébe veszi Krisztus második eljövetelét. Milyen érvekkel törekszik a keresztényeket hitükben megerôsíteni? (Vö. 1,16-18; 3,5-10a). 11. Gyűjtse össze a második Péter-levél eszkatologikus elképzeléseit! Honnét származik a ,,világégés'' gondolata? 12. Jellemezze azt a tévtanítást, amellyel a Júdás-levél száll szembe! (A pszüchikusok és a pneumatikusok dualizmusa 19.v.; szabados életmód 4.8.16.18. v.). 13. Milyen ,,egyházfegyelmi'' útmutatásokat ad a Júdás-levél? 14. A Júdás-levél szerzôje bôségesen használ apokrif iratokat. a) Mik azok az apokrif iratok? b) Milyen apokrifeket használ fel a szerzô? c) Mit akar ezekkel kifejezésre juttatni? ======================================================================== Irodalom Függelék Brox, N., Der erste Petrusbrief (Evangelisch-Katholischer Kommentar zum Neuen Testament), Einsiedeln-Neukirchen-Vluyn 1979, 262 oldal. Grundmann, W., Der Brief des Judas und der zweite Brief des Petrus (Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament), Berlin 1974, 126 oldal. Hennecke, E., Neutestamentliche Apokryphen in deutscher Übersetzung, II. Band Apostolisches, Apokalypsen und Verwandtes, Tübingen 1964, 661 oldal. Riessler, P., Altjüdisches Schrifttum außerhalb der Bibel, Augsburg 1928, 1342 oldal. Schelkle, K. H., Die Petrusbriefe -- Der Judasbrief (Herders Theologischer Kommentar zum Neuen Testament), Freiburg-Basel-Wien (1961) 51980, 249 oldal. Schrage, W., Der erste Petrusbrief, Der zweite Petrusbrief, Der Judasbrief (Das Neue Testament Deutsch), Göttingen 1973, 240 oldal. Vöegtle, A., Petrus und Paulus nach dem Zweiten Petrusbrief, in: P.-G. Müller -- W. Stenger (Hrsg.), Kontinuität und Einheit, Freiburg 1981, 223-239 oldal. ders., »Keine Prophetie der Schrift ist Sache eigenwilliger Auslegung« (2 Petr 1,20b), in: Dynamik im Wort, hrsg. vom Katholischen Bibelwerk e.V., Stuttgart 1983, 257-285 oldal. ======================================================================== A kötet Szerzôjérôl Függelék Paula-Angelika Seethaler OSB, 1924-ben született. Tanulmányait a Tübingeni Teológiai Karon végezte. 1949-ben belépett a Beg-Kellenried-i Szt. Erentraud apátságba. 1963 óta a német Katolikus Bibliatársulat munkatársa. 1974-ben védte meg diplomáját homiletika és felnôttképzés tárgykörben. ======================================================================== Szent Péter elsô levele -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1-2 1 Péter, Jézus Krisztus apostola, a szórványban élô, választott jövevényeknek Pontuszban, Galáciában, Kappadóciában, Ázsiában és Bitíniában, 2 az Atyaisten elôretudása szerint, a Lélektôl eredô megszentelésben, hogy Jézus Krisztusnak engedelmeskedjenek, és az ô vére hintse meg ôket. A kegyelem és béke gyarapodjék bennetek! A hit célja és útja: 1,3-2,10 A hit célja 3 Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élô reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, 4 romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben fenn van tartva számotokra. 5 Isten ereje a hit által megôriz titeket az üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó idôben kinyilvánuljon. 6 Ennek örülni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé a különféle kísértésekben, 7 hogy hitetek próbája a romlandó aranynál -- melyet tűz által próbálnak meg -- sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsôségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, 8 akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsôült örömmel, 9 elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét. 10 Ezt az üdvösséget vizsgálták és kutatták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemrôl jövendöltek, 11 kutatva, hogy melyik vagy milyen idôre mutat bennük Krisztus Lelke, aki elôre megjövendölte a Krisztusra váró szenvedéseket és a rájuk következô dicsôséget. 12 Tudomásukra adták, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgáltak mindazzal, amit most az evangélium hirdetôi feltárnak nektek, miután az égbôl elküldetett a Szentlélek; ennek szemlélésére vágynak az angyalok is. A hit útja 13 Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; 14 mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, 15 hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, 16 mert írva van: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok!« {Lev 19,2} 17 És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, 18 tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból {Iz 52,3}, 19 hanem a szeplôtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, 20 akit az Atya ugyan a világ alkotása elôtt szemelt ki, de az utolsó idôben jelentett ki tiértetek. 21 Általa hisztek Istenben, aki ôt feltámasztotta a halálból, és dicsôséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek. 22 Tisztítsátok meg tehát lelketeket az igazságnak engedelmeskedve, a nem színlelt testvéri szeretetben. Figyelmesebben, szívbôl szeressétek egymást, 23 újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élô és örökké megmaradó igéje által, 24 mert minden test olyan, mint a fű, s minden dicsôsége, mint a fű virága: elszárad a fű, és lehull a virága, 25 az Úr igéje azonban örökre megmarad {Iz 40,6-8G}. Ez pedig az az ig, amelyet hirdettek nektek. ____________________ * 2 Az Atya kiválaszt, a Fiú megvált, a Szentlélek megszentel: ezt a három isteni tevékenységet a Szentháromság egy-egy személyének tulajdonítjuk elsôsorban, de nem kizárólagosan. Csak a Fiúról mondjuk azonban, hogy megtestesült, szenvedett és meghalt értünk. ======================================================================== Szent Péter elsô levele -- 2. fejezet Jézus Krisztus, az élô kô 1 Vessetek le hát minden gonoszságot, minden álnokságot és képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, 2 és mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, 3 miután megízleltétek, milyen édes az Úr {Zsolt 34,9}. 4 Járuljatok hozzá, mint élô kôhöz, akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt {Iz 28,16G}. 5 Ti is, mint élô kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. 6 Azért áll az Írásban: »Íme, kiválasztott, értékes s |zegletkövet teszek le Sionban; aki hisz benne, meg nem szégyenül« {Iz 28,16G}. 7 Ez nektek, hívôknek, tisztesség, a nem hívôknek pedig »ez az a kô, amelyet az építôk elvetettek, és mégis szegletkôvé lett« {Zsolt 118,22}. 8 Ezenkívül »a botlás köve és a botrány sziklája« {Iz 8,14} mindazoknak, akik megütköznek az igén, és nem hisznek benne, pedig erre rendelték ôket. 9 Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak erényeit {Kiv 19,5kG; Iz 43,20k}, aki a sötétségbôl meghívott titeket az ô csodálatos világosságára, 10 akik egykor »nem nép« voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik számára azelôtt nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek {Óz 1,6.9; 2,3}. Keresztény élet a családban és a társadalomban: 2,11-4,11 A keresztény a társadalomban 11 Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és zarándokokat, tartózkodjatok a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. 12 Tanúsítsatok jó magatartást a pogányok között, hogy éppen abban, amiben mint gonosztevôket megrágalmaznak, a jócselekedetek láttán, dicsôítsék Istent a látogatás napján. 13 Engedelmesek legyetek tehát minden emberi teremtménynek az Úrért, akár a királynak, mint legfelsôbbnek, 14 akár a helytartóknak, mint akiket ô a gonosztevôk büntetésére, a jóknak pedig dicséretére küldött. 15 Mert az az Isten akarata, hogy jót cselekedve elnémítsátok az oktalan emberek tudatlanságát; 16 mint szabadok, és nem mint olyanok, akik a szabadságot a gonoszság palástjául használjátok, hanem mint Isten szolgái. 17 Mindenkit becsüljetek, a testvériséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. Szolgák Krisztus követésében 18 Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak teljes félelemmel, ne csak a jóknak és szelídeknek, hanem a szigorúaknak is. 19 Mert kegyelem az, ha valaki Isten iránti lelkiismeretességbôl igazságtalanul szenvedve tűri a viszontagságokat. 20 Hiszen miféle dicsôség az, ha vétkeztek, és azért viselitek el a pofonokat? De ha jót cselekedtetek, és békével tűrtök, ez kedves Isten elôtt. 21 Hiszen erre vagytok hivatva, mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ô nyomdokait kövessétek. 