Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Msgr. Mészáros Tibor A száműzött bíboros szolgálatában Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972--1975) Sorstársaimnak, a meghurcolt, börtönviselt -- mára elfelejtett -- magyar papok és szerzetesek emlékére M. A. T. Sajtó alá rendezte Hetényi Varga Károly Varga Borbála Lektorálta Dr. Rónai Béla Dr. Goják János Adele Erren (Müllheim) Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A száműzött bíboros szolgálatában Msgr. Mészáros Tibor önéletrajza 1972 Január 1972. január 11. 1972. január 22. 1972. január 23. 1972. január 24. Június 1972. június 25. 1972. június 26. 1972. június 27. Július 1972. július 3. 1972. július 4. 1972. július 15. 1972. július 24. 1973 Szeptember 1973. szeptember 18. A kanadai út -- 1973. szeptember 18.-- október 3. 1973. szeptember 20. 1973. szeptember 21. 1973. szeptember 22. 1973. szeptember 23. 1973. szeptember 24. 1973. szeptember 25. 1973. szeptember 26. 1973. szeptember 27. 1973. szeptember 28. 1973. szeptember 30. Október 1973. október 1. 1973. október 2. 1973. október 3. 1973. október 6. 1973. október 9. 1973. október 10. 1973. október 11. 1973. október 12. 1973. október 13. 1973. október 15. 1973. október 16. 1973. október 17. 1973. október 22. Beszámoló svájci utamról 1973. október 23. 1973. október 24. 1973. október 25. 1973. október 27. 1973. október 28. 1973. október 29. 1973. október 31. November 1973. november 2. 1973. november 3. 1973. november 4. 1973. november 5. 1973. november 7. 1973. november 10. 1973. november 12. 1973. november 13. 1973. november 14. 1973. november 15. 1973. november 16. 1973. november 17. 1973. november 18. 1973. november 19. 1973. november 20. 1974 Január 1974. január 6. 1974. január 7. 1974. január 8. 1974. január 9. 1974. január 10. 1974. január 11. 1974. január 12. 1974. január 13. 1974. január 14. 1974. január 18. 1974. január 21. 1974. január 22. 1974. január 23. 1974. január 24. 1974. január 25. 1974. január 29. 1974. január 31. Február 1974. február 1. 1974. február 2. 1974. február 3. 1974. február 4. 1974. február 5. 1974. február 6. Mindszenty József elmozdítása az esztergomi érseki székbôl 1974. február 7. 1974. február 8. 1974. február 9. 1974. február 11. 1974. február 12. 1974. február 13. 1974. február 16. 1974. február 17. 1974. február 21. 1974. február 23. 1974. február 24. 1974. február 27. 1974. február 28. Március 1974. március 1. 1974. március 2. 1974. március 3. 1974. március 4. 1974. március 5. 1974. március 6. 1974. március 7. 1974. március 8. 1974. március 11. 1974. március 12. 1974. március 13. 1974. március 14. Április 1974. április 2. 1974. április 7. 1974. április 23. 1974. április 24. 1974. április 25. 1974. április 26. 1974. április 27. 1974. április 30. Május 1974. május 3. 1974. május 5. 1974. május 6. Az amerikai út 1974. május 7. 1974. május 8. 1974. május 9. 1974. május 10. 1974. május 11. 1974. május 12. 1974. május 13. 1974. május 14. 1974. május 15. 1974. május 16. Július 1974. július 13. 1974. július 14. 1974. július 15. 1974. július 17. 1974. július 19. Augusztus 1974. augusztus 20. 1974. augusztus 23. 1974. augusztus 24. 1974. augusztus 26. 1974. augusztus 27. 1974. augusztus 28. 1974. augusztus 29. 1974. augusztus 31. Szeptember 1974. szeptember 3. 1974. szeptember 6. 1974. szeptember 7. 1974. szeptember 13. 1974. szeptember 14. 1974. szeptember 15. 1974. szeptember 16. Október 1974. október 1. 1974. október 2. 1974. október 9. 1974. október 10. 1974. október 14. 1974. október 21. Lelkipásztori út Ausztráliában, Új- Zélandban, Hawaiiban és San Franciscóban (1974. október 21-tôl december 23-ig) 1974. október 23. 1974. október 24. 1974. október 26. 1974. október 27. 1974. október 28. 1974. október 29. 1974. október 30. 1974. október 31. November 1974. november 1. 1974. november 2. 1974. november 3. 1974. november 4. 1974. november 5. 1974. november 6. 1974. november 7. 1974. november 8. 1974. november 9. 1974. november 10. 1974. november 11. 1974. november 12. 1974. november 13. 1974. november 14. 1974. november 15. 1974. november 16. 1974. november 17. 1974. november 18. 1974. november 19. 1974. november 20. 1974. november 21. 1974. november 22. 1974. november 23. 1974. november 24. 1974. november 25. 1974. november 27. 1974. november 28. 1974. november 29. 1974. november 30. December 1974. december 1. 1974. december 2. 1974. december 3. 1974. december 4. 1974. december 5. 1974. december 6. 1974. december 7. 1974. december 8. 1974. december 9. 1974. december 10. 1974. december 11. 1974. december 12. 1974. december 13. 1974. december 14. 1974. december 15. 1974. december 16. 1974. december 17. 1974. december 18. 1974. december 19. 1974. december 20. 1974. december 21. 1974. december 22. 1974. december 23. 1974. december 24. 1974. december 25. 1974. december 27. 1975 Január 1975. január 4. 1975. január 5. 1975. január 7. 1975. január 8. 1975. január 10. 1975. január 11. 1975. január 14. 1975. január 16. 1975. január 20. 1975. január 21. 1975. január 22. 1975. január 23. 1975. január 24. 1975. január 25. 1975. január 27. 1975. január 28. 1975. január 30. 1975. január 31. Február 1975. február 1. 1975. február 8. 1975. február 18. 1975. február 24. 1975. február 25. 1975. február 27. Március 1975. március 4. 1975. március 6. 1975. március 10. 1975. március 11. 1975. március 12. Április 1975. április 28. 1975. április 28. Innét kezdve nem az a nap van feltüntetve, amelyen írom, hanem amelyen megtörtént. 1975. április 29. 1975. április 30. Május 1975. május 1. 1975. május 2. 1975. május 4. 1975. május 5. 1975. május 6. Mindszenty József halála 1975. május 7. Mindszenty bíboros végrendelete 1975. május 8. Augusztus 1975. augusztus 19. 1975. augusztus 22. 1975. augusztus 26. 1975. augusztus 27. 1975. augusztus 29. Szeptember 1975. szeptember 2. 1975. szeptember 5. 1975. szeptember 8. Jegyzetek Képek jegyzéke ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyvet a Lámpás Kiadó 2000-ben jelentette meg az ISBN 963 7593 60 8 azonosítóval. Az elektronikus változat Hetényi Varga Károly engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog Hetényi Varga Károlyé. A program tartalmazza a könyv képanyagát alacsony, képernyô felbontásban. A program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett tudja a képeket hitelesen mutatni, ha ennél kevesebb szín van definiálva, a képek torzítva jelennek meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. A program címoldala is torzítva mutatja Msgr. Mészáros Tibor fényképét, ha a képernyô beállítása nem megfelelô. ======================================================================== A száműzött bíboros szolgálatában Mészáros Antal Tibor elôször 1944. április 22-én került Mindszenty József szolgálatába. Az akkor még veszprémi püspök hívta ôt maga mellé udvari káplánnak Füzfô-gyárteleprôl. Ezen a plébánián Mészáros atya akkor csak féléve káplánkodott ötéves svájci tanulmányainak befejezése után. Amikor Mindszenty püspököt a nyilas hatóságok 1944 novemberében letartóztatják, és Sopronkôhidára hurcolják, több udvari pappal és kispappal együtt Mészáros Tibor is osztozik a fôpap rabságában. 1945. október 6-án Mindszenty püspök elfoglalja a prímási széket Esztergomban. Mészáros Tibor Veszprémben marad, és Mindszenty utódjának, Bánáss püspöknek lesz a személyi titkára. 1948. április 27- én ebben a minôségében tartóztatják le Veszprémben, és mint vatikáni kémet ítéli el 25 évi kényszermunkára az ausztriai Badenben székelô szovjet katonai hadbíróság. Hasonló sors éri a most már esztergomi bíborost is. Ugyanaz év december 26-án a prímási palotából Budapestre, a hírhedt Andrássy út 60- ba hurcolják. Hosszú hetekig tartó szüntelen kínzás és kényszergyógyszerezés után, 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházra ítélik. Amikor 1956 októberében a forradalom oldalára átállt magyar katonák kiszabadítják fogságából, 1955 novembere óta már egykori titkára is -- közel nyolc év szibériai rabságból szabadulva -- szülôfalujában, Felsôpatyon tartózkodik. A forradalom leverése után Mindszenty bíboros az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén talál menedéket, Mészáros Tibor pedig -- hogy ismételt letartóztatását elkerülje -- nyugatra távozik. Legközelebb -- több mint negyedszázad után -- akkor találkoznak, amikor a hazájából száműzött bíboros 1972-ben meghívja ôt személyi titkárának Bécsbe. Mindszenty bíborosnak olyan segítségre van szüksége, aki nemcsak rendkívül kiterjedt levelezését tudja több nyelven intézni, hanem aki az idôs, megviselt fôpap személye körüli teendôket is elvégzi. Mészáros Tibor az anyanyelvén és a latinon kívül ekkor már jól beszélt németül, franciául, olaszul, angolul és oroszul. A bíboros többnyelvű levelezését 1972 nyaráig a korábban Magyarországon ugyancsak börtönviselt Ikvay László (1911--1976) látta el. Mészáros atya 1972. június 25-én érkezett meg Mindszenty bíboroshoz, a bécsi Pázmáneumba. Ettôl kezdve hűséges kísérôje lett a száműzött, majd hivatalától is megfosztott fôpapnak egészen annak haláláig, 1975. május 6-ig. Mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy történelmi személyiséget szolgál, ezért úgy vélte, talán használ valamit az utókornak, a hazai egyháztörténet-írásnak, ha magas méltóságú, hányatott sorsú elöljárójáról, annak mindennapjairól, a vele való kapcsolatáról idônként naplószerű feljegyzéseket készít. Akit övéi be nem fogadtak című visszaemlékezéseiben[1] Mészáros atya így ír naplójáról: ,,Világot járó körutainkon, bármilyen hosszú és fárasztó volt is a nap, ahol csak tehettem, lefekvés elôtt -- sokszor éjfél után -- fáradtan, álmosan, minduntalan elszundítva és felébredve újra, csaknem minden este magnetofonszalagra mondtam a nap eseményeit. Lesz-e valaki, aki a vaskos dossziéknak gondját viseli, és az utókor számára földolgozza? Csak a jó Isten a megmondhatója.'' Msgr. Mészáros Tibor naplójegyzetei változatos formában állnak rendelkezésünkre. Akad közöttük füzetbe írt saját kézírású feljegyzés, külön lapokra gépelt szöveg, legtöbbjét azonban a bécsi illetôségű Farkas Margit gépelte le hallás után magnetofonszalagról. Msgr. Mészáros Tibor naplójának ezek a részei jelentették számunkra az egyik legnehezebb feladatot. A bécsi gépírónô ugyanis a személy- és földrajzi nevek tömegét -- az angol-amerikai neveket is -- fonetikusan jegyezte le. Ezek pontos eredeti írásformáját térképek, évkönyvek, különbözô lexikonok és névtárak, fôként az Annuario Pontificio segítségével próbáltuk megfejteni. A kevésbé ismert tulajdonnevek esetében, ahol nem sikerült a helyes írásformát megtalálnunk, vagy ahol nem voltunk biztosak a hibátlan helyesírásban, a név után szögletes zárójelbe helyezett kérdôjelet [?] tettünk. Ezek a névmutatóban sem szerepelnek. Egy kicsit reménykedünk, hogy a napló olvasói közül akadnak, akik nagyobb biztonsággal ismernek föl egy-egy személyt, helynevet, s nagyobb bizonyossággal tudják majd azonosítani ôket. Mindezt legegyszerűbb lenne Mészáros atyától megkérdeznünk. Ô azonban 1996-ban agyvérzést kapott, beszélni nagyon keveset, írni, olvasni, járni csaknem egyáltalán nem tud. Talán elôre megsejtette egészsége rosszra fordulását, mert amikor 1997-ben Bázelben meglátogattuk, könyvespolca elôtt vaskos iratcsomó várt ránk saját keze írásával nevünkre címezve. Naplójegyzeteinek sajtó alá rendezésével, magyarországi megjelentetésével ugyanis korábban, 1995-ben megbízott bennünket. Már akkor megpróbáltuk fölvenni a kapcsolatot a bécsi gépírónô Farkas Margittal, de leveleinkre választ nem kaptunk, telefonját nem veszi föl senki. Mészáros atya naplójának elsô dátuma: 1972. január 11. A legutolsó bejegyzés: 1975. szeptember 8. Nem találtunk jegyzeteket az 1972. július 24-e és 1973. szeptember 18-a közti idôszakról. Hiányoznak többek között az afrikai körúton (1973. november 24 és december 4 között) készített följegyzések is. Viszont eleve nem írhatott naplót a bíboros londoni, venezuelai és columbiai útjáról 1975. április 8-a és 28-a között, mivel erre az útra nem ô, hanem Harangozó Ferenc kísérte el prímásunkat. Bízunk benne, hogy a hiányzó többi feljegyzés (ha írt egyáltalán) idôvel elôkerül, és egy esetleges újabb kiadásban megjelenhetik. A napló azonban így, hiányosan is értéket jelent azok számára, akik árnyaltabb, teljesebb képet szeretnének kapni Mindszenty bíboros jellemérôl, személyiségérôl, s valamivel többet szeretnének tudni mindarról, ami annak idején a háttérben, a kulisszák mögött történt. Msgr. Mészáros Tibor naplója azonban valószínűleg némi csalódást fog okozni azoknak, akik a diktatúra évtizedeiben csupán leértékelô és bíráló véleményt mondtak Mindszenty József esztergomi érsek küzdelmérôl, viszont a diktatúra letűntével kizárólag csak dicsôítô jelzôket találnak a prímás egész életének minden megnyilvánulására. Pedig a szentek éppen olyan esendô teremtmények, mint mi vagyunk, nekik is megvannak a maguk gyengéi. Abban különböznek csak tôlünk, hogy ôk hôsi fokon tudják gyakorolni a szeretet erényét. Prímásunk a Krisztus egyháza iránti szeretetét mindenkinél hôsibb fokon gyakorolta: elôre és tudatosan vállalta a legembertelenebb kínzásokat, a hosszú és megalázó börtönéletet. Élete alkonyán még azt is el kellett viselnie, hogy üldözôi, egyháza legnagyobb ellenségei éppen a saját egyházi feletteseit használták föl ellene, és elôször hazájából, majd érseki székébôl is eltávolíttatták. Páratlan megaláztatás volt ez. Szerte a világon neves személyiségek emeltek szót bíborosunk védelmében. Gyenge vigasz, hogy az egyházi vezetés ettôl a Krisztus egyházát megszégyenítô lépéstôl remélte az egyszerű hívek vallásgyakorlását megkönnyíteni. Ezzel szemben azt tapasztalhattuk, hogy helyzetünk ettôl a lépéstôl nemhogy könnyebb lett, de annál inkább rosszabbodott. Lenin örökösei, a harcos ateisták-- ezúttal egyházi segédlettel -- ismét megnyertek egy csatát. Ma nem túl ritka esemény a nyilvános bocsánatkérés, de ezért az árulásért mind ez ideig nem kért bocsánatot senki. (Hogy várhatjuk akkor ezt másoktól?) A történelem ugyanis Mindszenty bíborost és az ô lelkiségének követôit igazolta. Jóhiszemű ellenfelei annak idején talán úgy vélték, az ateista-kommunista államberendezkedés még nagyon hosszú ideig fog tartani, ezért jobb lesz idôt nyerni, s megegyezni vele. Nem vették észre, hogy az egész diktatórikus berendezkedés állandóan egy hajszálon függ, és minden órában összedôléssel fenyeget. Pedig kissé alaposabb odafigyeléssel a mindennapok apró jeleibôl a kívülálló is meggyôzôdhetett, hogy erre a fenyegetô összeomlásra kezdettôl fogva elsôsorban éppen a diktatúra haszonélvezôi számítottak. A Mészáros-naplóból két embernek nemcsak erényeit ismerhetjük meg, de olykor apró emberi gyengéiket is. A szerzônek van bátorsága ahhoz, hogy nyíltan -- néha nyersen és kíméletlenül -- néven nevezzen dolgokat nemcsak az egyházpolitikában, de saját környezetében is. Vajon kik fognak követ dobni erre az ôszinte szókimondására? Bizonyára nem azok, akik minden megalkuvás nélkül végigküzdötték azt a negyven esztendôt, nem azok, akik ártatlanul megjárták a börtönöket. Azok sem, akik ma hangtalanul tűrik, hogy tudomást se vegyenek üldöztetéseikrôl és szenvedéseikrôl, akiknek naponta tapasztalniuk kell, hogy nevüket is elfelejtették, s a korábbi zsarnokkal parolázó elöljáróik ítélkeznek fölöttük... Elgondolkoztató, hogy a Vatikán javára folytatott kémkedés vádjával teljesen ártatlanul 25 év szibériai kényszermunkára ítélt, s ebbôl majdnem nyolc kemény évet szovjet munkatáborban töltött magyar katolikus papnak, Mindszenty bíboros utolsó személyi titkárának a mai magyar katolikus sajtóban semmi helye sincs. Nem vigasz, hogy hasonló sorsú paptestvéreinek is alig. Úgy tűnik, ott keresünk értékeket, ahol az nincs, és elmegyünk olyan evangéliumi értékek mellett, amelyek szinte kiáltanak felénk, de nem akarjuk észrevenni azokat. Mintha valahol utat tévesztettünk volna. Ha alaposan odafigyelünk Mészáros atya megjegyzéseire, szigorú kritikáira, úgy véljük, ezt az úttévesztést ô maga is megsejtette. Vajon sikerül-e Mészáros atya naplójával valamicskét elôbbre jutni az útkeresztezôdések szövevényében? Vagy megismétlôdik bennünk a kérdés: Kik voltak azok, akik a nehéz idôkben minden kétséget kizáróan tanúságot tettek a Krisztus egyházához való igazi hűségükrôl? Ha pedig megtaláltuk a megnyugtató választ, talán nem lesz fölösleges azt is megkérdeznünk: És mi ôhozzájuk tartoztunk-e? Ezek után már bátran bírálhatjuk Mészáros atya naplójának akár minden mondatát. Pécsvárad, 1999. április 16. Hetényi Varga Károly ======================================================================== Msgr. Mészáros Tibor önéletrajza 1919. aug. 12-én születtem a Vas megyei Felsôpatyon. Elemi iskola szülôfalumban. 1929-1933 Gimnázium a kôszegi bencéseknél. 1933-1937 Gimnázium és érettségi Veszprémben. 1937-1938 Filozófiai tanulmányok az innsbrucki egyetemen. 1938-1943 Miután az innsbrucki egyetemet az Ausztriába bevonuló nemzetiszocialisták megszűntették, teológiai tanulmányaimat a svájci Sittenben folytattam. 1943. jún. 27. Pappá szenteltek Sittenben. 1943-1944 Vikárius Fűzfôgyártelepen (Veszprémi egyházmegye). 1944-1948 Levéltáros, szertartásmester, titkár a veszprémi püspökségen Mindszenty József, majd Bánáss László püspök mellett. 1944. nov. 27-én nyilas hatóságok letartóztattak, mert tiltakoztam Mindszenty püspök elhurcolása ellen. Raboskodtam a veszprémi börtönben, Sopronkôhidán és Sopronban. 1945. ápr. 2-án szabadultam. 1948. ápr. 27-én Veszprémben, az esti órákban titkosrendôrök autóba tuszkoltak, Budapestre vittek, és átadtak a megszálló szovjet hatóságnak. 1948. dec. 11. Az ausztriai Badenben székelô szovjet katonai bíróság mint a Vatikán kémjét 25 év lágerben eltöltendô kényszermunkára ítélt kommunista- és szovjetellenes tevékenyég vádjával. 1955. nov.-ben szabadultam a szibériai kényszermunkatáborból. November 27-én érkeztem haza édesanyámhoz Felsôpatyra. 1955-1956 Tizenegy hónapig mezôgazdasági munkásként dolgoztam Felsôpatyon, rendôrségi felügyelet alatt. Egyházi fôhatóságom megtiltotta, hogy nyilvánosan misézhessem. 1956. október Részt vettem Budapesten a forradalmi eseményekben. 1956. nov. 17. Az újabb letartóztatás elôl Ausztriába menekültem. 1956-1958 Menekült magyarok lelkipásztora Bázelben. 1958-1966 Lelkész Genfben. Az egyetemen licenciátust szereztem német, francia és orosz nyelvbôl. 1967 ,,Kolduló körút'' Amerikában a Rómában létesítendô Szent István Zarándokház számára. 1968-1970 Alapítója és igazgatója Rómában a nyugaton élô magyarok Szent István zarándok- és tanulmányi házának. 1970-1971 Egy nôvérközösség lelkésze és a St. Matthew katedrális vikáriusa Washingtonban. 1972-1975 Bécsben a Magyarországról száműzött Mindszenty bíboros haláláig személyi titkára. 1976-1977 A Don Bosco plébánia vezetôje Bázelben. 1978 Harmadik nyelvi tanulmányút Amerikában. 1978-1986 Kórházlelkész a bázeli Clara-Spitalban. 1986-1996 A Hildegard-Hospiz lelkésze Bázelben. ------------------------------------------------------------------------ 1988 Két új harangot ajándékoz szülôfaluja, Felsôpaty templomának. 1990 Igen nagy összeget adományoz a veszprémi Cholnoky lakótelepen létesítendô Mindszenty-emléktemplom megépítésére. 1991 Tiltakozásul Mindszenty bíboros hamvainak Esztergomba szállítása ellen, odaláncolja magát a máriacelli sírkápolna rácsozatához. 1997 Magyarországon egymást követô két kiadásban megjelenik Akit övéi be nem fogadtak c. életrajzi visszaemlékezése. Ugyanebben az évben agyvérzést kap, melynek következtében járóképessége, beszélôképessége jelentôs mértékben beszűkült. ======================================================================== 1972. január 11., kedd Mészáros Tibor napi jegyzeteinek kezdete. Gépelt szöveg különálló íven. Az élet sokszor nemcsak tehernek tűnik, hanem egyenesen terhességet jelent. A szó szoros értelmében. Valami van az emberben, ami kikívánkozik belôle. Szabadulni akar és önálló lenni. Ilyen értelemben az írás is szülés. Csak azt nem tudom, hogy valami születik-e -- például a mű -- vagy valaki, egy személy. Persze ennek a személynek nem kell másnak lennie. Lehetek önmagam is. Szeretnénk megszabadulni a terhességünktôl, valami belsô súlytól, önmagunktól. Mássá kívánunk válni, vagy inkább önmagunkat új formában, új öntöttségben akarjuk látni. Nemcsak az írás szolgál erre a célra, hanem minden közlés, minden szó, minden beszéd. Minden elvágyakozás önmagunktól, minden máshová menni akarás, minden helyzetváltoztatás, minden nyugtalanság erre utal: terhes és egyúttal áldott állapotban vagyunk. Szülni kell, szabadulni. Ki kell fejeznünk önmagunkat. ======================================================================== 1972. január 22., szombat Fekete borítású, kockás füzetbe golyóstollal írt szöveg -- Msgr. Mészáros Tibor keze írása. Tegnapelôtt jöttem ide föl Zermatton keresztül Findelenbe Spirig Hugó barátom fából épített házába. Itt Svájcban chaletnek hívják; magyarul nem tudom, milyen nevet lehetne neki adni. Azzal a szándékkal jöttem, hogy leírom legalább a szibériai élményeimet. Ha én le nem írom, senki le nem írja. Elveszik a magyar nép számára. Egyrészrôl terhesnek érzem magam, kikívánkozik belôlem mindaz, amit átéltem. Másrészrôl rettenetesen nehezen fogok hozzá az íráshoz. Valami visszatart. Képtelennek, tehetségtelennek érzem magam. December 11-én jöttem vissza repülôn második észak-amerikai utamról. Az 1948-as elítélésem huszonharmadik évfordulóján. A legolcsóbb repülôtársasággal, az Islandic Loftleidirrel jöttem. 80 dollárral olcsóbb, mint a többi társaság, mert nincs velük jogi és tarifai közösségben. Mennyire közvetlen volt ennek a repülônek a társasága! Nem volt nagyzás, nagyképűség, zárkózottság, elôkelô és kínos hallgatás. Mindannyian tudtuk, hogy olcsó legények vagyunk. A szegénység, különösen annak bevallása közvetlenséget, emberséget teremt. Mindenki mindenkivel beszélt. Nem volt titok és titkolózás. A csecsemôk néha bôgicséltek egy félóráig, senki sem tiltakozott. A legtöbben mosolyogtak. December 12-én, délután 4 órakor szálltunk le Luxemburgban. Vonaton Brüsszelbe utaztam meglátogatni Márta generális (anyát) nôvért Watermaelban. 1971 áprilisában Washingtonban volt vizitálni a nôvéreket. Nagyon közvetlen ismeretségbe kerültünk ott. Watermaelban, igaz késô este érkeztem, valahogy minden hideg volt közöttünk, és nem is tudtunk fölmelegedni. Ki tudja, mi változtatja meg az ember kedélyhullámait, egymás iránt táplált érzelmeit? Persze kedves volt. Hogy ôt másképpen éltem át, ez valószínű csak bennem játszódott le. Meglátogattam Luc Devyne barátomat is. A belga Vöröskeresztnél dolgozik. Genfbôl ismerem, ahol a Tolmácsiskolán voltam vele együtt, és közel három évig CUC-ben, a Centre Universitaire Cath.-ban egymás melletti szobákban laktunk. Nem tudott semmit se rendesen elvégezni. Fiatalkori betegsége valahogy bizonytalanná tette minden életmegnyilvánulásában. Milyen mély jeleket hagy az emberben, ha a halál csak megérinti is? Ha nem is mindenkinél, de igen soknál. Egy bizonyos lemondás, a könnyen beállható sikertelenség érzése bénítja a teljes odaadását, erôlködését. Mi az a kép az emberben, amit a másikról alkot, kiegészít, néha kijavít, és amirôl nyíltan a másiknak soha nem beszél? Az ember fogalmának, amelyet szül, van valami meztelensége, ami riaszt, amit nem lehet kiállítani. Elôbb elôkészületeket kell tenni, hogy az ember kiállíthassa: ha meg akarnám mondani Luc-nek azt, amit róla gondolok, felôle érzek, akkor át kellene finomítanom a vele kapcsolatos élményeimet, gyakorlataimat, érzéseimet. Ôt is elô kellene készítenem egy ilyen vallomásra. Formába, ruhába kellene öltöztetnem a fogalmaimat. A meztelennek megvannak a maga törvényei -- a szellemiekben is. Elôször láttam Brüsszelt. Nagy szürke falunak tetszett nekem. Igaz, sehova nem tettem be a lábamat, csak a vasútállomásra meg két vendéglôbe. Ami a 14 hónapos észak-amerikai tartózkodás után meglepett itt Európában: Európa kicsinynek, szürkének, szegénynek, falusinak tűnt nekem. Egyet kivéve: az emberek, különösen a hölgyek ízlésesen öltöznek. Az öltözés ízlésében valószínűleg ôsi kultúra rejtôzik: családi tradíció, szerencsében és szerencsétlenségekben végbement kölcsönös lecsiszoltság, alkalmazkodás és gondolatolvasás. Kitalálni azt, ami önmagában és sok szempárnak szép forma, jó összhang. Ezért nehéz a jó ízlést, különösen a biztos ízlést megtanulni. Vagy ha igen, idô kell hozzá még a tehetségesnek is. Ha azonban valaki megtanulta, mindenki megbámulja. ======================================================================== 1972. január 23., vasárnap December 13-án este érkeztem vissza Belgiumból Bázelba. Elôször életemben jöttem Elszász-Lotharingián keresztül hosszában. Metz- Strasbourg: milyen különös, hogy egyes területek koncok a népek között. Arra teremtôdtek, hogy marakodjanak értük. Igaz, a tájnak is földrajzilag átmeneti jellege van. Sötét és piszkos gyártelepek lapulnak alacsony emelkedések lábainál. Ebben a december esti szürkületben, a feketésszürkére-barnára égett rétekkel, szelíd domboldalakkal szinte érhetetlennek tűnt nekem, hogy germánok és frankok ölték egymást e földért. A Trans-European Expresszel (TEE) utaztam. Elég drága, de kellemes. Nem áll meg minden diófánál, és az embernek az a benyomása, hogy az udvarias lassúsággal áthaladt állomások népétôl, utasaitól megvéd bennünket a szerelvény eleganciája. Egy kis ízelítô a gazdagok kényelmébôl. Megértem, hogy rohannak utána, mindent föláldoznak érte, még az életet is, sokszor még a nép életét is. A kupéban majdnem végig csak egy házaspár volt és én. Voltak ki-be menôk, de maradni nem maradtak. Bázler-düccsöt beszéltek. A hölgy negyven felé járhatott. A férfi valamivel fiatalabbnak tűnt. Nyugodt, németsvájci arc volt; üzletember fajta. A hölgy feketehajú, széles, majdnem mongolos arccsontokkal. Nem elhízott, de ,,nagydarab'' hölgy volt. Tele volt aggatva ékszerekkel: minden csillogott rajta, az arany, a haja, az ajkán a rúzs, a fényes barna bôre, még a ráncainak a domborulatai is. Milyen nehéz volt még vele csak szembenülni is! Legalább három-négy gazdagon megtömött gazdag külsejű bôröndjük volt. Lerítt róluk a jólét, a pénzkeresésbe való sikeres beágyazottság, de körülvette ôket valami boldogtalanság is. Szövetkezettek voltak, elszakíthatatlanok, de nem volt se tekintetükben, se mozdulatukban a finom, keresô, bizakodó egymásrautaltság. Egymáshoz voltak láncolva, és talán maguk sem tudták, hogy miért! Egy szót sem váltottam velük. Csak ültem, olvastam, és meredten szemléltem a láthatatlan láncokat. -- Milyen nehéz is egy önzô emberi test? Nehéz súlyban és átélésben. A lélek, a tiszta szándék, a szeretet pedig súlytalanítja a húst; ha nem is fizikai kilókban, de közvetlen emberi légkör megkönnyebbültségében. Valamiképpen megértem, hogy a tiszta lélek -- az anyagtalan és tisztult! -- át tud hatolni zárt ajtókon és falakon. A szellemiben és lelkiben is van egy az ember testi sejtjeiben végbemenô cseréhez hasonló folyamat: be- és áthatolás. Ha ez utóbbi nem lehetséges, akkor a tiszta lélek, az önzetlen szándék vár a kapuban, az ajtó elôtt. Nem igaz, hogy a gonosz elnyeli a jót. Nem tudja megemészteni soha. Végre, december 13-án megérkeztem a bázeli pályaudvarra. Át kellett szállnom. Szinte repültem le a vonatról. Két bôröndömet sietve állítottam egymás mellé a szürkeporos peronon. Fölegyenesedek, elôttem áll egy hordár, aki hibátlanul kiejtve a nevemet, azt mondja: -- Guten Abend, Herr Mészáros! Majd leültem a meglepetéstôl. A negyvenes évek elején dolgozott a Sionban (Wallis) levô jezsuita kollégiumban a kertben. Én pedig nem mehettem haza [Magyarországra] akkor a katonaság miatt, és nyaranként sokszor csak a kertben étkeztünk a kollégium asztalánál. Szikár, szürke felsôwallisi arc, kutató nézéssel. Alig változott harminc év óta. Egyik szemének valami hibája van, mintha bandzsítana. Felesége van és két gyereke. Nem lesz semmi baj abban az országban, ahol tizennégy hónapi távollét után ilyen hibátlanul köszöntenek! Késô este tíz óra tájban érkeztem meg Wilbe Spirigékhez. Hugó, Madeleine és a gyerekek szeretettel köszöntenek. Andreas majdnem akkora, mint én. Agatha tíz éves, karcsú, finom, nôies, minden mozdulata báj. Washingtonban kezdtem el, az úton olvastam és Wilben a betegágyban fejeztem be Massie amerikai történész munkáját: Nikolas and Alexandra. Az utolsó cár és cárnô története. Veszedelmek, összecsapások, feszültségek idején nem lehet szabványok szerint élni, reszkírozni kell mindent. Valamiképpen erôre kap, és érvényre jut az erôsebbik kegyetlen törvénye: vagy te vagy én! Valakinek pusztulnia kell. II. Miklós cárt erre sem elô nem készítették, sem annyi ,,biológiai'' vadság nem volt benne, hogy gyôzze a harcot. Persze a kemény politikával együtt kellett volna haladnia a reformoknak is. A saját táborával szemben kellett volna neki elôször keménynek lenni. A szocialista forradalom talán igen, a bolsevista forradalom nem volt belsô szükségszerűség Oroszországban. A nyugodt hangon leírt események és kapkodóan-viharosan cselekvô személyek mögött -- ez az érzése az embernek -- valaki más irányít minden döntô eseményt. Ki érti ezt? December 14-17-ig Hugó üzemében dolgoztam. December 17-tôl majdnem egészen január 1-ig influenzával és lappangó lázzal ágyban voltam. Ekkor olvastam Braunn könyvét Nagy Sándorról: Das königliche Leben. A régiségtan tárgyait esemény megjelenítésre használja ügyesen, okosan, hatásosan. Néha sok a szöveg történeti föltételezésekkel: mi lett volna ha?... III. Dáriusz lovassága az isszoszi csatamezôn (333) a nagy térséget még ma is beborító alacsony, tüskés bozótrengetegben akadt meg, illetve fönn. Vajon valóban így volt? Nagy Sándor bebalzsamozott tetemét Julius Caesar még látta Alexandriában. Nagy Sándor nélkül nincs hellenizmus, mint a kereszténység bölcsôje. December 31-én és január 1-jén Grossdietwilben voltam Arthur (Thuri) Weber plébános barátomnál. Nála miséztem. Szürke, svájci nagy parasztfalu. Megdöbbentett a szent formaisággal ünnepelt szentmise. A régimódi katolikus egyház. Ki tudja, mennyi mögötte az igaz, érzésben és hitben? Mindig mások gyarlóságán keresztül élem át a magamét. Thuri jó ember, jó ítélete van, 125 kilót nyom, ( kétszer akkora, mint én), jó pap, még elôzô helyérôl, Wölflinswilbôl ismerem, ahol helyettesítettem, és népének Szibériáról beszéltem. Vagy öt éve hoztam össze ismeretségképpen Szabadhegy Szabolccsal, aki külsôvati plébános. Mindhárman az innsbrucki Canisianumban tanultunk, de csak én voltam Thurival együtt. Így hoztam össze a kettôt bélyeggyűjtés címén, mert untam Szabolcsnak mindig bélyegeket küldeni. A barátság nôtt, és 1971 folyamán Thuri Schmidt nevű bettlachi plébános barátjával Magyarországra ment látogatóba. Ezért látogattam meg Grossdietwilben. Megdöbbenve mesélte az otthoni szegénységet. Kimentek Adorjánházára -- Külsôvat erôsen protestáns leányegyháza --, ahol egy házikápolna berendezésében Thuri és barátja, Schmidt is sokat segített. Ekkor hálálkodott annyira Szabolcs Thurinak, hogy mindketten szégyellték magukat -- (,,Dieses Holz verdanke ich auch meinem lieben Wohltäter; diesen Sack Zement könnte ich auch mir dank meinem liebenswürdigen Wohltäter erwerben usw.'') -- olyannyira, hogy Schmidt, a bettlachi plébános, de Thuri is szerettek volna véget vetni a jelenetnek. Mindezt nekem Thuri finoman, inkább kedélyesen gúnyolódva mondta el, és nem is sejtette, hogy mennyire igazat mond, és mennyire engem közelrôl érintô problémáról beszél. Már 1937 októberében, amikor elôször kerültem külföldre, Innsbruckba a nemzetközi kollégiumba, éreztem a nyugatiakkal való érintkezés kapcsán nemcsak, hogy mennyire mások vagyunk mi, magyarok, hanem túl érzelmesek, vagyis inkább érzelmi világunk gazdagabb, színesebb, igen sokszor a hideg értelem és mérlegelés rovására megy. Hányszor hallottam idegenektôl, hogy mi magyarok ,,édesek, édeskések, elbájolók'' vagyunk. Távol lévén a magyar népnek az áramától több évtizede, ezt annyira érzem, hogy a hazai látogatók beszédmódja, érzésvilága egypár nap után kiábrándítólag hat. Január 2-8-ig Hugóval, Madeleine-nel, fiával Wollivel, lányával Christinával Einsiedelnben voltam távsítanfolyamon. Az újonnan megnyílt Drei Könige hotelban laktunk. Egy egyszerű belsôsvájci alpesi parasztember, Birchler volt az oktatónk. Megbámultam ezt a fajta svájcit. Hűvös volt az elsô napok érintkezéseiben, szerény a megállapításaiban, tekintettel volt arra, hogy mit mond, mit érezhet a másik. Finoman adagolva adta a kedvességét, és fején találta a szöget kevés szóval. Semmi fecsegés, semmi nagyzolás, semmi nagy hang, semmi hamis szégyen saját beszédjének, társadalmi helyzetének egyszerűsége miatt. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál nyáron, a síévadon kívül, csak fölnézett a hófödte erdôk és magaslati lejtôk felé, és tárgyilagosan, szűkszavúan leírta, hogy rétje, tehenei, kis alpesi gazdálkodása van. Úgy beszélt, mint amikor egyenlô beszél az egyenlôvel, és talán a tekintetében volt egy parányi büszke öntudat is, hogy vajon mit értetek ti, városiak ahhoz, mit jelent a hegyek, a tehenek, a szabad élet. Talán ezt is csak én véltem, mert minden emberi volt, amit tett vagy szólt. Vajon nem ebbôl nôtt-e ki Svájc gazdagsága és hatalma? Vajon nem e magatartás ellenkezôjén dôltek-e meg birodalmak? Köztük Magyarország? A sítávfutás bizony nehéz művészet! Balkar + jobbláb és jobbkar + balláb egyidôben elôre, (also kein Passgang), a testsúlyt egyik lábról a másikra oly tisztán áttenni, hogy az egyensúly ingadozás nélkül egy lábon legyen. A nem megterhelt lábbal úgy kell ellökni magát az embernek, hogy a láb kinyújtva, feszesen -- térdben érezze az ember -- hátralendüljön. Hogy ebbe az ember belelendüljön, sokat kell futnia. Elôször volt alkalmam nagy utánajárással megnézni az einsiedelni kolostort: a Festsaalt, a könyvtárat, a nagy monstranciát és kelyheket meg kincset és a híres szônyeget, amit Szobjeszki János 1683-ban zsákmányolt Bécs falai alatt, amikor az egész török hadsereg hanyatt- homlok menekült, a török nagyvezér sátrából. A Habsburgok, mivel Gebetsverbrüderungban éltek az einsiedelni kolostorral, ideajándékozták. Bruder Paul (Sigrist von Willisau, anyja tizenhat gyermeket szült, nyolc fiút és nyolc lányt) mutatta meg lelkesedve a most is használt (mint terítô a nagy sekrestye kredencén) négy felé vágott szônyeget. A feketéskék alapszín a hordozója a lágy, hamvasbarna- sárgaszínű gyümölcsöknek, virágoknak. Remekmű! Szinte errôl a szônyegrôl indult el Buda és hazánk fölszabadítása. Nem gyôztem bámulni. ======================================================================== 1972. január 24., hétfô Az egyik 16. századbeli szép kódex felütött lapján olvastam ezt a latin mondatot: Justus, si morte praeoccupatus fuerit, in refrigerio erit; senectus enim venerablis non est diuturna nec numero annorum computata,[2] amelyben meglepett, hogy az idô, élet hosszúságát összefüggésbe hozza a lélek tisztességével, a megbecsültséggel -- ami jó, az nem túl hosszú, unalmas, fárasztó! -- és a tisztes kornak semmi köze az évek számaihoz. Az elsô napon páter Krizosztomosz vezetett végig bennünket a kolostoron. Mindkét szemén alig lát. Ô a vendégpáter. Milyen kínlódás van sokszor az arcában! Milyen bizonytalanná válik az ember, ha nincs meg a rendes érzéki látásösszeköttetése a világgal! Jó tanulság lenne azoknak, akik azt állítják, hogy egyáltalán nem tudjuk megismerni a külsô világot, a dolgot önmagában. Miért oktalan az ember, míg mindene megvan, és miért lesz alázatos, egyszerű, belátó, amikor valaminek a szükségét érzi? P. Krizosztomosz mondta, hogy Haász István, a II. világháború magyar tábori püspöke az einsiedelni kórházban van betegen, és örülne, ha meglátogatnám. El is mentem úgy estefelé, szürkületben január 9-én, szombaton, mielôtt indultunk volna vissza Wilbe, haza. 1946-ban, amikor feketén jöttem át Svájcba Diepoldsau-nál, a régi Rajna-ágon, (majd megevett a félelem meg a szúnyogok) meglátogattam Ingenbohlban a nôvéreknél. Persze ô erre már nem emlékezett, mert nekem soha nem volt vele dolgom. Ezért nem is említettem neki. A kórház a század elején épülhetett, magas falakkal és a villany- meg víz- és fűtôberendezés csöveivel a falak és a padlómentén szembeötlôen. Ebben a környezetben, egy homályos betegszoba ablak és sarok közti székén ült az István püspök. Csak az emberség és a szeretet vitt hozzá. Lábai, felsô teste lesoványodott, csak a közepes pocakja remegett, amikor megeresztette öblös hangját, ami a régi. Nyolcvanhét éves, minduntalan elfelejti az imént mondottat. Mint felejtô és majdnem vak ember ül egy szoba sarkában olyan emberek között, akiknek fogalmuk sincs életérôl, hátterérôl, nyelvérôl, eltemetett álmairól. A soványság folytán arca, vonásai szép szélesen hosszúak, férfiasak lettek -- a kövérség nemcsak csúfít, de torzít is! --, és kifejezésmódjában, hanghordozásában van nemcsak püspöki, hanem egyenesen valami táblabírói. Olyan magyarsággal beszél, amilyennel odahaza már senki sem beszél. Szürke nadrág volt rajta, sárgásbarna pulóver, de a római gallér ott büszkélkedett a nagy püspökvörös elôke fölött. Többször magáról beszélvén a ,,püspökrôl'' és nem Haász Istvánról beszélt. (Az egyház szomorú gyakorlata, hogy a személyt, az embert elidegeníti önmagától egy címmel, egy ranggal vagy még ha egy természetfölötti hivatástudattal is. Minden rendszer örök kísértése és nehéz probléma.) Nemrég látogatta meg három magyar pap, de nem tudtam kivenni belôle, honnét és kik voltak. Kérdésemre azt válaszolta: (gyermekkorom óta nem hallottam a kifejezést) ,,Fiam, szentjánoskenyérért sem tudnám megmondani.'' Szentjánoskenyér volt a húszas években Felsôpatyon, a Rábamentén a csokoládé! Ahány kórházban volt, beleértve a jelenlegit is, ahány orvossal csak dolga volt és van --, az mind katonai, még itt Svájcban is. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A mennyországban biztos a katonai parancsnokot fogja keresni. Az orvosságai persze ,,amott az asztalon az iskátulában'' vannak, és a pocsék, állott vermut, amivel az asztalon álló flaskából kínált, csak ,,kadarka'' volt. Feltűnôen jól emlékezett szülôfalujára, annak plébánosára, jóbarátjára, Szűcs Gézára, a kisbéri ménesre, és leírta, hogy gyerekkorában csak messzirôl nézhette a szép lovakat, mert unos-untalan elzavarták ôket. Még majdnem keserűséggel beszélt a régi rendszer maradiságáról, osztályiságából fakadó embermegvetésérôl, ô, aki igen nagyra vitte abban a rendszerben. Az ember szíve gyerekmellben nehezen tud hazudni. Kicsit megrendülve hallgattam. A régi nótát sem felejtette el: a kommunizmus rosszaságát és az amerikai politika lehetetlen együgyűségét, de mindezt csak néhány szóban. Alighogy kinyitotta a száját errôl, szinte megakadt, mert öreges-beteges összeesettsége szinte hallhatóan megsúgta neki, hogy mindez számára jelentéktelen. Nem lehetett azonban sem buta ember, sem embertelen. Két példa rá. A katonaorvosok azt mondják, hogy ,,püspök úr, elvisszük mi még magát száz évig is.'' ,,Én meg azt mondom, ha Isten akarja, miért ne?'' Aztán mégis: ,,A legjobb lenne este szépen lefeküdni, elaludni, aludni'' (kezével, fejével mutatta mesterien az elnyugvást), ,,és reggel ... és reggel meg van halva!'' Úgy nézett az ágy vele szemben fekvô, a homálytól zavaros tömegére, mintha halottat látna benne, nem önmagát, hanem az imént leírt halottat. A saját személyérôl a harmadik személyre történt átváltás, ami a halálban a test és a lélek között végbemegy, utánozhatatlan, döbbenetes remekmű volt. Kint szürkülô sötétségben álltak a fák, lapultak Einsiedeln házfedelei, hellyel-közzel füsttel és köddel bevonva. Aztán elmondta, hogy az einsiedelni bencések fizetik a kórházi költségeket és minden kiadását. Hogy milyen alapon, nem tudtam meg tôle, és már nem volt idôm visszamenni a kolostorba. Mindenesetre, aki a hazájából elmenekül, az mindig valakinek a nyakára menekül. Folyton visszatért beszédébe szülôfaluja Kisbér. Egyik elsô kérdésemre még azt is mondta: -- Tudod, fiam, szép itt ez a Svájc, a hegyek, a népek, de Kisbér szebb volt ! -- Aztán hozzáfűzte: -- Kisbéren nem, de itt -- kinézett az ablak felé, és kezével lefelé mutatott -- még a föld is nehéz, húzza az embert lefelé! Ebben benne volt az elmúlt életnek a súlya, az öregség és halálközelség terhe, az idegen föld megemészthetetlen nyomatéka; a föld vagy és földdé leszel! Benne volt nemcsak Haász István, hanem minden kallódó, öreg, magyar menekült a négy égtájon. ======================================================================== 1972. június 25., vasárnap A bécsi Pázmáneum 410-es szobájában ülök. Ma reggel érkeztem, mert Mindszenty hívott, munkaerô hiányában legalább a nyári hónapokban segítsem ki. Nem nagy kedvvel jöttem, de az emberi ragaszkodás érzése parancsolta nekem, hogy jöjjek. Meddig maradok, nem tudom. Egy ember sem tudja elkerülni a neki szánt stációkat. 1937-ben arról volt szó Veszprémben, hogy a püspök jeles érettségim miatt vagy a Pázmáneumba küld vagy Innsbruckba, a Canisianumba. Egész nyáron nem értesítettek. Tűkön ültem, illetve egy fűrészbakon Felsôpatyon hátul az udvarban. Szeptember elsô napjaiban volt. Kisasszonyra be kellett vonulnom a veszprémi nagyszemináriumba. Ha Veszprémbe kell teológiát tanulnom, akkor inkább lelépek. Ha csak a Pázmáneumba küldenek, akkor nem szívesen, de megyek. Ha Innsbruckba küldenek, akkor gondolkodás nélkül megyek --, ezt gondoltam magamban. Milyen hivatás volt az enyém, amikor ilyen külsô szempontok szerint ítéltem, éreztem? Hogy ennek így kellett történi? Van-e a kezdet óta tiszta, világos, ideálisan érzett hivatás? Nem természetes-e visszariadni az áldozattól 17 éves fejjel? -- Mindenesetre beteljesült, amit annak idején éreztem: a Pázmáneumba jöttem, de nem szívesen, csak emberi becsületérzésbôl. {Kép} ,,Nem nagy kedvvel jöttem, de az emberi ragaszkodás érzése parancsolta nekem, hogy jöjjek.'' Msgr. Mészáros Tibor naplófüzetének 17. oldala Tegnap, 24-én este a zürichi állomáson: hogy megváltozott Svájc arculata az utóbbi 15 év alatt! Balkán lett! Tele van szerb, török, görög emberrel meg nyelvzavarral. Minden mocskos, poros, gondozatlan. A bécsi nyugati pályaudvar sokkal tisztább, gondozottabb, emberibb, egységesebb, nyugatibb! Egy lausanne-i házaspár, meg egy franciául beszélô úr aludtak velem egy fülkében. Reggel beszédbe elegyedtünk. A házaspár a műemlékeket gondozó szervezetek kongresszusára utazott Budapestre. A francia csak Magyarországra, látogatóba. Milyen várakozással néztek magyar tartózkodásuk elé? Mennyire másképp látják az emberek egy és ugyanazt, és mennyire máskép egy ember is ugyanazt különbözô idôkben és korokban? Ebben bent van ennek a világnak az örökös újdonsága, újsága és megfoghatatlansága! Mindaz, ami felé vágyódva néztek, az nekem régi, ismert, enyém. Nekik ismeretlen, új. Talán ez lenne az Élet legszebb gyümölcse, ha valaki képes lenne a világot, önmagát mindig új szemmel látni. Mindennap, minden órában. Vajon lehet-e ezt hit nélkül? Bécsben kiszálltam. A város ünnepelt vasárnapi fényben. Milyen szép város Bécs, különösen forgalom nélkül. A szép császári-barokk gondos építészet körvonalai úgy fogóztak egymásba, mint illedelmes, ünnepi szerelmesek. A Bryckta [?] nevű sofôr nevetve mondta: ,,Es beginnt die grosse Ruhe!'' -- a szünidôre vagy kiruccanásra célzott. A Pázmáneumban itt voltak gróf Zichy-Cikány, közgazdászprofesszor az USA-ban, Király Kelemen OFM Michiganból, a két Vecsey -- József és Lajos -- Svájcból, Andrea és Natália testvérek a Szociális Testvérektôl. Natália ideiglenesen, Andreának ez az állomáshelye. Mindszenty jól néz ki, friss, beszédes. A Pázmáneum komor, különösen a kertje. Tíz fa teljesen árnyékba borítja, és minden öreg, mohás, nedves. Temetôi hangulat van benne. Egy vén lim-lommal telített kuglizó áll a nyugati fal mellett: ide is átültették a magyar falu vasárnapi, unalmas, együgyű szórakozását és játékát. Majdnem rosszul lettem, amikor megpillantottam. Kuglibabák állogatásával kínoztak egész gyerekkoromban. A szívem vérzett a felsôpatyi vendéglôben, amikor délutánonként 2-7-ig a vendégek kedvéért babát állogattam, golyókat szórtam vissza a lecsúszóba, és a fejem fölött ragyogott a Dunántúl napja, a világ tele volt fénnyel, meleggel, növéssel, és én halott fababákat rakosgattam. Mindszenty szívesen fogadott. Konkrét munkaföltételekrôl szó sincs egyelôre, de majd meglátjuk. -- Rosszul, idegenül érzem magamat. Remélek. {Kép} Az 1971. október 23-a óta bécsi emigrációban élô Mindszenty bíboros levélben kérte Msgr.Mészáros Tibor segítségét. ======================================================================== 1972. június 26., hétfô Aránylag nyugodt nap. Mr. Serrou[?], a Paris-Match ,,püspöke'' volt bent tolmáccsal a bíborosnál hosszú ideig. Kijövet belém kapaszkodtak. Holnap ebédre akarnak hívni. Érdekes volt a megjegyzése, hogy ,,a bíboros még olyan politikai témákról is beszélt, amirôl nem kérdezték.'' Kijelentése szerint a Trianon létrejöttérôl beszélt hihetetlen részletességgel. Ravasz újságíró. A siker és a hatásosság embere. Különben tömegével kap a bíboros postát integrista-tradicionalista személyektôl. Vecsey mondta, hogy a bíboros annyi idôt vesztett tatárral-törökkel (= magyar történelmi témákkal), hogy a közelmúlt emlékirataival még sehol sincs. 1972 június vége van, és a világ minden nap várja 1971 október vége óta a memoárok megjelenését. Dr. Vecsey József, akinek a testvére, Lajos is itt van Svájcból egypár napig, mintha a hatalom emberének látszana. Gyula nevű testvérük civil, míg Lajos nála idôsebb és pap, vezeti a svájci nyomdájukat. Sokszor nehéz kiigazodni rajta. Nem mélyed bele a problémákba, legalábbis a kicsinyekbe nem. Elônyére legyen mondva. Ha valamit kezébe vesz, akkor elôször úgy össze-vissza tétlenkedik, habozik, óvatos. Majd meglátjuk. Bizalommal vagyok iránta. ======================================================================== 1972. június 27., kedd Ma van szentelési évfordulóm: 29. Nem miséztem. Este akartam, de nem találtam bort a kápolnában. Kicsit szégyellem, bár erôsen gondoltam, amint ott feküdtem a sioni székesegyház kövén, és fönt fújták a Mindenszentek litániáját. Égtem az elhatározás súlyától. Minden volt bennem, csak a polgári értelemben vett boldogság nem. Délben a Hotel de France-ban Mr. Serrouval és bolgár származású tolmácsával, Siljanoff[?] Jevgenij-vel ebédeltem. Kifaggattak Mindszentyrôl és a magyar sorsról. Érdekes, hogy mennyire nem érti a francia a magyar képes beszédét. Alig lehet lefordítani. A nyelv világválasztó. Serrou ki akarta venni a bíborosból, hogy mit is érzett az egyedüllétben 15 évig az amerikai követségen. Mindszenty mindig kitért, és külsô tényekre fordította a beszédjét. Megállapítottuk, hogy nincs neki modern értelembe vett paysage interieur-je, belsô lelki tája. Kifelé fordult ember. Csodálkoztak, hogy mennyire összeforrott nemzeti faji-vallási öntudata. Ez mind egy egység nála. Serrou elsôrangúan megfigyelte, hogyan keres a tekintete, aztán a keresett birtokában hogyan kitüzesedik a pillantása, és néha mennyire a végtelenben van! A bíboros finoman kérdezte, hogy hol van a reverendám. -- 1948 óta nem viseltem -- feleltem. -- Hát azért mégis kell! -- mondta ô. -- Svájcban -- mondom -- egyáltalán nem viselnek. Erre rám néz, és azt mondja: -- De ez itt magyar Egyház! -- finoman, erôsen, ellenállhatatlanul. Egypárszor nagyon élesen elítélte a Habsburgok politikáját Magyarországon. Ma Hlinka kálváriáját mondta el az asztalnál meg Radics lelövését, Fiume lefoglalását a jugók által -- 0.8 % szerb lakosság ténye alapján. ======================================================================== 1972. július 3., hétfô Nehezemre esik mindennap írnom ebbe a naplóba, pedig csak így lehetne magamat és azt, amit érdemes lenne leírni, ráncbaszedni. Mindszenty sokrétű jellem. Néha egészen anyailag gyengéd. Palágyi Natália és Andrea testvérek elutaztak Salzburg és környékére vasárnap a Svájcba induló Vecsey Jóskával. Egyedül maradtam itthon a bíborossal. A két testvér elôreláthatólag késôn fog megérkezni. Vacsora után Mindszenty figyelmeztet, hogy el ne feledjek a konyhán szólni: valami étellel várják ôket. Tegnap, szintén vasárnap a kertbôl följövet egy asszony tart vissza, és szólít meg a házba vezetô lépcsôkön, szeretne velem beszélni. Navratil[?] Ákos, egyik rokona Németországból hazafelé megy, és nincs pénze. Idôszűke miatt kezébe nyomom a 300 Schillinget, de elôször fölkísértem Mindszentyt, hogy ne legyen jelen a beszédnél. Csak annyit hallott, hogy az asszony beszélni akart velem, de folytatta az útját. A kertbe való visszatérésem, tárgyalás, pénzátadás után be kell mennem valamiért hozzá. Megkérdezi: ,,Mit akart az asszony?'' (Háttal volt, mikor az asszony megszólított, de mindent hallott, és magában jegyzett: nagyon jó füle van!) Mondom, hogy mit akart. Szinte egymás tekintetébôl olvastuk ki, hogy jobb volt hosszú ellenôrzés, utánajárás helyett hinni, amit az asszony mondott. Aztán úgy félénken, finoman, de lágyan megjegyzi: van ám pénz, és kérjem meg az Andrea testvértôl. Ô a pénztáros. Nem szereti a beszédet, amelynek még ha szellemes is, nincs teteje. Mindennek kereknek, reálisnak, valamiképpen elôreláthatóan kivitelezhetônek kell lennie. Ki nem állhatja, ha valaki a szavakat ki nem ejtve -- magyarul meg nem rágva -- beszél. -- Gianone Egon rektor kedvességbôl beszél-cseveg, anekdotákat mond, élénkíteni akar. Mindszenty az embert keresi benne, de irtózatos akaraterôvel szűr le mindent magában. Mindszenty ismeri önmagát: tudja, hol kezdôdnek az elvek -- ott nem enged -- és tudja, hogy mélyen szántanak bennünk a szimpátiák, a rokon- és ellenérzések. Ott elhallgattatja bensejét- önmagát. A leggyatrább, a legügyefogyottabb kezdeményezést, ha az jó önmagában, és jóra irányul, elfogadja, pártfogolja, tovább ösztönzi még annak árán is, hogy önmaga gyatrának és ügyefogyottnak látszik. Hihetetlen finom lázmérôje van a jó és a rossz irányában. Nem az embert ismeri, hanem a jót és a rosszat az emberben. Ez különbség. Az Isten megalázta, de ô nem akarja viszontmegalázni az Istent. Ma a Bölcsesség könyvé-bôl volt a Szentlecke: Deus non laetatur in perditione vivorum...[3] Reggelinél mondom, hogy a modern ember mennyire természetesen, szinte kéjelegve veszi, hogy a halál, a pusztulás törvénye természetes. Erre a prímás megjegyzi: -- A mai ember szívesen veszi Istent a szájára, ha Ôt kárpálhatja, Istennek a kárára. Ma délután jött váratlanul Kôszegi Iván csökölyi esperes-plébános és Németh László sokkal fiatalabb novai káplán. Fiat 500-ason Londonba mennek. A szemben fekvô szemináriumban szálltak meg, és átjöttek Mindszentyhez. A portáról telefonáltak. Iván, akivel a gimnázium padjaiban ültem együtt, összetévesztette hangomat a Mindszentyével a telefonban. Jó jel! Vagy rossz? Csökölyön, 2000-es falu, mikor legutóbb Lékai püspök lent volt, alig találtak egy 4 gyermekes nagy családot. A cigányoknak 15-17 gyerekük van. A legújabb érv a hitoktatás ellen: az okos gyereknek annyit kell tanulni, hogy nem marad ideje hittanra. Csak a butáknak van, akik másra úgysem képesek. Itt volt Marosi László, a Szolgálat szerkesztôje. Szervezi a szeptemberi máriacelli zarándoklatot. Közvetít László püspök (Kismarton) és a bíboros között, de nem azon veszekszenek amin látszólag veszekszenek, hanem a vatikáni, békepapi vonalon, amely a lényeges dolgok megemlítése, kiélezése nélkül -- mézesbögre vallásosságot és sekrestyésszagú hitet hirdet anélkül, hogy valamit követelne. Mennyire elfordul az ember attól, aki vagy ami semmit sem követel tôle! ======================================================================== 1972. július 4., kedd Istenem, adj erôt és emlékezetet, hogy amit hallottam, úgy írjam le, ahogy hallottam. Alig 20 perce zajlott le ez a beszélgetés vacsora közben és utána. Nem is tudom, hogy jött rá a szó. De mindegy! Találják ki mások az éveket meg a hónapokat, nekem elég az, amit hallottam: Stepinac bíboros jóval, mielôtt 1971 végén Mindszenty kijött volna, megüzente egy újságíróval, aki egy vasárnapi mise alkalmával, míg Mindszenty vetkôzött mise után, sietve, félve átadta Stepinac üzenetét: ,,Mindszenty ne menjen bele semmiféle olyan megoldásba, amelynek folyamányaképpen hazainternálnák szülôfalujába, Csehimindszentre. Tönkreteszik az otthoni légkört, még jobban ki lesz szolgáltatva nekik, mint akár a börtönben, akár az amerikai követségen. Stepinac nôvérének a fiát, akkor katonaköteleset, három napra elvitték a kaszárnyába és három napon belül mint megôrültet engedték haza. Ki tudja, mi történt vele.'' -- Nekem két nôvérem van otthon -- mondta Mindszenty bíboros. -- Egyiknek három gyereke van, a másiknak is vannak fiai, bár nem nôsek, de Stepinac tanácsa után haza nem mehettem. Nekem mindig azt mondták, hogy az amerikai követségen addig maradhatok, amíg tetszik, de ha a vendéglátó mindent föléget a vendég elôtt, az tovább nem maradhat. A követ június végén, 1971-ben elment vakációra, és Washingtonban július végén 71-ben az összegyűlt magyaroknak, értelmiségieknek azt mondta, hogy a bíboros addig maradhat, ameddig akar, hogy ezzel hiú reményekbe ringassa ôket. Pedig már minden el volt döntve. Az utcára csak azért nem mentem ki, hogy Kádárék lefoghassanak, mert ha Európa lenyelte Stepinac esetét, az enyémet is nyugodtan lenyelte volna, és Kádár volt annyira okos, hogy tizenhat detektívvel a hátamon Csehimindszenten, a szülôfalumban tett volna engem ártalmatlanná, tehetetlenné és hitelt vesztetté. Erre nem vállalkozhattam. Azt tudtam, hogy Kádárék engem megint börtönbe nem visznek. Az amerikaiak engem nem akartak, bár én a kezdet kezdetén sem akartam az amerikai követségre menni. A parlamentbôl akartam Budára az Úri utcai házamba hazamenni, mikor hallottam az oroszok támadását. Turchányi Egont akkor leküldtem, hogy hozza az autómat. Ô az autómat nem találta. Hová lett, nem tudom. Erre még egyszer leküldtem, hogy nézze meg, nem mehetnék-e át az Erzsébet- hídon. Ott hídszéltôl hídszélig jöttek az oroszok. Akkor azt mondtam neki, hogy menjünk a legközelebbi követségre -- fogalmam sem volt, hogy az az amerikai lesz! -- és így kerültem oda. Nem akartam magamat Tildy Zoltánékkal meg Vas Zoltánékkal, meg hasonlókkal elfogatni, mert azokkal én egy követ sosem fújtam. Így kerültem az amerikaiakhoz. Ha azonban engem ki is tettek, meg 15 évig náluk is voltam, az sem volt ingyen, mert 1956-ban, amikor úgy levetkôztek a nemzet elôtt, sok elégedetlenséget, a saját árulásuk szégyenét levezethették, takarhatták az én vendégségemmel. Tehát jól jöttem nekik. Tôke voltam a kezükben. Azt sem tehettem meg, hogy leleplezzem ôket, még 1971-ben sem, mert ezzel magam alatt vágtam volna a fát, még jobban szítottam volna ellenük a nemzet gyűlöletét, és a végén rajtuk keresztül a szabadkôművességét, amely nem felejt, és nem bocsát. Különösen a magyarokkal szemben, még jobban kitöltötte volna a bosszúját. Amerika nélkül nem lenne Szovjetunió, szabadkôművesség nélkül nem lenne marxista kommunizmus. Minden mondatában nem önmagát nézte, hanem az egyházat és a nemzetet. Tehát a híres kifejezés, hogy kijött, és ez ,,életem legnagyobb keresztje'', ez vág a Vatikán felé is meg Amerika felé is. (Állítólag Varga Béla az USA-ból a Vatikánba járt Mindszenty kijövetele elôtt jóval, és sürgette Mindszenty kihozatalát.) Rettenetes megindultsággal mondta mindezt, és látni lehetett megindultságán, hogy nem a fizikai szenvedések, az évek a börtönben fáj neki, hanem a szándék és eltökéltség, hogy tönkretegyék erkölcsi hitelét. Hihetetlen szenvedés lehet ez egy ilyen ártatlan, integer embernek. {Kép} Szentmise a bécsi Pázmáneum kápolnájában. A bíborosnak Mészáros Tibor asszisztál. ======================================================================== 1972. július 15., szombat Kis lapokra géppel írt szöveg július 24-ig bezárólag. Múlnak a napok, és az ember nem ír semmit. Végre az irodában külre egy kis rendet csináltam, de az embernek az az érzése, hogy az élet apró-cseprô dolgaiban rendet tenni szinte lehetetlen. Nevek, események, könyörgések, javaslatok és így tovább. Mindez olyan, mint a tenger kiöntött árja és örök hullámzása. Mind egyforma és mind különbözô. Július 15-én csak ketten voltunk a bíborossal vacsoránál. Lassan megeredt a beszédje. Péter Gáborról beszélt, aki kihallgatása idején, az Andrássy út 60 alatt parancsnok volt. Alacsony, félszeg szabólegény kinézése volt. Nagyon undorodhatott tôle fizikailag is. Az arcán látszott szinte az egész, a Péter Gábor miatti és érte való szenvedés: mintha azt mondta volna, hogyan is lehetnek ilyen emberek a világon? Aztán valamikor, elítélése után bejött hozzá a cellába ez a Péter Gábor. Hosszan, nekikerítve beszélt, és nagy megkörnyékezéssel mondta ki, szinte vonakodva, hogy azért három-négyezer dollárért, amit az amerikai ismerôseitôl összeszedne, a kormány csak kiengedné Amerikába. Az egész azonban csaknem monológ volt, mert a prímás nem szólt közbe. Kádár, a mai miniszterelnök, illetve párttitkár volt az, akit Rákosi annak idején elküldött Rajk belügyminiszterhez, -- aki már lefogva volt és vallatták -- , hogy Rajknak most kell megmutatni a párthoz való hűségét, és mindent be kell vallania. Utána azután, ha elítélték, kiküldik egy ideig a Krimbe üdülni, de visszajöhet és egy idô múlva jó állást kap Magyarországon. Egy nap nem volt ébresztô a börtönben. Megkérdezte az ôrt, hogy miért nincs? Egyébként a jóindulatúbbak csak atyámnak szólították. Az ôr azt mondta, hogy ma reggel akasztás van. A prímás fölállt valamilyen alkalmatosságra, és látta messzirôl a bitófát, a nagy ünnepélyességet, a kivonult ,,ünneplôket'' és az egész kivégzést. Csak annyit hallott, hogy az akasztandó, mielôtt a hurkot a nyakára tették, irtózatosan ordított az ünnepélyesen megjelentek felé. Hogy Rajk volt-e, nem tudja. Mindenesetre Rajk azt ordította az akasztásán megjelent kommunista fejesek felé: ,,Gazemberek, nem ezt ígértétek!'' Utána húzták föl. Felsôpatyi káplán korában, sok esô lévén, esernyô alatt járt át Patyról Jákfára misézni. A Mészáros-házra nem emlékezik a két falu között, pedig ott ment el elôtte. Meghívták Sárvárra a plébániára, mert valami Szinek missziós atya tartott elôadást. Ebéd alatt a Szinek mellett ült, és a Szinek csak azt mondogatta mindig magában: ,,Szegény Szinek! Szegény Szinek!'' Ezen az önsajnálkozáson jót mulatott. Beleértette és belehangsúlyozta az egész emberi nyomorúság önsajnálkozását, amiben mindig van valami mély humor is. Legát volt az elôdje a zalaegerszegi plébánián, aki nyugalomba ment. Rövid idô után megbánta, és az egészet vissza akarta csinálni. Nem sikerült neki. Egyébként a Legátnak a káplánja volt Geisslinger felsôpatyi plébános, aki valószínűleg engem is keresztelt. Legát Körmendrôl el akart menni barátjához Rábagyarmatra, aki ott a plébános volt. Írt neki egy lapot, amelyen ez állt: ,,Holnapután jövök, de okvetlen''. Az okvetlen szót kétszer aláhúzta. Hirtelen meghalt. A rábagyarmati plébános az említett napon a temetésére ment. Az amerikai követségre egy városi ferences atya járt be gyóntatni. Mikor az meghalt, nem jött senki, mert a ferences házfônök engedélyt kért erre az Állami Egyházügyi Hivataltól, és azok nem engedték meg. Mindig pénzt küldött ki a szegényeknek, különösen Fábiánnak, volt aulistájának Esztergomba, aki a Mátyás-templomban volt plébános. Nagyon jó véleménye volt Fábiánról. Néha forintjai voltak, néha dollárjai, mert Amerikából intenciókat kapott. Bizalmasa volt ebben az ügyben Papendorp követségi ember, aki katolikus, és akinek családja volt. Egyszer összegyűlt neki 14.000 forintja. Papendorp megijedt. Azt mondta, hogy megkérdezi a követet, Hillenbrandot. Ez megtagadta. Erre Mindszenty megüzente neki, hogy akkor ô a 14.000 forintot meggyújtja. Hillenbrand megijedt, és megengedte a kiküldést. Sietett kiküldeni ilyen célra a pénzeket, mert ha meghalt volna, az egészet a Kádár örökli. Saját szavai. Amikor a délutáni séta közben a vatikáni, lehetetlen diplomáciára kerül szó, különösen Casaroli-Benelli-féle vonalra, akkor csak hallgat. Elnyomja magában azokat az érzéseket, amelyek belsô világát megmérgezhetnék. Nem igaz azonban, hogy nem látja, hogy kik voltak a Habsburgok. Nagyon tudja. Beszél róla. A török idô alatti fôvezérekbôl, összesen kilencvenheten voltak, csak hét volt olyan, amelynek megvolt emberi és képességi kvalitása, hogy fôvezér legyen. Igen sokszor beszél a császárok bűneirôl. Szeme elôtt lebeg azonban mindig az egész nemzet sorsa és a katolikus hitnek a java. Soha, mióta itt vagyok, nem hallottam, hogy kikelt volna, elítélte volna az erdélyi protestáns fejedelmeket. Ha tette, csak tényekre támaszkodott. Kármán nevű újságíró és felesége kétszer csapták be, hamisan visszaadva interjúját. A második interjúnál az asszony nem mert eljönni, csak a férfi, aki az anyósát hozta faltörô kosnak, hogy egyáltalán bejuthasson valami áldáskérés címén. Mikor Vecsey jelentette neki, hogy Kármán itt van az anyósával, csak annyit mondott: -- Ez jó ember lehet, ha az anyósát is hozza. Mindszenty megtagadta az interjút, ami annak ellenére hamis állításokkal megjelent. A napokban a sétán a mai demokrata irányzatról beszéltünk: egyházban, világban. Mikor fölértünk a szobába, lassan, keményen a szemembe nézett és azt mondta: ,,Sohasem a tömegek döntôk, hanem az egyének. Amit azok látnak és megvalósítanak, az megtörténik.'' -- Sok minden jutott ezzel kapcsolatban eszembe, de késôn van, fáradt vagyok, talán majd máskor. ======================================================================== 1972. július 24., hétfô Tegnap, vasárnap Vecsey József elment a két szociális testvérrel, Natáliával és Andreával -- akik egyben Palágyi nôvérek is -- kirándulni. Valahova Máriacellbe mentek, mert Natáliának ez volt az utolsó vasárnapja Európában. Ezen a héten megy vissza Buffalóba, a rendházukba. Délben csak a prímással voltam és Vecsey Lajossal, a József testvérével, aki itt van ismét három hétre a kéziratok olvasására. Hogy mi a benyomásom ezekrôl a személyekrôl, erre talán majd máskor kerül sor. A prímás az ebédnél elég beszédes volt. Visszatért arra az idôre, amikor 1917-tôl kezdve másfél évig Felsôpatyon, a szülôfalumban káplán volt. Persze, mint káplánnak a filia ellátása is feladata volt. Ez a filia, Kövesd és Jákfalva, majdnem egybeépült falvak voltak. Akkor persze még nem, csak az én idômben, késôbb, a húszas-harmincas években. A régi jó (rossz, -- ezt én mondom! MT) szokás szerint a káplán, ha hitoktatásra ment, mindig egy ottani családnál evett. Ezek Kiss Sándorék voltak. Minden ebédidô alatt átjött ezekhez a Kiss Sándorékhoz egy bizonyos Gálos nevű, szintén nemesi származású, 70 és 80 év közötti paraszt ember, aki süket volt. Azelôtt a káplán mindig Gáloséknál evett. Gálos azonban nem volt vallásos. Süket emberek szeretnek beszélni, és így Gálos is folyton beszélt. Megjegyzendô, hogy érettségizett ember volt, és valamikor Baltaváron volt postamester. Kijárt neki a Domine respectabilis cím, tanultsága és korábbi állása miatt. Azonban mindig ugyanazt mondta, éspedig egy inga pendelórának a ketyegését ott a postahivatalban. A Kiss Sándorék már egészen türelmetlenek voltak a Gálos megjelenése miatt, de Mindszenty csak hallgatta mindennap ugyanazt a históriát. Böjtben aztán Mindszenty is megjelent Gáloséknál, és azt mondta Gálos feleségének, hogy készítsen elô egy asztalt feszülettel, meg gyertyával. -- Mit akar? -- kérdezte az asszony. -- Meg akarom gyóntatni és áldoztatni. -- felelte Mindszenty. -- Hát akkor összeveszik majd vele -- mondta az asszony, de Mindszenty csak meghagyta, hogy minden ellenkezô várakozás ellenére készítsen mindent el szépen. Mindszenty megérkezett. Gálos vonakodott, de Mindszenty azt mondta neki: -- Én a Domine respectabilist számtalanszor meghallgattam, most itt a sor, hogy ô is meghallgasson engem. Vonakodott, de ráállt. Nem gyónt házasságkötése óta. Mindszenty nem akarta, hogy letérdeljen, de az öregúr letérdelt, és alig kezdte el mondani, hogy mi is volt az élete, kezdtek jönni a könnyei. Mikor megjött 1919 májusában az elsô fogságából Szombathelyrôl Zalaegerszegre, ott találta az asztalán a sürgönyt, amelyben a Gálosék hívták ôt Jákfára eltemetni Gálos Domine respectabilist. Ez volt az eset Bôdy Zoltán zalaegerszegi alispánnal is. 1945-ben hazajôvén Sopronkôhidáról találta meg postájában a temetésre hívó sürgönyt. A sürgöny úgy 1945 elejérôl származott. Ma, július 24-én, hatan voltunk az asztalnál. A prímás, a két Vecsey, Adám, egy európai lelkész meg én. Valahogy elmondtam neki azt a jelenetet, hogy 1944 nyarán, amikor a veszprémi birtok körüli huzavona ment Czapik egri érsekkel, ott ültek az asztalánál a VKM[4] II. osztályának a megbízottjai -- az egyiket Pfisternek hívták, a másiknak valami bolgár neve volt --, és ezeket ô mindig ,,böködte'' a birtokátadás elhúzása miatt. Eközben mondta keserű gúnnyal, hogy ,,Csúnya dolog, amikor a cigányok uraskodnak, az urak meg ciánykodnak.'' Mindenki derült, de láttam, hogy valamit mondani készült. Neki is kezdett e mondás hiteles történetének: Zalaegerszegen -- úgy látszik -- a maga alapos módján, meg hittel hívén a szentségekben, a házasságéban is, nekilátott az ott lakó cigányok vadházasságának rendezéséhez. Persze a maga módján sose kezdi a kis emberrel, mert szent meggyôzôdése, hogy fejétôl büdösödik a hal, és nincs javulás anélkül, hogy a parancsoló meg hatalomban levô meg ne javulna. Elment a vajdához, valami Bozsoki nevűhöz. Annak példálódzott, és az elmondta neki, hogy annak idején, amikor behozták a polgári házasságot, a vajda azt mondta a Szelenczéjének: ,,Próbáljuk meg ezt a Wekerlét!'' Mindszenty utánanézett, és így is volt, a polgári házasságuk rendben volt. Mindszenty erre azt mondta neki, hogy most az Istennel is rendbe kell jönni a Wekerle után, és behívatta magához a vajdát a Szelenczéjével együtt. A Szelencze igen borús szemeket vetett Mindszentyre, és azt mondta neki, hogy jobb lenne, ha az apát úr az úri nagyságák után nézne, mert ô, Szelencze, eskü nélkül is megtartotta a hűséget a vajdának, de azok meg esküvel se tartják meg, ,,mert szomorú dolog, amikor a cigányok uraskodnak, az urak meg cigánykodnak!'' -- fűzte hozzá Szelencze. Aztán azért megvolt az esküvô, de amikor elmentek, Mindszenty nekik adatta az aznapi húsadagot a konyháról, hogy azt tegyék bele az esküvôi ebédbe. -- Persze nem szándék nélkül csináltam -- fűzte hozzá a prímás. -- Nemsokára vissza is jött a vajda, és azt mondta: -- Apát úr! Ezután minden cigányházasság rendbegyün! Mikor arról volt szó, hogy a második vatikáni zsinat az öregeket félretolta, a 75 éveseknek le kell mondaniuk, és a 80 éves bíborosok nem választhatnak pápát, azt mondta: -- Ez nem nyerte meg annyira a fiatalokat, mint az öregeket megbokrosította -- és roppant jót nevetett. Ilyenkor mindig rám néz, mert szereti, ha a humorban a tekintetünk találkozik. Amire elszánta magát, abban van valami hajthatatlanság. Ragaszkodik az okaihoz, amiért valamit elhatározott, és nem szívesen enged egy olyan tekli-meklizô alkudozásnak. Megemlítettem elôtte, hogy Rómában talán szívesebben vennék, ha franciául és nem latinul írnánk. Erre azt mondta: -- Ha tudnék is franciául, akkor is latinul írnék, mert ragaszkodom a egyház hivatalos nyelvéhez. Határozottság ül ki az arcára, minden mozdulatára. Nem volt soha lágy meghallgatója az embernek. Talán ezért is nincs igazi emberi, közeli barátja. A barátsághoz engedékenység kell. ======================================================================== 1973. szeptember 18., kedd A kanadai út -- 1973. szeptember 18 -- október 3. Magnetofonba diktált szöveg. -- Hangszalagról gépelte Farkas Margit. A kanadai út leírásának bevezetéseképpen szeretnék néhány megjegyzést tenni. 1972. június vége óta intézem a bíboros levelezését, írom a válaszokat. Betekintést nyertem az embereknek abba a körébe, amely érdeklôdik, sôt lelkesedik az olyan kiemelkedô vallásos és nemzeti érzésű férfiak iránt, mint amilyen a bíboros prímás. Minden, ami valakivel történik, és minden, amit átél, vagy amire reagál, az értékmérôje is az embernek. Megmutatja, hogy kicsoda. A levelezésbôl láttam, hogy az emberek jelentôs része józan érdeklôdésbôl ír, fordul a prímáshoz, mint a magyarság lelki és nemzeti vezetôjéhez, vagy legalábbis mint olyanhoz, akiben ilyent szeretne látni. Kisebb részük megérti az ô életének a drámaiságát, a vele történteknek a mai és a történelmi jelentôségét, de többen vannak az olyanok, akiket akár az emigráció, akár az állandó lelki válságuk kizökkentett egyensúlyukból, és ezek elárasztják a levelek, a javaslatok, a tervek, a fölmagasztalások és más szélsôséges érzéseket tartalmazó írások tömegével. Valószínű ez az élet, errôl nem lehet tenni. És levelezés közben, amely Amerikával is folyt, kellett a prímásnak elhatároznia, megy-e Amerikába, vagy sem. Gyakorlatilag egy egész év telt el, amíg eldöntötte. De e döntés létrejöttének több szakasza volt. Még a fatimai útra elkísért bennünket Dengl Miklós, a Magyar Katolikusok Vasárnapjá-nak szerkesztôje. Ôvele abban állapodtunk meg, hogy az idén tavasszal, mint 1973-ban, a prímás végigjárja az észak- amerikai magyar egyházközségeket. Ôt bíztuk meg, hogy alakítsanak egy központi bizottságot, amely megszervezi az egyes nagyobb magyar települések programját. Ez meg is történt. Bár nehezen, de elkezdôdtek a készülôdések. És az is igaz, hogy az észak-amerikai püspöki kar csak nagyon nehezen mozdult. A püspökkari konferencia elnöke, Krol philadelphiai bíboros magáévá tette az amerikai katolikus ligának a meghívását. A liga fônöke, Msgr. Szabó, viszont csak báb volt a világi titkár, Tarnóczy Ádám kezében. Ô talán zsidó származásánál fogva -- amint hallottam -- nem mindig a közösséget szolgálta a Magyar Katolikus Liga révén, hanem saját összeköttetéseit nézte, és így vált nagy emberré a New York-i eredetű szervezetek labirintusában. Lényeg az, hogy senki nem tudta ôt helyzetébôl kimozdítani, és néhány magyar papot kivéve, senki hallani sem akart a Magyar Katolikus Ligáról és Tarnóczy Ádámról. Mindezek ellenére nem lévén más lehetôségünk, Szabó prelátust jelölte ki prímásunk az út megszervezésére. De úgy látszik, annyira bizonytalan volt a tervezés, hogy végeredményben komoly elôkészületrôl szó sem lehetett. E nagy bizonytalankodásban következett el a második szakasz. Az egész amerikai-kanadai utat a prímás visszamondta. Erre jött aztán a reakció, amely tudatta, hogy Kanadában a torontói jezsuita atyák, akik a magyar plébániákat vezetik, nagyon szépen haladnak az elôkészületekkel egész Kanada területén a prímás fogadására. Kelet-Amerikában, New Brunswickban pedig Füzér Julián, az ottani magyar Szent László egyházközségnek a papja mozgolódott, miután már elôbb elkezdte az ottani magyar templomnak az építését. Az egyházközség családjai, hívei csak felerészben magyarok, felerészben más származású angolok, vagy kisebbségiek, akik nem magyarul beszélnek. Füzér Julián ott kezdte el építeni az új templomot, a régit majdnem egészen lerombolták. Ennek a fölszentelésére már annyira elôkészültek, a prímás nevét is belevonva, hogy visszamondani nem lehetett. Így született meg a terv. Az eddigieket mindig azzal az indoklással mondták le, hogy a prímás minél elôbb szeretné kiadni az emlékiratait, és azért nem tud menni, vagy azért rövidíti le ott tartózkodását. Most a végleges döntés úgy szólt, hogy szeptember végén végiglátogatja egész Kanadát, ahol -- mint mondtam -- a torontói jezsuiták szervezték a látogatást. Onnan három napra átmegy New Brunswickba fölszentelni a magyar templomot. A megérkezés estéjén Cook Terence New York-i bíborosnak lesz a vendége. Egyúttal megmondta a prímás azt is, hogy ez nem az amerikai útja, ez csak rövid leszállás Amerika területére. Az amerikai útra majd egy következô alkalommal indul el. Így történt aztán, hogy ilyen elôkészület után, miután a kanadai püspökök mind egytôl-egyig meghívták, és Amerikából is sok helyrôl kapott meghívást, elhalasztotta, illetve ezt a meghívást kiterjesztette az elkövetkezô nagy amerikai útjára. Így kerültünk abba a helyzetbe, hogy Mindszenty József bíboros prímás Msgr. Ispánki Béla, angliai fôlelkész kíséretében -- aki Angliában száll majd a repülôgépre -- és az én kíséretemben elindultunk az Új Világ felé. A bíboros prímást ketten kísértük. Amikor fölszálltunk itt Bécsben szeptember 18-án, kedden reggel a repülôgépre, hogy Londonba repüljünk, az úton a következô gondolatok jutottak eszembe: Csak kevés embernek adatik meg a történelemben, hogy huszonhét év után visszatérhessen oda, ahol huszonhét évvel ezelôtt volt, beszélt, tanúságot tett. A bíboros prímás ugyanis 1947-ben -- letartóztatása elôtt -- részt vett az ottawai Mária-kongresszuson. Csak kevés embernek adatik meg, hogy ebben a huszonöt évi távollétben annyi mindenen menjen keresztül. Megvívja a maga egyéni és egyházának, nemzetének a harcát, tanúságot tehessen, elítéljék, szenvedjen, saját hazájában és népe körében önkéntes száműzetésbe kényszerüljön az amerikai követségen tizenöt éven át, és hogy huszonöt év múlva visszatérjen ugyanabba a Kanadába, ahol 1947-ben járt. Ott ne kelljen neki semmit se visszavonnia, semmit se megváltoztatnia, magyarázkodnia, hanem ugyanott veheti föl tanúságtételének fonalát, ahol a kommunista párt, a moszkvai uralkodók és a magyar kommunisták huszonhét évvel ezelôtt elvágták. Nagy dolog ez! Amint autóval mentünk ki a repülôtérre, az elsô ôszi köd rátelepedett Bécs városára gyönyörű napsugaras hetek után. Akkor jutott mindez eszembe, és elgondolkodtam az emberi sorsokon. De még elôtte a reggelinél, amit sietve fogyasztottunk el, kalácsot tettek az asztalra, finom fehér kalácsot, és erre azt mondta a bíboros úr: -- Nini, ha nincs is kitoló fánk, de van kitoló kalács! Én még nem ismertem ezt a kifejezést. Akkor elmondta, hogy amikor valahol vendégség vagy lakodalom van, és egész éjjel mulattak, táncoltak, akkor a gazdasszony az ünnepség vége felé behozza a fánkot, hogy megkínálja a vendégeket, ezt a fánkot hívják kitoló fánknak, mert ,,kitolja'', távozásra szólítja fel a vendégeket. És hiába éneklik, mint a Hegyháton is tették a vendégek, hogy ,,Nem, nem nem, nem megyünk mi innen el'', mert felhangzik a gazdasszony hangja: -- Mindjárt hozzák a kitoló fánkot! A reggelinek vége lett, vettük a kabátunkat, a csomagokat. A nôvérek, Laura, Kolumba és Andrea testvérek, meg Vecsey titkár lekísértek a lépcsôn. A prímás kilépett az ajtón, és feléjük fordulva, mosolyogva azt mondta: -- Tűzre, vízre vigyázzatok ! Bécs és London között a kontinenst köd borította. Mellém került egy beszédes skót nagymama, 70 és 80 között lehetett, akinek beszélhetnékje volt. Az ember találgathatta, hogy megnyugvást keres-e, önmegnyugtatást, vagy félelmét hessegeti el. Beszéde valami menekülés féle lehetett. Glasgowból való volt. Olyan glasgowiakról beszélt minden bevezetés nélkül, akikrôl sohasem hallottam, s mintha én is régóta Glasgowban éltem volna. De kedves volt. Nem törôdött vele, hogy figyelek vagy nem figyelek. Megedzôdött öregségében, magánosságában. Majdnem velem szemben ült egy félénken pislogó, szinte áhítattal nézô, csinosan öltözött idôsebb hölgy. Utazik, s amint ott ül, látszik, hogy az utat, a repülôgépet és önmagát is fontosnak tartja. Lénye csupa formaság. Szinte önkéntelenül elképzelem magamban, hogy így fog ô a koporsóban is feküdni, csak a pislogása hiányzik majd, meg az idônkinti szemrebbenései. Aztán egyszerre valahol a kontinens végén fölszakadt a köd, mögöttünk volt Európa. Kinyílt a világ, és elôttünk sütkéreztek Anglia partjai zölden, sárgán, feketén, barnán. Egy egészen új világnak látszott. S ahogy leszálltunk a londoni repülôtérre, elôször fülsiketítô fékezéssel, aztán mind lassabban, szinte döcögve haladtunk a kihajózás csarnokai felé, egymás után tünedeztek fel a hosszú hangárok. A hangárok mellett úgy látszottak a repülôgépek, azok hátsó része, fara, mintha hajóárbocok volnának a szárazföldön. Régi kikötôre emlékeztetô kép, csak nem vízen rengtek a gépek, hanem ott álltak mozdulatlanul a szürke hangárok elôtt. Ezekben a repülôgép-hajó árbocszerűségeiben van valami hívogató meg félelmetes is. A sűrűn kimagasló árbocok hívnak, intenek és fenyegetnek. Miután Msgr. Ispánki Béla felszállt hozzánk, elindultunk Londonból. Az Atlanti-óceán fölött a Rolls-Royce igazgatója ült mellettem feleségével. Sokszor megjárta az Atlanti-óceánt Amerika és Anglia között. Már a II. világháborúban kezdte karrierjét az említett műveknél. Aztán -- úgy látszik -- sok mindent látván, mindenrôl lemondott, mindent otthagyott, és most nem érdekli más, csak szűkebb köre, családja, barátai, felesége. A szenvedés élménye sodorta leszűkített életébe. Barátja megsebesült az I. világháborúban és rá tíz évre meghalt bénán. Ez az élmény keményítette meg szívét. London és Montreal között az Atlanti-óceánt köd borította. Megérkezésünk elôtt egy órával, már Kanada elôtt -- valószínűleg Új Skócia felôl, Grönland felôl érkeztünk a kontinensre -- a partok, s mellettük minden csodálatos fényben úszott: a kék színű, tiszta tenger, és Kanada sárgába és vörösbe borult ôszi erdei. Azután átvágva a kanadai kontinensen egészen Montrealig, közel két óra hosszat alattunk mindent köd borított. Nem láttunk semmit. Amikor Montrealba érkeztünk, mondták, hogy egész nap esett az esô, és csak pár órával érkezésünk elôtt sütött ki a nap. A repülôtéren, a váróteremben mintegy 50-60 fônyi csoport fogadott bennünket a montreali magyarok képviseletében és az ottani különféle szervezetektôl. Kint volt személyesen Paul Grégoire montreali érsek is, titkárával együtt. Elôször egy rövid sajtó nyilatkozat hangzott el, illetve két kérdésre válaszolt a prímás. Az elsô úgy hangzott, hogy miért jött a prímás, a második, hogy szeretne-e hazamenni Magyarországra. A prímás válaszában, illetve az érsek üdvözletében ugyancsak két téma szerepelt. A prímás azt mondta, hogy huszonöt éve járt itt Kanadában. Akkor marasztalták, hogy ne menjen haza Magyarországra, félvén a következményektôl. Ô azonban azt mondta, hogy mennie kell, mert a pásztornak a nyája mellett a helye. Most jött magától, de annak idején nem tudhatta, mi minden vár még rá. A második válaszában kitért arra, hogy az ateista nevelés a magyar nevelési rendszerben a pedagógusok és az orvosok segédletével irtózatos pusztítást végzett a magyar nép testén és lelkén. És mert ez így van, azért van szükségünk tanúbizonyságra. Jobban, mint valaha. A montreali érsek kíséretében ott volt titkára és a montreali kisebbségi titkár, John McConnell. A montreali érsek alacsony termetű, szemüveges, intellektuális típusú ember. Sovány, érzékeny lelkű, aki nagyon lelkiismeretesen látja el a munkáját, és gyakorolja hívatását. Valószínűleg nehézségei vannak a vezetéssel, mert természetével, megjelenésével nem parancsol tiszteletet. Titkárai közül a személyi titkára Pierre fekete, komoly, kedves francia típus, a szokásos finom francia érzékenységgel. A kisebbségi püspöki titkár John McConnell magas, kövér, dinamikus ember, akinek az egyik sógora, tehát nôtestvérének a férje magyar. Járaynak hívják, ötvenhatos menekült. Három gyermekük van. Ezt a Járayt John McConnell megtanította dolgozni is. Büszkén mondja, hogy a családon keresztül ô is egy kicsit magyarnak érzi magát. A montreali érsekségen, ahol az érseknek több segédpüspöke van, szerzetesi szemináriumi közösségben élnek. Mindenki külön asztalnál, úgy ahogy jön reggelezik, ebédel és vacsorázik. Nincsen külön beosztás. Az érsek a segédpüspökökkel, az érsekség fiatal papjaival, részben a kanonokokkal is abban a házban lakik. Egy közösség, melyet az érsek személye tart össze, és ahol nem lehet egyszerű az élet. Itt vacsoráztunk. Kedvesen fogadtak bennünket. A bemenetelnél és a vacsoránál semmiféle formalitás nincsen. Olyan volt, mint valamikor régen a szemináriumban. Az érsekségen aludtunk. Másnap kezdôdött a magyar plébánián -- elég messze az érsekségtôl, majdnem félórányi autóútra, a hegyen túl -- az egyházközségi és a magyar küldöttség fogadása. Itt kell megjegyeznem, hogy Montrealban új templom van, és a plébános is új. Elôdjét, akit Montrealból magyar veszekedések és fúrások miatt elhelyezték Calgaryba, egy állítólag idegbeteg magyar, egy beteghez történt