Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs (szerk.): Az ondavai vámos (Prohászka Ottokár elbeszélése) Az ondavai vámos a retorika nagyítója alatt (Kiss Antal tanulmánya) Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó (Barlay Ö. Szabolcs) Az ondavai vámos (Prohászka Ottokár) Az ondavai vámos a retorika nagyítója alatt (Kiss Antal) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című füzet elektronikus változata. A füzet 2005-ben jelent meg Székesfehérvárott, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József). Az elektronikus változat a szerkesztô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerkesztô tulajdonában marad. A nyomtatott kiadvány kapható a szerkesztônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30 976-4800 e-mail: inditlakűdatatrans.hu ======================================================================== Elôszó Fordulóponthoz ért a vezetésem alatt immár tíz év óta tevékenykedô Prohászka-szeminárium munkája. Lassan beérik a ,,vetés'', és a fiatal korosztály is beáll a kutatásba. Ennek egy gyöngyszemét teszi le most munkaközösségünk asztalára Kiss Antal. Megtiszteltetésnek veszem, hogy a fiatal doktorandus, aki a teológiában épp oly járatos, mint az irodalomban, ebben a sorozatban kívánja megjelentetni tanulmányát Prohászkáról, az íróról. Mivel olvasóink maguk gyôzôdhetnek meg a dolgozat értékérôl, én magam csupán a nagy összefüggésekre kívánom felhívni a figyelmet. Ismeretes, hogy Prohászka anyanyelve német volt. Szüleivel életük végéig németül levelezett. A Felsôházban mondott beszédében nyíltan megvallotta, hogy iskolás korában tanulta meg a magyar nyelvet. Nemcsak tanulta, hanem megszerette, ízlelte. Piarista és jezsuita diákkorában tanárai felfigyeltek gyönyörű stílusára és gondolatainak kifejezô erejére. Római éveitôl kezdve élete végéig magyar nyelven írta naplóit. Lenyűgözô olvasmány ez mindannyiunk számára, olyannyira, hogy évenként új kiadásban jelentetjük meg Soliloquia néven. Élete utolsó éveiben a legrangosabb irodalmi társaságok tagjai közt találjuk. Kiss Antal arra vállalkozott, hogy e fejlôdési folyamat legelsô állomásához vezet el bennünket. Ennek jobb megértéséhez a szakirodalom megállapításait is érdemes megjegyeznünk. A magyar szellemi élet, beleértve az irodalmat is, az ezernyolcszázas évek utolsó évtizedeiben nagyon kiszikkadt, enervált képet festett. A nagy klasszikusok korszaka után nehéz is volt még magasabbra tűzni a mércét. Komjáthy Jenô, Reviczky Gyula, Vajda János költészete mellett a prózaírók még jelentéktelen alkotásokkal álltak elô. Ambrus Zoltán, Lovik Károly, a két Cholnoky-fivér, Török Gyula neve ma már csak a szakirodalom lapjain szerepelnek. Fáradt, beteg, lemondó korszak volt ez. Kisiklott életek, nem egy esetben öngyilkossággal végzôdô irodalmi- költôi pályák szegélyezik ezeket az évtizedeket. Ezt a sekélyes, langyos állóvizet a korszak ismert katolikus szerkesztôje, Kaposi József 1896-ban egy antológiával alaposan felkavarta. ,,A Nyugalmas órák, rajzok és elbeszélések'' című kötet elsô darabja annak a Prohászka Ottokárnak az írása, akire a teológusok, papok, közéleti férfiak már felfigyeltek ugyan, de mint írót nem ismertek. Az olvasók azonnal észrevették ezt az eddig ismeretlen hangot. Hirtelen nem is tudták, hogy milyen irodalmi műfajjal állnak szembe. Mert ,,Az ondavai vámos'' és a késôbbi években megjelent többi írás a lelkiolvasmánynak egészen eredeti, páratlan formája. Nem túlzás, ha azt mondom -- írja Schütz Antal --, hogy a világirodalom kevés művet ismer, ahol ekkora helyen (mindössze hat oldal) ennyi szépség és mélység volna együtt. Olvasóinknak már többször volt alkalma gyönyörködni Prohászka írói remekléseiben. Elég, ha ,,A Pilis hegyén'' című történelmi meditációját említem, melynek most készítjük ötödik kiadását, és honlapunkban (www.inditlak.hu) is évek óta a legolvasottabb oldalak között szerepel. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy míg ,,A Pilis hegyén'' 1926-ban, vagyis élete alkonyán született, a most közölt és elemzett ondavai vámos 1896-ban, tehát írói pályafutása legelején. Így szemünk láttára rajzolódik ki az a szivárványhíd, mely a kezdet és a beteljesülés között ível. Számomra épp az okozza a legnagyobb meglepetést, hogy már az elsô alkotásban is megtalálom a tehetség legjellemzôbb elemeit. Kiss Antal rövid tanulmánya ennek a titoknak legbensôbb világát elemzi. Arra keres választ, hogy Prohászka stílusának mi az igazi lényege? Rámutat arra a belsô, élô egységre, ami ennek a remektollú írónak bármelyik művét oly vonzóvá teszi: a lírának és az elemi erejű retorikus pátosznak művészi egységére. Prózában írt líra ,,Az ondavai vámos'' is, mint az összes késôbb megjelent alkotás. Ugyanakkor az olvasó úgy érzi, mintha szentbeszédet hallgatna, de nem olyat, ami téríteni akarna, vagy templomba kívánná csalogatni a hitetleneket, hanem éppen kristálytiszta egyszerűségével ejti rabul az embert. Közben észre sem vesszük, hogy a rózsafüzért csúsztatja a kezünkbe. Kiss Antal tanulmánya e költôi fogantatású ,,prohászkai novellát'' az ókori retorika nagymesterének, Cornifitiusnak szabály-rendszerébe állítja. Megdöbbenve szemléljük, hogy ezeknek a reguláknak is megfelel, bár a novella írója aligha gondolt rájuk a művészi alkotás ihletett órájában. Jó olykor olvasás közben az irodalom szakembereinek észrevételeire is figyelni. Így még hitelesebbé válik, amit Sík Sándor már hetven évvel ezelôtt a szegedi egyetem katedráján tanított: Prohászkát a múlt század legnagyobb magyar prózaírói közé kell sorolnunk. Kiss Antal még jobban meggyôz bennünket arról, hogy a prohászkai életmű megközelítéséhez elengedhetetlen a retorikai szemléletű elemzés is. Végül mint irodalom- és művelôdéstörténész és mint e sorozat szerkesztôje, szeretnék rámutatni egy eddig nagyon elhallgatott, pedig jól kitapintható összefüggésre. Nevezetesen arra, hogy ez az új és eddig ismeretlen stílus az egész magyar irodalom merevségét föllazította. Prohászka még Ady Endrét megelôzve új korszakot teremtett. Lírai hangvételű prózája, természet ábrázolása, szimbólum- rendszere, mely a földet és az eget egyszerre öleli magához, valóságos reveláció volt nemzedéke számára. Prohászka indítása nyomán néhány évtizeden belül kivirágzik egy élményben, stílusban, tartalomban keresztény irodalom, művészet, melynek Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László, Balla Borisz, Rónay György, Pilinszky János és napjainkig oly sokan mások voltak követôi és zászlóvivôi. Közismertté vált az az állítás, hogy az orosz irodalom Gogol köpenyébôl bújt elô. Aligha tévedek, ha ennek analógiájára azt állítom, hogy a századfordulón Prohászka Ottokár volt az a forrás, melybôl a magyar irodalmi élet merôben újat merített: megújult a próza, élettel telítôdött a líra, és nyelvében, stílusában megszületett az új magyar dráma. Az a szerep, amit Pázmány Péternek tulajdonítanak a régi magyar irodalomban, 1896 óta Prohászka Ottokár nevéhez fűzôdik. Ilyen gondolatokkal vegyék kezükbe olvasóink ,,Az ondavai vámost''. Barlay Ö. Szabolcs ======================================================================== Az ondavai vámos Homonnáról balra be Sztropkó felé egy bükkös, tölgyes völgy nyúlik el, melyrôl elmondhatni, hogy az Isten háta mögött van, s Lengyelországba visz. Nagy, ponyvás, abrincsos szekerek dôlöngnek a völgyben kanyarodó úton; apró lovacskák iparkodnak elôre szakadozott, három egész négy csomóra összekötözgetett hámban; jóképű tót atyafiak guggolnak a kocsik elején, hátul pedig rendesen néhány pájeszes, kaftános zsidó utazik olcsón Sztropkótól Sátoraljaújhelyig. Sokszor szeli az országút a völgyben kígyózó Ondava folyót, mely most ugyan szelíd, mint azok az országúti ,,macska-lovak''; de a beépített sarkantyúk mutatják, hogy hébe-korba ugyancsak megvadul, és sarkantyúja legyen annak, ki azt megülje. Hídjai sötét, magas karfákkal ijesztenek; a hídoszlopokat megvasalt jégtörôk védik. A kelcsei híd is olyan, s a kelcsei oldalról az országút már jó messzirôl nekikanyarodik, hogy felkapaszkodhassék. Épp most vágtat fel rajta a nemesdévai uraság, aki ott ül a bakon. Nagyfejű, szôke ember; a nyakát is bizonyos dölyfös merevséggel tartja, kidüllesztett melle kevély érzelmeit árulja el. A gyeplôt ô kezeli, s hátrabeszél a kocsiba, ahol egy sápadt asszony s egy fiatalabb leányféle ül, aki egyre feszeng, le-lehajol s ott pepecsel valamit a cipôjénél. Hódolattal fogadja az uraság négyes fogatát az öreg vámos; halena- darócból való rajta a mundur; hervatag ajkszélei, mint valami ráncos zacskók, csüggnek alá; kiaszott kezében nagy, zsíros kalapját, mely