22 Ô, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában {Iz 53,9}, 23 aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetôzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra; 24 aki a mi bűneinket maga elviselte testében a fán, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk; az ô sebe által gyógyultatok meg. 25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygô juhok {Iz 53,5k}, de most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelôjéhez. ======================================================================== Szent Péter elsô levele -- 3. fejezet Asszonyok és férjek 1 Ugyanígy az asszonyok is legyenek engedelmesek férjüknek, hogy ha egyesek nem hisznek is az igének, az asszonyok magaviselete beszéd nélkül is megnyerje ôket, 2 mikor látják istenfélô, tiszta életeteket. 3 Ne a külsô hajdísz, az arany viselése vagy fényes ruha legyen az ékességük, 4 hanem ami a szívben rejtôzô, múlhatatlan ékszer: a szerény és nyugodt természet. Ez értékes Isten szemében. 5 Hiszen egykor így ékesítették fel magukat a szent és Istenben bízó asszonyok is, engedelmeskedve saját férjüknek, 6 mint ahogy Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezve ôt, akinek ti leányai vagytok, ha jót tesztek, és semmi viszontagságtól nem féltek. 7 De ti is, férfiak, legyetek megértôek asszonyaitokkal, becsüljétek meg ôket, mint a gyengébb asszonyi nemet, és mint társörököseiteket a kegyelembôl való életben, hogy imádságotoknak ne legyen akadálya. Felhívás az egyetértésre 8 Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértôk, együttérzôk, szeressétek a testvériséget, legyetek irgalmasok, alázatosak! 9 Ne viszonozzátok a rosszat rosszal, sem a szidalmat szidalommal, inkább mondjatok áldást; hisz arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek. 10 »Mert aki az életet szeretni akarja, és jó napokat szeretne látni, fékezze nyelvét a rossztól, és szája ne szóljon álnokságot. 11 Forduljon el a gonosztól, és tegyen jót; keresse a békét, és kövesse azt. 12 Mert az Úr szemei az igazakon nyugszanak, és fülei hallgatnak könyörgéseikre; de az Úr tekintete haragos a gonosztevôk felé« {Zsolt 34,13-17}. Helyes magatartás a világban 13 Ki árthat nektek, ha a jónak buzgó követôi lesztek? 14 De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok. Az ettôl való rettegés ne félemlítsen meg, és meg ne zavarodjatok, 15 hanem ôrizzétek szentül szívetekben az Úr Krisztust {Iz 8,12k}. Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévô reménység okát kérdezi tôletek. 16 De ezt szelídséggel és félelemmel, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik rágalmazzák buzgó életeteket Krisztusban, szégyent valljanak abban, amivel titeket gyaláznak. 17 Jobb ugyanis -- ha Isten úgy akarja -- jót cselekedve szenvedni, mint rosszat cselekedve. 18 Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy titeket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de a Lélek életre keltette. 19 Ôbenne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse a megváltást, akik a börtönben voltak, 20 akik egykor hitetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, míg a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. 21 Ennek felel meg most a keresztség, amely titeket most megment, nem a test szennyének lemosása által, hanem mint a jó lelkiismeret kérése Istentôl Jézus Krisztus feltámadása alapján, 22 aki az Isten jobbján van, miután felment a mennybe, és uralma alá vetette az angyalokat és hatalmasságokat és erôket. ======================================================================== Szent Péter elsô levele -- 4. fejezet 1 Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, ti is ugyanezzel a gondolattal fegyverkezzetek fel, mert aki testben szenved, megszűnik vétkezni, 2 hogy már ne az emberi vágyaknak, hanem Isten akaratának éljen a testben még hátralevô idôben. 3 Mert elég, hogy az elmúlt idôt a pogányok akarata szerint töltöttétek, akik érzékiségben, tobzódásban, részegeskedésben, lakmározásban, ivásban és a bálványok tiltott tiszteletében élnek. 4 Most meg csodálkoznak, hogy nem tartotok velük ugyanezen érzékiség undokságában, és káromolnak titeket. 5 De számot fognak adni annak, aki készen áll ítélni eleveneket és holtakat. 