kihívás alkalmával lelôtte. A helyettese Dely Brunó szervita atya, aki nemrég jött Magyarországról. Szerény, kedves, hallgatag, szinte túl félénk ember, akinek a szelídségében azonban van valami láthatatlan sugárzás, emberszeretet és okosság. Nagyon jó benyomást tett rám. Itt volt az egyházközségi csoportok és a magyar képviselet fogadása, amely elég hosszú ideig tartott. Hamarosan világossá vált, hogy a montreali magyarság mennyire szétesett, hogy mennyire nem állhatják egymást, mennyire ellenséges érzületűek a különféle magyar csoportok.A szélsôséges jobboldal, a közép csoport, a baloldal, az állítólagos nemzetiek és nemzetietlenek. Erre leginkább az világított rá, hogy az esti magyar mise utáni zászlóavatásnál és az ismeretlen magyar katona sírjának a megszentelésénél, anélkül, hogy elôre bejelentették volna, egymás után mindig újra és újra elôhozakodva, háromszor szentelt zászlót a prímás, mert egyik sem akart odaállni a másik mellé. Mindez nem jelenti azt, hogy még az ellenségesen szembenállókban is mérhetetlen sok jóindulat, a magyar hithez való ragaszkodás és a nemzethez való hűség számtalan jele ne nyilatkozott volna meg. Velejárója ez talán nemcsak a magyar, hanem az emberi életnek, hogy az ellenségesen szembenállók igen sokszor ugyanazt a jót akarják, de egymást nem fogadják el. Ebben a montreali légkörben -- ahol sokszor ellentétes és ellenséges jelek alatt annyi sok jóindulat is jelentkezett --, a bíboros rengeteg jót tett. Az egyházközségi fogadáson, amikor a plébános és az egyházközségi elnök a különféle csoportokat hosszú órákon át bemutatta, mindenkihez volt megértô szava, mindenkibe tudott lelket önteni. Megnyilatkozásaiban és beszédeiben a prímás kitért arra, hogy mennyire szükséges a helyi magyarságnak az összefogás, a magyar nyelvnek az ápolása, a magyar gyermekek nevelése, a gyermekáldás elfogadása, mivel népünk pusztul odahaza is, idegenben is. Így zajlott le a nagy ellentétek ellenére itt Montrealban egy egészen meleg, megértô, emberi légkörben a magyarok és a bíboros prímás találkozása. Csodálatos volt látni, hogyan képes a bíboros prímás rövid órák alatt annyi sok szembenálló embernek a lelkébe hitet, bizalmat és talán egy csöpp egymás iránti megértést is önteni. Az egyházközségi fogadás után -- ahol természetesen ott voltak a magyar csoportok, a politikai szervezetek, ott voltak a protestáns lelkészek is Montrealból és környékérôl -- ebéd volt. Délutánra gondoskodtak számunkra pár óra pihenésrôl. Este volt a magyar templomban a nagymise. Elfelejtettem, hogy ebéd után volt a lenti teremben, ahol már elkészültek az esti vacsorára, egy magyar tánccsoport nagyon fiatalokkal, szinte gyerekekkel, amelyet egy magyar asszony, ha jól emlékszem a nevére Thökölyné vezetett, és aki lelkesen mutatta be művészetét a prímásnak. Az esti szentmisén a magyar templomban több, mint ezren vettek részt. A templom zsúfolásig tele volt. A bíboros a lélek szentségérôl beszélt, s a család, a gyermek értékérôl ebben a világban, és különösen a magyar életben. Szentmise után kb. ötszázan a templom alatti nagy teremben közös vacsorán vettek részt. Ezen csak rövid pohárköszöntôk hangzottak el, és a vacsora végén ezekre a bíboros is válaszolt. Megköszönte fáradozásukat, egységre intve ôket, és így tértünk vissza szeptember 19- én, szerdán este az érsekségre éjjeli nyugodalomra. ======================================================================== 1973. szeptember 20., csütörtök A szentmisét reggel az érsekségen a prímás, Ispánki és én koncelebráltuk. A misekönyvek latinok voltak, csak az olvasmányok voltak angolul. Mivel néhány magyar is jelen volt a szentmisén, a prímás az evangélium szövegét latinul olvasta, és magyarul mondta. Majdnem hibátlanul sikerült neki lefordítania. A szentmise és a reggeli között talán csak tíz perc maradt. A prímás meg akarta kérni a montreali érseket arra, hogy a mostani hétvégi iskola mellé ezen a plébánián még lehessen szervezni egy másik iskolát is, valahol Montreal perifériáján. A sajtókonferencián az újságírók kérdésére válaszolta: Magyarországon a kommunista pártnak szét kellett vernie az ellenállást, le kellett ôt tartóztatni, és csak utána tudták a magyar egyházat bevinni abba az együttműködésbe, amelyben ma is van. Ezzel az együttműködéssel az egyházat kiüresítik, s a nép szemében szavahihetetlenné teszik. Így folyt le a kanadai rádió épületében a nagyon jól sikerült interjú. Utána azonnal elmentünk autón a városházára, ahol Drako párton kívüli polgármester fogadott bennünket. A prímás beírta nevét az aranykönyvbe, utána elbeszélgetett a polgármesterrel, aki már hosszú idô óta élvezi a montreali nép bizalmát. Ez a Drako az, akinek volt bátorsága DeGaulle beszédére -- aki franciákról beszélt franciáknak Kanadában -- hangsúlyosan azt mondani, hogy mi magunkat nem franciáknak, hanem franciául beszélô kanadaiaknak valljuk. Bátorsága ellenségeskedést szült, de Kanada összlakossága részérôl megértést és megbecsülést kapott. Késôbb kimentünk a teraszra, egy pillantást vetettünk Montrealnak belvárosára, az építkezésekre és a város megújuló képére. Ezután a látogatás után elmentünk a nagyszemináriumba, ahol egy külön sajtókonferencia volt az egyik terembe. Körülbelül 50-60 újságíró volt jelen. A kérdések között szerepelt Magyarország mint Mária országa és Mindszenty bíborosnak a Mária-tisztelete. Erre a kérdésre válaszolva kifejtette, hogy az ország mennyit köszönhet a Szűzanyának és hogy a magyar történelem mennyire összeforrott a Mária-tisztelettel. Szó esett az emlékiratokról és különösen az emberi jogokról, amelyekért Mindszenty az életével és szenvedéseivel fizetett. Válaszában erôteljesen hangsúlyozta, hogy minden embernek megvannak a maga emberi jogai, amelyeket lefektettek az Egyesült Nemzetek alapokmányába, és e jogok alkalmazásában nincs kivétel alacsony és magas rangú között. Nincs kivétel fekete, sárga vagy fehér között. Ezek az emberi jogok még egy kardinálisra is érvényesek. Hogyan látja a mai helyzetet? Van-e vallásszabadság Magyarországon? Van-e enyhülés? Mit vár a békés együttélés politikájától? Mik a reményei a világ számára? Mindig nagyon röviden, egyszerűen válaszolt. Azt mondta, hogy ô ma sem változtatja meg a kommunizmusról alkotott véleményét; a kommunizmus istentelenség volt, és az is marad. A sajtókonferencia után a nagyszeminárium növendékeinek és professzorainak a prímás egy kisebb teremben rövid magyar beszédet mondott, amelyben erôteljesen aláhúzta a hierarchia fontos szerepét az egyház történelmében és fennmaradásában. Nem lehet csak az emberi tudományok szerint alkalmazkodni és haladni az Isten egyházában, hanem hallgatni kell azokra a személyekre, akiket a Szentlélek kiválasztott, és akik Krisztus szándéka szerint letéteményesei az igaz hit védelmének és magyarázatának. A sajtókonferencián angolra Msgr. Ispánki, franciára jómagam fordítottam. Ugyancsak én fordítottam franciára a szeminárium növendékeinek és tanárainak tartott beszédét. Még meg kell említenem, hogy elôzô nap este a magyar szentmise után, amikor a templomnak a közössége kivonult a templom mellé, és a prímás megkoszorúzta az ismeretlen katona sírját, és megáldotta a zászlót, ô is kapott egy vándorzászlót. Egymás után három különbözô egyesület zászlajára adta az áldását. Ez volt szeptember 19-én, szerdán. Ma csütörtök, húszadika van, a nagyszemináriumi sajtókonferencia és beszéd után szűk körű ebéd volt a magyar plébánián. Ebéd után visszatértünk az érsekségre, ahol elôkészültünk az esti programra. Ezekben a rövid délutáni pihenô órákban telefonáltam Máhig János volt veszprémi szemináriumi tanárnak, aki annak idején 1944-45-ben szintén mint teológiai tanár Mindszenty József veszprémi püspökkel együtt volt a veszprémi börtönben, a sopronkôhidai fegyházban és a soproni irgalmasok zárdájában. Ô idôközben kikerült Montrealba, ahol most mint kórházlelkész működik, bár már fél lábbal nyugdíjban van. Kicsit rossz néven vette, hogy a repülôtéri fogadásnál a prímás nem ismerte meg úgy, ahogyan ô szerette volna, a prímással való korábbi, veszprémi kapcsolatai alapján. Csak azt mondta neki, miután megmondta a nevét: ,,Igen, ismerem önt.'' Emiatt kissé elkeseredett. Nekem mondta telefonon, és késôbb levélben is írta. De ez talán a betegségével, a cukorbetegségével, és általában az emigrációban élôk érzékenységével függ össze. Este fogadás volt az érsekség bíbor termében. Ott volt az egyházmegye elôkelôsége: az érsek a segédpüspökeivel, a szeminárium elöljárói és a káptalan képviselôi, valamint az egyházi szervezetek vezetôi. A fogadás egyszerűen, szívélyesen zajlott. Utána mindannyian fölmentünk az érsekség ebédlôjébe, ahol közös vacsora volt, amelyet az érsek ajánlott fel. Egészen rövid beszéddel köszöntötte az érsek a magyar bíborost, aki latinul, közvetlen szavakkal köszönte meg a vendégséget, és mindazt, amit a magyarokért tett. A vacsora után mindannyian felmentünk a Szent József oratórium hatalmas templomába, amely Montreal hegyén áll. Mintegy négyezer hívô jött össze, a templomot majdnem teljesen megtöltve, hogy részt vegyen a Mindszenty bíboros által latinul mondandó szentmisén, és meghallgassa szentbeszédét. Ünnepélyes bevonulás volt, gyönyörű kórussal. Mindenki énekelt. A jelenlevôk nagy része magyar volt, de igen sok volt a francia is. A nagymisén az érsek beszédében méltatta a hit jelentôségét a modern világban és a hit központiságát az egyes ember életében. Az érsek beszéde után Mindszenty bíboros szólt a hívekhez. Kiemelte a hitnek és az élet szeretetének fontosságát. Különösen a magyarok elé állította a franciák példáját, akik a nagy francia-angol viszályból a 18. században csak úgy tudtak megmenekülni és fönnmaradni, hogy megvívták az úgynevezett bölcsôk háborúját, amikor is az 1660-as és az 1770-es évek között az átlag francia családokban tíz gyermek született. A mai kanadai francia népesség ennek köszönheti fennmaradását. A szentmisén óriási volt a lelkesedés. Majdnem mindenki magához vette az Úr szent testét. A kanadai, majd a magyar Himnusz eléneklése után az oratórium melletti nagy terembe mentünk, ahol fogadáson vettünk részt. A bíboros prímásnak bemutatták a Montreal tartomány és város vezetôségét, társadalmi elôkelôségeit és az egyháziakat. Ez a fogadás csak rövid ideig tartott. Már késôre járt az idô, a hosszú egésznapos program nagyon megviselte ôeminenciáját. Ezért hamarosan visszatértünk az érsekségre, és felkészültünk a holnapi napra. ======================================================================== 1973. szeptember 21., péntek Az érsekségen aludtunk. A reggeli után az érsek úr társaságában azonnal elindultunk a Rádió Kanada épülete felé. Nekem kellett szimultán fordítanom magyarról franciára, mivel a prímásnak ott helyben kellett válaszolni, anélkül, hogy a kérdéseket ismerte volna. Csak magyarul beszélhetett. Roppant nyugodt, higgadt volt, nagyon érdekesen és kedélyesen válaszolt a kérdésekre. Ezek a kérdések megismétlôdtek az egész kanadai út minden állomásán. A püspökség mintegy 5.000 dollárt gyűjtött össze annak idején, amikor a magyarok kikerültek, és ezt az összeget soha nem fizették ki a magyaroknak segélyként. Nekem nem nagyon tetszett az a magyar, aki ezt elôadta, de benne volt a menekült ember sajátos gyanakvása. Még abban a negyedórában a püspöki titkárnak megmondtam, hogy mirôl van szó. Kértem szíveskedjék utánanézni, hogy mi az igazság, és hogy azután ítélje meg a helyzetet. Mondja meg, vagy írja meg nekem. És így esetleg, ha a magyarok nálam érdeklôdnek, tudjak nekik válaszolni, nehogy kétségben maradjanak. Egy segédpüspök és McConnel kisebbségi püspöki titkár kísért ki bennünket a repülôtérre. A magyarok szintén nagy számmal jöttek ki. Egy Air Canada géppel indultunk el Montrealból Torontó felé. Elôször szép idô volt, de lassan befelhôsödött. Mégis lehetett látni a nagy kiterjedésű dombos, erdôs, síkságon a rengeteg tavat és folyóvizeket. Sajnos mind Montreal, mind Torontó környékén a kanadai vizek nagyon el vannak szennyezôdve. Már messzirôl föltűnt az Ontario-tó partján a kétmilliós metropolis. Nagy kanyarral -- majdnem egy negyedóráig tartott -- szállt le a gép délnyugatról megkerülve a várost. A repülôtéren Francis Pocock érsek várt minket személyesen a titkárával. Ott volt Máté József, a Kanadai Magyar Szövetség elnöke, torontói jezsuita atya. Ott volt Király István, a jezsuita plébános és Jaskó Balázs, a torontói magyar jezsuita provinciális. Sokan mások is kijöttek. A fogadás nagyon szívélyes és kedves volt. Msgr. Ispánki lent a magyar plébánián kapott helyet a jezsuitáknál, engem pedig beszállásoltak Pocock érsek villájába a bíboros prímással. Talán sohasem tudtam annyira megfigyelni, mint itt Torontóban, hogy szinte szorongással fogadták a magyar bíborost. Mindig az arcukra volt írva, hogy hallottunk errôl a keményen kiálló, gránit szilárdságú emberrôl. Vajon milyen lesz a valóságban? Hogyan lehet vele beszélni? Nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy lassan-lassan, amint az órák múltak, amint a találkozások, az érseki palotába való visszatérések megismétlôdtek, miként oldódott föl minden feszültség, hogyan ismerték meg a bíboros prímásnak egy másik, kedves, meleg egyéniségét, megértô jellemvonását. A torontói jezsuiták és a szervezôk mindenre gondoltak. Azonnal adtak a prímás mellé Bácsalmásy kanadai tanügyi fôigazgató személyében egy tolmácsot és dr.Forbáth magyar orvos személyében egy állandó háziorvost. Mind a ketten az elsô pillanattól kezdve hűségesen látták el a feladatukat. Nemcsak a prímás kíséretével, hanem magával a prímással is nagyon közeli kapcsolatba kerültek. Rövid pihenés után délben egészen szűk körben a plébánia papjaival és a jezsuita testvérekkel, a helybeli papokkal együtt ebédeltünk. Utána következett a sajtókonferencia az érseki irodában. Ez a sajtókonferencia se nem jól, se nem rosszul sikerült. Azok, akik kérdezték, túlságosan meg voltak illetôdve. Nem tudtak természetesen, egyszerűen kérdezni. A prímáson is látszott egy kevés fáradtság. Mindig ugyanazok a kérdések ismétlôdtek. A szűk körű vacsora szintén a plébánián volt. ======================================================================== 1973. szeptember 22., szombat Bíborosunk a vezetôket fogadja. Mintegy három-négyszáz ember jelenik meg. A helyi egyesületi vezetôk, az egyházközség vezetôi, a közelebbi és távolabbi magyarok jöttek a kanadai dohányvidékrôl. Sôt Buffalóból és Clevelandból is, akik tiszteletüket akarták tenni. Hosszú ideig tartott a fogadás, és meleg, bensôséges hangulatban zajlott. Zászlószentelés is volt. Magukkal hozták bajaikat, bánataikat. A prímásnak mindenkihez volt egy kedves szava. Mindenkinek a helyzetét megértette. Igazán nagyon mély emberi együttérzés és összeforrottság alakult ki. A szombat délután 3 órai, csak magyaroknak tartott szentmisén a katedrálisban közel három-négyezer ember gyűlt össze Torontóból és vidékérôl. A jezsuiták nagyszerűen megszervezték. A szentmise alatt buzgó ének hangzott, áhítat és izgi testvériség volt érezhetô. Igen sokan áldoztak. A prímásnak a prédikációja a gyermek szentségérôl, a szent családról, ennek megvalósításáról és Szent István családjáról szólt. Magyar kötelességekrôl, különösen a gyermekáldást illetôen és a családi szentély megszentelése által. Este Pocock érsek segédpüspökeivel, papjaival, közeli munkatársaival az összes jelenlevô magyar papnak, akik koncelebráltak a délutáni szentmisén a prímással, vacsorát adott egy elegáns hotelben. Összesen huszonkét koncelebráló volt és a vacsorán mintegy harminc-harminckét résztvevô. Az érsek melegen köszöntötte a prímást. Csodálatosan szép, egyszerű kifejezésmódja nagy hatást tett a jelenlévôkre. Erre a prímás -- mivel csak papok voltak -- kifogástalan és szellemes latinsággal válaszolt, megköszönve a magyaroknak nyújtott segítséget, vendégszeretetet, és kérte Isten pártfogását továbbra is a magyar közösség számára. Ezen az estén, mivel a prímás fáradt volt az egész napi munka után, az érseki villában közelebbi ismeretségbe kerültem Pocock érsekkel és a titkárával. Talán kedvelték a társaságomat, mivel Európából jöttem. Hírt akartak hallani, értesüléseket szerezni Mindszenty személyiségérôl és ügyének hátterérôl. Igyekeztem mindent megtenni. Nem azért, hogy a prímást a valóságosnál jobb színbe állítsam be, hanem hogy felvilágosítsam ôket a prímás személyiségének olyan vonásairól, amelyeket talán a sajtó -- még a jóindulatú sajtó is sokszor nagyot, bámulatosat, csodálatosat akarva mondani -- eltorzított. Igen örültek, ahogy megismertettem velük az ô mindennapi életét, szokásait, egyéniségének közvetlen, emberszeretô vonásait. Megbámultam Pocock érsek közvetlen vendégszeretô házigazdai szerepét. Nagy kanadai múlt áll mögötte. Winnipegben volt érsek, onnét került át ide Torontóba érseknek, miután az elôdje, aki a magyar bíborossal egyidôben lett bíboros annak idején 1946-ban Rómában, csaknem nyolc év óta agyvérzéssel, szinte eszméletlenül fekszik. Azt is elmondta, hogy bár alig ismer meg valakit, a prímás mindenképpen meg akarta látogatni. Nekem aztán tréfásan elmondta az érsek, hogy semmirôl nem tud ugyan a bíboros, csak táplálják az egykori rezidenciában, ahonnan nem mozdították ki. Apácák vannak mellette. Azt azonban még ilyen állapotban is pontosan tudja, ha nincs a fején a bíborosi pileolus. Azt folyton keresi. Ehhez kedvesen -- egy kicsit gonoszkásan --, de nem rosszindulattal nevetett. Nagyon élveztem. Ugyanez az érsek, aki olyan higgadtan, nyugodtan, szeretetre méltóan fogadta az embereket, fogadta a prímást is. Hallottam, de már amikor Torontóból elrepültünk, hogy állítólag ô is súlyos rákbeteg, és ki van mérve az ideje. Egész kanadai utunkon és amerikai nyugati részén tett látogatásunk idején sehol sem találtam olyan kedves, közvetlen vendégbarátságra és otthonias légkörre, mint ennek a különben elég ridegnek látszó és kimérten viselkedô Pocock érseknek a villájában. ======================================================================== 1973. szeptember 23., vasárnap Délelôtt 11 órakor volt az érsek katedrálisában az angoloknak szánt szentmise. A prímás latinul énekelte, nagyon jó erôben volt. A szentbeszédet Pocock érsek mondta. Összefoglalta mindazt, amit tôle az elôzô esti beszélgetéseken hallott, csak persze még árnyaltabban és szónoki módon kifejtve. Ez a latin nyelvű mise, amelyen a templom egész közössége mélységes áhítattal vett részt és énekelt, igen megható nagy emberi és vallásos manifesztációja volt a torontói vallásos életnek. Körülbelül ötezren gyűltek össze. A katedrális tömve volt, akár az elôzô napon. Ebben a légkörben folyt le az egész szentmise, szertartás, ki- és bevonulás, nagy taps közepette. Az angoloknak szánt latin nyelvű szentmise után az ebéd a székesegyház plébániáján volt. Rövid ideig tartott. Utána hamarosan visszatértünk az érsek villájába, hogy elôkészüljünk a délutáni nagy ünnepségre. Majdnem elfelejtettem megjegyezni, hogy elôzô nap, szombaton a kora délutáni órákban ebéd után tisztelgô látogatásra indultunk az érsekkel és a magyar vezetôkkel együtt a helyi, ontarioi angol kormányzóhoz. A kormányzó fogadást adott az összejött vendégeknek és a magyaroknak. A fogadás alatt úgynevezett tisztelgô bemutatkozásra került sor az angol elôkelôségeknek. Ennek egészen formális jellege van. Túlságosan rideg és nevetséges, mert személy szerinti ismerkedésrôl nem lehet szó. A bíboros prímás odaállt titkáraival, az ismerôs papokkal, az összes elôkelôséggel. Elvonultak elôtte, meghajoltak, bemutatkoztak, egymásra mosolyogtak. Így folyt le egészen ridegen, formális módon. De maga a hangulat, különösen utána, amikor szendvicseket és italokat szolgáltak fel, meleg és oldott volt. Ez volt szeptember 22-én, szombaton. Ma délután tapasztaltam, mennyire különbözik a kanadai öreg bevándorlók mentalitása, fölfogása a nemzeti hovatartozás szerint. Szombaton bevonultunk a kormányzó hivatalába, hogy üdvözöljük. A kormányzó egy nyolcvankét éves ember, magas, nagyon kedves, mosolygós. Leányával, egy férj nélküli, körülbelül negyven éves hölggyel fogadott bennünket. Üdvözölték egymást. A kormányzó, talán tudva azt, mirôl van szó, anélkül hogy hagyta volna, hogy a prímás megszólaljon, szeretettel üdvözölte. Azt mondta egész hangosan, lassan angolul: -- Eminenciás Uram! Nálunk itt Kanadában igen sok magyar van. Szívesen befogadtuk, és jó kanadaiakká tettük ôket. A prímás háta mögött álltam. Amikor a kormányzó ezt a két mondatot elmondta, a prímáson látszott, hogy meglepôdött az ügynek ilyetén megfogalmazásán. Mindenesetre az ontarioi angol kormányzó és a prímás között ezzel a magyar kérdés be volt fejezve. Ez még szombaton, szeptember 22-én történt. Most vasárnap van, szeptember 23-a. Ebéd után a prímás visszavonult egy kis pihenôre. Délután hamarosan megkezdôdött a nagy kiállítási telepen, mintegy ötezer ember jelenlétében az ontarioi magyarság nagy ünnepsége. Harminc tagú vonós zenekarral hetven tagú énekkar szerepelt magyar számokkal: táncokkal, klasszikus zenével. Ezen az ünnepségen jelen volt és felszólalt a szövetségi külügyminiszter a kanadai kormány képviseletében. Számosan felszólaltak, köztük az ontarioi iparügyi miniszter, aki nagyon fiatal, és határozottan kiállt a magyar ügy mellett. Egy városi tanácsos szintén beszélt. Kiemelkedô pontja és befejezése az ünnepségnek Pocock érsek beszéde volt. Utána a prímás emelkedett szólásra. Meleg, lelkes szavakkal hívta fel a magyarságot arra, hogy ne hagyja életképességét se odahaza Magyarországon, se külföldön ellankadni. A magyar jövendôrôl szólt, amelynek alapja a mi jelenlegi hitünk és a hitünk szerint való cselekvés. Mindannyian, még azok is, akik nem értették meg a prímás szavait, meghatottan hallgatták. Utána egypár szóval a fordító angolul foglalta össze. A nagy ünnepség után, amely a magyar himnusszal ért véget, a prímás meglátogatta az Ontarióban és környékén élô szerzetes nôvéreket, akik az egyik szerzetesrend házába gyűltek össze. A prímást vacsorával várták. Minden nôvérrel személyesen elbeszélgetett. Közvetlenül az ünnepség és a nôvéreknél tett látogatása elôtt volt az Ontario-tó partján felállított nagyon szép 1956-os emlékmű megkoszorúzása. Ezen -- annak ellenére, hogy messze volt az ünnepség helyétôl, a kiállítási csarnoktól -- mégis számosan megjelentek. Lehettek vagy százan- százötvenen. A prímás itt is egyszerű szavakkal még egyszer buzdította a magyarokat a hazájukhoz és hitükhöz való hűségre. Utána ott az emlékműnél együtt elénekeltük a magyar himnuszt. Ezzel zárult le hivatalosan a magyar bíboros prímásnak torontói látogatása. ======================================================================== 1973. szeptember 24., hétfô Dr. Forbáthtal, a kanadaiak által adott háziorvossal és Bácsalmásy fôigazgató úrral, a tolmáccsal indultunk el a torontói repülôtérrôl Winnipeg felé. A magyarok is kikísérték a prímást a repülôtérre, és tiszta, szép idôben indultunk neki Winnipegnek. Csodálatosan szép volt a mintegy háromórás repülôút. A Huron-tó fölött Sault Sainte Marie tószorosnak a pontos megfigyelésével, aztán a Superior-tónak az óriási tengerszerű felületével kitárult elôttünk Kanadának egész szépsége, a végtelenség. Az észak felé húzódó erdôk és dombok között minduntalan fölcsillant a kanadai tavak csodálatos panorámája. Úgy csillognak az erdôk közt a napfényben, mintha ennek a végtelen nagy erdôs területnek a gyöngyszemei vagy könnyei volnának. A közel három órás út végén, a Superior-tó után nekivágtunk a nagy kanadai síkságnak. Ennek kellôs közepén terül el teljesen sík vidéken Winnipeg városa, Manitoba állam fôvárosa. Mire megérkeztünk, akkora egy kicsit beborult. Hideg, esôs, szelesre fordult az idô. A magyarok szép számban jöttek ki a repülôtérre, lehettek vagy négyszázan. A fogadásra kijött George Bernard Flahiff kardinális, az ottani angol nyelvű katolikus egyházmegye fôpásztora. A fogadás után ott helyben, a repülôtérnek egyik nagy termében -- egy kicsit félrevonulva a nagy tömegtôl -- sajtókonferencia volt. Nagyon fiatal újságírók jelentek meg. Nehezen indult a beszélgetés. Ügyetlenek voltak, nem volt semmiféle élénkség, semmiféle sajtószerű nagyvonalúság a sajtókonferencián. A prímást magyar ruhás gyermekek köszöntötték, virágot adtak át. A prímás pár szót szólt a fogadására összegyűlt közönségnek egy összeácsolt pódiumról. Utána elindultunk Szabó Szerén, a winnipegi magyar lelkész kíséretében Winnipeg városa felé. Szabó szerint -- miután az amerikai ferences provinciának, nem az erdélyinek, hanem a pesti provinciának a fônöke lett -- ide helyezték New Brunswickból Végváry Vazult, az ottani káplánt. Szabó Szerén bácskai származású, kemény akaratú, gyakorlati érzékű ember, aki inkább a szervezésre, a dolgok és ügyek elvégzésére alkalmas ember, semmint finomkodó lélek. Ebéd a hotelben volt. Délután rövid pihenés. Utána Szabó Szerén helyi lelkész kíséretében megnéztük Winnipeg várost egy körbeautókázással, és elmentünk a nemrégiben -- éppen Szabó Szerén kezdeményezésére és annak kivitelezésében -- épült winnipegi új magyar plébániatemplomba. Sajnos, a magyarok innen is elköltöztek a közelbôl, de Szabó Szerén kemény keze összetartotta az egyházközséget. Szép, nagyon ízléses magyar templom, Páduai Szent Antal tiszteletére. Amikor megérkeztünk, az ajtóban várt minket Páter Maxim, egy csaknem húsz éves kínai missziós munkára visszatekintô idôsebb ferences atya, aki kedves, humoros, higgadt megjegyzéseivel mindenkiben derűt keltett. A templom megtekintése után megnéztük a templom altermét, majd a plébánián a plébános kedvesen kínált bennünket aperitiffel és magyar süteményekkel. Utána visszaindultunk a Nortside-Inn-be, ahol a helyi elôkelôségek rendeztek fogadást Mindszenty bíboros tiszteletére. Ott volt a kormányzó, a politikai pártok képviselôi és a városnak a képviseletében McGonigl városi tanácsnoknô, aki kedvesen, közvetlenül nagy szeretettel, tisztelettel köszöntötte a bíboros prímást. Amint mondták, nagyon jó neve van Winnipeg városában, mert különösen sokat tesz a ifjúságért az ópium és a kábítószerek használata elleni küzdelemben. A fogadáson részt vettek a magyar képviseletek és a protestánsok is. A fogadást vacsora követte a Nortside-Inn nagytermében. Ezen mintegy háromszáz-háromszázötven személy vett részt, részben akik a fogadáson megjelentek, részben igen sok más magyar. A vacsora egyes fogásai között a helyi magyar énekkar és tánccsoport szerepelt. Vacsora közben hangzottak el a kormányzó és McGonigl tanácsnoknô üdvözlô szavai. Ünnepélyes keretek között adta át a tanácsnoknô Winnipeg város díszpolgársági oklevelét. Ha jól emlékszem, ez volt a 19. díszpolgárság, amelyet Winnipeg város egy idegennek adományozott. A prímás válaszában röviden összefoglalta útjának célját, buzdította a magyarokat nagy nemzeti múltunkhoz való hűségre. Európa közepén egyedüli nép voltunk, amely meg tudta állni a helyét, és államot tudott alapítani és megmaradni ezer éven keresztül. Ne hagyjuk magunkat a modern téveszmék és irányzatok által se odahaza, se idekint szétzülleszteni. Bizalommal építsük a nemzet jövôjét bárhol, ahol vagyunk. A bíboros prímás beszéde igen nagy hatást tett, mindannyian figyelték. Látni lehetett az egész teremben, hogy nemcsak tetszéssel fogadták, de lelkileg fölfrissülve és fölvillanyozva térnek majd vissza a mindennapokba. Winnipeg városa azért érdekes, mert a Red River, egy délrôl északi irányba tartó folyó,-- valamivel nagyobb, mint a Rába -- választja el a városnak az angol és a francia részét. Az angol részt Winnipegnek hívják, a francia részt Saint Boniface-nak, ahol külön püspökség van, és ott franciául beszélnek. A város tulajdonképpen kétnyelvű. Egyik darabja Saint Boniface, s az ottani lakosság a kanadai francia közösség része. ======================================================================== 1973. szeptember 25., kedd Délelôtt megbeszélés volt, mert egy Köteles nevű ügyvéd -- aki harmadik generációs magyar, de még jól beszél magyarul -- jött el hozzánk, és azt akarta, hogy a magyar prímás okvetlenül tegyen látogatást Trudeau kanadai miniszterelnöknél. Mindezt pedig azért akarta, mert szövetségi szinten a liberálisok lévén uralmon, ô mint nemzetiségi ügyek referense a szövetségi kormánynál pénzügyi segítséget szeretne kieszközölni a különben is nehezen élô magyar egyesületeknek. Igaz, hogy az egyházzal bármilyen kapcsolatban lévô egyesületnek vagy közösségnek a liberális kormány pénzt adni nem tud, mert az egyház és az állam szétválasztásának elve szerint ez nem lehetséges. De megígérte, hogy valamilyen kompromisszum révén segíteni akar. Ennek a feltétele, hogy a prímás meglátogassa Trudeaut. Nagy huzavona volt. Nem tudtuk, hogy ez az ember, vagyis Köteles, a különben megingott liberális pártnak a helyzetét akarja-e erôsíteni a prímás közbenjárásával. Nagy huzavona után, Köteles javaslatára majd csak Calgaryból válaszoltunk, illetve Vancouverból közöltük vele, hogy a prímás Torontóból, illetve a New Brunswick-i látogatás után nem megy Ottawába, nem tudja meglátogatni Trudeaut kínai útja elôtt. Nagy hezitálás, bizonytalankodás volt. Nem tudtuk, mit csináljunk. Megtárgyaltuk a helyzetet Bácsalmásy fôigazgatóval és dr. Forbáthtal is. Az ô tanácsukra hallgattam, s végül is a látogatást Trudeaunál lemondtam. Ezen a napon látogattuk meg Flahiff kardinálist, s mentünk el székhelyére, egy külvárosi szép park közepén fekvô villába ebédre. Ott volt a kardinális, a segédpüspöke, udvari papjai, egészen szűk körben voltunk talán tizenketten az asztalnál. Flahiff kardinális angol természetű, karakterű ember, akiben van sok kedvesség, de sok tartózkodás is. Nehezen tudtam kitalálni, hogy tulajdonképpen mi köze is van a bíboros prímáshoz, mivel úgy hallottam, hogy az összes kanadai püspök között ô a legprogresszívebb. Mindenesetre a pohárköszöntôjében udvarias házigazdának bizonyult. Látni lehetett, hogy elég nagy szakadék van a franciául beszélô és az angolul beszélô katolikusok között. Nem ellenségeskedés formájában, hanem inkább az egész érzelmi világ és attitűd terén. Az ebéd kellemes hangulatban telt. Pár nappal késôbb tudtuk meg, hogy az ô titkárát kinevezték valamelyik kanadai egyházmegye püspökének. Ebéd után sietnünk kellett, mert az idô múlott. Elmentünk szinte egy fél órás kocsikázással a St. Boniface francia nyelvű egyházmegye meglátogatására. Megnéztük a katedrálist, amelyet Flahiff kardinális és a francia nyelvű püspök közös elhatározásával nem építettek újjá, csak a szentélyt fedték be modern, kedves és meleg formákkal. A szentély így önmagában is elég nagy templommá vált. A leégett templom többi részét, a meredezô falakat, a gerendákat kitámasztották, s a falak fölsô részeit bebetonozták, hogy az idôjárás ki ne kezdje ôket. Amint hallottam, emlékül akarták hagyni ezt az óriási katedrálist a múlt triumfalizmusának, egyházi triumfalizmusának jeleként. Érdekes gondolat, persze lehet vitatkozni róla. Mivel a francia nyelvű püspök nem volt otthon, a segédpüspöke és a szeminárium elôjárói fogadtak bennünket. A szemináriumban természetesen minden franciául ment. A nôvérek egy kedves kis büfét készítettek, de a prímás ebéd után lévén nem nyúlt hozzá. Szeretettel köszöntötte a jelenlevôket és a rektort. Utána visszamentünk a Nortside-Innbe, szállásunkra, hogy fölkészüljünk a katedrálisban tartandó esti szentmisére. A winnipegi székesegyház már az angol nyelvűeké, semmi különösebb látnivaló nincs rajta. A templom az esti istentiszteletre eléggé megtelt. A szentmise latin nyelven folyt. A kardinális elég hosszú szentbeszédet mondott. Különösen sokat idôzött a bíboros prímásnak a származásán, származási helyén, Zalaegerszegen, külön erôsen kiemelte a névváltoztatását, úgyhogy a legtöbben a hallgatók közül föltették magukban a kérdést, hogy miért volt erre szükség. Ennek folytatásaképpen sajnos a prímásnak a beszéde is túl hosszúra sikerült. Talán nem vette észre, hogy mennyire hosszúra nyújtja. Az áldoztatás is sokáig tartott. A vége felé már mindenki türelmetlen volt. Ez történt a winnipegi katedrálisban. Utána visszamentünk a szállásunkra, és készültünk a másnapi útra. ======================================================================== 1973. szeptember 26., szerda A repülôtérre kikísért bennünket a kardinális segédpüspöke és Szabó Szerén. Nagyon szép, tiszta idôben jól láthattuk az alattunk elterülô nagy kanadai síkságot, Manitoba államtól egészen a Sziklás-hegységig látva a Saskatchewan folyónak az esôtôl, széltôl, szárazságtól kiformált medrét. Másfélórai repülés után érkeztünk meg az eddig bennünket kísérô emberekkel Calgaryba. Calgary a Sziklás-hegységnek már lassan emelkedô részén fekszik 1000 méter magasságban. Az I. világháború után alig 25.000-en lakták, ma 300.000 lakosa van. Óriási módon földuzzadt. A Bow River kanyarog itt, és egyes részein úgy körülfogja a kissé emelkedett részt, mintha Budapest lenne. Feltűnô, hogy nincsenek az egész környéken fák, csak egészen kopár dombok. A város területén megkezdték a fásítást. Ma már minden utcában egészen fiatal nyírfák és a magaslatot bíró lombos fák állnak. A város egy egészen fiatal település benyomását kelti. Szeptember végén érkeztünk. Az 1000 m-es magasságban már beköszöntött az ôsz. Ezen a finoman, hosszan elnyúló csodálatosan szép melankolikus tájon az utcák és a messze elnyúló szép villaszerű házak ôszi díszbe öltöztek. Valami csodálatos üdeség, frissesség, könnyedség lebegett az egész város fölött. Amikor megérkeztünk, a calgaryi püspök fogadott bennünket, név szerint Paul J. O’Byrne. Egészen egyszerű, puritán, kedves ember, aki pileolus és lánc nélkül jött ki, egyszerű papi civilben a repülôtérre. Sehol nem tolakodott elôre, mindig háttérben maradt, és a maga egyszerű, kedves emberi viselkedésével mindenkit fesztelenné tett és lefegyverzett. A legkedvesebb a püspökök közül, akikkel ezen az úton találkoztam. Mérhetetlen tisztelettel, kedvességgel vette körül bíborosunkat anélkül, hogy a legkisebb mértékben is tolakodott volna. A megérkezés után sajtókonferencia volt, ahol a szokásos kérdések hangzottak el: Mi a prímás jövetelének a célja? Mikor jelennek meg az emlékiratok? Mit tartalmaznak? Mi a prímás fölfogása az úgynevezett békés együttélésrôl? Mennyire liberalizálódott Magyarországon a helyzet és mennyire nem? A prímás egyszerűen, nyugodtan, röviden, magyarul válaszolt. Bácsalmásy fôigazgató fordította angolra. A sajtókonferencia után az egész menet -- három-négy autó -- megindult a repülôtérrôl a város felé. Amint már elôbb leírtam, ebben a csodálatos, ôszi napsütésben a nyírfák és az egészen kisárguló, kivöröslô fiatal fáknak a könnyed díszében Calgary úgy feküdt ott, mint egy egészen gondtalan, könnyed kisgyerek, aki ideérkezett ennek a Sziklás-hegységnek az aljára, és nincs neki se búja, se bánata. Megálltunk a Bow River fölött. Velünk szemben lent a völgyben kanyargott a folyó, amely körülmosta a belváros egyik részét, ahol részben magas épületek, ha nem is egészen felhôkarcolók voltak. Valaki megjegyezte a kíséretben: nini, olyan, mint a Duna mellett Buda vára. Erre a prímás azt mondta: Buda vára? Ez a Calgary lajbi zsebbe is elférne. Hivatalos látogatás a calgaryi városházán, a szokásos amerikai fényképezéssel és publicitással, a prímás bejegyzésével a város vendégkönyvébe. Azután prímás a kíséretével meglátogatta a calgaryi templomot, amely egy régimódi, de eléggé új berendezéssel épült körülbelül háromszáz személyt befogadó templom. Ott várták a hívek. A prímás imát mondott, megáldotta ôket, és pár szóval üdvözölte a calgaryi magyar híveket. Utána a plébánián, ahol a szállásunk is volt, szűk körű ebéd várt bennünket. Délután a prímás meglátogatta a calgaryi kolostort, a legnagyobb katolikus nôi iskolát. Rövid séta után visszatértünk a plébániára, és fölkészültünk a katedrálisban tartandó esti szentmisére. Molnár István második generációs magyar, aki az agyonlôtt H. T. helyébe lépett, nagy igyekezettel és szép reménnyel vezeti a calgaryi magyar egyházközséget. Ô irányítja az ottani magyarság életét, különösen a plébániáét. A délutáni szentmisére az Alberta állambeli összes püspök megjelent, akiket a prímás a délutáni audiencián több magyar küldöttséggel együtt fogadott. A szentmisén a katedrális tele volt magyar és angol nyelvű hívôvel. A város környékérôl a Bloody Indiánoknak a küldöttsége is megérkezett. A szentmise elején egy bôrruhába öltözött indián csapatvezetô csodálatosan szép indián fônök köszöntötte a prímást szerényen, kedvesen, ott állva a püspöki trón elôtt. A szentmise annak rendje módja szerint folyt. A prímás a magyarság hivatásáról, a hitnek megtartásáról beszélt az ottani magyaroknak. A szentmise után rövid fogadás volt a plébánia melletti nagy katolikus iskolának a termében, ahol legalább 400-500 magyar gyűlt össze nemcsak Edmontonból, hanem Albertának távoli sok mérföldre esô részeirôl is. Az énekkar köszöntötte a prímást. Az egyik ottani egyetemi tanár ismertette röviden a prímás életútját, helyzetét és a magyar nép történelmét. A prímás közvetlen szavakkal válaszolt, megköszönve a szép fogadtatást. Utána és elôtte, amikor be- és kivonult, a hallgatóság közé vegyült, és aki csak közel fért hozzá, köszöntötte ôt. Szokásos kedves módján az embereknek a jelenlétével, szavaival erôt és eligazítást adott. Ezzel fejezôdött be a calgaryi látogatás. ======================================================================== 1973. szeptember 27., csütörtök Dr. Forbáth, Bácsalmásy és Msgr. Ispáki társaságában a reggeli órákban hagytuk el Calgary-t. Szinte felhôtlen idôben repültünk át a Sziklás-hegységen. Hatalmas, többezer méteres csúcsok, részben gleccserekkel takarva. Fölülrôl nézve szinte végtelen erdôk, száz és száz mérföldön keresztül. A legszembeötlôbb a Sziklás-hegységnek és völgyeinek az északról dél felé irányuló vonulata. A legszebb látvány volt, amint Calgary felôl lassan két lépcsôben sárgás ôszi színektôl fedett táj emelkedik föl a Sziklás-hegységnek a lábához. Mielôtt odaértünk volna Vancouverbe, felhô takarta el a tájat, és a felhôkön áttörve vettük észre, másfél órai repülés után, hogy lent vagyunk a Vancauver elôtti öbölben. Felülrôl is lehetett látni, hogy a tenger rettenetesen piszkos, elszennyezôdött zöldes sárga, barna. Ott tárult elénk a több mint 1 milliós városnak a látképe öblöktôl körülvéve, igen sok helyen a tengerpart föltöltve, alacsony dombokon egészen a Sziklás- hegység lábáig. Valami csodálatos fekvése van Vancouvernek. Amikor még nem érte el a civilizáció és a fehér ember iparosodása, valószínűleg egyik gyöngyszeme lehetett a világnak. A repülôtérre érkezve Carney vancouveri érsek fogadott bennünket a titkárával együtt és a magyar küldöttség élén Ugrin Béla atyával, aki ma a vancauveri magyaroknak a plébánosa. A vancauveri magyarok autóikon vittek bennünket. Közel háromnegyed óráig tartott az út rettenetes melegben és nagy páratartalmú levegôben. A nap tűzött az autókra, ahol azonban nem volt léghűtés. Úgy éreztem ez ideig talán sehol sem szenvedtem annyit, mint ezen az úton, a repülôtértôl egészen a magyar templomig. Megérkeztünk a magyar templomba és plébániára. A templomba mintegy három-százan fértek el, de a templom környéke is tele volt magyarokkal. A prímás bevonult a templomba, rövid imádságot mondott, és egyszerű, keresetlen szavakkal köszöntötte az ott összegyűlt magyarokat. Utána áldást adott, majd kimentünk, és a templom bejáratától balra egy szép kövön elhelyezett bronz táblát szentelt meg, amelyen a szöveg a magyar kereszténység ezer éves fönnállását hirdeti. Nemrég állitották föl. Egyben megáldotta a magyarok zászlóját is. A magyar egyházközségi elnök is szeretettel köszöntötte a prímást itt az emlékműnél. Aztán bevonultunk a templom melletti plébániára, ahol egészen szűk körben, az egyházközségi tagokkal és az ünnepség rendezôivel együtt ebédeltünk. Ebéd után áthajtott az egész kíséret az érsek palotájába, ahol a prímás szállást kapott és ahol én is, mint a titkára együtt lakhattam vele. Vancouver városának talán a húsz százaléka tartozik valamilyen vallásfelekezethez. A város hitetlen, rideg. Ezt nekem maga az érsek és a titkára mondta. Ebben a fényben kell látni a délutáni szentmisét, ahol egy sokkal melegebb és imádságos atmoszféra volt, mint például az elôzô városokban. Érezni lehetett azokon az embereken, akik eljöttek a templomba. A hallgatóság több mint a fele magyar volt, a másik része idegen nyelvű, többnyire angolszász. Az egész szentmisén, a részvételen lehetett látni, hogy ezek az emberek tudják azt, hogy miért hisznek. A bíboros prímásnak a beszéde jól sikerült, nem volt túl rövid, sem túl hosszú. Maga az érsek is csodálkozott, hogy a személye az egyházmegyében, a városban ennyi embert tudott megmozgatni. A szentmise után a prímás lement a közeli egyházközségi terembe, ahol 400-500 magyar gyűlt össze, és ott beszédbe elegyedett velük. Megáldotta a gyermekeket, ismerôsök jöttek hozzá, és kapcsolatokat teremtett az ottani magyarokkal. Igen nehéz helyzetben vannak. Lehetett látni rajtuk, hogy elsodorja ôket ennek a Csendes-óceán partján fekvô metropolisnak a pogány szelleme. De akik hitükben megmaradnak, azok tudják, miért is ragaszkodnak a katolikus hitükhöz. Mielôtt nyugovóra tértem volna, a püspöki palotában találkoztam a helyi székesegyház plébánosával. Hosszan elbeszélgettünk. Föltárta, milyen nehéz terep lelkileg és vallásilag a város, s amint ô mondta, Amerikának az egész nyugati partja, beleértve British Columbiát és az Egyesült Államoknak földrajzilag ide sorolható államait is, Washingtont és Oregont is. ======================================================================== 1973. szeptember 28., péntek Reggel a prímás lakosztályának magánkápolnájában miséztünk. Koncelebráltam a bíboros úrral. A reggeli után hamarosan indultunk a repülôtérre dr. Forbáth, Bácsalmásy és Msrg. Ispánki Béla társaságában. Nagyon szép idônk volt. A repülôgép valamivel délebbre vette az irányt visszafelé, mint ahogy jöttünk Calgary felôl. Így a Sziklás-hegységnek egy másik részét láttuk. Azt a részét, amely inkább középmagas hegyekbe megy át. A gleccserek messze mögöttünk maradtak. Azonkívül átrepültünk Kanada és Amerika határán, azon a részen, ahol a nagy elsivatagosodás történt, annak következtében, hogy kiirtották az erdôket, és fölszántották a steppéket. Akkora terület, mint egy európai kisebb ország, teljesen hamuszürkén feküdt ott. Látszott rajta, az egész felületen, hogy az utak, a házak, a valamikori ott levô települések mennyire küszködnek az elsivatagosodás ellen. Nagyon szépen lehetett látni az egyes részeket, a városokat, Winnipeget, sôt -- úgy véltem -- még Eszterházafalvát is fölfedeztem. Igyekeztünk Torontóba, ahol egy New Brunswick-i küldöttség már várt bennünket Végváry Vazullal és a rendzô bizottság laikus tagjaival. Kijöttek elénk Torontóba ugyancsak a torontói ünnepség rendezôi is, élükön Máté Józseffel, Király Istvánnal. A prímás itt úgy köszönte meg Bácsalmásy fôigazgatónak a szolgálatát, a kíséretét Vancouverba és vissza, hogy az arra a napra -- szeptember 28- ra -- esô házassági évfordulójára már Vancouverból táviratot küldött a feleségének. A felesége és szülei kijöttek a repülôtérre, az Air Canadának a különszobájában találkoztunk velük. Ott megáldotta ôket, és kedvesen elbeszélgetett velük. Úgy látszott, nagyon meg voltak elégedve. Itt ebédeltünk a két küldöttségnek a meghívására a torontói repülôtéren, ahol két-három órás várakozásunk volt. Este már sötétben indult a gépünk New York felé. Közvetlen az indulás elôtt, abban a pár órában a torontói repülôtéren, majd a repülôgépen Torontó és New York között ismerkedtem meg közelebbrôl Végváry Vazul ferences atyával, a New Brunswick-i káplánnal, aki járt Bécsben avégett, hogy a prímás, ha már nem tartja meg most 1973 ôszén az egész amerikai útját, a New Brunswick-i újjáépült templom szentelését ne hagyja ki. Amint késôbb hallottam, egy sajtótitkár féle lett a prímás rövid, mostani amerikai látogatásának idejére. Irtózatos nagy mappával -- amit a kezében szorongatott -- és állítólagos fontos mondanivalókkal jött elénk Torontóba, hogy mindent megbeszéljünk, és minden rendben, pontosan történjék. Engem rángattak ide-oda. Búcsúzni kellett a torontóiaktól, törôdnöm kellett a prímás holmijaival, legközelebbi terveivel. Elô kellett készülnöm és a prímást is elôkészítenem a New York-i érsekkel, Terence James Cooke kardinálissal való találkozásra. Gyorsan át akartam venni Végváry atyával, hogy mik is lesznek a teendôk New Yorkban és New Brunswick-ban. Meglepetésemre nagy feneket kerített mindennek és szinte lelki bevezetôt tartott annak a fontosságáról, amit mondani fog. Soha nem szállt le egyenesen a ,,matter of fact'' a tényleges tennivalókhoz. Mindig a levegôben maradt. Mindig általános dolgokat mondott, és közbeszôtt olyan panaszokat, amelyek nem voltak helyénvalók. Lassan megértettem, hogy valószínű, ennek az embernek nincs is érzéke ahhoz, hogy észbelileg és fogalombelileg leszálljon egész konkrét módon ahhoz, amit el kell határozni, s amit tenni kell. Ezt tisztáztam magamban, amíg New Yorkba érkeztünk. A késôbb történtek engem igazoltak. A New York-i repülôtéren nagy biztonsági kordon várt bennünket. Kijött a repülôgéphez Cooke kardinális a titkárával, McG-lel, és a város polgármesterének a kiküldötte. A repülôgéprôl leszállva mentünk a folyosókon, a repülôtéri vámvizsgálaton túljutva már hallottuk, hogy több száz magyar ember gyűlt össze, akik szorították a rendôrkordont és óriási ovációval fogadták a prímást. Az egyik fordulónál, ahol a sajtó emberei várakoztak, és a televízió állt, a prímás nyilatkozott a sajtónak. Köszönetet mondott Amerikának azért, amit a magyarokért és személy szerint érte tett. Alig észrevehetôen érintve azt is, hogy sok minden másképp is történhetett volna. Nagy nehézségek árán jutottunk a taxihoz, onnan az érsekség kocsijába. Érdekes volt megfigyelni ennek a két embernek a reakcióját: a magyar prímásét, aki huszonhét év elteltével jön vissza Amerikába és Spellman utódját, Cooke Terence bíborosét. A magyar prímás a kötelességérzés és a nem túl sokat várás reményével jött ebbe az országba. Tudta, hogy a magyarság szempontjából -- gondoljunk akár a közelmúlt történelmére, akár az otthoni magyarokra -- túl vérmes reményeket nem fűzhet az amerikai magatartáshoz. De tudta, tudja azt is, hogy a kelettôl még kevesebbet lehet várni. A New York-i bíboros érsek tele volt be nem vallott és ki nem mutatott aggodalommal, hogy milyen is lesz Mindszenty bíboros prímás, az ember. Nehéz találkozni egy olyan emberrel, aki nemcsak szavakkal, nemcsak gondolataival és érzelmeivel, hanem egész életével fizetett azért, amit a világnak mondott. Szükségszerűen kisebbségi érzet támad azokban, akik vele találkoznak, fogadják ôt. A bíboros érsek -- szinte önkéntelenül elárulva önmagát -- nem gyôzött hálálkodni, hogy mégis minden jól zajlott le. Szinte örült, hogy túljutott az elsô találkozáson. Tudta azt, hogy milyen ritka, értékes vendége van. A szokásos udvariassági formák, az üdvözlô szavak mögött ezek a hangulatok hullámoztak. Milyen érdekes, hogy az emberek nehezen tudnák megmondani, még ha akarnák is azt, ami ôket mozgatja. Eltakarják udvariassággal, finom szavakkal, közvetlen mindennapi gondokkal: Hogy a szállás hogyan lesz holnap? Hogyan lesz ma este? Hol lesz a vacsora? Hol lesz az ebéd? Hogy lesz, mint lesz? Hova tetszik menni? Hogy van? Jól van-e? De tulajdonképpen nem ezt akarják mondani, hanem a szokványos kérdések mögött ott van a meztelen emberi tekintet, a dobogó emberi szív, amely sokkal többet sejt, tud, érez, de azt valami belsô parancsra, vagy talán felsôbb parancsra el kell titkolni. Az ember nem tudná elviselni azokat a szavakat, amiket érez, amik a lelkén átsuhannak, ha nyíltan, kendôzetlenül kimondaná ôket. Az érsek titkára már hazafelé menve az autóban közölte, hogy mi lesz a program. Úgy is történt, ahogyan ezt az érsek jelezte a holnapi napra. Megérkezve az érsekségre valójában éhesek nem voltunk. De mert engem, a titkárát nem akarták, hogy az érsekségen aludjak, hanem Msgr. Ispánkival együtt egy hotelban akartak elszállásolni, és csak nagynehezen tudtam angolul megértetni velük, -- a bíboros prímás elôtt nem mondhattam ilyen nyíltan -- , hogy nem szakadhatok el tôle se éjszakára, se reggelre, mert szüksége van rám. Hála Istennek, ezt elég hamar megértették. Betettek egy lakosztályba, ahol volt egy nagy szoba, amely elegánsan volt berendezve. Ebbôl a nagy szobából nyílott egy kis háló, onnan a fürdôszoba. A másik oldalról, ugyancsak a nagy szobából nyílott egy szebb hálószoba. A bíborosnak jelölték ki a szebb hálószobát, nekem a kisebbik hálószobában kellett volna aludnom. De a prímás azt mondta, hogy én menjek a szebbik hálószobába, hogy éjszaka engem ô ne zavarjon, amikor átmegy a kisebbik hálószobán a fürdôszobába. Még azon éjszaka 10 óra után, teát hoztak és süteményeket. Én friss gyümölcsöt kértem, de nem tudtak hozni, csak befôtteket. Miután minden lezajlott, még el kellett mennem megkeresni, merre van egy fürdôszoba, mert én sem akartam átmenni azon a kishálószobán, ahol a prímás aludt, amely a fürdôszobába vezetett. Nagynehezen föl tudtam hajtani egy bizonyos Murphy nevű aulistát, akinek a fürdôszobájába bemehettem. Még késô este telefonáltam az érsek titkárának, és jeleztem, hogy másnap a magyar bíboros prímásnak szüksége lenne egy jó negyedórára, félórára, mert két kérdéssel szeretne elôhozakodni. Mindjárt meg is mondtam neki, hogy mirôl van szó. Elôször a New York-i magyar plébánia ügyérôl, amely már 1929 óta húzódik, s még mindig nem oldódott meg. A második, egy esetlegesen kinevezendô magyar segédpüspök elfogadása, támogatása, ha Róma is beleegyezik, az észak- és délamerikai szétszórtan élô magyarság lelki vezetésére. A titkár meghallgatta, de éreztem a hangján, hogy nagy fenntartással élnek. Ugyanaz a zavartság volt rajtuk, mint a repülôtéren. Nem tudták, vagy nem akarták hová tenni Mindszenty József bíboros prímást, aki számukra egy más világból jött, és aki az 1973-as évek érzelmi és koegzisztenciális laza világába a maga személyiségével többé nem illett bele. Ezután kerültem csak éjfél felé ágyba, mégpedig abban a hálószobában, melyet Mindszenty bíborosnak szántak. Nem akarták, hogy a nyolcvankét éves bíboros a titkárával együtt legyen az érsekségen. Furcsa ez az élet, és mindig másképp alakul, mint ahogyan az ember eltervezi. Mindenesetre nem éreztem jól magamat. Ezért örültem, amikor a rövid éjszakának vége szakadt. Másnap lementünk reggelizni. Ott volt az érsek, az udvari papjaival. A szokásos udvariaskodó beszélgetés folyt az asztalnál. Már a Kennedy- repülôtérrôl hazamenet bejelentette Cooke bíboros, hogy másnap, azaz ma, szeptember 29-én reggel szentmisét mond a St.Patrick székesegyházban a New York-i katolikus nôegylet tagjainak, akik neki a legnagyobb segítséget nyújtják szociális és karitatív téren. Szeretné, ha a kardinális megjelenne azon a szentmisén, s ezzel az ünnepség fényét emelné. Így történt aztán, hogy elôzetes érdeklôdés után teljesen pirosba öltözve, piros reverendába és mocettába a prímást átkísértem a katedrálisba. Cooke bíboros már ott volt. A sekrestyében fogadta a prímást. A szentmise alatt a prímásunk a trónon ült. Áldáskor a kardinális külön kérte, hogy adja az egybegyűltekre az áldását. A padsorok tele voltak. Még álltak is mindkét oldalon ebben a nagy székesegyházban. Mielôtt elindultunk, a prímás felöltözött piros ruhájába. A sekrestyében azt mondta nekem: -- Nahát Tibor, induljunk a ,,decorba''. Azaz díszletnek. Tehát nagyon jól meglátta Cooke bíboros fogadásának a lényegét és ezt szóban ki is fejezte. A szentmise után a fôoltár és a sekrestye közti oldalfolyosón még fényképezés is volt. Cooke bíboros akart fényképezkedni a prímással. Utána lementünk a sekrestyébe, visszatértünk az érsekségre. Én szóltam a titkárnak, hogy okvetlenül beszélnünk kellene a New York-i bíborossal, mielôtt elhagyjuk a várost, New York-ot. De ô, ti. Cooke bíboros már 11 órakor egy amerikai futballmeccsre indult a titkárával. Ezt a meccset valamilyen karitatív célra híres futballcsapat ajánlotta fel a New York-i közönségnek. Az elôzetes esti bejelentés után és a mai napon reggel ôket figyelmeztetve el tudtam érni, hogy indulás elôtt 10 perccel a New York-i bíboros bejött a prímás szobájába, és megkezdôdött a tárgyalás. A prímást arra kértem, hogy az idô rövidsége miatt ne szóljon angolul, magyarul mondja válasz és kérdés formájában. Én majd fordítom. Ugyanezt mondtam Cooke bíborosnak is. Megkezdôdött a tárgyalás irtózatos gyorsan, idegesen. Elôször is a magyar plébániának az ügyét adtuk elô. Röviden összefoglaltam, hogy a húszas években hogyan épített a magyar Szent István Egyesület templomot és iskolát. Mivel a magyarok nem tudtak fizetni a kitört válság miatt , átadták a New York-i ferences provinciának. Ez a provincia kiépítette ott nemcsak a plébániát, hanem az úgynevezett Szent Tádé -- a reménytelen esetek szentje -- Egyesületét is. Ez kiterjed egész New Yorkra. Nagy híre van, és számottevô anyagi forrást is jelent. Annak ellenére, hogy ígéretet tettek egy magyar papnak az alkalmazására, a plébánia átvétele óta se magyar házfônök, se magyar plébános nem volt. Mindig volt egy, esetleg két káplán, azok közül is az egyik olyan -- nevet nem mondtam -- akinek a magyar nyelvkészségére és egyáltalán magyarságára árnyék vetôdik. Megkérdeztem Cooke bíborost, hogy ismeri-e az ügyet. Azt mondta, hogy egyáltalán nem ismeri. Ezen nagyon csodálkoztam, mert mint késôbb megtudtam, ez egy harminc év óta zajló ügy, rengeteg interpellációval, petícióval és kéréssel, amelynek már legalább egy egész sor irata lehet a püspökségen. Abban állapodtunk meg, hogy a Szent István plébániát illetôen az összes adatot újra beterjesztjük az érseknek. Azután elôadta a prímás a magyar püspöknek az ügyét, azt, hogy körülbelül egymillió magyar él szétszórva a világon, s a prímás szeretne két segédpüspököt kineveztetni Róma által. Az egyiket az Óvilág, Afrika, Ázsia és Ausztrália, a másikat pedig Észak- és Dél-Amerika számára. New Yorkban rengeteg magyar él, kb. 65.000, ebbôl 75 % katolikus. Ezért a prímás New Yorkra gondolt s kéri, hogyha Róma valóban kinevezi vagy hajlandó kinevezni, fogadja el a New York-i érsek ennek a magyar püspöknek a sponsorságát. Világosan kifejtettem, hogy nincs szó önálló jurisdictióról, hanem a kinevezendô segédpüspök a helyi segédpüspök jurisdictiója alatt állna. Nincs szó arról sem, hogy a helyi püspökséget bármilyen anyagi kötelezettséggel terhelnénk meg (a püspök utazási költségei, egyéb kiadásai stb.). Ezeket a prímás vállalná. Itt csak arról volna szó, hogy erre a gáláns tettre a New York-i érsek hajlandó legyen, vagyis, hogy elfogadjon egy ilyen segédpüspököt, aki azonban az észak- és délamerikai magyarságnak a fôpásztora lenne. Összetartaná, és nem hagyná ôket lelkileg széthullani. Megmondtam azt is, hogy rengeteg New York-i magyar -- amint értesültünk -- katolikusból protestánssá lesz azért, mert azon a területen, ahol ma a Szent István plébánia van, három önálló magyar protestáns templom működik. Erre Cooke bíboros nagyon zavart lett, ellenvetéseket tett, hogy a más egyházmegyékben lévô magyarok, mint például a torontóiak vagy a clevelandiak szintén tiltakozhatnának, hogy az ô területükön egy magyar püspök működjék. Erre én azt mondtam, nem arról van szó, hogy ô beavatkozzék más egyházmegyék ügyeibe. A segédpüspöknek olyan embernek kell lennie, aki tisztában lenne a saját jurisdictionális helyzetével, nem avatkozna bele fölöslegesen a területileg illetékes egyházmegyék ügyeibe, hanem inkább a helyi püspökökkel egyetértésben végezné az ott élô magyarságot megtartó és megmentô munkáját. Ezt pontosan megmagyaráztuk a New York-i bíborosnak. A végén, amikor nem akart válaszolni, föltettem neki a kérdést: -- Would you please accept, would you be benevolent concerning such a plan, such a nomination of Hungarian Auxiliary bishop?[5] Erre rövid gondolkodás után egész határozottan ezt mondta: -- Please I would not be unbenevolent.[6] Ezzel a tárgyalás véget ért. A bíboros érsek elsietett. Nekünk is lassan indulni kellett, mert következett az ABC televíziós állomásának adandó interjú. Mikor az érsek elment, kimentünk az utcára. Az érsekség elôtt állandóan magyar emberek, százan, kétszázan tartózkodtak. Várták a prímás megjelenését. Valahányszor kilépett az ajtón, lelkesen tapsoltak, éljeneztek, és áldását kérték, ruháját, kezét csókolták. Az ABC televíziós állomáson a Harkay volt a prímás tolmácsa. Az interjú elég jól sikerült. Igaz, a kérdések is nagyon jámborak voltak. Nem volt bennük semmiféle provokáló szándék. Utána még elmentünk két katolikus újság szerkesztôségébe, nem messze az ABC televíziós állomástól. Onnan hazamentünk. A plébánia elôtt a szokásos tolongás. Cooke bíboros a segédpüspökét rendelte oda. Ott volt a székesegyház plébánosa és több pap is az ebédnél, ami jó hangulatban folyt. A prímás, ha akarja, akkor nagyon képes arra, hogy asztalnál, tárgyalás közben a lehetô legkedélyesebb hangulatot teremtsen. Ebéd után visszamentünk az érsekségre, mert már vártak ránk a New Brunswick-i autók. Az utat simán tettük meg, bár New Yorktól elkezdve és különösen New Jersey állam területén a biztonsági rendelkezések szigorúbbak voltak, mint az eddigiek. Úgy látszik nagyon megszervezték. Megérkeztünk a Holiday Inn-be, körülbelül két-három mérföldre New Brunswicktól, ott szállást vettünk. Délután, egy kis pihenést követôen megkezdtük a fogadásokat. A helyi szervezetek, Amerika távoli részeibôl, New Yorkból azok a szervezetek, emberek, amelyek és akik látni szerették volna a prímást, most jelentkeztek. Ezek között a fogadások között adtunk interjút a CBS televíziónak Végváry atya asszisztenciájával. A CBS riportere, a ,,pressman'' úgy látszik zsidó származású fiatalember volt, aki annak idején még 1949-ben részt vett Mindszenty prímásnak a pörén mint külföldi tudósító. Elégé tiszteletlen hangon, tiszteletlen kérdéseket tett fel. Az interjú nem nagyon jól sikerült, talán ezért is, mert pénteken történt. Ugyanis ezen a napon tettük meg az óriási utat Vancouvertôl New Yorkig. Aztán ma délelôtt volt az érsekkel való tárgyalás, az is kifárasztotta a prímást, úgyhogy elég kedvetlen volt, és ezt a ,,pressman'' bizonyos értelemben ki is használta. Azt a kérdést tette fel neki, hogy miért nem mosolyog, hogy sohasem látják mosolyogni, tudna-e mosolyogni. Erre a prímás ahelyett, hogy mosolygott volna, csak egykedvűen nézett rá. Ez is egy válasz volt. Érdekessége volt még ennek a televíziós interjúnak az is, hogy Végváry -- úgy látszik, erre koncentrálta az egész erejét, mint sajtótitkár -- eléggé rosszul fordította azt, amit a prímás mondott. Amikor a prímás elég hamar véget vetett ennek az interjúnak, akkor Végváry még ott maradt, és szinte átszellemülve a boldogságtól ült ott a interjúvoló pressman- nel, és adta a nyilatkozatait a magyar bíboros prímásról. Ennél is kellemetlenebbül érintett, hogy összekeverte a saját szereplési vágyát a bíboros a személyével, de ezen már segíteni nem tudtam. Ott álltam eléggé tehetetlenül velük szemben a fekvô kamera mögött. Néznem és hallgatnom kellett mindazt, ami történik. Mindegy megtörtént. Ezen már változtatni nem lehet. A fogadások közben még volt egy kellemetlen intermezzó. Két mérföldre a Holiday Inntôl a Ramada Inn-ben gyűlt össze nyolcvan fônyi társaság, a nemrégen megalakult amerikai magyar filozófus társaság. Tagjai -- fôképp Amerika keleti partjairól valók -- ott rendeztek tudományos |lést különféle elôadásokkal. Fogadás közben egyszer csak szól nekem valaki, azt hiszem, Bodnár Gábor volt, hogy szeretnék, ha a prímás átmenne. Persze én hallottam errôl a gyülekezésrôl, még mielôtt elindultunk volt, hogy ez a szellemi elitnek a gyülekezése lesz ugyancsak Clevelandban, de én azt hittem, hogy ott lesz egészen a prímás közelében, nem pedig két mérföldnyi távolságra. Errôl nekem Papp Gábor írt. Úgy látszik, Füzér Julián nem nagyon lelkesedett értük, valószínűleg sok intellektuel baloldali érzelmű ember is volt köztük. Föltételezem, de akkor én erre nem is gondoltam. Mindenesetre amikor nekem azt mondták, hogy a prímás nem fáradna-e át ôhozzájuk a Ramada Innbe, mondtam nekik, hogy a prímás mögött nehéz út áll. Most egész délelôtt fogad, az emberek itt ostromolják az elôszobát, a rendôrök alig tudták kiválasztani azokat, akiket be lehet engedni, és akiket nem lehet beengedni. Minden ember ügyében hozzám futottak. Azt mondtam: a prímás szívesen fogadja ôket, de ha olyan sokan vannak, és nem tudnának mind átjönni, bár mindannyian átjöhetnek, szívesen meghívom ôket, akkor válasszanak egy delegációt maguk közül, és küldjék el ide a Holiday Innbe. Senki nem jelentkezett, de a Holiday Inn-i tartózkodásunk alatt az elsô napon, szombaton, egészen vasárnap délig állandóan éreztem, hogy ez a társaság mint egy láthatatlan csoport, láthatatlan szellem van jelen, és bele akar szólni a dolgokba. Jól csináltam-e, nem jól csináltam-e, nem tudom, de mást nem tudtam abban a helyzetben kiokoskodni. Késô éjszaka vacsoráztam meg a prímással szobájában. Az elegáns Holiday Inn nem volt benne a szervírozásban. Bár mindent adtak, amit csak kértünk, nem volt meg benne a kedves, meleg otthoni ellátás és szervírozás. Érdekes, hogy mennyire kiütközik egy-egy háztartásban, az emberek mindennapi dolgaiban az, hogy ha valamit csak pénzért csinálnak vagy szeretetbôl. Sohasem éltem át vagy kevésszer annyira, mint ebben az elegáns Holiday Innben, ahol minden volt, de minden szolgáltatásszerű, rideg. Ezen a szeptember 29-én, szombaton késô éjszaka dôltünk ágyba. ======================================================================== 1973. szeptember 30., vasárnap New Brunswicknak, a felszentelô Szent László templomnak és a derék Füzér Julián atyának a nagy napja. Napsütéses reggelre virradtunk. Körülbelül fél 10-kor indultunk el Holiday Innbôl nagy rendôri kísérettel New Brunswick felé. Elôször meglátogattuk -- a prímás kiszállt az autóból -- a református templomot. A hívek ott vártak a templom elôtt. Bertalan Imre nagyon deréknek látszó magyar protestáns lelkész üdvözölt bennünket. Ott volt a két segítôje, és az Orvosék -- ez volt a családi nevük --, akik szintén segítettek. Orvos tákolta össze a szószéket a templomon kívül a Szent László mellett. A felesége sokat dolgozik a katolikus templomnak. A templom táblájára fel volt írva: Isten hozta Mindszenty prímást közénk! Nagyon meg voltak hatva, tapsoltak, és röviden köszöntötték a prímást, amire ô nagy szeretettel válaszolt. Utána elmentünk az evangélikus templom elé, ahol színtén kedvesen fogadták. Aztán a görögkatolikus templom elé mentünk, ahol a görögkatolikus pap a híveivel együtt fogadta, bár azt mondták, hogy Éles Ferenc, a görögkatolikus pap nem nagyon lelkesedett Mindszenty prímás jöveteléért. Utána meglátogattuk nagyszámú cserkészfiúk és cserkészlányok sorfala között a cserkészotthont. A prímás kiszállt, köszöntötte a vezetôket. Ezután érkeztünk meg a Szent László templom elé, ahol mintegy 4-5000 fônyi tömeg, vagy talán több is várt a prímásra. A környezô utcák is tele voltak. Amikor megérkeztünk, kezdôdött a templomszentelés. A prímás elmondta az imádságokat a lépcsôkön fönn a templom elôtt. Gyönyörű napsütés volt és a Columbus lovagok sorfala között vonultunk föl és le a lépcsôn. A prímás meghintette szenteltvízzel körül a templomot. Köröskörül gyermekek kísérték, és visszajôve a templom elé, kezdôdött a szentbeszéd. A prímás beszélt az életrôl, az élet szeretetérôl, az életrôl mint Isten áldásáról, és arról, hogy a magyarságnak el kell fordulnia mindenféle életirtó és életet elutasító magatartástól, ha fönn akar maradni ezer év után abban a hazában, melyet maga harcolt ki magának, és Isten adta neki. A szentbeszéd után, amelyet nagy figyelemmel és áhítattal hallgattak, Msgr. Szabó foglalta össze pár mondatban a prímás prédikációját. Aztán a hívek sorfala között bevonultunk a templomba. Bent a Columbus lovagok álltak sorfalat a padok szélénél. Megkezdôdött a szentmise. A templomban hangszórók voltak felszerelve, a kintmaradt híveknek is sugározták a szentmisét. Az ének, az imádság csodálatos volt. A prímás személye valóban össze tudta forrasztani a Szent László templomban és körülötte összejött magyarokat, idegeneket az egy hitben, az egy imádságban. Rengetegen áldoztak. A szentmise csak délután fél 2-kor ért véget. Szentmise után a tömegben a rendôrség nyitott nekünk utat. Autóba szálltunk, és indultunk vissza Holiday Innbe. Itt délután 3 órakor kezdôdött a Memorial Dinner, amelyen körülbelül ezren vettek részt. Mikor beszálltunk az autóba, akkor mondta elég fesztelen hangulatban a prímás, hogyha ezek a nagy biztonsági intézkedések, ezek a rendôrségi autók és ennyi rendôr lett volna 1948-ban ôkörülötte, akkor nem történt volna vele az, ami történt. Most, amikor már bent van a korban, és idôs ember lett, most úgy vigyáznak rá, mint a szemük világára, hogy semmi baja ne történjék. Mindez esô után köpönyeg -- mondta kedvesen és keserűen elmosolyodva. A Holiday Innbe való érkezés után nem volt több ideje, mint 10-15 perce egy kis pihenésre. Azonnal jöttek hozzá. Fogadott egypár embert még ebéd elôtt. Délután 3 órakor lementünk a Holiday Inn-nek a nagytermébe, ahol a Memorial Dinner úgy zajlott le, ahogy a könyvben meg van írva. Ott volt New Brunswick polgármestere, ott volt az ortodox püspök, ott voltak a magyar vezetôk. Közös imádsággal kezdôdött. Nagyon lassan szolgálták fel az ebédet. Sokan is voltak és az ebéd végén négy- öt üdvözlô beszéd hangzott el. Némelyik hosszan, némelyik röviden. Fél 6 tájban a prímás röviden összefoglalta az elhangzottakat, ill. válaszolt a beszédekre. Kedvesen mindent megköszönve, a magyarokat továbbra is buzdítva a jóban való kitartásra. Az érdekessége az egésznek az volt, hogy 82 éves prímásunk ezt a műsort, amely reggel fél 10-kor kezdôdött és este 6-ig tartott, kétszeri beszéddel, templomszenteléssel, misével, nemcsak hogy kibírta, hanem olyan frissen élte át, hogy az utolsó pillanatig jelenléte mindenki számára erôt és vigasztalást jelentett. Visszatérve a lakosztályba, a prímás egész röviden pihent, s újra kezdôdtek a fogadások mindazok számára, akik akár New Yorkból, akár az ebédrôl még jelentkezni akartak nála. Közöttük volt Végváry-Neumann Ferenc, Acsay és még sokan mások. A fogadások egészen 10 óráig tartottak. Akkor hagytam el a bíboros lakosztályát. Ezzel fejezôdött be a New Brunswick- i nagy nap. ======================================================================== 1973. október 1., hétfô A prímás a szentmisét a New Brunswick-i Szent László templomban mondta. A templom tele volt. Az evangélium a gyermekekrôl szólt, akiket nem engedtek az apostolok Jézushoz. A prímás rögtönözve egy nagyon szép elmélkedést mondott a gyermek szentségérôl és arról, hogy Isten fia gyermekként jött a világra, és hogy a világnak a reménysége csak a gyermekekben van. Igen sokan áldoztak. Igen-igen bensôséges áhítat volt a templomban. Utána reggeli volt a plébánián Füzér Juliánnal és az ottani papokkal. Ott volt Zsoldos Imre, ott volt Jaszovszky József, ott voltak prof. Kertészék és sokan mások. Ott volt az öcsém is, Mészáros István Baltimore-ból. Reggeli után visszamentünk a Holiday Innbe és onnan indultunk ki Matawanba, ahol a bazilita atyáknak a Máriapócsa van. Egy órás út után megérkezve az atyák fogadtak bennünket és az ott élô hívek, meg a kis Skinta atya, aki nemrégiben jött Magyarországról, és aki közelmúltban adott ki egy könyvet Máriapócs történetérôl. Ez a kis ember olyan hatalmas hangon énekelt egy búcsús éneket, míg bevonultunk a templomba, hogy az ember csak bámult, hogy honnét is jön ez a hang. Embert alig lehetett látni, olyan kicsi ez a P. Skinta. Bevonultunk a kápolnába, az összegyűlteknek -- igen sokan voltak papok -- a prímás megrázó beszédet mondott Magyarország és a Szűzanya kapcsolatáról és arról, hogy nem csüggedve kell munkálkodnunk nemzetünk fölemelkedésén. Utána nagy papi gyűlés volt a kultúrteremben. A prímás közel egy órán át a jelenlevô keleti partok katolikus papjainak -- beszédének felétôl jelen volt mintegy félszáz protestáns lelkész is -- beszélt a magyar sorskérdésrôl, a magyarság fennmaradásáról és azokról az erôfeszítésekrôl, amelyeket tennünk kell, hogy a magyarságot idegenben is megôrizzük és valamiképpen népünk felemelkedését szolgáljuk. A prímás nagyon jó formában volt, hihetetlenül érdekesen beszélt. Mindenki feszülten hallgatta. Egy Forintos nevű protestáns lelkész azt mondta, nekünk második Kossuthunk a prímás. Utána megbeszélés volt, többen elôhozták gondjaikat. Az ott elhangzottakról a hangszalagot remélem meg tudom kapni, megígérték. Már késôre járt az idô. Rövid lunch után kezdôdött a papi konferencia. A máriapócsi matawani bazilita atyák vacsorát adtak, amelyen részt vett a város polgármestere is. Eljött a görögkatolikus püspök, akinek egyházmegyéjéhez a máriapócsi atyák tartoznak. Részt vettek egész Amerika területérôl a protestáns lelkészek is. Lehettünk százhúsz-százharmincan. Nagyon jó hangulatban, rövid tósztokkal megtűzdelve ért véget a vacsora. Utána visszatértünk Holiday Innbe. ======================================================================== 1973. október 2., kedd Elkészültünk, hogy elhagyjuk Holiday Innt. A szentmisét a prímás a New Brunswick-i kórház kápolnájában tartotta. A betegek megtöltötték a kápolnát. Igen sok orvos és ápolónô is ott volt. A prímás a szentmisét latinul mondta. Egy pár rövid elmélkedést mondott angolul arról, hogy a betegeknek az ellátása, a róluk való gondoskodás az Úr Jézusnak különös gondja volt, ellentétben az Ószövetséggel, amely a betegápolásnak ezt a formáját és a hittel való összekapcsolását nem ismerte. Még azt is mondta, hogy a betegség nem Isten csapása, hanem az ember vállára rakott kereszt. Nem azért, hogy az embert kínozza, hanem azért, hogy bennünket az Isten felé vigyen. A betegség, a kereszt az üdvösség eszköze. Én röviden fordítottam angolul. Utána a prímás meglátogatott két súlyos beteget, majd bement a gyermekosztályra, megáldotta a csecsemôket. Lehettek vagy harmincan búra alatt. Ezt követte a fogadás, ahol a kórház orvosait és ápolónôit fogadta. A büfére nem maradt ott, hanem onnan indultunk vissza a plébániára. Füzér Julián plébánosnak voltunk a vendégei. Az ebéd nagyon kedves hangulatban folyt le. Lassan elkészültünk, hogy ebéd után fél 1-kor elinduljunk ismét rendôrségi kísérettel a New York-i repülôtérre. Még megjegyzem, hogy New Brunswick-i tartózkodásunk alatt, míg a Holiday Innben laktunk, háromszor volt bombariadó. Ilyenkor mindent abba kellett hagyni: fogadást, beszédet. A rendôrség a lakást végigkutatta a legapróbb részletekig, de úgy látszik a bombariadó vaklárma volt. Nagy rendôrségi kísérettel indultunk New Brunswick-bôl. A New Jersey állam határán az ottani rendôrség váltotta ôket. Leállították a teljes forgalmat. Elôször életemben, minden nehézség nélkül, rendôrségi kísérettel tudtam a grandiózus hídon áthaladni. 1967-ben és 1971-ben ugyanis alig tudtam átvergôdni. Kiérkezve a repülôtérre az Air Canada emberei vártak bennünket. Külön bevezettek a Very Important Persons[7] terembe. Igen sok pap kísért el idáig. Amikor beléptünk az Air Canada épületébe, a nagy elôcsarnokban a kis pöttöm Skinta atya kezdett sztentori hangon énekelni. Az egész épület remegett. ,,Éljen soká, éljen soká, sok számos éven át!'' A jelenlevôk vele együtt énekeltek. Az utasok nem tudták mire vélni a dolgot. Bent egy egészen kicsi ember piros bíborosi pileolussal fején, körülvéve emberektôl és egy még kisebb, szinte láthatatlanságig kisebb emberbôl ömlött ki ez a lelkes hang. A prímás ebben a V.I.P. teremében fogadta a gyermekeket, az édesanyákat. Fogadott néhány papot, egy Pap Erika nevű újságírónôt, a World Mission nevű lap szerkesztônôjét, aki interjút készített a bíborossal. Kávét, süteményt szolgáltak fel. Közben a kint összegyűlt közönséget felállítottam. Lehettek talán ötvenen-százan. A prímás röviden, de nagyon kedvesen szólt hozzájuk búcsúzkodva. Az áldás elôtt elénekeltük a Boldogasszony anyánk-at. Így ért véget a közel egy órai várakozás az Air Canada termében. A prímást kikísértük a repülôgéphez, én egészen a gép ajtajáig, ott áldást kértem tôle. Így búcsúztunk el. Ô Msgr. Ispán-kival indult vissza Bécsbe, én még ott maradtam pár napra Amerikában sürgôs dolgokat elintézni. Így ért véget a prímás amerikai útja, legalábbis számomra és az én szemszögembôl. ======================================================================== 1973. október 3., szerda Összefoglaló amerikai tartózkodásomról 1973. október 3-a és 18-a között A prímás elutazása után öcsémmel, Istvánnal még aznap meglátogattam New Rochelle-ben Lyman Stabbin-t a United Catholic for the Faith-nek az elnökét. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Náluk voltunk vacsorán a külvárosban. Másnap, 4-én ott miséztünk. Aznap még meglátogattam Dunai Antal passaici plébánost és Pogány, irwingtoni plébánost, akik közül egyik sem jelent meg a New Brunswick-i ünnepségen, bár közel vannak oda. Egy kicsit meg is orroltak, csak azt nem tudták pontosan, hogy miért. Az ô kételyeiket akartam eloszlatni. Aznap este érkeztünk meg Baltimore-ba. Egy jó fél napot töltöttem a bátyámmal. 5-én átköltözködtem az Isteni Ige Társaság Kollégiumába a Michigan Ave-ba. Éjszaka 11 órakor felkerestek. Megtudták, hogy a prímás titkára vagyok. Megkértek, hogy vegyek részt a mise utáni szentórán 11 és 12 óra között, amelyet az üldözött egyházért tartanak a szeminárium kápolnájában. Ott mondtam egy több mint félórás szentbeszédet. ======================================================================== 1973. október 6-án, szombaton Pater Zsoldos Imrét, a washingtoni magyarok lelkészét, aki közben lemondott, mert készül doktorátusára francia nyelvbôl, meghívták a Szent Margit plébániára, hogy tartson -- mint ô mondta -- az öregasszonyoknak három szentbeszédet. Én pedig elmentem szombat helyett vasárnap a richmondi magyarokhoz. Az indianapolisi ügyvéd, Pat Mullen vitt el kocsijával. Ráment az egész napom. Meglátogattam a magyarokon kívül, akiknek miséztem, szentbeszédet tartottam, még Joe and O’Dwyer Clarkot. Késôn éjszaka, 2 órakor érkeztünk vissza Washingtonba. Hétfôn annyira fáradt voltam, hogy szinte egész nap aludtam. ======================================================================== 1973. október 9-én, kedden meglátogattam Elicott Terrace-on a nôvéreket, akik sokat tettek a magyar egyházért és sok missziós felszerelést küldtek az egyes templomoknak. Meglátogattam Mrs. Hannon és Mrs. Houmsot és a fiát, Marcust. ======================================================================== 1973. október 10-én, szerdán Koczák, a prímás régi ismerôse még az elfogatása elôtti idôkbôl az amerikai követségrôl, hívott meg egy estére. Náluk voltam vacsorán, ott találkoztam Dr. Lucey-vel, Dr. Henkellel és Georg Armstronggal. Ezek mind valamiképpen a kongresszusi képviselôk emberei. Velük beszéltem meg késô éjszakába nyúlva a prímás jövô évi látogatását. Azt ajánlották, hogy tartsak egy latin szentmisét a National Shrine-ben és ennek kapcsán beszéljek Murphy-vel, a N. Shrine-nak az igazgatójával, egy esetleges magyar kápolna felállításáról. Ott ugyanis minden európai nemzetnek van kápolnája. A horvátoknak, a szlovéneknek, csak a magyaroknak nincsen. ======================================================================== 1973. október 11-én, csütörtökön dr. Armstrong és Manenmacher elvittek két képviselôhöz. William Shirley-hez, akinek az édesanyja magyar és aki Iowa-nak a kongresszusi küldötte. Ô elég barátságtalanul kritizált nem engem, hanem a prímás eljárásmódját. Elôször mondta, hogy jön Amerikába. Mindenki mozgolódott, a Pásztorék, a Gerebenék, aztán megint lemondták. Nem lehet ilyen bizonytalankodással eredményt elérni, különösen ami a Szentkoronát illeti. Azután meglátogattuk a képviselô Lorance Hougan-t. Az abortusz elleni mozgalomban nagy szerepet játszik, és nagy magyarbarát. Mindketten szívesen fogadtak. Hosszan elbeszélgettünk. Shirley mindenképp ki akarta erôszakolni, hogy aznap elmehessek a washingtoni érsekhez, ahol be voltam ugyan jelentve, de csak tíz nap múlva adta az audienciát. Azonban Shirley semmit sem tudott elérni. Utána együtt ebédeltem Armstronggal és Manenmacherral a Republican Clubnak az ebédlôjében. Aztán elváltunk. Eléggé kimerített ez a tárgyalás tegnap este óta és ma ezekkel a congressmanekkel. Az ember sohasem viselkedhetik úgy, ahogy szeretne, hanem mindig a végletekig alkalmazkodnia kell. ======================================================================== 1973. október 12-én, pénteken dr. Weintraubnál voltam, aki délelôtt és délután körülbelül két órán keresztül a szívemet vizsgálta. Délután még beállított a templomba is, ahol negyedórán át alaposan kiizzadtam, és terhelés közben vizsgálta a szívemet. A végsô diagnózis az, hogy semmi baja nincs a szívemnek. Legföljebb a fogságom alatt egy kis táplálkozáshiány miatt érezhetek bizonyos fáradtságot a szívem táján. Utána hosszasan elbeszélgetett velem. Nagyon kedves, intelligens, zsidó származású, és úgy látszik, nagy kapacitású szívorvos. ======================================================================== 1973. október 13-án, szombaton elbúcsúztam a washingtoniaktól, a bátyámtól, az ismerôsöktôl, és másnap, vasárnap reggel, 14-én indultam P. Zsoldossal, aki Baltimoreba ment misézni. Miséztem a Szent Ritában egy ismeretlen plébánián, ahol tulajdonképpen a misét P. Zsoldosnak kellett volna mondania. Innét vitt el engem aztán az öcsém a Szent Máté plébániára, ahol az egész vasárnapot töltöttem. Aludtam egésznap a nagy fáradtságtól. ======================================================================== 1973. október 15-én, hétfôn reggel a baltimore-i repülôtéren repülôre szálltam, és elrepültem Bostonba. Délután fél 5-re adott nekem találkozót Humberto S. Medeiros, a bostoni kardinális. A püspök ügyében mentem hozzá. Egész nap kellett várnom, irtózatosan fáradt voltam. Beültem a ferencesekhez, ott írtam meg közel két órán keresztül --hallgatva két misét -- a levelezôlapjaimat. Közben pedig majd leesetem a padról, olyan álmos voltam. Végre délután találkoztam elôbb a kancellárral, és egész röviden a bostoni bíborossal, aki portugál származású és a kisebbségi kérdéseket jól ismeri. Elôhoztam neki, amit annak idején elôadtam Cooke bíborosnak, mint tolmács a magyar segédpüspöknek az ügyét. Azt ígérte, hogy jóindulattal kezeli, és ha Róma valóban engedélyezi a magyar püspököt, neki nem lenne ellene kifogása, sôt támogatja. Holtfáradtan érkeztem késô este 9 órakor vissza a Friendship repülôtérre Baltimoreba. ======================================================================== 1973. október 16-án, kedden újra Washingtonba kellett mennem, az öcsém vitt el. Találkoztam William Wakefield Baum érsekkel, aki valahonnét délrôl került föl érseknek Washingtonba. Nagyon szívesen fogadott. Mindent meghallgatott, és azt mondta, amit a bostoni is, hogy küldjem meg neki az adatokat és a referenciákat az egész ügyre vonatkozólag. Még aznap visszatértem Baltimoreba. ======================================================================== 1973. október 17-én, szerdán délben indultam, miután összecsomagoltam, s jól kialudtam magamat, legalábbis amennyire tudtam, New Yorkba. 