alól nagyszemű rézkeresztes olvasó lóg. Egy futó rángás szegletes vonalakat rajzolt a borotvált száraz arcra, mikor a ,,pochvalem''-et[1] mondja, s tán ettôl horkant meg az elsô két paripa s a két hátsó is kissé hátrahôkölt; asszonykiáltás és ostorcsattogás hangzik, azután megint kackiásan emelgeti mind a négy paripa a lábát. ,,Semmi az egész -- szólt az úrfi -- megijedtek az olvasótól; minek is kongat vele, mikor nincs zivatar.'' A fogat elrobogott, porfelhôt kavarva fel maga után, mely lomhán lógott a tikkasztó légben, mintha odafüggesztették volna. Kelcsének volt ura, Földes Géza barátom, napernyôjét kifeszítve s kalappal kezében haladt mellettem; Nero és Fakszi, ez utóbbi egy korcs ratli, fej-lecsüggesztve öltögették nyelvüket a tikkadt anyaföldre, nagyot nyelve idônként a nyelvükre ragadt fehér, meszes porból. Így tehát négyecskén iparkodtunk fel a meredek trepeci lejtôn, mely az Ondava hídja mellett közvetlen emelkedik a magasba. A hegy lejtôje a birkától számtalan párhuzamos ösvénnyel volt átszelve, mintha csak modern hölgynek sokrétű mantilját akasztották volna nyakába. Félórába telt, s fent álltunk a hegyen Kelcsével szemben. A fákon károgó varjú úgy egy negyedóra alatt ért volna le innen a kelcsei kúria elôtt illatozó gyönyörű hársfára. A régi kúria valamennyi ablakával reánk nézett; a széles veranda világos lépcsôjén ott táncolt a napsugár, és a veranda elôtt mozdulatlanul s a legkisebb szellô lengetése nélkül sötétlett a négy harminc egész harmincöt méteres trónálló fenyô. Jót állt érte a kelcsei erdész, hogy legalább ennyi. Minden tiszta és verôfényes volt; de Dobra és Csicsva felé duzzadó erdôk, s azontúl Tokajig, a különös hamvasszínű róna, melyet Feszty körképe oly találóan állít elénk. De Petôfalva felôl, amily széles a völgy, bodrosan fel voltak gyűrve sötét, gomolygó felhôk, mint óriási színpadnak kárpitjai; a felhôk alatt jobbról-balról vörhenyes fényben ijesztettek a magaslatok bükkerdôi, mintha mondták volna, hogy itt jön valami. Petôfalva felôl vihar közeledett. Ólomszínű buckák dudorodtak ki a fergeteg szélein, melyek mögött, mintha kékes lobbot vetett volna a távoli villám, kigyulladtak s gyorsan megint elhomályosodtak. Az Isten haragjának színpadja már fel volt állítva, de a kárpit még le volt eresztve. Távoli dübörgés hallatszott, mintha ott a színpadon tologatták volna a mennykônagy kulisszákat; de különben csend volt, a természet várta a nagyszerű felvonulást. Úgy látszik, nemsokára kezdôdik... Petôfalván harangoznak a vihar elé... Elsô jel... A színpadon sietôs a dolog, súlyos tárgyak esése és csattanása hallatszik, a távoli égzengés így üti meg fülünket. Valkón is harangoznak már... Második jel; azután egy villám rántja meg a felhôzetet, s megfelel rá rögtön a trepeci harangláb tájáról az ünnepélyes ércnyelv, mely félelmetesen bong... Harmadik jel… A divina commedia a petôfalvai határ felett tört ki. A szélvész gyorsan közeledett; bámuló szemeink elôtt a felhôkben a sibillák és próféták michelangelói alakjai nyúlnak az égbe; az Írás kerubjai titáni harcra kelnek, tajtékzó, hamvas paripákon rohanva lengetik villámló dárdáikat. Mögöttük jön a haragvó Isten hatalmának zöme, az elemek csatasora sötét rejtekben, a jégesô és zápor felhôiben, melyek lezuhogva párás-poros felhôket kavarnak az országúton; paskolják a földet, úgy, hogy porzik. A zápor most már teljes erôvel lezuhogott a petôfalvai határra, s a szélvész gyorsaságával rohanó felhôk úgy alakultak, mintha felgördült volna az elôbb leeresztett kárpit, s egy haragvó Isten homlokát láttatá. Sötétkéken dudorodtak halántékának erei; szemeiben az éjfél ül; legfelül a felhôkbôl hamvas, fehér foszlányok tépôdnek el, mint fejének bomló hajfürtjei. Mintha haragból és enyészetbôl volna fonva fejének koszorúja, oly sötét, s a villám piros pántlikája köti le ezt a bomló koszorút fejére. Ki merne vele kikötni, a szélvészek Istenével? Hol van a hôs, bármily bátor és erôs, ki vele szembeszálljon? S ha szembeszáll: nemde a titánok veresége volna minden dicsôsége? Az a parittyás hôs is, ki Góliátot leteríté, és az oroszlánnal fegyver nélkül karja erejében bízva megvívott, úgy nézte Judea hegyeirôl ezt a fenséges, isteni látványt, mint mi a trepicei magaslatról; s úgy látta, mint mi, hogy füst ment fel az ô haragjában és tűz gyúladott