Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Nagy Szent Gergely: A lelkipásztorság törvénykönyve Fordította és bevezetéssel ellátta Félegyházy József Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus. Nr. 5433/1942. Imprimatur. Strigonii, die 9. Juli 1942. Dr. Michael Török, vicarius generalis subst. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés: Nagy Szent Gergely pápa élete Elsô rész: A lelkipásztor törvénykönyve Elôszó I. A tanulatlanok ne törjenek tanítói hivatalra II. Ne vállaljanak lélekvezetést olyanok, akik életükben nem gyakorolják azt, amit elméletileg elsajátítottak III. A lelkipásztorkodás terhet; a megpróbáltatások semmibe veendôk; a siketektôl félni kell. IV. A lelkipásztori elfoglaltság a lélek összeszedettségét a legtöbbször meglazítja V. Azokról, akik a lelkipásztorkodásban tudnának az erények példaképei lenni, de saját kényelmüket keresvén, attól futnak VI. A lelkipásztori hivatal nehézsége elôl alázatosságból menekülôk akkor igazán alázatosak, amikor az isteni rendelkezéseknek nem szegülnek ellene VII. Néha egyesek dicséretes szándékból kívánják a tanítói hivatalt, mások kényszerítve, dicséretesen vállalják azt VIII. Azokról, akik elöljárók lenni sóvárognak és vágyakozásuk igazolására az apostoli nyilatkozatra hivatkoznak IX. Akik elöljárók akarnak lenni, igen sokszor képzelt jóknak ígéretével áltatgatják magukat X. Milyen legyen a pásztori hivatalra lépô? XI. Milyennek nem szabad vállalni a pásztori hivatalt Második rész: A lelkipásztor élete I. Miként lássa el feladatát, aki egyenes úton került pásztori tisztébe II. A lelkipásztor legyen tiszta gondolkodásában III. A lelkipásztor cselekedeteiben legyen mindig példaadó IV. Legyen a lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben hasznos V. A lelkipásztor legyen a szenvedésben mindenkivel együttérzô s elmélyülésben álljon mások fölött VI. Legyen a lelkipásztor a jóknak alázatos társa, a vétkezôk bűneinek igazságos buzgalmú bírája VII. A lelkipásztor a belsôkrôl való gondoskodást ne csökkentse a külsôkkel való foglalkozás miatt; a külsôknek a gondozását se hagyja el a belsô dolgok miatt VIII. A lelkipásztor ne áhítsa az emberek tetszését; de amiben mégis tetszenie kell, arra törekedjék. IX. Jól kell tudnia a lelkipásztornak, hogy a bűntik Igen sokszor az erények látszatát öltik magukra X. A lelkipásztor helyesen alkalmazza a dorgálást és elnézést, a szigort és szelídséget XI. Mennyire kell elmélkednie a lelkipásztornak a Szentírásról Harmadik rész: A helyes életmódot folytató lelkipásztornak hogyan kell tanítania és intenie híveit Elôszó I. Milyen különbségnek kell lenni az igehirdetés módjában? II. Hogyan kell inteni a szegényeket, és hogyan a gazdagokat? III. Hogyan kell inteni a vidámakat és a szomorúakat IV. Miképpen intsük az alattvalókat és az elöljárókat V. Miképpen kell inteni a szolgákat és az urakat VI. Miképpen intessenek a bölcsek és a tudatlanok VII. Miképpen intendôk a szemtelenek és a szemérmesek VIII. Miképpen intessenek a vakmerôk és a gyermekdedek IX. Hogyan intendôk a türelmetlenek és a türelmesek X. Miképpen intendôk a jóakaratúak és az irigyek. XI. Hogyan kell inteni az ôszintéket és a ravaszokat XII. Hogyan kell inteni az egészségeseket és a betegeket XIII. Hogyan kell meginteni azokat, akik félik, vagy akik semmibe sem veszik a csapásokat XIV. Hogyan kell inteni a hallgatagokat és a bôbeszédűeket XV. Hogyan kell inteni a resteket és a hirtelenkedôket XVI. Hogyan kell inteni a szelídeket és a haragosakat XVII. Hogyan kell inteni az alázatosakat és a kevélyeket XVIII. Hogyan kell inteni a makacsokat be az állhatatlanokat XIX. Hogyan kell meginteni a mértékteleneket és az önmegtartóztatókat XX. Hogyan kell meginteni azokat, akik sajátjukat elosztják, és hogyan azokat, akik a másét elragadják XXI. Miképpen kell inteni azokat, akik a másét nem kívánják, de a magukét is megtartják; s akik a magukét elosztják, de mindamellett a másét elragadják. XXII. Hogyan kell inteni az egyenetlenkedôket és a békeszeretôket XXIII. Hogyan kell inteni a viszályhintôket és a békességeseket XXIV. Hogyan intessenek a szent tanokban járatlanok és hogyan a járatosak, de nem alázatosak XXV. Hogyan kell meginteni azokat, akik az isteni ige hirdetésétôl túlzott alázatosságból vonakodnak, s azokat, akik azt elhirtelenkedve vállalják. XXVI. Hogyan kell inteni azokat, akiknek minden, s akiknek semmi sem történik kedvük szerint XXVII. Hogyan kell inteni a házasokat és a nem házasokat XXVIII. Hogyan intendôk a testi bűnt már ismerôk, és hogyan az attól még mentesek XXIX. Hogyan kell inteni azokat, akik csak cselekedeti és akik csak gondolati bűneiket siratják. XXX. Hogyan kell meginteni azokat, akik a megsiratott bűnöktôl nem tartózkodnak: és hogyan, akik tartózkodnak, de nem siratják meg azokat XXXI. Hogyan kell inteni azokat, akik elismert bűneikkel dicsekszenek, s hogyan, akik kárhoztatván azokat, nem ôrizkednek tôlük XXXII. Hogyan kell meginteni azokat, akik hirtelen elhatározással, s akik megfontoltan vétkeznek XXXIII. Hogyan kell inteni azokat, akik apróbbakat, de gyakran vétkeznek; akik csekély bűnöktôl mentek maradván, néha nagyobbakba esnek XXXIV. Hogyan kell meginteni azokat, akik még meg sem kezdik a jó művelését, s hogyan azokat, akik elkezdik, de nem végzik be. XXXV. Hogyan kell inteni azokat, akik a rosszat titokban, a jót nyíltan teszik, és viszont XXXVI. Az olyan oktatásról, amely úgy segít az egyesek erkölcsiségén, hogy egyúttal az ajánlott erényekkel ellenkezô bűnök se jöjjenek létre XXXVII. Hogyan kell tanítást adni az ellenkezô szenvedélyekkel küzdônek XXXVIII. Néha a kisebb bűnök meghagyhatók, hogy a súlyosabbak kiirtassanak XXXIX. A gyengébb felfogásúak elôtt nem kell elvont dolgokról beszélni XL. Igehirdetés tettel és szóval Negyedik rész: A mindent helyesen végzô lelkipásztor miképpen tartson önvizsgálatot, hogy sem élete, sem tanítása kevéllyé ne tegye Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv a Szent István Társulat kiadásában jelent meg 1944-ben A Keresztény remekírók sorozat (szerkesztette Kühár Flóris) 5. köteteként. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. A könyv szövegét Bocsa József Sch. P. vitte számítógépbe. ======================================================================== Bevezetés: Nagy Szent Gergely pápa élete[1] (540-604) Nagy Szent Gergely pápa vigasztalan kornak a szülötte. A hazájuk dicsô múltjára büszke latinok gyötrôdô lélekkel szemlélték az egykor hatalmas, a történelemben addig nem ismert erejű és kultúrájú birodalomnak, az Imperium Romanumnak kínos halálvergôdését majd teljes pusztulását. A Nyugatrómai birodalom 476-ban megdôlt. Ám ez csak a politikai szerkezet széthullását jelentette. A valóságban megmaradt Itália a maga büszkemúltú fôvárosával, Rómával s tovább éltek Itália lakói is. Ez az élet azonban inkább már csak gyötrelem, mint emberi élet. Hosszú idôn át Itália a népvándorlás barbár törzseinek célpontja és átvonulási területe lett. A nyugati és keleti gótok, hunok, vandálok, longobárdok fosztogatták, pusztították, gyújtogatták, szegényítették. Háború, ragály, természeti csapások tépázták az emberiségnek nemrég még legkulturáltabb területét. Jaj és könny, pusztulás és rom mindenütt. ,,A városok elnéptelenedtek, az erôdítmények feldúlattak, a templomok felégetve, férfi- és nôkolostorok feldúlva, földbirtokok elhagyatva s minden műveléstôl megfosztva'' -- írja maga Nagy Szent Gergely.[2] A hatalmas Római Birodalomból valóban már csak megrendülést keltô roncsok meredeztek elô. E nehéz idôk mélypontjára esik Nagy Szent Gergely élete és működése. A nagy pápa feladata nem kisebb volt, mint a régi idôk romjaiból átmenteni a nagyszerű krisztusi Intézményt s lerakni a középkori Egyház nagyságának alapjait. Nagy Szent Gergely ezt a fontos egyháztörténelmi feladatot mesterien oldotta meg. -- Trónraléptekor Róma mindenkitôl elhagyatva, az elfeledtetésnek, a jelentéktelenségbe való visszasüllyedésnek nézett elébe. Gergely védelmezôje, megmentôje, új- életre keltetôje lett. Uralkodása alatt Róma annak ellenére, hogy nem lett ismét császári székhely, de most formálódik át új szerepére: a középkori világ fôvárosává érik. Gergely 540-ben született azoknak az Aniciusoknak elôkelô nemzetségébôl, amely már Boethiust, az utolsó nagy római bölcselôt, és Szent Benedeket, a nyugati szerzetesség atyját is adta az Egyháznak. Atyja Gordianus, tekintélyes római szenátor s nagy vagyon birtokosa, anyja a nemeslelkű és művelt Sylvia. Gergely, a korabeli elôkelôk szokásos műveltségének beható elsajátítása után, állami szolgálatba lépett s Róma prétora lett. Tökéletesebb élet után vágyódó lelkét azonban nem elégítette ki a világ szolgálata s egyre erôsbödött lelkében a kívánság, hogy egész életét Isten szolgálatára szentelje. Elhatározását jótékonyan érlelte anyjának példája is, aki özvegységre jutván kolostorba lépett s nem gyôzte hangoztatni fiának az elvonult élet áldásait. Gergely érezvén lelkében a hívó szót, eladta vagyonát; a begyűlt összeg egy részét a szegények közt osztotta szét, a másikat hét bencés kolostor alapítására fordította, amelyek közül a római Szent András-kolostorba egyszerű szerzetesként maga is belépett. A lelki elmélyülés, az önsanyargató aszkézis napjai következnek most. Oly erôsen böjtölt, hogy ez egész életére meggyöngítette egészségét. De e miatt soha nem érzett megbánást, sôt élte végéig boldogan emlegette az elvonultság arany-napjait. Benedek (+538) pápa szólítja ki szerzetesi magányából; szerpappá szenteli s megteszi Róma ,,diaconus regionarius''- ává, amely akkoriban a charitas-ügyet intézô; sok gonddal és feladattal egybekötött fontos állás volt. Nemsokára II. Pelagius pápa állandó jellegű követeként Konstantinápolyba küldi. Nehéz hely volt az ottani császári udvar fojtogató, bizantinikus légköre; visszavágyódott a kolostorba; de óhaja csak hatévi követi szolgálat után teljesülhetett. Rómában apáttá választották. Mint ilyennel történt az életébôl jól ismert jelenet: találkozása a pogány angol rabszolgaifjakkal. Elhatározta, hogy szerzeteseivel elmegy e pogány nép megtérítésére. Meg is szervezte a missziós csoportot s már készen álltak a tengeri útra. Az ôt rajongásig szeretô nép azonban addig könyörgött II. Pelagius pápa tilalmi rendelkezései ért, amíg az tényleg vissza nem parancsolta a már indulni készülô Gergely szerzetesapátot. 590-ben meghalt II. Pelagius s ekkor a római papság, szenátus és nép páratlan egyöntetűséggel Gergelyt választották pápává. Menekülni próbált a megbízatás elôl, mert saját szavai szerint, kétségek szállták meg lelkét, hogyan tudja ô biztonságosan vezetni Szent Péter hajóját, melyet éppen ekkor minden oldalról elnyeléssel fenyegetô hullámok ostromoltak. De lemondási kísérletét elutasították. Valóban nehéz feladatok vártak a pápára. Itáliát éhség és pestis pusztította. Rómát a longobárdok fenyegették. A milánói egyházmegye megszüntette közösségét Rómával. Az egész keleti egyház szintén a szakadás szélén állott. Gergely okossága azonban ügyesen elhárította a bajokat. Módszeréhez tartozott, hogy míg a lényeget jelentô alapelvek mellett hajthatatlanul kitartott, addig a lényeget nem érintô mozzanatokban messzemenôen engedett s eljárásában szeretetteljes volt. Az éhség és pestis ostorát az általa elrendelt könyörgô körmenetek imájára Isten elfordította (ma is ennek emléke a Szent Márk-napi körmenet). Milano visszatért Róma hűségére. A longobárdok megszelídítése is sikerült legalább egy idôre. Türelmét legnagyobb próbára a Konstantinápollyal való viszony tette. A helyzetnek megfelelôen váltogatta a szelídség és erély eszközeit. El is érte, hogy a császár egyik egyházellenes rendelkezése miatt keletkezett vitájában az uralkodó meghajolt Gergely meggyôzô érvei elôtt. Az elviselhetetlen gôgtôl megszállott konstantinápolyi pátriárkával szemben azonban csak a megszégyenítés eszköze bizonyult hatásosnak. Mikor ugyanis Johannes Jejunator felveszi az ,,egyetemes pátriárka'' címet, ezt a kioktatást kapja a pápától: ,,Egész Európa a barbárok önkénye alatt nyög. A városok elpusztítva, a kastélyok romokban hevernek, a tartományok néptelenek, a föld megművelésére nincs munkáskéz, a bálványimádók kiirtással fenyegetik az igazhívôket -- és a papok, kiknek hamuban, könnyek közt kellene a templom elôcsarnokában leborulniok, hiú címekkel igyekeznek magukat fölékesíteni ...'' Utána kijelenti; hogy a pátriárka nagyhangzású címével szemben ô ezentúl azt fogja viselni, aminek ténylegesen is érzi magát; Servus servorum Dei. A korabeli politikai viszonyok, a vallási buzgóságból évszázadok óta Szent Péter utódai javára történô gazdag adományozások s a pápa szegénytámogató jószívűsége eredményezték, hogy a világi uralomtól természete szerint annyira húzódozó fôpap szereplése egyik fontos kialakítd tényezôje lett a pápák középkori világi uralmának. A görög császár Itáliába helyezett hivatalnokai szívtelenül zsarolták az amúgy is sújtott népet s ez ösztönösen az atyai szívű pápa védelmét kereste. A népvándorlás akkori barbárai ellen hiába fordult a pápa és Itália népe a görög császárhoz, az tényleges segítséget nyújtani nem tudott. Így maradt a védelem Itália leghatalmasabb földesurára s a lelkek fôpásztorára, a pápára. A védelem mellett munkát, kenyeret, igazságos bért adott a lakosságnak. Legnagyobb érdeme, hogy céltudatosan és nagyvonalúan elindította az ifjú népek megtérítését. Ô a kezdôdô középkor legnagyobb missziós pápája. Helyes történelmi pillantással vette észre, hogy a megszűnt Római Birodalom után a népvándorlás új népeinek a kezében van Európa jövôje. Szinte erôszakosan tépte szét lelkében azokat az érzelmi szálakat, amelyek vérsége, családi hagyományai és neveltetése alapján a régi Római Birodalomhoz kötötték s az új népek felé kinyújtva kezét, mindent elkövetett megtérítésükért. Nagyszabású missziós munkájának az eredménye az ariánus nyugati gótok megtérése, a pogány alemannok, longobárdok és fôleg angolszászok megkeresztelkedése. Kifelé ható tevékenységei mögött semmiben sem maradnak el az Egyház beléletére vonatkozó intézkedései, melyek közül a nyugati liturgia reformálására, az egyházi ének megteremtésére (cantus Gregorianus) és a pápai kormányzat ügymenetének megállapítására vonatkozó rendelkezései (Registrum epistolarum) a legfontosabbak. Másfél évtizedig állt a legmagasabb ôrhelyen. Testileg természettôl fogva is törékeny volt. Ha ehhez hozzászámítjuk fiatalkori túlzott aszkézisét s a pápaság alatt egyházkormányzatának nagyvonalú; lázas menetét, nem kelthet csodálkozást, hogy élete utolsó éveit már betegen, ágyban töltötte. De még onnan is nagy lélekkel kormányozta az Egyházat a 604. év március 12-én bekövetkezett haláláig. Nagy Szent Gergely pápát az ôskeresztény irodalomtörténet (patrologia) mint a négy legnagyobb nyugati egyházatya egyikét tartja számon. És méltán. Nagy Szent Gergely sokat írt. Migne kiadáséban öt nagy kötetet tesz ki hagyatéka. Írásaiban nem az elvont gondolkodás, hanem a gyakorlati igazságok mesterének mutatkozik. ,,Nem arra akarja hallgatóit és olvasóit tanítani, hogyan kell helyesen gondolkodni, élesen megkülönböztetni, hanem hogyan kell erényesen élni''.[3] Irodalmi hagyatéka tartalmilag örökértékű. Toledói Szent Ildefonz még Szent Ágostonnál is nagyobbnak véli. Ez természetesen túlzás; elfogadható azonban már Wolfsgrubernek az a megállapítása, hogy Nagy Szent Gergely az összes író pápák között az elsô helyen áll. Irodalmi művei (Szentírásmagyarázatok, Erkölcstan, Szentek élete, Levelek, Liber diurnus, Liturgikus írások) közül jelen kötetünk a gyakorlatilag legfontosabbat, a ,,Liber regulae pastoralis''-t, a Lelkipásztorkodás Szabályát adja magyar fordításban. Nagy Szent Gergely pápa sok jeles írása közül ez a legjelesebb. E mű keletkezésének alkalmát Szent Gergely életének az az eseménye szolgáltatta, hogy ô érzékeny lelkiismerete szavára hallgatva, megválasztása után elmenekült Rómából, hogy ne kelljen a pápai méltóság elviselhetetlennek látszó terhét magára vennie. János ravennai érsek ezért szemrehányást tett neki. Szent Gergely erre a lelkipásztorkodási könyv megírásával felelt. De nemcsak önigazolást akart adni, hanem egyúttal segítségére lenni a lelkipásztorkodó papságnak a művészetek művészetének helyes gyakorlásában. Tartalmilag a könyv négy részre oszlik. Az elsô a jó papi működés elôfeltételeirôl; a második a helyes papi életrôl; a harmadik a lelkipásztor tanítói működésérôl (ez a leghosszabb); a negyedik (mindössze egy fejezetben) a pap napi önvizsgálódásáról szól. A lelkipásztorkodás e remek aranykönyvét, keletkezésétôl napjainkig, páratlanul nagy megbecsülés övezte. Mikor Szent Gergely megküldte azt Szent Leander spanyolországi püspöktársának, ez örömében csókjaival halmozta el. Hinkmar reimsi érsek pedig arról tanúskodik, hogy püspökszenteléskor a szentelendô azzal az ünnepélyes felszólítással kapta kezébe Szent Gergely lelkipásztori könyvét, hogy annak utasításai szerint éljen, tanítson és kormányozzon. A 806-ban tartott mainzi zsinat a Szentíráson kívül elsôsorban ennek olvasását ajánlotta. Késôbbi zsinatok pedig egyenesen kötelezôvé tették ismeretét a felszentelendôkre nézve. Hogy minél inkább közkinccsé váljon, kezdettôl fogva sietnek lefordítani a legkülönbözôbb nyelvekre. Alighogy kikerül szerzôje kezébôl, még ennek életében, 602-ben görögre fordítja (Mauritius görög császár kívánságára) Anasztáz antiochiai pátriárka. A buzgó Nagy Alfréd király (871-901) pedig angolszász nyelven adja alattvalói kezébe. Sorban következnek a francia, német, olasz, spanyol fordítások, sôt 1858-ban megtörténik az elsô magyarnyelvű kísérlet is (Fábián János).[4] A régebbi elismerések magasztaló hangnemét megtaláljuk az újabb nyilatkozatokban is. H. Hurter szerint: ,,Nagy Szent Gergely művei között a legkiválóbb a Regula Pastoralis, akár a könyv mesteri fölépítését, akár mondanivalóinak gazdagságát e mélységét tekintjük. S nincs semmi ebben az igazán aranykönyvben, ami igen hasznos ne volna, nemcsak a püspököknek, lelkipásztoroknak és lelkivezetôknek, hanem minden más kereszténynek is, fôként annak, akinek feladata egy családnak vagy közületnek a vezetése''.[5] -- C. Wolfgruber így nyilatkozik: ,,Az Egyház egész múltjának meggyôzôdését fejezzük ki, mikor azt mondjuk, hogy a püspök ne tegye fel kezeit olyanra, aki Gergely Regula Pastoralisát nem ismeri, mert az ilyen sem magát, sem másokat nem fog tudni helyesen vezetni''.[6] -- Nagy szent Gergely magyar életrajzírójánál, Babura László-nál ezt olvassuk: ,,A Regula Pastoralis (Szent Gergely) összes műveinek koronája. Egyike azon örökéletű műveknek, melyek írójuknak is halhatatlanságot biztosítanak ... Az egyik papi nemzedék a másiknak adta át drága klenódiumként s mind, akik olvasták, hivatásukban megerôsödtek, buzgóságukban gyarapodtak. A lelkivezetés művészetének kiváltságos mestere szól e sokat olvasott lapokról azokhoz, akiket Isten a lelkek vezetésére meghívott''.[7] A modern lelkipásztorkodástannak hosszú idôn át az egyetemi katedráról tanító, elismerten kiváló művelôje, Mihályfi Ákos is úgy nyilatkozik a Regula Pastoralisról, hogy azt ,,ma is minden lelkipásztornak el kellene olvasnia''.[8] ======================================================================== I. Elôszó Gergely az ô püspöktársának, fôtisztelendô János testvérnek. Jóakaratú és alázatos szándékkal veted szememre, Kedves Testvérem, hogy a lélekgondozás terheitôl elrejtôzködéssel akartam menekülni. Azért nehogy azok egyeseknek könnyűeknek tűnjenek föl, jelen könyvem megírásával elmondom róluk mindazt a nehézséget, amit fontosnak tartok; hogy éretlenül ne vágyódjék utánuk az, aki mentes tôlük, és hogy aki megfontolatlanul kívánta, rettegjen, miután elnyerte. Könyvem négy értekezésre különül el, hogy rendezett fejtegetésekkel fokonként jusson el az olvasó lelkéhez. Mert a dolgok összefüggése kívánja, hogy elôször az fontoltassék meg, miképpen jusson el valaki a kormányzás magas tisztéig; majd ide becsületesen eljutván, hogyan éljen; aztán a helyes élet mellett miként tanítson; helyesen tanítván naponkénti eszmélôdéssel lássa meg gyöngeségét: nehogy vagy az alázatosság elűzze a hivatalvállalást; vagy célba jutván élete ellentmondjon hivatalának; vagy életpéldáját tanításával lerontsa; vagy önhitten tudományát fitogtassa. Elôször tehát a vágyakozást félelem mérsékelje; azután életmódja ajánlja ôt arra a hivatalra, amelyet utánjárás nélkül fogad el; szükséges még, hogy ami jó mutatkozik a lelkipásztor életében, azt szóval is terjessze. Legvégül mulaszthatatlan, hogy még tökéletes tetteit is kellô értékükre szállítsa le saját gyöngeségének a belátása, nehogy a láthatatlan bíró szemében jótetteit megsemmisítse a gôgös felfuvalkodottság. Minthogy azonban sokan vannak a járatlanságban hozzám hasonlóak, akik nem tudván a maguk értékét lemérni, azt akarják tanítani, amit nem tanultak; akik a tanítóhivatal terhét annál könnyebbnek tekintik, minél kevésbé ismerik nagyszerűségének terheit: ezeket mindjárt itt a könyv elején feddésben kell részesíteni, hogy mivel mint tanulatlanok és hebehurgyák hivatal elnyerésére merészkednek, törtetésük vakmerôségétôl mindjárt tárgyalásunk elején visszariasztassanak. ======================================================================== I./I. fejezet A tanulatlanok ne törjenek tanítói hivatalra A tanulatlanok ne törjenek tanítói hivatalra. Senki sem vállalkozik olyan művészet tanítására, amelyet elôzôleg behatóan magáévá nem tett. Igen nagy vakmerôség kell tehát a járatlanok részérôl ahhoz, hogy vállalni merjék a lelkipásztori hivatalt, a művészetek művészetét, a lelkek igazgatását. Ki az ugyanis, aki nem tudná, hogy a lélek sebei rejtettebbek a test legbelsôbb sebeinél? És mégis gyakran nem félnek magukat a lélek orvosának vallani olyanok, akik nem ismerik a lelkiélet szabályait; holott pironkodnak a test orvosának feltűnni olyanok, akik nem ismerik a gyógyszerek erejét. De mivel korunkban már mindenki hajlandó -- Isten segítségével -- a vallásnak a tiszteletet megadni: akadnak néhányan, akik az Egyházon belül a lélekkormányzás ürügyével törnek a dicsôség felé; tudósaknak kívánnak látszani; másokat fölülmúlni vágynak; és -- amint maga az Igazság oktat bennünket -- keresik az elsô üdvözléseket a nyilvánosság elôtt, a vendégségben a fôhelyeket, az összejöveteleken az elsô székeket (Mt 23,6-7). Ezek a lelkipásztorkodási munkakört méltóan betölteni annál kevésbé tudják, mert az alázatosság tanítóhivatalára tisztán csak nagyravágyásból jutottak el. Mert összezavarodik az a nyelv a tanítás közben, amely mást tanul és mást tanít. Ezek ellen a próféta szavaival panaszkodik az Úr mondván: Ôk uralkodtak, de nem általam; fejedelmekké lettek, de én nem ismertem el ôket (Oz 8,4).[9] Mert a maguk és nem a legfôbb Lelkipásztor akaratából uralkodnak, nem erények támogatják, nem Istentôl hívottak, hanem saját nagyravágyásuk tüzétôl; az igazgatás tisztjét inkább magukhoz ragadják, mintsem elnyerik. A bensôt is látó bíró részben elôbbre viszi ezeket, részben magukra hagyja: mert akiket odaengedvén eltűr, azokat majd kárhoztató ítéletével elmellôzi. Miért is ezeknek, majd ha hozzá jönnek, akár csodaművelés után is, így szól: Félre tôlem mindnyájan, ti gonosztevôk, nem ismerlek titeket! (Lk 13,23) A lelkipásztor tudatlanságát maga az Igazság feddi meg, amidôn így szól a próféta által: Maguknak a pásztoroknak sincs eszük (Iz 56,11). Majd ismételt neheztelô szavai: És azok, akiknek kezében volt a törvény, nem ismertek engem! (Jer 2,8) Egyrészt tehát panaszkodik az Úr, hogy nem ismerik ôt, másrészt arról is tanúskodik, hogy Ô sem ismeri el vezetôknek a tudatlanokat: helyes is, hogy akik az Urat nem ismerik, Ô se vegye figyelembe ôket, Szent Pál tanúsága szerint: Aki pedig ezt nem ismeri el, ôt sem fogják elismerni (1Kor 14,38). De a lelkipásztorok tudatlansága gyakran az alattvalók érdeméhez igazodik; mert bár saját bűnük, hogy a tudás világosságát nem birtokolják, szigorú ítélkezés szerint mégis az történik, hogy tudatlanságuk miatt az ôket követôk is megbotlanak. Azért mondja az evangéliumban maga az Igazság: Ha a vak vakot vezet, mindketten verembe esnek (Mt 15,14). Ezért mondja a zsoltáros is, nem óhajként, hanem a jövendölés lelke szólván belôle: Homályosodjék el szemük, hogy ne lássanak, görbítsd meg mindenkor hátukat (Zsolt 68, 24). Szemek ti. azok, akik a legfôbb tisztségekre helyeztettek, az útmutatás hivatalát vállalták: azok pedig akik ôket követvén utánuk mennek, hátaknak neveztetnek. Ha tehát a szem elhomályosul, a hát meghajlik, mert midôn az elöljárók a tudomány fényét elvesztik, az ôket követôk valóban a bűnök terhének a viselésére ítéltetnek. ======================================================================== I./II. fejezet Ne vállaljanak lélekvezetést olyanok, akik életükben nem gyakorolják azt, amit elméletileg elsajátítottak Vannak, akik nagy gonddal kutatják a lelkiélet törvényeit, de míg azokba elmélyüléssel behatoltak, életükben lábbal tiporják. Nagyhirtelen azt tanítják, amit nem a gyakorlat, hanem csak az elmélet útján ismertek meg: és amit szóval hirdetnek, erkölcseikkel ellene mondanak. Innen van aztán, hogy míg a lelkipásztor nyaktörô helyen jár, a nyáj is veszélyes helyre jut. A lelkipásztoroknak az ilyen helytelen tudománya ellen kesereg az Úr a próféta által, mondván: Amikor pedig a legtisztább vizeit ittátok, a többit lábatokkal felkavartátok, úgy, hogy juhaimnak az volt a legelôje, amit lábatok eltaposott, és azt itták, amit lábatok felkavart (Ez 34,18-19). A lelkipásztorok ti. a legtisztább vizet isszák, amikor az igazság folyamából, azt helyesen megértve, merítenek. Ugyanazt a vizet pedig felzavarni annyit jelent, mint a szent elmélyülés eredményeit rossz élettel lerontani. A lábaikkal felkavart vizet a juhok akkor isszák, amidôn nem a hallott szavakat követik, hanem a látott helytelen példákat utánozzák. Kik midôn a tanítás után szomjaznak, de a rossz példákkal megrontatnak, mintegy a romlott forrásokból sárral kevert vizet isznak. Ezért írja a próféta: Népem romlásának tôrévé lettek a rossz papok (Oz 5,1 és 9,8). Ismét a papokról mondja az Úr a próféta által: Izrael házának a gonoszság botránykövévé váltak (Ez 44,12). Senki sem árt ugyanis jobban az Egyháznak, mint aki gonoszul élvén, a szent nevet vagy rendet bitorolja. Mert ha az ilyen vétkezik, senki sem meri megfeddeni; és vétke túlságosan messze hat rossz példaként, midôn a bűnöst szent rendjének értéke miatt tisztelik. Menekülnének a méltatlanok az ily nagy gonoszság terhétôl, ha figyelmes szívvel mérlegelnék az Igazság ítéletét: Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, kik énbennem hisznek, jobb volna annak, hogyha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélységébe merítenék (Mt 18,6). A malomkô ti. a világ körüli szorgoskodást és fáradalmat jelenti, a tenger mélysége pedig a végsô kárhoztató ítéletet jelképezi. Aki tehát az életszentség megmutatására állíttatott oda és mégis vagy szóval ront meg másokat, vagy példával, jobb volna neki, hogy földi foglalatoskodások közepette világi ruházatban érné a halál, minthogy szent hivatalában a bűnre adjon másoknak példát: az egyedül elbukót ugyanis tűrhetôbb szenvedés kínozza a pokolban. ======================================================================== I./III. fejezet A lelkipásztorkodás terhet; a megpróbáltatások semmibe veendôk; a siketektôl félni kell. Azért mondottuk el ezeket röviden, hogy rámutassunk: ne merje vakmerôen vállalni a szent hivatalt az arra alkalmatlan, és a felemelkedés vágya által a pusztulás útjára ne jusson. Ettôl tilt Szent Jakab, kegyesen mondván: Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim. (Jak 3,1) Ezért a Közbenjáró az Isten és emberek között vonakodott a földön királyságra jutni, bár még a magasságbeli lelkeket is felülmúlván tudományban és értelemben, öröktôl fogva uralkodik az égben. Írva van ugyanis: Azért észrevevén Jézus, hogy készülnek jönni és megragadni ôt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre meneküle maga egyedül (Jn 6,15). Ki tudott volna ugyanis olyan bűntelenül uralkodni az emberek fölött kormányozván ôket, mint az, aki teremtette ôket De mivel azért jött el testben, hogy ne csak megváltson bennünket szenvedése által, hanem magatartásával tanítson is, az ôt követôknek példaként állítván magát, nem akart király lenni, a kereszt fájára azonban önként adá magát; a felajánlott magas dicsôségtôl menekült, de a megalázó halál büntetését kereste, hogy tanulták meg követôi kerülni a világ kegyeit, fenyegetéseitôl azonban nem rettegni; szeretni az igazságért a szenvedést, a szerencse elôl pedig félelemmel kitérni: mert ez (a szerencse) az elbizakodás által gyakran megfertôzi, az (ti. a balsors) pedig a fájdalom által megtisztítja a szívet. A jósorsban a lélek felfuvalkodik, a balsorsban pedig, ha olykor ágaskodnék is, alázatossá válik. A szerencsében az ember magáról megfeledkezik, a szerencsétlenségben azonban, még ha nem is akarna, önmagára eszmélni kényszerül. A jómódban gyakran veszendôbe mennek a megelôzô érdemek is, a megpróbáltatásban hosszú idôk bűnei is megbocsáttatnak. Mert a balsors iskolája a legtöbbször fegyelmezettségre hajlítja a szívet, míg ha vezetô helyre kerül, a dicsôség fényében csakhamar elbizakodottá változik. Így Saul, aki magát elôször méltatlannak találván elfutott, alig hogy az ország kormányát kezébe vette, felfuvalkodott: a nép elôtt tiszteletben állni akarván, míg vonakodott a nyilvános megfeddetéstôl, azt tépázta meg, akitôl a királyságra felkenetett (1Kir 10,22; 15,30). Hasonlóképpen Dávid a Teremtô próbatevésekor majd minden tettében annak tetszett, de késôbb, hogy a nyomás súlya engedett, kitört a gôgösség fekélye, s kegyetlenül szigorú lett a férfi halálokozásában, aki oly erélytelenül gyenge volt az asszony megkívánásában: és ô, aki azelôtt a gonoszoknak is kegyesen irgalmazott, csakhamar még a jók kivégzését is gátlásmentesen áhította (2Kir 11,3,15). Elôbb ugyanis még elfogott üldözôjét sem akarta megölni, késôbb -- saját küzdô seregének kárára -- még hű katonáját is meggyilkoltatta. S talán bűnével a választottak számától még távolabb jutna, hacsak a csapások bűnbánatra nem szólították volna. ======================================================================== I./IV. fejezet A lelkipásztori elfoglaltság a lélek összeszedettségét a legtöbbször meglazítja A lelkipásztori gond sok különbözô dologra irányítja rá a figyelmet, s képtelen lesz egy-egy dolog mellett maradni az, akinek elméje többfelé van megosztva. Azért okosan tiltja az a bizonyos bölcs, mondván: Fiam, ne szaporítsd dolgaidat (Sir 11,10), mert lehetetlen minden cselekedet belsô mivoltára teljesen ráirányítani a figyelmet, ha az ész többfelé kapkod. És amidôn túlságos gond által kifelé irányul, a belsô összeszedettség szilárdságát elveszti: szorgalmatos lesz a külsô dolgok rendezésében és önmagáról megfeledkezve tud csak sok más dologra gondolni. Mert aki jobban bonyolódik bele a külsô dolgokba, mint arra szükség van, úgy jár, mint az útközben túlságos foglalatosságokba merülô: elfeledi, hová tart; úgy hogy összeszedettségét elveszítvén, nem veszi észre a gátló akadályokat: sem a szenvedett károkat, sem azt, hogy közben mennyit hibázott. Ezechiás sem gondolta hogy vétkezik, midôn a hozzájövô idegeneknek megmutatta a fűszerek házát: leendô gyermekének elítélésével mégis olyasmiért viselte a Bíró haragját, amirôl azt hitte, hogy szabadon teheti (2Krón 20,13; Iz 39,4). Alkalomadtán ugyanis gyakran olyan cselekedetek végzése közben, amelyeket az alattvalók megcsodálnak, a lélek elbizakodottságba esik és magára vonja a Bíró haragját, jóllehet a belsô gôgös szándék külsô rossz cselekedetekben nem mutatkozik. Bennünk van ui. az, aki ítél, és a bensô az, ami megítéltetik. Mikor tehát szívünkben vétkezünk, rejtve van az emberek elôtt, ami bennünk végbemegy, de ítélôbírónk tanúsága szerint vétkezünk. Babilónia királya sem akkor lett a kevélység bűnének részesévé, amidôn kevélységét szavakban nyilvánította: mert már prófétai jövendöléssel elôbb meghallotta a kárhoztató ítéletet, pedig akkor még felfuvalkodottságáról hallgatott (Dán 4, 16). Mert elkövetett gôgösségének a bűnét már elôbb eltörölte, midôn a mindenható Istent minden uralma alatt lévô nemzetnek hirdette. De ezek után hatalmának sikerétôl elkapatva, elôbb gondolatban mindenek fölé helyezte magát, maid utóbb még fölfuvalkodottabban így szólt: Nemde, ez az a nagy Babilon, melyet erôm hatalmában és dicsôségem ragyogtatására én építettem ki országom szélhelyévé? (Dán 4,27). Ez a beszéd nyíltan kihívta annak a haragnak a bosszúját, amelyet a titkos gôg már felgyújtott. A szigorú Bíró ugyanis elôbb már titkon látta, amit aztán nyilvánosan sújtva megfeddett. Miért is oktalan állattá változtatta ôt, az emberi közösségtôl elválasztotta, értelmét elvéve a mezei barmok társává tette, hogy szigorú és igazságos ítélettel embervoltát is elveszítse az, aki magát minden embernél többre becsülte. Mindezeket pedig felemlítvén, nem a. hatalmat akarjuk megróni, hanem csak az emberszív gyöngeségét erôsítgetjük a hatalom kívánásával szemben, nehogy arra felkészületlenek merészeljék a kormányzói tisztet magukhoz ragadni; és nehogy azok, akik a sík talajon is ingadoznak, meredek útra vállalkozzanak. ======================================================================== I./V. fejezet Azokról, akik a lelkipásztorkodásban tudnának az erények példaképei lenni, de saját kényelmüket keresvén, attól futnak Vannak ugyanis egyesek, akik az erények jeles adományaiban részesülnek, és mások kiképzésére nagyszerű adottságokkal ruháztatnak fel, akik a tisztaság tekintetében sértetlenek, a böjtölés által szilárdakaratúak, tudományban gazdagok, nagylelkű tűrés által alázatosak, a tekintélytartás bátorságával emelkedettek, a jámborság kelleme által jóságosak, az igazságosság szigorúságában meg nem alkuvók. Ha aztán az ilyenek a kormányzásra híva, azt visszautasítják, jórészt ezek a javak is veszendôbe mennek, amelyeket nemcsak a magok, hanem mások számára is kaptak. És mivel csak a maguk és nem a mások hasznával is gondolnak, azoktól a javaktól is megfosztatnak, amelyeket maguknak kívánnak. Ezért mondja az Igazság tanítványainak: Nem rejthetô el a hegyen fekvô város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak (Mt 5,14-15). Ezért mondja Péternek: Simon, János fia, szeretsz-e engem Aki midôn legott válaszolna, hogy szereti, ezt hallotta: Ha szeretsz engem, legeltesd az én juhaimat (Jn 21,16 sk.). Ha tehát a legeltetés vállalása a szeretetnek bizonyítéka, az Isten nyájának legeltetését visszautasító, erényekkel ékesített ember azt bizonyítja, hogy nem szereti a legfôbb pásztort. Ezért mondja szent Pál: És valamennyiért meghalt Krisztus, hogy azok is, akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt (1Kor 5,15). Ezért mondja Mózes, hogy a fiak nélkül elhunyt testvérnek feleségét az életben lévô testvér vegye el s testvérének nevére fiakat támasszon: akit ha elvenni visszautasítaná, az asszony köpje szembe, közel menve, oldja le neki lábáról saruját s lakhelyét nevezze a sarutlan házának (MTörv 25,5). A meghalt testvér ui. az, aki a feltámadás dicsôsége után megjelenvén mondá: Menjetek, jelentsétek testvéreimnek (Mt 28,10). Aki szintén fiak nélkül hunyt el, mert választottainak száma még nem telt be. Ennek a feleségét tartozik elvenni az élô testvér, mert valóban az a helyénvaló, hogy a kormányzásra képesnek jusson az Anyaszentegyház gondja. A vonakodónak arcába köp az asszony: mert akinek nem gondja, hogy a vett jókban másokat részesítsen, annak erényeit is szemére vetvén az Egyház, mintegy szeme közé köp. Egyik saruja is levétetik, hogy a sarutlan házának neveztessék. Mert megvan írva: Lábatok saruja legyen a felkészültség a béke evangéliumának hirdetésére (Ef 6,15). Ha tehát a másról való gondoskodást úgy a szívünkön viseljük, mint az önmagunkról valót, mindkét lábunkat saruval övezzük. Aki azonban csak a saját hasznára gondolva a másét elhanyagolja, szégyenszemre jelképesen elveszti egyik lábának saruját. Vannak tehát, mint mondottuk, olyan jeles adományokkal gazdagítottak, akiket csak az önmagukkal való foglalatoskodás hevít, tanítással mások javát elômozdítani vonakodnak, a nyugalmat szeretik, az értelmi okoskodás elvonultságát választják. Ezért, ha szigorúan ítéltetnek, kétségkívül épp olyan mértékben hibásak, amennyit a nyilvánosság elé kiállva, használni tudtak volna. Aki ugyanis felebarátai javára ékeskedhetne, milyen jogon helyezi a maga egyéni érdekét a közösség haszna elé, amikor a mennyei Atyának egyszülötte, csakhogy sokaknak hasznára lehessen, az Atyától eltávozván, a nyilvánosság elé lépett ======================================================================== I./VI. fejezet A lelkipásztori hivatal nehézsége elôl alázatosságból menekülôk akkor igazán alázatosak, amikor az isteni rendelkezéseknek nem szegülnek ellene Vannak egyesek, akik csak alázatosságból menekülnek, nehogy olyanok elöljáróivá tétessenek, akikkel szemben magukat méltatlanoknak ítélik. De ezeknek az alázatossága -- föltéve, hogy a többi erényekkel is ékeskednek -- Isten elôtt csak akkor kedves, ha nem makacs annak a visszautasításában, amit parancs szerint hasznosan tudnának vállalni. Mert igazában nem alázatos az, aki megértvén az isteni intésnek ôt elöljáróvá tenni kívánó akaratát, elutasítja az elöljárói tisztet. Hanem magát alávetvén az isteni rendelkezéseknek, távol állván a megmakacsolás bűnétôl, amidôn parancsot kap a lelkek kormányzására -- magának és másoknak hasznára váló tulajdonságokkal ékeskedvén -, míg egyrészt attól szívében menekül, másrészt akarata ellenére is engedelmeskedik. ======================================================================== I./VII. fejezet Néha egyesek dicséretes szándékból kívánják a tanítói hivatalt, mások kényszerítve, dicséretesen vállalják azt Elôfordulhat, hogy dicséretes egyeseknek óhajtása a tanítói hivatal után; másoknál viszont a kényszerítés útján való vállalás a dicsérendô: ami azonnal világos lesz elôttünk, ha mérlegeljük annak a két prófétának az eljárását, akik közül az egyik, midôn tanításra küldetnie kellett, önként ajánlkozott, a másik pedig félelemmel utasította vissza az útnak indulást. Izaiás ugyanis, midôn az Úr kereste, kit is küldhetne, önként ajánlkozott, mondván: Íme itt vagyok, küldj engem (Iz 6,8). Jeremiás pedig, amikor küldetik, csakhogy mennie ne kelljen, alázatosan ellenkezik, mondván: A, a, a, Uram Istenem, nem tudok beszélni, mert gyermek vagyok (Jer. 1,6). Íme, mindkettônek más és más volt kifelé hangzó szava, de nem a szeretetnek a forrása, amelybôl fakadt. A szeretetnek ugyanis kettôs a parancsa: Istennek és a felebarátnak a szeretete. A cselekvô élet által akarván felebarátainak használni, Izaiás vállalta a tanítói hivatalt: Jeremiás pedig azért vonakodott elfogadni a tanítói küldetést, mert a szemlélôdô élet által akart Teremtôje lángoló szeretetében megmaradni. Amit tehát az egyik dicséretreméltóan kívánt, attól a másik ugyancsak elismerésreméltóan félt. Ez utóbbi félt a beszéd által elveszteni a csendes szemlélôdés értékeit, az elôbbi a hallgatás által a cselekvô élet veszteségeit megérezni. De azt a finom észrevételt meg kell tennünk mindkettôben, hogy a vonakodó sem állt teljesen ellen; az pedig, aki küldetni akart, elôzôleg látta magát megtisztíttatni az oltár parazsa által: nehogy valaki tisztulatlanul merjen a szent hivatalba beállni, vagy akit égi kegy kiválasztott, az alázatosság ürügye alatt kevélyen ellentmondjon. Mivel pedig igen nehéz azt megismerni, hogy valaki megtisztult-e, mindig biztosabb kerülni a tanítói hivatalt: de ez a kerülés, mint mondtuk, ne legyen makacs, amidôn megvan a felismerés, hogy a hivatalvállalást az Ég akarja. Mózes csodálatosképpen mindkettôt egyesítette: elöljárója nem akart lenni oly nagy tömegnek, de mégis engedelmeskedett. Mert kevély lett volna, ha félelem nélkül merte volna egy egész nép vezetését vállalni: de ugyancsak a gôg jele lett volna, ha a Teremtô parancsának engedelmeskedni vonakodott volna. Mindkét esetben alázatos, önakaratát megtörô volt, mert bár a maga erejét mérlegelvén nem akart elöljáró lenni, de a Parancsoló hatalmába vetvén bizalmát, azt elvállalta. Ebbôl, igen ebbôl vegyék észre a tolakodók, hogy mekkora bűn az, ha nem rettegnek saját kívánságuk szerint mások elé helyeztetni, midôn szent férfiak még Isten parancsára is féltek a népvezetést vállalni. Mózes retteg, bár az Úr biztatja, viszont sok gyarló ember, csakhogy a tisztelet méltóságát megszerezze, áhítozik utána; s aki már magától is közel van az eséshez, még idegen terhekkel is szívesen rakatja meg vállát; amit eddig tett. már azt sem bírja viselni, s mégis gyarapítja hordoznivalóját. ======================================================================== I./VIII. fejezet Azokról, akik elöljárók lenni sóvárognak és vágyakozásuk igazolására az apostoli nyilatkozatra hivatkoznak Sokan, kik elöljárók szeretnének lenni, sóvárgásuk jogosságára azt az apostoli nyilatkozatot ragadják meg, amelyben az így szól: Aki püspökséget kíván, derék dolgot kíván (1Tim 3,1): aki azonban dicsérvén ezt a kívánalmat, azonnal félelmet is ébreszt az iránt, amit dicsért, amidôn azonnal hozzáteszi: Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek kell lennie (1Tim 3,2). És hogy mi az a feddhetetlenség, kimutatja, amidôn sorban elsorolja a szükséges erényeket. Egyrészt tehát kedvezôen ítél a kívánságról, másrészt parancsszerűen elijeszt attól, mintha nyíltan azt mondaná: Dicsérem, amit kerestek, de elôször legyetek tisztában azzal, amit kerestek, nehogy aztán magatokat mérlegre tenni elmulasztván, annál rútabbnak tűnjék fel megfeddésre méltó voltotok, minél inkább igyekeztetek, hogy mindenki a tisztelet polcán lásson benneteket. A lélekvezetés nagy mestere tehát kedvezésekkel biztatgat, de ijesztgetéseivel vissza is tart, hogy hallgatóit megóvja a kevélységtôl a feddhetetlenség magas követelményére rámutatván, és a hivatalt dicsérvén, az ilyen élethez szükséges kellékeket szorgalmazza. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy az apostol mondása abból az idôbôl származik, amidôn az elöljárók elôször hurcoltattak a vértanúság kínpadjára. Akkor dicséretes dolgot jelentett püspökséget keresni, amidôn mindenki elôtt nyilván volt, hogy ezáltal súlyos bajokat vállal magára. Ezért lett a meghatározásban a püspöki hivatal derék dolog, midôn így szól az apostol róla: Aki püspökséget kíván, derék dolgot kíván. Aki pedig nem a derék dolognak a szolgálatát, hanem a megtiszteltetés dicsôségét keresi, ezzel csak arról tanúskodik, hogy nem a püspökséget[10] kívánja. Az ugyanis nemcsak nem szereti a szent hivatalt, hanem még csak nem is ismeri, aki vezetô szerepre áhítozván, titkon a mások alávetettségének gondolatán hízik, saját dicsôségén örvendez, szíve tisztességkívánásra fuvalkodik, a jövedelmezô dolgok bôsége miatt ujjong. A világ megnyerésének örül tehát annak a hivatalnak az ürügye alatt, amely a világ utáni vágy megsemmisítését kívánná tôle. Mert midôn valaki az alázatosság hivatalára felfuvalkodva akar eljutni: bensejében mássá változik az, amit kifelé kíván ======================================================================== I./IX. fejezet Akik elöljárók akarnak lenni, igen sokszor képzelt jóknak ígéretével áltatgatják magukat Sokszor azok, akik a pásztori hivatalra óhajtanak jutni, lelkükben több jó terv felôl tesznek elhatározást: s bár kevély szándék fűti vágyukat, mégis nagy dolgok véghezvitelérôl álmodoznak, ami által az történik, hogy más törekvés rejtôzködik a mélyen, mint amit a tervezgetô elgondolás a felszínen mutat. Mert gyakran az értelem önmagának hazudik, képzelvén, hogy szereti a jót, pedig nem szereti; s nem kedveli a világ dicsôségét, pedig igenis kedveli: ez midôn uralomra tör, félénk addig, míg azt keresi, vakmerô pedig amidôn már elnyerte. Míg ugyanis útban van feléje, fél, nehogy el ne érje; de elérvén rögtön azt gondolja, hogy az elnyert dolog neki jogosan kijár. S minthogy ilyen világias gondolkozással kezdi a fôhatalom gyakorlását, szívesen elfelejti azt, amit jámborkodva kigondolt. Ezért szükséges, hogy az elméletieskedô elgondoláskor az értelem figyelme a már végzett cselekedetek felé forduljon és ki-ki mérlegelje magában, mit tett, mint alattvaló és azonnal fölismeri, végre tudja-e majd hajtani azokat a jócselekedeteket, mint elöljáró, amiket magában feltett, mert nem fogja megtanulni az alázatosságot a hatalom birtokában az, aki egyszerű helyzetében sem tudott felhagyni a gôgösséggel. Nem tudja megvetni a kínálkozó dicséretet, aki a hiányzóért szüntelen epekedett. Nem tudja legyôzni kapzsiságát, amikor majd sokak táplálásáról kell gondoskodnia az, aki egymaga sem tudott javaival megelégedni. Elôbbi életébôl ismerje meg tehát mindenki magát, nehogy hatalomra kívánkozván, képzelôdéssel vezesse félre magát. Mert kormányzás közben gyakran a jónak még az a gyakorlása is veszendôbe megy, amely megvolt a nyugalom idején: hiszen a nyugodt tengeren még a gyakorlatlan is jól vezeti a hajót, a vihartól felkorbácsolt habokon még a járatos révész is zavarba jut. És mi egyéb a hatalom polca, ha nem az értelem zivatara? Amelyben az értelem hullámai a szív hajóját korbácsolják, ide-oda dobálják, hogy a száj és a cselekedet meggondolatlan kilengései által, mint kiálló sziklákon összetörjék. Ily körülmények között tehát mi a követendô, mi a teendô? Az, hogy az erényes ember csak kényszerítéssel vállalja a lelkek kormányzását, az erényeknek híján lévô pedig még kényszerítve se fogadja el. Ha amaz egyáltalán szembehelyezkedik, vigyázzon, nehogy a kendôbekötött pénz elrejtéséért elítéltessék. A pénzt ui. a kendôbe kötni annyi, mint a kapott ajándékokat a henye kényelem restsége alá rejteni (Mt 25,18). Fordítva, midôn ez kormányzásra törekszik, vigyázzon, nehogy a farizeusok módjára a rossz cselekedetek példája által akadály legyen a mennyországba törekvôk útján, akik a Mester szava szerint, sem maguk oda. be nem jutnak, sem másokat oda belépni nem engednek (Mt 23,13). Fontolja még az ilyen meg azt is, hogy aki mint választott pásztor a nép ügyét magára vállalja, a beteghez közelítô orvossá lesz. Ha tehát az ô testében még ott élnek a szenvedélyek, milyen vakmerôséggel siet a beteg gyógyítására, bár maga is sebet visel az arcán? ======================================================================== I./X. fejezet Milyen legyen a pásztori hivatalra lépô? Az, és csakis az állíttassék másoknak minden tekintetben életpéldául, aki a test összes szenvedélyeinek meghalva, már a lélek életét éli, aki a világ szerencséjével nem törôdik, a megpróbáltatásoktól nem fél, csak a belülvalók után kívánkozik. Akinek szándékával jól összehangolódva, sem a test az ô gyengeségével, sem a lélek makacsságával nem mond ellen. Ki a másét nem kívánja, de a magáét kiosztja. Aki igaz jámborság által könnyen hajlik a megbocsátásra, de a megbocsátásban az illô mértéket át nem hágván, nem tér le az igazság útjáról. Aki semmi meg nem engedettet nem művel, hanem még a másoktól elkövetetteket is mint a magáét megsiratja. Aki szívének érzése szerint szomorkodik másnak a baján és felebarátja jó elôrehaladásán úgy örvendez, mint a sajátján. Aki más egyéb cselekedeteiben is annyira példaként állhat mások elôtt, hogy a múltra nézve nincs miért szégyenkeznie. Aki úgy igyekszik élni, hogy még felebarátainak kiszikkadt szívét is tudja tudományának éltetô vizével megöntözni. Aki imájának gyakorlatából és tapasztalatából már tudja, hogy elnyerheti az Úrtól azt, amit kér, akinek az elért eredmény folytán már-már mintegy különösképpen mondatik: Amidôn te még beszélsz, mondom: Íme itt vagyok (Iz 58,9).[11] Ha jönne hozzánk valaki és kérne, hogy egy rá haragvó nagyhatalmú férfinál, akit azonban mi nem ismerünk, közbenjárjunk, azonnal feleljük: Nem járhatunk közbe, mert nem vagyunk vele ismeretségben. Ha tehát egyik ember vonakodik közbenjárni olyan másik embernél, akit elôbb nem ismert, milyen címen meri magához ragadni a közbenjárás tisztét a népért az Isten elôtt az, aki nem tudja, hogy az Ô színe elôtt kedves-e vagy nem, életének érdeme által? Vagy hogyan tud más számára bocsánatot kieszközölni az, aki azt sem tudja, hogy neki meg van-e bocsátva E tekintetben különös aggódással kell arra vigyázni, hogy míg úgy hiszi, alkalmas a harag kiengesztelésére, közben saját gonoszsága miatt ki ne hívja azt maga ellen. Mindnyájan jól tudjuk, hogy midôn olyan valaki küldetik békítésre, aki maga sem kedvelt személy, a haragosnak a lelkülete még rosszabbra ingerül. Akit tehát még földi kívánságok tartanak fogva, vigyázzon, nehogy a szigorú Bíró haragját még jobban felgerjesztvén, míg dicsôsége munkahelyében gyönyörködik, alattvalói romlásának elôidézôje legyen. ======================================================================== I./XI. fejezet Milyennek nem szabad vállalni a pásztori hivatalt Gondosan tegye tehát magát mérlegre mindenki, nehogy vezetô szerepet merjen vállalni, ha benne még kárhozatosan uralkodik a bűn, s az, akit saját bűne nyom, közbenjáró akarjon lenni mások vétkeiért. Ezért szól égi szózat így Mózeshez: Szólj Áronhoz: Ha valakinek utódai közül, bármely nemzedékben testi hibája leszen, ne mutasson be kenyeret Istenének (Lev 21,13). Aztán mindjárt azt is hozzáfűzi: Ne járuljon az ô szolgálatához, aki vak, aki sánta, aki tömpe-, vagy nagy- vagy görbeorrú, aki törött lábú vagy kezű, aki púpos, aki fájósszemű, akinek a szemén hályog, a testén állandó varr avagy sömör van, vagy aki megszakadt (Lev 21,18-20). Vak ugyanis az, aki a természetfeletti szemlélet fényét nem ismeri, akit elnyom a jelen élet sötétsége, míg a túlvilági fényt nem szeretvén, azt nem is tekinti, s nem tudja, tettei léptét merre irányozza. Azért mondja a prófétáló Anna: Szenteinek lábát megóvja s sötétségben némulnak el az istentelenek (1Kir 2,9). Sánta pedig az, aki látja ugyan, hogy merre kellene menni, de lelke gyengesége miatt életét nem tudja megtartani azon az úton, amelyet lát, mert változékony szokása nem szilárdul az erény állapotává s így tetteinek léptei nem követik ténylegesen azt, ahová vágya törekszik. Ezért mondja szent Pál: Fel a lankadt kezekkel, és az ingadozó térdeket egyenesítsétek ki, és egyenes léptekre szoktassátok lábatokat, hogy senki se tévelyegjen sántítva, hanem inkább gyógyuljon meg (Zsid 12,12- 13). Kisorrú pedig az, aki a kellô mértéktartásra alkalmatlan. Az orral ugyanis az illatot és bűzt különböztetjük meg. Helyesen jelképezi tehát az orr a megkülönböztetést, amely által az erényeket választjuk és a vétkeket elvetjük. Ezért mondatik a jegyes dicséretében is: Orrod, mint a Libanon tornya (Én 3,4): az Egyház ti., amely okaiból látja a megkülönböztetés adományával a fejleményeket kiindulni, a hibákból eredô háborúságokat már messzirôl észreveszi. De vannak egyesek, akik mivel korlátoltaknak ítéltetni nem akarnak, szerfölötti vizsgálódásokba esvén, túlságos szôrszálhasogatások miatt esnek tévedésbe. Ezért van a hozzáadás: Nagy- vagy görbeorrú. A nagy és görbe orr ugyanis jelenti a különböztetés mértéktelen túlfinomodását, amely míg a kelleténél jobban megnôtt, a cselekvés helyességét összezavarja. Törött lábú vagy kezű az, aki egyáltalán nem tud az Isten útján járni s alapjában véve híjával van mindenféle jó cselekedetnek: mert ez még annyira sincs, mint a sánta, aki ha gyöngén is, de némileg kitart, ez azonban minden jótól idegen marad. Hajlotthátú pedig az, akit a földi szorgoskodás súlya nyom le, hogy soha fölfelé ne tekinthessen, hanem mindig csak arra nézzen, ami lent van, amit lábbal tipor. Aki, ha olykor hall is valamit a mennyei haza boldogságáról, a gonosz életmód súlyától lenyomva, lelki szemeit nem emeli fel arra: mert nem képes gondolkodásának menetét fölfelé irányítani az, akit a földi szorgoskodás rabsága görbévé tett. Az ilyenfélékrôl mondja a zsoltáros: Meggörbültem és szerfölött megaláztattam (Zsolt 38,8; a Hetvenes fordítás szerint). Akiknek bűnét maga az igazság feddi meg, mondván: A tövisek közé esô magvak pedig azok, akik hallgatják, de az igék utóbb az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei közt elfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek (Lk 8,14). -- Csipás pedig az, akinek elméje ott tündöklik az igazság megismerésére, de a test cselekedetei azt elhomályosítják. A csipás , szemekben ugyanis a szemgolyók egészségesek, hanem a lefolyó nedv által elgyengült szemhéjak megduzzadnak; mivel pedig a könnyezés miatt gyakran dörzsöltetnek, a szemfény ereje is gyöngül. Éppen így vannak némelyek, akiknek eltompítja érzékét a testi élet gyakorlása, kik bár értelmük segítségével a jót világosan látták, a rossz gyakorlása által homályba jutnak. Csipás tehát az, akit éles elmével áldott meg a természet, azt azonban megrontja a rossz gyakorlása által. Helyesen mondja az Ilyennek az angyal: Szemkenôccsel kend be szemedet, hogy láss (Jel 3,18). Hogy lássunk, szemkenôccsel kenjük meg szemünket, amidôn az igaz világosság fényének megismerésére értelmünk élét a jó cselekedetek gyakorlásának orvosszerével erôsítjük. Hályog van annak a szemén, aki az Igazság fényét nem képes látni, mert okossága, vagy életszentsége önhittségétôl megvakul. A fekete szemfény (pupilla) ugyanis 1át, hályogtól megfehérítve azonban mit sem lát: ha ugyanis az emberi gondolkodás magát tudatlannak és bűnösnek tartja, belsô világosság ismeretére jut. Ha pedig az életszentség és bölcsesség ékességét tulajdonítja magának: elzárja magától a felsôbb megismerés fényét s annál kevésbé hatja át az igaz világosság ragyogása, minél inkább felmagasztalja magát önhittsége által, amint az egyesekrôl mondatik: Bölcseknek mondogatták magukat és eszetlenek lettek (Róm 1,22). Állandó rühöt visel testén az, akin a testi zabolátlanság szüntelenül uralkodik. A rühességnél ugyanis a belsô láz a bôrhöz húzódik, ami jól jelenti a bujaságot: mert, ha a belsô kísértés cselekedetben folytatódik, ezáltal a belsô láz már a bôr senyvedésévé lett s külsôleg sebzi meg a testet; úgyhogy ha gondolatban erôt nem veszünk a gyönyörködésen, akkor az a cselekedetben is uralkodóvá lesz. Szent Pálnak is a gondját mintegy a bôr viszketegségének eltörlése képezte, amidôn így szólt: Emberi kísértésnél egyéb ne érjen titeket (1Kor 10,13); mintha kifejezetten azt mondaná: Emberi gyarlóság a szívben kísértést szenvedni, de ördögi gonoszság a kísértés elleni küzdelemben cselekedetileg meghódolni. -- Sömört hord pedig a testén az, akinek lelkében a kapzsiság eluralkodott: ezt ti. ha kicsiben el nem fojtjuk, mértéktelenül megnövekszik. A sömör ugyanis fájdalom nélkül terjed a testen, és a megtámadottnak undora nélkül terjeszkedvén csúfítja el a tagok szépségét; így a kapzsiság is, a rabul ejtett lelken, míg azt gyönyörködtetni látszik, sebet üt; mert míg a gondolkodást a megszerzendô dolgokra irányítja, ellenségeskedést szít: ám ebbôl fájdalom mégsem származik, mert a felhevült léleknek gazdagságot ígér a bűnbôl. De a tagok éke odavan, mert általa a többi erények szépsége is elhalványul; és mintegy az egész testet eldurvítja, mert a lelket mindenféle hibával elárasztja szent Pál tanúsága szerint, aki azt mondja: Minden bajnak gyökere a kapzsiság (1Tim 6, 0). -- Megszakadt pedig az, aki rút dolgokat tettleg nem művel, de egész gondolkodása állandóan ilyennel van tele: nem jut ugyan el a gonosz tett műveléséig, de minden lelki harc nélkül buja kívánságokban gyönyörködik. A szakadás kellemetlen voltát ugyanis az képezi, hogy a belek nedve a nemzô szervekbe ömlik, ami által ezek éktelenül megduzzadnak. Az tehát a megszakadt, akinek minden gondolata a bujaságra irányulván, az undokság súlyát hordja szívében: és bár tettleg nem gyakorolja a rosszat, ettôl lelkében mégsem szakad el. S nincs ereje a jó nyílt gyakorlására, mert titkon gonosz terheltség húzza lefelé. -- Mindannak tehát, aki az említett hibák valamelyikében leledzik, tilos az Úrnak kenyéráldozatot bemutatni; nehogy képtelen legyen mások bűneinek igazi letörlésére az, akit még sajátjai csúfítanak. -- Most miután röviden megmutattuk, hogy az arra méltó hogyan jusson el pásztori hivatalra s a méltatlan hogyan féljen tôle: ezután adjuk elô azt, hogy a méltóan hivatalába lépônek hogyan kell azt gyakorolnia. ======================================================================== II./I. fejezet Miként lássa el feladatát, aki egyenes úton került pásztori tisztébe Az elöljáró eljárásmódjának olyan mértékben kell felülmúlnia a nép magaviseletét, amennyire fölötte álla pásztor élete a nyájának. Törekedjék ugyancsak gondosan fontolóra venni, hogy mennyire szükséges az egyenes úton való járás annak, akivel szemben a népet egyszerűen csak nyájnak nevezik. Szükséges tehát, hogy gondolkodásában tiszta, cselekedeteiben kiváló, a hallgatásban okos, a beszédben épületes, az egyesekkel a szenvedésben együttérzô legyen; az elmélkedésben mások fölött álljon, a jót gyakorlóknak alázatos társa, a bűnösök vétkeivel szemben az igazságosság buzgalma által rendíthetetlen, a külsôkben való foglalatoskodás miatt a belsôre irányuló gondoskodást ne csökkentse, de a külsô dolgok gondviselését se hanyagolja el a tisztán lelkiekkel való törôdésben. De amit így összefoglalóan röviden érintettünk, arról kissé bôvebben is emlékezzünk meg. ======================================================================== II./II. fejezet A lelkipásztor legyen tiszta gondolkodásában A lelkipásztor legyen mindig tiszta gondolkodásában, vagyis semmi tisztátalanság ne szennyezze be azt, aki azt a feladatot vállalta, hogy másoknak még a szívébôl is kitörölje a fertôzés szeplôit: mert szükséges, hogy tiszta legyen az a kéz, amely szennyet akar lemosni, nehogy az érintett tárgyat még jobban bemocskolja, amidôn tisztogatván sarat tart. Ezért mondja a próféta is: Tisztuljatok meg, kik az Úr edényeit hordozzátok (Iz 52,11). Az Úr edényeit ugyanis azok hordozzák, akik felebarátaik lelkének elvezetését az örök szentélyekbe, azok jóváalakíthatóságának hitével, vállalják. Jól fontolják meg tehát magukban ezek, mennyire meg kell tisztulniok nekik, akik saját ígéretük által élô edényeket visznek az örökkévalóság temploma felé. Ezért parancsolja isteni rendelés, hogy Áron mellén viselje zsinórokkal megerôsítve az ítélet tudakolóját; azaz, hogy a papi szívet ne ejtsék hatalmukba sikamlós gondolatok, hanem az ész józansága kormányozza; se ne gondoljon valami helytelent vagy haszontalant az, akinek-mások példájául odaállítva -- élete komolyságával mindenkor meg kell mutatnia, mennyi összeszedettség lakozik bensejében (Kiv 28,15). Helyes a tudakolóra vonatkozó ama parancs is, hogy írassék rá a tizenkét pátriárka neve is. Az atyáknak a nevét a szívre írva viselni ugyanis jelenti a folytonos elmélkedést az ôsök életérôl. Mert a pap akkor él feddhetetlenül, ha folyton szeme elôtt tartja a régi atyák példáit s elnyomja a tiltott gondolatokat, nehogy cselekvése lépteit meg nem engedett útra irányítsa. Jól mondatik továbbá az ítélet tudakolójának; mert a lelkipásztornak állandóan érzékeny vizsgálódással kell a jót a rossztól megkülönböztetnie és gondosan megfontolnia, mit, mikor és hogyan kell megfelelôen tennie; soha nem a magáét keresnie, hanem a maga hasznát felebarátai javában tekintenie. Ezért íratott ugyanott: Az ítélet tudakolójába pedig tedd bele a Tudományt és az Igazságot, hogy Áron mellén legyenek, amikor bemegy az Úr elé: így viselje Izrael fiainak ítéletét a mellén az Úr színe elôtt mindenkoron (Kiv 28,30). A papnak Izrael fiainak ítéletét a mellen, az Úr színe elôtt viselni és az alattvalók ügyét-baját a pártatlan bíró szándékával megítélni annyi, hogy semmi emberi szempontot ne vegyítsen abba, amit Isten helyett állítva gyakorol, nehogy az igazságszolgáltatás művét egyéni fájdalomérzet keserűvé tegye. S midôn mások bűneivel szemben ügybuzgónak mutatkozik, a magáéi fölött elhalad; nehogy az ítélet nyugodtságát vagy titkos irigység beszennyezze, vagy hirtelen harag megzavarja. Hanem midôn annak fenyegetését szemléli, aki mindenek fölött uralkodik, ti. a belülre látó Síróét, akkor a legnagyobb félelemmel kell, hogy kormányozza alattvalóit. Míg ugyanis ez a félelem a lelkipásztor lelkét alázatossá teszi, egyúttal tisztít is, nehogy azt vagy a vakmerôség szele felfújja, vagy testi élvvágy beszennyezze, vagy a mulandók kívánása miatt a földies gondolkodás terhe folytán elhomályosuljon: amik, ha érintetlenül nem is hagyhatják a lelkipásztor lelkét, de iparkodnia kell, hogy azokat legyôzze; nehogy az a hiba, amely belülrôl kísérti, a gyönyörködés elpuhultságán keresztül leigázza, s midôn késôn űzi el azt lelkébôl, a beleegyezés tôre leterítse. ======================================================================== II./III. fejezet A lelkipásztor cselekedeteiben legyen mindig példaadó A lelkipásztor cselekedeteiben legyen mindig példás, hogy az élet útját a maga életével mutassa meg alattvalóinak és a pásztor szavát és tetteit követô nyáj inkább példái, mint szavai nyomán jusson elôre, Akinek ugyanis már ôrhelye miatt kötelessége a legjobbakat mondani, ugyanúgy kötelessége a legszebb példát is mutatni. Sokkal jobban hatol ugyanis az a szó a hallgatóság lelkébe, amelyet a szónoknak az élete érzékeltet: mert amit szóval parancsol, annak végrehajtását példamutatással segíti is. Ezért mondja a próféta: Eredj fel magas hegyre, te, ki Sionnak jó hírt viszel (Iz 40,9). Hogy ti., aki égi dolgokat hirdet, az alantas földi dolgokat elhagyván, a dolgok fölött lássék állani, s annyival könnyebben indítsa alattvalóit a jóra, amennyire életének érérdeme szól hangosan az örökkévalókról. Azért az isteni törvény szerint a pap a jobb és különválasztott lapockát kapja áldozatul (Kiv 29,22), hogy működése ne csak hasznos, hanem egyedülálló is legyen: s ne csak a rosszak között tegye azt, ami jó, hanem még a jót művelô alattvalóit is úgy múlja felül cselekedeteinek értékével, mint ahogyan hivatalának méltóságával is fölöttük áll. -- Ételül pedig a papnak a szegy adatik a lapockával: hogy amit neki az áldozatból parancs szerint el kell vennie, ugyanazt ne feledje önmagából feláldozni a Teremtônek. És ne csak szívében gondolja a jót, hanem cselekedettel is ösztönözze az ôt figyelôket jóra, a jelen élet semmi javát ne kívánja, a megpróbáltatásoktól ne ítéljen, a világ csábításait belsô undorral vegye semmibe, fenyegetéseit pedig a bensô megnyugvás kellemeire gondolva vesse meg. Továbbá ugyancsak isteni parancsra a papnak mindkét válla vállkendôvel fedetik be (Kiv 29,5), hogy mind a jó és balsorsban az erény díszével erôsíttessék: és szent Pál szavai szerint (2Kor 6,7) jobb és bal felôl az igazság fegyverzetében járva csak a belülvalókra törekedjék és semmiféle alacsonyrendű gyönyörködtetés félrelépésre ne indítsa. Ne tegyék büszkévé a sikerek, ne zavarják meg a szerencsétlenségek, kedvezô adottságok élvezetre ne puhítsák, nehéz helyzet csüggedtségbe ne taszítsa: hagy miközben lelkének elhatározását semmiféle szenvedély nem alacsonyítja le, ezáltal mutassa meg, hogy mindkét vállát szép vállkendô fedi. Helyes az a rendelkezés is, hogy a vállkendô aranyból, kék-, bíbor-, kétszer festett karmazsin-színű fonalból és sodrott bisszusból legyen (Kiv 28,8), hogy ez mutassa: a papnak az erények sokféleségével kell tündökölnie. A pap öltönyén mindenekelôtt az arany fénylik, hogy benne fôként az értelem bölcsessége ragyogjon. Ehhez járul az ég színét tükrözô jácint, hogy az értelmével felfogott dolgok által ne alacsony érzésekre, hanem az égiek szeretetére ébredjen, nehogy míg az öndicséret az óvatlant rabul ejti, az igazság megértésétôl megfosztassék. Az aranyhoz és kékhez bíbor vegyíttetik; hogy ti. az örökkévalókat hirdetô és remélô papi szív a bűnök belsô kísértéseit elnyomja, azoknak mintegy királyi fölénnyel ellentmondjon, mindig a belsô megújulás nemes értékét tekintse és égi királyságának öltönyét erkölcseivel védje meg a maga számára. Ti. errôl a lelki nemességrôl mondja Szent Péter: Ti pedig választott nemzetség, királyi papság (1Pt 2,9). Hibát leküzdô hatalmunkról ilyen szavakkal biztosít bennünket szent János: Mindazoknak pedig, akik befogadók, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Jn 1,12). A lelkierôsségnek ezt a méltóságát szemléli a zsoltáros mondván: Mily tiszteletreméltók elôttem, Isten, a te barátaid,[12] mily hatalmas az uralmuk![13] (Zsolt 138,17). A szentek elméje ugyanis leginkább akkor magasztaltatik fel, amikor kívülrôl úgy látszik, hogy a legmegalázóbb dolgokat szenvedik. Az aranyhoz, kékhez és bíborhoz kétszer festett karmazsin selyem is járul, hogy a belülre látó bíró szemében minden jó erényt a szeretet díszítsen, s mindenek, amelyek az emberek elôtt fényben ragyognak, a titkos ítélôbíró szemében belsô szeretetnek tüzétôl égjenek. Amely szeretet aztán, mivel egyszerre szereti Istent és a felebarátot, mintegy kettôs színben tündököl. Mert, aki úgy áhítja Teremtôjének szemléletét, hogy felebarátai gondozását elhanyagolja, vagy úgy viseli gondját felebarátainak, hogy ellankad benne Isten szeretete, annak vállravaló díszébôl hiányzik a kétszerfestett karmazsinselyem. De míg a lélek a szeretet parancsára törekszik, kétségtelenül hátra van még, hogy a test önmegtagadás által sanyargattassék. Ezért adatik a kétszer festett karmazsinhoz sodrott bisszus. A földbôl veszi ugyanis a bisszus csillogó színét. S mi mást jelent a bisszus, mint a test szűzies tisztaságának ékességét? A sodrott bisszus a vállkendô szépségéhez hozzászámíttatik, mert a szüzesség akkor nyeri el a tisztaság tökéletes fényét, amidôn önmegtagadás által a test megtörik. És midôn a többi erények között a sanyargatott testnek az érdeme is növekszik, a vállravaló sodrott bisszusa különbözô színekben fénylik. ======================================================================== II./IV. fejezet Legyen a lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben hasznos A lelkipásztor a hallgatásban okos, a beszédben pedig hasznos legyen, nehogy az elhallgatandókat elmondja, az elmondandókat pedig elhallgassa. Mert amint a vigyázatlan beszéd tévedésbe ejti, ugyanúgy a helyén nem való hallgatás meghagyja a tévedésben azokat, akik felvilágosíthatók lettek volna. Mert a vigyázatlan pásztorok gyakran az emberi kegy elvesztésétôl félvén, nem merik szabadon megmondani az igazat s az Igazság szavai szerint a nyáj ôrizetét már nem a pásztorok odaadásával, hanem béresek módjára végzik, mert a farkas jöttére elfutnak és csendben elrejtôzködnek (Jn 10,12). Ezért feddi meg ôket az Úr a próféta által mondván: Ugatni nem tudó néma kutyák (Iz 56,10). Ezért panaszkodik ismét mondván: Nem keltetek fel ellenállásra,[14] sem falat nem emeltetek Izrael háza számára, hogy -- helytálljatok a harcban az Úr napján (Ez 13,5). Ellenállásra felkelni ti. annyi, mint nyílt szóval szembeszállni a nyáj védelmére a világ hatalmasságaival. És az Úr napján helytállania harcban annyi, mint a gonoszak törekvéseinek az igazság szeretetébôl ellenállni. Az igazat megmondani félô lelkipásztor, mi egyebet tesz, minthogy hallgatás formájában megfutamodik. És ellenben a nyáj védelmére kel, falat vet közbe az ellenségnek Izrael házáért. Azért szól az Írás újra a vétkezô népnek: Amit a te prófétáid neked jósoltak, csalárdság volt és balgaság; nem tárták fel gonoszságodat, hogy bűnbánatra indítsanak téged (Siral 2,14). A Szentírásban ugyanis prófétáknak neveztetnek néha a tanítók, akik míg a jelenvalók mulandóságát hirdetik, kinyilvánítják, mi a jövendô. Akiket az isteni szó hamisságok látásáról fedd meg; mert midôn félnek megrónia bűnöket, oktalanul a biztonság igézetével kecsegtetik a vétkezôket; egyáltalán nem nyilatkoztatják ki a vétkezôk hamisságait, mert félnek a támadó szótól. A megnyitó kulcs ti. a feddô szó, mert a megrovással felfedi a bűnt, amelyet gyakran az sem vesz észre, aki elkövette. Ezért mondja Szent Pál: Az egészséges tanítás alapján képes legyen inteni, s azokat, kik ellenmondanak, megcáfolni (Tit 1,9). Ezért szól Malachiás: A pap ajka tudást ôriz, és tanítást keresnek szájából, mert ô a seregek Urának követe (Mal 2,7). Ezért int az Úr Izaiás által, mondván: Kiálts, abba ne hagyd, emeld fel hangodat, mint a harsona (Iz. 58, 1). A kikiáltó tisztét vállalja ugyanis magára minden pap, hogy kiáltozván elôtte haladjon a majd félelmetesen megjelenô Bírónak. Az igehirdetéshez nem értô pap, a néma hírnök miféle hangos figyelmeztetést tud majd adni? Ezért van az, hogy a Szentlélek az elsô lelkipásztorokra nyelvek alakjában szállott le (ApCsel 2,3): mert akiket betöltött, azonnal maguktól beszélôkké lettek. Ezért parancsolja meg Mózes, hogy a szentélybe lépô pap csengettyűs köntöst öltsön magára (Kiv 28,33), hogy ti. hangoztassa a hirdetés szavait, nehogy hallgatásával kiváltsa az égbôl alátekintônek ítéletét. Meg van ugyanis írva: hogy hallatszék a csengés, amikor bemegy a szentélybe az Úr színe elé, meg amikor kijön, hogy halállal ne lakoljon (Kiv 28, 35). A pap ugyanis bemenvén vagy kijôvén meghal, ha tôle szó nem hallatszik: mert a titkot is látó Bíró haragját magára vonja, ha a prédikálás csengése nélkül jár-kel. Helyes az a leírás, hogy a csengettyűk a köntösre voltak illesztve. Mert mit is jelenthetne mást a pap öltönye, mint annak helyes cselekedeteit? Így tanúskodik errôl a próféta: Papjaid vltözzenek igazságba (Zsolt 131,9). A köntösre vannak tehát erôsítve a csengettyűk, hogy az életnek az útját a pap nyelvén kívül annak tettei is hangosan hirdessék. Amikor pedig a lelkipásztor a beszédre készül, vigyázzon, hogy nagy körültekintéssel beszéljen, nehogy a beszéd hevétôl hebehurgyán elragadtatva, a tévedés mételyével sebezze meg a hallgatóság lelkét, és míg bölcsnek szeretne látszani, az egység kötelékét oktalanul szétszaggassa. Ezért mondja az Igazság: Legyen só bennetek és legyen béke közöttetek (Mk 9,49). A só ugyanis a szólás okosságát jelenti. Aki tehát okosan akar szólani, nagyon óvakodjék, nehogy beszédével megzavarja a hallgatók egységét. Ezért mondja Szent Pál: Senki se gondoljon magáról kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék (Róm 12,3). Innen van; hogy isteni akaratra a ruha csengettyűk mellé gránátalmák helyeztetnek (Kiv 28,34). Mit jelent ugyanis a gránátalma, minta hit egységét? Mert ahogyan a gránátalmában egy külsô héj alatt belül több mag rejlik, úgy köti össze az Anyaszentegyháznak hitegysége magán belül a különbözô érdemekkel bíró számtalan népeket. Amit már elôbb is mondtunk, hogy a lelkipásztor vigyázatlanul nekirohanva ne szónokoljon, azt maga az Igazság is hangosan hirdette tanítványainak: Legyen só bennetek és legyen béke közöttetek (Mk 9,49). Mintha a papi ruha jelképe által azt mondaná: A csengettyűk mellé illesszetek gránátalmákat, hogy minden beszédetek által a hitegységet gondos óvatossággal fenntartsátok. A lelkipásztoroknak gondos ráfigyeléssel nemcsak arra kell vigyázniok, hogy semmi igaztalant ne mondjanak, hanem még arra is, hogy az igazat sem kiélezve és helytelenül adják elô: mert igen gyakran elvész a beszéd hatásossága, amidôn az a hallgatóság lelkében a vigyázatlan és oktalan fecsegés által súlytalanná válik; s magát a szónokot is rossz színben tünteti fel az olyan bôbeszédűség, amely nem érti a módját: hasznára lenni hallgatóságának. Jól mondja ezért Mózes: Az olyan férfiú, aki magfolyásban szenved, tisztátalan legyen (Lev 15,2). A hallgatóság lelkében ugyanis a keletkezô gondolatnak a magja a hallott beszédnek a minôsége, mert miközben a fül a beszédet felfogja, az észben gondolat születik. Ezért is neveztetett e világ bölcseitôl a kiváló igehirdetô szószaporítónak. Tisztátalan tehát a neve a magfolyásban szenvedônek, mert mint a sokbeszédűség rabja azáltal fertôzteti meg önmagát, hogy míg rendezett beszéddel a hallgatóság lelkében a helyes gondolatot ébreszthetne: de vigyázatlanul bôbeszédűségbe esvén nem életfakasztásra, hanem tisztátalanságra önti ki magját. Azért mondja Szent Pál is, midôn tanítványát az igehirdetésben való készségre inti: Kérve kérlek az Isten elôtt s Jézus Krisztus elôtt, ki ítélni fog eleveneket s holtakat, az ô eljövetelére és az ô országára: hirdesd az igét, állj elô vele, akár alkalmas, akár alkalmatlant (2Tim 4,1): elôbb említi az alkalmast, mint az alkalmatlant; mert a hallgatóság lelkében a maga hitványságával önmagát rontja le, ha nem tud alkalmasan szólni alkalmatlan viszonyok közt. ======================================================================== II./V. fejezet A lelkipásztor legyen a szenvedésben mindenkivel együttérzô s elmélyülésben álljon mások fölött Legyen a lelkipásztor a szenvedésben mindenkivel együttérzô s az elmélyülésben mindenkit felülmúló, hogy mind bensôséges kegyessége által mások gyarlóságát magára vegye, mind pedig az elmélkedés mélysége által a természetfölöttiek után vágyakozva önmagát is felülmúlja; nehogy vagy magasra törvén felebarátai gyarlóságait megvesse, vagy felebarátai gyarlóságaihoz hasonulván elmulassza a felülvalók után vágyódni. Ezért van, hogy Szent Pál a paradicsomba ragadtatik és a harmadik ég titkait vizsgálja (2Kor 12,3), s mégis a láthatatlanok szemléletére emelkedve, eszét a test börtönére irányítja s arra nézve ad tanítást, titkos dolgaiban ki-ki hogy viselje magát, mondván: A paráznaság miatt azonban minden férfiúnak legyen meg a maga felesége, és minden asszonynak legyen meg a maga férje (1Kor 7,2). Majd kevéssel utána: Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy idôre, hogy az imádságnak él jelek; azután ismét keljetek össze, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket (1Kor 7,5). Íme, már égi titkokba avattatik be és mégis a leereszkedés érzése által beletekint a testi emberek lakába s míg elragadtatva a láthatatlanokra emeli föl tekintetét, szánakozásában a gyarlók titkaira fordítja lelki szemét. Elmélkedésével az égbe hatol, gondossága még sem hagyja el a földi emberek lakát: mert a szeretet kötelékével a legmagasztosabbakat és legegyszerűbbeket egybefűzve, egyrészt a benne lévô lélek erejével lendületesen emelkedik a magasba, másrészt kegyessége által mások bajaival nagylelkűen együttszenved. Ezért is mondja: Ki szenved, hogy én ne szenvednék? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék (2Kor 11,29)? Majd ismét: A zsidóknak mintegy zsidóvá lettem (1Kor 9,20). Amivé nem a hit elvesztése, hanem kegyessége kiterjesztése által lett, hogy a hitetlenek személyét mintegy fölvéve, önmagán tanulja meg, miként kell másokon könyörülnie, hogy azt cselekedje ezekkel, amit hasonló esetben a maga osztályrészeül igazán akart volna. Ezért mondja ismét: Mert ha esztelenek vagyunk, Istenért van az; ha eszesek vagyunk, értetek van az (2Kor 5,13); mert tudott mind elmélkedéssel magasra emelkedni, mind leereszkedéssel hallgatóit megenyhíteni. Jákob is lent kenvén meg a követ, az Urat felülrôl támaszkodni s az angyalokat fel és alászállni látta (Ter 28,12): mert az igazi igehirdetôk nemcsak fönt, az Egyház fejét, ti. az Urat kívánják elmélkedésükben, hanem könyörületességgel le is szállnak annak tagjaihoz. Mózes is gyakran lép a szent sátorba s jô ki onnan, hogy aki bent szemlélôdésre emelkedik, kint a gyarlók ügyeiben szorgoskodjék. Bent Isten titkait látja, kint a testi emberek terheit viseli. Kétes ügyeiben mindig a szent sátorhoz siet, a frigyszekrény elôtt kér tanácsot az Úrtól, kétségtelen példát nyújtván ezzel a lelkipásztoroknak, hogy amidôn kint kételkednek, mit is tegyenek, magukba szállván mintegy a sátorba térjenek, s kételyeikben bensôleg a Szentírás lapjait forgatván, mintegy a frigyszekrény elôtt kérjenek tanácsot az Úrtól. Így az embervoltunk felvételével magát nekünk mutató Igazság is a hegyen imába merül, a csodákat a városokban műveli (Lk 6,12), a példaadás útját készítvén ezzel a jó pásztoroknak, hogy bár elmélkedésükben a mennyeieket áhítják, a gyöngélkedôk szükségleteivel együttszenvedvén, vegyüljenek közéjük: mert csak akkor emelkedik a szeretet csodálatos magasságokba, amikor irgalmasan az embertestvérek bajaihoz odahajlik; és minél jóságosabban ereszkedik le az egyszerű dolgukig, annál izmosabban jut el a magasságokig. Olyannak mutassák mindig magukat az elöljárók, hogy titkos dolgaikat se szégyelljék elôttük felfedni az alattvalók; hogy midôn e kisdedek a kísértések hullámait szenvedik, a, lelkipásztor megértéséhez, mint az anyai ölbe meneküljenek és azt; ami a kísértô bűn szennyébôl rátapadt belátása szerint, buzdításának vigasztalásával és imádságos könnyekkel mossa le. Ugyanezért a templom ajtaja elôtt a belépôk kezeinek megtisztítására érc-tengert, azaz medencét tartott tizenkét tulok, amelyek elölrôl ugyan látszottak, de hátulról el voltak rejtve. És kit jelképez a tizenkét tulok, ha nem a lelkipásztorok egész rendiét. Ezekrôl mondja Szent Pál magyarázata szerint a törvény: Ne kösd be száját a nyomtató ökörnek (1Kor9, 9 MTörv 25,4). Ezeknek ugyan nyílt tetteit látjuk, de hogy vallon a szigorú ítélôbírónál azokból késôbb a titkos visszafizetésnél mi marad. nem tudjuk. Kik midôn felebarátaik bevallott bűneit leereszkedô türelemmel tisztogatják, mintegy medencét tartanak a templom bejárata elôtt, hogy aki az örökkévalóság ajtaján át belépni iparkodik, kísértéseit lelkipásztora elôtt megmutassa és így mintegy megmossák gondolkodásuk és cselekedeteik kezeit a tulkok által tartott medencében. Gyakran megtörténik, hogy míg a lelkipásztor mások kísértéseit részvéttel hallgatja meg. az elmondott kísértések ôt magát kezdik zaklatni: mert kétségtelenül szennyes lesz annak a medencének a vize is, amelyben a népsokaság mosogatja magát. Mert midôn a mosakodók szennyét fölveszi, öntisztaságának szépségét mintegy elveszti. De ettôl ne féljen a lelkipásztor, mert a mindent pontosan mérlegre tevô Isten annál könnyebben ragadja ki saját kísértésébôl, minél könyörületesebben fáradozik a másé körül. ======================================================================== II./VI. fejezet Legyen a lelkipásztor a jóknak alázatos társa, a vétkezôk bűneinek igazságos buzgalmú bírája Legyen a lelkipásztor a jó úton járóknak alázatos társa, a bűnösök vétkeinek pedig az igazságos buzgóságtól irányított bírája. hogy a jók között ne helyezze magát mások fölé, de midôn a rosszak bűne megkívánja, azonnal emlékezzék elöljárói hatalmára: s így, mind a tisztességkívánást háttérbe szorítván, egyformának tekintse magát a jámborul élôkkel, mind pedig a romlottakkal szemben ne féljen jogos hatalmával élni. Mert mint az Erkölcstanban mondottam (lib. 21. n. 22), bizonyos, hogy a természettôl minden ember egyenlôvé alkottatott, de az érdemeknek a különbözôsége szerint a bűn az egyiket a másik alá veti. Magát ezt a különbözôséget pedig, amely a bűnbôl származik, isteni ítélet méri fel, hogy mivel nem tud minden ember egyformán megállani, egyik a másiktól irányíttassék. Ezért az összes elöljárók ne helyzetük hatalmát, hanem állapotuk egyenlôségét vegyék fontolóra s az embereken ne uralkodni, hanem nekik használni akarjanak. Az emlékek szerint ugyanis ôsapáink nem emberek királyai, hanem barmok pásztorai voltak. És amidôn az Úr Noénak és fiainak mondá: Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet, -- mindjárt hozzáfűzte: Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata (Ter 9,1-2). Mivel tehát csak az állatok fölé kiterjedô félelemre és rettegésre van parancs, nyilván tilos az az emberekkel szemben. Az ember ugyanis a természet rendje szerint csak az oktalan állatok, nem pedig a többi emberek fölé helyeztetett, ezért mondja az Írás, hogy csak az állatok és nem az emberek féljenek tôle, mert az a természet elleni gôgösség volna egyenrangútól akarni félelmet. És mégis szükséges, hogy az elöljáróktól féljenek az alattvalók, amidôn észreveszik ezeken az Istenfélelem hiányát, hogy legalább emberi félelembôl tartsanak a bűntôl, ha az isteni ítélettôl nem rettegnek. Az elöljárók ugyanis az így kiváltott félelem miatt egyáltalán nem kevélykednek, mert nem saját dicsôségüket, hanem az alattvalók megigazulását keresik. Mikor ugyanis a gonoszul élôktôl félelmet követelnek, mintha állatok és nem emberek fölött uralkodnának, mert ti. amely szempontból állativá váltak az alattvalók, aszerint félemlítendôk meg. Gyakran azonban a lelkipásztor a többiek fölé való helyezése által felfuvalkodott gondolatokba esik, és míg minden rendelkezésére áll, óhaját parancsként gyorsan teljesítik, míg összes alattvalói helyes tetteit dicsérik, helytelen tettei ellen pedig eréllyel nem lépnek föl, sôt legtöbbször dicsérik akkor is, amikor feddésben kellene részesíteni, az alattvalóitól jövô dicséretektôl félrevezetve, rögös lelkületűvé válik és míg kívülrôl roppant kedvezéssel veszik körül, belülrôl érték híján lesz és önmaga ellenôrzését elhanyagolva idegen nyilatkozatok leple alá húzódik s olyannak hiszi magát, ahogyan ezt kívülrôl másoktól hallja, nem pedig ahogyan önmagát lelkében megítélni kellene. Az alattvalókat lenézi s nem ismeri el ôket magával egyenlônek a természet rendje szerint, és akiket a hatalom birtoklása szerint meghalad, élete érdemeivel is azok fölé emelkedônek képzeli magát. Bölcsebbnek tartja magát mindazoknál, akikkel szemben több a hatalma. Bizonyos élre helyezi önnönmagát és aki a természet rendje szerint egyenlô a többiekkel, méltatlannak gondolja, hogy ez egyenlôség alapján tekintsen másokra és így egészen ahhoz válik hasonlóvá, akirôl ez mratott: Szembenéz minden nagysággal: ô a király minden kevély állat fölött (Jób 41,25). Ki egyedüli hatalmat óhajtván s az angyalok társas életét lenézvén mondja: Északra helyezem székhelyemet és a Magasságbelihez leszek hasonló (Iz 14,13).[15] Így míg külsôleg a hatalom csúcsára emelkedik, belsôleg isteni ítélettel a kárhozat vermébe jut. A lázadó angyalhoz lesz hasonló, miközben nem akar emberekhez hasonló ember lenni. Saul is alázatosságának érdeme után a hatalom csúcsán gôgös felfuvalkodottságba esett: az alázatosság emelte ôt fel, a gôg vetette le trónjá-ról az Úr tanúsága szerint, mondván: Nemde, noha kicsiny is voltál magad szemében, Izrael törzseinek fejévé lettél (1Kir 15,17)? Elôbb ugyanis önszemében kicsinynek látta magát, de földi hatalommal felruházva, már nem tartotta magát jelentéktelennek. A többiekkel ugyanis összehasonlítván magát, minthogy azoknál többet tehetett, mindegyiknél nagyobbnak képzelte magát. Pedig csodálatos módon midôn önmaga elôtt kicsiny, Isten elôtt nagy; amikor pedig önmaga elôtt nagy, Isten elôtt kicsiny volt. Igen gyakran tehát mikor az alattvalók fölötti hatalom folytán a lélek felfuvalkodik, a hatalom nagyságának csábításától a kevélység bűnébe esvén romlásba dôl. A hatalommal helyesen él az, aki tudja azt mind kézben tartani, mind fékezni. Jól gazdálkodik vele az, aki tud általa mind a bűnök fölé emelkedni, mind pedig birtokában is a többiekkel egyenlônek lenni. Az emberi ész gyakran ugyanis még akkor is elbizakodik. ha semmi hatalma sincs; mennyivel inkább kevéllyé válik tehát, ha hatalomhoz is jut? Ezt a hatalmat az kezeli jól, aki gondosan tudja belôle felhasználni azt, ami jóra segít és fékentartani, ami kísért; magát a többiekkel egyformának tekinteni és mégis a jóvátétel buzgalmával a bűnösök ellen fellépni. Jobban megismerjük ezt a különbségtevést, ha az elsô pásztor példáját szemügyre vesszük. Péter ugyanis Isten rendelésébôl az Anyaszentegyház kormányzását átvévén a helyes utat járó, és az elôtte alázatosan leboruló Kornéliusnak túlzott tiszteletét visszautasította s magát hozzá hasonlónak ismerte el, mondván: Kelj fel, magam is ember vagyok (ApCsel 10,26). De midôn rájött Ananiás és Saphira bűnére, egyszerre megmutatta, mennyi hatalma van mindnyájok fölött (ApCsel 5,5). Látnoki lélekkel ugyanis megfeddvén ôket, szavára életöket veszték; és a vétkesekkel szemben az Egyház fejének mutatta magát, míg a jóéletű testvérek között a neki nagy mértékben nyújtott tiszteletrôl nem akart tudni. Amott az egyenlôségnek a közösségét érdemelte ki az életmód szentsége, itt a jóvátétel buzgalma igénybe vette a hatalmi jogot. Pál sem akar tudnia maga hatalmáról a jámbor életű testvérek között, midôn így szól: Mert nem uralkodunk hiteteken, hanem örömötök segítôi vagyunk. És azonnal hozzáfűzi: Mert a hitben erôsen álltok (2Kor 1,23). Mintha szavait értelmezné, mondván: Azért nem uralkodunk hiteteken, mert erôsen álltok; egyenlôk vagyunk ugyanis veletek abban, amiben ismerjük, hogy erôsen álltok. Ugyancsak nem tartotta magát testvérei elöljárójának, amikor ezt mondá: Úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek (1Tesz 2,3). És ismét: Mi pedig a ti szolgáitok Krisztus által (2Kor 4,5). Mihelyst azonban feddésre szoruló bűnt talált, azonnal tanítónak érezte magát mondván: Mit akartok? Vesszôvel Jöjjek hozzátok? (1Kor4, 21) Akkor kormányoz tehát jól a fôhatalom, midôn az elöljáró inkább a bűnökkel, mint a személyekkel szemben érezteti hatalmát. Az elöljárók a vétkes alattvalók büntetésekor azonban gondosan ügyeljenek arra, hogy jogszerű hatalommal fenyítsék meg ugyan a fegyelem áthágását, de az alázatosság megôrzése által magukat a büntetendô testvérekkel egyenlôknek tartsák: habár néha még az is méltányos, hogy az általunk megfenyítetteket hallgatag megfontolással magunk elé helyezzük. Azoknak vétkeit ugyanis mi a fegyelem szigorával büntetjük, azokért pedig, amiket mi követünk el, még csak dorgáló szóval sem sértetünk. Annál inkább vannak bűneink kötve az Úr elôtt, minél inkább büntetlenül vétkezünk az emberek elôtt. A mi fegyelmezésünk pedig az alattvalókat Isten ítélôszéke elôtt annál szabadabbá fogja tenni, minél kevésbé marad itt vétkük fenyítés nélkül. A szívben tehát az alázatosság, a cselekedetben pedig a fegyelem ôriztessék meg. Megfontolt figyelemmel kell arra lenni, nehogy míg módfeletti az alázatosság erényének ôrzése, a kormányzás jogai veszendôbe menjenek, s míg az elöljáró a kelleténél jobban megalázza magát, nem tudja az alattvalók életét a fegyelem korlátai közé szorítani. Külsôleg tehát tartsák meg a lelkipásztorok azt, ami mások hasznára szolgál, belülrôl pedig ôrizzék meg, ami miatt ôket -- véleményük szerint -- félik. Mindazáltal kellôen alkalmazott jelekbôl az alattvalók is vegyék észre, hogy bensejükben alázatosak; hogy találjanak tekintélyökben olyant, ami miatt félnek tôlük, és alázatosságukban olyant, amit utánzandónak ismernek meg. Szünet nélkül törekedjenek tehát az elöljárók arra, hogy minél nagyobb a hatalmuk külsô látszatra, annál kisebbé tegyék azt belülrôl önmagukban, nehogy megkösse elméjüket, öntetszelgésre ragadja lelküket, nehogy már ne tudjon úrrá lenni afölött az értelem, aminek uralomvágyból rabjává lett. Hogy az elöljáró lelkülete az önhatalom gyönyörködésében kevélyégre ne ragadtassék, helyesen mondja a bölcs: Vezérré tettek téged, ne gôgösködj, hanem olyan légy közöttük, mint egy közülük. (Préd 32,1).