6 Mert azért hirdették az evangéliumot a megholtaknak is, hogy bár testben, emberek módjára ítélték meg ôket, Lélek által azonban Isten szerint éljenek. 7 Közel van mindennek a vége. Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban! 8 Mindenekelôtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar {Péld 10,12}! 9 Legyetek vendégszeretôk egymás iránt zúgolódás nélkül! 10 Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézôi az Isten sokféle kegyelmének. 11 Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erôvel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsôsége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akinek dicsôség és hatalom mindörökkön örökké! Ámen. Befejezô intelmek: 4,12-5,11 A kitartás próbája 12 Szeretteim, ne lepôdjetek meg azokon a perzselô szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. 13 Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsôsége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek. 14 Ha szidalmaznak titeket Krisztus nevéért, boldogok lesztek, mert a dicsôség és Isten Lelke nyugszik rajtatok {Iz 11,2}. 15 Közületek senkit se azért érjen szenvedés, mert gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevô, vagy a máséra áhítozik. 16 Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, hanem dicsôítse Istent ebben a névben. 17 Itt az ideje ugyanis, hogy megkezdôdjék az ítélet Isten házán. Ha pedig rajtunk kezdôdik, mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek Isten evangéliumának? 18 »Ha az igaz is alig üdvözül, mivé lesz az istentelen és a bűnös?« {Péld 11,31G} 19 Ezért azok is, akik Isten akarata szerint szenvednek, ajánlják lelküket a hűséges Teremtônek jótetteik által. ======================================================================== Szent Péter elsô levele -- 5. fejezet A pásztor és a nyáj 1 A presbitereket, akik köztetek vannak, kérem -- mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ô dicsôségének is részese, amely a jövôben ki fog nyilvánulni: -- 2 legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségbôl, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésbôl, hanem buzgóságból; 3 nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívbôl, mint a nyájnak példaképei. 4 S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsôség hervadhatatlan koronáját. 5 Hasonlóképpen ti ifjak, engedelmeskedjetek az idôsebbeknek! Mindnyájan öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad {Péld 3,34G}. 6 Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. 7 Bízzátok rá minden aggodalmatokat {Zsolt 55,23}, mert gondja van rátok. 8 Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. 9 Erôs hittel álljatok neki ellen, tudjátok ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés vár testvéreitekre is, akik ezen a világon vannak. 10 Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ô örök dicsôségére Jézus Krisztus által, maga fog minket -- miután kissé szenvedtünk -- tökéletesíteni, megerôsíteni, megszilárdítani és megalapozni. 11 Neki legyen dicsôség és uralom mindörökkön örökké! Ámen. Befejezés: köszöntések és áldás: 5,12-14 12 Szilvánusz, a hű testvér által -- úgy gondolom -- röviden írtam nektek, kérve-kérve titeket, és tanúságot téve arról, hogy Isten igaz kegyelme az, amelyben éltek. 13 Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam. 14 Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok! Ámen. ======================================================================== Szent Péter második levele -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1-2 1 Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, akik velünk egyenlô hitben részesültek a mi Istenünknek és az üdvözítô Jézus Krisztusnak igazsága által. 2 Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Az áthagyományozott igazság: 1,3-21 Hit és élet 3 Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk ôáltala, aki minket saját dicsôségével és erejével meghívott. 4 Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. 