3 és fél óra után este megérkeztem. A Tudor Hotelban szálltam meg, ahol dr. Horányi Tibor várt rám. Aznap este elmentem a Radio City Musik Hallba, ahol eleinte műsorok mentek. A film olyan gyönge volt, hogy a felénél a Tiborral együtt elhagytuk. Tiborral átbeszéltük a prímás egész amerikai útját. Megbeszéltük a teendôket a New York-i plébánia ügyében és a magyar püspökséget illetôen. Vele töltöttem másnap az egész napot. Elmentünk a Metropolitan Muzeumba. Ott ebédeltünk és tárgyaltunk. Visszamentem a Tudor Hotelba. Onnét kísért ki Tibor autóbusszal a repülôtérre. Ott elbúcsúztunk, miután röviden összefoglaltuk mindazt, amirôl eddig tárgyaltunk. Még elfelejtettem mondani, hogy ezen a napon, csütörtökön reggel egészen véletlenül -- miután elmentünk megnézni az UNO üvegpalotáját -- láttam az utcáról, hogy egy pap öltözködik misére. Lehetett vagy 10 óra. Besiettem, és a pappal együtt concelebráltam. Egy hetven éves hölgyért koporsós gyászmise volt. Ez még 18-án, csütörtökön történt. Aznap este szálltam föl a Pan American esti gépére. Pénteken reggel, 19-én szálltam át Amsterdamban. Közel egy órai várakozás után indultunk tovább Bécsbe, és körülbelül 10 órakor érkeztem a schwechati repülôtérre. Szürkés, napos októberi bécsi nap fogadott. ======================================================================== 1973. október 22., hétfô Beszámoló svájci utamról A délutáni 3 órai sétán beszámoltam bíboros prímásunknak a svájci utamról, amelyet az elôzô két napban, szombaton és vasárnap tettem. (Ha a sétából még marad idô, akkor beszámolok a prímásnak az Amerikában tett látogatásaimról, illetve benyomásaimról is, amelyeket tettem, miután ô 1973. október 3-án elhagyta Amerikát, és visszatért Bécsbe. Én még maradtam egészen október 19-ig. Sajnos nem volt bátorságom, hogy felajánljam neki, hogy mindjárt szalagra vegyük. Séta után kénytelen vagyok most újra elmondani és bediktálni.) Svájcban találkoztam Lékai László veszprémi püspökkel, aki Rómában tett látogatást a Collegium Germanicum évfordulója alkalmából, lévén annak növendéke, és aki Svájcon és onnan Münchenen keresztül utazott haza. Ôt kérdeztem meg a legújabb fejleményekrôl és a magyar egyház helyzetérôl. A következôket mondta: Megkérdeztem, hogy ô miért is volt Rómában. Azt mondta, hogy a Germanicum Hungaricum fönnállásának ünnepére ment el, mert meghívták Cserháti püspökkel és Gál Ferenc budapesti professzorral együtt. Az ünnepség keretében találkozott VI. Pál pápával, akinek kezet csókolt, de semmiféle más tárgyalás nem volt vele. Íjjas ugyanakkor a magyar kollégiumban volt a Via Julian Rómában, egészen más kiküldetésben. De szó sincs arról, mint hogyha ôk hárman, Íjjas, Cserháti és Lékai a magyar püspöki kar nevében mentek volna Rómába, és akárcsak hallgatólagosan is beleegyeztek volna abba, hogy a Vatikán Mindszenty prímást leváltsa a prímási székrôl, hogy ezzel megnyithassa az utat a hazai kormánynak és a hazai egyháznak egy új esztergomi érsek kinevezéséhez. Nagyon vigyázni kell a pletykákkal. Aztán megkérdeztem ôt, hogy mik a mai helyzetnek a sötét pontjai, esetleges fénypontjai. Erre ô azt mondta, hogy az Államegyházügyi Hivatal ma diplomatikus, finom hangon tárgyal a püspökökkel, talán úgy, mint annak idején a II. világháború elôtt a VKf. II.-nek a vezetôsége. Az nem jelenti azt, hogy jobbindulatúakká váltak volna, de mégis a tónus egészen más. Nem mernek olyan brutális hangon megfélemlíteni és eljárni, mint annak elôtte. Aztán az egész országnak a lelki alkata hasonlít az olyan kertre, amelyet ellepett a hó, megdermesztett a fagy. Ahol voltak talán ideiglenes fölengedések, idôjárás-javulások, de aztán újra jött a dér, és most ilyen többszörös idôjárás-változás után talán kezdenek megnyílni az elsô hóvirágok. Ez a mai magyar katolicizmus. Egyházpolitikai és politikai tekintetben nincsen súlya, de talán nem is akarja, hogy legyen. Az országon gyökeret vert az eltelt húsz-huszonöt év alatt a hitetlen vagy hitközömbös iskola. Az ifjúság nagy többségében hitközömbös vagy istentelen, annak ellenére, hogy van gyemekhitoktatás, legtöbbször a templomban, jobb helyeken az iskolában. Sajnos, nem tudják megtartani a gyermekeket a középiskolában, az egyetemen a hit számára. Érdeklôdôk vannak természetesen a mai fiatalság között. Ha megundorodnak a mai rendszertôl, szívesen járnak Gál tanár elôadásaira, aki fôiskolai tanár, és aki nagyon vonzza ôket. Azonkívül folyik az egyházmegye területén a nagy dobverés. Fölépítettek egyházmegyei segítséggel két templomot, több helyütt plébánialakot építettek. Lékai püspök maga is igyekszik magasabb színvonalra emelni a prédikációkat, és prédikációgyűjteményt ad ki, amelyet egyéni megkérdezés után -- úgy tapasztalta -- hetven százalék helyesel. Most lát neki, hogy a katekizmust is valamiképpen újjáírassa, és használható praktikus katekizmust adjon a papság kezébe. Erôteljesen viszi elôre -- különösen a Balaton környékén az ottani turista tömeg miatt -- a templomok széppé tételét, díszítésben és különösen énekben. Azért nagyon sok helyütt teljesen ellenôrzés alá vette és átformálta a helyi éneket, hogy az szép, tetszetôs és modern legyen. Ezek körülbelül a pozitív oldalak. A negatívum a már elmondottakon kívül az, hogy az idén (1973-at írunk) az egyházmegyében tizennyolc pap halt meg és csak tízen jelentkeztek a szemináriumba. Már az ô püspöksége alatt, ami már egypár éve tart, máris megkezdôdött, hogy két plébániára csak egy pap jut. A következô tíz-tizenöt évben pedig szükségképpen ahhoz a drasztikus rendszabályhoz kell nyúlni, hogy majd három plébánia kap egy papot. Ezért kell nemcsak az öregeknél, hanem már a fiataloknál is az egészségük megóvására törekedni, hogy rossz idôben gyaloglásban, biciklizés, motorkerékpározás folytán reumát, és egyéb betegséget ne kapjanak. Teljes erôvel szorgalmazza a fiatal papságnak a motorizálását, autóval való ellátását. Szerinte föl kell mérni a valóságot. Magyarországon elôször is nincsen és nem is volt papi egység, sem a püspöki karban, sem a papok között, és ez sok mindent meghatároz. Másodszor az ország letargiába, érdektelenségbe esett 1956 után. Különösen pedig nagy hatással volt, amikor megtudták, hogy Eisenhower elnök maga táviratozta meg Belgrádon keresztül az oroszoknak, hogy az Egyesült Államoknak nem érdeke azok pártjára állni, akik a Szovjetuniónak ellenségei. Tehát a magyar nép elhagyatottnak érezte és érzi magát. A kisebbségbe szorult katolikusságnak emiatt nincsen általános nemzeti és keresztény tudata, képviselete, ezért megelégszenek azzal, hogy máról holnapra tengetik az életüket. Az egység hiánya, politikai, egyházpolitikai téren ez a kisebbrendűségi érzés az oka annak, hogy nem lehet a nemzetrôl úgy beszélni, mintha egységes katolikus néprôl lenne szó, hanem kénytelenek megalkudni ezzel a valós helyzettel, és elérni azt, ami elérhetô. De azért a magyar népben nem halt ki a hit. Búcsújárásokon részt vesznek öt-tízezer fôs csoportokban. Ma már az egyes városoknak az autóbuszvállalatai biztosítják, illetve fizetik az utat a búcsújáróhelyekre. Ebbe ma az állam nem szól bele. Ezt természetesen ma már az állam megengedheti magának, miután az egyháznak a kezébôl és a katolikus többség kezébôl kivette az erôt, azt a politikai erôt, azt a politikai érdeklôdést, amely a nemzet életére hatással lehetne. Lékai püspök -- szavaiból ítélve -- pontosan jól ismeri az abortusz nemzetirtó szerepét. Ennek ellenére a népnek a kényelemszeretete és az elôbb említett közönyössége nem engedi meg azt, hogy a katolikus egyház az állammal szemben a tiltakozásokon túl követeléssel lépjen fel, és a még maradék vallásszabadság nevében igyekezzék egyénileg odahatni, hogy az abortuszokat ellensúlyozza az országban. Mást egyelôre nem tud tenni. Spirigékkel errôl tárgyalván határozottan kifejtettem Lékai püspöknek, hogy még ha az ország katolikussága politikai vonalon kisebbségbe jutott is, nem lehet egyszerre lemondani arról, hogy az egész nemzettôl és kormányától is követelje a nemzetgyilkolás megszüntetését. Ezt elôször nem akarta megérteni. Utána még azt mondtam neki, hogy lehetetlen egy olyan országban élni, különösen plébánosként, püspökként, ahol a magzatgyilkos orvosok a plébánia területén néha egyházi házasságot követelnek -- amit én egy magyar plébánostól tudtam meg -- és a közvélemény nyomására kénytelen összeadni, megesketni ôket anélkül, hogy az orvos, a gyermekgyilkos orvos igazi bűnbánatot tartott volna. Nem lehet belenyugodni ebbe a helyzetbe akkor sem, amikor egy konkrét családban a saját plébániáján, egyházmegyéjében olyan leányok, és fiatalasszonyok vannak, akik tízszer, tizenötször hagyták saját testükön elkövetni az abortuszt. Nem lehet akkor másként élni, mint hasadt lélekkel, ha valaki ezt csak egyéni meggyôzôdés alapján akarja megszüntetni. Erre én elhallgattam és bár nem kértem az egész társaság elôtt, de utána a háziasszony, dr. Spirigné azt mondta, hogy Lékai püspök németül saját magának mondogatva azt állította, ,,hogy akkor én valószínűleg egy hasadt lelkű ember vagyok''. Mindezt a mai sétán körülbelül így adtam elô a prímásnak, aki végighallgatta. Persze ellenvetéseket tett, amelyek lényegében arra vonatkoztak, hogy erélyesebb álláspontot kell nekik képviselni. A prímásügyrôl szólva: akkor kellett volna kérni, hogy a prímáskérdést rendezzék, amikor ô még az országban volt, sôt arról volt szó, hogy a magyar kormány meg akar szabadulni tôle, és szívesen kiengedi az országból. Akkor kellett volna a meglévô prímásnak a személyét elôtérbe helyezni és annak szabadlábra helyezését, rehabilitálását követelni, nem pedig akkor, amikor elvégezték az egyháznak a szétverését, az egységet széttörték, a prímást száműzték, és most azt mondani, ez már megtörtént, ezek tények, és most kell újra megoldani a helyzetet. Ugyanez áll az abortusz kérdésre is, amely általános emberi kérdés. A nemzet mégsem mondhat le arról, hogy többé ne gyilkolják. A prímás azt is mondta, hogy ilyen körülmények között nem lehet elfogadni egy püspökséget, és ha valaki elfogadta volt, akkor le kell mondania. Erre én azt mondtam neki, hogy annak idején a római birodalomban az egész közvélemény, az egész szociális szellem pogány volt, és élték a maguk szörnyű, szociális értelemben is bűnös életüket, akkor a püspökök nem szaladhattak el, és nem mondhattak le, hanem ott kellett maradniok ebben a bűnös társadalomban. Erre a prímás azt mondta, igen, akkor a püspökeik meghaltak vértanúként a hívekkel együtt, de nem engedtek. Erre azt feleltem: igen sokan meghaltak, de igen sokan nem haltak meg, különösen 315 után a milánói rendelet megjelenése után. Ezzel a Lékai püspökkel folytatott tárgyalásomat le is zártam. A prímás még azt mondta, hogy amikor ô kijött 1971-ben, utána rá pár hétre a Vatikánnak az engedélyével Íjjas püspök megengedte, hogy a magyar papok idehaza részt vegyenek a megyei és helyi tanácsokban, és képviselôk legyenek. A prímás erre azt mondta szó szerint: -- Nem lett volna szabad az én kijövetelemet elcsúfítani ezzel az engedménnyel. Várhattak volna egy pár hónapot. Kérdezett engem, hogy beszéltem-e errôl Lékai püspökkel. Mondottam, hogy errôl beszéltem, de ilyen részletekbe nem bocsátkoztam. Ha ismét találkozom vele, akkor igyekszem a kérdést újra szóbahozni. Amerikai útja során kétszer is mondta sajtókonferencián, hogy az otthoni kormányt nem akarja kormánynak hívni, csak rendszernek, rezsimnek. Ezt én a New Brunswick-i sajtókonferencián magam fordítottam angolra. Az angol újságírók hozták is, úgy látszik a Szabad Európa is közölte. A Szabad Európa Magyarország felé sugározta. Igen sokan hallgatták. Lékai püspök azt mondta, hogy ez nagyon bántja a magyar kormányt. Ami természetesen nem érv arra, hogy ilyen többé ne történjék meg. Mindenesetre a két felfogás különbözôképpen támasztja alá. Az otthoniak azt mondják, hogy ezzel csak a prímás nehézséget okoz nekik odahaza. A kintiek pedig azt mondják, hogy ez az ellenállás szükséges része. Lékai püspök még azt is mondotta, noha odahaza a Szabad Európát hallgatják, és mindezeket a kijelentéseket tudomásul veszik, a kormánynál bosszankodást okoz természetszerűleg. A többség azonban: egyháziak és világiak, szívesen hallgatják, tudomásul veszik, de egyáltalán nem kelti bennük azt a lelkesedést és azt az ellenállást, amit valamikor a prímás lefogása elôtt még keltett volna. Ez az ország elközönyösödésének egyik jelensége. Tehát nincs olyan hatása, mint amilyennek már a mondottak miatt is lennie kellene az ország hangulatára és az egyesek öntudatára. Lékai püspök ezzel akart rámutatni arra, hogy odahaza minden megváltozott. Az emberek gyakorlatilag átvették a kommunista, materialista gondolkozás lényegét. A kényelemszeretet került elôtérbe, és minden más, a hit, az Istennek., a túlvilágnak a kérdése, a nemzetnek a jövôbeni sorsa az embereket közvetlenül nem érdekli. Csak így érthetô meg a Magyarországon véghezvitt abortusz alapján történô emberirtás szörnyűsége, és mindaz, ami az országban ma és a közeljövôben történik. Lékai püspök még azt is mondta, hogy a valamikori veszprémi püspöki létesítmények, amelyeket a prímás mint veszprémi püspök létrehozott, a plébániák szépen haladnak elôre. Nagydobszán és Darányban, ezen a két szórvány vidéken templom épült az egyházmegye hozzájárulásával és nagy lelkesedéssel. Ugyancsak több helyen megépítették a plébániákat is, mert a régiek nedvesek voltak és igen sok helyen, például Zalaszentivánon a faluból egész városnegyed lett. Villák épültek, csak a templom meg a paplak maradt annyira nedves, hogy aki ott él, különösen hosszabb ideig, izületeit szükségképpen súlyos károsodás éri. ======================================================================== 1973. október 23., kedd, Bécs Reggel a kápolnában Palágyi Andrea testvérrel és Makra Lélia nôvérrel vártuk, hogy a szentmise elkezdôdjék negyed nyolckor. A prímás nem érkezett meg. Nem akartam fölkelteni. Csak fél nyolc után öt perccel mentem be hozzá. Akkor mondta az asztalánál ülve, hogy ma, október 23- án este 6 órakor lesz a szentmise, mert az Onuska kérte, hogy ekkor mondja a szentmisét. Errôl a két nôvér és én nem tudtunk, azért vártunk a kápolnában. Utána átöltöztem és hívtam reggelizni. Reggeli közben mondta el nekem, hogy Bécsben az október 23-ai szentmise elmaradt. Mert a helyi lelkészek Radnay Tiborral az élükön azt mondták, hogy az emberek nem akarnak eljönni az ünnepség politikai színezete miatt. Mert ha eljönnek szentmisére október 23-án, a forradalom évfordulóján, akkor a rendszer nem engedi ôket haza látogatóba. Errôl a látogatásról a prímás szerint mindig szó esett a németországi lelkészi konferencián is. Ott abban állapodtak meg, hogy amennyire lehet, hazamenés ne legyen. De az osztrákok -- osztrák lelkészek -- azt mondták, hogy az ô helyzetük más, ôk közelebb vannak az országhoz. Ezután mondtam bíboros úrnak, hogy 11 órakor Pálinkás András jön audienciára. Erre a prímás azt mondta, hogy ô Pálinkás Andrást, aki annak a Pálinkás ezredesnek a fia, aki ôt kiszabadította 1956-ban Hejcérôl, még nem látta. Annak idején a követségrôl mindjárt a forradalom után, miután tudomására jutott Pálinkás ezredesnek a kivégzése, igyekezett segíteni a családon. A követségen fölfogadtak ugyanis két volt magyar apácát. A prímás úgy emlékezett rá, hogy az Isteni Megváltó Leányai közül valók voltak. Az egyik szobalány volt, a másik szakácsné. Ezek közül az egyiket megbízta, hogy nézzen utána, hogyan él a kivégzett Pálinkás ezredes családja. Az apáca azt a hírt hozta, hogy a felesége az üzleti életben kereskedelmi vonalon helyezkedett el, és meglehetôsen jól keres. Ebbe a prímás nem nyugodott bele, és újra elküldte, hogy érdeklôdje meg alaposabban. Az apáca erre meggondolatlanul azt válaszolta, hogy ó, azok magas állású elôkelô személyek, és nincs szükségük ilyen segítségre. Különben is nemcsak ezekkel az elôkelôkkel kell törôdni. Legalábbis ilyenfajta nyilatkozatot tett az apáca. Erre a prímás továbbfűzve azt mondta, ô nem utasítja el magától azt, aki elôkelô, fogadnia kell a hozzáfordulót. A prímás látta, mennyire beleivódott a magyar népbe, de még az apácákba is a rendszernek az a fölfogása, hogy csak a szegény emberrel kell törôdni, az elôkelôkkel kevésbé. A prímás hálás volt, hogy a nôvértôl ezt hallotta, mert különben nem tudta volna lemérni a magyar nép lelkében végbement ebbeli változást. A prímás ennek a nôvérnek a nevére nem emlékezett. Mindenesetre ekkor és más alkalmakkor is igyekezett a Pálinkás ezredes családja után érdeklôdni, hogy segítsen rajta, mert a kivégzés miatt kötelezettséget érzett vele szemben. A prímás azt is mondta, hogy ennek a Pálinkásnak az egyik elôdje, Katl erdélyi tábornoknak a szolgálatában (de akkor még nem Pallavicini, hanem Sforsa-Pallavicini nevet viselt) ennek a Pálinkás ezredesnek az elôdje gyilkolta meg Fráter Györgyöt. Ebben a prímás Isten ujját látta, hogy miután az egyik Pallavicini a prímást legyilkolta, több mint négyszáz év után egy másik Pallavicini egy másik prímás életéért a halált szenvedte el. Ezt a prímás nem abszolút igazságként fogta fel, csak annyit mondott, hogy Isten ujját látja benne. Egyébként a helyzetre célozva akkor a követségen -- különösen mivel a nôvér is jelen volt, aki annyira kikelt a prímásnak a fôemberekkel való érintkezése ellen -- prédikációjában a prímás azt mondta, hogy ô nem hallott sose arról, hogy az Úr Jézus Nikodémust, mivel elôkelô ember volt, emiatt elutasította volna magától. Ma délelôtt jött még Julia Bright, egy osztrák édesanyától és angol édesapától származó, a háború végén született fiatal újságírónô, aki vasárnap itt volt misén. Mindenképpen audienciát akart ôeminenciájától azért, hogy cikket írhasson. Vecsey megengedte. Láttam a fellépésérôl, hogy kezdô újságíró. Németül jól ért, de elég törve beszél. Ezért amikor ma délelôtt 10 órakor megérkezett, angolra fordítottam a szót. Inkább én beszélgettem vele. Mondtam neki bizonyos dolgokat az én életem és a prímás életének összefüggésérôl, részben a prímás jellemérôl, semmiféle konkrétat meg nem adva. Hosszan elbeszélgettem vele, vitatkoztunk a közép-európai problémákról, a cseh invázióról. Mindezt azért tettem és húztam az idôt, hogy ne sokáig legyen benn a prímásnál. Közben megérkezett Pálinkás András (Pallavicini), Pálinkás Antal ôrnagynak a fia, aki ide érkezett és Zichy Emmánál lakik itt Bécsben. Miközben bevezettem Pálinkás-Pallavicini Andrást ôeminenciájához, közöltem vele, hogy ôszintén tárjon fel mindent. A délutáni sétán tudtam meg, hogy Pálinkás András bizonyos dolgokat ôeminenciájának másképpen mondott el, mint nekem. De Pálinkás Andrásra még kitérek. Pálinkás után röviden bevezettem tíz percre Julia Bright újságírónôt, aki -- mint láttam -- eléggé ügyetlen kérdéseket tett fel. Barátsággal váltunk el, de megígérte nekem, hogy mielôtt elmegyünk a dél-afrikai utunkra, nekem elhozza cikkének a szövegét. Hogy be ne csapjon, el is kértem tôle az édesanyjától kapott -- amint látom tömény ezüstbôl való -- karperecét, amely itt van az asztalomon, hogy visszaadjam neki, miután a cikkét korrigáltam. Amikor elváltunk, kicsit meg volt hatódva, hogy ennyire törôdtem vele, az ô életének és karrierje kezdetének a nehézségeivel. Visszatérve Pálinkás Andrásra, csak annyit mondhatok, hogy huszonegy éves fiatalember és 1956-ban nyolc éves volt. Késôbb lakberendezô lett egy magyar filmgyárban, a felesége egy cseh diplomatának a lánya, de válófélben vannak. Nekem azt mondta, hogy szándékuk végleges. Otthon be is adták a válást. Ôeminenciájának viszont azt mondta, hogy csak azért vannak válóban, hogy felesége és kisgyereke könnyebben kijöhessenek utána. Nem tudom mi az igazság, mert utána nem beszéltem vele. Ôeminenciája adott neki ezer dollárt. A fiú elmondta nekem, hogy már több ízben kint járt nyugaton. 1963-ban és 1964-ben itt is és olaszországi rokonainál is, de mindig visszament. Hogy mi indította arra, hogy végleg elhagyja az országot, azt nem tudom. Mindenesetre, amikor elment, arra gondoltam, hogy Pálinkás András, aki hallgatag, befelé fordult, furcsa embernek látszik, talán egy kicsit akarattalannak is. Benne van talán fajtájának a biológiai öröksége, nem tudom. A fiú elment. Utána Zichy Anna, Zichy János zürichinek és a Zichy Mária Teréziának -- aki Észak Németországban van férjnél -- az édesanyja kétségbeesve telefonált nekem, és arra kért, hogy derítsem ki, mi a helyzet Pálinkás András körül. A lényeg az, hogy a josefstadti Pallavichini Károly nem is fogadta, be sem engedte a házába, csak a kapualjban beszélt vele. A Pallavichini Sándor most egy hétig nincsen itt, pedig a fiúnak minden bizalma benne van. A Pallavichini Tira azt telefonálta Mies-bôl, a Genfi tó mellôl, hogy ô minden anyagi segítséget megad, de a fiú, ez az András el ne menjen oda abba a Fáy Erzsébet-féle kastélyba, mert nem tudja fogadni. A telefonáló Zichy Anna kétségbe van esve, mert a gyerek nem válaszol, magába roskad. Fölkel dél felé, megfürdik, délután elmegy sétálni. Akkorra jön vissza, amikor Anna is megérkezik a munkájából. Ha azt mondja neki: mosd el az edényeket, akkor lassan, cammogva fölkel és elmossa. Aztán újra leül és nézi a televíziót. Anna nekem azt mondta, ha így szólok hozzá: Jó lenne Amerikába menni, akkor megismétli: Jó lenne Amerikába menni. Ha azt mondom neki: Jó lenne Amerikába kivándorolni, akkor ugyanezt válaszolja vissza. De a gyerek nem mozdul, tehetetlennek látszik. Igaz, mondja Anna, amikor megérkezett Magyarországról, több napig valósággal remegett, külsôleg is láthatóan, úgy látszik nagyon elnyüvôdtek az idegei. Ennyit tudok Pálinkás Andrásról. Mást nem tudok mondani. Ezzel ért véget az október 23-i nap. Még a vacsoránál Gianone Egon rektor úr nagyon kedvesen, miként ebédnél is, finom fehér ruszti borral kínálta a prímást. Pár szóval köszöntötte annak emlékére, hogy két évvel ezelôtt, késô éjszaka -- úgy tudom 11 óra tájban -- érkezett meg a bíboros prímás Rómából elôször, hogy itt legyen szállása a Pázmáneumban. A vacsoránál a prímás, amikor ismét fehér bort töltött neki Gianone Egon, azt mondta: -- Hát, akkor forduljon a harmadikba! -- Ezen az idejövetelének most kezdôdô harmadik évét értette, meg azt is, hogy koccintsunk erre az eseményre. Ezzel volt vége a napnak. ======================================================================== 1973. október 24., szerda Nem volt ma semmi különös, csak Valentiny Géza állított be váratlanul, akinek átadtam a kétezer schillinget, s elküldtem vele egy magyar papnak Magyarországra. Nem tudom pontosan, hogy miért jött. Nem is akart bemenni ôeminenciájához, de mondtam, hogy csak menjen be, és beszéljen vele. Elég hosszú ideig, majdnem másfél óráig volt bent nála. Kihallgatás elôtt és után is beszélgettem Valentiny Gézával. A következôket mondta nekem. Tegnap volt nála Hnilica szlovák püspök, aki arról panaszkodott, hogy Közép-Európában lévô kisebb nemzetek nem fognak össze, hogy föllépjenek a vatikáni politika ellen. Mégiscsak lehetetlen, hogy minden kis liturgikus ügyben tanácskoznak Rómában -- mondta ô --, hogy kézben áldozzunk-e vagy ajakra téve a szentostyát. Közben a fontos keleti politikának az eseményeit csak két ilyen mitugrász, mint Casaroli meg Benelli fullajtárjai intézik. Ebben a tekintetben össze kellene fogni. Ugyancsak Hnilica mondta, hogy akkor, amikor a politika megindult, ez a keleti politika, akkor nem kérdezték meg, és amikor már teljesen bent voltak, akkor a Szentatya személyesen fogadta ôt és kérdezte, mi is lenne a teendô. Ô megmondta a Szentatyának, hogy mi lenne a teendô. Ennek az lett a következménye, hogy a Róma területén való lakást megtiltották neki, és el kellett hagynia Rómát. Ide tartozik a másik probléma is, hogy Msgr.Bayer, akit a Caritasnak a pápa szeretetművekbe való beolvasztása után Rómába letettek, és Rómából szintén kitiltották. A német püspöki karra támaszkodva, annak segélyeit osztva, itt székel Bécsben, a Valentiny Gézának a fônöke. Ez a Bayer meglátogatta, miután már elkezdte ezt a vonalat, folytatván a vatikáni keleti politikát, a Caritas terén ezt a vonalat követi. Meglátogatta az összes kelet-európai államot, amelyek szovjet uralom alatt vannak, kivéve Csehországot, mert ô így akarja magának kiépíteni a velük való kapcsolatokat. Ô a hivatalos elosztója a Caritas segélyeknek. Msgr. Bayer így akarja újra bebizonyítani Rómának -- ahonnan elküldték -- a hitelességét és sikerességét. Valantiny Géza azt mondta, az egész akciójának körülbelül ez az iránya és ez a célja. Beszélt arról is, hogy Cserháti és Íjjas nemrégiben a Szentatyánál voltak, ugyanakkor, amikor Lékai László püspök is Rómában tartózkodott. Lékai nem volt a Szentatyánál, de Íjjas érseket a Szentatya külön fogadta. Utána külön fogadta Nagy György László nevű fiatal, harminc éves létére kanonok titkárát, egy másik papnak a társaságában. Aztán külön fogadta Cserhátit is, aki nyíltan megmondta, hogy ô faluba nem akar költözni. Falun Egert érti. És az ambícióját, hogy esztergomi prímás lehessen, nem is leplezi. De hamarosan, november elején Cserháti újra jön, és elmegy Valentiny Gézához, akkor majd megtudja róla, hogy mennyire akarja ô, és az ottani rendszer is, és mennyire ért egyet Róma azzal, hogy Mindszentyt lemondassa, vagy odáig vigye az ügyet, hogy valamiképpen az esztergomi széket szabaddá tegye. Ezzel kapcsolatban mondta el azt is, hogy a közelmúltban négy pap jött ki. Dévényi szegedi teológiai tanár, egy magas szikár ember, aki azonnal Svájcban kapott plébániát. Kijött egy egészen fiatal is, Simon nevezetű, aki Újpetrén a pécsi egyházmegyében volt káplán. Ezt a Simont akarta befogni az ottani ÁVO, hogy dolgozzék neki, és jelentéseket tegyen. Újpetre egyébként Cserháti püspöknek is elsô kápláni helye volt. Az ÁVO erôsen az után kutat, hogy nincs-e ott Cserhátinak gyereke, hogy ezzel még jobban a markában tarthassa. Cserháti teljesen egyedül jár, magabiztosnak látszik, és nem érdekli más, csak a saját ambíciója. Ezzel a magyar fiatal pappal, akit a magyar rendôrség be akart fogni, de kimenekült, készült egy jegyzôkönyv is. Valentiny Géza még arra is kitért, hogy kétezer olyan pap van Magyarországon, akik hatvan felé járnak, és sehol sincsenek számon tartva. Az egyik üzemben háromszázötven munkásból hét pap van. Igen sokan helyezkednek el ezek az állami egyházügyi hivataltól el nem ismert papok közül gyárakban, különösen iskolákban, pedagógusként, kórházakban ápólóként. Nem is szívesen beszélnek arról, hogy papok, mert hamarosan elbocsátanák ôket. Nem akarják, hogy papi mivoltuk miatt zaklassák ôket. Ezt mondta volt Valentiny Géza. Majd hamarosan elment. ======================================================================== 1973. október 25., csütörtök Ma este vacsoránál csak hárman voltunk: a prímás, Gianone rektor és én. Mióta megjöttem Amerikából, nincsen melegvíz a szobámban, mert a csôszerkezet megrepedt. Ez került volt szóba. Én azt mondtam, miután Rómában másfél évig házfônök voltam, és olyan sok papnak a panaszkodását hallottam meleg vízre, hideg vízre, fűtésre, hogy elhatároztam, emiatt többé soha egy házban sem panaszkodom. Ez a prímást közlékennyé tette, s ma este egypár dolgot, volt zalaegerszegi apátplébános korából elmondott. Érdekes, hogy itt a száműzetésben visszatér azokra a harcias és sikeres évekre, amelyeket ô Zalaegerszegen töltött. Hiába, minden embernek szüksége van arra, hogy valamilyen eredményre viszatekinthessen. Ez ad neki erôt egy életre, ez táplálja és viszi elôre. Ez alól természetesen a nagyok nemcsak hogy nem kivételek, hanem ellenkezôleg, talán jobban szükségük van rá, mint a kisembereknek. Amikor lekerült Zalaegerszegre, elôször hittanárnak, majd késôbb plébánosnak, akkor fedezte fel lassan, hogy Zala mennyire el van maradva. Nemcsak országos viszonylatban, de még az egyházmegyén belül is, Vas megyéhez viszonyítva. Megemlített egy plébániát, amelynek tizenkét filiáját átcsatolták horvát vagy szlovén területre és öt filiája a magyar részen maradt. Ezek a békeszerzôdés után, miután a délszlávok elfoglalták a területeket, próbáltak kétszer is átmenni az odaát maradt plébániatemplomba, de a túloldalról mind a kétszer visszautasították ôket. Ezután nem részesültek lelki gondozásban, nem volt plébániájuk. A szomszéd plébániákra mentek el papért, ha keresztelésrôl, temetésrôl, házasságkötésrôl volt szó. De mivel nem tartoztak a plébániához, dupla stólát szedtek tôlük. A gyerekeket pedig elküldték valahová a nagyszülôkhöz, ahol iskola volt, hogy egészen le ne maradjanak. Ebben az öt faluban se pap, se tanító, se tanult ember egyáltalán nem volt. Ilyen körülmények között nyílt meg 1927-ben Szombathelyen az egyházi zsinat. Ezen Mindszenty, mint fiatal zalaegerszegi plébános fölszólalt. Elmondta, hogy nagy egyenlôtlenség uralkodik az egyházmegye egyes területei között, ezért indítványozta, hogy a zsinat tegye magáévá azt a tervet, mely szerint a zalaegerszegi részeket lelkipásztori ellátás, valamint a népoktatás szempontjából Vas megyének a szintjére kell hozni. Természetesen a zsinati atyák fölhördültek, hallani sem akartak róla, és azt mondták, hogy lehet egyházmegyei zsinatról beszélni, amelyen a zalaegerszegi plébános a vármegyéket emlegeti, minthogyha külön-külön egyházmegyérôl lenne szó. Erre aztán azt mondta nekik a fiatal zalaegerszegi plébános, hogy ne ôt vádolják emiatt, hanem a törököt, meg az elôzô papi generációt, amely elhanyagolta a zalaegerszegi részeken az újjáépítést. Mikor ez lezajlott, a megyés püspök felszólalt és azt mondta, hogy ô türelmesen hallgatta a szónokot, és nemcsak, hogy elfogadja az indítványát, hanem azzal a föltétellel fogadja el, hogy ezt a javaslatot az indítványozó hajtsa végre. A zsinat után bement a püspökhöz, és amit nem akart a zsinat elôtt kipakolni, azt elmondta a püspöknek. Ô is elfogadja a püspök döntését, amely szerint a saját javaslatát ô maga hajtsa végre, de neki is van egy föltétele. A föltétel pedig az, hogy egyetlen papot se helyezzen az ô beleegyezése nélkül a zalai részekre. Ezzel akarta megakadályozni, hogy Zalába ne csak olyan papokat tegyenek -- amint ez eddig szokás volt --, akiket valamiképpen száműztek a kulturáltabb Vas megyei plébániákról akár botrány, akár gyenge szereplés miatt. A püspök ebbe bele is egyezett. Még ezen a zsinaton azt is elmondta, hogy leírja, mit is jelent az, hogy Zalaegerszeg sokkal alacsonyabb színvonalon van. Ô, mint fiatal pap meglátogatta egyszer unokatestvérét, unokabátyját, aki ezen a vidéken volt plébános. Annak két filiája volt: Gutorfölde és Szentadorján. Egyszer, amint leültek ebédelni, fél 12-kor jön be a házvezetônôje és jelenti, hogy itt van egy férfi, kereszteltetni akar. Erre Mindszenty is kíváncsi lett, hogy miként is megy az végbe. Mind a ketten ott hagyták az asztalt, és elmentek keresztelni. Akkor látta, hogy egy férfi egy bôrtarisznyában hozta az újszülöttet keresztvíz alá. Olyan bôrtarisznyában, amelyben a pintes üvegeket is szokták hordani. Reggel indult el, és csak most délben ért ide. Lassan jöhetett, mert a gyerekre vigyáznia kellett. Megkérdezte aztán, hogy mikorra érnek vissza. Erre azt mondta az ember, hát ha szépen kilépek, akkor napnyugta után hamarosan otthon vagyok. Ez abban a korban volt, amikor az egész országban elkezdôdött a csecsemôvédelem. Se az anya, se keresztanya nem volt jelen. Az apa hozta ezt a csecsemôt keresztelésre. Hát ilyen volt a helyzet Zalában. Persze a pápai pap, az unokabátyja megsértôdött, mondván neki: Minek kellett ezt kipakolni az egész zsinat elôtt. Erre Mindszenty azt mondta neki: Hát az ilyen keresztelés hová való máshova, ha nem az egyházmegyei zsinat elé? Híres plébániaalapításai közé tartozott Gáborjánháza is, ahol semmiféle tanult ember nem volt. Egyszer hallotta, hogy van az egyházmegyének egy papja, Nemes István nevezetű, pákozdi születésű, akit még hetedikes gimnazista korában elvittek az elsô világháborúba, ezért nem tudott leérettségizni. Emiatt nem is kapott paszományt, hanem közönséges bakaként vonult be a háborúba. Ott kint az orosz harctéren a lövészárokban fogadta meg, hogyha ô még egyszer hazakerül, akkor soha többé nem fog semmiért panaszkodni. Ezt hallotta meg a zalaegerszegi apátplébános Géfin szombathelyi rektortól. Erre azt mondta magának: Ilyen ember kell nekem! Elkérte, és ôt vitte ki Gáborjánházára. Ott megvettek egy parasztházat, abból kirakták a búbos kemencét, és az lett a plébános lakása és irodája is. Persze, lévén a plébános ezermester, még baja is történt. Egyik nap telefonál neki az alispán, az egyházközség elnöke, hogy baj van a gáborjánházi pappal. Kérdi, mi baj van. A csendôrség nyomoz utána. Azt mondja, ô kezeskedik a gáborjánházi papjáért. A csendôrség valami kémkedési ügyben nyomoz. Kiderült, hogy a gáborjánházi pap, a Nemes, ezermester lévén beszerelt a kovácshoz egy telefont, mert a felesége elfogadta, hogy fôzzön neki ebédet. Egyébként senki sem fogadta el a faluban, olyan nagy méltóságnak tartották a papnak való fôzést, féltek tôle. Végül a kovácsné fogadta el. Azért szerelte be a házukba a telefont, hogyha késôbb jönne ebédelni elfoglaltsága miatt, akkor azt bejelenti, hogy ne nyugtalankodjanak. Hát a csendôrség ezt vette kémkedésnek. Mikor aztán készen lett a búboskemencétôl megfosztott plébánialak és iroda, akkor ô maga kiment, s biztonság kedvéért mindjárt vitt magával két üveg keresztvizet is, hogy ebben hiány ne legyen. Mikor aztán megkezdôdött az ebéd, együtt az egyházközségi tagokkal, az új plébánossal és a zalaegerszegi apátplébánossal, akkor ezek a borhoz, hogy fröccsöt csináljanak, petánci vizet akartak inni. De mivel nem találtak ilyen vizet, azt hitték, hogy a keresztvíz a petánci víz, és a két pint keresztvizet megitták a borral. Így kezdôdött Gáborjánházán az élet. Tudta, hogy Eszterházy Pál herceg, aki ott kegyúr volt, bizonyos összeget fizetett odaátra, délszláv területre kegyúri megváltás címen. De amikor ezt tette, akkor az ott maradt öt községet kivette ebbôl az összegbôl. Mindszenty levelet írt a hercegnek, de az nem jutott a kezéhez, csak egy gazdatisztje válaszolt neki. Azt válaszolta, hogy ilyenféle építési és templomalapítási kérelmekkel többet ne háborgassa ôket. Erre elment a püspökhöz, elôadta az ügyet. A püspök beleegyezésével továbbra is háborgatta. Mindszenty elhatározta, hogy perre viszi a dolgot az öt község kegyúri járandósága miatt, de azután másodszor ráírta a levélre, a második kérelemre, hogy Eszterházy Pál herceg személyes fölbontására adják át a levelet. Így meg is kapta. Erre a herceg maga kiszállt Gáborjánházára, mindent megvizsgált. Ott volt a közelben egyik gazdatisztje, Raffensberger, akinek a fia most kint van Venezuelában, és annak segítségével megépítették a templomot. Rá öt évre megépítették a paplakot is Gáborjánházán. Amikor Nemes, a gáborjánházi pap megtudta, hogy paplakot akarnak neki építeni, elment Géfin rektorhoz, és panaszkodott, hogy vajon a zalaegerszegi plébánosnak mi kifogása van ellene, hogy már paplakot épít. Hiszen ô megfogadta, hogy semmiért sem fog panaszkodni, és nem is panaszkodott. Erre aztán megnyugtatta, hogy bizony itt az ideje, hogy a templom után megépítsék a paplakot is. Ezt el kell viselnie. Gáborjánházán történt meg az is, amikor az új pap bevonult oda, Klebelsberg Kunó, az akkori kultuszminiszter nem volt nagyon jó viszonyban Mikes szombathelyi püspökkel. Inkább húzott a zalaegerszegi plébánoshoz, mert mégis csak jóban kívánt lenni valakivel az egyházmegye területén. A zalaegerszegi plébános azonban nem akarta a püspöke háta mögött a kapcsolatot tartani. Elmondta a püspökének, hogy mi a helyzet. A püspök azt mondta, nyugodtan használja ki a lehetôséget. Klebelsberg kultuszminiszter annyira meghatódott a gáborjánházi plébániaalapításon és mindazon, ami ott történt, hogy a papnak kétszeres kongruát ígért és adott. Körülbelül ez volt a beszélgetés lényege október 25-én este az asztalnál. ======================================================================== 1973. október 27., szombat Elég szótlan nap volt. Csak reggel folyt egy kis beszélgetés az asztalnál. Bíboros úr mindjárt a reggeli kezdeténél kérte, hogy nézzünk utána, milyen körülmények között halt meg az a pap, aki Connecticutban nemrégen öngyilkos lett. Úgy látszik, egy kicsit értetlenül néztem rá, hogy miért akarja most ismét ezt az ügyet felbolygatni. Már jöttek onnan, el is mondták. Hallottuk azt is, hogy a püspök, az ottani püspök, nem nagyon jóindulatú a magyarok, a nemzetiségek iránt. Értetlenkedô nézésemre kijelentette: -- Minél több adatot össze kell szednünk, hogy alátámasszuk a püspökkel szemben kérelmünket. Arról is szó volt, hogy esetleg lemegy Rómába, és személyesen terjeszti elô kérését a szentatyának. Én azt mondtam, hogy egy második elutasítást nem szabad megkockáztatnunk. Ugyanis egyszer már kérte a két segédpüspök kinevezését a másfélmillió magyar lelki szükségleteinek kielégítésére. Erre a kérésre Róma egyáltalán nem reflektált. Írt a Vatikán egy hosszú, két oldalas latin nyelvű levelet, amelyben csupán jogról és jogi nehézségekrôl van szó. Ez a levél megvan valahol a dokumentumaim között. Erôsködtem, másodszor nem szabad kockáztatni, hogy a püspökkérdés elússzék. Legalább le kell küldeni valakit Rómába egyszer, kétszer, háromszor, barátokat kell szerezni, meg kell gyôzni a lentieket Rómában. Nem csak egyszerűen lemenni és kérni, mert akkor biztosan megint elutasítják. Felhoztam példának a szerzetesrendeket. Amikor Szent Ignác III. Pál pápa elé járult, hogy ismerje el a rendjét és hagyja jóvá a szabályait, így emlékezik: ,,Mikor megjelentem a pápa elôtt minden csontom remegett a testemben.'' Pedig barátai voltak, elô is készítette, és a pápa jóindulattal volt irántuk. Legtöbb szerzetesrend alapító ott lent római barátságok kötésével, közvetlen emberi érintkezéssel, meggyôzéssel tudta csak rávenni egyházi fölötteseit, hogy jóváhagyják a rendjét. Ez Róma, ez Olaszország. Ezek az olaszok! Másképp nem lehet közöttük élni. Vagy a családhoz tartozik az ember, és közös az anyja, s akkor a mama miatt mindent megtesznek az embernek, és így barátságot szerez az ember. ,,Amicizia'', ami nélkül semmi nem történik lent. Ezt mondtam, de bíboros úr nem akarja elfogadni. Még azt is mondtam, hogy a Rómába való utazásnak és a kérelem elôterjesztésének egészen biztosan elutasítás lesz a vége. Erre azt felelte: -- Hátha nem egyszer, akkor kétszer, ha kétszer nem, akkor háromszor, ha háromszor nem, akkor négyszer, de amíg élek, én ezt a kérdést nem hagyom. Azzal fölállt és elment. Kilenc órakor jött Csonka Emil és felesége. Vakáción voltak Kaliforniában. A Szabad Európa küldi el ôket. Meglátogatták Jaszovszkyékat, beszámoltak arról, hogy az angolszászok hogyan hagyták elzülleni és szétesni a kaliforniai spanyol missziókat. Csak azért, hogy még az emléke is feledésbe menjen annak, hogy valaha spanyolok éltek ott. Csak újabban karolták fel megint. Ezek azok a missziós állomások, amelyek állítólag grandiózusak, ezek Kalifornia legvonzóbb történelmi pontjai. Egy Kolorádóból származó káplán, akivel a Szent Rita plébánián beszéltem Baltimore-ban, második generációs amerikai, szülei vándoroltak ki Ausztriából, Salzburg környékérôl, ô mondta nekem, hogy Kolorádó államában a népesség fele spanyolul beszél. Ha az elemi iskolában van spanyol nyelvoktatás, középiskolás fokon már nincsen, mintha nem is léteznének. Ahelyett, hogy biztosítanák az államban a kétnyelvűséget, a spanyolt és az angolt. Ugyancsak beszéltem egy fiatal káplánnal szintén Baltimore-ban a Szent Máté plébánián, aki Maine államból származott. Ô maga francia volt, Gerard-nak hívták. Elmondta, hogy 900.000 lakosa van Maine államnak, abból 100.000 francia. A Maine állam katolikusainak nyolcvan százaléka francia, ôk alkotják az egyházat. És még soha nem volt franciául beszélô püspökük, csak angolul beszélô ír. Ha a szentelendô kispapok közül kettô ír volt és mellettük hat francia nyelvű, akkor négynek el kellett hagynia az egyházmegyét, el kellett mennie Maine-bôl máshová, mert az angol nyelvű mérlegnek nem volt szabad felborulnia. Ha az ember ezekrôl beszél, különösen felsôbb helyeken, magasabb rangú egyházi személyekkel, akkor mindenfélét kitalálnak, mellébeszélnek, vagy mélyen hallgatnak. Errôl számolt be Csonka Emil. Utána jött Bökönyi László Svédországból. Benn volt egy fél óráig. Sokat beszélt. Tegnap volt itt -- nem máma -- Pataki, volt premontrei, aki egy állami műfordító irodában dolgozik. Fiatal ember, jó arcú, szép hosszú haja van, az a tipikus szép premontrei férfi. Úgy látszik, azok csak szép férfiakat vettek föl. Vecseynek az iskolatársa volt. Hosszú ideig bent volt a prímásnál, és beszélt, hallottam. Nem zavartam ôket. Vacsoránál a prímás csak annyit mondott: velociter, velociter currit sermo eius... gyorsan, gyorsan beszél. Aztán még délelôtt fél 11-kor itt járt Bíró professzor is. Hosszú ideig volt ôeminenciájánál. Utána bejött hozzám, kiöntötte a lelkét a történelmi munkával, részben a memoárral kapcsolatban. Így telt el a nap. Délután dolgoztam. Ebéd után futottam, föl a Kahlenbergre, lepillantottam a városra. Elmondtam egy Üdvözlégy Máriát a templomban térdelve, úgy, ahogy voltam, futónadrágban, izzadtan. Onnan újra le a napsütötte, dús sárga lombbal borított utakon és szôlôkön keresztül, le a Grinzingbe. Nagyon fáradt voltam, de jólesett. ======================================================================== 1973. október 28., vasárnap Reggelinél beszélgettünk. Különben elég csendes volt minden. Simon Júdás ünnepére -- amelyet eltöröltek -- terelôdött a szó. Bíboros úr fölidézte a gyerekkorában otthon sokat emlegetett mondást, célozva az ôszi hideg idôre: ,,Közeleg a Simon Júdás, jaj neked, te pôre gatyás!'' ======================================================================== 1973. október 29., hétfô A délutáni séta közben megkérdezte tôlem bíboros úr, hogy össze tudnám-e szedni, hogy a nyugati országokban, Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban melyek azok a középkori templomok, amelyek épen megmaradtak, nálunk pedig a török hódoltság alatt elpusztultak. Mondom, hogy ezt nagyon nehéz összeszedni. Ehhez korszerű lexikonok kellenének. De ô csak mondta tovább, hogy amit lehet, össze kellene szedni. Ennek kapcsán, a beszélgetés végén jöttem rá, hogy arra gondolt, ha minden együtt van, akkor az európai püspöki konferenciához kellene fordulni, hogy ezekben a templomokban a püspökök rendeljék el az imádságot és a hálaadást a törökök ellen vívott harcokban elesett magyar hôsökért, mert ôk a saját vérükkel védték meg ezeket a templomokat. Azt válaszoltam a bíboros úrnak, hogy ez nem modern dolog. Nyugaton még a sajátjaikért sem imádkoznak, a saját hôsi halottjaikért sem. Erre azt felelte, annál inkább kell csinálni, hogy legalább megtanuljanak a saját elesett hôseikért imádkozni. A magyarság szeretete és népünk nehéz múltjának ez a megbecsülése annyira magával ragadja prímásunkat, hogy még ilyennel is foglalkozik. Egyébként a tegnapi, vasárnapi szentbeszédében nagyon ügyes megfogalmazással, amikor a hitrôl beszélt, ellentétpárnak azt hozta föl, hogy a hit nem kölönc, hanem szabadító. Egy másik beszélgetés kapcsán mondta el, hogy Ranke történetírónál az áll, hogy az Anjou-korban Magyarország területén 12.000 templom volt és 16.000 falu, az Anjou-korbeli vatikáni pápai adójegyzékek szerint. Visszaemlékezem arra, hogy Harangozó Ferenc valamikor ôsszel járt itt Bécsben, és arról beszéltünk, hogy egy titkárnak melyek a teendôi Mindszenty prímás mellett. Akkor megemlítettem azokat a nehézségeket, amelyeket egy titkárnak el kell viselnie. Azt is megjegyeztem, hogy Vecsey titkár egészen más természetű ember, mint én. Erre azt mondta Harangozó Feri: -- Tudod, Mindszenty prímás egy olyan nagyság, olyan kiváló személyiség, hogy rajta már csak rontani lehetne. Nagyon igaza van. Változtatni nem, rontani igen. ======================================================================== 1973. október 31-én, szerdán Vecsey titkár azzal az ötlettel állt elô, hogy ki akarja adatni az esztergomi kötetet. Errôl tárgyaltunk. Én lebeszéltem róla. Azt mondtam, nem lesz helyes, mert az utolsó két-három évtizednek a régészeti, történelmi kutatásai egyáltalán nem álltak a rendelkezésére, csak másodrangú forrásokat használhatott. Ezért komoly történeti munkáról szó sem lehet. ======================================================================== 1973. november 2., péntek Este hosszan beszélgettünk. A prímás dél-afrikai útjára készült. Ezért Harangozó Feri már lassan egy hét óta itt van. A beszélgetések mindig élénkek. Többek között a hazai nevelés értékérôl beszéltünk. Édesanyámat hoztam föl példának. Mennyire ránevelt bennünket a munkások megbecsülésére, de minden ember megbecsülésére, az öregek szeretetére. Ekkor mondta el a prímás, hogy volt náluk egyszer egy szolga, aki idôvel Szombathelyre került. Ott megismerkedett egy lánnyal. Egybekelésük elôtt törvénytelen gyerekük született. A fiú eljött ezzel a lánnyal látogatóba a prímás szülôházába, de a gyermeket nem hozták el. Az édesanyja kedvesen fogadta, és megvendégelte ôket. Beszélgetés közben azt mondta az édesanyja ennek a fiatal, egymást szeretô párnak, hogy ,,összemértétek, amit nem kellett volna''. A fiatalok megértették, mirôl van szó. Ez célzás volt a házasságon kívül született gyerekre, és az együttélésükre. Nem is vették rossz néven, mert a prímás édesanyja szeretettel mondta, de mindenesetre megmondta. Erre hozta föl példának. A tegnap esti vacsoránál került szóba a családi nevelés értéke. Ekkor mondta el, mint gyermekkori emléket, hogy karácsonykor édesanyja mindig tett félre egy kicsit minden ételbôl, és az étkezés után kivitte az állatoknak. Annak idején ô mint gyermek és diák ezt nem értette meg. Sokáig babonának gondolta és tartotta, de késôbb, érett ésszel megértette, hogy az egész nem más, mint hitvallás a megváltás egyetemessége mellett, és minden élôlény bevonása Krisztus születésének misztériumába. ======================================================================== 1973. november 3., szombat A reggelinél hárman vagyunk: a prímás, Harangozó Feri és én. Valahogy szóba került Zalaegerszeg. Hogy a várost mennyire át- és kiépítették a kommunisták. Erre prímásunk huncutul, hamiskásan megjegyzi: -- Talán engem akartak megtisztelni vele. Azután elmondja, hogy 1946-ban elôször látogatta meg Zalaegerszeget Esztergomból. Az utcán találkozott Biloveczkynek, a m. kir. erdôhivatal igazgatójának a feleségével. Öt leányuk volt Biloveczkyéknek. A hetven éves Biloveczkyné elmondta neki, hogy amikor 1945-ben az oroszok megszállták Zalaegerszeget, tizennégy részeg szovjet katona erôszakolta meg ôt. Így került aztán szó a továbbiakban az akkori idôkre. Elsôsorban Tildy Zoltánra és a kisgazdapártra. A Kairóból hazacsalogatott diplomata vejének a halálos ítéletét mint elnök ô írta alá. Csornokynak hívták a vejét. A felesége Rómából kétségbeesetten írt, nem az apjához, Tildyhez, hanem ôhozzá, Mindszenty prímáshoz, hogy segítsen. Persze ô nem tudott semmit tenni, ha az após aláírja a halálos ítéletet. Amikor a Tildy elnök lett, azonnal bevonult az Eszterházy-palotába. A választás után kérte Mindszentyt, amikor eljött hozzá látogatóba, hogyha Rómába megy, kérje a Szentatyát, küldje vissza a nunciust, akit az orosz megszálló hatalom kiutasított az országból 1945-ben huszonnégy óra alatt. A prímás ezt mondja: -- Én nagyon jól tudtam, hogy a kormány akarja, hogy a közvélemény elôtt az én nevem együtt szerepeljen az övével. Jó, megcsinálom, de ennek föltétele van -- mondta a prímás Tildynek. -- Ha már ilyen nehéz helyzetben vagyunk, és az ország szét van szakítva, és megszállás alatt van, akkor ebben a nehéz helyzetben ne legyen alkotmányváltoztatás. Tildy azt válaszolta, hogy neki is ez a véleménye, és ezen dolgozik. A prímás lement Rómába. Elôadta a Szentatyának a nunciusra vonatkozó kérést. A Szentatya hajlandónak mutatkozott azonnal visszaküldeni Angelo Rottát. Még a prímásnak kellett visszatartania, mondván, nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezzel a mai rendszer akar a nép felé propagandát a saját maga javára kifejteni. A nuncius esetleges visszaküldését föltételekhez kell kötni. Ebben aztán meg is állapodtak. Amikor hazajött, a prímás a kommünikében azt mondta, hogy mielôtt visszatérne a pápai nuncius, a kormánynak és a megszálló hatalomnak bizonyos engedményeket kell tennie, illetve biztosítékot kell adnia. A dolog ennyiben is maradt. Eközben zajlott le az a bizonyos Varga Béla féle levél-affér is. Szemrehányást tett neki a prímás, hogy mit keresnek a kisgazdapártban a katolikus papok, amikor ennyire megalkuvó politikát folytat a kisgazdapárt. Varga Béla azt írta neki, hogy ô azért van benn a kisgazdapártban, hogy jó irányba vigye a pártot. A prímás erre azt válaszolta levélben, hogy nem ô mint pap viszi a pártot, hanem a párt vitte el a papot. Ezt a levelet meg is találták Varga Bélánál, vagy a prímásnál. A Mindszenty-perben fel is használták a prímás ellen, hogy lám, mennyire nem értett egyet a néppel. Az alkotmányváltoztatás már megtörtént, amint visszaérkezett Rómából, Tildy ígérete ellenére. Tildy azzal érvelt , hogy neki már gyermekkora óta az volt az álma, hogy feje legyen ennek az országnak. Még Nagy Ferenc is, aki szintén protestáns volt, és borbélylegénybôl lett, ami lett, azzal érvelt Tildy Zoltán államelnöksége ellen, hogy egy katolikus országnak mégsem lehet protestáns pap az elnöke. Miután Tildy Zoltán elnök lett, meg akarta látogatni a prímást. Be is jelentette neki. Erre a prímás azt válaszolta, hogy ô szívesen veszi a látogatást, mert a magyar ember szívesen lát vendéget, de a vendégnek is könnyebbé kell tenni a vendéglátó helyzetét. Tildy ezt persze megértette, és sohasem jött. 1956-ban, amikor Nagy Imre és Tildy Zoltán közös kezdeményezésére a váci dandár visszahozta Mindszentyt Budapestre, az Úri utcába, Tildy Zoltán egy papot küldött Mindszentyhez azzal, hogy szívesen találkozna a prímással, de annyi a dolga, hogy most nem tud eljönni. Erre a prímás azt üzente neki, hogy ô tíz évi távollét után az irodájában még nagyobb rendetlenséget talált, és még jobban el van foglalva. Erre egész rövid idôn belül Tildy megjelent nála. Hosszú ideig volt ott, szinte ráült. Mintha valami kikívánkozott volna belôle. Elmondta még azt is, hogy az édesanyja katolikus volt. Közben rosszul lett. A prímás maga ment ki vízért, és töltötte a szájába. Valamit mindig akart mondani, de a végén mégsem tudta elmondani, vagy nem merte elmondani. Talán valamiféle megbánás hajtotta erre a lépésre, de Mindszenty nem tehetett mást, mint várni, pedig az egész folyosó és az udvar tele volt emberekkel. Körülbelül errôl folyt ma reggel a beszélgetés. Reggeli után, Harangozó Ferivel bent ültem az irodában, bejött Vecsey Jóska, és azt mondta, hogy Batthyányi Iván, miután ismeri a Lufthansa egyik igazgatóját, megkérte, hogy nem adna-e a Lufthansa ingyenjegyet a prímásnak a dél-afrikai útjára, amely november 21-én kezdôdik, és amelynek az elôkészítésére Harangozó Ferenc indul el holnap, vasárnap (nov.4-én). Erre sajnos eléggé erôs hangon nekimentem Vecseynek, hogy miért kell ilyent elfogadni, és miért kell a prímás erkölcsi hitelét rontani ilyennel, amikor a Spiegel német újság már hetekkel ezelôtt jelezte, hogy a prímás megállapodott a kiadóval és többszázezer dollárt kap a könyve tiszteletdíjaként. Vecsey mosakodott, hogy ez nem kérés, hogy Batthyányi Iván ismerôse révén ugyanúgy, ahogy az Air Canada megadta az ingyenjegyet Kanadába, a Lufthansa is megadhatná. Szóval mosakodott, nem akarta elfogadni az érvelésemet kifelé, de befelé, láttam egészen egyetértett velem. Lehet, hogy nincs igazam, de az a gyanúm, hogy Vecsey talán még kérte is a Batthyányi Ivánt, hogy eszközöljön ki egy vendégjegyet, ingyenest Dél-Afrikába. Ez ellen keltem ki, mert ez köztudomású lesz, ezt tárgyalják a Lufthansában. Semmi sem marad titokban. Ezt a prímás ellen kihasználják, s kicsinyes, pénzéhes, kapzsi embernek tüntetik majd föl, aki akkor, amikor megkapta a nagy összeget a könyvéért, vagy legalábbis meg fogja kapni, akkor ingyenjegyet fogad el a Lufthansától. ======================================================================== 1973. november 4-én, vasárnap Gianone Egont helyettesítettem a trinitáriusoknál és a Friedensbrückénél. Mind a két helyre elkísért H arangozó Feri. Ô mondta a misét a Friedensbrückénél, én pedig mind a két helyen prédikáltam. Ekkor mondta nekem Kun Karcsi, hogy talán azért nem jönnek igen sokan a prímás miséjére Bécsbôl, mert amikor a prímás megérkezett Bécsbe, meghirdették, hogy aki a prímás miséjére akar jönni, annek elôzôleg be kell jelentenie magát. Ettôl a hívek megijedtek. Hátha ez a jegyzék valahogy az otthoniak kezébe kerül! S emiatt nem jönnek. Én emlékezem rá, hogy Kun Karcsi mit mondott. Ez Vecseynek a félelmébôl származott, aki az elején, különösen amíg ide nem jöttem, minden embertôl, minden idejövôtôl, minden látogatótól borzasztóan félt. Összeesküvést, kémkedést szimatolt. S ebbôl a félelembôl származott az is, hogy ezt kihirdette. Ezt mondta Kun Karcsi. Az ebédnél azt mondtam, hogy hallottam Bécsben -- nevet nem mondtam - -, hogy ezt és ezt a kijelentést tették. Erre egy pillanatnyi hallgatás következett, feszültség támadt. Utána Vecsey azt mondta az asztalnál, igen, hát ez azért volt, mert tudni akartuk, hányan lesznek. Ugyanis a misét nem mindig mondtuk fent az emeleten a kápolnában, ahol sok a hely, hanem a második emeleten, ahol nincs elég hely. Tudni akartuk, hány emberre számíthatunk. Szó sem volt arról, hogy ezt félelembôl vagy biztonsági okokból csináltuk. A prímás vagy nem emlékezett rá, hogyan volt pontosan, vagy annyira mellette van, hogy neki szekundált, tudniillik Vecseynek. Egy kicsit bosszantott, fölindultam, mert nem ez az igazság. Nem hely miatt és nem azért, mert tudni akartuk, hogy hányan jönnek, kértük a jelentkezésüket azoknak, akik jönni akarnak, hanem azért, mert féltünk. Amikor még nem voltam itt, mindenkiben spiont sejtettünk. Ez volt az az egészségtelen kor, amely még részben ma is folytatódik, hogy minden idejövôben, minden emberben bizonyos tekintetben spiont látunk. ======================================================================== 1973. november 5., hétfô, Szent Imre napja Nem szabad elfelejtenem, hogy a Szent Imre miséjének a magyar misekönyvben csodálatosan szép szentleckéje van, amelyet lehet használni fiatalon elhunyt fiúnál vagy leánynál is temetéskor. Délután telefonált a nuncius Opilio Rossi, hogy jöhetne-e 6 óra tájban. Mondtam, hogy igen. Meg is érkeztek, de már 6 óra után. Elkéstek. Dermesztôen hideg volt. A diplomatáknak az a fagyos hideg hangulata jött velük a házba. Az ember hiába kezd kedvesen érdeklôdni, beszélgetni, mindenre rövid a válasz és az az érzése az embernek, hogy ellenséget látnak benne. Úgy látszik ilyennek kell lenni a diplomáciának. Még vacsoráról is elkéstek, olyan hosszú ideig beszélgettek. Amikor távoztak, kikísértem ôket egészen a portáig. A liftben annyit mondott a hosszú ottlét, a hosszú audiencia magyarázataként a nuncius, hogy igen sokat beszélt ôeminenciája. Elmondta életét, életének viszontagságait, mert hát olyan élete, mint neki, egészen egyedüli, másnak aligha volt. A vacsora különben teljes csendben zajlott. Kétszer, háromszor kezdeményeztem a beszélgetést, de mindenki hallgatott. Prímásunk volt ott, Vecsey és én. Az esti adoráció után, úgy láttam, mintha nem is hívta volna Vecseyt, de bement hozzá. Valószínűleg, megtárgyalták, hogy mit mondott a nuncius. Egy fél óra múlva kijött hozzám Vecsey, és azt mondta eléggé diadalmasan, nagyon jókedvében van a prímás, jól megmondta nekik a magáét. Próbáltam kérdezni, hogy mit, de erre nem válaszolt. ======================================================================== 1973. november 7., szerda Ma este 5 órakor telefonált Rossi, a nuncius. Olaszul kezdtem vele beszélni. Bejelentette elég szenvtelen hangon, hogy a vatikáni posta pénteken reggel indul Bécsbôl. Ha ôeminenciája levelet, illetve választ szeretne küldeni, akkor szíveskedjék elhozni csütörtök estig. Mást nem mondott. Megígértem, hogy az üzenetet átadom. Azonnal ôeminenciájához mentem, és elmondtam, mit telefonált a nuncius. Azt válaszolta, telefonáljam meg a nunciusnak, köszöni az információt, de neki a válaszadásra még hosszabb idôre van szüksége. De hogyha okvetlenül választ akar vinni Rómába, akkor azt, amit ô, Mindszenty neki mondott, hétfôn 5-én este, amikor itt voltak, azt nyugodtan elôadhatja a szentatyának is. Ezután bementem Vecseyhez, elmondtam neki, hogy mi történt. Akkor rukkolt ki nagynehezen a Vecsey azzal, hogy valóban kezdik szorongatni prímásunkat a lemondással. Ma volt itt Cserháti József pécsi püspök Bécsben Valentiny Gézánál, Carlo Bayer a Caritas fôembere jobbkezénél. Cserháti pécsi püspök azzal dicsekszik, hogy sikerült rendbe hoznia a pécsi egyházmegyét. Gondolom, valószínűleg nem az egyházmegyét hozta rendbe, hanem nyugati pénzkunyerálással restauráltatta a pécsi székesegyházat. Amint mondják, nagyon szép lett. Eszerint egyedül ô képes arra, hogy az esztergomi zilált viszonyokat rendbe hozza. Ugyancsak Cserháti terjeszti Lékai Lászlóról, aki erôsen lelkipásztori beállítottságú, tehát nemcsak reprezentál, hogy Lékai kiskaliberű ember, többre nem képes, nem való olyan magas helyre. Cserháti pécsi püspök eddigi értesüléseim szerint végtelenül önzô ember, csak a saját érdekeit nézi. Karrierista, a legfelsôbb helyre tör. Szereti a pénzt. Elôbb tévedtem, mert amikor bejelentettem, hogy mit üzent a nuncius, a prímás még nem mondott nekem semmit sem, csak annyit, hogy még nincs kész a válasza. Amikor bent voltam Vecseynél, ô mondta el nekem azt a három pontot, amit válaszolni kellene a nunciusnak. Még vacsora elôtt fél hétkor bejött hozzám ôeminenciája. Érdeklôdött, telefonáltam-e, és akkor mondta el azt a bizonyos három pontot. Úgy látszik a telefonálások kapcsán mégis belekerültem az események középpontjába. Itt az irodámban állva a prímás elmondta nekem mindazt, ami eddig történt a könyvével kapcsolatban, valamint a lemondatásával kapcsolatban is. Még valamikor a nyár elején a Szentatyának a könyvérôl úgy nyilatkozott, hogy nemcsak ôneki magának kellene átolvasni a memoárokat, hanem kiadná három római papnak, hogy azok ítéljék meg, elfogadható-e kinyomtatásra. Ezzel szemben a prímás három bécsi papot ajánlott, akik elolvassák. Abba is beleegyezik. Ez a három pedig: P. Cser-Palkovics, a gyóntatója, dr. Tóth, a bécsi szeminárium jelenlegi rektora, vitnyédi származású magyar fiú és Vecsey József, aki különben is a memoárokkal foglalkozik. A prímás azt mondta, hogy ô nem adja az emlékiratait római progresszív papok kezébe. Megállapodtak abban, hogy a könyv se nem latinul se nem angolul jelenjék meg elôször, hanem németül. A prímás el akarta személyesen küldeni König bíborossal, aki le akart menni Rómába, de VI. Pálnak az orvosa szerint okvetlen üdülésre van szüksége. Elhagyta Rómát több, mint két hétre. Ezért a prímás beleegyezett, hogy az emlékiratokat, illetve a német fordítást postán küldjék el Rómába. Közben kitört a postássztrájk, és noha a kézirat az osztrák állami diplomácia útján ment, mégis másfél hónapig tartott, míg leért Rómába. Elolvasás után a Szentatya azt mondta, hogy nagyon meghatotta ôt, nagyon jónak találja. Most látja igazán, milyen volt Mindszenty bíboros prímás sorsa. De -- mint a Szentatya mondja -- a magyar egyház újabb támadásoknak lenne kitéve, ha megjelentetnék a memoárokat, és magának Mindszentynek a személye is újabb támadásoknak lenne a célpontja. Emiatt van csak ellenvetése a memoárokkal kapcsolatban. Kéri fontolóra venni, hogy a várható következményekért Mindszenty bíboros prímás vállalja-e majd a felelôséget. Erre a prímás azt mondta, hogy ô vállalja a felelôsséget, hiszen a magyar egyház ellen a támadás már 1945 óta állandósult. Nem fél az újabb fenyegetésektôl, mert eddig is csak fenyegetésekkel értek el mindent. Ô egy negyedszázadig hallgatott. Eddig rágalmazták, hamisan vádolták, végre neki is legyen meg az az emberi joga, hogy megszólaljon, és védje magát. Ez volt Mindszenty prímás válasza. Ezt akkor tudtam meg, amikor megjöttem -- 1973. október 19-én -- kanadai, illetve amerikai utamról, jó két héttel a prímás visszaérkezése után. König bíboros Vecseyn keresztül példálózott arra vonatkozólag, hogy a prímásnak le kellene mondania az esztergomi érsekségrôl és a magyar prímásságról. Ez, amint Rómában mondják, csak elônyére szolgálna a prímásnak itt az emigrációban, bár nem adtak semmiféle konkrét biztosítékot, se konkrét föltételt nem szabtak. Ezzel arra a bizonyos kérelemre céloztak, amiben a prímás két magyar segédpüspök kinevezését kéri Rómától az amerikai részek és az európai, ázsiai részek számára, és közvetve arra is, hogy a prímás valamilyen jurisdictiót, joghatóságot kapna. Bár errôl kimondottan nem volt szó. Mindszenty hallgatott. Ezután történt, most hétfôn, amint már elôbb említettem, hogy megérkezett O. Rossi bíboros az uditoréja kíséretében. Hozták VI. Pál pápa sajátkezűleg írt levelét, amelynek a lényege a prímás szavai szerint: hogy a kereszt lábához borulva gondolta át a Szentatya mindazt, amit ebben a levélben a prímásnak ír, hogy jobban kiállhasson az emlékiratok mellett, és a ,,propter majus bonum'' a nagyobb jó érdekében kívánatos lenne, ha lemondana a prímásságról és az esztergomi érsekségrôl. Hát errôl volt szó, amit én nem tudtam pontosan akkor, amikor nekem a nuncius telefonált, amikor engem a prímás a Vecseyvel való tárgyalás után megbízott azzal, hogy azt a három pontot mondjam be a telefonba. Sajnos ma nem tudtam bemondani, csak holnap kerül rá sor. A bíboros prímás itt elôttem állva még azt is elmondta, hogy ô a választ nem adja meg, de a válasza készen van. Ô jelenleg nem ismer a magyar egyházban, a mai magyar egyházban egy olyan lelkületű, érzelmű embert, mint a Borromei Szent Károly, akinek a kezébe letehetné az egyház sorsát. Ô nem akarja annak az embernek a kezébe letenni az esztergomi érsekség joghatóságát és a magyar prímásnak a hatalmát, aki 1956 és 1971 között hárommillió százötvenezer magyar életét oltotta ki a pártjával az anyaméhekben. Ha a prímás most lemondana, még akkor is, ha direkt a pápának a kezébe tenné lemondását, bűnrészessé válna, mert azzal erôsítené Kádár János hatalmát. Hát ez az oka, amiért nem mond le. Volt még egy érdekes epizódja is a prímással való beszélgetésnek, amely majdnem megismétlése volt annak az epizódnak, amely a telefon után a Vecsey szobájában lezajlott beszélgetést követôen történt. A prímás tudniillik azt mondta, lehetetlen, hogy ôt a Szentatya kényszerítené lemondására az egész világ színe elôtt. Ekkor én -- mint már korábban többször -- figyelmeztettem ôt, mint pár órával elôbb Vecseyt is, hogy ez nem így áll. Rómában a hatalom politikáját követik. Machiavelli olasz volt, és a hatalom érdekében -- ha módjuk van rá és megtehetik -- , nem törôdnek emberi érzékenységekkel, hanem mennek azon az úton, amelyet a hatalom diktál nekik. Erre a bíboros úr azt felelte, ha ez meg történnék, ezt akkor a Vatikán és a Szentatya körüli emberek csinálják, de nem maga a Szentatya. Ezt mondta és kiment. Elgondolkodtam ezen, s amint már számtalanszor megtörtént sétákon is, ezt az utolsó mondatot ôszintén mondta, de azért mondta szóban és hangosan nekem, nehogy az én véleményem az olasz viszonyokról, a központi egyházi metódusokról ellentmondás nélkül maradjon, és hogy az ô ôszinte és becsületes pápahűségére folt ne essék. Ezt meg is értettem. Este 8 óra után még egyszer bejött hozzám Vecsey, és arról beszélgettünk, hogyha ez így van, akkor Mindszentyt ,,kivégzik''. Vitatkoztunk az egyházi joghatóság és a tanítói hatalomnak az összefüggésérôl. Én kétségbe vontam azt, hogy elsôdleges helyen áll az egyházban a hatalom megtartása, a püspökök kinevezése, a hatalmi politika. Az egyház leglényege: a hit és a tanúbizonyság. Gyakorlatilag a régi ellenálló püspökök közül nem él már senki. Minden püspök ma a Casaroli-féle, VI. Pál-féle keleti politika kreáltja. Most miért állna meg ez az olasz politika a maga logikus folyamatában, ha már eddig minden új püspököt az állam, a kommunista állam jóváhagyásával nevezett ki? Csak nem hagyhatja meg éppen az esztergomi egyházmegyében a régi világnak egy régi emberét, aki ugyan tanúbizonyságot tesz Krisztus és a hit mellett, de nem hajlandó ilyen gyalázatos kompromisszumokra a magyar nép kárára? Mindszentyt szükségképpen ,,el kell tenni'' az útból. Ez elôttem egészen világos. Ezért folyik a ,,kivégzése''. Aki tanúbizonyságot tesz az igazságról, annak meg kell halnia. De nem csak az egyház ellenségei akarják ezt, hanem szükségszerűen ezt akarják a jurisdictiós, a joghatóságilag központosított egyházon belül is. Mindszenty megtette a magáét. Mindszenty a mai politika irányát tekintve, a mai politika vonalán nekik kölönc és teher lett, meg kell szabadulni tôle. Ez volt az utolsó beszélgetés Vecseyvel. Ez volt az én véleményem. Majd meglátjuk, a jövô kinek ad igazat. A legelsô alkalommal azon a hétfôn, amikor a nuncius jött a prímáshoz a pápa sajátkezű levelével, hogy mondjon le, akkor a prímás azt válaszolta, hogy a Szentatya neki személyesen megígérte, hogy esztergomi érsek marad, és hogy dolgozzék tovább. Erre azt mondta a nuncius, hogy változnak az idôk. A prímás azt válaszolta, hogy nem változnak annyira, hogy az ígéretek megváltozzanak. Még azt is hozzátette, hogy minél magasabb helyrôl jön az ígéret, annál inkább kötelez, és független az idô változásaitól. Egyébként Carlo Bayer, a Rómából elküldött Caritas igazgató, aki Bécsben van, ô mondta, hogy Íjjas József kalocsai érsek, utána pedig Cserháti József pécsi püspök jártak a pápánál kihallgatáson. Mindkettôjüket az Állami Egyházügyi Hivatal küldte Budapestrôl, hogy megtárgyalják Mindszentynek a lemondását. A nuncius egyik látogatásánál még azt is mondta, de ez még korábban történt, hogy a prímás kevesebbet politizáljon. A hazai rendszernek kellemetlen, hogy ô nemcsak mint bíboros és püspök beszél, hanem mint jogilag hatalmon lévô esztergomi irsek és Magyarország prímása. Állítólag -- de azt nem hiszem el -- a nuncius Rossi azt jelentette Rómában, hogy Mindszenty makacsságát illetôen a rossz szelleme Vecsey, aki befolyásolja, és a teljes engedetlenségbe viszi bele. ======================================================================== 1973. november 10., szombat, Bécs A sétán szokás szerint beszélgettünk. Amennyire tudtam, szemrehányást tettem ôeminenciájának, hogy a püspökök kinevezésének a kérdésében egyéni és ellentmondó eszközöket választ, illetve nem következetes az eljárása. A Gondviselés tenyerén hozta nekünk a megoldás lehetôségét a június végi augsburgi látogatás alkalmával, ahol a Szent Ulrich ünnepségeken a pápai legátus Suenens belga kardinális volt, -- aki annak idején elment Brüsszelbôl, amikor a prímás ott járt -- és aki a modern tanok hirdetôjének hírében áll. De bármennyire is modernista, és bármennyire sokkolta több vonatkozásban Rómát, mégiscsak kinevezték pápai legátusnak. Tehát ne legyünk a pápánál pápábbak. Ott volt Augsburgban, és ott volt Benelli is, aki ma az egyházban a második ember, VI. Pálnak bizalmasa, és aki hatalomra törô ember. Ezt mindenki tudja. Mindenesetre döntô szava van. A magyaroknak tartott szentmise után a prímás el akart menni tiszteletét tenni az augsburgi püspöknél, Stimpfle Józsefnél, mivel meghívták. Nagy kapkodás volt, ugyanis hosszú ideig prédikált. Azt hitte, hogy már elkésett. A plébánián alig ült le. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor egyáltalán nem uralta a helyzetet. Ezek után toppantunk be a püspökség kisebb fajta ebédlôjébe. Ott ültek négyen fehér asztal mellett: Stimpfle, Casaroli, Benelli, Suenens. Az asztalfôn az augsburgi püspök, jobbról tôle Suenens belga kardinális, balról Benelli. Egyiket sem láttam még eddig, így nem ismerhettem föl ôket. Suenens kardinális eléjön, a prímás köszönti. Én azt hittem, hogy az augsburgi püspök állt föl, és a prímás neki köszöni meg latinul a meghívást, mert ô sem ismerte föl. Persze Suenens belga kardinális arcán zavar látszott, mert azonnal észrevette, hogy nem annak nézték, aki. Csak aztán jött valaki hátulról, és súgta oda nekünk, hogy ez Suenens kardinális. Mindjárt sejtettem és éreztem ennek a találkozásnak a furcsaságát, szokatlan hangulatát. A prímás akkor jött rá. Szinte megfagyott az arca. Rövid kézfogással köszöntötte a püspököt és Benellit, akit egyáltalán nem ismert föl. Mivel nem akart Suenenssel találkozni, hát elrohantunk. Ezt most a sétán elmondtam, hogy akkor, amikor a Gondviselés nekünk tányéron kínálja a lehetôséget, hogy Benellivel, a pápa után az egyház második emberével tárgyaljunk, esetleg a kinevezendô magyar püspökökrôl is, mi otthagytuk azért, mert állítólag Suenens modern elveket vall. De ugyanakkor elmegyünk tárgyalni New Yorkban Cooke bíboroshoz, aki semmit nem csinál önszántából, akinek semmi köze sincs a püspöki kinevezésekhez, csak elfogadja, amit Róma mond. Hát erre az ellentmondásra mutattam rá a séta alatt. Mindszenty bíboros egy ideig nyugodtan hallgatott, de utána elutasította véleményemet, azt mondván, hogy neki nagy ellentéte van Suenensszel, és ô ilyen téren nem alkuszik. Arra is figyelmeztettem, hogy ha Dél-Afrikába megyünk, akkor vigyáznia kell szavaira, mert ott mintegy tizenkilenc millió négernek nem érvényesülnek az emberi jogai a gyakorlatban, mivel négymillió fehér tartja uralma alatt ôket. Ott veszélyes lesz emberi jogokat hangoztatni. Ô erre szinte föllelkesülve és reflexszerűen magától értetôdôn azt mondta, hogy azt mond, amit az evangélium tanít. Elôhoztam Papp Gábor ügyét is -- osztálytársam volt Innsbruckban, de nem lett pap -- , aki nagy szerepet játszik a clevelandi magyar iskolánál. Megint gorombán támadta a Hídfô, ez a nyilas újság. Nagy gondot csinált magának ebbôl, s kért, hogy érdeklôdjem meg, ki ez az ember, járjak utána az ügyének. Hiába mondtam, hogy nem kell ilyen kis dolgokkal törôdni, mert akkor éjt nappallá téve ezekkel kellene foglalkoznunk. Ugyancsak nagy vita támadt ezen a sétán a tervezett amerikai útjával kapcsolatban is. Azt mondta, hogy értesíteni kellene az Amerikában élô szerzeteseket: bencéseket, cisztercieket, ferenceseket, hogy jobban vegyenek részt a lelkipásztorkodásban, és a most következô nagy amerikai útján találkozzanak vele. Erre mondtam a prímásnak, hogy amikor a magyar szerzetesek kimentek Amerikába, elôször megtanultak angolul. Utána elhelyezkedtek a saját maguk alkotta, lassan elangolosodó és az amerikai élethez alkalmazkodó magyar szerzetesi közösségekben, vagy amerikaiakban. Vagy pedig tanári vagy egyetemi székeken helyezkedtek el. Aligha hajlandók most 50-60 éves fejjel, sôt azon is túl, elhagyni biztos állásukat, hogy beálljanak a magyar lelkipásztorkodásba. Ezt a megjegyzésemet is nagy ellenkezéssel fogadta. Hiszen érthetô, de ez a valóság. Ugyancsak ma, késô délután telefonált a nuncius, kérdezte, hogy itthon van-e Vecsey. Mondtam, hogy nincs itthon. Azt az üzenetet hagyta, hogy ha megjön, mondjam meg neki, hogy holnap délelôtt várja. Vecseyt 10 órára jelentettem be a nunciushoz. ======================================================================== 1973. november 12., hétfô, Bécs A Vecsey elment a nunciushoz 10 órára. Mikor visszaérkezett, elmondta, hogy a nuncius szemére vetette a prímás vélekedését a magyar püspökökrôl, amelyet a legutóbbi látogatásakor tett. A prímás ugyanis azt mondta a nunciusnak, hogy a magyar püspöki karban csak két püspök nem békepap. A Vecsey valahogy kimagyarázta, de végül is abban állapodtak meg, hogy valójában csak Udvardy, a szegedi, Lékai, a veszprémi püspök és Kisberk, -- esetleg még Bánk, bár ô is gyönge ember, és a kezükben van --, csak ez a néhány püspök nem békepap. Értekezést folytatott a nunciussal arról, hogy mennyire a kommunisták érvényesülnek minden vonalon a politikában és hogy az elsô megegyezés óta a mai napig állandóan rászedik Casarolit és az egész vatikáni diplomáciát. Cserháti, a pécsi püspök esztergomi érsek akar lenni, és nagyon leszól mindenkit. Lékait szűklátókörűnek, a többit tehetetlennek mondja, és csak magát állítja oda, mint vezetésre alkalmas embert. Vacsoránál ketten voltunk. A technikáról esett szó. Arról, hogy mennyit fejlôdött a világ, és hogy a századfordulón milyen óriási dolognak számított, ha valakinek volt egy kerékpárja. A bíboros ekkor mondta el, hogy Huszár Mihálynak, a késôbbi sárvári apátplébánosnak, -- aki kôszegi káplán volt -- már akkor volt biciklije. Ki is ment Kôszegrôl Nagypösére, ebbe a kis Vas megyei faluba. Amikor megérkezett, éppen jöttek ki a hívek a litániáról. Nem tudván jól biciklizni, nem két lábon, hanem négykézláb szállt le, és elterült az út porában. Erre a nagypösei esperes, Wallner azt mondta neki: -- Ejnye, Miska, így kell leszállni a biciklirôl? Miska azt válaszolta neki: -- Mit tudják a pöseiek, hogyan kell leszállni a kerékpárról! Ezt mondta el nagyon jóízűen, mosolyogva. Még hozzátette azt is, hogy késôbb, amikor ô már Zalaegerszegen volt, Huszár Mihály pedig Sárváron, igen sokszor összetalálkoztak Szombathelyen az állomáson, különösen a jegyváltónál. Egyszer egy ilyen alkalommal azt mondta nekik a jegykiadó: -- Hát maguk mikor vannak otthon, mert mindig itt látom önöket? -- Ezen is jót derült. ======================================================================== 1973. november 13., kedd, Bécs Itt járt a hegyfalui származású Oskó Irnák. A Faludy Gimnáziumba járt, odahaza nagy paprokonsága volt. Úgy tudom, elvált ember, a kastli gimnázium szülôi munkaközösségének az elnöke. Egyszer meg is látogattam. Lent volt Burgenlandban, ahol Ruszt fölött, a hegytetôn házat épített. Most ismét lent járt, mert valami ócska, vagy régiségszámba menô bútorokat adtak el. Érdekes ember. Sok melegség van benne. Ennek ellenére olyannak látszik, mintha két lélek küszködne benne. A katolikus neveltetésbôl származó sok jó és a vallásban való csalódás viaskodik benne. Elmondta, hogy lent járt a dél-amerikai kontinensen, és ezelôtt két nappal volt egy súlyos karambolja. A jeges úton megcsúszott az autója, bevágódott az erdôbe, fának ütközött, kocsija megfordult, de ô karcolás nélkül szállt ki belôle. Tehát szerencsésen megmenekült. Érdekes volt megfigyelni, amint az arcába néztem, hogy ezek az okos, gazdag, különösen sikeres emberek milyen hűvösen, közömbösen fogják fel a halálveszedelmet. Ma este érkezett Bolza Ilona grófnô a prímás látogatására. Beengedtem hozzá, és említettem, hogy egypár napja volt itt Kállay Kristófnak egyik unokaöccse, aki Indianaban tanár, a feleségével meg Kaprinai Máriával, s hogy mennyire nem állhattam ezt a dzsentri modort a maga orrhangú és raccsoló beszédével. Rátartiságuk megmaradt, mintha semmi se változott volna. Akkor mondta el Bolza Ilona grófnô, hogy 1956-ban, mikor lent volt Rómában, találkozott Kállay Kristóffal, Kállay volt miniszterelnök fiával. Kristóf legelsô kérdése az volt, hogy 1956-ban mit beszéltek Magyarországon az apjáról, ti. a miniszterelnökrôl. Hát micsoda világ! -- gondolta Bolza grófnô, és gondolom én is. Ki beszélt 1956-ban Kállay miniszterelnökrôl Magyarországon? Senki! És ekkor mondta még 1956-ban Kállay Kristóf, ha hazamegyünk, akkor ,,a házunkból vagy kastélyunkból kancsukával verem ki azokat, akik oda betelepedtek.'' Hát ennyire vagyunk. Ennyire nem tanultunk, ennyire buta az ember. Ahelyett, hogy számot vetnének magukkal, a múltjukkal, kancsukával akarnak hazamenni, és kiverni a kastélyukból, a birtokukból, az oda betelepült szegényeket. ======================================================================== 1973. november 14., szerda, Bécs Ma van szerda. Tegnap bejelentkezett gróf Zichy Pál, Nagyvázsony örökös birtokosa. A nôvérénél szállt meg, gróf Zichy Annánál itt Bécsben. Salzburgban él egy elegáns öregotthonban. A gyerekei fizetik az ellátás költségeit. Micsoda kellemes jelenség, milyen magas műveltség áradt belôle! Csak csodálkoztam, és eszembe jutott, amit tegnap Bolza Ilona grófnô mondott nekem: -- Ne tessék összekeverni, fôtisztelendô úr, a dzsentriket az arisztokratákkal! Sok közös ismerôst találtunk. Vázsonyban volt például mindjárt a szentelés után a család papja, Varga Péter Pál, aki ezelôtt pár évvel halt meg Kannán, mint plébános. A gróf nagyon jól emlékezett rá. Jó emléket ôriz róla. Ugyancsak Nagyvázsonyban élt, miután kiköltözött Veszprémbôl az oroszok és a kommunisták miatti félelmébôl Wéber-Bartos kanonok. Mosolyogva mondta el, de kedves mosollyal, hogy Bartos, mikor már kint volt Nyugaton, írt neki, hogy milyen jó lenne, ha ô az egykori kegyurával, mármint gróf Zichy Pállal elmehetne Nagyvázsonyból egy római zarándoklatra, részt vehetnének a pápai audiencián. A kegyurával együtt leborulhatna a Szentatya lábaihoz és elmondaná mindazt, ami a lelkét nyomja. Lehet, hogy ezt már az öregség tette, de ennyire Don Quijóte volt valaha a magyar élet. Amikor felsôbbségrôl, tekintélyrôl volt szó, meghunyászkodó alázattal, hamis érzelmességgel nézték a felsôbbséget. Talán emiatt is van népünknek olyan mély meghasonlása önmagával, környezetével és egész sorsával szemben. Ugyanez a Wéber-Bartos kanonok, aki így írt gróf Zichy Pálnak, bezzeg nagy úr volt a két világháború között, mint Rott Nándor veszprémi püspök teljhatalmú irodaigazgatója. Nagy nôcsábász is volt szegény. Emlékszem rá, hogy utódja Megyesi Schwarz Róbert, az én egykori fônököm -- mint kancellár -- mesélte el a következôket: Egy alkalommal azt mondták neki, hogy Pestrôl telefonált egy hölgy, akivel fontos ügyben tárgyalni kellene, valamilyen püspökségi ügyben. A hölgy Pesten lakik, fiatal, nagyon szép. Valakinek föl kellene menni. Természetesen Bartos senkit nem engedett, csak ô jöhetett szóba. Fel is ment Budapestre, de aztán szitkozódva jött vissza, mert egy hetvenéves öregasszonnyal találkozott. Megyesi Schwarz Róberték a fiatal aulistákkal jót mulattak rajta. ======================================================================== 1973. november 15., csütörtök, Bécs Ma este szintén egyedül vacsoráztam ôeminenciájával. Ô elôbb végzett. Amit eddig sohasem tett, a vacsora vége felé körülnézett az ebédlôben, és tekintete ráesett elôdjének, Serédi Jusztiniánnak ott függô képére, amelyet -- ha jól tudom -- Prokop Péter, a Rómában élô magyar pap festett. A Serédi bíboroson a piros köpenye van, a Mária Terézia- rendnek széles zöld szalagja a nagy kereszttel, a mellkeresztje szintén rajta van. Piros köpenyének az elülsô piros kötôje ugyancsak a mellén van, és hasán a cingulus. Akkor kesernyés humorral, de jóságosan elmosolyodott, és azt mondta, hogy kiöltöztették valahogyan az elôdjét. Én is elmosolyodtam, és valamilyen megjegyzést tettem. Ô megtoldotta azzal, hogy Serédy prímás a haját is egy kicsit a homlokára fésülte. Mikes püspök úr többször viccelôdött is vele, mondván, hogy olyan Hitler-szerűen hordja a haját. Mivel Dél-Afrikába készültünk, szó esett errôl is. Elmondta, hogy gyerekkorában, az angol-búr háború idején a fiatalság, az egész magyar nép természetesen a búroknak drukkolt, nem az angoloknak. Ez a divatban is megmutatkozott. A parasztok például búrkaszát vettek. Persze a kaszának semmi köze sem volt Dél-Afrikához, sem a búrokhoz. Nem ott gyártották, csak elnevezték búrkaszának, hogy a vásárlást összekössék a politikai szimpátiával. A búrkaszák jobban vágtak, mint a hagyományosak. Így terelôdött rá a beszéd szülôfalujának öreg káplánjára, -- a nevét nem mondta -- akinek minden vágya az volt, hogy plébános legyen, de sose lett az. Erre kedvesen megjegyezte, hogy azért Mikes püspök úr biztosan talált valamilyen módot, hogy a lelke keserűségét megédesítse. És az öreg káplán -- nem öreg káplán, hanem öregkáplán -- így mondták a falujában -- sokszor kiment a mezôre megnézni, hogyan dolgoznak a munkások. Látta, hogy a plébániának a kaszásai sokkal elôbbre vannak, mint az uraságnak a kaszásai. Erre az öregkáplán megkérdezte a kaszásokat, hogy miért van ez így. -- Hát -- aszongyák a kaszások, -- tetszik tudni, tisztelendô úr, ez attól van, mert meg kell ám néha spriccölni a kaszát, de úgy, hogy a kaszás is megérezze. Persze borra gondoltak, de nem mondták. Erre aztán az öregkáplán megígérte nekik, hogyha ô lesz a plébános, akkor majd a kaszák is meg lesznek spriccölve. Ma jött meg Vecsey a St. Gallen-i nyomdájából, ahova tegnapelôtt ment el, és magával vitte a prímás Esztergom városáról szóló kéziratát. Szokása szerint Münchenen utazott át, s találkozott Fábián Karcsival is. Onnét hozta a hírt, hogy Fábián Karcsinak Bozsóki jelentette Párizsból, hogy Cserháti pécsi püspök Párizsban is járt azért, hogy megakadályozza Mindszenty prímás Franciaországba tervezett útját. Szerintem vigyázni kell a hírekkel. Nem lehet az egész mai magyar politikai életet és annak a külföldhöz való viszonyát csak a Mindszenty- ügy szemüvegén keresztül nézni. Hát ezért kételkedem egy kicsit, de így mondta. ======================================================================== 1973. november 16., péntek, Bécs Ma délben beszélgettünk az asztalnál Vecsey és Gianone jelenlétében az újítókról, a zsinatról és arról, hogy a trienti zsinatnak a védelmezôi, hívei is mennyire túllônek a célon követeléseikkel. Elmondtam saját élményemet, amit Svájcban szereztem. Saját magam éltem át, hogy a protestáns felekezetbôl áttérôket a saját protestáns lelkipásztoraik milyen nagyvonalúan engedik el, és azt mondják nekik, hogyha önöknek ez a meggyôzôdésük, akkor tessék követni a lelkiismeretük szavát. Erre a bíboros úr elmondta, hogy az 1600-as évek elején Kassa városának tanácsa egy lutheránust, aki katolikussá akart válni, a hóhérral kísértette ki a városon kívül, mint rühes és eszeveszett juhot. Este egy francia filmet néztem meg. Közben bejött a bíboros úr, behozta Kovács Jenô -- plébános Ausztriában -- magyar nyelvű prédikációs kötetét, és arról panaszkodott, hogy túl magas az itteni emigrációnak ez a beszédgyűjtemény, nincsenek benne példák sem. A bíboros úr prédikációkat akar velem íratni, mindig négy-négy vasárnapra, karácsonnyal kezdve, és ki akarja küldetni olyan helyekre, ahol vagy a pap nem tud prédikálni, vagy nincsen magyar pap, és ott azt száraz mise keretében olvassák föl. Gondolt Dél-Afrikára, az Angliában 1973-ban megszűnt négy lelkészi állásra, amelyeket emberi számítás szerint nem lehet visszaállítani. ======================================================================== 1973. november 17., szombat, Bécs A délutáni sétán külön felhívta a figyelmemet, hogy telefonáltam-e P. Radnaynak a holnapi Szt. Erzsébet-mise miatt, amit a Singerstrassen mond majd. Azon az este elôkerült a szó a magyarországi püspöki kinevezésekrôl. Ekkor használta azt a finom gúnyos kifejezést, hogy a Kádár ,,hitbuzgalmának'' köszönhetjük, hogy egyáltalán vannak püspökök Magyarországon. Bátorkodtam megjegyezni, hogy jó lenne megnézni az Isteni Megváltós nôvérek kórházában a Dornbacher úton az ott súlyos betegen fekvô Boroska volt esztergomi papot. Erre a papra, aki valamikor a hatvanas évek elején jött ki, Gianone rektor hívta fel a figyelmünket. Az ô megbízásából elmentem hozzá Harangozó Ferenccel. Most átgondoltam a dolgot, és azt ajánlottam a prímásnak, hogy jó lenne, ha elmenne meglátogatni, annak ellenére, hogy a beteg nem jött el Ôeminenciájához, amióta Bécsben van. Elôször egy kicsit vonakodott, aztán mégis beleegyezett. Érdekes az, amit Mindszentyrôl senki sem gyanítana, mert errôl az oldaláról alig ismerik, ô nem akart elmenni ehhez a súlyosan beteg esztergomi paphoz, Boroskához a kórházba. Nem azért, mert ez a Boroska nem jött el ôt meglátogatni, nem azért mintha rangján alulinak tartotta volna, hogy hozzá elmenjen, hanem csupán azért, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni azt a papot, aki nem jelentkezett nála, bár esztergomi pap, tehát megyése. Sôt egészen halkan, szelíden hozzá is tette: -- Sohasem lehet tudni, hogy valaki valamit miért nem csinál. Így aztán megegyeztünk, hogy hétfôn délután elmegyünk majd meglátogatni Boroska volt esztergomi papot. ======================================================================== 1973. november 18., vasárnap Reggel szentmise a Singerstrassen 11 órakor a magyaroknak. A templom tömve van. Nagyon szépen énekelnek. A prímás elmondja Szent Erzsébet életrajzát. Hozzáfűzi a kassai dóm történetét. A pusztítások és leégések után több nemzedék munkájával és áldozatkészségébôl újult meg. Szent Erzsébet tiszteletére szentelték. Odahozták vissza Rákóczi hamvait. A szentmise nagyon bensôséges volt. Elôtte mondta nekem gróf Révay a sekrestyében, mintha a sógornôje azt hallotta volna, bemondta a rádió, hogy esztergomi érseket akarnak kinevezni, de többet nem mondott. Vasárnapi ebédnél szó esett arról is, hogy amikor bíboros urunk elôször jött ki Rómába, és mielôtt visszamentek volna a bazilikából a Szent János-féle toronyba, és az összegyűlt püspökök jó része lejött ôt köszönteni az úton, akkor találkozott Íjjas kalocsai érsekkel is, akit ô nem ismert, nem látott sose. Az autó mellett állva azt mondta neki Íjjas érsek: ,,Én vagyok az Íjjas.'' (Prímásunk az asztalnál, nehogy a jelenlevô nôvér megértse, sagittarius-t magyarul: íjas-t mondott). Röviden köszöntötte. Íjjas azt mondta neki, hogy Magyarországon nagyon megfogyatkozott a vértanúk száma. Erre a prímás így szólt: -- Hát ha megfogyatkozott, akkor Excellenciád miért nem szaporítja a megkevesbedett vértanúk számát? De aztán elbúcsúzott tôle, gondolom hidegen, mert -- mint a prímás mondta az asztalnál --, nem lehet ilyen dologról az autó faránál tárgyalni. Íjjas viszont mégsem ment el a Szent János toronyba látogatóba. ======================================================================== 1973. november 19., hétfô Tegnap késô este befutott Tóth Miklós, a Rómában élô Tóth Gyulának a testvéröccse, aki most Peruban dolgozik, és aki 1946-ban, amikor kinevezték Mindszentyt bíborosnak, az uszályát vitte. Szeretett volna concelebrálni, meg is engedtem neki. Bíborosunk utána meghívta reggelire. A maga misszionárius módján eléggé ôszintén beszélt, közvetlenül, még a bókokat is természetesen mondta. Valahogy így: -- Eminenciádé a dicsôség és a tisztelet, amióta annyit szenvedett az egyházért. Erre azt mondta a prímás hamiskásan nevetve: -- Igen, de a dicsôségbe és a tiszteletbe nem lehet beleharapni. Közvetlen az ételre gondolt, ugyanis megvan benne a valóság iránti érzék. Tóth Miklós elmondta, hogy bejárta Magyarországot, és mindenütt lelkesedéssel fogadták. Elôadásokat tartott a missziókról. Utána megbeszélték a perui utat. Limában mintegy háromszáz magyar él. Tóth Miklós odaérkezése elôtt három évig magyar lelkészük volt, de otthagyta ôket. Utána jött Dér, aki azóta -- szélsôséges ember lévén -- összeveszett az egyházközséggel, és most valahol a fôvárostól 80 km-re él. Megegyeztek abban, hogy Tóth Miklós összehívja a notabilitásokat a magyar közösségbôl, és a prímás érkezéséig próbálja ôket megszervezni. A prímás figyelmeztette, hogy óvatosan járjon el, mert lehet, hogy a magyar nagykövetség még inkább beleavatkozik, hogy lebeszélje, vagy megfélemlítse a vezetôket, hogy ne vegyenek részt az ünnepségen. Megfélemlítés esetén -- ahogy a prímás mondta -- igen sokszor inkább a kupica pálinkát választják. Ez egy régi kifejezés a régi magyar politikai kortesvilágból, ahol a szavazatokat azzal szerezték, hogy a jelöltek meghívták a ,,pógárokat'', és leitatták ôket. ,,Szabad volt a kupica pálinka''. Ez történt ma, hétfôn reggel. Utána húsz percig beszélt. Vendégünk bemutatta hétezer négyzetkilométeres plébániáját. Érdekes képeket mutatott. Beszélt Perunak a gyermekekben való gazdagságáról, csodálatos hegyeirôl és lóháton folytatott pasztorációjáról. Délután 1/4 3-kor meglátogattuk Boroskát. Bementünk a szobájába. A prímás leült, és nagyon kedvesen elmondta a betegnek, hogy próbálja felajánlani szenvedését a magyarságért, a magyar egyházért, mert csak a felajánlás által tudjuk szenvedéseinket megkönnyíteni. Gondoljon báró Apor Vilmos gyôri püspök példájára, aki a halálos lövések után még egypár napig küszködött a halállal, s e pár nap alatt felajánlotta szenvedését. Azután minden további nélkül fölindíttatta vele a hit, remény, szeretetet. A prímás elôimádkozta, ô pedig utána mondta. Úgy nézett ki, mintha a pap ezt magától nem tudta volna. Nagyon megható, egyszerű és tiszta volt a jelenet. Boroska papnak kihullottak a könnyei. Távozásunk elôtt a prímás áldását adta. Boroska ezt mondta neki: -- Érdekes, Eminenciás Uram, 1945-ben, amikor Apor Vilmos gyôri püspök meghalt, Budapestrôl Gyôrön át a frontokon és a katonaságon keresztül menekülve én vittem meg Eminenciádnak Sopronba elsôként a hírt báró Apor Vilmos haláláról. Nagyon elgondolkodtatott ez az érdekes találkozás. Ôeminenciája, a Boroska és a meghalt magyar vértanú gyôri püspök találkozása. Délután 4-kor a séta után jött gróf Révay. Elmondta, hogy a Kat. Pressnél érdeklôdött. A hírt Rómából kapták. Az a kérdés, milyen forrásból. Szerintem Róma ezzel akar lassan, szívósan, sajtóelôkészítéssel nyomást gyakorolni nemcsak a prímásra, hanem a közvéleményre is, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, miszerint a prímást lemondatják, félreteszik, és újat neveznek ki. Konkrét embereket is emlegetnek a prímási székre. Íjjas kalocsai érseket és Kacziba gyôri püspököt. Hogy miért éppen ezt a kettôt, nem tudom. Erre gróf Révay megjegyezte: -- Én nem hiszem, hogy a Vatikán erre képes lenne. Én mosolyogtam, és mondtam neki, amit már sokszor hangsúlyoztam Vecseynek is, a prímásnak is, hogy Machiavelli Olaszországban élt. És ha Rómában elvekben gondolkodnak is, nem elvekben cselekszenek, különösen ami a hatalmat illeti. Ez a latin fajtának a földhöz ragadt, egyszerű, gyakorlati megoldásokat találó mentalitása. Ezt mi nem tudjuk megérteni. A franciák már megértik, az angolok is átvették a latin mentalitást, az északiak is, de a németeket, a magyarokat még mindig az elvek, az ideálok irányítják. Ez az én nézetem. Ô sem vonta kétségbe. Utána bement a prímáshoz. Hosszú ideig tartózkodott nála. A prímás egykedvűen, szemrebbenés nélkül hallgatta meg a hírt. Úgy látszott, nem vette komolyan. Nem azért, mintha nem érintené, hanem mert a mindennapi imaélet és az Isten akaratában való megnyugvás megteremtette lelkében a békét. Nem lázadozott. Utána Révay Vecsey Jóskánál is idôzött, aki inkább félvállról vette a hírt. Ô is úgy gondolta, hogy Róma ezt nem teheti meg. Én azonban megmaradok az állításom mellett, hogy ez szép lassú, szívós elôkészítése annak, amit a vatikáni diplomácia tenni akar. Ezzel búcsúztunk egymástól Révayval. {Kép} Msgr. Mészáros Tibor naplójának egy oldala Farkas Margit gépelésében -- javítás után. ======================================================================== 1973. november 20., kedd A reggelinél még egyszer elôjött a szó arról az ,,öreg-káplánról'' -- ahogy a bíboros úr mondta --, aki annak idején a szülôfalujában élt, és hittanra tanította a bíborost. Vele történt meg, hogy a sekrestyében gyóntatván egy gyónó kijött. Az ajtó elôtt ott álltak sorban a gyónni szándékozók. S amikor az elôzô gyónó kilépett az ajtón, amely még nyitva volt, az öregkáplán utána szólt: -- Azt a vonyószéket aztán visszaadja ám! Azóta ezen a családon rajtamaradt a vonyóteknô név. Csak így hívták ôket. Ugyanezzel az öregkáplánnal történt meg, hogy bár nagyon szeretett volna plébános lenni, sose sikerült neki. De mivel ez volt életének az álma, Mikes püspök talált egy megoldást rá. Azt mondta udvari papjainak, hogy Magyarországon rengeteg a címzetes püspök, a címzetes esperes, miért ne lehetne címzetes plébános is. Így történt aztán, hogy a búcsúzó miséje után, utolsó áldáskor a hívek felé fordulva -- és miután a püspök megadta neki a címzetes plébánosságot -- azt mondta a híveinek: -- Én most búcsúzom tôletek kedves híveim. Isten veletek! Holnap nyugdíjba megyek plébánosként. Különben a mai napon nagy a készülôdés. Utoljára, ha csak egy mód lesz rá, szeretném körbefutni a Kahlenberget, a Leopoldberget, és lefutni még Kahlenbergerdorfba is. Ezért délután nem leszek itthon. Különben nagyjából mindennel elôkészültem, és várakozással nézünk a dél- afrikai út elé. 1973. november 21-én indultunk repülôgépen Dél-Afrikába. Dr. Harangozó Ferenc két héttel ezelôtt már elutazott, hogy elôkészítse az utat. Az útról jegyzeteket készítettem, de visszafelé jövet lemaradtam pár napra Svájcban. Miután visszatértem Bécsbe, a karácsonyi levelezés várt rám, ezért mind a mai napig nem tudtam lediktálni, de most szándékomban van -- legalább nagy vonalakban -- beszámolni az afrikai útról.