Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Morus Szent Tamás élete írta: P. K. Nihil obstat. Dr. Michael Marczell censor dioecesanus. Nr. 3268/1935. Imprimatur. Strigonii, die 12. Octobris l935. Dr. Julius Machovich vicarius generalis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus kiadása Elôszó A Tej utcából Morton bíboros asztaláig Aut tu es Erasmus, aut diabolus! A chelsea-i ház ,,A királynál elôbbrevaló a királyok királya.'' A ,,szakálltalan ifjú'' A király barátja A kancellári székben ,,A király haragja -- halál.'' A Tower sötétjében More Tamás feje porba hull ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című, Budapesten 1935-ben megjelent könyv elektronikus kiadása. Az eredeti szöveget egy-két helyen a mai helyesíráshoz igazítottuk. ======================================================================== Elôszó Dicsôségesen uralkodó XI. Pius pápa 1935. május 19-én avatta szentté Morus Tamást, a tudós, nagy angol államférfiút és kortársát, Fisher János bíborost, Rochester püspökét, akiket az Egyház már ötven évvel korábban, 1886. december 9-én, a boldogok sorába iktatott. Mind a két szentet az eszes és zsarnoki, művelt, de gôgös és erkölcseiben fékezetlen VIII. Henrik király küldte vérpadra négyszáz évvel ezelôtt, 1535-ben. Magyarországon a mohácsi vész jellemzi ezt a korszakot, a kontinenset I. Ferenc és V. Károly háborúi dúlták s a keresztény világot a reformáció beteg láza gyötörte. Zilált erkölcsű, zivataros korszak volt ez, melyben a türelmes igazság, a cselekvô jóság s az égiekre tekintô bölcsesség helyett az erôszak, árulás és lelketlenség vette át a világ uralmát. Ezekben az idôkben élt a két angol vértanú s ezekben az idôkben tudott Morus Tamás az lenni, aki volt: csodálatraméltó hérosza a tudásnak és az erkölcsnek, ,,Anglia dísze, egyetlen ingeniuma'', mint Erasmus, a ,,gyémántlelkű'' humanista írta róla, -- ,,angyali szellem és páratlan tudós", mint egy másik kortársa nevezi. Morus Tamás a hitben való állhatatosságnak, az Egyházhoz való hűségnek önvérével megpecsételt példáját adta, amikor a világ legtermészetesebb gesztusával, minden tétovázás nélkül feláldozta szeszélyes természetű királyának barátságát, a földi életnek minden anyagi és szellemi javait és gyönyörüségeit, de nem volt hajlandó Egyházával szemben érvényesnek elismerni a gyönyörök után futó király házasságát Boleyn Annával, s nem fogadta el egyházi ügyekben az angol királyt fôtekintélynek a római pápával szemben. Ha valaha, a mai korban külön is idôszerű és jelentôs a férfias jellemnek, az áldozatos hűségnek, a szemrebbenés nélkül hóhérpallost is vállaló következetességnek mennyei dicsfénnyel való felmagasztalása. Ez a lecke az, melyet gondolkodó elmék számára Morus Tamás szenttéavatása nyújt. Még a két angol vértanú szenttéavatása elôtt, 1935 februárjának egyik vasárnapján, Rómában, XI. Pius pápa jelenlétében olvasták fel a Rítusok Kongregációjának azt a végzését, mely a kettôs szenttéavatás feltételeit egyházhatóságilag is bebizonyította és megerôsítette. Ekkor mondta a Szentatya többek közt a következô gyönyörű szavakat. ,,Istenben boldogult IX. Pius pápa az elôzô évszázadban Ledochowski lengyel érseket, midôn az a porosz kulturharc fogságában ült, bíborossá nevezte ki. III. Pál pápa a XVI. században ugyanígy adományozta a bíborosi címet Fisher János püspöknek, akit VIII. Henrik bebörtönzött, mert szembe mert szállni az erôszakos akaratú királlyal, hogy megvédje a pápaság és az Egyház tekintélyét. Fisher János ékessége volt a cambridge-i egyetemnek, ragyogó mintaképe volt a püspöki karnak, hű volt a királyhoz, de hajlíthatatlan volt akkor, midôn az tôle méltatlanságot követelt. És miután önmagához is hű maradt, a legnagyobb lelki nyugalommal szenvedte el a halálbüntetést a hóhér bárdja alatt. Ugyancsak ebben az évben, 1535-ben, hasonló sors érte Morus Tamás államkancellárt is, az ország elsô hivatali személyét a király után. Joggal nevezi ôt a Rítusok Kongregációjának végzése életteljes, szeretetreméltó szellemnek, aki emellett mély képzettséggel is rendelkezett. Olyfokú kedvesség birtokában volt ô, melyet az angolok humornak neveztek s egy felsôbbséges lélek felülmúlhatatlan derültségének. Morus, aki az antik nyelvek gazdagságának, a művésznek, az ügyvédnek és az államférfiúnak minden kiválóságával rendelkezett, még a vesztôhelyen is megôrizte lelkének nyugalmát. Hóhérjaiért mondott imádsággal ajkán halt meg. A két nagy vértanú szenttéavatási ügyében senki sem fáradt többet, mint a nemrég elhunyt westminsteri érsek, Bourne Ferenc. Mily nagy lett volna az ô öröme, ha ezt a napot megérhette volna.'' Így szólt a Szentatya, annak az Egyháznak feje, amely nemcsak a jövô fátyla mögé tekint, hanem a múltba is mindig visszanéz és sohasem feledkezik meg hôseirôl. ======================================================================== A Tej utcából Morton bíboros asztaláig Morus Tamás egyik kiváló életrajzírója, dr. Klug osztrák egyetemi tanár, ezekkel a megindító sorokkal kezdi munkáját: ,,Az angol fôváros szívében, a Temze partján, szürke falaktól övezve terül el a tornyok sokaságától ékes, komor Tower, Anglia egykori állami börtöne. A Hódító Vilmos idején épített ôsi vár északnyugati sarkában áll Szent Péter kápolnája, amelynek tövében egy kis temetô húzódik meg. Errôl mondja Macaulay, a nagy töténetíró: There is no sadder spot on earth than this little cemetery'', -- ennél a kis temetônél nincs szomorúbb hely a világon. A Sírokon ugyanis ilyen nevek olvashatók: Sir More Tamás, fejét vették 1535-ben; Boleyn Anna királyné, fejét vették 1536-ban; Cromwell Tamás, Essex grófja, fejét vették 1540-ben; Plantegenet Margit, Salisbury grófnôje, fejét vették 1541-ben; Howard Katalin királyné, fejét vették 1542-ben; lord Seymor Tamás, fejét vették 1549-ben; Somerset lordprotector, fejét vették 1552-ben; Dudly János, Northumberland hercege, fejét vették 1553-ban; lady Grey Johanna, fejét vették 1554-ben; Essex grófja, fejét vették 1601-ben. Nyugszanak még ebben a temetôben sokan mások is. Mindegyik névhez egy-egy tragédia fűzôdik, melynek végsô felvonásában egy-egy nevezetes fôre hullott le a hóhér pallosa. De egyik tragédia hôsének emlékét sem sugározza be a heroizmusnak az a nagysága, mint More Tamásét, VIII. Henrik király lordkancellárjáét, aki a katolikus vallásért halt mártíromságot. More Tamás -- latinosan Morus Tamás -- 1478. február 7-én Londonban látta meg a napvilágot. Születésének pontos dátuma sokáig vitás volt, mert kivégzése után VIII. Henrik a More-család minden iratát elkobozta s bár ezek az iratok valószínűleg megvannak, mind a mai napig nem kerültek elô. A királynak az a törekvése azonban, hogy More életének nyomait eltüntesse, hiúnak bizonyult. More Tamás barátai, elsôsorban pedig veje, Roper Vilmos, megörökítették a volt lordkancellár életének momentumait, leírták az utókor számára jellemének vonásait, feljegyezték mondásait s lefestették példás családi életét. Csak egy dologban ért el a király sikert. Oly eredményesen semmisítette meg More Tamás ôseinek táblázatát, hogy maga Roper sem tudta megállapítani, vajon a More-család angol ága származott-e át Írországba vagy fordítva, az ír ôsök telepedtek-e át Anglia területére. More apja gyermekkora óta címert viselt, ez azonban nem bizonyítja nemesi származását. Mint maga More Tamás említi, ôsei nem voltak nemesek, de mindig nagy tiszteletnek örvendtek. Atyja, More János, mint a ,,királyi törvényszék'' tagja, oly kiváló szolgálatot teljesített, hogy a király a nem örökletes lovagi címmel tüntette ki. Az öreg More egyébként félelmet és gáncsot nem ismerô, igazságszeretô, kissé nyers, de jókedvű, ötletes ember volt. Háromszor házasodott s Graunger Ágnessel kötött elsô házasságából született fia, Tamás. A londoni Tej-utcában állt More-ék családi háza, ahol Tamás gyermekéveit töltötte. Édesanyját korán elvesztette, helyette apjának okozott sok örömet ôszinte gyermeki szeretetével és folytonos haladásával. Az öreg More igen tekintélyes kort ért meg s tanúja volt fia emelkedésének, sôt lordkancellári pályafutásának is. Fia szomorú és igazságtalan halálának látásától megkímélte az Úr. More Tamás, akinek serdülô gyermekkoráról keveset tudunk, a londoni Varrótű utcában álló Szent Antal kórház hasonlónevű iskolájában, az akkori London egyik legkitűnôbb intézetében, nyerte elsô oktatását. Tanítója, a késôbb nagyhírű Holt Miklós, egyszerű és szigorú nevelésben részesítette. Az élénkeszű fiú rendkívül könnyen tanult s igen korán örömét lelte a különbözô vallási szertartásokban. Tizenkétéves korában More Tamás a Varrótű utca csendes világából Morton János bíboros, canterbury-i érseknek, VII. Henrik király lordkancellárjának udvarába került, amely akkor Anglia legkiválóbb elméinek találkozóhelye volt. A nevelés egyik eszközeképpen ugyanis a tekintélyes angol családok a középkorban apródszolgálatra küldték gyermekeiket, hogy elôkelô emberek közelségében engedelmességet, jó modort, vallásos életet és férfias magatartást tanuljanak. A nyolcvannégyéves kora ellenére még mindig éleseszű, tetterôs, friss és tevékeny bíboros hamar felismerte az ifjú More rendkívüli képességeit s lambethi palotájában egyszer az udvari elôkelôségek elôtt avval mutatott rá Tamásra: -- Ebbôl a fiúból -- meglássátok -- még nagy ember lesz! A bíboros környezetében vitára megjelenô tudósokat is csakhamar meglepte More Tamás korán ébredô, csillogó szónoki tehetsége. A fiú folyékonyan beszélt latinul s még majdnem gyermek volt, amikor epigrammát költött az élet és a földi boldogság mulandóságáról. Gazdag kedélyvilágából nem hiányzott a vidámság, tréfa s a talpraesett humor megbecsülhetetlen adománya sem, amely élete utolsó órájáig sem hagyta el. Morton bíborosnak szokása volt, hogy karácsony táján palotájában színielôadásokat rendeztetett, melyekben Tamásnak is szerepet juttatott, de sajátságos módon. Úgy állította be Tamást a darabba, hogy annak rögtönöznie kellett. Tamás egy ideig figyelt, aztán közbeszólt. Mint a rakéta pattogtak tréfás ötletei, melyeknek néha olyan nagy sikere volt, hogy a nagytehetségű fiú valósággal fôszereplônek látszott. Élete késôbbi folyamán Tamás gyakran visszagondolt a lambethi palotában töltött szép napokra. ,,Utópia'' című nagyhírű művében örökfényű emléket is állított a nemes bíborosnak. ======================================================================== Aut tu es Erasmus, aut diabolus! Kétévi apródszolgálat után, 1492-ben a szeretetreméltó, vidám és szolgálatkész ifjú, aki a bíborosnak valósággal szívéhez nôtt, apja kívánságára az oxfordi egyetemre vétette fel magát. More Tamás ekkor tizennégyéves volt. Korai egyetemi tanulmányainak nem rendkívüli tehetsége, hanem az akkori tanítási módszer adja magyarázatát. More Tamás két oxfordi egyetemi évének tanulmányait a mai humanista gimnázium két legfelsô osztályának anyagával hasonlíthatjuk össze. A humanista gimnázium fejlôdése More idejében kezdôdött. Akkoriban még nem ismerték a mai középiskolák tömérdek tantárgyát, hanem elsôsorban a latin nyelv alapos elsajátítását tekintették fontosnak, hogy az egyetemi oktatás alapja meglegyen. A fôiskolák tanárai ugyanis kizárólag latin nyelven adtak elô. A mai gimnazista már azokból az eredményekbôl és felfedezésekbôl él, amelyeket fôleg a humanizmus indított útnak. Ezeknek az ismereteknek elsajátításával szerzi meg a felsôbb tanulmányokhoz szükséges alapot. Azt mondhatnók, hogy a humanizmus virágzása épp More Tamás idején indult meg. Nyomai már Dantenál megtalálhatók, Petrarca és Boccaccio pedig kimondottan humanistáknak minôsíthetôk. Beteljesedése azonban csak a Keletrómai Birodalom bukásával, Konstantinápolynak 1453-ban történt elestével kezdôdik. Az ókori tudományok fellegvárából akkor igen sok tudós Itáliába menekült az Izlám elôl. Itália földjén elhanyagolt és feledésbe merült szellemi világot találtak, de a talaj készen állt arra, hogy Platónak és Aristotelesnek új életre ébresztett tanait magába fogadja. Szinte mohón kaptak a tudós elmék a régi nagyok után. Egyik-másik tudósnál sajnálatosképpen fellobban a pogány ókor erkölcstelensége is, miután hanyag beállítás következtében nem különítették el az éles görög gondolkodás nagy értékeit a dekadens pogány világ silány elemeitôl. Az igazi és a téves humanizmus két nagy áramlata azonban megindult s More Tamás két évtizeddel utóbb már nevezetes és érdemes humanista nevére tett szert. Az ifjú More apja nem szívesen látta, hogy fia görögül tanul, mert az itáliai humanizmus fejlôdésébôl az Angliában is divatossá vált humanizmus nagy veszélyeire következtetett. Az irodalom iránt érzett rajongó szeretetében More igen sokat foglalkozott az ókor íróival, de apjának egyetlen szava elég volt arra, hogy szenvedélyének korlátot szabjon és csak fô tanulmányaival foglalkozzék. Az ókori irodalomra most már csak annyi idôt szentelt, amennyit pihenésébôl és alvásából elvonni tudott. Az oxfordi egyetemen különben a humanizmus képviselôi érdemes, komoly professzorok voltak, akik az ókori írók műveit okosan használták. More a görög nyelvet Linacre Tamás professzortól tanulta, aki a klasszikus filozófia nyelvét Grocyn professzorral együtt Itáliában sajátította el. Grocyn volt az elsô aki Angliában, még pedig Oxfordban, a görögöt tanította. A tizenöt-tizenhatéves More Tamással Linacre olvasta Plato és Aristoteles műveit. Eközben a fiatal diák szelleme oly gyönyörűen kibontakozott, hogy tanára szinte csodálkozással nézte, milyen örömét leli Tamás a filozófiai munkában és beszélgetésekben. A szomjaslelkű ifjú csakhamar annyira megtanult görögül, hogy a görök irodalmi és filozófiai műveket fáradság nélkül olvasni tudta. Szívesen merült el latin tanulmányaiban is s rövidesen klasszikus formában írt és beszélt latin nyelven. Tanult ezenkívül matematikát, asztronómiát, francia nyelvet és zenét. Hogy pedig a múlt történetébôl jobban megérthesse a jelent, szorgalmasan olvasott történelmi műveket is. Talán Oxfordban, de lehet, hogy késôbb, a londoni lordmayor asztala mellett ismerkedett meg More Tamás a messze földön híres Rotterdami Erasmussal, ,,A balgaság dícsérete'' írójával, akivel késôbb szoros barátságba került. Az ifjú diák és a meglett korú tudós elsô találkozásáról szóló alábbi anekdóta történelmi szempontból talán nem egészen hiteles, de érdekesen világítja meg More Tamás szellemét. A feljegyzések szerint Erasmus mindenféle szofizmával védett valami tarthatatlan tételt. Tamás, aki még nem tudta, kivel áll szemben, a bajvívó humanista bátorságával s olyan hévvel szállt síkra a maga tétele mellett, hogy Erasmus felkiáltott: -- Aut tu es Morus, aut nullus. Vagy te vagy Morus, vagy senki. Amire More Tamás így válaszolt: -- Aut tu es Erasmus, aut diabolus. Vagy Erasmus vagy, vagy az ördög. Egyik kortársa Morus Tamást emberfölötti tehetségnek nevezi, csodálkozik sokoldalú tanulmányain, ragyogó fordításain s azt írja, hogy nincs a tudománynak az a területe, amely More Tamás elôtt hozzáférhetetlen volna. Ugyanez az író More Tamás jellemébe is némi betekintést enged. Szerinte More állandóan derült lélek, akinek a humor az édesapja s a talpraesett ötlet az édesanyja. Tudós férfiakkal való vitatkozásaiban ítélete mindig éles és találó. A vitázó idôsebb urak gyakran gyermekesnek mondták