[16] Ezért mondja Szent Péter is: Nem mint uralkodók a választottak fölött, hanem szívbôl, mint a nyájnak példaképei (1Pt 5,3). Ezért mondja maga az Igazság is, az erények mélyebb értékére mutatván rá: Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak felettük. Nem úgy leszen tiköztetek; hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek, és aki elsô akar lenni köztetek, az lesz a ti szolgátok; miként az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon (Mt 20,25-28). A hatalmat nyert, de felfuvalkodott szolga büntetésérôl pedig ilyeneket mond: Ha pedig a gonosz szolga azt mondja szívében: Késik az uram, és verni kezdi szolgatársait, és a részegesekkel eszik és iszik: megjön majd annak a szolgának ura, amely napon nem várja és amely órában nem tudja; és elszakítja ôt, és részét a képmutatókkal adja ki (Mt 24,48-51). Mert méltán a képmutatók közé számítják, aki a fegyelem külszíne alatt a kormányzás szolgálatát uralkodással cseréli fel; és mégis néha súlyosabb az a vétek, ha a gonoszok között inkább az egyenlôség, mint a fegyelem ôriztetik meg. Így a hamis kegyességtôl megejtett Heli is vétkes fiait büntetni nem akarván, fiaival együtt a szigorú bíró által súlyos büntetéssel sújtatott (1Kir 4,17). Isteni ítélet szól ugyanis így hozzá: Jobban tisztelted fiaidat, mint engem (1Kir 2,29). Hasonlóképen feddi meg a pásztorokat a próféta által: A sebesültet nem kötözgettétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza (Ez 34,4). Az eltévedtet ugyanis nem viszik vissza akkor, amidôn valaki bűnbe esve, a lelkipásztori gondoskodás nem állítja benne vissza a megigazultság állapotát. A törött tagot pedig akkor kötözik be, amidôn a bűnt megfenyítik, nehogy a seb pusztulást okozzon, ha annak gondos kötözés elejét nem veszi. De gyakran a törés még veszélyesebbé válik, amidôn a tört tagot vigyázatlanul kötözik be, úgyhogy sokkal jobban érzi a hasogatást, ha szerfölötti kötözéssel összeszorítják. Azért szükséges, hogy midôn a javítandó bűn sebét az alattvalókban bekötözik, az gondos mérséklettel történjék s az elöljáró úgy gyakorolja a vétkesekkel szemben a fegyelmezés jogát, hogy az irgalmasság érzületérôl se feledkezzék meg. Legyen gondja rá a lelkipásztornak, hogy alattvalóinak kegyessége által anyja, fegyelmezése által pedig atyja legyen. És pedig -- figyelmes körültekintéssel -- úgy, hogy sem az ítélkezés szigorú, sem a kegyesség elpuhult ne legyen. Mert mint már az Erkölcstanban (lib. 20. n. 4) is mondottak, sokat rombol a büntetés vagy könyörületesség, ha egyiket a másik nélkül gyakorolják. A lelkipásztornak alattvalói iránt mind igazságos tanácsot osztó könyörülettel, mind pedig kegyesen szigorú fegyelemmel kell bírnia. Ezért tanítja az Igazság is (Lk 10,34), hogy a félholtat a szamaritánus gondviselése az istállóba viszi s ott ô annak sebébe bort és olajat önt, hogy ti. a bor a sebeket marja, az olaj pedig enyhítse. Szükséges ugyanis, hogy akiknek hivatása a sebek gyógyítása, a borban a fájdalom marását nyújtsák, az olajban pedig az irgalom gyöngédségét, s így a bor által a szennyet megtisztítsák, az olaj által pedig a gyógyítandót gondozzák. Párosuljon tehát a gyöngédség a szigorúsággal, a kettôbôl szülessen valami helyes középút, hogy az alattvalók sem a túlságos szigor miatt el ne keseredjenek, sem a túlságos enyheség miatt szabadjukra ne eresztessenek. Amit Szent Pál szava szerint jól jelképez a szövetségsátornak a szekrénye, amelyben a táblákkal együtt vesszô és manna volt (Zsid 9,4): hogy a Szentírás tanítása szerint, ha a jó pásztor szívében ott van a szigorúság vesszeje, legyen ott a manna édessége is. Ezért mondja Dávid: A te vesszôd és a te botod megvigasztaltak engem (Zsolt 22,4). A vesszôvel. ugyanis fenyítenek bennünket, a botra pedig támaszkodunk. Ha tehát megvan a vesszô büntetô szigora, legyen meg a botnak támogató vigasztalása is. Legyen tehát szeretet, de nem elpuhult; legyen szigorúság, de ne megkeményedett; legyen buzgóság, de ne oktalanul tomboló; legyen kegyesség, de a kelleténél ne engedékenyebb, hogy midôn a hatalom gyakorlásában igazságosság és irgalom összevegyül, az elöljáró még fenyegetve is vonzza alattvalói szívét, viszont még a magához édesgetés közben is a fenyíték tiszteletére szorítsa azt. ======================================================================== II./VII. fejezet A lelkipásztor a belsôkrôl való gondoskodást ne csökkentse a külsôkkel való foglalkozás miatt; a külsôknek a gondozását se hagyja el a belsô dolgok miatt A lelkipásztor ne csökkentse a belsôknek a gondozását külsô elfoglaltsága miatt, a külsô dolgok gondját se vesse el a belsôkrôl való gondoskodásában, nehogy vagy a külsôknek adván át magát, a bensôkben kárt szenvedjen, vagy csak a belsôkkel foglalkozván, felebarátai külsô szükségeit ne lássa el. Mert. gyakran egyesek elfeledvén, hogy testvéreik lelkiügyeiért lettek elöljárókká, szívük minden törekvésével a világi gondokkal foglalkoznak: örülnek, mikor ilyenekben tevékenykedhetnek, ha pedig hiányzanak, gondolkozásukban megzavarodva éjjel-nappal utánuk sóhajtoznak. S mikor talán alkalom hiányában megnyugosznak tôlük, ez a nyugalom még inkább fárasztja ôket. Gyönyörűséget éreznek, ha a sok tennivaló körülveszi ôket és szenvedésnek számít, ha földi dolgokban nem foglalatoskodhatnak. Ennek eredménye lesz, hogy míg örülnek, ha világi gondok terhelik ôket, a belülvalókkal. amikre másokat oktatni kellene, nem törôdnek. Ezért az alattvalók élete is kétségtelenül tespedésbe merül; mert bár a lelkiekben elôrehaladni óhajt, elöljárója példájában mely útjának mintegy akadálya, megbotlik. A fej elbágyadása esetén ugyanis hiábavaló a tagok életereje s az ellenség üldözésében hiábavaló a gyors elôrenyomulás. ha a vezér eltéveszti az utat. Az alattvalók telkét Semmi buzdítás nem villanyozza fel, bűneiket feddés nem tisztogatja, mert midôn a lelkek elöljárója földi ügyekkel hatódik. a nyáj ôrizetét elhanyagolja a pásztor: s az alattvalóknak nem áll módjukban az igazság világosságát megismerni, mert míg a pásztor érdeklôdését földi törekvések kötik le, a kísértés szelétôl felvert por elvakítja az Egyház szemét. S azért midôn a gyomor falánkságától ijesztett bennünket az emberi nem megváltója, mondván: Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjenek szíveitek tobzódásban és részegségben; -- azonnal hozzáfűzte: Vagy az élet gondjai között (Lk 21,34). Ahol kifejezetten mindjárt a fenyegetést is hozzáadja: Ne hogy véletlenül -- úgymond -- hirtelen meglepjen az a nap (Lk 21,34.). Ennek az eljövetelnek a milyenségét is kinyilvánítja, mondván: Mert tôr gyanánt fog az lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak (Lk 21,35). Majd ismét mondja: Senki sem szolgálhat két úrnak (Lk 16,13). Ezért tiltja Szent Pál az Isten szolgáinak a világi dolgokkal való foglalkozást felhívólag, sôt parancsolva, mondván: Aki Istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, hogy annak tessék, akihez szegôdött (2Tim 2,4). Ezért parancsolja az Egyház vezetôinek is, hogy tartózkodjanak a világi törekvésektôl és a védôeszközöket is megmutatja, mondván: Azért ha világi dolgokban pereskedtek, azokat rendeljétek bírákul, akik a legalábbvalóbbak az egyházban (1Kor 6,4): hogy ti. azok bajlódjanak földi igazságszolgáltatásokkal, akiket lelki adományok nem ékesítenek. Mintha kifejezetten ezt mondaná: Akik a belsôk mélyére hatolni nem bírnak, legalább a külsôleg szükségesekkel foglalatoskodjanak. Ezért dorgálja meg az Istennel társalgó Mózest az idegenszármazású Jetró, hogy oktalan odaadással szolgálja a nép földi ügyeit s mindjárt tanácsot is ad neki, hogy a viszályok eldöntésére maga helyett másokat állítson s maga szabadabban foglalkozzék a titokzatos lelkiekkel a nép tanítására (Kiv 18,17 sk.). Az alacsonyabbrendű dolgokat tehát végezzék az alattvalók, az elöljáróknak a fontosabbakra legyen gondjuk, nehogy a mások lépteire ügyelô szemeket a pornak a gondja elhomályosítsa. Az elöljáró ugyanis feje az alattvalóknak, és hogy a lábak a helyes úton tudjanak haladni, kétségkívül magasról kell ügyelni a fejnek, nehogy a lábak az elôrehaladásban akadályoztassanak, midôn a fej a föld felé hajolva, a test elveszti egyenességét. S milyen címen kíván az elöljáró a többiek között lelkipásztori tiszteletet, ha maga is olyan földi dolgokkal bajlódik, amiket másokban meg kellene feddeni? Azért fenyeget az Úr a próféta által az igazságos visszafizetés haragjával, mondván: Ám úgy jár a pap is, mint a nép (Oz 4,9). A pap ti. akkor olyan, mint a nép, amidôn ô, a lelkihivatal viselôje is olyanokat tesz, aminôkön a földies törekvésűeknek jár az esze. Ezt siratja meg a szeretetnek nagy fájdalmával Jeremiás próféta a templom lerombolásának a jelképében, mondván: Miként homályosult el az arany, miként változott el a pompás színarany! Szétszórtan hevernek a szentély kövei minden utca szegletén! (Siral 4,1). Mert mit jelent az összes fémek közül kiemelkedô arany, ha nem az életszentség kiváló voltát? Mit az igen szép szín, mint az Istent szolgálók rendje iránt való magasztos tiszteletet? Mit a szentély kövei, ha nem a szent rendek tagjait? S mit jelképez a tereknek a neve, mint a jelen élet terjedelmét? Mivel ugyanis a görög nyelvben a szélesség vagy terjedelem annyi mint platos, kétségtelenül szélességükrôl neveztettek így el az utcák. Maga az Igazság mondja: Széles és tág az út, amely a veszedelemre visz (Mt 7,18). Az arany tehát halvány lesz, amikor a szent életet földi cselekedetek beszennyezik. A szép szín megváltozik, amikor csökken korábbi értékelésünk az iránt, akirôl gondoltuk, hogy vallásosan él. Mert aki szerit öltönye ellenére világi dolgokba elegyedik, az emberek elôtt színét mintegy megváltoztatja és annak leértékelt tisztelete elhalványodik. A szentély kövei az utcákon szétszórtan hevernek, amidôn a világi ügyletek széles utaira térnek azok, akiknek az Egyház díszére a szentély belsô, áhítatos titkaival kellene foglalkozniok. A szentély ékkövei ugyanis arra a célra készültek, hogy a Szentek Szentjében a fôpap ruháját díszítsék. Midôn pedig a vallás szolgái alattvalóikból a Megváltó tiszteletét a maguk életének érdemével nem váltják ki, a szentély ékkövei nincsenek fönt a fôpap díszruháján. A szentély kövei az utcákon szétszórtan hevernek, amidôn az egyházi személyek a gyönyörök sokaságának átadván magukat, földi dolgokkal foglalkoznak. S megjegyzendô, hogy azt mondja: nem az utcákon, hanem az utcák kezdetein vannak szétszórva a kövek: mert bár evilágiakkal foglalkoznak is, a legfôbbek kívánnak lenni, hogy mind a gyönyörélvezetek széles utain legyenek, mind pedig az út kezdetén szent tisztelettel öveztessenek. De annak sincs akadálya, hogy a szentély kövei alatt azokat a köveket értsük, amelyekbôl a szentély fölépült: ezek aztán szétszórtan hevernek az utcák kezdetén, amidôn a szent rendek férfiai belsô vágyódással foglalkoznak a földi dolgokkal, pedig elôbb a szentség hírében látszottak hivatalukban helytállani. A világi ügyeket tehát néha könyörületbôl el kellett ugyan viselni, de soha kedvteléssel nem szabad keresni, nehogy míg az azokat kedvelônek lelkét terhelik, súlyukkal az égiek közül a legalacsonyabbak közé rántsák le a lelket. Fordítva, némelyek vállalják ugyan a nyájnak gondviselését, de annyira csak a lelkieket áhítják a maguk számára, hogy külsô dolgokkal egyáltalán nem foglalkoznak. Akik a földi dolgok gondját viselni teljesen elhanyagolják, legkevésbé sem sietnek alattvalóik Szükségleteinek segítségére. Ezeknek igehirdetését legtöbbször kevésbe veszik: mert míg a bűnösök tetteit megfeddik, de ôket a jelen élet elengedhetetlen dolgaiban nem segítik, emiatt egyáltalán nem hallgatják ôket szívesen. A szűkölködônek az eszébe ugyanis nem hatol bele az elméleti beszéd, ha a szónokot egyúttal tettbeli irgalmassága is nem ajánlja. Mert a szóval elhintett mag akkor sarjad ki könnyen, ha azt a hallgató lelkében megöntözi az igehirdetônek a kegyessége. Szükséges tehát, hogy a lelkipásztor a belsô dolgok ismertetése mellett tudjon tiszta szándékkal a külsôkre is gondot viselni. Úgy égjenek tehát a lelkipásztorok alattvalóik belsô igényeik kielégítésére, hogy velük szemben a külsô életre vonatkozó gondoskodást se hanyagolják el. Mert mint mondottuk, joggal törik meg a nyáj lelkén a tanítás felfogása, ha a lelkipásztor a külsôkre nem terjeszti ki gondoskodását. Azért int aggódva az elsô pásztor is, mondván: A presbitereket, kik köztetek vannak, kérem mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ô dicsôségének is részese, mely a jövôben ki fog nyilváníttatni, legeltessétek Isten nyáját (1Pt 5,1-2). Vajon ezen a helyen a lélek vagy a test legeltetését ajánlja-e, maga felfedi, amidôn mindjárt hozzáteszi: Gondját viselvén nem kényszerűségbôl, hanem szabad akaratból Isten szerint; sem nem rút nyerészkedésbôl, hanem buzgóságból (uo.). E szavak a lelkipásztorokat kegyesen figyelmeztetik, nehogy míg alattvalóik szükségét kielégítik, magukat a nagyravágyás tôrével megöljék; s nehogy míg felebarátaiknak testi szükségükben enyhülést szereznek, maguk az igazság kenyerét éhezzék. Ilyen szorgoskodásra buzdítja Szent Pál a lelkipásztorokat, mondván: Aki pedig övéinek, fôképpen háznépének gondját nem viseli, -- megtagadta a hitet s rosszabb a hitetlennél (1Tim 5,8.) Féljen tehát és gondosan ügyeljen a lelkipásztor, nehogy míg külsô gond lefoglalja, belsô jószándéka elenyésszen. Mert mint mondottuk, a lelkipásztornak a lelke, ha vigyázatlanul átadja magát a földi gondnak, a belsôk szeretetétôl elhidegül; s a külsôkbe merülve nem félnek elfelejteni, hogy ôk a lelkek kormányzására vállalkoztak. Az alattvalók külsô dolgaira fordítandó gondoskodásban tehát bizonyos mértéket kell tartani. Ezért jól mondja az Úr Ezekielnek: A papok fejüket le ne borotválják, sem hosszú hajat ne növesszenek, hanem nyírják meg rendesen fejüket (Ez 44,20). Joggal mondják ezt a papoknak, akik hogy szent hivatalukat ellássák, a hívek elöljárói. A fej hajzata az értelemnek a külsôre vonatkozó gondolatait jelenti, a haj észrevétlenül nô a koponyán; ez a jelen élet gondjait jelenti, minthogy ezek a mi hanyagságunk miatt néha alkalmatlanul, mintegy általunk észre nem véve gyűlnek össze. Mivel tehót az elöljáróknak kell ugyan a külsôkre is gondot viselniök, de nem túlzottan belemerülniök azokba, helyes a tilalom, hogy a papok a fejüket ne borotválják, a hajukat ne növesszék, vagyis hogy alattvalóik életére vonatkozó külsô gondokat gyökerestôl ki ne vágják, se túlságosan nagyra nôni ne hagyják. Ezért helyes ez is: A nyírók nyírják fejeiket (Ez 44,20), hogy ti. a földi élet gondjai, amennyire szükségesek, meglegyenek és mégis csakhamar eltüntessenek, nehogy szerfölött megnôhessenek. Míg tehát okos külsô gondoskodás védi a földi életet és azt nem akadályozza a szívnek mértéktartó szándéka: megmarad ugyan a haja papnak a fején, hogy a fejbôrt fedje; de rövidre van nyírva, hogy a szemeket el ne takarja. ======================================================================== II./VIII. fejezet A lelkipásztor ne áhítsa az emberek tetszését; de amiben mégis tetszenie kell, arra törekedjék. Többek között szükséges a lelkipásztor gondos ügyelése, nehogy ôt az embereknek való tetszés vágya ingerelje s nehogy míg a lelkiekbe alaposan behatol, míg gondosan kezeli a külsô dolgokat, inkább alattvalói szeretetét, mint az igazságot keresse; s nehogy míg a világtól távollevônek tetszik, önszeretete folytán Teremtôjétôl legyen távol. A Megváltónak az ellensége ugyanis az, aki ôhelyette önmagának kívánja az Egyház szeretetét végzett jócselekedeteiért: mint ahogy házasságtörô gondolattal vétkezik a jegyes által ajándékokkal küldött apród is, ha az arának tetszeni vágyik. Ez a lelkipásztort hatalmába kerítô önszeretet ugyanis egyszer rendetlen engedékenységekre, máskor meg keménységre ragadja szívét. Önszeretetbôl engedékenységre hallik a lelkipásztor szíve akkor, amikor vétkezni látja alattvalóit, de fôként megfeddni nem meri, nehogy iránta való szeretetük lohadjon. máskor pedig alattvalóinak dorgálást érdemlô eltévelyedéseit hízelgéseivel simogatja. Ezért jól mondja a próféta: Jaj azoknak. akik szalagot varrnak minden kéz könyökére és leplet készítenek mindenféle korúak fejre, hogy megejtsék a lelkeket (Ez 13,18.). Szalagokat rakni ugyanis minden kéz könyöke alá annyit jelent, mint az igazság egyenes útjáról letérô és a világi gyönyörökbe visszaesô lelkeket szelíd hízelgéssel ápolgatni. Mintegy szalagot tesznek ugyan a könyökre és vánkost helyeznek a fekvônek nyaka alá, midôn mellôzik a feddés keménységét a vétkezôvel szemben s lágy kedvezésben részesül a bűnös, hogy kényelmesen heverjen bűnében az, akit az ellenkezés egy kemény szava sem érint. De az önmagukat szeretô lelkipásztorok így csak azokkal szemben járnak el, akiktôl földi dicsôségük ártalmát féltik. Mert akikrôl látják, hogy ellenök semmit sem tehetnek, azokat folytonos kemény és szigorú üldözéssel zaklatják, soha kegyesen nem intik, hanem a lelkipásztori szelídségrôl megfeledkezvén, hatalmaskodásukkal ijesztgetik. Helyesen feddi meg ezeket az isteni tanítás a próféta által: Ti pedig keménységgel és erôszakkal uralkodtatok rajtuk (Ez 34, 4). Alkotójuknál ugyanis jobban szeretvén önmagukat, gôgösen emelkednek alattvalóik fölé s nem arra figyelnek, amit tenniök kell, hanem amit tenni bírnak: semmit sem tartván az eljövendô ítélettôl, arcátlanul dicsekszenek mulandó hatalmukkal, tetszik nekik, hogy szabadon tehetnek meg nem engedett dolgokat is s hogy alattvalóik közül senki sem mond ellen. Aki tehát rosszat akar cselekedni s azt akarja, hogy mások errôl hallgassanak, arról tesz tanúságot, hogy inkább maga, mint az igazság szeretetét kívánja, amelyet (az igazságot) magával szemben megvédeni nem enged. Senki sincs ugyanis, aki úgy élne, hogy valamiképp ne vétkeznék. -- Önmaga helyett inkább akarja az igazság szeretetét az, aki az igazsággal szemben nem magát akarja megkíméltetni. Ezért fogadta Péter szívesen Pálnak szemrehányását (Gal 2,11): ezért hallgatta Dávid alázatosan az alattvaló feddését (2Kir 12,7): mert mint jó pásztorok a különlegesen kedvezô szeretetet nem óhajtván, az igazságnak alattvalójuk részérôl történô szabad megmondását az alázatosság szolgálatának tartják. De közben a kormányzás gondját oly ügyes művészettel kell mérsékelni, hogy midôn az alattvalók ítélete bizonyos dolgot helyesen tud megérezni, úgy szóljon közbe szabadon, hogy ez a szabadság részérôl elbizakodottsággá ne fajuljon, nehogy míg nyelvüknek a kelleténél több szabadságot engednek, alázatosságukat elveszítsék. Tudni kell még azt is, hogy szabad a jó lelkipásztornak kívánni az emberek tetszését, de csak azért, hogy önmaguk megbecsülésén keresztül embertársaikat az igazság szeretetére indítsák; nehogy magukat megszerettetni óhajtsák, hanem hogy a maguk szeretete mintegy út legyen, amely a hallgatók lelkét a Teremtô szeretetére vezeti. Nehéz dolog ugyanis, hogy szívesen meghallgassák a lelkipásztort, bármily igazat hirdessen is, ha ôt nem szeretik. Törekedjék tehát az elöljáró magát megszerettetni, hogy szívesen hallgassák, de nem szabad e szeretetet önmagáért keresnie, nehogy gondolkodásának titkos zsarnokságával ellenszegüljön annak, akinek hivatala szerint szolgálni látszik. Jól sejteti ezt Szent Pál, mikor saját titkos törekvéseit ekként nyilvánítja: Mint ahogyan én mindenekben mindenkinek tetszem (1Kor 10,33). Aki másutt mégis ezt mondja: Ha még az embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék (Gal 1,10). Tetszik is tehát Szent Pál, meg nem is: mert amikor tetszeni kíván, nem önmagát. hanem önmaga által az emberekben az igazság tetszését keresi. ======================================================================== II./IX. fejezet Jól kell tudnia a lelkipásztornak, hogy a bűntik Igen sokszor az erények látszatát öltik magukra Tudni kell a lelkipásztornak azt is, hogy a bűnök sokszor erényeknek hazudják magukat. A takarékosság neve alatt gyakran fösvénység kendôzôdik, viszont a pazarlás a bôkezűség színébe rejtôzködik. A módfeletti engedékenység gyakran kegyességnek hiteti el magát, s a féktelen harag a lelki buzgóság erényévé fújja fel magát. A megfontolatlan cselekvést gyakran a gyorsaság eredményének, a lassú cselekvést a megfontoltság szülöttjének gondolják. Szükséges ezért, hogy a lelkipásztor éber gonddal különböztesse meg az erényt a hibától, nehogy vagy a zsugoriság tartsa szívét hatalmában és adományozásaiban a maga takarékossága fölött örvendezzen. vagy pazar vesztegetésében irgalmasan bôkezűnek higgye magát; vagy megbocsátván, amit büntetnie kellett volna, alattvalóit az örök kárhozatra taszítsa, vagy a bűnt túlzottan büntetvén maga még súlyosabban vétkezzék; vagy amit jól és megfontoltan tehetett volna, éretlen gyorsasággal elhamarkodja; vagy a jótett végzését elhalasztván azt rosszra változtassa. ======================================================================== II./X. fejezet A lelkipásztor helyesen alkalmazza a dorgálást és elnézést, a szigort és szelídséget Tudni kell továbbá, hogy néha az alattvalók hibáiról okosan kell hallgatni, de éppen, mert hallgatnak róluk, figyelmüket fel kell hívni rájuk; néha nyilvános bűneik iránt is nagy türelemmel kell lenni, máskor pedig a jól elrejtetteket is gondosan kivizsgálni; néha szelíden kell ôket figyelmeztetni, máskor meg hevesen dorgálni. Némely bűnt tehát, mint mondottuk, okosan el kell hallgatni, de ezt az elhallgatást nekik meg kell mutatni, hogy így a bűnös látván, hogy bűnét tudják és elnézik, ne merje tovább is halmozni vétkeit, melyeket oly hallgatagon tűrnek el benne s bíróként büntesse önmagát, miközben pásztorának béketűrése kegyesen kimenti ôt. Ilyen elhallgatással helyesen inti meg az Úr Júdeát mondván: ... Hazudtál, és nem emlékeztél meg rólam, és nem gondoltál reám szívedben, mivel hallgattam, mintha nem láttam volna (Iz 57,11). El is hallgatta tehát, de ki is nyilvánította a vétkeket; mert hallgatott a vétkezôvel szemben, de ezt a hallgatását tudtára is adta. Némely még nyilvánosan ismert bűnök iránt is nagy béketűréssel kell lenni, akkor ti., amikor a dolgok adottságai alkalmatlanná teszik azok nyílt megfeddését. Mert a túl korán felvágott sebek még jobban nekivetemednek, s az is tudott dolog, hogy a nem kellô idôben alkalmazott orvosságok gyógyhatásukat elvesztik. Amíg persze az elöljáró az alattvaló feddésére alkalmas idôre várakozik, az ô türelmét is próbára teszi a bűnök terhe. Jól mondja ezért a zsoltáros: Hátamon ácsoltak a bűnösök (Zsolt 128,3). A terheket ugyanis a hátunkon viseljük. S mikor a bűnösöknek a háton való ácsolása a panasz tárgya, mintha nyíltan ezt mondaná az Írás: Akiket megfeddni nem áll módomban, azoknak a terhét mintegy magamra véve hordozom. Némely, bár titkos bűnt gondosan ki kell vizsgálnia a lelkipásztornak, hogy néhány mutatkozó jelbôl megtalálja az alattvaló lelkében meghúzódó, rejtett vonásokat, s beállván a feddés idôpontja, apró dolgokból megismerje a nagyobbakat. Miért is helyesen mondja Ezekkel: Emberfia, törd át a falat (Ez 8,8). Majd ugyanaz a próféta hozzáfűzi: És amint áttörtem a falat, ajtó tűnt elô. Erre azt mondotta nekem: menj be, és lásd a gonosz utálatosságokat, melyeket ôk itt cselekszenek. Én bementem és íme mindenféle csúszó-mászó és egyéb állatok ábrázolását láttam; köröskörül az egész falon undokságok voltak lefestve, Izrael házának valamennyi bálványa (Ez 8,8-10). Ezekiel az elöljárók személyét, a fal az alattvalók keménységét jelenti. S mi egyebet jelent áttörni a falat, mint szorgos vizsgálódásokkal kinyitni a kemény szívet? Melyet midôn áttört, ajtó nyílt: mert midôn a kemény szív akár kitartó fáradozással, akár pedig jól alkalmazott dorgálással feltárul, mintegy ajtó jelentkezik, amelyen át annak, aki a. feddésben részesül, még a legbelsôbb gondolatai is szembeszökôkké válnak. Azért a folytatás is megfelelô: Lépj be és látsz ott igen nagy utálatosságokat, amelyeket ezek művelnek. Az lép be az utálatosságok látására, aki néhány külsôleg észrevehetô jelbôl úgy belát az alattvalók szívébe, hogy minden meg nem engedett gondolat feltárul elôtte. Aztán hozzáteszi: És belépvén íme láttam mindenféle csúszó-mászó és egyéb állatok utálatosságát. A csúszó-mászók az egészen földies, a többi állatok pedig már a valamivel a föld fölé emelkedô, de még mindig földi jutalmat keresô gondolatokat jelképezik. A csúszó-mászók ugyanis egész testükkel a földhöz tapadnak, egyéb állatok pedig testük nagyobb részével a föld fölé emelkednek, étvágyuk azonban mindig a föld felé hajlítja ôket. A csúszó-mászók a falak között vannak, amidôn olyan gondolatok forognak az elmében, amelyek a testi vágyaktól sohasem szakadnak el. Egyéb állatok is vannak a falak között, midôn már igaz és tisztességes gondolatok támadnak, de földi nyereség és tisztességvágy céljait szolgálják s bár önmagukban már a föld fölé emelkednek, becsvágyuk által az alacsonyrendű dolgok közé ereszkednek. Miért is helyes a hozzáadás: Izrael házának valamennyi bálványa le volt festve a falon. Meg van írva ugyanis: A kapzsiság, amely nem más, mint bálványimádás (Kol 3,5). Megfelelô az is, hogy az állatok után a bálványok következnek, mert bár tisztes cselekedetekkel egyesek a földrôl fölemelkednek, gonosz nagyravágyás által újra a földre ereszkednek. Jól mondja ezt is, hogy Festve voltak: mert midôn a külsô dolgok ismeretképe lelkünkhöz tapad, szívünkben mintegy lefestésre kerül mindaz, amire hamis képzelôdéssel behatóan gondolunk. Megjegyzendô tehát, hogy elôször az ütést látjuk a falon, aztán az ajtót s csak végül mutatkozik meg az utálatosság: így minden bűnnek elôbb a külsô jelei, majd a feltárt gonoszságnak ajtaja mutatkozik s csak azután lesz nyilvánvalóvá a belül rejtôzködô mindenféle rossz. Némely bűnt szelíden kell megfeddeni: mert amidôn nem gonoszságból, hanem csak tudatlanságból vagy gyöngeségbôl ered a bűn, valóban nagyon helyénvaló, hogy a bűn feddése nagy mérséklettel enyhíttessék. Hiszen valamennyien, míg csak e halandó testben vagyunk, romlott természetünk gyarlóságai alatt nyögünk. Magától kell tehát mindenkinek következtetnie, hogy mennyi irgalommal kell lenni más gyöngesége iránt, nehogy míg felebarát, a gyöngeségével szemben heves feddô szavakra ragadtatik, a magáéról megfeledkezni lássék. Helyesen int azért szent Pál mondván: Ha az ember valamely bűnre ragadtatik is, ti, kik lelkiek vagytok, az ilyent oktassatok a szelídség szellemében; de: ügyelj magadra, hogy te is kísértésbe ne juss (Gal 6,1). Mintha azt akarná mondani: Ha visszatetszik az a gyarlóság, ami; másban látsz, tekints magadra; hogy a feddés buzgalmában mérsékelt légy, midôn magadban is tartanod kell attól, amit másban megfeddesz. Némely bűnt keményen kell megdorgálni, hogy midôn a bűnös vétkének súlyosságát önmagától nem veszi észre, a feddi szavaiból érezze azt meg. S midôn valaki könnyen veszi az elkövetett rosszat, az érte kapott szigorú feddés miatt rettenjen el attól. Kötelessége ugyanis a lelkipásztornak az igehirdetés útján a mennyei haza dicsôségét megmutatni s azt is felfedni, hogy az ôsi ellenségnek mennyi csábítása leselkedik ennek az életnek az útján; s Kötelessége a alattvalók bűneit, amelyeket könnyen elnézni nem lehet, a buzgóság szigorával megfeddeni, nehogy míg a bűnök nem izgatják: azoknak részesévé legyen. Ezért jól mondja az Úr. Ezekielnek: Végy magadnak egy téglát, tedd magad elé, és rajzold reá Jeruzsálem városát (Ez 4,1). Mindjárt ez következik: Rendezz ellene megszállást, épít. sáncokat, emelj töltést, üss ellene tábort és helyezz el köröskörül faltörô kosokat (Ez 4,2). S a maga felvértezésére azonnal hozzáteszi: Aztán fogj egy vasserpenyôt és tedd: vasfalként magad és a város közé (Ez 4,3). Kinek a jelképét viseli Ezekiel, ha nem a tanítókét? Kinek szól ez: Végy magadnak egy téglát, tedd magad elé, és rajzold reá Jeruzsálem városát. A szent tanítók ugyanis téglát vesznek, amidôn hallgatóiknak földies szívét tanításra kézbe veszik. A téglát maguk elé helyezik: mert a szívet teljes odaadással ôrlik. Parancs szerint arra Jeruzsálem városát kell rárajzolni, mert igehirdetésüknek legfôbb célja, megmutatni a földies szíveknek a túlvilág béke országát. De mivel hiába ismeri meg az égi hazának dicsôségét, ha egyúttal nem szerez tudomást az itt leselkedô ravasz ellenségnek sok kísértésérôl, -- helyes ez a hozzáadás: Rendezz ellene megszállást, építs sáncokat. A szent tanítók ti. a Jeruzsálem képét magánviselô tégla ellen megszállást rendeznek, amidôn a még földi, de már a mennyei hazát keresô elmének megmutatták, a gyarlóságoknak mennyi sokasága támadja majd ôt a földi élet folyamán. Midôn ugyanis az igehirdetô megmutatja, hogy egy-egy bűninger miként szokott az elôrehaladóknak cselt vetni, ezáltal mintegy megszállást rendez Jeruzsálem városa körül. Mivel azonban nem elég csak a bűnök támadásmódját megismerni, hanem azt is, hogyan érôsítenek meg a gyakorolt erények, helyes ez a hozzáadás: Építs sáncokat. Sáncokat épít az isteni igehirdetô, midôn a vétkeknek ellenálló erényeket bemutatja. S mivel az ellenállás erôsödésével gyarapszik a kísértés támadása is, helyesen adatik méghozzá: És emelj töltést, üss ellene tábort és helyezz el körös-körül faltörô kosokat. Töltést emel a tanító, amidôn jelzi a kísértés növekedését. És tábort üt Jeruzsálem ellenében, amidôn elôre megmondja hallgatóinak, hogy a ravasz ellenség milyen körmönfont s szinte észrevehetetlen cselvetéseket állít szembe az ô jámbor szándékukkal. Végül faltörô kosokat helyez el köröskörül, amidôn megismerteti a kísértéseknek ez életben minket körülvevô és az erények védfalán réstütô fullánkjait. De bármily gondosan végzi is el a lelkipásztor mindezeket, ha buzgó lelkesedéssel egyesek bűnei ellen ki nem kel, nem remélhet magának bocsánatot mindörökké. Ezért helyénvaló még ez a hozzáadás: Aztán fogj egy vasserpenyôt és tedd vasfalként a magad és a város közé. A serpenyô ugyanis a lélek tüzességét, a vas pedig a dorgálás keménységét jelenti. S mi tüzesíti és gyötri inkább a tanító lelkét, mint Isten iránti buzgalom? Szent Pált is e serpenyô tüzessége égette, amidôn mondá: Ki szenved, hogy én ne szenvednék? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? (2Kor11,29). És mivel minden Isten iránti buzgóságtól égô, örökre erôs ôrizettel van megvédve, hogy hanyagság miatt kárhozatra ne jusson, alkalmas számára e szó: Tedd azt vasfalként magad és a város közé. A vasserpenyô vasfalként áll a próféta és a város közé: mert midôn az égô buzgósággal bíró tanító ezt a buzgóságot hallgatóiban is feléleszti, ezzel kemény erôdítményt vont maga és azok közé, nehogy majd az Úr büntetésének legyenek kitéve, ha most a feddés túl engedékeny. Tudni kell azonban még azt is, hogy miközben a tanító erôs feddésre fakad, nehéz elkerülni, hogy néha meg nem engedett szavakban ne törjön ki. Sokszor megtörténik, hogy míg a lelkipásztor keményen feddi az alattvaló bűnét, nyelve túlzó szavakra fakad. S míg így a dorgálás túlzottá lesz, a vétkes szívében kétségbeesik. Ilyenkor szükséges, hogy a túl szigorú lelkipásztor, ha észreveszi, hogy alattvalóit a kelleténél jobban megbántotta, bűnbánóan szálljon magába, hogy lelkének siralma által bocsánatot nyerjen az Igazság színe elôtt azért a bűnéért, amellyel éppen az iránta való buzgóságból vétkezett. Ezt jelképesen az Úr így parancsolja meg Mózes által: Ha valaki egyszerűen elmegy barátjával az erdôre fát vágni s a favágásnál kiszalad a fejsze a kezébôl s a nyelérôl leesett vas felebarátját találja és megöli: az ilyen menekül jön a fentemlített városok egyikébe, hogy életben maradion: nehogy véletlenül annak a hozzátartozója, akinek a vérét kiontotta, a fájdalomtól ingerülten űzôbe vegye, megfogja és agyonüsse azt (MTörv 19, 5-6). Baráttal erdôre megyünk, valahányszor az alattvalók bűnét szemléljük. Egyszerűen kivágjuk a fát, midôn a vétkes bűneit jószándékkal kiirtjuk. Kiszalad a kézbôl a fejsze, midôn a feddés a kelleténél szigorúbbá lesz. Leszalad a vas a nyelérôl, amidôn a feddés éles szóváltássá fajul. A vas megüti s megöli a barátot, mert az elmondott gyalázkodás megöli a hallgatóban a szeretet lelkét. A megdorgált lelkivilága ugyanis hirtelen gyűlöletre gerjed, ha ôt a túlzott feddés a kelleténél jobban támadja. A vigyázatlanul fát vágónak és társát megölônek három városba kell futnia, hogy azok egyikében életét megóvja: mert, ha a bánat könnyeihez fordulva ezen egy szentség által a remény és szeretet leple alá rejtôzködik, elkövetett emberölése megbocsátást nyer. S a megöltnek hozzátartozója, ha találkozik is vele, nem öli meg ôt, mert ha majd a mi természetünk fölvétele által társunkká lett igaz Bíró eljön: nem fogja számonkérni annak bűnét, akit a hit, remény és szeretet az ô megbocsátásának fátyla alá rejtett. ======================================================================== II./XI. fejezet Mennyire kell elmélkednie a lelkipásztornak a Szentírásról Mindezt akkor fogja helyesen gyakorolni a lelkipásztor, ha az isteni félelem és szeretet lelkületétôl áthatva, naponként szorgalmasan elmélkedik a Szentírás tanításán, hogy az isteni intelmek szavai megújítsák a munkálkodásban, a másvilági életért kifejtett szorgos gondoskodásban és az emberekkel való érintkezésben állandóan csökkenô erejét. S ha az emberekkel való együttléte földies életre csábítja, a töredelem szelleme folytonosan a mennyei haza szeretetére hevítse. Az emberi érintkezés ui. nagyon elszórakoztatja a szívet: és miután a külsô foglalatosságok. forgatagában magára hagyva menthetetlenül elesik, folytonosan azon kell lennie, hogy az önképzés gyakorlása által felkeljen. Ezért inti szent Pál a nyáj élére állított tanítványt, mondván: Míg odamegyek, fordíts gondot az olvasásra (1Tim. 4,13). Ezért mondja Dávid: Mennyire szeretem, Uram, törvényedet! Egész nap róla elmélkedem. (Zsolt 118,97) Ezért ad parancsot az Úr Mózesnek a frigyszekrény szállításáról mondván: Önts továbbá négy arany karikát s illeszd a láda négy szegletére: két karika legyen az egyik oldalon és kettô a másikon. Csinálj aztán szetim-fából rudakat s vond be ôket arannyal s dugd be ôket a láda oldalain levô karikákba, hogy hordozni lehessen rajtuk a ládát; ezek mindig benn legyenek a karikákban, sohase húzzák ki ôket onnét. (Kiv 25,12) A szövetség szekrénye a szent Egyházat jelenti. E szekrénynek négy szegletére négy aranykarikát parancsol tétetni az Úr: mert az Egyháznak a négy világ felé terjeszkedô törekvése a szent evangélium négy könyvével történik. A szekrény hordozására ugyanazon karikákba fűzött szetim-fából készült rudak szolgálnak: mert a rothadatlan fák mintájára erôs és állhatatos tanítók kerestetnek, akik állandóan a szent könyvek tanulmányozásával foglalatoskodva az Egyház egységét hirdessék s mintegy a karikákba bocsátva hordozzák a szekrényt. Rudakkal a frigyszekrényt hordozni annyi, mint a jó tanítóknak a hitben járatlanok lelkéhez közel vinni az Egyházat igehirdetéssel. Az a parancs, hogy arannyal vonják be; hogy míg másokat szóval tanítanak, életük világosságával maguk is ragyogjanak. Helyesen szól az Írás róluk: Ezek mindig legyenek bent a karikákban sohase húzzák ki ôket onnét. Szükséges ugyanis, hogy az isteni ige hirdetése hivatalát vállalók, soha se hagyják abba a Szentírás tanulmányozását. E célból kell a rudaknak mindig a karikákban lenniök, hogy amikor a szekrényt vinni kell, a rudak betevésével a hordozás ne késlekedjék: így, amikor lelki tanácsot kér az alattvaló pásztorától, nagyon gyalázatos dolog lenne, ha akkor kezdene tanulni, amikor már a kérdésre felelni kellene. Azért legyenek tehát a rudak mindig a karikákban, hogy a tanítók szívükben folyton a Szentírásról elmélkedvén, a frigyszekrényt késedelem nélkül fölemeljék: azaz a szükséges felvilágosítást azonnal adják meg. Jól inti azért az Egyház elsô fôpásztora a többi pásztorokat, mondván: Mindenkor készek levén megfelelni mindenkinek, aki okát kérdi tôletek azon reménységnek, mely bennetek van. (1Pt 3,15) Mintha ezt akarná kifejezni: Hogy a szekrény hordozását semmi késedelem ne akadályozza, a rudak a karikákból sohase hiányozzanak. ======================================================================== III. Elôszó Megmutattuk, hogy milyennek kell lennie a lelkipásztornak; most lássuk: miképpen kell tanítania. Ahogyan azt a tiszteletreméltó emlékű Nazianzi Gergely már jóval elôttünk hirdette, nem való mindenkinek ugyanaz a tanítás, mivelhogy az erkölcsi tulajdonságok sem mindenkinél egyformák. Gyakran ugyanis egyeseknek árt az, ami másoknak használ; aminthogy amely füvek az egyik állatot táplálják, a másikat megölik; a gyengéd pisszegés a lovakat csendesíti, a kutyakölykeket ingerli. És az az orvosság, amely az egyik betegséget kigyógyítja, a másikat elmérgesíti; s a nagyokat erôsítô kenyér, a kisdedeknek árt. A hallgatóság minôsége szerint kell tehát a tanítónak beszédét alakítania, hogy az mindenegyesre ráillô legyen s mégis a közös épülôdés módjától se távolodjék el. Mi egyéb ugyanis a ránk figyelô hallgatóknak elméje, mint -- hogy úgy mondjam -- valamely hárfának kifeszített húrjai, amelyeket a lantos, hogy összhangtalan éneket ne idézzen elô, különféleképen penget. S éppen azért adnak összhangzó változatokat a húrok, mert egy ugyanazon eszköz, de nem egyforma ütés pengeti ôket. Így a tanító is, hogy mindenkit a szeretetnek ugyanazon erényében neveljen, bár tudománya egy, még sem szólhat egy és ugyanazon tanítással hallgatói szívéhez. ======================================================================== III./I. fejezet Milyen különbségnek kell lenni az igehirdetés módjában? Másképpen figyelmeztetendôk ugyanis a férfiak és másképpen a nôk. Másképpen az ifjak, másképpen az öregek. Másképpen a szegények, másképpen a gazdagok. Másképpen a vidámak, másképpen a szomorúak. Másképpen az alattvalók. máskénen az elöljárók. Másképpen a szolgák, másképpen az urak. Máskén e világ bölcsei, másképpen az együgyűek. Másképpen a szemtelenek, másképpen a szemérmesek. Másképpen a vakmerôk, másképpen a gyermekdedek. Máskénen a türelmetlenek, másképpen a türelmesek. Másképpen a jószívűek, másképpen az irigykedôk. Másképpen az egyszerűek, másképpen a tisztátalanok, Másképpen az egészségesek, másképpen a betegek. Másképpen azok, akik a csapásoktól félnek és azért istenesen élnek; másképpen azok, akik annyira megrögzôdtek gonoszságukban, hogy még a csapások alatt sem javulnak meg. Másképpen a hallgatagok, mint a bôbeszédűek. Másképpen a lusták, mint a hirtelenkedôk. Másképpen a szelídek, mint a haragvók. Másképpen az alázatosak, mint a fennhéjázók. Másképpen a makacsok, mint az állhatatlanok. Másképpen a torkosak, mint az önmegtartóztatók. Másképpen az irgalmasan bôkezűek, mint az idegen tulajdont is elragadni akarók. Másképpen azok, akik sem a másét nem ragadják el, sem a magukéból nem adományoznak; másképpen azok, akik a sajátjukat kiosztják ugyan, emellett azonban nem szűnnek meg a másokéra sem törni. Másképpen a veszekedôk, mint a higgadtak, Másképpen a viszályokat támasztók, mint a békeszeretôk. Másképpen a Szentírás szavait helyesen nem értôk, mint azok, akik ugyan helyesen megértik, de kellô alázatosság nélkül értelmezik. Másképpen azok, akik bár jól értenének az igehirdetéshez, attól túlságos alázatosságukban húzódoznak; másképpen azok, akiket alkalmatlan voltuk vagy koruk tiltana az igehirdetéstôl, de vakbuzgóságuk hajtja ôket. Másképpen azok, akik a kívánt földi javak elérésében szerencsések; másképpen azok, akik a világ javai után bár sóhajtoznak, mégis viszontagságok terhe alatt nyögnek. Másképpen a házasságban élôk, mint a nemházasok. Másképpen a testi bűnbe esettek, mint az azt nem ismerôk. Másképpen akik cselekedeti, mint akik csak gondolati bűnöket siratnak. Másképpen a bűnöket ugyan megsiratók, de az azokat még sem elhagyók; másképpen, akik elhagyják, de meg nem siratják. Másképpen azok, akik elkövetett bűneiket még dicsérik is; másképpen, akik kárhoztatják a rosszat, de azt mégsem kerülik. Másképpen azok, akiket hirtelen testi gerjedelem gyôz le, másképpen azok, akik megfontoltan maradnak a bűnben. Másképpen azok, akik igen kicsiny, de mégis gyakori bűnöket követnek el; másképpen, akik a kicsiny hibáktól megôrzik magukat, de néha súlyosakba merülnek. Másképpen a jót el sem kezdôk, és ismét másként a jót ugyan elkezdôk, de az azt be nem végzôk. Másképpen azok, akik titokban rosszat, a nyilvánosság elôtt pedig jót művelnek; másképpen azok, akik a jót, amit művelnek, elrejtik, azt azonban elviselik, hogy némely tettükrôl a nyilvánosság elítélôleg vélekedjék. -- Mit használ azonban, hogy mindezeket elôszámlálva csak úgy átfutunk rajtuk, hacsak a tanításnak az egyes esetekre vonatkozó mikéntjét -- ha röviden is -- ki nem fejtjük? Másképpen intendôk tehát a férfiak, mint az asszonyok: azokra súlyosabb, ezekre könnyebb teher rakandó, hogy amazokat a nagy dolgok megedzzék, emezeket pedig a kellemesen ható könnyebbek megtérítsék. Másképpen intendôk az ifjak, mint az öregek: azokat ugyanis legtöbbször a szigorú intés viszi elôre; ezeket pedig a szelíd kérlelés indítja a jó gyakorlására. Írva van ugyanis: Az öregembert ne korhold, hanem intsd, mint atyádat. (1Tim 5,1) ======================================================================== III./II. fejezet Hogyan kell inteni a szegényeket, és hogyan a gazdagokat? Másként kell inteni a szegényeket, mint a gazdagokat: azoknak ugyanis szorongattatásuk ellenében vigasztaló enyhületet kell nyújtani, ezekben pedig elbizakodottságuk ellen üdvös félelmet ébreszteni. A szegénynek mondja ugyanis az Úr a próféta által: Ne félj, mert te meg nem szégyenülsz. (Iz 54,4) Majd nem sokkal alább édesdeden mondja: Te szegényke, kit a vihar megtépett. (Iz 54,11) S ugyanazt vigasztalja, mondván: Kiválasztottalak[17] téged a nyomorúság kemencéjében. (Iz 48,10) Ellenben szent Pál azt mondja tanítványának a gazdagokról: E világ gazdagainak hagyd meg, hogy ne legyenek fennhéjázók, ne bizakodjanak a bizonytalan gazdagságban. (1Tim 6,17) Hol jól megjegyzendô, hogy az alázatosság tanítója a gazdagokról emlékezvén nem azt mondja: Kérd ôket, hanem: Hagyd meg (parancsold) nekik: mert bár elnézéssel kell lenni a gyöngeség iránt, mégsem jár ki tisztelet az elbizakodottságnak. Ezeknek tehát a fenti igazság annál inkább szól, minél inkább felfuvalkodnak lelkükben a mulandó javak miatt. Ezekrôl mondja az Úr az evangéliumban: Jaj nektek gazdagok! mert megkaptátok vigasztalástokat. (Lk 6,24) Nem ismervén ugyanis az örökkévaló örömöket, a jelen élet bôségével vigasztalódnak. Vigasztalást kell tehát nyújtani azoknak, akiket a szegénység kemencéje sütöget; s félelmet kell ébreszteni azokban, akiket a jelen élet öröme felfúj; hogy amazok tudomást szerezzenek arról a gazdagságról, amelyet nem látnak, de bírnak, ezek pedig tudják meg, hogy amelyeket itt a magukénak látnak, majd nem tarthatják meg. De e sorrendet gyakran megváltoztatja a személyek erkölcsi magatartása, úgy hogy a gazdag az alázatos és a szegény a gôgös. Azért az igehirdetô szava a hallgatók életéhez igazodjék s a szegénynek kevélységét annál inkább rója meg, mivelhogy még a szegénység súlya alatt sem hajlik meg; s annál inkább dicsérje a gazdagok alázatosságát, mivelhogy ezeket még az anyagi bűség sem fújja fel. Néha azonban még a kevély gazdagot is édesgetô biztatással kell megengesztelni, mert a kemény sebet is a legtöbbször a lágy borogatás puhítja meg s a tébolyodott dühe az orvos nyájasságára lecsendesedik és amidôn szép szóval leereszkednek hozzájuk, lelkibetegségük szelídül. Nem hagyandó figyelmen kívül, hogy midôn Sault a gonosz lélek hatalmába kerítette, Dávid citerapengetéssel csillapította eszelôsségét. Mi mást jelent Saul, mint a hatalmasok kevélységét, s mit jelképez Dávid, mint a szentek alázatos életét? Mikor tehát Sault a rossz lélek elragadja, Dávid az elmezavart énekével enyhíti: mert midôn a gôg a hatalmasok szívét dühöngésre indítja, méltó, hogy ép eszükhöz a mi higgadt beszédünknek nyugtató hárfa-szava visszavezesse. Néha pedig, midôn e világ hatalmasait kell meginteni; elôbb példázatok által, mintegy más ügyében kérdeztessenek meg, s midôn kimondták másra az igazságos ítéletet, alkalmazott módon saját bűnükért kell ôket megfenyíteni: hogy a mulandó hatalmában felfuvalkodott lélek ne támadjon megfeddôje ellen, hiszen önítélete szerint lépett a nyakára a maga büszkeségének, s ne mentegesse magát, minthogy önszájának ítélete kárhoztatja. Így tett Nátán próféta is, midôn a királyt jött megfeddeni: Mintha valami szegénynek ügyében kérne ítéletet a gazdag ellenében, hogy így a király. elôbb mondja ki az ítéletet, s aztán hallja meg saját gonoszságát, hogy a maga által hozott igazságtevésnek ne szegülhessen ellen. A szent férfiú tehát mind a bűnöst, mind a királyt szem elôtt tartván, csodás okossággal elôbb önvallomása által iparkodott lekötni a vakmerô bűnöst, csak aztán akart metszô késsel hozzányúlni. Rejtegette kissé, hagy kit keres, de tüstént lecsapott rá, midôn kezébe esett. Mert tán ernyedtebb lett volna az ütés, ha mindjárt beszéde elején nyíltan akarta volna megtámadnia bűnt: az elôrebocsátott hasonlatosság után azonban az imént még rejtegetett feddést annál jobban kiélezhette. Mint orvos jött a beteghez; felmetszendônek látta a sebet, de kétsége támadt a beteg türelme felôl. Öltönye alá rejté tehát orvosi kését, majd kivonván, hirtelen a sebhez illesztette, hogy mielôtt még észrevenné, már is érezze annak hatását a beteg, nehogy elôbb észrevevén, húzódozzék a fájdalomtól. ======================================================================== III./III. fejezet Hogyan kell inteni a vidámakat és a szomorúakat Másképpen kell meginteni a vígakat, és másképpen a szomorúkat. A vigadozóknak a bekövetkezô végkárhozat szomorúságait, a szomorúaknak pedig a megígért mennyország örömeit kell megmutatni: Tudják meg a vígak a fenyegetés keménységébôl, hogy félniök kell; hallják a szomorúak, a jutalmak ama örömeit, amelyeket remélhetnek. Azoknak szól ugyanis az Úr: Jaj nektek, kik most nevettek, mert sírni fogtok (Lk 6,25); ezek pedig ugyanazon oktató Mestertôl hallják: Ismét meglátlak titeket és örülni fog szívetek és örömeteket senki el nem veszi tôletek (Jn 16,22). Némelyek pedig véralkatuknál fogva, és nem külsô okok miatt, vígak vagy szomorúak. Ezeknek nagyon is tudtukra kell adni, hogy némely bűnnek a véralkattal van kapcsolata. A vígakhoz a bujaság, a szomorúakhoz a harag áll közelebb. Azért szükséges, hogy ne csak arra vigyázzon mindenki, aminek véralkatánál fogva alá van vetve, hanem. gondoljon a veszélyre is, mely ôt közelrôl fenyegeti: nehogy midôn az ellen sem küzd, amitôl szenved, azt a bűnt is elkövesse, amelytôl magát szabadnak véli. ======================================================================== III./IV. fejezet Miképpen intsük az alattvalókat és az elöljárókat Másképpen kell inteni az alattvalókat és az elöljárókat. Amazokat úgy, hogy ôket az alárendeltség ne sújtsa le; emezeket úgy, hogy a parancsolatból még a legkisebbet se hagyják teljesítetlenül; emezeket, hogy az igazságosnál több teendôt ne parancsoljanak. Amazokat úgy, hogy alázatosan meghódoljanak; emezeket, hogy méltányosan igazgassanak. Mert amint jelképesen is vehetjük, azoknak is szól ez: Gyermekek! fogadjatok szót mindenben szüleiteknek; viszont ezekre ez a parancs áll: Atyák! ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben (Kol,3,20-21). Amazok tanulják meg, miképp tartsák rendben bensô dolgaikat a titkos ítélôbíró színe elôtt, emezek hogy miként adjanak külsôleg is jó életpéldát a reájuk bízottaknak. Tudniok kell ugyanis az elöljáróknak, hogy midôn gonoszat cselekszenek, ezáltal annyiszor megérdemlik a halált, ahány rossz példát adtak alattvalóiknak. Ezért annál aggályosabban ôrizkedjenek a bűntôl, mivel, hogy gonosz cselekedeteik által nemcsak ôk maguk halnak meg, hanem azok lelkéért is felelôsek, akiket gonosz példájuk által megrontottak. Azokat azért kell inteni, nehogy még önmagukat sem bírván mentesíteni a rossztól, emiatt keményebb büntetés érje ôket; emezeket pedig, hogyha mindjárt önmaguk felôl biztonságban vannak is, alattvalóik hibáiért ne érje ôket az ítélet. Amazokat figyelmeztetni kell, hogy annál több gondoljuk legyen önmagukra, minél kevésbé terheli ôket a mások sorsa; emezeket pedig, hogy úgy gondoskodjanak másokról, hogy magukról se feledkezzenek el, s úgy szorgoskodjanak saját ügyeikben, hogy a másokét se hanyagolják el. Az önügyeiben fáradozóhoz szól ugyanis ez: Eredj a hangyához te lusta; nézd az útjait és okulj! (Péld 6,6) Emez pedig ily félelmetes intést kap: Fiam, ha társadért jót álltál, ha kezedet adtad idegenért, ha önnön szájad szavad téged tôrbe ejtett, és meg vagy fogva saját beszédeiddel (Péld 6,1) Jótállni a barátért annyi, mint másnak gondját a maga sorsának veszélyeztetésével magára vállalni. Kezet ad idegenért: mert olyasmikrôl kell gondoskodnia, amik elôbb nem terhelték. Adott szavával kötelezte magát, és tulajdon beszéde ejtette meg: mert midôn alárendeltjeinek szépeket kell hirdetnie, a mondanivalót elôbb önmagának kell megtartania. Saját szája ígérete kötelezi tehát, midôn az okosság megkívánja, hogy élete ne mondjon mást, mint amit szája hirdet. Azért ama szigorú Bíró elôtt annyi cselekedetrôl kell majd számolnia, amennyit másoknak szóval parancsolt. Miért is helyes ez a hozzáadott tanítás: Ahogy mondom, úgy tégy fiam, hogy kilábolj, -- hiszen társad kezére kerültél: Eredj! sietve nógasd a társadat! ne engedj alvást szemednek, és szendergést szempilláidnak (Péld 6,3-4). Aki ugyanis életpéldaként mások elöljárójává tétetik, annak nemcsak magának kell ébernek lennie, hanem barátját is költögetnie kell. Mert ennek nem elég éberen, helyesen élnie, de alárendeltjét is meg kell szabadítani a vétek tunyaságából. Rája áll ez: Ne engedj alvást szemednek és szendergést szempilládnak. Alvást engedni a szemnek tudniillik annyi, mint abbahagyva az ôrködést, az alattvalóknak minden gondját elhanyagolni. A szempillák akkor szunnyadoznak, midôn alattvalóinkban észrevéve a megfeddeni valót, arról, a tunyaságtól elnyomva, hallgatunk. Teljes álomba merülni pedig annyi, mint a véghezvitt cselekedeteket se nem ismerni, se meg nem feddeni. Nem aludni, hanem szunnyadozni ismét annyi, mint a feddésre méltókat megismerni, de a tunyaság miatt azokat méltókép meg nem javítani. A szunnyadozás által pedig tökéletes álomra csukódik a szem: mert ha az elöljáró a tudtára jutott rosszat nem javítja meg, utoljára a hanyagság azt eredményezi, hogy nem tudja meg, mikor követnek el bűnt alattvalói. Inteni kell tehát az elöljárókat, hogy állandó körültekintéssel mindenfelé éber szemekkel bírjanak, s iparkodjanak olyanokká lenni, mint az égi állatok. Egy látomás úgy írja le a megjelent égi állatokat, hogy kívül is, belül is van szemük. (Ez 1,18) Mert igenis méltó, hogy az elöljárók befelé is, és köröskörül nézô szemekkel is bírjanak; hogy mind önmaguk ama befelé látó Bírónak tetszését megnyerni iparkodjanak, mind külsôleg, jó példát adván, a másokban feddésre méltót észrevegyék. Figyelmeztetendôk az alattvalók, hogyha talán elöljáróikat valamiben véteni látják, ezek életét vakmerôen meg ne ítéljék; nehogy éppen akkor, midôn a rosszat megfeddik, a kevélység bűne által még mélyebbre süllyedjenek. Inteni kell ôket, hogy midôn az elöljárók bűneit látják, velük azért szembe ne helyezkedjenek, hanem ha súlyosabb rosszat követtek volna el, úgy ítéljék meg magukban, hogy az isteni félelemtôl áthatva, irántuk tiszteletet tanúsítani ne vonakodjanak. Amit jobban megmutatunk, ha Dávid cselekedetét szemügyre vesszük. Az üldözô Saul ugyanis szükségének elvégzésére ugyanazon barlangba ment, melyben Dávid, ki már régóta tűrte az üldözés viszontagságait, embereivel együtt lappangott. S midôn ezek az emberek ôt Saul megölésére ösztönözték, lecsendesítette ôket szavaival, s nem merte kezét az Úr felkentjére vetni. Csak titokban felkelvén, elmetszé mentéjének szélét (1Kir 24,4 skk.). Ki mást jelent Saul, mint a rossz elöljárókat, s kit Dávid, mint a jó alattvalókat? Midôn tehát Saul szükségét végzi, az annyi, mint mikor az elöljáró, a szívükben fogamzott gonoszságot undok cselekedeteikkel nyilvánítják, s ami gonoszat gondoltak magukban, azt külsô tények által is kinyilvánítják. Dávid mindazonáltal félt ôt megölni; mert a lelkiismeretes alattvalók az ócsárlás minden ragályától óvakodván, elöljáróik életét soha nyelvükkel nem illetik, még akkor sem, midôn ezek ôket vétkességükért megfeddik. Akik gyarló létükre olykor alig bírják magukat megtartóztatni, hogy elöljáróik némely szélsôségig vitt nyilvános rossz cselekedetét meg ne ráják; azt mégis alázatosan teszik, csak mintegy a mente szélét metszik el titkon, mert midôn ártalom nélkül és titokban szólnak valamit a felsôbbség ellen, ez által minthogy elcsúfítják a föléjük rendelt fejedelem köntösét; de még ekkor is magukba szállnak, s a legkisebb megszólást is mélyen megbánják szívükben. Azért jól van ugyanott megírva: Utána azonban furdalá Dávidot lelkiismerete, hogy levágta Saul köntösének csücskét (1Kir 24,6). Az elöljárók tetteit ti. még akkor sem szabad a nyelv élességével megsebezni, midôn méltónak találtatnak a feddésre. Ha pedig néha megesik, hagy habár legkisebbet is vétene valaki ellene nyelvével, bűnbánatot kell gerjesztenie szívében: térjen magába és a felsôbb hatalom ellen vétvén, annak ítéletétôl rettegjen, aki azt fölébe helyezte. Mert midôn elöljáróink ellen vétkezünk, az ôket fölénk emelô rendezésének szegülünk ellen. Azért Mózes is, midôn maga s Áron ellen hallotta zúgolódni a népet, így szólt: Mik is vagyunk mi? Nem mi ellenünk irányult zúgolódástok, hanem az Úr ellen (Kiv 16,8). ======================================================================== III./V. fejezet Miképpen kell inteni a szolgákat és az urakat Másképpen kell meginteni a szolgákat mint az urakat. A szolgákat ti., hogy mindig megemlékezzenek egyszerű helyzetükrôl, az urakat, hogy soha ne feledkezzenek meg a szolgákkal való természet szerinti egyenlôségükrôl. A szolgákat inteni kell, hogy uraikat ne vessék meg, s Istent ne bántsák meg azzal, hogy az Ô rendelésének gôgösen ellenszegülnek; az urak pedig figyelmeztetendôk, hogyha azokat, akiket állapot szerint alattvalókul bírnak, természeti rendeltetésük szerint önmagukkal egyenlôknek el nem ismerik, Isten adományaiban kevélykednek s ô ellene kelnek fel. Azokat inteni kell, hogy uraik szolgáinak ismerjék magukat; ezeket pedig, hogy szolgáik szolgatársainak tartsák magukat. Azoknak szól ugyanis ez: Szolgák! Engedelmeskedjetek mindenben test szerinti uraitoknak (Kol 3,22). És ismét: Akik járom alatt vannak, a rabszolgák, tartsák urukat minden tiszteletre méltónak (1Tim 6,1). Ezeknek pedig: És ti gazdák! ugyanezt tegyétek velük, hagyjátok a fenyegetôzést, hiszen tudjátok, hogy nekik is, nektek is Uratok van az égben (Ef 6,9). ======================================================================== III./VI. fejezet Miképpen intessenek a bölcsek és a tudatlanok Másképpen kell meginteni a világ bölcseit és másképpen a tudatlanokat. A bölcseket ti., hogy feledjék, amit tudnak; a tudatlanokat pedig, hogy igyekezzenek megtanulni, amit nem tudnak. Amazokból még elôbb ki kell verni azt, hogy bölcseknek véljék magukat; emezekben pedig napfényre kell hozni ami a mennyei bölcsességbôl bennük fellelhetô: mert épp azáltal, hogy egyáltalán van nem kevélykednek, már elôkészítették ;szívüket a mennyei ékesség befogadására. Amazoknál arra kell törekedni, hogy bölcsen tudatlanokká legyenek, hagyják el az oktalan bölcsességet, és tanulják meg az Isten bölcs tudatlanságát; emezeknek pedig azt kell hirdetni, hogy a vélt tudatlanságból a valódihoz közelebb jussanak. Azoknak ugyanis szól: Aki közületek azt hiszi, hogy bölcs ezen a világon legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. (1Kor 3,18.) Ezeknek pedig: Nem sokan vannak a bölcsek test szerint. (1Kor 1,26) És ismét: Ami a világ szerint oktalan, választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket (1Kor 1,23) Amazokat többnyire csak az okoskodás érvei, emezeket néha inkább a példák térítik meg. Azoknak ti. az használ, ha ellenokoktól meggyôzetve alul maradnak; ezeknek néha az is elég, ha mások dicséretes tetteit megismerik. Azért a bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt lekötelezett kiváló tanító is, midôn a zsidók némely bölcsebbjeit és késedelmes szívűjeit intette, az ószövetségi Írásoknak beteljesedésérôl szólva nekik, bölcsességüket ezzel a felhozott érvvel rontotta le mondván: Ami pedig elavul és elöregszik, közel jár az enyészethez. (Zsid 8,13) Látván pedig, hogy némelyek példák által is jóra vezethetôk, ugyanazon levélben így szól: Mások meg gúnyt és megvesszôzést szenvedtek, ezenfelül még bilincseket és börtönt, megköveztettek, szétfűrészeltettek, megkísértettek, kardélre hányva megölettek. (Zsid 11,36-37) És ismét: Emlékezzetek meg elöl járóitoktól, kik nektek az Isten igéjét hirdették, kiknek élete végét szemlélvén, kövessétek hitüket (Zsid 13,7), hogy ekként amazokat döntô észokokkal törje meg, ezeket pedig nagyobbakra buzdítsa az utánzásra felhozott vonzó példák által. ======================================================================== III./VII. fejezet Miképpen intendôk a szemtelenek és a szemérmesek Máskép kell inteni a szemteleneket, mint a szemérmeseket. Amazokat ugyanis csak a kemény dorgálás ijeszti el szemtelenségük vétkétôl, emezeket pedig rendszerint az egyszerű oktatás is jóra vezeti. Azok csak akkor ismerik el, hogy vétkeznek, ha ôket többen is megfeddik; ezeknek legtöbbször az is elég a javulásra, ha tanítójuk szelíden figyelmezteti ôket vétkükre. Amazoknál eredményesebb javítás a heves rátámadás; emezek közt pedig nagyobb a siker, ha a bennük nehezményezett dolgot mintegy mellesleg érintik. Az arcátlan zsidó népet nyíltan dorgálván az Úr, ekképpen szól: Homlokod olyan lett, mint a parázna asszonyé, nem akartál pirulni. (Jer 3,3) Majd midôn szemérmesen viselte magát, kedvesen mondá: Elfelejted, ifjúkorod szégyenét, és nem emlékezel meg többé özvegységed gyalázatáról. Mert Urad lesz a te Alkotód. (Iz 54,4-5) A szemtelenül vétkezô galatákat nyíltan dorgálja Szent Pál, mondván: Ó, esztelen galaták! Ki igézett meg titeket (Gal 3,1). És ismét: Oly balgák vagytok-e, hogy amit lélekkel kezdtetek, most testtel végzitek? (Gal 3,3) A szemérmesek hibáit pedig résztvevôn rója meg, mondván: Fölötte megörültem az Úrban, hogy végre valahára újból annyira erôre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattatok, amint az igyekezetetek meg is volt, de nem volt rá módotok (Fil 4,10); hogy így amazok bűnét a kemény dorgálás felfedezze, emezek hanyagságát pedig a gyöngédebb beszéd elfedje. ======================================================================== III./VIII. fejezet Miképpen intessenek a vakmerôk és a gyermekdedek Másképpen kell meginteni a vakmerôket, mint a gyermekdedeket. Azok ugyanis, minthogy igen nagyra tartják magukat, másokat gyalázkodva néznek le; ezek pedig felette érezvén gyarlóságukat, többnyire kétségbeesésbe esnek. Azok sajátosan sokra becsülik mindazt, amit végeznek; ezek szörnyen csekélynek tartják, amit tesznek, s így kétségbeesésűkben megtörnek. Óvatosan vizsgálja meg tehát a feddô a vakmerôk cselekedeteit, megmutatván nekik, hogy amiben maguknak tetszenek, abban az Istenek visszatetszenek. Könnyebben javítjuk meg ugyanis a vakmerôket, ha felfedjük nekik, hogy az, amit tettek, nem jó, miként ôk hiszik, -- hanem rossz: hogy midôn dicséret elnyerésérôl álmodoznak, üdvös szégyent valljanak. Néha pedig, mikor vakmerôségük bűnét egyáltalán el nem ismerik, hamarabb jó útra téríttetnek, ha mellesleg más nyilvánosabb bűn által megszégyenülnek: hogy így abból, amiben éppen nem menthetik magukat, megismerjék, hogy abban is vétkesek, amiben mentegetôdznek. Azért, midôn Szent Pál a korintusiakat egymás ellenében vakmerôen felfuvalkodni látta, hogy egyik Pálénak, a másik Apollóénak, a harmadik Péterének, a negyedik Krisztusénak mondotta magát, a köztük történt és fenyítetlen maradt vérfertôzés bűnével állt elô, mondván: Általában hallatszik, hogy paráznaság van köztetek és pedig olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincsen, hogy valaki saját atyjának feleségével él jen. És ti fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy Inkább szomorkodnátok, kivetvén magatok közül azt, aki ezt a dolgot cselekedte. (1Kor 5,1-2). Mintha kifejezetten azt mondaná; Mint mondjátok oly vakmerôen, hogy ezé vagy azé vagytok, holott erkölcstelen hanyagságtok arra mutat, hogy senkié sem vagytok? Ellenben a gyermekdedeket úgy vezetjük könnyebben vissza a jó útra, ha egy-két jó cselekedetüket mellesleg napfényre hozzuk, s midôn néhányat rosszallva megfeddünk bennük, a többieket jóváhagyólag megdicsérjük; hogy így érzékenységüket, melyet a bűn megrovása megfenyít, a hallott dicséret megerôsítse. Rendszerint több eredményt érünk el velük, ha jótetteiket is felemlítjük: Ha pedig valamit helytelenül tettek, azt nem mint már elkövetett rosszat fenyítjük meg, hanem még csak mintegy tiltjuk annak elkövetését: hogy így amiket jóváhagyunk, a dicséret által még inkább öregbedjenek, amiket pedig megdorgálunk, azokra nézve annál hathatósabb legyen a rejtett oktatás. Azért Szent Pál, midôn a kapott tanításban állhatatos tesszalonikaiakról megtudta, hogy a világ végének állítólagos közelsége miatt gyermekes elgondolás zavarta meg ôket, elôször megdicséri bennük a dicsérendôt, s aztán csak óvatos intéssel javítja gyengeségeiket. Így szól ugyanis: Mindig hálaadással tartozunk az Istennek értetek, testvérek, éspedig méltán, mert a hitetek erôsen növekedik, és az egymáshoz való szeretet gyarapszik mindnyájatokban, annyira, hogy dicsekszünk is veletek egyházainkban béketűréstekkel és hitetekkel. (2Tesz 1,3-4) Így midôn elôrebocsátotta viselkedésük nyájas dicséretét, kevéssel alább így szól: Urunknak Jézus Krisztusnak eljövetele és a hozzá való egybegyülekezésük dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar a józan felfogásotoktól és ne riasszon meg titeket sem valami lélek, sem beszéd, sem állítólag tôlünk küldött levél, mintha az Zr napja már közel volna (2Tessz 2,1-2). Arra törekedett ez az okos tanító, hogy elôbb hallják dicséretüket a jóban való elômenetelért, s csak aztán az intést, melyet követniök kellett, hogy így az elôrebocsátott dicséret megszilárdítsa s a következô intés le ne sújtsa ôket, s ámbár tudta, hogy a közeli világvégnek gyanúja megrendítette szívüket, nem feddé meg ôket, hanem mintha nem is tudná a történteket, csak intést ad, hogy meg ne háborodjanak; s ekként azt hívén, hogy az ô könnyelmű megindulásuk felôl semmit sem tud tanítójuk, annál inkább tartsanak dorgálásától, minél inkább félnek annak fülébe jutásától is. ======================================================================== III./IX. fejezet Hogyan intendôk a türelmetlenek és a türelmesek Másképpen kell meginteni a türelmetleneket és másképpen a türelmeseket. A türelmetleneket ugyanis arra kell figyelmeztetni, hogy elhanyagolván indulataik megzabolázását, több oly bűnbe is belesodródnak, mit nem akartak elkövetni, mert amire nem vonzza ôket a kívánság, belekergeti abba a dühösség, s indulatukban olyat tesznek mintegy öntudatlanul, amit aztán magukba szállván, megbánnak. Azt is meg kell mondani a türelmetleneknek, hogyha elragadtatásukban, mintegy magukon kívül valamit elkövetnek, a rossz elkövetése után alig vállalják azt, amit tettek. S ha teljességgel útját nem állják felháborodottságuknak, még azt is összekeverik, ami jót nyugodt állapotukban cselekedtek; meggondolatlan indulatosságuk által lerontják azt, amit sok gondos munkával építettek. Mert a türelmetlenség által még magát az erények anyját és ôrét, a szeretetet is elveszítjük. Írva van ugyanis: A szeretet türelmes. (1Kor 13,4) Ami tehát már nem tűrô, az nem is szeretet. A türelmetlenség bűne az erények ápolóját, a tudományt is tönkre teszi. Írva van ugyanis: Az ember okosságát türelmén lehet megismerni. (Péld 19,11) Annál kevésbé tudós tehát valaki, minél türelmetlenebbül viselkedik. Mert nem is lehet annak igazán jóra tanítania másokat, aki gyakorlatilag nem tud egykedvűen elviselni másoktól semmi rosszat. A türelmetlenség bűne igen sokszor a dölyfösség vétkével szegezi át a lelket: mert midôn valaki nem tudja elviselni, hogy lenézzék, az csak önmaga elôtt ismert jótulajdonságait köztudomásra hozni igyekszik, s így a türelmetlenség által kevélységbe esik, s a megvettetést nem szívlelhetvén, kérkedve dicsekszik felfedett erényeivel. Azért mondja az Írás: Jobb a türelmes a kevélynél. (Préd 7,9) Mert a türelmes készebb bármely rosszat eltűrni, mint a kérdés bűne által saját titkos jótulajdonait másokkal megismertetni. Ellenben a dölyfös készebb megengedni, hogyha hamisan is, jót híreszteljenek felôle, minthogy a legparányibb rosszat is el kelljen tűrnie. Mivel tehát a türelem elhagyásával a már véghezvitt jó cselekedeteket is elrontjuk, Ezekiel méltán kapja a parancsot, hogy az Úr oltáránál árkot készítsen, melyben az áldozati húsnak helye legyen. (Ez 43,13.) Mert ha az oltáron árok nem volna, a felkerekedô szél minden rajta talált áldozatot szétszórna. Mit értsünk pedig az Úr oltárán, ha nem az igaznak lelkét, ki ahányszor jót cselekszik, annyiszor mutat be istennek önmaga felett áldozatot; Mi pedig az oltár árka, mint a jók béketűrése, mely midôn a viszontagságok elviselésére alázza a lelket, annak mintegy rejtett mélyén mutatja be az áldozatot? Árok készíttessék tehát az oltáron, nehogy a szél a ráhelyezett áldozatot szétszórja, azaz a választottak lelke vigyázzon a béketűrésre, nehogy a türelmetlenség szele által indítva, még a véghezvitt jót is elveszítsék. Ez az árok az Írás szerint egy könyöknyi: Mert ha a béketűrést el nem hagyjuk, az egység mértékét megtartjuk. Amint Szent Pál is mondja: Hordozzátok egymásnak terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét. (Gal 6,2) Krisztus törvénye az egységesítô szeretet, melyet csak azok gyakorolnak, kik a megbántáskor sem ragad el haragjuk. Hallják meg a türelmetlenek az Írás szavait: Többet ér a türelmes a hôsnél, s aki uralkodik önmagán, különb annál, ki városokat hódít. (Péld 16,32) Azért kicsiny, mert hiszen külsôséges dolog egy város meghódítása: jóval nagyobb az, ha valaki türelem által gyôzedelmeskedik, mert a lélek önmagát gyôzi le, magát gyűri le, midôn a béketűrésre fékezi magát. Hallják meg a türelmetlenek, mit mond maga az Igazság az ô választottainak: Állhatatossággal fogjátok megnyerni lelkeiteket. (Lk 21,19) Olyan csodálatos a mi alkatunk, hogy a lelket az ész, a testet pedig a lélek bírja hatalmában. A lélek pedig azonnal elveszti a test felett hatalmát, mihelyt a lélek az ész alól kivonja magát. Midôn tehát azt mondá az Úr, hogy a béketűrésben bírjuk önmagunkat, ezáltal a béketűrést, mint önuralmunk ôrét tüntette fel elôttünk. Láthatjuk tehát, mily nagy bűn a türelmetlenség, hiszen általa még az önmagunk feletti uralmat is elveszítjük. Hallják a türelmetlenek, mit mond még Salamon is: A balga rögtön kiadja egész lelkét, a bölcs pedig elhalasztja és késôbbre tartogatja. (Péld 29,11) A türelmetlenség idézi elô azt, hogy valaki olyan hirtelen egész indulatát kiönti; a fölháborodottság kitörése azért oly hamari, mert belülrôl a bölcsesség védfala nem övezi. A bölcs vár és ôrzi lelkét. Megsértetvén ugyanis, jelenben magát megbosszulni nem akarja, hanem türelmesen bocsánatot kíván számára, de mindazonáltal azt is jól tudja, hogy majd az utolsó napon elveszi méltó büntetését. A béketűrôk pedig arra intendôk, hogy amit külsôleg elviselnek, azt belsôleg se fájlalják, nehogy e szép erény áldozatát, melyet külsôleg sértetlenül mutatnak be az úrnak, a gonoszság pestisével belsôleg megrontsák; s annál súlyosabb bűn az emberektôl észre nem vett, de Istentôl látott belsô ellenszegülésük, minél inkább tűrôknek látszanak az emberek elôtt. Felvilágosítandók tehát a béketűrôk, hogy akiket tűrniök kell, azokat szeretni is iparkodjanak: nehogy különben szeretet nélkül lévén a béketűrés, a látszólagos erény a gyűlölet bűnévé fajuljon. Azért midôn Szent Pál azt mondá: A szeretet türelmes, tüstént hozzáadá: kegyes, megmutatva ti. ez által, hogy akik iránt béketűréssel viseltetik, azokat kegyes érzéssel szeretni sem szűnik: Azért midôn ugyanaz a kitűnô tanító a béketűrést ajánlja tanítványainak mondván: Minden keserűség és harag, dühösködés, szóváltás és szitkozódás, minden gonoszsággal együtt legyen távol tôletek (Ef 4, 1); így a külsôket rendbehozva, a belsôkre tér át, és mondja: Minden gonoszsággal együtt; mert hiába a bosszankodás, szóváltás és káromlás külsô kizárása, ha a vétkek anyja, a gonoszság bensônkben fészkel: hasztalan a gonoszság külsô ágainak lemetszése, ha belül a gyökér megmarad s még bújában nô ki. Azért maga az Igazság is így szólt: Szeressétek ellenségeiteket; Jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, e imádkozzatok üldözôitekért és rágalmazóitokért. (Mt 5,44) Erény tehát az emberek elôtt elleneink békés eltűrése, de az Isten elôtt ez csak a szeretettel együtt erény; mert csak azon áldozat kedves az Istennek, melyet az Ô szemei elôtt a jótett oltárán a szeretet lángja gyújt meg. S innét van, hogy azoknak, akik tűrnek, de nem szeretnek, ezt mondja: Mit látod meg a szálkát atyádfia szemében, a gerendát pedig, mely tenszemedben vagyon, nem veszed észre? (Lk 6,41) A türelmetlen felháborodás ugyanis szálka; a szívnek a gonoszsága pedig gerenda a szemben. Amazt ugyanis a kísértet szele hozza mozgásba, ezt pedig a megrögzött gonoszság okozza. Helyes azért e hozzáadás: Képmutató! vesd ki elôbb a gerendát magad szemébôl, és aztán nézz utána, hogy kivedd a szálkát atyádfia szemébôl. (Lk 6,42) Mintha a béketűrés által magát külsôleg szentnek mutató, belsôleg pedig fájdalmat érzô gonosz embernek mondatnék: elôbb vesd el magadtól a gonoszság nehéz terhét, s aztán feddj meg másokat könnyelmű türelmetlenségükért; nehogy míg nem igyekszel a képmutatáson túladni, béketűrésed által nagyobb kárt okozz magadnak. Az is sokszor megtörténik a béketűrôkkel, hogy a viszontagság vagy gyaláztatás elszenvedése idején fájdalmat nem éreznek, s úgy tűrnek külsôleg, hogy szívükben is türelmesek: késôbb azonban eszükbe idézik, amit elôbb szenvedtek, s a fájdalom heve lángra lobbantja ôket, alkalmat keresnek a bosszúállásra, s korábbi béketűrô szelídségüket visszavonva, azt gonoszsággá változtatják. Ezeken úgy segíthet legkönnyebben a lelkitanító, ha a kedélyváltozás okát tudtukra adja. A csalárd ellenség ugyanis kettô ellen indít hadat: az egyiket arra tüzeli, hogy szidalmakkal illesse a másikat; ezt meg arra ingerli, hogy torolja meg a vett bántalmakat. Legtöbbször azonban csak afölött gyôz, akit sikerült rávenni, hogy bántalommal illesse embertársát: a bántalmakat béketűrôen elviselô azonban gyôzedelmeskedik a csábító fölött. Csak a társa ellen felingereltet gyôzvén le tehát, egész erejével a másik ellen fordul; fáj neki, hogy az oly szilárdul ellenáll és gyôzelmet arat; de mivel a szidalmak nyilainak kibocsátásakor ôt megindítani nem sikerült, véget vet kissé a nyílt csatározásnak, s titkos gondolatok besúgása által keresi a rászedésre alkalmas pillanatot. Miután ugyanis a nyílt csatát elvesztette, titkos cselhez folyamodik. Beállván tehát a nyugalom ideje, visszatér a gyôztes lelkébe, s vagy a szenvedett károkat, vagy a méltatlanság súlyos voltát hozza eszébe, s túlozva mindazt, mit szenvednie kellett, azokat tűrhetetlennek tünteti fel elôtte: ezzel oly mértékben megzavarja lelkét, hogy az elôbb nagylelkűen béketűrô személy most a kivívott diadal után fogollyá szégyenül, bánja, hogy meg nem torolta a szenvedett bántalmakat, s keresi a búsás visszafizetés alkalmát. Ki másokhoz hasonlítanak ezek, mint azokhoz, akik a csatatéren vitézségük által diadalt aratnak, késôbb azonban hanyagságuk miatt a város falai között foglyul ejtetnek Kikhez hasonlítanak, ha nem azokhoz, akiket a súlyos kór rohama életben hagy, de az alig észrevehetôleg jövô váltóláz megöli Inteni kell tehát a béketűrôket, hogy a gyôzelem után erôsítsék meg szívüket; s vigyázzanak, mert a nyílt csatában legyôzött ellenség most lelkük védfalai elôtt leselkedik; féljenek az újra jelentkezô betegségtôl, nehogy annál nagyobb öröme legyen a ravasz ellenségnek, ha végül álnokságában a vele sokáig harcolónak kemény nyakára hág. ======================================================================== III./X. fejezet Miképpen intendôk a jóakaratúak és az irigyek Másképp kell inteni a jóakaratúakat, mint az irigyeket. A jóakaratúak intendôk: Ügy örüljenek mások javain, hogy maguk is hasonlókat bírni áhítsanak, Akként dicsérjék szeretettel mások tetteit, hogy azokat utánzással kövessék; nehogy a jelen élet küzdôporondján mások harcainak bár jámbor jóakarói, de csak munkátlan szemlélôi legyenek, s a küzdést elmulasztván, az idô lejártával jutalom nélkül maradjanak, s akkor szomorúan nézzék azok pálmáját, kiknek fáradságos munkája mellett tétlenül állnak. Igaz ugyan, hogy nagyon vétkezünk, ha mások jótettei iránt szeretettel nem viseltetünk. De semmi hasznunk belôle, ha amit szeretünk; tehetségünk szerint nem utánozzuk. Figyelmeztetni kell tehát a jóakaratúakat, hogy ha azt, amit dicsérettel helyeselnek, utánozni nem akarják, akkor csak úgy tetszik nekik az erény szentsége, mint a balga nézôknek a bohózatok hiúsága. Ezek ugyanis dicséretekkel halmozzák a kocsisok és bohócok tetteit, de azért mégsem akarnak olyanok lenni, mint akiket dicsérnek. Megcsodálják a kivívott köztetszést, de azért mégsem akarnak hasonló tetszésben részesülni. Meg kell mondani a jóakaratúaknak, hogy mások tetteit szemlélvén szálljanak magukba és mások cselekedeteiben ne bizakodjanak; ne dicsérjék azt a jót, amit nem akarnak. Súlyos büntetésben fognak ugyanis részesülni, akik nem akarták utánozni azt, amit tetszéssel fogadtak. Az irigyeket pedig inteni kell, fontolják meg: mily vakságban vannak, midôn mások elômenetele közben ôk fogyatkoznak, s mások öröme miatt szomorkodnak. Mily szerencsétlenek, akik mások jobbulása folytán rosszabbakká lesznek; s midôn mások szerencséjét növekedni látják, ôk aggodalmasan gyötörvén magukat, szívük romlása által elvesznek. Vannak- e ezeknél szerencsétlenebbek, kik felebarátjuk sikerein bosszankodva, büntetésül még gonoszabbak lesznek? Pedig ha másokban szeretnék azokat a jótetteket, amelyekkel ôk nem bírnak, ezáltal azokat sajátjukká tennék. Úgy vannak ugyanis egymás között a hívek, mint sok tag egy testben; ezek feladatuk szerint különböznek ugyan egymástól, de kölcsönhatásuk által eggyé lesznek. Így történik, hogy a láb a szemek által lát, a szemek a lábak által járnak; a szájnak a fül, a fülnek a száj jô segítségére; a has a kezeknek, a kezek a hasnak szolgálnak. Tehát már maga a test elrendezése is figyelmeztet, hogy miképp viseljük magunkat. Azért szerfelett helytelen nem aszerint cselekedni, ami vagyunk. Amit ugyanis mi másokban szeretünk, azt bár nem utánozhatjuk, a mienk; amit pedig mások szeretnek bennünk, az övék. Vegyék tehát fontolóra az irigyek, mily hatalmas a szeretet, mely minden személyes fáradságunk nélkül sajátunkká teszi mások fáradságának gyümölcsét. Figyelmeztetendôk az irigyek, hogy midôn nem uralkodnak e szenvedélyükön, ama ravasz ellenség ôsi bűnébe esnek. Errôl mondja az Írás: A halál pedig a sátán irigységébôl jött a világba. (Bölcs 2,24) Ez ugyanis elvesztvén az eget, irigyelte azt a teremtés által alkotott embertôl, s még másokat is kárhozatba taszítván, fokozta önbüntetését. Inteni kell az irigyeket, ne feledjék, mily sok veszélynek vannak kitéve: mert ha szívükbôl ki nem űzik az irigységet, nyílt bűntettekre vetemednek. Káin is, ha irigy szemmel nem nézi testvérének kedvesen fogadott áldozatát, semmiesetre sem gyilkolta volna meg ôt. S ezért írva is van: És tekinte az Úr Ábelre és ajándékaira, de Káinra s ajándékaira nem tekinte. Nagy haragra gerjede erre Káin és beesék az arca. (Ter 4,4-5) Az áldozat miatti irigység volt tehát a testvérgyilkosságnak maghintôje. Mert midôn fájlalta, hogy testvére jobb, mint ô, csakhogy ne lehessen az, megölte ôt. Tudják meg az irigyek, hogy midôn ezen betegség dühöng belsejükben, elvesztik azt a jót is, amit bírni látszanak. Amint írva van: Nyugodt kedély a testnek is épség; a csontok rothadása az irigység. (Péld 14,30)[18] Mi egyebet jelent ugyanis a test, mint némely gyarló és egyszerű, s viszont mit a csontok, mint a nagyszerű tetteket? Sokszor megtörténik, hogy egyesek, mindamellett, hogy szívükben ártatlanok, egyik vagy másik cselekedetükben gyarlóknak tűnnek fel; mások pedig az emberek szeme elôtt nagyszerű tetteket mutatnak fel, de belül mégis a mások elleni irigység rothadása emészti ôket. Erre áll ez a szó: A testnek élete a szív egészsége, -- mert ha szívünkben ártatlanok maradunk, bár külsôleg gyarlóknak is látszunk, gyakran megszilárdulunk. És ez is: A csontok rothadása az irigység, -- mert az irigység miatt az Isten szemében az is semmivé válik, ami az emberek szemében nagyszerűnek látszik. A csontoknak a rothadása az irigység által ugyanis azt jelenti, hogy egyes nagyszerű cselekedetek is elenyésznek. ======================================================================== III./XI. fejezet Hogyan kell inteni az ôszintéket és a ravaszokat Másképpen kell meginteni az ôszintéket, mint a ravaszokat. Meg kell dicsérni az ôszintéket, amiért mindig igazat mondani iparkodnak, de figyelmeztetendôk: ne feledjék, hogy az igazat néha el is kell hallgatniok. Mert amint mindig árt az igaztalannak az ô hazugsága, úgy néha ennek a hallott igazságok vannak kárára. Azért midôn az Úr némely dolgokat elhallgatott a tanítványok elôl, így szólott: Még sok mondanivalóm volna nektek, de most nem vagytok hozzá elég erôsek. (Jn 16,12) Inteni kell tehát az ôszintéket, hogy amint a hazugságot mindig haszonnal mellôzik, úgy az igazságot is mindig haszonnal nyilvánítsák. Inteni kell ôket, hogy az ôszinteséget okossággal párosítsák, s úgy bírják a biztonságot nyújtó ôszinteséget, hogy a körültekintô okosságot se veszítsék el. Azért mondja a nemzetek apostola: Akarom, hogy bölcsek legyetek a jóra és együgyűek a rosszra. (Róm 16,19) Azért az Igazság is inti választottait mondván: Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok. (Mt 10,16.) Mert a választottak lelkében a galambegyszerűséget is kígyószerű okosságnak kell finomítani, s a kígyószerű okosságot is galambegyügyűséggel mérsékelni: hogy az okosság segítségével se félre ne vezettessenek, sem pedig az egyszerűség címén az értelem kiművelésétôl ne húzódozzanak. Viszont az álnokokat figyelmeztetni kell, hogy gondolják meg, mily súlyos következménnyel jár kétszínűségük bűne. Minthogy ugyanis tartanak a rajtakapástól, mindig hamis okokkal mentegetik magukat, s mindig félelemteljes gyanakodások között élnek. Pedig az ôszinteségnél semmivel sem védelmezhetjük biztosabban magunkat, és semmit könnyebben ki nem mondhatunk, mint az igazságot. Mert kemény munkát ad a szívnek a hamisság kényszerű oltalmazása. Mint írva is van: Önnön ajkuk gonoszsága borítsa le ôket! (Zsolt 139,10) Mert amivel most foglalatoskodik, az fogja egykor elborítani; ami most lelkét kellemesen felemeli, egykor a kemény büntetés által szorongatja. Azért mondja Jeremiás: Mert nyelvüket hazug beszédre tanítják, azon fáradoznak, hogy gonoszságot cselekedjenek. (Jer 9,5) Mintha azt mondaná: Kik minden fáradság nélkül az igazság barátai lehettek volna, azon vannak, hogy vétkezzenek: s midôn ôszintén élni vonakodnak, fáradságos munkával pusztulásukat keresik. Mikor ugyanis tetten érik ôket, de leleplezésüket nem akarják, az álnokság takarója alá rejtôzködnek, s elkövetett bűnüket, melyeket már nyilvánosan is tudnak, mentegetni törekszenek: úgyannyira, hogy aki ôket megfeddeni akarja, hamis ámító ködösítés után, gyakran majdnem azt is kénytelen megmásítani, amit már bizonyosnak tartott felôlük. Azért jól mondja a próféta a vétkezô és magát mentegetô lélekrôl Júdea képében: Ott lesz verme a sündisznónak. (Iz. 34,15) A sündisznó az álnok és magát hamisan védelmezô embernek kétszínűségét jelenti; mert ha a sündisznóra valahol rátalálnak, feje, lába, egész teste látható; de alighogy megfogják, tüstént gömbbé húzózkodik össze, lábait berántja, fejét elrejti, s a kézben egyszerre eltűnik az, ami elôbb látható volt. Éppen ilyenek a kétszínűek is, ha rajtakapják ôket bűneiken. A sündisznó feje látható: mert azt is látjuk, miként indult a bűnös vétke elkövetésére. A sündisznónak lábai is láthatók, mert a gonoszság elkövetésének nyoma is ismeretes; s mégis midôn hirtelen mentegetni kezdi magát a kétszínű, lábait berántja: s így gonoszságának minden nyomát hirtelen eltakarja. Fejét behúzza: mert bámulatos önvédelmezésében azt is bebizonyítja, hogy el sem kezdte a rosszat. S végül csak mintegy gömb marad a kézben, mert a dorgáló elvesztvén egyszerre, amit már tudott, a bűnös zárt lelkiismerettel áll elôtte; s bár a gonoszság rajtakapásakor mindent tudott, most az álnok mentegetés félrevezetésétôl rászedve, semmit sem tud az egészbôl. A sündisznónak verme van a gonoszokban: mert az álnok lélek kétszínűségében összehúzván magát az önvédelem sötétségében rejti el magát. Hallják az álnokok, mit mond az Írás: Ki egyenesen jár, bizton jár. (Péld 10,9) A cselekvés ôszintesége ugyanis nagy biztonság. Hallják, mit mond a Bölcs: A fegyelem szent lelke menekül a hamisságtól. (Bölcs 1,5) Hallják, mit mond újra az Írás: Az egyszerűekkel van az ô társalgása. (Péld 3,32)[19] Isten akkor beszélget, midôn jelenlétével megvilágosítja az ember elméjét, titkokat nyilatkoztat ki elôtte. Hogy Ô az egyszerűekkel beszélget, azt jelenti, hogy csak azokat látogatja meg világosságával a mennyei titkok megértésére, akiket a kétszínűség árja el nem homályosított. Különös rossz még a kétszínűekben, hogy gonosz és kétszínű eljárásukkal másokat megcsalván, még dicsekszenek, mintha ôk eszesebbek volnának a többinél; a szigorú számadásra nem gondolván, önkáruk felett örvendeznek a szerencsétlenek. De hallják csak, miként fenyíti ôket Szofoniás próféta isteni erôs figyelmeztetéssel, mondván: Közel van az Úr nagy napja ... harag napja lesz az a nap ... Sötétség és homály napja, felhô és vihar napja, trombita és harsona napja a megerôsített városok ellen és a magas ormok ellen! (Szof 1,14-16) Mi egyebet jelentenek ugyanis az erôs városok, mint a gyanús elméket és a magukat mindig ravasz mentegetéssel körülsáncolókat, kik bármikor is megdorgáltatnak, mindig útját állják az igazság nyilainak? S mi egyebet a magas ormok (minthogy ti. a szegletormokon kettôs fal találkozik), mint a kétszínűeket? Kik kerülvén az igazság egyszerűségét, önmagukhoz kettôs gonoszsággal hajlanak vissza; s ami még rosszabb, a többinél okosabbaknak tartván magukat, kétszínűségük miatt kevélykednek. Az Úrnak napja, a bosszúállás és fenyítés napja száll tehát az erôs városokra és magas ormokra, mert az utolsó ítélet haragja a mentegetôzések által magukat az igazság elôl elzáró szíveket összetöri, s kétszínűségük burkát kettészakítja. Akkor az erôs városok meghódolnak: mert az Istennel dacoló lelkek elkárhoznak. Akkor a magas ormok ledôlnek; mert az álnok kétszínűség eszességében felfuvalkodott szíveket az igazságszolgáltatás ítélete leteríti. ======================================================================== III./XII. fejezet Hogyan kell inteni az egészségeseket és a betegeket Másként kell inteni az egészségeseket, mint a betegeket. Az egészségeseket arra kell inteni, hogy testi épségüket lelki üdvükre fordítsák; nehogy egészségüket rosszra használván, az adományok által rosszabbakká legyenek, s annál súlyosabb büntetést érdemeljenek késôbb, minél kevésbé félnek most az Isten bô adományaival visszaélni. Inteni kell az egészségeseket, hogy az örök üdvösség kiérdemlésének alkalmát el ne szalasszák. Írva van ugyanis: Nekem tetszô idôben meghallgatlak téged, és az üdvösség napján megsegítlek téged. (2Kor 6,2) Inteni kell ôket, nehogy ha most, midôn lehet, nem akarják Isten tetszését megnyerni, majd midôn már akarnák, késô legyen. Mert akiket sokáig hasztalanul hívott a Bölcsesség, végül is elhagyja ôket, mondván: Mivelhogy szóltam és vonakodtatok, mert kinyújtottam kezemet és nem volt, ki odanézzen, és semmibe sem vettétek minden tanácsomat, és nem törôdtetek feddésemmel: Én is nevetek majd romlástokon, s gúnyolódom, ha reátok jô, amitôl féltek. (Péld 1,24-26) És ismét: Akkor hívnak majd engem, de nem hallom, keresnek hajnalban, de meg nem lelnek. (Péld 1,28) Akkor látjuk majd, mily nagy adomány a testi egészség, melyet jóra használni elmulasztunk, midôn már nélküle vagyunk. S hasztalan keressük azt, amit alkalmas idôben hasznunkra nem fordítottunk. Azért helyesen mondja újra Salamon: Hogy életedet (a Vulgata szerint: tisztességedet) másoknak ne kell jen odaadnod, és éveidet könyörtelen valakinek; hogy idegenek ne töltekezzenek vagyonoddal, és keresményed más házába ne jusson, hogy végezetül ne sopánkodjál, mikor lefogyott a húsod és a fested. (Péld 5,9-11) Kik ugyanis a számunkra idegenek, minta mennyei hazából kizárt gonosz szellemek? Miben áll pedig a mi tisztességünk, minthogy agyagból ugyan, de mégis Teremtônknek képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva. Vagy ki volna más a kegyetlen, mint az a lázadó angyal, ki kevélysége által magának is halált szerzett, s elkárhozván, halált hozni még az emberi nemnek sem kegyelmezett? Idegeneknek adja tehát megtiszteltetését, ki Isten képére és hasonlatosságára teremtetvén, a gonosz szellemek gyönyöreinek élvezésében tölti életének napjait. Esztendeit a kegyetlennek adja, ki a gonosz ellenféluralkodónak akarata szerint tölti el életének idejét. Azt is jól teszi hozzá az Írás: Hogy idegenek ne töltekezzenek vagyonoddal, és keresményed más házába ne jusson. Aki ugyanis testi épségét és lelke bölcsességét nem a jóban való elômenetelre, hanem gonoszságra használja, az vagyonával nem a maga lakát, hanem idegenek házait, azaz a tisztátalan lelkek cselekedeteit gyarapítja, bujasága vagy kevélysége által elôidézvén, hogy ôvele is szaporodjék a kárhozottak száma. Helyes ez a hozzáadás; Hogy végezetül ne sopánkodjál, mikor lefogyott a húsod és tested. Mert a testi épség a bűnök által a legtöbbször veszendôbe megy; midôn azonban egyszerre elvész, s a testet különféle bajok gyötrik, a lélek már-már kiköltözni kénytelen, a beteg a sokáig rosszul használt egészséget mintegy a jó élet megkezdésére most visszakéri. Akkor sóhajtoznak az emberek, hogy miért is nem szolgáltak Istennek, midôn hanyagságuk kártevéseit szolgálatukkal már nem tudják jóvátenni. Azért mondja a Zsoltáros: Ha öldökölte ôket, hozzáfordultak. (Zsolt 77,34) A betegek meg arra intendôk, hogy éppen azért tartsák magukat Isten fiainak, mivel a fenyítés ostorcsapásaival tisztogatja ôket. Azért mondja az Úr az angyal által Jánosnak: Én akiket szeretek, azokat megkorholom és megfenyítem. (Jel 3,19) És ismét: Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítéseit, És meg ne und dorgálását, Mert az Úr azt feddi, akit szeret, S azt a fiát sújtja, akit kedvel. (Péld 3,11-12) Azért szól a Zsoltáros is: Bár az igazakat is sok szenvedés ért, Ôket az Úr mindenikbôl kimenti. (Zsolt 33,20) Szent Jób is felkiált fájdalmainak közepette: Ha igaz vagyok, akkor sem járhatok emelt fűvel, Mert telve vagyok csapással és nyomorúsággal. (Jób 10,15) Tudtul adandó a betegeknek, hogy a mennyei hazát tartván sajátjuknak, itt mint idegenben, szükségképen szenvedéseket kell elviselniök. Azért történt, hogy az Úr templomának építésénél künn faragták a köveket, hogy minden zörej nélkül tétessenek helyükre: mi is künn ostoroztatunk, hogy aztán fenyítés nélkül helyeztessünk az Úr templomába; s ami csak fölösleges bennünk, az ütések leválasztják, hogy egykor ama épületben csak a szeretet egysége kössön egybe minket. Figyelmeztetni kell a betegeket, fontolják meg, mily kemény fegyelmezéseket viselnek el a test szerinti fiak a földi örökség elnyeréséért. Mely isteni fenyítésnek büntetése súlyos, midôn általa egyrészt örökkétartó örökséget nyerünk, másrészt pedig az örök kárhozattól is megmenekszünk Azért mondja Szent Pál: Már testi atyáink fenyítôink voltak és féltünk tôlük; vajon nem kell-e még sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk Mert azok kevés napon át, tetszésük szerint fenyítettek meg minket; ez pedig azért, a mi hasznunkra van, hogy megszentelését megnyerjük. (Zsid 12,9- 10) Inteni kell a betegeket, gondolják meg: Amily nagy hasznára van a léleknek a test betegsége, amely. önismeretre vezérel; s amit többnyire feled az egészséges, gyarlóságát is eszébe juttatja: hogy ezzel a kevéllyé fuvalkodott lelket a bajjal küzdô test emlékeztesse állapotára. Jól jelenti ezt (ha akarta volna engedelmesen követni Istennek szavát) az útjában késleltetett Bálaam. Bálaam ugyanis siet kitűzött célja felé, de akadályozza szándékában az állat, amelyen ül. A tiltó szóra leálló szamár ti. meglátja az angyalt, akit az ember nem lát: mert a szenvedésekben elmarasztalt test többnyire az, amely a lélek elé állítja az Istent, kit a lélek, noha a testnél emelkedettebb, nem látott, s ekként az evilágon nagy gonddal elôbbre haladni akaró léleknek akadályt gördít útjába, amíg a vele szemközt jövô láthatatlant meg nem ismeri. S azért jól mondja Szent Péter: Meg is fenyíttetett az balgaságáért: a teherhordó néma állat emberi hangon megszólalva, ellenemre a próféta esztelenségét. (2Pt 2,16) A balga embert tudniillik akkor feddi meg teherviselô barma, midôn a felfuvalkodó lelket a sújtott test emlékezteti alázatosságra. A feddés azonban Bálaamnak nem használt, mert a sereg megátkozására menvén, szavát igen, de szándékát nem változtatta meg. Figyelmeztetni kell a betegeket, vegyék fontolóra: mily hasznosak a testi megpróbáltatások, melyek az elkövetett bűnt eltörlik, s az elkövethetendôknek elejét veszik: s melyek a külsô csapások által megtört lelket a bűnbánat sebeivel tetézik. Amint írva van: Az ütés kék foltja megtisztítja a gonoszokat, És a verés a test belsô részeit. (Péld 20,30)[20] A seb kék foltja ugyanis eltörli a bűnöket, mert a csapások okozta fájdalom mind a gondolattal, mind a cselekedettel elkövetett gonoszságokat eltörli. Hasnak pedig azért szokás nevezni az ember lelkét, mert valamint a has megemészti az ételeket, úgy a lélek is a gondolkodás által eloszlatja a gondokat. S hogy a lélek csakugyan hasnak mondatik, ez a szentírási hely is bizonyítja: Az ember lelke az Úr szövétneke, Mely a bensô minden rejtekét kifürkészi. (Péld 20,27)[21] Mintha mondaná: Az isteni sugallat fénye, midôn az ember lelkébe száll, azt megvilágosítván neki magát megmutatja; bár a Szentlélek eljövetele elôtt csak gonosz gondolatokat hordozott, még azokat sem bírta vizsgálat alá venni. A sebnek kék foltja tehát és a has belsô sérülései eltörlik a gonoszt; mert midôn külsôleg ostoroztatunk, a nyomorúságban lassankint eszünkbe jutnak bűneink, és ami rosszat csak cselekedtünk, az mind szemünk elé került; így bár külsôleg szenvedünk, mégis inkább belsôleg fájlaljuk azt, amit cselekedtünk. Minek az a következménye, hogy a test nyílt sebeinél inkább eltörli bűneinket a hasnak belsô betegsége; mert a fájdalomnak titkos sebe a rossz cselekedetek gonoszságaiból gyógyít ki bennünket. Emlékeztetni kell a betegeket, hogy a béketűrést magukban ápolni akarják, szüntelen szemük elôtt legyen, amit Megváltónk az ô teremtményeitôl szenvedett: sok gyalázatos rágalmat eltűrt; a régi ellenség kezébôl naponkint kiragadván foglyulesett lelkeket, a gúnyolódóktól arcütéseket kapott; az üdvösség vizével mosván meg bennünket, arcát az istentelenek köpdösése elôl nem rejtette el; mint szószólónk az örök kárhozattól szabadítván meg bennünket, az ostorcsapásokat hallgatva tűrte; az angyalok karai közt örök dicsôséget szerezve nekünk, ökölcsapásokat szenvedett; a bűnök gyötrô kínjaitól megmentvén minket, nem vonakodott fejét töviskoronázásra odanyújtani; mennyei édességgel telítvén bennünket, önnön szomját keserű epével enyhítette; ki bár istenségére nézve egy az Atyával, elôtte értünk térdre borul, midôn pedig csúfolva térdet hajtottak elôtte, hallgatott; életet szerezvén a holtaknak. Ô, bár maga volt az Élet, meghalt érettünk. Miért tartaná tehát bárki is oly elviselhetetlennek, hogy az ember csapásokat szenved jen Istentôl bűneiért, mikor Isten oly sok rosszat szenvedett az emberektôl a maga jótéteményeiért? Vagy józan ésszel lehet-e hálátlannak lenni a csapásokért, ha az sem múlt ki csapások nélkül, aki minden bűn nélkül élt közöttünk? ======================================================================== III./XIII. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik félik, vagy akik semmibe sem veszik a csapásokat Másképpen kell meginteni azokat, akik félnek a csapásoktól és ezért jámborul élnek; s másképpen azokat, akik annyira megrögzôdtek a gonoszságban, hogy a csapások alatt sem javulnak meg. A csapásoktól félôket fel kell világosítani, hogy a jelen élet javait ne kívánják túlságosan, hiszen látják, hogy azokkal rendelkeznek a gonoszok is; s a jelen élet bajaitól se meneküljenek úgy, mintha tűrhetetlenek volnának, hiszen nem ismeretlen, hogy e földön többnyire a jókat is sújtják azok. Inteni kell ôket, hogyha igazán mentek akarnak maradni a rosszaktól, az örök büntetésektôl féljenek, s még e félelemnél se állapodjanak meg, hanem hatoljanak fel a szeretet tetôpontjára. Írva van ugyanis: A tökéletes szeretet kizárja a félelmet. (1Jn 4,18) Majd ismét: Nem vettétek ugyanis a szolgaság lelkét, hogy ismét csak féljetek, hanem vettétek a gyermekkéfogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba (Atyánk!). (Róm 8,15) Ezért tanít így az Apostol: Ahol az Úr lelke, ott a szabadság. (2Kor 3,17) Ha tehát valakit csak a rettegett büntetés tart vissza a rossztól, az távol van a léleknek igazi szabadságától. Mert ha a büntetéstôl nem félne, vígan tenné a rosszat. Nem ismeri tehát az a lélek a szabadság kegyelmét, akit még béklyójában tart a félelem szolgasága. A jót ugyanis önmagáért kell szeretni, s nemcsak a büntetéstôl való félelem miatt azt cselekedni. Mert aki a büntetéstôl való félelembôl teszi a jót, az azt akarja: bár ne lenne mitôl félnie, hogy aztán szabadon tehesse a rosszat. Az pedig a napnál világosabb, hogy az Isten elôtt bűntelenségét elveszíti az, aki akárcsak titkon is kívánsággal vétkezik. Ellenben azokat, akiket a csapások büntetései sem fékeznek meg gonoszságaikban, annál keményebben kell megtámadni, minél inkább megrögzöttek a rosszban. Megvetés nélkül kell fölöttük méltatlankodni és kétségbeejtés nélkül felettük pálcát törni: úgy, hogy a mutatott kétségbeesés félelmet, az adott intés pedig reményt ébresszen bennük. Kímélet nélkül hirdessük tehát nekik az ellenük szóló isteni végzéseket, hogy az örök büntetés intése önismeretre vezérelje ôket. Hallják meg, miként teljesedett be rajtuk, ami írva van: Bár törôvel zúzod az ostobát mozsárban -- akár a darát -, Mégsem hagyja el balgasága. (Péld 27,22) Ezek ellen panaszkodik a Próféta az Úr elôtt, mondván: Te megverted ôket, de nem fájlalják. (Jer 5,3) Ezért mondja az Úr: Megölöm és széjjelszórom népemet, És mégsem térnek vissza utaikról. (Jer 15,7) Majd ismét: És a nép nem tért meg Ahhoz, aki ôt megverte. (Iz 9,13) Ezért panaszkodik a Próféta az ostorozók nevében, mondván: Gyógyítottuk Babilont, de nem gyógyult meg (Jer 51,9) Gyógyíttatik ugyanis Babilon, de mégsem gyógyul meg, midôn a gonoszságok zűrzavarában tévelygô ember hallja a dorgálás szavait, s érzi a csapások ostorait, de mégis vonakodik az üdvösség biztos útjára visszatérni. Azért a fogságban levô és megtérni nem akaró zsidónépet ilyen szemrehányással illeti az Úr: Salakká lett elôttem Izrael háza; ezek mindnyájan réz és ón, vas és ólom a kemence közepén. (Ez 22,18) Mintha kifejezetten ezt mondaná: Megtisztítani akartam ôket a nyomorúságok tüze által, s ezüstté vagy arannyá kívántam volna tenni, de a kemencében rézzé, ónná, vassá és ólommá változtak: mert a szorongatásban sem jóra, hanem a gonoszra hajlottak. A rezet ugyanis ha megütik, minden fémnél hangosabban szól. Aki tehát a csapások alatt zúgolódó szavakra fakad, az rézzé vált a kemencében. A mesterségesen elôállított ón pedig ezüst szírit játszik. Aki tehát képmutató a Csapások között, az ónná lett a kemencében. Vasat az forgat kezében, aki embertársa ellen leselkedik. Az tehát a vasa kemencében, aki a csapások alatt sem veté le a mások ellen törô gonosz szándékát. Az ólom a többi fémnél súlyosabb. Ólommá változott tehát a kemencében, kit annyira lenyomott bűnének súlya, hogy még a csapások alatt sem emelkedik felül földi vágyain. Azért mondja újra az Írás: Sok munkába és izzadsága került, de felette sok rozsdája nem ment ki belôle még a tűz által sem. (Ez 24,12) A bűn rozsdájától való megtisztításunkra a csapások tüze látogat bennünket; mi azonban a tűzben sem veszítjük el a rozsdát akkor, amikor még a szenvedések között sem hagyjuk el a bűnt. Azért mondja újra a Próféta: De hiába olvasztott az olvasztó, Gonoszságaink el nem vesznek. (Jer 6,29) Tudnunk kell pedig, hogy akik. a csapások alatt is javulatlanok maradnak, azokat néha kedveskedô rábeszéléssel kell meghódítani. Sokszor ugyanis, akit a kínok meg nem javítanak, a jóságos intés véget vet gonoszságának: valamint sok betegnél is megtörtént, hogy akit az erôs gyógyszerek használata meggyógyítani nem bírt, a langyos víz helyrehozott; s vannak sebek, amelyeket felvágással nem lehet begyógyítani, de olajborogatással be szoktak hegedni. A kemény gyémántot is hasztalan csiszoljuk vassal, viszont a bakkecskék lágy vérében puhává válik. ======================================================================== III./XIV. fejezet Hogyan kell inteni a hallgatagokat és a bôbeszédűeket. Másképpen kell meginteni a túlzottan hallgatagokat és másképpen a bôbeszédűeket. A szerfölött hallgatagok meggyôzendôk, hogy midôn egyes bűnöket vigyázatlanul kerülnek, titokban nagyobbakba esnek. Sokszor ugyanis mérték felett megfékezvén nyelvüket, annál zajosabban szólnak szívükben. Úgy hogy minél keményebb ôrizet alatt tartják a magukra kényszerített némaság által gondolataikat, annál inkább dúlnak-fúlnak lelkükben. Ezek rendszerint annál többet engednek meg maguknak, minél nagyobb biztonságban vélik magukat, minthogy kívülrôl minden megrovás elôl biztosítva vannak. Az ilyen lélek néha kevélységre gerjed, és akiket beszélni hall, mint gyarlókat lenézi. S midôn testi száját, zárva tartja, nem is veszi észre, hogy kevélykedvén mennyire feltárja szívét a bűnöknek. Nyelvét ugyanis megfékezi, lelkét meg szabadjára ereszti: s saját haszontalanságára nem figyelvén, minél inkább titokban, annál inkább mértéktelenül ítélget önmagában másokat. Intendôk tehát a módfelett hallgatagok, hogy ne csak azt törekedjenek tudni, milyeneknek mutassák magukat külsôleg, hanem inkább azt, milyeneknek kell lenniök belsôleg: hogy inkább féljenek gondolataik miatt a titkos ítélôbírótól, mint beszédeikért embertársaik feddésétôl. Írva van ugyanis: Figyelmezz, fiam, bölcsességemre, Hajtsd füledet okosságomra, Hogy óvatos légy, És ajkad megôrizze a tudást. (Péld 5,1- 2) Mert semmi sem oly tünékeny bennünk, mint a szív, amely annyiszor eltávozik tôlünk, ahányszor gonosz gondolatok árasszák el. Azért mondja a Zsoltáros is: És bátorságom is elhagyott engem (Zsolt 39,13). Azért mondja lelki összeszedettségében: Azért merített szolgád bátorságot arra, hogy ezzel az imádsággal forduljon hozzád. (2Kir 3,27) Midôn tehát a gondolatot ôrizet alá veszik, megkerül a tünékeny szív. Midôn a szerfelett hallgatagokat valami kis méltatlanság éri, annál hevesebb fájdalmat éreznek szívükben, mivelhogy nem mondják el, amit szenvednek. Mert ha nyíltan elbeszélnék a szenvedett bántalmakat, szívükbôl száműzetnék a fájdalom. A zárt sebek ugyanis erôsebben kínoznak. Mert kieresztetvén a benn erjedô genny, a sebnyitás fájdalma gyógyulást hoz. Tudniok kell tehát a szerfelett hallgatagoknak, hogy bajaikban nem nyitván szólásra ajkukat, növesztik fájdalmukat. Éppen azért inteni kell ôket, hogyha embertársukat önmaguk mértékével szeretik, a dorgálást, ha arra ok van, ne hallgassák el. A szó gyógyereje ugyanis mindkettôn segít: azon is, aki a rosszat elköveti és most dorgálást kap; de azon is, aki a rosszat szenvedi, mert megnyittatván sebe, a fájdalom csökken. Aki látja embertársának rossz eljárását és hallgat, az mintha megnézné a sebet, de nem ad rá gyógyszert; s ez -- bár tehette volna -, nem gyógyítván a sebet, a halál okozója lesz. A nyelvet tehát okosan kell fékezni, de nem feloldhatatlanul lekötni. Írva van ugyanis: A bölcs ember hallgat, míg el nem jô ideje (Sir 20,7): azaz kellô idôben félbeszakítva a hallgatást és okosan beszélve, másoknak hasznát elômozdítja. És ismét írva van: Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak. (Préd 3,7) Okosan kell ugyanis a beszéd és hallgatás váltakozásának idôpontját megválasztani, nehogy midôn fékezni kellene nyelvünket, oktalanul szót szaporítsunk, vagy midôn haszonnal beszélhetnénk, restül némák legyünk. Helyes latolgatással mondja a Zsoltáros: Tégy Uram lakatot szájamra, Reteszt ajkam ajtajára. (Zsolt 140,3) Nyitható és zárható ajtót kér tehát és nem falat a szájára. Tanuljuk meg mi is jól, hogy az okosan fegyelmezett szájat kellô idôben nyissuk meg, vagy csukjuk be hallgatásra. Viszont a bôbeszédűeket inteni kell, hogy vegyék észre, mennyire lekerülnek az igaz útról, midôn sok szóbeszédbe elegyednek. Az ember szíve ugyanis a korlátok közé szorított vízhez hasonlóan, felfelé törekszik, odasiet vissza, ahonnét leszállott; korlát nélkül hagyva pedig, haszontalanul ömlik szét a földön. Aki ui. kiszakítván magát a hallgatás ellenôrzése alól, felesleges beszédbe ereszkedik, akkor mindmegannyi folyón keresztül szétömleszti magát. Nem is képes tehát önismeretére magába szállani, mert a sok zagyvaság által elszórakozva, az összeszedettségtôl megfosztja magát. S mivel nincs tartóerô, ami körül fogná, egészen ki van szolgáltatva a leselkedô ellenségnek. Ezért van írva: Város, melyen rést ütöttek és már fala sincsen: Ilyen a férfi, aki beszédében nem tud magán uralkodni. (Péld 25,28) Amely szív- várost ugyanis nem vesz körül a hallgatás fala, tárva van az ellenség elôtt; s midôn beszédjével kivetíti önmagát, ezzel megmutatja az ellenfélnek védtelenségét. Az ellenfél annál könnyebben gyôz felette, mivel szószátyársága által önmaga ellen harcol. Legtöbbször lépcsôzetesen bukik el egészen a tunya lélek; ha a hiábavalóktól nem óvakodunk, utoljára már vétkes szavakra fakadunk; elôbb ugyanis csak mások beszédének elmondásával tetszelgünk, utána rágalmazni kezdjük azokat, akikrôl beszélünk, végre pedig nyílt szidalmazásban törünk ki. Így vettetnek el a rossz ösztönzések, támadnak a veszekedések, gyújtatnak meg a gyűlölség fáklyái, s kialszik a szívek békesség. Ezért jól mondja Salamon: Ki a vizet kiereszti, a civódás feje. (Péld 17,14)[22] A vizet kiengedni ui. annyi, mint a nyelvet bô beszédre megnyitni. Ellenkezôleg jó értelemben is mondatik: A bölcs férfi szájában a szavak olyanok, mint a mély víz. (Péld 18,4) A vizet kiengedô tehát kútfeje a civódásoknak, mert aki meg nem zabolázza nyelvét, az szétrombolja az egyetértést. Ellenben pedig írva van: Aki elhallgattatja a bolondot, haragot enyhít. (Péld 26,10) Hogy pedig a fecsegô ember nem maradhat az igazság egyenes útján, bizonyítja a Próféta, mondván: Ne legyen maradása az országban a szájhôsnek. (Zsolt 139,12) Azért mondja Salamon is: Sok beszéd nem marad hiba nélkül. (Péld 10,19) Azért mondja Izaiás: S az igazságosság nyugalmat terem (Iz 32,13): Ez azt jelenti, hogy elvész a lélek megigazultsága, ha nem óvakodik a sok beszédtôl a száj. Azért mondja Szent Jakab: Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, nem fékezvén nyelvét, hanem megcsalva önszívét, annak hiábavaló a vallásossága. (Jak 1,26) Azért mondja újra: Legyen minden ember gyors a hallásra, de késedelmes a szólásra. (Jak 1,19) És ismét a nyelv erejérôl szóltában mondja: Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. (Jak 3,8) Az Igazság maga is int bennünket, mondván: Minden hiábavaló szóról, melyet szólnak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. (Mt 12,36) A hiábavaló szó az, amit igazi szükség, vagy jó szándék nélkül mondanak, ha tehát már a hivalkodó szóról is kötelezô a számadás, elgondolhatjuk, mily büntetés vár a már bűnös szavak által is vétkezô szószátyárokra. ======================================================================== III./XV. fejezet Hogyan kell inteni a resteket és a hirtelenkedôket Másképpen kell meginteni a resteket és másképpen a hirtelenkedôket, Amazok meggyôzendôk: vigyázzanak, nehogy késlekedésükben egészen elhagyják a jót, amit véghezvinni akarnak; ezeket pedig inteni kell, hogy vigyázatlan elhamarkodottságukban a kelleténél elôbb cselekedvén a jót, érdemük csökkenésnek legyen kitéve. Adjuk tehát tudtukra a resteknek, hogy sokszor a cselekvésre alkalmas idô elmúltával már nem tehetjük meg, amit szeretnénk. Mert ha a tunyaságot kellô tűz lángra nem lobbantja, a tunyaság lassankint erôre kapva, még a jó utáni vágy is kihal. Azért nyíltan mondja Salamon: A tunyaság mély álomba merít. (Péld 19,15) A rest ugyanis még érzékelvén, mintegy ébren van, semmit sem dolgozván azonban elernyed. Azért mondja pedig az Írás, hogy a restség álmot hoz, mert ahol megszűnik a jóratörekvés, lassankint még a helyes érzés ébersége is elenyészik. Helyes ez a hozzáadás: És a tunya lélek megéhezik. (Uo.) Mert aki az odafent valók után nem fáradozik, tunyaságában itt lent keres tápot kívánságainak: s midôn magasztosabb vágyak nem lelkesítik, úgy alacsony kívánságok éhsége gyötri; s mivel a munka fegyelmének kötelmétôl húzódozott, éhségében a gyönyörök élvezetének veti oda magát. Azért írja újra Salamon: Az igaztalan nap- nap után áhít és kíván. (Péld 21,26)[23] Azért az Igazság is tisztának mondja azt a hajlékot, amelybôl egy lélek kiment; de azt, többekkel visszatérve, azért foglalhatja el újra, mert benne tunyálkodás van. (Mt 12,44-45) Sokszor a tunya tennivalóit elmulasztván, nehézségekkel szokott elôállni, másrészt baj beálltától fél: s elhitetvén magával, hogy ettôl vagy attól méltán retteg, oda lyukad ki, hogy nem ok nélkül tétlenkedik. Jól mondja neki Salamon: A tunya a hideg miatt elhagyja a szántást; ezért nyáron koldul, de nem adnak neki. (Péld 20,4) Hideg idô címén nem szánt a rest, midôn tunya munkátlanságban heverve, elmulasztja a köteles jót. Hideg miatt nem szánt a rest, midôn kicsiny bajtól félvén, igen nagy munkát hagy abban. Erre vonatkozik az: Koldul nyárban és nem adatik neki. Mert aki most nem fárad a jóban, az ítélet forró napjának feltűntekor hiába fog a mennybe kívánkozni, s így minden nélkül maradván, nyárban fog koldulni. Jól mondja neki újra Salamon: Ki folyton a széljárást lesi, sohasem vet; Ki mindig a felhôket nézi, nem jut aratáshoz. (Préd 11,4) Mi egyebet jelent ti. a szél., mint a gonosz szellemek okozta kísértést S mi egyebet a széltôl kergetett fellegek, mint a gonosz emberek ellenkezéseit Szelek kergetik a fellegeket, azaz a tisztátalan lelkek izgatják fel a gonosz embereket. Aki tehát a szelet figyeli, nem vet; s aki a felhôket nézi, soha sem arat; mert aki a gonosz szellemek kísértéseitôl, vagy a gonosz emberek üldözéseitôl fél, az sem most a jó cselekedetek magvát el nem veti, sem a jövôben a visszafizetés kévéit nem aratja. A hebehurgyák ellenben idô elôtt cselekedvén a jót, érdemüket lerontják, és gyakran a jó kellô megkülönböztetése híján rosszat cselekesznek. Ezek nem veszik jól észre, hogy mit, mikor kell tenniök, s többnyire késôn látják be, hogy nem kellett volna cselekedniök. Kiknek mintegy hallgatóinak jól mondja Salamon: Fiam! Semmit se cselekedjél megfontolás nélkül, akkor nem kell a tett után bánkódni. (Sir 32,24) És ismét: Szempillád a lábad élé tekintsen! (Péld 4,25) A szempillák a lépések elôtt járnak, midôn cselekedeteinket okos megfontolás elôzi meg. Mert aki mellôzi az okos elôrelátást, az lépteit szembecsukva teszi meg, s bár halad az úton, de a megfontolás hiánya miatt célt nem érve kimerül, hiszen a jó látás tanácsadásával nem figyeli, hová irányítsa cselekvése lépteit. ======================================================================== III./XVI. fejezet Hogyan kell inteni a szelídeket és a haragosakat Másként kell meginteni a szelídeket, mint a haragosakat. Sokszor ui. a szelídek elöljárókká tétetvén, tunya aluszékonyságba esnek. S túlzottan engedékeny szelídségükben a szükséges szigor helyett puhákká válnak. A haragosak ellenben, ha vezetéshez jutnak, valahányszor csak a harag felizgatja kedélyüket, alattvalóik békés nyugalmát is megkeverik. Indulatra ragadtatván, nem is tudják, mit szenvednek tôlük mások. S ami még rosszabb, sokszor azt hiszik, hogy ösztönszerű haragjuk igaz buzgóság. Midôn ekként a bűnt erénynek tartják, félelem nélkül halmoznak bűnt-bűnre. A szelídek tehát gyakran tunya hanyagságban lustálkodnak; a haragosak pedig vélt buzgóságukban tévednek. Amazok erényéhez titkon odatársul a bűn; emezek pedig lángoló erénynek tartják bűnüket. Intendôk tehát amazok, hogy óvják magukat attól, ami közel esik hozzájuk, ezek pedig vigyázzanak arra, ami bennük rejtôzködik; amazok tudják jól észrevenni, amijük hiányzik, ezek pedig amijük van. A szelídek legyenek tevékenyebbek, a haragosak kárhoztassák a felháborodást. Intsük meg a szelídeket, hogy helyes buzgóságra törekedjenek; a haragosakat, hogy a buzgóságot, amelynek birtokában hiszik magukat, szelídséggel párosítsák. Azért jelent meg a Szentlélek is galamb és tűz alakjában: mert akiket betölt, azokat galambszelídekké és láng buzgalmúakká változtatja. Nem teljes tehát a Szentlélekkel, aki vagy szelíd nyugalmában elfeledkezik a buzgalom hevérôl, vagy pedig lángoló buzgalmában elveszti a szelídség erényét. Amit jobban meg magyarázunk talán, ha Szent Pál tanítását elôhozzuk; aki két, és egyformán szent tanítványának különbözô módokat ajánl az igehirdetésében. Timoteust intvén ui., így szól: Ints, kérj, feddj, minden türelemmel és tudománnyal. (2Tim 4,2) Titust pedig így inti: Ezt beszéld, erre buzdíts, ekképpen feddj, teljes határozottsággal. (Tit 2,15) Honnan van az, hogy ily különbözô tanítást ad tanítványainak, s egyiknek az erélyt, másiknak a béketűrést ajánlja az igehirdetésbon, minthogy Titust szelídebb, Timoteust kissé hevesebb természetűnek ismerte? Azért hevíti amazt lendületre, ennek hevét pedig a béketűrés szelídségével mérsékli. Annál a hiányt pótolja, ennél a túltengésben lévôt elvonja. Azt ösztönzi, ezt fékezi. Az Egyháznak eme nagy munkása ugyanis az egyik szôlôvesszôt öntözgeti, hogy nôjön, viszont a másikat, a buján fejlôdôt nyesegeti: nehogy vagy elmaradván a fejlôdéstôl, gyümölcsöt ne hozzanak, vagy kelleténél túl nôve, a hozottakat is elveszítsék. De egészen más harag az, mely a buzgóság színe alatt jelentkezik és ismét más, mely a jogszerűség legkisebb érve nélkül kelt zavart. Amaz ui. köteles területén lépi túl a határokat, ez pedig hozzá nem tartozó dolgokon gerjed fel. A türelmetlenek és haragosok között az a különbség, hogy azok a mások által okozott bántalmakat vonakodnak elszenvedni, ezek pedig másokat szoktak bántalmakkal illetni. Mert a haragosok az ôket kikerülôket is üldözik, a veszekedésre okot szolgáltatnak, s örülnek a támadt civakodásnak: ezeket legkönnyebben úgy javíthatjuk, ha haragjuk elsô kitörésében kerüljük ôket. Felháborodottságukban ugyanis nem hallgatnak meg, de ha lecsillapodtak, annál szívesebben veszik az intést, minél inkább szégyenlik magukat, hogy nyugodtan tűrtük ôket. A dühösség mámorában ellenben bármi jót is adnánk elô nekik, azt mind rossznak látják. Azért Abigail is helyesen hallgatta el a részeg Nábál elôl, hogy mi rosszat cselekedett, kijózanodása után azonban ugyancsak helyesen mondá meg azt neki. (1Kir 25,37) Most már képes volt megismerni a rosszat, amit részegen nem értett volna meg. Amikor pedig a haragosok úgy támadnak meg másokat, hogy lehetetlen ôket kikerülni, akkor nem hangos veszekedéssel, hanem óvakodással vegyes tisztelettel kell velük szembeszállni. Jól megvilágítja ezt Abner példája. Midôn ennek ugyanis Azael oktalan hirtelenkedéssel neki támadt, ez. történt: Ismét szóla tehát Abner Azaelnek: Térj vissza, ne kergess, hogy ne legyek kénytelen téged a földreszegezni, mert akkor nem emelhetném fel arcomat Joáb, fivéred elôtt. Ám ô semmibe sem vevé szavát és nem akara letérni. Abner erre dárdája végével úgy lágyékon sújtá, hogy a dárda keresztül hatolt rajta, s ô ott helyben meghalt. (2Kir 2,22-23) Kit jelképezett Azael, ha nem azokat, akiket a heves düh hirtelenkedésre ragad? Kiknek dühös rohamától annál inkább kell óvakodnunk, minél esztelenebbül törnek ki. Azért Ábner, kinek neve a fordításban az ,,atya világossága'', szintén futott; a tanítók nyelve is, mely az Isten világosságának hirdetôje, midôn valakit a haragtól elragadtatva lát, nem támad a haragvóra szavai nyilával, hogy ne ülje meg az esztelent. Ha azonban a haragosok nem akarnak lecsendesedni és Azaelként üldözik, eszeveszetten kergetik embertársukat, a dühösködôket lecsillapítani szándékozónak sem szabad haragra gyulladnia, hanem nyugalmat mutasson; egyet-mást azonban okosan felemlíthet, amivel oldaltámadást intéz a dühöngô ellen. Hiszen Abner is, megállván üldözôje elôtt, nem elölrôl, hanem hátradobott dárdával döfé ôt keresztül. Karddal levágni valakit annyi, mint nyilvános dorgálással vele szembeszállni. Fordított dárdával átdöfni az üldözôt annyi, mint nyugodtan megérinteni a dühösködôt és kíméletesen legyôzni. Azael tüstént meghal: mert a felháborodott elmék, érezvén a kíméletes bánásmódot és egyben a nyugodtan felhozott érvektôl meggyôzetvén, elállnak haragjuktól. Akik tehát gyöngéd intés hatására fordulnak el haragjuktól, azok mintegy kard nélkül halnak meg. ======================================================================== III./XVII. fejezet Hogyan kell inteni az alázatosakat és a kevélyeket Másként kell meginteni az alázatosakat és másként a kevélyeket. Azokkal megismertetendô reményük tárgyának igazi értéke, ezekkel pedig a földi dicsôség hiábavalósága, melyet a látszat ellenére sem bírnak igazában. Tudják meg az alázatosak, hogy örökkévaló az, amit óhajtanak, s múlékony az, amit megvetnek; a kevélyek pedig, hogy múlandó az, amit bírni akarnak és örökkévaló az, amit elveszítenek. Hallják az alázatosak magának az Igazságnak tanító szavát: Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik (Lk 18,14). Hallják az alázatosak: A dicsôség elôtt alázatosság jár (Péld 15,33). Hallják a kevélyek: Romlás elôtt kevélység jár, És bukás elôtt a lélek fennhéjazása (Péld 16,18). Hallják az alázatosak: Kire tekintek tehát Arra aki szegény, Aki megtört lelkű s aki beszédeimet féli (Iz 66,2). Hallják a kevélyek: Mit kevélykedik a por és hamu (Sir 10,9)? Hallják az alázatosak: Felséges az Úr és rátekint az alázatosakra (Zsolt 137,6); hallják a kevélyek: De messzirôl megismeri a felfuvalkodottakat (Uo.). Hallják az alázatosak, hogy az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Ô szolgáljon. (Mt 20,28) Hallják a kevélyek: Minden bűn kezdete ugyanis a kevélység (Sir 10,15). Hallják az alázatosak: Megalázta magát, engedelmes lett a halálig (Fil 2,8). Hallják a kevélyek, ami vezérükrôl van megírva: Ô a király minden kevély állat felett (Jób 41,25). Bukásunk oka tehát az ördög kevélysége, megváltásunk eszközlôje pedig az Isten alázatossága. Ellenségünk ui. bár a teremtmények között alkottatott, minden teremtmény fölé akart eljutni; Megváltónk pedig mindenek felett álló lévén, mindenek között kicsinnyé alázódott. Mondjuk meg tehát az alázatosaknak, hogy midôn magukat megalázzák, Isten hasonlatosságára emelkednek; a kevélyeknek pedig, hogy midôn felfuvalkodnak, a lázadó angyal követôivé lesznek. Mi hitványabb tehát a felfuvalkodásnál, mely midôn felfelé irányítja szívünket, az igazi nagyság magaslatáról taszít le bennünket? S mi fenségesebb az alázatosságnál, mely bár lefelé nyom, a mindenek Teremtôjéhez emeli lelkünket? Különösen fontolóra veendô: Némelyeket az alázatosság látszata, másokat pedig a kevélység nem ismerése csal meg. Sokszor magukat alázatosnak tartókban oly félelem van, amilyennel emberek iránt viselkedni nem szabad; a kevélyek pedig gyakran szabadszájúak nyilatkozataikban. A megfeddendô bűnöket amazok elhallgatják, mert félnek, s mégis azt hiszik, hogy az alázatosság hallgatásuk oka; emezek pedig kevély türelmetlenségbôl kifolyólag nyilatkoznak, s mégis azt gondolják, hogy az egyenesség szabad nyíltsága beszél belôlük. Azokat az alázatosság színébe burkolt félelem tartja vissza a gonoszság megfeddésétôl; ezeket a nyíltság álarca alatt, féktelen kevélység ragadja olyasmi megdorgálására, amit vagy éppen nem, vagy enyhébben kellene megfeddeniök. Azért is a kevélyeket inteni kell, hogy kelleténél jobban ne legyenek nyíltak a szólásban; az alázatosakat pedig, hogy tartsanak mértéket az emberektôl való félelemben: nehogy vagy amazok az igazság védelme helyett kevélységüket gyakorolják, vagy emezek kelletén túl akarván magukat az emberekhez alkalmazni, kénytelenek legyenek vétkeiket is tisztelni. Szem elôtt kell tartani, hogy a kevélyeket legtöbbször sikeresebben feddjük meg, hogyha a feddô szavakat szelíd dicséretekkel enyhítjük. Rámutatandó a bennük található jóra, vagy ennek hiányában annak a lehetôségére: s csak akkor irtandók a bennük visszatetszô hibák, midôn már a hallgatásra készségessé tettük ôket, elôrebocsátva a jókat, amelyek tetszenek. Mert a szilaj lovakat is elôbb szelíden simogatjuk kezünkkel, hogy aztán annál inkább, még korbács által is hatalmukba hajtsuk azokat. S a gyógyszerek keserű serlegébe édes mézt vegyítünk, hogy a kellemetlen, de hasznos keserűség ne azonnal legyen érezhetô: midôn pedig az édesség a nyelvet megcsalja, a keserűség a halálos betegségtôl megszabadítson. A kevélyek dorgálásakor tehát a dorgálás elejét dicséretekkel elegyítsük: hogy így midôn szívesen fogadják a jót, amit szeretnek, a feddést is bevegyék, amit gyűlölnek. Sokszor eredményesebben beszélhetjük rá e kevélyeket a jóra, ha elômenetelüket inkább nekünk, mint a maguk számára mondjuk hasznosnak, s ha inkább érettünk, mint önmagukért kívánjuk, hogy megjavuljanak. Könnyen hajlik ui.: a jóra a kevély, ha azt hallja, hogy engedékenységével másnak használ. Azért Mózes is, bár Isten volt az, ki ôt a pusztában a felhôoszlop által vezette, mégis midôn Hobábot, rokonát a pogányságból megtéríteni, s a Mindenható szolgájául megnyerni akarta, így szólt: Ím elindulunk arra a helyre, amelyet nekünk fog adni az Isten; jer velünk, s jót teszünk veled, mert jót ígért az Úr Izraelnek. Az felelé neki: Nem megyek véled, hanem visszatérek szülôföldemre. Ám ô mondá: Ne hagyj el minket; te ugyanis tudod, hol kell tábort ütnünk a pusztában, légy tehát vezetônk (Szám 10, 29-31). Pedig nem az út ismeretlensége aggasztá Mózest, ki isteni sugallatból még a jövôlátás adományát is megkapta, kit külsôkép az oszlop vezetett, belsôleg pedig elegendôképpen oktatott az Úr, miután oly gyakran társalgott vele. Hanem mint okos ember a kevélytôl vigasztalálást kért, hogy azt visszaadhassa; útmutatóul szólította fel, hogy az élet útját megmutassa neki. Azt tette tehát, hogy kevély hallgatója könnyen hódoljon meg jóraintô szavának azért, mert nélkülözhetetlennek véli magát; s midôn azt hinné, hogy ô tanítójának vezére, éppen akkor hajaljon meg az oktató szavak elôtt. ======================================================================== III./XVIII. fejezet Hogyan kell inteni a makacsokat be az állhatatlanokat Másként kell meginteni a makacsokat és másképpen az állhatatlanokat. Amazok figyelmeztetendôk, hogy többet tartanak maguk felôl, mint amit valóban érnek, s ezért mások tanácsát el nem fogadják; emezeknek pedig megmondandó, hogy személyük túlzott aláértékelésével nem sokat adnak magukra s így könnyelműségükben rövid idôközönként változtatják nézeteiket. Amazokkal közlendô, hogyha mindenki másnál jobbnak nem tartanák magukat, nem helyeznék önítéletüket mindenki másnak a tanácsa elé: emezekkel pedig, hogyha volna egy kis önbizalmuk, korántsem hányná ôket úgy ide-oda a változandóság szele. Amazoknak mondja Szent Pál: Ne legyetek bölcsek a magatok szemében (Róm 12,16). Ezek pedig ezt hallhatják: Ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása (Ef 4,14). Amazokról Salamon így szól: Bizony enni fognak útjuk gyümölcsébôl és jóllaknak saját terveiktôl (Péld 1,31). Emezekrôl pedig ugyanô ezt mondja: A balgák szíve azonban nem ilyen! (Péld 15,3).[24] A bölcsek szíve ui. jelenti a következetességet önmagához; mert engedvén a jótanácsnak, állhatatosan megmaradt a jóban. A bolondok szíve pedig következetlen; mert változandóságban különféle alakot öltvén fel, sohasem marad az, ami volt. S amint egyes bűnök másoktól születnek, úgy ôk is másokat szülnek; s jó tudnunk, hogy úgy irthatjuk ki azokat legkönnyebben javítómunkánk által, ha forrásukat kezdjük kiszárítani. A makacsság ti. kevélységbôl, az állhatatlanság pedig könnyelműségbôl származik. Inteni kell tehát a makacsokat, hogy ismerjék el kevélységüket és iparkodjanak magukat legyôzni. Nehogy midôn mások okos tanácsának hódolni vonakodnak, belsôleg a kevélység foglyaivá legyenek. Inteni kell ôket, hogy jól figyeljenek az Atyával mindig egyakaratú Emberfiának szavaira, aki akaratunk megtörésére jó példát adván így szólt: Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, ki engem küldött. (Jn 5,30) S hogy méginkább ajánlja ezt az erényt, az utolsó ítélet napján is ehhez való alkalmazkodását ígéri, mondván: Nem cselekedhetem én magamtól semmit; amint hallok, úgy ítélek. (Uo.) Micsoda lélekkel szegezheti tehát valaki magát szembe másnak az akaratával, midôn az Isten és Emberfia bizonyítja, hogy Ô még akkor sem fog magától ítélni, midôn hatalma dicsôségének kimutatására jelenik majd meg? Ellenben az állhatatlanokat inteni kell, hogy megfontoltan szilárdítsák önakaratukat. Akkor fogják ugyanis magukban az állhatatlanság hajtásait kiszárítani, ha elôbb kiirtják a könnyelműség gyökereit szívükbôl: mert szilárd épületet is csak úgy lehet emelni, ha elôbb az alapozáshoz szükséges szilárd talajról történik gondoskodás. Ha tehát elôbb a könnyelműséget ki nem irtjuk, a felfogás állhatatlansága nem törik meg. Mely könnyelműségtôl menynyire ment volt Szent Pál, maga bizonyítja, mondván: Mivel tehát ezt akartam, könnyelmű voltam-e? Avagy amit tervezek, test szerint tervezem-e, úgyhogy nálam majd Igen van, majd Nem? (2Kor 1,17) Mintha kifejezetten azt mondaná: Azért nem hajt ide s tova a változandóság szele, mert nem vagyok rabja a könnyelműség bűnének. ======================================================================== III./XIX. fejezet Hogyan kell meginteni a mértékteleneket és az önmegtartóztatókat Másképpen kell meginteni a mértékteleneket és másképpen az önmegtartóztatókat. Amazok vétkét ugyanis a túlzott bôbeszédűség, tettekben a könnyelműség és a bujaság; emezekét pedig gyakran a türelmetlenség, máskor meg a kevélység kíséri. Ha ugyanis a torkosok túlzott bôbeszédűségbe nem esnének, az a dúsgazdag, akinek az a híre, hogy naponkint fényesen lakmározik, nem érezne nyelvén oly égetô fájdalmat, mondván: Atyám, Ábrahám! könyörülj rajtam és küldd el Lázárt, hogy vízbe mártva ujja hegyét hűsítse meg nyelvemet; mert kínlódom e lángban. (Lk 16,4) E szavak eléggé mutatják, hogy naponkint vendégeskedvén, többször vétkezett nyelvével, s bár egész teste tűzben van. fôleg nyelvét óhajtotta enyhíteni. Hogy továbbá a torkosságnak a cselekedetbeli könnyelműség a társa, bizonyítja a Szentírás, mondván: Aztán leüle a nép enni és inni, majd nekiálla játszani. (Kiv 32,6) Ezeket, torkosságuk gyakran bujaságra viszi: mert amikor a zabálás megtölti a gyomrot, egyúttal a bujaság ösztökét is felébreszti. Az alma kívánására az elsô ember érzékiségét felizgató s a bűn hálójába kerítô ravasz ellenségnek is azért szól így az Isten: Mellen és hason fogsz kúszni (Ter 3,14); mintha kifejezetten ez mondatnék neki: A gondolát és falánkság által fogsz az emberi szíveken uralkodni. Hogy a torkosságot bujaság szokta követni, bizonyítja a Próféta, ki nyílt beszédébe titkokat rejt, mondván: Jeruzsálem falait lerombolta a szakácsok fejedelme. (Jer 39,9)[25] A szakácsok fejedelme ugyanis a gyomor, amelynek nagy gonddal szolgálnak a szakácsok, hogy azt gyönyörthozó ételekkel megtöltsék. Jeruzsálem falai pedig a mennyei béke után áhítozó lélek erényeit jelentik. A szakácsok fejedelme lerontja Jeruzsálem falait; mert midôn a gyomrot zabálása megtölti, a lélek erôit a bujaság leigázza. Viszont, ha az önmegtartóztatókat türelmetlenség nem tenné oly sokszor nyugtalanokká, Péter midôn azt mondja: Szolgáljátok hitetekkel az erényt, az erénnyel pedig a tudományt, a tudománnyal pedig a mértékletességet (2Pt 1,5); bizonyára nem sietne hozzáadni: A mértékletességgel pedig a béketűrést. (2Pt 1,6) Elôrelátta ugyanis, hogy az önmegtartóztatók béketűrésben fognak szűkölködni, s azért inté ôket, hogy azt szerezzék meg. Hasonlóképen, ha az önmegtartóztatók néha kevélységbe nem esnének, nem mondaná Szent Pál: Aki nem eszik, az evôt ne ítélje meg. (Róm 14,3) Ugyanô másokhoz szólván, midôn az önmegtartóztatás erényével dicsekvôket megrója, így szólt a dicsekvôkrôl: A bölcsesség látszatát keltik az önkényes Istentisztelettel, az alázatoskodással, a testsanyargatással, de nincs bennük semmi megbecsülni való, sôt csak az érzéki test kielégítésére szolgálnak. (Kol 2,13) Itt megjegyzendô, hogy e fejtegetésben az Isten babonás tiszteletével hasonlítja össze az alázatosság látszatát a kiváló tanító, mert míg kelleténél jobban megtöri valaki testét az önmegtartóztatás által, kívül ugyan alázatosnak látszik, de belül éppen ezen alázatossága miatt kevélykedik. S ha nem fordulhatna elô felfuvalkodás az önmegtartóztatás erénye miatt, a kérkedô farizeus nem számítaná azt be oly nagy érdemül magának, mondván: Kétszer böjtölök hetenként. (Lk 18,12) Vigyázzanak tehát a mértéktelenek, hogy míg a gyönyöröket keresik az élelemben, a bujaság tôre meg ne ejtse ôket, s vegyék fontolóra, hogy a habzsolás által mily könnyen oktalan beszédre, s könnyelműségbe eshetnek; s míg elpuhultan szolgálnak gyomruknak, a bűn vészes tôrébe kerülnek. Annál inkább eltávozunk ugyanis második szülônktôl, minél inkább megújítjuk az elsônek esését, mértéktelenül nyújtván kezünket az étel után. Az önmegtartóztatókat viszont szüntelen éberségre kell inteni, nehogy a torkosság bűne elkerülésének erényébôl még nagyobb bűnök jöjjenek létre, s míg testüket sanyargatják, lelkükben türelmetlenségre fakadjanak és így a test meghódítása ne lehessen többé erény azért, mert közben a gôg a lelket legyôzi. Néha az önmegtartóztató haragját elnyomván, titkos örömet érez; ebbôl azonban a bűnöktôl nem ôrizkedô vigyázatlanság lesz, s így az önmegtagadás értéke elvész. Azért jól mondja a Próféta: Íme, böjtötök napján is saját akaratotok találtatik. (Iz 58,3)[26] S kissé alább: Perlekedés és versengésre böjtöltök és ököllel verekedtek. (4. vers) A vágyóképesség (akarat) ugyanis az örömnek, az ököl a haragnak a kifejezôje. Hasztalan töri meg tehát az önmegtartóztatás a testet, ha a lélek rendetlen indulatoknak alá vetve, bűnökben fetreng. Inteni kell még a megtartóztatókat, hogy mértékletességüket egyrészt se ne csökkentsék, de másrészt ne is higgyék, hogy az valami rendkívüliség a Láthatatlan Bíró mérlegén: hogy nagy érdemnek számítván azt be maguknak, szívükben felfuvalkodjanak. Azért mondja ugyanis a Próféta: Vajon az-e a böjt, amelyben én kedvemet lelem? ... Törd meg az éhezônek kenyeredet, s a szűkölködôket és a bujdosókat vidd be házadba. (Iz 58,5,7) Ne feledjük tehát, hogy csekély értékű a megtartóztatás erénye, ha nem jár más erényekkel karöltve. Azért mondja Joel: Szenteljetek böjtöt (Joel 2, 15). Böjtöt szentelni ti. annyi, mint más megkívántató erények gyakorlása által a test megtartóztatását Isten elôtt kedvessé tenni. Intendôk az önmegtartóztatók, ne feledjék, hogy az Isten elôtt akkor kedves megtartóztatásuk, ha a szűkölködôknek adják azt, amit maguktól megvonnak. Mert halljuk csak, mit mond az Úr a Próféta által: Amikor böjtöltetek és sírtatok az ötödik és hetedik hónapban ezalatt az esztendô alatt, vajon nekem böjtöltetek-e? És amikor ettetek és ittatok, vajon nem sajátmagatoknak ettetek-e és sajátmagatoknak ittatok- e? (Zak 7,5-6) Nem Istennek, hanem önmagának böjtöl az, aki amit egy idôre megvon gyomrától, nem adja a szegényeknek, hanem megôrzi gyomrának a késôbbi idôre. Hogy tehát vagy amazoknak lelkivilágát a torkosság meg ne tompítsa, vagy emezeket a sanyargatott test kevélységre ne bírja, azok hallják meg az Igazság e szavait: Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjenek szíveitek a tobzódásban és részegségben és az élet gondjai között. (Lk 21,34) Itt mindjárt üdvös félelmet is gerjeszt bennünk az Úr, mondván: És hirtelen meg nem lepjen ama nap. Mert tôr gyanánt fog az lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. (Lk 21,34-35) Hallják ezek: Nem az szennyezi be az embert, ami szájába be megyen hanem, ami a szájból ki jön, az szennyezi be az embert (Mt 15,11). Hallják azok: Az eledel a gyomorért van, s a gyomor az eledelekért; Isten pedig ezt is, tesz minket kedvessé Isten elôtt (1Kor 8), ismét: Nem tobzódásban és részegeskedésben. (Róm 13,13) És újra: Pedig az étel nem tesz minket kedvessé Isten elôtt (1Kor 8,8). Hallják ezek: A tisztáknak minden tiszta: a beszennyezetteknek, a hitetleneknek semmi sem tiszta. (Tit 1,15) Hallják azok: Ezeknek ... Istenük a hasuk, s dicsekvésük az, ami a szégyenük. (Fil 3,19) Hallják ezek: Egyesek elszakadnak a hittôl. (1Tim 4,1) S kissé alább: Akik azt mondják, hogy tilos a házasság, hogy tartózkodni kell egyes eledelektôl, holott azokat azért teremtette az . Isten, hogy hálát adva élvezzék ôket a hívôk, akik megismerték az igazságot. (1Tit 4,3) Hallják azok: Jobb, ha nem eszel húst és nem iszol bort, .... ami miatt testvéred megütközik, megbotránkozik, vagy meginog. (Róm 14,21) Hallják ezek: Élj egy kis borral, gyomrod gyakori gyengélkedései miatt. (1Tim 5,23) Hogy így azok tanulják meg a tartózkodást az ételek utáni rendetlen vágyódástól, ezek pedig az Istennek általuk nem kívánt teremtményeit ne merészeljék ócsárolni. ======================================================================== III./XX. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik sajátjukat elosztják, és hogyan azokat, akik a másét elragadják Másként kell meginteni azokat, akik könyörületesen szétosztják a sajátjukat; s másképpen azokat, akik még e másét is el akarják ragadni. Az irgalmas szívvel sajátjukat szétosztók figyelmeztetendôk, hogy nagykevélyen többnek ne tartsák magukat azoknál, akiknek adományt nyújtanak; s jobbaknak ne véljék magukat csak azért, mert eltartják a többieket. A ház ura ugyanis különféle csoportba és hatáskörökbe osztja a szolgákat, egyeseket elöljárókul, másokat alattvalókul rendel. Azoknak parancsolja, hogy a szükséges dolgokat a rászorulóknak kiosszák, ezeknek, hogy a kapott dolgokat elfogadják. S mégis gyakran az elöljárók megbuknak, az alattvalók pedig a gazda kegyében maradnak. Haragot vonnak magukra a sáfárok, s minden bántás nélkül maradnak a mások gondnoksága alatt állók. Arra kell tehát inteni az irgalmas szívvel a sajátjukból adakozókat, ne feledjék, hogy az Egek Ura ôket földi alattvalóik gondnokaivá rendelte, s alázatosak legyenek az adakozásban, tudván, hogy amit elosztanak, az a másé. A kapott javak kiosztása közben gondolják meg, hogy ôk mások szolgálatára rendeltettek, s ne kevélység, hanem a félelem szállja meg szívüket. Azért jól vigyázzanak arra, hogy a reájuk bízottakat igazságosan osszák ki: nehogy akiknek nem kellene, azoknak adjanak, akiknek kellene, azoknak nem, akinek kevesebb kellene, annak sokat, akinek sokat kellene adniok, annak keveset adjanak; hogy meggondolatlanságukban haszontalanul el ne pazarolják javaikat; hogy késlekedésükkel a kérôket károsan ne gyötörjék, hogy már itt a földön ne óhajtsák viszonoztatni jótettüket; hogy adományuk ékességét a mulandó dicséret kívánása meg ne semmisítse; ne tapadjon szomorúság ahhoz, amit adakoznak; hogyha jól adakoznak, fölötte ne örvendjenek, és semmit se tulajdonítsanak maguknak, ha mindent jól megtesznek is, nehogy különben mindent megtévén, mindent elveszítsenek. S hogy az adakozás erényét ne tulajdonítsák maguknak; íme, mit mond az Írás: Ha valaki szolgálatot tesz, mintha azon erôvel tenné, amelyet Isten oszt ki. (1Pt 4,11) Hogy a jócselekedeteknek mértéken túl ne örvendezzenek, hallják a Szentírás szavait: Mikor mindent megtesztek, ami nektek parancsolva volt, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, ami kötelességünk volt azt cselekedetük. (Lk 17,10) Hogy az adakozás szomorúság nélkül történjék, íme, ezt olvassuk: Mert Isten a jókedvű adakozót szereti. (2Kor9,7) Az adakozásból ne történjék múlékony dicséret kívánása, s ezért szól az Írás: Ne tudja a balkezed, mit cselekszik jobbkezed. (Mt 6,3) Azaz, hogy a kegyes adományozáshoz ne járuljon földi dicsôség, s a jótékonykodáshoz ne társuljon kegyhajhászat. A jótettek viszonzásának kívánása ellen ezek a szent Írás szavai: Mikor ebédet vagy vacsorát szerzel, ne hívjad barátidat és testvéreidet, se rokonaidat és gazdag szomszédaidat, nehogy ôk is viszont meghívjanak és visszaadják neked; hanem mikor lakomát adsz, hívd meg a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat. És boldog leszel, mivel nem tudják viszonozni neked. (Lk 14,12- 14) A lassú helyett a gyors adakozást parancsolja a szent Írás: Ne mondd barátodnak: ,,Menj és jöjj vissza, Majd holnap adok!'' Holott tüstént adhatnál. (Péld 3,28) Hogy a bôkezűség ürügye alatt vagyonukat haszontalanul el ne pazarolják, így köti szívükre az Írás: Aki szűken vet, szűken is arat. (2Kor 9,6) Midôn kevés elég, ne adjanak sokat, mert aztán nem bírván elviselni szegény sorsukat, maguk is türelmetlenségre fakadnak, mint az Írás mondja: Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságtok, hanem egyenlôség szerint, most a ti bôségtek pótolja azoknak szűkölködését, hogy az ô bôségük is pótolja majd a ti szűkölködésteket. (2Kor 8,13-14) Ha ui. az adakozó nem bírja elviselni a nélkülözést, s mégis sokat von el magától, akkor önmagát kergeti a türelmetlenségbe. Elôbb tehát béketűrô lélekre kell szert tenni, s akkor adakozzunk sokat, vagy akár mindent: nehogy, ha a bekövetkezô hiányt egyensúlyozatlanul tűrjük, az adakozás is jutalom nélkül maradjon, s a lelket veszélybe sodorja a fellépô zúgolódás. Hogy, akiknek legalább valamicskét kellene adni, ne bocsássák el semmi nélkül maguktól, hallják az Írás szavait: Mindenkinek, aki kér tôled, adj. (Lk 6,30) Hogy akiknek semmit se kell, azoknak még valamicskét se adjanak, szól az Írás parancsa: Adj a jónak, de ne fogadd be a bűnöst, Tégy jót az alázatossal, de ne adj az istentelennek. (Sir 12,5-6.) És ismét: Szolgáld fel kenyeredet és borodat az igaz temetése alkalmával, de a bűnösökkel ne egyél és ne igyál belôle. (Tób 4,18) A bűnösökkel osztja meg ui. kenyerét és borát, aki a gonoszoknak azért, mert gonoszok, segítséget nyújt. Amint a világ gazdagai közül is néhányan, míg Krisztus szegényeit, éhségben hagyják gyötrôdni, addig a bohócokat pazar bôkezűséggel táplálják. Aki pedig a bűnös szűkölködôvel, nem úgy mint bűnössel, hanem mint emberrel, megosztja kenyerét, az korántsem a bűnöst, hanem az igazi szegényt táplálja, mert nem a bűnt, hanem az igazi szegényt szereti benne. Azokat, kik irgalmas szívvel sajátjukat ki osztják, inteni kell még, vigyázzanak, hogy az elkövetett bűnöket alamizsnával megváltván, újonnan jóváteendôket ne kövessenek el, s bűneikért pénzt osztogatván azt ne gondolják, hogy büntetlenül vétkezhetnek, s Isten igazságossága megvásárolható. Mert ti.: Több a lélek, mint az étel, és a test, mint a ruha. (Mt 6,25) Aki tehát ételt vagy ruhát ad a szegényeknek, de amellett lelki vagy testi gonoszság szennyezi ôt, az kevesebb jót tett és több rosszat, mert sajátját Istennek, önmagát pedig az ördögnek adta. Ellenben azokat, akik még a másét is elrabolni törekszenek, inteni kell, jól figyeljenek, mit mond az ítéletre jövô Üdvözítô: Éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam és nem adtafok nekem italt, idegen voltam és nem fogadtatok be engem, mezítelen és nem ruháztatok engem, beteg és fogságban voltam és nem látogattatok meg engem. (Mt 25, 42-43) Ezekhez még ezt bocsátja nekik elôre: Távozzatok tôlem átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ô angyalainak. (Mt 25,41) Íme, ezek nem hallják azt, hogy rablásokat vagy másvalami erôszakoskodásokat követtek el, és mégis az örök kárhozat tüzére jutnak. Ebbôl lehet következtetni, hogy mily kárhozattal fognak sújtatni a másét elragadozók, ha már ennyire bűnhôdnek azok, akik sajátjuk megtartásában oktalanok voltak. Gondolják meg, mily büntetés jár ki az elvett jószágért, ha a ki nem osztott is ily kárhozatot szerez. Vegyék fontolóra, mit érdemelhet az elkövetett jogtalanság, ha oly fenyítést von maga után a szeretetszolgálat elmulasztása. Midôn másokét elrabolni akarják, hallják mit mond az Írás: Jaj annak, aki halmozza azt, ami nem az övé! Vajon meddig gyűjti maga ellen a sűrű sarat? (Hab 2,6. Fösvény módra sűrű sarat maga körül vonni annyi, mint a földi vagyont a vétek tehertételével együtt felhalmozni. Midôn bôvíteni akarják földi otthonukat, hallják, mit mond az Írás: Jaj, nektek, kik házat házhoz raktok, Szántóföldet szántóföldhöz ragasztotok, Míg csak hely vagyon! Talán bizony ti magatok laktok-e csak az országban? (Iz 5,8) Mintha azt mondaná: Meddig terjesztitek ki birtokaitokat ti, kik e közös világon sorstársként senkit sem akartok elviselni? Az összefogottakkal szemben ugyan csak nyomást fejthettek ki, de mindig találtok olyanokat, kiket magatok elôtt kiszoríthattok. Midôn kincsszaporításra áhítoznak, hallják az Írás szavait: Ki pénzre éhez, nem telik be pénzzel, s aki szereti a gazdagságot nem veszi annak hasznát. (Préd 5,9) Akkor gyümölcsözne az ui. neki, ha nem szeretvén azt, bôkezűen adakozni akart volna belôle. De aki szeretetében magának kuporgatja, az természetesen semmi gyümölcsét nem fogja annak látni. Midôn hirtelen gazdagok akarnak lenni, hallják, mit mond az Írás: Ki azonban siet meggazdagodni, nem marad bűntetlen (Péld 28,20): aki ui. nagyon tör a meggazdagodásra, az a bűn elkerülésével nem gondol, s madárként esik tôrbe, midôn vágyteljesen a földi vagyon megszerzésére nézvén, nem veszi észre, micsoda bűnnek kerül a hurokjába. A földi jólét után óhajtozók és a másvilági kárvallást feledôk hallják az Írás szavait: Az örökséget, melyet eleinte siettetnek, Nem áldják a végén. (Péld 20,21) Ez életben indulunk útnak, hogy az utolsó napon részesei legyünk az áldásnak; aki tehát már kezdetben öröklésre törtet, annak az utolsó napon áldásban nem lesz része: mert midôn gonosz fösvénysége miatt már itt akar meggazdagodni, odaát az örök apai örökségbôl kiesik. Midôn becsvágyóan sokan igen sokra törekszenek, hallják mit mond az Írás: Pedig mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? (Mt 16,26) Mintha kifejezetten ezt mondaná az Igazság: Mit használ az embernek, ha a kívüllévôket mind sajátjának mondhatja is, önmagát pedig elveszti? Sokszor könnyebben javíthatjuk meg a ragadozók kapzsiságát, ha intéseinkkel megmutatjuk nekik, mily mulandó a jelen élet, továbbá, ha oly embereket idézünk emlékezetükbe, akik sokáig kínlódtak ebben a világban, hogy meggazdagodjanak, gazdaságukban azonban nem sokáig maradhattak; mert amit gonoszságuk apránkint és hosszú ideig gyűjtött össze, azt a gyors halál egyszerre és hirtelen elragadta; s nemcsak hogy mind itt hagyták az elorozott javakat, hanem gonosztettük terheit is magukkal vitték az ítéletre. Ezeknek példájára figyeljenek tehát, akiket kétségtelenül maguk is elítélnek szóval, s így e nyilatkozat után magukba szállván, szégyelljék utánozni azokat, akiket maguk is elítélnek. ======================================================================== III./XXI. fejezet Miképpen kell inteni azokat, akik a másét nem kívánják, de a magukét is megtartják; s akik a magukét elosztják, de mindamellett a másét elragadják. Másképpen kell meginteni azokat, akik sem a másét nem kívánják, sem a magukét nem osztják el; s másképpen azokat, akik a magukét is elosztják és a másét is elragadják. Azokat, akik a másét sem bántják, de a magukét sem osztják el, inteni kellene: feledjék, hogy a föld, melybôl vétettek, minden emberrel közös, és éppen ezért közösen hozza a föld termékeit is mindannyiunk számára. Hasztalanul tartják tehát magukat bűnteleneknek azok, kik az Isten közös adományát magukénak foglalják le, kik midôn a vett javakból nem adakoznak, vétkesek embertársuk pusztulásában; mert annyi embert ölnek meg úgyszólván naponkint, ahány elhaló szegénynek segélyét rejtegetik. Mert midôn a szűkölködônek segélyt nyújtunk, sajátját adjuk vissza és nem a magunkéból adakozunk; inkább jogos tartozásunkat rójuk le, mintsem irgalmasságot cselekszünk. Azért maga az Igazság is az irgalmasság okos gyakorlásáról így szólott: Vigyázzatok, hogy igazságtokat ne cselekedjétek az emberek elôtt. (Mt 6,1) S ezzel egyetértôleg énekli a Zsoltáros is: A szegényeknek bôven osztogat, Igazsága örökre megmarad. (Zsolt 111,9) Midôn ui. a szegényekkel gyakorolt adakozásról szólott, inkább akarta azt igazságosságnak, mint irgalmasságnak nevezni; mert valóban igazságos dolog az, hogy a közös Úr mindenkinek szánt adományát közösen használják. Azért mondja Salamon: Az igaz pedig nem szűnik meg adakozni. (Péld. 21,26) Inteni kell ôket: jól figyeljenek fel arra is, hogy a szigorú gazda még azt is sajnálja a gyümölcstelen fügefától, hogy a földet foglalja. Akkor foglalja el ui. a fügefa a földet haszontalanul, midéin a zsugoriak azt, amivel sokak javára lehettek volna, felhasználatlanul maguknál tartogatják. Akkor foglalja a gyümölcstelen fügefa a földet, midôn azt a helyet, melyet másvalaki a jócselekedetek napja által művelhetett volna, az esztelen a restség árnyával fog be. Ezek néha azt szokták mondani: A nekünk adottakat használjuk, e másét nem bántjuk, s ha mindjárt az irgalmasság cselekedeteit nem is gyakoroljuk, de semmi rosszat nem cselekszünk. Ám azért beszélnek így, mert szívüket az égi tanítás elôl elzárják. A bíborba és bársonyba öltözött és naponkint fényesen lakomázó evangéliumi dúsgazdagról szintén nem olvassuk, hogy a másét elrabolta volna, hanem csak azt, hogy gyümölcstelenül használta a sajátját, és holta után is nem azért jutott a pokol büntetôhelyére, mert valami tilosat cselekedett, hanem mert mértéktelenül használta a megengedett élvezeteket. Figyelmeztetendôk a zsugoriak: tudják meg, hogy elsô igazságtalanságuk Isten ellen irányul, mert az ôket minden jóval megáldónak az irgalmasság legkisebb áldozatát sem viszonozzák. Ezért mondja a Zsoltáros: Senki sem adhat Istennek váltságdíjat magáért. Sem árat élete váltságáért. (Zsolt 48,8-9.) Váltságdíjat adni ui. annyi, mint az elôbb nekünk nyújtott kegyet jótettel viszonozni. Azért kiált fel János, mondván: De a fejsze immár a fák gyökerére van téve; azért minden fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágatik és tűzre vettetik. (Lk 3,9) Akik ártatlanoknak tartják magukat csak azért, mert a másét nem bántják, villanjon eszükbe a közeli fejszeütés és ébredjenek fel oktalan biztonságuk álmából: hogy midôn a jócselekedetek gyümölcsét teremni elmulasztják, ez élet után, mint valami fa, gyökerestôl ki ne irtassanak. Ellenben azokat, akik a magukét is elosztják, és más tulajdon elidegenítését is gyakorolják, inteni kell, hogy ne kívánják magukat adakozóknak feltüntetni, hogy a jó látszata ellenére rosszabbakká legyenek. Ezek ui. esztelenül osztván el sajátjukat, nemcsak zúgolódó türelmetlenségbe esnek -- mint már feljebb mondottuk -, hanem a szükségtôl kényszerítve, még fösvényekké is válnak. Ki szerencsétlenebb ezeknél, kiknek adakozásából fösvénység származik, s a bűn termése mintegy az erény magvetésébôl sarjad ki? Ezeket tehát elôször arra kell inteni, hogy tudják a sajátjukat megkímélni, és utána a másét nem bántani. Míg ugyanis a bűn gyökere, a pazarlás ki nem írtatik, addig az ágakon burjánzó fösvénység tövise sem szárad el. Ha tehát a birtokkezelést jól rendbe hozzák, a lopásra vezetô alkalom is megszűnik. S majd akkor oktassuk ki ôket a sajátjuk irgalmas szétosztására, ha már tudják, hogy az irgalmasság, jóságos cselekedeteit a lopás gonoszságával egyesíteniök nem szabad. Erôszakkal szerzik meg ui. azt, amit irgalmasan osztanak el. Egészen más azonban bűneinkért irgalmasságot cselekedni, és más az irgalmasság gyakorolt hatása végett vétkezni: amit már semmiként sem nevezhetünk irgalmasságnak; mert soha nem lesz abból édes gyümölcs, amit a gyökér mirigye már keserűvé tett. S ez az oka, hogy az Úr még az áldozatokat is rosszalja, midôn a Próféta által így szól: Mert én, az Úr, az igazságot szeretem. És az égô áldozatban is gyűlölöm az igazságtalan szerzeményt. (Iz 61,8) Majd ismét így szól: A gonoszok áldozatai utálatosak, Kivált, ha gonosz tettért viszik. (Péld 21,27) Az ilyenek még azon felül gyakran a szegényektôl vonják el azt, amit Istennek adnak, Mily fenyítéssel utasítja el ôket az Úr, bizonyítja a Bölcs, aki így szól: Mint, aki fiút áldoz atyja szeme láttára, Olyan, ki szegények vagyonából áldoz. (Sir 34,24) Vagy lehet-e valami iszonyúbb, mint a fiú halála atyja szemei elôtti Az mutatja, mily haraggal fogadja az Úr az ilyen áldozatot, hogy haragja a fiától megfosztott atya fájdalmával nyer összehasonlítást. S mégis az ilyenek csak azt szokták mérlegre tenni, amit adnak, arra azonban nem gondolnak, hogy mennyit oroznak. Csak érdemeiket számítgatják, s bűneiket fontolgatni nem akarják. Hallják tehát, mit mond az Írás: Aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta. (Agg 1,6) Azt ui. látjuk, amikor lyukas erszénybe beletesszük a pénzt, de azt nem látjuk, midôn elveszítjük. Akik tehát csak azt nézik, menynyit adakoznak, de nem fontolják meg, mennyit rabolnak, lyukas erszénybe teszik érdemeiket: mert midôn ezeket egybegyűjtvén reményteljes bizalommal függesztik rájuk szemüket, észrevétlenül elveszítik azokat. ======================================================================== III./XXII. fejezet Hogyan kell inteni az egyenetlenkedôket és a békeszeretôket Másképpen kell meginteni az egyenetlenkedôket és másképpen a békeszeretôket. Az egyenetlenkedôket inteni kell, vegyék biztosra, hogy bármilyen erényesek is, ha mellôzik a békés egyetértést felebarátaikkal, nem válhatnak lelki emberekké. Írva van ui.: A lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség (Gal 5,22). Aki tehát a béke fenntartását nem ápolja, az a lélek gyümölcsét teremni vonakodik. Azért mondja Szent Pál: Mert midôn köztetek féltékenység és versengés vagyon, nem vagytok-e testiek? (1Kor 3,3) Majd ismét: Törekedjetek békességre mindenkivel szemben és a megszentelôdésre, mely nélkül senki sem fogja meglátni az Istent (Zsid 12,14). Ugyanazt sürgeti megint: Igyekezzetek megtartani az egyetértést a béke kötelékével. Egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménységre szólít (Ef 4,3-4). A hivatás egy reményének elérése tehát nem valósulhat meg, ha nem történik annak keresése az embertársakkal egyetértésben. Gyakran azonban némelyek, midôn valami különös adományban részesülnek, kevélykedvén az egységet, mely még nagyobb adomány, elvesztik: Mint például valaki a torkosság megzabolázása által, másoknál jobban fékezi testét, már nem tatja magát egynek azokkal, akiket a megtartóztatásban fölülmúl. Aki azonban a megtartóztatást elszakítja az egységtôl, fontolja meg, a zsoltáros intelmét, aki így szál: Dicsérjétek ôt dobbal és énekkarral[27] (Zsolt 150,4). A dob ui. a száraz bôr megütésével ad hangot. Az énekkarban pedig az egyesült hangok zengenek. Aki tehát testét sanyargatja, de az egységet felbontja, dobbal ugyan dicséri az Istent, az együttesben azonban nem magasztalja Ôt. Gyakran pedig, midôn némelyeket nagyobb tudományuk tesz kevélyekké, ezek a többiektôl elkülönítik magukat, s minél többet tudnak, az egyetértés erényétôl is annál inkább eltávolodnak. Hallják tehát ezek, mit mond az Igazság: Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek (Mk 9,49). A só ui .békesség nélkül nem erény, hanem az elkárhozás elôidézôje. Nagyobb tudás birtokában ugyanis, nagyobb a bűn is; s épp azért fog menthetetlenül büntetést érdemelni, mert ha akarta, okosságában a bűnt el is kerülhette volna. Helyesen mondja ezeknek is Szent Jakab: De ha keserű irigység van bennetek és visszavonás szívetekben: ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Mert ez nem felülrôl jövô bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi. Az a bölcsesség pedig, amely felülrôl származik, elôször is szemérmes, azután békeszeretô (Jak 3,14-15,17). Szemérmes, mert tisztánlátó; békességes pedig, mert társaitól a kevélység által nem különbözi el magát. Figyelmeztetendôk az egyenetlenkedôk, hogy mindaddig, míg ôk embertársaikkal egyenetlenségben élnek, Isten elôtt a jócselekedetek áldozatával nem kedveskedhetnek. Írva van ui.: Ha ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije, hagyd ott ajándékodat az oltár elôtt, s eredj megbékülni atyádfiával, s akkor menj, ajánld fel ajándékodat (Mt 5,23-24). E parancsból lehet következtetni, mily nagy azoknak a bűne, akiknek áldozata visszavettetik. Míg ugyanis a következô jócselekedet az elôzô rossztetteket is megsemmisíti, gondoljuk meg, mily nagy rossz az egyenetlenség, amely gyökeres kiirtása elôtt a jót bekövetkezni nem engedi. Meg kell inteni az egyenetlenkedôket, hogyha már az égi parancsok elôl bezárják füleiket, legalább a hozzánk közelebbi rétegek felé nyissák ki lelki szemeiket, s lássák, hogy gyakran az ugyanazon fajtájú madarak elválaszthatatlan társaságban repkednek együtt, s a barmok nyájban legelnek. Mert ha jól figyelünk, maga az egységet követô, bár nem eszes természet is megmutatja, mily rosszat követ el az eszes lény egyenetlenkedésével, midôn szántszándékkal elvesztegette azt, amit amaz természeti ösztönénél fogva megôriz. Ellenben a békeszeretôket inteni kell, vigyázzanak, hogy kelletén túl meg ne szeressék a birtokukban levô földi békességet és így az örökkévalóra eljutni ne áhítozzanak. Mert nyugodt helyzet mellett rendesen súlyos az a kísértés, hogy a kellemes dolgok birtokában nem áhítjuk azt, ami hiányzik, s a jelenvalókban való gyönyörködés feledteti az örökkévalókat. Miért is maga az Igazság, midôn a földi békét a mennyeitôl megkülönbözteti, s tanítványait a jelenvalótól a másvilágira utalta, így szólt: Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom nektek (Jn 14,27). Mulandót hagyok, de örökkévalót adok. Ha tehát az ittenihez kötjük szívünket, sohasem jutunk el a másikhoz. Úgy bírjuk tehát a jelenvaló békességet, hogy szeressük is, e meg is vessük: nehogy módfelett szeretvén, a lelket a bűn megejtse. Azért is meg kell inteni a békeszeretôket, hogy a földi béke túlzott szeretete miatt az emberek romlottságát minden megóvás nélkül ne hagyják, s egyetértvén a gonoszakkal, Teremtôjük békességétôl magukat el ne szakítsák: nehogy midôn külsôképen félnek az emberekkel meghasonlani, az isteni szövetséget felbontsák. Vagy az e világi béke nemde csak nyoma az örök békességnek? Lehet-e hát nagyobb oktalanság, mint szeretni a porban levô nyomokat, de nem szeretni azt, akitôl azok származnak? Ezért nem akart a gonoszokkal egyetértésben élni a minden erejét a belsô béke fenntartására fordító Dávid, mint maga bizonyítja mondván: Uram, ne gyűlöljem-e azokat, akik gyűlölnek téged? És ne utáljam-e ellenségeidet Teljes gyűlölettel gyűlölöm ôket. Ellenségeim lettek (Zsolt 138,21-22). Teljes gyűlölettel gyűlölni az Isten ellenségeit annyi, mint bennük az embert szeretni, de a cselekedeteket megfeddeni: gonosz erkölcseiket megróni, de életüknek használni. Vegyük tehát fontolóra, mily bűn az, felhagyni a dorgálással és a gonoszakkal békességben élni, miután a nagy próféta mintegy áldozatul ajánlja fel Istennek, hogy az ô nevéért ellenségei lettek a gonoszok. Azért van az, hogy a kardokkal övezett Lévi nemzetség keresztül menvén a táboron egy bűnösnek sem kegyelmezett, ami által az Úrnak szentelte kezeit. Ezért Phinees mit sem törôdve vétkes polgártársai kegyével, agyonszúrta a madianitákkal bűnözôket; szent felindulásában így engesztelte az Úr haragját. Ezért szól így maga az Igazság is: Ne véljétek, hogy békét jöttem hozni a földre; nem jöttem békét hozni, hanem kardot (Mt 10,34). Mert ha oktalan barátságra szövetkezünk a gonoszokkal, a bűn rabjává leszünk. Azért az elôzô életéért agyonmagasztalt Jozafát az Ácháb királlyal való barátsága miatt pusztulást sejtetô intést kap. Az Úr ezt mondja neki a próféta által: Gonosz embernek nyújtottál segítséget, s az Úr gyűlölôivel léptél barátságra, s azért megérdemelted az Úr haragját. Ámde jócselekedeteid is vannak, mert eltávolítottad a berkeket Júda földjérôl (2Krón 19,2- 3). A Legigazibbtól ui. rögtön eltérünk, mihelyst életünk a barátság folytán a gonoszokéhoz hasonlít. Ne féljenek a békeszeretôk attól, hogy dorgáló szavakra fakadásuk megzavarta földi békéjüket. Hanem bensejükben ôrizzék foghatatlan szeretettel azt a békét, melyet a feddô szavak külsôleg megzavartak. E kettônek okos megôrzését tanúsítja Dávid, midôn mondja: Azok között, akik a békét gyűlölik, Békességes vagyok, mégis ha velük beszélek, Ôk ok nélkül belénk kötnek (Zsolt 119,3). Íme, mert szólott, megtámadták; de a megtámadott mégis békességes maradt; sem a vétkeseket megfeddeni, sem a megfeddeteket szeretni nem mulasztotta el. Ezért mondja Szent Pál is: Amennyiben rajtatok áll, lehetôleg éljetek békében minden emberrel (Róm 12,18). Tanítványait tehát a béke gondozására intve mindenki irányában, ezt bocsátja elôre: A lehetôség szerint, de hozzáfűzi: Amennyiben rajtatok áll. Nem volt ui. könnyű mindenkivel békét tartani úgy, hogy a bűnöket is megfeddjék. Midôn azonban dorgálásunk megkavarja: a gonoszok szívének földi békéjét, ezt nekünk bensônkben sértetlenül kell megôrizni. Jól mondja tehát: Amennyiben rajtatok áll. Mintha ezt mondaná: Minthogy a béke két személynek összhangján épül, ha a megdorgáltakból az el is távozik, bennetek, a rendreutasítókban, sértetlenül kell megmaradnia. Ezért ismételten így inti tanítványait: Ha valaki nem engedelmeskedik levélben megírt szavunknak, azt jegyezzétek meg és kerüljétek a társaságát, hadd szégyellje magát (2Tessz 3,14). S mindjárt hozzáadja: De azért ne tartsátok ellenségnek, hanem úgy feddjétek meg, mint testvért (2Tessz 3,15). Mintha mondaná: Külsôleg a békét szakítsátok meg vele, belsôleg azonban azt egészen ôrizzétek meg; s elfordulástok úgy büntesse a vétkezôt, hogy a bensôtökben meg nem tagadott béke ne távozzék el tôletek. ======================================================================== III./XXIII. fejezet Hogyan kell inteni a viszályhintôket és a békességeseket Másként kell inteni a viszályhintôket, mint a békességeseket. A viszályhintôket figyelmeztetni kell: gondolják csak meg, kinek a követôi ôk. A jó vetés közé konkolyt hintô pártütô angyalról szólnak ui. e szavak: Ellenséges ember cselekedte ezt (Mt 13,28). Ennek egyik társáról Salamon is így vélekedik: Semmirekellô az istentelen ember, Hamis szájjal jár, Hunyorgat szemével, sikálgat lábával, És jelet ad ujjával; Álnok szívvel gonoszt forral, És viszályt hint el szüntelen! (Péld 6,12-14). Íme, elôbb lázadónak nevezte azt, akit- viszályhintônek akart mondani; mert ha a kevély angyal példájára, lelkének belsô elfordulásával elôbb már el nem hagyta volna Teremtôjét, nem jutott volna el külsôleg a viszályszításig. Helyes róla az a leírás, hogy hunyorgat szemével, jelt ad ujjával, és sikál lábával. A belsô fegyelmezés tartja ui. rendben a külsô tagokat. Aki tehát elvesztette lelkének egyenes tartását, az következôleg külsôleg is az állhatatlanság vizein hullámzik és külsô változékonyságával is mutatja, hogy belsôleg egy gyökérszál sem tartja. Hallják a viszályhintôk az Írás szavait: Boldogok a békességesek, mert ôk Isten fiainak fognak hívatni (Mt 5,9). Az ellentétes szembeállításból következik, hogy amint a békeszerzôk Isten fiainak neveztetnek, úgy a békezavarók a sátán fiainak nevét érdemlik. Mindazok pedig, akiket az egyenetlenség leszakít a szeretet virágzó fájáról, elszáradnak. Ezek bár tevékenykedésükben jó gyümölcsöt teremnek, valójában mégsem bírják azokat, mert nem a szeretet talajából forrásoznak. Ebbôl vegyék észre a viszályhintôk, hogy mily sokféleképen vétkeznek: mert míg egyetlen rosszat követnek el, ezzel a szívbôl az összes erényeket kitépik. Egyetlen bűnnel ui. számtalan rosszat hajtanak végre; mert az egyenetlenség elhintésével a szeretetet, minden erény szülôanyját, ölik meg Mivel pedig Isten szemében semmi sem értékesebb a szeretet erényénél, a sátán elôtt semmi sem kívánatosabb a szeretet veszténél. Aki tehát a versengések elhintése által kioltja a felebaráti szeretetet, az Isten ellenségének baráti szolgálatot tesz: hiszen ugyanannak a szeretetnek a megsemmisítésével zárja el most a megsebzett szívek elôtt a mennybemenetel útját, amelynek elvesztésével egykor ô onnan kibukott. Viszont a békességeseket inteni kell, nehogy a szép erény érdemébôl veszítsenek azzal, hogy elvétik: kikkel is kell békét tartaniok. Mert amint sokat árt, ha a jókból hiányzik az egység, ugyanúgy nagyon káros, ha az megvan a rosszakban. Mert ha a rosszak gonoszságát az egyetértés összekovácsolja, a rossz cselekedetek hatóereje megnövekszik: minél inkább összetartanak ugyanis a gonoszságban, annál erôteljesebb a jók elleni támadásuk. Ezért szól az isteni tanítás Jób által ama kárhozatra vetett edénynek, ti. az Antikrisztusnak szószólói ellen: Tagjaira húsa pompásan fapad (Jób 41,14). Ezért mondja követôirôl a pikkelyek hasonlatában: Az egyik a másikhoz lapul, Még levegô sem fér közéjük (Jób 41,7). Az ô követôi ui. az egyenetlenség széthúzása által egyáltalán nem megosztottak, s ezért nagyobb súllyal törnek a jó kiirtására. Aki tehát békéjével ajándékozza meg a gonoszokat, erejét növeli a hitványságnak; ezek ui. annál jobban szorongatják a jókat, minthogy egyesült erôvel léphetnek fel. Ezért a kiváló Apostol, a farizeusoktól és szadduceusoktól erôsen üldözött Szent Pál is, mikor látta, hogy azok mily szorosan összefogtak ellene, egyenetlenséget iparkodott támasztani közöttük, s ezért szólt hangosan, mondván: Férfiak, testvérek! Én farizeus s farizeusoknak fia vagyok, a reménység, és pedig a holtak feltámadása miatt állok törvény elôtt (ApCsel 23,6). S minthogy e szadduceusok tagadták a holtak feltámadását és az abbavetett reményt; a farizeusok pedig a Szentírás kitételei szerint azt hitték: az üldözôk összetartása felbomlott, s Szent Pál sértetlenül távozott abból a tömegbôl, amely elôbbi összetartásában oly embertelenül szorongatta ôt. Figyelmeztetni kell tehát azokat, akik mindenáron békeszerzésen fáradoznak, hogy a külsô béke akkor válik csak hasznára a gonoszoknak, ha elôbb ezeknek lelkében meggyökereztetett a belsô béke, hogy midôn a belsônek a birtokában van, a külsô békét ne használja fel gonoszságra; s midôn a mennyeit sajátjukká teszik, a földit önromlásukra na fordítsák. Hogy pedig a gonoszok ne árthassanak a jóknak, mégha akarnak sem, kialakítandó köztük a külsô béke, mielôtt még a belsôt megismerhetnék: így a szívük gonoszságában Isten ellen agyarkodók a felebarát szeretetétôl szelídüljenek meg; a közellévôbôl jussanak el a távolabbi jóhoz, s emelkedjenek fel Istennek a tôlük távolesô békéjére. ======================================================================== III./XXIV. fejezet Hogyan intessenek a szent tanokban járatlanok és hogyan a járatosak, de nem alázatosak Másként kell meginteni azokat, kik a Szentírás tanítását nem értik meg helyesen; s másképpen azokat, akik jól értik ugyan, de alázatosság nélkül beszélnek felôle. Inteni kell ui. a Szentírást helytelenül értelmezôket, fontolják meg, hogy a legjobb bor poharát mérlegserleggé változtatják, s a műtôkéssel halálos sebet ejtenek magukon, midôn éppen azzal ártanak épségüknek, ami által a sínylôdô tagokat kellett volna levágniok. Inteni kell ôket, fontolják meg, hogy a Szentírás a jelen élet éjszakájában mintegy világító fényül rendeltetett számunkra; midôn tehát annak tanítását nem jól értelmezik, akkor éppen a világosságból sötétséget idéznek elô. Ezeket különben nem ragadná rossz értelmezésre gonosz szándékuk, ha elôbb kevélységükben fel nem fuvalkodnának. De mivel mindenkinél okosabbaknak tartják magukat, átallják mások jobb magyarázatát követni, s hogy a tudatlan tömeg elôtt tudós nevet vívjanak ki maguknak, igyekeznek mások jó magyarázatait lerontani, és a maguk tévelyeit megszilárdítani. Azért jól mondja a próféta: Felhasította Gálaádnak áldott állapotban lévô asszonyait, Hogy kiterjessze határait (Ám 1,13). Gálaád ui. annyit jelent, mint tanúság halmaza. S mivel az egész anyaszentegyház vallomása nem egyéb, mint tanúskodás az igazság mellett, Gálaád igen jól jelenti az anyaszentegyházat, mely a hívek ajka által tanúságot tesz mindama igazságokról, melyeket Isten kinyilatkoztatott. Áldott állapotban levôk pedig azok, kik Isten szeretetétôl indítva fogadják lelkük méhébe az ô igéjének értelmét, hogy a kellô idôpont megérkeztével külsô cselekedet tormájában hozzák világra azt, amit megértettek. Határát kiterjeszteni pedig annyi, mint magának kiterjedt hírnevet szerezni. Kétfelé vágták Gálaádnak áldott állapotban levô asszonyait az ô határuknak kiterjesztésére: mert az eretnekek a híveknek, kiknek értelme már valamit magába fogadott az igazságból, az ô tévtanaikkal romlását okozzák, s ezzel tudományosságuk hírét növelik. Az Isten igéjét már méhükben hordozó kisdedek szívét a tévedés kardjával kettévágják, ezzel tesznek mintegy tudós névre szert. Midôn tehát ezeket a Szentírás helytelen értelmezésétôl akarjuk eltéríteni, elôbb erre kell ôket intenünk, hogy ne keressék a hiú dicsôséget. A kevélység gyökerének a lemetszésébôl következik ui. a hamis állítások ágainak az elszáradása is. Arra is inteni kell ôket, hogy mikor tévelyeket és egyenetlenségeket szítanak, a sátán áldozatainak megszüntetésére adatott Isten törvényét magát is a sátán áldozatává ne tegyék. Azért az Úr is panaszkodik a Próféta által mondván: Én adtam neki a gabonát, a bort, az olajat, És én adtam neki igen sok ezüstöt és aranyat, S ôk azt Baálra fordították (Oz 2,8). Gabonát ui. akkor kapunk az Úrtól, midôn homályosabb mondatok megértése által -- lehántva a betű héját -, az értelem erejével a törvény belsô értelmébe hatolunk. Bort pedig akkor ad nekünk az Úr, midôn megírott igéinek magasztos hirdetése által részegít bennünket. Olajat ad, midôn világosabb értelmű parancsaival életünket kegyes gyöngédséggel rendezi. Az ezüstöt megszaporítja, midôn velünk az igazság fényével tündöklô igéit hallatja. Végre arannyal gazdagít, midôn mennyei fényességű értéssel sugározza be szívünket. Az eretnekek mindezeket Báalnak áldozzák, mert rossz értelmezésükkel hallgatóik szívében mindent elrontanak. És Isten gabonájából, borából is olajából, úgyszintén ezüstjébôl és aranyából a sátánnak mutatnak be áldozatot, mert a békesség igéit az egyenetlenség tévtanává ferdítik. Azért meg kell ôket inteni, fontolják meg, hogy amint ôk most a békesség tanait gonoszságukban egyenetlenségek elômozdítására fordítják, úgy majd az Isten igazságos ítélete szerint az élet igéi az ô halálukat okozzák. Ellenben azokat, akik jól értelmezik ugyan a Szentírást, de azt alázatosság nélkül hirdetik, inteni kell, hogy mielôtt az Isten igéjét valakinek elébe tárnák, elôbb ôk maguk nézzenek abba bele; nehogy mások cselekedeteit vizsgálván, önmagukat elhanyagolják, s midôn mindent jól tudnak a Szentírásból, csupán az maradjon elôttük észrevétlenül, ami abban a kevélyek ellen szól. Oktalan és járatlan orvos ui. az, aki mást gyógyítani akar, de önnönbajáról semmit sem tud. Aki tehát az Isten igéjét minden alázatosság nélkül adja elô, az valóban rászorul az intésre, hogy midôn gyógyszert akar adni a betegnek, elôbb a saját betegsége mérgét vegye észre, nehogy míg mást gyógyít, maga meghaljon. Inteni kell ôket, vigyázzanak, nehogy ellentét legyen a beszéd állítása és a beszélô erkölcse között, mást mondjon szóval, mint amit életével hirdet. Hallják tehát mit mond az Írás: Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen (1Pt 4,11). Miután tehát nem a sajátjukból adják az igéket, melyeket elmondanak, mit kevélykednek velük, mint sajátjukkal? Hallják az Írás szavait: Ôszintén, mintegy az Istenbôl, az Isten elôtt, Krisztusban beszélünk (2Kor 2,17). Az beszél Istenbôl az Isten elôtt, aki felfogja, hogy egyrészt azt az igét, amit hirdet, Istentôl kapta, másrészt Istennek és nem embereknek kíván tetszeni általa. Hallják, mit mond az Írás: Minden gôgös ember utálat az Úr elôtt (Péld 16,5). Aki ui. a maga dicsôségét keresi az Isten igéjébôl, az ajándékozónak jogát bitorolja s nem retteg Annak a dicséretét a magáé mögé helyezni, akitôl pedig azt a jót is kapta, amiért ôt dicsérik. Hallják mit mond Salamon az isteni ige hirdetôjének: A saját vermedbôl idd a vizet, És a magad kútjából a nedűt! Vajon a szabadba ömöljenek-e forrásaid, És az utcákra patakjaid? Legyenek azok egyedül a tieid, és ne osztozzanak veled idegenek (Péld 5,15-17). A maga bensejének forrásából merít a hitszónok, midôn szívébe szállva elôbb maga átelmélkedi, amit ajka mondani akar. A maga mélységének folyamából iszik, ha öntanításával saját magát is termékenyíti. Azért jó ez a hozzáadás: Folyjanak ki a kutaid, és az utcákon osztogasd vizeidet (I. h. 16 v).[28] Az a dolgok helyes rendje ui., hogy elôbb önmaga igyék, s aztán öntsön belôle másoknak az igehirdetés által. A kutakat kifolyasztani ui. annyi, mint külsô eszközzel az Isten igéjének erejét másoknak átadni. Az utcákon vizet osztogatni annyi, mint a nagy hallgatóság elôtt kinek-kinek a maga felfogása szerint hirdetni az Isten igéjét. Mivel pedig rendszerint úgy szokott történni, hogy midôn soknak hirdettetik az Isten igéje, hiú dicsôségre gerjed az ember szíve, e kijelentéshez, hogy: Az utcákon oszd szét a vizeket, -- helyesen adatik hozzá: Mert idegenek keltek fel ellenem, Életemre erôszakkal törnek (Zsolt 53,5). Azt mondja tehát. A vizeket az utcákon is osztogasd és mégis egyedül tieid legyenek azok. Mintha kifejezetten azt mondaná: Úgy kell az Isten igéjét hirdetni külsôképen, hogy kevélységed által a tisztátalan lelkekkel egy sorba ne kerülj nehogy különben az Isten igéjének hirdetésében ellenségeid is részesekké legyenek. Akkor osztogatjuk tehát az utcákon a vizeket és mégis egyedül a mieink azok, midôn külsôleg bár soknak hirdetjük az Isten igéjét, de mégsem vágyunk emiatt megnyerni az az emberek tetszését. ======================================================================== III./XXV. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik az isteni ige hirdetésétôl túlzott alázatosságból vonakodnak, s azokat, akik azt elhirtelenkedve vállalják. Másképpen kell meginteni azokat, akik bár méltón hirdethetnék az Isten igéjét, túlzott alázatosságuk miatt visszarettennek attól; s másképpen azokat, akiket rátermettségük hiánya, vagy koruk tilt az igehirdetéstôl, s mégis nagyhirtelenül belefognak. Azoknak, akik haszonnal hirdethetnék ugyan az Isten igéjét, de túlzott alázatosságuk visszatartja ôket, ráirányítandó a figyelme, hogy kisebb dologból tanulják meg, mennyire hibáznak a nagyobbakban. Ha ugyanis a birtokukban levô pénzt szűkölködô embertársaik elôl elrejtenék, kétségkívül az ínség elômozdítói lennének. Gondolják meg tehát, micsoda büntetést érdemelnek, midôn vétkezô testvéreiknek vonakodnak hirdetni az Isten igéjét, a halódó lelkek elôl az élet gyógyszereit elrejtik. Miért is jól mondja a bölcs: Eldugott bölcsesség és elrejtett kincs, Mi haszna mindkettônek (Sir 20,32). Ha éhség zaklatná a népeket, s maguknak tartanák meg titokban a gabonát, kétségtelenül okai volnának azok halálának. Gondolják meg tehát, mily büntetést érdemelnek, ha a lelkek az igehiány miatt éhségben meghalnak, mert ôk a nekik adott isteni kegyelem kenyerét nem nyújtják nekik. Azért is jól mondja Salamon: Elátkozza a nép azt, ki visszatartja gabonáját (Péld 11,26). A gabonát elrejteni ui. annyi, mint a hirdetendô igét magábazárni. Az ilyen rejtegetôk pedig megátkozzák a népet: mivel mindazoknak a bűne helyett fog bűnhôdni, akiket, ha nem hallgat, megjavíthatott volna. Ha a hozzáértô sebész látván egy felmetszendô sebet, azt mégsem akarja felvágni, kétséget nem szenved, hogy ezen hanyagsága miatt az embergyilkosság bűnét követné el. Gondolják meg tehát, mily bűnt követnek el azok, akik ismervén a lélek sebeit, ezeket az igének gyógyító késével felmetszeni elhanyagolják. Jól mondja azért a próféta: Átkozott, aki kardját visszatartja a vértôl! (Jer 48,10) A fegyvertôl a vért távoltartani ui. annyi, mint az igehirdetés elmulasztása által az érzékies élet elfojtását abbahagyni. Errôl a fegyverrôl szól ez is: S hússal lakik jól kardom (MTörv 32,42). Azok tehát, akik az Isten hirdetendô igéjét magukba rejtik, hallják az ellenük elhangzott rettenetes isteni fenyítéseket, hogy így félelem űzze ki a félelmet szívükbôl. Tudják meg: aki a rábízott talentumot kezébôl kikölcsönözni nem akarta, büntetésbôl elvesztette azt. (Mt 25,24 ssk.) Hallják, hogy Szent Pál azért tartotta magát tisztának embertársai vérétôl, mert bűneiket sújtani el nem mulasztotta, mint maga is tanúsítja: Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem, mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem az Istennek egész akaratát (ApCsel 20,26-27). Hallják, miként inti Szent Jánost az angyal, mondván: Aki hallja, mondja: jöjj el! (Jel 22,17) Hogy az, aki belülrôl intést kap, kiáltásával a többit is odavonja, ahova maga is jut elhivatottságában; nehogy különben bár hivatott is, zárva találja az ajtót, csak azért, mert senkit sem hozott magával. Hallják meg, mily nagy töredelmességgel bánta meg a mennyei fénytôl megvilágosítva Izaiás, hogy nem hirdette az Isten igéjét, mondván: Jaj nekem, mert hallgattam (Iz 6,5). Hallják meg, hogy Salamon szerint annak fog hitszónoki ismerete gyarapodni, aki már a birtokában levô tehetséget iparkodott felhasználni. Így szól ui.: Ki áldásban részesít, maga is hízik, S aki itat, maga is betelik itallal. (Péld 11,25) Aki ui. az Isten igéjének külsô hirdetésével áldást oszt, az belsôképen gyarapodásnak örvend; s midôn tanításának borával a hallgató szívét megrészegíti, a megsokszorozott áldások itala által ô maga is megittasul. Hallják, Dávid éppen azt ajánló fel áldozatul Istennek, hogy a tôle kapott igehirdetési kegyelmet nem hagyta használatlanul, mint maga mondja: Íme nem tartom vissza ajkamat, Uram, te tudod! Igazságodat nem rejtem el szívemben. Hűségedet és segítségedet hirdetem. (Zsolt 30,10-11) Hallják, mit mond a vôlegény az ô jegyesének: Ki a kertekben lakozol, a barátok lesik szavadat; Hadd halljam hangodat! (Én 8,13) Az egyház lakik a kertekben: mert az erények gyönyörűen zöldellô veteményágyaival díszesedik. Hogy pedig barátai hallgatják ôt, annyit tesz, minthogy a választottak az igehirdetést kívánják hallani ajkairól; s a vôlegény is hallani kívánja szavát, mert az ó kiválasztottjainak segítségével óhajtja annak hirdetését. Hallják, hogy midôn az Urat haragra gyúlni látta a nép ellen Mózes, s fegyveres bosszúállásra kapott parancsot, -- ezeket mondja az Isten pártján állóknak, kik minden késedelem nélkül készek a vétkeseket sújtani: Kössön mindegyiktek kardot derekára és menjetek át, és gyertek vissza a tábor közepén, kaputól kapuig, s ölje meg ki-ki testvérét, barátját és rokonát is. (Kiv 32,27) Kardot kötni oldalára ui. annyi, mint az Isten igéjének hirdetését a testi gyönyöröknek elébe helyezni: mert aki szent dolgokról akar beszélni, annak a testi vágyak megzabolázására kell törekedni. Egyik kaputól a másikig menni annyi, mint egyik bűnt -- mely a lélek halálának kapuja -- a másik után megfeddeni. A tábor közepén átmenni pedig jelenti, hogy az Egyházban olyan pártatlanságnak kell érvényesülni, mely szerint annak, aki a vétkeseket megfeddi, sem az egyik, sem a másik félnek nem szabad kedveznie. Azért helyes ez a hozzáadás: Ölje meg ki-ki testvérét, barátját és rokonát. Az öli ui. testvérét, barátját és rokonát, aki büntetésre méltónak találván bárkit, még szeretett vérrokonait sem kíméli meg a feddés kardjától. Ha tehát arról lehet mondani, hogy az Istené, aki az iránta buzgó szeretetbôl kész a bűnöket megfeddeni; akkor a bűnökbe merülteket tehetsége szerint megdorgálni nem akaró kétségtelenül azt bizonyítja, hogy megszűnt az Istené lenni. Ellenben azokat, akiket rátermettségük hiánya, vagy koruk akadályoz az Isten igéjének hirdetésében és mégis minden meggondolás nélkül belevágnak, inteni kell, hogy elhamarkodottan e terhes hivatalra, ne sóvárogjanak és így további fejlôdésük útját el ne zárják maguk elôl; s hogy idônek elôtte el ne kezdjék azt, aminek teljesítésére képtelenek, mert akkor arra is alkalmatlanokká válnak, amit annakidején egykor jól elvégezhettek volna: s így az a megérdemelt veszteség éri ôket, hogy mivel oly oktalanul akarták fitogtatni tudományukat, majd egészen nélküle maradnak. Inteni kell ôket, fontolják meg, hogy a madárfiókák is, ha kellô betollasodásuk elôtt akarnak repülni, éppen akkor zuhannak alá, amidôn felfelé szeretnének jutni. Inteni kell ôket, vegyék fontolóra, hogy ha a frissen épített falak még nem eléggé erôsek, s mégis rájuk tesszük a gerendákat, akkor nem házat építünk, hanem romokat. Inteni kell ôket, gondolják meg, hogyha az asszonyok az érettség ideje elôtt hozzák világra magzatjukat, nem családjukat szaporítják, hanem a sírokat. Ezért maga az Igazság is, aki egyébiránt egyszerre is tökéletesekké tehette volna azokat, akiket akart, példaadásul a világnak, hogy a tököletlenek ne merészeljenek az Isten igéiének hirdetésébe hirtelen kapni, teljes hatalmat adván tanítványainak az Isten igéjének hirdetésére, tüstént hozzáadá: Ti pedig maradjatok a városban, mígnem felruháztattok erôvel a magasságból. (Lk 24,40) A városban ülünk, midôn lelkünk magányába zárkózunk, nehogy beszédünk által ide-oda csapongjunk; s csakis akkor lépünk majd ki elzárkózásunkból a mások tanítására, ha már tökéletesen felöveztettünk isteni erôvel. Azért mondja a bölcs: Ha fiatal vagy, tenügyedben is alig szólj valamit; Mégha hétszer kérdeznek is, csak bólintással adj választ! (Sir 32,10-11) Azért maga a mi Megváltónk is, aki pedig az egeknek ura, s bölcsességénél fogva öröktôl kezdve az angyalok tanítója, földreszállván harmincéves kora elôtt nem akart lenni az emberek mestere, hogy üdvös félelmet ébresszen a törtetôkben; hiszen Ô maga is, ki semmi hibába nem eshetett, csak akkor kezdé a tökéletes élet igéit hirdetni, midôn már érett korába lépett: Mikor aztán tizenkét esztendôs lett ... Jézus ott maradt Jeruzsálemben. (Lk 2,42) És midôn szülei keresték ôt, alább azt mondja róla az Írás: Megtalálák ôt a templomban a tanítók közt ülve, amint hallgató és kérdezé ôket. (Lk 2,46) Jól fontolóra kell tehát venni, hogy midôn a tizenkétéves Jézust a tanítók közt ülve találák, nem azt mondják róla, hogy tanított, hanem hogy kérdezgetett. E példa világosan azt mutatja, hogy ne merjen az arra alkalmatlan tanításba kezdeni, mikor gyermekkorában még az is kérdezgetés formájában akart tanulni, aki istenségének erejénél fogva maga szolgáltatta a tudást és ismeretet ezeknek a tanítóknak is. Midôn pedig Szent Pál azt mondja tanítványának: Ezt parancsold, ezt tanítsd! Senki meg ne vessen téged ifjúságod miatt. (1Tim. 4,11-12): tudnunk kell, hogy a Szentírás néha a fiatal férfikort nevezi ifjúságnak. Ezt világosabban látjuk, ha Salamon szavait idézzük, aki így szólt: Örvendj ifjú fiatal korodban. (Préd 11,9), Ha ui. mind az ifjít, mind a fiatal férfikor alatt egyet nem értene, kit serdülô korban való vigadásra Intett, azt nem nevezné ifjúnak. ======================================================================== III./XXVI. fejezet Hogyan kell inteni azokat, akiknek minden, s akiknek semmi sem történik kedvük szerint Másképpen kell meginteni azokat, akik földi vágyaik elérésében szerencsések, és másképpen azokat, akik a világi javak után óhajtoznak ugyan, de mégis ô sikertelenségek terhe alatt nyögnek. A földi vágyaikat szerencsésen elérôket ugyanis figyelmeztetni kell, hogy minden vágyuk teljesülése