5 Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, 6 a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, 7 a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet. 8 Mert ha ezek megvannak, és bôven vannak meg bennetek, nem tesznek titeket üresekké, sem meddôkké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében. 9 Akiben viszont nincsenek meg ezek, az vak és rövidlátó, s megfeledkezett a régi bűneibôl való megtisztulásáról. 10 Ezért annál inkább legyetek rajta, testvérek, hogy biztossá tegyétek hivatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, soha nem fogtok elbotolni. 11 Így ugyanis tágas bejárat nyílik nektek a mi Urunk és üdvözítô Jézus Krisztusunk örök országába. A próféták és apostolok tanúsága 12 Ennélfogva azon vagyok, hogy ezekre mindig figyelmeztesselek benneteket, jóllehet jártasak és erôsek vagytok az elnyert igazságban. 13 Helyesnek tartom ugyanis, hogy amíg ebben a sátorban vagyok, figyelmeztesselek és serkentselek benneteket, 14 mert biztos vagyok abban, hogy közel van sátram lebontása, mint ahogy ezt a mi Urunk Jézus Krisztus is értésemre adta. 15 De rajta leszek, hogy ezekrôl halálom után is gyakran megemlékezzetek. 16 Mert nem mesterségesen kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ô nagyságának. 17 Mikor ugyanis az Atyaistentôl tiszteletet és dicsôséget nyert, ez a szózat hangzott hozzá a magasztos dicsôségbôl: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!« 18 Mi hallottuk ezt az égbôl jövô szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen. 19 És súlyos prófétai beszéd birtokában vagyunk, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem kél szívetekben. 20 Mindenekelôtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen jövendölése sem származik egyéni értelmezésbôl. 21 Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektôl sugalmazva szóltak. ======================================================================== Szent Péter második levele -- 2. fejezet Óvás a tévtanítóktól: 2,1-22 A hamis tanítók fellépése 1 Voltak azonban a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek, s azt, aki megváltotta ôket, az Urat, megtagadják, gyors romlást zúdítva magukra. 2 Sokan fogják követni eltévelyedéseiket, s miattuk becsmérelni fogják az igazság útját. 3 Nyereségvágyból fakadó szavaikkal igyekeznek megvásárolni titeket; de az ítélet már régóta készül ellenük, és a rájuk váró pusztulás el nem alszik. Fenyegetô ítélet a tévtanítók ellen 4 Hiszen Isten még a vétkezô angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította ôket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák ôket az ítéletre. 5 És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetôjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. 6 Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni; 7 a szorongatott igaz Lótot pedig az elvetemültek bántalmaitól és azok fajtalan életmódjától megszabadította, 8 mert ô, szemben azzal, amit látott és hallott, igaz maradt, bár azok között lakott, akik napról napra gonosz cselekedetekkel gyötörték igaz lelkét. 9 Az Úr meg tudja szabadítani a kísértésbôl az istenfélôket, a gonoszokat pedig az ítélet napjára megôrizni, hogy bűnhôdjenek. 10 Legfôképpen azokat, akik a tisztátalanság kívánságában a test után járnak, s a felsôbbséget megvetik. A tévtanítók útja Ezek vakmerôk, önhittek, nem félnek a dicsô dolgokat káromolni, 11 jóllehet az angyalok, akik erejüket és hatalmukat tekintve nagyobbak, nem hoznak egymás ellen káromló ítéletet. 12 Ezek azonban, mint a természet szerint befogásra és leölésre való oktalan állatok, káromolják mindazt, amit nem értenek. De el fognak veszni saját romlottságukban. 13 Elnyerik a gonoszság jutalmát mindazok, akik gyönyörűségnek tartják a naponkénti vigadozást. Gyönyörben szétfolyó piszok- és szennyfoltok ôk, akik lakomáikon kéjelegnek nálatok. 14 Szemük sugárzik a házasságtöréstôl és a szüntelen vétektôl. Elcsábítják az állhatatlan lelkeket, szívük kapzsiságra van begyakorolva. Az átok fiai ôk, 15 akik elhagyták az egyenes utat, és eltévedtek. Követték Beor fiának, Bálámnak útját, aki jobban szerette a gonoszság bérét, 16 de meg is bűnhôdött vétkéért: a teherhordó néma állat emberi hangon megszólalt, és megakadályozta a próféta esztelenségét. 17 Víz nélküli források ôk, forgószéltôl kergetett fellegek, -- a legfeketébb sötétség vár rájuk! 