[8] 1973-ban karácsony napján este indultam Svájcba, hogy meglátogassam enyéimet, és lelkipásztori munkát is végezzek. Ott maradtam egészen 1974. január 3-áig. Fiatalokkal -- egy részük a Spirig családból -- fönt voltam a findeleni házukban. Kétszer miséztem: az év utolsó vasárnapja elôtti szombaton és az év utolsó napján 31-én. Ez a mise már január 1-jére is érvényes volt. Ez alatt az idô alatt kétszer is fölhívtam Bécset. Vecsey jelentkezett. Elég síri hangon mondta, hogy baj van. Kérdeztem tôle, hogy egészségileg-e. Nem egészségileg, hanem más vonatkozásban -- válaszolta ô. Mindjárt tudtam, hogy a Szentatya le akarja mondatni az esztergomi érseki székrôl az érsek-prímást. Január 4-én reggel érkeztem vissza. Sajnos a hegyekben a karomra estem, így a bal karom egy hét óta nagyon fáj. Csak nehezen tudtam munkához látni. De alig érkeztem meg, azonnal bevontak a tárgyalásba az ide hívott papi bizottság még itt maradt tagjaival: Harangozó Ferenccel, Vecsey Józseffel és részint Fábián Károllyal, aki már elutazóban volt. Közi-Horváth József már el is utazott. Hosszan tárgyaltak a pápának arról a kimondott szándékáról, hogy a prímás mondjon le Esztergomról. A tárgyalás hosszú ideig tartott. Valójában csak a nézeteket, a lehetôségeket mérlegelték, de a pápa által várt levél tartalmát még nem véglegesítették. Ennek az elôtörténete az, hogy a pápa 1973. november 1-jén, mindenszentek napján keltezve saját kezűleg írt egy hosszú két és fél oldalas levelet érsek-prímásunknak, amelyben kéri, hogy mondjon le az esztergomi érseki székrôl. {Kép} VI. Pál pápa 1973. november 1-jén Mindszenty bíboroshoz címzett levelének elsô oldala. {Kép} A pápa 1973. november 1-jén kelt levelének fordítása Msgr. Mészáros Tibor iratai között. A levél itt van a kezemben. Nagyon csodálkoztam azon, amit már korábban is megfigyeltem, hogy mennyire egyenletes, szép kézírása van a már hetvenhat éves VI. Pál pápának. De azon is, hogy mennyire egyforma szenvedély uralkodik az írásvonalakban. És még azon is elcsodálkoztam, hogy mennyire nôies az írása. A levél lényege természetesen az, hogy a kecske is jól lakjék, és a káposzta is megmaradjon. Vagyis tenni, amit tenni szándékozik, de úgy, hogy lehetôleg ne okozzon vele fájdalmat. De minél inkább erre törekszik, minél érzelmesebb lesz a stílusa, annál inkább -- bocsánat a kifejezésért -- kibújik a szög a zsákból. Talán annál nagyobb fájdalmat okoz, minél inkább leplezni akarja, hogy fájdalmat okoz. Erre a levélre annak idején válaszolt az érsek-prímás, ugyancsak saját kezűleg írt levélben, amelyben elutasítja a pápának ezt a kérését azzal a megokolással, hogy ô az otthoni mai istentelen rendszernek a kezébe még a pápa közreműködésével sem adhat még nagyobb hatalmat azáltal, hogy lemond. {Kép} Mindszenty bíboros válaszának fogalmazványa Msgr. Mészáros Tibor jegyzeteiben. 1973. december 18-i kelettel íródott egy másik levél, amelyet már nem a pápa írt, hanem az államtitkárság, és amelynek a megfogalmazása teljesen jogi. A levélnek a lényege az, hogy nem akarják az érsek- prímást kényszeríteni a lemondásra, hanem dekrétum formájában kinyilvánítják, hogy az esztergomi szék üres, és miután ezt kinyilvánítják, egy idô múlva be fogják azt tölteni. Nagy kegyesen megengedik, hogy az érsek-prímás használhatja a ,,volt esztergomi érsek'' címet. Az egész levélben azt bizonyítgatják, hogy mindez nem politikai nyomásra történik. Talán ez a legnagyobb hazugság a levélben, ha nem is tudatos. Az is érdekessége a levélnek, hogy König bécsi bíboros Rómában volt, amikor ez a levél íródott. Ô vitte Mindszentynek a válaszát is. Én -- miután Kônig bíboros visszajött, közvetlenül karácsony elôtt -- a bécsi érsekség portájáról föltelefonáltam, hogy megérkezett-e már a bíboros. Huber titkár vette fel a telefont, és azt mondta, hogy igen, megérkezett. Erre én kértem ôt, jelentse be a bíboros úrnak, hogy Mindszenty titkára érdeklôdött, hogy visszajött-e, mert Mindszenty érsek-prímás nagyon várja a választ, amit a König bíboros Rómából hozott. Kérésemet a titkár átadta, de karácsonyig semmiféle válasz nem jött. Ezen nagyon csodálkoztunk. Karácsony napján, ebéd alatt telefonáltak az érsekségrôl. A telefont én vettem fel. A bécsi bíboros személyesen kíván boldog karácsonyi ünnepeket Ôeminenciájának, és azt mondja, mintegy mellékesen, hogy karácsony és újév között valamelyik nap szeretne találkozni Ôeminenciájával. Nem tudom elképzelni, hogy már karácsony elôtt ne lett volna kezében a december 18-án Róma által kiállított és a Szentatya által aláírt dekrétum. Valószínű azt tanácsolták neki, hogy tekintettel Ôeminenciája letartóztatásának huszonöt éves évfordulójára, ne most adja át az írást, amelyben a közvetett lemondatás dekrétumát közlik vele, hanem csak utána. Így került a levél csak december 30-án Ôeminenciája kezébe. Erre célzott Vecsey, amikor Svájcból telefonáltam, és sürgetett, hogy jöjjek haza. Én kezdet óta bizalmatlan vagyok a bécsi bíboros magatartását illetôen. Idehaza, tehát ôeminenciája és Vecsey csak az én megjegyzéseim hatására látták be, hogy tulajdonképpen a bécsi bíboros azért nem jelentkezett karácsony elôtt rögtön, miután megjött Rómából, hogy ezt a levelet ne kelljen átadnia. Másrészt nekem saját személyemben karácsony napján délben azt mondta, hogy neki semmiféle választ nem adtak. Nagyon csodálkozom, honnét kapta akkor karácsony után a december 18-án keltezett levelet, és miért csak december 30-án küldte ide. Mindenesetre ezt nem tudom megfejteni. Mikor megjöttem Svájcból, 1974. január 4-én, akkor egy teljes nap dolgoztunk. Elôször a magyar, majd a latin szövegen, amelyben ôeminenciája választ ad erre az utolsó indirekt elmozdítási dekrétumra. Ez a levél is a kezemben van. A lényeges pontokat fölsorolva ôeminenciája azt írja benne, hogy a rendszernek érdeke az, hogy most az emlékiratok publikálása elôtt az elmozdítása megtörténjék, hogy a könyv megjelenése után azt mondhassa, hiszen a Vatikán is dezavuálta Mindszentyt. Azonkívül kéri ôeminenciája nemcsak levélváltás útján föntrôl való elintézését, hanem annak rendje-módja szerint a felek kihallgatását is. A levél legfôbb része ôeminencia tollából került ki, amelyben azt írja, hogy Stepinac és Beran bíborosok is érseki méltóságukban haltak meg, csak egyedül ôt büntetik azzal, hogy ország- világ elôtt megszégyenítve, méltóságától megfosztva kelljen befejezni életét. A levél végén megemlíti még azt is, hogy kéri a Szentatyát, miután papjaival, tanácsadóival megbeszélte, hogy ezt a dekrétumot vagy függessze föl, vagy annak végrehajtását halassza el, mert különben kénytelen megfontolás tárgyává tenni, hogy viselje-e továbbra is a közvetett elôdjétôl, boldog emlékű XII. Pius pápától kapott szent bíbort, amelyet azzal adott át neki, hogy Te leszel az elsô, aki ezt a bíbort és amit ez jelent, életével pecsételi meg. Tegnap, január 5-én mentünk el hárman ezzel a levéltervezettel ôeminenciája társaságában a bécsi érsekhez. Hosszú ideig tárgyalt ôeminenciája elôször az érsekkel négyszemközt, és a végén minket is behívott. A bécsi érsek megígérte, hogy telefonál a Szentatyának, hogy három hét múlva lemegy, és mivel már kezében van eminenciája válasza, ezt személyesen leviszi. A bécsi bíboros ellene volt annak, hogy ôeminenciája megemlítse a bíborról való lemondást. Még azt is mondta, hogy igyekszik mozgósítani Wiszinsky varsói bíborost, akinek a véleményére az államtitkárságon sokat adnak. Elôször persze úgy volt, ha a bécsi bíboros jóváhagyja, én azonnal leviszem Rómába, hogy minél elôbb átadjam személyesen a Szentatyának. A tegnap esti beszélgetés kapcsán ez a megoldás tárgytalanná vált. Ma reggel azonban négyszemközt ôeminenciájának megmondtam az én személyes véleményemet, hogy minden nagyrabecsülésem mellett bizalmatlan vagyok König bécsi bíboros magatartásával szemben. Ôeminenciája már két év óta itt van, és állandó érintkezést tart fönn a bécsi bíborossal. Ha olyan nagy, meleg szimpátiával viseltetik az ügy iránt, és ha fontosnak tartja, hogy Mindszenty bíboros, esztergomi érseket személyében sérelem ne érje, akkor miért hagyta idáig fajulni a dolgokat? Reggelinél meg is említettem: az is a bécsi bíboros ellen szól, hogy ô mindenképpen ellene van annak, hogy a bíborról való esetleges lemondást megemlítsük a levélben. Bizonyára személy szerint neki is elég baja van, hiszen valószínűleg ismeri az államtitkárságot, s tudja, mennyire tapintatosan kell bánni velük. De ez nála azt engedi föltételezni, hogy ô nem akarja mindenáron exponálni magát az ügyben. Ugyancsak tegnap, január 5-én, miután véget ért a kihallgatás a bécsi bíborosnál, Harangozó Ferenccel lementem Kelenpatakára, (Klingenbachba) Geosits plébánoshoz. Vittem neki egy levelet azzal a kéréssel, hogy személyesen adja át Lékai László veszprémi apostoli kormányzónak, püspöknek. Különféle beszélgetések szerint az itteni nuncius és a bécsi bíboros állítólag tudtak arról, hogy a Szentszék ôt szemelte ki az esztergomi szék betöltésére. Ezt a levelet önszántamból írtam. Prímásunkat nem kérdeztem meg elôtte. A levélben kértem Lékai Lászlót, aki aulista társam volt 1945-46-ban, Mindszenty veszprémi püspöksége idején, hogy ne vegyen részt ebben a gyalázatban, és ne legyen eszköze a rendszernek akkor, amikor a magyar kommunista kormány Mindszenty lemondatásával és egy új érsek kinevezésével önmagát akarja megkoronázni. Romboló egyházpolitikáját, amely tele van hamissággal, elnyomással, a megsemmisítés szándékával, ne hagyja érvényesülni azzal, hogy elfogadja az esztergomi széket. Geosits István kelenpataki plébános megígérte, hacsak egy mód van rá, akkor ô ezt elintézi. Ugyancsak fölmerült a mai megbeszélés során, amely ma délután folyt le ôeminenciája, Vecsey és közöttem, hogy mégiscsak maradjon benne a levélben a bíborról való esetleges lemondás megemlítése, és ha a levél elkészül ennek a hétnek az elején, esetleg mégis én viszem le Rómába. Ma délelôtt Vecsey -- én beteg lévén ágyban maradtam -- újra elment König bíboroshoz, és azt, hogy a levelet én viszem le, ennek eldöntését a bécsi bíboros Mindszenty ôeminenciájára bízza. Ennek kapcsán állapodtunk meg abban is, hogy bele kell írni a levélbe, hogyha a bíboros prímásnak mennie kell, akkor nevezzen ki a Szentatya az esztergomi érseki székre egy olyan erôskezű, önálló személyt, aki rendbe tudná hozni ennek az egyházmegyének huszonöt év óta elhanyagolt ügyeit. Már tegnap és tegnapelôtt is, de ma ismét fölmerült a következô lehetôség. Spirigék Svájcban Lékai püspöknek egy mikrofon berendezést vásároltak. A püspök, túllépvén adakozási lehetôségüket, nem tíz, hanem húszezer frankért vásárolt mikrofon berendezést. Spirigék ennek csak felét tudták kifizetni. Ki kell hívatni Spirigéken keresztül Lékai veszprémi püspököt a mikrofon kifizetése ürügyén, és az ügyrôl vele személyesen kell beszélni. {Kép} Msgr. Mészáros Tibor Lékai László veszprémi püspökhöz írt levelének másodpéldánya. Mindszenty érsek-prímásunk látszólag sokat szenved, de egyáltalán nem szomorú. Sôt inkább nyugodt, kiegyensúlyozott. Sokat imádkozik. Nem a saját személyét tekinti, de teljes mértékben átéli azt a káros, veszedelmes játékot, amit a Vatikán és az otthoni kormány űznek a magyar Egyházzal, a magyar lelkekkel, a magyar papság legjobbjaival. Egészen átéli és átszenvedi, de ennek ellenére nem látszik szomorúnak. Derűsen, nyugodtan mond anekdotákat az asztalnál. Ki tud emelkedni ebbôl a nyomasztó légkörbôl, és mikor az anekdota az élc vidámabb pontjához ér, még egy cinkos mosolyt is vet rám, és szinte fölhív arra, hogy derüljünk a viccen. Sokszor az az érzésem, tudja, hogy én az ô élcelôdését, az ô anekdotázását, kicsit keserű, kicsit rábamelléki, kicsit könnyeken át nevetô humorát jobban megértem, mint az asztaltársaság többi tagja. Talán ezek voltak a legszebb perceim az életben, amiket vele töltöttem. Tegnapelôtt mondta el Vecsey, hogy a prímás Bécsbe jötte után, 1971. december 14-én a bécsi nuncius, Opilio Rossi az elsô levelet hozta a Szentszéktôl azzal a figyelmeztetéssel, hogy a prímásnak tartózkodnia kell minden politikai megnyilatkozástól, különösen az otthoni rendszernek olyanfajta elítélésétôl, még ha igaz is, amely miatt a rendszer megorrolhatna. Mindszenty azt kérdezte tôle: -- Hát ha már énrám beszédtilalmat alkalmaznak -- úgy emlékszem, így mondta: szájkosarat akarnak tenni --, akkor mért nem tesznek az egyházat romboló és a hitet megingató modernista teológusok szájára is szájkosarat? Erre a kissé naiv bécsi nuncius Opilio Rossi azt felelte, mert azok nem engedelmeskednek. Vecsey ezt azért mondta el, hogy bemutassa, mennyire tájékozatlan és naiv ez a bécsi nuncius. ======================================================================== 1974. január 6., vasárnap Ma délben, vízkereszt napján esett szó többek között arról, hogy Fábián Karcsi mit mondott el Beresztóczy (Bartmann) Miklós békepap haláláról. Valamelyik délután egy klubban elôadást tartott Beresztóczy, és ott került szóba egy nemrég elhunyt békepap halála, aki szívszélhűdésben múlt ki. Erre Beresztóczy a maga módján, a túl okos, okoskodó és talán kicsit még ebben is fölényes módján azt mondta, hogy vele ez nem történhetik meg, mert mindig a belsô zsebében hordja a szívszélhűdés elleni orvosságot. Ugyanaznap este hívta meg egy tekintélyes, de kisszámú család ôt vacsorára. Úgy adódott, hogy vacsora közben elôször a ház asszonya ment ki utánanézni a következô fogásnak. Valami miatt kiment utána a ház ura is. Beresztóczy egyedül maradt az asztalnál, és ekkor érte a szívszélhűdés. Mikor mind a ketten visszajöttek, akkor látták, hogy sikerült neki kivenni a mellényzsebébôl a szívszélhűdés elleni orvosságot, még az ajkára is tette, és kezdte rágni, de már úgy látszik nem segített. A család hívatta a Keglevich nevű papot, akit az állam elbocsájtott, és a közelben, mint munkás dolgozott. Beresztóczy már az ágyon halva feküdt, amikor feladta neki az utolsó kenetet, és megadta a föloldozást. Ezt az ÁVÓ megtudta, Keglevichet ôrizetbe vette és kérdôre vonta, hogyan merészelt ilyet csinálni, mikor a papi szolgálat meg van neki tiltva. Keglevich atya így válaszolt: -- Hát amikor az önök embereirôl van szó, akkor nem lehet kivételt tenni, hogy az ember segítsen rajtuk? Pár nap múlva el is engedték. Az asztalnál csak hárman voltunk. Mindszenty hercegprímás, Gianone rektor és én. Gianone elmondta, hogy ô ismerte Beresztóczy-Bartmannak a szüleit. Apja alacsony termetű volt, elég magas állásban. Gyakoriak voltak náluk a családi jelenetek. Mint Gianone Egon maga mondta, a feleség féltékeny lévén állandóan korholta az urát egy a náluk szolgáló fiatal cselédlánnyal való állítólagos bizalmas viszonya miatt. Miután meghalt az idôs feleség, Beresztóczy Miklós anyja, az apja el is vette ezt a fiatal háztartási alkalmazottat. Gyermeküknek volt bérmaapja az a Tóth János budapesti plébános, akit a kommunista rendszer Mindszenty prímás petényi és püspökszentlászlói tartózkodása alatt mellé adott, mint ministráló papot. Ennek pedig a története a következô volt: Amikor a prímást levitték a püspökszentlászlói kastélyba, egy miniszteri tanácsost adtak melléje, aki tele volt igyekezettel, és azt a különben elég rozoga kastélyt, amennyire csak tudta, a rendszer jóvoltából rendbe akarta hozni. Új függönyöket szereltetett föl. Ilyen flanccal, külsôségekkel akarták neki mutatni, hogy nem egészen fogoly. A miniszteri tanácsos mondta is ezt neki. Erre a prímás ezt válaszolta: -- Furcsa szabadság az, ahol ennyi rendôrrel vigyáznak a szabad emberre. Mindenesetre egyszer szóváltás közben azt mondta a miniszteri tanácsosnak: -- Önökön még a Habsburg-ház is túltett, mert amikor Telekesy, aki sárvári plébános volt, majd esztergomi kanonok, s onnét került Egerbe püspöknek, és aki részt vett az 1848-as forradalomban, legalábbis anyagi és morális segítséget nyújtott, elmozdították, bebörtönözték, akkor az ôt bebörtönzô dinasztia adott melléje legalább egy ministráló papot. Ezt persze a hercegprímás nem azért mondta, minthogy ô kívánta volna, de jellemzô erre a korra, hogy ôk ezt szó szerint vették. Hanyatt- homlok futottak, és hozták le Tóth Jánost, mint titkárt és ministráló papot. Viszont Tóth János volt a Beresztóczy-Bartmann Miklós édesapja második házasságából született -- a Miklósnál vagy 20 évvel fiatalabb - - testvérnek a bérmaapja. Ezzel a beszélgetéssel végzôdött be a mai ebéd. ======================================================================== 1974. január 7., hétfô Még karácsony elôtt, december 15-én reggelinél beszélgettünk a Bárány nevű menekült magyar papnak a Dél-Afrikába való küldésérôl és arról, hogy milyen nehéz sokszor valakit rávenni egy-egy áldozatra, megmutatva neki a feladat szép oldalait is. Ekkor mondta, ilyen elmélkedések után prímásunk ezt a szép mondatot: -- Tudod Tibor, az egész élet egy kedvcsinálás. Aztán ugyanaznap délután, december közepén séta közben az egyházra és az egyházellenes propagandára értette, amikor azt mondta, hogy az egyház költött gyalázatokban van. Szilveszter napján ráestem a bal vállamra a Rothweng lesiklónál Svájcban, és igen erôsen fáj a bal vállam. Néhány óráig feküdtem is tegnapelôtt. Látszik rajtam, hogy húzom a vállamat, meg a derekamba is beállt a régi fájás. Ma reggel arról kezdtem a bíboros úrnak beszélni, hogy az Isten úgy teremtette meg az embert, hogy annak minden ici-pici porcikája egy különleges fájdalomnak lehet az okozója. Én nem értem meg, honnan is veszi az ember, a mai ember a gôgjét, a fennhéjázását, amikor egyik percrôl a másikra olyan könnyen bele tud hullani a szenvedés kiváltotta kétségbeesésbe. Amikor az ember szenved, még ha nem akar is, imádkozik, mert hiszen áhítja, várja a szenvedésnek a végét, és kéri az Ismeretlent, hogy szüntesse meg. Erre mondta el a következô történetet: Gyerekkorában Csehimindszenten Szabó János meg a fia hordták haza nyáron a gabonát. Az apja hajtotta a lovakat, a fiú meg a gabonás szekér egyik részén villával tartotta, támogatta, hogy el ne dôljön. De huncut legény volt, és be-benézegetett az udvarokba. Az egyik udvarban lévén a babája, egy kicsit jobban ráfeledkezett. A villa tartása is meggyengült, és a gabonás szekér belefordult az árokba. Ekkor a legény azt mondta zavarában az édesapjának: -- Nem baj, édesapám! Erre az apja -- a prímás egy kicsit lehalkította a hangját, olyan bocsánatkérôen, mert hát idézett -- a Szabó János a fiának: ,,Nem baj, szerencsére, az anyád Istenit!'' Aztán magába mélyedt, és ezt a verset idézte csendben, halkan, mintegy imádkozva: Akárki! már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb.[9] Ma reggel aztán végleg elment Vecsey Svájcba, de nem repülôgépen, ahogy tervezte, hanem autón. 9-10 óra tájban telefonáltam König bíboros titkárának, Hubernak. Megkérdeztem, hol érhetném el a bíborost, hogy esetleg kimehessek hozzá, és megbeszéljem vele, hogy menjek-e Rómába vagy se. Utána úgy 11 óra felé Fábián Károly telefonált, mondta, hogy január 9-én Chelinek az utóda, Poggi megy Budapestre. Azt is mondta, telefonáljak a nunciatúrára, kérjek magánkihallgatást, és vigyem le a prímásnak ezt az utolsó levelét. Erre még egyszer telefonáltam Hubernek. Megígérte, mindent megtesz, hogy felvehessem a telefonösszeköttetést Máriacellel. Alig dôltem le délután, mert számítottam az olasz útra, amikor 2 óra felé csöng a telefon. Huber közli, hogy megadja a telefonszámot, és máris telefonálhatok. Fölhívtam Máriacellt. Azonnal a bécsi bíboros jelentkezett. Közlöm vele a Münchenbôl kapott hírt. Ô meg zavartan, kicsit félénken, mintha fájlalná, hogy olyat mond, amit már régen el kellett volna mondania, de nem merte, azt ugyanis, hogy tegnap este beszélt a Vatikánnal, és hogy az ügy be van fejezve. Nem lehet semmit sem tenni. Elég baj, hogy ez így van. Aztán egy kicsit zavartan, bizonytalansággal a hangjában azt mondja, hogy kíméletesen közöljem a prímással ezt a hírt. A legvégén még hozzátette, hogy nem kell csüggedni, és Istenben kell bízni. Ami a római utat illeti, azt tanácsolta, bár nem nagyon meggyôzô hangon, hogy vigyem le a levelet. Így búcsúztam el tôle. Bementem prímásunkhoz, és mindent elmondtam. Délután 3-4 óra tájban felhívtam a nunciatúrát. Rossi nunciusnak azt mondtam, hogy valaki szeretne lemenni a prímástól a Szentatyához magánkihallgtásra. Erre ô azt válaszolta, hamarosan megtudakolja, hogy lehetséges-e. Negyedóra múlva visszahívott, és azt mondta, hogy az ügy be van fejezve, azért ne menjen le senki se Rómába, hogy megváltoztassa a határozatot. Azért kár lemenni. Erre én azt mondtam, hogy kérem szépen én ôeminenciája akaratát akarom teljesíteni. Márpedig ôeminenciája azt akarja, hogy a levelet személyesen adjam át a Szentatyának. Nekem nem az a feladatom, hogy meggyôzzek valakit vagy valamirôl lebeszéljek, csupán az, hogy a levelet átadjam. Erre hosszú érvelésbe kezdett, hogy minden hívônek joga van a Szentatyához fordulni írásban is, szóban is, de hát ennek most nincs értelme. Az ügy be van fejezve. Hosszú ideig hagytam beszélni. A végén azt mondtam neki, ha jól értem excellenciádat, ez visszautasítás. Erre nagyon meghökkent, és azt mondta: -- Kérem, nem, nem, semmiféle visszautasításról szó nincs. De majd még egyszer telefonál. Ezzel megszakadt a telefonbeszélgetés. Vacsora alatt valóban visszahívott, és akkor azt mondta, hogy szerdán - - ma hétfô van -- tehát január 9-én általános kihallgatás van, azt mindig magánkihallgatás követi. Arra be vagyok jelentve. A pápa titkára tudni fogja, mirôl lesz szó. Casaroli is ott lesz. Ezt okvetlen el kellett neki mondania. Tehát nyugodtan útnak indulhatok. A prímással megbeszéltem a dolgot. Beleegyezett, hogy már holnap, azaz kedd reggel elinduljak, hogy szerdán ne kelljen rohanni, és hogy lehetséges kérdésekre fölkészülhessek. Ma még vacsora után bejött hozzám elbúcsúzni. Azt mondta, hogy ha kérdeznek, nyugodtan megmondhatom, hogy a lelkét nyomja az egész magyar egyháznak a gondja, a világon szétszórt magyar emigrációnak a gondja. El lehet képzelni, mi is megy végbe egy ilyen ember lelkében. Jó utat kívánt. Ezzel váltam el tôle. Vecsey telefonált, miután megtudta, hogy akadékoskodtak a kihallgatás megadása miatt. Kifejezetten és ismételten arra kért, hogy csak kézcsók legyen, s úgy adjam át szó nélkül a levelet a Szentatyának. ======================================================================== 1974. január 8., kedd, Róma Ilyen elôzmények után indultunk Laura testvérrel korán reggel a schwechati repülôtérre. A gép pontosan indult. Szörnyen fájt a derekam és a bal vállam, amelyre az év utolsó napján ráestem. A ködös, szürkésfehér Bécsbôl a motorok fölrepítettek bennünket hamarosan a felhôkön keresztül. Az egész úton dél felé semmit sem láttam, talán csak a Lago di Bolsenát. A kiszolgálók nagyon kedvesek voltak. Összesen tizenhatan utaztunk a gépen. Higgadt vagyok, nyugodt. De jó lenne otthon lenni! Jó lenne nem önmagamba bezárva lenni! A magányon áttörni és kiszabadulni az egyedüllét börtönébôl. Annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy egyszer átnéztem az I. és a II. osztályt szétválasztó függöny kis résén -- noha nagyon fájt a derekam. Láttam, hogy ott beszélgetnek egymással a stewardessek nevetve, könnyedén, miután kiszolgáltak bennünket. A Lago di Bolsena után, amely hosszú ideig látszott, megjelentek a felhôk peremén a római dombok, a Colli Romani, jobbra a tengerpart zöldes-sárga földjei a pienákkal. Újra lent voltunk zökkenômentesen a fiumicinói repülôtéren. Hát újra Rómában, 1971 május vége óta, amikor Lékaival voltam itt, és meglátogattam a Szent József nôvéreket és Ferdinandát! Kíváncsi voltam, mikor indul vissza a gépem, elmentem hát az utastájékoztató asztalhoz. Egy fiatalember ül ott. Kérdezem tôle, mikor indulnak a gépek holnapután vissza Bécsbe. A hivatalnok idegesen és flegmán kezdi keresgélni a menetrendet. Mondom: Itt van. -- Nem ezt keresem -- válaszolja ingerülten --, hanem az általánosat. Elmegy az asztaltól, végigriadóztatja munkatársait, hogy ki vitte el tôle az általános repülômenetrendet. Mindenki csak vállát vonogatja. Nyugodtan, higgadtan állok, várok. Ô leül az asztalhoz, kihúzza a jobb második fiókját, és íme itt van az Il generale -- az általános repülômenetrend. Hát ez Olaszország! Mindenütt egy kis rendetlenség, trehányság. Az emberek kedvetlenek, szürkék. Szinte semmi sincs abból a Rómából és Olaszországból, amit valaha gyermekkorunkban tanultunk róla: egykori sugárzásából és vidámságából, de még a két évvel ezelôtti helyzethez viszonyítva is romlott az emberek kedélye. Buszra ültem. Irtózatos kínok között ültem a helyemen. Balra elvonultak Róma külvárosának a síkságból kiemelkedô 30-40 méter magas dombjai, néha egy-egy házzal a tetejükön, jobbra pedig lustán terült el a Tiberis síksága. A Via della Maglianán a sok apró negoció, kis olasz üzlet között, olivini, olaj és bor kiírva mindenütt. A Szent Pál bazilika környékének népszerű tája, a Cesto piramidja, Nagy Konstantin császár diadalíve, a Colosseum és a Forik között a Terminiben. Ahogy mentünk befelé -- amire nem gondoltam az elmúlt két éven át --, lassan az egész város újraéledt bennem. Külsôleg nagy zenebona, forgalom, kiabálás. Belsôleg a város oly simán tért vissza belém, mintha soha el se hagytam volna. Elmentem a 75-ös autóbuszhoz. Sokáig kellett várnom. Föltűnt, hogy a fiatalok, a 17-18 éves fiúk, lányok arca is mennyire feszült, ideges, pedig reggel volt, 10 óra tájt lehetett. A 75-ösrôl átszálltam a 144-esre, hogy kiérjek a Via del Casalettóra, a Szent József intézetbe. Két asszony ült mellettem. Negyven-negyvenöt év körüliek lehettek. Erôs, majdnem durva arcvonásokkal. Köszöntöttem ôket fejbólintással. Az arcukon, viselkedésükön, szavaikon meglátszott, hogy munkás asszonyok. Szemükbôl kialudt, arcukról eltűnt az élet szeretete. A Szent József intézetben hosszú várakozás után Mater Ambrosina jelent meg, utána Mater Clotilda. Ez a hetven éven jóval fölül levô nô az elmúlt két évben olyan súlyos betegségen esett át, hogy szinte a halálán volt hosszú hónapokon keresztül. Csodálkoztam rajta, hogy mennyire megszépült, megfiatalodott. Az volt az érzésem, hogy az ártatlanság a nagy szenvedés után is kiül az ember arcán szépség formájában. Azonnal ágyba fektettek, és Róza nôvért adták mellém, egy szicíliai származású, legalább ötven éves vagy azon is túl levô nagyon fürge apácát, aki ápolni kezdett. Csodálkoztam rajta, hogy ez a szigorú rend -- legalábbis valamikor szigorú rend volt -- és hogy ez az apáca a rendnek a tagja mennyire anyai, hogy milyen finoman, magától értetôdôen tette azt, amit egy beteggel tenni kell. S ez így ment három napon keresztül. Estefelé telefonáltam Msgr. Mester Istvánnak, de nem értem el, csak késôbb. Eljött hozzám, és akkor ott este megbeszéltük a menetrendet. Mester elmondta, hogy Zágon fel van háborodva amiatt, hogy már ezelôtt egy évvel hazulról szerzett tudomást Chelinek a tárgyalásáról a magyarországi megbízottakkal arról, hogy a prímást le kell mondatni. Milyen disznóság az, hogy a Szentszék, bár megígérte, hogy Mindszenty esztergomi érsek és prímás marad egészen a haláláig, most az érdekelt megkérdezése nélkül tárgyal az otthoniakkal errôl a kérdésrôl. Ez persze egy évvel ezelôtt volt. Ma már más a helyzet. Megbeszéltük, hogy Msgr. Mester telefonál Writenek, Sepernek, esetleg Zamorának és Slypijnek egy esetleges audiencia lehetôségérôl abban az ügyben, amiért jöttem, és telefonál holnap reggel, hogy rendben van-e a Szentatyánál már a bécsi nuncius által bejelentett kézcsókra járulásom. Ezzel váltam el Mester Istvántól. ======================================================================== 1974. január 9., szerda, Róma Reggel fél hétkor miséztem a szép alsó kápolnában. Tíz évvel ezelôtt még tele volt földdel. Mivel a felsô templom túl nagy volt a nôvéreknek, a földet innét kihordták, és gyönyörű, csak természetes anyagokból, kôbôl, téglából, különféle faanyagokból, katakombaszerű kápolnát építettek. A széles boltívek gyönyörű téglából vannak kirakva áthidalásokkal. Itt miséztem. Utána Antónia nôvér és a gazdasági fônöknôhelyettes, Anna-Máriának a helyettese, elvittek körülbelül kilenc órára a Vatikánba. Mester Pista azzal várt, hogy minden rendben van a pápai kihallgatást illetôen. Sôt elintézte Seper kardinálissal való találkozásomat is még ma tizenegy órakor. Leültünk, és Mester Pista segítségével összeállítottam egy tíz- tözenöt soros szöveget, amelyben megint, de más módon mint a levélben, alá akartam támasztani az ügyet, és a Szentatyának -- hacsak alkalom lesz rá -- úgy elôadni, mint a prímás élô szóban küldött üzenetét. Úgy kellett tennem, mintha nem tudnám, mi van a prímástól hozott levélben. Seper titkára nagyon kedvesen fogadott. Utána bejött maga Seper is. Úgy tudom, már volt szívinfarktusa. Eléggé elhízott. Valószínűleg fogyni akar. Kedvesen, nyugodtan beszélgettünk. Elmondtam neki röviden, amit majd a Szentatyának elôadok. Mindennel egyetértett, és azt mondta, legelsô szava az volt, nem tudja megérteni, miképp lehet egy esetleges új prímás kinevezésére gondolni anélkül, hogy a magyar kommunista kormánytól ellenszolgáltatást ne követelnének. Mondta azt is, hogy Jugoszláviában soha ilyen kérdés nem merült föl. A kormány soha nem tiltakozott a kinevezendô püspökök személye ellen. Sôt legutóbb a püspöki kinevezésnél egy olyan püspököt neveztek ki, aki ellen kétszer indított az állam politikai pört. A beszélgetés végén -- amely németül folyt elejétôl végig -- kértem, hogy amennyiben alkalma lesz az elkövetkezendô napokban (véletlen találkozás, gyűlés alkalmával), próbáljon közbejárni olyan értelemben, ahogyan én kértem. Járjon el, illetve emeljen szót a Szentatyánál. Ezt ô meg is ígérte. Utána elmentem a S. Uffizióból. Lementem a kihallgatási nagy terem felé az új kihallgatási épület felé. Ott találkoztam a svájci gárdával. Közöttük állt egy nagy, 180-190 cm magas Putz Martin nevű svájci gárdista Oensingenbôl. Azonnal megemlítettem neki névrôl egy csomó ismerôst Balsthalból. Jól ismerte Huber plébánost is. Emlékezett Schnyder Willi halálára, aki ott Oensingen mellett az úton sebesült meg. A Spirigné testvére volt. Ilyen kicsi a világ. Ezután a nagy terem felé indultam. A római nemesi gárda egyik tagja fölvezetett az elsô emeletre egy szobába, ahol már többen várakoztak. Nagyon megcsodáltam a bejáratnál a fungót, az úgynevezett gombát. A bejárathoz építettek egy magas, három lábon álló roppant eleganciájú és szimmetrikus nagy körtetôt, ami úgy néz ki, mint egy gomba. Az autók körbe odajárhatnak, és az utasok beszállhatnak anélkül, hogy esô érné ôket. Amint fölértem a nagy terembe, átvettek a különbözô ôrök, ellenôrizték, föl vagyok-e jegyezve. Fönt a nagy teremben már többen várakoztak. Oda be van építve egy nagyon jó hangszóró. Ez és két televízió közvetíti a lenti általános kihallgatás összes eseményét, a Szentatya a beszédeit. Akkor kezdôdött a kihallgatás, amikor bementem. A Szentatya arról beszélt, hogy tulajdonképpen Krisztus él bennünk a hit és a lelkiélet által. Ezt kell magunkban ápolnunk, mert ezáltal vagyunk összeköttetésben az isteni élettel. Hangja -- olaszul szólt -- nagyon meleg, nagyon meggyôzô. Még megfigyeltem, most már másodszor 1969 után, hogy meleg, mély hangja révén még a legelvontabb szavaknak is közvetlen, konkrét értelmet tud adni, hogy szinte minden érthetôvé válik. Másodszor majdnem ugyanazt mondta el franciául. Lehet, hogy 1969- ben nem hallottam jól, vagy akkor nem értettem meg Castel Gandolfóban, de a francia nyelv használata föltűnôen jó, kellemes, korrekt. Az ember szívesen hallgatja. Franciaságában még egy fokkal több melegség van. Mintha egy született francia mondaná. Az angolja kevésbé jó. Elég sokat hibázott, különösen ha tovább tart a szöveg, visszaesik az olaszos kiejtésekbe, fôként ha latin eredetű szavakat használ. Ugyanez áll a németre is, amelyben még több hibát ejt. A spanyolja egészen egyszerű és érthetô. Az általános kihallgatás után lement a tömeg közé. Igen sokáig volt ott, amint a televízió képernyôjén láttam. Úgy látszik, elsôsorban a betegekkel találkozott. Nagy sokára végre kikapcsolták a televíziót. Úgy tűnik, ott lent véget ért a kihallgatás. Feszült várakozás ülte meg a termet. A teremben volt egy középkorú, idôsebb angol hölgy, egy fiatal olaszos kinézésű amerikai. Továbbá egy olasz család, anya, nagymama, nagyapa meg az édesapa három fiúgyerekkel. Nagyon érdekes volt megfigyelni várakozásukat, készülôdésüket. Külsôleg is, belsôleg is csendes beszéddel önmagukat, egymást készítették elô a nagy pillanatra, amikor a Szentatyához indulnak kézcsókra. A legkisebbik gyereket, aki nyugtalankodott, kétszer is megfésülték. Az egész családon látszott a feszült várakozás izgalma. Jólesett ôket látni. Ott volt még egy körülbelül harmincéves hölgy egy nagyon idôs úrral. Mind a ketten egy pirosba csomagolt ajándékot tartottak a kezükben. Ôk nyugodtak voltak. Az illetô úr, amint távolról hallottam, elbeszélte egykori vatikáni élményeit, még a húszas évek végérôl, a harmincas évek elejérôl. A hölgy egy széles arcú, elsô látásra nem csinos asszony volt, de az arcában volt valami antik egyiptomi, római. Hosszú, nagy lenyúló orr, két szemöldöke a homlokától ferdén a halántékáig ért. Ezekkel várakoztam. Elôször ôk kerültek sorra. Legelsônek az amerikaiak természetesen -- gondoltam magamban --, aztán ment az idôs olasz úr a hölggyel, majd a család. A legvégén hívtak engem. Lementünk az alattunk lévô terembe, ahol a Szentatya barna szônyeggel borított szobában -- amelyben általában minden barna és szürke volt -- egy nagyon alacsony trónon ült középütt. A család elôtte állt. Engem is odaállítottak tôle mintegy tíz-tizenöt méterre. A kihallgatás alatt, mikor a családot fényképezték a Szentatyával, és amikor a Szentatya nagyon kedvesen a gyerekekhez fordulva Franciskónak mondta, hogy szeressék az édesanyjukat, édesapjukat, megsimogatta ôket, lehetett érezni a melegséget, ami ebben a pár percben betöltötte a termet. A Szentatya a család fölött folyton felém nézett, hogy ki is az, aki Mindszenty bíborostól jön hozzá. Ekkor odavezettek hozzá engem. Letérdeltem, kezet csókoltam a Szentatyának, és mivel már bemutattak, nem kellett mondanom a nevemet és beosztásomat. {Kép} Msgr. Mészáros Tibor magánkihallhgatáson VI. Pál pápánál 1974. január 9- én. A Vatikánban ekkor már úgy határoztak, hogy a sokat szenvedett bíborost megfosztják érseki rangjától. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, a Szentatya elkezdte mondani, hogy mennyire tiszteli és szereti a Grande Cardinalét, vagyis a kardinálist, és mennyire szívén viseli mindazt, ami vele történt és az ország sorsát. Én hagytam nyugodtan beszélni. Térdelve maradtam, hogy közel lehessek az arcához és a szeméhez, és hogy minél határozottabban tudjam mondani, amit akarok. Amikor befejezte, azt mondtam neki, hogy általam küldi Mindszenty kardinális a Szentatyának mélységes tiszteletét, fiúi odaadását és ezt a levelet, amelyet átadtam neki. A levelet átvette azzal, hogy nagyon örül, és köszöni ezt a látogatást a kardinális részérôl. Én pedig ezután azt mondtam neki, hogy a levélen kívül szeretném a kardinálisnak az élô szavas üzenetét is átadni. Erre nagyon kedvesen biztatott: -- Mondd, fiam, mondd! Kezembe vettem a legépelt soraimat, és olaszul, egy kicsit másképpen, ahogy a körülmények megkívánták, azzal kezdtem, hogy Mindszenty bíboros nem keresi a saját személyes ambícióit. Ami ôt különösen foglalkoztatja, az az a tény, hogy egy esetleges új kinevezés az istentelen vezetôk ellenôrzését az egyház fölött teljessé tenné. A Szentatya végighallgatott, de láttam, hogy ô is izzik a beszédvágytól. Ahogy ezt befejeztem, azonnal rátette a kezét a cédulára, amit a kezemben tartottam, és azt mondta: -- Nem igaz, mert az egyház, a Szentszék mindent megtesz, hogy biztosítsa a magyar egyház szabadságát, és mindent megtesz, hogy az ottani helyzetet enyhítse. Elôször egy kicsit meglepôdtem, amikor azt hallottam, hogy nem igaz. Azt hittem, hogy az én szavaimra érti, s csak egy-két nap múlva jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem az én szavaimra értette, hanem arra, hogy az egész állásfoglalás, amit Mindszenty bíboros képvisel, az nem úgy van, ahogy a Szentszék látja. A szavai mögött és a szavaiban éreztem, hogy saját meggyôzôdésének óriási falát védi kitárt kezekkel, és azt akarja igazolni. Önmagával küszködik, bár mélységesen meg van gyôzôdve, hogy azt, amit csinál, a magyarság érdekében teszi, s szerinte az jól van és helyes. Talán ez a mélységes meggyôzôdés, hogy a mai keleti egyházpolitika helyes, ez teszi ôt szinte képtelenné arra, hogy a másik ember szavait türelemmel, mérlegelve végighallgassa. Miután mondandóját félben hagyta, én a következôket mondtam: -- Szentséges Atyám! Szeretném folytatni az élôszóval átadandó üzenetet. -- Mondd csak, fiam, mondd! S akkor így folytattam: -- Magyarországon a prímás sokkal több, mint egy püspökkari konferenciának az elnöke. Több az állam szemében is és a katolikusok szemében is. Ha a jelenlegi magyar püspökök nem volnának valódi partnerei a rezsimnek, hanem erélyesen ellentmondanának, mint Lengyelországban és Kelet-Németországban, akkor egy újabb kinevezésnek a veszélye nem lenne olyan óriási. Ismét rátette a kezét a papírra, és elkezdte mondani: -- Mi nem szolgáljuk ki a kommunista rendszert, mi nem az ô malmukra hajtjuk a vizet, hanem meg akarjuk védeni az egyház szabadságát, a magyar keresztény örökséget, és nem fáradunk bele, még láncba verve se szűnnénk meg szabadság után kiáltani. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ellent ne mondjak, de helyben sem hagyhattam, amit mond. Ezért hagytam, hogy nyugodtam kifejtse a nézetét, de egy kicsit belsôleg berzenkedtem. Mikor befejezte, megszólaltam: -- Szentatyám, én nyolc évig voltam Szibériában, ismerem az egész kommunista rendszert, amelyik hazudik, becsapja a népet, de ami még súlyosabb, nemcsak becsapja, hanem vezetôinek többsége morális vagy fizikai gyilkosságon keresztül jutott arra az állásra, ahol van. Gyilkosok, akikkel az egyház nem köthet kompromisszumot a hívek és a szenvedô papok feje fölött. Népünket a végromlásba vitték! 3,150.000 gyermeket öltek meg az anyaméhben tizenöt év alatt. Ifjúságunktól elvették a hitet, és elvezették egészen az istentelenségig. Nem lehetséges, hogy az új prímás kinevezésével a legfôbb egyházi és szellemi hatalmat is kiszolgáltassuk nekik, és mintegy gyôzelemhez segítsük ôket. Nyugodtan hallgatott végig, s mikor ezt elmondtam, akkor ô elém adta a borítékot, amit én átadtam neki és így szólt: -- Fiam, írd le ide a nevedet! Ráírtam a nevemet. Ô folytatta: -- A rómaiak leigázták, elnyomták a népet. És az Úr Jézus azt mondta abban az elnyomatásban: ,,Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.'' Nem akartam a pápának egyenesen ellentmondani, csak ezt jegyeztem meg: -- Szentatya! Még egy mondat hátravan a bíboros üzenetébôl: A magyar püspökök általában a rezsimnek az eszközei. Nincs meg a lelki függetlenségük, és meg vannak alázva egészen addig, hogy a kommunista vezetôk akaratának kivitelezôi olyan módon... Ezt már megint nem tudta végighallgatni. Rátette kezét a papírra, és erôteljesen ismételte, hogy mennyire törekszik a magyar nép megsegítésében és a magyar egyház fönntartásában. Elismételte azt, amit már eddig mondott. Én végighallgattam, s a végén azt mondtam kicsit mosolyogva: -- Szentatyám, még egy fél mondat van... Biztatva így szólt: -- Dicami, dicami figliu! -- ...olymódon, hogy néha még arra sincsen joguk, hogy hallgassanak! Ezzel befejeztem, nem szóltam többet. Ô mondott még néhány szót. Az egész lelke, egész szíve izzott ezekben a szavakban, -- arról, hogy mennyire jót akar az egyháznak. A végén azt mondta, hogy hadd öleljen át engem, és ezt az ölelést adjam át Mindszenty bíborosnak is, mint az ô atyai jóindulatának a kifejezését. Egy dobozkában rózsafüzért adott át. Utoljára kértem az áldását, és kimentem. Észrevettem azonban, hogy Jaques Martin, aki a prefektúrának a fônöke, és azt hiszem, a pápa titkára, meg még néhányan a civil gárdából, amikor elkezdôdött az én kézcsókra járulásom, amibôl privát kihallgatás lett, elhagyták a termet, és csak akkor jöttek be, amikor már mindennek vége volt. Fölálltam és kifelé indultam. Úgy látszik, ôk is észrevették, hogy itt többrôl volt szó, mint csupán kézcsókra járulásról. Ezzel vége lett a kihallgatásnak. Lementem. Irtózatosan fájt a derekam meg a vállam. A délutánt azzal töltöttem, hogy elmentem elôször is ebédelni, aztán könyvet vásárolni. Este megint találkoztam Mesterrel. Mondta, hogy holnap, azaz csütörtökön, 10-én 11 óra után bejuthatok az ô fônökéhez, Wright kardinálishoz. Mesternek elmondtam mindazt, ami történt. Megjegyezte, hogy ilyen kihallgatás és ilyen beszélgetés a Szentatyával egy évben egyszer, ha elôfordul. Mester István jónak találta a viselkedésemet, és helyben hagyta. Nagyon késô este kerültem vissza a Szent József apácákhoz, miután Seraciniékkal, a férfival és feleségével vacsoráztam az Alfredóban. Elfelejtettem még mondani, hogy a kihallgatás közben, miután fölsoroltam az érveimet, kétszer-háromszor is igen erôsen kértem Mindszenty bíboros nevében és a saját nevemben is, hogy új érseket ne nevezzen ki, ne koronázza meg a magyar kommunistáknak ezt a gonosz művét, amellyel a nemzetet fizikailag és lelkileg is meggyilkolják. Ezt többször is elismételtem más-más formában. Nagyon figyelmesen hallgatta. Az arcomat mindig közel tartottam tizenöt-húsz centiméterre az ô arcától. Ezért is maradtam térdelve. Erôsen a szemébe néztem. Nem engedtem, hogy a szemét másfelé fordítsa. Csodálkoztam nemcsak a kellemes, mély hangján, hanem a nagyon egészséges kinézésén, szép pirosbarna arcszínén. Egyáltalán nem fehér, mint ahogy a fényképek mutatják. Erre mondta Mester Pista késôbb, hogy valószínűleg erôs pszichikai-lelki áramlatok befolyása alatt van. Szinte kiszámíthatatlanul egyik nap haldoklik, halálra van válva, másnap pedig új erôre kap. Valószínűleg a jól sikerült általános audiencia, ahol nagyon röviden és nagyon jól beszélt négy nyelven -- én magam is hallgattam -- és hogy utána személyesen is legalább háromnegyed órát elbeszélgetett egyesekkel, ez bizonyára fölvillanyozta. Elvonta figyelmét a súlyos problémákról, visszaadta annak, amit igazi rendeltetésének tart, hogy az emberekbe bátorságot öntsön, szavaival, intelmeivel az emberekre közvetlenül hasson. Mindennek a hatása lehetett az, hogy ilyen jól nézett ki, és ilyen jó formában volt. Ezt mondta nekem Mester Pista. ======================================================================== 1974. január 10., csütörtök, Róma Délelôtt 11 órakor voltam Wright bíborosnál, az egykori pittsburghi érseknél. 1967-ben, amikor a Szent István Házra koldultam Amerikában, ô volt az egyedüli, aki a püspökök közül nekem ajánló levelet és engedélyt adott. Most meg is köszöntem. Láthatólag nagyon jól esett neki. Véleménye ugyanaz, mint Seper bíborosnak. Amint elôzô nap hallottam Liedl Elisabethtôl -- aki meglátogatott a Szent József nôvéreknél késô este, és akit örömmel láttam, meg ô is szívesen látott engem --, Wright bíboros jóban van Benellivel. nem lehet tôle elvárni, hogy személyesen közbejárjon Erre én azt mondtam Wrigthnak, hogy szeretnék vele, mint emberrel és nem mint bíborossal beszélni. Értesülésem szerint igen sok múlik a mai egyházban Benelli érseken. Ha egy módja lenne rá, akkor járjon közbe ebben az ügyben, hogy a Vatikán ezt a lépést ne tegye meg, hogy Mindszentyt lemondatja, és a mai kommunista, istentelen rendszernek egy új, mégoly jó prímást adjon a kezébe, mert ezzel kiszolgáltatja a magyar népet a kommunista hatalomnak. Nagyon összemelegedtünk. A kihallgatás elsô felében olaszul beszéltünk (nem beszél nagyon jól olaszul), a második felében angolra fordítottam a szót. Örült neki. Beszéltünk Casarolinak arról a cikkérôl, amely Amerikában jelent meg. Ebben eldicsekszik legutóbbi, múlt év októberi látogatásával, amelyet a vasfüggöny mögötti országokban tett. Ebben írja, hogy az egyház helyzete ma jobb, mint 1945-ben volt. Wright elnevette magát. Megmagyarázta nekem, hogy a Nat. Cath. News Service tulajdonképpen egyházellenes, tehát semmit sem lehet tôle várni. Nagyon örült Mindszenty bíboros üdvözletének. Viszonozta, és szerényen, a maga gyakorlatias módján, de igazán szívbôl megkérdezte, hogy nincs-e szüksége a magyar prímásnak anyagi segítségre. És ha bármikor a jövôben nehézségei lennének, csak forduljunk ôhozzá bizalommal. Kedélyesen elbeszélgettem a titkárral is. Egy bizonyos Veurly nevű fiatal titkára van, egészen fiatal szôke ember. A végén annyira ment a barátkozás, hogy még a lábát is föltette az asztalra, amerikai módra. Ez nagyfokú bizalmasságnak a jele. Érezte, megértem ezt a, hogy úgy mondjam ,,gesztusát''. A végén megölelt, nagyon kedvesen búcsúzott el tôlem. Tulajdonképpen ezzel fejeztem be a kihallgatásokat. Utána Mesterrel még rövid ideig együtt voltam. Délután találkoztam egy másik Msgr-val, aki bár nem aktív résztvevôje az ügyeknek, de jól ismeri. Ô világosított fel a következôkrôl: Elôször is arról, hogyha a magyar kommunisták nyomása nagy is, hogy kezükbe kaparinthassák az állam-egyházügyi hivatal révén a magyar prímás tekintélyét, ez csak egy kísérôje az egész ügynek. Róma akkor határozta el magát Mindszenty lemondatására, amikor bizonyossá vált, hogy az emlékiratait kiadja. Ez a római monsignore megmagyarázta nekem, hogy a római leveleket more romano, vagyis római módra kell értelmezni. Ôk nem jönnek a nagy ágyúval! Ôk nem jönnek mindjárt kemény követelésekkel, hanem mondataikat nagyon finoman, inkább feltételes módban fogalmazzák meg. Így értelmezhetô a Szentatyának a kijelentése, amely a múlt nyáron hangzott el, miszerint az Emlékiratok megjelentetése a Mindszenty személye elleni támadásokat csak fokozni fogja, és bosszút vált ki a magyar egyház ellen. Ez már ezt az irányt jelezte, amit a mindenszentekkor kelt személyes levelében ki is mond. Róma nem engedheti meg, hogy egy hivatalban lévô érsek vagy prímás egy mai rendszerrel szemben, bármily istentelen legyen is az, egy ilyen súlyos vádirattal álljon elô, amikor ô maga ezt a rendszert már elismerte. A kettô összeegyeztethetetlen, incompatibilis. Annak idején, a múlt nyáron nem vették ezt olyan komolyan itt a Pázmáneumban. Nem gondoltak arra, ha az Emlékiratokat kiadjuk, annak mi lesz a következménye. Róma akkor határozta el magát erre a lépésre, amikor a német Spiegelben megjelent az a hír, hogy a prímás megkötötte a szerzôdést emlékiratainak kiadására Ullsteinékkel és a McMillan céggel. Ez az egyik, ami fontos, s amit itt tudtam meg. A másik pedig vonatkozik arra a jegyzôkönyvre, amelyet 1971 júniusában Zágon közvetítésével, az ô személyes vezetésével fölvettek, amelyben Mindszenty kijövetelének és kint tartózkodásának a föltételei vannak felsorolva, amelyekbôl Mindszenty rengeteg dolgot személyes bejegyzéssel levágott, és nem fogadott el. De még mindig maradt benne annyi, amire hivatkozni lehet, hogy valóban a Szentszéknek quasi bíráskodási joga van afelôl, hogy az ô megnyilatkozásai vajon sértik-e, és milyen mértékben sértik a mai magyar kormányt, mennyiben akadályozzák az egyház és az állam közötti jó viszony kialakulását. Azonkívül abban a jegyzôkönyvben benne van az is, hogy ha az emlékiratok jelentôs részének kiadását jóváhagyják is, az nem áll az egészre. És Mindszenty bíboros állítólag haladékot kért, de rá két napra aláírva elküldte Zágonnal a jegyzôkönyvet Rómába. Amikor errôl elôször volt szó, Zágonnak azt mondta, hogy elfogadja, de alá nem írja. Rá két napra mégis aláírta. Mindezek lényeges pontok, amelyek magyarázzák, hogy a Szentatya miért tart ki az álláspontja mellett, és természetesen az egésznek a háttere az, hogy Mindszenty bíboros prímás nem fogadja el a mai magyar kormányt törvényesnek, de facto sem ismeri el. Viszont a Vatikán gyakorlati politikai okokból ezt a rendszert, amely istentelen kommunista, s az egyházat meg akarja semmisíteni, az egyház megmentése céljából elismeri. Hát végeredményben ebbôl az ellentétbôl következnek a többiek. Ezt egy ebéden tudtam meg, amelyen résztvett Mester is meg az illetô is. Ebéd után azonnal hazamentem a Szent József Intézetbe. Még egyszer meglátogattam a nôvéreket, Adriana nôvért, Luciana nôvért, Cecilia nôvért. Még egyszer elbeszélgettem Clotilde materrel. Ott ismerkedtem meg Antoinettával, a hátsó ház intézetének fiatal vezetôjével. Rozália nôvér ma is, mint minden este, bedörzsölte hátamat, ellátott minden jóval. Mater Clotilde utasítására vett meleg gyapjú alsóneműket. Késôn este kerültem ágyba. ======================================================================== 1974. január 11., péntek Rettenetes fájdalmat éreztem, amikor fölkeltem. Reggel még egyszer, most már harmadszor mondtam szentbeszédet a kápolnában a nôvéreknek olaszul. Csodálkozásomra ahhoz képest, hogy két év óta nem gyakoroltam, nagyon jól sikerült. Utána elindultam a Via del Casaletto végétôl a 27- essel ki a Terminibe. Onnan autóbuszon ki a repülôtérre. Fiumicinóból indultunk el gyönyörű napsütéses idôben. Ez az utam Rómából Bécsbe volt az egyik legszebb repülôutam. Szép idôben szálltunk fel a fiumicinói repülôtérrôl. Egyenesen nekivágtunk a tengernek. Alig öt perc múlva fölöttünk, elôttünk -- mindig kifelé, a tenger felé tartva -- Korzika szigetének egész hosszúsága. A kék tenger, fölötte a hegyek, a hegyek tetejét 300-400 méteren felül sűrű hó borította. A kék ég egészen különleges panorámát adott. Elôször nem ismertem föl Korzika szigetét, azt hittem, hogy már az Alpokat látjuk. Csak késôbb a bemondó figyelmeztetett rá, hogy ez Korzika szigete. Aztán lassan, messze a távolban, mindig egy bizonyos távolságban az olasz tengerparttól repülve föltűnt Giglio, egy a tengerbôl magasan kiemelkedô sziget, és úgy látszik nincs rajta ház. Hamarosan feltűnt Elba-szigete egész nagyságában. A falvakat, az utakat, a hegyeket, a strandokat, Porto Ferraiot, a sziget fôhelyét gyönyörűen lehetett látni. S amirôl sose tudtam, térképen megnéztem, Elba szigetétôl balra terül el a Pianosa. A Pianosa után megint a szárazföld, az olasz csizma és Korzika szigetének északi csúcsa között fekszik egy hegyes sziget, sötét erdôkkel borítva, a Capraia. Ezután befordultunk az olasz csizma fölé. Sajnos, nem tudtam sokat forgolódni, mert rettenetesen fájt a hátam. Még a látvány gyönyörűsége sem enyhítette fájdalmamat. Mégis boldog voltam, hogy mindezt a sok szépséget, az egész országot felülrôl láthatom. Jobbra Firenzét hagytuk el, aztán az Appenninek következtek. A Borgo San Lorenzo lehetett látni és a cisai hágót az Appennineken, a bolognai autóutat. Balra Bologna volt alattunk. Aztán egyenesen nekimentünk az Adriai-tengernek. Azt hiszem, Ravenna is látható volt. Alacsony ködtömegeken mentünk át, de úgy látszik északnak fordultunk. Látni lehetett az egész velencei öblöt a Lidóval, magát Velencét, a Piave torkolatát. És egészen az öbölnek a mélyén, miután északnak vettük az irányt, föl lehetett ismerni Triesztet is. A tengerpartot elhagyva lehetett látni még a szigetvilágot, az Isztriai félszigetet körülvevô szigeteket és az Isztriai félszigeten a nagy benzintartályokat. Utána teljesen beborult minden, felhôbe kerültünk. Semmit sem lehetett látni. Egészen Bécsig felhôk fölött repültünk. Azt hittem már, ködben fogunk leszállni Bécsben, és csak 100 méterre voltunk a földtôl, amikor a repülôgép ismét kibukkant a felhôkbôl. Alattunk a schwechati olajfinomító. Szántóföldek felett repültünk, és alighogy kiértünk a szántóföld fölé, láttuk, hogy a hófehér mezôn három ôz és négy nyúl a repülôgép zajára hanyatt-homlok rohannak a tájon át. Így érkeztünk haza Schwechatba. Amint hazaértem, megmosakodtam, és a prímásnak azonnal beszámoltam a történtekrôl. Ez alkalommal elôször mondta nekem, amit eddig nem tudtam, hogy nemcsak szóban hagyta helyben azt a bizonyos jegyzôkönyvet, hanem még -- amikor rá két napra váratlanul Zágon ment Rómába --, még alá is írta. ======================================================================== 1974. január 12., szombat, Bécs Még tegnap késô este megjött Vecsey Svájcból. Nagyon kíváncsi volt. Ötször telefonált, amíg nem voltam itthon. Münchenbôl is felhívott, de én már ágyban voltam. Ma, szombaton neki is beszámoltam római utamról. Persze sok mindenben nem értett egyet. A kis dolgokra nem ügyel, amik pedig igen sokszor lényegesek a tárgyalásokon. Csak azt a nagy ellentétet látja, ami a Vatikán és a prímás között van a magyar politikai helyzet megítélésében, illetve ami Mindszenty bíboros és az otthoni kormány között is megvan. Lényegében ez igaz, de állandóan mindennap csak errôl beszélni és csak erre visszatérni nem lehet. Valamiképpen meg kellene találni a kibontakozást legalábbis a Szentszék és Mindszenty prímás viszonylatában. Ez történt szombaton. Nagyon beteg voltam, le is feküdtem. ======================================================================== 1974. január 13., vasárnap A szentmise után hármasban megbeszélést tartottunk. Fölelevenítettük az elôzményeket, rögzítettük a tényeket. A prímásnak elmondtam, miért marad meg a Szentatya a maga álláspontján, hivatkozva az ô kijövetelének föltételeire, arra a bizonyos beszédtilalomra, memoárjai publikálásának a tilalmára addig, ameddig ô a prímás. Ekkor bíborosunk pontról pontra és nagyon világosan bizonyította, hogy a Vatikán nem tartotta meg annak a bizonyos 1971 júniusi jegyzôkönyvnek a tételeit. A Szentatya, bár megígérte neki -- akkor, amikor már kint volt a Vatikánban --, hogy az impeditus[10] állapota megmarad, azt önkéntesen megváltoztatták. Azonkívül nem volt szó a jegyzôkönyvben arról se, hogy elôzôleg bármit is be kelljen mutatni. A fatimai útnak elôestéjén Opilio Rossi, a bécsi nuncius mégis kérte a prímás szentbeszédeit, és nyilatkozatait, mielôtt elindulna. Másodszor a csaknem két és fél év alatt a Vatikán a jegyzôkönyvben rögzített módot nem alkalmazta, vagyis soha semmit az ô szentbeszédeibôl, az ô nyilatkozataiból, mint valótlant, mint helyt nem állót nem kritizálta. Tehát soha nem érvényesítette a saját maga által összeállított jegyzôkönyvnek a határozatait. Ezért ô, a prímás nem érzi magát többé kötve. Annál kevésbé, mert amikor Rossi 1972. március 10-én itt járt, személyesen mondta neki, hogy van egy írásbeli megegyezés a Szentszék és a magyar kormány között, amelyben a Szentszék kötelezi magát arra, hogy Mindszentynek a beszédtilalmát fenntartja, érvényesíti. Ezt, mármint ezt a megállapodást Mindszenty akkor kérte, de soha nem mutatták meg neki. A lényeg az, hogy a Vatikán de facto elismeri a magyar kormányt, Mindszenty pedig de facto sem ismeri el. Erre és a mai vatikáni politikára megy vissza minden egyéb, ezért a prímás maga mondta ma: -- Csak olyan lotyogás, lityegés-lotyogás, litty-lötty, és nem tartozik a tárgyhoz. Ezzel ezt a tárgyalást, amely elég hosszú ideig tartott, be is fejeztük. Még Vecsey megjegyezte, hogy az én Rómába menetelem, különösen az, hogy olyan alaposan és nyugodtan közölni tudtam a Szentatyával a prímás álláspontját, gondviselésszerű. Nem tudom, ezen a beszélgetésen vagy egy másikon mondtam-e én is prímásunknak, hogy a római utamat még nem tartom eredményesnek. Talán ugyanúgy lesz, mint tavaly nyáron a szentkoronával. Akkor is az utolsó pillanatban Jeane Dixon közvetítésével juttattam el a prímás személyes írását az elnökhöz, mert a prímás személyes írását Dixon addig nem kapta meg. Ezt nekem Gereben és az amerikai bennfentes magyarok mondták el. A tény, hogy a koronát mindmáig nem adták ki a magyar kormánynak, azt mutatja, hogy annak a bizonyos Dixon-féle személyesen eljuttatott üzenetnek mégis csak volt látszatja és haszna. Ugyanez áll remélhetôleg az én római látogatásomra is. A közeljövôben tudjuk meg, hogy a Szentatya leállította-e az új prímási kinevezés folyamatát, vagy sem. Majd akkor fogjuk látni, hogy a misszióm eredményes volt-e. Amiben én nem osztozom, az az, hogy Vecsey a prímás jelenlétében az én Rómába menetelemet gondviselésszerűnek nyilvánította. A ma délutáni sétán ismét elôhoztam a Szentatya álláspontját. Azzal kezdtem, hogy az egyház álláspontját világítottam meg, miszerint az emberi törvénynek az alapeleme a megvalósíthatósága. Ha nem megvalósítható, akkor nem kötelez. Rámutattam, hogy a Szentatya illetve a Szentszék de facto elismeri a magyar kormányt, a prímás viszont nem ismeri el de facto a fönnálló rendszert, tehát állandó konfliktusban kell élnie azzal a rendszerrel. És talán elôször kerültem ôeminenciájával egy olyan elvi vitába, amelyben hosszú ideig ragaszkodott véleményéhez, és nem tért el tôle. A Szentatya azt mondta nekem a kihallgatáson, hogy a zsidó nép is elnyomás alatt élt. Azt mondta ennek a népnek az Úr Jézus: Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Szent Pál apostol azt mondja: Ti pedig, szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak, a jóknak és a gonoszoknak egyaránt. Aztán idéztem neki, hogy az Úr Jézus azt mondta a Hegyi Beszéd végén: Ne állj ellent a rossznak! A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédében pedig azt mondja a konkolyt kitépni akaró tanítványoknak: hagyjátok felnôni az aratásig! Tehát hagyjátok nôni a gonoszt is. És ezzel az Úristen elismerte, hogy valamiképpen el kell viselni a fönnálló gonoszt, legalábbis elvileg nem döntötte el, hogy mikor és mely ponttól kezdve lázadhat fel az ember, ha a hatalom túllépi az elviselhetôség határát. Bíborosunk is belátta ezt, de azzal érvelt, azzal egészítette ki, hogyha egy hatalom gonoszságában bizonyos isteni mértéket túllépett, akkor természetesen föl kell ellene lázadni. Én erre megjegyeztem, hogy az Úristen valószínű azért nem akarta ezt a dolgot elvileg eldönteni, nehogy ezzel korlátozza az emberi szabadság érvényesülését. Mert erre nincsen formula, erre nincsen szabály, erre nincsen recept. Ez minden alkalommal másképp és másképp valósul meg. Az ember bele van állítva ebbe a küzdelembe, és Isten nem akarta ettôl megkímélni. Ezért beszélt így, és az emberi szabadság legteljesebb tiszteletébe torkollik bele mindaz, amit az Isten Fia az evangéliumban ezzel kapcsolatban mondott. Hosszú vitám volt bíborosunkkal. Úgy éreztem, hogy e tekintetben teljesen egyetértünk. Ezzel zárult a mai nap. ======================================================================== 1974. január 14., hétfô Ma délben arról beszélgettünk, hogy az úri nevelés mennyire nemes embereket képes kifejleszteni. Példa erre a nagyvázsonyi Zichy gróf, aki Salzburgban él, az ottani öregotthon lakója, és aki nemes úri viselkedésével, finom beszédével és nemes lelkialkatával az öregotthonban lévô összes hölgy rokonszenvét megnyerte. Ezzel kapcsolatban került szóba az is, hogy a magyar fôúri réteg igazán rendes tagjaihoz mennyire hasonlítottak a magyar kis- és középgazdák, ha más körülmények között is. Mindig úri módon viselkedtek a mindennapi életben. Megint szó esett a jákfai káplánságról is. És akkor mondta el Mindszenty prímás azt az élményét, amely jákfai szolgálatához kapcsolódik. Ez arról jutott eszébe, amit gyermekkoromra visszaemlékezve beszéltem el. Decemberben, amikor befagyott a tó, akkor a patkolt csizmával mindig ,,kerítettünk''. Fölemeltük a csizmának a talpát, és a patkolt sarkára állva nekilódultunk a tónak, s az egyik szélétôl a másikig csúsztunk, vagyis ,,kerítettünk''. A jégen pásztás bevágás keletkezett, legtöbbször félkörben. Az tudott jól keríteni, aki akkora iramot vett, hogy az egyik parttól elindul, s a csizmája nekivágódott a másik partnak, sôt ott még futnia is kellett, hogy orra ne bukjék. A vasárnapi misérôl a falubeli gyerekek igen gyakran lemaradtak. A tó partján töltötték el az idôt kerítéssel és játékkal. Nem jöttek misére. Mikor aztán jöttünk vissza a templomból, akkor minket kérdeztek, mi volt az evangélium, mi volt a szentbeszéd, hogy odahaza beszámolhassanak róla. Ekkor mondtam el, hogy én mindig csodálkoztam azon, lévén elsôs, másodikos, harmadikos, negyedikes elemista, hogy társaim miképp voltak képesek szentmise helyett -- melynek elmulasztása halálos bűn -- ottmaradni a tó jegén és ,,keríteni''. Amikor visszafelé jöttem a templomból, és kérdezték tôlem az evangéliumot meg a szentbeszédet, akkor mindig néztem a kipirosodott, vidám, kicsit zavart szemű arcokra, kerestem ezekben a gyermek tekintetekben a bűntudatot, a halálos bűnnek a tudatát. Sose találtam. Ezután mondta el a prímás, hogy ô Jákfán szintén meg szokta kérdezni annak idején, hogy mirôl szólt a vasárnapi prédikáció. Egyik alkalommal is megkérdezi, és a Vati János jelentkezett, s azt mondta: a szitakötôrôl. Ezen jót derült, és hozzátette még azt is, hogy a Vati János késôbb ôt Zalaegerszegen meglátogatta. Ez a Vati János kövesdi, kisnemesi származású, leérettségizett, de többre nem vitte. Otthon gazdálkodott. A mi vendéglônkben, Kövesd és Felsôpaty között igen sokat mulatott. Az ebéd végén Gianone rektor kérésére körüladta a bonbonokat, a csokoládét egy kistányéron, de szokásszerűen ô maga nem vett. Gianone rektor megjegyezte: -- Eminenciád sohasem vesz, mindig csak bennünket táplál. Erre azt mondta kicsit keserűen mosolyogva, kicsit vidáman: -- Hát mindenki végzi a maga dolgát! ======================================================================== 1974. január 18., péntek Ma jött meg Svájcból Vecsey. Az ebédnél vagy a vacsoránál Gianone rektortól halljuk, hogy az osztrák rádió bemondta valamilyen híradásra hivatkozva, hogy a Vatikán visszavonta Mindszentynek a lemondatását, illetve a kommunista kormánynak nem adott engedményt, hogy betöltsék az esztergomi érseki széket, mert most van a huszonötéves évfordulója Mindszenty bíboros prímás letartóztatásának. Ennyit mondott a rádió, de ezt is csak egyszer mondta be. Vecsey elmondta, hogy résztvett egy sajtókonferencián a Vatikánban. Alessandrini arra a kérdésére, hogy lemondatták-e Mindszentyt, és betöltik-e az érseki széket, azt válaszolta, hogy erre nincs kommentár. Ez egy kicsit felvillanyozta a társaságot, a prímást se kivéve. Nem mintha túlságosan hitt volna benne, de megütötte a fülét az, hogy a rádió jelentése szerint a Vatikán azzal utasította vissza a magyar kormánynak az erôszakoskodását egy új esztergomi prímás kinevezése érdekében, hogy most van a huszonötéves évfordulója Mindszenty letartóztatásának. Láttam az arcán, ezt gyönge érvnek találta. Ô nem szereti ezeket a személyes érveket. Az ügyet kell nézni. Mosolyogva, a szokásos keserű humorával jegyezte meg az asztalnál: -- Biztos ez annyit jelent, hogy majd várnak addig, míg elmúlnak az ünnepek. Erre én elkezdtem magyarázni, hogy furcsa ünnep ez, és furcsa az olyan ünnep múlására várni, amely egy huszonöt évvel ezelôtti letartóztatásnak, az azt követô megkínzásnak és bebörtönözésnek az évfordulója. A bíboros nem szólt semmit, csak rám mosolygott. Én azonban egy kicsit reméltem, hogy talán a Szentatya mégis engedett, talán azért is, mert én személyesen és határozottan léptem föl. Hiszen az embernek mindig hízeleg, ha a sikert egy kicsit saját sikerének is tekintheti. Hajlandó voltam egy pillanatra nem hinni, hanem remélni, hogy nemcsak a huszonötödik évforduló miatt történt a visszavonás, hanem a Szentatya helyt adott a levélben foglaltaknak. Délután a kuglizóban sétáltunk. Sorra vettük a világrészeket, a francia utat, az amerikai utat, egyik parttól a másikig. Beszéltünk az amerikai viszonyokról, aztán visszatértünk erre a bizonyos lemondatási ügyre. Azt mondtam prímásunknak, ha VI. Pál hetvenhat éves kora ellenére valóban képes lenne visszavonni azt a dekrétumot, amellyel az esztergomi széket üresnek nyilvánítja, és visszavonná azt, amit aláírt, akkor nagyon megváltozna a véleményem róla. Nagyon nagy ember lenne. Szinte el sem tudom képzelni. Olyannyira, hogyha én lennék a helyébe, ha nekem kellene visszavonnom egy ilyen, már nehéz küzdelmek árán létrejött dekrétumot -- és a dekrétum alatt az aláírást --, valószínűleg nem tudnám megtenni. És erre azt mondta Mindszenty prímás, megint a maga keserű mosolyával, gúnyoros hangon: -- Örülök neki, hogy nem te ülsz VI. Pál pápa helyén, hanem itt vagy mellettem. Aztán elindultunk fölfelé, elhagytuk ezen az esôs délutánon a sötét pázmáneumi kertet. Ha esik az esô, akkor a kuglizóban járunk föl-alá, bár ha északról ver az esô, bever a víz a kuglizóba is. S mikor ki akarunk lépni onnan, ahol a bábúk állnak, ahol föl vannak aggatva a plafonra a létrák is, külön meg kell hajolni, hogy ki tudjunk lépni a nedves vagy száraz, poros, szürke kuglizóból. Az ôsz óta lehullott falevelek rothadó kis halmain keresztül megint a sáros útra érve így szól: -- Hát Tibor, itt ebben a szürke kuglizóban megint bejártuk a világot. Menjünk föl. Mindig megvigasztalnak engem ezek a reális, találó megjegyzései. Ô a körülötte és vele történtek gyakorlati megítélésében realista. Csak amikor nagyon akar valamit istenszeretetbôl az egyház, a hit érdekében, amikor azt akarja, hogy valóban Isten evangéliuma és az igazság kiáramoljon az emberekbe, akkor szinte a lehetetlent is lehetségessé akarja varázsolni. És ez az, amit sokan korábban is, mint papnak, mint káplánnak, mint apátplébánosnak, mit veszprémi püspöknek, mint esztergomi érseknek, és talán ma is, mint száműzött bíborosnak a szemére vetnek, és irreálisnak mondanak. Így telt el a vasárnap, kétségek között. ======================================================================== 1974. január 21., hétfô Ma délelôtt Vecsey visszaindult Svájcba. Utána pár órával késôbb megérkezik Csertô Sándor Rómából. Ahogy belép az ajtón, azt mondom neki: -- Na, megérkezett a kivégzô osztag? Zavartam mosolyog. El akarja terelni a beszédet, de én folytatom: -- Hát a pallosod hol van? Erre se válaszol. Mivel mások is voltak jelen, nem szólt semmit. Be akart menni a prímáshoz. Bevezettem, de elôtte annyit mégis mondott, hogy holnap, kedden, azaz 22-én jön majd König kardinálissal. Levelet hozott Rómából, aminek a tartalmát ô sem ismeri. Minden írást megmutattak neki: a Szentatyának a levelét, a sajátkezűleg írottat és a dekrétumot, amit a prímás írt, és amit én vittem személyesen a Szentatyának. De ennek a levélnek a tartalmát nem ismeri. Oda kellett adnia König bíborosnak, és König bíboros fogja majd átadni. Bementem ôeminenciájához, és bejelentettem, hogy itt van Csertô. Ô rám nézett, nagy kitágult szemekkel, de nagyon nyugodtan, inkább a világba bámulva nagy ártatlan gyermekszemekkel. Megállt, kicsit hajlottan az íróasztala mögött, mint egy szobor, s azt mondta: -- Ezt Rómából küldték! -- Valószínűleg -- válaszoltam bíborosunknak. -- Csertô nem mondott többet, de elejtett szavaiból azt vettem ki, hogy Rómában az eredeti álláspontjukon maradtak. Elég jól játszotta a szerepét. ======================================================================== 1974. január 22., kedd A reggelinél kitértem erre a témára, és azt mondtam prímásunknak: -- Eminenciás uram, ez olyan, mint amikor Krisztust keresztre feszítették. Abban a keresztrefeszítésben mindenkinek azt kellett eljátszania, ami az életébôl, természetébôl, karakterébôl következett. Másképpen nem is cselekedhetett. Júdás Júdás kellett, hogy legyen, Péternek Péter, Kaifásnak Kaifás, Barabásnak Barabás. Így van ez az egész életben. Amikor valakit kivégeznek, amikor az utolsó események történnek az életében, akkor mindegyik el kell, hogy játssza a maga szerepét. Mégiscsak érdekes, hogy Zágon prelátus működött közre Pestrôl való kijövetelében. Szintén a Szentatya küldte. Most Csertô került sorra. El kell játszania a Rómához való hűségét bizonyító hóhér szerepet. Egy kicsit hallgatott, rám nézett, s utána azt mondta, de nagyon kedves, szelíd hangon: -- Hát Tibor, ez olyan, mint az anyós. Anyósnak lenni hálátlan szerep, de el kell neki játszania, pedig mindegyikük édesanya is. -- És még hozzáfűzte: -- És azt hiszem, hogy mint édesanyák az anyósok valamiképpen mindig jót akarnak. Hát ez így van! -- mondta mosolyogva. Utána felálltunk, vége volt a reggelinek. Ebéd elôtt három lány érkezett Svájcból. Az egyik Fröhlicher Mia volt két érettségizett leánytársával. Kivittem ôket a Kahlenbergre és Klosterneuburgba. Az utolsó pillanatban érkeztem délután vissza, 10 perccel 3 óra elôtt, hogy átöltözzem újra reverendába. Ugyanis 3 órára volt bejelentve König kardinális és Csertô ôeminenciájához. Feljövök a liften, rohanok be. Ôeminenciája már kint áll a második emeleti folyosón, és néz le a lépcsôn. Piros cingulusban, piros reverendában, egy kicsit kipirulva, majdnem mint a gyermek. Kívülrôl nem lehetett semmit sem látni rajta, de belsôleg láttam, mert vele érzek. Úgy állt ott, mint a gyermek, aki azon töpreng, azon gondolkodik, vajon most megdicsérik-e vagy megbüntetik. Úgy állt ott izgatottan, és várta a feljövôket. Gyorsan felöltöztem. Fölvettem a fekete reverendámat. Szól a telefon, hogy König kardinális érkezik. Pontosan érkeztek. Fölkísértem ôket. Bementünk a szalonba. Ôeminenciájának finom emberi magatartására és társadalmi szociális érzékére jellemzô, amit még reggel mondott: -- Aztán délután, ha jönnek, ne ám, hogy valamit is fölszolgáljunk, akár süteményt, akár italt. Pedig minden alkalommal mindenkit megkínált, de most nem akart. Van érzéke ahhoz, hogy abban az esetben, ha a döntés teljesen negatív lenne, és a Szentatya mindent elutasítana, akkor ô nem koccinthat, nem ihatik ezekkel a finom kivégzôivel, és nem kívánhat jó egészséget. Nem mondhatja, hogy ,,Isten hozta Önöket! Örülök, hogy megjöttek.'' Mindezzel már elôre számolt. Nagyon csodáltam ezt a finomságát. Azt mondta, hogy én is legyek ott, pedig nem kértem. Miután üdvözölte ôket, akkor mondta, rám mutatva, hogy ô is ,,Teilnehmer'', vagyis résztvevô, ô vitte a levelet a Szentatyának. Zavarba jött König kardinális meg Csertô prelátus úr is. Azt mondták, hogy ôk a Szentatyától hivatali titok alatt kapták ezt a levelet, ezért egyenlôre ne maradjak bent. Csodálkoztam, hogy nem tisztelték annak az akaratát, aki végeredményben ebben az ügyben mégiscsak a legnagyobb terhet viseli. De engedelmeskedtem és kimentem. Három órától fél ötig voltak itt. A levelet megbeszélték, s úgy látszik, sok mindent felemlített még a bíboros. Félfüllel hallottam, azt is mondta, hogy már régen meg kellett volna adni a segédpüspököt, akit kért. Utána még egy rövid idôre bement hozzá Csertô Sándor. Csak este 6.10-kor mentünk le sétálni az udvarra 10-15 percre. A prímás akkor mondta el, hogy a Szentatya föltárja a dekrétumát, amit aláírt, tehát az esztergomi szék üresnek van nyilvánítva, de a huszonötödik évfordulóra való tekintettel nem tölti be, legfeljebb adminisztrátort nevez ki. Semmit vissza nem vont, se azt nem mondta, hogy mikor tölti be. Azt mondtam ôeminenciájának, hogy ez Damoklész kardja, amivel mindig fenyegetnek. -- Természetesen -- felelte. Nyugodt és higgadt volt. Utána feljöttünk. Nekem el kellett menni az orvoshoz. Aztán többé szó sem esett róla. ======================================================================== 1974. január 23., szerda Tegnap este még hosszan beszélgettem Csertô Sándorral. Folyton azzal védekezik, hogy ô a Vatikánnak az alkalmazottja. Mást nem tehet, minthogy képviseli azok hivatalos álláspontját, bár nem ért velük egyet. Nagyon szégyelli, hogy ebben részt kell vennie. Ismeri pontosan a római mentalitást, és tudja, hogy ráálltak a keleti politika vonalára, és errôl nincsen letérés. Többször mondta, hogy bárcsak egy nagy grémium döntene, amely meghallgatná a rab nemzetek szabadon élô fiait is Rómában. Ha nem egy klikk döntene: a Szentatyával együtt Benelli, Casaroli, Poggi a franciák befolyása alatt, akkor egész más lenne. Úgy látszik, a hazaiak, Fábián szombathelyi püspök, Bóka, aki osztálytársa volt Mindszenty kardinálisnak, nagyon megdolgozták a francia baloldali püspököket és egyháziakat, akiknek ma nagy befolyásuk van a Vatikánban. A Szentatya, VI. Pál egészen francia párti. Azokra a mi argumentumaink, a mi érveink a keleti politika ellen, a kommunizmus ellen egyáltalán nem hatnak, mert ôk teljesen baloldaliak. Mindenesetre ma a reggelinél röviden összefoglaltam megint -- csak ketten voltunk ôeminenciájával -- az eseményeket: -- A Szentatya 1971 június-júliusában, amikor folytak a tárgyalások az amerikai követségen, elôször megígéri neki, hogy nem mozdítja el érseki méltóságából és a prímásságból; hogy akkor is, ha kijön külföldre, impeditus marad. Megadja neki a jogot nagy vonalakban, hogy emlékiratait kiadhatja. Sôt, ezzel csalogatják ki a jegyzôkönyv bevezetésében, ez lesz egyik oka a kijövetelének. A Szentatya csak magának tart fönn egy bizonyos döntô bíráskodást a magyar kommunista kormány -- melyet Mindszenty nem ismer el, és csak rezsimnek hív -- és Mindszenty között, hogy Mindszentynek milyen tettei, utazásai, kijelentései sérthetnék a magyar kormányt. Egyidejűleg az ô alapos megkérdezése nélkül tárgyalást kezdenek a vörös kormánnyal. Ami az akkori megegyezés pontjait illeti, már mindjárt az elsônél szószegôk. Az Annuario Pontificióban nem impeditus szerepel, hanem fuori sede, és Mindszenty prímás hiába protestál kétszer is írásban Benellinél, az Annuário Pontificióban a saját ígéretük ellenére használt kifejezés ellen, még csak választ sem kap rá. Mellesleg állandóan szutyongatják az emlékiratok miatt. S a végén, amikor már a tárgyalások nagy erôvel folynak odahaza, akkor fordulnak nyíltan ôhozzá, és kérik, mondjon le, s amikor ô nem mond le, akkor egyoldalúan az esztergomi széket üresnek dekretálja VI. Pál. Miután ezt dekretálta, és a prímás megírta a maga levelét, hogy ne csinálja ezt a magyar egyház és a magyar nemzet érdekében, nehogy a jövôben azzal vádoljanak bennünket, hogy megint kooperáltunk egy istentelen nemzetgyilkos rendszerrel. Utána azt, amit nem tartott meg, a saját szavát, azt dekrétum formájában újra megerôsíti, hogy abban marad, ami volt, alá van írva, érvényes, de nem hozza nyilvánosságra. Hogy meddig, egyelôre azt nem mondja meg. Idôhatár nincs, minden ködben úszik. Még nem tölti be az esztergomi érseki széket, csak adminisztrátort nevez ki. Tehát a saját szószegését és egyoldalú döntését egy eminensen politikai ügyben felhasználhatja még mint Damoklész kardjaként is, hogy azzal még mindig fenyegethessen, közbejárhasson, hogy a prímás ezt vagy azt ne csinálja, hogy pórázon tarthassa. Ezt én nyugodtan elmondtam a reggelinél, hogy errôl van szó. Erre a prímás egészen halkan, talán elôször, mióta vele vagyok, ilyen nyíltan azt mondta: -- Hát ez így van. Nem is beszéltünk többet. Fölkeltünk az asztaltól. {Kép} 1971 június-júliusában, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén készült emlékeztetôk másodpéldányai Msgr. Mészáros Tibor irataiban. Csertô Sándor késôn érkezett meg, itt volt nálam. Újra kifejtettem neki a nézetemet. Megérkezett még Galovics Geraldine anya is Kismartonból. Hárman voltunk együtt az irodában. Fölelevenítették római találkozásuk kezdeti nyomorúságát. Annak idején, amikor kiérkeztek a menekülés után a negyvenes évek végén Rómába, mennyit küszködtek, milyen létbizonytalanságban szenvedtek. Ezzel akarták ellensúlyozni azokat a gúnyos megjegyzéseimet, amelyeket a római életre tettem. Geraldine anya egy jó megjegyzése arra, hogy nagyon szutyongattam Csertô prelátust Rómát illetôen: -- Kérem szépen, Rómában mindig finoman ki kell öltözni, nem szabad dolgozni, sokat kell megjelenni társaságban, keveset kell beszélni, különösen annak a látszatát kell kelteni, hogy sokat tud valaki, akkor egészen biztos a karrierje. Ebédnél itt volt Gianone rektor is. Semmi különösrôl nem esett szó. Délután elment. Másnap találkoztam Csertôvel, meghívtam moziba. Még egyszer megnéztük a Künstlerhausban az Attentat (Merénylet) című filmet, amely igen jó feldolgozásban Ben Barka algériai baloldali politikusról szól. Franciaországba csalogatásáról és meggyilkolásáról a marokkóiak által, de a francia rendôrség közreműködésével. Elôtte és utána is beszélgettünk, mert a Bristol szállodánál hagytam a kocsimat, és gyalog mentünk át meg vissza. Nagyon csodálkoztam, hogy elfogadta még erôs kifejezéseimet is anélkül, hogy direkt helyeselte volna, amit mondtam. Már éjfél is elmúlt, fél egy volt, mire hazaértem. A délutáni sziesztámon gondolkoztam még egyszer a történteken. Azon, hogy mennyire nemtörôdöm módon kezelik az egész ügyet, és mennyire csak a római központi hatalom szempontjából ítélik meg a helyzetet és az egyéneket, akiknek a jó hírnevével, személyi fájdalmaival egyáltalán nem törôdnek. König meg a Csertô hozza a pápától személyesen a levelet. Senki nem lehet jelen, amikor azt átadják a prímásnak. Még engem is kiküldenek, annak ellenére, hogy a prímás kéri, hogy bent maradhassak. Kérik, hogy minden maradjon titokban, tehát ne kerüljön nyilvánosságra. A levél lényege, hogy a prímás, mivel az esztergomi szék üresnek van nyilvánítva, de facto nem érsek és nem Magyarország prímása többé. Hogyan írja alá a nevét? Ha használja továbbra is az esztergomi érsek és magyar prímás címet, akkor nem respektálja a dekrétumot. Ha meg abban a rengeteg levélben, amelyet elküld, csak azt írja, hogy bíboros, akkor kérdezik, hogy miért. Többé már nem prímás, nem esztergomi érsek? S akkor meg kell neki vallania azt, amit a központi hatalom saját önkényes döntése alapján el akar titkolni. Annak a szép alázatos formában való kinyilvánítását és bevallását elvárják attól, akivel titokban közölték az elhatározásukat, és akitôl azt kérték, hogy tartsa titokban. Ez vagy fából vaskarika, vagy felelôtlen nemtörôdömség vagy az éppen kapóra jött hatalmi konstellációból származó, még ha nem is szándékolt cinizmus. Kutya ez a világ! Mikor ezt Csertônek ma este elmondtam, úgy látszott, nem érti meg, vagy nem is akarja megérteni. Annyira el vannak butítva ezek a Rómában élô prelátusok abban a központi hatalmi szolgálatban, ahol egyéni véleményük nem lehet, csak a regulák, amelyek szerint ítélnek. Erre a megjegyzésemre szó szerint ezt mondta: -- Mi köze hozzá a világnak? Ha az újságírók megkérdeznék tôle, hogy hát ô prímás-e vagy sem, érsek-e vagy sem, mert nem használja már ezt a címet, csak a bíborosit, akkor mondja azt, hogy kérem tessék Rómához fordulni. Senkinek sincs joga afelôl érdeklôdni, hogy ki s mi ô tulajdonképpen. Én azt mondtam neki: -- Te Sándor, hát nincs joga ezt tudni annak a szerencsétlen magyarnak Amerikában vagy Ausztriában vagy ahova megy, Dél-Amerikába, annak a magyarnak, aki elhagyta a hazáját azért, mert nem akart kommunistává lenni, a gyerekeit esetleg még rendes katolikus módon magyarnak akarja nevelni áldozatok árán kint az idegenben? Nincs neki joga megtudni Mindszenty szájából, hogy ki ô és micsoda, prímás-e vagy sem, érsek-e vagy sem? Ilyen formulát kell neki adni a szájába, hogy forduljon Rómához, és kérdezze meg? Hát ennyire jutottunk? ======================================================================== 1974. január 24., csütörtök Ma reggel Csertô Sándor még itt volt. 9 órakor bement ôeminenciájához. Hosszú ideig beszélgettek. Úgy látszik, mind a ketten elgondolkodtak azon, amit mindegyiknek külön-külön mondtam, vagyis hogy mégse a prímásnak kelljen közölni az újságírókkal, miután nem mint prímás fogja aláírni a nevét, mivel már nem az. Csertô kijött. Elvittem a buszállomásra, hogy onnan a repülôtérre menjen. Útközben mégegyszer elôvettem a problémát, és azt mondtam neki: -- Most tekintsünk el a hittôl, meg az egyháztól, az egész magyar egyházi helyzettôl. Azt mondd meg nekem, miután tudod, hogy Mindszenty prímásnak fáj az egyháza, de éppen úgy a nemzete sorsa is, hiszen megszállás alatt, rabszolgaságban vergôdik, függetlenségétôl megrabolva. Most eltekintve minden egyházi vonatkozástól, mondd meg nekem, hogy akik ma Rómában intézik a magyar egyház ügyét a Szentatyával együtt Benelli meg Casaroli, meg Poggi, Villot kardinális, gondolnak-e ôk egyáltalán arra, hogy egy népnek, még ha egy kis népnek is, fáj az, hogy erôszakkal elvették tôle a függetlenségét. Látják-e, hogy a népnek a reménykedése meg a hite meg hinni tudása ezzel a nemzeti, emberi, fontos politikai momentummal is összekapcsolva van? Erre a kérdésemre Csertô Sándor ezt válaszolta: -- Ez nálunk ismeretlen. Nemcsak, hogy nem törôdnek vele, de ismeretlen is. Ôk csak azt nézik, hogy az ô saját szemszögükbôl egy úgynevezett egyházat mentsenek meg. Mással ôk nem törôdnek.