beszédjét, nem mintha valóban az lett volna, hanem mert féltékenyek voltak csodálatos képességeire s mert Tamás olyan területeken is otthonosan mozgott, amelyek elôttük idegenek voltak. Az ifjú diák fölött éberen ôrködött a gondos apa szigorú szeme. Az öreg More azon volt, hogy fiának jó nevelést adjon s az ifjút takarékos, egyszerű életre szoktassa. Valahányszor cipôje foltoztatásra vagy fehérneműje javításra szorult, Tamásnak mindig apjához kellett fordulnia, zsebpénzébôl ugyanis csak a legszükségesebbre telt. A nevelésnek ezt a módszerét Tamás késôbb mindig hálával emlegette, mert ez óvta meg az ifjúság ostobaságaitól, kicsapongásaitól és bűneitôl. Fényűzést nem ismert, sohasem gondolt másra s nem szeretett egyebet, csak a tanulást. Oxfordban sokat tépelôdött azon, minô hivatást válasszon. Szíve mélyén valószínűleg kolostorba vágyódott, apja azonban azt kívánta, hogy a jogtudományokra térjen át. Gyermeki engedelmességgel hagyta el Tamás Oxfordot és jogi tanulmányokba kezdett. Elôször a londoni New Inn nevű elôkészítô iskolában hallgatott két évet, majd 1496-ban a Lincoln's Inn nevű ügyvédképzô fôiskolára iratkozott be. Az antik nyelvek és görög filozófusok tanulmányozását a meglehetôs kuszált angol joggal cserélni fel, More Tamásnak bizonyára nehezére esett. Egész szívével a gondolat fejlôdésének történetén csüngött. Engedelmességhez lévén azonban szokva, egy pillanatra sem ellenkezett, jól tudta ugyanis, hogy apja csak javát akarja. Olyan örömmel és buzgósággal látott munkához, hogy senki sem vette észre rajta a jogtudomány iránti ellenszenvét. Sôt rövid idô alatt valamennyi tanulótársát túlszárnyalta. Tanárai annyira becsülték, hogy még tanulmányi ideje alatt jogi elôadásokat tartattak vele. Még így is maradtak szabad órái, melyeket kedve szerint töltôtt. Ilyenkor elôvette a latin és görög auktorokat, de nem a klasszikusokat, hanem az egyházatyákat. Nem könnyű szórakozás volt ez, hanem mély szellemi elmerülés. Akkoriban már Londonban lakott az öreg oxfordi görög professzor, Grocyn is, aki a Szent Lôrinc-templom plébánosa volt. More Tamás nagy örömmel tudta ezt meg. Grocyn is ujjongva látta viszont régi tanítványát. Csodálkozással nézte Tamás fejlôdését és szívesen beszélgetett vele tanulmányairól. Majd felkérte fiatal barátját, hogy a Szent Lôrinc-templomban tartson latinnyelvű elôadássorozatot Szent Ágostonnak ,,Az Isten állama'' című művérôl. Nagyszámú, érdeklôdô közönség hallgatta a fiatal tudós fejtegetéseit. Maga Grocyn is minden elôadáson részt vett. Az ilyen munkálatok természetesen mindannyiszor felébresztették benne a jogi tanulmányok megszakításának vágyát. Sokat tépelôdött, hogy helyesen cselekszik-e, ha jogi pályára lép. Az a titkos vágy, hogy békés kolostori falak között Istennek szentelje életét, bizonyára már ekkor csöndes sóvárgássá fejlôdött. Mint éleseszű gondolkodó, puszta érzés és vágy alapján nem akarta cselekvésre szánni magát, hanem a komoly és tiszta megfontolástól tette függôvé további pályafutását. Böjtölt, imádkozott, vezeklô gyakorlatokat tartott s gyakran késô éjszakáig imádkozva virrasztott, hogy Isten akaratát megismerje. De a lázadó természet nem hagyott neki nyugtot. Teljes szigorral uralkodott magán, egyre mélyebben hatolt saját lelkébe s testét, mint terhes utitársat fékezte meg. Éjjelente csak négy-öt órát aludt, azt is egyszerű kemény ágyon vagy padon, fatuskóval a feje alatt. Szívós harcban ôrizte meg tisztaságát. Ekkor kezdett vezeklô-inget is hordani, melynek viselését élete végéig sem hagyta el. Halála elôtt elküldte ingét kedves leányának, Margitnak, aki csak maga tudott apjának errôl a szokásáról s aki az inget mosni szokta. Mély vallásosságban és a balga test iránti könyörtelen szigorúságában bizonyára jó szerzetes lett volna, ha szívében nem támadt volna fel ismételten a családi élet utáni vágyakozás. Már tizenhatéves korában erôsen vonzódott egy lánykához. Akkor egész érzésvilága egy latinnyelvű költeményben nyilatkozott meg, amely mind a mai napig fennmaradt. Korai szerelme fölött diáktársai sokat évôdtek s sűrűn incselkedtek vele. A lányka rokonsága a dolgot nagyon rossz szemmel nézte, ami csakhamar észretérítette Tamást. Csak második házassága után találkozott More újra ifjúkori szerelmével, aki közben egészen elvesztette ifjúi szépségét. Tamás ekkor ismét verset írt, amelyben magasztalta az ifjúkori szerelemnek késôbbi korban is felragyogó tisztaságát. Ezek voltak azok az okok, melyek miatt Tamás gyakran gondokba merült. Az erôsjellemű ifjú szakadatlan imával és böjtölve figyelte lelke belsô hangjait. Végre is arra az eredményre jutott, hogy nem a kolostori életre való, hanem jó házasságot kell kötnie, amelyben ugyancsak buzgón szolgálhatja az ég Urát. Késôbbi barátja, Rotterdami Erasmus, mondta egyszer róla, hogy Tamás inkább akart lenni önmegtartóztató férj, mint rossz pap. Kétségtelen, hogy More behatóan megbeszélte a kérdést gyóntató-atyjával és barátjával, Colet dékánnal is. Colet felfogása szintén hozzájárult ahhoz, hogy Tamás a világi élet mellett döntött. A kolostori cella felé sóhajtó vágy azonban halála órájáig elkísérte. Az elhatározás annak idején sok fájdalmat is okozott szívének. Tiszta lelke keményen és komolyan küzködött. Még mindig remélte, hogy hallani fogja urának és mesterének hangját. Szíve mélyérôl feltörô, teljes bizonyosságra törekedett. Épp ezért négy évre visszavonult és a kartauzi barátok társaságában élt. Sokáig úgy érezte, hogy ferences szerzetesnek kellene lennie. Négy évig viaskodott önmagával, négy évig elmélkedett s végezte szorgalmasan vallási gyakorlatait. A jámbor szerzetesek közelségétôl várta, hogy megismeri Isten akaratát. Ez alatt a négy év alatt a kartauziakkal való beszélgetés és a zene volt minden üdülése. Végül elhatározta, hogy mély vallásosságban és meg nem rendülô igazságszeretetben mint világi éli le életét és félelem nélkül teljesíti minden katolikus kötelességét. ======================================================================== A chelsea-i ház A vergôdések és tépelôdések kohójából More Tamás mint komoly, érett férfi került elô. Komolyan tekintett önmagába, komolyan figyelte lelke rezdüléseit és az életet mély komolysággal, mint Isten szolgálatát fogta fel. Egészséges vidámsága azonban mindezt nem szenvedte meg, állandó lelki békéje mindenkor legszebb tulajdonsága maradt. Tiszta derűvel szemlélte a körülötte zajló életet s épp e derültsége miatt More Tamást mindenfelé szívesen látták. Örömmel látott vendége volt mindig az essex-grófsági Newhallban lakó jómódú Colt családnak is. A házat ékesítô szép és erényes lányok közül Tamás különösen a másodikhoz vonzódott. Mielôtt azonban kezét megkérte volna, számításba vette azt a fájdalmat is, amit a legidôsebb lánynak mellôzésével okozna. Kezdett többet foglalkozni a legidôsebbel s csakhamar mély vonzalmat érzett iránta. Gyakrabban tett most Coltéknál látogatást s látogatásainak célja a család elôtt nem is maradt titok. Amikor aztán elhatározta, hogy megkéri a legidôsebb leány kezét, a feszültség megoldódott s az öröm nagy volt. Tamás választása szerencsésnek bizonyult. Leendô élettársa ugyan, mint afféle falun nevelkedett leány, nem állt túlságos magas szellemi színvonalon, de fiatal volt és hajlékony. Mély tisztelettel tekintett nagyműveltségű urára s örömmel tanult vezetése mellett irodalmat és zenét. Házas életüket, melyet a legnagyobb harmónia lebegte körül, négy gyermekkel áldotta meg az Úr. Három leány volt: Margit, Erzsébet és Cecilia és egy fiú, jános. Hat boldog esztendô után azonban a halál angyala nagy szomorúságot zúdított a családra. Az anyának el kellett örökre költöznie szívéhez nôtt műkôdési körébôl. Nehezen vált el szeretett férjétôl, zsengekorú gyermekeitôl s meleg otthonától, melyben oly hűséggel és örömmel uralkodott. More lelkét nagy fájdalom hatotta át, de férfias erôvel megvigasztalódott, mert tudta, hogy az elköltözött anya a túlvilágon is mindig gondol szeretteire. Tamás csakhamar belátta, hogy apró gyermekei nem lehetnek anya nélkül. Ez a magyarázata annak, hogy már néhány hónappal utóbb egy özvegyet vett feleségül, aki nála hét évvel idôsebb volt. Middleton Alice asszony jó mostohának és derék háziasszonynak bizonyult. Házassága gyermektelen maradt s így annál több gondot tudott fordítani a rábízott gyermekekre. More Tamás jósággal és szeretettel egyenlítette ki a közte és hitvese közt meglevô szellemi különbséget, így a házasságot semmi sem zavarta meg, bár Alice asszony sokszor volt kicsinyes. Joggal mondta róla férje, hogy a fillérrel garasoskodik, de a nagy pénzzel dobálódzik s a gyertya tövét félreteszi, de el tud fôzni egy selyemruhát. More-nak mind a két felesége alacsony termetű lehetett. Amikor egyszer megkérdezték tôle, hogy miért esett választása mind a két esetben kicsiny asszonyra, nevetve felelte: Mert két rossz közül jobb a kisebbik. Gyermekei elôtt More a szülôi szeretet példaképe volt. Erasmus mrja egyik levelében, hogy anya és gyermeke ritkán értették meg egymást oly harmonikusan, mint More Tamás és házában élô, özvegyi sorsra jutott mostohaanyja. Apjának harmadik feleségét édesanyjaként tisztelte. 1523-ban a család Chelsea-ba költözött. Ez a hely akkor még csak falu volt London szomszédságában a Temze mellett. A fôvárossal való forgalom a folyón játszódott le, amely az egykori krónikások szerint szelíden és tisztán hömpölygött a kertek és paloták alatt. More Tamás Chelsea-ban szép házacskát építtetett, amelynek kertje a Temze vizére futott alá. More kivégeztetése után a ház tulajdonosa gyakran változott, míg végre 1740-ben az elavult épületet, amely ma az angol katolikusok zarándokhelye volna, lerombolták. Chelsea-i házát More okos elôrelátással úgy rendezte be, hogy az gyermekeinek házasságkötésük után is kényelmes otthont nyújtott. Valószínű, hogy Middleton Alice elsô házasságából származó leánya is férjhez ment s ott lakott. A családban élt azonkívül More-nak egy távoli rokona, egy árva gyerek is. Házasságkötése után ez is Chelsea- ban maradt, úgyhogy mindnyájan egyetlen nagy családi közösségben éltek, amely fölött More mint kötelességtudó, okos apa uralkodott s a családtól minden viszályt, minden rendetlenséget távol tartott. Ha itt- ott mégis a családi békességet zavaró körülmény lépett fel, More Tamás a maga szeretetreméltó, jóságos modorában egy-kettôre helyre tudta állítani a rendet. Különös öröme telt unokáiban, akik csakhamar mint egy kis hadsereg népesítették be a házat. Gazdag, sarjadó élet vette körül s bölcsen mérsékelt, szép vidámság derítette fel napjait. Rotterdami Erasmus egy Hutten Ulrikhoz írt levelében részletesen megrajzolja More Tamás családi életét. A chelsea-i házban -- írja -- nem ismerik a veszekedést, irígységet vagy civódást. ,,More Tamás egyetértésben él feleségével, fiával és menyével, három leányával és azok férjével és tizenegy unokájával. Nincs nála boldogabb ember. Feleségét úgy szereti, mintha az még fiatal lány volna s ha valami elkerülhetetlen kellemetlensége támad, azt is olyan örömmel veszi, mintha nem történhetett volna vele nagyobb szerencse.'' Ugyanebben a levélben Erasmus a chelsea-i házat katolikus vallású egyetemhez hasonlítja, mert nem él benne senki, aki a keresztény erény s az igaz megismerés valamelyik könyvével ne foglalkoznék. ,,Ott nem lehet hallani hamis szót vagy indulatos beszédet. Senki sem hiú, mindenki végzi a maga kötelességét. Szigorúan megszabott házi rend, hogy a férfi ne fenhéjázó szavakkal, hanem teljes szeretettel és jósággal uralkodjék. Állandó a házban a vidámság s ez az okos vidámság elejét veszi az oktalan kívánságoknak.'' A nagy kertet More Tamás pontosan elosztotta az egyes családok között. A kertben igen szerette az apró állatokat és madarakat. Valóságos kis állatkertet rendezett be, melyben madarakon kívül majmok, rókák, mókusok, menyétek voltak együtt. Késôbb More még egy házat építtetett, amelyben könyvtár, kápolna, képtár és tudományos munkára kiválóan alkalmas, csöndes dolgozószoba volt. Legjobban szerette ugyanis More: a könyveket, a tudós búvárkodást és az imádságot s megkívánta, hogy örömeiben az egész ház részt vegyen. A tudományok szeretetében nyujtott tündöklô példája gyermekeiben is nagy buzgóságot ébresztett, amely különösen a filozófia és az asztronómia területén nyilatkozott meg. Gyermekei haladásának More nagyon örült. A mindennapos érintkezésben sokat beszéltek latinul. Ha az apát a kötelesség elszólította hazulról, latin nyelven váltottak leveIet. Olvasni is fôkép latin írókat olvastak. Műveiket szótár nélkül is élvezni tudták. Szorgalmával erôsen kitűnt More gyermekei közül Margit, aki még férjhezmenetele után is rendszeresen folytatta tanulmányait. Édesapja figyelmeztette, hogy orvostudománnyal és teológiával foglalkozzék, mert így tudja meg legjobban, mit kíván a test és lélek egészsége. A More-lányok tanultságának csakhamar olyan híre ment, hogy a király 1529-ben meghívta ôket latinnyelvű filozófiai elôadás tartására. A tudományok mellett a szórakozás jelentett a More-házban üdítô változatosságot. A család néhány tagja énekelt, mások az orgonához értettek, maga More hegedűn játszott. Állítólag fuvolázni is tudott. Természetesen gyakran estek jóízű, vidám beszélgetések is, melynek mindig a fordulatos szellemű, élénk és ötletes családfô volt a központja és irányítója. More Tamás külsô megjelenését Rotterdami Erasmus Hutten Ulrikhoz intézett, 1519. július 23-án kelt levelében következôkpép írja le: ,,More arányosan tagolt, középtermetű ember, csak kezei kissé nagyok. Az íróasztal mellett sokat dolgozó emberek rossz szokása szerint jobb vállát kissé magasabban hordja. Arcszíne világos, haja sötétszôke, szeme szürke, tekintete áthatóan nyugodt. Bajusza nem erôs, szája vonala finom, orra erôteljes. Egészsége jó s munkaképessége igen nagy. Táplálkozásában beéri a legegyszerűbb házi fôzettel, öltözködésében is az egyszerűséget kedveli. A körülményes udvariassági formákra nem sokat ad. Otthonában, családja tagjaival s háza népével csupa jóság és nyiltszívűség. Cselédeitôl szorgalmas munkát kíván, de jól bánik velük s megadja nekik a kellô pihenést. Mint okos embernek, gondja van arra, hogy a férfi és nôi cselédek csak szükség esetén kerüljenek össze. Lefekvés elôtt családja tagjaival mindig közösen imádkozik.'' Asztal mellett a család egyik nôtagja felolvasta a Szentírásnak valamelyik passzusát, ahogy az kolostorokban szokás. Aztán maga More tartott rövid elôadást, amelybôl más tárgyra tért át s evvel kezdte meg a latin beszélgetést. Különösen akkor történt ez így, ha tudós vendég is ült az asztal mellett. A latin beszélgetés angol csevegéssel végzôdött, miután a vidám beszélgetésre, tréfálkozásra az angol nyelv inkább volt alkalmas. Ilyenformán More Tamás példás módon gondoskodott arról, hogy családja a napi munka terhét testi és lelki üdüléssel fűszerezve könnyebben viselje. A szórakozás magas színvonalára mindig éberen ügyelt s kocka- vagy kártyajátékot nem tűrt házában. Szép szokása volt, hogy Nagypénteken egész háza népét a kápolnában gyűjtötte össze s titkárával felolvastatta Krisztus kínszenvedéseinek történetét. A családfô mindig maga adott példát az áhítatos imádságra. Amikor egyszer egyik leánya súlyosan megbetegedett s az orvosok a gyógyulás minden reményét