orcájától... Meghajtotta az egeket és leszállott, s homály volt lábai alatt. És kerubok fölé ment és szállott, repült a szelek szárnyain. Rejtekévé tette a sötétséget, körüle sátorává a sötétes vizet az ég felhôiben. A színe elôtti villogástól szakadoztak a felhôk, a jégesô és parázstűz. És az Úr dörgött az égbôl, és a Felséges szózatát adta, és kibocsátá nyilait és elszéleszté ôket, a villámokat megsokasította és megzavará ôket. Mély imádásban gondoltam el a tizenhetedik zsoltár e háromezeréves poézisét. Fenséges prológ gyanánt csengett emlékezetemben. S mire a prológ elcsengett, már Kelcsére borult a szélvész. Közeledik felénk is. Már érezzük leheletét, azt a hűs szellôt, melytôl felzúg az erdô, s belereszket a nyárfák s nyírfák félénk lombja. Esni kezd... Szürke szemfödôt borít a zivatar a valkói dombokra is; itt-ott még ki-kitolják az erdôk körvonalaikat a fátyolból; azután egy csattanás, s megrendül az ég s elnyeli az erdôt, a hegyet, a mezôt az a töméntelen sok apró vonal, mellyel az esô árnyékolja a vidék perspektíváját. Kereket oldunk. Egyik kezünkben a kalap, másikban a lecsukott esernyô, vágtatunk le a dombról. Kelcse ura elôl, én utána; Nero, Fakszi versenyt velünk. Mögöttünk a legelôrôl leiramló gulya kolompjai; szemben a másik lejtôrôl a trepeci tehenek csilingjei; túl a völgy felôl a kelcsei két harang cseng-bong bele a mennydörgésbe. Minden fut, vágtat, iramlik; még néhány ugrás, s lent vagyunk az országúton, s ôrült sebességgel vágtat el mellettünk, vissza a híd felé a megbokrosodott nemesdévai négyes fogat; kétségbeesett sikoltás, robogás, kiáltás... Mindez egy fél percig, azután eltűnnek a zivatar ködében. Az Ondava partján pedig a hídfônél a vén, száraz vámos ül gerendákból összetákolt s agyaggal kitapasztott kalibájának nyílt ajtajában, szétvetett térdeire hajtva karjait, két kezét összekulcsolva tartja, melyekrôl a nagyszemű, sárgaréz keresztes olvasó függ alá; néz bele a zivatarba, a rengô természetbe, a futó állat és ember vívódásába, ajka mozog, mialatt a szél lóbázza olvasóját, mint rokkant haranglábon a harang kötelét. Imádkozik az öreg; együgyű imája áthat az ólmos felhôn s cikázó villámon; fulgura frangit, dissipat ventos, placat cruentos.[2] Mintha a természet rengésében villámnál s dörgésnél jobban hatott volna rám az ondavai vámos imádkozó nyugalma; gyökeret vert lábam; egy- két másodpercig a szakadó esôben megálltam, s úgy néztem ezt a nyugodt, szegény, együgyű embert. Azután el a kelcsei kúriába, s már mikor vizes ruhámtól is megszabadultam, felmentem az emeletre, s onnan néztem a fergeteget, s szemeim elôtt lebegett az imádkozó ondavai vámos. Íme a hatalmas filozófia, melyet vallásnak hívnak, mely ráér villámok közt beszélni a haragvó Istennel, s mely hiszi, hogy olvasója csilingelése s ajkainak halk suttogása áthatol a vihar bömbölésén. S miután nem csak hiszi, hanem látja, hogy a végtelen Isten fensége, ki a viharban járja át a természetet csak úgy, mint ahogy a délutáni szellô fuvalmában ,,sétál'' az Írás szavai szerint a virágos és illatos berek fái közt, a szegény embertôl hódolatot kíván; látja, hogy a semmiség örvénye fölött lelkünk csak lebeg, mint a gôzhajó kéményébôl kipattant szikra a tenger árjai felett; kell neki egy meleg isteni szív, mely azt a szikra-lelket fölfogadja s boldogítsa, s azért hozzá vágyik, s feléje törekszik, s e vágyát az imában kifejezi. A világtörténet ezredéves fóliánsai, sötét lapjaikon éppúgy, mint a verôfényes szövegükben, az ondavai vámosfélék együgyűségében éppúgy, mint a filozófia szárnyalásában hirdetik, hogy az imádkozó ember a legtalálóbb kinyomata a küzdô, vágyó, botló és reménylô emberi természetnek. Ha ki akarod fejezni azt, ami az ember rendeltetése, iránya, szelleme, küzdelme, törekvése, harca és békéje, útja és célja, keserve és boldogulása, vésd ki márványba a végtelen Istent imádó, bűneiért ôt engesztelô, bajaiban hozzá rimánkodó embert, s írd alá: animal theologicum.