[11] Aztán elbúcsúztunk az autóbusznál. Visszajöttem ebédelni. Estefelé bejön hozzám a prímás és mondja, hogy mikor König bíboros és Csertô itt voltak, nem volt ideje, mert nem akarta ôket várakoztatni, hogy elolvassa mind a négy oldalát az újabb leiratnak, amit én nem láttam, és amirôl nekem úgy számolt be, hogy az bár fenntartja a dekrétumot, de mégis elhalasztja a huszonötödik évfordulóra való tekintettel az új érsek kinevezését, és csak adminisztrátort nevez ki Esztergomba. Most aztán elolvasta, ma délután, mert választ akar adni, és megdöbbenéssel vette észre, hogy abban a négy oldalas írásban errôl egy szó sincs. Se arról, hogy a huszonötödik évforduló miatt halasztják el, se arról, hogy nem neveznek ki új érseket, csak apostoli adminisztrátort. Négy oldalon keresztül mindig ugyanazt írja a Szentszék a Szentatya aláírásával, hogy bár tudják, hogy fájdalmat okoznak a prímásnak ezzel, de mégis kitartanak álláspontjuk mellett. Ennyi van benne, semmi más. A huszonötödik évfordulóra való hivatkozás és az érsek kinevezésének késleltetése csak szóbeli üzenet volt, amit König bíboros és Csertô adott át. Ezt is úgy csinálták, hogy abba, amibe késôbb bele lehetne kapaszkodni, csak szóban legyen adva, ne írásban, hogy ne lehessen rá hivatkozni. ======================================================================== 1974. január 25., péntek Tegnap ment vissza Csertô Rómába. A bíboros ma reggel óta igen nyugtalan. Reggelinél megkérdezte, van-e valaki bejelentve kihallgatásra. Mondtam, hogy nincsen senki. Már sokszor elôfordult, hogy napokon, sôt heteken át senki sem jelentkezett. De most, hogy Rómából megjött a hír, mindjárt az elsô reggel, az elsô délelôtt senki sem jelentkezett kihallgatásra. Azt mondta csendben: -- Milyen érdekes, hogy az utóbbi idôben, úgy látszik, mintha az emberek nem jönnének. Tegnap délután váratlanul bejött hozzám, és azt mondta, írnom kell a lengyel dominikánus rendfônöknek. Kérdeztem, miért. Azt mondja azért, mert amikor Csertô meglátogatta P. Varga Ince osztrák domonkos tartományfônököt, ott találta nála a lengyel tartományfônököt, aki azt újságolta neki örömmel, hogy Lengyelországban nagyon sok a papi hivatás. Annyian vannak, hogy -- ismervén a magyar helyzetet --, sokan a lengyel teológusok közül magyarul is elkezdtek tanulni, ha szükség lenne rá, lemehessenek Magyarországra. -- Bíboros Úr kérem, miért kell ezért írni a lengyel domonkos tartományfônöknek? -- kérdeztem. Azt mondja, azért, hogy küldje ide ezeket a magyarul tanuló lengyel teológusokat a Pázmáneumba, és itt végezzék a szemináriumot. -- De Eminenciás Uram, ki fogja ôket tanítani? -- kérdeztem. -- Ha itt egyetemre járnak, németül kell tudniuk. -- Nem -- válaszolja bíborosunk -- , egyetemre itt nem járhatnak, mert az egyetem most rossz egyetem. -- De ha nem mehetnek az egyetemre -- mondom én --, akkor nem fogadják el a tanulmányaikat. -- Hát itt a házban megoldjuk. Majthényi is, Cser-Palkovics is megígérte, meg te is, majd órákat adtok nekik. -- Eminenciás uram, ez nem iskola, nem tudnak rendesen magyarul, csak tanulnak magyarul. A szemináriumnak nyelvének kell lenni, iskolájának kell lenni. Bíboros úr szemrehányóan nézett rám, és kiment. Megértem, hogy miért akarta. Annyira zsákutcában érzi a magyar egyház ügyét, hogy minden alkalmat meg akar ragadni az egyház föltámasztására, jövôjének biztosítására. Ma hasonló történt. Délután benyit hozzám, és közli velem: -- Ide kell hívatni Páter Ôryt. -- Bíboros úr kérem, Páter Ôry nem jöhet ide, mert szerkeszti a Szolgálat-ot. Ezt ô nagyon jól tudja. Hát akkor hívjam meg én magamhoz, ne ôhozzá. Kérdeztem, hogy miért kellene P. Ôryt meghívnom, mirôl lenne szó. Nem tudnám-e telefonon meghívni? -- Ó, azt nem lehet telefonon elintézni. -- mondja a bíboros úr. S elmondja, hogy Ôry, amikor lemegy a Délvidékre, Bácskába, akkor menne el a magyar plébániákra, s akkor onnan, akik jelentkeznek a teológiára, hozza ôket ide Bécsbe, a Pázmáneumba. Erre megjegyzem: -- Eminenciás uram, a szabadkai püspök háta mögött ez lehetetlen. A püspök háta mögött plébániáról elhozni embereket ide? Aztán a délelôtt folyamán még egyszer bejött, kezében a Messagero január 21-i számának a 20-áról keltezett cikkével, amit Bruno Tedeschi mrt. Le kellett neki fordítanom. Aztán elôvettem a másik cikket, ami az Il Tempóban jelent meg szintén arról, hogy a magyar kormánynak azt a kérését, hogy a Szentszék váltsa le Mindszentyt, a Szentszék elutasította arra való hivatkozással, hogy most van az elítélésének huszonöt éves évfordulója. Ezt nem teheti meg, különben azonosítaná magát a Szentszék az ítélettel és az elítéléssel. Mindenképpen tudni akarja, hogy ez a Szentszéktôl jött-e vagy sem. Mert a múlt héten szombaton, amikor Vecsey megjött Svájcból, akkor elmondta, hogy a vatikáni sajtókonferencián Alessandrini arra a kérdésre, hogy a Szentszék lemondatja-e Mindszentyt kommunista nyomásra, azt mondta: no komment -- nincs kommentár. Erre elôvétette velem ma ezt a két cikket, s így szólt: -- 13-án kelt a Szentatyának az esztergomi szék üresnek nyilvánításáról szóló ismételt határozata, hogy helyben hagyja, amit idehoztak hétfôn és kedden, 15-én hozta ide König kardinális a Csertôvel. Na már most az egész ügy kellemetlen a Vatikánnak, szólni direkt nem szólhat róla, ezért szivárogtatta ki a Vatikán -- mondja Mindszenty prímás -- ezt a bizonyos hírt, hogy a Szentszék elutasítja a huszonötödik évfordulóra való tekintettel a letételét és az új prímás kinevezését. Ezt a Szentszék szivárogtatta ki, mert bár írásba nem akarta adni, hogy nem fogja leváltani, mert le is váltja, le is váltotta, de hogy megszépítse egy kicsit a világ felé, és hogy a Vatikánt ne támadják, a két újságcikket a jobboldali Il Tempo-ban és a középpárti Il Messagero-ban helyezte el. Vagyis közvetve ô jelentette, és mégse tudják támadni. Ezek a dolgok idôben is egybeesnek, mert -- mondta a prímás -- senkinek se volt érdeke egy ilyen Messagero és Tempo- féle cikket közölni. Se a kommunistáknak Budapesten, se ôneki, Mindszentynek, csak a Vatikánnak. Ez tökéletesen helyes következtetés, én is igaznak tartom. Úgy látom, lassú fölvilágosító munkám arról, hogy mennyire olasz módon és Machiavelli módon gondolkodnak Rómában, ezt lassan szegény Mindszenty bíboros is megtanulja. De ez komoly szellemi munkának az eredménye erre a következtetésre jutni, ilyen világosan látni, errôl bizonyosságot szerezni. Ma délután megint kifejtettem azt a véleményemet, hogy a tulajdonképpeni ellenfelei ôeminenciájának nem is a Vatikán, nem is a kommunista párt, hanem a hazai békepapság, amely parancsszó nélkül is annyira egynek érzi magát a rendszerrel, hogy mindenben kedvére akar járni. Ezeket elmondtam ôeminenciájának. Lassan végighallgatta. Úgy láttam, meg is értette, hogy a magyar katolicizmusnak az egyik baja az volt, hogy az állam részérôl 1945-ig igazán sohasem szenvedett üldöztetést. A magyar papság, a magyar egyház a mindenkori nemzeti politikai hatalom párnáin ült és feküdt. Azokat soha ki nem húzták alóla. És ami most történik, az szükségszerű folyománya ennek a beállítottságnak. Ekkor igyekezett példákat fölhozni a történelembôl, esztergomi érsekek példáját, hogy mennyire ellenálltak a királyi önkénynek. Ilyenek valóban voltak, de ezek közjogi, politikai okokból történtek, és nem az egyháznak a kiszabadításáért a nemzeti politikai élet ölelô karjaiból. A magyar középosztályban -- az alsó néprétegrôl nem is beszélek -- akkor, amikor megjöttem 1943-ban Svájcból, még nyomát sem lehetett találni annak, hogy a saját hitét, meggyôzôdését a mindenkori politikai, nemzeti, népi életen kívül artikulálja. Hogy tudja azt, miért higgyen akkor is, ha üldözik, ha a papság nagy része nem áll ki a hitért. A középosztályban nem volt ilyen hit. Igen sokszor még Ausztriában, sôt Svájcban sem. Németországban sincs. A második világháború alatt a papságot fizette az állam, és a papság elfogadta ezeket a puha párnákat. Koránt sincs akkora különbség az ortodoxia és a nyugati egyház között, mint azt igen sokan gondolják, s mint azt az apologetikában bizonygattuk. Mert amikor a pápa elküldte legátusát VIII. Henrik angol királyhoz, hogy lebeszélje az egyháztól való elszakadásról, a követnek a zsebében volt az a pápai engedély, hogyha VIII. Henrik eláll attól a szándékától, hogy az angol népet, nemzetet a katolikus egyháztól elszakítja, akkor az elsô házasságát érvénytelenítik. Ennek ellenére ezt nekünk úgy tálalták föl annakidején az apologetikában, mint az egyház óriási áldozatát azért, hogy a házasság felbonhatatlanságát megvédje. Prímásunk nyugodtan hallgatta, közben ellenvetéseket tett, de azért nagyjából egyetértett velem. Azzal folytattam, hogy ez nem is katolikus vagy ortodox ügy, ez általános emberi ügy. A puszta hatalom, a politika, a gazdasági hatalom érzi a meztelenségét szellemi érték nélkül. Föl akarja magát cicomázni lelkiekkel, szellemiekkel, elvekkel, ezek pedig csak az egyházban vannak meg. Az egyház meg szívesen nyugszik a hatalom párnáján. Az, ami 1945 óta történik Magyarországon, annak része az, amit Eminenciáddal most tesznek, mert az ilyen meg nem alkuvó emberek nem illenek bele az ô rendszerükbe. Aztán még egyszer elmondtam neki, amit nekem Csertô mondott, amikor mentünk ki a repülôtérre, illetve az autóbuszhoz, hogy a pápa körül lévô embereknek, Benellinek, Casarolinak, Pogginak, Villotnak, sôt magának a Szentatyának fogalmuk sincs arról, ami ma Magyarországon történik. Nem kötik össze a magyar nép legbensô vágyát és követelését, ami a függetlenségre irányul, az egyház sorsával. Ôk csak ,,egyházat'' akarnak menteni, és ahogy Csertô maga mondta: hogy ez a kategória, a népnek a függetlensége, nem szerepel az ô felfogásukban. Ezt nevezem én erkölcstelenségnek. Mit ér nekem, hogyha megmentettem egy külsô egyházi szerkezetet, püspökséget, irodát, papírokat, rangokat, de közben az embernek, mint embernek, az embernek mint magyarnak, egy bizonyos néphez tartozónak a legbensôbb vágyával, követelésével, amihez joga van, azzal egyáltalán nem törôdöm. Hát ezt hívom én erkölcstelenségnek, mert az embernek sem a nemzetiségi hovatartozását, sem a hitét nem veszi komolyan. Prímásunk végighallgatta, majd megjegyezte: -- Igen, de ezt nem szabad leírni. ======================================================================== 1974. január 29., kedd Délután 5 órakor a prímás összehívott bennünket: Cser-Palkovics atyát, Harangozó Ferencet és engem, hogy megbeszéljük a pápának adandó választ arra a levélre, amit König bíboros és a Csertô hoztak Rómából. Én ismertettem röviden a pápa levelét, amelynek a tartalma a sok aulai stílusfordulattól eltekintve a következô: A pápa tudja, hogy döntésével fájdalmat okoz a prímásnak, de mégis meghozza egy nagyobb jónak, az egyháznak az érdekében. Ezért nem teljesítheti a prímásnak az utolsó levelében megfogalmazott kérését, hogy változtassa meg döntését. De megígéri, hogy a történendôkrôl a prímást tájékoztatni fogja. Egészen olcsó módon intézi el a Berán és Stepinac sorsára való hivatkozást. Ha azok ma élnének, úgymond, akkor engedelmesen alávetnék magukat a Szentszék döntésének. Szerintem a levélnek egyik legfontosabb kitétele az, hogy a Szentatya kötelességének érzi, hogy megkövetelje a prímástól a lemondást és azt, hogy a magyar egyház jövôben tárgyalandó minden ügyét rakja le a Szentszék kezébe. Ezt mondtam el. Utána a prímás még megtoldotta azzal, hogy 1971-ben Alessandrini, a pápai sajtóhivatalnak fônöke egy eléggé rosszindulatú cikket írt róla, amelynek a lényege az volt, hogy Mindszenty fölött eljárt az idô, és senki ne akarja a Vatikánt megleckéztetni. Erre egy magyar pap szemrehányást tett neki. Utána megjelent egy másik cikk, amely jobbindulatú volt, de abban is sok volt az elhallgatás. A hosszú tárgyalás végén abban állapodtunk meg, hogy Harangozó, Cser- Palkovics meg én elkészítjük a választ, amely már nagyjából meg is van magyarul és latinul piszkozatban, de amelyet még nem küldtünk el, mert szeretném megbeszélni Vecseyvel is. A levélnek egyik része az, hogy Mindszenty a pápa levelét az egyház fejének kijáró tisztelettel olvasta el. Ez az egyetlen utalás a Szentatya levelére. Egyetlen szó sem esik arról, amit a pápa megkövetel tôle, hogy fogadja el a döntését. Nem akarja elfogadni a pápa döntését, mert a saját múltja és élete szemben áll a pápa rendelkezésével. ======================================================================== 1974. január 31., csütörtök Az ebédnél itt volt Gianone rektor, Harangozó, a prímás és én. Nagyon kedélyesen folyt a beszélgetés. A prímás újra meg újra visszatért életének az elsô feléhez, a Vas megyei, patyi káplánsághoz, a zalaegerszegi apát-plébánossághoz, a szülôföldjére. Még az elôtte való nap, január 30-án Harangozó dolgozott a megszerkesztett magyar levélnek a fordításán, én pedig lementem Blezilla nôvér elé a kelenpataki határra. Úgy állapodtunk meg, hogy halálos betegségben fekvô anyja meglátogatása után délelôtt 10 órakor lesz ott a kelenpataki magyar határon. Kihajtottam a nôvérek piros kocsiján. Alig hogy elhagytam Bécset, gyönyörű, enyhe januári napsütésben ott feküdt elôttem egész Burgenland, a Lajta-hegység. Kelenpatakán át igyekeztem ki a határhoz. Egy kicsit késôn érkeztem. Blezilla nôvér már várt rám vagy háromnegyed óra óta. Életemben elôször voltam kint a hivatalos magyar határon. Nemcsak a drót és a vasfüggönynél, hanem magánál a sorompónál. Irtózatos alapossággal megszerkesztett kettôs sorompó zárta el az utat a vámház elôtt és a vámház után. Az út egy kicsit lejtôs befelé. A nagy sorompót automatikusan felhúzzák, hogy Brezilla nôvér át tudja hozni a csomagjait. Ott állt sötét haragoszöld ruhában egy fiatal, nálamnál jóval alacsonyabb bizalmatlan tekintetű elôrehajlott vámôr, vagy határôr, barnás fekete sapkában, piros csillaggal, és nézett komoran felém. Mikor aztán beraktuk a csomagokat a kocsiba, és mielôtt beültem az autóba, nem tudtam megállni, hogy a napfényes, szép magyar táj felé visszafordulva -- félig kint lévén, félig a kocsiban -- ennek a pártnevelte-bolsevista alaknak, aki állítólag magyar hazámfia, oda ne kiáltsam: -- Meddig véditek még ezt a disznóságot? Beültünk és elhajtottunk vissza Bécsbe. ======================================================================== 1974. február 1., péntek Délben megint elmondták egy Rakoncai nevű különc papnak az élettörténetét. Nem szeretett se gyóntatószékben ülni, se az íróasztal mellett. Erdélybôl származott. Sok vármegyén át és különféle szerzetesrendekbe belépve és belôlük kilépve érkezett el a nyugati határig. Különcségei miatt mindenki félt tôle, de Mindszenty bíborosunknak megkérdezése nélkül -- a szokás ellenére -- elküldték káplánnak. Elfogadta három évre. A prímásban van valami mélységes emberség, humanitás, mert még Rakoncaival is megtalálta a hangot. Megbízta a Wekerle-kormány idejébôl maradt polgári vadházasságok rendezésével. Több százat rendezett a plébánia területén. Rakoncai és az összeadott párok meg is ünnepelték a századik házasság rendezését. Ott volt az összes eszköze, amellyel ezt az eredményt elérte: botok, vasvillák, kölöncök, autódudák. Ugyanis a taxisok jó barátai voltak. Megállapodott velük, hogy éjszakánként a rendezetlen házasságban élôk háza elé mennek, és dudálnak rájuk, hogy a lelkiismeretüket ébresztgessék. Egyszóval unikum volt. Harangozó Feri mondta el róla, hogy mindig kiállt az út közepére, hogy az autósok fölvegyék, mert csak autóval ment. Az autó megállt. Megkérdezte az vezetôjétôl: -- Elvinné-e a kofferomat? -- de közben már be is ült az autós mellé. Az megkérdezte: -- Hát tisztelendô úr, a kofferja hol van? Erre hahotázva felelte: -- Hát nem látja, hogy rajta ülök? Sohasem vett vasúti jegyet se. Mindig jegy nélkül szállt föl a vonatra. Eleinte sok kellemetlensége volt, de késôbb a szombathelyi vasútigazgatóság kiadta parancsba, hogy Rakoncainak nem kell fizetnie, ha vonaton utazik. Aztán a prímás elevenített föl egy történetet egykori latintanárukkal, Kárpáti Kelemennel kapcsolatban. Egyszer Kárpáti Kelemen, a híres latin nyelvtannak az írója megkérdezte az osztályban, hogyan lehetne magyarra jól lefordítani az ,,O tempora, o mores'' latin mondást. Ôk azt mondták: ,,Óh idôk, óh szokások'', és több más változatot. Egyszer csak jelentkezik a Piri Pista is: -- Na, te Pista, hogy tudod? -- kérdezi -- Hát hogy fordítják le? -- Hát magyarul úgy mondják: Jézus! Mária! Szent József! Ugyanezen a napon délután sétálás közben megint elmondta a bíboros, hogy a fogolykiváltó mercedáriusok hogyan telepedtek le Magyarországon. Széchenyi prímás már lezárta az utolsó, a hatodik testamentumát. Másnap érkeztek meg hozzá Bécsbôl a mercedáriusok, akik a török és a tatár fogságból sokakat kiváltottak. Azt mondta nekik Széchenyi prímás Nagyszombatban: -- Ej, pont rosszkor érkeztetek, tegnap zártam le a végrendeletemet. Aztán elküldte ôket, mondván: -- Imádkozzatok, hogy még életben maradjak, és ezt is el tudjam intézni. A mercedáriusok elmentek, imádkoztak. Széchenyi prímás 80.000 forintért vett Illaván egy házat, valamikor a 18. század elején, de már a nagymajtényi fegyverletétel után visszahoztak több mint száz magyart a rabságból, valahonnan a Krimrôl. Kirendelték a katonaságot a foglyok ünnepélyes fogadtatására. Marosvásárhelyen nagy templomi fogadtatás volt hálaadással. A csanádi püspök a kanonokokat rendelte ki, hogy ebédnél szolgálják ki ezeket a hazatérô foglyokat. Károlyi Sándor valamennyit adoptálni akarta, de persze a szüleik is igényt tartottak rájuk. Károlyi Sándor azt mondta, hogy ne csak idegenek legyenek jó mesteremberek Magyarországon, hanem ezek a hazakerült magyarok is jó mesteremberekké váljanak. Mikor ezt a történetet elmondta, megállt kétszer-háromszor, szinte átszellemült, és majd hogy nem kicsordultak a könnyei, annyira meghatódott. A prímás valójában nagyon jóakaratú, gyöngéd és érzô lélek. ======================================================================== 1974. február 2., szombat Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepe. A prímás gyertyát szentelt, és nagyon szép prédikációt mondott arról, hogy a fény a megszentelt gyertyának a fénye a mi hitünk világosságát jelképezi, amely valóban világossága az emberi életnek. Általában nagyon jól beszél, amikor teljesen nyugodt, nincs közönség. Inkább elmélkedik. Azt a néhány gondolatát mondja el, amelyet elôtte összeállított. Ezen a napon délután, úgy 4 óra tájban telefonált valaki. Olaszul beszélt. Nem mutatkozott be, de a hangjából úgy vettem ki, hogy ez Rossi, a nuncius. Az emberrel néha úgy beszélnek, mivel csak titkár, mintha alsóbbrendű lény volna. Ez a magatartás jellemzi egész életüket. Valamilyen üzenetet akart átadni, de mentegetôdzik, hogy nem tud személyesen jönni, mert misét kell mondania. Hányszor eljött, amikor a Szentatya küldte valamilyen üzenettel és most, amikor -- úgy érzem -- az utolsó pontot akarják rátenni Mindszenty letételének az okmányára, akkor most nincs ideje. Elküldi a helyettesét Msgr. Quilichit. Öt órára jelenti be. Quilichi meg is érkezik. Egy levelet tart a kezében, zavarban van. Különben nagyon kedves toscanai ember. Még egy cédulát is szorongat, melyen az áll, hogy az Osservatore Romano-ban február 5-én, a délutáni kiadásban lesznek benne az új magyar püspöki kinevezések. Ebbôl aztán világossá vált számomra, mi lehet magában a levélben. Quilichi most engem kér, hogy maradjak bent tolmácsnak. Olaszul beszél, szinte remeg az idegességtôl. Én fordítom, amit mond, de a prímás nem képes arra, sohasem volt képes valójában, hogy alávesse magát egy nyugodt fordítónak. Mindig közelharcot kell vívnom vele, akár Amerikában, akár bárhol a világon, hogy megnyugtassam, és hogy magyarul higgadtan, nyugodtan beszéljen, és ne akarja mindenáron megérteni, amit egy másik mond idegen nyelven, amit úgyis fordítanak. Ezért aztán a fordítás is össze-vissza ment. Amíg én fordítottam magyarul a Quilichi által elmondott olasz szöveget, addig ô már latinul válaszolt. Persze nem értette meg se Quilichinek az olaszát, se az én magyar szövegemet. Nagyon ideges volt, látszott rajta. Ô is egy kicsit fölülrôl lefelé kezelte Quilichit. Quilichi még a levél és a kártyán lévô közlés mellé kihúzott egy papírt a zsebébôl, és fölolvasta azt, hogy február 5-én az Osservatore Romano-ban megjelennek az új kinevezések, amelynek értelmében Lékai László apostoli adminisztrátor lesz Esztergomban, Bánk váci püspök érsek lesz Egerben, Kádár segédpüspök apostoli adminisztrátor lesz Veszprémben és Kisberk Imrét kinevezik Székesfehérvárra püspöknek. A prímás nagyon feszült volt, láttam az arcán. A keze is remegett, amint ott tartotta a szófa karfáján a fogadóban. Amikor én azt kérdeztem a Quilichitôl, hogy most hogy is van a Lékai Lászlónak az apostoli kormányzói kinevezése Esztergomba, ô nem tudott válaszolni, hogy sede vacante,[12] vagy nem vacante. Azt mondta, valószínűleg sede vacente, mert hisz benne van a pápai dekrétumban. Erre Mindszenty nem figyelve, vagyis csak fél füllel figyelve Quilichi latin szavaira is, az én magyar fordításomra is, idegesen azt mondta, hogy non sum sede vacante sed sum impeditus, azaz nem vagyok sede vacente, hanem impeditus, akadályozott vagyok. Persze így sem lehet mondani. Aztán lefordítottam neki, hogy ezt nem biztos, hogy tudják. És akkor azt mondta, visszavonva azonnal ezt a megjegyzését: -- Hát akkor nem akarok mondani semmi olyat, ami nem okvetlenül szükséges. Még azt is hozzátette, hogy ezt nem kifelé akarja mondani. Az egész beszélgetés egy összevisszaság volt. Quilichi olaszul beszélt, én fordítottam magyarra, amit mondott. A prímás nem rám figyelt. Egyenesen neki beszélt. Egészen rövid ideig tartott ez a beszélgetés. A prímás elbúcsúzott. Én még sokáig ott maradtam a fogadóban Quilichivel, és elmondtam neki, hogy milyen lehetetlenül bánnak az áthelyezéseknél, milyen adminisztratív és abszurd módon. Említettem neki a pápánál tett látogatásomat. Ekkor maga Quilichi mondja erre, igen, mi úgy vagyunk, mintha a világon kívül volnánk. Ô maga is elismerte. Láttam rajta, hogy szinte küszködik önmagával, mert helybenhagyta igen sok állításomat az üggyel kapcsolatban. Örültem, hogy egy véleményen voltunk. A prímásnak sokszor mondtam, el kellett volna mennie Rómába megtárgyalni baráti módon Benellivel, Martyval, Villottal meg Casarolival és magával a pápával. Elég súlya volt hozzá, hogy mindezt parírozni tudja. Megkérdezte tôlem, miképp nyilatkozzék, mert a világ szemében ez mégiscsak elismerése lesz a kommunisták által történt elítéltetésének. Azt válaszoltam, ne mondjon semmit sem, hanem hivatkozzon arra, hogy ebben a korban, 80 éves korában úgyis minden kardinálist megfosztanak mindenféle gyakorlati jurisdictiót jelentô méltóságtól. Átnéztem a pápa levelét. Valójában semmi sincsen benne. Esô után köpönyegként a Szentatya ír majdnem két oldalas dícséretet a huszonötödik évfordulóra. Küzdelme, harca, kiállása és bátorsága, bátor hitvallása személyes dicséretet érdemel. Hát nevetséges! A pápa maga mondja, hogy ez nem ünnepélyes évforduló, hisz egy tragikus eseménynek az évfordulója, s most a huszonötödik évfordulón leteszi a méltóságról, megfosztja a primáciától, kinevezi helyettesét, és quasi küld egy ilyen egészen mézes-mázos aulista stílusban megszerkesztett szép laudáció confessorist. Elfelejtettem mondani, hogy január 29-én, amikor összejött Cser- Palkovics, Harangozó, a prímás meg én, a beszélgetés végén a prímás elmondta, érzelmi hatásként és figyelmeztetéssel el kellene mondani egy külön memorandumban Rómának, hogy 1551-ben, amikor I. Ferdinánd király a Castaldókkal és Pallaviciniekkel és a Sforzákkal meggyilkoltatta Fráter György magyar bíboros prímás esztergomi érseket, az éjszakai imádság közben Fráter György fölkiáltott, amikor megszúrták: ,,Jaj Istenem!'' -- s nyakon kapta gyilkosát, és földhöz vágta. Ezt nem tudtam. 1551-tôl egészen 1554-55-ig I. Ferdinánd ki volt közösítve a bíboros meggyilkoltatása miatt. Ennek elôzménye az volt, hogy Fráter György meg akarván menteni Erdélyt, I. Ferdinánddal szövetséget kötött, hogy együtt mennek a törökre. Mikor ezt megkötötték, utána I. Ferdinánd azonnal sietett alattomos és áruló módon jelenteni a szultánnak, hogy ezt az egyezséget megkötötték. Erre jött a török sereg, és a király, I. Ferdinánd csak háromezer embert küldött. Természetes, hogy erre Fráter György is alkudozásba kezdett a törökkel. Ez szolgált ürügyül arra, hogy a császár, illetôleg a király I. Ferdinánd olaszokkal legyilkoltatja a magyar bíboros prímást, Fráter Györgyöt. De annak idején a pápa legalább kiközösítette a gyilkosokat.[13] ======================================================================== 1974. február 3., vasárnap A prímás ismét nagyon szép szentbeszédet mondott. Gyengéden beszélt az otthoni tájról, a hazamenetelrôl, hogy még egyszer szeretné látni azokat a helyeket, ahol élt, szülôföldjét, érseki városát. A mise után Balázs-áldást adott. Mikor leültünk reggelizni mise után, azt mondja: -- De a prédikálóknak is kellett volna áldást adni. Reggeli után ezért visszamentünk a templomba, s elôször ô adott nekem, aztán én adtam neki Balázs-áldást. Magyarul mondtuk az áldást. Délután a sétán, mikor leértünk, azt mondtam: -- Eminenciás uram, Eminenciádnak a prímássága és prímásságától való megfosztása olyan, mint Szent Ferencnek a köpönyege. Amikor a püspök jelenlétében az apja visszakövetelte az elosztogatott holmikat, akkor Szent Ferenc levetkôzött, és azt mondta mezítelenül: ,,Itt van apám, vedd el ezt a ruhát, mert ezután még nagyobb jogom lesz arra, hogy azt mondjam: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, mert nem a te ruhádat viselem.'' Erre a bíboros kesernyésen mosolyogva azt mondta: -- Szent Ferenctôl csak elvették, de rólam még le is húzták. Aztán még arról beszéltem neki, hogy a történtek után már nem írhatja a neve alá: esztergomi magyar prímás, esztergomi érsek. Erre azt mondta, hogy legalábbis a Rómába küldendôkre ezt írja: M.J. dec.19. jan.13. Néztem rá, hogy mit akar ezzel mondani. Csodálkozott rajta, hogy nem értem meg. Ezt válaszolta: -- Rómában is gondolkozni fognak rajta. Ez volt tudniillik a Szentatyának az elsô dekrétuma, amit a magánlevele után írt, és január 11. keltezésű az a levél, amelyet König bíboros és Csertô adtak át neki. Még azt is mondta, hogy errôl senkinek sem fog beszélni, különösen nyilvánosság elôtt nem, csak nagyon komoly, hallgatni tudó személyeknek mondja el, ha kérdezik, hogy hogy s mint volt. ======================================================================== 1974. február 4., hétfô Az asztalnál mondtam a prímásnak, hogy egy olyan társadalomban, amelyben nemcsak hívôk, de közömbösek is vannak, ha van polgári házasság, hogyan lehet rávenni ôket egyházi házasságra is. A prímás erre válaszolni nem tudott, vagy nem akart, csak azt hajtogatta, hogy az egyház nem mondhat le semmilyen körülmények között a házasság szentségi jellegérôl. Annak idején -- megint szó szerint idézte -- amikor behozták a Wekerle-féle házassági törvényt, a nép azt mondta, legalábbis Kemenesháton, Kemenesalján: -- Ezentúl az emberek úgy lesznek, mint a kutyák az országúton, egymásra ugornak. A délutáni sétán még arról is szó esett, hogy Kisberk a múlt évben, 1972- vagy 73-ban a televízióban azt mondta az egész ország elôtt, hogy az egyház és az állam a legjobb viszonyban vannak. Egy magyar, aki ezt hallotta, elmondta, hogy mélységesen megbotránkozott, és azt mondta: hazudik az a riporter, hazudik a püspök, hazudik mindenki, mert tudják, hogy nem így van. Erre azt mondta a prímás: -- Ez nemcsak hogy így van, hanem egy ilyen nagy hazugság után még elôre is rukkolnak, lásd a mai kinevezést. Akkor nevezték ki püspöknek. ======================================================================== 1974. február 5., kedd, Szent Ágota ünnepe Ma együtt miséztem a prímással, magyarul olvastam a szentleckét, ô az evangéliumot. A szentmisének különlegesen bensôséges hangulata volt. A reggelinél ismét ráterelôdött a beszéd a zalaegerszegi idôkre. A protestantizmus százados megmaradására Nován, járási székhelyen és környékén. A beszélgetés abból indult ki, hogy a protestánsok sokszor késhegyig menô harcot vívtak egy-egy vegyesházasság esetén, hogy a házasság az ô javukra dôljön el. Nován és környékén a protestáns iskolákba vitték a katolikus gyerekeket zsoltározni vasárnap, de a protestáns lelkipásztorok, tiszteletesek és világiak nem voltak sohasem igazán áthatva a szellemi-lelki megtérés vágyától. Nem akarták megtéríteni, protestánssá tenni lelki szempontból. Ezzel nem törôdtek, mert az áttéréseket rendszerint szociális-gazdasági szempontok irányították. Ezt a prímás helybenhagyta, és elmondta, hogy ezekben a Nova környéki szegvégzôdésű falvakban ô kezdte el szorgalmazni, hogy az ottani bevándorolt, sokszor katolikus többségű lakosságnak a község politikai életében is beleszólása legyen, és hogy katolikus is lehessen bíró. Volt ott egy Erdélybôl származó Hunyadi nevezetű fôszolgabíró, aki katolikus lányt vett el feleségül. Ezt a Hunyadit akarta behozni Teleki fôispánnak vagy alispánnak Zalaegerszegre. Mindszenty azt mondta neki, hogy nekem olyan ispán, olyan járásbíró nem kell, aki puskatusoztatja a népet. Mert ez a híre jött Erdélybôl. Erre Teleki azt mondta: -- Hát nem jött meg neki az esze? Meg kell próbálni. Erre az apátplébános azt válaszolta: -- Én az ilyen kísérletre nem adok. Egy Mesterházy nevű vidéki földesúr jött egyszer hozzá keresztlevélért házassági ügyben, és azt mondta neki, amikor kérte a levelet, hogy ô ötszáz éve lutheránus. Erre az apátplébános kicsit gúnyosan megjegyezte: -- Száz évet nem engedne le belôle? Ma vittem ki Hölbig Etelka szakácsnôt Laura testvérrel a schwechati repülôtérre. Három hétre hazament a fiát és az unokáit meglátogatni. Különben séta elôtt telefonált Vecsey. Három nap után elôször jelentkezett. Mondtam neki, hogy kerestem szombaton, vasárnap is többször, de nem volt sehol. Testvérei sem tudták, mi van vele. Kényszeredetten bevallotta, hogy Memmingen környékén a jeges úton megcsúszott, autószerencsétlenség történt, amit ô maga okozott. A kocsi teljesen tönkrement. Neki állítólag nem történt baja, csak sokkos állapotba került, és a szívét nagyon érezte. Ezért nem jelentkezett, és nem tudott jönni. Amikor megjöttem a repülôtérrôl és megebédeltem, már vártak a telefonok. Gyakorlatilag délután 2-tôl este 7-ig állandóan szólt a telefon. Egyik hírügynökség a másik után. Mert a Rómából eredô hír szerint, úgy látszik, közzétették, hogy Róma üresnek nyilvánította az esztergomi széket, és kinevezte Lékai Lászlót apostoli adminisztrátornak. Mindenkinek azt mondtam, hogy nincs kommentár, legalábbis jelen pillanatban. Közben telefonálnom kellett, hogy még ma este jöjjön el Münchenbôl Fábián, Közi-Horváth és Harangozó Kastlból. Vecseyt is hívtam. Meg is ígérték, hogy eljönnek. Este együtt kidolgozunk holnapra egy közös nyilatkozatot, nehogy a világ azt higgye, ami a híradásokból, akarattal, vagy akaratlanul következtethetô, hogy Mindszenty valóban lemondott. Legalább azt kell megcáfolni, hogy lemondott. Nem mondhatott le, mégpedig két okból: Egyrészt, mert a magyar egyház mai nehéz helyzetében a magyar püspöki karnak nem adhatja kezébe a legfôbb méltóságot. Másrészt pedig valamiképpen nyilatkozni kell a Vatikán keleti politikájának helytelensége felôl is. Ma este még egyszer jelentkezett Vecsey, telefonon jelezve, hogy lekéste a vonatot. Úgy látszik, mégis csak nagyon megsérült, s azért nem mert nekivágni az autóútnak Sankt Gallenbôl Zürichbe, hogy iderepüljön. Annyit mondott, hogy a pápa kiadta a sajtónak a legutolsó levelét, azt, amit a múltkor a Quilichi uditoréja a Pázmáneumbe hozott, s amelyben nincs semmi más, mint Mindszenty letartóztatásának a huszonötödik évfordulóról való megemlékezése, a prímás szenvedését, hitvallását, tanúságtételét mézes-mázos aulai stílusban való méltatása. Hát ezt a levelet ma kiadta a sajtónak. Nyílvánosságra hozta, annak látszatát akarván kelteni a világ szemében, hogy a legteljesebb az egység közötte és a prímás között. Csak azt nem tudom, hol van itt a Szentlélek. De lent Rómában élnek a hatalommal, ha ezt életnek lehet nevezni. Mielôtt még ma este munkához láttam volna, bementem a bíboros úrhoz, és külön kiemeltem neki, hogy milyen ízléstelen volt ennek a levélnek a publikálása. Imádkozás közben találtam. Nyugodtan, higgadtan azt mondta: -- Miután az elveket föladták, és belebocsátkoztak egy ilyen megalkuvásos, hínáros politikába, ugyanakkor ennek arányában a másik oldalon az engedékenységben és a dolgok elpalástolásában annál szilárdabbak, keményebbek és makacsabbak lettek. Micsoda szenzációs jellemzése ennek a mai helyzetnek, ami VI. Pál és Mindszenty bíboros között kialakult, VI. Pál és saját keleti politikája metódusát illetôen! Szeretnék azonban még valamit hozzáfűzni, ami nem közvetlen idetartozik, csak ennek a folyománya, hogy ez az emberi hatalomnak, az egymás fölé rendeltségnek a legvégsô következménye. Mindenki be akarja bizonyítani, hogy oda, ahová ôt állították, abban a hatalmi rendszerben, azt a hatalmat, amit rábízott a történelem, a hagyományok, s amit az emberek elvárnak tôle, azt a lehetô leghatásosabban ô valósítja meg a közösség számára. A hatalom fölemel, a hatalom lenyakaz, a hatalom dicsér, a hatalom kárhoztat, a hatalom éltet és a hatalom kivégez. Ez ennek a belsô mechanizmusa, és ez alól - - úgy látszik -- az egyház sem kivétel! Ma este az osztrák televízióban közölték, hogy a keleti politika mozgásban van, és normalizálják a helyzetet Magyarország és a Vatikán között. A pápa ,,abberufen'', azaz visszahívta az esztergomi érseki székbôl Mindszenty József bíborost, és kinevezte apostoli adminisztrátornak Lékai László veszprémi apostoli kormányzót. A hírközlô egyúttal azt is kijelentette, hogy az esztergomi érseki széknek az elvesztésével Mindszenty József a magyar prímási rangot is elveszti. Csak hüledeztem, amikor hallottam, hogy ilyen tudatlanságban élnek Ausztriában Magyarország felôl. Ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozta a kommentár, hogy a kontinuitás megmarad, mert hisz Lékai László Mindszenty bíborosnak a titkára volt 1949-ig. Ez nem igaz, mert Mindszentynek mint bíborosnak ô nem volt a titkára, csak 1944 ôszétôl 1945 szeptemberig volt titkára Mindszentynek, amíg el nem ment Mindszenty Esztergomba. Aztán ismertette a többi püspöki kinevezést s egyúttal azt is, hogy most tartózkodik Lengyelországban Casaroli, a Vatikán Kissingerje Poggival. Háromoldalú tárgyalásokat folytatnak a kormánnyal és az ottani püspöki karral. Mindenesetre ott Wiszynsky bíboros az állam és az egyház megegyezésének nagy akadálya. A bíboros nincs is Varsóban. A bíboros állítása szerint ameddig a hitoktatásban és a papnevelésben nem lesz teljes szabadság, addig nem lehet megegyezés az állam és az egyház között. Csak az a szerencsétlensége a szegény Vatikánnak, -- persze ezt nem így mondta a televízió, a ,,szegényt'' elhagyta -- , hogy a lengyel prímás fiatal, és nem lehet lemondatni. Szegény Vatikán! Isten ügyének a védôje! Micsoda nagy nehézségeid vannak, hogy a hitvallóid, a kemény harcosaid nem eléggé öregek ahhoz, hogy ki lehessen vonni ôket a csatából. Evviva Roma! ======================================================================== 1974. február 6., szerda Tegnap, kedden február 5-én röpítette világgá elôször a budapesti távirati iroda, azután Róma is az új kinevezéseket azzal a hírrel összekötve, hogy az esztergomi érseket, a magyar prímást a Szentatya az esztergomi fôegyházmegye lelkipásztori szükségleteire való tekintettel fölmentette hivatalától. A hír, mint a villám futott keresztül a világon. Ettôl a pillanattól kezdve szakadatlanul szólnak a telefonok. Az egyes emberek, a sajtóügynökségek kérdezik a titkárságtól, hogy mi igaz a hírbôl. A sajtó embereinek azt mondtam, nincs semmiféle közölnivaló a titkárság részérôl, de lehet, hogy lesz, és ha lesz, akkor visszahívom ôket. A világ minden részébôl: Kanadából, Amerikából, Angliából, Németországból és sok más helyrôl telefonáló magyaroknak -- Münchenbôl Tollas Tibor telefonált -- azt válaszoltam, hogy majd lesz valamilyen sajtónyilatkozat, amit közlünk, de addig is menesszenek egyenesen a Szentatyához egyesek és közületek -- különösen nem magyarok -- minden országból minél több tiltakozó táviratot. Mindenesetre február 5-én, amikor a hírt meghallottuk, azonnal telefonáltam Fábián Karcsinak Münchenbe, hogyha lehet, még ma jöjjenek: ô, Közi-Horváth, Harangozó, esetleg Ádám, -- de Ádám kórházban volt -- és Cser-Palkovics az orsolyáktól. Február 5-én késô délután meg is érkeztek. Leültünk a bíborossal. Imádkoztunk, majd hosszan és részletesen tárgyaltunk arról, hogy mi kerüljön bele a nyilatkozatba. A legokosabb észrevételt Fábián Károly tette, aki sajtószakértônek számít. Azt javasolta, ki kell hagyni az eddigi szövegekbe bekerült minden politikai célzást és minden olyan megállapítást, ami félreérthetôvé tenné a prímás sajtónyilatkozatát. Úgy kell tenni, mint a lengyel püspöki kar a legutóbbi januári nyilatkozatában, amelyben erôteljesen támadta a nevelésben szabadságát megnyirbáló lengyel kormányt. Hosszú tárgyalás volt. Mindenki elmondta a maga véleményét, a Közi- Horváth és a Harangozó Ferenc is. Én még egyszer röviden ismertettem a Szentatya utolsó leveleit. Fábián Karcsi késô éjszakába nyúlóan dolgozva le is diktálta azt a szöveget, ami aztán sokszorosan átjavítva végül 7-én elhangzott a sajtó képviselôi elôtt. Tízen-tizenketten lehettek, angolok, osztrákok és németek. A BBC, a délnémet és az osztrák sajtó. A következô nyilatkozat hangzott el: Mindszenty József bíboros nyilatkozata: Egyes hírügynökségek VI. Pál pápa döntését úgy adták tovább, hogy Mindszenty József bíboros nyugalomba vonult. Kiemelték, hogy a döntést megelôzôleg a pápa beható levelezést folytatott a Bécsben tartózkodó Mindszenty József bíboros prímás, esztergomi érsekkel. Ebbôl egyesek arra következtetnek, hogy a pápa és a magyar fôpap közt megállapodás jött létre a döntést illetôen. Az igazság érdekében Mindszenty József szükségesnek tartja a következôket kijelenteni: Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székérôl, sem prímási méltóságáról. A pápai döntés az ô beleegyezése nélkül kizárólag a Szentszék határozata. A bíboros ebben a kérdésben tanúsított magatartását hosszas megfontolás és lelkiismeretes mérlegelés után a következôkkel indokolja: 1. Magyarország és a magyarországi katolikus egyház nem szabad. 2. Az egyházmegyék kormányzása a kommunista rezsim által fölépített és ellenôrzött egyházi közigazgatás kezében van. 3. Egyetlen magyar érseknek, megyéspüspöknek, illetve apostoli kormányzónak sincs módjában az említett egyházi közigazgatás összetételén, illetve működésén bármit is változtatni. 4. A rendszer dönt abban a kérdésben is, hogy ki milyen egyházi állásba kerülhet, és abban meddig maradhat. A rezsim dönti el, hogy kit szentelhetnek pappá a püspökök és kit nem. Az alkotmányban biztosított lekiismereti vallásszabadságot a gyakorlatban a rendszer elnyomja. Az iskolai hitoktatást a városokból és nagyobb helységekbôl már száműzték, folyamatban van a falusi iskolákban is a még meglévô hitoktatás elsorvasztása. Az ifjúságot kizárólag ateista szellemben nevelik, a szülôk akarata ellenére. A vallásos emberekkel szemben alkalmazott diszkrimináció mindinkább érvényesül. Legutóbb a vallásos pedagógusokat felszólították, hogy válasszanak hitük megvallása vagy kenyerük között. 5. Új püspökök, illetve apostoli kormányzók kinevezése a fenti sérelmek orvoslása nélkül nem oldja meg a magyar egyház problémáit. Békepapok fontos egyházi állásokba való emelése pedig megrendíti az egyházhű papok és hívek bizodalmát a legfôbb egyházi vezetésben. Ilyen körülmények között Mindszenty József bíboros nem mondhat le. Még egy mondat következett, amelyet azonban az én tiltakozásom ellenére kihúzattak velem, illetve a papír alját levágatták. Ez a mondat így szól: Ebben a meggyôzôdésben megerôsítették az ezzel kapcsolatos tárgyalások során a legilletékesebb egyházi helyrôl kapott biztosítékok, amint ezt az Osservatore Romano 1971. szeptember 29-i száma közölte. Hivatalos formában közölték vele, hogy egyházjogi helyzetében semmi sem változik, marad továbbra is impeditus, azaz hivatala gyakorlásában megakadályozott esztergomi érsek és Magyarország prímása. ======================================================================== 1974. február 7., csütörtök, Bécs Hát ennyi a Fábián Karcsi és Harangozó Ferivel kidolgozott késô esti sajtónyilatkozatunk. Feri és Közi-Horváth itt aludtak. Másnap a reggelinél Harangozó Feri nagy örvendezéssel mondja el, hogy majd megmutatja a Dél-Afrikában fölvett fényképfelvételeket. Erre a témára úgy került sor, hogy én azt mondtam, Dél-Afrikában nem láttam majmot. Harangozó rávágta, de ô látott, sôt le is fényképezte, és mindjárt megmutatja. Ekkor a prímás szelíden megjegyezte: -- Ki tudja, mikor leszünk majmot nézô kedvünkben? A mise alatt jutott eszembe, hogy Cser-Palkovicsot riadóztattam elôzô nap délután, hogy várjon, legyen készenlétben. Amikor aztán a müncheniek megérkeztek, hirtelen kiment a fejembôl, nem hívtam meg. A reggelit azzal kezdtem, prímáshoz szólva: -- Eminenciás uram, baj van. Elfelejtettem meghívni Cser-Palkovicsot. Erre a prímás azt mondja szelíden, határozottan: -- Csak ez az egy baj van? Mindenki nevetett. Reggel odaadtam Taubinger Lászlónak a szöveget, hogy fordítsa le németre, és hozza vissza 11 órára. 12-re hívtam össze a sajtóértekezletet. Alighogy ez megtörtént, szól a telefon. A nuncius van a vonal végén. Azt kérdezi, eljöhetne-e ôeminenciájához. Bementem a bíboroshoz, ô rám nézett, és azt mondta: -- Ezek azért jönnek, hogy letiltsanak minden sajtónyilatkozatot és minden beszédet. -- Hát -- mondom -- valószínűleg. -- Nem mertem ellentmondani, mert nem tudtam elképzelni, hogy a nuncius hogyan tudhatta meg a tegnap este óta készülôben lévô sajtóközlemény szövegét és a sajtóértekezlet összehívását. Arra gondoltam, hogy a Kat. Press telefonálta meg neki. Úgy állapodtunk meg, hogy 11 órára jöjjön a nuncius. Taubingernek is hozni kellett volna a német szöveget. Így is történt. 11 órára megérkezett a nuncius az uditoréval, a Quilichivel. Én most elôször életemben, szokásomtól eltérôen odanyomtam a fülemet az elôszobából nyíló szalon ajtajához, és hallgatóztam. Igen erôs hangon beszéltek mind a ketten, a prímás is meg a nuncius is. A lemondásról volt szó. Hallottam, hogy a prímás nyugodtan elhárít magától bizonyos szemrehányásokat. Hogy ebben nem hibás, és hogy ô nem mondhat le, és hogy ennek mi az oka. Nagyon erélyesen, higgadtan, nyugodtan, de határozottan beszélt. Csodálkoztam, hogy ennek a két pápai diplomatának a jelenlétében mennyire határozottan ragaszkodik elveihez ez a csaknem 83 éves, testében gyenge ember mindenféle kényszerítô körülmény ellenére és szemrehányó tárgyalások közepette. Azt is jól hallottam, hogy a nuncius valami periculum scandali-ra, a botrány veszélyére figyelmezteti a kardinálist. Csak késôbb tudtam meg, hogy a nuncius kivágta a reggeli lapokból a jelentéseket, amelyek szerint az éjszaka Rómában tüntettek, és a Vatikán falaira fölírták: VI. Pál pápa Mindszenty árulója! Mindszentyt pápának! Még azt is hallottam az ajtón keresztül, hogy a bíboros Szent Pál szavaival válaszolt, hogy ,,in hoc non laudo'', azaz ebben nem dicsérem ôket. Aztán még sokáig beszélgettek. Biztos voltam, hogy a sajtókonferenciáról volt szó. Aztán mégis elmentek. Persze olyan sokáig tartott a tárgyalás, hogy már az újságírók is gyülekeztek itt az elôszobában. Így a nuncius az uditoréjával és a sajtó emberei találkoztak, látták egymást. Taubinger még mindig nem jött a német szöveggel. Nagyon izgatott voltam, mert a nyilatkozatot még le is kellett húzni 10 példányban. Azok ott kint vártak. Vecsey, talán a legutóbb elszenvedett autószerencsétlensége miatt szinte egészen magán kívül volt. Mindentôl félt, megijedt, képzelôdött. Taubinger végre 12-kor megérkezett. A sajtókonferencia 12-re volt kitűzve. Itt voltak bent a szalonban. Át akarok menni, hogy lefénymásoljam 1o példányba a szöveget, amit Taubinger hozott, ekkor javítottuk ki hirtelen VI. Pálnak a nevét és mindenütt, ahol a pápa neve szerepelt, a Vatikánt írtuk helyette. Akkor rohan be Vecsey, cipeli magával a bíborost ide az én irodámba. A szalon felé az ajtó csukva volt. Négyen álltunk itt: a prímás, Vecsey, Taubinger és én. Hirtelen kellett dönteni, hogy felolvassuk-e a nyilatkozatot, vagy se. Az utolsó pillanatban Taubinger is Vecseynek a pártjára állt. Vecsey azt javasolta, hogy csak egy mondatot mondjak, bocsánatot kérve, amely így hangzott volna, hogy: ,,Tekintettel vagy a Vatikánra, vagy a kényes helyzetre, ôeminenciájának nincs szándékában nyilatkozatot tenni.'' Én egyedül, teljes hevességgel tiltakoztam ellene, és azt mondtam nekik, hogy végre az egész világsajtó közli a bíboros nyilatkozatának azt a passzusát is, hogy az egyház és Magyarország nem szabad, és végre ezt az egész világ hallani fogja. Ôk évtizedeken át az ellenkezôjét mondták. Övéké a sajtó, és nekünk egyszer lenne itt esélyünk, hogy az egész világ elé vigyük, és akkor megijedünk tôle. De ôk erôsítették, hogy nem, nem kell csinálni. Vecsey egészen betegesen tiltakozott, Taubinger is. Én intettem a kettôjük között a szememmel Ôeminenciájának, hogy ne engedjen. Összetettem a kezemet, és úgy kértem. Erre azt mondta Taubinger, hogy legalább az utolsó mondatot kellene elhagyni, amit majd bediktálok a következô napon, 8-án. Végre, nagy veszekedés árán keresztül tudtam vinni, hogy a sajtóközleményt kiadjuk, de az utolsó két mondatot elhagyjuk. Lesokszorosítottam, visszarohantam az irodába, az utolsó két mondatot ollóval levágtam, a papíron maradt fél mondatot Taubinger még áthúzta filctollal. Mentem be, bocsánatot kértem, zavaromban magyarul kezdtem beszélni. Az újságírók figyelmeztettek, hogy magyarul nem értenek. Akkor németre fordítottam a szót. Felolvastam magyarul is, mert a BBC- nek és a Szabad Európa Rádió-nak az embere kért, hogy a szöveget mondjam be magyarul is. Lassan, hangsúlyozva mondtam. Utána, mivel látták, hogy a bíboros is ott volt, kérdéseket tettek föl, hogy a nuncius ebben az ügyben eljött-e a prímáshoz. Akkor halkan, de azért mindenki érthette, azt mondtam nekik, hogy more than that,[14] és mindannyian elmosolyodtak. Megértették. Ez volt aztán az oka annak, hogy az újságok kapcsolatba hozták a nuncius látogatását a sajtónyilatkozattal. A Kat. Press is hozta, nevemet is említve, hogy a nyilatkozat leadása elôtt az apostoli nuncius látogatást tett Mindszenty bíborosnál, és hosszan elbeszélgetett vele. Mikor minden lezajlott, délután sétára indultam a bíborossal. A liftbe beszállva azt mondtam neki: -- Eminenciás uram, örökké bánni fogom, hogy a mai sajtókonferencián az utolsó két mondatot, amely a Szentatya ígéretét és meg nem tartását illette, nem mondtam be. Erre azt válaszolta: -- Talán én is bánni fogom.[15] És milyenek az emberek?! Ugyanúgy nyilatkozott magától Vecsey is, hogy kár volt be nem mondani. Ezen indult el beszélgetésünk a sétán. Utaltam arra, hogy a Vatikán emberei mennyire nem néznek a távolba. Milyen fikciókban és irreális világban élnek. Ideküldik a nunciust, hogy segítséget kérjen a prímástól, mert egy kis tüntetés volt, és mert a pápának a nevét tiszteletlenül fölfirkálták a Vatikán falára. Ekkor jegyeztem meg azt is, hogy Vecsey ingadozásának egy bizonyos irracionális félelemérzet az oka. Ezzel kezdôdött el beszélgetésünk a séta alatt. A bíboros elmondta, hogy most elôször nem adott békecsókot a nunciusnak sem a fogadás elôtt, sem a fogadás után. A nuncius mindenképpen azt akarta, hogy a pápa és a prímás közti ellentétet egy szép üzenettel elpalástolja. Kétszer is megkérdezte a ma délelôtti kihallgatás során, hogy mit üzen a pápának. A prímás utólag elmondta beszélgetésük tartalmát. Ô, mármint a prímás azt mondta, hogy csaknem tizenöt évig jók voltak apostoli kormányzók az egyházmegyék élén. Képviselték a lelkipásztori érdekeket, és ellátták munkaköri kötelességüket. Most miért volt szükség arra, hogy ôt elmozdítsák, és az esztergomi érseki széket az új apostoli kormányzó kinevezésére üresnek nyilvánítsák. A kódex írja-e ezt elô, vagy Lékai kérte, vagy pedig valami titkos hatalom kényszeríti erre a Vatikánt? A prímás ezt kérdezte a nunciustól, de a nuncius nem tudott válaszolni. Ehhez fűzte hozzá -- anélkül, hogy ítélkezni akart volna Lékai Lászlóról, mert elfogadta az apostoli kormányzóságot --, hogy ô annak idején, amikor Veszprémbe került 1944 kora nyarán, mint veszprémi püspök az egész aulával szembehelyezkedve nem akarta elfogadni a meglévô aulistákból egy titkárnak a kinevezését. Helyette hozta be a szemináriumi dogmatanárságból Lékait. Akkor Megyesi-Schwartz Róbert kanonok volt a kancellár, Szemes József a püspöki titkár. A gondnok Szabadhegy Szabolcs volt és jómagam, mint legfrissebb, 1944. április 22- én Fűzfô-gyárteleprôl bekerült legfiatalabb udvari pap. Nem is tudván mirôl van szó, ezért én csak passzívan vettem részt a tárgyalásokon, de pontosan emlékszem, hogy Megyesi-Schwartz, Szemes és Szabadhegy mennyire ellenezték, hogy Lékait behozzák eléjük titkárnak. Megyesi- Schwartz Róbert nem állhatta ki Lékait, semmiképpen sem akarta behozni titkárnak, mert sokat civakodott, és Mindszenty elôdjét, Czapik Gyulát meg is támadta a Szentszéknél. Erre Mindszenty azt mondta nekik, ha nem értenek vele egyet, akkor az egész aula elmehet, de ô Lékait behozza. Ennyire kiállt Lékai László mellett, aki ilyen elôzmények után fogadta el az apostoli kormányzóságot Esztergomban. Ezt egy kicsit keserűen mondta el. Persze az aula nem ment el, ellenben Szemes Józsefet, aki jelölve volt a titkárságra, kitették a veszprémi Szent Margit plébániára plébánosnak. A prímás azt is mondta a beszélgetés során, ô nagyon megérti, hogy a tüntetés a pápa ellen, a felírások a Vatikán falára mennyire bánthatja az öreg és beteg pápát. Azután elég hirtelen áttért Zalaegerszegre. Ezen a tragikus napon szinte egészen belemenekült fiatal apátplébánosi korának szép emlékeibe, mintegy vigasztalásul. Elmondta, hogy kongregációja hatvankét hölgybôl állott. Miután 1917 február 1-jén elhagyta Felsôpatyot mint káplán, és elment Zalaegerszegre hitoktatónak, aztán 1919 augusztusában, mikor kiszabadult a kommunisták fogságából és plébánosnak nevezték ki, akkor a harminckilenc szavazóból, akik döntöttek --, hogy plébános legyen-e vagy sem ez a fiatal hittanár -- harminckilencbôl csak egy ember, a felsôkereskedelmi iskolának az igazgatója, Udvardy Ignác szavazott ellene. Rá egy évre, tehát 1920-nak az elején az is megmondta neki udvariasan, hogy ô szavazott ellene, de csak azért, mert azt az elvet képviselte, hogy felelôtlenség egy fiatal embernek a vállára rakni egy ilyen nagy járási székhelynek sok megoldatlan problémáját. De Udvardy Ignác kijelentette akkor neki, hogy most meggyôzôdött arról, hogy a fiatalok is tudnak valamit. Hát ezen a plébánián vette rá ezt a hatvankét kongregációs hölgyet, közöttük volt Bôdyné alispánné, Fatirné a középiskola kézimunka-tanárnôje, hogy menjenek el a legszegényebb hatvankét családhoz. Vigyenek valami kis ajándékot Erzsébet napra, üljenek le, és maradjanak is ott egy negyedórára. A harmincas évek elején volt ugyanis a nagy gazdasági válság. Ezek a látogatások annyira jól sikerültek, és az egymással szociális téren ellentétben lévô embereket annyira összehozta a plébánia keretén belül, hogy szinte megalapozta a plébánia egységét. A gyerekek az iskolában, a gimnáziumban mondták, hogy micsoda nagy örömet szereztek, és milyen lelkesen jöttek vissza édesanyáik ezekrôl a látogatásokról. A következô évben Erzsébet-napi gyűlés elôtt a prímás szándékkal egy szót sem szólt, és amikor a gyűlés befejezôdôben volt, akkor mondták a kongregáció hölgytagjai, hogy hát a múlt évben milyen szép volt az Erzsébet-napi látogatás, idén is meg kellene csinálni. És ekkor mondta ezt a tipikusan komótos, kimért magyar mondatot, amit valószínű már sokszor elmondott: -- Én ezt szándékkal nem mondtam, de ezt a reakciójukat vártam a látogatást illetôen. Ha kedvük van, szabad megtenni. Ha szükségét érzik, akkor meg is kell tenni. Aztán áttért arra, hogy börtöni mise is volt, és 6 órakor vasárnap reggel volt a háztartási alkalmazottak miséje, ahova szintén nagyon sokan eljöttek. És amikor már jöttünk föl, hosszan elmondta nagy kedvvel és szépen, hogy milyen lelkes munka folyt, és mennyire lehetséges cselekedni a lelkekért. Fölébredt benne az egész lelkipásztori plébánosi mivolta. És még azt is mondta, hogy mikor ô megérkezett hittanárnak Zalaegerszegre, találkozott elôdjével Legát Kálmánnal az utcán, aki kérdezte tôle, hogy ô-e az újonnan kinevezett hittanár. Mindszenty azt felelte: ,,Igen.'' Erre Legát Kálmán azt mondta: ,,Na, fiam, itt aztán jól kösd föl a gatyádat!'' Különben, amit nem tudtam, Mindszenty, az akkori Pehm József, mint zalaegerszegi hittanár vissza-visszajárt a szülôfalumba Geisslinger plébános meglátogatására, aki, mint volt principálisa ôt is meglátogatta Zalaegerszegen. ======================================================================== 1974. február 8., péntek Miután a tegnap esti lapokban megjelent a sajtónyilatkozat, ma reggel egészen korán rengeteg ember hívott föl, közöttük Varga László, a magyar ügyvédek amerikai egyesületének az elnöke is. Legelôször azt kérdezte, igaz-e, hogy a prímás nem mondott le. Erre azt válaszoltam: Nem mondott le sem szóban, sem írásban, de még fejbiccentéssel sem. Varga László nevetve azt mondta: -- Ez több, mint az elsô kettô. Kilenckor Rossi telefonált és kérdezte, olvastam-e az újságokat. Mondom igen, olvastam. Hogy lehet az, hogy neki nem jelentették a sajtókonferenciát, amikor ott járt. Mondom, senki sem kérdezte, és én nem tudtam, hogy ezt be kell jelenteni. Kemény hangon kezdett nekem szemrehányást tenni, és hogy ez nagy nemtetszést fog kiváltani a Vatikánban, és hogy kapcsolatba hozták az ô látogatását a sajtókonferenciával. Ez hazugság, hogy ô ebben az ügyben tárgyalt volna a prímással. Erre azt mondtam, errôl én nem tehetek, hogy az újságok hazudnak. Ha tudtam volna -- mondta Rossi --, akkor errôl is beszéltem volna, és leállítottam volna a sajtókonferenciát. Különben is önnek -- így mondta --, önnek kellett volna megakadályoznia a sajtókonferencia megtartását. Erre azt mondtam neki: -- Eccelenza, én csak végrehajtója vagyok a prímás akaratának, semmi más. Különben is, ami a botrányt illeti, engem nem érhet emiatt szemrehányás, mert mi hónapokkal ezelôtt megmondtuk, hogy ne hajtsák végre Rómában ezt a tervet, mert ebbôl világbotrány lesz. Nem lehet egy kis emberre rákenni a felelôsséget. De nemcsak ez volt elôrelátható, -- folytattam -- hónapokkal elôre látni kellett volna a legfölsôbb helyen ennek egyéb következményeit is. Erre elég dühösen azt mondta, hogy vegyem meg a ma reggeli bécsi újságokat, a cikkeket tegyem a prímás asztalára. Ôeminenciája tudni fogja, hogy mi a kötelessége. Hát így beszélnek attól a pillanattól kezdve, mikor nyeregbe érzik magukat. Elôbb mindig alázatosan, eminenciája így, eminenciája úgy, most miután a letétele megtörtént, már egészen más hangon beszélnek. Elég hirtelen és barátságtalanul megszakítottuk a beszélgetést Rossival. Én az újságokat megszereztem és ôeminenciájának az asztalára tettem. ======================================================================== 1974. február 9., szombat Alighogy leültünk a reggelihez, bíborosunk így szólt: -- Ma éjjel furcsa álmom volt. Azt álmodtam, hogy Casaroli érsek meghirdetett egy pályázatot, aminek a célja az volt, hogy az evangéliumból, különösen a szenvedéstörténetbôl el kell távolítani mindazokat a személyeket, akik valamiképpen nem jó, azaz negatív szerepet játszanak: Pilátust, Barabást, Júdást meg a többieket, mert különben a fôpapok arra vetemedhetnek, hogy ezeknek a személyeknek a nyomán a Kádárokat, Ceausescukat, egyszóval a nép elnyomókat és kínzókat ezekkel a személyekkel összefüggésbe hozzák. Aztán volt egy másik pontja is a pályázatnak: Casaroli érsek azt akarta -- ellenkezôleg a II. vatikáni zsinattal --, hogy be kell hozni, hogy a papok tegyék le a modernizmus elleni esküt, és annak az elsô pontja az lenne, hogy ezentúl fôpapoknak nem szabad emlékiratokat írniuk. A tegnap esti rádióhírrôl is szó esett, amelyet az osztrák rádió délután 5-kor sugárzott, és amelyet Julius Hoovs holland újságíró diktált le nekem telefonon, de ma reggel még ellenôrizni nem tudtam, amelynek három megállapítása van a rádió szerint: 1. A Mindszenty kardinális elmozdításáról szóló döntést VI. Pál pápa egyedül az egyház érdekében tette. 2. A bíboros nem hagyta magát sajtónyilatkozatában csak vallásos motívumoktól vezettetni. 3. Annak bejelentése, hogy Mindszenty bíboros kiadja a emlékiratait, nem járult hozzá ahhoz, hogy a helyzetet tisztázza. Errôl beszéltünk, különösen ô beszélt ma a reggelinél. Hogy s mint kellene erre válaszolni, ha nem is azonnal, de hamarosan --, mert König bíborosnak a tegnap esti tanácsa, hogy majd egy legközelebbi úton, lehetôleg angolszász országban kellene rá válaszolni, az túl messze kitolódna. E válasz lehetôségeirôl és témáiról beszélgettünk. S azt mondta, elô kellene venni azt az írást, amelyben a Szentatya, -- miután az emlékiratok egy-két fejezetét olaszul elolvasta, azt írta, hogy megrendült azon, amit olvasott, és most nem tartja opportunusnak azok kiadását. Ezért nagyon bántotta a bíborost az elmarasztalás, amely szerint nemcsak vallásos motívumok vezették. Mutassanak föl egyetlenegy kort, nemcsak a Csonkamagyarország, de a történelmi Magyarország területérôl és történelmébôl is, amelyben olyan intenzív katolikusokat és protestánsokat összefogó hitélet és hitbuzgóság volt, imádság, zarándoklás, mint 1945 és 1948 között. Veres Péter annak idején azt nyilatkozta -- a bíboros maga olvasta annak idején --, Mindszentynek csak szólnia kell, és óriási tömegek jönnek össze, mi pedig beszélhetünk, amennyit akarunk, senki nem jön, pedig elvesszük a szekereiket, lovaikat, még a biciklijüket is, hogy ne mehessenek el arra a zarándokhelyre, ahová éppen Mindszenty megy prédikálni. Rákosi is folyton azon jajgatott, hogy minek van ez a Mindszenty annyit Pesten. Sôt az állomásfônököt, aki egy távolabbi állomásról jegyeket adott ki a Mindszenty által vezetett zarándoklat helyére, leváltották. Az egész környéken megtiltották az állomásfônököknek, hogy vasúti jegyeket adjanak ki. Mikor olvasták föl a történelem folyamán egy magyar katolikus prímásnak a körlevelét hangosan Debrecenben, a kálvinista Róma fôterén, ahol a civisek hallgatták? Még közvetlen elôdjét, Serédi Jusztiniánt sem engedték be, amikor ô személyesen körüljárta az országot a koronával. Debrecen városába nem engedték be. Mikor volt az, mint ebben az 1945-1948-as hôsi idôszakban, hogy egy vidéki parasztember négyes fogattal jött a prímásért? Csak két ló volt az övé, a másik kettôt már napokkal elôre protestáns falubeli gazdáktól kölcsönkérte, a négyesfogathoz a lovakat betanította. Olyan nagy volt a tömeg, olyan sok volt a közlekedési eszköz, amikor már a búcsújárás helye felé közeledtek, hogy a gazda hátraszólt a prímásnak, milyen kár és mennyire csalódott ô, mert ezt a négyesfogatot röptetni akarta. Ugyancsak egy másik parasztember hozott hazulról saját kocsiján egy zsák elsô osztályú lisztet azzal, hogy ebbôl süssenek kenyeret a magyar prímásnak. Ugyanakkor a kommunista párt a megye egyik végébôl a másikba vitte át a Mindszenty által meghirdetett búcsújárás napján a lovakat és az autókat állami hivatalos vizitre. Soha protestánsok így nem voltak egyek a történelem folyamán a katolikusokkal, nem is beszélve a katolikusok buzgalmáról, ami szentgyónásban, szentáldozásban, a szentségek fölvételében és a közös imádságban, éneklésben nyilvánult meg. Szóba került még az 1945-48-as években folytatott harca az egyház és iskola szabadságáért is azzal kapcsolatban, hogy február 8-án a hivatalos laudáció után egy másik szöveg is megjelent a Vatikán sajtóügynökségétôl, amelyben azzal vádolják prímásunkat, hogy nemcsak vallásos szempontok vezérelték az életét. A délelôtt folyamán váratlanul azzal állított be Gianone Egon rektor, hogy valaki saját faragású kis templomot akar hozni a prímásnak. Kimegyek, látom, ott áll egy salzburgi zöld ruhás ember, aki egy Salzburg melletti községben, St. Jakobban mint tehenes dolgozik egy parasztnál. Egy nagy papírdobozban hozta az ajándékát, amelyet maga készített. A dobozból kiállt a templomnak a tornya. Bevezetem a prímáshoz. Szabadszállási embernek mondja magát, de úgy látom, se magyarul, se németül nem beszél jól. Egy kicsit együgyűnek látszik, de becsületes. Rohoncra készül, most vette ki évi egy hónapos szabadságának az elsô két hetét. Egy barna, egyszerű templom teljes berendezéssel, rengeteg munkával készítve, aminek a tetejét le lehet fordítani. Villany is van benne, sekrestye is van az oldalán. Harangozni is lehet benne, padok, angyalok, a középen kereszt és oltár. A prímás megcsodálja ennek az egyszerű embernek a munkáját, de mindjárt bámulatosan bele is helyezkedik egész lelkivilágába. Ad neki egy keresztet, rózsafüzért, 500 Schillinget, és ez az egyszerű, Schneik nevű magyar ember azzal dicsekszik, hogy amit ô meglát, azt ki tudja faragni. Odabök az asztalterítônek a sárga matyó virághímzésére, hogy még azt is. A prímás mosolyogva ezt mondja neki: -- Hát igen, fonallal terítôn ezt könnyű kihímezni, de próbálja meg valaki ugyanezt fában! Búcsúzóul adott még két szivart neki. Az egyik szivar be volt csomagolva celofán papírba, a másikon meg csak a szokásos piros nyomtatott papírgyűrű volt. Aztán a prímás azt mondta neki: -- Hát itt van ez a szivar, ha dohányozni tetszik, még öltözetes is. Schneik barátunk nem értette meg, de a prímás rámutatott a celofánba csavart szivar borítékára, és ekkor megvilágosodott benne, hogy mit akar mondani a prímás. Schneik a másik szivarra mutat, melyen nem volt celofán, és arra azt mondja a prímás: -- Hát ez meg csak olyan nyakravalós. Ezt is nehezen érti meg, de aztán egy halvány mosollyal fölviláglik benne, hogy mirôl is van szó. Este el kellett mennem König bíboroshoz a bizonyos második, nem hivatalos, de Rómából jött sajtójelentés miatt, amely az Associated Press-ben jelent meg. Elôadtam, hogy abban két súlyos vád van prímásunk ellen. Elôször az, hogy ôt nem mindig vallásos motívumok vezérelték. A második az, hogy a memoárok megjelentetésének híre nem járult hozzá ahhoz, hogy a szellemeket fölvilágosítsa. Az Associated Press úgy írta, hogy ,,nem járult hozzá a helyzet tisztázásához''. Most föl akartam deríteni, hogy mi igaz mindebbôl. Este 6 órára voltam hivatalos König bíboroshoz. Csak fél 7-kor jött ki szobájából. Elôadtam neki, hogy a bíboros ebbe a súlyos vádba nem nyughatik bele, és kérdezze meg Rómától, akár Benellitôl, akár Casarolitól, de az államtitkárságon, hogy igaz-e ez a sajtóközlés. Ott elôttem telefonált Casaroli-nak. Casaroli azt mondta, hogy csak a laudáció volt hivatalos közlés. A másik valahogyan rákerült a sajtóügynökség szalagjára, talán Alessandrini mondott ilyet. Ô ezt kideríti, és megteszi a szükséges lépéseket. Ha valóban így van -- mondtam a kardinálisnak --, akkor az államtitkárság, illetve az, aki ezt megtette, cáfolja meg, hogy ez elhangzott, vagy ha valóban elhangzott, akkor jelentse ki, hogy ez nem a Szentszéknek, nem a Szentatyának az álláspontja. A két sajtóügynökség pedig, ahol ez a hirdetés megjelent, az Associated Press és a France Presse közölje ezt a helyesbítést, illetve cáfolatot. König bíboros megígérte, hogy ezt megteszi, és mindjárt elôttem közölte is Casarolival. Igyekeztem megmagyarázni szerepemet, közbenjárásomat König kardinálisnál, és azt mondtam: -- Számomra nehéz két tűz között lenni, azért kérem személyesen, minél elôbb méltóztassék ezt az ügyet tisztázni, hogy prímásunkat, Mindszenty bíborost meg tudjam nyugtatni, hogy ezzel az ügy lezáruljon, és a továbbiakban semmi ne kerüljön egy újabb sajtónyilatkozat megjelenésével a nyilvánosság elé. ======================================================================== 1974. február 11., hétfô A reggelinél elmondtam bíboros úrnak, hogy Németországban megkezdôdött az állami alkalmazottak sztrájkja, és mondtam, hogy bár zavarok vannak a közlekedésben, de az ország mégis nyugodt, a munka és az emberek élete normális mederben folyik. Erre szellemesen megjegyezte: -- Hát csak ennyit ér a haladás? A haladáson a mai technikát értette, az iparilag szervezett emberi társadalmat, és így folytatta: -- A haladás nélkül is megvan az emberiség. A bíborost egyébként Alessandrini vatikáni szóvivônek a kijelentése, amely a pápai laudáció után február 6-án hangzott el, nagyon bántja. Alessandrini azt mondta, hogy a bíborost nem mindig lelkipásztori elgondolások vezették, hanem inkább politikaiak. Úgy érzi, hogy ezzel a Vatikán az egész életét, papi, lelkipásztori működését elítéli. És erre folyton visszatér. Azért emlegeti a zalaegerszegi meg a veszprémi élményeit, mert belsôleg harcban áll ezzel a kijelentéssel, ezzel az igazságtalan minôsítéssel és nem tudja elfogadni. Ma délután séta közben szellemesen azt mondta a Vatikán február 6-i nyilatkozatairól, amikor elôször a pápai dicséret jött, az ô sajtónyilatkozata után pedig újabb támadások érték, majd Alessandrini különféle vádakkal illette: -- Hát ez úgy volt, hogy nekem rózsaszirmot nyújtottak elôször, aztán a végén odadobtak egy bogáncsot. ======================================================================== 1974. február 12., kedd A délutáni sétán megint csak visszatért a Vatikán vádjára, amely szerint ôt nem mindig lelkipásztori, vallásos indokok vezették. Azt mondta szó szerint: -- Nem akarom az Úr Jézust magamhoz lerántani! Ezzel a maga kicsinységét és alázatosságát akarta hangsúlyozni. Azt mondta, nem akarom az Úr Jézust önmagamhoz lerántani, de Keresztelô Szent János is azt üzente Heródesnek, hogy mondjátok meg annak a rókának, ... ezért aztán a fejét vették. Az Úr Jézus beszél a toronyról, amelyet rosszul, hamisan építenek, és összedôl, maga alá temeti az építôket. Erre keserűen megjegyzi: -- Ha Alessandrini, a Vatikán szóvivôje akkor élt volna, Keresztelô Szent Jánost és az Úr Jézust is letette volna, mert hát nem dolgoztak mindig ôk sem vallásos motívumokkal. ======================================================================== 1974. február 13., szerda A délutáni sétán ismét visszatért az Alessandrini-féle vádra: -- Szent Gellért püspök annak idején Aba Sámuelnek nyíltan a szemére hányta az ötven lázadó nemes megölését. Most, hogy Kádár tizenöt év alatt 3,150.000 csecsemôt gyilkoltatott meg az anyaméhekben, miért kellett volna nekem hallgatnom, s nem szembeszállanom vele? Mindig nagyon vigyázott arra, hogy a Szentatyának, mint az egyház legfôbb tekintélyének a tiszteletet megadja, sôt ezt a tekintélyt oltalmazza. Azért is nem engedte a február 6-i sajtóközleménynek az utolsó mondatát beolvastatni velem, amelyben szemére veti a Szentatyának, hogy nem tartotta meg szavát, mert impeditusból fuori sede lett, utána pedig sede vacante. A prímás felelôsségtudata az univerzális egyházzal szemben nem engedte meg, hogy nyilvánosan ráutaljon a pápa szószegésére. Ez eléggé megokolja azt az elhatározását, hogy a sajtónyilatkozat utolsó két mondatát nem hagyta közölni. Azután azt kérdezte tôlem, hogy meg tudnám-e szerezni az Új Ember-t, mivel abból megtudná, megtörtént-e Lékai apostoli kormányzóvá való beiktatása, és milyen körülmények között, ünnepélyesen-e vagy sem. Szerda volt, a gyónási napja. Cser-Palkovicsot várta. Amíg ô beszélt, én alig szóltam közbe. Egyszer csak azt mondta egy kis humorral a séta végén: -- De hát nemcsak hadakozni kell, hanem gyónni is, menjünk föl. ======================================================================== 1974. február 16., szombat Ma este fél hatkor volt a szentmise Tóth József bécsi szemináriumi rektor szüleinek ötvenedik házassági évfordulója tiszteletére, amelyet a fiuk tartott. Én is ott voltam. Voltunk vagy harmincan. Nekem már korábban is föltűnt, hogy az emigránsok családi összejövetelein: esküvô, házasság, keresztelés, különösen pedig ilyen családi ünnepek alkalmával hiányzik valami természetes, magától értetôdô, az egy nyelvet beszélôket összetartó erô. Nincsenek bámészkodók, nincsenek kíváncsiskodók. Szigorúan csak a meghívottak jönnek el, szűkebb családi körbôl azok, akik elérhetôk. Hiányzik mindaz, ami otthon megvan ilyen alkalmakkor. Ezt elmondtam a bíborosnak, összefoglalva a végén, nem találtam a szót rá, hogyan is fejezzem ki ezt a hiányt, ennek az áramnak a hiányát. Meghallgatott, s a végén azt mondta: -- Hát igen, az ilyen eseményen látszik, hogy nincs igazi összetartás. ======================================================================== 1974. február 17., vasárnap A délutáni séta alatt még egyszer -- sajnos utólag -- visszaidéztem a történteket és a megoldás lehetôségét. Három dolgot lehetett volna tenni: -- Elôször azt, hogy mihelyt a kezünkben volt írásban a Szentatyának az a szándéka, hogy Eminenciádat lemondatja, azonnal lépni kellett volna a levél tartalmának a kiszivárogtatásával a sajtó útján. Ez a magyarokat, a világ közvéleményét bizonyára megmozgatta volna. Akkor ez a tiltakozási vihar nem ,,post festa'', vagyis a történtek után jött volna, hanem elôtte. Persze azzal számolni kellett volna Eminenciádnak, hogy megvádolják azzal, hogy csak a saját személyes ügyét nézte, még indiszkréció árán is. És az negatív fényt vetett volna Eminenciádra. A második lehetôség, hogy már korábban, amióta sejtjük, hogy mi készül, de már elôbb is Eminenciád valamiképpen belépett volna a vatikáni diplomaták körébe, akár személyesen, akár egy képviselôjével, és mindig rajta tartotta volna a szemét azon, ami történik, hogy beleszólhasson. Sok mindent meg lehetett volna akadályozni. Ezt mondta nekem a bécsi nuncius tanácsosa, Quilichi is. A prímás ez ellen persze tiltakozik minden áron, mert ô a vallásból, a hitbôl nem akar politikai sakkhúzásokat csinálni még a saját érdekében, még a jó érdekében sem. Ez világos és tiszteletreméltó álláspont. A harmadik lehetôség az lett volna, hogy közvetlenül a vatikáni híradás után kiszivárogtatni az összes írást, és mintegy ezzel ellensúlyozni, vagy megakadályozni, ami történt. Ô persze egyikbe sem egyezett bele. Azt mondta: -- Úgy látszik, ennek így kellett történnie, ahogy történt. Azután beszéltem a kényes francia helyzetrôl, ahova most megyünk, és a végén azt mondta: -- Tudod, mi már mehetünk Piripócsra is, akkor is kényes lesz a helyzetünk. ======================================================================== 1974. február 21., csütörtök Ma délelôtt megint rákerült a szó az impeditus históriájára. Elmondtam a prímásnak, kicsit felháborodva, micsoda dolog az, hogy megígérik neki az impeditus jelzôt, és már 1971 novemberében, decemberében az új Annuario Pontificióban nem impeditust írnak, hanem fuori sede, mint az esztergomi széken kívül levôt aposztrofálják, anélkül, hogy megkérdezték volna. S amikor levelet ír emiatt Benellinek, aki a névjegyével szokta elküldeni az Annuario Pontificiót, akkor Benelli erre egyáltalán nem válaszol. És elmondom neki, hogy miféle szisztéma ez, miféle abszolutisztikus bánásmód, hogy az egyház egyik legrangosabb emberének a levelét és protestálását még csak válaszra sem méltatják. Erre azt mondta nekem szerényen, nyugodtan, mosolyogva: -- Tudod, hogy én errôl nem beszélek. Ez nem azt jelenti, hogy mert nem beszélek róla, nem is gondolok rá. És rögtön asszociálta ezt a beszélgetést azzal, ami Augsburgban történt, amit annak idején leírtam és amire én, mert nem engem ért a sértés, nem gondoltam. A bíboros rögtön arra gondolt, amikor a magyar mise után elmentünk, hogy meglátogassuk az augsburgi püspököt, Stimpflét, és amikor ô ragaszkodott ahhoz, hogy ô csak a püspökkel akar beszélni, ügyetlenségbôl, sietségbôl betessékelik abba a terembe, ahol ott volt Stimpfle augsburgi püspökkel együtt Suenens bíboros is meg Benelli is. Ez járt az eszébe, hogy így bántak vele, hogy a levelére sem válaszolnak. Mégiscsak nemes dolog, hogy a saját személyét nem becsüli túl, de alá sem, és nem alázkodik meg emberi tekintélyek és emberi hatalmak miatt. Ez jutott az eszébe és azt mondta nekem szó szerint: -- Mióta kint vagyok itt nyugaton, az a váratlan találkozás Suenens bíborossal és különösen Benellivel, aki nekem nem válaszolt ezekre a levelekre -- ez volt a legkínosabb helyzet, amit átéltem. ======================================================================== 1974. február 23., szombat Délután a sétán mondtam el a bíborosnak, hogy az elôzô nap este Perjés Ottó telefonált Kölnbôl. Szabó János kölni lelkész a bonni nunciusnál, B.