feladták, More természetfölötti orvossághoz, bensôséges, hosszú imádsághoz folyamodott. Aztán mintha elméje egyszerre megvilágosodott volna, hirtelen háziorvosához fordult s határozottan felkérte, hogy próbálkozzék meg még egy bizonyos orvossággal. Az orvos csodálkozott More határozottságán s megfogadta a tanácsot, olyan eredménnyel, hogy a beteg csakhamar felgyógyult. Roper ezt a csodálatos gyógyulást apósa hittel elmondott imájának tulajdonította. ======================================================================== ,,A királynál elôbbrevaló a királyok királya.'' Ha More Tamás mint családapa teljesen fel is áldozta magát övéiért, honfitársainak, hazájának és királyának szolgálatában is tökéletesen teljesítette kötelességét. Saját magának csak úgy tudott idôt szakítani, hogy már akkor elkezdte napi munkáját, amikor más ember még legédesebb álmát aludta. Négy-ötórai pihenés után már hajnali két órakor többnyire felkelt s reggel hétig imádsággal, tanulással töltötte idejét, majd misét hallgatott s ezt oly s szigorú kötelességének tekintette, hogy abban a király sem akadályozhatta meg. Amikor More még VIII. Henrik kegyekkel elárasztott barátja volt, nem egyszer megesett, hogy a királyi palotába hívták. Egyszer a király meghívása épp misehallgatás közben érte. Az udvari futár átadta a király üzenetét, de More csak imádkozott tovább. A türelmetlen uralkodó másodszor és harmadszor is elküldött érte, mindannyiszor hiába. More a mise végéig nem hagyta el a templomot. Amikor szorongó izgalommal elmondták neki, hogy megváratta a királyt, More csak annyit felelt, hogy nagyobb és hatalmasabb úrnál, a királyok királyánál kellett elôbb látogatást tennie. VIII. Henrik ekkor még istenfélô, jámbor ember volt, ennélfogva éppenséggel nem haragudott meg, sôt késôbb, amikor More-t egyik legbizalmasabb emberévé tette, maga is többször ismételte, hogy elsô az Isten, aztán jön a király. Reggeli ájtatoskodása után More földi kötelességeihez látott. Mint ügyvéd, majd mint bíró, még késôbb pedig mint lorelkancellár meghallgatta a különbözô panaszokat és vitás eseteket, ítéletet mondott, figyelmeztetett, tanácsot adott, de özvegyektôl, árváktól, ínségesektôl pénzt sohasem fogadott el. Itt-ott anyagilag is segített a szegényen. Dolgai végeztével boldogan tért haza s megnyerô természetével az egész háznak örömére volt. Feleségének elmesélte, mit végzet, gyermekeinek bíztató tanácsokat adott, sôt arról sem feledkezett meg, hogy a cselédekkel is váltson pár jó szót. Kell ez -- szokta mondani --, hogy minden a maga rendjén menjen és ne érezze nálam magát idegennek senki. A házban egészséges vidámságnak kell lennie s ez a férj gondja. Napi kötelességeihez tartoztak azok az imák is, melyeket a nap különbözô szakaiban elmondott. Ezeknek jó részét latin és angol nyelven maga szövegezte meg. Reggelente és este a szokásos imákhoz még zsoltárokat és litániákat fűzött, ha pedig valami fontos, nehéz teendô elôtt állt, szentáldozással erôsítette magát, amelynek gyakori vétele akkor még nem volt szokásban. Vallási kötelezettségeit módja volt otthon, saját felszentelt kápolnájában is elvégezni, de azért plébániatemplomát sem hanyagolta el. Sűrűn felkereste a chelsea-i plébániatemplomot s karinget öltve a többiekkel együtt a kóruson énekelt. Megtette azt is, hogy ministrált, sôt néha a sekrestyés teendôit is ellátta. Már lordkancellár volt, amikor egyszer Norfolk hercege épp a sekrestyében lepte meg. Mise után kart karba öltve tértek haza s a herceg megjegyezte: -- Istenem, Istenem! Kedves kancellár úr! Ön beáll sekrestyésnek? Szégyent hoz a királyra! More mosolyogva felelte, hogy a királyok urának szolgálatát a király sem veheti rossz néven. Könyörgô körmeneteken More gyakran vitte a keresztet a pap elôtt. Kancellári méltóságánál fogva lóháton is mehetett volna, de bár a körmenet útja sokszor hosszú és nehéz volt, jogával sohasem élt. Nem akart lovon ülni ott, ahol a pap az Oltáriszentséggel a kezében gyalog tette meg az utat. Kancellár korában joga volt arra, hogy a chelsea-i plébános személyét tetszése szerint jelölje ki. Választása egy Larke János nevű, igen buzgó lelkészre esett, aki utóbb a felsôbbségi eskü letételének megtagadása miatt vértanúhalált szenvedett s akit a pápa More Tamással és vértanútársaival együtt 1886. december 29-én a boldogok közé iktatott. De nemcsak az Egyház élete és virágzása volt More állandó gondoskodásának tárgya, hanem a templomok ékesítése is. A chelsea-i plébániatemplom bôvítésére külön kápolnát építtetett, azonkívül arany és ezüst edényeket adott a templomnak ajándékul. Napi programjának egyik további pontja volt a betegek és szegények istápolása. Megesett, hogy egymagában járta végig a zegzugos londoni utcákat és kereste fel szegényeit. Ahol igazi nyomorral találkozott, ott nem garasokkal alamizsnálkodott, hanem az aranyat sem sajnálta. Ha hivatala túlságosan lekötötte, akkor családja valamelyik tagjára bízta a szegények látogatását és az alamizsnálkodást. Chelsea- ban házat vásárolt, amelyet élemedett, szegény betegeknek rendezett be s maga gondoskodott eltartásukról. Ráérô idô híján itt Margit leánya szokta helyettesíteni. Különös öröme telt More-nak abban, ha szegény szomszédait vendégül láthatta s asztala mellé ültethette. Gazdag és elôkelô embereket igen ritkán hívott meg. De segítô kezét ezek felé is azonnal kinyújtotta, ha akaratukon és hibájukon kívül bajba jutottak. Egy fôrangú hölgyet például, aki egy szerencsétlen perben egész vagyonát elvesztette, egyszersmindenkorra házába fogadott. Barátai közül elsôsorban Rotterdami Erasmus kereste fel sűrűbben a More-házat. Erasmus elôször 1497-ben utazott Londonba. Egykori tanítványát, Blount Vilmost -- a késôbbi lord Mountjoyt -- látogatta meg s lehetséges, hogy More itt melegedett vele össze. Két évvel utóbb Erasmus és Tamás már állandó, baráti levelezésben állt egymással. A költô és tudós Erasmus csodálkozással tekintett tíz évvel fiatalabb barátjára, akinek szeretetreméltó, derült és jóságos természetét gyakran dícsérte. Amikor 1500-ban a kontinensre tért vissza, mindenütt csak lelkesedéssel beszélt róla. Egyik levelében megjegyezte: ,,A természet még sohasem alkotott More lelkületénél kedvesebbet, gazdagabbat és boldogabbat.'' Hutten Ulrikhoz intézett egyik késôbbi levelében More Tamást a barátság tökéletes példaképének nevezi. Leírása szerint More társaságában igen elôzékeny és nagyon kellemes. Akármilyen rossz hangulatban van valaki, mellette mindjárt felderül. Ha véletlenül kellemetlen helyzet támad, More azonnal el tudja oszlatni. A vidámságban serdülô ifjúkora óta ôszinte örömét leli. Természete nem a szertelen jókedv, hanem a finom derü. ,,Ha valaki ellene mond -- folytatja Erasmus -- még ha minden alap nélkül is, More szeret tréfásan, találóan felelni. Tudósok társaságában élvezi azok tehetségét, tudákosok és ostoba emberek közt pedig mosolyog azok modorán. Hangulatára a tömeg cseppet sem hat.'' Eramus azt is elmeséli, hogy kertjében, melynek állatállományát szerette ritka állatokkal gazdagítani, More rendszeresen meg szokta figyelni az állatok szokásait, alakját, ösztöneit. Háza szinte múzeumnak is beillik. Chelseaban a két jábarát sokat dolgozott Lucianus görög dialógusainak latinra való fordításán. More a maga fordításához Lucianus stílusában egy kompozíciót is fűzött. A chelsea-i családi körben, 1508-ban írta meg Erasmus ,,A balgaság dícsérete'' című könyvét, amely utóbb indexre került. Kétségtelen, hogy More tájékozva volt errôl a készülô szatirikus munkáról s azt helyeselte is. Bízott abban, hogy a műveltek számára írott könyv a benne foglalt gondolatok helyes magyarázata esetén jó hatással lesz. Még mielôtt azonban Erasmus műve indexre került volna, sajnálta annak megjelenését. Belátta, hogy a könyvet, amely nem alkalmazkodik a korszellemhez, rossz katolikusok félre is magyarázhatják. Valahányszor Erasmus More vendége volt, mások is szívesen csatlakoztak a két tudós köréhez. Gyakran eljött Lilly Vilmos, aki Rhodosban tanult meg görögül, s akinél More a maga görög tudását tökéletesítette. A tudósok együtt olvasták a görög szerzôket, közösen fordították le a görög verseket latinra, s közösen adták ki gyűjteményüket. Dr. Colet, a Szent Pál-templom dékánja, aki, mint tudós és kitűnô szónok, nagy hírben állt, szintén sokszor megfordult More otthonában. Colet egyébként More-nak gyóntatóatyja s vele majdnem egyidôs volt. Amikor egyszer Colet hosszabb ideig Londontól távol idôzött, More levélben arra kérte, hogy térjen vissza minél hamarabb, mert a tökéletesedés útján való haladásban nagy szüksége van rá. A levélben More elmondta azt is, hogy sűrűn van együtt Lynacreval, Grocynnal és Lillyvel. ,,Grocyn ideiglenesen lelkiatyám, Lynacre görögül tanít, Lilly pedig mint jóbarát örvendeztet meg.'' Bizalmas baráti viszonyban állt Holteinnel, a nagy festôvel is, aki a More- család tagjait felbecsülhetetlen értékű rajzokban örökítette meg. A tudósokkal való állandó érintkezésébôl és magántanulmányaiból More-nak egész sereg szép műve született. Mindennapos jogi teendôi mellett írt verseket, történelmi és filozófiai munkákat latin és angol nyelven. Mint angol költô nem szerzett nagy nevet, de mint latin művek, versek és epigrammák szerzôje, jelentôs népszerűségre tett szert. Legnevezetesebb műve azonban ,,Utópia'' című, teljes címén ,,De optimo rei publicae statu, deque nova insula" címü államregénye, amelyben leírja az emberi boldogság mesebeli szigetét és egy jobb emberiségrôl, tökéletesebb államformáról álmodik. Egész sereg szociális, politikai, filozófiai és vallási kérdést tárgyal művében. Szó sincs arról, hogy a kommunizmus tanait hirdetné, amint egyesek sorai közé belemagyarázni igyekeznek. Az Utópia azóta hatalmas irodalom forrásmunkává nôtte ki magát s tömérdek mélyenjáró politikai vita tárgyát alkotta. Hosszú évszázadokat elôzött meg More Tamás evvel a könyvével, örök idôkre beleírva nevét az emberiség legbátrabb és legönállóbb gondolkodói közé. ======================================================================== A ,,szakálltalan ifjú'' Közületi működését More Tamás mint ügyvéd kezdte meg. Úgyszólván elsô nyilvános szereplésétôl kezdve nagy siker kísérte pályáját. Képzettségének, szónoki tehetségének és emberséges érzületének egész Londonban annyira híre ment, hogy 1504-ben, huszonhatéves korában az alsóház tagjává választották meg. Bár egyik legfiatalabb tagja volt a háznak, hamar magára vonta az egész ország figyelmét. VII. Henrik király, VIII. Henrik atyja, aki Margit nevű leányát IV. Jakab skót királyhoz készült férjhez adni, a parlament hozzájárulását kérte ahhoz, hogy 40.000 font adót vethessen ki. Ebbôl az összegbôl akarta leányát kiházasítani. Az alsóház többsége ellene volt annak, hogy ezt a tekintélyes összeget a ház megszavazza, miután a népet amúgy is tömérdek adó terhelte, de nyiltan felszólalni csak egy ember mert: More Tamás. Beszéde alapján a király kérését el is utasították. A király egyik embere ezekkel a szavakkal vitte hírül az uralkodónak a történteket: -- Egy szakáltalan fiatalember semmisítette meg felséged terveit. A király nagy haragra gyulladt. A parlament elutasító határozata után ,,a nemes lordok és hű alattvalói iránti túláradó szeretetbôl és kegyességbôl'' elengedett 10.000 fontot, a többi 30.000-et aztán a gerinctelen parlament megszavazta. More Tamásnak azonban a király nem tudott megbocsátani s miután nem vehetett el tôle semmit, mert nem volt semmije, családjával éreztette neheztelését. Valami semmitmondó ürügy alatt, More atyját büntette meg. Az öreg More Jánosnak mindaddig a Towerban kellett sínylôdnie, amíg 100 fontot le nem fizetett. Az akkori idôk siralmas jogi viszonyai lehetôvé tették, hogy a király szabadon rendelkezzék alattvalónak vagyonával és szabadságával. Ezt saját bôrén érezte meg igen sok polgár. More Tamást az ilyen kirívó igazságtalanságok nagyon bántották. De mivel ô sem vonhatta ki magát a korszellem hatása alól, csak lassan és lépésrôl-lépésre járhatott el a fennálló jogrendszer ellen, mert különben a dolog könnyen a fejébe került volna. Ennek ellenére a parlamentben többször síkra szállt az elnyomottak mellett, míg végre belátta, hogy a király haragja folytán a politikai pályán való haladásra nem sok reménye van. Ismét a londoni kartauziak kolostorába vonult tehát vissza, ahol vallási gyakorlatain kívül tudományokkal foglalkozott, franciául tanult, szabad idejében pedig hegedült. Keveset törôdött avval, hogy kegyében van-e a királynak vagy sem. Utóbb testi biztonsága érdekében a kontinensre kellett menekülnie. Valószínűleg ez az az utazás, amelyrôl hét évvel utóbb írt levelébeén, 1515-ben emlékezik meg. Levelében arról szól, hogy a párizsi és louveni egyetemen rövidebb tanulmányt folytatott. Aligha hihetô, hogy családját e tanulmányok kedvéért hagyta volna el, inkább tehetjük fel, hogy a hasznosat a szükségessel kötötte öszsze. Menekülése semmiféle ellentétben sem áll késôbbi bátor magatartásával, miután késôbb hitét és az igazságot kellett megvallania. Majd látni fogjuk, hogy az igazságnak megcsúfolása ellen akkor is tiltakozott, amikor saját bôrét vitte vásárra. A haláltól nem félt, söt ellenkezôleg, a túlvilágra mindig vágyakozva gondolt. Valószínű, hogy More a kontinensrôl 1509-ben tért vissza. Ugyanebben az évben meghalt VII. Henrik, s fia, a tizennyolcéves. VIII. Henrik követte a trónon. A trónralépés napján egész Angliát örömujjongás töltötte el. A gazdag tehetségű, képzett, Arthur nevű bátyja életében canterbury-i érsekségre nevelt királyi ifjútól mindenki csak jót várt. Maga More Tamás is versben fejezte ki az ifjú királyhoz fűzött reményeit. Még trónralépésének évében, 1509. június 11-én a király eljegyezte néhai Arthur bátyjának huszonhatéves szép özvegyét, Katalint, Katolikus Ferdinánd spanyol király és Izabella királyné leányát. Az angol politika irányítója ekkor a király elsô minisztere, Wolsey bíboros, lordkancellár volt. A tapasztalt, okos Wolsey és a megértô fiatal király együttműködésével Anglia jelentôs külpolitikai sikereket aratott, melyek mind a királyban, mind tanácsosában, Wolsey bíborosban, merész álmokat ébresztettek. VIII. Henrik a római császári koronára vágyott, Wolsey lelki szemei elôtt pedig a pápai tiara tündöklött. Közben a fiatal More szónoki tehetsége és nagy igazságszeretete révén London legismertebb és legkeresettebb ügyvédjei közé emelkedett. Amennyire az elhunyt uralkodó rossz tulajdonságai elôrehaladását hátráltatták, az új király kiválóságai épp annyira segítették. Nem sokkal VIII. Henrik trónralépte után meghívást nyert az igazságügyi tanácsba, amely Anglia legképzettebb jogászait gyűjtötte össze. Mint kinevezett tanácstagnak, ügyvédek és bírák elôtt két nagy elôadást kellett tartania. More az elsôt 1511 ôszén, a másodikat 1516 böjthavában tartotta meg nagy jogászközönség elôtt, általános magasztalás mellett. Az igazságügyi tanácsba való meghívásával egyidejűleg más kitüntetésben is részesült: 1510. szeptember 3-án London under-sheriff- jévé (albírájává) nevezték ki. Ez a tisztség éppenséggel nem fedi a mai albíró fogalmát, mert az under-sheriff magas méltóságú bíró volt, aki a város legfelsôbb ítélôszékén képviselte a bírói hatalmat. Jobban megvilágítva látjuk ezt a bírói címet akkor, ha