[3] A történet legcsodálatosabb helyei a Nílus partjai, a Vörös-tenger vigasztalan vidéke, az esti alkonyban égô Sínai, Fáran romjai,[4] a puszta és Szíria, Mezopotámia alföldje, mint az emberi szív vágyainak, s küzdelmeinek ezredéves színterei, az imát hirdetik. A beduin ügetve a puszta homokjában, merengve nézi a Vörös-tenger partvidékét, hol Mózes, az Isten népének vezére, halálos félelemben imádkozik, mialatt megnyílik a tenger, s kétmilliónyi nép halad át rajta. Fent pedig a pusztaság szélén a kopár hegyláncolatból kiemelkedik a Horeb hegye, hol a haldokló végimáját rebegi kékülô, keskeny ajkkal, s imájába hullámzó szakálla reszket bele. A testvérnépek mind imádkoznak. Szidon és Tirus elviszi a régi Isten emlékét Karthágóba és Sevillába, s a Tigris és Eufrates meg vannak szentelve a pátriárkák imájától. S mialatt a szenvedély elhomályosítja az Isten képét, nem fojtja el szívében az ô imádását és szeretetét; s ha az arabs a Mádián pusztáiból nem megy Jeruzsálembe, elmegy Mekkába a Kába szent kövéhez, s ha a perzsa nyakasság nem hódol az idegen földön emelkedô templom igaz Istenének, s a tűzben keresi az élet, s az erô szellemét: mégis imádkozik s Elimaiszban épít magának templomot, mely a görög Antiochus kincsvágyát éleszti, de ugyanakkor hôsi védôket állít ugyanaz a vallásos szellem a templom falaira, kik a görög, szír erôt visszavetik, s Antiochust búbánatba, s azon át a halálba kergeti. Az indus mélyen vallásos szelleme pagodákat épít, s koldusosnak tarja azt az életet, mely pompában kényelemmel töltôzik, s megirigyli a mosdatlan s kolduló boncok tengôdését, kik Buddha fogának szentelt környezetében böjtölnek s vezekelnek. S ha a művelt Európa dómokat épít, s kôbôl faragott erdôkben jár áhítatos lélekkel; ha aranyos hátterű, egyszerű alakítású képek elôtt önti ki szívét, s a harangzúgás harmóniájában s az orgonabúgás szimfóniájában keresi imádkozó lelkének vigaszát; s ha romlott Európa elvesztvén a lelki nagyság érzékét, s léhán ignorálni akarván atyai szokásait, ugyanakkor a babonában, a spiritizmusban, a buddhizmusban tér a régi természet új útvesztôire: vajon nem érezzük-e, hogy a léleknek különös érzéke és képessége van az Isten megközelítésére? Ó igen! Kire ne hatott volna a nagypéntek estéjén a fiszharmónium bánatos, lágy akkordjaitól kísért kijelentés: ,,Incipit oratio Jeremiae prophetae'', kezdôdik Jeremiás próféta imája?[5] Mintha a prófétában az egész emberiség ülne ki Jeruzsálem romjaira; mintha mindnyájan elhalnánk, s szívünk érzelmei a próféta szívébe szorultak volna; mintha itt már senkinek sem volna mit mondani: minden ajk megmerevül, minden hang elcsitul, minden gondolat egyre irányul: arra, hogy itt egy nagy lélek imádkozik. De a XIX. század gôgös szelleme, az ôstermészet ez ösztönét, az ész s a szív e követelményét, a hódoló, kérô, hálát adó, engesztelô imát megvetni látszik; kivágyódik a magábatérés szentélyébôl, hol az ember érzi nyomorúságát s a fölötte uralkodó Isten hatalmát; kisiet a szabad cselekvés mezejére, a haladó, finomodó élet piacára, a magán segítô emberiség csodatettei közé, melyek diadalra juttatják azt az eszmét, hogy az ember az Úr, s ez Úré a világ. De a kevélység nem boldogít; izgat, hevít, mámorban hullámzik át a világon, diadalszekéren csörömpöl végig fôvárosokon, kápráztat színházakban, s múzeumokban; de a gondolkodó emberben utóvégre is le kell csillapulnia, -- nem zaklathatja végig. Nincs-e más, mint ez a lázas küszködés? S ez-e az a boldogság, mely után szívünk sír? Nincsenek-e a szívnek bíztatóbb, s áldásosabb hatalmai, mint ezek, melyek az embert önteltté és üressé teszik? S nem lehetne-e azokra a csendes, mély gondolatokra és vigasztaló érzelmekre bízva a boldogság arany álmának megvalósítása? Eltűnôdöm, s tűnôdéseim közepette tekintetem újra meg újra megakad az Ondava hídjánál ülô öregen. S mialatt nézem a fergetegben a nyugodt vámost, kezdem érezni a felséges Istent, ki leszáll irgalmasan hozzám, s eltölt csodálatos bűvös hódolattal, méltatlanságom megsemmisítô érzetével: kezdem érezni, hogy az emberi lét, s a természet pókhálóin túl mérhetetlen utak, s pályák nyílnak a boldogságra, s az imádkozó lélek ezeket szokta fölkeresni. S utóvégre is ki erôsebb: a dacoló gôgös ember, kit villám kerget, s megbokrosodott ló ragad az ô tehetetlen lemondásában, vagy az ondavai vámos, ki olvasóját mondogatja, s a villám minden csattanásával felfohászkodik? Ki nyit biztatóbb kilátást végességet érzô léleknek; az- e, ki a vihar labdája és Urát káromolja, vagy a fáradt hórihorgas vámos, ki száraz, keskeny ajkaival az olvasós Szent Szüzet kéri, hogy segítsen rajta, hogy a víz a hidat el ne vigye, a házikót el ne