18 Mert hiábavalóságokat beszélnek kevélyen, és buja testi kívánságokra csábítják azokat, akik alig menekültek meg a tévelygésben élôktôl. 19 Szabadságot ígérnek nekik, holott ôk maguk a romlottság szolgái, mert akit valaki legyôz, annak szolgája is lesz. 20 Ha tehát azok, akik a mi Urunk és üdvözítô Jézus Krisztusunk megismerése által megmenekültek a világ förtelmeitôl, de újból elmerülnek ezekben, és vereséget szenvednek, ez utóbbi állapotuk rosszabb az elôbbinél. 21 Jobb lett volna nekik az igazság útját meg sem ismerni, mint annak megismerése után eltérni a nekik adott szent parancstól. 22 Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya ahhoz, amit kihányt« {Péld 26,11}, és: »Visszafeküdt a disznó a pocsolyába, amelyben hempergett«. ======================================================================== Szent Péter második levele -- 3. fejezet Krisztus eljövetelérôl: 3,1-16 Az eljövetel bizonyossága 1 Íme, szeretteim, ezt a második levelet írom nektek, amelyben figyelmeztetéssel fölébresztem becsületes lelketeket, 2 hogy emlékezzetek azokra a dolgokra, amelyeket a szent próféták elôre megmondtak, valamint az Úrnak és Üdvözítônek az apostolok által hirdetett parancsaira. 3 Elôször is tudnotok kell, hogy az utolsó napokban csalárdságban járó gúnyolódók fognak jönni, akik saját kívánságaik szerint élnek, 4 és azt mondják: »Hol van az ô eljövetelének ígérete?« Mert amióta elhunytak az atyák, minden úgy maradt, ahogy volt a teremtés kezdetétôl. 5 De ezek nem akarnak tudni arról, hogy elôször az ég lett, azután föld, amely Isten szava által a vízbôl lett és a vízben volt. 6 E kettô által pusztult el az akkori világ, amikor a víz elárasztotta. 7 A mostani eget és a földet ugyanaz az Ige ôrizte meg a tűzre, az ítélet és az istentelen emberek pusztulásának napjára. Az eljövetel késlekedése 8 Egy valami pedig semmiképpen se kerülje el figyelmeteket, szeretteim: Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap. 9 Az Úr nem késik ígéretével, ahogy egyesek gondolják. Türelemmel kezel bennünket, mert nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy mindnyájan megtérjenek a bűnbánatra. 10 Az Úr napja úgy jön el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hôségtôl elolvadnak, a föld pedig, és a rajta levô teremtmények, elégnek. 11 Ha tehát mindezek el fognak pusztulni, vajon milyeneknek kell lennetek a szent életben és buzgóságban nektek, 12 akik várjátok és epedve óhajtjátok Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétôl elolvadnak? 13 Mi azonban -- az ô ígérete szerint -- új eget és új földet várunk {Iz 65,17}, ahol igazság lakik. A páli levelek tanúsága 14 Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplôtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben. 15 Tekintsétek a mi Urunk hosszantűrését rátok nézve üdvösségnek, amint a mi szeretett testvérünk, Pál is megírta azt nektek a neki adott bölcsesség szerint. 16 Szól is ezekrôl minden levelében. Bizonyos dolgokat nehéz ugyan megérteni bennük -- ezeket a tudatlanok és állhatatlanok meghamisítják, mint ahogy a többi Írásokat is, a saját vesztükre. Befejezés: Kérés és istendicsôítés: 3,17-18 17 Ti tehát, szeretteim, miután mindezt elôre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. 18 Sôt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítô Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsôség most és az örökkévalóság napján! Amen. ____________________ * 4 Az atyák nem az ószövetségi pátriárkák, hanem az elsô keresztény nemzedék. Ôk meghaltak anélkül, hogy Krisztus eljövetelét megérték volna. A tévtanítók erre alapozva kétségbe vonják a keresztény hit alapigazságait, s azt hirdetik, hogy hiábavaló a reményünk a jóvátételben. * 7-13 Kifejezései és stílusa alapján ez a rész a végidôleírások közé sorolható (eszkatológia). A szerzô ezt a formát választva igyekszik meggyôzni azokat, akiket megtévesztenek a világ javai. A keresztények, akik várják Krisztus dicsôséges eljövetelét és a vele való találkozás boldog pillanatát, a katasztrófákat inkább örömmel fogadják, mert az átalakulás kezdetét látják bennük. ======================================================================== Szent Júdás levele Címzés és köszöntés 1 Júdás, Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére, azoknak, akiket az Atyaisten szeret, Jézus Krisztusnak megtartott és meghívott. 