meggondoljuk, hogy bizonyos idônkint Anglia legelsô állami tisztviselôje, a lordkancellár is bírói széket ült. Az under-sheriff teendôit More Tamás ügyvédi hivatása mellett is hibátlanul el tudta látni, mert hetente csak egyszer, csütörtök délelôtt, kellett igazságot tennie. Rotterdami Erasmus, aki ítélkezésein nem egyszer jelen volt, azt írja, hogy More több éven át betöltötte ezt a tisztséget. Ugyancsak Erasmus jegyzi fel, hogy ügyvédi és bírói tisztségébôl More-nak évi 400 font, vagyis az akkori idôk mértéke szerint igen tekintélyes jövedelme volt. Ebbôl az összegbôl More a háztartás és a család szükségleteinek fedezésén kívül állandóan félretett valamit gyermekei számára, a maradékot pedig jótékony célokra fordította. Erasmus szerint a kapzsiság és pénzgyűjtés szenvedélye lelkétôl teljesen idegen volt. More, mint ügyvéd, nem ismert különbséget jóbarátok, rokonok és idegenek között. Igazságosan és jóindulattal bánt mindenkivel. Ha azt látta, hogy valamelyik jogkeresô félnek a fizetés nehezére esik, ingyen szolgált neki tanáccsal és támogatással. Saját érdekeit az igazság eszméje mellett mindig másodrangúnak tekintette. Szokása volt a feleket figyelmeztetni, hogy szépítés nélkül, szigorúan csak az igazat vallják. Ha arra a meggyôzôdésre jutott, hogy saját felének nincs igaza, felszólította, hogy rendezze az ügyet és álljon el a pertôl. Sohasem védett olyan ügyet, melynek igazságáról beható vizsgálattal és gondos lelkiismerettel bizonyságot nem szerzett. Saját érdekei ellenére sokszor javasolta a megegyezést, amivel mindkét fél elônyére a hosszú és költséges bírói tárgyalásokat elkerülhetôvé tette. Ha az akkori kezdetleges jogviszonyokat tekintjük, akkor More Tamás jogászi működése különösen ragyogó színben tűnik fel. Érthetô, hogy a kitűnô ügyvédet és bírót a nép nagyon szerette, egyik-másik bírótársa pedig irígységgel tekintett reá. Azoknak a kitüntetéseknek láttán azonban, amelyekben a király More-t részesítete, az irígység egyelôre sötét vackaiba húzódott vissza. More Tamás nagy tudománya és sokszor meglepô, bölcs ítélkezése a királyi udvarban is gyakorta beszéd tárgya volt. VIII. Henrik, akinek okos szeme csakhamar észrevette More Tamás kivételes jellembeli és észbeli képességeit, Wolsey útján többször fel is szólította a fiatal ügyvédet, hogy lépjen az udvar szolgálatába, de More nem hajlott a kitűntetô meghívásra. Az udvari levegô nem csábította. Többre tartotta függetlenségét, szabad pályáját s kedvére való, sokféle tanulmányát. De általános népszerűsége mégis lassan-lassan állami szolgálatra kényszerítette, s végre teljesítenie kellett a király kívánságát. A Londonban székelô idegen kereskedôk viszályba keveredtek angol kartársaikkal s érdekeik biztosítására kereskedelmi szerzôdést követeltek. A kérdést Károly herceg, a késôbbi V. Károly császár segítségével békés úton óhajtották megoldani, épp ezért az angol kereskedôk elhatározták, hogy képviselôjüket Flandriába küldik. A közbizalom More Tamás személyére esett, ennélfogva ôt terjesztették követképpen a király elé. More Tamás a kíséretébe osztott személyekkel 1515. május 12-én hagyta el London városát. Hathavi távolléte alatt bejárta Brüggét, Brüsszelt és Antwerpent. Bár a külföldnek minden sajátossága iránt érdeklôdött, szívesebben idôzött volna felesége és gyermekei mellett. Barátjának, Erasmusnak, levélben el is panaszolta, milyen kellemetlen két háztartást tartania. ,,Az ilyen kiküldetést jobb volna papokra bízni, akiknek nincs gondja feleségre-gyermekre s közömbös rájuk nézve, hogy itt tartanak-e háztartást vagy amott.'' More panaszkodásának az lehetett egyik oka, hogy, mint a küldöttség legfiatalabb tagjának, a legalacsonyabb napidíjjal, tizenhárom shilling s négy pennyvel kellett beérnie. Követek napidíját az elutazás napján két hónapra elôre kifizették. Még a két hónap letelte elôtt More kifogyott a pénzbôl. Amikor a küldöttség külföldi tartózkodásának idejét meghosszabbították, a követség egyik tagja megírta Wolseynak, hogy More Tamás teljesen ,,szárazra került'' s örülne, ha ismét levegôhöz jutna. Utazása közben More bizonyára érdeklôdött a külföldi államalakulatok iránt s a hazájával való összehasonlítás alapján megállapított olyan közös bajokat, melyek az ,,Utópia'' gondolatát benne felébresztették. Regényét Flandriában kezdte meg. Anglia képviselôi jól végezték feladatukat, amihez More is jelentékenyen hozzájárult. Evvel már közelebb jutott az udvarhoz, de még mindig húzódozott az udvari szolgálattól s 1516-ban zavartalanul be tudta fejezni Flandriában megkezdett munkáját. Ekkor 1517. május 1- én Londonban nem csekély jelentôségű zendülés tört ki. Börtönöket ostromoltak meg, kiszabadították a rabokat s kifosztották a házakat. A polgárság felháborodva és szorongva kereste azt, aki a tömeget megnyugtatni tudná. A választás ismét a nagy szónoki tehetségű, igazságos More Tamásra esett, aki csakugyan helyre is állította a rendet és békességet. Az akkori idôk angol krónikái More Tamást a ,,békebarát'' jelzôvel tüntették ki. Feladatának végeztével ismét otthonába vonult vissza s csak hivatásának élt, de a királynak ismét volt gondja arra, hogy More személyét magához kösse. Ugyanaz év augusztusában azt a megbizatást adta More-nak, hogy mint követ tárgyalást folytasson Calais-ban a francia kormány képviselôivel. More nem szívesen vállalta a feladatot, elôször azért, mert a politikai tárgyalásokat nem szerette, másodszor pedig, mert Calais-ban épp akkor ragály dühöngött, amely elôzôleg már Londonban is nagy pusztítást vitt végbe. A ragály, melyet eredete után ,,angol verejték''-nek neveztek, More-nak Erasmushoz intézett levele szerint majd minden családtól megkövetelte a maga áldozatát. Aki a betegség elsô napját túlélte, mentve volt. More azt írta, hogy családját eddig a betegség megkímélte ugyan, de most a legnagyobb veszélyben el kell hagynia szeretteit s egy idegen városba kell utaznia, ahol ugyanaz a ragály szedi áldozatait. ,,Hiába minden, viselnünk kell, amit a Gondviselés ránk szabott. El vagyok készülve mindenre. Isten veled! Sietek.'' Így fejezi be barátjához írt sorait. More Tamás tudta, mivel tartozik hazájának és királyának. Bár szívesen lemondott volna a kitűntetô megbízatásról, habozás nélkül engedelmeskedett. Egy további esemény is növelte az udvar szemében More tekintélyét. Southamptonban egy nagy pápai hajó kényszerhelyzetben horgonyt vetett. A fennálló törvények értelmében evvel az angoi király jogot nyert arra, hogy a hajót elkobozza. Campeggio pápai legátus, aki Angliában épp a törökök elleni háborút hirdette, azon volt, hogy az elkobzás ügyét külön bizottság vizsgálja meg s kívánságát teljesítették is. A pápai érdekek képviseletére More Tamást kérték fel, aki az ügy tárgyalásán, a londoni ,,csillagkamarában'', a lordkancellár és a kirendelt bírói tanács elôtt oly meggyôzô beszédet mondott, hogy a bíróság az elkobzott hajó visszaadása mellett döntött. More Tamás szívélyes tárgyalási modorát és különös tárgyilagosságát az egész bírói szék dicsérôleg ismerte el. VIII. Henrik most már semmiféle okot sem fogadott el arra, hogy More Tamás a királyi udvarba való meghivatást visszautasítsa. Ilyenformán More az angol királyi udvar szolgálatába került. Negyvenéves volt. ======================================================================== A király barátja A királyi udvarban More Tamás eleinte a kérvényügyek intézôje volt. Ebben a minôségében állandóan a király közelében kellett tártózkodnia. Bármerre is vitte útja a királyt, a hozzá intézett kérvényeket Tamás vette át s bírálta felül gondosan. VIII. Henrik nem ok nélkül bízta rá ezt a tisztséget. Valószínűleg úgy gondolkodott, hogy a kérvények emberséges és jóindulatú elintézésével megnô népszerűsége a nép elôtt. More tanácsait a király oly nagyra tartotta, hogy hűséges emberét már 1518-ban titkos tanácsosává nevezte ki. Új állásában Tamásnak királyi titkokat is ôriznie kellett s ezt a kötelességét szigorú lelkiismeretességgel látta el. Hallgatásának néma kapuját a legügyesebb kísérletekkel sem tudták betörni. A velencei doge követe, aki pedig More Tamással baráti viszonyban állt, 1518. szeptember 18-án kénytelen volt urának beismerni, hogy More Tamásból nem tudott kivenni semmit. A követ Elthamban kereste fel VIII. Henrik királyt, tisztelgett nála, aztán More Tamással mérte össze a diplomáciai művészet fegyverét, de eredmény nélkül. Három évvel utóbb ugyanígy járt egy magas egyházi méltóságot viselô diplomata is, aki jelentésében arról számolt be, hogy még célzást sem tudott tenni arra a dologra, amelyben tulajdonképpen eljárt. Bár a királyi titkos tanácsnak More volt a legfiatalabb tagja, mégis gyakran félelmet nem ismerô, ellenzéki álláspontot foglalt el. Egy tanácsülésen Wolsey lordkancellár bolondnak mondta More-t, mert szembehelyezkedett felfogásával. More Tamás erre hidegvérrel azt felelte: -- Adjunk hálát az Istennek, hogy a titkos tanácsban csak egy bolond van. More Tamás volt Henrik királynak legbizalmasabb személyi titkára is. A lordkancellári széket, amely mai fogalmak szerint a miniszterelnöki állásnak felelne meg, Wolsey biboros töltötte be, de a bíborost állása állandóan a Westminster-palotához kötötte, ahonnan csak levél útján tudott érintkezni a vidéken idôzô vagy birtokain vadászó királlyal. Ez a levelezés ugyancsak More kezén ment keresztül. Bár a király More Tamást a legváratlanabb dologban is megnyilatkozó okossága és ötletessége miatt nagyon szerette, More nem szívesen volt az udvarnál. Függetlenségét áldozta fel. Fisher János rochesteri püspökhöz írt levelében ezt nyiltan meg is mondja: ,,Nagyon kedvem ellenére kerültem az udvarhoz. A király ezt néha tréfásan szememre is veti. Olyan gyámoltalan vagyok, mint a lovas, aki még sohasem ült nyeregben.'' Evvel szemben Rotterdami Erasmus így jellemzi Tamás működését: ,,Komoly esetben -- írja 1519-ben -- a király hűséges More Tamásának tanácsát becsüli legtöbbre. Ráérô idejében is a vele való vidám beszélgetést szereti legjobban. Gyakran megesik, hogy az udvarban nagysúlyú és messzeható kérdéseket kell megoldani, amelyek alapos és bölcs megítélést tételeznek fel. More ezeket a kérdéseket mindkét fél megelégedésére oldja meg. Segítségéért ajándékot soha senkitôl sem fogad el. Boldog állam, ahol a királyok választása ilyen tisztviselôkre esik! Tündöklô pályafutása More Tamást nem kapatta el, egyszerű barátairól most sem feledkezik el soha. Magas állása révén bármilyen befolyása van s bármennyire is élvezi a király kegyét, azt csak az állam javára használja s mindig szeme elôtt tartja, hogy engedelmeskedve szíve részvétének, jó cselekedeteket műveljen.'' Elôkelô állásának megfelelôen More Tamást a király 1521 nyarán lovaggá ütötte. Majdnem egyidejűleg ráruházta a kincstárnoki tisztet is. Valahányszor az udvarnál jelentékeny személyeket fogadtak, More készítette el a király beszédjét, vagy ô maga mondott beszédet a király szándékai szerint. Idegen uralkodók fogadtatásán jelen kellett lennie. Utóbb a király lovagi birtokkal ajándékozta meg, további kegyének jeléül pedig 1525-ben Lancaster hercegség kancellárjává nevezte ki. Amikor nyolcévi szünet után a parlament ismét összeült, az alsóház speakerjévé, elnökévé More Tamást választották meg. Kitűnô szolgálatokat tett hazájának avval is, hogy a különbözô fegyverszüneti és békeszerzôdéseken mint követ működött. Neve a cambrai-i szerzôdés aláírói közt is szerepel. Cambrai-bôl való visszatérése után napokon keresztül nem tudott szabadulni az udvarból. Ez idô alatt történt, hogy egyik szomszédjának hibájából tűz ütött ki, amely házának egy részét és gabonával megrakott valamennyi pajtáját elhamvasztotta. Amikor More-nak a szerencsétlenséget hírül vitték, levélben azt írta családjának, hogy épp úgy adjanak hálát Istennek azért, amit elvett, mint azért, amit adott. Miután pedig szomszédait is nagy kár érte, megparancsolta, hogy segítsenek rajtuk, még ha az utolsó ezüstkanalat is kellene eladniok. VIII. Henrik More Tamás személyében nemcsak a kitűnô tisztviselôt becsülte, hanem az embert is. Ünnepnapokon is megesett, hogy a király magához hivatta s filozófiai, matematikai és asztronómiai kérdéseket tárgyalt meg vele, vagy tiszta, szép éjszakákon a királyi palota lapos tetején sétálgatva vele együtt csodálta a csillagos ég pompáját. A király annyira szerette More sziporkázó szellemét, hogy nem egyszer Chelsea-ben is felkereste, sôt néha váratlanul épp ebédre állított be hozzá. Ebéd után kiment vele a kertbe, átkarolta vállát, kacagva sétált vele a kanyargó utakon s leplezetlenül feltárta More iránt érzett ôszinte barátságát. A király felesége, Katalin királyné, szintén nagyon kedvelte More vidám természetét s többször megkérte királyi hitvesét, hogy küldje át hozzá a nemes lovagot egy kis beszélgetésre. A derék More Tamás néha havonta alig egyszer került haza családjához. Megtörtént, hogy erôvel lerázva teendôit, hazaszabadult Chelsea-be, de alig idôzött családja körében két napot, máris visszahívták az udvarba. Eddigelé VIII. Henrik valóra váltotta az angol nép reményeit. A király igazságos uralmának mindenki örült. More Tamás azonban, aki jól ismerte a király szeszélyeit, ellenmondást nem tűrô természetét és szenvedélyekre való hajlamát, már sejtette a jövô fordulatait. Amikor egyszer veje, Roper, örömét fejezte ki azon, hogy a királynak legjobb barátja More, a távolbalátó ember így felelt: -- Hála Istennek, magam is úgy találom, hogy bírom a király jóindulatát. Azt hiszem, több jósággal van hozzám, mint bárki máshoz. De hidd el, fiam, nincs okom evvel büszkélkedni. Mert ha fejem árán megszerezhetne egy francia kastélyt, nyugodtan leüttetné a fejemet. Más alkalommal Roper boldognak mondta azt az országot, amelynek igazságos, katolikus uralkodója, erényes, derék papjai, egészséges, hűséges nemessége és kötelességtudó, jó alattvalói vannak, akik mind egy szívvel-lélekkel egyesülnek az igaz vallásban. More erre így válaszolt: -- Én pedig mégis arra kérem Istent, ne hagyja megérnünk azt a napot, amikor örülnünk kell azon, hogy templomainkat békén hagyják. VIII. Henrik 1521-ben adta ki Luther Márton ellen írt ,,A hét szentség védelme'' című munkáját, melybôl egy díszkötésű példányt a pápának is megküldött. A Szentatya avval jutalmazta a király apologetikus buzgóságát, hogy ,,a hit védôje'', ,,defensor religionis'' címet adományozta neki. A könyvet a teológiailag képzett király maga írtá. Luther az angol uralkodó védôiratára igen nyers, szenvedélyes hangon válaszolt, mire More 1523-ban a német hitújító egyes állításait ugyancsak szenvedélyes hangú, de tökéletes latinságú röpiratban cáfolta meg. Tunstal Cuthbert londoni püspök 1527-ben avval a kéréssel küldte meg More-nak Luther Márton néhány iratát, hogy ne hagyja azokat szó nélkül. More teljesítette a püspök kérését s ekkor írta meg ,,Párbeszéd a kép- és ereklyetiszteletrôl, a szentekhez való fohászkodásról, búcsúkról és egyéb dolgokról'' c. munkáját. Fisher János rochesteri püspökön kívül senki sem szállt síkra Angliában oly erélyesen a hitújítás ellen, mint More Tamás. Céljához képest írásai inkább a nép nagy tömegeihez, mint a tudós körökhöz szóltak. Ami az eretnekséggel szemben való hivatalos álláspontját illeti, késôbbi ellenségei zsarnoki kegyetlenséggel vádolták, de