-nál járt, aki kifejezte szimpátiáját ôeminenciája iránt, és arról érdeklôdött, mikor lesz Stuttgartban a magyarok összejövetele a prímás részvételével, és még hozzátette, hogy mind ott legyenek a magyarok. Elég szomorú, hogy az egész világegyházból csak Heenan londoni kardinális és Graber regensburgi püspök küldött neki együttérzô sorokat. Hát ennyire bent van a csontunkban, velônkben az abszolutizmusnak a rendszere, hogy senki meg sem mer mukkanni, mindenki attól tart, hogy fölszólalása, írása a hátrányára válik. Ezen a sétán elmondtam a bíborosnak, hogy mi is volt az oka az elfogatásának. Oly hatásosan vezette az egyház harcát, támadó védekezését az 1945-48-as megmozdulásokban, annyira nem engedte lélegzethez jutni a pártot, amely akkor hatalmon volt, az orosz megszálló erôket, hogy szinte ô kényszerítette a kommunistákat arra, hogy úgy bánjanak vele, ahogy elbántak. Nem szólt rá semmit, de láttam, hogy helybenhagyta. Aztán elmondta, hogy Szekfű Gyulával csak kétszer találkozott életében. Elôször 1947- ben, amikor Balogh páterral együtt meg akarták hívni Rákosihoz vacsorára. Azt mondta nekik, hogy ô szívesen elmenne, ha tudná, hogy az ô részvételének a hatására Rákosi is tenne valamit az egyház érdekében. Nem ment el. A meghívók visszamentek Rákosihoz, aki a következôket mondta: -- Sokszor hallottam, hogy a katolikus fôpapok felsôbbrendű embereknek tartják magukat. Szekfű ismét eljött Kodállyal együtt 1948 december 8-án, a párt üzenetével, hogy mondjon le, és hagyja el csendben az országot. De ebben a küldöttségben Szekfű nem szólt. ======================================================================== 1974. február 24., vasárnap A délutáni sétán mondtam el a bíborosnak, hogy délben, ebédnél nem voltam itt, mert keresztelôn vettem részt. Keresztes Árpád negyedik gyermekét, a kis Katalint keresztelték a Canisius templomban. A négy gyermek még kis korban van. Az édesanyjuknak, Sissinek a keresztelôn láttam, hogy be van kötve a lába. Egy nappal elôbb vágták föl, rákos tünetek miatt szövetmintát vettek tôle. Még nem tudják pontosan, mi lesz. Árpád, a férj nekem azt mondta, hogy 90 %-ig rákos. Jellemzô a bíboros lelki alkatára, hogy a legelsô kérdése az volt: -- Van-e a családnak anyagi biztosítéka? Van benne egy bizonyos fajta valóságérzék az ember baja, nyomorúsága iránt, amely csak finom lelkű gyengéd, szent emberek sajátja. Azután még egyszer elmondta Tell Anasztáz históriáját, aki Gyôrben volt hittanár, aztán Pápán lett igazgató, és lévén az ottani bencéseknek több plébániája a Dunántúlon, azt akarták, hogy a bencésség újra beálljon a papi, lelkipásztori vonalba. Így küldték el Tell Anasztázt Csák-Bozsokra. A háztartást a nôvére látta el, és az akkor zalaegerszegi apátplébános többször megfordult nála. Mikor jó ebédet készített, azt szokta volt mondani Anasztáz nôvére: -- Tudja! Apát úr, a kódiséknál is van olykor lakodalom. Aztán célozva, hogy Anasztáz mennyire ízig-vérig nevelô volt, azt mondta: -- Tetszik tudni apát úr, a legszebb zümmögés a diákzümmögés. Elvitték a falunak mind a két tanítóját a háborúba. Délelôtt és délután ô vezette az osztatlan elemi iskolát, és amellett ellátta a papi teendôket is. Persze a pápai gimnázium helyett csak csákbozsoki cigánygyerekeket tanított számolásra és betűvetésre. Mikor aztán bejött néha Zalaegerszegre, akkor ugyanolyan módon van, mint a csákbozsoki cigány vajda, aki bekopogtat és azt mondja, az ajtót nem kitárva, csak résnyire kinyitva: ,,Kérem szépen, itt a cigány.'' Ugyanúgy szokta Anasztáz atya is mondani; itt a csavargó csácsi pap. Az akkori apátplébános meglátogatta ôt súlyos betegségében -- ez 1937-ben volt, halála elôtt 3-4 nappal. Ott látta az ágyban, éppen borotválkozott nagy kínnal -- s azt mondta neki: -- Hozhattunk volna Zalaegerszegrôl borbélyt vagy a csácsbozsoki jómódú gazdaember is elvégezte volna ezt a borotválkozást. Erre azt mondta Tell Anasztáz: -- Hát tetszik tudni, apát úr, én sokszor hallottam, hogy milyen nagy kínlódás a halottakat megborotválni, hát meg akartam kímélni azokat, akik majd utána törôdnek velem, azért magam megborotválkozom. Akkor járt ott elôször ezen a temetésen Kelemen Krizosztom, a késôbbi pannonhalmi fôapát, ott találkozott vele elôször. Aztán ráterelôdött a szó az ottani népnek a nevelésére és az egyház népnevelô munkájára. Említette Németh Gyula plébánost, aki a Szent Család Kalendáriumot szerkesztette. Még akkor, amikor a Szent István Társulatnak nem volt naptára, ô már messze vidékre eljuttatta ezt a naptárt, amely sok egyszerű családnak az egyetlen könyve volt. Ezt a nemes munkát, amit a Szent Család Kalendáriummal Németh Gyula plébános végzett, egyszer a zalaegerszegi apátplébános megdicsérte. És hogy ezt szerénységgel elhárítsa magától, Németh Gyula a következô anekdotát mondta el, ami vele történt meg az egyik zalai vonaton: Többen voltak a fülkében. Viccekkel mulattatta a társaságot. Egypár vicc után az egyik paraszt bácsi megszólal: -- Plébános úr, ezeket a vicceket nem a Szent Család Kalendáriumból vette? Erre azt mondja az elbeszélô: --De igen. Látni is, azért olyan sületlenek. Ugyancsak ma a vacsora alatt került szóba, hogy a Vatikán hogyan oldotta föl a négy exkommunikált békepapot, akik csaknem tíz év óta kiközösítésben voltak. Úgy emlékszem, Beresztóczy, Várkonyi, Horváth Richárd, meg talán Makk Béla. Nem vagyok benne biztos. Az újságból értesültek, amikor ô még 1971-ben Rómában volt, hogy azalatt az egy hónap alatt a Szentszék feloldotta ezeket a papokat a kiközösítés alól. Zágon vagy Csertô mondta neki. Erre a prímás elment az államtitkárhoz, aki neki csak annyit mondott, hogy Íjjas érsek követte el a hibát, mert a Vatikán csak azt mondta az eddigi gyakorlattal ellentétben, hogy a kiközösített papok vállalhatnak politikai szerepet a Vatikán engedélyével. Íjjas erre önhatalmúlag bejelentette a sajtóban az exkommunikáció föloldását. Villot azt is mondta neki, hogy hívatta Íjjast, és magyarázatot kért tôle. De ennyi volt az egész. Utána senki semmire válaszolni, semmit megmagyarázni nem tudott. Más következménye nem is lett a dolognak. ======================================================================== 1974. február 27., szerda Tegnap jelentkezett be mára Rossi nuncius, és ma fél 11-kor meg is érkezett a titkárával Quilichivel. Elég rövid ideig voltak. Utána kérdeztem ôeminenciáját, hogy mirôl tárgyaltak. Csak annyit mondott, hogy ,,rózsaszirmokat hoztak.'' Az ô nyelvén ez annyit jelent, hogy vagy dícsérték, vagy vigasztalni akarták. Gondolom, az volt a küldetésük, hogy kipuhatolják, milyen lelkiállapotban van a bíboros, elkeseredett-e, vagy pedig megnyugodott. Megint elôkerült a lemondás ügye és az, hogy a Szentszék ,,sede vacante'' nevezte ki az új esztergomi apostoli kormányzót. Ô azt mondta nekik, hogy öt apostoli kormányzó megvolt ,,sede plena'' csak a hatodik nem lehetett meg ,,sede plena'', hanem ,,sede vacante'' lett az. Ez matematikai hiba. Erre nincs magyarázat. De Rossi aztán valamit motyogott arról, hogy ez nem matematika, hanem természetfölötti dolog. Aztán hamarosan el is mentek. Érdekes dolog, hogy igen sokan, akár levélben, akár szóban, tárgyaláskor nehezen értik az ô képletes, vagy pedig túl egyszerű beszédét, amely azonban tele van a mondottakra, a már elhangzottakra, a megtörténtekre vagy esetleg a történendôkre való utalással. Ez adja a stílusának tömörségét és olykor nehezen érthetôségét. Ma este elmentünk a Salvatoriánusok templomába fél 7-kor. Ott mondta a bíboros a szentmisét. Megáldotta a hamut és meghamvazta a jelenlévôket. Prédikációjában arról beszélt nagyon szépen, hogy kétféle halál van, mint ahogy kétféle különféle este, különféle napnyugta is van. Van egy békés, rendes napnyugta és van egy vészes, elégedetlen, terhelt napnyugta, amelyre csillagtalan éjszaka következik a nap romjai fölött. Nagyon szép kép. Mindjárt a beszéde elején meggyôzô erôvel hangsúlyozta a hitnek az egyszerű tételét, amit a mai ember nem akar elfogadni, hogy a halál az embernek a műve, nem az Istené. Beszélt Ribera spanyol festô képérôl is, amelyen Ábel halálát ábrázolja, és ahol az apa, Ádám kétségbeesetten elôször kerül szembe bűnének következményével, a saját fiának a halálában. Oly drámaian mondta el, hogy Éva kétségbeesésében nem tudta, hová nézzen, a halott jó fiára-e, vagy pedig a gyilkos gonosz fiára! -- Nem azt kellene írni a kép alá, hogy Ábel halála, hanem azt, hogy ez a bűn! -- mondta bíborosunk. Még egy nagyon szép gondolatot mondott, hogy ebbe a nagyböjtbe jószándékkal, javulni akarással, a penitencia szellemével és az elmúlás, a hamu gondolatával menjünk bele. Ezek voltak legszebb képei a beszédjének. Hatalmas, erôs hangon beszélt, meggyôzôdéssel, tiszta mondatokban, amiket se írásban, se közvetlen beszélgetésben nem tud alkotni, csak akkor, amikor szinte átformálódik a hallgatóság hatására. Utána volt a hamunak a megáldása. Bolza Ilona összetrombitált egy pár magyart, meg a plébánia területén is vannak magyarok. Mikor hamut hintett a hívek fejére, egyik magyar néni hangosan odaköszön neki: -- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Erre mintha fölvillanyozódott volna, kérdezte: -- Maga magyar? -- Igen -- válaszolta a néni alázattal. -- Hányan vannak itt magyarok a misén? -- kérdezte a bíboros. -- Kérem, nem tudom -- felelte az asszony. -- Hát hogyan, mennyien vannak magyarok a plébánia területén? -- Kérem, azt sem tudom. A bíboros elfelejtett hamut, hamvasztást, mindent erre a pár pillanatra, amíg ez a párbeszéd tartott. Elemi erôvel tört rá a fájdalom, fajtájának veszendôsége és pusztulása miatt. Éjjel-nappal gyötrôdik, még hamvazószerdán, hamvazás közepette is. Nem törôdve a tele templommal, közönséggel, tolongó tömeggel, kitör belôle a fájdalom. Ezen a plébánián, Szent Péter és Pál plébániáján tizenhatezer katalogizált hívôt tartanak nyilván, és csak hatszázan járnak templomba. A plébános, Worsch már tavaly meghívott bennünket, de a prímás visszautasította. A plébános az idén is eljött, könyörgött, alig tudtam rábeszélni bíborosunkat, hogy elmenjen erre a munkás plébániára, ahol állítólag nincsenek magyarok. Megígértem neki, hogy összehozom a magyarokat is. A végén azt mondta a plébános, hogy ennyien, amennyien ma voltak a templomban, csak karácsonykor jönnek. Hazafelé beszélgettünk. Egy ideig csöndben ült a taxiban. Mikor kiszálltunk, fölmentünk a lépcsôn, elmondtam neki, hogy mennyit dolgoztak, míg összehozták ezt a tömeget. -- Bizony dolgozhattak is, hogyha karácsonyt tudtak csinálni hamvazószerdából! ======================================================================== 1974. február 28., hamvazószerda utáni csütörtök A reggelinél anélkül, hogy kérdeztem volna, azt mondja a bíboros: -- Ma van a zabáló csütörtök, mert ezen a napon ették meg mindazt a kalácsot, süteményt, persze a húst nem, -- mert az már tiltva volt --, ami megmaradt a húshagyó keddrôl. Legtöbbször nem is fôztek, hanem megették ebédre a megmaradt ételeket. Gyermekkorában még olyan szigorú volt a böjt, hogy Csipkereken, bár ki volt hirdetve, hogy csak szerdán, pénteken és szombaton nem szabad húst enni, de egy másik napon egy templomba járó gazda látta, hogy a plébánián sonkát visznek be a konyhából az ebédlôbe. Ezen annyira megbotránkozott, hogy mindenütt elmondta, és a plébánia kettészakadt. Az akkor még konzervatívokra, akik elítélték ezt, és az akkori progresszívekre, akik azt mondták, hogy ez már meg van engedve. Aztán ezeken a napokon, szerdán, pénteken és szombaton reggeli sem volt, úgyhogy a Pehm családban a gyerekek 11 óra felé már nyüzsögtek, hogy mikor is lesz már az az ebéd, ôk éhesek. Erre az édesanyjuk belemert egy kis ételt az újonnan fôzött ebédbôl a tányérba, és azt mondta: --Aki nem bírja ki, az egyék! Persze senki sem nyúlt hozzá az ételhez. Ezeken a böjti napokon esténként a család együtt mondta a fájdalmas olvasót. Eleinte az édesapjuk nem vett részt benne, mert vallási és egyéb tekintetben nem kapott olyan jó nevelést hazulról, mint az édesanyjuk, de késôbb ô is együtt imádkozott velük. Édesanyja fiatal korában nagyszombaton este összeszedte az asszonyokat, hogy kimenjenek virrasztani a temetôbe. Az asszonyok nem értették, és nem akartak menni, az édesanyja ezt mondta nekik: -- Nem tudjátok, hogy a szent asszonyok is virrasztottak Krisztus sírjánál? Egész éjszaka kint voltak, és korán hajnalban jöttek haza, hogy elkészítsék a szentelni valókat, mert a legelsô szentmisén áldották meg a húsvéti eledeleket. Így történt. Jó esze volt az édesanyjának. A tanító mondta is a családnak, hogy ki kellene taníttatni, mert jó esze van. Postamesternônek szánták. De négy testvére meghalt, a családban ô maradt egyedül. Neki kellett bent maradni a vagyonban. Laura testvér egyszer bocsánatot kért a bíboros úrtól valamilyen hibája miatt. Egyúttal megköszönte a bíboros megértését. A bíboros szelíden ennyit mondott: -- Megértés az mindig van! Napok óta folyt a harc, menjek vagy ne menjek Párizsba az április végi francia út elôkészítésére. Elôször úgy volt, hogy megyek, bár kezdet óta nem szívesen gondoltam rá. Vecsey erôsen ellenezte. Vecseyrôl sohasem lehet tudni, mi benne az igazi szándék, mi a számítás, mi az attól való félelme, hogy ô kevesebbnek látszik, vagy kevesebbnek számít, mint a másik. Ez egy kicsit minden emberre jellemzô. Ôrá jobban, mint másra. Ezt a francia utat esténként szoktam ôeminenciájával megtárgyalni. Egy esetleges tumultussal járó párizsi útról beszélgetve mondta el nekem prímásunk, hogy a Károlyi-féle választások elôtt Zalaegerszegen délelôtt az Arany Bárányban a pártok gyűlést tartottak. Ô, mint zalaegerszegi hitoktató volt a tizenkettedik szónok. Ezzel kapcsolatban került szóba, hogy Franciaországban a Pleyel-féle teremben esetleg sok szónok lesz, s eminenciáját kimerítené végighallgatásuk, mivel a végén kerülne sorra -- jegyeztem meg. Így jött elô a zalaegerszegi történet, ahol a tizenkettedik szónoknak volt jelölve. Persze állandóan belekiabáltak az emberek, türelmetlenek voltak, és annyira lehurrogták a különbözô pártok szónokait, hogy szinte senki sem tudta befejezni a beszédét. Még a háztetôre is fölmásztak, és a szemben levô háztetôkrôl tüntettek a jelenlevô pap és az egyház ellen. Azt kiabálták oda Pehm hitoktatónak, hogy az egyház vagyonát védi. Erre elôvette a bugyellárisát, s azt mondta nekik: -- Gyertek, cseréljünk bugyellárist! Én szívesen cserélek. A végén, miután sok szónokot lehurrogtak, ô következett a tizenkettediknek. Ekkor már dél felé járt az idô. Lassan beszélt, és csak a déli harangszóra várt. Amikor a harang megkondult, akkor fölállt, és azt mondta: -- Delet harangoznak, én katolikus ember vagyok, el szoktam mondani az Úrangyalát. Aki velem akar imádkozni, álljon föl, és mondjuk együtt. Ha pedig a szomszéd nem hajlandó levenni a süvegét, akkor segítsünk neki. És elkezdték leverni azoknak a kalapját, süvegét, akik nem voltak hajlandók levenni. Elmondták az Úrangyalát, csend lett, nyugalom lett. Aztán megtartotta hatásos beszédét. ======================================================================== 1974. március 1., péntek Dr. Taubinger László újságíró járt itt a prímásnál. Leadta azokat az újságcikkeit és hirdetéseit, amelyeket havonta a különféle lapoknak küld. Utána nálam is járt. Fél 11 órára vártam Habsburg Ottót, be volt jelentve. Elôzô nap este elôadást tartott. Vékony, sovány, kissé görnyedt hátú, bajszos ember. Csontosságában is kerek arcú, intelligens tekintetű, egy kicsit hideg, félszeg embernek láttam, valahányszor találkoztam vele. Taubinger panaszkodott nekem, ugyanis ô közvetlen munkatársa volt Habsburg Ottónak hosszú éveken át, azt hiszem tíz évet mondott, aztán elváltak útjaik. Úgy látszik, vélte Taubinger, valaki rosszat mondott róla. Azóta úgy tesz, mintha nem ismerné. Soha készséget nem mutatott, hogy a végzett munkájáért valami kis ellenszolgáltatást adjon. Egy idô óta teljesen fumigálja. Azt is elmondta, hogy ô egész életét ezért az eszméért áldozta föl; azt hiszem, a legitinizmusra gondolt. Hála Isten, ezt magamról nem mondhatom el. Nem értik meg, hogy annyira progresszív lett Habsburg Ottó, hogy lemondott mindenrôl még fia nevében is, és utódot nem nevezett meg. Ezt közvetlen elôtte mondta nekem Taubinger, és még azt is, hogy annak idején Lengyelországból jött egy Jan Frankovics nevű, lengyel újságíró vagy diplomata, a lengyel kormány küldötteként, aki befeketítette Wiszynsky kardinálist itt Bécsben. Habsburg Ottónak egészen belsô köréhez tartozott, sôt támogatta is. Érdeklôdve hallgattam végig mindezt. Egyszer csak jön be az ajtón Frau Todd, a Pázmáneum portáját ellátó, zsidó származású, elvált asszony. Jelenti nekem, hogy Habsburg Ottó megérkezett. Kimegyek, mondom Taubinger Lászlónak: ,,Gyere velem.'' Kíváncsi voltam, hogy viselkedésükben meglátszik-e az, amit Taubinger nekem elmondott. Habsburg Ottó egy pillanatra szinte alig láthatóan megrökönyödött, amikor Taubingert megpillantotta. Hűvösen üdvözölték egymást. Valami érthetetlent mondtak egymásnak. Habsburg Ottó máris elnézett keresztül fölötte és mellette nézett, mintha Taubinger nem is létezett volna. Így átnézni valakin, így semmibe venni embereket csak azok tudnak, akiknek évszázadok óta ez volt a kenyerük. Habsburg Ottót fölkísértem a bíboroshoz, aki piros reverendában és piros cingulummal az elôszobában fogadta. Bevezettem Ottót a fogadóba, és lejöttem az irodába, de vissza kellett mennem, mert a bíboros fehér borítékot kért tôlem. Úgy látszik, valamit át akart adni Ottónak. Amikor bemegyek, a fehér boríték már a kezében volt, valaki átadta neki. Akkor éltem át azt a hangulatot, amit két társalgó között mindig fönnáll. Azt, amit eddig is láttam, egy pillanat alatt még jobban átéltem. A bíboros szemei csillogtak. A tisztelet, a királynak évszázadok óta kijáró, az ô felsôbbrendűségét elismerô érzés csillogása volt ez. Nehezen viseltem el ezt a pillanatot. ======================================================================== 1974. március 2., szombat Harangozó Ferenc telefonált Münchenbôl fél 12-kor. Kedden indul Amerikába. Reklamálja a képeket, mert öt diapozitívot adott át, amit Dél-Afrikából hozott. Vecsey csak kettôt adott vissza neki. Általában Vecseynek tulajdonsága nemcsak az, hogy néhanapján elveszít valamit, hanem valamit mindig otthagy, elhagy, még a magáét is, hát még a másét. Harangozó átadta a Fábián Karcsitól származó hírt is, azt, hogy a mai napon vannak Rómában ad limina látogatáson az Egyesült Államok püspökei. A Vatikán arra intette ôket, ha Mindszenty bíboros Észak- Amerikába menne, a lehetô legszerényebb körülmények között, a legkevésbé ünnepélyesen fogadják. Este bementem a bíboroshoz és elmondtam neki. Mosolyogva, higgadtan, nyugodtan azt mondta: -- Ha négyszemközt vagyok vele -- VI. Pál pápára értette -- akkor rózsaszirmok között járok, még a fejemre is hullik, nyilvánosan pedig elkerülendônek tart. -- Kicsit keserűen, de minden bosszúság nélkül mosolygott. A délutáni sétán a bíboros a beszélgetést azzal kezdte, hogy az otthoni rendszer lakásépítésérôl az iparvárosokban és annak csôdjérôl beszélt otthoni statisztikák szerint. Aztán én arról, ami persze az én egyéni véleményem, hogy a hatalom mindig ugyanaz, és a működése is ugyanaz, akár gazdasági, akár politikai, szociális vagy vallási. És ez alól a Vatikán sem kivétel. Amikor lemondatásának elsô hírét vette Rómából, azonnal ki kellett volna szivárogtatni a leveleket és a lemondatási szándékot. Ha a sajtót igénybe vette volna, akkor valószínű nem tudtak volna vele olyan könnyen elbánni. Most itt van az amerikai püspök esete. A Vatikán egy emberrôl, ennek az embernek a háta mögött diszkrimináló rendelkezést ad ki, errôl a diszkrimináltat nem értesítik. Szinte nincs is védekezési lehetôsége. A legfölsôbb hatalom, ebben az esetben a Vatikán megkívánja az engedelmességet, tiszteletet, diszkréciót, ugyanakkor ô úgy cselekszik, és azokkal az eszközökkel, ahogy neki érdekében áll. A bíboros ezt felelte: -- Tudod, mi mindig hátrányban leszünk, ezt én tudom. De nem kell kétségbeesni, hanem meg kell tenni a tôlünk telhetôt. Az a fontos, hogy a magyar hívek velünk vannak. Késôbb a kertben erre célozva mondta még: -- Igen, akinél manapság csak az igazság van, az kevés. Ehhez a következôket fűztem: -- Engem nem ezek a konkrét esetek érdekelnek, a lemondatás, és hogy most Eminenciádat a háta mögött diszkriminálják, bánt ez a rendszerszerű, egyenlôtlen harc, ami a hatalmas és az erôtlen között folyik. A féreg a rendszerben van. Erre ô megjegyezte: -- Nemcsak bent van, hanem fontos helyen van. Aztán beszélt arról, ami az újabb idôben mindinkább megerôsödött benne, hogy a magyar esztergomi érsek és prímás két különbözô méltóság. Az érsekség mint alapépítmény egyházi, a prímásság, amely az érsekségre épül egyházilag, közjogi eredetű, és mint közjogi eredetű álláshoz, méltósághoz a pápának nincs és nem volt joga hozzányúlni a nemzet megkérdezése nélkül, lévén most törvénytelen kormány és törvénytelen rendszer. ======================================================================== 1974. március 3., vasárnap A mai sétán visszatértem a tegnap esti témára, és azt mondtam bíboros úrnak, hogy tulajdonképpen minden tárgyaláson, ahol a szeretet hiányzik, és csak jogi fölérendeltségi, alárendeltségi viszonyban vannak a tárgyaló felek, szükség volna ügyvédre. Itt van például a vezeklés. Annak idején[16] Zágon belevette a szövegbe ezt a szót ,,vezeklés'' arra az esetre, ha a prímás kijön. De abban nem állapodtak meg, hogy kinek a bűneiért akar vezekelni. Így aztán a sajtó, újabban a Szentatya is úgy állítja be a vezeklést, mintha Mindszenty saját belátásából és akaratából jött volna ki vezekelni a saját bűneiért. Megkérdeztem tôle, hogy nem volt-e gyanúja Zágonnal szemben, amikor Budapesten tárgyaltak. Erre megállt, fölnézett, nagy szemekkel, és azt mondta: -- Én Zágonban báró Apor Vilmos vértanú püspök kancellárját láttam. Most mondta el a prímás ezen a sétán azt is, hogy a koncelebrált mise után a sekrestyében azt mondta neki a Szentatya, hogy ,,Te vagy az esztergomi érsek, Magyarország prímása, menj, dolgozz, és ha nehézséged lenne, akkor jöjj hozzám.'' Utána a pápa visszavonult a sarokba Zágonnal, és Zágonnak hosszabban magyarázta olaszul azt, amit aztán Zágon a Pro Memoriá-ban leírt a prímás kérésére.[17] ======================================================================== 1974. március 4., hétfô Ma este együtt voltunk lent Vecseyvel, aki a memoárok végére függesztendô újabb fejezet miatt kezdte kérdezgetni prímásunkat, hogy miért is jött ki Budapestrôl. A prímás elmondta, hogy amerikai vendéglátói már belefáradtak jelenlétébe a követségen. Ezt higgadtan, nyugodtan mondta, sôt hozzátette:,,Ez érthetô is.'' Amikor Zágon bejött hozzá, mindjárt azzal kezdte, hogy a washingtoni Fehér Ház többször megkérte a Vatikánt, oldják meg végre Mindszenty bíboros ügyét. Tehát az amerikaiak részérôl sem volt maradása. Sokat kellemetlenkedtek neki egyénileg is. Persze azért megtartották jó angolszász módra a vendéglátás elemi szabályait, talán Puhan-t kivéve. Ô volt ugyanis a végrehajtója Mindszenty bíboros eltávolításának a követségrôl. Még júniusban összehívta Washingtonban a nevesebb magyarokat, ügyvédeket, politikusokat, tekintélyesebb embereket, és azt mondta nekik, hogy Mindszenty testileg-szellemileg jól van, és addig maradhat a követségen, ameddig neki tetszik. Ezt már azért mondta -- így volt kioktatva --, hogy védekezzenek az esetleges támadások ellen. Azután Zágon háromszor volt nála. Egy-egy tárgyalás után mindig visszajött Bécsbe, nem ment le Rómába. Bécsbôl telefonon beszélt Rómával. Zágonnak egyik ütôkártyája volt a memoárok. A követségen fel is olvasott neki a prímás egy délután a memoárokból, persze nem a legvastagabbjából -- ahogy ô mondta --, hanem csak a közömbösebb részekbôl. Zágon fölkiáltott: -- Ebben nincsen semmi veszélyes, ezt ki lehet adni! A prímás panaszkodott neki, hogy ez csak kézírásban van, le kellene gépelni. -- Az nem probléma. Adunk akár öt-hat gépírónôt is. A prímás megkérdezte: -- Ki adja? -- Mi, a Vatikán -- felelte Zágon. Volt aztán egy harmadik érv is, amirôl Zágon folyton beszélt. A Szentatya azt üzente Mindszenty bíborosnak az amerikai követségre, hogy nemcsak Magyarország számára, hanem az egész világegyház számára föl akarja használni az ô óriási tekintélyét és érdemeit. Sôt nemcsak fölhasználni, hanem növelni is akarja. Kint rengeteg a munka, sok tennivaló van. Természetesen most, miután voltam a Szentatyánál, tudom mit jelent ez az olaszos áradozás, aminek aztán nincs gyakorlati, megfogható része, hanem amibôl csak szép nagy elképzelések maradnak. Mikor aztán Vecsey megkérdezte bíboros urat, hogyhát akkor miért is jött ki, azt válaszolta, mert belémfáradtak, és mindezekbôl az okokból, a memoárok kiadása, a presztízs, annak növelése, a sok munka, mely itt kint várt rám, mindebbôl ,,csipkedtem'' valamit. Ez volt a kijövetelem oka. ======================================================================== 1974. március 5., kedd A délutáni sétán Szolzsenyicinrôl esett szó. Ennek kapcsán jegyezte meg bíboros úr -- azt hiszem én is olvastam --, hogy a kínaiak az oroszokkal szemben ô mellette foglaltak állást. Olyan bájos, kedves mosollyal és finom gúnnyal mondta, és elnevette magát. Utána a magyar állapotokról beszéltünk. Felhoztam neki Harangozó Vincének, Harangozó Feri unokaöccsének a példáját, aki elmenekült. Ausztráliában ékszerüzlete van. Hazalátogatott Szentpéterfára. Több héten át figyelte a falu lakóit. Belelátott az emberek lelkébe. Azt mondta nekik, ha innen az oroszok kimennének, és szabaddá válna az ország, ti akkor sem lennétek szabadok, mert annyira elbutítottak benneteket. Bíboros úr ezt a következôvel toldotta meg: Az Andrássy úton egy 22 éves fiatal ôr szolgált, aki -- úgy látszik - - valamikor vallásos nevelést kapott. Ávós lett, és ô mondta el, hogy bár a kéjnôk és az apácák meg vannak tiltva, de ô minden éjjel nyilvánosházakba jár, és nagy élvezettel festette le testi gyönyöreit a prímás elôtt. Így foglalta össze tapasztalatait: -- Valamikor levente voltam, meggyóntam, most pedig van pénzem. Több pénzem van, mint amikor gyóntam. Parancsnokuk egy zalaegerszegi kommunista kôműves volt, aki még 1919- ben a Zalaegerszeg melletti, a kommunisták számára felállított internálótáborban volt. Most pedig itt az Andrássy út 60-ban tábornok lett belôle. Amikor ezek a fiatal, félrevezetett ávós legények a kéjnôkkel való kalandjaikat mesélték, a többieknek a gyönyörtôl szinte eltorzult az arcuk. S mikor ezt a bíboros elmondta, fölnézett, szinte utánozni próbálta a kitágult szemeket. Tekintetében benne volt az elmondottak erkölcsi értékelése, megítélése. Késôbb ugyanez a kôműves Vácott börtönparancsnok lett. Ott is találkozott Mindszentyvel -- mint fogollyal. Aznap délelôtt beszélt a Kanadai Magyarság 1974. március 2-i számában a 9. oldalon megjelent közleményrôl. A torontói Szent Erzsébet egyházközség lelkészei egy tájékoztató közlésre kérték meg a Kanadai Magyarság-ot. Eszerint a torontói jezsuiták, akik oly lelkesen fogadták múlt év októberében, illetve szeptemberében a bíboros prímást, többek között azt írják, hogy VI. Pált Magyarország katolikus híveinek sorsa lelkipásztori szempontból érdekli. Az is nyilvánvaló, hogy a Szentatya bíboros urunkat nagyra becsüli, érdemeit kiemelten értékeli. Intézkedése nem megalázó, sem tekintélyromboló. Az ateista kommunizmus elleni harcban hitünk tanaiból nem engedhetünk. Ez Mindszenty bíboros úr példájának üzenete. A gyakorlatban -- nem dogmatikus, hanem lelkipásztori megoldásoknál -- a Szentatyának az otthoniakról való pozitív gondoskodása létfontosságú. A kettô nincs ellentétben egymással, és el kell fogadnunk, ha bizalmunk van mind a bíboros úrban, mind a Szentatyában. Erre a szövegre mutatott rá, elôtte volt az íróasztalán, egy kicsit keserűen. Ez volt az elsô alkalom, hogy meg tudtam elôtte mondani a következôket: Amerikában és Kanadában a hívek tartják el az egyházat. Ha a magyar hívek szembe kerülnének akár a Szentatyával, akár a helyi pappal, máról holnapra ellenzékiségbôl elmaradnának a misérôl, ahol az adományaikat leadják, s az egyházközség összeomlana. Tehát a helyi jezsuiták úgy vélik, nincs más kiútjuk, látván a nagy zendülést a Mindszenty üggyel kapcsolatban, mint ezt a kiegyensúlyozó politikát folytatni, hogy híveiket és ezzel a magyar plébániát el ne veszítsék. ======================================================================== 1974. március 6., szerda A napló ezen a részen hiányos. Több oldalnak csak részletei találhatók. A folytatás mondattöredékkel kezdôdik. ...nem mertem megmondani, tudniillik arra vonatkozólag, hogy annak idején, mikor 1945-tôl 48-ig folyt a kultúrharc a magyar iskoláért és egyházért, Mindszenty varázslatos erejével folytatott harca a végsôkig feszítette a húrt. De most megszólaltam: -- Kétféleképpen végzôdhetett ez a küzdelem. Vagy úgy, hogy gyôz, és az akkori koalíciós kormány és a kommunista párt feladja a harcot, vagy úgy, hogy a végsôkig feszített szenvedélyek összecsapnak, s akár polgárháborúba torkollanak. Az elbukás, ami bekövetkezett, elôre látható volt. És Eminenciádnak ezt az értékelést el kell végeznie saját érdekében, saját belsô nyugalma biztosítása végett. Tovább kell mennie egy lépéssel, és megkérdezni önmagát: ha tudtam mindezt és számoltam vele, akartam-e, és meg voltak-e az okaim erre? Ezt így elmondtam prímásunknak. Végig feszülten hallgatott, majd megkérdezte: -- Fiam, eddig ezt miért nem mondtad el nekem? --Azért nem mondtam el, mert Eminenciád annyira Vecseynek a befolyása alatt van. Valójában sokkal merevebb bizonyos dolgokban, mint Eminenciád. Ezért minden ilyen probléma fölvetése és helyzetelemzés a múltat illetôen oda vezetett volna, hogy Vecsey engem Eminenciád szemében gyanússá tett volna. Ezt nyugodtan végighallgatta, és utána azt mondta, hogy hiszen ô is gondolt erre, és megírt egy fejezetet a memoárokban, aminek az volt a címe: Az egyik és a másik út. Persze ennek a fejezetnek inkább az volt a tartalma, hogy leírta a másik útnak a lehetetlenségét. De a fejezet nem tartalmazta önmagának a megkérdôjelezését. Azt mondtam ôeminenciájának, hogy okvetlenül szükséges az ember lelki nyugalma és a végsô leszámolás érdekében, hogy ezt az elemzést elvégezze. Nézett rám nagy szemekkel. Láttam, megértette, el is fogadta, de valahol a tekintetének a legmélyén ott volt korának terhe, az elmúlt évek, a fizikai erô hiánya ennek az újnak a megírására. Nem mondott semmit, de valahogy ott feszült kettônk között a levegôben. Este beszéltünk a vacsoránál a magyar-francia viszonyokról meg arról, hogy a régi rendszer mennyire kihasználta az egyházat, és milyen hosszú ideig. XIV. Lajos király került szóba, aki hosszú ideig, majdnem hatvan évig ült a francia trónon egész erkölcsi züllöttségével. Ô hallgatott, és a végén, amikor uralma hosszúságáról beszéltünk, azt mondta: -- Ha kevesebb lett volna, az is sok lett volna. ======================================================================== 1974. március 7., csütörtök Sister Lelia, a kínai nôvér jött be hozzám, mert nem voltam itt, amikor Ottó fôherceg megérkezett, és neki kellett ôt bevezetni a prímáshoz. A kínai Sister elvétette a szót, és mint császárról beszélt. A prímás megjegyezte: -- Igen, kedves nôvér, ô lesz majd a mi királyunk! Ez is egyik oldala a bíborosnak. Magában melengeti, bár tudja a másik világot, tudja az egész hátteret, de bele van vésôdve a lelkébe a magyar királyság gondolata. ======================================================================== 1974. március 8., péntek reggel Elôzô este kaptuk a hírt Fábián közvetítésével, hogy a német püspöki kar, ha burkoltan is, de elég határozottan állást foglalt Mindszenty mellett. Akkor este bejött a bíboros hozzám, és azt mondta, írjunk egy levelet, és juttassuk el Fábiánnak. Kérjük meg arra, súgja meg valamiképpen a német püspöki kar valamelyik tagjának, hogy adják oda ezt a közös határozatukat az angol, a lengyel, a portugál és egyéb püspöki karoknak, mintegy követendô példaként. Meg is írtam a levelet. Ez tegnap volt. Ma reggel a reggelinél -- ebbôl látszik, mennyire éber és mennyire igaz lelkiismeretű --, azt mondta egészen csendben, halkan, finoman, hogy mégse küldjük el Fábiánnak azt a levelet. Ne csináljunk semmit. Nem zenebonát akarunk, nem akarjuk súlyosbítani az egyház helyzetét, úgyis elég nehéz. Az ember elégedjék meg azzal, amit Isten nyújt neki. Már az is nagy szó, hogy a német püspöki kar így foglalt állást. Délután a sétán elmondta, hogy az 1945-48 közti idôben Ortutay vallás- és közoktatási miniszter eljött hozzá az Úri utcába, és felajánlotta neki, hogy ne lakjék ilyen rendezetlen romházban. Neki van megtakarított pénze a kormány részérôl. Szívesen vállalja az Úri utcai prímás ház renbehozatalát. Persze Ortutaynak ezzel célja volt, de errôl nem beszélt. A prímás magának csak egy szobát hozatott rendbe meg a titkárának egyet és dr. Liska Zoltán hitoktatónak, aki az édesanyjával lakott ott, arra az eshetôségre számítva, hogy amikor nem tartózkodnak a prímási palotában, akkor legalább legyen valaki, aki a háznak a gondját viseli. Mindszenty elhárította magától az ajánlatot azzal, hogy amint hallotta, a pesti kollégiumokban éheznek a diákok. A tatarozásra szánt pénzt inkább nekik adják. Persze ez a pénz oda soha nem érkezett meg. A prímás szavaival élve -- a szorult ember helyzetében Ortutay, a vörösökkel kollaboráló vallás- és közoktatási miniszter elkezdte dicsérni Mindszenty szerénységét és igénytelenségét. Ezen a sétán mondta el, hogy igen sok levelet írt Rómába, többek között azt is kérve, változtassák meg az esztergomi fôegyházmegye elnevezését, mivel az egyházmegyének a zöme Pesten van, ezért hívják Diocesis Budapestinensis et Strigonienis-nek. Ilyen és hasonló levelekre, amelyekben rámutatott a rendszer vallást elnyomó módszerére, legtöbbször választ sem kapott. ======================================================================== 1974. március 11., hétfô Most volt itt Valentiny Géza, a Caritas igazgatójának Karlo Bayernak a titkára. Ô hozta el Speck páternak az írását, amelyet nyílt levél formájában át akar adni a sajtónak Mindszenty József bíboros ügyében. Valentiny Géza elmondta, hogy éppen most járnak itt Klempa, a mai magyar püspöki kar külügyminisztere és Cserháti József pécsi püspök. De külön-külön mindegyik azt mondta neki, hogy ne mondja ám a másiknak, hogy ô itt járt. Valentiny meg van gyôzôdve róla, hogy Vajai és Berta és még két Esztergomban élô pap a budapesti békepapokkal együtt támadni fogják Lékait, és annyira az idegeire mennek, hogy ily módon akarnak ártani neki. Egyébként Lékai eddig legalább huszonöt levelet írt, s azt kéri, hogy a Caritas adjon neki egy légkondicionáló szerkezetet a sümegi templomba, hogy Maulbertsch freskói a nedvesség miatt tönkre ne menjenek. Persze mindig úgy kezdi a kérelmet, hogy a Magyar Műemléki Felügyelôség nevében és sürgetésére jár el. Cserháti elment Stuttgartba, és azt mondta, hogy csak pénteken jön vissza. Ez volt szombaton, illetve vasárnap. Alighogy odaért Stuttgartba, hallotta a rádióból, hogy a német püspöki kar kiadta Mindszenty ügyében a Mindszentyvel egyetértô nyilatkozatát. Erre, még mielôtt bement volna a városba, a következô repülôgéppel visszajött ide Bécsbe, nehogy azt mondják, hogy ô kettôs játékot űz. Odahaza Mindszenty ellen van, itt pedig Mindszentynek a pártját fogja. Azért jár annyit külföldön, mert sok intéznivalója van. Nem fogadta ôt sem a Stuttgartban ülésezô Német Püspöki Kar, sem Döpfner. Egyébként az egész ügynek a háttere az, hogy Klempának ki kellett jönnie, hogy megnyugtassa a nyugati közvéleményt és a püspököket Mindszenty letétele ügyében. Milyen fonák dolog, hogy a magyar kommunista párt megbízásából egy püspök jön ki azért, hogy megnyugtassa a nyugati püspököket, hivatkozva a pápa iránti engedelmességre, az egyházüldözés simább folytatása érdekében. A Mindszenty-ügy 1973. január 4-én kezdôdött el, amikor is a kormány és a püspöki kar arról tárgyaltak, hogy a templomi hitoktatást bele kell venni a törvénybe, vagyis hogy mindenki félelem és minden hátrány nélkül járhat templomba, hitoktatásra. Erre a kormány azt mondta, hogy ô erre csak akkor hajlandó, hogyha Mindszentyt leteszik esztergomi érseki székébôl. Így kezdôdött el a Mindszenty-ügy. Az idén fordult elô, hogy Esztergomban egyetlenegy hitoktatási órát sem tartottak iskolában. Ennyire lemorzsolódtak. Egyébként is tény, hogy Casaroli szavának a Szentatya nem hitt, ezért minden püspöknek Magyarországról személyesen kellett kérnie Mindszenty letételét. Ezek szerint tehát Lékai László is kérte. Különben amikor a vatikáni rádió bemondta Mindszenty letételét, Casaroli Varsóban volt, s a lengyel kommunista rádió két napon át állandóan ezt a hírt sugározta. Casarolinak kellemetlen volt, mert amikor repülôgépen távozott Varsóból, a tömeg azt kiabálta: -- De mi nem adjuk a prímásunkat! 1973. január 18-áról maradt egy följegyzésem. Ez mindjárt az idejövetelem után egy-két hónappal késôbb történt. A bíboros, ha este késôn feküdt le, akkor reggel el szokott aludni. Én pedig azért, hogy pihenjen, nem keltettem föl. Inkább vártam a kápolnában. Reggelinél aztán szóvá tette, hogy ez így nincs rendjén, és hogy csak keltsem fel. Erre én azt mondtam: -- Eminenciás uram, az alvás erkölcsileg se nem jó, se nem rossz, hanem természetes. Eleget szenvedtem a szemináriumban amiatt, hogy amikor elaludtam, az emberre úgy néztek, mintha bűnt követett volna el. Ô ezt válaszolta: --Vannak természetes rendetlenségek is, vagyis inkább természetbeliek. Erre én: -- Mióta Eminenciád reggel néha elalszik, jobban bírja a nap fáradalmait és a munkát. -- Ez olyan ebül szerzett nyereség -- tette hozzá mosolyogva. 1973. január 15-én délben az asztalnál a következô históriát mondta el a bíboros Kálmán István csehimindszenti tiszteletbeli kanonok- plébánosról, a század elejérôl. Hiába várták január 6-án vízkereszt ünnepén az esti vízszentelésre. Tudniillik elôtte való nap elment Potypusztára az evangélikus földbirtokoshoz, és kártyán elvesztett egy pár ökröt. Másnap látta a falu, hogy hajtják ki az ökröket Potyra. Egy évre rá iskolaépítésrôl tárgyalt az iskolaszék. A plébános tervét elfogadták. Mátyás Antal szegrôl-végrôl rokona a Pehm családnak, olyan jó ítéletű falusi ember, akire a kis Pehm József tisztelettel nézett föl, azt mondta: -- Minden rendben lesz. Elfogadjuk a plébános iskolaszéki pénzügyi javaslatát, ha ezeket a falakat aztán meghintjük a három szent királyok vizivel. Isten tudja, meddig elállnak -- célozva a kártyapartin a múlt évben vízkeresztkor elveszett egy pár ökörre. A plébános erre nem szólt semmit. ======================================================================== 1974. március 12., kedd A reggelinél ismét elôjött a szó a vatikáni politikáról és arról, hogy mennyire machiavellisták. Erre bíborosunk Casarolira célozva megjegyezte: -- Ôket nem nyom semmi, minket pedig nyom a kötelesség. Azután próbáltam rábeszélni, hogy lehetôleg tartózkodjunk minden politikai megnyilatkozástól és különösen külföldön a Szentkorona említésétôl, mert az a prímás monarchikus és legitimista kívánságainak kifejezôje. Miután figyelmesen meghallgatott, így szólt: -- Annyian űznek mások silány politikát, és nem is szégyenlik. Akkor miért kell nekünk szégyellnünk a tisztességeset? ======================================================================== 1974. március 13., szerda Befutott Párizsból a francia fôlelkész, Ruzsik Vilmos redemptorista atya és anélkül, hogy tudtak volna egymásról, megérkezett báró Kray István is, aki még hazulról, zalaegerszegi korából ismeri a prímást. Természetesen egy kicsit türtôztették magukat, ugyanis Párizsban ôk ketten szemben állnak egymással. Miután megtárgyaltuk nagy veszekedések, ellenkezések közepette a párizsi utat, akkor mondta el nekem Ruzsik Vilmos, hogy ez a báró Kray mennyire történelmi materialista. Soha nem járnak a misszióba, pedig autójuk van. Ugyanolyan távolságról, sôt messzebbrôl proletárok eljárnak a misére. Feleségének a stílusára vonatkozóan mondta Ruzsik Vilmos, hogy egyik a másikat azzal köszönti: -- Hát kérlek, édesem, nem is tudom, mire véljem, de ma a kiskutyámnak megint fáj a hasa. Amikor megvették a párizsi házat, nekiment Ruzsiknak, hogy miért vettétek meg ezt a házat. Ki fizeti ezt majd ki? Erre azt mondta neki Ruzsik: -- Majd te fizeted ki. Kray azt válaszolta: -- Nekem pedig ne nyúlkálj a zsebembe! Mire Ruzsik: -- Persze, hogy én nem nyúlkálok bele, majd te magad nyúlsz bele. Kray többször mondta: -- Egyébként is minek ez a magyar misszió? Már régen meg kellett volna szüntetni. Ruzsik Vilmos az ilyen kijelentésekhez hozzátette: -- Te, mint báró Kray, szégyellheted magad! Csepeliek jönnek ide dolgozni, mosni, tapétázni, házat rendbe hozni, ti pedig semmit sem csináltok. Azok, akik a párizsi misszióba járnak, a mintegy húszezer magyarból az háromszáz-ötszáz egyszerű ember. Az Auer Pálok, meg az Albertok és a többiek legtöbbnyire szabadkôművesek és papfalók. Báró Kray azzal dicsekszik, hogy tíz valahány nevelôintézetet létesített, szervezett meg egész Franciaország területén. ======================================================================== 1974. március 14., csütörtök Ma volt itt Valentiny Gézával Karlo Bayer, a Caritas igazgatója. A prímásnál voltak bent, és beszámolt arról, illetve kérte a prímás véleményét a kiadandó van Straaten-féle levéllel kapcsolatban, amelyet Karlo Bayer szerint ô maga írt és szerkesztett. Ezt a levelet azonban, bár nyílt levél, nem adják ki a sajtónak, mert akkor a Vatikán egyszeri megjelenés után letilthatná, hanem majd egyszerre fogják másfél millió példányban minden nyelven kiadni. A levél nagyon ügyesen van megszerkesztve. Márton Áron lent van Rómában. Amikor meghallotta, hogy mi történt Mindszentyvel, sírt, s azt mondta: -- Mit fognak velem, hetvenhat éves emberrel most csinálni? V. G. testvére írta Magyarországról, hogy a püspökkari konferenciák végén mindig fényképeznek, és a televízió ezeket a fényképeket hozza. Az asztal tele van rakva étellel, itallal. Valahányszor Cserháti megjelenik a képernyôn vagy a mozivásznon, a tömeg mindig mosolyog. Karlo Bayer privát élménye Cserhátival kapcsolatban, hogy Cserháti mindenáron Mercedest akart magának. Ô azonban referált Döpfner müncheni kardinálisnak, és azt mondta, hogy nem lehet neki elegánsabb kocsit adni, mint amilyen a megyei párttitkárnak van, ezért ô Opelt javasolt. Mire azonban ô észrevette volna magát, Cserháti már megvette az Opel Admiralt, amely természetesen még nyugaton is miniszteri kocsinak számít. Egyszer lent voltak a Duna partján ezzel a kocsival halászlét enni. Beültek a vendéglôbe: Cserháti, Karlo Bayer és még egy pap. A sofôr azonban nem jöhetett be, kint kellett neki maradnia, hogy vigyázzon a kocsira. Mikor a gyümölcsre került a sor, Cserháti felállt, fölváltotta sofôrjét, és ô ment ki ôrizni az Opelt. Egy idô múlva Karlo Bayer felváltotta Cserhátit. Ô ott állott az Opel Admiral mellett, amikor a munkások jöttek, körülállták, megcsodálták és kérdezték, kié ez a kocsi. Azt mondta, nem az enyém, az egyik ismerôs barátomé. Erre ezt mondták a magyar munkások: -- Valami nagy fejes lehet a pártban, akinek ilyen autója van. Karlo Bayer elmondta ezt a jelenetet Cserhátinak. Ô azzal védekezett, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal és a kommunista rendszer maga akarja, hogy a püspökök, ha csak lehetséges, minél jobban reprezentáljanak. Persze nem veszik észre, hogy éppen ezzel a reprezentációval vesztik el minden hitelüket nemcsak a munkások elôtt, de híveink elôtt is. Ez az igazi egyházüldözés. Karlo Bayer mindezt nagyon élethűen és megrendülve mondta el. Mindszenty leváltása után a püspöki konferencián Miklós Imre hangosan odaszólt a püspököknek, és csodálkozásának adott kifejezést afelett, persze farizeusi módon, hogy Róma leváltotta Mindszentyt, mert hisz ôk akarták legjobban. Csodálkozásának csúcspontja az volt, amikor hozzájuk fordulva azt kérdezte: --Talán a püspök urak kérték Mindszentynek a lemondatását? Az árulónak, a megalkuvónak ez a sorsa, hogy miután elvégezte kötelességét, akkor is úgy játszanak vele, olyan megalázó módon, mint hogyha levágnák a fejét, és a fejével gurigáznának. Embertelenné, utálatossá és csúszómászóvá teszik. Ez az ô szisztémájuk. Ma volt itt Ádám Gyurka. Sokat beszélgettünk. Ô mondta el, miután mindenki látja, hogy Vecsey nem képes ellátni a fôlelkészséget, mert nincs bátorsága kiállni, elmenni a püspökökhöz és a magyar lelkészekhez. Ennek ellenére nem akar semmiképpen lemondani az állásáról. Még azt is elmondta, hogy Demel Iván mennyire kiáll a prímás mellett. Azon az este, amikor a rádió bemondta Mindszenty letételét, éjnek idején civilben elment a Theresianum Gasseba a nunciatúra elé, és ott az egész falon végig krétával sarlót és kalapácsot rajzolt. Ezt most hallom elôször. Még az újságok sem hozták. Ezt az a Demel Iván csinálta, aki -- persze hatalmi okokból -- papi vonalon itt Bécsben kiskirály. Mindenkit szemmel tart. Nem tudott beférkôzni a prímás jóindulatába, mert Vecsey nem akarta. Nem jön sose. Csak egyetlen egyszer láttam itt két év óta, akkor is rövid idôre. De valószínű, hogy lelkében megôrizte a prímás iránti hűséget. Hosszú ideig nem mondtam semmit, mert a hetek elég eseménytelenek voltak. Március második felében voltam Zürsben két hétre, az ottani plébános szokásos helyettesítésére. Ilyenkor az ember megszokja a nagyon jó életet, mert a sízôhely nagyon elôkelô. Európának a krémje van ott, de valahogy bele is látni az ottani élet ürességébe. Ottani lelkipásztori tapasztalataimat, amelyek az idén nagyon érdekesek voltak, mivel több emberen tudtam segíteni, nem írtam le. ======================================================================== 1974. április 2., kedd Miután 1-jén megjöttem Zürsbôl, vacsoránál mondta el bíborosunk Csehimindszentrôl beszélgetve azt a verset, ami az édesapja szôlôjében lévô pincében a gerendára volt felírva. A vers így hangzik: Guta üti meg az orrba, aki vizet önt a borba. Igyunk tehát szépen sorba, így jutunk el öreg korba. Írta, véste Kis András saját kezével 1870-ben. Amikor édesapja végigment a falun, gyakran találkozott a jegyzôvel, aki protestáns volt, mert az akkori éra szívesen rakott katolikus falvakba is protestáns tisztviselôket. Lutheránus volt, és az édesapja azt szokta neki mondani: -- Fiam, ez a lutheránusok Istene. Egyik kedvenc gyermekkori képe volt az a festmény, amelyet édesapja a vásáron vett, és amely Éva teremtését ábrázolta abban a pillanatban, amikor az alvó Ádámnak a bordájából kikel az asszony. Sokáig nézte, és úgy látszik, nagyon megkapta. Nem tudom, megvan-e még a kép. Föltűnô, hogy Bánássról, veszprémi püspök utódjáról, akinek én titkára voltam, mindig nagyon tartózkodva és finoman beszélt. Az is a fülébe jutott, hogy amikor Bánáss az én lefogásom után 1948 elônyarán kiment Svájcba üdülni és Rómába, akkor azt mondta volt a római papoknak, hogy Mindszenty a magyar püspökök és a magyar püspöki kar szerencséje. Gyakran tesz huncut megjegyzéseket. A szumérokról beszéltünk. Vannak, akik a magyarok eredetét és vallási, népi hagyományait 2000 évvel Krisztus elôttre akarják visszavezetni. Erre huncutul és gúnyosan megjegyzi: -- Ez nagyon nehéz, mert azelôtt nem tudtuk hosszú ideig, hogy szumérok vagyunk. ======================================================================== 1974. április 7., vasárnap Délután valamilyen sajtóközleményrôl volt szó vagy levélírásról. Prímásunk figyelmeztetett, ne írjam le azt, amit le akartam írni, mert abból megint ,,gyurmát csinálnak''. Egy egészen új szó a gyurma. Azt érti rajta, hogy majd összevissza keverik, magyarázzák és átgyúrják a saját képükre és hasonlatosságukra. ======================================================================== 1974. április 23., kedd Szent Adalbert ünnepe van ma. Már tegnap este szólt a prímás, hogy az olvasmányok, tehát a szentlecke és az evangélium magyarul legyenek. Így is volt. A reggelinél hosszú ideig beszélgettünk. Ôeminenciája elmondta, hogy volt egyszer Csernoch prímásnál is, Serédi elôdjénél Esztergomban. Mikor Csernochhoz kellett mennie, úgy beszélték meg Nyisztor Zoltánnal, hogy együtt mennek. Valamilyen vallásalapi segély ügyben akart hozzá menni, hogy a prímás támogassa azt Klebelsberg kultuszminiszternél. De Nyisztor Zoltán nem jelent meg a kitűzött idôre, és ki sem mentette magát. Ezt mosolyogva jegyezte meg. Azután a szegedi nagy építkezésekrôl beszélt, amelyet a vallásalap kezdeményezett annak idején. Ekkor építették meg a szegedi nagy teret. Akkor ô is és Mikes püspök is Szombathelyrôl kritizálták Klebelsberg Kunót, hogy a vallásalapnak egy ilyen városban történô befektetései meg fogják akadályozni, hogy az ország többi részére is jusson az építkezésekhez. Már akkor rámutattak a szokatlanul nagyra méretezett térre, amit a szegedi ünnepi játékok színteréűl szántak. Emiatt aztán volt egy bizonyos versengés, illetve neheztelés Mikes szombathelyi püspök és Klebelsberg között. Ennek köszönheti, hogy Klebelsberg egy kicsit mindig ragaszkodott a zalaegerszegi plébánoshoz. Hogyha már a püspökkel rossz viszonyban van, akkor legalább az egyházmegyében egy nem jelentéktelen helyen lévô papjával legyen jóban. Egyszer aztán ôneki kételye támadt afelôl, hogy tartsa-e ezt a kapcsolatot. Nem akart elesni az esetleges miniszteri segélyektôl, hisz Zalának a vasi-szombathelyi egyházmegyéhez esô része egészen elhanyagolt és szegény vidék volt, ellentétben a Veszprém megyére esô kétharmad résszel szemben. Nem akarta elszalasztani, azért elfogadta Klebelsberg közeledését. Egyúttal aggálya is támadt, hogy nem cselekszik-e a saját püspöke, Mikes püspök akarata ellen. Ezt egyszer szóba hozta, és megkérdezte tôle, hogy mit szól hozzá. Mikes püspök a maga nagyvonalúságával azt mondta: -- Cselekedj, ahogy jónak látod, mert nagykorú vagy. Ki is akarták egyszer békíteni a kultuszminisztert és a szombathelyi püspököt. Erre a szerepre Gyömörei fôispán vállalkozott. Meghívták mind a kettôt egy nagy ebédre vagy vacsorára az Arany Bárányba Zalaegerszegen. Mikes jött. A zalaegerszegi apátplébános, Mindszenty elkísérte egészen az Arany Bárányig, de ott a kapuban elbúcsúzott a püspöktôl, és nem ment be. Kérdeztem, hogy miért nem ment be. Mosolygott és elmondta, hogy az Arany Bárány Zalaegerszegen egy Szép Ferenc nevű emberé volt. Ez a Szép Ferenc egyik káplán elôdje volt Felsôpatyon az én szülôfalumban. Én soha nem hallottam róla. Vasvár környéki gazdag paraszt gyerek volt, és akkor, amikor az összeomlás volt 1919-ben, a szerb részen lévô gazdák megijedtek, hogy a marháikat nem tudják eladni, és ez a Szép Ferenc elkezdte -- mert volt neki pénze -- felvásárolni a sok marhát. Persze a számítás rossz volt. Mindszenty nyolc csizmással, a zalaegerszegi gazdákkal, átláttak Szép Ferenc lelkiismeretlen számításain, megsejtették az eladók nagy vesztességeit, és ellene fordultak. Persze Gyömörei fôispán egészen odavolt Szép Ferencnek ettôl a gazdasági manipulációjától, és azt mondta: -- Mennyi iskolát építünk majd ebbôl az Arany Bárányból. Mindenesetre a zalaegerszegi katolikus intelligencia csodálkozott, és Pehm apátplébános ellen fordult, hogy ô a nyolc csizmással tart. A dolog aztán el is fajult. Miután Zalaegerszegen elvetették az Arany Báránynak ilyenfajta gazdasági megoldását, a dolog fölkerült Szombathelyre. A szombathelyi hatóságok egyhangúlag helyben hagyták Mindszenty apátplébánosnak és a nyolc csizmásnak az ajánlatát. Késôbb a minisztérium is jóváhagyta. Ebbôl aztán pörök keletkeztek. Végeredményben Zalaegerszeg ráfizetett erre az Arany Bárány históriára Szép Ferenc kiugrott pappal szemben közel fél millió pengôt. Egy Fülöp nevű lánnyal is összeállt, de sose hívták egymást feleségnek és férjnek. A feleség mindig úgy beszélt Szép Ferencrôl, mint ,,ennek a gyereknek az apja''. Mindezt nyugodtan mondta el a bíboros. Megkérdeztem tôle, hogy volt-e valaha is az Arany Bárányban. Azt mondta, hogy soha nem tette oda be a lábát. Ezen csodálkoztam. Ott élt majdnem huszonöt évig, mint plébános, és a város legnagyobb szállodájának a tulajdonosával, egy kiugrott pappal sohasem találkozott? De igen, egyszer találkoztunk a bíróság elôtt, mert amikor a Bíró Márton-féle könyvet írta, akkor a zágrábi levéltárba kellett utaznia. A fôispán elôszobájában Szép Ferenc tanúk füle hallatára azt mondta, hogy most azért nincs itthon az apátplébános, mert pénzt akart kicsempészni a határon, és ott lefogták. Ô bepörölte Szép Ferencet, bíróságra került a dolog, és a bíró, a tanácselnök, aki neki különben jó barátja volt, Szép Ferencet becsületsértés miatt ezer pengô pénzbüntetésre ítélte. Jóval az ítélet meghozatala után azt mondta a tanácselnöknek: -- Mégis csak furcsa, hogy a bíróság nem vesz tekintetbe igen fontos szempontokat ilyen ügynél. Elôször is, hogy a város legelsô egyházi tekintélyét rágalmazták meg így. Másodszor, hogy egy ilyen gazdag ember művelte ezt, és csak ezer pengôre ítélik el. Ez neki semmi, szinte bátorítja a bíróság arra, hogy ezután is csináljon ilyet. A bíróságnak nemcsak ítéletet kell hozni, és igazságot tenni, hanem a bíróságnak nevelni és elriasztani is kell. Erre a tanácselnök azt mondta: -- Kegyed még a bíróságot is kritizálja? -- Én nem a bíróságot kritizálom, csak a bíróság visszaéléseit. Ezzel ért véget a reggeli. Ma van Béla napja, Bíró Béla professzornak is a neve napja. Megkérdezte a bíboros úr, lenne-e idôm 11 óra felé elvinni a levelét, mert meg akarja köszönteni. Mondtam, hogy igen. Ezzel elváltunk. Közben a zürsi sízésem és a mai nap között sok minden történt. Vecsey idegesebb, mint valaha. A prímás kérte tôlem a római kihallgatásom történetét. Én a lapokat kivettem és odaadtam neki. Ô anélkül, hogy kérdezett volna, átadta Vecseynek. Ennek a résznek az elsô mondata így hangzik: ,,Végre Vecsey elment Svájcba.'' Ez persze a gyanakvó Vecseynek szöget ütött a fejébe, hozta nekem a lapokat, s kérdezte, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy végre elmentél, mert annyi ideig készülôdtél. Kérdezte még, hogy vannak-e még ilyen naplójegyzeteim. Mondom, vannak. El akarta tôlem kérni a diáriumomat, hogy elolvassa, mert esetleg róla szól. Ez az ember kissé furcsa alak. Úgy képzeli, hogy a másik embernek nincs joga megírni azt, amit átélt? Tegnapelôtt volt nálam gróf Révay István. Megint beszélgettünk az amerikai útról. Elhibázottnak tartja, és az a nézete, hogy a bíboros valahányszor kilép a nyilvános szereplés porondjára, mindig veszít valamit varázsából, hatásából és tekintélyébôl. Mindig csak kopik. Ebben igazat is adtam neki, de korábbi álláspontomhoz híven megmagyaráztam, hogy nem lehet egy embert, amíg él, véka alá rejteni. Esetleg egy kicsit vissza lehet tartani. Azt is mondtam, hogy sajnos minden embernek, különösen az olyannak, mint Mindszenty bíboros, megvan a maga mítosza az emberek tudatában, és a gyakorlatban senki emberfia nem tud ehhez a mítoszhoz egészen méltóan élni. ======================================================================== 1974. április 24., szerda Tegnap este a vacsoránál, amely rövid ideig tartott, megállapodtunk, hogy este negyed 11-re itthon leszek, mert akkor megy ôeminenciája ágyba, és azt mondta, jöjjek be meghallgatni, mi muzsikál a szobájában. Az utóbbi hónapokban szokásává vált, hogy minden ajtót kitár hálószobája felé, a szalon felé, sôt a folyosó felé is, mert az irodájában levô couch-szerű ágyon alszik. Mikor hazajöttem -- Hargittayékkal voltam -- éppen negyed 11 volt. De már hallottam, amikor beléptem a külsô ajtón, hívott, hogy jöjjek csak, és hallgassam meg. Bementem lefüggönyözött szobájába. Félhomály volt, és hallgatóztam. Hallottam az autókat az utcán, kérdeztem, hogy nem az autókat hallja-e. Azt mondja, azok nem zavarják, mert ez a zaj más. Ez egy muzsikálás, bár ebben a pillanatban mintha kevésbé hallaná. Úgy hallja, mintha a küszöb alól jönne valami muzsikaféle. Ismét vártam egy darabig. Valóban nagy csend volt a szobában. Megmagyaráztam, hogy az idôsebb emberek érzékszervei vagy elgyengülnek, vagy megerôsödnek. És amikor kiélesednek, akkor annyira élesekké válnak, hogy szinte az egész egyensúlyát megzavarják. Nagy figyelemmel hallgatott. Mondtam, hogy eminenciádnak magas kora ellenére kitűnô, sôt túl jó hallása van. Jobban hall, mint akár én, akár Vecsey. És amikor leteszi fejét a vánkosra, amikor nem foglalkozik külsô dolgokkal, hanem önmaga gondolataival van elfoglalva, szinte belsejére hallgat. Így az egész énje a vánkoson keresztül, még a testének mozgását, pihegését, egész belsô életének muzsikáját hallja, és azt saját éles hallószervei felfokozzák. Úgy látszott, meggyôztem. Egy darabig vártam, nem hallottam semmit. Jó éjszakát kívántam és lejöttem. Ma a reggelinél ismét megpendítette ezt a témát. Próbáltam magyarázni: -- Eminenciád túlságosan tevékeny típus. Mindig csinál valamit, s nem tud munka nélkül meglenni. A börtönben is -- szó szerint így mondta a bíboros -- a ,,félreesô helynek'' szánt papírokat összegyűjtötte, valahol egy ceruzát szerzett, és azokat teleírta. Az ôrök mindig elvették tôle, de ô újrakezdte, mindig írt. Úgyhogy -- jegyezte meg még gúnyosan -- ,,irodalmi zsengéim most valahol a Magyar Népköztársaság levéltárában vannak.'' Én elmondtam, hogy nekem a legnagyobb erôm az volt, hogy napokon, hónapokon át tartó belsô vergôdés, imádság, Isten-ostromlás után --, hogy szabadítson ki --, elnyugodtam, és kikapcsoltam még az éhségérzetemet is, a gondolataimat is. Reggel, különösen elítélésem után Neunkirchenben leültem a padlóra vagy a cementre, és nyugodtan ott maradtam délig vagy déltôl estéig. A többiek, a tevékenyek, akik nem tudták magukat ellazítani, mint az ôrültek jártak körbe a cellában, és még dühöngtek is rám. Ôeminenciája megjegyezte: -- Te ilyen szenvtelen vagy! Nevettem rajta, de jól fejezte ki magát. Azt mondta, hogy ô ezt soha nem próbálta. Megmagyaráztam, hogy erre lenne szüksége, erre a belsô kikapcsolódásra. Elmondtam még a neunkircheni börtönben elítélésem után egy tadzsikisztáni lakatossal való találkozásomat. Valami orosz katonapolitikai bűntény miatt ítélték el. Kövérkés és fekete volt. Napokon, heteken át ült ott a cellában. A Harangozó Feri hívta fel rá a figyelmemet. Nem szólt egy szót sem, és ha valaki szólt hozzá, csak mosolygott. Ha javasoltuk neki, hogy csináljon valamit, valamilyen tervvel álltunk elô, akkor mindig csak azt mondta mosolyogva -- ezt az orosz szót tôle tanultam: -- Zachem, mire való? Azután megmagyaráztam ôeminenciájának, hogy megnyilatkozásai akkor a legjobbak, amikor nem ragaszkodik elôre leírt szöveghez és annak az elmondásához, hanem ha jól kialudta magát, egy pár gondolatát nagy vonalakban összeszedte, és szabadon elôadja. Akkor nem egy leírt mondat soványságából akarja az embereket meggyôzni, és beszéden keresztül önmagát adni, hanem az ott helyben formált gondolatait, amelyeket szavakba önt, azok az egész élet sűrűségébôl, élettapasztalatából merítenek, és ezt a hallgatóság megérzi. Nagyjából egyetértett velem. A reggeli végén látta, hogy egy harmadiknak is terítve van. Mondom, éjszaka megjött Münchenbôl, illetve Berlinbôl Vecsey. Már reggel mondta nekem Columba testvér a felsô kápolnában. Panaszkodott, hogy éjfél tájban jött meg, de nagy zajt csapott ki-be járva az ebédlôben, konyhában, mindenütt. Úgy látszik, éhes volt. Nem tudom, ha én éjszaka érkezem, én is ilyen zajjal jövök-e meg. Ezentúl vigyázni kell éjszakai mozgásomra, ajtónál, liftnél, hogyha 10 óra után jövök meg, vagy még munka miatt bezörgetek valamelyik nôvérhez, hogy azt csendben csináljam. Favete linquis -- mondja a latin, legyetek kedvesek, kedvezzetek a nyelveteknek, azaz halkan beszéljetek. Mennyire igaz, mennyi finomság van benne! A beszédnek is szinte hallgatásnak kellene lennie. Ma éjjel érkezett meg Vecsey Berlinbôl. Ô mondta el, amit én már Mester Istvántól hallottam -- aki éppen Wright bíborosnál volt, a saját kongregációjában --, hogy amikor Mindszentynek a sajtónyilatkozata február 7-én megjelent, és amikor elolvasta, akkor a kardinális -- mialatt Mester ott állt mellette -- egy ügyet tárgyalt, egészen váratlanul, azt mondta csendben -- semmi köze nem volt a tárgyalás témájához -- magyarul: -- Van még hôsiesség a világon. Ezzel jellemezte Mindszenty sajtónyilatkozatát. Ugyancsak Vecsey szerint, aki Fábiántól jött Münchenbôl, Casaroli valóban Varsóban tudta meg a vatikáni rádiónak a február 5-i nyilatkozatát, amelyben Mindszenty letételét bemondták. Erre azt mondta volna, hogy marhaság pont ebben az idôpontban tenni. És VI. Pál azzal védekezett volna Rómában, hogy a dicsérô levéllel együtt el volt készítve ez is, hogy mind a két pirulát, a keserűt és az édeset együtt adják be. Ma ebédnél a prímás hosszan elbeszélte 1919-es lefogásának körülményeit, különösen azt, hogyan szabadították ki. Vagy öten voltak fogva a szombathelyi törvényszéken a tárgyalóteremben Üveges Ferenc MÁV vasúti ellenôrrel, aki olyan középkorú ember volt. Hamarosan húsvét után megkapták az értesítést, hogy másnap Üveges Ferencet felviszik a parlament pincéjébe a Korvin(?) csoporthoz. Ennek akkor olyan híre volt, mint most az Andrássy út 60-nak. Tanakodni kezdtek, hogy ezt nem szabad megengedni, valamit tenni kell. Miközben így tanakodtak, az ablakon bedobtak egy kulcscsomót. Talabér nevű ôrmester akart rajtuk segíteni. Ott volt Csapáty is meg Heisz Mátyás is, a késôbbi esperes- plébános. Azt mondták, ha már a Talabér ôr ennyire elôzékeny, hogy kulcscsomót dob be nekünk, mi sem maradhatunk tétlenek. Így aztán Heisz Mátyást odaültették az ügyésznek a pultjára, hogy imádkozzék, és az ôrnek legyen kire vigyáznia. Ôk meg kimentek, fölkutatták az egész környéket, kinyitották az ajtókat, és az éj leple alatt Kincs apáttal együtt Üveges Ferencet föltolták a falon anélkül, hogy tudták volna, milyen mélység tátong a másik oldalon. Csak annyit hallottak, hogy a hátizsákjával együtt nagyot puffant. Úgy látszik, mégis nagyon mély volt az árok. Aztán eltűnt, többet nem tudtak róla. De ôk nem keveredhettek gyanúba, és azért, hogy a Talabér nevű ôrüket el ne árulják, Mindszenty, aki akkor még gombos cipôt viselt, a cipôgombját otthagyta a zárban, hogy azzal eltereljék a kulcsátadásnak a gyanúját. Másnap reggel jöttek az ôrök, és ôt is keltették. Mutatták, hogy megtalálták a zárban az ô cipôgombját. Kérdezték, hogyan is történt az egész. Ô erre azt mondta: -- Mit lehet tudni? Valószínűleg Üveges Ferenc lopta el az én cipôgombomat. Amikor kiszabadultak, akkor tudták meg, hogy amikor szegény Üveges nagyot esett, kicsit megsérült, és a Perintnek a medrében tovább ment. Az éjszaka nedves volt, Üveges belázasodott. A Perint medre melletti legközelebbi házig, egy kovácsig tudott eljutni. Egy szegény család vette oltalmába a lázas, beteg embert, és egy hétig ápolta. Talán ez volt a szerencséje, mert a határon mindenütt keresték. Ha arra megy, biztosan elfogják. Innen viszont egy hét múlva nyugodtan elmehetett, mert már el is felejtették az ügyét. Késôbb Üveges Ferenc elvette a nemesapáti jegyzô lányát. Pehm apátplébános eskette ôket, sôt késôbb ô is temette. Szépen elkészült az örökkévalóságra -- mondta a bíboros. ======================================================================== 1974. április 25., csütörtök Délben prímásunk arról beszélt, hogy 1956-ban, miután Rákosit leváltották, két kormányzati ember jött hozzá a börtönbe. Sokáig unszolta ôket, hogy mutatkozzanak be, de azok elhallgatták nevüket. Rákosi bukása után kezdték engesztelni, mert nekik is kényelmetlen volt az ô helyzete. Kérdezgették az akkori politikáról. Jugoszláviával kapcsolatban azt mondták, íme kezd minden rendbe jönni. A bíboros közölte velük, hogy ô még sohasem látott magyar miniszterelnököt olyan kétségbeesetten idegen államfôhöz beszélni, és idegen államfô elôtt hétrét görnyedni és kunyerálni, mint Hegedűs miniszterelnököt, aki Nagykanizsán szinte összetett kézzel fordult Belgrád felé, hogy Tito felejtse el az ôt ért bántalmakat. Ne vegye ezt olyan tragikusan a szegény Magyarország részérôl. Azután a két illetô arról is beszélt, hogy lám, mennyire haladunk és fejlôdünk. Rákosit is lemondattuk, félretettük. Erre Mindszenty azt mondta nekik: -- Pedig jóravaló kommunista volt, és mégsem becsülték meg? A vendégek nagyot néztek. Ôeminenciája jót nevetett, én is harsányan felnevettem. Vecsey megjegyezte, hogy ez a jó mondás még bent sincs a memoárban. Tegnapelôtt telefonált Quilichi, a nunciatúra uditoréja. Megkért, menjek el hozzá, megjött a vakációról. Volt Rómában is. Meghozta Casaroli részletes életrajzát, amit kértem tôle. Különben is szeretne velem az excelenciás nuncius beszélni. ======================================================================== 1974. április 26., péntek Sajnos elhibáztam az idôt, és egy órával korábban értem a nunciatúrára. Elôttem ment be a nunciushoz Weinbacher segédpüspök. De kisvártatva lejött elém Quilichi uditore. Bementünk a nagy fogadóba. Leültünk. Quilichi odaadta Casaroli életrajzát. Mint ahogy már lenni szokott az életben, két nagy úr szolgája legtöbbször jobban megérti egymást, mint maguk a nagyurak. Quilichinél is megérzem, hogy megért. Igen sokban osztja véleményemet, bár sose szól, amikor a kritikáim erôsek. Érzem rajta, hogy egyetért velem. Többször mondta már, hogy ezt csak magunk között mondjuk, amicherole. Leültünk az asztalhoz, fölolvasott egy elég komplikált olasz szöveget finom megfogalmazásban. A kifejezések voltak finomak, de maga a szöveg még nem volt végleges, láttam rajta. Csak körülbelül értettem, s aztán elém is tolta. Akkor láttam, hogy ez egy levéltervezet a nunciatúráról, amit valószínűleg a nuncius utasítására Quilichi fogalmazott meg. Nem volt se megszólítás benne, se befejezés, csak a puszta gondolatok. Géppel volt írva, és alul volt ráírva ceruzával: König érsek -- és utána egy fölkiáltójel. Lehetséges, hogy arról is szó volt, hogy nem a prímással tudatják itt, hanem Königgel, Königen keresztül. Ennek tartalma a következô volt: A Vatikán mélységesen fájlalja azokat az állásfoglalásokat, amiket a bíboros a legutóbbi letétellel kapcsolatban tesz. Engem többször megszakított Quilichi, és azt mondta, hogy a Vatikán ,,spiacente'', tehát nem tetszik neki. A bíborosnak a túlbecsülése, a fölértékelése teljesen alaptalan és igazságtalan a Szentszékkel szemben, mert a Szentatya legfelsôbb pásztora az egyháznak, s legutóbbi rendelkezését az esztergomi érseki szék betöltésével kapcsolatban kizárólag az egyház java és pasztorális okok vezették. Volt még ebben a levéltervezetben egy utolsó szakasz is, amely az mondja, hogy a Szentatyának Mindszenty esztergomi érsek letételérôl szóló döntése, amely kétségtelenül nagy áldozatot kíván tôle személyileg, nem támadás, nem accusatio, nem vád volt vele szemben, hanem honore, azaz tiszteletadás. Én felolvastam, akkor azt mondta Quilichi, hogy a lényege az egésznek az, hogy Rómában nem tetszik a bíboros állásfoglalása ezzel az üggyel kapcsolatban, és quasi azt mondta, hogy errôl beszél. Erre azt mondtam neki, hogy tessék bizonyítékot adni, hogy bíborosunk kinek és hol szólt minderrôl. Írás nélkül és bizonyítékok nélkül nem lehet semmit sem állítani, és nem szabad elfelejteni, hogy a kommunisták dolgoznak, és zavarják a vonalakat. Egyenetlenséget akarnak szítani, és azt is mondják, ami nincsen. Erre azt mondta elég zavartan, hogy nem külsô megnyilatkozásokról van szó, csupán azokról az állásfoglalásokról, amelyeket a bíboros a nuncius személyes ittlétekor tesz. Én azt mondtam neki, hogy a bíboros nem mondott le. Megmondtam az okait, hogy miért nem mondott le. Mást ne várjanak tôle, mert ô nem fogja megváltoztatni ebbeli döntését, amíg a dolgok meg nem változnak. Rómát figyelmeztették ezzel kapcsolatban, hogy ezt ne tegye. Erre egy kicsit elfogott az indulat, és azt mondtam: -- Tessék megnézni a Civitta Cattolica cikkét, amit K. írt. Abban panaszkodnak, hogy mindenki Mindszenty pártján van, a Szentatyát senki sem sajnálja. Miféle vezetés az, amikor a fônök sajnáltatni akarja magát ahelyett, hogy kezébe venné az ügyeket, és felelôsséget vállalna. Idéztem azt, amit már egyszer mondtam neki, amikor Fr. Msgr... [a kéziratban a név olvashatatlan] 1969 nyarán Odeschalchi hercegnô és Pericoli meg Fáy Erzsébet jelenlétében azt mondta, hogy a Vatikán állásfoglalása az, hogy mi itt ülünk a biztos helyen, jó helyen, meleg helyen, hogyan kívánhatjuk meg a híveinktôl és papjainktól, hogy menjenek a halálba és a börtönbe. Mondom: micsoda vezér az? Én nem akarok egy ilyen vezér után csatába menni, a bôrömet kockáztatni, aki így gondolkodik. Ekkor másra tereltük a szót, és más ügyrôl beszélve azt mondta többször, hogy a Vatikánnak ez spiacente -- ezt a szót használta. Aztán belemelegedtünk a társalgásba, és barátilag mondtuk el egymásnak a dolgokat. Akkor derült ki, hogy ô szemrehányásként mondta el nekem -- nem a prímásnak szóló üzenetként --, hogy mire volt jó a Habsburgokat meglátogatni Svájcban. Mire való a velük való érintkezés? Lekicsinylôleg nyilatkozott Habsburg Ottó személyérôl, aki a régi világot képviseli, és aki még legutóbb is Bécsben megvédte a portugál kolonializmust és Afrikában viselt háborújukat. Azt mondta, lehetetlen elkerülni, ha valaki a Habsburgok társaságában megjelenik, hogy szemére ne hányják a politikát, a Habsburg monarchia visszaállítása utáni vágyát és erre irányuló törekvéseit. Helytelen volt a Habsburgokkal találkozni. Erre azt mondtam neki, hogy ilyen tekintetben nekem személyes, egyéni nézetem más, mint a bíborosé, de hát én ôt hűségesen szolgálom. Egyáltalán nem kívánom a régi világ visszaállítását semmilyen formában sem. Legfôbb ideje, hogy letűnt. Az a tény, hogy az ember nem fogadja el a régi világot, nem jelentheti az alapelvek, az álláspontok feladását és a teljes alkalmazkodást. Aztán jött a Casaroli- féle argumentációval, azzal, hogy a múltban óriási területeket, országokat vesztettünk, mert nem tudtunk alkalmazkodni. Az orthodoxia milyen szépen alkalmazkodott, és sehol semmit nem veszített el, mondta ô. Erre mondom, teljesen félreismeri az orosz helyzetet. Mert ha Oroszország szabad lenne máról holnapra, ne gondolja, hogy az orosz tömegek orthodoxoknak vallanák magukat. Oda már annyi amerikai szektát becsempésztek a második világháború folyamán, hogy saját tapasztalatomból tudom, többségben lennének a baptisták, anabaptisták és a különféle szekták. De semmiképp se lehet így argumentálni, így igazolni a Vatikán keleti politikáját, hogy az orthodoxia megvédte területeit. Teljes félreismerése a helyzetnek. Ugyanez a helyzet Magyarországon is. Kérdeztem tôle, mit gondol hány százalék lenne valóban katolikus, ha Magyarország felszabadulna. Akkor himelt-hámolt, és azt mondta, a népnek a többsége. Mondom, nagyon téved. Az ifjúságot elidegenítették a vallástól, és a magyarság nagy része teljesen vallástalanná vált. És az egyházhoz ragaszkodók mindenképpen csak kisebbség lenne a magyarságon belül. De nem hagyta abba ezt a témát, és tovább mondta, hogy Bosznia teljesen katolikus provincia volt, és ma csak félmillióan vannak, ezeket is azok a ferencesek mentették meg, akik a török idôk alatt hasonultak a törökökhöz, bajszot növesztettek, a néppel együtt éltek. Amint látom, végzetes félreértések vannak argumentációjukban. Ezek a példák nem indokolják azt, hogy a katolikus hit lényeges tételeit úgy állítsuk be, mintha nem volnának lényegesek. Sôt még ezen túl rendôrspicli püspököket állítunk a nép elé. Miféle egyház az ilyen? -- kérdeztem tôle. Erre persze nem tudott válaszolni, de tovább mondta, hogy a Szentszék meg van róla gyôzôdve, hogy a világ a szocializmus felé halad, persze beleépítve ebbe a szocializmusba az emberi szabadságot és vallásszabadságot. Ezért került a Szentszék konfliktusba minden jobboldali diktatúrával. Erre azt feleltem neki, hogy igen ám, ez mind szép, de elfelejtik azt, hogy a kommunizmus, a rothadt kapitalizmus fattyúgyermeke ugyanazon érem másik oldala. S a Vatikán az egész világot nem állíthatja ilyen alternatíva elé: vagy kapitalizmus, vagy szocializmus. A hit igazságát, a ,,ránk bízott drága kincset'' (2Tim. 1,14) kell hirdetni, nem pedig a kommunista világhoz, amit a Vatikán tévesen a holnap világának tart, így hozzáhasonulni. Erre nem tudott szólni semmit sem. Azután ismét ráterelôdött a beszéd a pápának a személyére. Arról esett szó, hogy a második vatikáni zsinaton kimondták a kollegalitás elvét. Nagy hangon hirdették, s ugyanakkor a nyilvános ügyek bizottságában, amelyik a keleti politikát intézi, ott bent van vagy két tucat kardinális, bíboros, fel van sorolva az Annuario Pontificióban. Ezeket a bíborosokat a keleti politika döntései felôl egyáltalán meg sem kérdezik. Szemenszedett hazugság az egész kollegialitás. Kifelé azt hirdetik, hogy a kollegialitás így, a kollegialitás úgy, befelé pedig ki dönti el a keleti politikát? A pápa, Benelli és Casaroli, senki más. Nem szabad a világot így lóvá tenni. Ennek során került szó arról is, hogy a pápa az egész világegyháznak a sorsát viseli. Mondom, ez a baj. Jobb lenne, ha rendet teremtene a római egyházmegyében. Megszüntetnék ott azt a rengeteg anyaházat. Egyben-egyben két-három nôvér lakik. A plébániákon senki sincs. A Via del Casalettón, ahol a Szent István Ház épült, ott van a parokietta, P. Luchano a plébános, a templomában alig vannak. Összeszámoltam egy ottani nôvérrel, több mint 35-40 nyilvános kápolna van egyéni ájtatosságra rendházakban, anyaházakban. Lelkipásztori szempontból semmit sem csinálnak, csak tönkreteszik a parókia életét -- mondtam neki. Az én szememben VI. Pál pápa elsôsorban Róma püspöke, csak utána pápa, és nem kellene neki nagyon kapaszkodni, hogy a világon elismerjék. Ha nem ismerik el, legyen elôször jó római püspök, tegye rendbe a római egyházmegyét, akkor mindenki el fogja ismerni pápának. Ezt aztán nem is tagadta, igen, ez így van -- erôsítette. Elôször Róma püspöke. Térjünk vissza az eredeti témához -- mondtam neki. Quilichi megismételte, amit mindig mondott, hogy a prímásnak, amikor látta volt, hogy a helyzet súlyosbodik az érseki széket illetôen, akkor le kellett volna neki mennie Rómába és tárgyalni. Ezt a reális olasz mondja. Teljesen igazat adok neki. Én hiába szorgalmaztam ezt, mióta idejöttem, 1972 júniusától, hogy keresni kell a kapcsolatot, megegyezést kell találni, kompromisszumot, barátságot kell kötni. Sajnos, ilyen a gyakorlati dolgokban a prímás különös álláspontot foglal el, aminek közvetlenül az ügyre nincs kedvezô hatása. Ugyanez áll a két püspök kinevezésére is, ugyanez áll Rómában sok mindenre. Mondta, hogy talpalni kellene Rómában, egy kicsit alázatosnak kellene lenni, meg kellene hajolni. Nem a Szentháromság hittételérôl van szó, és nem arról, hogy állandó vértanúhalált halunk, hanem ez az élet. Ebben én teljesen igazat adtam. Végül megállapodtunk Quilichivel, hogy tájékoztatom a prímást arról, amit mondott, de természetesen arról, amit mi barátilag beszélgettünk, azt nem mondom el, és igyekszem mindent megtenni, hogy az ügy kedvezôen folytatódjék. Azt is elmondtam neki idôközben -- mert úgy látszik, nem tudta --, hogy a kommunizmusnak a lényegét sokan nem ismerik. Az elmúlt egyházüldözô rendszerekkel összehasonlítva most nem arról van szó, hogy a népet sanyargatják, vagy a népet elszegényítik, itt nem arról van szó, hogy jogtalanságokat követnek el, hanem a kommunizmus lényege az, hogy Istent feledve, Istent tagadva megmérgezi az embernek az emberhez való kapcsolatát a mindennapi életben minden vonatkozásban. Aztán van egy-két püspök, aki becsületes akar lenni, de amikor odaülnek ketten, hárman, négyen a konferenciaasztalhoz, akkor ott eluralkodik a bizalmatlanság, eluralkodik a párt, az intrika. A beépített emberek azon dolgoznak, hogy mindenki adja el a lelkiismeretét, és ezzel legyen kompromittálva. És ekkor már nincs kiút -- mondom. És még hozzátettem, hogy minden nyomorult penitenstôl mea culpát kívánnak, kiosztanak nekik nagy penitenciákat, áldozatot követelnek tôle, jobbulást követelnek tôle, hibája beismerését. A legfölsôbb hely, a Vatikán pedig ma azt csinál, amit akar. Eredményeket nem tud felmutatni a keleti politikában. De még soha nem olvastam egyetlen egy sor önkritikát sem arról, hogy mit végeztek, és mit nem végeztek. A kicsitôl mindent megkívánunk, hétrét görnyesztjük, a nagyok azt csinálnak, amit akarnak minden kritika nélkül. Ezzel váltunk el. Hazajöttem. Még ebéd elôtt bementem a bíboroshoz, és elmondtam a beszélgetést. Roppant kellemetlenül érintette, és azt mondta, hogy ez nem módja az elintézésnek, és ezt ô nem fogadhatja el. Ezt írásban követeli. Errôl beszélgettünk tegnap délután is, amikor lementünk sétálni, és megint elmondtam. Nem szólt rá egy szót sem. Amikor én kritizálom a Vatikánt, ô sose kritizálja, sose szól egy szót se. Meghallgatta azt is, amikor arról beszéltem, hogy a kutya ott van elásva, hogy a tanításbeli tévedhetetlenséget hallgatólagosan kiterjesztik a parancsolási területre is, bár ott nem tévedhetetlen, de a pápai rendelkezésekkel és a vatikáni döntésekkel szemben ugyanazt az engedelmességet várják el, mint a tévedhetetlen tanítói hatalommal szemben. A pápa tévedhetetlenségének ezt a kiterjesztését érvényesítik a vatikáni konkrét döntésekre, a pápának a személyére, az egész környezetére nézve, és ez akadályozza meg a kritikát. Egy parancsuralmi rendszer, amely az Isten igazságára, az Isten mindenhatóságára van építve, és a Szentatya mintegy annak a képviselôje a tanítás és a hit vonatkozásában, de nem az egész emberi élet területén. Errôl nem szabad szólni. Veszekedünk másodlagos dolgokon, esztergomi székeken, veszekedünk keleti politikán, de azt nem mondjuk meg, ami lényege az egésznek. Errôl hallgatunk. Ô is tudja, hogy nem szabad megmondani. Vecseyvel is beszéltem róla. Neki is az volt a véleménye, mint a bíborosnak. Ma a reggelinél ismét elôkerült a szó, de mielôtt még errôl beszéltünk volna, elkezdte prímásunk mondani, hogy küldjünk ki plébániákra, az egész nyugati világ magyar plébániáira értesítéseket, hogy ebben az évben szeptemberben megnyitjuk a szemináriumot. Hát csak néztem nagyot! Hogyan gondolja ezt bíborosunk? Azzal kezdte, igaz-e, hogy hétfôre van valami fogadás? Mondom, nincsen, nem tudok róla. Akkor be kell jelentkezni az érseknél. El akarok menni a bécsi érsekhez -- mondja határozottan. Rendben van -- válaszoltam. Egy idô múlva kérdezem, miért akar Eminenciád elmenni a bécsi érsekhez. Erre azt mondta, mert majd arra kérem, hogy álljon a Pázmáneumban megnyitandó szeminárium mellé. -- Eminenciás Uram, melléje áll, de elôször a szemünkbe fog nevetni, és azt mondja, elôbb hozzanak teológusokat. Ha nincs teológus, nincs ki mellé állnunk. Ekkor mondta, hogy írjunk körlevelet, és kérjük a plébánosokat, hogy küldjék el a teológiát tanulni vágyókat ide a Pázmáneumba magyar papképzésre, mert az utánpótlásról nem mondhatunk le. Szegény bíborosunk abban a hiedelemben él, hogy 1930-at írunk, meg 1920-at, 1890-et, amikor a püspökségek Magyarországon kihirdették a plébániákon, hogy ekkor van concursus, és az érettségizôk, lehetôleg a jeles érettségizôk jöhetnek, és abból majd ôk nagy kegyesen kiválogatják a hivatásokat. Hát az a világ elmúlt, Eminenciás Uram! Ilyen ma már nincsen. Különben is -- mondom --, hogyan képzeli Bíboros Úr, hogy itt szemben a szemináriumnak a fele üres, egy óriási bécsi szeminárium, és akkor mi mellette három-négy papnövendék számára megnyitjuk a magyar szemináriumot. Azok mind az egyetemre járnak, ezek meg nem járnak az egyetemre. Ez kihívás lesz a bécsi érsekkel szemben is, hogy nem engedjük egyetemre ezeket. Bíborosunk azt mondja, mi engedjük ôket, de meghatározzuk, hogy melyik tanárokhoz mehetnek. A fôtantárgyakat majd itt tanulják nálunk. Az is provokáció lesz -- mondom -- és az egész világ belénk fog kötni emiatt. Azt mondja, hadd kössön belénk! Anélkül úgy sincsen. Az egész világ egy nagy konfliktus. Az élet maga is konfliktus. Ebben igaza van, ha ennyire a mélyre megy, de lehetetlen dolog ezt így megszervezni. S kérdem: Ki fogja itt ôket, három-négy szeminaristát tanítani? Itt van Gianone, itt van Vecsey, meg itt vagyok én, mondja ô. Közben elfelejti, hogy két hónapra Amerikába készül. Július elsô felében megy három helyre Németországba, augusztus 20-ára Dél-Amerikába óhajt menni, és onnan vissza csak szeptember végén. Közben meg akarja nyitni itt a Pázmáneumban a szemináriumot. Lehetetlen dolog. Igen elleneztem. Bizonyítottam, hogy a terv irreális. De minél inkább nyilvánvalóbb a terv irreális voltának a bizonyítása, annál inkább minden ellenvetést visszautasít. Így lett vége a reggelinek. A végén azt mondta: -- Telefonálj ma a nunciatúrára Quilichinek, hogy nem fogadom el az ilyen módon való pápai elítélést. Telefonáltam Quilichinek, megmondtam neki, hogy sajnálom, de a prímás nem fogadta el ezt a módot. Nem is vette tudomásul, úgy tekinti, mintha semmi se történt volna, mintha semmit se adtam volna át a prímásnak, és tessék levélben vagy személyes üzenetként elhozni. Ezt bementem bejelenteni a bíborosnak. Akkor még kifogásolta, hogy ez nem helyes, ô személyes üzenetet nem fogad, mert ha a Szentatyától jön, az annyiféle csatornán megy keresztül, hogy a személyi üzenet egészen elvész, és nincs rá válaszlehetôség. Erre megint telefonáltam Quilichinek, és közöltem vele, hogy a bíboros úr csak írásbeli választ fogad el. ======================================================================== 1974. április 27., szombat Egyébként tegnap estére, miután a múlt vasárnap itt volt feleségével és valami öttingeni herceggel Batthyány Iván gróf -- ez volt a születésnapja -- meghívta vacsorára.