2 Irgalom, béke és szeretet bôségesen adassék nektek! Óvás a tévtanítóktól 3 Szeretteim, mivel ôszinte törekvésem, hogy közös üdvösségünkrôl írjak nektek, szükségesnek tartottam ebben az írásban kérni titeket, hogy harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek. 4 Mert alattomban bejöttek közénk bizonyos emberek, akik régóta ki vannak jelölve az ítéletre. Istentelenek, akik Istenünk kegyelmét érzékiségre fordítják, és az egyedül uralkodót, a mi Urunkat, Jézus Krisztust tagadják. Fenyegetô ítélet a tévtanítók ellen 5 Figyelmeztetni akarlak titeket -- bár mindezt jól tudjátok --, hogy az Úr, miután kiszabadította a népet Egyiptom földjérôl, késôbb azokat, akik nem hittek, elpusztította. 6 Az angyalokat pedig, akik nem ôrizték meg méltóságukat, hanem elhagyták lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartja. 7 Ugyanígy Szodoma és Gomorra is, és a szomszédos városok, amelyek paráznák voltak, és más test után jártak, elszenvedték az örök tűz büntetését, és intô példaként állnak elôttünk. A tévtanítók útja 8 Ezek az álmodozók is ugyanúgy megfertôzik a testet, a felsôbbséget megvetik, a dicsôítendôket pedig káromolják. 9 Pedig Mihály fôangyal, amikor az ördöggel vitatkozott és viaskodott Mózes teste miatt, nem mert káromló ítéletet kimondani ellene, hanem azt mondta: »Büntessen meg téged az Úr!« {Zak 3,2} 10 Ezek pedig gyalázzák mindazt, amit nem értenek. Amit viszont a természet szerint, mint az oktalan állatok, tudnak, azáltal romlásba jutnak. 11 Jaj nekik, mert Kain útján járnak, és Bálám tévedése, a nyereség után törik magukat, és mint Kóré a lázadásban, elvesznek. 12 Szégyenfoltok ezek a lakomáitokon, tartózkodás nélkül lakmároznak, és önmagukat hizlalják; esôtlen felhôk, amelyeket a szelek ide-oda kergetnek, ôszi, terméketlen, kétszer kiveszett, gyökerestül kitépett fák, 13 vad tengeri hullámok, amelyek saját gyalázatukat tajtékozzák, bolygó csillagok, amelyekre a sötétség vihara vár örökké. 14 Ezekrôl jövendölt Hénok, Ádám után a hetedik, amikor így szólt: »Íme, jön az Úr ezernyi szentjével, 15 minden fölött ítéletet tart, és megfenyíti az összes istentelent minden gonoszságért, amelyet gonoszul véghezvittek; és minden durva beszédért, amelyet az istentelen bűnösök ellene szóltak.« 16 Izgága elégedetlenkedôk ezek, akik saját kívánságaik útján járnak; a szájuk kevélységet beszél, és haszonlesésbôl hízelegnek az embereknek. Felhívás a hűségre 17 Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg az igékrôl, amelyeket elôre megmondtak a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai. 18 Megmondták nektek, hogy »az utolsó idôben gúnyolódók jönnek, akik saját kívánságaik útján járnak, istentelenségben.« {2 Pét 3,3} 19 Ezek azok, akik elkülönülnek, érzékiek, a Lélek nélkül valók. 20 Ti ellenben, szeretteim, épüljetek rá legszentebb hitetekre, imádkozzatok a Szentlélekben, 21 ôrizzétek meg magatokat Isten szeretetében, s várjátok a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre! 22 Ezeket ítéljétek el és fenyítsétek meg; 23 amazokat viszont mentsétek meg, ragadjátok ki ôket a tűzbôl! A többieken pedig könyörüljetek félelemmel! Még a bűnös által viselt ruhát is gyűlöljétek! Befejezés 24 Annak pedig, akinek van hatalma bűn nélkül megôrizni titeket, s a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelekor szeplôtelenül és boldog örömmel az ô dicsôségének színe elé állítani, 25 a mi egyedül üdvözítô Istenünknek, Urunk Jézus Krisztus által, legyen dicsôség és magasztalás, uralkodás és hatalom minden idô elôtt, most és mindörökkön- örökké! Ámen. ____________________ * 1 Júdás-Tádé apostol (Mt 13,55; Mk 6,3), az ifjabb Jakabnak a testvére, aki késôbb Jeruzsálem püspöke volt. * 10 Mivel nem vezeti ôket a Lélek, semmibe veszik a természetfölötti igazságokat, lelkiismeretük természet szerint való, így nem juthatnak el a hitbôl fakadó megismerésre. * 12-13 Színes, szemléletes leírás a tévelygôkrôl. A keresztények jól teszik, ha nem közösködnek velük, különben a rájuk váró büntetésben is részük lesz.