More Tamás joggal elmondhatta, hogy azok közül, akik tévtanok hirdetése miatt hatalmába kerültek, a fogságról nem szólva, egy sem panaszkodhatott ütésrôl, verésrôl, megkínzatásról, sôt még egy ujjal való bántalmazásról sem. Csak az útonállókat, gyilkosokat, kehelyrablókat és a szentostya megszentségtelenítôit büntette szigorúan. Erasmus tanúsága szerint More Tamás ideje alatt Angliában eretnekség miatt senkit sem ítéltek halálra. Azoknak a szolgálatoknak jutalmául, melyeket More Tamás az Egyháznak tett, Anglia püspökei és apátjai gyűjtést indítottak egymás közt és a klérus sorában. Három püspökbôl álló küldöttség jelent meg More elôtt, hogy az összegyűjtött 4-5.000 fontnyi összeget neki átadja. A puritán ember azonban, akármennyire is nógatták, nem fogadta el az ajándékot. Amikor arra kérték, hogy legalább családjának adhassák át a szép összeget, More így felelt: -- Mylords, inkább lássam az egészet a Temze vizében, semhogy családom bármely tagja egyetlen fillért is elfogadjon. Ennek ellenére More Tamást évekkel utóbb avval a váddal illették, hogy a tévtanok elleni küzdelemért pénzbeli jutalmat kapott. Derült nyugalommal írta akkor: - Ellenségeim azt hányják szememre, hogy a klérustól nagy összegeket kaptam. Való, hogy a papi kar néhány tiszteletreméltó, nemes tagja olyan összeget ajánlott fel, amelyet soha meg nem érdemeltem. Isten és ezek az egyházi férfiak a tanúim arra, hogy egyetlen fillért sem fogadtam el. Az én jutalmam Istennél van. Nem értük, hanem Istenért dolgozom. De ha azok a jó emberek azt tartják, hogy nem vagyok olyan szent, aki az ajándékot elutasítaná, nem vitatkozom velük, higyjék, amit akarnak. ======================================================================== A kancellári székben A királyi udvarban ezalatt egyre szorosabbra fonódtak azok a szálak, amelyek Angliára és More Tamásra nézve egyképpen végzetessé váltak. A király kezdte únni a feleségét. A majdnem húszéves házasság nem múlt el nyomtalanul a királyné fölött. A trón ura, akit nagyon bántott az is, hogy férfiörököse nincs, fiatalabb feleség után vágyott. Váratlanul az jutott eszébe, érvényes-e az a házassága, amit elhúnyt bátyja feleségével, Katalinnal kötött. Hivatkozott -- s itt rossz teológus volt -- Keresztelô Szent Jánosra, aki megtiltotta Heródes királynak, hogy bátyja feleségét vegye nôül. Hogy Szent János a házasságtörés ellen emelte fel szavát, azt VIII. Henrik nem vette számba. Különben is II. Gyula pápa diszpenzációt adott Henrik házasságára s így majdnem két évtizeden át aragoniai Katalin jogszerű felesége volt VIII. Henriknek. A valóságban Henrik azért igyekezett házasságát érvényteleníteni, mert fékezetlen érzékisége más asszonyok felé vonzotta. Elsô választottja Blount Erzsébet volt, aztán Boleyn Mária következett, majd ennek húga, Anna, jött sorra. Boleyn Anna aragoniai Katalin királyné udvarhölgye volt, finom műveltségű, élénk szellemű, szép, fiatal lány, aki a francia királyi udvarban nevelkedett s ott a kacérság művészetének minden fogását eltanulta. Angliába visszatérve, az egész királyi udvart elbájolta kedvességével, szépségével, táncával és énekével. Hódolóinak élén Northumberland grófjának fia állott, aki épp meg akarta kérni a kezét, amikor mint szerelmes versenytárs tűnt fel mellette VIII. Henrik. Az ingerült és hiúságában megbántott, erôszakos király rövidesen arra kényszerítette a gróf fiát, hogy Shrewsbury lord leányát vegye feleségül, maga pedig elárasztotta Annát drága ékszerekkel, a lány apját, Boleyn Tamást pedig lordi rangra emelte. Anna a nôk ösztönös ravaszságával éberen ügyelt arra, hogy úgy ne járjon, mint nénje, Mária, aki kilenc évig uralkodott a királyon, mégis végül mellôzés jutott részéül. Nyiltan meg is mondta a királynak, hogy szívesen lesz a felesége, de sohasem a kedvese. Teljes egy évig oly ügyes játékot űzött a királlyal, hogy annak szerelmes hevülete magas lángra lobbant s Anna gondoskodott arról, hogy ez a láng ki ne aludjék. Ettôl kezdve Henrik szakadatlanul a válás gondolatával foglalkozott. Legelsônek Wolsey bíboros lordkancellárt avatta terveibe. Wolsey igyekezett a királyt eltéríteni szándékától, mert a hatalmas V. Károly német császár ellen irányuló, egyelôre még felépítésre váró angol-francia szövetség érdekében más tervei volták. Egyrészt I. Ferenc francia királyt szerette volna rávenni, hogy lépjen frigyre VIII. Henrik leányával, Máriával, másrészt VIII. Henriket és I. Ferenc elôdjének, XII. Lajos királynak, Renata nevű leányát óhajtotta egymáshoz közelebb hozni. Ha erre a házasságra sor került volna, csak látszatra tiltakozott volna Henrik király válásá ellen. A bíboros, akinek megalkuvó személyében a politikus dominált az egyházi férfiú fölött, egyszerre két csapást akart mérni V. Károlyra, akit mód felett gyűlölt, mert neki tulajdonította, hogy a legutóbbi pápaválasztáson nem ô került Szent Péter székébe. I. Ferenc ugyanis már jegyben járt a császár húgával, Eleonorával, Katalin angol királyné pedig a császár nagynénje volt, ennélfogva VIII. Henrik válása kétszeresen bántotta volna. Wolseynak azonban épp ezek a tervek okozták bukását. A válás kérdésében VII. Kelemen pápa és VIII. Henrik közt megindultak a tárgyalások. A két tárgyaló képviselôje egyrészt Wolsey, másrészt Campeggio bíboros volt. A tárgyalások rendkívül lassan haladtak, ami Boleyn Annát olyan haragra indította, hogy valósággal meggyűlölte Wolseyt és bukására tört. Célját el is érte, mert a király avval az ürüggyel, hogy nem képviseli elég erélyesen érdekeit, megvonta tôle kegyét és 1529. október 17-én felszólította, hogy a lordkancellári pecsétet adja át Norfolk és Suffolk hercegek kezébe. A dicsôség és hatalom székébôl Wolsey, Anglia leghatalmasabb embere, a yorki érsekség csendjébe vonult vissza. Néhány héttel utóbb a pápához intézett, elfogott levelei alapján, hazaárulás vádjával eljárást is indítottak ellene, de még mielôtt az ügy tárgyalásra kerülhetett volna a sor, szorongásában és bánatában Wolsey meghalt. Halála elôtt magába szállt s levelet írt a királynak, melyben a többek közt a következôket mondta: ,,Ha oly buzgón szolgáltam volna Istennek, mint királyomnak, akkor az Úr nem hagyott volna el. De megérdemeltem, mert fáradozásomban és gondosságomban nem Isten szolgálatát, hanem csak királyom iránti kötelességemet tartottam szem elôtt.'' Válása ügyében VIII. Henrik megkérdezte More Tamás véleményét is. Ismervén a királyt és tudatában lévén válasza horderejének, More kezdetben kitért a válasz elôl már azért is, mert a király mindenünnen, de elsôsorban az egyetemektôl szakértôi véleményt kért. Amikor Henrik ismételten kérdést intézett More-hoz, ez okos finomsággal olyan tanácsosokhoz utasította, ,,akik földi haszon reményében, vagy a királytól való félelmükben nem adnak hamis véleményt''. Félre nem érthetô, világos beszéd volt ez, de ezenkívül More azt is ajánlotta urának, hogy tanulmányozza az egyházatyákat, akiket VIII. Henrik, mint teológiailag képzett ember, eléggé ismert. A király mindent megtett, hogy More Tamást ügye számára megnyerje. Ha a nagytekintélyű és makulátlan jogász mellette vetette volna latba a szavát, a királynak nyert ügye lett volna. Amikor More a cambrai-i tárgyalásokról visszatért, a király Hampton Courtban különös kegyességgel fogadta s közölte vele, hogy Katalintól való elválása most kedvezôbb kilátasok elôtt áll. Ugyanekkor megbízta More-t, hogy Stockflye londoni püspöknél szerezzen be közelebbi tájékoztatást. More teljesítette a feladatot, de a püspök elôtt is kijelentette, hogy minden tehetségével igyekszik ugyan királyi urát szolgálni, arra azonban nem tudja rászánni magát, hogy ôfelsége nézeteit ossza. VIII. Henrik most végsô kísérletet tett arra nézve, hogy More-t ügyének szolgálatába állítsa: 1529. október 25-én délután három órakor East Greenwichben átnyújtotta neki a nagy királyi pecsétet és kinevezte Anglia lordkancellárjává. Másnap délelôtt tíz órakor, a Westminster nagy csarnokában, az ország nagyjai elôtt tette le More az esküt. A német birodalom követe ezt írta a kinevezésrôl urának, V. Károly császárnak: ,,A kancellári méltóságot, melyet eddig Norfolk hercege viselt, ma, október 25-én, Sir More Tamásra ruházták. A király választása mindenkit örömmel tölt el, mert More Tamás ôszinte és nagyműveltségű ember.'' Wolsey bíboros, volt kancellár ugyanakkor kijelentette, hogy a kancellári méltóságra senki sem termett jobban, mint More Tamás. Feltehetô a kérdés, hogy miért fogadta el More a kancellári méltóságot? Miért nem utasította vissza? Mert tudta, hogy ha a lordkancellári méltóságba a királynak valami szolgalelkű, meghunyászkodó kegyence kerül, az mérhetetlen bajoknak lehetett volna okozója. More Tamás remélte, hogy a fenyegetô szerencsétlenségnek elébe vághat. Vejének, Ropernak, egyszer ôszintén megmondta, hogy azt sem bánná, ha zsákba varrva a Temze vizébe dobnák, csak érhetne meg három dolgot: a népek általános békéjét, a hit egységét és a király válási ügyének végét. Inkább választotta tehát az elôtte álló tövises utat, mintsem hogy köszönettel elhárítsa a nehéz feladatot és a békés magánéletbe vonuljon vissza. Érezte, hogy nagy vihar közeledik s ôt nem az angol király, hanem a Királyok Királya állította ôrhelyére. Hogy More Tamás mennyire elôre látta a jövô eshetôségeit, bizonyítja az a beszéd, melyet beiktatása napján a norfolki herceg magasztaló szavaira válaszul mondott. ,,Fômagasságú herceg, nemes lordok, érdemes urak! -- kezdte az új lordkancellár. -- Köszönetet mondok elsôsorban a fômagasságú hercegnek, aki azt, amit a király rövid szavakban rábízott, irántam való nagy jóindulatból ékes beszédben fejtette ki. A lordkancellári méltóságra én nem tartom magam sem méltónak, sem alkalmasnak. Nem szívesen kerültem az udvarba s álltam a király szolgálatába, amint ezt ôfelsége is tudja. De legfôképp az volt akaratom ellenére, hogy ezt a méltóságot átvegyem... Most elfoglalom azt a helyet, melyet fáradalmak és veszélyek öveznek s amelyen biztonság nem található. Minél magasabban áll valaki, annál mélyebb a fenyegetô bukás: erre figyelmeztet új tisztségem és elôdöm sorsa... Két dolgot tartok a jövôben szem elôtt: az elsô, hogy ez a hely, melyet betölteni fogok, csak akkor válik becsületemre, ha sohasem szűnök meg a legnagyobb gonddal és erôfeszítéssel, hűséggel és okossággal ellátni hivatalomat, -- a második pedig, hogy sohasem felejtem el, milyen rövid és bizonytalan lehet új méltóságom élvezete.'' Távoli villámok cikáznak ezekben a szavakban. Beszéde végeztével More letette a szokásos esküt arra, hogy ",, királyt és a nemzetet mindig hűséggel és becsülettel szolgálja, a törvények szerint mindenkinek igazát megadja s a korona jogait minden módon megoltalmazza". More Tamás meg is tartotta esküjét: önzetlenül és igazságszeretôn töltötte be állását. Wolsey idejében a lordkancellár szobájába vezetô ajtót csak pénzért nyitották ki a szolgák és írnokok, evvel szemben More Tamás minden délután hivatala tárt elôcsarnokában egyformán szívesen látott mindenkit. Egyik vejének, akinek az igazságszolgáltatásnak ez a szigorú mértéke nem tetszett, nyiltan megmondta, hogy ,,ha saját édesapám és maga a sátán jönnének elém panasszal és a sátánnak volna igaza, igazságot szolgáltatnék neki''. Az a More Tamás mondta ezt, aki valahányszor reggelente hivatalába indult, mindannyiszor térdelve fogadta apja áldását. Az akkori sivár jogviszonyokira nézve jellemzô, hogy a lordkancellári hivatalban More húsz-huszonöt éve elintézetlenül heverô ügyeket talált. Természetes, hogy ily lassú munka mellett a lordkancellári hivatalban az ügyek roppantul felhalmozódtak. More olyan fáradhatatlan buzgalommal látott munkához, hogy a hátralékos ügyek száma mind jobban csökkent, míg végre egy napon hiába érdeklôdött elintézetlen ügyek iránt. Mindent feldolgozott. Egyszer maga More-né asszony is férje ítélôszéke elé került, s More nevezetes salamoni ítéletet hozott. Egy szegény asszony elvesztette a kutyáját s a véletlen megtaláló az állatot More-nénak adta el. Amikor az asszony megtudta, hogy kutyája Chelsea-ben van, megjelent More-ék házában s követelte tulajdonát, de hiába. Erre egyenesen a kancellárhoz fordult, aki maga elé idézte hitvesét a vitás kutyával együtt. Az ítélôteremben a kancellár a panaszost az egyik sarokba, feleségét a másikba állíttatta, maga pedig középen foglalt helyet pórázánál fogva a kutyát. Adott jelre mind a két asszony egyazon pillanatban magához hívta az állatot, amely vígan csaholva tüstént a panaszoshoz szaladt. More-né nem szívesen nyugodott bele a vereségbe, ennélfogva egy aranyat kínált az asszonynak, ha kutyáját neki engedi át. A panaszos örömmel fogadta el az ajánlatot, mert egy aranyért akár három kutyát is vehetett volna. Az udvari szolgálattal More jövedelme nem hogy gyarapodott volna, hanem csökkent. Még a kancellári hivatalban is alig valamivel keresett többet, mint a polgári életben, holott méltósága sokszor nagy költséggel járt. Egykorú feljegyzések szerint évi jövedelme a következôképp oszlott meg: Közvetlenül a kincstári hivatalban kapott 142 fontot és 15 shillinget, bírói működéséért 200 fontot, a fôudvarmestertôl tizenkét hordó bor megváltása címén 64 fontot, a fôruhatármestertôl 16 fontot. Ehhez járult még birtokának jövedelme, melyet More-né évi 60 fontra becsült. * * * Elôre látható volt, hogy VIII. Henrik csakhamar ismét kancellárja elé viszi válása kérdését, de More véleménye a királlyal való beszélgetések, tudós férfiakkal való tanácskozások és a tárgyra tartozó tudományos kutatások ellenére sem változott. Egy kihallgatáson More nyiltan meg is mondta a királynak, hogy szívesen levágatná akár a karját is, ha más véleményre tudna jutni, mert mi sem bántja annyira, minthogy nem szolgálhatja teljes mértékben ôfelsége megelégedését. A király erre azt felelte, hogy akkor ezentúl kancellárjának csak egyéb szolgálatait használja fel, de ebben a kérdésben nem nyugtalanítja lelkiismeretét. Házassága ügyében VIII. Henrik valóban többé nem is kérdezett Tamástól semmit, de hogy lelkismeretét ne nyugtalanította volna, arról mást mondanak az események. More Tamás ezidôtájt a tájékozódás kedvéért szorgalmasan tanulmányozta a király válási tervének védelmében megjelent műveket, viszont szándékosan mellôzte a VIII. Henrik és Katalin házasságának jogszerűségét hangoztató elleníratokat. Mindent megtett, hogy tisztán lásson a dologban, de tiszta lelkiiismerettel ekkor sem tudta megváltoztatni azt a vallási, erkölcsi és emberi törvényen alapuló meggyôzôdését, hogy a király téves úton jár, az igazság a királyné oldalán van. VIII. Henriknek a pápa megpuhítására irányuló minden kísérlete s Rómához intézett minden fenyegetése hiábavaló maradt. A király azonban most már szilárdan eltökélte magát a Boleyn Annával való házasságra s ebbôl a szándékából nem engedett. Ekkor Cromwell Tamás, az egykori kallósmolnár fia, aki olaszországi utazásai alatt teljesen magáévá tette Macchiavellinek az uralkodói hatalomról vallott elveit s Wolsey alatt az angol egyházi javak kormányzójának elôkelô tisztjét töltötte be, azt javasolta a királynak, hogy a német fejedelmek példájára mondja fel a pápának a hűségét s a parlament hozzájárulásával jelentse ki magát az angol katholikus egyház fejének. A király Cromwellt azonnal a titkos királyi tanács tagjává nevezte ki s ettôl kezdve az események rohamosan zúdultak egymásra. Katalin parancsot kapott, hogy Windsor-kastélyát hagyja el. Róma tiltakozott a királyné elűzetése ellen s egyházi átokkal fenyegetôdzött. Hiába. 