mossa, az Ondava sarkantyúit, melyek a vetést védik, le ne törje, hogy jusson holnapra is egyszer-kétszer hat krajcár -- annyi a kelcsei hídon a vámpénz. Sokáig gondolkoztam. A vihar már elült. Mint elfutó áradat egyre távolabb hömpölyögteti zúgását... Most talán már fölverte az álmodó csicsvai erdôk csöndjét, üvölt, visít, sivít a szél a vár romjai közt, leszakít ismét egy követ a csicsvai vártoronyból, s legördíti arra a márványlapra, mely alatt lenn az erdôben Barkóczy gróf hamvai pihennek, s megelégedve vad hahotával bömböl tovább. Lesz idô, mikor emberi mű még romképen sem fog e magaslaton útjába állni... Észre sem vettem, beesteledett. Kinyitottam az ablakot; fenyô- és hársfaillat ömlött be rajta; kint minden csendes, csak a fákról hull alá a fiókesô... Ez is lecsepeg, s a homályban kékes villanyfénnyel gyönyörű szikrák lejtenek, lengenek... Szentjános-bogárkák; az a szem, mely rémesen nézett az ólmos, lángos égre, felmosolyog a bokrok tündéreinek gyöngyös rakétáin. Prohászka Ottokár (ÖM, 8. kötet, 26--32. oldal) ____________________ 1 köszönöm 2 villámokat tör meg, szeleket szór szét, vadakat békít meg -- a harangok belsô falán olvasható ôsi felirat 3 istenes lény (a plátói definíció mintájára) 4 a Sinai félsziget legkeletibb részén a sivatag által ,,elfoglalt'' városok romjai 5 a II. vatikáni zsinat elôtti liturgia gyönyörű dallamokkal énekelt része ======================================================================== Az ondavai vámos a retorika nagyítója alatt A klasszikus retorika rendszere Prohászka Ottokár ,,Az ondavai vámos'' című elbeszélésében ,,Legszívesebben mennék, járnék-kelnék szerteszéjjel, buzdítanék, dolgoznám, nem nyugodnám; faluról falura, papot s hívôt fölráznék. Ahhoz is kell mélységes, de önálló, s célját élesen felfogó s kivivô törekvés.'' (Napló, 1896. szept. 1.) Talán ,,Az ondavai vámos'' című írásmű retorikai szemléletű megközelítéséhez látszólag nincs köze a fenti mottónak, mégis érdemes néhány sorban magyarázatot adni az összefüggésre. Prohászka Ottokár életművét a ,,Doktor, rétor, litterátor'' hármassággal lehet leginkább jellemezni. 1896-ban született az írás, akkor, amikor a szerzô már az esztergomi szeminárium szeretett spirituálisa és a liberális politikával nyíltan szembehelyezkedô nemzeti és keresztény néppárt szószólója. 1896-ban kampánykörúton vesz részt a Vág völgyében. Járja a vidéket. Valószínűleg ebben az idôszakban és környezetben születhetett ez az írás. Prohászka életművének, gondolatainak és cselekedeteinek egyik jellemzôje volt az idézetben szereplô ,,törekvés'', mely tudományos pályáján, mindennapi hivatásának gyakorlásában, politikai tevékenységében és irodalmi ihletettségű munkáiban is tetten érhetô. Törekvés valami jobbra, törekvés a tökéletesedésre, törekvés Isten felé. Az írás is ebben a törekvésben volt egyik eszköze. Ahhoz, hogy közelebb juthassunk az irodalmi ihletettségű alkotást papírra vetô szerzô retorikus gondolkodásmódjához, érdemes a kortársat, Sík Sándort idézni. ,,Prohászka írásainak sajátos belsô formájuk, mégpedig egységes formájuk van. Ez a sajátos forma alakítja a maga képére a mondanivalót, akármit ír: szónoki beszéd vagy levél, tudományos értekezés vagy elmélkedés ebben alig különbözik az ô tollán. E műfajok különbözôsége az ô kezén a legtöbbször egészen külsôséggé zsugorodik'' -- írja Prohászka világérzése és stílusa című tanulmányában, majd késôbb így folytatja: ,,Ez a belsô forma mindenekelôtt lényegében lírai. (...) Akármirôl szól, ott cseng a szóban a lírai hármas egysége: a külsô világ az átélés ölelésében belsôvé, a kettônek ez az egysége éppen az átélés dinamikája következtében általános érvényűvé lesz. (...) A lírának és az elemi erejű retorikus pátosznak ez a belsô, élô és meleg egysége: ez a Prohászka-stílus igazi lényege.'' Az ondavai vámosról szóló elbeszélést sok szempontból vizsgálni lehetne, hiszen a mikszáthi, móriczi novellák hangulata sejlik fel a tót vidéken játszódó történetben, azonban a szépírás retorikai elemzése is érdekes lehet fôleg a Sík Sándor tanulmányában szereplô következô megállapítás tükrében: ,,Sehol olyan érdekesen nem küzdi ki a maga született jogának érvényesítését ez a belsô líraiság, mint mikor a szószékrôl, a szónoki elôadás hagyományos formáinak összetörésével szól hozzánk. A szónok