esetében se feledkezzenek meg a mindenek adójáról s szívükkel ne csüggjenek egészen az adományokon; ne szeressék jobban a földi vándorlást, mint az égi hazát; az utazás eszközeit ne változtassák a célhoz érhetés akadályaivá; az éji holdvilágban gyönyörködve a fényes nap elôtt ne hunyják be szemüket. Inteni kell tehát ôket, hogy bármit nyerjenek is a világban, azt csak a bajok enyhítô szeréül, ne pedig megérdemelt jutalomnak tekintsék; ellenkezôleg, a világ kegyei közepette vigyázzanak magukra, hogy szívük egész gyönyörködésével meg ne szeressék azokat. Aki ugyanis kísérô szerencséjét szívében a jobb örökkévalóság szeretetével nem ellensúlyozza, az e jelen élet mulandó örömeit az örök kárhozat okává változtatja. Ez az oka, hogy a jelen élet örömeiben túlságosan örvendezôk ily módon kapnak feddést az önszerencséjükben elbizakodott idumeusok képében: Országomat örömmel és teljes szívvel-lélekkel birtokukba vették. (Ez 36,5) E szavakból az következik, hogy nemcsak azért feddik meg ôket oly keményen, mert örvendenek, hanem mert telje szívükbôl és lelkükbôl örvendenek. Azért mondja Salamon: Mert a kisdedeket megöli elpártolásuk, s a dôréket elveszíti szerencséjük. (Péld 1,32)[29] Azért int Szent Pál, mondván: Akik vesznek, mintha nem volna birtokuk és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének. (1Kor 7,30) Azaz oly módon fordítsuk külsô használatunkra javainkat, hogy a mennyeiek szeretetét ne oltsák ki szívünkbôl, nehogy a belsô összeszedettség veszteségérzetét tompítsák azok, amik e földi számkivetésben járóknak segítségül rendeltettek; s hogy boldogan a földieknek ne örvendezzünk, míg az örök értékektôl magunkat kifosztottaknak látjuk. Azért mondja az egyház választottainak ajkai által: Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem. (Én 2,6) Az Isten balját, e jelen élet szerencséjét ugyanis mintegy feje alá tette az Egyház, mert azt a mennyeiek szeretetével elnyomja. Az Isten jobbja pedig átöleli azt, mert szívvel-lélekkel az ô boldogságát élvezi. Azért mondja újra Salamon: Hosszú élet van a jobbjában, gazdagság és dicsôség a baljában. (Péld 3,16) Kellôen megtanít, miképpen kell használni a gazdagságot és dicsôséget azzal, hogy a balkézben említi azokat. Ezért mondja a zsoltáros: Szabadíts meg jobboddal (Zsolt 103,7). Nem is kezet említ, hanem azt mondja: jobboldal; ezzel adja tudtunkra, hogy a jobbkéz az örök üdvösség utáni sóvárgást jelenti. Azért áll ez más helyen: Jobbod, Uram, az ellenséget megverte. (Kiv 15,6) Mert az Isten ellenei, ha az ô balján szerencsések is, de jobbjával megtöri ôket: az istenteleneket ugyanis a földi élet többnyire felmagasztalja, de az örök élet beállta kárhozatot hoz nekik. Inteni kell e világ szerencséseit, fontolják meg jól: e jelen élet szerencséjét néha csak azért kapják, hogy jobb életre buzduljanak általa; néha pedig azért, hogy igazságos legyen az örök kárhozatra való vettetésük, Azért kapja Izrael népe is ígéretül Kánaán földjét, hogy ezáltal néha-néha az örökkévalók reményére buzdíttassék. Az a megkeményedett nép nem hinne az Isten oly messzemenô ígéreteinek, hacsak a közelben is nem kapott volna valamit az ígéretet tevôtôl. Hogy tehát annál szilárdabb legyen az örökkévalók iránti hite, nemcsak reménység édesgeti nyereményre, hanem már elnyert dolog is erôsíti a reménykedésében. Ezt világosan kimondja a zsoltáros: És nekik adta a nemzetek országait, Elfoglalták a népek alkotásait, Hogy megtartsák rendeleteit, És kövessék törvényeit. (Zsolt 104,44-45) De ha az ember Isten adományait jótetteivel nem viszonozza, minél kegyesebb gondviselésben volt része elôbb, annál szigorúbb lesz majd a büntetése késôbb. Azért mondja újra a zsoltáros: Letaszítod ôket, midôn felemelkednek. (Zsolt 72,18) A gonoszok ui. az Isten adományait jócselekedetekkel nem viszonozzák, magukat egészen a földön feledik, s a szerencse karjaiba dűlnek: habár külsôleg elômenetelt tesznek, valójában hanyatlást szenvednek. Azért mondják a pokolban kínlódó gazdagnak is: Elvetted a jókat életedben. (Lk 16,25) Azért kapta ui. az adományokat itt, bár gonosz volt, hogy annál több rosszban legyen része majd ott, miután itt az adományok ellenére sem akart megtérni. Viszont azokat, akik a földiek után óhajtoznak ugyan, de mégis a megpróbáltatások terhe alatt nyögnek, inteni kell, vegyék jól fontolóra: mily nagy kegyelme az a mindenek alkotójának és fenntartójának, hogy nem enged nekik mindent kívánságuk szerint történni. Az orvos ugyanis midôn már felhagyott a reménnyel betegeinél, mindent kényére hagy nekik. Mert ha még valakinél lehet bízni, hogy felgyógyul, több kívánságát nem engedik teljesülni; amint a gyermekektôl is elvonjuk a pénzt, amelyet örökségül tartunk fenn számukra. Azért tehát, ha valakit a jelen élet viszontagságai terhelnek, az örökkévaló mennyei örökség reménye kecsegtessen: mert hacsak Isten nem tudná, hogy örökké üdvözül, nem hajtaná öt fenyítô vesszeje alá. Figyelmeztetendôk tehát; kik a jelen élet javainak keresésében viszontagságokkal küzdenek, fontolják meg: hogy még az igazak is sokszor a bűn tôrébe esnek, midôn a földön igen szerencsések. Mert amint e könyv elsô részében le mondottuk, Dávid hívebben szolgált Istennek, míg csak szolga volt, mint midôn már királlyá lett. Akkor ui. annyira szerette az igazságot, hogy kezébe került ellenfelét sem merészelte megölni; mint királyt pedig annyira vitte ôt a bujaság, hogy hű katonáját még csalárdsággal is kész volt meggyilkolni. Ki kereshetné tehát minden kár nélkül a gazdagságot, a hatalmat és dicsôséget, miután ezek annak is ártottak, aki minden keresés nélkül is birtokukba jutott Ki tudna birtokukban nagy veszéllyel járó erôfeszítés nélkül üdvözülni, ha az is bűnbe keveredett általuk, kit maga az Isten juttatott birtokukba? Figyelmeztetni kell ôket: sehol sem olvassuk Salamonról, ki az írás szerint oly nagy bölcsessége mellett is bálványozásra vetemedett, hogy bűnbeesése elôtt valamilyen viszontagságot szenvedett volna; de éppen azért hagyta úgy e1 a kapott bölcsesség, mivel a megpróbáltatás kisebb fenyítéke nem volt elegendô, hogy megôrizze ôt a veszélytôl. ======================================================================== III./XXVII. fejezet Hogyan kell inteni a házasokat és a nem házasokat Másként kell inteni a házasokat és másként a házas köteléktôl szabadokat. A házasokat figyelmeztetni kell, hogy míg egymás iránti kölcsönös kötelességeikkel gondolnak, úgy igyekezzenek tetszeni egymásnak, hogy vissza ne tessenek Teremtôjüknek; úgy tegyék mindazt, ami e világé, hogy ne feledkezzenek meg azokról sem, amik Istenéi; úgy örüljenek a jelenvaló jóknak, hogy gondos vigyázással az örökkévaló büntetéseket is féljék; úgy sírjanak az ideigvaló bajok miatt, hogy vigaszteljes reménységgel az örökkétartó jók felé forduljanak; ne feledjék, hogy ami most történik velük, az átmeneti, s ami után sóvárognak az állandó; a földi bajok ne törjék meg szívüket, hanem a mennyei jók reménye erôsítse meg ôket; ne ejtsék ôket tévedésbe a jelen élet javai, hanem félve nézzék a jövô ítélet fenyegetô veszedelmeit. A keresztény házasokat tehát, ezeket a gyarló, de mégis hű lelkeket, akik egyrészt e világ javait egészen megvetni nem tudják, másrészt azonban az örökkévalók utáni vágyódásra képesek: erôsíteni kell az égiek utáni reménységgel, mégha közben a test gyönyöreibe is vannak merülve. És ha jelen földi útjukban olyasmivel bírnak, ami e világéi, reményeik oda irányuljanak, amelyeket Istentôl kapnak célbajutásukkor; ne adják magukat teljesen arra, amivel jelenleg foglalkoznak, nehogy végérvényesen elessenek attól, amit erôsen kellett volna remélniök. Amit bár röviden, de helyesen magyaráz meg Szent Pál, mondván: Akiknek feleségük van, olyanok legyenek, mintha nem volna; és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének. (1Kor 7,29) Az a házas ember él ugyanis úgy, mintha felesége nem volna, aki úgy használja ôt a testi vágyak kielégítésére, hogy még az iránta való szeretetbôl sem tér le a helyes útról a rossz tettek mezejére. Annak van felesége, mintha nem volna; aki mindent mulandónak tekintvén, csak kényszerűségbôl szolgál a tesznek, de a lélek örök örömeit vágyik áhítozva bírni. Sír és mégsem sír pedig az, aki a földi sors viszontagságai fölött úgy szomorkodik, hogy az örökkévalók vigasztaló reménye tudja a szívét örömre hangolni. Örvend és mégsem örvend végül az, akit csak annyira vonzanak az evilágiak, hogy nem szűnik meg rettegni a másvilágiakat. Azért kissé alább helyesen fűzi hozzá: Mert elmúlik ennek a világnak alakja. (1Kor 3,31) Mintha ezt akarná mondani: Ne ragaszkodjatok állandó szeretettel e világhoz, hiszen szeretetetek tárgya sem marad meg örökké. Hiába kötitek hozzá állandóan szíveteket, mintha itt maradnátok, bizony csak elenyészik, amit kedveltek. Inteni kell a házasokat, hogy béketűrôn viseljék el egymást, midôn valamiben eltér nézetük s kölcsönös buzdításaikkal üdvözítsék egymást. Írva van ugyanis: Hordozzátok egymásnak terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztusnak törvényét. (Gal 6,2) Krisztus törvénye ugyanis a szeretet: ezért halmozott el bôkezűen bennünket ajándékaival s viselte türelmesen gonoszságainkat. Akkor fogjuk tehát Krisztus törvényét teljesíteni az ô követésével, ha saját javainkat jólelkűen megosztjuk másokkal s kegyesen eltűrjük a rosszat, amit ellenünk vétenek. Intendôk, hogy ne azt nézze mindegyikük, hogy ô mit tűr a másiktól, hanem inkább azt, hogy a másik mit szenved tôle. Ha ugyanis meglátja, mit tűr tôle a másik, könnyebben viseli el, amit neki kell szenvednie. Inteni kell a házasfeleket, hogy a gyermekáldás miatt keltek egybe s ha mértéktelenül hódolnak a testi kívánságnak, a szaporodási törvényt élvezeti cikké változtatják át; ez esetben fontolják meg, hogy a házasság jogait, ha nem is a házasságon kívül, de magában a házasságban áthágják. Éppen ezért szükséges, hogy gyakori könyörgéssel tisztogassák lelküket attól a szennytôl, amellyel egyesülésük szép cselekményét a hozzávegyített testi gyönyör által bemocskolják. Ebbôl magyarázható, hogy a természetfölötti gyógykezelésnek gyakorlott Apostola sem annyira az egészségeseknek adott oktatást, hanem inkább a betegeknek írt elô gyógyszert, mondván: Amirôl írtatok nekem, azt felelem: jó az embernek asszonyt nem illetni, a paráznaság miatt azonban minden férfiúnak legyen meg a maga felesége, és minden asszonynak legyen meg a maga férje. (1Kor 7,1-2) Mivel a paráznaságtól való félelmet bocsátotta elôre, következik, hogy ,.nem a szilárdan állók számára adott parancsot, hanem csak a gyengéknek mutatott megfelelô támaszt a földrerogyás ellen. Azért adta még ezt is hozzá a gyenge lelkeknek: A férj adja meg a feleségének, amivel tartozik, hasonlóképen pedig a feleség Is férjének. (1Kor 7,3) Kiknek bár a házasság nagyraértékelése mellett engedett valami testi élvezetet is, még hozzátette: Ezt pedig engedményképen mondom, nem parancsképen. (1Kor 7,6) Ám amirôl úgy nyilatkozik, hogy azt megengedi, annyi, mintha hibának nevezné azt; de e hiba annál könnyebben megbocsátható, mivel elkövetésével nem tiltott dolog történik, hanem csak arról van szó, hogy megengedett dologban valaki nem jár el a mértékletesség törvénye szerint. Ezt igen jól megvilágítja az égô Sodomából menekülô Lótnak az esete (Ter 19,30); azonban Segorba érvén, nem futott azonnal a hegyre. Az égô Sodomából eltávozni annyi, mint a test tiltott tüzét magában elfojtani. A hegyek emelkedettsége az önmegtartóztatók tisztaságát jelenti. Vagy talán még inkább mondható, hogy a hegyen vannak azok, akik a házas érintkezést végzik ugyan, de nem testi gyönyörkeresés, hanem gyermekkívánás céljából. A hegyen állani ugyanis annyit jelent, mint a testi érintkezésbôl nem egyebet, csak a szaporodás gyümölcsét kívánni. Hegyen állni annyi, mint a testhez testiesen nem ragaszkodni. Sokan vannak ugyanis, akik a testi bűnöket elhagyják ugyan, de házaséletükben a kellô mérték határait áthágják, azaz: Lót elhagyta ugyan Szodomát, mégsem ment azonnal a hegyre; mert bár bekövetkezik a bűnös élet elhagyása, de nem egyszersmind a házassági tisztaság magas eszményére való felemelkedés. Középen van pedig Segor városa, amely megmenti a bajbajutott menekülôt: mert még a házasélet módfeletti használata ellenére is egyrészt a bűnbeeséstôl megmenekülnek, másrészt kedvezés folytán még üdvözülnek is. Mintha olyan kis városkát találnának, amely a tűztôl megóvja ôket: mert a házasélet nem ékes ugyan erényekkel, de mégis biztosít a kárhozattól. Azért szól így ugyanaz a Lót az angyalhoz: Ez a város közel vagyon, oda elfuthatnék, kicsi az: abban megmenekedhetnék -- úgy-e, hogy kicsi az -- s életben maradhatnék. (Ter 19,20) Közellévônek mondja tehát s egyúttal biztos menhelyül tünteti fel: mert a házasélet a világtól sincs ugyan elkülönítve, de azért az örök élet örömeitôl sincs megfosztva. De a házasok csakis akkor védik meg örök életüket, mint valami kis városban, ha szüntelen könyörgésekkel esedeznek egymásért. Azért ismét csak jól mondja az angyal Lótnak: Íme ebben is meghallgatom kérésedet s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szólottál. (Ter 19,21) Mert nem esik kifogás alá az a házasélet, amelyben folytonos ima száll Isten elé. Az ilyen könyörgésrôl Szent Pál is ad oktatást, mondván: Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy idôre, hogy az imádságnak iljetek. (1Kor 7,5) A nem házasokat ellenben inteni kell, hogy annyival inkább foglalkozzanak mennyei dolgokkal, mivelhogy a házasélet világi gondokkal terhes igája nem nehezedik rájuk; nehogy míg a családi élet megengedett terhétôl mentek, ugyanakkor más, tiltott teher -- a földi szorgoskodásé -- nehezedjék rájuk. Minél inkább szabaddá teszik magukat mindentôl, annál készebbnek találja ôket az utolsó nap; nehogy a jobbat tenni, amelyre nekik a lehetôségük megvan, elmulasszák, s annál keservesebb büntetést érdemeljenek. Figyeljenek csak az Apostolra, aki a nôtlenség magasztosságára oktatván egyeseket, nem vetette meg a házasságot, hanem csak a nôs életbôl származó gondokat rótta meg, mondván: Ezt pedig hasznotokra mondom, nem hogy tôrt vessek nektek, hanem avégett, ami tisztességes, és ami módot nyújt arra, hogy akadálytalanul könyörögjetek az Úrhoz. (1Kor 7,35) A házasságból ugyanis földi gondok származnak; ezért tanácsol a nemzetek apostola tökéletesebbet hallgatóinak, nehogy a földi szorgoskodás megkösse szívüket. A világi gondok hálójába bonyolódott nôtlen ember, bár a házasságra nem lépett, de a házasság terheitôl sem szabadult meg. Inteni kell tehát a nôtleneket, ne gondolják azt, hogy szabad állapotú nôkkel vétkezhetnek örök kárhoztató büntetés nélkül. Szent Pál ugyanis a legförtelmesebb bűneik közé sorolván a paráznaságot, ezzel eléggé kimutatta annak súlyosságát, mondván: Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörôk, sem elpuhultak, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem fösvények, sem iszákosok, sem átkozódók, sem rablók nem fogják bírni Isten országát. (1Kor 6,9-10) És ismét: A paráznákat és a házasságtörôket megítéli az Isten. (Zsid 13,4) Utasítandók tehát, hogyha üdvük veszélyeztetésével kell a kísértések hullámai ellen küzdeniök, a házasság révpartján kössenek ki. Azért íratott ez: Jobb megházasodni, mint égni. (1Kor 7,9) Bűn nélkül léphet ugyanis házasságra az, aki még nem tett fogadalmat valami tökéletesebbre. Mert aki már valami tökéletesebbnek az elvállalása mellett lekötötte magát, ezzel az a kisebb jó, ami korábban számára még szabad volt, most már tiltottá vált. Írva van ugyanis: Senki, aki kezét az ekére tévén hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. (Lk 9,62) Aki tehát nagyobb erôfeszítésre szánta el magát s mégis elhagyva a nagyobb jót, hitványságok felé fordul, ezzel a hátratekintés hibájába esett. ======================================================================== III./XXVIII fejezet Hogyan intendôk a testi bűnt már ismerôk, és hogyan az attól még mentesek Másként kell meginteni a testi bűnt már ismerôket és másként az attól még menteseket. Figyelmeztetendôk a test bűnében elbukottak, hogy legalább hajótörésük után meneküljenek a tengertôl s bukásuknak már ismert veszedelmétôl rettegjenek, nehogy elkövetett bűnözésük után irgalomból életben maradván, gonoszul ismételt bűnükben meghaljanak. Azért szól az Írás a vétkezô és a bűnnel soha fel nem hagyó lélekhez: Homlokod olyan lett, mint a parázna asszonyé, Nem akartál pirulni. (Jer 3,3) Inteni kell tehát ôket, vigyázzanak, hogyha a természettôl kapott adományokat csorbítatlanul megôrizni nem akarták, legalább a támadt szakadásokat foltozgassák. Fontolják meg, menyien vannak a hívek nagy sokaságában, akik mind magukat sértetlenül megôrzik, mind másokat megtérítenek tévelygésükbôl. Mit tudnak tehát mentségül felhozni, ha mások sértetlenül maradván, jómaguk még bukásuk után sem javulnak? Mit fognak szólni, midôn sokan másokat is hoznak magukkal e mennyországba, ôk pedig még egymaguk sem állhatnak a várakozó Úr elé. Inteni kell tehát ôket, hogy korábbi vétkeiket gondosan latolgassák, a fenyegetô bűnveszélyt pedig kerüljék. Azért idézi e világ romlott elméinek emlékezetébe a régi bűnöket az Úr a próféta által Júdea hasonlatában, hogy a jövô idôben szégyenkezzenek magukat bűnnel beszennyezni, mondván: Ezek paráználkodtak Egyiptomban, ifjúságukban paráználkodtak; ott fogdosták emlôiket és rontották meg ifjú keblüket. (Ez 23,3) Egyiptomban puhulnak meg az emlôk, midôn az ember lelkének vágyóképességét a világ tisztátalan kívánságai hatalmukba ejtik. Egyiptomban hervadnak el a szüzesség emlôi, midôn a még ép természeti ösztönt az ingerlô érzékiség rombolása megfertôzi. Inteni kell a testiség bűnének ismerôit, vegyék észre helyes meglátással, mily nagy jóakarattal öleli keblére az Úr azokat a bűnösöket, akik visszatérnek hozzá, amint a próféta mondja: Ha a férj elbocsátja feleségét, S az elválik tôle És más férfiúhoz megy feleségül, vajon visszatérhet-e még hozzá? Vajon nem lesz-e tisztátalan és megfertôzött az az asszony? Te pedig sok szeretôvel paráználkodtál! Mégis térj vissza hozzám, úgymond az Úr. (Jer 3,1) Íme, itt a paráználkodó és elhagyott asszonyra vonatkoztatott igazságos ítéletrôl van szó, ezzel szemben, ha mi megtérünk, nem a szoros igazságban, hanem siralomban lesz részünk. Amibôl vonjuk le a következtetést: ha bűnbeesésünk után ilyen kegyes irgalmat kapunk, mekkora gonoszságot követünk el, ha a bűnhöz ismét visszatérünk? és mekkora a megbocsátása a bűnösökkel szemben annak, aki még a bűnbeesés után sem szűnik meg hívogatni ôket? A vétkezés után a visszahívott bűnös iránt való irgalmasságot igen jól szemlélteti a próféta, midôn a rossz útra tértnek ezt mondja: És szemed látja majd oktatódat; Füled meghallja a mögötted állá figyelmez. tetônek szavát. (Iz 30,20-21) Isten ugyanis, midôn még a paradicsomban tartózkodott a szabad akaratát épségben bíró ember, szemtôl-szembe intette az emberi nemet, értésére adván, mit szabad s mit nem szabad cselekednie. Az ember azonban hátat fordított Istennek, midôn gôgösen megvetette annak rendelkezését. Isten mindazonáltal nem hagyta el a kevélykedôt, hanem hogy a jóra visszairányítsa, törvényt adott neki, jóra oktató vezetôket küldött, s halandó testünket magára öltvén, Ômaga megjelent közöttünk. Mintegy háttérben állván figyelmeztetett bennünket, Ô a megvetett, s kegyének visszaszerzésére szólított fel bennünket. Amit pedig általában el lehet mondani mindenkirôl, azt következésképen lehet állítani külön-külön minden egyesrôl. Mintegy Isten elôtt állva veszi ugyanis mindenki az ô intéseit és parancsait, midôn a bűn elkövetése elôtt az isteni akarat ismeretével rendelkezik. Színe elôtt állani ugyanis annyi, mint ôt bűntevéssel még meg nem vetni. Ha pedig valaki elhagyván az ártatlanság díszét a gonoszság útjára tér, hátat fordít Istennek. De íme most, még így, hátunk mögé kerülve is integet Isten, hogy rá vegyen a hozzá való visszatérésre. Az eltértet visszahívja, a bűnöket nem tekinti, a visszatérôt kevesen fogadja karjaiba. Hátunk mögül halljuk tehát a szót, midôn a minket hívó Úrhoz legalább a bűn elkövetése után visszatérünk. S ha már az Úr fenyítô igazságosságától nem félünk, legalább kegyes hívása térítsen észre bennünket; mert midôn megvettetése ellenére is még mindig hívogat bennünket, már igen naggyá duzzad az a gonoszság, amellyel ôt megvetjük. Ellenben a testi bűnöket nem ismerôk intendôk, hogy annál inkább féljenek a mélybe zuhanástól, minél magasabban állanak. Figyelmeztetendôk annak a felismerésére, hogy minél kiemelkedôbb helyen állnak annál sűrűbben érik az ellenfél nyilai. Az ilyent, aki azt hiszi, hogy nehezebben gyôzik le, hevesebb támadás szokta érni; s annál elviselhetetlenebbnek véli a legyôzetést, mivel látja, hogy a testileg gyarlók tábora harcol ellene. Figyelmeztetendôk, hogy mindig az örök jutalom lebegjen szemük elôtt s akkor kétségtelenül örömmel fognak az ellenük támadó kísértésekkel megküzdeni. Mert ha az örökkétartó boldogságra irányul a tekintet, könnyen elviselhetôkké válnak a földi élet megpróbáltatásai. Hallják csak, mit mond a próféta: Mert így szól az Úr a heréltekhez: Akik megôrzik szombatjaimat, És azt választják, ami nekem tetszik, És megtartják szövetségemet, Azoknak helyet adok házamban és falaim közölt; És fiúknál, leányoknál többet érô nevet. (Iz 56,4-5) Azok ugyanis a heréltek, akik a test indulatait megzabolázva, kitépik szívükbôl a gonosz élet kedvelését. Az Atyának irántuk való megbecsülése eléggé kitűnik abból, hogy az Ô házában vagyis az örökkévalóság honában még a fiaknál is nagyobb a megbecsülésük. Figyeljenek csak, mit mond Szent János: Ezek azok, akik nem fertôztették meg magukat asszonyokkal, mert szüzek. Ezek követik a Bárányt, amerre csak megyen. (Jel 14,4) És olyan éneket énekelnek, amelyet senki sem énekelhet, csak ez a száznegyvennégyezer. Különösképpen kiválasztatni arra, hogy valaki a Bárány elôtt énekeljen, annyi, mint minden más hívôt megelôzve, Vele örvendezni a test ártatlansága miatt. Hallják a test bűneit nem ismerôk, mit mond maga az Igazság errôl a testi sértetlenségrôl. Nem mindenki fogja fel ezt az igét, hanem akiknek megadatott. (Mt 19,11) Azzal jelezte magasztosságát, hogy tagadta annak jelenlétét mindenkiben; midôn azt mondja, hogy nehéz azt fölfogni, ezzel jelzi hallgatóinak, hogyha fölfogták, nagy gyöngédséggel ôrizzék. Intendôk tehát a test bűneit meg nem tapasztalók, hogy bár a szüzesség értékesebb a házas életnél, mindamellett ne tartsák magukat többre a házasoknál; ezzel mind a szüzességnek megadják az elsôséget, mind pedig önmagukat megalázzák, s így nem veszítik el azt, amit nagyobbra becsülnek, viszont az üres felfuvalkodástól megôrzik önmagukat. Inteni kell ôket, figyeljék meg, hogy a világiak magatartása sokszor megszégyeníti az önmegtartóztatók életét, minthogy amazok olyat is tesznek, amire nem kötelesek, ezek pedig még rendes hivatásuk teljesítésére sem sarkalják magukat. Ezért jól mondja a próféta: Pironkodjál Szidon, mondja a tenger. (Iz 23,4) Mintegy a tenger pirongatja Szidont, midôn a világban élôknek, a viszontagságok hullámain hányódóknak életét összehasonlítják azokéval, akik szilárdaknak és inghatatlanoknak látszanak, s ennek ellenére, ez utóbbiak viselkedése érdemel elítélést. Gyakran ugyanis egyesek a testi bűnök után visszatérvén az Úrhoz, annál buzgóbbak a jóban, minél kárhoztatandóbb bűnösöknek ítélik magukat. Nem egyszer pedig az olyan, aki sértetlenül megôrizte teste ártatlanságát, mivel alig talál magában siratni valót, azt hiszi, hogy neki teljesen elég élete ártatlansága, s ezért nem gyújtja szívét lángolásra a buzgalom heve. S gyakran megtörténik, hogy kedvesebb lesz Isten elôtt a bűn után szeretettôl hevülô élet, mint az önbiztonságában tespedô ártatlanság. Ezért is szól így a Bíró: Megbocsáttatott az ô sok bűne, mert nagyon szeretett. (Lk 7,47) És ismét: Nagy öröm lészen mennyben egy megtérô bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük bűnbánatra. (Lk 15,7) Ezt tapasztalásból még könnyebben megértjük, ha saját lelkivilágunk állásfoglalását mérlegeljük. Mert íme, mi is jobban szeretjük azt a tövissel benôtt földet, amely felszántás után gazdag gyümölcsöt hozott számunkra, mint amelyen nem volt ugyan egy szál tövis sem, de megművelés után is csak szegényen terem. Inteni kell a testi bűnökbe nem esetteket, magasabbrendűségük érzetében ne higgyék magukat többnek másoknál, mivel nem tudhatják, mennyivel jobb azoknak az élete, akik alattuk állanak. Az igaz Bíró értékelésében ugyanis a cselekedetek minôsége megváltoztatja az embercsoportok érdemeit. Mert a dolgok képletét tekintve, ki ne tudná, hogy a drágakövek birodalmában a karbunkulus elôbbrevaló a jácintnál S mégis az égkékszínű jácintot többre tartják a halványszínű karbunkulusnál: mert amit a jácintnál megtagadott a természet rendje, azt kipótolja kellemes szépsége; a természet rendje szerint elôbbre helyezett karbunkulust pedig színének minôsége rúttá teszi. Így elôfordul az emberek társadalmában is, hogy a magasabb osztályban rosszabbak vannak, az alacsonyabban viszont nemesebbek; mert ez utóbbiak példás életükkel a külsô helyzetük adta szint fölé emelkednek, míg amazok magas állásuk érdemét, nem támasztván alá erkölcsi magatartásukkal, csökkentik. ======================================================================== III./XXIX. fejezet Hogyan kell inteni azokat, akik csak cselekedeti és akik csak gondolati bűneiket siratják. Másképpen kell meginteni azokat, akik ténylegesen s ismét másként azokat, akik gondolatban elkövetett bűneiket siratják. A cselekedeti bűneiket siratókat inteni kell, hogy elkövetett gonoszságaikat tökéletes siratással mosogassák, nehogy még tartozás maradjon fent a véghezvitt bűnökbôl s a jóvátétel könnyhullatása elégtelen fizetség legyen. Írva van ugyanis: Vékaszámra adod nekünk italul a könnyet (Zsolt 79,6): hogy mindegyikük a megtörôdöttségnek annyi bánatkönnyével öntözze a lelkét, amennyire emlékszünk, hogy Istent megsértettük bűneinkkel. Figyelmeztetendôk, hogy az elkövetett bűnöket szüntelenül szemük elôtt tartsák s életmódjukkal érjék el, hogy a szigorú Bíró ne tartsa számon azokat. Azért Dávid is mikor könyörgése közben így szól: Fordítsd el bűneimtôl arcodat (Zsolt 50,11), elôzôleg ezt mondja: Bűnöm ellôttem van szüntelen. (Zsolt 50,5) Mintha ezt mondaná: Ne nézz, kérlek, bűnömre, mert én szüntelenül reá nézek. Azért szól így az Úr is a próféta által: És vétkeidrôl meg nem emlékezetit. Te pedig emlékezzél meg. (Iz 43,25-26)[30] Inteni kell ôket, hogy valamennyi elkövetett bűnüket vegyék fontolóra s míg hibáikat egyenként megsiratják, könnyeikkel egészen tisztára mossák magukat. Helyesen szól azért Jeremiás, miközben Júdea minden egyes bűnét fontolgatja: Vízpatakokat áraszt a szemem. (Siral 3,48) Vízpatakokat árasztanak szemeink, midôn minden egyes bűnt külön-külön siratunk meg. Nem is tudja ugyanis az emberi lélek valamennyi bűnét egyszerre azonos átérzéssel megbánni; hanem most ez, majd meg amaz ébreszt erôsebb fájdalmat szívében; s így az egyeseket megbánva, végeredményben valamennyi fölött bánatra gerjed s mindegyiktôl megtisztul. Figyelmeztetendôk, hogy bízzanak abban az irgalmasságban, amelyért imádkoznak, nehogy túlságos aggodalmuk vesztükre legyen. Ha ugyanis a jogos szigorúság mértéke szerint akarná az Úr vétkeiket büntetni, nem tárná azokat kegyesen a bűnös szemei elé megsiratás végett. Mert nem lehet kétség, hogy azokat már kivonta a maga ítélete alól, akiknek megelôzô irgalma önbíráskodást engedélyezett. Ezért íratott ugyanis: Járuljunk eléje magasztalással. (Zsolt 94,2) Ezért mondja Szent Pál: Ha ellenben önmagunkat megítélnôk, bizonyára nem ítéltetnénk meg. (1Kor 11,3) De viszont arra is figyelmeztetendôk: úgy bízzanak az Isten irgalmasságában, hogy azért oktalan biztonságba se süllyedjenek. Midôn ugyanis látja a gonosz ellenség, hogy az általa bűnbe ejtett lélek saját nyomorúsága fölött szorong, azt rendesen a veszélyes biztonságérzet édesgetésével szokta elámítani. Ezt igen jól szemlélteti Dinának az esete: Egyszer aztán kiméne Dina, Lia leánya, hogy megnézze annak a földnek asszonyait. Mikor Szichem, a heveus Hémor fia, annak a földnek a fejedelme meglátta, megszereté, elrablá s hála vele, s erôszakot követe el a szűzön. Mivel pedig hozzáforrott a lelke, édesgetô beszédekkel nyugtatgatta a szomorkodó leányt. (Ter 34,1-3) Dina az idegen tartomány asszonyainak megnézésére megy: azaz egyesek elhanyagolják a maguk dolgát, másokra fordítják figyelmüket, s hivatásukhoz nem tartozó dolgokkal bajlódnak. Szichem földének fejedelme erôszakot követ el rajta: azaz akit idegen gondokba merülve talál az ördög, annak megfertôzi a lelkét. Mivel pedig hozzáforrott a lelke: azaz magábaszállván a bűnös, az elkövetett rosszat megsiratni iparkodik; a gonosz csábító pedig üres reményekkel, hiú biztatásokkal amítgatja ôt, csakhogy a hasznossá váló szomorúságot kiverje fejébôl, - - jól mondja tehát az Írás: Édesgetô beszédekkel nyugtatgatta a szomorkodót. Ezt mondja ugyanis: mások még nagyobb rosszat követtek el; majd meg: az, amit elkövetett, semmi; ismét: irgalmas az Isten; továbbá: van még idô bôségesen a bűnökért eleget tenni: hogy míg ilyen módon rászedi ôt, a bűnbánat szándékát kiverje fejébôl, és semmi jóban ne legyen része majd késôbb, mivel a bűn sem okoz most neki semmiféle szomorúságot; valamint hogy annál nagyobb büntetést szenvedjen egykor, aki most a bűnökben még örömet is talál. Viszont azokat, kik gondolati bűneiket siratják, inteni kell, hogy jól gondolják meg: vajon csak gyönyörködéssel vagy beleegyezéssel is vétkeztek-e lelkükben Gyakran megtörténik ugyanis, hogy kísértést szenved a szív és gyönyörködik a test a gonosz kívánságban, de az ész ellene mond az ingernek, úgyhogy az ember belsejében váltakozva küzd a tetszés és tiltakozás hullámzása. De néha úgy elmerül a lélek a kísértés fertôjében, hogy egy mákszemnyit sem áll ellen, hanem tudatosan fogadja gyönyörködése tárgyát, s ha megadatik a lehetôség, abban a pillanatban máris tettre váltja szívének vágyát. És ez, ha a pártatlan ítélôbírónak igazságos mérlegére kerül, nem gondolati, hanem cselekedeti bűnnek számít; mert bár a körülmények kedvezôtlensége miatt külsôleg nem is követtetett el, az akarat azonban belsô beleegyezésének tényével már végrehajtotta azt. Tudjuk elsô szüleink bukásából, hogy minden bűnnek a rosszasága három fokozaton: a kísértésen, a gyönyörködésen és a beleegyezésen keresztül születik meg. Az elsô az ellenség, a második a test, a harmadik a lélek műve. Az incselkedô ellenség ugyanis kísért bennünket; a test gyönyörködik a kísértésben; végre a lelket a gyönyörködés meghódítja s ez beleegyezését adja. Így volt ez egykor is: a kísértô a kígyó volt; Éva volt mintegy a test, amely gyönyörködött; Ádám pedig mintegy a lélek, amely a gyönyörködéstôl legyôzetve a kísértésbe beleegyezett. Ilyenformán a kísértés által a bűn ismeretére jutunk; a gyönyörködés által történik legyôzetésünk; a beleegyezés által pedig tökéletesen az ördög tôrébe kerülünk. Akik tehát gondolatban elkövetett bűneiket siratják, figyelmeztetendôk: vegyék jól szemügyre, miképpen és mily mélyen estek a bűnbe s a belsôleg történt bűnbeesés mértéke szerint intézve sírásukat, fel tudjanak kelni: nehogy elégtelenül siratván meg gondolati bűneiket, cselekedetileg külsôkbe essenek. De úgy kell bennük félelmet gerjeszteni, hogy azért ne csüggedjenek el. Az irgalmas Isten ugyanis azzal törli el gyorsan a szív bűneit, hogy ezeket cselekedetileg kívül megvalósulni nem engedi; s a gondolattal elkövetett bűn annál hamarább tűnik el, minthogy azt a cselekedet még nem gyökereztette meg. Azért jól mondja a zsoltáros: Elhatároztam: Megvallom magam ellen hűtlenségemet az Úrnak, És te vétkem gonoszságát megbocsátottad. (Zsolt 31,5)[31] Midôn ugyanis ,a szív gonoszságát említi, látszik, hogy a gondolati bűnökrôl akar szólani. Ezzel a szerkesztéssel pedig: Elhatároztam: megvallom, -- s tüstént hozzáadja: És te megbocsátottad: -- azt mutatta meg, hogy milyen könnyen megy ezeknek a megbocsátása. Még alig határozta el könyörgését, már is megnyerte, amiért könyörögni szándékozott. Hiszen a bűn cselekedetté nem fajult, ezért a bűnbánatnak sem kellett fájdalmas gyötrelemmé válnia; elég, hogy csak belsô fájdalom tisztítsa meg a lelket, amelyet szintén csak gondolati gonoszság szennyezett be. ======================================================================== III./XXX. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik a megsiratott bűnöktôl nem tartózkodnak: és hogyan, akik tartózkodnak, de nem siratják meg azokat Másképpen kell meginteni azokat, akik az elkövetett bűnöket megsiratják, de nem hagyják el; s máskép azokat, akik elhagyják, de nem siratják meg. Azokat, akik az elkövetett bűnöket megsiratják, de nem hagyják el, inteni kell, vegyék jól fontolóra: hogy hasztalanul tisztogatják magukat könnyeikkel, ha életmódjuk gyalázatosan bemocskolja lelküket; mintha csak azért mosnák magukat könnyeikkel, hogy tisztán térhessenek vissza a bűnök fertôjébe. Amint írva van: Amint a kutya visszatér arra, amit kihányt, és a megfürdött sertés a pocsolyában, melyben hempergett (Péld 26,11; 2Pt 2,22). Az okádó eb, ui. kétségkívül azt az ételt hányja ki, mely gyomrát Nyomta: de midôn magához veszi a kihányt ételt, melytôl elôbb megkönnyebbült, újra megterheli magát. Az elkövetett bűneiket megsiratók kivetik a gyónás által szívükbôl a gonoszságot, mellyel magukat megtöltötték, s mely lelküket nyomta, de midôn a gyónás után ismét elkövetik, újra magukévá teszik. A sertés pedig midôn a sárnak fertôjében mosakszik, még csúnyábbá válik. Aki elkövetett bűneit megsiratja, de el nem hagyja, nagyobb büntetésre teszi magát érdemessé; mert azt a kegyelmet is megveti, amelyet könnyhullásával meg tudott szerezni; s mintegy sáros vízben hentereg, mert midôn könnyeihez nem kapcsolja az élet tisztaságát, Isten szemében még értékes könnyeit is bemocskosítja. Azért mondatik ismét: Ne ismételd az igét imádságodban (Sir 7,15). Az igét az imádságban ismételni ui. annyi, mint sírás után olyasmit elkövetni, amit újra meg kell majd siratni. Azért mondja Izaiás: Mosakodjatok meg, legyetek tiszták (Iz 1,16). Mert aki a sírás után nem ôrzi meg élete ártatlanságát, az a mosakodás után nem marad tisztán. Akik tehát az elkövetett bűnöket szünet nélkül siratják ugyan, de újra olyat tesznek, amit meg kell siratniok, azok bár mosakszanak, mégsem tiszták. Azért mondja a bölcs: Ki tetem illetése után megfürdik és újból érinti, Mi haszna mosakodásának? (Sir 34,30). A halottnak illetése után az mosakszik, ki bűneibôl a könnyek által megtisztul; mosdása után azonban ismét halottat illet, ha a könnyhullatás után visszatér régi bűnéhez. Inteni kell azokat, kik elkövetett bűneiket megsiratják, de mégsem hagyják el: az igaz Bíró szemében úgy tekintsék magukat, mint akik egyik-másik emberrel összetalálkozván, odaadó hódolattal hízelegnek ezeknek, eltávozván pedig tôlük, amennyit csak bírnak, annyi rosszat mondanak ellene. Mi egyéb ui. a bűnt megsiratni, mint magunkat az Isten elôtt hódolatteljesen megaláznia És mi a sírás után újra gonoszat művelni, mint annak, akit megengeszteltünk, kevélyen ellenszegülni? Mint Szent Jakab is bizonyítja, mondván: Aki e világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek (Jak 4,4). Inteni kell azokat, kik elkövetett bűneiket megsiratják, de mégsem hagyják el, vegyék jól fontolóra: hogy a gonoszak szomorúsága rendszerint éppoly haszon nélküli megigazulásuk szempontjából, mint ahogyan a jóknak bűnre való megkísértése is a legtöbbször eredménytelen. Az érdemeknek megfeleli visszafizetés a lélek belsô állapota szerint történik, s ezért hiába bizakodnak a gonoszok abban a kevés jóban, amit tökéletlenül végeznek, miközben gonoszságaikat teljesen befejezetten hajtják végre: másrészt a jók alázatosságukban elôrehaladnak az igazság útján, mégha rosszra kísértetnek is, föltéve, hogy csak gyarlóságból inognak meg, de nem egyeznek bele a bűnbe. Így midôn Bálám az igazak táborát látá, felkiáltott: Bár halnék meg én az igazak halálával. S olyan lenne végem, mint amilyen az övek! (Szám 23,10) De midôn elmúltak bűnbánatának napjai, éppen azok élete ellen tört, akikhez még halálában is hasonlítani akart; s midôn jó alkalmat talált fösvénysége gyakorlására, tüstént feledé, milyen jámborságot óhajtott magának. Szent Pál a nemzetek apostola viszont így szól: Más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen, s a bűn törvényének foglyává tesz. amely tagjaimon van (Róm 7,23). Ez utóbbi minden bizonnyal azért szenved kísértést, hogy gyarlósága tudatában annál inkább megszilárduljon a jóban. Mi az oka tehát, hogy amaz megtörôdik szívében s mégsem igazul meg; emez pedig kísértést áll ki, s mégsem esik bűnbe? Kétségtelen az ok, hogy a gonoszoknak nem használ némi kis jóságuk, viszont a jóknak sincs kárukra a bevégzetlen rossz. Ellenben azokat, akik az elkövetett bűnöket elhagyják, de nem siratják meg, inteni kell, ne gondolják, hogy már megvannak bocsátva bűneik csak azért, mert nem követik el újra azokat, amelyeket azonban könnyeikkel nem akarnak lemosni. Az író ugyanis azzal, hogy már megszűnt írni, még nem törölte el azt, amit eddig .megirt; sem aki mást megrágalmazott, hallgatása által még nem tette jóvá hibáját, hanem az is megkívántatik, hogy kevélyen kimondott elôbbi szavait alázatosan visszavonja; az adós sem fizette le még azzal tartozását, hogy újabb adósságokat nem csinál, ha csak a régieket le nem rója. Hasonlóképen, ha Istent megbántjuk, szintén nem teszünk még eleget gonosztetteink abbahagyásával, ha egyszersmind könnyeinkkel elôbbi bűnös gyönyöreinket is üldözôbe nem vesszük. Mert ha egyetlen rossz cselekedetrôl sem vádolna bennünket lelkiismeretünk földi ittlétünk idején, mégsem lehetnénk ártatlanságunk miatt biztonságban: hiszen oly sokszor gonoszul kísértetünk lelkünkben. Miképpen lehetne tehát biztonságban az, aki bűnös voltának tudatában maga elismeri, hogy nem ártatlan. Az Isten ui. nem leli kedvét a mi gyötrelmeinkben, s csak orvosolni akarja a bűn okozta bajokat ellenkezô hatású gyógyszerekkel: hogyha bűnös gyönyörökbe merülve távolodunk tôle, keserves könnyeket hullatva térjünk hozzá vissza; ha tiltottak után nyújtva kezünket bűnbe estünk, a megengedettektôl is megtartóztatva magunkat keljünk fel; az oktalan örömtôl elkábított szívet az üdvös fájdalom józanítsa ki; a duzzadó kevélységtôl megsebzett lelket az alázatos élet gyógyítsa meg. Ahogyan írva is van: Azt mondom a gonoszoknak: Ne műveljelek gonoszat! S a vétkezôknek: Ne emeljétek fel szarvatokat! (Zsolt 74,5) Akkor emelik fel szavukat a vétkezôk, midôn bűneiket megismervén, azokat nem bánják meg alázatosan. Azért mondja az Írás újólag: A töredelmes alázatos szívet, Isten, nem veted meg! (Zsolt 50,19) Aki ui. megsiratja bűnét, de nem hagyja el, az megtörôdik ugyan szívében, de nem alázza meg magát. Aki pedig a bűnt elhagyja, de meg nem siratja, az megalázza ugyan magát, de megtörôdni nem akar. Azért mondja Szent Pál: Bizony ilyenek voltatok egyesek; de megmosattatok, de megszentelést nyertetek (1Kor 6,11). Mert azokat szenteli meg az életjobbulás, akiket a bűnbánat keserves könnyei tisztára mosnak. Azért Szent Péter, midôn némelyeket gonoszságuk miatt megrendülni látott, így intette ôket: Tartsatok bűnbánatot és mindenitek keresztelkedjék meg (ApCsel 2,38). Mielôtt tehát a keresztség vizérôl szólt volna, elôrebocsátá a töredelem könnyeit, hogy elôbb önkeserveik vizével tisztuljanak, s csak azután mossák meg magukat a keresztség szentségében. Hogyan élhetnek tehát biztonságban a bocsánat felôl, kik elkövetett bűneiket megsiratni nem akarják, midôn maca az egyház feje még ahhoz a szentséghez is megkívánta a töredelmet, amely legelsôsorban van hivatva eltörölni a bűnöket. ======================================================================== III./XXXI. fejezet Hogyan kell inteni azokat, akik elismert bűneikkel dicsekszenek, s hogyan, akik kárhoztatván azokat, nem ôrizkednek tôlük Másképpen kell meginteni azokat, akik a rosszat, amit tesznek, dicsekedve emlegetik, s másképpen azokat, akik elítélik a rosszat, de még sem kerülik azt. Azokat, akik a rosszat, amit tesznek, dicsekedve emlegetik, inteni kell, fontolják meg, hogy sokszor többet vétenek szájuk, mint cselekedeteik által. Cselekedeteikkel ugyanis csak önmaguk által vétkeznek; szájukkal pedig mindazok által vétkeznek, akiket az ô dicsekedéseik indítanak a rosszra. Inteni kell tehát ôket, hogyha a rosszat kiirtani vonakodnak, legalább magvát elhinteni iszonyodjanak. Inteni kell ôket: elégedjenek meg önvesztükkel. S ismét csak inteni: ha már nem félnek rosszak lenni, legalább szégyelljék magukat, ha az emberek is megtudják, hogy milyenek. Úgy szokott ui. történni, hogy ha a bűnt titkolják, végül is megszűnik: mert midôn valaki szégyenli magát, ha olyannak tudják, amilyen valóban, néha-néha szégyenli magát, hogy olyan legyen, amilyennek nem akar látszani. Midôn pedig a gonosz ember szégyenvesztetten tűri gonoszságainak napfényrejöttét, minél szabadabban viszi véghez a rosszat, annál inkább megengedettnek is gondolja azt; amit pedig megengedettnek tart, azt kétségkívül több ízben elköveti. Azért van írva: Mint Szodoma, hirdetik vétküket, s nem is rejtegetik (Iz 3,9). Ha ui. eltitkolná bűnét Szodoma, akkor még tartózkodva vétkeznék. Itt azonban már tökéletesen megszűnt a félelem, mivel még sötétséget sem keresett a bűn végzésére. S azért újra írva van: Szodoma és Gomorra kiáltása megsokasodott (Ter. 18,20). A szóval hirdetett bűn ui. a cselekedeti bűnt, a kiáltással való pedig a minden tartózkodás nélküli bűnt jelenti. Azokat, kik rossznak ismerik el magukat, de a bűnt mégsem kerülik, inteni kell, hogy jól gondolják meg: mit tudnak majd az igazságos Bíró elôtt a maguk mentségére felhozni, midôn saját vallomásuk szerint sem adhatnak önmaguknak felmentô ítéletet? Mik egyebek tehát ezek, mint önmaguk elítélôi? Szóval a bűnök ellen beszélnek, cselekedeteikkel pedig önmagukat kárhoztatják az ítéletre. Annak a megismerésére figyelmeztetendôk, hogy elméjük megvilágosítása a rossznak látására, s ennek ellenére is a rossz mellett való kitartás, már mintegy a büntetés titkos végzése szerint történik, hogy minél világosabban láttak, annál nagyobb kárhozatra vettessenek; mivel értelmük bár megvilágosíttatik, mégis a gonoszság sötétségében maradnak. Midôn ui. a segítségül kapott tudományt nem használják, azt önmaguk ellen való tanúságtétellé változtatják; s annak az értelemnek a világossága súlyosbítja bűnösségüket, melyet kétségtelenül arra kaptak, hogy eltörölhessék bűneiket. S ezek, minthogy az önmaguk által is kárhoztatott bűnökben hevernek, már itt kezdik érezni a jövendô ítélet napjának büntetését, hogy amíg bekövetkezik az örök kárhozat ideje, addig se legyenek felmentve még saját lelkiismeretük ítélôszéke elôtt sem; s annál súlyosabb kínokat szenvedjenek majd ott, mivel itt nem akarták elhagyni azokat a bűnöket, amiket saját lelkiismeretük is kárhoztatott. Azért mondja ui. az Igazság: Az a szolga pedig, ki tudta ura akaratát és nem készült, és nem cselekedett annak akarata szerint, sok verést kap. (Lk 12,43) Azért mondja a zsoltáros: Elevenen szálljanak az alvilágba. (Zsolt 54,16) Az élôk ui. tudják és érzik, hogy mi történik körülöttük; ' a holtak pedig semmit sem éreznek. S azért ôk holtan szállnának alá a pokolba, ha öntudatlanul követnék el a rosszat. Mivel azonban tudatosan művelik azt, e szerencsétlenek elevenen és teljes öntudattal szállnak a gonoszok honába, a pokolba. ======================================================================== III./XXXII. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik hirtelen elhatározással, s akik megfontoltan vétkeznek Másképpen kell meginteni azokat, akik hirtelen jövô bűnös ingertôl elragadtatva vétkeznek, s másképpen azokat, akik eltökélt szándékkal maradnak a bűnben. Azokat, akik hirtelen gerjedelemtôl legyôzetve vétkeznek, inteni kell, soha ne feledjék, hogy míg e földön élnek, mindig harctéren állnak, s azért szívüket, amely elôre nem tudhatja, hogy mikor éri megsebzés, a gondos félelem pajzsával takarják el; rettegjenek az incselkedô ellenség alattomos nyilaitól, s e nagyon kétes kimenetelű harcban a lélek erôs sáncai közé vonulva, folytonos éberséggel oltalmazzák magukat. Mihelyst ui. valaki gondosan nem vigyáz szívére, azt ez által kiteszi az ellenség álnok nyilainak; ez ui. annál bátrabban szokott valakinek nekirohanni, minél inkább látja, hogy azt az elôrelátás vérte nem védelmezi. Inteni kell azokat, akik hirtelen átfutó vágytól hajtva vétkeznek, hogy ne szorgoskodjanak túlságosan a földiek körött; mert túlságosan a múlandókra szegezvén figyelmüket, nem veszik észre micsoda bűn hatol szívükbe. Azért Salamon is így beszélteti az alvás közben megvertet: Elvertek ugyan, de nem fájt nekem, Ütöttek, de nem éreztem; Mikor ébredek fel, hogy a bort ismét felkeressem? (Péld 23, 35). Aki ui. nagy gondokba merülten alszik, azt megverik és nem fáj neki; mert amint a közelgô bűnveszélyt nem látja, úgy azt sem képes felfogni, hogy mi féle bűnt követett el. Húzzák, vonják; de ô nem érzi, mert a bűnök csábingerei viszik ôt, ám mégsem ébred, hogy megvédje magát. Mindazonáltal szeretne felébredni, hogy újra borokat találjon. Mert bár az álom akadályozza az önmagára való vigyázásban, a világi gondok számára mégis elég éber tud lenni, hogy szünet nélkül a gyönyör serlegét üríthesse; s mikor ugyancsak ébren kellett volna lennie, alszik; viszont amikor bátran alhatott volna, ébren akar lenni. Azért mondatik ott feljebb: Úgy vagy, mintha a tenger közepén feküdnél, Mint az alvó kormányos, ki elvesztette a kormányt (Péld 23,34). A tenger közepén alszik, aki a világ kísértéseinek közepette a reárohanó bűnöknek, mint megannyi vészes hullámoknak a fenyegetését hanyagsága miatt nem veszi észre. Kormányát veszti a kormányos, midôn az ész a test hajójának kormányzásával felhagy. Kormányt ugyanis a tengeren elveszteni annyi, mint a világ zivatarai közepette minden elôvigyázat nélkül hajókázni. Mert ha a kormányos gondos ember, majd a hullámokkal ellenkezô irányban, majd meg a dühös szeleket áthasítva, rézsútosan igazítja hajóját. Így az ész is, ha éber ôrködéssel kormányozza a lelket, most ezt a veszélyt gyôzi le diadalmasan, majd amazt kerüli ki ébersége által: s így mind a jelenvalókon gyôzedelmeskedik küzdelmével, mind a jövendô harcokra erôt nyer elôvigyázatosságával. Ezért mondja az Írás a mennyei haza bátor harcosai felôl: Kinek-kinek kard van az oldalán, Az éjjel rémségei miatt (Én 3,8). Akkor van oldalukon a kard, midôn a test gonosz kívánságai az isteni ige hirdetésének éles fegyverével kiirtatnak. Az éj pedig gyarlóságunk vakságát jelenti; mert bármilyen baj fenyegessen bennünket éjszaka, azt nem látjuk. Kinek-kinek oldalán van tehát kardja az éji félelmekért, mert a szentek tartván attól, amit nem látnak, mindig készen állnak a csatára. Azért mondatik a jegyesnek is: Orrod mint a Libanon tornya (Én 7,4). Amit ui. szemeinkkel nem látunk, arról gyakran tudomást szerez szagló érzékünk. Hasonlóképen orrunk segítségével teszünk különbséget az illat és a bűz között. Mi egyebet jelent tehát az Anyaszentegyház orra, mint szentjeinek elôrelátó okosságát. Ezt az orrt azért mondják a Libanon tornyához hasonlónak, mert okos elôrelátásuk olyan messzeható, hogy még eljövetelük elôtt látják a kísértések harcait, midôn pedig megérkeznek, már felfegyverkezve fogadják azokat. Amit ui. elôre látunk, veszít erejébôl, midôn ténylegesen megérkezik: mert ha valaki felkészülten fogadja a kardcsapást, az ellenség, aki azt hitte, hogy észrevétlenül csapott rá, éppen elôrelátásunk miatt erejét veszti. Ellenben azokat, akik szántszándékkal vétkeznek, inteni kell, jól gondolják meg: hogyha megfontolva vétkeznek, annál szigorúbb ítélet sújt le rájuk, s annál keményebb lesz büntetésük, minél nagyobb önelhatározással követték el a vétket. Töredelmességük könnyebben lemosná vétkeiket, hogyha csak az indulatoktól elragadva követték volna el azokat. Mert nehezebben törlôdik el az a bűn, amelyet a szántszándékos elhatározás szilárdít. Mert ha az ilyen egész szívvel meg nem utálná a mennyeiket, szántszándékos vétke által nem veszítené el az örök életet. Abban különböznek tehát a hirtelenséggel és a szántszándékos elhatározással vétkezôk egymástól, hogy az utóbbiak, midôn a bűn által a megigazulás állapotából kiesnek, egyszersmind a kétségbeesés örvényébe szoktak merülni. S ez az oka, hogy az Úr is nem annyira az indulatból, mint inkább a megfontolásból származó rosszakat dorgálja a Próféta által mondván: Hogy elô ne törjön haragom, mint a tűz, És fel ne lángoljon, mert nem lesz, aki eloltsa, Gondolataitok gonoszsága miatt! (Jer 4,4) Azért mondja újra haragjában: Íme, én számon kérem tôletek szándékaitok gonoszságát. (Jer 23,2) Mivel tehát az elhatározott akaratból származott bűnök különböznek egyéb bűnöktôl, az Úr nem annyira a gonosz cselekedeteteket, mint inkább a gonosz igyekezetet bünteti. Cselekedettel ugyanis gyakran gyarlóságból, gyakran hanyagságból vétkezünk. De az igyekezet mindig gonosz szándékból származik. Azért jól mondja a próféta ama boldog emberrôl: És le nem ül a pestis székére. (Zsolt 1,.) Az ilyen széken (cathedra) a bíró vagy elnök szokott ülni. A pestis székén ülni annyi, mint megfontolva gonoszat cselekedni; a pestis székében ülni annyi, mint eszünk által felismerni a gonoszt és magunkat mégis arra elhatározni. A gonosz akarat székében ül, aki a gonoszságnak oly magas fokára emelkedik, hogy tökéletes önelhatározással a rosszra törekszik. S valamint azok, kik e székben ülnek, magasabban vannak a körülöttük levô néptömegnél, úgy a megfontolással véghezvitt vétkek is fölülmúlják az indulatból bűnbe esô vétkeit. Meg kell tehát inteni azokat, akik érett megfontolás után vétkeznek: ismerjék meg jövô büntetésük súlyosságát abból, hogy már most nem társaiul, hanem fellebbvalóiul számítanak a gonoszoknak. ======================================================================== III./XXXIII. fejezet Hogyan kell inteni azokat, akik apróbbakat, de gyakran vétkeznek; akik csekély bűnöktôl mentek maradván, néha nagyobbakba esnek Másképpen kell meginteni azokat, akik apró, de sok bűnt követnek el; s másképpen azokat, akik a csekélyektôl megóvják magukat, néha azonban mélyebbre süllyednek. Azokat, akik csekély mértékben ugyan, de gyakran vétkeznek, inteni kell, ne azt fontolgassák, hogy mekkora, hanem, hogy mennyi bűnt követnek el. Mert bár minden félelem nélkül latolgatják bűntetteik súlyát, méltán retteghetnek, ha azoknak számát megfontolják. Hiszen a folyók mélységes medreit is apró, de számtalan vízcseppek szokták megtölteni, s a hajó alján támadt titkos repedés sem idéz elô nagy hatást: ugyancsak nem sokat lát közvetlenül szemünk a dühöngô viharból. Úgyszintén azok is csak parányi sebek, melyeket a rüh szokott a testen okozni; de midôn a sebek roppant számmal terjednek el, épp úgy megölnek, mintha valamilyen súlyos seb támadna testünkön. Azért van írva: Aki megveti a keveset, lassankint tönkre megy. (Sir 19,1) Aki ui. a kis bűnöket nem akarja megsiratni és kerülni, az ugyan nem egyszerre, de lassankint egészen elveszti a megigazulás kegyelmét. Inteni kell azokat, akik gyakran követnek el apró bűnöket, vegyék fontolóra, hogy néha holmi csekélységben nagyobb bűn rejlik, mint valami nagy dologban. Mert ha valami nagyot cselekszem, annak bűnjellegét hamarabb észreveszem, s így hamarabb is gyógyítom meg magam; ha pedig csak kis dolgokban vétkezem, azt úgyszólván semminek sem tekintem, s minél nagyobb biztonsággal, annál nagyobb veszedelemmel benne ragadok. Azért úgy szokott lenni, hogy a parányi bűnökhöz hozzászokott ember a súlyosabbaktól sem irtózik, s az apró hibák következtében végül nyilvánosan is gonosszá válik; s annál kevésbé retteg a nagyobbaktól, mivel már egészen hozzászokott a kis dolgokban félelem nélkül vétkezni. Ellenben azokat, akik a kisebb bűnöktôl megôrzik magukat, néha azonban súlyosabbakba merülnek, inteni kell, hogy jól vigyázzanak magukra; mert midôn szívük a kisebb bűnöktôl való mentességében felfuvalkodik, éppen ez a kevélység az, amely ôket súlyosabbakba dönti; s ha külsôleg a csekélyektôl megôrizvén magukat, szívükben a hiú dicsvágy által büszkékké válnak, e kevélység által belsôképen legyôzetvén, külsôleg is nagyobb bűnökbe esnek. Inteni kell tehát azokat, akik a csekélységektôl megôrzik magukat, néha azonban nagyobb bűnökbe esnek, hogy midôn azt gondolják, hogy külsôleg állnak, belsôleg valahogy el ne essenek, s ama pártatlan Bíró visszafizetése a csekély jóban való kevélység miatt súlyos bűnbe ne taszítsa ôket. Akik ugyanis hiúságukban felfuvalkodva azt a kevés jót, amit tettek, a maguk erejének tulajdonítják, megérdemelten magukra maradnak, s nagyobb bűnökbe esnek; ez az esés tanítja meg ôket, hogy nem önerejükbôl állottak: s így ezek a nagy bűnök alázzák meg azt a szívet, melyet a parányi jók kevélységre gerjesztettek. Inteni kell ôket, fontolják meg, hogy a súlyosabb bűn által is szerfelett vétkeznek, de mégis apróbb jótetteik azok, amelyek által rendszerint nagyobb bűnökbe esnek: mert az elsô esetben ugyan egyenesen gonoszságot követnek el, a másodikban pedig gonoszságaikat az emberek szemei elôl rejtegetik. Azért, amidôn az Isten elôtt nagyobb rosszakat cselekszenek, az nyilvánvaló gonoszság; midôn pedig az emberek színe elôtt csekélyszerű jókat cselekszenek, az színlelt jámborság. Azért mondja az Úr a farizeusokról: Megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek. (Mt 23,24) Mintha kifejezetten ezt mondaná: a kisebb bűnöktôl megôrzitek magatokat, a nagyobbakkal pedig nem törôdtök. Azért dorgálja ôket újra az Igazság, mondván: Tizedet adtok a mentából és kaporból és köménybôl, de elhagyjátok, ami fontosabb a törvényben: az ítéletet, az irgalmasságot, és a hűséget. (Mt 23,23) Jól meggondolandó itt ugyanis, hogy midôn a legcsekélyebbekbôl való tizedadásról van szó, a legértéktelenebbeket ugyan, de egyszersmind a legillatosabbakat választották ki a növények közül: kétségkívül azt akarván ezáltal kifejezni, hogy a képmutatók midôn valami egyszerű jót tesznek, a szentség hírének illatát kívánják elterjeszteni maguk felôl; a nagy kötelességeket elmulasztják, a csekélységeket azonban elvégzik azért, mert ezek az emberek szemében feltűnôk. ======================================================================== III./XXXIV. fejezet Hogyan kell meginteni azokat, akik még meg sem kezdik a jó művelését, s hogyan azokat, akik elkezdik, de nem végzik be. Másképpen kell meginteni azokat, akik még hozzá sem fogtak a jóhoz, s másképpen azokat, akik az elkezdettet nem végzik be. Azoknál ugyanis, akik még hozzá sem fogtak a jó műveléséhez, elôször is nem valaminek az üdvös megszerettetését és építését kell szorgalmaznunk, hanem azt a rosszat kell belôlük kiirtanunk, amivel foglalatoskodnak. Ezek ugyanis sohasem fognak semmit rossznak elfogadni csak hallomás után, hacsak elôbb meg nem tapasztalják, hogy valóban rossz az, amit ismernek: mert aki nem tudja, hogy elesett, az nem kíván felkelni; s aki sebének fájdalmát nem érzi, nem szokott gyógyszerekrôl gondoskodni. Elôször tehát meg kell nekik mutatni, milyen silány az, amit annyira szeretnek. S csak utána adandó okosan tudtukra, micsoda jót mulasztanak el. Elôször lássák be, hogy el kell hagyniok azt, amit szeretnek, s aztán már minden nehézség nélkül fel tudják fogni, hogy azt kell szeretniök, amit most kerülnek. Könnyebben elfogadják ugyanis, amit eddig nem ismertek, ha az elôttük ismeretes dolgot jól megvitatva és rossz voltát kimutatva látják. Akkor fogják tehát teljes szívbôl keresni a valódi jókat, ha elvitathatatlanul belátják, hogy eddig csak ál-javak birtokában voltak. Meg kell velük ismertetni, hogy a jelen élet örömei Egyrészt hamar elveszítik édességüket, másrészt mégis fennmaradnak az ítélet napjára; mert akaratuk ellenére is elveszik most tôlük, ami tetszik nekik, egykor pedig, ami fájdalmas lesz nekik, akaratuk ellenére is büntetésül rájuk mérik. Üdvös félelmet kell bennük gerjeszteni gyönyörködésüknek önkárukra szolgáló jelen tárgyai iránt, hogy így ha majd a megfélemlett lélek saját veszedelmét észrevevén a hatalmas mélység szélén látja magát, visszaforduljon a megkezdett útról, elijedjen attól, amit eddig szeretett, és azt kezdje szeretni, amit idáig megvetett. Azért mondja az Úr az isteni ige hirdetésével megbízott Jeremiásnak: Íme én ma nemzetek és országok fölé állítlak, Hogy gyomlálj és rombolj, Hogy szétszórj és széthányj, Hogy építs és ültess. (Jer 1,10) Mert ha elôbb a romot el nem takarítja, az újnak építésébe nem kezdhet, s ha elôbb hallgatóinak szívébôl a hiú szeretet töviseit ki nem gyomlálja, az isteni igét lelkükbe ugyan hasztalanul ültetné. Ezért van, hogy Szent Péter is elôbb rombolóként lépett fel; s csak azután akart építeni; ezért korántsem arra intette a zsidókat, hogy mit tegyenek, hanem arról feddette meg ôket, amit eddig tettek, mondván: A názáreti Jézust, azt a férfiút, kit az Isten igazolt elôttetek erôkkel, csodákkal és jelekkel, melyeket -- mint ti is tudjátok -- Isten általa művelt közöttetek, ezt istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és elôretudása szerint átadatott. Isten azonban feltámasztá ôt megoldván az alvilágnak fájdalmait (ApCsel 2,22- 24): hogy ti. saját kegyetlenségük felismerése által megtörôdvén, aggodalmas lélekkel keressék a lelki épülést szolgáló isteni tanítást, s így nagy haszonnal hallgassák azt. Azért tüstént így is feleltek: Mit cselekedjünk férfiak, testvérek? (ApCsel 2,37). Mindjárt meg is kapják a választ: Tartsatok bűnbánatot és mindenitek keresztelkedjék meg (ApCsel 2, 38). Ez éltetadó igéket ôk bizonyára megvetették volna, hacsak elôbb üdvösen meg nem rendülnek. Ez az oka, hogy Saul is, midôn a mennyei világosság körülvette ôt, nem azt hallja, hogy mi jót tegyen ezentúl, hanem hogy mi rosszat tett eddig. Mert midôn a földre terülve kérdezé: Ki vagy Uram? (ApCsel 9,5), mindjárt azt a feleletet kapja: Én vagyok Jézus, akit te üldözesz (Uo.). S mikor hamarosan ezt mondotta rá: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? -- azonnal megvolt a válasz: Kelj fel, s menj be a városba, ott megmondják majd neked, mit kell cselekedned (ApCsel 9,7). Íme az égbôl szóló Úr megrótta üldözôjének tetteit, de azért mégsem adta azonnal tudtára, hogy mit kell cselekednie. Íme kevélysége már romokban hever, s ô egész alázatossággal keresi az építô kezet; le van már rombolva kevélysége, de mégsem hall. hatja miképpen épüljön újjá; s mindez azért, hogy sokáig heverjen romjaiban e bűnös üldözô, hogy aztán felkelvén annál szilárdabb legyen a jóban, minél inkább kiirtatott régi hibája. Akik tehát még semmi jót sem kezdtek művelni, azokat elôbb gonoszságuk merevségébôl kell kiemelni a feddés segítségével, hogy aztán jócselekedetekre lehessen ôket ösztönözni: mert hiszen az erdô magas fáját is azért vágjuk le, hogy az épület tetejére helyezzük; s mégsem tesszük azt tüstént az épület falaira, hanem nyugtatjuk addig, míg káros nyerseségét elveszti, mert minél inkább megszárad itt lent, annál biztonságosabban helyezhetô el a magasban. A megkezdett jót be nem végzôket ellenben inteni kell, vegyék fontolóra gondosan, hogy véghez nem vivén feltett jószándékaikat, a kezdeti eredmények is megsemmisülnek. Mert ha egyszer már az a jó belátás támadt, hogy valamit meg kell tennünk, de a szándéknál és kezdetnél alig akar belôle több lenni, akkor az a jó is, ami történt, veszendôbe megy. E világon ugyanis úgy van az ember; mint a víz folyása ellen felfelé haladó hajó; egy helyben megállani nem képes, mert hacsak fölfelé nem törekszik, lefelé sodródik. Ha tehát valaki a megkezdett jót minden erejébôl hozzálátva tökéletesen be nem végzi, hanyagsága által azt is elrontja, amit elôbb tett. Azért mondja Salamon: Ki lágy és tunya a dolga végzésében, Édes testvére a tékozlónak. (Péld 18,9) Aki ugyanis a megkezdett jót lendületesen be nem végzi, hanyag tunyasága által a romboló kézhez lesz hasonlóvá. Azért mondá a sardesi egyház püspökének az angyal: Légy éber és erôsítsd meg a többieket, kik közel vannak a halálhoz, mert műveidet nem találom teljeseknek az én Istenem elôtt. (Jel 3,2) Mivel tehát az Isten elôtt nem számítanak bevégzetteknek cselekedetei, többi munkáit is halódófélben levôknek mondja. Mert ha életre nem hívjuk azt, ami bennünk halott, az is elveszti életét, amit még jóformán életben lévônek gondolunk. Inteni kell ôket, hogy talán tűrhetôbb lenne elbírálásuk, ha a jó útra nem is lépnek, minthogy arról visszafordulnak. Mert ha hátra nem nézegetnének, nem volnának a megkezdett jók folytatásában olyan hanyagok. Hallják csak, mit mond az Írás: Mert jobb lett volna nekik az igazság útját meg sem is merni, mintsem annak megismerése után eltérni a nekik adott szent parancsolattól. (2Pt 2,21) Hallják ismét az Írás szavait: Bár hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy és sem hideg, sem meleg, kezdelek téged kivetni számból. (Jel 3,15-16) Meleg ugyanis az, aki a jóra elhatározván magát, azt véghez is viszi; hideg pedig az, aki hozzá sem fog ahhoz, amit véghez kellene vinnie. S amint a langyosság által történik a hidegbôl a melegbe történô átmenet, úgy a melegbôl meg langyosság visz a hidegbe. Aki tehát már a hitetlenség dermesztô hidegének elhagyása után éli napjait, de úgy, hogy a langyosság állapota után nem akar buzgóságában hevületre gyulladni, midôn veszedelmes langyosságában megmarad, kétségtelenül nem meleggé, hanem hideggé válik. De amint a langyosság elôtt a hideg még reményt kelt bennünk, úgy a lehűlés után többé a langyosságra nem lehet reményünk. Azaz: aki még bűnben van, afelôl megvan a megtérés reménye. De ha valaki megtérése után lett langyossá, még azt a reményt is foszlánnyá tépi, amelyet mint bűnösrôl tápláltunk felôle. Azt kívánja tehát az Úr, hogy vagy meleg vagy hideg legyen mindenki, ha langyos létére elvettetni nem akar: azaz vagy még meg nem térvén reményt nyújtson a megtérésre, vagy ha már megtért, buzogjon a jóban; nehogy az elérni szándékolt meleg állapotból tunyaságával vesztére hideggé változzék, s mint afféle sem hideget, sem meleget félredobják. ======================================================================== III./ XXXV. fejezet Hogyan kell inteni azokat, akik a rosszat titokban, a jót nyíltan teszik, és viszont Másképpen kell meginteni azokat, akik a rosszat titokban, s a jót nyilvánosan teszik; s másképpen azokat, akik az általuk végzett jót eltitkolják, de megengedik, hogy némely tettük miatt a nagy nyilvánosság kedvezôtlenül vélekedjék róluk Azokat, akik a rosszat titokban, a jót pedig nyíltan teszik, inteni kell, vegyék fontolóra, mily gyorsan változnak az emberek ítéletet, viszont milyen állandó maradandóságúak az Istenéi. Inteni kell ôket, hogy a dolgok végsô kimenetelére irányítsák lelki szemeiket. Mert míg az emberek dicsérô nyilatkozatai elenyésznek, addig az Isten ítélete, amely pedig a titkosakra is kiterjed, örökkön örökké fennmarad. Midôn tehát titkos bűneiket az isteni ítélkezés, jócselekedeteiket pedig az emberek szemei elé állítják: a nyíltan végzett jónak tanúi egykor már nem lesznek, viszont a titkon cselekedett rossznak az örökkévaló Isten bizonysága fennmarad. Így midôn bűneiket az emberek elôtt eltitkolják, erényeiket pedig kitárják, a titkolással leleplezik azt, amiért büntetést érdemelnek, a fitogtatással pedig eltakarják azt, amiért jutalmat nyerhetnének. Jót nevezi ezeket az Igazság fehérített, külsôleg gyönyörű, de holtak csontjaival telített koporsóknak, mert bensejükben bűnöket rejtegetnek s az emberek szemei elôtt egy-két jó cselekedetükkel az igazság mázában ékeskednek. Inteni kell tehát ôket. hogy jócselekedeteiket ne tekintsék csekélységnek, hanem többre becsüljék azokat. Aki ugyanis azt hiszi, hogy jócselekedeteiért elég jutalom neki az emberek kegye is, az csekély értékűnek tartja jótetteit. Mert míg a jócselekedetért múlandó dicséretet keres, örök jutalomra érdemes jótettet silány áron ad el. Pedig errôl a hitvány árról így nyilatkozik az Igazság: Bizony mondom nektek, elvették jutalmukat. (Mt 6,2) Inteni kell ôket, gondolják meg, hogy midôn titokban gonoszak, nyíltan pedig jó példával járnak mások elôtt, ezáltal megmutatják, hogy azt kell követni, amit ôk kerülnek, azt szeretni, amit ôk gyűlölnek; ekképpen másoknak élnek, önmaguknak pedig meghalnak. Ellenben azokat, akik titokban jót cselekesznek, de megengedik, hogy némely cselekedetük alapján a nyilvánosság rossz véleménnyel legyen felôlünk, inteni kell, hogy míg jócselekedeteik által a maguk örök életét biztosítják, rossz hírnevükkel másoknak lelki romlására ne legyenek; úgy szeressék továbbá felebarátjukat, mint önmagukat, s éppen ezért midôn önmaguk egészséges bort isznak, az ô példájukat követni akaróknak méreg-serleget ne nyújtsanak. Ezek egyrészt ugyanis kelleténél kevésbé segítik felebarátaikat, másrészt pedig nagy hátrányul szolgálnak nekik azzal, hogy a jót csak titokban akarják véghezvinni, néhány nyilvános tettük által pedig rossz hírbe hozzák magukat. Aki ugyanis mentes lévén a hiú dicsvágytól, mégis eltitkolja a Jót, amit cselekszik, az vétkezik ama kötelezettség ellen, hogy mások lelki épülésére legyen; mintegy csirájától fosztja meg az elvetett magot az, aki az utánzásra méltó cselekedetet látni nem engedi. Azért mondja az Igazság az evangéliumban: Lássák jótetteiteket és dicsôítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon. (Mt 5,16) Bár azt sem szabad feledni, hogy más helyen egészen ellenkezôt látszik parancsolni, midôn így szól: Vigyázzatok, hogy igazságtokat ne cselekedjétek az emberek elôtt, hogy lássanak titeket. (Mt 6,1) Hogyan lehet tehát érteni azt, hogy egyrészt parancs szól, mely szerint úgy kell cselekedni, hogy ne lássák tettünket, másrészt viszont mégis úgy, hogy észre is vegyék: hacsak úgy nem, hogy amit cselekszünk, oly módon kell titkolnunk, hogy általa ne mi dicsértessünk, s mégis ki kell azt mutatnunk, hogy a mennyei Atya dicsôségét elômozdítjuk? Azt tiltván ugyanis az Úr hogy igazságunkat ne gyakoroljuk az emberek elôtt, tüstént hozzáteszi: Hogy lássanak titeket. Azt parancsolván pedig, hogy emberek lássák a mi jócselekedeteinket, azonnal hozzámondta: És dicsôítsétek Atyátokat, ki mennyekben vagyon. Miképp lássák tehát és miképp ne lássák cselekedeteinket, azt tanításának végén mondotta ki: Hogy ti. önmagukért ne iparkodjanak feltűnni, viszont a mennyei Atya dicsôségéért törekedjünk cselekedeteinket el nem titkolni. Amibôl aztán gyakran következik, hogyha mindjárt nyíltan történik is valami jó, az titokban marad; s viszont bár titokban történik is, azért az mégis nyilvánvalóvá lesz. Aki ui. nyilvános jócselekedete által nem a maga, hanem a Magasságbeli dicsôségét keresi, az eltitkolja azt, amit cselekedett, mert csak az volt cselekedetének tanúja, akinek tetszését kereste. Aki pedig a titokban végzett jócselekedet által feltűnni és dicséretet nyerni akar, meglehet, hogy senki sem látta, s mégis az emberek elôtt cselekedte azt; mert annyi tanúja volt jócselekedetének, ahány embernek titkon tetszeni akart. Midôn pedig a rossz hírnévtôl való óvakodás mások elôtt nem történik meg -- amennyire ez bűn nélkül lehetséges -, ezzel a rossz véleményben levôknek a bűnre adunk ösztönzést. Ezért történik meg aztán gyakran, hogy akik nem gondolnak a felôlük táplált rossz véleménnyel, az ilyenek, bár önmaguk semmi rosszat nem tesznek, de annál többet vétkeznek azokon keresztül, akik ôket utánozni találják. Azért mondja Szent Pál azoknak, akik tisztátalanok evése által ugyan önmagukat meg nem fertôztetik, de a gyöngék elôtt mégis botrányt okoznak: Vigyázzatok azonban, hogy ez a ti szabadságtok ne legyen valamiképpen a gyengéknek botránkozására (1Kor 8,9). És ismét: És a te tudásod miatt elvész a te gyönge testvéred, kiért Krisztus meghalt. Így azonban vétkezve testvéreitek ellen, és megsértve az ô gyönge lelkiismeretüket, Krisztus ellen vétkeztek. (1Kor 8,11-12) Azért Mózes is azt mondván: Ne átkozz süketet; -- tüstént hozzáadá: És ne tégy gáncsot vak elôtt (Lev 19,14). Mert a süketet átkozni annyi, mint valakit távollétében, midôn minket nem hall, megkisebbíteni; a vak elé akadályt vetni pedig annyi, mint semmi rosszat nem művelni ugyan, de az olyan elôtt, aki nem bírja a dolgok mélyére tekintésének adományát, a megbotránkozásra alkalmat szolgáltatni. ======================================================================== III./XXXVI. fejezet Az olyan oktatásról, amely úgy segít az egyesek erkölcsiségén, hogy egyúttal az ajánlott erényekkel ellenkezô bűnök se jöjjenek létre Az elmondottak megmutatják, hogyan kell a lelkipásztornak az isteni tanítás hirdetésében szem elôtt tartani azt a különbséget, amellyel mindenkinek illô gyógyszert tud sebére alkalmazni. De ha sok munkába kerül az, hogy egyenkint adván tanítást, mindenkinek minden személyes szükségletére kiterjeszkedjünk; valamint ha igenfáradságos eljárás az, hogy minden egyes embernek érett megfontolás után tudjunk a maga ügyében utasítást adni: még sokkal fáradságosabb az, ha igen nagy számú hallgatóságot, melynek tagjait a legkülönfélébb szenvedélyek szorongatják, egy és ugyanazon idôben, ugyanazon személynek, egy és ugyanazon közös beszédben kell oktatnia. Ilyen esetben igen nagy művészettel kell a beszédet megszerkeszteni, hogy bár különbözôk a hallgatók bűnei, a tanítás mégis minden egyesre ráillô legyen, viszont önmagának se mondjon ellen; hogy középúton haladjon át ugyan a szenvedélyek sorai között, de a kétélű pallos módjára mégis különbözô oldalról vágja fel a testiség kinövéseit. Úgy hirdesse az alázatosságot a kevélyeknek, hogy ne nagyobbítsa félelmét a félénkeknek. Úgy bátorítsa a félénkeket, hogy ne tegye féktelenebbekké a kevélyeket. Úgy hirdesse a resteknek és aluszékonyaknak a jóban való szorgalmat, hogy a nyugtalan természetűeknek ne adjon nagyobb szabadosságra alkalmat. Úgy zabolázza meg a nyugtalan természetűeket, hogy ne altassa el tunyaságukban a resteket. Úgy fojtsa el a türelmetlenekben a haragot, hogy mégse növelje az engedékenyekben és szelídekben a hanyagságot. Úgy gyullassza buzgóságban a szelídeket, hogy ne gyújtsa a haragosakat nagyobb tűzre. Úgy serkentse adakozásra a fösvényeket, hogy ne eressze szabadabbra a pazarló kezeket. Úgy hirdesse a pazarlóknak a takarékosságot, hogy ne növelje a fösvényekben a mulandó dolgok bírvágyát. Úgy dicsérje a kicsapongóknak a házasságot, hogy a már önmegtartóztatásban élôk ne kapjanak kedvet a bujaságra. Úgy emelje ki az önmegtartóztatásban élôk elôtt a szüzesség értékét, hogy a házasokban ne támasszon undort a megtermékenyülés iránt. Úgy hirdesse a jót, hogy mellesleg elô ne mozdítsa a rosszat. Úgy dicsérje a legnagyobb jókat, hogy ne apasszon el minden értékelést a legkisebbek iránt. Úgy törôdjék a legegyszerűbb teljesítményekkel, hogy azokat valaki ne tartsa elegendônek, és el ne hanyagolja törekvését a legnagyobbak után. ======================================================================== III./XXXVII. fejezet Hogyan kell tanítást adni az ellenkezô szenvedélyekkel küzdônek Bár nehéz feladata a hitszónoknak közös tanítás alkalmával az egyeseknek titkos indulatát és ezek okait szem elôtt tartani s a bajvívók példájára, most erre, majd arra fordulnia: mégis sokkal több fáradságába kerül az, habár egyugyanazon, de ellentétes szenvedélyekkel küzdô személynek kell tanítást adnia. Gyakran megtörténik ui., hogy valaki már véralkatánál fogva igen vígkedélyű, s aztán egyszerre valami ok miatt nagy szomorúság érvén ôt, szerfelett búskomorrá válik. Vigyázni kell tehát a lélekvezetônek, hogy úgy oszlassa el a körülményokozta szomorúságot, hogy ne növelje a véralkat szülte vígságot; s úgy zabolázza meg a véralkatból származó vidámságot, hogy mégse növelje az alkalomszülte szomorúságot. Az egyik módfelett elhamarkodva szokott tenni mindent, s mégis néha, midôn gyorsan kellene valamit tennie, egyszerre félelem lepi meg és minden abbamarad. A másik meg szerfelett félénken szokott végezni mindent, s mégis néha elhamarkodott vakmerôséggel fog a dologhoz. Úgy kell tehát elfojtani az elsôben a hirtelen támadt félelmet, hogy mégse támadjon fel benne a régi hirtelenkedési hajlam. Úgy kell visszatartani a másikban a rögtön támadt hirtelenkedést, hogy mégse erôsbödjék benne a természetében levô félelem: Van talán valami csodálkozni való azon, hogy a lelkiorvosoknak így kell e téren viselkedniök, midôn éppen ilyen okossággal járnak el azok, akik nem a lelket, hanem a testet gyógyítják? Megtörténik pl. hogy valami gyengetestű ember igen nagy betegségbe esik, s ennek a betegségnek természetesen erôs gyógyszerekkel kell elejét venni, bár a gyenge test az erôs gyógyszert nem képes elviselni. Arra törekszik tehát az orvos, hogy a betegséget is megszüntesse, és a szenvedô gyenge test tovább ne gyengüljön: nehogy a betegséggel együtt az élet is megszűnjön. Oly okos körültekintéssel rendeli tehát a gyógyszert, hogy ugyanazon idôben a betegségnek is, meg a gyengeségnek is elejét vegye. Ha tehát az egyféleképen alkalmazott testi gyógyszer többféle hatás elôidézésére is használható (mert csakis akkor érdemli meg a gyógyszer nevet, ha úgy segít a támadt bajon, hogy a benne szenvedô természetnek is használ); miért ne lehetne az ugyanazon egy tanítás által alkalmazott lelkigyógyszerrel is különbözô hatást elôidézni az erkölcsi bajokkal kapcsolatban, midôn ez belsô finomabb természeténél fogva is már értékesebb a másiknál? ======================================================================== III./XXXVIII. fejezet Néha a kisebb bűnök meghagyhatók, hogy a súlyosabbak kiirtassanak Rendesen úgy szokott az történni, hogy midôn egyszerre két bűn betegsége támad meg valakit, az egyik kevésbé, a másik talán súlyosabban nehezedik reá. Ilyenkor természetesen okosabb eljárás annak a bajnak állni gyorsabban az útját, amely hamarabb vezetne romlásba. S ha okvetlenül a lélek vesztét okozná, hacsak az ellenkezô bűn növekedése be nem következik: a lelkivezetônek tűrnie kell, hogy a lélek halálának elkerülése végett a tanításban való különös mértéktartásával az egyik bűn növekedését elviselje. S midôn ezt teszi, nem nagyobbítja a betegséget, hanem csak fenntartja a gyógykezelésre fogott betegnek az életét, míg majd alkalmas idôt talál, amikor teljesen meggyógyítja ôt. Gyakran pl. ezt vagy amazt az étel mértéktelen élvezete miatt már-már legyôzi a bujaság ingere, s midôn aztán e harc miatti félelmében a böjtölés fegyveréhez nyúl, a hiú dicsvágy kísértései kezdik ôt ostromolni: két olyan bűn ez, amelyek közül az egyiket sehogysem irthatjuk ki, hacsak a másikat nem fogjak ápolni. S melyiküket kell hevesebben megtámadni? Nemde azt, amelyik a veszedelmesebb? El kell tehát tűrni, hogy a böjtölés erénye által egy ideig hadd növekedjék a dicsvágy e halandóban; nehogy különben a zabálás szülte bujaság teljesen kioltsa lelkének életét. Azért Szent Pál is, midôn olyan gyarlónak ismerte meg hallgatóját, hogy az még kész vagy gonoszat cselekedni, vagy ha jót tesz, az emberek dicséretétôl várja jutalmát, így szólott hozzá: Azt akarod, hogy ne kelljen félned a felsôbbségtôl Tedd a jót és dicséretet nyersz tôle. (Róm. 13,3) Mert nem azért kell jót tenni, hogy ne kelljen félnünk a világi hatalomtól, vagy hogy tôle dicséretet nyervén, valami mulandó dicsôségre szert tegyünk. Mikor azonban azt látta, hogy e gyarló lélek nem képes a vétket is elkerülni, s a dicsérettel sem törôdni, a kitűnô lelkipásztor intésével az egyiket meghagyta, a másikat megszüntette. Megtűrvén ui. a kisebbiket, megszüntette a nagyobbikat; s mert mindent egyszerre elhagyni nem lett volna képes, ily módon békét hagyott a lélek egyik bűnének, hogy annál könnyebben szabaduljon a másiktól. ======================================================================== III./XXXIX. fejezet A gyengébb felfogásúak elôtt nem kell elvont dolgokról beszélni Az isteni ige hirdetôje legyen tudatában annak, hogy nem szabad hallgatójának értelmét, annak erején felül terhelni, hogy ügy mondhatnám: míg az ész húrja a kelleténél jobban megfeszül, el ne, szakadjon. A túl nehéz dolgokról a legtöbb hallgatónak nem kell szólani, hanem csak kevesek elôtt azokat fejtegetni. Azért mondja maga az Igazság is: Vajon kicsoda a hű és okos sáfár, kit az Úr háznépe fölé rendel, hogy búzát adjon nekik mérték szerint a maga idejében. (Lk 12,42) A búza mértéke a tanítás minôségét jelenti, nehogy miközben a korlátoltabb elme valami számára felfoghatatlant kap, veszendôbe menjen. Ezért mondja Szent Pál: Én sem beszélhettem nektek, testvérek, mint lelkieknek, hanem mint testieknek; mint kisdedeknek Krisztusban tejet adtam nektek inni, nem eledelt. (1Kor3, 1-2). Ezért takarja be az isteni titkokat megtudó Mózes sugárzó arcát, midôn a nép elé lép: nem akarja ui. a csodás mélységű titkokat a tömeggel közölni. (Kiv 34,33) Ezért parancsolja az isteni szó ugyancsak által, hogyha valaki kutat ás és elmulasztja annak befedését és emiatt az ökör vagy a szamár beleesik, az árát meg kell téríteni (Kiv 21,33): azaz, ha a lelkipásztor mára mennyei tudomány legnehezebb részeihez érkezett és ezeket fejtegeti műveletlen hallgatói elôtt, az ilyen büntetést érdemel, ha szavaival akár a tiszta, akár a tisztátalan lelkekben botrányt okoz. Azért kérdik Szent Jóbot: Ki adta a kakasnak az értelmet? (Jób 38,36) Az isteni ige hirdetôje ui. midôn kiált éjjé homályosult napjainkban, mintegy kakas gyanánt szól az éjszakában, amikor ezt mondja: Már itt az ára, hogy felkeljünk az álomból. (Róm 13,11) Majd ismét: Józanodjatok ki igazán, és ne vétkezzetek. (1Kor 15,34) A kakas az éj késôbbi óráiban szokott a leghangosabban szólani, s amint hajnal felé közeledik az idô, egyre rövidebbre és halkabbra fékezi a hangját; így a jó igehirdetô is a még tompultabb szívűeknek a könnyebben felfoghatókat hirdeti és még semmit sem szól a nehezebb hittitkokról, hogy majd csak akkor halljanak valami fönségesebbet a mennyei igazságokról, midôn már közelebb jutnak az igazság világosságához. ======================================================================== III./XL. fejezet Igehirdetés tettel és szóval Mindezek után azonban egész szeretettel ismételjük meg a már elôbb mondottakat, hogy ti. az igehirdetô inkább életével, mint szavaival tanítson, s inkább helyes életével taposson útnyomokat követôi számára, mintsem szavaival mutasson irányt. Amint a kakas is, amelyet az Úr a jó igehirdetô példájául állít oda, midôn már kukorékolni akar, elôbb szárnyait megcsattogtatja; s. ezzel megütvén testét, magát éberebbé teszi: azaz szükséges, hogy az isteni ige hirdetôi elôbb a jónak gyakorlása által tegyék éberré magukat, hogy míg másokat szóval keltegetnek, életmódjuk tétlenséget ne mutasson; elôször magukba verjenek lelket magasztos tetteikkel, s csak azután serkentsenek másokat jó életre; elôször önmagukat rázzák fel lelki szárnyaikkal; mindazt, ami tétlen tespedés bennük, gondos utánanézéssel vegyék észre és szigorú öneszméléssel javítsák meg, s utána teremtsenek rendet irányításokkal mások életében; elôbb saját vétkeik megsiratására és megbüntetésére gondoljanak, s utána ítélkezzenek mások büntetendô tettei fölött; s mielôtt elhangzanának buzdító szavaik, mindazt, amit mondani akarnak, tetteikkel elôzôleg már hangosan hirdessék. ======================================================================== IV. A mindent helyesen végzô lelkipásztor miképpen tartson önvizsgálatot, hogy sem élete, sem tanítása kevéllyé ne tegye Gyakran megtörténik, hogy míg a lelkipásztor alkalmas igehirdetésével gazdag eredményt ér el, befelé, önmagában kérkedvén, lelke gôgösen fuvalkodik fel; ezért nagy gondja legyen rá, hogy a félelem tôrével sebezgesse önszívét, hogy míg mások sebét gyógyítgatván egészségüket visszaadja, saját egészségét elhanyagolva betegségbe ne essék; hogy míg felebarátain segít, magáról meg ne feledkezzék, s másokat felemelvén önmaga el ne essék. Sokak esésének volt már oka erényességük kiválósága; mert míg rendületlenül bíztak önerejükben, hanyagságuk miatt váratlanul tönkrementek. Midôn ui. az erény ellenszegül a hibáknak, a lélek gyönyörködik benne, és hízeleg önmagának, aminek következménye, hogy az erkölcsös életű ember felhagy önmagának féltô ellenôrzésével s elbizakodva, nyugalomba helyezi magát. Az így tétlenkedônek a ravasz ámító sorban elszámlálja jótetteit, s mintha másoknál kiválóbb volna, kevély elképzelésekre ragadja ôt. Ebbôl aztán az kerekedik ki, hogy az erényekben való hiú éldelgés ássa meg a lélek sírját az igaz Bíró mérlege szerint. Mert midôn valaki cselekedeteire emlékezvén felfuvalkodik, az alázatosság Ura elôtt alázuhan. Azért is mondja az Írás a kevélykedô léleknek: Kinél vagy te szebb? Szállj le és pihenj a körülmetéletlenek között. (Ez 32,19) Mintha kifejezetten ezt mondaná: Mivel erényeid szépsége miatt felfuvalkodol, éppen ez a szépséged idézi elô bukásodat. Azért Jeruzsálem jelképében is ily megrovásban részesül az erényeiben kevélykedô: Tökéletes voltál ékességemben, melyet rád adtam, úgymond az Úr. De te elbizakodtál szépséged miatt és parázna lettél hírneved miatt. (Ez 16,14-15) Akkor bízza el ui. magát valaki szépségében, midôn erényeinek érdemein örvendezve, öntelten dicsekszik. De épp ez az elbizakodás hűtlenségre viszi; mert midôn a meghódított lelket gondolatai rászedik, a gonosz szellemek különféle bűnökre csábítják, s így megrontják ôt. Jól megjegyzendô pedig, hogy ez mondatik: Parázna lettél hírneved miatt: mert midôn valaki mennyei uráról megfeledkezik, rögtön a maga dicsôségét kezdi keresni, s mindazt a jót, amit az ajándékozó dicsôségének elômozdítására kapott, önmagának kezdi tulajdonítani; egyre nagyobb hírnévre törekszik, s azon van, hogy mindenki elôtt csodaszámba menjen. Hírnevéért tehát hűtlenkedik; minthogy elszakadva törvényes párjától dicsvágyán keresztül a gonosz szellemnek hódol. Azért mondja Dávid: Fogságba juttatta erejüket, Ellenség kezére ékességüket. (Zsolt 77,61) Mert csakugyan fogságba esik az erô és az ellenség kezeibe kerül a szépség, midôn az az ôsi ellenség az erényekben való kevélykedés által hatalmába keríti az elámított lelket: amely erény-miatti felfuvalkodás mégha teljesen meg nem hódítja is, de azért a választott lelkeket is gyakran kísértetbe hozza; midôn aztán ezek kevélységükben magukra maradnak, elhagyatottságukban újra félelem szállja meg ôket. Azért mondja ui. újra Dávid: Mikor dúslakodtam, így szóltam: Nem fogok meginogni sohasem (Zsolt 29; 7.). Mikor azonban erényeiben elbizakodva felfuvalkodott, mi történt vele nemsokára ô maga megmondja: Elfordítottad arcodat tôlem, És én megrendültem. (Zsolt 29,8) Mintha ezt akarná mondani: Azt hittem erényeimnek közepette, hogy erôs vagyok, magamra maradván azonban látom nagy erôtlenségemet. Azért mondja újra: Esküszöm és állom, Hogy igazságod végzéseid megtartom. (Zsolt 118,106) De mivel önerejébôl nem lett volna képes megôrizni azt, amire megesküdött, megrendülten tüstént gyarlósága jutott eszébe. Azért is kezdett mindjárt segítségért könyörögni, mondván: Teljes megalázás ért, Uram engem, Kelts életre, amint megígérted. (Zsolt 118,107) Sokszor pedig, mielôtt adományaival kitüntetne valakit az isteni gondviselés, elôbb gyarlóságát idézi emlékezetébe, hogy a kapott jók miatt fel ne fuvalkodjék. Azért Ezekiel próféta is, valahányszor a mennyeiek szemléletére ragadtatik, elôbb mindig az emberfia elnevezést hallja; mintha nyilván így intené ôt az Úr: Jól gondold meg, mi vagy, nehogy aztán kevélységre gerjedjen szíved azok miatt, amiket látsz, s midôn a legfölségesebbekbe nyersz beavatást, jusson eszedbe emberi voltod, s midôn elragadtatásban részesülsz, gyarlóságod korlátja miatt azonnal szállj magadba. Azért szükséges, hogy midôn erényeink sokasága hízeleg nekünk, vessük gyarlóságunkra lelki szemeinket, s az annyira üdvös alázatosságra ébresszük szívünket; ne azt a jót vegyük szemügyre, amit tettünk, hanem inkább, amit tenni elmulasztottunk: hogy míg gyarlóságunk érzetében magunkat megalázzuk, az alázatosság Ura hathatósan megszilárdítson a jóban. A mindenható Isten is azért szokott úgy tenni, hogy míg jelentôsen tökéletesekké teszi az elöljárókat, némiképpen gyarlóknak is hagy ja ôket: hogy így, midôn feltűnô erényekkel ékeskednek, gyarlóságaik hibafoltjairól se feledkezzenek meg, s egyáltalában ne kevélykedjenek nagy dolgaikkal, mikor még kicsinységekkel is nehezen küzdenek meg, fordítva: éppen azért, mert még a kicsinységeket sem bírják maguk alá gyűrni, értékesebb tetteikkel se merészkedjenek kevélykedni. Íme, jó ember! a tôled kapott megrovás érlelte meg bennem az elhatározást, hogy megmutassam: milyennek kell lennie a lelkipásztornak. Megfestettem a szép embert, ki magam csúnya vagyok, s másokat a tökéletesség révébe irányítok, ki magam is még a bűnök hullámaiban közködöm: De kérlek, tarts fel az élet hajótörésében imádságod mentôdeszkájával, hogy mivel saját terhem elmerít, a te érdemed keze felemeljen. ======================================================================== Jegyzetek 1 Barna: Nagy szent Gergely élete. Bpest. 1923. 2 Migne: Patr. Lat. LXXVII, col. 318. 3 Babura László: Nagy szent Gergely élete. 128. 4 Újabb nyugat-európai fordítások: németre Suuter (1904), olaszra Logi (1933), franciára Boutet (1928) és Viejean (1933). 5 Opuscula SS. Patrum, XX. 1. 6 Gregor der Grosse. 332. 7 I. m. 139. 8 Az igehirdetés.3 Budapest, 1927. 10. 9 Az új magyar szentírásfordításban a héber szöveg nyomán e vers így hangzik: Királyokat választottak ôk, nélkülem; Fejedelmeket választottak, tudtomon kívül. 10 Ti. nem az apostoltól meghatározott értelemben vett püspökséget, amely munkát és szenvedést jelent, hanem annak csak a fényét áhítja. 11 Az új magyar szentírásfordítás szerint: Akkor majd könyörögsz és az Úr meghallgat, kiáltasz és Ô Így szól: Íme, itt vagyok. Iz 58,9 12 Az új magyar fordítás szerint: Gondolataid. 13 Az új fordításban: számuk. 14 A héber szöveg szerint az új magyar fordításban: Nem léptetek a résbe. 15 A Nagy szent Gergelytôl idézett latin szöveg szószerinti fordítása. Az új magyar fordítás szerint: az Iz 14,13 fordítása: Te azt gondoltad magadban: az égbe megyek fel én, az Isten csillagai fölé állítom trónomat, megtelepszem a találkozás hegyén, a távol északon. 16 Az új fordításban: A lakoma fejévé tettek? El ne bízd magadat! Légy olyan társaságukban, mint aki közölök való! 17 A Vulgata szerint. A héber szerinti új magyar fordításban pedig: Megpróbáltalak. 18 Az új szentírásfordítás alapján: a szenvedély azonban csontszú. 19 Az új szentírásfordítás szerint: De az igazakat barátságára méltatja. 20 Más szövegezéssel: ütések kék foltja éri a gonoszt, És csapások a gyomor kamráiban. 21 Más szövegezéssel: Az Úr az ember lélegzését is figyeli, S a gyomor kamráit is kifürkészi. Nagy szent Gergely ez utóbbi szövegezéshez fűzi magyarázatát. 22 Az új szentírásfordítás szerint: A civódás kezdete gátszakadás. 23 Az igaztalan helyett a latin szövegben otiosus = lusta áll. 24 A Vulgatában: Cor stultorum dissimile erit. 25 A Septuaginta szerint. Az ál szentírásfordítás a testôrök kapitányát említi. 26 A Vulgata szerint. Az új fordítás szerint: Íme böjtötök napján is a saját hasznotokat keresitek. 27 Az új fordítás szerint körtánccal. 28 A Vulgata ugyanis e verset nem kérdés alakjában teszi fel, mint az új szentírásfordítás, hanem kijelentô formában. 29 A héberben kisdedek helyett balgák vannak. 30 A Hetvenes-fordítás szerint. Az új fordítás szerint pedig az idézet második része így hangzik: Emlékeztess engem és vitassuk meg egymással. 31 A Vulgatában az idézet utolsó része így hangzik: Et tu remisisti impietatem cordis mei. Ehhez a cor = szív szóhoz fűzi szent Gergely a következô mondat magyarázatát.