1533. január 25-én a király eljegyezte magát Boleyn Annával. Az eddig erôshitű, vallásos király most az egyház ellenségei közé szegôdött. Megtagadta a pápa védelmében írt munkáját is, amelyrôl pedig Luther egyik támadása után nyiltan kijelentette, hogy az teljesen a saját műve. Most, amikor céljai úgy kívánták, igazat adott Luthernek s nyilvánosságra hozta Luther levelét, hogy régebbi nézeteivel szemben új felfogása annál feltűnôbbé váljon. Sôt, nem átallotta More Tamást avval vádolni, hogy ô indította hitvédelmi munkájának megírására. More Tamás, aki ekkor már nem volt kancellár, nem hagyta a dolgot szó nélkül, hanem egy nyilatkozatban kijelentette, hogy a könyv teljesen és kizárólag a király műve. A királynak az egyházzal való nyilt szakítása után More Tamás, mint önérzetes, becsületes és lelkiismeretes ember, nem maradhatott meg tovább hivatalában. Különben is mellbetegségben szenvedett, amely orvosai véleménye szerint, megerôltetô hivatali működése mellett könnyen halálossá is válhatott volna. Nem kitalált betegség ürügyével mentette tehát magát, amidôn a királytól felmentését kérte. VIII. Henrik, bár nem szívesen, teljesítette lordkancellárja kérését. 1533. május 16-án délután három órakor More Tamás a norfolki herceg jelenlétében, a York-palotában, visszaadta a nagypecsétet a király kezébe. Négy nappal utóbb Audley Tamás lovag követte More-t a kancellári székben. Mind Henrik király, mind az újonnan kinevezett kancellár, a legnagyobb dícséret hangján vett búcsút a távozótól, de a király titkon neheztelt More-ra s még jobban haragudott rá az 1533. június 1-én királynévá koronázott Boleyn Anna. Chelsea-ben az volt a szokás, hogy a reggeli istentisztelet után egy szolga lépett More-né imazsámolyához és jelentette: -- Mylady, a lordkancellár úr eltávozott. Nagy volt lady More csodálkozása, amikor egy napon maga Tamás lépett mély meghajlással az imazsámoly mellé ezekkel a szavakkal: -- Myady, a lordkancellár úr eltávozott. More-né eleinte tréfára vette a dolgot, de a templomból hazajövet meggyôzôdött a férje elhatározásával támadt helyzet teljes komolyságáról. Maga More egy cseppet sem vesztette el belsô nyugalmát. Amilyen derülten tudatta feleségével, hogy ,,a lordkancellár úr eltávozott'', ugyanolyan megrendülés nélkül közölte népes családjával, hogy jövedelmének elvesztése a háztartás költségeinek korlátozására kényszeríti. Egy családi tanácson móka mögé rejtve sorsának tragédiáját, kijelentette, hogy a jólét magas polcáról a családnak most le kell szállnia. Nem száll le egyszerre, hanem évrôl-évre, fokonkint. Ha aztán a legalsó fokon sem telik a megélhetésre, ,,akkor elmegyünk a gazdagok ajtaja elé s egy darab kenyérért elénekeljük a Salve Reginát''. A chelsea-i ház lakói azon voltak, hogy ne nehezítsék meg a család fejének amúgy is nehéz életét. Lassan-lassan a ház elnéptelenedett, More Tamás vejei ugyanis asszonyaikkal egyetemben külön fészket építettek. A gyermekeitôl való elszakadás, a boldogsággal övezett, bizalmas családi kötelékek felbontása a jóságos, szeretôszívű embernek nagy áldozatot jelentett. Isten iskolája megkezdôdött. A szépséggel teli, egykor oly bizalmas levegôjű szobákból a fényűzés és kényelem apránkint eltűnt. Bárkáját, amelyen annyi szép utazást csinált a Temzén, More odaajándékozta utódjának, lord Audleynak, aki a hajósszemélyzetet is átvette. Udvari bolondja, Patison Henry, a londoni lordmayorhoz került, ahol épp úgy ábrándozhatott a szerencse forgandóságáról, mint volt gazdája, More Tamás. ======================================================================== ,,A király haragja -- halál.'' More Tamás tehát viszavonult a magánéletébe s a király ügyében egyelôre nem foglalt állást. Nem is volt oka rá, hogy véleményét nyilvánosan hangoztassa. Késôbb, amikor megszólalt, ezt oly nyiltan és bátran tette, hogy szavára nemcsak Anglia, hanem az egész katolikus világ felfigyelt. A Róma és Anglia közti szakítás fel nem tartóztatható rohamban közeledett. Az 1532-ben canterbury-i érsekké kinevezett s VIII. Henrik minden kívánságának vakon hódoló Cranmer Tamás kimondta Henrik király és Katalin királyné válását, érvényesnek jelentve ki Henriknek Boleyn Annával kötendô házasságát. Miután ez a házasság 1533-ban megtörtént és Annát meg is koronázták, Henrik szakított Rómával és minden alattvalójától megkívánta a római felsôbbség eskü alatti megtagadását. VII. Kelemen pápa ugyanez év márciusában Henrik és Katalin házasságát érvényesnek és a Katalin ellen indított eljárást jogtalannak jelentette ki. A szakítás véglegessé vált. A megalkuvó Cranmerrel szemben egész sereg püspök, pap, szerzetes és világi, az igazsághoz való ragaszkodás hôsi példáját mutatta s hűségét vérével pecsételte meg. Azok között, akiknek VIII. Henrik harmincnyolcéves uralkodása alatt fejét vették, van: 2 királyné, 1 bíboros, 2 érsek, 18 püspök, 13 apát, 500-nál több szerzetes, 18 teológiai és jogi doktor, 12 herceg és lord, 164 nemes, 124 polgár és 110 nô. More Tamás chelsea-i otthonában csendesen figyelte az eseményeket. Boleyn Anna koronázási ünnepére az udvar a durhami püspök útján meghívta a volt kancellárt, hogy megjelenésével legalább hallgatólagos hozzájárulásának látszatát adja, de More az ünnepségre nem ment el. Boleyn Anna ezt sohasem felejtette el s a körülötte élô hízelgôk csak táplálták neheztelését. Barátai is kezdtek elhidegülni Tamástól s ha itt-ott mégis szóbaálltak vele, a kegyes leereszkedés tónusa csengett szavukban. Anyagi nehézségek is beköszöntöttek most már a chelsea-i házba. Szorult helyzetében More felszólította egyik volt barátját, hogy a neki régebben adott kölcsönt fizesse vissza. Az adós nem fizetett, sôt azt a hetyke választ adta, hogy More már úgysem él soká, mirevaló hát neki a pénz. ,,Memento morieris!'' -- mondta, mire a volt lordkancellár evvel a szellemes szójátékkal felelt: -- Memento Mori aeris! (Emlékezz More pénzére!) A halálra nem kellett More Tamást emlékeztetni, mert arra el volt készülve. Tisztán látta a jövôt, tisztábban, mint angol földön bárki más. Tudta, hogy a király részérôl követelt eskü meggyôzôdéses emberre nézve mit jelent s nem ringatta magát csalódásban arra nézve sem, mennyire veszedelmes a király és egy sértôdött asszony bosszúját magára vonni. A családi asztal mellett mind sűrűbben ejtett szót a túlvilágról és a mártíromságról. Egy bizalmasa elôtt ki is jelentette, hogy ha felesége és gyermekei buzdítanák a mártíromságra, jó ügyért szívesen és örömmel menne halálba. Finom és elôkelô kímélettel készítette elô szeretteit azokra az eseményekre, melyeket azok nem is sejtettek, de ez a gyöngédség és a való helyzet elhallgatása sok álmatlan éjszakájába került. Bizonyos oldalról kezdték More-t apró tűszúrásokkal ingerelni s hamis vádakkal illetni. Boleyn Anna apja, akit a király idôközben Wiltshire grófjának rangjára emelt, bizonyára leánya tudtával, megbízott egy Parnell nevű embert, hogy indítson pert More Tamás ellen. Parnell valamikor perben állt egy Vaughan nevű polgárral s a pert More kancellár Vaughan javára döntötte el. Parnell most azt a vádat emelte, hogy Vaughan felesége annak idején a kancellárt egy arany serleggel megvesztegette. A királyi tanács elé idézett More készséggel be is ismerte, hogy a serleget jóval az ítélet után, mint újévi ajándékot, megkapta és elfogadta. A beismerô vallomás hallatára Wiltshire grófja már titkos diadalérzettel telt el, amikor a vádlott még egy percnyi türelmet kért és elmondta, hogy a serleget azon nyomban borral töltötte meg, Vaughanné egészségére ürítette s avval adta neki vissza, hogy újévi ajándékul visszaküldi Vaughan úrnak. A vallomást a megidézett Vaughanné is megerôsítette. A sikertelen kísérlet után újabb támadást intéztek More Tamás ellen. Szemére hányták, hogy a lord Arundel elleni perben a vádló, bizonyos özvegy Crokerné, nyolcvan arannyal töltött kesztyűt nyújtott át a kancellárnak. Ebben az ügyben is kiderült a valóság. More avval fogadta el a kesztyűt, hogy udvariatlanság volna egy hölgy ajándékát visszautasítani, de a kesztyű bélését semmiképpen sem tarthatja meg. A 80 aranyat aztán Crokerné vissza is vette. Még egy másik serleg-pert is indítottak More ellen. A vád úgy hangzott, hogy egy per folyamán valaki aranyserleget küldött a kancellárnak. A megajándékozott kancellár azonban saját gyűjteményébôl egy sokkal értékesebb serleggel viszonozta az ajándékot. Az ilyen perek most már szinte napirenden voltak s mint a sziklát ostromló szennyes hullámok támadták More Tamás kristálytiszta jellemét. Nagy port vert fel az a vád, melyet a ,,Kenti apáca'' ügyében emeltek a volt kancellár ellen. Barton Erzsébet aldingtoni apácá avval a jóslattal lepte meg környezetét, hogy ha a király Katalintól elválik, korai halállal hal meg s utána Mária hercegnô kerül a trónra. Ez a kijelentés a király és engedelmes tanácsosai szemében természetesen felségsértésszámba ment. More Tamás evvel a kenti apácával levelezésben állt, ennélfogva gyanuba esett s Cromwell nyiltan felelôsségre is vonta. More Tamás kijelentette, hogy az aldingtoni kolostor kápolnájában egyszer valóban váltott pár szót az apácával, de ekkor szó se esett a király ügyérôl. Csak az apáca áhítatos, szerény modora keltette fel figyelmét s ezért mindennapi imáiba ajánlotta magát. Mint a volt kancellár egyik felolvasott levelébôl megállapították, More utóbb nyomatékosan figyelmeztette Barton Erzsébetet, hogy politikai ügyekbe ne ártsa bele magát, de kiváltképpen ne vegye szájára a király dolgait. A ,,kenti szent'' -- már ahogy a fiatal látót a nép nevezte -- ezt a figyelmeztetést nem fogadta meg, épp ezért hat, állítólag szintén ,,vétkes'' pappal együtt 1534. április 21-én vád alá helyezték és kivégezték. Az elsô vér kiömlött. More Tamás igazolni tudta magát Cromwellel szemben: ,,Senki sem szállhat ki ellenem s vethet szememre olyan cselekedetet vagy akár egyetlen szót is, amellyel az Uramnak kijáró hűséget a legkisebb mértékben is megszegtem volna. Se jó, se rossz ember, se szerzetes, se asszony nem téríthet el az igazság szeretetétôl, Isten és a király iránti hűségemtôl.'' Amikor az apáca és vádlott-társai ellen a vádiratot elkészítették, More azt kérte, hogy adjanak neki módot a lordok háza elôtt való védekezésre. Kérését nem hallgatták meg. Ehelyett kihallgatására egy bizottságot alakítottak, melynek tagjai Canterbury érseke, a lordkancellár, Norfolk hercege és Cromwell Tamás voltak. A négy fôrend hízelgô szavakkal igyekezett More Tamást a király javára megnyerni s megcsillogtatta elôtte azt a díszt, fényes állást és kitüntetést, amely részéül juthatna. More erre kijelentette, hogy a király második házassága ügyében ô kezdettôl fogva többször kifejtette nézeteit az uralkodó elôtt. Fejtegetéseit a király nagy jóindulattal meghallgatta s megígérte, hogy ebben az ügyben lelkiismeretét többé nyugtalanítani nem fogja. A négytagú tanács erre a fenyegetôdzés eszközeihez folyamodott s tudomására hozta More-nak, hogy hálátlansága miatt a király fel van háborodva. Szemére vetették azt is, hogy a királyt az egész kereszteny világ elôtt megszégyenítette, mert rábírta, hogy ,,A hét szentség védelme'' című könyvvel fegyvert adjon a pápa kezébe saját maga ellen. More Tamás nyugodtan így felelt: -- Uraim, az ilyen fenyegetésektôl megrémülhet egy gyermek, de nem én. Ami azt a vádat illeti, hogy én bírtam rá a királyt könyve megírására, azt hiszem, evvel ôfelsége ôszintén sohasem vádolhat. Az én védelmemre kerek e világon senki sem mondhat többet, mint maga a király. A bátor hitvalló még hangoztatta, hogy ,,A hét szentség védelme'' megírását nem ô tanácsolta a királynak, a megírásban a királyt nem segítette, szerepe mindössze annyi volt, hogy a kinyomott könyv egyes fejezeteit rendezte. Végül arra kérte a lordokot, hogy igyekezzenek a királyt jobban tájékoztatni. A lordok végül a fojtott bosszúság hangulatában elbocsátották More-t. A bizottság a tárgyalás után úgy találta, hogy a király tekintélye is csorbát szenved, ha a kenti apáca perének vádlottjai közt a volt lordkancellár is szerepel, ennélfogva More Tamás nevét csakhamar törölték. Amikor More-nak hírül vitték, hogy nevét a vádlottak jegyzékérôl levették, csak annyit mondott: -- Ami késik, nem múlik. Nem sokkal utóbb Norfolk hercege bizalmas beszélgetés keretében óvta attól, hogy a király haragját magára vonja. -- A király haragja halál -- jegyezte meg. -- Csak halál? -- válaszolta More. -- Akkor kettônk között mindössze az a különbség, hogy én ma halok meg, ön meg holnap. 1534. március 24-én a felsôházban elôterjesztették a trónöröklési törvény javaslatát, amely Henriknek Katalinnal kötött házasságát semmisnek és érvénytelennek, Boleyn Annával kötött házasságát törvényesnek minôsítette, a király második ,,házasságából'' származó utódokat trónöröklésre jogosultaknak jelentette ki, Katalin királyné leányát, Mária hercegnôt pedig a trónöröklésbôl kizárta. A javaslat a törvény minden megszegését felségsértésnek mondta ki s elrendelte, hogy március 20-ára a király minden alattvalója hűségesküt tegyen, amelyben fenntartás nélkül elismeri az új trónöröklési rendet és elveti a pápai tekintély felsôbbségének elvét. Cranmer, Canterbury érseke, Audley lordkancellár, Norfolk és Suffolk hercegei, nemkülönben az egész parlament letette az esküt. De a felsôházban felállt Fisher János, a hetvenhatéves rochesteri püspök, a király egykori nevelôje, és így szólt: -- Mylords, vigyázzatok magatokra és az országra! Védelmezzétek meg hűséges anyátokat, az Egyházat! Tekintsetek Németország és Csehország felé! Micsoda nyomorúság pusztít az idegen országok határai között! Szomszédaink égô házai óvjanak bennünket attól, hogy hasonló sorsa jussunk! Ha nem álljátok férfiasan útját, hogy az alsóház szerencsétlen lépésének áldatlan következményei ránk zúduljanak, akkor majd meglátjátok, mint pusztul el elôbb a papság, aztán saját magatok! A lordok nem mertek szembeszállni az események rohanásával, viszont a király haragja most hirtelen fellángolt. Az egész londoni papság parancsot kapott, hogy hűségesküre jelenjék meg. A világiak közül csak egyetlen embert szólítottak fel esküre: More Tamást. Még két hét sem múlt a törvény megszavazása óta. Az eskütételre szóló idézés különös körülmények között történt. Fehérvasárnap, 1534. április 12-én, More vejével, Roperral együtt Londonba ment s a Szent Pál-templomban ünnepi prédikációt hallgatott. Aztán meglátogatta Londonban lakó, férjezett neveltlányát. Itt érték utol a királyi poroszlók, akik már a templomban felfedezték s most átadták a parancsot, hogy másnap reggel a királyi bizottság elôtt eskütételre jelenjék meg. Ez az április 12-ike volt az utolsó nap, melyet More Tamás családi körben, chelsea-i házában töltött. Régóta elôre sejtette az eseményeket. Családjának kellô elôkészítése végett egyszer-kétszer megtette, hogy vaklármát rendezett, ugyanis egy-egy fizetett embere jelent meg családja elôtt az udvarból hozott rossz hírrel. A valóság feltárása közben More mindig vidám, derült hangon utalt a sors eshetôségeire s így