[18] Itt volt Vecsey, itt volt Batthyány Iván, a prímás és én az asztalnál. Batthyány beszélni kezd, mindig nagy feneket kerít a dolgoknak, régi táblabírói és fôúri módon a magyar történeti osztály fölényének a tudatában. Amit a másik mond, az mindig kevesebb, mint amit ô mond, és mindig kevésbé érdekes. Úgy látszik semmit sem változott. A fia meghalt már elég fiatalon, saját repülôjével járt szerencsétlenül. És most a Batthyány Iván nagy szerepet játszik a Mindszenty-alap kezelésében. Az ô barátai vannak benne, minden az ô kezébe került. A könyv kiadásában is az ô elgondolása érvényesült a McMillan társaságban, mert ô azokkal van jóban. Elôhozta, hogy táviratot kapott. Most adta le Burgenlandban a titkárnôje. Olyan hosszú, két oldalas távirat, nem is tudja, mi van benne, és nem lehet telefonba bemondani. Kérte a titkárnôjét, küldje el Svájcba. Azt hiszi az ember, hogy csak érdekességrôl beszélnek, és nem érdekbôl. S a végén kisült, hogy Batthyány Iván grófnál is és Vecseynél is egész dossziék vannak most már hónapok óta levél és távirat formájában. Ezekben a McMillan Co., a Mindszenty-memoárok kiadásának a vállalata sürgeti, hogy a prímás adja oda magát reklámnak, és most, amikor elindul Amerikába május 6-án, akkor semmiféle újságnak, folyóiratnak, rádiónak, televíziónak ne adjon semmiféle interjút addig, ameddig a McMillan össze nem trombitálja a maga embereit, a maga sajtókonferenciáját és fogadását. Ezt kérte McMillan Co. Errôl eddig semmit sem tudtam, ezt most hallom egy héttel az elutazás elôtt. Hogy mennyire felületesek, és nem számolnak a másikkal, abból látszik, hogy Batthyány Iván gróf azt mondta: -- Mi az, a bíboros már most utazik? -- Igen, egy hét múlva -- mondtam. -- Én azt hittem, hogy június elején utazik. Erre aztán mondom, errôl nem tudtam, ez gyalázat. Erre azzal védekezett, hogy ô mindig Vecseyvel tárgyalt, nem tudta, hogy én vagyok ez ügyben a felelôs. Vecsey egész idô alatt egy szót sem szólt. Se azt nem mondta, bű, se azt nem mondta, bá! Csupa vád érte, hogy trehánykodott, nem adta tovább, s egy szót sem szólt az egész idô alatt. Erre aztán azt mondtam én ott az asztalnál, ennek két pontja van és a másodiknak még két alpontja is. Az elsô az, hogy ez nem volt kikötve a szerzôdésben, hogy Mindszenty bíboros még a személyével is reklámot fog csinálni a könyvének. Ez -- mondom -- pénz. Erre Batthyány azt mondta az elsô pontra: -- Tetszik tudni, én úgy tekintem ezt az egész magyar emigrációt itt nyugaton, mint egy nagy magyar családot. Nesze neked! De neked van több ezer holdad Burgenlandban, nem úgy, mint a chicagói Kis Miskának -- gondoltam magamban. -- Úgy tekinted a magyar emigrációt, mint egy nagy magyar családot, és minél több könyvet eladnak a memoárokból, annál többet fog fizetni a McMillan Co., és annál több jót tudunk tenni ebben a családban. Hirtelen elô akarják ráncigálni a kardinálist egy ilyen fogadásra. Errôl elôbb nem beszéltek. Ezt most mondom csak bele a mikrofonba, ezt ott nem mondtam. Batthyány Iván így folytatta: -- Persze önnek, fôtisztelendô úr csak a magyar mise fontos, meg hogy ôeminenciája elmenjen a magyarokhoz, összeterelje a nyájat, hirdesse az Isten igéjét. Naiv módon mondta el, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi a vallásosség, ami nála csak egy ráragadt vallásos katolikus máz, de belül nem ér semmit. Aztán mondtam, hogy kérem, gróf úr, azt nézem, hogy ôeminenciája útja pasztorális, lelkipásztori jellegű, és hogy a magyarokat látogatja. Nem akarom azt, hogy a prímás úr ellenségei, akik szintén sokan vannak, azt mondhassák rá, hogy a McMillan által megrendezett nagy publicity -- a könyv érdekében publicity -- nagy sajtókonferencia és fogadás után, hát íme, kibújt a szög a zsákból! Azért jött el Amerikába, hogy publicityt csináljon a saját könyvének, a ,,moneyért'' jött! Én erre ügyelek. Aztán mintha meg sem rezdült volna, ugyanúgy folytatta tovább. Egy kicsit ugyan észbekapott, hogy mirôl van szó, de állandóan fejtegette a maga módján, hogy két oldala van az életnek, a vallásos és a kereskedelmi, és ô ,,homo rerum financiarum'', a pénz embere stb. -- A második pont a következô: Eltekintve az elôzô állásponttól, hogy mi is történt, most még egy hét van hátra. Mi nem dezavuálhatjuk azokat a helyi vezetôket, Füzér Juliánt és a többieket, akik dolgoztak a szervezésen. Most pedig odamegyünk, hogy az elsô és második napon egy ilyen konferencia legyen -- mondtam én neki. Erre aztán elkezdett mosakodni, hogy ô arról nem tudott. Vecsey meg nagyokat hallgatott. Jó sokáig diskuráltunk, közben azt mondtam, hogy telefonáljunk Füzér Juliánnak. Ôneki megmondom, hogy McMillan hosszú táviratára ez most a válasz, amit mondok. Forduljon a McMillan Co.-nál Groszhoz vagy az I. Griffinhez, akik ebben az ügyben eljárnak. Tessék nekik megmondani, hogy állapodjanak meg egy sajtókonferenciában, de Julián vigyázzon arra, hogy a prímást nehogy túlságosan kihasználják publicity szempontjából. Ezt mondtam be egész röviden. Itt állt Batthyány Iván is, meg itt állt Vecsey is, a két nagy gazdasági ember, akik csak érdekeket néznek, és más szempontokat nem ismernek. 1974. április 22-én volt itt a német televíziónak a második adója Münchenbôl. Löwenthalnak és Csonkának a segítségével fölvettek egy olyan adást, amelyet Löwenthal, Nyugat-Németország egyik legnépszerűbb televíziós kommentátora június 26-án fog leadni. Ezzel vezeti be a német polgárt a Mindszenty-ügybe. Reggel érkeztek. Az egész szalont elfoglalták különféle kellékekkel, felvevôgépekkel. Két oldalról vették filmre ôeminenciáját. Löwenthalt ebédre is meghívtuk. Érdekes ember. Felesége a volt katolikus miniszternek a lánya, de ebédnél se elôtte, se utána, amikor imádkoztunk, nem vetett keresztet. Valószínű zsidó. Az asztalnál érdekes beszélgetés folyt. Ô magát a hidegháború maradványának nevezi, aki nem enged a kommunistáknak. Beszéd közben azt mondtam, hogy leginkább azon csodálkozom, hogy nem hisznek az ember tanúságtételének még akkor sem, ha maga élte át. És hogy mindazt, ami a világban történik, igen sokszor nehezen lehet racionális módon megmagyarázni. Például a gonoszságot. És erre ôeminenciája hibátlan németséggel ezt mondta: ,,Wo keine Logik ist, ist das Irracionale notwendig.'' Ami annyit jelent: ,,Ahol nincs logika, ott szükséges az irracionalizmus.'' Mindannyian csodálkoztunk rajta, hogy hallgatva beszélgetésünket, ennyire fején találta a szöget. Amikor elmentek, Csonka Emil még egyszer visszajött elbúcsúzni, és bocsánatot kért azért, hogy a négytagú csapat, amely a televíziós fölvételt végezte, elfelejtett fölvevô szalagot hozni, és közben volt egy jó félórás várakozás. Elmentek a televíziós állomásra, hogy pótlékot hozzanak. Ezek olyan televíziós vagány emberek voltak, akik végezték a munkájukat, de két lábbal állnak a földön az életben. Nem voltak rosszindulatúak, csak az életet tükrözték. Közönségesség volt a magaviseletükben, abban, ahogyan beszéltek, jöttek-mentek. Amikor Csonka bocsánatot kért Ôeminenciájától, hogy ennyire megvárakoztatták a szalag hozatalával, akkor ôeminenciája csak annyit mondott: -- Ha csak ez lenne a bűnük! Persze ôeminenciája az egész életükre, stílusukra célzott. Mindannyian nevettünk. Itt van aztán a másik dolog, a svájci ügy. Ádám már szombaton megjött. Itt volt vasárnap is, és véletlenül, amikor itt ültünk, akkor tudtam meg tôle, hogy ô, miután Kerényit nem váltották le Zürichben, és miután le akarta mondatni von Rohr solothurni vikárius generális a kérésére Vecseyt, hogy helyette kinevezzék Merlét, Vecsey egyszerűen nem mondott le a svájci fôlelkészségrôl. Mindig a prímással takarózik. Vele védi meg azt a svájci fôlelkészi állását, amelyet most már lassan öt év óta nem látott el, mert nem volt sose ott. Ez az egyik oka annak, hogy Svájcban a fôlelkészi állás lassan feledésbe merül. Ádám összehívott az ottani papokból egy értekezletet, de Vecsey rávette, hogy állítsa le ennek a svájci értekezletnek a megtartását. Hát ennyire mennek a dolgok! Persze Merlét mindenki elfogadta volna, mert mindenkivel jóban van. Vecsey azonban nem akar lemondani. Mikor Ádámtól ezt megtudtam, rá másfél napra bementem ôeminenciájához, és megmondtam neki, hogy ez így mégsem mehet. Mégsem adhatja a nevét egy ilyen ügy leplezésére, mert akkor egyenesen a lelkipásztorkodásból vonja el az embereket, és szinte lehetetlenné teszi a magyar hívek lelki gondozását. Nagyot nézett, szólni sem tudott. Nem tudott válaszolni arra, amit mondtam, az érveimre, de mégsem engedett! Bizonyára a könyvek miatt, Vecsey dokumentációs kötetei miatt.[19] ======================================================================== 1974. április 30., kedd Vacsoránál egy Berki Oszkárné nevű hölgyre terelôdött a szó, aki szintén Budapestrôl jött, de a sarkadi plébánián tevékenykedik. Ô mondta el, hogy 1948-ban, amikor Mindszenty bíborost lefogták, akkor egy egyházközségbôl tízen aláírták a bíboros elítélését követelô nyilatkozatot. Az ottani plébános -- nevét nem tudta megmondani az asszony, vagyis inkább ôeminenciája nem emlékezett rá --, amikor enyhült a helyzet, akkor ezeket az egyházközségi képviselôtestületbôl kiakolbólintotta, és másokat választatott helyettük. Köztük Berki Oszkárnét is. A férje apjának a testvére volt Fischer-Colbry Ágoston kassai püspök, aki a Pázmáneumban kezdte működését, mint közgazdász. 1930-ban halt meg. Aztán elmondta a vacsoránál, hogy mivel aratta fiatal gimnazista korában a legnagyobb sikerét. Második gimnazista volt, amikor a tanár megkérdezte, ki tudja Magyarország püspökeinek a nevét. Mivel ô sokat olvasott újságot már gyermekkorában is, értett a politikához, ismerte a közéleti embereket, egyfolytában elmondta az összes nagymagyarországbeli püspök nevét. De Fischer-Colbry helyett azt mondta, hogy Colibry. Erre mindenki nevetett az osztályban. A tanár kijavította, hogy fiam, nem kolibri, hanem Colbry. És amikor sorolta a püspökök nevét, a többiek csak néztek, hogy ez miket tud. És amikor megjegyeztem, hogy milyen szép Vas megyei szólás ez a mi vidékünkön, erre idézett még egy elsô világháborús magyar katonanótát is, amikor a magyar huszárok, magyar bakák azt énekelték, -- mert a király is be akart vonulni katonának, hogy harcoljon a többiekkel: -- ,,Ne masírozz, édes öreg királyunk, te csak nézzed, hogy mi miket csinálunk!'' Ugyanezen a napon a séta alatt mondtam a bíborosnak, hogy a két hónapos májusi és júniusi amerikai út zsúfolt programmal mégis csak nehéz lesz, és aggódom, hogy mi lesz az egészségével, hogyan bírjuk ki. Erre azt mondta: -- Igen, én is gondolok rá, de akik jó járatban vannak, azokat az Isten megsegíti. Ezt olyan nyugodtan, olyan higgadtan mondta, hogy az ember egészen megnyugodott. ======================================================================== 1974. május 3., péntek Az utóbbi két-három nap óta nyugtalan a prímás. Most, hogy amerikai útjára készül, azt forgatja fejében, hogy prédikálni fog arról, hogy miért nincsen templomotok, miért nincsen iskolátok Amerikában. Most felébred benne bécsi helyzete miatt is a lelkiismeretfurdalás. Hívatta Gianone Tibor doktort, az egyházközség világi elnökét. Elôször vele tárgyalt. Ma aztán hívatta ôt még egyszer és Radnay Tibor bécsi lelkészt is. Közben ahelyett, hogy az amerikai beszédeket készítette volna elô a két hónapos útra, megírt egy óriási beadványt König bíboroshoz. Elôször személyesen akart elmenni hozzá, de lebeszéltem róla. És mégis megírta, hogy a bíboros segítségét kéri a magyar iskola felállításához, másodszor a magyar plébánia felállításához és harmadszor a két segédpüspök kinevezéséhez. Mondtam, hogy ennek bonyolult háttere és bezzegje van Ausztriában, és hogy a kérése nem eléggé konkrét a bíborossal szemben. Mi az, hogy oltalom és segítség? Ha a magyarok, a világiak és a papok nem mozognak saját maguktól, hogy plébániájuk legyen, hogy iskolájuk legyen, akkor nem lehet semmit sem csinálni. Nekik kell helytállni és föllépni. Ugyanígy meg akarja indítani a szemináriumot is. Fölsorolta levelében, hogy kik lennének a szemináriumi tanárok az ô vezetése alatt: Gianone Egon, Cser-Palkovics jezsuita atya, Vecsey és Mészáros. Ugyanakkor ebben az évben legalább öt hónapig úton lesz. Szeptemberben meg akarja kezdeni a szemináriumot, még hogyha csak ketten-hárman lesznek is. Szinte ég, ha valamit akar. Azt akarta, hogy azt a hosszú négy-öt oldalas levelét fordítsam le németre. Még most, röviddel az amerikai út elôtt. Alig tudtuk lebeszélni. Persze, amit a bíboros úr akar, az jó, de nem számol a valósággal. Nem akarja tudomásul venni, hogy Demel Iván itt a mindenható úr a lelkipásztorkodás terén a magyar kérdésben. Radnay Tibor pedig Demel Ivánnak a markában van. Nélkülük semmit sem lehet tenni. S az érsek sem állhat ki sehova se, ha nincs, aki mögötte álljon és követeljen. Arra gondolt, hogy most König érseket elindítja a két püspök kinevezésének a kívánságával Rómába, és ugyanakkor valamiképpen Amerikában is megindíttatja az egyházközségek, iskolák, magyar egyesületek részérôl a táviratok tömegét, hogy kérjenek Rómától püspököt. Közöltem, hogy fordítva fog elsülni, mert most nem különösen kegyelt ember a letétele után. Amerikában viszont mindenki tudja, hogy a terv ôtôle származik. Rómában semmit sem lehet elérni barátság, összeköttetés és bizalom nélkül. Ha ott van valaki, vagy többen, akik meg vannak gyôzôdve az ügy szükségességérôl, jó barátok, s kezükbe veszik, akkor el lehet indítani akár innen, akár Amerikából egy távirattömeget, hogy kérik a püspököket. Anélkül nem lehet. Alig tudtam rábeszélni, hogy elôször ki kell építeni az utat. Így az érsekhez írt levelében a püspökügyet elhagyta, a többieket azonban megtartotta. 3-án, azaz ma este jöttek még egyszer Gianone Egon és Radnay Tibor. Velük tárgyalt majdnem egy óráig. Hogy mit, azt nem tudom. Itt van a másik ügy: itt volt máma Szigethy Miklós Dél-Afrikából. Bárány József, aki nemrég jött ki Magyarországról, és Ravensburgban volt, s akit leküldött Dél-Afrikába, az is egy kicsit elvetette a sulykot, mert túlságosan nemzetieskedik és magyarkodik ahelyett, hogy igazi pap volna. A magyar papok, ha külföldre kerülnek, mind meg vannak bolondulva, hogy hazát és népet akarnak menteni ahelyett, hogy azt csinálnák, ami a kötelességük. Hirdetnék az Isten igéjét, keresztelnének, gyóntatnának, gyerekeket oktatnának. Összekeverik a nemzetet és a vallást. Bárány is tipikus példa erre. Szigethy elmondta, összeveszett a dél-afrikai egyesülettel, és általában ahelyett, hogy egységet teremtene, az embereket összehozná valamiképpen, mindig a szélsôségek oldalára áll. Olvastam ma újra Király Kelemen levelét, aki egyelôre ellátja a detroiti Szent Kereszt plébániát Jakab halála után. Ott az asszonyok bíborosi reverendát akarnak készíttetni ôeminenciájának. Kérték a méreteit. Bementem hozzá ma este a méretekért. Ô azt nem tudja, ô ilyet nem tart számon. Mondom, reverendát akarnak csináltatni! -- Már annyit sem tudok elvásítani, amennyi van -- mondta nevetve, és együtt nevettünk rajta. Persze a saját korára, öregségére, halálára célzott. Ugyancsak ma este volt ismét szó arról, hogy az Orientierung- ban megjelent a jezsuitáktól egy cikk, amelyben erôsen elítélik a Vatikán keleti politikáját. A lengyel kérdést tárgyalják, és a lengyelek mellett foglalnak állást. Ez szokatlan a zürichi jezsuiták részérôl, mert általában progresszisták. Aztán mondom dr. Gianone-nek a kijelentésére, hogy akaratlanul is átterelôdtek a mi táborunkba. Nem azért, minthogyha az Ost-Politik nem szívük szerint való volna, csupán azért, mert a keleti politikával üthetnek egyet a Vatikánon. A beszélgetés Gianone és közöttem folyt. Erre egy idô után a bíboros megjegyzi huncutul mosolyogva: -- Igen, kevés ügy van, amiben nem lennének mindjárt kéznél lesipuskások. -- Nagyot nevetett rajta. Amit a bíboros úr akar, abban hihetetlenül kitartó és kemény. És amit nagyon akar, ott szinte mindig ég a ház, mindig gyorsan kell csinálni, tele van nyugtalansággal, ég a szeme. Ilyen helyzetben fenyegetô magatartást vesz föl, hogy most azonnal kell csinálni, és részletekre nincsen tekintettel. Nagyon jó motívumok vezetik, tiszta motívumok, csak a valósággal, az emberi gyöngeség miatt, az emberi összevisszaság miatt nehezen összeegyeztethetôk. ======================================================================== 1974. május 5., vasárnap este Holnap reggel, hétfôn, 6-án 10,25-kor indulunk az amerikai útra. Este van, fáradt vagyok, semmi sincs becsomagolva. Eszembe jut, hogy ezelôtt három nappal Füzér Julián jelezte a McMillan kiadó által rendezendô sajtókonferenciát. S a végén felsorolta, hogy milyen nagy lapok lesznek ott: a New York Times, a Newsweek, a Catholik Newswires, a United International. Ezt mind leírtam. Utána elmentem ôeminenciájához, és jelentettem, hogy ezeknek a lapoknak az újságírói jönnek. Erre megkérdez engem egészen komolyan, hogy a Katolikus Magyarok Vasárnapja miért nem lesz ott. -- Eminenciás uram -- válaszoltam --, azok 1500 kilométer messze vannak New Yorktól, és bizony csak háromezer elôfizetôjük van. ======================================================================== 1974. május 6-án, hétfôn Az amerikai út Éjjel fél 12-kor, az 5801 Palisade Avenue alatt kezdem diktálni ezeket a sorokat. Miután ma elvesztettünk öt órát, a valóságban reggel fél 5 van. Visszamenôleg azt akarom mondani, hogy május 1-jén, amikor a König bíboroshoz írt levelet a prímás felolvasta, amelyben kérte a támogatását a Pázmáneumban létesítendô szeminárium megnyitásához, a két püspök kinevezése érdekében, és a bécsi magyar iskola és magyar plébánia felállítása végett, hát mit hallok? Tudniillik senki sem hitte el nekem, amikor 1973 ôszén azt mondtam, hogy bíborosunk menesztését Rómában biztosan végrehajtják, ha egyszer beszélnek róla, mert machiavellisták. Vecsey annak idején a saját fülem hallatára azt mondta: --Óh, az lehetetlen, a Szentatya nem ilyen, Mindszentyhez nem mernek hozzányúlni, az lehetetlen! Akkor a prímás is hitetlenül nyilatkozott ilyen tekintetben, csak én vallottam, hogy bizony meg fogják azt tenni. Ez történt 1973 ôszén. Most a Könighez írt levél felolvasásakor különösen a püspökök ügyével kapcsolatban Vecsey ott ülve egyszer csak azt mondja, hogy úgysem fogják teljesíteni. Ô már 1971-ben, amikor a prímás eljött Rómából a Pázmáneumba, már akkor mondta, hogy ott lent Rómában machiavellisták, és mindent végbevisznek, amit akarnak. Sohasem törôdnek a törvényeikkel. Majd leestem a székrôl! Micsoda eszmelopás! De azután úgy tesz, minthogyha ez egész természetes volna, mintha soha mást nem mondott volna, és soha mástól nem hallotta volna. Május 5-én, vasárnap éjjel 1 óráig dolgoztam, hogy mindent rendbe tegyek a szobámban és az irodában. Ez sikerült is. Ha az ember sokat dolgozik, utána nem tud aludni. Reggel fél 6-kor már fölkeltem. Fél 7- kor elmentem meggyónni Pater Beckhez M. A. miatt a Canisius Kirchébe. Nehéz volt. Mikor aztán reggel az indulás elôtt nagy csönd honolt a házban, minden és mindenki nyugodt volt; csak az utóbbi napokban Sr. Lelia a china-sister mintha idegileg összeomlott volna. Nem tudom, a munka miatt-e, vagy azért-e, mert nagyon igyekezett, és én nem adtam elég jól a kezébe a munkát, és nem magyaráztam meg. Úgy érezte, hogy elhanyagolom, és nem viszonzom segítségét. Azt sem tudtam megállapítani, velem függ-e össze. Irtózatosan összeomlott, folyton könnyeket láttam a szemében, és ma reggel, amikor elindultunk, valami különös ridegség volt benne. Nagy titok az ember! Vecsey Jóska hozott ki bennünket a schwechati repülôtérre. Irtó forgalomba kerültünk. Amint odaértünk a repülôtér épülete elé, kit látunk a járdán forgolódni az idegességtôl, mint a bécsi Török Jenô piarista atyát. Ott a nyomdász meg Cserháti József pécsi püspök a bejárat elôtt. Zavarban voltak, nem tudtak mit csinálni, bemenjenek-e, kimenjenek-e. Aztán mégis hamar eltűntek, amikor meglátták, hogy hárman vagyunk a kocsiban: a prímás, Vecsey, meg én. Utánuk mentem. Igaz, hogy még egy pap volt velük, de én azt nem láttam, csak Vecsey mondta nekem. Török szôrén-szálán eltűnt. Cserháti, aki Pécsett csak akkor lett püspök, miután a rendszer nem fogadta el a coadjutor Belon Gellértet, pedig neki (Belonnak) kellett volna lenni a püspöknek. Ô átment az ellenôrzésen, az útlevél ellenôrzésen, de úgy látszik eltűnt valahová, és figyelhetett bennünket, mert mi már lementünk a mozgólépcsôn, és bementünk a 4-es várókapuhoz, amikor nagy sokára elhúzott a folyosón, és bement a 6-os kapuhoz. Ott álltunk. A bíboros szokása szerint nyugodtan, méltóságteljesen, nem kapkodva. Tizenöt percig várakoztunk. Ô ült, mi ketten álltunk, mert Vecsey is elkísért bennünket. Ezalatt Cserháti, a magyar püspöki karnak ez a rossz szelleme, a rendszernek mindenben a kiszolgálója, még barátai sem szeretik, sôt megvetik, folyton föl-alá járt a 4-es és a 6- os kapu közötti folyosón, és idônként odaállt idegesen egy oszlop mögé. Az oszlop mellett vagy a kettô oszlop között mindig felénk pislogott, különösen Mindszentyt nézte. Akkor is, amikor külön kocsival kivittek bennünket -- mint a többi utast a géphez, ott állt, és nem tudta rólunk a szemét levenni. Olyan volt, mint aki nem tudja levenni szemét az áldozatáról, mert kell, hogy az áldozat elpusztuljon, de tudja azt is, hogy a sorsa vele is össze van kötve. Hogy ezért egyszer számot kell neki adni. Micsoda gondolatok lehettek benne, amikor ott állt és nézett! Nézte, hogyan visznek ki bennünket azon a külön kocsin. Két világ: egy Mindszentynek a világa, nem a mai Magyarországé, de egy nemesebb emberségé, aki csöndben oda se néz, méltóságteljes. Tudomásul veszi, hogy itt van valaki. A másik, Cserháti világa, aki ott nyugtalankodik, föl-alá jár, lesi ôt az oszlopok mögül, és nézi áldozatát: ,,Nicsak, még él, ni, még itt van!'' Hihetetlen jelenet volt! Aztán beszálltunk a holland légitársaság gépébe. Közepes gép volt. Mindjárt az elsô sorban kaptunk helyet. Nagyon kedvesen bántak velünk. A Swift-nek a húga volt ott, aki Pestrôl jött a férjével, és mennek Amerikába látogatóba a Venetian Estates-re Swifthez, aki úgy látszik, beteg. A repülôgépen nem éreztem fáradtságot. Ahogy fölszálltunk, azt mondja a prímás: -- Elszakadtunk a földtôl. Ezt úgy mondta, a Hegyhát egyszerű földműves emberének azzal a bizonyos sóhajtásával, amiben benne van az öröm is, de benne van az elszakadás fájdalma is. Aztán mikor leszálltunk Amszterdamban másfél órai út után, akkor azt mondja, csendben, szinte magának: -- Ismét a földé vagyunk! Mindenesetre érdekes, hogy mennyire megkedvelte az utazást, és mennyire eleme a mozgás, a tevékenység. Talán ez volt a legnagyobb keresztje a követségen tizenöt éven át, hogy nem dolgozhatott, nem utazhatott. Még azt is mondta: -- Ejnye, de régen utaztunk már! -- Utoljára 1973 novemberében Dél-Afrikába -- mondom. -- Igen, jó régen volt -- mondja ô. Ki hinné, hogy ennyire számon tartja. Egész Európa köd alatt volt. Amszterdamban tizenöt-húszan jöttek ki Hegyi János jezsuita vezetésével fogadásunkra. Hegyi János kunszentmiklósi születésű, de palóc. Nem beszél palócosan, csak amikor indulatba jön, mondta ô nekem. Most találkoztam vele elôször. Nagyon rendes ember. Úgy látszik, összefogja híveit, sok helyen misézik, és mindenki meg van vele elégedve. Vannak emberek, akik azt csinálják, amire születnek. Nagyon kevesen. Vannak, akik ha akarnák se tudnák azt csinálni, amire születtek. Egyszer csak felfedezek egy magas embert, fekete szemüvegeset, fekete arcút. Bemutatkozik, Dózsa Zoltán. Kérdezem tôle: -- Te nem abból a Dózsa családból származol akik Felsôpatyon laktak? -- Dehogynem! Én is Dózsa vagyok. Ô volt az iskolatársamnak a Dózsa Ottónak a testvére. Voltak vagy négyen fiúk, két lány, Mária meg Piroska. Mária nagyon csinos lány volt. Ottó velem járt gimnáziumba is, de késôbb kibukott. Apjuk csendôr fôtörzsôrmester volt. Édesanyjuk szelíd arcú, fekete asszony volt, aki sok gyereket szült. Elég korán meghalt, ott nyugszik az alsópatyi temetôben. Ez volt a család sorsa. Pistit kivitték a frontra, és hamarosan el is esett a második világháború elején. Ottónak pedig, aki fiatalabb volt, nem kellett volna elmennie, hiszen olyan rendelkezés volt, hogy ahol már egy fiú elesett, ne vigyék ki a frontra a következôt. Ô önként jelentkezett. Dózsa Ottó a fronton ott volt a doni áttörésnél. Elfogták, és rá egy hónapra már egy Moszkva melletti táborban meg is halt. Egy kôszegi ember hozott róla hírt. 1943 nyarán ebben a marszovszki táborban, Moszkvától északra negyvenezer magyar fogoly volt. Közülük csak négyezren jöttek vissza. Még ma is emlékszem, hogy akkor, amikor 1938-ban elôször jöttem haza Innsbruckból, és elmentem nyáron Kôszegre, ott találkoztam Ottóval. Ott ült a kôszegi piac egyik padján. Szegény, nagyon kedves gyerek volt. Nagyon szerette a lányokat, úgy látszik korán belekóstolt a szerelembe. Velem szemben nem viselkedett fölényesen, de éreztem, közös gyermekkorunk ellenére, egy egész világ választott el bennünket egymástól. Tele reménnyel, tele lelkesedéssel úgy beszélt, mintha én semmihez sem értenék, mert papnak készülök. S ez volt neki a vége. Azóta is sokszor imádkozom értük: Dózsa Istvánért és Dózsa Ottóért. A bíborosnak, úgy látszik, nehezére esik a prédikáció, mert még délben felírtam számára a témákat, hogy hozzávetôleg mirôl lehetne beszélnie. De ezt a papírt otthon hagyta, és most itt a repülôgépen kérte tôlem, hogy adjam oda. Újra leírtam, legalábbis amennyire emlékeztem. Még egy érdekessége van ennek az amszterdami látogatásnak. Akik megjelentek, mind kedvesek voltak. A bíboros Hegyi Jánossal azonnal összemelegedett. Mint két lelkes papi ember, úgy beszélgettek. Mintha mindig ismerték volna egymást. Mennyire összehozza az embereket a hitbôl való élés, csak elcsodálkoztam. Körülbelül május 1-jén, mielôtt elindultunk volna erre az útra, azt kérdezte tôlem a sétán egyszer a bíboros: -- Tibor, ha Amszterdamon megyünk át, nem lehetne oda kihívni az ottani magyar papot, és azokat, akik ki akarnak jönni? Akkor voltam a teljes elôkészületben. Igazat szólva, kicsit dohogtam magamban, azt gondolván, mit akar velük lelkipásztorkodni. Biztos, nem lehet kiszállni, mert ugyanazzal a géppel megyünk tovább, vagy csak találomra gondoltam, nem voltam benne biztos. Nem nyugodtam. Felhívtam a KLM-t, a holland légitársaságot, igazuk lett, gépet cseréltünk, és egy órás szünetünk volt az amszterdami repülôtéren. Ádám Gyurkával, aki itt volt pénteken, szombaton üzentem Hegyinek, hogy ekkor és ekkor érkezünk, legyenek kint. És kint is voltak. Aztán ahogy megyünk az óceán fölött, már közel jártunk a labradori partokhoz, egyszer csak azt mondja a bíboros -- pedig nem sokat beszélgettünk --, egy kicsit diskuráltunk a magyar sorsról, errôl, arról: -- Milyen hamar eltelt ez az út! Persze ezt az amsterdami oázisnak lehet köszönni. Így hívta ô ezt az amsterdami találkozót. Megszégyenülve csodálkoztam rajta, milyen jó lelkipásztori érzéke van, mennyire tudja, érzi azt, hogy mikor, mit kell tennie. Hajtja Krisztus szeretete. Engem pedig visszatart lustaságom. Az is érdekes, hogy nem mindig jó a pszichologizálás az életben, de a lelki dolgok legtöbbször eredményesek. Úgy vették körül ôt Amsterdamban, mint Szent Pált az eléje sietô rómaiak. Minden feloldódott, békés öröm volt az amsterdami repülôtéren. Amsterdam után Anglia és Írország között egy köpcös férfi egyszer csak megveregeti a vállamat a konyhánál, a Boeing 147-esben. Egy 147-es nagy gépen repültünk. Éppen a kiszolgáló fülkénél ültünk, és azt kérdezte: -- Is he Cardinal Mindszenty?[20] -- Yes -- mondom. -- We admire him. -- folytatta ô. -- I am a jewish, but he is a great man![21] -- és ott hagyott. Azt kérte, tudassam a bíborossal, hogy ô ezt mondta. Zsidó volt. Okvetlenül meg kellett a bíboros úrnak mondanom. Aztán Kanada havas tája fölött jártunk. Úgy történt, amit az elôbb elmondtam, hogy ,,holland oázisnak'' nevezte ezt az amsterdami találkozót, és mindjárt le is írta, hogy ez a Hegyi János Regôczinek a neveltje.[22] Regôczi minden évben csak háromszor misézhet, és nem szabad prédikálnia. Tabódynak, a másiknak naponta egyszer szabad miséznie, csendesen, és csak három percet prédikálhat vasárnap. Erre mondta a prímás, ha kiadósat tüsszent, mi marad a három percbôl a híveknek? Aztán egy másik zsidó utitárs jött oda, és megáldatott egy rózsafüzért, aláíratott egy lapot. Jeruzsálembôl jött a Tábor hegyérôl. A titkárnôjének vitte ezt a megáldott rózsafüzért, aki katolikus. A bíboros azt mondta neki, hogy az egész család mondjon egy tizedet a rózsafüzérbôl Magyarországért. Csak utána tudtam meg, hogy zsidó az utitársunk, mert mondta. Amikor ezt a prímás is megtudta, azt mondta nevetve: -- Ha ô nem is, majd a titkárnô családja elmondja azt a tized rózsafüzért. Nem enged ô abból, amit akar. Még így is valamiképpen öröme volt abban, hogy zsidótól kérte a tized rózsafüzér elmondását. Ugyanezt mondta zsidó utitársunk, hogy milyen kitüntetés számára, hogy ô Mindszentyvel utazhatott. Volt egy másik érdekes történet is. Amikor beszálltunk Amsterdamban, ott jártak föl-alá az emberek, egy szép magas fekete fiatalember haladt el mellettünk. Valakit elengedett maga mellett, és megállt velem szemben. Szép fekete szakálla volt. Azt mondtam neki: -- Gentleman you have a beautiful beard.[23] Ô ezt mondta: -- Thank you very much![24] -- és elment. Késôbb, most már Amerika fölött, odajön hozzám, és bemutatkozik. Leül a lábam elé és azt mondja, hogy ôneki van egy problémája. Amikor a zsinagógába megy, akkor zsidónak érzi magát. Elment a Szentföldre is, de az Istenben nem hisz, nem fogadja el a hitet, csak zsidónak érzi magát. Udvarol egy katolikus lánynak Springfieldben, Washington D. C., akinek a szülei ugyancsak katolikusok, és olyan vallásosak, mint az övéi zsidóként. Nem tudja, mit csináljon. Megmagyaráztam neki, hogy nem lehet faji alapon Istent keresni, tisztelni kell a másik meggyôzôdését, és meg kell próbálni egy egységes alap megteremtését a jövô családnak. Ezt azért mondom el, hogy rámutassak, mind a három férfi, aki hozzánk jött, így vagy úgy, mind a három zsidó volt. És mind a háromnak volt bátorsága megmondani a dicséretet, megmondani azt, amit akart. Érdekes lelkület! Sokat beszélgettünk a bíborossal a magyar sorskérdésekrôl. Rámutattam arra, hogy bizony népünket rá kell nevelni egy-két nemzedéken keresztül az alapos munkára, mert ha alapos munkát végeznénk, és lélekben is megtérnénk, akkor a Kárpátok medencéjét nagy ,,nem-nem-sohá''-zás nélkül is meg tudnánk hódítani. Ô is mondott aztán egy pár dolgot, de azért kritizálta, ha én így beszéltem. A bíboros úr szerint nem vagyok elég jó magyar. Közvetlen New York elôtt nagy felhôrétegbe kerültünk, de azért jól látszott a Long Island, és hamarosan a repülôtéren voltunk. The deputy committee for the reception of New York town came into the plane, because everybody have to get off and we have been waiting for this deputy committee.[25] Ott volt Cooke érsek Msgr. Kellyvel meg egy segédpüspökkel. Ott voltak a magyarok is. Nagyon diszkrét volt a fogadás. A prímásnak ajánlottam, mondja azt, hogy miként tavaly megígérte, hogy eljön a magyarokat meglátogatni, most íme eljött, tartja a szavát. A magyarokhoz jött és azért, hogy az amerikai világrészen az embereknek megköszönje a pártfogásukat, és hogy figyelmeztesse ôket arra, hogy széles e világon sokan élnek, szabadság, méltóság, emberi jogok nélkül. Az amerikaiak el ne felejtsék, hogy béke, szabadság, emberi jogok és emberi méltóság nélkül bármilyen jóhangzású rendszer más formája az elnyomásnak és a háborúknak. Isten éltesse Amerika népét és Isten segítsen engem is! Arra kértem, magyarul mondja el, és én szépen lefordítom angolra, s minden rendben lesz. Cooke érsek köszöntötte egy pár angol szóval, és erre a bíboros elkezdte angolul a beszédjét, talán zavarában. Sokszor pánik hangulatban van. Senki sem értette meg. De úgy látszik, nem is arra figyeltek, hogy mit mond. Mindenki ámulva hallgatta, egy pár újságírónak kellett -- mellettem álltak -- a bíboros angol beszédét angolra fordítani, mert igazában érthetetlen volt. Nem olyan nagy tömeg várta ôt, mint tavaly ôsszel. Vagy talán azért is, mert délután 4 óra volt, amikor megérkeztünk. A magyarok tele tüdôvel fújták a Boldogasszony Anyánk-kat meg a Himnusz-t. Nem akart vége lenni. Fényképeztettem. Kimentünk a repülôtérre, és ott Cooke érsek bocsánatot kért, hogy nem tud bennünket elkísérni, mert Staten Islandban meghalt egy papja, ott kell miséznie. Így indultunk neki erôs rendôri fedezettel az 5801 Palisade alá, a passionisták lelkigyakorlatos házába. A Jópásztor nôvéreknek van itt káptalanja, azok fogadtak bennünket. Pater Sebestyén a fônök, szlovák származású amerikai, Pater Donato a lelkigyakorlatos ház igazgatója és többen mások, nagyon kedvesek voltak. A fôtisztelendô urakkal és a nôvérekkel együtt vacsoráztunk, utána följöttünk a szobánkba. Alighogy megérkeztünk Füzér Julián kezembe nyomta a holnapi McMillan auditóriumban tartandó sajtókonferenciának tizenkilenc kérdését. Este vacsora után a bíboros, Harangozó Ferenc meg én kidolgoztuk rá a válaszokat magyarul. Késô éjszaka bediktáltuk Bácskay Bélának. Ezzel irt véget a nap. Még korábban volt egy érdekes epizód is. Alighogy Bécsben a repülôtéri külön autó elvitt bennünket egészen a repülôgépig, hideg szél fújt -- úgy látszik fagyos szentek közelednek, vagy azok vannak már --, s ahogy fölment a bíboros a repülôre, a legfelsô lépcsôn illendôségbôl levette a szép fekete kalapját, és abban a pillanatban a piros pileolusát a szél elvitte, elrepült. Alig vettem észre. Egyszer csak látom, hogy a szomszéd repülôgép alatt hasalnak az alkalmazottak a pileolus után. Meg is találták, visszahozták. Mondtam is, hogy a pileolus jobban repül, mint a repülôgép. Ez a kis epizód még Bécsben történt. Még ma este ennek a tizenkilenc kérdésnek a megválaszolásában nagyon jól összedolgoztunk: a prímás, Harangozó és én. A legpolitikusabb válaszokat, bár mi is sokat segítettünk, a bíboros úr adta meg. Ô tud legjobban kitérni egy kényes válasz elôl. Mester benne! Hogy kímélje az emberek érzékenységét, hogy igazat mondjon, de mégse mondjon meg mindent. Ilyen tekintetben elôször látom, hogy milyen mesteri, kiművelt agya van, és mennyire vág még ma is. Sok fiatal elbújhatna mellette. ======================================================================== 1974. május 7., kedd Nem hittem volna, hogy kis dolgok annyira fölvillanyozhatnak egy egész társaságot. Tegnap este, amikor megérkeztem, kezemben volt az a szegfű- és rózsacsokor, amit a magyaroktól kaptunk a repülôtéren. Amikor ide beérkeztünk, ôeminenciája áldást adott a nôvéreknek, és amikor mentünk a liftben fölfelé, önkéntelenül kihúztam egy szál rózsát a csokorból, és késôbb a legközelebb álló, fiatalnak látszó nôvérnek -- majdnem százan voltak -- odaadtam azzal, hogy mindenkinek szól. Egy óriási föllélegzés, libbenés a hangulatban, és mindenki jó kedvre derült. Teljesen föloldódott a társaság. Nem tudom, tegnap leírtam-e ezt a jelenetet; számomra ez könnyed megjelenése volt egy egészen más világnak, mint a mi nehéz, formális emberi világunk. Mikor az ember összetöri a formákat, megkönnyebbül, még akkor is, ha utána megbánja. Ez az elsô pillanat reakciója. Keveset aludtam az éjjel, és ma reggel korán keltünk. Itt miséztünk a passionista atyák lelkigyakorlatos házában, a Hudson partján a Palisade Avenuen. Az állandó részeket latinul mondta a prímás, a többit részben vele mondattam angolul, részben magam olvastam föl. Sok nôvér volt a szentmisén. Aztán még reggel volt három látogató. Sally Dezsô volt itt a lányával, Zsitvaynéval. Itt volt egy Pehm Margit nevű unokatestvér, aki Burgenlandban él, meg a lánya, aki egy Bereznák nevű férfinak a felesége. A Pehm rokon bizony egy kukkot sem tud magyarul. Bereznák nem lehet régebbi, mint ötvenhatos menekült. Itt volt Jancsó Lívia[?], valamikor ôeminenciájának az amerikai követségen sokat segített, és most könyvtáros Washingtonban. Ô állítólag Gereben István oceanografus megbízásából jött, de nem tudta bebizonyítani. Persze én bizalmatlan voltam vele szemben. Horányi utána azt mondta róla, hogy egy kicsit különös asszony. Ugyanazt mondta róla Irányi László is, akivel kétszer telefonáltam, mert állítólag a kongresszusi képviselôk és szenátorok, a magyar-pártiak nem akarnak belenyugodni abba, hogy ôeminenciája nem látogatja meg ôket a kongresszus épületében. A végén azt mondtam, ne sértôdjenek meg, hát legyen, de csak abban az esetben, ha még nem nyugodtak bele a hotelban tartandó ,,Prayer-breakfast'' ebédbe. Az idô reggeltôl délig telefonálással telt el, de semmit sem sikerült elintézni, és most Irányi hívott engem vissza. Nagyon izgult a McMillan auditóriumban tartandó sajtókonferencia miatt. Tegnap este késôig dolgoztunk a kérdések megválaszolásán. A kérdések nagyon jók voltak, bár alaposan kidolgoztuk ôvele, részint emlékezett rá, de annyira zavarban volt, hogy a mai sajtókonferencia a McMillan auditóriumban -- bár nem sikerült olyan rosszul, mint Dél-Afrikában, de mégsem volt egészen oldott. Ma már annyira van, hogy mindenre, amire készülni kell, szinte elôre megbénítja szegényt. Így indultunk el az irtózatos hosszú úton. Majdnem egy óráig tartott, amíg a nagy forgalomban odaértünk. Mr. Griffin, Mr. Gross és sokan mások várták a prímást, s fölkísértek bennünket. A szokásos sajtókonferencia hangulata volt. Gross röviden bevezette, majd ôeminenciája mondott egy pár szót, utána Bácskay Béla azonnal kezdte olvasni a kérdéseket. Én lefordítottam a bíborosnak magyarra, utána ô válaszolt magyarul, majd Bácskay fordította vissza angolra. Minden rendben van, ezek a kérdések és válaszok megvannak írásban is. Nem jutottunk el még a tizedik pontig se, amikor Gross, hogy ne húzódjék a nehéz procedúra miatt a kérdések sorozata, szabad kérdéseket tett föl. Nagyon érdekes kérdés volt az, amit az egyik újságíró nekiszegezett: Hogyan kérte ôt a Szentatya lemondásra, és ha kérte, akkor mik voltak az indokai? Ô csak arra szeretne választ kapni, hogy miket hozott föl neki a Szentatya. Ezekre a szabad kérdésekre nagyon ügyesen válaszolt a bíboros, sehol nem használt támadó hangot, de mindenütt megmondta azt, ami az ô véleménye. A sajtókonferencia nekem egy kicsit nehézkesnek, faragatlannak, körülményesnek tűnt, bár Bácskay Béla, akinek kiejtése egészen amerikai és príma, egészen jól fordított. Így zajlott le a sajtókonferencia, lényeges összecsapások, feszültségek nélkül. Utána felmentem fényképezkedni, aztán hamarosan indultunk vissza, mert fél 1-re itt kellett lennünk ebédre. Ebéd után volt egy kis pihenés, bár nekem dolgoznom kellett a délutáni programon, és több telefon is jött. Délután 4-kor indultunk a Magyar Házban történô fogadásra. A Magyar Ház valahol a 83. Streeten van, a keleti részen, azon a vidéken, ahol a magyarság telepedett le. A ház tele volt. Acsay László köszöntötte röviden ôeminenciáját. Bíborosunk válaszolt. Kitért arra az idôre, amely bennünket a múlt században és ebben a században az amerikai kivándorlásra kényszerített. Kérte a magyarokat, maradjanak hűek hitükhöz, Krisztus evangéliumához és magyarságukhoz. Utána az úgynevezett kisteremben volt a fogadás, ahol mindenki személyesen bemutatkozott, és ahol mindenkihez volt egy jó szava. Onnan gyalog mentünk el pár házzal tovább Csordás protestáns tiszteletesnek az elsô magyar független egyházába, ahol az alsó terembe kellett lemenni, és ahol ôeminenciája pár szót szólt a jelenlevôkhöz az elôbbi gondolattokkal. Ezután elmentünk Nagy tiszteletes templomába, amely egy utcával odébb van, és amely ôszerinte legrégibb magyar egyháza Amerikának. Már Kossuth Lajos írt egy levelet a kongresszusnak saját udvari papja, Ács Gedeon megtámogatására. Ami meg is történt. Amikor bementünk a templomba, nagyon melegen köszöntötte a másik tiszteletes. A prímás válaszolt, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, de még sokkal melegebben. A templom majdnem tele volt, sok magyar ruhás fiatal volt köztük, bár az egyházközsége kisebb, mint Csordásé. A jelenlevôk nagy száma miatt azonban nagyobbnak látszott. Innen mentünk át a görögkatolikus egyházba, ahol Erdei József parochus, Skinta káplán és Kerényi Péter fogadta, aki nemrég jött Magyarországról. Hosszú litánia volt gyönyörű görögkatolikus énekkel, utána pedig fogadás. Innen a Szent István plébániára mentünk át. Már 8 felé közeledett az idô. A litánia végére értünk be. A prímás még áldását adta az Oltáriszentséggel, utána pár szóval üdvözölte a megjelenteket, és kérte, hogy az oltáron levô nagy Szent István kép legyen a programja és életmintája a magyaroknak. Átmentünk a plébániára. Ott üdvözlések hangzottak el. Mindenki bemutatkozott, megvendégeltek bennünket. Az egyházközség vezetôi láthatólag zavarban voltak a prímás megjelentén, de nagyon kedvesek voltak. A fogadás után visszaindultunk. Késô este érkeztünk szállásunkra, 9-1/2 10 tájban. Megvacsoráztunk, és a vacsora után örültünk, hogy lefeküdhettünk. Ez volt a prímás látogatásának elsô igazi napja. Még ma a Magyar Házban érdekes jelenet játszódott le, amelyet most diktálok be. Az üdvözlések és válasz után a bíboros nekiindult a meredek lépcsônek. A karzatról lejövôk között volt egy bemutatott nyolcvankilenc éves magyar asszony, aki sírva, zokogva hajolt le, és csókolta meg a bíboros kezét. Mikor a bíboros meghallotta, hogy nyolcvankilenc éves, akkor kedvesen, a két vállánál fogva, szinte megölelte, és azt mondta neki: -- Kedves nénémasszony! Mindenki mosolygott rajta, mert mindenkinek eszébe jutott, hogy a bíboros maga is nyolcvanhárom éves. ======================================================================== 1974. május 8-án, kedden Ma reggel elég jó hangulatban kelt a bíboros, és elsorolta a teendôket. Láttam, nem borotválkozott, ezért felajánlottam, hogy szívesen megborotválom. Azt válaszolta: --Talán ahogy meg vagyok borotválva, arcom simasága még a mai napra elmegy. Nem szabad huszonnégy órán belül hozzányúlni az arcomhoz, mert a bôröm nem bírja. Hallgatva álltam ott, amint ezeket mondja, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mennyi gondja van egy embernek, ha megöregszik. Már borotválkoznia sem lehet, mert kímélnie kell a bôrét. Elkopik az ember. Aztán, ahogy az elôzô nap megígértük, lementünk az ebben a lelkigyakorlatos házban lévô, illetve kapitulumot tartó Jópásztor nôvéreknek az egyik ülésére. Sister Patrick hívta meg a bíborost, hogy nem tartana-e nekik egy egészen rövid kis prédikációt. Arra kértem bíboros urat, hogy a prédikáció ne legyen hosszabb 5-10 percnél, mert utána reggelizni akarunk, és 9-kor kellett volna indulnunk Fairfieldbe. Ott volt az U alakú asztalnál a sok fehérruhás Jópásztor nôvér, és bíborosunk elkezdte a beszédet. Nyugodtan magyarul beszélt, én fordítottam angolra. Nagyon kedves lelki hangulatban mondta, hogy neki öröm Krisztus választottjai között beszélni. Az egyházban nagy válság van, és ez a válság azért tört ránk, mert olyan sokan ott hagyják az egyházat. Ezért szeretne beszélni az annyira szükséges erények közül a legszükségesebbrôl, az állhatatosságról. A magyar szövegbe bemondta az angol szót, a ,, teadfastnes''-t. Az állhatatosságot úgy határozta meg, hogy az emberi léleknek a megmaradása a megismert jóban. És hogy ennek igen sok ellensége van minden emberben. Ez az ellankadás, az elfáradás, a belefásulás. Mindezek ártalmára vannak az emberi állhatatosságnak. Segítôje viszont a remény és a bizalom Krisztus szavában és annak a megvalósítani akarásában. Aztán példákat sorolt fel. Elmondta, hogy az elsô világháború után a zalaegerszegi kórházban orosz hadifoglyok dolgoztak. Az egyik hadifogoly festéssel foglalkozott. A kórházban frissen képzett nôvérek voltak, túl szigorú szabállyal. Egyszer csak azt a hírt hallotta, hogy egy köztiszteletben és szeretetben álló nôvér elhagyta a kórházat ezzel a festegetô orosz hadifogollyal. Sikerült neki fölmentést szerezni Rómából, és így minden rendezôdött. Megfigyeltem, hogy beszédében mennyire finoman kikerülte az összes, esetleg durvának tűnhetô kifejezéseket: férjhez ment, ott hagyta, kiugrott. Csak azt mondta, hogy egyik napról a másikra eltűntek a kórházból, és hogy sikerült a nôvérnek fölmentést szereznie. Sikerült aztán ennek a volt nôvérnek állást is szerezni egy zalaegerszegi családnál, és vasárnap -- ennek a családnak külön padja lévén a templomban, mindjárt az oltárnál elôl --, ez a volt apáca is odaült abba a padba. Ô beszélt az anyjával, és kifogásolta, hogy nem akarta megérteni a történteket. Ellenben amikor ezzel a férjhez ment apácával beszélt, helytelenítette, hogy az egész gyülekezet, az egyházi közösség elôtt ül. Mert amikor a nép látja, mindig az ô esetére gondol, és ezzel lelki zavart okoz a templomban. Vegyüljön el a többiek között, javasolta neki. Ezt ô megértette, és szépen engedelmeskedett. Ezt a történetet szomorú, de egyben építô példának is szánta. Azután elmondta még azt is, hogyan üldözték 1945 után az iskolákban dolgozó nôvéreket. Mi mindennel gyanúsították ôket a kommunisták! A magyar szerzetes iskolákban milyen sok szegény diáknak segítettek, de nemcsak a diákoknak, hanem a szüleiknek is. Mindezt nem azért mondom el -- folytatta --, hogy benneteket elkedvetlenítselek, hanem azért, hogy ti a saját személyetekkel tehetitek jóvá az egyházat ma elhagyók hűtlenségét. Olyanok vagytok, mint Szent János apostol, aki fejét az Úr Jézus kebelére hajtotta, amikor már világos volt, hogy Júdás elárulja. A saját személyével, kedvességével, hűségével akarta pótolni azt, amit Júdás árulásával a harminc ezüstpénz utáni pénzéhségével és a kétezeréves egyháztörténelemnek az elsô szentségtörô áldozásával kész volt végrehajtani. A nôvérek is így cselekedjenek. De egy kicsit hosszan mondta. Nekem kellett fordítani, a nôvérek figyeltek. Csak 9 után tudtunk reggelizni, nagy rohanásban. Amikor bíborosunk rádöbbent, hogy túl soká tartott minden, szinte nem is reggelizett, hanem elrohant az asztaltól. Kénytelen voltam a folyosón mondani, hogy Eminenciás uram, én kiborulok, ha most nem reggelizem. Egész nap nehéz munkám lesz, valamit ennem kell. Pfeifer Zoltánnal leült a folyosón egy padra, mi pedig Harangozóval, Bácskay Bélával meg a sofôrrel gyorsan megreggeliztünk Utána indultunk ki, de már fél tíz felé járt, és fél 11-re vártak bennünket Fairfieldben. Gyönyörű, felhôtlen, friss, napos májusi délelôtt volt. Harangozó Feri, aki velünk együtt volt, nem gyôzte csodálni a táj szépségét. Most is magammal hoztam Babits Mihály Dante fordítását, és lopva, amikor idôm van rá, olvasom a Purgatóriumot. Néha elôveszem, és felolvasok egy pár sort, mert Babitsnak ez a fordítása, illetve annak minden sora szívet-lelket üdítô és szellemet elmélyítô remekmű. Például a harmadik énekben írja le, hogyan találkozik Dante és Vergilius az utat keresô, tétovázó árva lelkek közt. Így hangzik: Mintha juhocskák aklukból kijöttek egy, kettô, három... míg a többi reszket gyámoltalan, s csak nézdeli a földet: s mit az elsô tesz, mind utána tesznek; ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak, nem tudva miért, bárgyú módra veszteg. Mikor ezt hallották, mind a ketten elmosolyodtak, és derültek a szöveg és a kép szépségétôl. Harangogzó Ferenc azt mondta, hogy Dante milyen élesen megfigyelte a juhokat és a nyájat. Mindszenty azonnal elmondta az életébôl, átvitte egy másik oldalra, másik értelembe, de ugyanezt a valóságot. Az mondja: -- Volt nekem Zalaegerszegen egy arató kaszásom, Bájcsics József. Ezek minden június 29-én, Péter Pálkor a többi kaszással együtt kimentek Kaszaházára egy mulatságfélére. Aratás elôtti gyülekezés volt ez. Amikor mentek ki, ô az ablak mögül, mert a plébánia elôtt vonultak el, megfigyelte, hogyan vonultak. Amikor Bájcsics József visszajött, azt mondta neki, hogy apát úr, észrevettük ám, hogy figyel bennünket az ablak mögül. Erre Mindszenty: -- Igen, figyeltem, de rosszul tettél valamit. Mert nem az utolsó sorban kellett volna menned, hanem az elsôben. Tudniillik elmentek a templom mellett, de senki se vetett keresztet, se kalapot nem emelt. Erre akart Mindszenty kilyukadni. Bájcsics azt felelte: -- Nem vagyok én, apát úr, keresô ember. -- Igen ám, ha nem vagy is keresô, elsô helyet keresô ember, de az elsô hely kötelesség is lehet, mert maga megemelte a kalapját, a többi semmit sem csinált. Majd máskor csinálja jobban! Rá egy évre ugyanez játszódott le. Megint megfigyelte a függöny mögül, hogyan vonulnak el az arató kaszások. Hát a Bájcsics József az elsô sorban ment, megemelte a kalapját, és utána valamennyien vagy keresztet vetettek, vagy kalapot emeltek. Amikor visszajöttek, akkor megint szól neki Bájcsics: -- Apát úr, meg tetszik elégedve lenni? -- Hát sokkal jobban ment, mint az elsô esztendôben! -- mondta Pehm apátplébános. Erre azt mondta Bájcsics: -- Apát úr, most már megértem, miért kell az elsô sorban mennem. Mindszenty hozzáfűzte: -- Mert sokszor egy emberen fordul meg, hogy az mit csinál, ha van bátorsága, agya és meggyôzôdése. Anélkül az emberek csak bátortalan birkahad. Láttam, hogy a késés ellenére közbeszólt a sofôrnek, aki izgult a reggelinél a túl hosszúra nyúlt prédikáció miatt, hogy nem lehetne-e valamiképpen veszély nélkül egy kicsit siettetni ezt a kocsit. De nagyon kedvesen mondta. Mikor láttam, hogy jó kedve van, elôhoztam a McMillan auditóriumban lévô sajtókonferenciának néhány kérdését. Különösen dicsértem azt, hogy az egyik fiatal újságíró a szabad kérdések között föltette azt a kérdést, hogy mik is voltak a pápa indokai, és erre ôeminenciája nem válaszolt egyenesen és nyíltan, hanem kitért a válasz elôl. Mondtam, hogy a válasz talán az lehetett volna, hogy a Szentatya is sürgette, hogy az esztergomi érsekség is hosszú idô óta árva, és emiatt, lelkipásztori okokból be akarja tölteni. A második ok az volt, amit Szentatya nekem is mondott a magánkihallgatáson, január 9-én. Most egy olyan embert találtak, Lékaira gondolt, akinek személye mintegy záloga annak, hogy talán jobban sikerül megszervezni az esztergomi egyházmegye lelkipásztori ellátását, és a jövôje is biztosítva lesz. Eminenciád azonban nem ezt mondta, szinte filippikába kezdett ott, választ adván, illetve nem adván választ az újságírónak arról, hogy nem eminenciád a hibás, hanem a rendszer. Hosszú ideig nem volt lelkipásztorkodás, mert hisz eminenciádat lefogták. A helyzet világos volt, én is világosan beszéltem. Harangozó Feri sem mert beleszólni, egy kicsit gyávának tartottam, de érdekes, hogy ôeminenciája nem fogadta el argumentálásomat, hanem mindig visszatért arra kétszer is, hogy hiszen ezek szabadon föltett kérdések voltak, és nem szerepeltek a McMillan féle kérdések között. Én újra rákapcsoltam, elismételtem az elôbbit, de ô újra csak azt hangoztatta, ami nem volt válasz az én kérdésemre. A végén láttam, a helyzet reménytelen, ezért abbahagytam. Különben is, amikor elindultunk a Palisade Avenue-i lelkigyakorlatos házból, mindjárt mondtam, hogy nem jó az ellenséges érzülettel föltett kérdésekre komor arccal és nem-mel válaszolni, hanem ki kell védeni, és meg kell vágni a kérdezôt egy pozitív válasszal, distinkcióval. Ez sem nagyon tetszett neki. Latinul figyelmeztetett, hogy lévén a sofôr magyar, elôtte ôt ne reprehendáljam, ne kárpáljam, ne tegyek neki szemrehányást. Bocsánatot kértem és elhallgattam. Így kezdôdött reggel az utunk. Az utána következô váltás ellenére a hangulat nem romlott el, sôt nagyon jó kedélyben érkeztünk Fairfieldbe, bár egy kicsit megkésve. Ez egy hatvanezer lakosú város Connecticut államban. Connecticut államnak a tizedik városa, két katolikus és egy állami egyetemmel. Ott várt bennünket Sullivan polgármester a feleségével és Katona Mariska, egy kárpátaljai, illetve Szabolcs megyei származású második generációs magyar, aki elsôrangúan beszél magyarul, és a városnak a közjegyzôje. A polgármester beszéde tele volt dicsérettel. Kulcsot adtak át ôeminenciájának. Erre a bíboros egy nagyon markáns beszédet mondott, hogy az a kulcs, amit neki átadtak, nem annyira fizikai ajtó megnyitására szolgál, hanem inkább a lelkek ajtajának megnyitására, amivel ôeminenciája élni is fog. Emlékezteti majd néha a kulcs arra a történelmi tényre is, hogy hányszor kellett a hazának, a megerôsített helyeknek és váraknak a kulcsait átadni az ellenségnek, akik bennünket elnyomtak. De ô bizalommal jött a fairfieldiek közé, és szeretné, hogy azt a fát, amit most elültetnek itt vele a templom mellé, az legyen a szimbóluma annak, hogy tanítását, amit ô akar nekik mondani, valóban megfogadják. Utána kocsiba szállt a prímás, a polgármester. Mellettük ültem tolmácsként. Elhajtattunk a templom elé, és ott történt a két fa elültetése. Három lapát földet szórt rájuk, mert három a magyar igazság, amint mondta, és egy negyedik lapáttal Amerikáért szórt. Ezután bementünk Szôcs Dénes plébános vezetésével, és az ott összegyűltekkel a templom elôcsarnokába, ahol balra egy fából faragott szobor állt. A Szűzanyát ábrázolta az Úrjézussal. A művész a Szűzanya arcát Mindszenty édesanyjáról másolta. Ott állt a bíboros meghatódottan, és könnyes szemekkel nézett a szoborra. Átmentünk a plébániára. A plébániáról indultunk vissza a Szent Imre iskola nagy termeibe, ahol a gyerekek köszöntötték a bíborost. Táncoltak, és az igazgató-kedvesnôvér üdvözlô szavakat mondott. Erre is kedvesen válaszolt, az iskola jelentôségérôl beszélt. Ismét visszamentünk a plébániára egy löncsre. Nagyon jó hangulatban telt el az idô. Az ebéd rövid volt. Ebéd után a bíboros visszavonult egy jó fél órai pihenésre, mert 3/4 2-kor indulnunk kellett South Norwalkba. Ott a Monsignor Lengen -- állítólag Lengyelnek hívták -- , egy idôs, szikár bácsi fogadott, akirôl az a vélemény terjedt el, hogy inkább az eirisek felé (az írekhez) húzott, és elhanyagolta a csaknem 300-400 családból álló erôs south norwalki magyar plébániát. Teljesen angollá tette. Olyannyira, hogy amikor délután együtt miséztünk a fairfieldi templomban magyarul, utána keservesen kinyögte, hogy ez volt az elsô magyar miséje. Pedig tökéletesen magyar volt, és a hívei közül is sokan magyarok. South Norwalkba ott volt Connecticut állam kormányzója, Meskiri, ott volt South Norwalknak a polgármestere. Nagy fényképezés volt a templom mellett. Utána bementünk a templomba. Szentségi áldás volt. A hívek énekeltek, de érzôdött az egész közösségen, hogy elfelejtett magyarul. Bár érteni értik a magyart, de beszélni nem beszélik szívesen. Ez sok mindenen múlott, talán nem utolsó sorban Msgr. Lengennek a piros monsignori reverendáján is, amit talán azért kapott, mert nagyon hűségesen szolgálta ki inkább a eirisek érdekeit az egyházban, mint a magyarokét. Ami nem volt magyar ének, latinul ment, az angolt kerülték, de a társaság nem oldódott föl. Úgy néztek ki abban a nagy templomban, mint egy idegen, szétvert nyáj. A Msgr. Lengen ismerôsei is eirisi angol, monsignorék voltak. Ott volt még a helyi püspökvikárius is, a második vatikáni zsinat után kinevezett püspökhelyettes. Utána elmentünk az 1964-ben épült nagy plébániaterembe. Itt köszöntötte a prímást a polgármester az egyházközség képviselete nevében, és köszöntötte Msgr. Lengen is. Jellemzô volt, hogy az egyházközségi egyesületek képviselôinek egy része is angol nyelven köszöntötte, annak ellenére, hogy magyar nyelvűek voltak. Nem mertek már magyarul megszólalni. Ennek ellenére ôeminenciája hosszan beszélt a hűségrôl, az Istenhez és a magyar nyelvhez, kultúrához. Ezt én fordítottam angolra. Érzôdött az egész közösségen a kedvesség, a lelkesedés, de a lelki és a nyelvi felemásság is, amely megakadályozza, hogy a beszélô és a hallgatóság között igazi kapcsolat alakuljon ki. Mindez körülbelül másfél óráig tartott. Utána elindultunk vissza Fairfieldbe. 5 óra múlt 10 perccel, mikor megérkeztünk. Akkor adták a dinert, amely kedves hangulatban telt el. Ott volt az Orosz, a görögkatolikusok papja, a Németh, Szôcs Dénesnek a titkára, aki második generációs magyar. Beszél magyarul, de egy kicsit törve. Ott volt Bácskay Béla, Harangozó Feri és még egy páran. Idôközben megérkezett Varsányi Vilmos is meg Ibrányi professzor, és ugyancsak bevonultak a Msgr. Lengennel együtt a rengeteg eirisi- monsignor piros reverendában. Mindszenty bíboros egyszerűbben volt fölöltözve, mint az eiris-monsignorok. Egyszerű, pirosgombos fekete reverendát viselt. A bíboros visszavonult egy kis idôre, utána fogadta az egyházközség tagjait. Késôbb külön fogadta Ibrányi professzort, meg Varsányi Vilmost, akivel hosszan elbeszélgetett. Gondolom, egy kicsit megmosta utóbbinak a fejét, mert annyira húzódozott minden magyar munkától. Ezt követôen mindenki fölöltözött albába vagy miseruhába, és úgy mentünk át fél 7-kor a fôistentiszteletre. A templom, amely nagyon rendben van tartva, tömve volt. Megjelentek a notabilitások, a Columbus- lovagok, az Alhambra szegény és elesett gyerekeket istápoló magyar férficsoport, a polgármester, ott volt az egyházmegye vikárius generálisa. Nagyon lelkes, jól megszervezett szentmise keretében szólalt föl a bíboros. Elemezte az egyházközség statisztikai adatait, és azokból vonta le a következtetéseket: kevés a születés, a szaporodás: két és fél ezrelék. A házasság szentsége a tiszta családi élet alapja, valamint az ember lelki és fizikai életének és nemzete fönnmaradásának. Azután beszélt arról, hogy a haldoklókat el kell látni a betegek szentségével, hogy ne haljanak meg ellátatlanul. Végül beszélt a magyar iskoláról, a magyar istentiszteletrôl és a magyar nyelv ápolásáról. Markánsan, erôteljesen beszélt, amit utána lefordítottam angolra. Még megemlítem, hogy a protestáns lelkész, Nagy Emil olvasta föl az elsô szentleckét, Orosz, a görögkatolikus pap a másodikat és Szôcs Dénes az evangéliumot. Szôcs Dénesrôl Harangozó megállapította, hogy egyharmadrészt székely, egyharmadrészt tatár, egyharmadrészt török. Nagyon lelkes embernek látszik. Gondját viseli a parókiának. De azt hiszem, hogy a mindennapi életben nehéz ember lehet. A Németh Róbert, második generáció káplánja szintén ferences. Elég sokat szenvedhet fônöke hirtelensége és arisztokratizmusa miatt. A szentmise véget ért, nagyon lelkesen énekeltek. Az eiris-monsignorok csak néztek. Szentmise után kivonultunk, átöltöztünk a plébánián. Elkezdôdött a hivatalos fogadás a Szent Imre teremben. Több szónoklat hangzott el. Nem vettem részt ezen, de a végén ott voltam, amikor a református lelkész világosan, egyszerűen beszélt arról, hogy az az idegenben élô magyar, aki elhagyja az egyházat, az elôbb-utóbb elveszti a magyarságát is. Csak a végén szólalt föl a prímás, nagyon kedvesen megköszönve mindenkinek a meleg rokonszenvét. Hamarosan el is bocsájtotta ôket. Utána volt egy egész rövid étkezés a plébánián. Már késô volt, fél 12-re járt az idô, amikor hazaérkeztünk. Így telt el 1974. május 8-a, kedd, a fairfieldi, illetve a South Norwalk-i látogatás napja, találkozásunk Msgr. Lengen plébánossal, Szôcs Dénes plébánossal és Németh Róbert káplánnal. ======================================================================== 1974. május 9., csütörtök A kézirat gépelôjének megjegyzése: ,,Atya kérem! A szalag másik oldala teljesen üres!'' A megjegyzést követô új oldalon a gépelt szöveg minden bevezetés nélkül ezzel a dátummal folytatódik: 1974. május 9-11, Yonkers Reggel nem volt semmi különösebb program, ezért itt miséztünk a passzionista atyák lelkigyakorlatos házában. Délelôtt fogadások voltak. Itt volt báró Neumann-Végvári Ferenc. Eljött megkérdezni, mit lehet tenni a magyar iskola és a régóta veszni indult magyar Szent István plébánia ügyében. Rajta kívül is voltak még látogatók, de délelôtt semmi különös nem történt. Sokan hívtak telefonon. Elsôsorban Jaszovszkyval beszéltem Los Angelesbôl, San Franciscóból, ahol a Sancta Klara egyetemnek Eduard nevű régense és kongresszusi képviselôje állítólag bele van keverve az abortusz melletti mozgalomba. Ezért a bíboros nem akarja átvenni a régóta tervezett és elvben elfogadott díszdoktori oklevelet az egyetemtôl, mert nem akarja magát kitenni egy ilyenfajta kompromittálásnak. Dán Eduard kongresszusi képviselônek a helyzete -- amint ma az újonnan küldött adatok szerint Jaszovszky küldte ôket -- abban a mondatban összegezhetô, hogy ô az eutanázia mellett van, és a magzatölés szempontjából azt mondja, hogy minden asszonynak megvan a joga eldönteni Istennel és a lelkiismerete elôtt, hogy akarja-e az életet, vagy sem. Az államnak nincsen joga egyetlen asszonyt sem arra kényszeríteni, hogy abortuszt kövessen el, de arra sem kényszeríthetik, hogy világra hozzon olyan gyermeket, akit különben nem akar. Délután indultunk egy kicsit borús idôben rendôrségi motorbiciklisek kíséretével. Úgy szirénáztak, mint hogyha valakit élve nyúztak volna. Forgalommal szemben, piros jelzéseken át, mindent leállítva mentünk, és hamar odaértünk a Szent Margit székesegyház plébániájának a termébe. Kedvesen fogadtak. Hívek még nem voltak, mert kora délután érkeztünk, csak a jezsuita atyák. Ott volt Varga provinciális, ott volt Varga Andor, a ...[?]-nek a szerkesztôje. Ott volt Reisz Elemér, a Szívújság volt szerkesztôje. Ott volt Babos, késôbb jött Hegyi jezsuita atya. Ott volt természetesen Kiss Gábor, ez a borzasztó komoly, szent életűnek látszó yonkersi pap. Ott küszködik abban a plébániában, ahol három angol és egy magyar mise van. Ahol minden perselypénz a fôplébániára megy át. Személye összetartja az ottani híveket, sôt növeli a hívek számát, de nagy az elégedetlenség. Ez a szent és nyugodt ember is kijelentette, hogy igazságtalanság van abban, hogy ez a Szent Margit templom nem önálló. Megérkezésünk után bementünk a templomba. A templomon kívül már föl volt állítva a processzió számára a szentségi oltár. A hangszórók is föl voltak szerelve. Láttuk azt a Mária-szobrot, amit a templomon kívül körbe akartak vinni. Fölmentünk a nagy szobába. A bíboros elkezdett tárgyalni a jezsuita atyákkal, hogy miként lehetne ezt a templomot a magyarságnak megmenteni. Itt is ugyanazok a gondok, amelyeket eddig tapasztaltunk. A magyarok mennek bálba, jönnek rendezvényekre, de nem akarnak rendszeresen misére járni. Nemcsak misére nem mennek, de nem is adakoznak. Az angolok és az írek viszont rendszeresen járnak templomba, adakoznak és gyakorlatilag rendben tartják a templomot. Ez a problémája a plébániának. Minek akkor önálló plébániát létesíteni, ha a magyarok nem tudnák azt fenntartani? Ez a beszélgetés hosszú ideig tartott. Közben jött a Bodnár Gábor, utána Cernerleina[?], Beyner [?], a [?] szerkesztôje a spanyol fényképezôjével. Azután jöttek magyar családok, Brajáni Kálmán, Pozsonyi, a magyar kisebbség tudományos...[?], és így sorjában jöttek az emberek. Közben meg kellett vacsoráznunk. A vacsora elég csendes hangulatban telt el. Nagyon jól fôztek a magyar hölgyek, akik ott voltak a konyhán, a Benéné, Sebôkné és talán Sebôk Márta. Vacsora után a prímás fogadta a késôbben jövôket és a cserkészek köszöntését. A köszöntésekben minduntalan kihangzott, versben is, prózában is a Mária tisztelet. Úgy látszik Kiss Gábor nagyon jámbor és a Szűzanyát tisztelô ember. Ott voltak a magyarok. Egy páran nagyon jó munkát végeznek. Minden a legnagyobb rendben ment. Utána következett a vacsora, majd a szentségi áldás a régi szokásos módon. Elôtte megáldotta a prímás az amerikai, majd a magyar zászlót magyar nyelven. Mindezek után szentbeszédet mondott. Mint mindig, most is felsorolta a magyarság pusztulásának okait: a hitetlenség, a magzatirtások és öngyilkosságok magas száma. És a Szent István örökségének a megtartására való törekvésre buzdított. Megmenteni a magyar templomokat, temetôket, családokat és iskolákat. Nagyon feszülten hallgatták. A prímáson látszott, erejének az utolsó megfeszítésével beszél. A szentségi áldás és prédikáció után bementünk a sekrestyébe, és utána még a nagy terembe, ahol fogadta nemcsak a magyarokat, hanem azokat a híveket, az angol nyelvűeket is, akik ehhez az egyházmegyéhez tartoznak, vagy Yonkers-ben laknak. Nagyon kedves, kedélyes és szíves hangulatban telt el ez az este. Míg a prédikáció után a bíboros lent fogadott, én bent voltam a jezsuitákkal egy nagy teremben, egy kis whiskyt szolgáltak fel, s akkor láttam, hogy mennyire megértik Mindszenty problémáit és élete titkát. Ádám, Hegyi, Babos, mind mondták, hogy annak van csak ilyen erôs tartása, aki nem kettôt gondol, hanem egyet. És Mindszenty ilyen ember. Valóban csak annak él, amit hisz. Ez a látogatása is alapjában véve lelki alapon és szépen zajlott le. Nagyon sok fényképet csináltak még a gyerekekkel való együttlétérôl. Szlezák Imre, aki ma reggel idejött, mondta, hogy látta a televízióban. ======================================================================== 1974. május 10., péntek Tegnap este nagyon késôn kerültem ágyba, s ma reggel csak 3/4 9-kor ébredtem fel, amikor már indulnunk kellett volna ki a temetôbe. Gyorsan felöltöztem és leszaladtam. Ôk már a reggelinél ültek. Reggeli után elindultunk a quens-i Szent Rajmond temetôbe meglátogatni az itteni magyar halottainkat. Ebben a zuhogó esôben már kint várt báró Neumann, Acsay és sokan mások. Minden a zuhogó esôben zajlott le. Kalocsnikat kellett szereznünk, én csak gumitalpú cipôben voltam. Öt centiméter magasan állt a víz mindenütt. A kis magyar csoport esernyôk alatt vonult a temetôbe, a magyar sírokhoz. Elimádkoztunk egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és a prímás áldást adott azokra a magyarokra és sírjaikra, akik itt nyugszanak. [A naplónak ezen a részén hosszabb, összefüggéstelen szövegrészek találhatók.] Már késô délután volt. Megebédeltünk Bácskay Bélával. Én annyira fáradt voltam, ledôltem egy fél órára. Jött Bodnár Gábor. Itt van az egy magyar iskola, ahol egész napos tanítás van, a többieknél csak hétvégi iskola van. Utána elmentünk vacsorázni. Már fél 6-ra járt az idô. Vacsora alatt Bodnárral beszélgettünk. Az egész társaság ott volt: Mindszenty, Harangozó, Bácskay Béla meg a sofôr, Lehoczky János. Aztán elindultunk, és a ...[?]-i egyetem kápolnájában mondott a prímás szentmisét. Az állandó részeket latinul, a változó részeket pedig angolul mondta. P. Emil olvasta fel a szentleckét. A szentmise után leültünk egy nagy elôadó terembe, ahol elôször a prímást köszöntötték, aztán ôeminenciája válaszolt a szokott módon, megköszönte az üdvözlést. Ô nem azért jött, hogy ünnepeltesse magát -- mondta. Én fordítottam. Az idô már 9 óra felé járt, megállapodtunk, hogy elindulunk. Ki is hirdettem. Már késô éjszaka van, és látom, hogy ott ül bíborosunk a középen, és nem akar mozdulni. Azt mondja, hogy maradni akar, mert meg akarja hallgatni az elôadást. Kénytelen voltam visszamenni, és azt mondani: -- Hölgyeim és uraim, a kardinális úr nemcsak jó ember, de udvarias is. Itt marad, hogy meghallgassa az elôadást. Olyan tapsvihar zúgott fel az egész teremben, ahol körülbelül hatszázan lehettek, hogy csak úgy zengett. Az elôadás után még egyszer mindent megköszöntünk és hazajöttünk. Így telt el a mai, május 10-i nap. ======================================================================== 1974. május 11., szombat A déli órákban, fél 11-kor indultunk el innen. Ma elmegyünk a Szent István templomba szentmisét mondani. Pontosan érkeztünk. Több ezres tömeg gyűlt össze, a templom tele van. Pár százan a templomon kívül rekedtek. Látom, hogy úgy szervezték meg a találkozót, hogy csak meghívókkal lehetett ide jönni. A szokásos, meleg emberi közösség hiányzik. Ez különben áll az egész egyházra. Ahol csak lehet, távol tartják a tolongó tömeget, és minden meghívóval, befizetéssel megy. Egyrészt ellenôrzik a tömeget, másrészt, azt hiszem, bennük van az emberi lelkesedésbôl származó jó vagy rossz könyörtelen megnyilvánulásától való félelem. A jó Szlezák Imre a szokásos zavarában volt. Mindenütt ott volt és sehol se. Nem tudom megérteni, ha már ô 20-30 év óta dolgozik a magyarok között, egy kis erôfeszítéssel miért nem vetette le a rossz kiejtését, és miért nem alakított ki magának egy jobb magyar nyelvtudást. Na, de mindegy. A plébános nagyon kedves volt, de látszott mindenkin, hogy zavarban van. Fölmentünk a kis kápolnába, ott öltöztünk át, így mentünk a templomba. Kezdôdött a szentmise. Nagyon szépen szólt a magyar ének. A szentmise alatt az elsô leckét egy korosabb férfi olvasta, de idegen hangsúlyozással. Utána a Harkay Róbertnek a körülbelül húszéves fia olvasott cserkészruhában, de olyan jól, hogy szinte egy nagyon jól olvasó papon is túltett. A szentmise rendben ment, nagy lelkesedéssel énekeltek. A bíboros a szentbeszédében elôször elmondta, hogy amikor Zalaegerszegre került, Zala megyében milyen mostoha sorsot talált, hogy a török idôk óta nem volt ott igazi újjáépítés. Az emberek nem tudtak írni, olvasni, keresztelônél se a szülôk, se a keresztszülôk nem tudták leírni a nevüket. Ô mint zalaegerszegi apátplébános a szombathelyi zsinaton azt kérte, hogy ennek a megszüntetésére küldjenek Vas megyei papokat Zalába, és egyenlítsék ki ezt a nagy különbséget a két vármegye között. És utána elmondta, szinte ennek illusztrálására a gáborjánházai esetet Nemes Istvánnal, aki fogadalmat tett az elsô világháború alatt. Amikor gimnazistaként bevonultatták, megfogadta, ha kikerül a lövészárkok poklából, soha többé nem fog panaszkodni. Amikor az apátplébános Géfin szombathelyi rektortól errôl hallott, azt mondta magának: Ilyen ember kell nekem! Így lett Nemes István plébános Gáborjánházán. Ezt mondta el, amint már meg is írtam a naplómban. E példa nyomán, ha valaki akart érteni, megérthette, hogy a New York-i magyarságot, elmagyartalanodását, szétszóródását összehasonlította lelkiekben és a magyarságtudat kiveszésében a török idôkkel. Azt akarta mindezzel mondani, hogy itt New York-ban is olyan kemény helytállásra lenne szükség és újjáépítési akaratra, mint annak idején neki kellett hogy legyen Zalában. Persze ezt nem így mondta, de ez lett volna a következtetés. Nem tudom, hányan tudták levonni belôle. Már megérkezésünkkor is feltűnt, hogy a templomban úgyszólván csak ülôk voltak, pedig sokan befértek volna állva is. Ezzel szemben több százan voltak, akik a templomon kívül álltak. Tipikus ferences barát módra a bíborossal áldást adatott Szlezák a templomban, és ezt hívta az elsô áldásnak. Azután kivonultunk a templom melletti térségre, ahol egy trónszerűséget állíttatott föl, és ahol az a pár száz ember állt. Ott még egyszer egy második áldást adatott. Elénekeltük közösen a Himnuszt. Hát ez az embersereg nyugodtan befért volna a templomba is, és nem kellett volna ilyen komplikált dolgot csinálni. Itt kint a templom mellett nagyon megrohanták a hercegprímást. Sokan a megindultságtól is, olyan sokáig akartak lenni a prímással, amíg csak lehetséges volt. A New York-i magyarokkal való találkozás körülbelül egy óráig tartott, utána bementünk a plébániára. A plébánia ebédlôjében volt egy löncs. Ott voltak a szomszéd plébániák papjai, egy tót plébános, két amerikai, melléje ültek Nagy és Csordás református lelkészek. Egész löncs alatt azokkal beszélgetett. Minden föl volt tálalva, de semmi kiszolgálás. Nekem kellett gondoskodni, hogy a bíboros úr valamit egyék. Ilyenkor idegeneknél sok minden szóba kerül, eléggé feszélyezett volt a hangulat. Hála Istennek, a bíboros ezt nem vette észre. Idegenként, idegen vendégként kezeltek bennünket a Szent István plébánián. Errôl a Slezák nem tehet, de ez a való helyzet. A régi világhoz képest fogadásban, személyes kiszolgálásban, egymás iránti normális viselkedésben súlyosan lecsúsztunk a valamikori emberi és egyházi magaslatról. Hazaérkezve délután Horányi Tibor és Harkay Róbert beszélték végig a Szent István plébánia problémáját, hogy a bíboros is és ôk is fölkészüljenek egy esetleges holnapi, holnaputáni fogadásra, ha ez lehetséges lenne. A beszélgetésen nem voltam ott. Harkay Róbert ismeri. A tények ismeretesek, a Szent István nevet az amerikai franciskánus provincia átvette. Új plébániát épített melléje, országos központjává tette. A reménytelen esetek Szent Júdás szövetségének negyvenezer névkartotékja van, és ehhez az anyagi forráshoz ôk ragaszkodnak. A visszaszerzésrôl csak nehezen lehet szó, vagy egyáltalán nem, mert a magyar ferences provinciális szerint: Beneplacitum Apostolicum van, erre az esetre egy, a Szentszék által jóváhagyott érsekség, és a Szent Név ferences provincia között. Arról lehetne szó, hogy valahol a közelben alapítsanak a magyarok egy új plébániát, de az érsekség, ha nem is teljesen elutasítóan, de nagyon vontatottan kezeli az ügyet. Ehhez hozzájárul a magyarok kivonulása arról a vidékrôl, különösen a fiataloké, a régi házak lerombolása, új felhôkarcolók építése miatt, amelyekben a lakbérek megemelkednek, és a magyarok nem bírják fizetni. Van ennek tehát egy ír oldala, ír érsekségi oldala, amely amerikanizálni akar. Van ennek egy baráti, helyi ferences oldala, amely nem akarja föladni a tulajdonát. Van ennek egy magyar oldala, amelynek az a fôproblémája, hogy harminc év óta a rutinmunkával és a saját nyelvi nehézségekkel küzdô Szlezák magyar káplán nem tud eleget tenni a magyarok követelményeinek egyrészrôl, másrészrôl pedig a magyar, lévén, hogy messzire lakik, nem templombajáró, bár fizeti az egyházi adóját, és hozzájárul a Szent István plébánia fönntartásához, adósságainak kifizetéséhez, azonban nem tud megalázkodni, hanem inkább nyíltan beszél, és ezzel ezeket a finomkodó, angolszászosan finomkodó, de gyermekszoba nélküli amerikaiakat elriasztja. Ez körülbelül a Szent István plébániának a problémája. A löncs után hazajöttünk. Utána volt ez a tárgyalás Harkay Róberttel és Horányi Tiborral. Aztán ôk elmentek. Estére egyedül maradtunk. Elég sokáig dolgoztam, bár gyakran szólt a telefon. ======================================================================== 1974. május 12-én, vasárnap Itt a lelkigyakorlatos házban, szombat reggel óta körülbelül húsz- harminc fôiskolás fiú és lány van lelkigyakorlaton, Mario passzionista atyának a vezetése alatt. Ô kérte meg a bíborost, hogy ma, vasárnap, a reggeli elôtt szóljon a fiatalokhoz. El is vállalta. Lementünk. Ezt már másfél napja tudtam, és tanácsoltam bíboros úrnak, hogy csak öt percig beszéljen arról, hogy a hit belsô felszabadulást, világosságot jelent az életben. Átbeszéltük azt a pár gondolatot. Elmentünk a kápolnába, bíborosunk az oltár elôtt egy széken helyet foglalt, és fél óráig beszélt. Fölhozta Tamerlán tatár vezér esetét, aki hetvenezer koponyából, levágott fejbôl piramist építtetett, hogy megfélemlítse az ellenfeleit. Elmondta, hogy az angolok visszaadták a foglyul ejtett horvát hadsereget 1945-ben a szerbeknek, és Titóék ezt a hadsereget egy szűk völgykatlanban leöntötték benzinnel, és elégették. Százezer embert elégettek ott el. Elmondta báró Apor Vilmos gyôri püspök megöletését az asszonyok védelmében. Irtózatosan elfáradtam, amikor ezt a félórás, lassú és értelmesen magyar módra mondott szöveget meghallgattam. Ez volt a mai napon, vasárnap, az elsô kiborulásom. Semmi sem feszíti végsôkig az idegeimet, mint az ilyesmi. Persze ez a kiborulás csak belsôleg történt, kifelé semmit sem mutattam. A több, mint félórásra sikerült beszédnek és a fordításnak, amely aztán eltartott majdnem 9 óráig, az lett a vége, hogy a lelkigyakorlatosok nem tudtak reggelizni. Mi is késôn mentünk reggelire, a konyhának várnia kellett, egyszóval minden egy kicsit kizökkent a rendes kerékvágásból. Nem azonnal, de a délelôtt folyamán panaszkodtam is emiatt a bíboros úrnak. Azonkívül a fordítást is rövidre fogtam. Az érthetôbb magyar részeket elhagytam, és csak azt fordítottam, hogy két fajta szabadság van: az igazi szabadság és a szabadosság. Ha az ember az ösztöneit követi, és azt teszi, ami neki tetszik, vagy félelembôl cselekszik, akkor okvetlenül szabadosságba, kegyetlenségbe, rendetlenségbe torkollik bele. A három példát röviden megemlítettem. Reggeli után fogadások voltak, és 3/4 12-kor indultunk az érsekségre, ebédre. Kint állt az ajtóban egy lány, ô nyitotta ki az ajtót, és a belsô lépcsôn, a két ajtó között fogadott a bíboros bennünket. Ez szerintem azért van, hogy ne lehessen kettôjüket egyszerre fényképezni. A velünk jött Lehoczky János sofôrt, aki bennünket báró Neumann Végvári Ferenc megbízásából és fizetségébôl kísért, kituszkolták, be sem engedték. Nem engedték föl abba a szobába, ahol a bíboros majd átváltja a fekete-piros reverendáját pirosra. Ugyancsak kituszkolták bocsánatkérés közepette dr. Harangozó Ferencet is, aki velünk jött, akinek a jöttét jeleztem. Csak az ebédnél vettem észre, hogy nincs ott. Akkor mondta Msgr. Clark, hogy csak hét személyre terítettek, pedig egy méterre voltunk egymástól. Az asztalon is rengeteg étel volt. Így volt eltervezve. Elküldték ôket a szomszéd plébániára enni, pedig a prímás kíséretéhez tartoztak. Levetettük a kabátokat, bementünk az ebédlôbe, megkezdôdött az ebéd a szokásos hangulatban. Isten tudja miért, soha nem éreztem az angol nyelvű társalgás hidegségét annyira, mint ezen az ebéden. A két bíboros szemben ült egymással. Egyik asztalvégen ült egy meghívott fölsô New York-i püspök, a másik oldalon az asztal végén Msgr. Clark, Msgr. Murphy és még valaki velem együtt. A társalgás feszélyezetten folyt, de azért kedvesen. Cooke bíboros nagyon jó társalgó. Az volt az érzésem, hogy nagyon uralja a helyzetet, talán túlságosan is azokkal szemben, akik akár beosztottjai, akár vendégei. Egy másik kellemetlen momentuma volt ennek az ebédnek, amit már számtalanszor tapasztaltam, hogy Mindszenty bíboros nem hajlandó lassan már két év óta ismételt kérésemre sem magyarul beszélni, hanem angolul beszél, amit nem, vagy csak nehezen értenek meg. Vagy csak hosszú gondolkodás után találják ki, mit is akart mondani. Angolszász módra soha vissza nem kérdezik, mit is mondott. Így mind a komoly, mind a vicces témák poénjait lelövi. Emiatt rettenetesen feszélyezett a hangulat, amit a vendéglátók a legnagyobb türelemmel viselnek. Nem tudom, mit lehetne tenni ez ügyben. Mindent megpróbáltam. Kértem szépen, kértem kevésbé szépen, de nem változtat rajta. Aztán néhanapján megesik, hogy valaki bókot mond neki, hogy milyen jól beszél angolul, és ezt velem szemben érvnek használja föl, hogy mennyire nincs igazam. Erre aztán szépen elnémulok. Mit is tehetnék mást? De ezekkel a beszélgetésekkel borzasztóan megterheli a vendéglátó gazdáit. Sajnos, ez a valóság. Már a témákat tekintve is más világból származik, most még a nyelv, a rosszul beszélt nyelv ezt a más világot még inkább elkülöníti ettôl a sima, idegent el nem ismerô angolszász világtól. De vissza kell térnem a beszéd elôttre. Mielôtt bementünk ebédelni, a két bíboros és csekélységem visszavonultunk a fogadóba. Leültünk. Tudtam, hogy Mindszenty bíboros mindenképpen akar beszélni, illetôleg egy kisebb kihallgatáson, megbeszélésen lenni Cooke bíborossal a Szent István plébánia ügyében. Cooke bíboros azt mondta, hogy ô is azon van, hogy ez megtörténjék. Egy pár szóval elkezdte sorolni, mennyire terhes az ô programja, és hogy nem lehetne-e az ebéd után ezt megtárgyalni. Nyugodtan végighallgattuk, és utána egészen halkan, szinte kérôleg azt mondtam Cooke bíborosnak: -- Eminenciás uram, bocsánatot kérek, de most van a löncs, délután fél 3-kor kezdôdik egy latin szentmise a Szent Patrik székesegyházban szentbeszéddel. Bíborosunkat jó lenne a löncs után és a szentmise elôtt legalább háromnegyed órát nyugalomra hagyni, hogy kicsit kipihenhesse magát. Bár ezt teljesen megértette, elismerte, és egyenesen nem mondott ellent, de úgy tett, mintha semmit se mondtam volna. Elkezdte tovább tételesen fölsorolni a mai vasárnapi és a holnapi programját. Holnapután, kedden már elutazunk. Egyáltalán nem reflektált arra, hogy a vendégének: Mindszenty bíborosnak ezt az apró kívánságát, a háromnegyed órai testi nyugalmat megadja. Gondoltam magamban, ez nem az Isten szeretetének az egyháza. Úgy tett, mintha semmit észre sem vett volna. Tudomásul vettem, és visszatértem ahhoz a gondolathoz --, mert prímásunk nagyon akart vele beszélni négyszemközt--, hogy akkor vegyük a mostani ebéd utáni idôt. Ebben meg is egyeztünk, és mentünk ebédelni. Ebéd után fölmentünk a harmadik emeletre. Hogy el tudjam intézni, amit akartam, ebéd alatt ki kellett mennem, kínosan, keservesen. Föl kellett hajtanom Harkay Róbertet, -- aki negyven kilométerre, New Yorkon kívül lakott --, mert megígértem neki elôzô este a megbeszélésen már azért is, hogy ismerjék a személyét. Ha tárgyalás lenne, ôt hívom meg tolmácsnak, nem én tolmácsolok. Azt mondta, háromnegyed óra múlva itt lesz. Meg is érkezett szegény, lóhalálában. Addig fönt a prímás átöltözött pirosba, szivarra gyújtott. Feszülten vártam, hogy mi lesz. Értesítettem a titkárt is, és a végén összejöttek mindannyian. Elsônek Harkay Róbert érkezett, a Szent István egyházközség elnöke, utána bejött a szomszéd szobából bíborosunk, és végül megérkezett Cooke bíboros. Mindjárt angolul kezdték a tárgyalást, mert prímásunk angolul kezdett beszélni. Hiába kértem, ne angolul szóljon, mert idôt veszítünk a fordítással meg a nyelvezetével is. Végül beleegyezett. Sajnos nem tudtam jelen lenni, mert nekem mennem kellett a sekrestyébe a szentmiséhez mindent elôkészíteni. Este Harkay elmondta telefonon, hogy a tárgyalás lényege az volt: Cooke kardinális teljesen elzárkózik az elôl, hogy a Szent Mónika templomot átadja a ferenceseknek. Különben is a Szent Mónika anyagilag nagyon rosszul áll. A kardinális beszédjébôl kitűnt, hogy anyagilag mégsem áll olyan rosszul, de annak ellenére -- bár ebben aztán megint nem hiszek --, Cooke bíboros megígérte, hogy a Szent István ügyét a szívén viseli, mert a horvátok és az albánok is jöttek hozzá hasonló kéréssel, és mindenképpen megoldást akar. Ezért a jövôben Mahoney vikárius-generális püspökkel, Morris ferences plébánossal és Harkayval egy hármas megbeszéléscsoportban fognak együtt dolgozni ennek megoldásában. Ez volt a lényeg. Szerintem egy kicsit nesze semmi, fogd meg jól. De Harkay nem így vélekedett, és nem így mondta el Mindszenty bíborosnak sem. Ebben a reményében én nem akartam ôt zavarni. Nem szabad mindig negatívnak lenni. Utána sietve mentünk a sekrestyébe, ott fölöltöztettem a bíborost. A magyar papság lent várt a fôoltár elôtti sekrestyében, és bejött a fôoltár elôtti oszlophoz. Voltak körülbelül tíz-tizenöten, akik együtt koncelebráltak a prímással. Ezek között volt Füzér Julián, Erdei, Harangozó, Ádám, Hegyi jezsuita és még egy páran. Kivonultunk. Nagy fényképezés volt. Cooke bíboros pirosban volt, de nem koncelebrált. Mindszenty bíborost kiállították a középre, a két kórus közé a néppel szemben. Még egy érdekes epizód arról, hogy milyen az amerikai. A ,,speeker büro'' elnöke úgy nézett, mint a karvaly. Azon ügyeskedett, hogyan lehetne az elsô helyen. Alighogy észrevettem, már mindenkit eltolt a prímás baljáról. Én voltam a jobbján, mint koncelebráns. Ô állt ott, és ô ment mellette, mintha neki ahhoz joga volna. Senki sem szólt neki, hogy odajöjjön. Szemtelenség. Kicsit dühbe gurultam, amikor megláttam. Erre még a szentségházig való menetben elôre mentem a papokhoz, Harangozó Ferit hátra hívtam, és J.