Prohászka semmivel sem kevésbé lírai, mint az író, elmélkedô Prohászka...'' A kérdés: vajon Prohászka írásában is összetöri-e a szónoki elôadás hagyományos formáit, ahogy Sík Sándor írja? Játsszunk el a gondolattal és az elbeszélés mondanivalóját próbáljuk meg a szószékrôl kifejthetô formába foglalni. A beszéd tárgya a rózsafüzér-imádság, annak természetfeletti titka, ereje, mai világunkban betöltött szerepe. Ha ôszintén vizsgáljuk mai szemmel a témát, nem találjuk túl vonzónak. Jámbor, egyszerű asszonyok ájtatossági gyakorlatáról szóló unalmas beszédet sejthetünk mögötte. Száz évvel visszatekerve az idô kerekét sem számíthatott osztatlan sikerre az a szónok, aki ezt témájául választotta, hiszen nem egy általános teológiai kérdést vagy kiélezett etikai problémát, netán aktuálpolitikai áthallásokkal elmondott gondolatokat rejt magában. Mégis, miként lehet mindenki -- és nem csak a katolikusok -- számára érthetôvé tenni egy jámborsági gyakorlat mögött húzódó transzcendens élményt? Erre keresi a választ Prohászka is. Nyilvánvalóan a hagyományos és a korabeli retorikai elgondolásba sem illeszkedik ez a megközelítés és témaválasztás. Ez a szónok és író zsenijét dicséri. Azonban a téma és az ahhoz csatolt kis történet önmagában nem elegendô, azt megfelelô formában és rendben fel is kell tudni dolgozni. Az ókori retorikai hagyományban Platón a ,,Phaidros'' című dialógusban a bevezetés, elbeszélés, bizonyítás, érvek, befejezés ötös felosztását alkalmazza, Arisztotelész ,,Rhétorikájában'' a tétel és bizonyítás kettôs rendszerét említi, míg Cornifitius ,,Rethoricájában'' a bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás és befejezés osztja hat részre a beszédet. Nyilvánvalóan nem vezette az a meggyôzôdés a szerzô tollát, hogy bármely ókori mester retorikai elôírásainak megfeleljen, azonban joggal feltételezhetjük, hogy a XIX. századi magyarországi és római oktatás rendszerében is szerepeltek ezek, Prohászka ismerhette, tanulmányozhatta és taníthatta is ôket. A minden nap megtartott szemináriumi ,,punkták'', mini lelkigyakorlatok is megkövetelték tôle a rendszerességet és átláthatóságot. ,,Az ondavai vámos'' című írás szerkesztettségét ezek ismeretében vegyük szemügyre a legaprólékosabb, a Cornifitius-féle felosztás szerint. ,,A bevezetés a beszéd kezdete, általa hangoljuk figyelemre a hallgató lelkét.'' A bevezetés, a cím ismeretében már sejteti, hogy a vámossal hamarosan találkozni fog az olvasó. A természeti környezet bemutatása után eseményleírás következik. Az uraság hintajának megérkezte nyomán dolga akad az elbeszélés fôszereplôjének. Ha elôször olvassuk el az írást, egészen biztos, hogy fel sem tűnik az olvasó, melytôl megijedtek a lovak. A fogat távoztával és azzal a sejtelmes utalással, miszerint ,,megijedtek az olvasótól, minek kongat vele, mikor nincs zivatar'', elindul az elbeszélô rész. ,,Az elbeszélés olyan események kifejtése, amelyek megtörténtek vagy megtörténhettek.'' A következô sorok egy remek természetrajz és egy belsô történés képei is, melyek majd a tételhez vezetnek. A viharnak és az esônek a valós történés keretein kívül szimbolikus szerepet is szán a szerzô. A közelgô vihar leírása és a lelkében kavargó zsoltársorok együtt hordozzák az elbeszélés hangulatát. ,,Az Isten haragjának színpadja már fel volt állítva, de a kárpit még le volt eresztve. Távoli dübörgés hallatszott, mintha ott a színpadon tologatták volna a mennykônagy kulisszákat, de különben csend volt, a természet várta a nagyszerű felvonulást.'' Majd lelkében idézi a 17. zsoltárt: ,,Meghajtotta az egeket és leszállott, s homály volt a lábai alatt. (...) Rejtekévé tette a sötétséget, körüle sátorává a sötétes vizet az ég felhôiben.'' A megtörtént esemény, a fizikai valóság mellé teszi a lelki aspektust, történést is, és így vezeti el az olvasót az elbeszélés gerincéhez, a tételhez. ,,A tételben kifejtjük, mivel értünk egyet és mivel kívánunk vitázni; ebben mondjuk el, milyen témákról szándékozunk beszélni.'' ,,Az Ondava partján pedig a hídfônél a vén, száraz vámos ül gerendákból összetákolt, s agyaggal kitapasztott kajibának nyílt ajtajában, szétvetett térdeire hajtva karjait, két kezét összekulcsolva tartja, melyekrôl a nagyszemű, sárgaréz keresztes olvasó függ alá.'' A háborgó természet hű rajza után a kajibában ülô