családja most nem állt tehetetlenül a történtekkel szemben. Amint nehéz feladatok elôtt rendes szokása volt, More április 13- án is meggyónt s mise alatt megáldozott. Aztán csókkal vett búcsút családja tagjaitól, de megkérte ôket, hogy ma ne kísérjék le a temzei révig. Csak veje, Roper, utazott vele Londonba. A családi ház ájtaja bezárult. A volt kancellár Roperral együtt szótlanul ment le a Temzére s bárkába szállt. Tudta, hogy szenvedéseinek története megkezdôdött. Gondolatokba merülve, némán ült a csónak orrában. Tisztán látta, mi áll elôtte s arcára nagy lelki vívódás íródott ki. Végre felállt s Ropernak, aki nem mindjárt értette meg, mirôl van szó, ezt mondta: -- Hála Istennek, a csatát megnyertem! Ettôl a perctôl kezdve régi szilárdsága és nagy lelki ereje egy pillanatra sem hagyta el. Emelkedett hangulatban, nyugodtan lépett az eskübizottság elé. Végigolvasta a trónöröklési törvényt és az esküformát, aztán kijelentette, hogy nem szándéka a törvényt és annak hozóit gáncsolni, az eskürôl és annak letevôirôl sem óhajt ítéletet mondani, de ô maga az esküt a király részérôl követelt formában lelki üdvösségének veszélye nélkül nem teheti le. Audley lordkancellár hangsúlyozta a bizottságnak afölötti sajnálatát, hogy More az esküt megtagadja s azt ajánlotta neki, hogy menjen ki a kertbe, fontolja meg jobban a dolgot s cselekedjék okosan. Amikor a kertbôl behívták, a törvényt ismét eléje tették s felmutatták elôtte azoknak névsorát, akik az esküt letették. More újból kijelentette, hogy nem kárhoztatja azokat, akik az esküt leteszik, de ô nem teheti le. Erre Cranmer érsek a következô szavakkal fordult More-hoz: -- Ha ön nem kárhoztatja azokat, akik az esküt letették, akkor nincs is meggyôzôdve arról, hogy az illetôk helytelenül cselekedtek. Azt viszont jól tudja, hogy a legfelsôbb urának engedelmességgel tartozik. Térjen tehát helyes útra s a király iránti hűségbôl az esküt tegye le. More egy pillanatra mintha meglepôdött volna, de nyomban rá kijelentette, hogy lelkiismerete megtiltja a királynak való engedelmességet. Erre felhozták elôtte, hogy felfogásával az egész tanács véleményével szemben, teljesen egyedül áll. More azt válaszolta, hogy mögötte olyan hatalmas tanács van, amelynek ereje messze túltesz Anglia királyi tanácsának erején s ez: az egész kereszténység. Amikor a tanács egyik tagja, Cromwell, megjegyezte, hogy nem bánná, ha saját édes fiát elvesztené, csak More tenné le az esküt, More hajlandónak nyilatkozott arra, hogy -- amennyire lelkiismeretének megterhelése és hitszegés nélkül megteheti -- a trónöröklésrôl szóló részt elfogadja. Ô maga a követelt eskütôl senkit sem tart vissza, mindenkinek lelkiismeretére bízza, hogy leteszi-e azt vagy sem, de jogos és méltányos követelés hogy az ô lelkiismeretén se tegyen kényszert senki. A tanács tagjai bosszúsan korholni kezdték More-t s négynapi ôrizetre a westminsteri apátnak adták át. Ez idô alatt a király szákadatlanul tanácskozott embereivel. Négy nap múltán ismét a tanács elé állították a volt kancellárt s harmadszor is eléje tették az esküformát. More harmadszor is kijelentette, hogy mint hű katolikus az esküt nem teheti le, mire a Towerba szállították. Roper feljegyzései szerint a királynak ezt a döntését Boleyn Anna erôszakolta ki. Cranmer érsek, aki a király válását kimondta, utóbb More és az ugyancsak börtönre ítélt Fisher püspök érdekében levelet írt Cromwellnak s megkérte, hogy annak tartalmát terjessze a király elé. A mindenben megalkuvást keresô érsek a levélben azt ajánlotta a királynak, hogy érje be avval, ha More és Fischer csak az új trónöröklési rendet ismeri el. Az esküformának ilyértelmű módosításáról elvégre a nyilvánosságot felesleges tájékoztatni. A király eleinte ingadozott, majd avval utasította el a javaslatot, hogy az eskü módosítását titokban tartani nem lehet, már pedig akkor mások is ragaszkodhatnának ahhoz, hogy More módjára tegyenek esküt. Azonkívül a módosítást úgy is lehetne magyarázni, mint a pápai tekintély elismerését s a király második házasságának elítélését. More Tamás sorsa megpecsételtetett. ======================================================================== A Tower sötétjében Sir Winkfield Richard kapott parancsot arra, hogy More Tamást a Towerba szállítsa. A szállítás vízi úton történt. Útközben Winkfield azt ajánlotta Morenak, hogy hivatali vastag arany nyakláncát valamelyik bizalmasával küldje haza, More azonban a maga szeretetreméltó modorában azt felelte, hogy inkább megtartja a láncot. -- Ha a csatában ellenséges fogságba kerülök, méltóságomnak ez a jelvénye talán biztosítja számomra a méltányos bánásmódot. A Tower nevezetes kapujának, a Traitor Gate-nek lépcsôjén a Tower parancsnoka, Sir Walsingham Edmond hadnagy várta More Tamást, hogy a Bell Tower-ba, a harangtoronyba vezesse. Amint a fogoly partraszállt, a Tower kapusa ôsi hagyomány szerint követelte tôle felsôruháját. More jókedvűen nyujtotta át fövegét s így szólt: -- Nesze! Sajnálom, hogy kicsit már kopott. -- Nem addig van, uram -- felelt a kapus --. Köpenye is az enyém. More szó nélkül levetette a köpenyt s átnyújtotta a kapusnak. Börtönszobájában More maga mellett tarthatta írástudatlan szolgáját, Wood Jánost, akit Walsingham jelenlétében felhatalmazott arra, hogy ha ô fogsága alatt egyetlen szóval is nyilatkoznék a király, a királyi tanács vagy az állam ellen, vagy ha azt sejti, hogy egyetlen szót is írt ellenük, azonnal hozza tudomására a parancsnoknak, hogy az haladéktalanul jelentést tegyen a tanácsnak. Walsingham hadnagy igen kellemetlen helyzetben érezte magát, More- nak ugyanis régi ismerôse és lekötelezettje volt. Bocsánatot kérve hangoztatta, milyen szívesen járna More kedvében, ha a kötelesség ebben nem akadályozná. More barátságosan vállára veregetett a hadnagynak és így válaszolt: -- Kedves barátom, ha bármiben is terhére lennék, csak egész nyugodtan tegyen ki az ajtón. Fogságának elsô ideje nem volt nagyon terhes. More vigasztalást talált az imában, olvasmányaiban s iratainak kidolgozásában. A zsoltárokból imát írt magának. Ugyancsak ekkor szerkesztette ,,A hitért való halál'' című kisebb munkáját. Még humorizálni is tudott, még pedig magyar vonatkozásban, mert ,,A megpróbáltatásban való vigasztalódásról'' írt párbeszédében két török fogságba esett magyarnak vidám társalgását írja le. De leginkább foglalkoztatta Krisztus szenvedéseinek története, melyet a Towerban vetett papírra addig, amíg írószereit el nem vették. Műve ezeknél a szavaknál szakad meg: ,,És kezet tevének Krisztusra... '' Börtönszobájáért More-nak tíz shillinget, szolgája helyéért pedig öt shillinget kellett fizetnie, amibôl arra lehetne következtetni, hogy börtönében bizonyos kényelmet is élvezett. Evvel szemben áll az a tény, hogy a kényelmére szolgáló legjelentéktelenebb tárgyakat is barátai küldték be hozzá. Nem mutat kedvezményes elbánásra az sem, hogy a kôboltozatos, homokos, dohos börtöncellában mellbetegsége mellé még kínos szaggatást szerzett. De a magányban való örömét azért sem szabadságának elrablása, sem a betegség nem csökkentette. Mint maga mondta, az Isten jóságából nyert idôt buzgón felhasználta arra, hogy Teremtôjéhez közelebb jusson. Amikor körülbelül egy hónapi fogság után Margit lányát beengedték hozzá ezt mondta neki: Ha nem rólatok volna szó, Meg -- így szokta szólítani leányát, -- akkor már régen, még mielôtt idehoztak volna, épp ilyen vagy még szűkebb négy fal közé zártam volna magamat. De mivel ártatlanul kerültem idé, bízom az isteni gondviselés jóságában, hogy leveszi vállamról értetek való gondomat és segítô kegyelmével pótolja közületek való hiányzásomat. Hála Istennek, Meg, nincs okom azt hinni hogy rosszabb helyzetben vagyok itt, mint volnék otthon. Sôt úgy látom, hogy a jó Isten ölbeli, édes gyermekévé választott. Margit megértette az ilyen beszédet, nem hiába volt mindig kedvence apjának. Másképp állt a dolog Alice asszonnyal. More-né nem érte fel ésszel, hogy férjének lelki nyugalomra van szüksége. Amikor engedélyt kapott arra, hogy férjét meglátogassa, egyre azt hajtogatta, mennyivel jobb dolga volna Chelsea-ben, mint itt, a börtönben, egerek és patkányok közt. Csak egy szót kellene Tamásnak szólnia, nyomban visszanyerné szabadságát. Visszatérhetne gyermekeihez, könyveihez, megszokott kényelméhez, sôt ismét megnyilna elôtte az udvar és az állami szolgálat is. More Tamás avval a kérdéssel felelt hitvesének, hogy Chelsea-hez közelebb van az ég, mint a börtönhöz? More-né kedvetlenül jegyezte meg: -- Ugyan, micsoda üres beszéd ez! -- Nézd -- folytatta More --, ha hét év múltán felkelnék síromból s bekopogtatnék házamba, talán ismeretlen emberekkel kerülnék szembe, akik kiutasítanának s kurtán szemembe vágnák, hogy már semmi sem az enyém. Mit gondolsz, ha most nem halok meg, meddig élhetnék még? -- Legalább húsz évet -- válaszolt az asszony. -- No, lám -- mondta More --. Ha azt mondtad volna, hogy pár száz évet, akkor még érteném. De még akkor is rossz kereskedô volna az, aki ezer évért eladná az örökkévalóságot. Mennyivel nagyobb balgaság ez, ha meggondoljuk, hogy a halál elôtt egyetlen napunk sem biztos. A maga együgyűségében More-né nem tudta megérteni, hogy férje miért köti meg magát ennyire. Naponta annyian leteszik az esküt minden habozás nélkül. Csak férje berzenkedik ellene, aminek bizonyára túlságos nagy tudományossága az oka. Az eskü megtagadása miatt természetesen nemcsak More sínylôdött a Towerban, hanem egész sereg világi pap, szerzetes és elsôsorban a nemes Fisher püspök. Ezekkel azonban More-né nem törôdött. Csak férjére gondolt, akiért mindent megtett, sôt nélkülözött is, hogy a börtön költségeit pontosan fizetni tudja. Érthetô, hogy forró gyermeki szeretetében Margit is megkísértette édesapját. More azonban emlékeztette lányát arra, hogy azok a tudós férfiak, akik az esküt letették, régebben más nézeten voltak. Félelem vezette léptüket s Istentôl várják a bocsánatot. Margit azonban nem engedett. Gyöngéd kísértéssel igyekezett rábeszélni édesapját, mire More ,,Évá''-nak nevezte. Margit elmondta, hogy ô is letette az esküt, mindenesetre avval a fenntartással, hogy ,,amennyiben Isten törvényeivel összefér''. More erre megjegyezte: Szakasztott Éva! Evett az almából s most megkínálja vele Ádámot. More-nén és Margiton kívül senki sem látogathatta meg More-t, ôk is csak ritkán. More-né mindössze csak egyszer vagy kétszer járt a Tower kövein. Az elveihez hű volt kancellárnak nemcsak ezek a megpróbáltatások jutottak részül. Egyebet is elárul az a kérvény, amelyet hitvese és gyermekei a királyhoz intéztek. A kérvény elmondja, hogy More kerek nyolc hónapja sínylôdik börtönben s állandó betegség gyötri. A király eleinte megengedte, hogy More-né továbbra is élvezze férje birtokainak jövedelmét s az ingóságokat is az asszony tulajdonában hagyta, bár a törvény értelmében ezeket a javakat már elkobozták. Nem sokkal utóbb azonban a parlament az elkobzást megújította s az elkobzott vagyontárgyak közé a király adományozta birtokokat is felvette. More-ék a kérvényt 1534 végén nyújtották be, de miután az udvarból válasz nem érkezett, More Alice asszony 1535. májusában újabb kérvénnyel fordult az uralkodóhoz. Hiába. A Boleyn Anna befolyása alatt álló király néma maradt. Valójában már az elsô kérvényre válaszolt, ugyanis 1535 januárjában egyik hívének ajándékozta két olyan birtok jövedelmét, amely eredetileg More Tamásé volt. Ugyanaz év áprilisában Boleyn György, Boleyn Anna bátyja, olyan lovagi birtokot kapott, melynek tulajdonjogát a király még 1522-ben ruházta át More Tamásra. Mint éhes saskeselyűk keringtek a király hívei More vagyona körül. Így Suffolk hercege néhány nappal More kivégzése után levelet írt a királynak, hogy Chelsea körül ne ajándékozzon birtokot senkinek, mert More házát és a körülötte levô fekvôségeket ô szeretné bírni. Ily körülmények közt gondolni sem lehetett arra, hogy a király More-nak kegyelmet adjon. A hôslelkű ember börtönben fejezte volna be földi napjait, ha a parlamentben 1534 novemberében elfogadott újabb törvény s a király egyik emberének hamis esküje meg nem rövidítette volna életét. Az ,,Act of Supremacy'', vagyis felsôbbségi törvény szerint ugyanis aki szóban vagy írásban tagadni meri, hogy az ,,angol egyháznak egyetlen földi feje'' a király, felségsértést követ el s kínos halállal bűnhôdik. More Tamást most különbözô úton-módon megkörnyékezték, hogy a törvényrôl véleményt mondjon. More azonban hallgatott, mert istenfélô hittel meg volt gyôzôdve arról, hogy nincs joga egyetlen kiejtett szó kedvéért megrövidíteni életét. A király dühöngött More ,,makacsságán''. Hogy még jobban éreztesse vele haragját, elvetette tôle írószereit és könyveit, megfosztván egyetlen szórakozásától is. Válaszképpen More rázárta ablakaira a fatáblákat, hogy a világtól teljesen elszakadva, fekete sötétségben még közelebb érezze magához Istent. Amikor megkérdezték tôle, miért üldögél sötétben, mosolyogva válaszolta: -- Az árut elvitték, a boltot bezárhatjuk. 1535. április 30-án, jogászok és tisztviselôk kíséretéhen beállított a Towerba Cromwell Tamás királyi titkár, hogy bemutassa More-nak a felsôbbségi törvényt és megkérdezze róla véleményét. VIII. Henrik király titkon talán azt remélte, hogy a börtön, a családjától való távollét, az övéiért való aggodalom s a fenyegetô jövô megtörte More kemény gerincét. More minden kérdésre kijelentette, hogy ô tisztán és világosan megmondta véleményét a királynak, ennélfogva többé sem a király, sem a pápa címérôl és jogairól nem hajlandó vitázni. Hűséges alattvalója marad ôfelségének és szüntelen imádkozik mind a királyért, mind családjáért, tanácsosaiért és Angliáért, de ha életének megtartására ez sem elég, akkor szegény teste rendelkezésére áll az uralkodónak. Négy nappal utóbb Margitnak megengedték, hogy apját meglátogassa. Ugyanezen a napon kivégeztek öt karthauzi szerzetest, aki aggodalmát fejezte ki a felsôbbségi törvény jogosságát illetôleg. Az öt hôs szerzetest felakasztották, még élve levágták, borzalmasan megcsonkították és felnégyelték. Amikor az áldozatokat a Towerból kivezették, More így szólt lányához: -- Nézd, Meg, ezek a szent emberek olyan boldogan mennek a halálba, mintha lakodalomba iparkodnának. Milyen nagy különbség van az ilyen jámbor férfiak és a szegény világi ember között. Ezek mély vallásos odaadással haladnak végig a harcokkal és kísértésekkel teli siralom völgyében, míg a világi ember csak örömök után szalad. Ezek már nem kívánkoznak az után, hogy a könnyek vidékét járják. Nemsokára bemennek az örökkévalóság örömébe, de balga apádat, aki mint afféle beteg, bűnben járta végig az élet szomorú útját, a nagy Isten nem tartja méltónak arra, hogy az örök élet dicsôségébe térjen. A jó Isten engem itt maraszt, hogy vezekelve viseljem tovább az élet nyugtalanságát és kínjait. Szent iszonyodással ügyelt More arra, hogy halálban vétkessé ne váljék. Isten akaratából akarta elnyerni a halált. Amikor tehát május 7-én újabb bizottság hallgatta ki, ismét néma maradt. Kudarcot vallott a király június 3-iki kísérlete is. More Tamás minden nyilatkozattól tartózkodott. A király küldöttjei erre azon igyekeztek, hogy becsületének megtámadásával oldják meg nyelvét. Azt hozták fel elôtte, hogy ha szóban semmire sem tartja az életet, akkor bizonyára van annyi bátorsága, hogy nyiltan elveti a törvényt. More azonban csak ennyit felelt: -- Nem éltem oly szentül, hogy egyetlen szóval feláldozhatnám életemet. Kötelességem, hogy tökéletes bizalommal Isten kezére bízzam magamat. More jól tudta, hogy a király addig nem nyugszik, amíg célját el nem éri. Mindenféle tervet meghánytak-vetettek az udvarban, míg végre június 26-án a legfôbb államtanács bizottsága kimondta, hogy More Tamást július 1-én ítélôszék elé állítja. A felségsértési per megindult. ======================================================================== More Tamás feje porba hull Tizennégy és félhavi fogság után More Tamást 1535. július 1-én királyi bíróság elé állították. Idôközben, június 19-én kegyetlenül kivégezték a karthauziak egy másik csoportját is. Fisher János, rochesteri püspök, akit a pápa, mint a Tower rabját nevezett ki bíborossá, június 22-én elôzte meg a halálban hűséges barátját, More Tamást. A volt lordkancellárt gyalog vezették végig London népes utcáin. Az elôkelô vádlott durvaszövésű gyapjúköntöst viselt, arca a betegségtôl s a börtönlevegôtôl sápadt volt. Miután a járástól teljesen elszokott, botjára kellett görnyednie. Mindezek ellenére lelke derűs nyugalmát még ebben az órában sem vesztette el. A Westminster-palota nagy csarnokában, ahol valamikor maga is oly gyakran mondott ítéletet, kilenc bíró és tizenkét esküdt elé állították More Tamást. Miután eleve tartottak éles eszétôl, hatalmas emlékezô tehetségétôl és nagy szónoki képességétôl, a vádat nem fogalmazták meg világosan. Arról volt szó, hogy More Tamás a legutóbbi törvényt megtagadta. Az elsô törvényre, amely VIII. Henriknek aragoniai Katalinnal kötött házasságát érvénytelennek minôsítette, More nem tette le az esküt. Ezért életfogytiglani börtönnel és javainak elkobzásával bűnhôdött. A jelen esetben azonban senki sem tudta megokolni az ítéletet, mert More sem szóban, sem írásban nem nyilatkozott a törvény ellen. Már-már felmentô ítéletre került a sor, amikor az utolsó pillanatban tanúnak jelentkezett a korona Rich nevű ügyvédje, s nyilván közönséges anyagi haszon reményében hamis esküt tett. Elmondta, hogy a Towerban beszélgetést folytatott egyszer More- ral s egy akkor elhangzott megjegyzéshez olyan szavakat fűzött, amelyeket More sohasem mondott. More, mint éleseszű jogász, aki mindig éberen ügyelt arra, hogy a törvényrôl semmiféle vonatkozásban ne nyilatkozzék, a beszélgetés során ezt a kijelentést tette: -- Semmiféle parlament sem mondhatja ki, hogy Isten nem Isten. -- Ehhez a megállapításhoz -- mondta Rich --, hozzátette még: - Épp úgy semmiféle parlament sem teheti meg a királyt az Egyház fejének. Rich esküvel is megerôsítette szavait. Ha vallomása igaz lett volna, Rich bizonyára nem késett volna már régebben jelentést tenni a dologról s az udvarban természetesen azonnal eljártak volna More ellen. More, aki gyengesége miatt ülve védekezett, nagy erôvel utasította vissza a vádat. -- Ha olyan ember volnék -- mondta --, aki az esküt nem tartja szentnek, akkor most nem foglalnék helyet ebben a teremben. Az ön állítása, Rich ügyvéd úr, valótlan. Ha esküje igaz volna, akkor arra kérném Istent, hogy sohase engedjen szentséges színe elé. Ilyen fohászt pedig a világ minden kincséért sem küldenék az éghez. More ezután megismételte a beszélgetés tartalmát, majd még egyszer a hamis tanúhoz fordult és így szólt: -- Higyje el, Rich úr, hogy az ön hamis esküjének bűne sokkal jobban aggaszt, mint saját életem veszedelme. Az akkori angol perrendtartásnak volt egy szabálya, mely szerint a vádlott ellenbizonyítással nem élhet. Az elnöklô Audley lordkancellár tehát kijelentette, hogy az ítélôszék tanácskozásra vonul vissza. Tizenöt perc múlva a bíróság ismét elfoglalta helyét s Audley már épp ki akarta hirdetni az ítéletet, amikor szóra emelkedett More. -- Mylord -- mondta --, amikor még én töltöttem be itt a bírói széket, szokásban volt megkérdezni a vádlottat, van-e még valami mondanivalója. A lordkancellár erre feltette a kívánt kérdést. More Tamás felállt s ünnepélyesen tiltakozott a vád ellen, aztán hangosan hitet tett a római püspök felsôbbsége mellett, amely az egész Egyházra s így Angliára nézve is kiterjed, miután a római katolikus Egyház jogait Angliában a Magna Charta biztosította. Amint More Tamás befejezte szavait, Audley lordkancellár kihirdette a bíróság döntését, amely a király akaratához képest egyhangúan úgy szólt, hogy a vádlott: bűnös. Nyomban rá kiszabta a felségsértésre megállapított büntetést: Sir More Tamás volt lordkancellárt Kingston Vilmos sheriff a Towerba kíséri, onnan szánon a Cityn keresztül Tyburnbe szállítja, ahol felakasztják, még élve leveszik, testét meggyalázzák, hasát feltépik, beleit elégetik, aztán felnégyelt testének négy részét a City kapuira, fejét pedig a londoni hídra kiszegezik. A borzalmás ítéletet More teljes lelki nyugalomal, félelmetlen arccal hallgatta végig, aztán ismét felállt s így szólt: -- Most, amidôn Isten látja, hogyan, kimondták fejemre az ítéletet, lelkiismeretem megkönnyítése végett nyiltan megmondom véleményemet a törvényrôl. Hét éven át buzgón tanulmányoztam a kérdést, de egyetlen egyháztudósnál sem olvastam, hogy világi fejedelem vallási ügyekben legfôbb tekintély lehetne vagy lennie kellene. A lordkancellár itt avval szólt közbe, hogy csak nem akar More bölcsebb és tanultabb lenni az ország püspökeinél és nemes urainál. More így válaszolt: -- Uram, az ország minden püspökével szemben száz szent áll az én véleményem mellett, az önök nem tudom milyen parlamentjével szemben ezer év minden zsinata az én nézetemet vallja s egy királysággal szemben engem igazol a kereszténység minden királysága. Az önök törvényei hamis törvények. Önök megesküdtek, hogy soha semmit sem cselekszenek az egyedülvaló és osztatlan Egyház ellen. Önöknek, uraim, nincs joguk az egész kereszténység hozzájárulása nélkül törvényt hozni a kereszténység ellen. Isten a tanúm, hogy csak lelkiismeretem kényszerít erre a kijelentésre. De mint ahogy szent Pál megkövezte az elsô vértanút, Szent Istvánt s most mégis vele van a mennyekben és az örökkévalóságban, épp úgy hiszem, hogy bár a nemes lordok itt a földön ítéletet olvastak fejemre, a mennyekben együtt találjuk meg az örökkévaló boldogságot. Isten ôrizze meg önöket és mindenek fölött urunkat, a királyt és adjon melléje mindig hűséges tanácsosokat. Roper feljegyzései szerint More még a következôket is mondta: ,,Az Egyház feje sohasem lehet világi, hanem csak a Megváltó által kijelölt személy, vagyis a pápa, Szent Péternek és közvetlen utódainak örököse. Mint ahogy London városa nem hozhat törvényt az ország törvényei ellen, Anglia sem hozhat törvényt Krisztus Egyháza, a katolikus Egyház ellen.'' Hozzátette még szavaihoz More azt is, hogy a koronázáson a király esküt tett az Egyház sérthetetlenségére, ennélfogva Angliában az Egyház szabad és szabadon élvezi jogait. A szentszéknek járó engedelmesség megtagadása épp olyan, mintha a gyermek tagadná meg az engedelmességet szüleinek. A beszéddel a tárgyalás véget ért, More Tamást visszavitték a Towerba. A kimondott halálos ítélet jeléül élével arcának fordított bárdot vittek elôtte. Amint More a Westminster-palota kapuján kilépett, fia, János, lábai elé borult és áldását kérte. A Temze partján More kísérôjével, Sir Kingston Vilmossal együtt csónakba szállt. Már a vízen ringott a csónak, amikor Kingston búcsút vett tôle s megindultságában könnyezni kezdett. More jó szóval vigasztalta: ,,Majd imádkozom érted és feleségedért, hogy a másvilágon örökre viszontlássuk egymást. Isten veled.'' A Towerhez érve a csónak kikötött s More partraszállt. Ekkor az ott várakozó Margit áttörte az alabárdosok sorfalát, apja karjai közé vetette magát és csókkal borította el arcát. ,,Apám, édes jó apám!'' More Tamás ezekkel a szavakkal adta leányára áldását: ,,Ártatlanul halok meg, leányom. Isten akaratából történik minden s Isten látja lelkemet. Nyugodj meg az ô akaratában s viseld megadással, ha el is veszítesz.'' Aztán komoly arccal, nyugodtan tovább ment. A bámész tömeggel, melyben sok ember szívét ôszinte részvét töltötte el, Margit is követte apját. Végtelen fájdalmában és szomorúságában még egyszer apjához rohant s össze-vissza csókolta arcát. More most nem szólt semmit, de nagy könnyek peregtek le halavány arcán. Két mástk lánya is elébe térdelt. More Tamás szótlanul megáldotta s megcsókolta mind a kettôt. Hátralevô kevés napját More arra használta, hogy még bensôbb imádságban egyesüljön Istennel. De a király még utolsó óráiban sem hagyta nyugton. Egyre remélte, hogy a börtönben, közvetlenül a borzalmas halál elôtt, More megváltoztatja felfogását. El is küldte hozzá egyik emberét, hogy az elítéltnek lelkére beszéljen. A királyi küldött, akinek képességei messze alatta álltak More fenkölt szellemének, roppant buzgósággal s elcsépelt szavak üres áradatával igyekezett More-t elhatározásában megingatni. More, aki még a börtönben sem vesztette el fölényes humorát, végre is kijelentette, hogy megváltoztatta felfogását. A királyi megbízott nagy örömmel, lóhalálában sietett vissza az udvarba, hogy a nevezetes fordulatról jelentést tegyen. Az udvarból azonban avval küldték vissza, hogy hozzon a fogolytól részletesebb nyilatkozatot s kérdezze meg tôle, hogyan gondolkodik most. More, aki mosolyogva nézett szembe a halállal, a következô választ adta: -- Megváltoztattam felfogásomat. Eleinte azt gondoltam, hogy kivégzés elôtt levágatom a szakállamat, de most úgy látom, jobb lesz, ha meghagyom. VIII. Henrik nem neheztelt meg a válaszon, sôt miután úgy gondolta, hogy Anglia volt lordkancellárjának felnégyelése a királyi tekintélynek is rovására lenne, megváltoztatta a bíróság ítéletét és kegyelembôl megengedte, hogy More Tamásnak a hóhér bárddal vegye a fejét. More, amikor tudtára adták a király kegyelmét, irónikusan csak ennyit felelt: -- Köszönöm ôfelsége kegyelmét, de hasonló kegyelemtôl Isten ôrizze meg ôfelsége barátait. 1535. július 5-én More megírta utolsó levelét leányának, Margitnak. Miután írószereit elvitték, szénnel írt. Levelében férfias szívvel búcsúzott övéitôl, megáldotta egész családját s a család minden tagjához intézett pár meleg, apai szót. Megírta azt is, hogy szeretne másnap, július 6-án, elköltözni az élôk közül, hogy így Szent Tamás napjának elôestéjén és Szent Péter ünnepének oktávája alatt kerüljön az Úr színe elé. Levelével együtt elküldte vezeklô-ingét is, amelyet csak Margitnak volt szabad átvennie, hogy senki se tudjon meg róla semmit. Az ég meghallgatta Tamás kérését. Július 6-ának hajnalán megjelent nála régi jó barátja, Sir Pope Tamás és közölte vele a királynak azt a parancsát, hogy a kivégzésnek még aznap kilenc óra elôtt meg kell történnie. More Tamásnak egyetlen szempillája se rezdült meg. Nyugodtan mondta: -- Köszönöm ezt a jó hírt. Mindig nagy hálával voltam ôfelsége iránt kegyességéért és kitüntetéseiért. Még inkább köszönöm neki, hogy ide küldött, ahol bôséges idôm és alkalmam van a halál pillanatára gondolni. De Istenemre mondom, legkivált köszönöm neki, hogy ily hamar megszabadít ennek a siralmas világnak minden gondjától és nyomorúságától. Imádkozom majd érte mind ezen a földön, mind a másvilágon. Sir Pope Tamás kifejezte az elítélt elôtt a királynak azt a kívánságát, hogy kivégzése elôtt ne mondjon a néphez beszédet. More ezt készséggel megígérte. Viszont ô maga azt kérte, hogy legalább leányát, Margitot engedjék részt venni apja temetésén. Pope könnyezve azt válaszolta, hogy a király nemcsak Margitnak, hanem More feleségének, többi gyermekeinek és barátainak is megengedte ezt. Margit utóbb megszerezte apja levágott fejét is. Fejével karjai közt temették el a hôsi hitvallót. A kivégzés elôtt More elhatározta, hogy felölti azt a selyemruhát, melyet Bonvisi nevű barátja küldött be neki. A Tower hadnagya azonban figyelmeztette, hogy kár a jó ruháért, mert az úgy is a hóhérnak vagy valami más semmirekellônek jut a kezére. More mosolyogva válaszolta: -- Miért tartsam semmirekellônek azt, aki nekem ilyen kitűnô szolgálatot tesz? Higyje el, ha aranybrokát ruhám volna, azt is szívesen adnám neki. Szent Ciprián is harminc aranyat adott hóhérjának. A hadnagy rábeszélésére utóbb mégis szolgájának közönséges ruháját vette fel, amely valamennyire a vezeklôk ruhájára hasonlított, ennélfogva kedvére volt. A hóhérnak azonban egy aranyat hagyott. Az elítélt lordkancellárt reggel hat órakor vezették a vesztôhelyre. Fogságban nôtt hosszú szakálla hullámosan rezgett a mellén, két keze közt vörös feszületet tartott, szeme az eget kereste. Valami jólelkű aszszony egy kupa borral eléje lépett és megkínálta vele. More köszönettel visszautasította: -- Krisztus ecetet és epét ivott. A vesztôhely küszöbén More megkérte a sheriff szolgáját, hogy segítsen neki a lépcsôn fellépni. -- Majd a leszállásról magam gondoskodom -- tette hozzá mosolyogva. Aztán megkérte az összesereglett tömeget, hogy imádkozzék érte s hangosan kijelentette, hogy mint a király hű alattvalója, az egy igaz katolikus vallásban hal meg. Ettôl kedve a világról nem vett többé tudomást. Letérdelt s nagy áhítattal elimádkozta a Miserere zsoltárát. Derült arccal emelkedett fel helyérôl. A hóhér -- régi szokás szerint -- bocsánatot kért tôle, mire More csókkal illette az egyszerű ember arcát, megköszönte neki ,,szívességét'' s megkérte, hogy gyorsan és jól végezze dolgát. Majd megjegyezte: -- Rajtam aligha remekelsz, mert a nyakam ugyancsak kurta. A hóhér be akarta kötni áldozata szemét. More maga kötötte be, majd a tôkére hajtotta fejét. Még egy utolsó mozdulatot tett. Félrehajtotta hosszú szakállát, hogy azt a bárd ne érje, s a lélek grandiózus derűjével jegyezte meg: -- Ez nem követett el felségsértést. Aztán megvillant a bárd s More Tamás nemes feje porba hullt. VIII. Henrik király Boleyn Annával épp ostábla mellett ült, amikor egykori kancellárjának kivégzését hírül vitték neki. A király átható, zordon pillantást vetett nejére s kemény hangon így szólt: -- Ennek az embernek vére a te lelkeden szárad! Avval felugrott és lakosztályába sietett. Nem telt bele egy év, Boleyn Anna szintén hóhér bárdja alatt végezte életét. 1536. május 19-ét jegyzett ezen a napon a krónikás. A király, hogy felesége iránti megvetését kifejezze, fehér ünnepi ruhába öltözött. A kivégzés órájában, az Epping körüli erdôkben, udvari vadászat volt. Kíséretétôl követve, lóháton figyelte Anglia zsarnoka, mikor adja hírül a londoni ágyuk dördülése, hogy meghalt az az asszony, akit egykor oly forrón szeretett s akiért More Tamás és Fisher János bíboros életét feláldozta. Egyszerre csak feldördült az ágyuk hangja s elringott a májusi zöldben pompázó, halkan suttogó, erdei fák fölött. A király és az egész kíséret elnémult. Aztán élesen felhangzott a király hangja: -- Lóra! Eresszétek meg a pórázt! Elôre! A kopók és a lovasok tovaszáguldtak. Másnap, a wiltshirei Wolf Hallban, a király oltárhoz vezette harmadik, de nem utolsó hitvesét, a szép Seymour Jankát. * * * Öt évvel utóbb fejét vették a király egyik leghatalmasabb tanácsosának, Cromwell Tamásnak is. Lord Cranmer, Canterbury megalkuvó jellemű érseke, még tizenhat évig élvezte Isten napjának édes melegét. 1556. március 21-én máglyán fejezte be életét.