alak kezén ott az olvasó, mellyel az elbeszélés is indult. Ismét elôkerült. Az elbeszélés kulcsa tehát nem a vámos személye, hanem az imádkozó ember, aki rózsafüzérrel a kezén ,,néz bele a zivatarba, a rengô természetbe, a futó ember és állat vívódásába...'' Amennyiben didaktikusak lennénk, azt mondhatnánk, hogy az élet viharai, nehézségei közepette is kiutat lát a csendes imádság, ,,áthat az ólmos felhôn, s cikázó villámon.'' Következhet hát a bizonyítás, mely ,,bizonyítékainknak érvekkel támogatott kifejtése.'' Ezután egy vallásfilozófiai okfejtést találunk: ,,Ím a hatalmas filozófia, melyet vallásnak hívnak.'' A vallás, a hit lényegi tartalmának megfogalmazása még a hívôk számára is a legnehezebben elmondható, leírható teológiai, spirituális fogalmak. Naplójába 1886. július 11-én a következôket írta: ,,A művésznek márványa van, eseményei, történetei vannak, ezekben rejlenek az eszmék, melyeknek ô kifejezést ad; a mi márványunk a szó, a nyelv.'' A kis kajibájában ülô ondavai vámos lehetne a márványba véshetô szobor témája, a viharos séta maga az a történés, mely életre kelti a márványba vésett gondolatot. Prohászka a természeti képek alkalmazásával, majd a ,,bizonyításban'' is hatalmas gondolati folyamot indít el: ,,Ha ki akarod fejezni azt, ami az ember rendeltetése, iránya, szelleme, küzdelme, törekvése, harca és békéje, útja és célja, keserve és boldogulása, vésd ki márványba a végtelen Istent imádó, bűneiért ôt engesztelô, bajaiban hozzá rimánkodó embert, s írd alá: animal theologicum.'' Az Isten felé forduló világ, a hitet keresô emberi nemzedékek sorát hozza ezután a szerzô. A meggyôzést hosszú évszázadok sok millió hívôje segíti a Nílus partjától nagypéntekig. ,,De a XIX. század szelleme az ôstermészet ez ösztönét, az ész és a szív e követelményét, a hódoló, kérô, hálátadó, engesztelô imát megvetni látszik...'' Ezzel a gondolattal indul a cáfolás, mely ,,az ellenkezô álláspontok megdöntése.'' A szabadság eszményével együtt beköszöntô emberi nagyság kultuszának áldozata a világ: ,,diadalra juttatják az eszmét, hogy az ember az Úr, és ez Úré a világ.'' Az író nem ad tételes cáfolatot. ,,S utóvégre ki erôsebb'' kezdetű gondolatsorával két nyitott kérdést hagy, melyben a dacoló, gôgös ember és az imádkozó öreg vámos képét rajzolja meg. A döntés az olvasóra vár. ,,A befejezés a beszéd művészi lezárása.'' -- írja Cornifitius mester. A hit lélekben zúgó vihara, a tomboló természet megnyugodni látszik. A hazaérkezés, a nagy esôk utáni friss illatok lengik be az elbeszélés utolsó bekezdését. Négy befejezetlen mondat, megannyi félbehagyott gondolat sejteti a nyugodni térô természet és az isteni harmóniában feloldódó emberi lélek közös békéjét. Múlóban a hit vihara, az ondavai vámos imádsága ôrzi az isteni titkot tovább. Az elbeszélés tartalmi mondanivalóját nagyban segíti, hogy fegyelmezett, jól szerkesztett írással van dolgunk. S bár dôreség azt feltételezni, hogy a cornifitiusi rétori szemlélet szerint készítette Prohászka ezt a művét, a retorikai szemlélet és szerkesztettség jól tetten érhetô benne. Prohászka Ottokár szónok volt, s szónoki tehetségének lenyomatai papírra kerültek. Feltettük a kérdést Sík Sándor nyomán: vajon Prohászka írásában is összetöri-e a szónoki elôadás hagyományos formáit? Nos az ondavai vámos történetében azt kell mondanunk, hogy nem. Az írás ugyanakkor -- ahogy eljátszottunk a gondolattal -- remekül hathatott szónoki beszédként is. Belsô ritmusával, gondolati áramlatával egészen magával ragadóan beszél úgy az olvasóról, hogy észre sem vesszük valódi célját. A befejezésben pedig a XIX. század végi egyházi és társadalmi felfogás ,,a mindent tudó, élet és halál teológiáját uraló pap'' képével ellentétben nem didaktikus, hanem kellôen nyitott és emberi. ,,Prohászka költészete -- írja elôbb idézett tanulmányában Sík Sándor -- elsôsorban szónoki formában, beszédek alakjában talál kifejezésre, azért kezdettôl fogva hozzá idomult szónoki sajátosságaihoz, orgánumához, kiejtéséhez, beszéd közben való gondolatjárásához, gesztusaihoz, egész külsô megjelenéséhez.'' A Prohászka-életmű megközelítéséhez tehát elengedhetetlen a retorikai szemléletű elemzés is, hiszen ennek nyomán érhetjük el és érthetjük meg azt a gondolati ritmust és szemléletmódot, mellyel érvelt, írt és tanított. Kiss Antal