-t onnan szépen, udvariasan elküldtem. Odaérve a két stallum közé, Cooke bíboros fölment a trónjára, és angolul, egy-egy mondatot olvasva --, amit lent Füzér Julián, a lektor helyérôl mondatról mondatra magyarra fordított -- üdvözölte a Mindszenty bíborost nagyon kedvesen, a szokásos módon: mint a szabadságnak, a hitnek a bajnokát, mint aki sokat szenvedett, sokat tett az egyházért, és hogy eljött a magyarjait meglátogatni. Utolsó mondatában viszont bocsánatot kért, hogy neki most el kell menni, mert dolga van, és ezzel be is fejezte. Majd leültem ott, amikor ezt hallottam. Lejött, ketten üdvözölték egymást az áldoztató rács mögötti emelvényen, és elment. Latin mise volt, állítólag a helyiek számára. Nem volt ott se egy püspök, se egy piros reverendás, nem maradt más senki ott, mint az a pár koncelebráns magyar pap. Mindszeny bíboros, a balján Harangozóval, a jobbján én és két fekete reverendás az ott fungáló ceremoniárius mesterrel, illetve sekrestye-igazgatóval. Hát ennyi volt az egész. Semmit sem tudtunk elôre, hogy Cooke bíboros nem marad ott a szentmise végéig. Senki nem mondta se a bíborosnak, se nekem, és így eltűnt. Ez jelenti azt, hogy angolosan meglépni, és ez mutatja azt is, hogy ôk valamilyen utasítást kaphattak akár Rómából, akár az amerikai püspöki konferenciától. Mint Laura testvér mondta nekem, amikor megjött Buffalóból. Azt mondta neki a buffalói egyházmegye egyik bennfentese: -- Keep him in look![26] A szentmise nagyon szép volt, latinul ment minden. A kórus igen szépen énekelt. Rengeteg magyar volt, közel háromezer ember a Szent Patrick katedrálisban. Ôeminenciájának homiliája elsôrangú volt. Arról beszélt, hogy az élet minden körülmények között Isten ajándéka, és azt nem vehetjük el magunktól, és azt nem csorbíthatjuk meg, nem lehetünk az élet ellen. S hogy példát vegyünk, hogy mi az életnek az értéke, akkor a Szűzanyához kell fordulnunk, Aki e világra hozta Szent Fiát. És akkor, amikor a niceai atyák kihirdették Szűz Mária istenanyaságát, Niceában a zsinati atyákat az Üdvözlégy Máriával köszöntötték. Attól kezdve lett a keresztény nép imádsága az Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes... Megindító szépen, kedvesen beszélt, nagyon erôs hangon, és még akik sokat hallgatják, azokra is nagy hatást tett. Szentmise után kivonultunk és átöltöztünk, az érsekségen keresztül kijöttünk, és autóba szálltunk. Így értünk haza, késô este, fáradtan. A legszükségesebbeket elintéztem, hamarosan ágyba mentem. A bíboros kissé belázasodott, két aspirint adtam neki. Magam is kicsit belázasodtam a nemalvás miatt, de 10-kor már ágyban voltam, s aludtam reggel fél 7-ig. Este, mielôtt még lefeküdtem volna, bejött hozzám Harangozó Feri. Megbeszéltük egymással az eseményeket. Megállapítottuk, hogy bizonyos tekintetben valóban gyalázatosan bánnak a bíborossal itt New Yorkban. Kifelé minden udvarias, minden sima, sehol nincsen elutasítás, de ami a lényeg: az emberi melegség hiányzik, az emberi kedvességet nem adják meg neki, egészen ellenkezôleg a néppel, amely mellette áll. A hívek nagy tömegekben jönnek, és lelkesen üdvözlik, de a papok, az megint más. Lehoczky János, a Végvári-Neumann által küldött sofôr -- aki nagyon kedvesen fuvarozgat bennünket -- mondta, hogy az ír pénzbeszedôk félreálltak a katedrálisban, beállították a magyar pénzbeszedôket, és kétszer is leperselyezték a népet. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, mennyit adnak majd át, és mennyit nem. Persze a magyarok mindjárt izgulnak, hogy ez mind szôrén-szálán el fog tűnni. Nyugtattam ôket: várjuk meg a végét. Elmondtam a bíboros úrnak is. Nagyon elegánsan, úri módra fogadta és azt mondta: -- Nem kell emiatt izgulni, és nem kell semmit sem szólni. Ha nem adnák át azt a pénzt, akkor majd alkalomadtán lesz rá módunk, hogy szóvá tegyük. Talán ez is lesz egy kis argumentum a kezünkben. Ezt nagyon higgadtan és nyugodtan mondta. ======================================================================== 1974. május 13., hétfô Reggel itt miséztünk a lelkigyakorlatos házban. Utána velünk együtt volt a reggelinél Hollós János is, aki itt orvos, és aki a máltai lovagoknak a vezetôje itt New Yorkban. A reggelinél Harangozó Feri ôszintén megmondta a texasi ciszterciekrôl a véleményét. Harminckét magyar cisztercita szerzetes évi három-négyezer dolláros tandíjért szinte csak amerikaiakat tanít, és csak tíz magyar diákjuk van. Annyira komolyan veszik a tandíjat, hogyha nem fizetik be a szülôk, akkor rátáblázzák a vagyonukra. Ezzel szemben a Burg-Kastl-i gimnáziumban ötven-hatvan amerikai diák havi ötven-hatvan dollárt fizet internátusért, teljes ellátásért és tandíj címén. Természetesen fölgyülemlik benne a keserűség. Elôször dr. Hollós igyekezett védeni a texasi cisztercieket, de utána elhallgatott. Késôbb megvizsgálta fönt a szobájában a bíborost. Minden rendben volt, elmúlt a láza is. Jól érezte magát. Úgy látszik, az alvás, a pihenés hiányzott neki. Engem is meg akart vizsgálni, de nem hagytam, mert én is kialudtam magam két takaró alatt. Elôtte húztam egyet a brandys üvegbôl, bevettem két aspirint, és egészen rendben vagyok. Utána jött Acsay László, aki bent volt a bíborosnál egy fél óráig. Amikor kijött a bíborostól, még leült nálam is. Ô göngyölítette föl az egész Varga Béla-féle problémát. Varga Béla a repülôtéren várt bennünket. Ott állt a maga szokásos módján, és üdvözölte a prímást. A prímás is üdvözölte ôt. Azt mondtam neki, amikor kezet fogtam vele: -- Remélem, még látjuk egymást. A Magyar Házban való fogadásnál odajött hozzám Kovács Imre, és megkérdezte, mikor jöhetne a bíboroshoz. Mondtam, hogy elég telefonálni, megbeszéljük, hogy a bíboros mikor tudja fogadni. De telefon nem jött. Ma Acsay László kérdezi, mi lesz Varga Bélával. Kérdezem: miért? Mert azt mondja, ô vár egy telefont. Úgy tudom -- válaszoltam --, neki nem fog a bíboros meghívást küldeni. Ô jelentkezzék, mint mindenki, aki a repülôtéren volt. Mindenkit fogadott a bíboros, aki jelentkezett. Erre Acsay azt mondja: -- Igen, de azt hiszem, valami van a dologban, mert ô fél. -- Mi arról nem tehetünk -- mondom --, hogy ô fél, fél a fejmosástól, de ennek más kiútja nincsen. Ez beteges dolog, hogy így elvárja, hogy arra hivatkozhassék, hogy a prímás ôt hívatta, és ô nem ment a prímáshoz. Amikor Acsay elment, bementem ôeminenciájához és megkérdeztem, nem lenne-e jó, ha én, mint ismerôse telefonálnék neki, és üdvözölném, hogy itt vagyok New Yorkban, és egy szót sem szólnék az esetleges fogadásról. Ha ô elôhozza, akkor azt mondom, természetesen, amikor akarsz jönni, akkor fogad ôeminenciája. Erre ôeminenciája azt mondta, hogy ezt se tegyem, mert azt mondaná, hogy a bíboros telefonáltatott velem ilyen ürügy alatt, és ezt meghívásnak magyarázná. Ezt be is láttam. Ezzel elmúlt a délelôtt. Ebédnél csak ketten voltunk a bíborossal, mert Harangozó Feri elment az unokaöccsével vásárolni, és csak este jön vissza a Waldorf Astoriába. Itt együtt voltunk, igaz, ô is késôbb jött. A bíboros, Lehoczky János, a sofôr, és én egy asztalnál ültünk. A bíboros elmondta, hogy a képviselôválasztás a magyar faluban nagy esemény volt. Hetekkel elôre beszéltek errôl. Sôt azt is mondta, hogy az édesapja arisztokratikus érzelmű volt. Mikor bevezették az általános választó jogot, azt mondta, hogy nem jó lesz ez fiam, hogy minden emberre rábízzák azt, hogy ki kormányozhatja az országot, és ki szavazhasson. A kishúga egy ilyen választás alkalmával, amikor mentek az emberek szekereken, berohant és azt mondta: mennek Rumba. Mert Rum volt a választási kerület. És ez szállóige lett a Pehm családban, ha valami feltűnô dolog történt, azt mondták, hogy ,,Mennek Rumba.'' Tegnap esti kis hôemelkedését a bíboros teljesen kiheverte. Nagyon kiegyensúlyozottnak és jó egészségben lévônek látszik. Ma még fogadta azokat, akik jöttek hozzá. Itt volt nála Neumann-Végvári Ede, aki azért jött, mert én talán túl ügyetlenül Acsay Lászlónak elmondtam, nem tudom, ki fogja fizetni itt a lelkigyakorlatos házban szállásunkat. Nem tudom, mit csináljak, mert a helyiek nem mozognak. Nem történt semmi különös. Talán az is az oka annak, hogy ilyen gyéren szállingóznak a látogatók, mert egy óra autóútra vagyunk a város közepétôl, és így nem is tudják talán, merre vagyunk. Mindenesetre ez egy kis nyugalmat biztosít nekünk. Délután elmentem fürödni. Ebben az idôben érkezett meg Horányi Tibor, hogy beszámoljon ôeminenciájának a washingtoni helyzetrôl. Az elnök esetleges lemondatásáról, vagy lemondásáról. Este fél 7-kor indultunk a Waldorf Astoria szállodába. Harangozó Feri már délben kiment a városba, így a kocsiban voltunk: Horányi Tibor, Bácskay Béla, ôeminenciája és én. Hét óra után pár perccel érkeztünk meg. Ott várt bennünket dr. Hollós János orvos, Harkay Róbert és többen mások. Alighogy beértünk, föltűnt, hogy a prímás mellett megjelent egy szôke hölgy, világos, arany-ezüst szôttes ruhában. Látszott, ki van szôkítve a haja. Magas homlokkal, elégé elôreálló arccsonttal, sötét szemekkel és egészen halvány arccal. Amint beértünk a hallba, bennünket balra, a nagy fogadóba irányítottak. Egyszer csak hallom, valaki a P. K. nevét mondja. Hát ez volt az a hölgy, akit levélben, a Füzér Juliánnak írt levelemben T. Á.-val együtt kizártam a fogadásból, és ha jól emlékszem, telefonon is megmondtam Pogány Andrásnak és Hollósnak is, hogy ezek maradjanak ki ebbôl a játszmából. Úgy tudom, a hölgy elsô férje meghalt, a második férjével nem tudom, mi van, azt hiszem a harmadik férjével van. Valamikor Hong Kongban bártáncosnô volt, és ô a T.-nak a társadalmi rendezvényeken, katolikus bálokon a jobb keze. Nekem gróf Révay István mondta el ezeket. Mivel bent lévén az amerikai katolikus ligák sötét ügyleteiben, a becstelen pénzszerzésben a magyar katolikus ügy kárára, ezért volt ez a kikötés a prímás részérôl, amit az elôbb mondtam. P. K. a prímás mellé ült, és én azonnal, majdnem karhatalommal távolítottam el ôt a prímás baljáról, és mondtam a Hollós doktornak: -- János, légy szíves, itt te legyél! Bementünk a nagyterembe, közben a P. K. eltűnt. Elôször odavezettek bennünket a régi családok hölgyeihez, utána a bíboros leült, és majdnem mindenki, aki már ott volt, elvonult elôtte. Voltak megindító jelenetek. Voltak, akik igazán ômiatta jöttek el, de voltak természetesen igen sokan, akik inkább magamutogatásból jöttek, semmint a prímás iránti tiszteletbôl. Ezután mentünk föl az emeletre, ahol a vacsorához terítve volt. Ahogy a terembôl a folyosóra a lifthez mentünk, P. K. ismét szemtelenül odaállt a prímás mellé. Most is eltávolítottam, és azt mondtam Hollós doktornak, ne mozduljon el a prímás mellôl. Amikor fölértünk az emeletre, ahol a vacsoraasztalok voltak, bennünket egy kis oldalfülkébe ültettek le, ahol négy szék volt. A prímás helyet foglalt, és dr. Menget, a Mary Maud kollégium elnökét a prímás baljára ültettem. A harmadik székre Förlang ült, aki magyar tábori püspök Amerikában. Közben folytak a bemutatkozások. Igen sokan voltak amerikaiak is, magyarok is. Amikor még a lenti teremben voltunk, és a bemutatkozások folytak, megérkezett Hajdú-Németh Lajos New Brunswickból, és egy Lothringer nevezetű, fekete zsinóros öltözetű magyar, akinek a legelsô kérdése az volt, hogy miért intettem le, amikor elkezdték énekelni a Himnuszt a repülôtéren. Mondom, azért intettem le, mert még folytak a beszédek, és a prímás azért ment oda a magyarokhoz, hogy ott megálljon és üdvözölje ôket. Ezt nem várva be, hanem attól félve, hogy a prímást elviszik elôlük, elkezdték énekelni a Himnuszt, és bizony ez akkor nem volt helyénvaló. Ennek semmi más oka nem volt. Egy másik, a New York-i rádiónak egy munkatársa pedig a magyar ôsvallásról kezdett nekem elôadást tartani, s hogy ô a magyar ôsvalláshoz csatlakozott. P. K. félre állt, de késôbb, amikor egy másik helyiségbe mentünk át, megint megpróbált odaférkôzni a prímás mellé, de eltávolítottam. Más valaki már elsüllyedt volna szégyenében. Folytak a fogadások. Helyet foglaltunk. Megkezdôdött a vacsora. Voltak körülbelül háromszázan ezen a vacsorán. A prímás magyarul imádkozott. Jobb oldalán ült a tábori püspök, balján pedig dr. Meng. A tábori püspök mellett ült Béki református püspök, mellette Füzér Julián és az asztal végén én. A másik oldalon, a balján dr. Meng, a Merrymaut kollégium elnöke, ômellette, ha jól emlékszem, Father Morris ült, a mai Szent István plébániának fiatal plébánosa és mellette Harkay Róbert. A vacsora vége felé kezdôdtek a köszöntôk. Elôször Harkay beszélt, ô volt a háznagy. A püspök nagyon szépen beszélt, és összehasonlította Mindszenty bíborost Becket Tamás érsekkel, John Fisher bíborossal és Morus Tamással. Azt hangsúlyozta, hogy szükségünk van olyan emberekre, akik nem a világgal, hanem a világ ellen élnek. Utána dr. Meng, az egyetem elnöke köszöntötte nagyon komoly, tartalmas beszédben. Kiemelte, hogy Mindszenty tulajdonképpen nemcsak a magyar népért, hanem az egész világért állt ki. Utána Harkay Róbert egészen atyai, mérsékelt hangon egy szinte szentbeszédbe illô vigasztaló és a bíboros melletti hűséget kifejezô beszédet mondott. Mindegyik beszédet, mind az angol, mind a magyar nyelvűeket feszülten hallgatták. Utána emelkedett szólásra a bíboros. Egészen egyszerű szavakkal mondta meg, hogy ô a neki szóló adományokat nem hajlandó Európába vinni. Van itt elég magyar intézmény, amelyeknek itt át lehet adni. A Szent István plébánia megalapozása New Yorkban, a passaici[?] magyar iskola megmentése és nem utolsó sorban a magyar cserkészek nyelviskolái. Erre a három célra akarja fordítani az adományokat. Azután fölszólította a magyarokat, hogy tegyék a templomokat és az egyházközségeket -- katolikusokat és protestánsokat -- az életük központjává, és vegyenek részt aktívan az egyházközségek életében. Azonkívül rámutatott arra, hogy van tizenöt millió magyar. Itt az ideje, hogy az egész világ magyarsága megalakítsa az összmagyarság világszervezetét. Azután fölszólította az amerikai magyar fiatalokat, lépjenek be a politikai, társadalmi életbe, és ott építvén ezt a hazát és védvén ennek a hazának a szabadságát, juttassák érvényre a régi hazának, az óhazának a követeléseit. A végén megköszönte mindazt a kedvességet a szónokoknak, a rendezôknek, amiben ôt részesítették. Mindannyian meghatódva hallgatták. Többször tapsviharba törtek ki. Közben én odamentem a jelenlévô ismerôsökhöz és sok más ismeretlenhez. Igyekeztem beszélni Father Morrisszal, a New York-i plébánia fiatal, ferences plébánosával. Kértem ôt, emelkedjék egyszer fölül ír és amerikai mivoltán, s próbálja meg azt, hogy a saját érdekei mellett a magyar plébánia önállósulását szorgalmazza az egyházmegyénél és rendjénél. Elmondtam neki, hogy Szlezák Imrét tisztelem, becsülöm, de miután hallottam három nyelven: angolul, latinul és magyarul, kibírhatatlan az intonációja minden nyelven. Becsülöm, mint tiszta életű, áldozatos papot, de erre a feladatra nem való. Ekkorra a beszédnek sajnos vége lett. Mire fölértem, már ott tolongtak a prímás körül. Jöttek az aláírásokért, autógrammokért. Ezt, sajnos, le kellett intenem. Utána rengetegen jöttek föl a pódiumra, de jobbról-balról a rendôrök útjukat állták. A följutottak között már ott volt P. K. Leküldtem. Erre azt mondja, hogy ô nem a prímáshoz, hanem Béki püspökhöz akar menni. Mondom: Igen, Béki püspök a jobb oldalán van a prímásnak, akkor tessék arra menni, ott beszélhet vele. Ô elment dúlva-fúlva, én átmentem a prímás jobb oldalára és mondom a Béki püspöknek, hogy a P. K. akar vele beszélni. A Béki püspök elárulta magát, mert azt mondta, hogy engedjem meg, hogy a prímással együtt lefényképezkedhessen a P. K. Mondom, hogy szó sem lehet róla. Újra odajött hozzám Hollós János, szinte térden állva könyörgött, hogy hagyjam lefényképeztetni a P. K.-t. Ismét mondtam, hogy szó sem lehet róla. Kérdezi, hogy mi a kifogásom? Mondom: A prímásnak ez az akarata, többet nem mondhatok. Különben is kijelentettem, hogy ezek a személyek nem vehetnek részt ennek a vacsorának a rendezésében. Erre ô ezt mondta, hogy ô ezt nem tudta. Én a Füzér Juliánnak ezt levélben megírtam -- folytattam --, és úgy tudom, hogy nektek is. De ô ezt erôsen tagadta. Láttam, nagy bajban van, mert hát ôk itt maradnak New Yorkban, azonban én mást nem tehettem. Az volt az érzésem, hogy jól cselekedtem. Mikor mindennek vége lett, elénekeltük a magyar Himnuszt. Mikor hazajöttünk, beszéltem Bácskay Bélával, itteni bizalmasunkkal és tolmácsunkkal. Nekem igen sokat segített a levelek megírásában. Ô megerôsítette azt, amit már tudtam P. K-ról. Azt is mondta, hogy mielôtt mi jöttünk volna, egy vagy két tárgyaláson jöttek össze, ott volt Hollós is, Acsay János, Füzér Julián meg ô maga is. Az ülésnek egyedüli célja az volt, hogyan lehetne semlegesíteni P. K. nevű hölgyet, de ez nekik nem sikerült. Hát nekem kellett elvégeznem ezt a feladatot, hogy távol tartsam ôt a prímástól. Egyébként az egész Waldorf Astoria-i ünnepség és vacsora nagyon jól sikerült. Jó hangulatban folyt le. A bíboros egyszerűen beszélt, szinte minden gondolata új volt. Magyarok és angolok egyképpen nagyon figyelmesen hallgatták. Most éjjel van, pontosan 10 perc múlva 3 óra lesz, és én még nem csomagoltam össze egészen. Reggel korán kel kelni, mert már 9-re, legkésôbb fél 10-re itt vannak az autók és indulunk tovább. Így fejezem be a New York-i látogatást. Jó éjszakát, kurucok! ======================================================================== 1974. május 14., kedd Reggel korán keltem. Sajnos nem volt lelkierôm a kocogásra. Igaz, talán a megfázást sem hevertem ki egészen. Mindent összepakoltam. Nyugodtan elkészültünk. A nagyon rendes sofôrünk, Lehoczky János, aki a Végvári Ferenc által bérelt kocsiban vitt bennünket, és akinél odaadóbb sofôrt az összes utunkon nem ismertem, ma reggel a kezembe nyomott egy, a Waldorf Astoriában készült gyorsfényképet. A prímás kitárja karjait üdvözlésre, mosolyog, mögötte állok én, balra Hollós János. Azt kérte, hogy a fénykép mellé fűzve egy fehér borítólapban a prímás írjon neki személyes ajánlást. Leírtam a prímásnak a következô mondatot: Lehoczky Jánosnak, hűséges és pontos vezetômnek New York Bábelében, áldásommal: Mindszenty József. Elôször megmagyaráztam a bíboros úrnak, mirôl van szó. De hogy mennyire arisztokratikusan és kategóriákban gondolkodik, bár nem mert nekem egyenesen ellentmondani, mert a beajánlásom túl szép volt, elkezdett velem kedvesen alkudozni, hogy ô még ezt a pápának sem tette meg, és senkinek ilyen ajánlást még nem írt. Hogyan kerülhetne most sor arra, hogy ilyet írjon? Kétszer, háromszor is elkezdte, és alig tudtam ôt rávenni, hogy mégis megírja. Láttam, hogy nem szívesen csinálja. De én már ilyen ostoba vagyok. Nekem se ingem, se gatyám Lehoczky János, bár nagyon kedves volt hozzánk, megszerettem. Az ilyen emberekért mindig exponálom magamat a végletekig. Aztán minden elkészült. A két legrendesebb magyar ember, akit életemben megismertem a Bácskay Béla, aki tolmácsunk volt és Lehoczky János, a sofôrünk. A szegény Lehoczky János egyedül él, mert felesége -- akit alig tudott kihozatni -- nemrég rákban meghalt. A huszonhárom éves katona fiát pedig már 1953 óta nem látta. Közben sok minden lejátszódott, mert senki nem akart tudni arról, hogy ki is fizeti ki tulajdonképpen a lelkigyakorlatos házban töltött napjainkat, illetve számláinkat. Az egészet rábíztam Bácskay Bélára, hogy nyomozza ki, mi a helyzet. Hogyha nem akarnak a New York-iak fizetni, akkor mi egyszerűen, ajándékozás formájában kifizetjük. Átutaljuk a lelkigyakorlatos ház céljaira azzal, hogy szegény magyar gyerekeknek tartsanak ott lelkigyakorlatot. Ezzel ezt is elintéztük volna. Nehéz vendégségbe járni úgy, amikor az embert nem vendégnek tekintik. Megérkezett Rakaczky, Amdry, Sós temetkezési vállalkozó gyönyörű, nagy limuzinjával, és a Bratyánszky nevű detektívvel. Mindenki összegyűlt nagy búcsúzásra a portán, fiatalok, páterek, nôvérek. Ott volt a magyar származású Sister Suzanna is. A prímás áldást adott, és elbúcsúztunk, hogy induljunk Perth Amboy felé. De még mielôtt lementünk volna a portához a prímás meglátogatta Páter Sebestyén rektort a szobájában. Ezt tette akkor is, amikor megérkeztünk. A szlovák származású P. Sebestyénre óriási hatást tett, hogy még vannak, akik ismerik a rendet. A prímás nagyon kedvesen beszélt vele. P. Sebestyén egészen elérzékenyült, könnyezett. A prímás megölelte, s ezzel elbúcsúztunk. Elindultunk. P. Rakaczkyval, a Perth Amboy-i görög-katolikus lelkésszel ültünk egy kocsiban. A prímás azonnal feszegetni kezdte a problémákat. Szívósan, mindig ugyanazokat veszi elô: a magyar iskolát, a hétvégi iskolát, a magyar nyelv használatát a templomban, a családlátogatást, s azt mondja, ezek az amerikaiak és angolul beszélôk képtelenek megérteni ezeket a problémákat. Így mentünk át a New Brunswick-i és New Jersey... [olvashatatlan szöveg] ...elôtt tértünk le balra Perth Amboyba. Ismertette velem Sós temetkezési vállalkozó az ottani vidéket, és anélkül, hogy észrevettük volna, meg is érkeztünk a görögkatolikus plébániára, Basil Rakaczkyhoz. Alighogy kiszálltunk, a prímás ügyesen áthidalta azokat a pillanatokat, mikor komoly megbeszélnivaló nincsen, mikor ismerkedésre sincs alkalom, amikor az üdvözlés még nem történhetik meg. Ahogy kiszállunk a kocsiból, nem üdvözölte az embereket, hanem ott azt mondta szigorúan: ,,Most pedig áldást adok.'' Mindenki letérdelt, áldást adott. Azzal már el is tűnt a plébánián. Fölkísértem. Megrohanták aláírásért. 12-kor mentünk be a templomba szentségi áldásra, görög- katolikus szertartás szerint. Nagyon szépen ment minden. Tele van a görög liturgia az ember bűnösségének megvallásával és megbocsátásért való esengéssel. Talán sohasem alkalmaztam ezt annyira magamra, mint itt Perth Amboy-ban. Ahelyett, hogy berzenkedtem volna ellene, számbavettem, mennyire igaz, amit a liturgia szép éneke, szövege mond. Rakaczky fölolvasta az evangéliumot Gábor angyal üdvözletérôl. Utána a prímás beszélt arról, hogy a család: az apa, az anya, de különösen az anya, a gyermek fölnevelésének a biztosítéka. A családban édesanya nélkül nincsen nevelés. Az a bajunk, hogy a családot nem látjuk a természetfölötti fényben. Nem látjuk meg minden asszonyban a Szűzanyától ráesô fénysugarat. Az apának a homlokán nem látjuk meg az Atyaistenrôl, Szent Józsefrôl, Jézus nevelôatyjáról ráhulló, mérhetetlenül szép isteni jegyet. Ezért züllünk el, és ezért vannak konfliktusok a fiatal generációval, és ezért élünk így. Nem fogadjuk el a gyermekeket, pedig a gyermek Isten áldása. Ezt lefordítottam angolra, elég jól sikerült. Utána a plébánia dísztermébe mentünk. Ott kezdôdött el a gyermekek műsora. Az iskola tanulóinak a 80-90 százaléka angolt tanuló, portorikói fekete. Talán van még húsz-harminc magyar gyerek, akiknek a szülei otthon még magyarul beszélnek velük. Ôk szavaltak -- a finom ízléssel díszített teremben -- különféle magyar verseket. Néhány gyerek rosszul beszél magyarul, de azért a prímás is és az itteniek is élvezték. Utána elvonultak a prímás elôtt az egyházközség emberei is, s a prímás a gyerekekkel lefényképezkedett. Az ebéd ökuménikus volt. Voltak ott metodisták, lutheránusok, reformátusok, mindenféle díszben öltözve. A löncs után fölmentünk a szobába, átöltöztünk és mentünk tovább. Elôször meglátogattuk Vitéz tiszteletes templomát. (Az van ráírva: Kálvin alapítása ez a magyar egyház.) Vitéz tiszteletes remegô hangon köszöntötte a prímást. Ott volt a felesége és három gyermeke. Elénekeltük a Himnuszt, és a templom bejáratánál levô nagy könyvbe a bíboros beírta a nevét. Indultunk tovább a másik református egyházhoz. Ez az Ábrahámé, aki hamarosan Detroitba kerül. Ô sokkal határozottabb fellépésű ember. Mindszenty bíboros szépen beszélt, imádkoztatott, és áldást is adott. Itt is elénekeltük a Himnuszt. Nagy együttérzéssel és igaz szimpátiával fogadtak. Innen a Horváth István római katolikus plébániájára mentünk Perth Amboyba. Délután kb. 1/4 4-kor érkeztünk meg ide. A görögkatolikus plébánián lezajló löncs alatt kikérdeztem Vitéz tiszteletest, aki huszonnyolc év óta, 1946 óta van itt. Megkérdeztem tôle, mi a helyzet a templomban. Azt mondta, hogy az angol nyelvű istentiszteletre elmennek körülbelül hatvan-hetvenen, a magyar nyelvűre talán húszan-harmincan járnak. Úgyhogy még tíz-húsz év, és teljesen kihal a magyar nyelv. Hát ide jutottunk annak ellenére, hogy sok fiatalja van, akiket állítólag kézben is tart. Beszéltem, nemcsak a löncsön a szlovák plébánia káplánjával is. A sokat dicsért szlovákoknál ugyanígy van. Ott is csak egy szlovák mise van, a fiatalságnak nincsen ereje, hogy tovább is szlovákul tanuljon. Az amerikai élet, az angol nyelv elsodorja ôket. Tehát ôk sem állnak jobban. Ehhez még hozzáfűzte a ma esti beszélgetésünkben Füzér Julián, hogy az írek minden kisebbségi plébániával így bánnak, visszataszítóan és lemorzsolóan az ô javukra. Horváth István egy második generációs New Brunswick-i magyar, aki végigszolgálta mint tengerész-lelkész a II. világháborút. Részt vett a keleti harcokban. Végigszolgálta Koreát, Kínát, Európát, Ausztráliát, az arab államokat. Sokat látott ember. Lélekkel, lelkiismeretesen végzi munkáját. Itt letelepedtünk. Egy kicsit pihentünk. Eközben érkeztek meg a múlt évi New Brunswick-i látogatásból származó ismerôseink: Deutschék, Walter és Emma. Fölkísértem ôket a prímáshoz. A prímás megköszönte nekik a múlt évi látogatásról készült sajtókivágásokat és a fényképalbumot. Miután ôk elmentek, öt órakor elkezdôdött az ebéd. Már az úton beszélt a prímás arról, hogy össze kellene hívni minden terület meglátogatása után egy-két órára a meglátogatott egyházközség papjait egy lelki konferenciára. Ez már tavaly így volt. Ezek a papok már hallották tavaly is. De erôsködött, hogy most is tenni kell, mert új mondanivalója van. Mondom: nem lesz rá idô. Azt mondja az autóban egy idô után, hogy akkor csináljuk ebéd alatt. Mondom, hogy fog az kinézni, ha ilyet tetszik csinálni. Kénytelen voltam bejelenteni, hogy ôeminenciája csak az elsô fogást fogyasztja el. Végül azt sem ette meg, hanem azonnal elkezdte -- amíg a többiek ettek -- másfél órán át fejtegetni ugyanazokat a témákat, amikrôl tavaly New Brunswickban is beszélt: a családlátogatás szükségességérôl, példákkal tűzdelte a zalaegerszegi plébánosi korából, a magyar nyelv ápolásáról, az iskolák megmentésérôl. És most elôször beszélt a magyarországi helyzetrôl, hogy miért nem mondhatott le, mert ô nem működhetik együtt azzal az egyházzal, amely Kádár kezébe rakta le a békepapok kinevezésének lehetôségét. Nagyon érdekesen beszélt, a papok élvezték. Sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna. A végén majdnem elkéstünk a szentmisérôl. Rohanva kellett felöltözködnünk. A templomba bíborban vonult be, szokása ellenére csak az oltárnál öltözött fel. A szentmisére nagyon lelkes közösség gyűlt össze Perth Amboyban. Horváth Istvánnak nagyon jó és lelkes hívei vannak. Soha, sehol nem hangzott így a magyar ének, mint itt. Ütemesen, nem elnyújtva igen sokan énekeltek. Teljesen otthoni hangulat volt. Szépen kidíszítették a templomot. A prímás a szentbeszédben[27] arról szólt, hogy Magyarország fölajánlása a Szűzanyának elôször Szent István által 1038-ban, másodszor Károly Róbert által 1317-ben, harmadszor Lipót császár által 1693-ban történt. Negyedszer a milleneumi évben Vaszary Kolos 1896-ban, Ferencz József jelenlétében ajánlotta föl hazánkat, megelôzve a sokkal késôbb történô francia, német és lengyel fölajánlásokat. A magyarországi fölajánlás közjogi jellegű is volt, ezért Magyarország mélységesen összefügg a Szűzanya eszményképével. Ehhez kapcsolta a család megmentését és a magzatirtás, a válás, az öngyilkosság elleni fellépést, és kérte a lelki megújulást. Annak ellenére, hogy elôtte másfél órán keresztül beszélt a vacsora alatt, most is elsôrangúan beszélt. Röviden, összefoglalva, kereken. Én utána angolra fordítottam. Azt mondták, hogy megértették. A szentmise nagyon rendben folyt. Mindenkit végigáldoztatott, nem hagyta abba. Utána elmentünk a Mindszenty-Hallba. Horváth István építtetett itt egy termet, amelyet Mindszentyrôl nevezett el. Falán Mindszentynek egy stilizált arcképe látható. A szétszakított rácsokból néz ki, és rá van írva: Mindszenty-Hall. Nagyon szép számmal voltak magyarok ott. Úgy látszik, készültek rá. Lelkes társaság. Ide kísértem át a bíborost, de nem voltam ott az elôadás alatt, sem akkor, amikor Horváth István bemutatta a híveit neki. Juliánnal beszéltem a folyosón, aki valószínűleg csak Woodbridgebe fog már eljönni. Füzér Julián rámutatott arra, hogy amikor tudomásukra jutott Mindszenty jövetele ebbe a New Jersey térségbe, harmincöt táviratot küldött ki az itteni papokhoz. Sokan nem is válaszoltak rá. Azt lehet mondani, hogy a papságnak harminc-negyven százaléka hallani sem akar Mindszenty irányításáról. Érdekes az is, hogy erôsen elszabotálták Mindszenty jövetelét, mert a Msgr. Clark megüzente nekik, hogy a televíziót mozgósítja, és kimennek a repülôtérre. Ebbôl semmi se lett, de nem mondta, hogy miért. Elmondtam neki a katedrálisban lejátszódott jelenetet. Ô hozzátette, amit én nem is realizáltam akkor, hogy a Hollinin ferences tartományból, amelyhez a Szent István plébánia hivatalosan tartozik, senki sem jelent meg. Még csak nem is delegáltak senkit sem a magyar kardinális jövetelére. Szóval a sajtó és a televízió szempontjából ez elég nagy leégés itt, a keleti parton. Ehhez hozzájárulnak az egyháziak is. Füzér Julián azt mondta, hogy Mindszenty, aki órákon át foglalkozik az emberekkel, aki fél órán át áldoztat, aki prédikál, és jól prédikál, az Istent és a hazát prédikálja, valószínű, ezeknek a trehány, tárgyalóasztalok mellett pénzt számláló és egyházat kormányzó amerikai püspököknek egy élô szemrehányás. Talán ez is az oka, hogy nem szeretik. Beszélt arról, hogy egyáltalán nem érti Ahr-nak, a trentoni püspöknek állásfoglalását, egyáltalán nem akar sehol se megjelenni. Elmondta azt is, hogy a passaici magyartanítás rengeteg pénzáldozatba kerül, de meggyôzôdése, hogy Mindszentynek a megjelenése azokban az egyházközségekben, ahova most elment, tizenöt-húsz évre meghosszabbítja a magyarság életét. Azzal búcsúztam el tôle, hogy majd Brunswick-ban találkozunk. Bementem a terembe, s találkoztam a húszason és a huszonkettesen[28] velem levô szerencsétlen sántikáló magyarral, Barát Bélával, akit Barnával és Piroska Elemérrel együtt ítéltek el. Érdekes, teljesen elfelejtettem, hogy ilyen nevű fogolytársam is volt annak idején. Utána visszakísértük a prímást a plébániára. Ott ittunk egy csésze hecsedli teát, szôlôt ettünk, azután egy Frigyes Fridrich nevű orvos --, aki az amerikai hadseregben ezredes volt, tagja volt az Ellenôrzô Bizottságnak Budapesten, részt vett a II. világháborúban, a koreai háborúban --, megvizsgálta a prímásunkat, és egészségesnek találta. Horváth István plébános nagyon kedves házigazdának bizonyult. Megkérdezte tôlem, hogy miben tudna segíteni. Amit ígér, azt meg is teszi. Így jutottam el a mai nehéz nap után az esti, illetve éjféli órához, mert pont éjfél van. Örülök, hogy lefekhetek. Adj, Uram, nekem nyugodalmat! Ámen. ======================================================================== 1974. május 15., szerda Délelôtt nem volt semmi különös program. Nehezen szedelôzködtünk össze. A déli órákban indultunk el Bird-höz, New Jersey állam kormányzójához. A kormányzó egy palotában kedvesen fogadott bennünket. Ott volt a kormányzó, a felesége, ott volt a Marie Jerica,... [Hiányos szöveg] Bird, talán negyvenöt-ötven éves lehet. Magas, szikár, ír-angol típus. Különös feszültség van viselkedésében, de egyúttal nagy melegséget is áraszt. Érdekes típus, szellemes, meggondolt. A felesége nagyon hallgatag, csendes, alig veteti magát észre. Nekem kellett a konyhából elôhoznom, amikor fényképezkedni kellett. De nem félénkségbôl viselkedik így, hanem nemes tartózkodásból. Igen kedves. Az ilyen hivatalos társaságban mindenki, aki egy kicsit érvényesülni akar, annak szemtelennek kell lennie. Az egész társaság úgy viselkedik -- kevesek kivételével --, mint a haramia csapat. Mintha egy nagy kalács körül ugrándozna mindenki, és a lehetô legnagyobb falatot akarná magának kiharapni. Persze vannak kivételek. A kormányzó nagyon kedvesen köszöntötte a prímást. Utána kimentünk a kertbe, gyönyörű azália, rózsaszínű-piros virágdísz a kert sarkában. Ahogy rásütött a nap, csodálatos volt. A kormányzónak nyolc gyermeke van. Szép család. Ott ültünk az ebédlôben: egyszerű ebéd volt, amit egy meghívott házaspár készített. Kicsit nehézkes volt a társalgás. Bíborosunk nem sokat beszélt. Ott volt Hajdú-Németh Lajos. Majdnem elfelejtettem mondani, ezt az egész meghívást Hajdú-Németh Lajos szervezte, aki politikailag a kormányzót támogatja. Elkövette azt a csínyt is, hogy meghívatta Ahr püspököt Trentonból, aki nagyon elítélôleg, legalábbis nagyon negatív módon viselkedik Mindszentyvel szemben. Nagyon zavarba jött, amikor bennünket ott meglátott. Amikor errôl az úton hazafelé beszélgettünk, akkor Mindszenty mondta, amit én észre is vettem, hogy nemcsak megölelte, hanem szokása ellenére meg is csókolta. Nagy benne a békülékenységi kézség, bár mindig megvan benne az ôszinte jóság mellett a szándék, hogy szeretne a gonoszok fejére az ô jóságával parazsat gyűjteni. Az ebéd után a bíboros keresetlen szavakkal köszönte meg a vendéglátást. Julián, -- aki szlovák-magyar származású --, fordított. Alighogy megérkeztünk Woodbridge-be, körülbelül egyórás út után, telefon hívnak a Wanderer szerkesztôségébôl. Az egyik szerkesztô keresett. Utána még telefonáltak Philadelphiából is. Míg ezeket a telefonokat elintéztem a teljesen eltűnt hangommal, addig a plébánián két rabbi meg még több protestáns lelkész gyűlt össze. Egy ökumenikus találkozót szervezett Vincze Mihály. Ott ültek, és úgy látszik Mindszentynek föltettek néhány kérdést. Amint bementem a terembe, nagy beszélgetésben találom. Angolul magyarázza a magyar helyzetet. Látható volt, hogy nehezen értik. Kis idô után csatlakoztunk mi is hozzájuk. Eléggé távoli asztalok mellett, a prímástól elkülönítve ültünk. Csak a végén oldódott föl a hangulat. A bíborost köszöntötte egy protestáns lelkész az ökomenikus egyházak nevében. Utána köszöntötte a rendôrfônök, akinek nagyon szellemesen azt mondta: ,,Külön köszönöm a rendôrfônöknek ezt a nagyon kedves üdvözlését, mert eddig a rendôrök részérôl ilyen üdvözlésben nem volt részem.'' Mindenki tapsolt. A zsidó rabbi is üdvözölte, aki velem szemben ült. Egyébként a két zsidó rabbi nem fogadta el a magyar asszonyok finom fôztjét, hanem a magukkal hozott kóser szendvicseket fogyasztották. Ezeket kínálgatták is jobbra, balra. A prímás végigjárta az asztalokat, a nôvérek asztalát, a konyhát, és utána hamarosan visszavonultunk a plébániára. Következett a szentmise. Minden rendben ment. Elég szépen énekeltek. Sok cserkész volt a templomban. Mindszenty bíboros a prédikációjában, amelyet Füzér Julián fordított, a papi hivatások és szerzetesnôi hivatások szükségességérôl beszélt. Szép volt a beszéd. A szentmisén rengetegen áldoztak. Mikor ô kezd áldoztatni, máshoz nem mennek, mindenki ôreá vár. Szentmise után visszamentünk a plébániára. Átöltöztünk és elmentünk az amerikai magyar klubnak a halljába. Van itt cserkészterem, vannak sportpályák, s ezt az amerikás magyarok hozták létre. A prímást köszöntötte az elnök, konferálta, többen beszéltek magyarok. Volt egy pár tánc- és énekszám. Utána Mindszenty szólt. Este 10 óra lehetett már. Remekül beszélt a bíboros, minduntalan megtapsolták. Voltak egészen új fordulatai is. Most mondta el elôször, hogy nem hajtották végre a békeszerzôdés paragrafusait, az oroszok nem vonultak ki, és meg kell tudni a világnak, hogy a mai Magyarország otthon ,,bitangban'' van. Csak ezt jegyeztem meg. Utána százával jöttek, elvonultak elôtte. Mindenki kezet akart neki csókolni. Valóban egészen egyéni varázsa van. Utána hazahajtottunk a plébániára. Ismét éjfélre járt az idô, amikor mindent elintéztem, és ágyba kerültem. Istenem, segíts! ======================================================================== 1974. május 16., csütörtök, Perth Amboy A mai reggelt, bár nehezen, azzal kezdtem, hogy valamivel 6 óra után, -- ma 1/2 6-kor akartam kelni -- , az egyik biztonsági embert, egyet azok közül, akik ketten minden éjjel ôrködnek az elôszobában, megkértem, hogy vigyen ki engem innen Perth Amboyból a Sandy Hookra. Ez New Jersey államnak a legészakibb csúcsa, egy parti kiágazás körül, homokos félsziget. Sajnos, a nap már felkelt. Kimentünk, egy kárpátaljai második generációs fiatalember vitt ki, akinek egy gyereke van, és ahogy kiértünk, otthagytam, és csaknem két órán át kocogtam, futottam a tengerparton. Majdnem egészen addig a Sandy Hookig, addig a végsô pontig, ahol a part megint visszafordul. Sajnos nem volt elég idô, és így kénytelen voltam feladni. de így is lefutottam hét mérföldet, amerikai mérföldet. Hamar hazaértünk, irtó rohanással tudtam csak pakolni. Elôször a magam csomagjait, aztán a bíborosét. Bácskay Béla megérkezett, és már tegnap este megérkezett Barót István Montrealból, aki szintén itt volt, és követ bennünket egész nap. Így indultunk el, mert amíg pakoltam, megérkezett Jáni György is. Nagyvázsonyi szülôk gyermeke, másodgenerációs sváb, de jól beszél magyarul, és nagyon lelkes ember. Nagyon szépen elô is készítette az ô templomában sváb mivoltja ellenére a magyar misét. Mindent szép füzetben kinyomatott. Így léptük át a folyót és érkeztünk Eastonon át Allentownba. A püspök, Joseph McShea egy elűzött 69 éves, nagyon jóságos és nagyon autokratikus bácsi, aki régi vaskézököllel tartja kezében az egyházmegyét. Titkára Jean Salzinger, egy magyar származású, de teljesen amerikai fiú, aki éppen olyan akaratos, mint maga a püspök. Pártfogásba vettek bennünket Az elején semmit sem értettem, hogy miért van ez, csak lassan a délután folyamán derült aztán ki, mirôl van szó. Megérkeztünk a püspöki rezidenciára. Nemrégi püspökség, talán 15 éves. Kimentünk a verandára. A veranda ponyvaszerű vászonnal van bevonva, és ma árnyékot adott. Nagy hôség volt alatta. Ott szolgálták fel a különbözô italokat. A bíborossal latinul beszélgettek. Ott volt az egyházmegye összes magyar vagy magyar származású papja: Gili Feri, Frank Leons, Vidóci, May, aki sváb létére nem tud magyarul, de egy nagyrészt magyar egyházközségnek a plébánosa, ide s tova húsz év óta. Valószínű az irish prelátusok igáját húzta egy életen át, abból ered szívóssága. Aztán ott voltak egy páran elsô generációs magyarok, akik már nem tudtak magyarul beszélni. Ott volt Molnár István, aki rettenetesen elhízott. Magyarországról jött ki. Letenyén volt plébános, de teljesen lemondó, rezignált ember. Rány György lelkes sváb, allentowni, Szent István egyházközségbeli plébános. Utána ebéd volt. Nagyon kedvesen, fesztelenül folyt a társalgás. Meg kell hagyni, hogy a jó McShea püspök igen kedélyes. De még ebéd elôtt Salzinger titkárral megállapodtunk, hogy mirôl van szó, és a legnehezebb harc árán tudtam elérni, hogy legalább Harangozó Ferivel koncelebrálhattunk együtt. Ebéd után egy kicsit lepihentünk. Én hála Istennek a közel kétórás reggeli futás után jól aludtam. 4 órakor elindultunk New Hampton felé. Tizenöt mérföldre van innét. Elég hűvös volt a fogadtatás. Látszott a százötven magyarul beszélô családon, hogy nincs gyónási lehetôsége, hogy minden hónapban egyszer van csak magyar prédikációja, de nincsen igazi keresztény, magyar lelkű papja. Az a pár szentpéterfai család, akik harmincan vannak, azok énekeltek, azok feleltek. A többi, a közönség nagy része sült hal volt, bár azt mondták nekem, hogy mindannyian értenek ,,kérem szépen'' (mindig kéremszépeneztek a régen bevándorolt magyarok) magyarul, és ezért nem is kell lefordítani. Én azért megnyugodtam, és nem készültem a magyar beszéd angolra lefordítására, csak aztán mise után, amikor a prímás az egyházközségi teremben fogadta egyenként az embereket, és ott volt a Cleric News újságírója, akkor jön hozzám a titkár nagy rohanva, hogy szóba sem állok vele az abortusz mellett stb. Hát itt van a kutya elásva. Félnek a modern világtól, sokszor megégetik az ujjukat, nem tudnak alkalmazkodni, nem tudnak elbánni vele, inkább bezárkóznak, bekapszlizzák magukat, csakhogy ne kelljen a médiumokkal és lehetetlen modorú emberekkel megbirkózni. Volt még egy másik incidens is. Deréd János hozza a vándorzászlaját, ahová csak el tudja vinni. Mikor a prímás ott van, kitűzi a templomra, ahonnan a püspök leszedeti. Erre amikor már indultunk a szertartásra, akkor a bíboros kérte a püspököt, engedje meg ennek az embernek, hogy a magyar zászlót legalább most kitegye. Erre, habár kedvetlenül, de megengedte. Elérkezett a mise vége. Az ének elég jól ment, a prímás magyarul misézett. Nem is volt túlságosan meleg sem. Mindenkit megáldoztatott. A mise végén pásztorbottal a kezében várta, hogy énekeljék a magyar Himnuszt. Hát kérem, nincs Himnusz, mindenki aludt. Akkor zendített rá a kórus a Himnusz helyett arra az énekre, hogy Nagyasszonyunk, hazánk reménye... Utána tudtam meg, hogy a püspök leintette a magyar himnuszt. Nagyon elszomorodtam ezen, és most kezdtem megérteni az itteni fogadásunknak a mikéntjét. Itt elegánsan mindenben dirigálnak bennünket. Az történik, amit akarnak, és így, ebben az aranykalitkában gondoskodnak arról, hogy minden csak az ô kényük-kedvük szerint történjék. Amikor aztán jöttünk vissza a misérôl, akkor a kocsimnál kikottyantották egymás között, a püspök és a titkára, hogy New Hampton- ban három katolikus plébánia van. Tízezer lakosú község, s mind a három nem territoriális, tehát nacionális, nemzeti plébánia. De hozzátették maguk között angolul gyorsan, hogy minden csak angolul megy. Hát itt van a kutya elásva, így megy az egyház keretén belül is, az egységesítés nevében a kisebbségek, a nemzeti nyelvnek elnyomása, tönkretétele és kiirtása. Az egész mentalitás szörnyű, pedig még sok mindent meg lehetne menteni, ha jönne valaki. Bár a gyerekek közül úgyszólván senki sem tudott magyarul. Cserkészet nincs, a gyerekeik magyarul köszönteni sem tudták ôeminenciáját. Csak két kislány tanult meg könyv nélkül egy pár sort, de már válaszolni a magyar kérdésekre nem tudtak. A bíboros szentbeszédében a Magyarok Nagyasszonyáról beszélt, az élet szeretetérôl, és arról, hogy mondjunk igent az életre. Ez ellen van az abortusz, az öngyilkosság. Elég szép lekerekített prédikáció volt. Hazajöttünk, illetve vacsora volt a plébánián, a prímás a szélen ült. A jobbján May, az a sváb monsignore és balján a püspök. A püspöknek irtó jó étvágya van, sokat beszél, de elég szabadon, hisz azt mondják: Cicognaninak volt majd tizenöt éven keresztül a titkára. Jó hangulatban folyt le a vacsora, de nem a prímás számára, mert ô kelletlen és feszült volt. Harangozó Feri jött hozzám a vacsora elôtt, és azt mondta, hogy kissé keményen bánt a szentpéterfaiakkal, és ez rosszul esett nekik. A bíboros nem vette tekintetbe azt, hogy amíg a szerencsétlenek a század elején, a két világháború között és azután kijöttek, és itt dolgoztak nehéz munkát végezve abban a cementgyáros faluban, nem törôdött velük se az otthon, se a pap, se az egyház, se a kormány ,,kérem szépen''. Kénytelenek voltak, mivel ôk maguk nem tudtak angolul, gyerekeiknek biztosítani az angol nyelvtudást. Mivel nem gondoskodtak róluk, azért átélték ezt a sok, rengeteg mostohaságot, hazátlanságot, és most a bíboros alaposan megpirongatta ôket, hogy miért nem beszélnek a gyerekek magyarul. Ezt mondta nekem Feri a vacsora elôtt. Aztán elment földijeihez vacsorázni, mert Harangozó Feri szentpéterfai származású volt. Vacsora után hazajöttünk, s bementünk a prímáshoz. A prímásnál ülve elmondtam, hogy nem lehet ilyen keményen bánni az emberekkel, így leteremteni ôket. Ennek nincs semmi értelme. Elfogadta, de nemigen tetszett neki. Rámutattam, hogy mi az a nagy dirigálás, mert ô is dirigált Zalaegerszegen meg püspök korában. Csak az ô akarata érvényesült. Most ennek a beállítottságnak látja a következményeit egy más püspök alatt. Persze ezt nem mondtam meg neki, ezeket a következtetéseket értenie kellett. Mondtam, hogyha fáradt, inkább hagyjuk abba, de az emberek elôtt nem lehet ingerülten, ôket leteremtve beszélni. Ô csak jóságos lehet. Tágranyílt szemekkel nézett. Fáradt volt, mert hosszú ideig tartott minden. Szentmise után következett a hosszú vacsora. Nem volt ott a szivarja sem, és láttam, hogy nagyon hiányzott neki. Ilyenkor, amikor feszültség van benne, még jobban kívánja a szivart is, és nehezebben tartja magát. Most megint 12 óra lett. Egy pár postát elintéztem. Ezt hozta hát a mai nap. Itt zúg a fülembe ez a légkondicionáló készülék, és lefekszem. Örülök, hogy vége van a napnak. Elfelejtettem szólni az utolsó két napról, Perth Amboy és Woodbridge plébánosáról. A Perth Amboy-i plébános Horváth István, második generációs magyar, aki New Brunswickban nôtt fel. Jól beszél magyarul, elég biztos a kifejezéseiben, csak erôsen amerikai akcentussal beszél. Egyébként nagyon összeszedett, hatvanéves, mint mondom, magabiztos, határozott ember. Még azt sem lehet mondani, hogy nincs benne erôs magyar érzés, erôs amerikaisága ellenére. Mindenesetre a lényegre megy. A szép szavak helyett azt kérdezi az embertôl, hogy van-e inge. És ha valaki azt mondja, nincs, akkor saját maga megméri az ember derékbôségét, nyakát, karhosszúságát, maga elmegy, megveszi, és szó nélkül beleteszi a táskájába. Így vett nekem is különféle dolgokat. Bíborosunk iránt teljes tisztelettel viselkedett. Amikor eljöttünk Perth Amboyból, meglátogattuk a római katolikus temetôt, meg a görögkatolikusat is . Szép, dombon fekvô, simán emelkedô temetô, tele szép, egyéni sírkövekkel. Amint megtudták, hogy a prímás ott van, azonnal összesereglettek az emberek, és áldást, imádságot kértek. Odajött egy nyolcvanegy éves magyar házaspár is, Bányicki bácsi meg a felesége. Bányicki bácsi süket, mint az ágyú. Csodálkoztak, hogy a bíboros a nyolcvanhárom évével olyan fürgén mozog. Meg is kérdezte tôlem a Bányicki bácsi, hogy milyen idôs a prímás. Mondom, hogy nyolcvanhárom éves. Erre ô maga amerikás magyarságával azt mondta: ,,Akkor meg-beat-ott engem.'' Horváth Istvánról csak a legjobbakat tudom mondani. Sokkal kevésbé lelkes, illetve szívélyes volt a vendéglátás Woodbridge-ben. Vincze Mihálynak nincs meg az a világlátottsága, emberi tapasztalata, mint Horváth Istvánnak. Azért igyekszik a munkáját megcsinálni. Temploma, plébániája rendben van, nagyon nagy rendben. Azt mondja, neki sokkal rosszabbul ment, és a plébánia erôsen angolos. Pálmonostori fiú. Kissé kövérkés, nem erélyes és nem nagyon férfias típus. Persze, mindegyik a maga módján rendes pap, és jót akar. [Az amerikai körút június 29-ig tartott. Errôl Mészáros Tibor további följegyzései nem találhatók.] ======================================================================== 1974. július 13., szombat, Essen Csak éjjel fél egykor kerültem ágyba. Fél hatkor kellett felkelnem. Elôször sikerül kevés csomaggal elindulnunk reggel 7 órakor az én kocsimon a schwechati repülôtérre. Megvettem a jegyeket. Beültünk az Austrian Airlines gépébe, amelyen Münchenbe értünk. Mikor visszanéztem, körülbelül Amstetten táján a repülôgép ablakából, gyönyörűen lehetett látni a Dunától északra fekvô, a cseh határ felé húzódó dombos tájakat és a Dunának a gazdag völgybe beágyazott csodálatosan szép vonalát. Be lehetett látni vissza egészen Göttweigig. Az ôsi folyam kultúrát hordoz, kultúrát teremt. Balra látszott a Totesgebirge, a Dachstein. Röviddel azután, Salzburg elôtt a Mondsee. A salzkammerguti tavak vidékén átszeltük az osztrák autóutat, és utána hamarosan föltűnt a hegyek között Salzburg; különösen a repülôterét lehetett nagyon jól látni. Azután élesen kirajzolódott az Inn folyása észak-déli irányban. Az osztrák Alpok csúcsai fehérlettek, a bajor tavak csillogtak. Megérkeztünk Münchenbe. Ott át kellett szállnunk. Odaértünk a 16/B kapuhoz, ahonnan a Lufthansa gépe indult. Münchenben megismétlôdött velem ugyanaz, ami már sokszor megtörtént, hogy egy kereskedô ember, akinek el kellett mennie a váróterembôl, rám bízta az összes csomagját. Nyilván látta, hogy pap vagyok, tehát megbízható. Késôbb visszajött. Ebben a másfél órás várakozásban a prímás breviáriumozott, föl-alá járt a majdnem üres váróteremben, ahová bementünk vizsgálat nélkül. Nem motoztak meg bennünket, a csomagjainkat se nézték meg. Nagyon érdekes volt a beszélgetésem egy elektromérnökkel, aki járja az egész kontinenst, a keleti országokat is beleértve. Az ember szétesettségérôl, céljáról beszélünk nagyon intelligens módon. Csodálkozom, hogy ami nekünk, vallásos embereknek annyira megszokott, neki, akit különben vallásosnak neveltek, a családja által mennyire idegen lett mindez. Mikor beszállunk a gépbe, átadom neki névjegyemet, de aztán, amikor mindenki beült -- mi egy hármas széket foglaltunk el - - a harmadik székre ô is odatelepedett mellém. Ezzel folytatódik a társalgás egészen Düsseldorfig. A Ruhr-vidéken minden beborult, esik. Sötét felhôk között ereszkedünk le a szürkészöld tájra. A bíboros egészen nyugodt maradt. A repülôtéren vár bennünket Hengsbach püspök, a káptalannak egy tagja, Mikó Gy. lelkész és magyarok zászlóval, ,,Isten hozta Prímás Urunkat, Magyarország hercegprímását!'' -- fölírásokkal. Kocsin mentünk a szemináriumba, ahol a szállásunk volt. Magas, egy sauerlandi faluból származó ember Franz Hengsbach püspök. Elsô püspöke az esseni egyházmegyének. Kicsit szögletes, de kedves, figyelmes, finom modorú, nyílt tekintetű ember. Kellemes együtt lenni vele. Ahogy ellát bennünket, ahogy a bíborost fogadja, egész magatartásáról csak annyit tudok mondani, hogy úr is meg testvér is. Herr und Bruder! Többször is jelét adja szellemes társalgási képességének, nemes lelkületének. Nincs benne semmi hamisság. Megérkezünk a szemináriumba. Elhelyeznek bennünket a második emeleten. Itt ebédeltünk négyesben; a prímással, Mikó lelkésszel és Ádám fôlelkésszel. Ebéd után fél négykor sajtókonferencia, amelyet a helyi egyházmegyei sajtófônök vezetésével szerveztek meg. Bár az idôpont délután fél 4-kor kedvezôtlen, jól megszervezték. Süteményeket, kávét szolgáltak fel. Egy órán át kérdezték a bíborost. Sok érdekes kérdést tettek föl: Ô magát mártírnak tekinti-e? Határozott nemmel válaszolt. Hogy a szenvedését értelmetlennek tartja-e? A válasza erre az, hogy ami jó ügyért nemes szándékkal elviselt szenvedés sohasem lehet hiábavaló. A hangulat nagyon kedvezô. Ô is nyugodt, nem fél tôlük. Sugárzó kedvesség van az embereken. A konferencia után az egyik újságírónô, egy szôke, negyven év körüli, nagyon finom vonású asszony azt mondja, hogy teljesen meglepte ôt a prímás egyénisége. Azt hitte, hogy egy kemény, férfias, erôs akaratú típus. Ehelyett talált egy éteri lényt ,,etheric beeing''. A bíborosban van lágyság is, amitôl félni látszik, amivel küszködik. A sajtókonferencia után hamarosan indultunk. Rövid látogatást teszünk Hengsbach püspök palotájában. Onnan átmegyünk Mikó lelkész plébániájára, ahol a plébánia német híveinek és magyaroknak tart szentmisét. Ez az a templom ugyanis, ahol a vasárnapi magyar misék vannak. A szentmise németül folyik a prefációig, utána latinul. Egész végig áldoztat. A szentbeszédben hibát követ el, mert a jelen levô kanonokot, akinek piros mocettája és mellkeresztje van, püspöknek gondolja. Püspöknek kijáró köszöntést mond neki a magyarok lelkigondozásáért. Rögtönzött német fordításomban igyekszem elsimítani, s plébánost mondok. Szentbeszédében a prímás az egész magyar kolóniának a statisztikáját feltárja; mennyi a születés, mennyi a keresztelés, mennyi a létszám, milyen iskola van. Egész gondolatmenete a magyar hétvégi iskoláról és a magyar nyelvű oktatásról, a családok magyar jellegének a fönntartásáról szól. Próbálom úgy fordítani, hogy senkit ne sértsek, hiszen a többségében és nemzeti érzésükben 1945 után megingott németeket ez nem érdekelheti, de a bíboros beszédét se másítsam meg. Szentmise után átöltözködik, és bemegyünk a plébánia termébe. Itt fogadja az embereket. Szendvicseket szolgálnak fel. Inkább németek jönnek, de magyarok is vannak. Fogadás után finoman figyelmeztetem prímásunkat, hogy nem püspök, csak kanonok plébános van jelen. Ennek ellenére vacsorai köszöntôjében megint püspököt emleget. Hja, a kor! Miután minden lezajlott, este még egyszer említem a szépséghibát, de nem rendíti meg. Amit egyszer elgondol, attól nem tud tágítani. A végén mindenki elôtt világos lett az elszólás, hisz magyarul tudó németek is voltak jelen. Egy kis idôre kellemetlenül feszélyezett lett a hangulat. Mindig csodálkozom, hogy milyen könnyedén át tud siklani ilyen feszültségeket okozó hibák, félreértések fölött. Az erôs elszántság mindenre képessé teszi. Így fejezôdött be a mai nap, július 13-a. ======================================================================== 1974. július 14., vasárnap Ma reggel fél 10-re várt minket a nuncius a titkárával, Nicolóval (Nicoló Pier Giacom), aki Riminibôl való. Inkább szép lombardnak néztem. Úgy látszik, egy kukkot sem tud németül. Bafile Corrado nuncius átmegy a prímással együtt a saját szobájába, én pedig a Nicolóval beszélgetek. Ádám fôlelkész és az itteni régens van velünk. Kitűnik, hogy Nicoló, aki negyven év körüli lehet, az államtitkárságon dolgozott, és a francia nyelvet gyakorolta, mert Belgiumba készült. Benelli azonban pár hónapra áthelyezi, és német tudás nélkül ide küldi Bonnba. Szerencsétlen negyven éves fejjel most tanul kétségbeesetten németül. Látom az arcán, hogy gondterhelt, amit igyekszik leplezni. Kedves. Hát ezt hívják az okos vatikáni diplomáciának és körültekintésnek. Nem törôdnek vele, hogy mit tud az ember és mit nem. Bedobják a mélyvízbe, tanuljon meg úszni. Egy világi intézmény elküldené a negyvenéves kinevezettet gyorstalpaló tanfolyamra, hogy ott tanuljon meg németül. Egyszerűen odadobják teljes munkaerônek a nunciatúrára, egy olyan országba, amelynek a nyelvét egyáltalán nem ismeri. Servusz, Gute Nacht! Próbálom vigasztalni, és javasolom, hogy minden este járjon el egy idôs nôvérhez társalgásra. Nem a nyelvtant kell magolni. A nyelv, a beszéd nívója a száj, az ajak, nyelv, torok, hangszalag, és szájpadlás összhangolt mechanizmusa. Úgy kell gyakorolni, mint egy favágónak a favágást, mert nehéz munka. Anyanyelvnek hívjuk, mert fizikailag is az anyánktól kapjuk. A nuncius és a bíboros hosszan tárgyalnak. Nagyon örömteljes arccal, szinte egymásnak örülve jönnek ki a szobából. Utána hamarosan elindulunk a püspöki palotába. Onnan átmegyünk a szentségi kápolnába, ahol a bíboros átöltözködik a szentmiséhez. A püspök, a kanonok már ott várnak rá a szentségi kápolnában. Én lerohanok a sekrestyébe, fölveszem az albát, mert nem volt velem, a piros gombos reverendát, és kezdôdik a bevonulás. Nagyon szép, a IX. századból származó katedrális. Frings kardinális, mikor Hengsbachot, mint elsô püspököt Essenben üdvözölte, a prédikációjában azt mondta neki: ,,Püspök úr, szép kis katedrálocskája van!'' Kicsi, de nagyon szép. Vegyes kórus énekel latinul és németül, nagyon szépen. A magyar ének kevésbé jól megy. Egy kis összevisszaság van a templomban, nincs egészen teli. A szélsô padokban a fal mellett még sok az üres hely. Mielôtt elindulunk a szentmisére, bemegyek a bíboros úrhoz, megkérem, ne beszéljen három témáról, se kettôrôl, csak egyrôl. A hosszúság lerontja a jó hatást. Finomkodva kezdte el mondani, mint amikor nagyon érzékeny témáról szól, hogy ô három dologról szeretne beszélni. Az Isten szeretetérôl, mely a mai vasárnap evangéliuma. Aztán a bérmálás szentségérôl és az abból származó kötelezettségekrôl, és harmadszor az engesztelésrôl. Majd kiestem a nadrágomból. Kérve kértem, hogy csak egy témáról beszéljen. Kesernyés mosollyal ott ül, és nem szól semmit. Elég rossz jel volt számomra. Kezdôdik a prédikáció. Nincs formában. Érzôdik. Kezdi lefesteni, miképp állítottak csapdát az írástudók, kérdezvén: melyik a legfôbb parancsolat, és hogyan kerüli ki az Úr Jézus a csapdát. Nagyon ügyesen kezeli a témát. Utána átcsap a keletrôl jövô humanizmus és istentelenség szokásos témájába. Embereket nevelnek Isten nélkül. A hatvanhatmillió szovjet-orosz áldozatról, a Fehér Csatorna 250.000 halottjáról szól, de úgy állítja be, mintha valami magyarországi táborban pusztultak volna el. A kettôt összezavarja. Nem tudom, a közönség észreveszi-e. Mindegy! Hosszan mondja el, de igazi gondolatkifejtés nincs, csak egymás mellé sorolja a mondanivalókat. Sokszor nincs közöttük szoros összefüggés, csak ô gondolja, hogy összetartoznak. Aztán a bérmálás szentségérôl beszél, a belôle származó kötelezettségekrôl szülôk, magyarok részére. A család közös imádkozása, az Úrangyala fontossága kerül elôtérbe. Még a pápuák is, az eszkimók is imádkozzák, csak a magyarok ne imádkoznák? Azt hiszem, hogy már befejezi. Azonban még Nándorfehérvárt is elôhozza, meg a tatárjárást, meg a százötven éves török uralmat is. Ott ültem a helyemen, mint a keresztre feszített. Emlékezetembe raktározom mind, amit mond, mindjárt németre fordítva. Hogyan illesszem össze egy egységbe? Hogyan, mit kell elhagynom, mit nem? Nagyon szégyellem magam. Úgy érzem, mintha a belsô részeimet kutyák marcangolnák. Azt remélem, hogy vége van, de akkor még egyszer nekilendült, és az engesztelésrôl beszélt: az engesztelés fontosságáról, mások és a világ bűneiért, ami megint ide nem illô téma. Ülök a helyemen fejcsüggesztve, mintha kivégzésre készülnék. Végre kimondja az áment. Visszakísérik az oltár elé a trónjára. Összerántom a témát, beépítem a lényeget egy vonalba, áthidalom az ugrásokat. Utána a németek, a polgármester, a püspök és sokan mások gratulálnak, hogy jó volt. Mi igaz belôle? Valóban olyan jó volt-e? Én kételkedem benne. Mikor az embernek nagy bókokat mondanak, akkor mindig vigyázni kell. Sokszor a bókok arra valók, hogy kedvcsinálással valamiképpen kárpótolják a szereplôt a szerencsétlen föllépésért. A szentmisén is történik néhány gikszer. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya. Alig tudok odafigyelni. Áldoztatni nem engedem, mert már úgyis lassan belecsúszunk a harmadik órába ezzel a szentmisével. A hívek nem nagyon látszanak észrevenni valamit. Amikor a Himnusz után kivonulunk, az egész templom kétszer is tapsolt. Lemegyünk a püspöki palotába. Átöltözködik a prímás. Megkezdôdik az ebéd. Jelen van a káptalan néhány tagja, a polgármester, a rendôrfônök meg egy bankár és a bíboros kíséretével együtt. Szép, nagy, széles asztal mellett ülünk. Ilyen széles asztalnál még nem ebédeltem. Milyen kellemes fölszabadulás az emberi szűkös közegbôl! A társalgás, az egész emberi együttlét bizonyos távlatokat kap. Meg is mondtam Hengsbach püspök úrnak, hogy egy ilyen széles asztal fejleszti -- entfaltet -- az embert. Kihozza az emberbôl, ami az egyéni lényege. Jó kifejezésnek találja. Gr. Batthyány Feri mond a püspöki üdvözlésre egy nagyon kedves köszöntôt. Megköszönte Hengsbach püspök kedvességét, kiemelve a magyarok munkásságát. Jellemzô jelenet az ebéd után: Hengsbach püspök hívja a konyhából unokahúgát, a titkár édesanyját, azonkívül négy önkéntes fölszolgáló asszonyt és egy fiatal lányt, hogy íme ôk a konyhai alkalmazottak, áldja meg ôket a prímás. Már messzirôl látom, hogy mennyi vonakodás van a bíborosban, mert ô az alkalmazottakkal nemigen szokott érintkezni. Látom, kedvetlen arccal áll ott, és alig várja, hogy ezek mind bejöjjenek. Hűvösen mondta: -- Térdeljetek le! -- Áldását adta rájuk. A bíboros egy félórára visszavonul. Mi, a közvetlen kísérete atmegyünk a titkárhoz egy kávéra. Aztán hamarosan kezdôdik a műsor. Elôször a vegyes kórus énekel, akik már a szentmisében is énekeltek. Utána a kölni Bokréta-tánccsoport szerepelt, kicsit gyengén. Nagyon akartak, nagyon dolgoztak, de hiába, nincs se tehetséges vezetôjük, se kellô lelkesedésük, sem tűzrôl pattanásuk. Aztán a bíboros beszélt, nagyon kedvesen. Kocsis Gábor író konferálja a műsort. Ô maga is tart egy nagyon jó stílusú elôadást. Egy kicsit elvontan, a mai világ pusztulását ecseteli. Mindszenty legyen a példa. Ô mutasson nekünk utat! Bár többen lennénk mi is ilyenek! A beszéd nem szigorúan tényekre, érvekre fölépített, sok érzelmi aláfestéssel. Kocsis Gábor azonban költô, író ember. Ehhez joga van. Utána Mindszenty bíboros válaszol röviden. Kedvesen elhárítja a tapsot, az üdvrivalgást azzal, hogy haszontalan szolgák vagyunk, ha meg is tettük a kötelességünket. Megköszöni Hengsbach püspöknek, a német püspöki karnak és két elnökének, Frings és Döpfner bíborosoknak az eddigi segítségét, és külön Mikó Györgynek a jó munkáját az esseni magyarok között. Inti a híveket, hogy szerezzenek a lelkipásztornak örömet azzal, hogy valóban ragaszkodnak Istenhez, hithez, egyházhoz. A végén a bíboros elég hosszan beszélt arról, hogy nem lehet a jólét alapján és a jólétbôl filozofálni és helyesen gondolkodni. Hozzátartozik az ember helyes gondolatvilágához egy bizonyos szükségérzet. A jólét elvisz a kényelmes megoldás felé, és ezáltal embertelenné tesz. Elmondja erre az annunciáta nôvérek brazíliai példáját, akik közül az egyik leprás lett a lepratelepen, és Kovács Imre volt parasztpárti képviselô meglátogatta. A leprától megvakult nôvér átölelte, és a látogató nem mert visszahúzódni. Mélységesen megindult. Elmondja Ódor Teréznek, az indiai nôvérközösség magyar fônökének a példáját, aki Indiában többszáz lánynak és sok ezer betegnek kórházat építtetett az emberek szolgálatában. Nem a jólét, hanem a szeretet vitte rá. S a végén rámutat arra, hogy azok a férfiak, akik helytálltak a történelemben, mennyire megfordítják népük sorsát. Gondoljunk Drégely várra, Kôszegre, Eger várára, ahol Dobó István kétezer katonával százhúszezer török ellen sikeresen védi a várat. Temesvár védelmére, és végül az idôs Zrínyi Miklóst hozza fel példának, aki a maroknyi csapattal védte Szigetvárat a török II. Szulimán szultán ellen. Utolsó tetteként fölöltözik mennyegzôi, esküvôi ruhájába, így készül az utolsó kirohanásra, hogy mind ott haljanak. Utolsó levelében írja: ,,Wir haben unseren letzten Dienst getan!'' ,,Mi megtettük utolsó szolgálatunkat!'' És ugyanakkor II. Szulimán szultán ott hal meg Szigetvár falai alatt dühében, hogy nem tudta idejében bevenni a várat. Ez a hôsiesség ébreszti föl a nemzetet. Sem Kelet, sem Nyugat nem segít, csak a saját magunk erejébôl tudjuk magunkat megvédeni. Ezen a téren kitűnnek asszonyaink, akiknek anyaságán fordul meg most is minden. Szeretjük-e az életet? Akarunk-e gyerekeket? Tiszta-e a családi életünk? Többször tapsvihar tört ki, de ô drámaian félbeszakítja ôket: ne tapsoljatok, hanem tegyétek azt, amit a lelkiismeretetek követel. Adjanak a magyar anyák életet a nemzetnek, akkor lesz magyar föltámadás! Elénekeljük a Himnuszt, és ezt követôleg majdnem mindenkit fogad. Elmegyünk Mikó lelkész lakására, ahol egy rövid órát pihen a bíboros. Utána visszatérünk a Szent Mihály plébániára, ahol az egyházközség tagjait és Mikó lelkész munkatársait fogadja. Egyszerűen, kedvesen, nyugodtan, tolongás nélkül zajlik le a fogadás. Azután hazajövünk, vacsorázunk. A régens már vár bennünket. Vacsora után a bíboros még képeket ír alá. Fél 11-ig elbeszélgetünk Batthyány Ferenccel és Ádám Gyurkával. Batthyány Feri mondja, vigyázni kell, hogy a Vatikánnal való szembenállás minél elôbb szűnjön meg, mert a nemzet lelkében ez károkat okoz. Igaz, hogy a Vatikánnak nem lett volna szabad így cselekednie, és a nemzetet függetlensége iránti vágyában megsértenie, de a másik oldalról nem szabad hagyni, hogy ezt a pápa-Mindszenty ellentétet kihasználják. Említem nekik, hogy milyen nehéz a fordítás, hogy mennyire képtelen a bíboros tolmácsot használni. A tolmács személyét, szerepét kisebbíteni látszik. Nehezen veszi tudomásul, hogy ô azt a nyelvet nem tudja. Képtelen kihasználni mai helyzetét, hogy tudniillik a pápától most kérjen nyugatnak magyar püspököket és egy magyar görögkatolikus püspököt Amerika számára. Erre képtelen, mert fél attól, hogy ezt a kommunista sajtó odahaza és a világ felé kihasználná, mint az ô meghajolását a pápa döntése és a keleti politika elôtt, és ezzel mintegy önmagát meghazudtolná. Presztizs okok, a hajthatatlanság, az önérzete tárgylóképtelenné teszik. Mindig magányos stratéga volt. Egyedül döntött, egyedül harcolt. Elmentek. 11 óra van, én is lefekszem. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! ======================================================================== 1974. július 15., hétfô Essenben ébredtünk. A szemináriumban Ádám Gyurkával és Batthyány Ferivel korán nekikészülünk, hogy a bíborossal együtt elinduljunk Neviges-be, Essen és környéke híres búcsújáró helyére. Egy óráig tart az út. A templom egészen modern, sötét betonból, sátornak képzelt hatalmas nagy kolosszus, amelynek a belseje római piacszerűen van kiépítve, négy lámpával és a Szűzanyának, a Jesse piros rózsájának csodálatos színes ablakaival. Ádám, Mikó és én együtt miséztünk a bíborossal. A barátok nem készítettek ki könyvet, így nekem kell kívülrôl mondanom a bűnbánati részt. Utána a bíboros elôször életében, csodálatos jó hangsúllyal mondja a német szövegeket. Még a kánont is hagyom neki németül mondani, noha latinul akarta. Szentbeszédének a témája az volt, hogy régen a mai napon ünnepelték az apostolok felosztását, amikor is sorsot húztak, ki melyik világtájat kapja meg. Szent Tamás Indiába került. Mindannyian vérükkel pecsételték meg az evangéliumot, Szent Jánost kivéve. A hit egy kicsit lecsappant, amikor már elterjedt a világban, és akkor az apostolok szerepét a hit fölélesztésében a búcsújáróhelyek vették át az egész világon. Oda menekültek az emberek, ott merítettek erôt, buzgóságot, ott imádkoztak. Felemlíti a bíboros a Pozsony melletti Máriatál búcsújáróhelyet, ahol a XVII. században egyik esztendôben 57.000 ember gyónt és áldozott. A turizmus helyett, amibôl legtöbbször üresen megyünk haza, inkább töltekezzünk kegyelemmel a búcsújáróhelyeken. Elég sokan vannak a szentmisén. A németek szívesen hallgatják, nagy a lelkesedés és a buzgóság. Mindenki a nagy élmény hatása alatt van. Utána a barátok reggelit adnak. Reggeli után a bíboros meglátogatja Julis Thyssent, Batthyány Feri nyolcvanhat éves nagynénjét. Ô a híres Thyssen családból való, nagyon gazdag, jótékonykodó hölgy. Egészsége egy kicsit megrokkant, de még mindent ô irányít. Innét visszamegyünk Mikó lakására, és közösen ebédelünk, kellemes hangulatban. Hengsbach elsôrangú társalgó; friss, egyszerű, kimondja véleményét félreérthetetlenül. Ô a német hadseregnek is a tábori püspöke. Persze ez csak tiszteletbeli állás. Fizetést nem kap, hogy önálló maradjon. Késôbb egy Ginzler nevű érkezik, hogy Kölnbe irányítson bennünket. A bíborost és engem Szentmiklóssy egyházközségi elnök visz. Szabó István lelkész is velünk van. Ginzler komplikálja az utat, elszakadunk egymástól, és egy kicsit késve érkezünk. Már várnak ránk a Magyar Házban. Elôször Kocsis Gábor beszél, aztán Szentmiklóssy, utána Szabó István. Peter Nettekoven, a generálvikárius válaszában kifejti, hogy a katolikusok náluk mindannyian, bármilyen nemzetiségűek, a kölni egyházmegyében otthon vannak. Ez az ô gazdagságuk. A bíboros válaszában kiemeli, hogy ô nem kérte a Magyar Ház róla való elnevezését. Ôt fölkérték, és elfogadta, de nem maga miatt, hanem hogy magasabb célt szolgáljon, és figyelmeztetô legyen azok számára, akik hazajárnak. Inti a magyarokat a hitükhöz, magyarságukhoz való hűségre. Lefordítom németre az elhangzottakat. Az ottlévôk jól megértik. Az embernek vannak ilyen esetei, amikor minden sikerül, minden jól megy. Utána mindenkit megáld a bíboros, és hamarosan elbúcsúzunk. Kelemen operaénekes felesége mondta, hogy Szabó István az ô lelkészük, aki Venezuelából jött. Nem szereti a cserkészeket, a gyerekeket, csak a kutyákat. Mondom neki, hogy akkor maga szeresse legalább, ha már a plébános nem szereti. Az embereknek mindig bajuk van a papokkal. Olyan nehéz ôket kielégíteni. Gondolom, amikor Szabó István Venezuelában élt, ott nem volt szabad neki a családokhoz járni. A latinok nem szeretik a papot családi közelségben. Este fél 9-kor fölszállunk a repülôgépre. Szép, szürke-piros naplemente van. Alattunk kanyarog a Rajna. Aztán minden sötét lesz körülöttünk. Egy óra és húsz perc múlva már ereszkedünk le Bécs fényeire. A bíboros nem szól egész úton egy szót sem. Hazaérve éjjel 2- ig dolgoztam, míg a legszükségesebb leveleket megírtam, hogy ne maradjon sok másnapra. Rengetegen jönnek. Nyár van. Állandóan zaklatják a bíborost. Tegnap jött Bogyay Tamás Münchenbôl, Vecsey Lajos Svájcból és Bíró Béla professzor. Tárgyalják a történelmi könyv kiadását. Bíró Bélának, Vecsey Lajosnak megmondom külön-külön, hogy álljanak a sarkukra. Ne hallgassanak tekintélyfélelembôl. ======================================================================== 1974. július 17., szerda Délelôtt elmegyünk fényképezkedni Simonitshoz. Itt a Währingerstrasse- i sarkon protré képeket csinál. Nem kapok rendes prortréfestôt, bíborosunk folyton vonakodik idôt áldozni rá. Nem szeretném, ha itt hagyna bennünket jól festett arckép nélkül. Legalább egy sikerült portré fénykép után majd megfestik az arcát. Ezért szeretnék egy egészen hű képet csináltatni róla, kerüljön bármennyibe. Simonitsnál a kirakatban állnak König bíboros, Kirschläger és Waldheim portréjai. Egyik jobb, mint a másik. A bíboros felöltözik pirosba, elviszem a mocettát, a karinget és a birétumot is. Kedves, hatvan év körüli ember a fényképész. Joviális, csinosan mozgó felesége van, akit a bíboros idegenkedve néz. Fényképezik birétummal, birétum nélkül, állva, ülve, mindenképpen. Láncát megkötöm, hogy ne lógjon, hanem a mellén maradjon. Mindent enged csinálni, de igen komoran néz. A fényképész ügyeskedik, forgolódik, kér, szinte könyörög ôeminenciájához, hogy egy kicsit jóságosan, barátságosan, mosolyogva nézzen. Mintha szabotálni akarná az egész műveletet. Tekintete mogorva. Simonits fényképész rendületlen erôlködése, hogy morcos arckifejezését megenyhítse, bámulatra méltó, és megalázónak érzem: sajnálkozás, és szégyenkezés fog el egyszerre. A fényképész nem bírja tovább az udvarias, tiszteletteljes unszolást, és -- magam is csodálkozom, hogy van hozzá bátorsága -- kerek perec megkérdezi: -- Warum schauen Sie, Eminenz, nicht gütiger in die Welt? Mintha kést forgatnának bennem, annyira fáj Simonits megalázkodása, a helyzet kínos fonáksága. -- Darum, weil ich nichts Gutes in der Welt sehe! -- válaszol a bíboros. -- Es gibt viel Gutes in der Welt -- adja a szót Simonits, de a bíboros csak mereven, komoran néz tovább a fényképezés műveletére. Forog velem a világ. Simonits végül föladja az egyenlôtlen harcot. A bíboros leveti a mocettát, karinget. Indulni akar piros reverendájában kifelé. Simonits elôtte terem egy kis asztallal és vendégkönyvével, hogy mint szokás, írja bele a nevét. Nem veszem észre, hogy nincs nála a szemüvege. Futok szemüvegért, írótollért. Mire visszaérek, arca, tekintete nyugodt lett, kiderült, mintha lidércnyomástól szabadult volna. Simonits perdül- fordul, hozza a fényképezô masinát, mert látja a kedélyváltozást, és majdnem örömmel kiáltja: -- Jetzt muss man photographieren! Mire minden kész lenne, ismét, mintha parancsszóra történne, kialszik a derű tekintetébôl. Ismét fényképezhetetlenné válik, bár nevének aláírása közben Simonits kétségbeesetten próbálja lekapni arcáról a legenyhébb kifejezést. Amikor hivatalos dolgokat kell csinálnia, kifejezése megkeményedik, arca szinte nem az övé, de hűen kifejezi azt, akinek és aminek tudja, tudnia szeretné magát. Mint két vereséget szenvedett szövetséges búcsúzunk egymástól, szó nélkül, egymásra a lemondásban is bátorító pillantást vetve: Simonits fényképész és én. A fényképésztôl a bíboros dolgozó szobájáig egy szó nem sok, de annyi sem hangzott el. Bogyay Tamás történész, aki 1948-ban jött ki, ebédre érkezik. Most ô akarja átdolgozni a bíboros összes történelmi írásait. Rábízta, és benne van minden bizodalma. Délben az asztalnál beszélgetnek, és valaki, azt hiszem Bíró Béla mondta, hogy valami Pálinkás nevű egyetemi tanár Firenzébôl közli, miszerint hetvenezer cserepet találtak szumír írással. Ezt a szumír írást a magyar rovásírás segítségével fejtették meg -- jegyzi meg Bíró, aki műtörténész. Erre Bogyay megszólal, hogy ,,az lehetetlen dolog.'' Bíró Béla visszakérdezi: ,,Hogyhogy lehetetlen? Oda tudom adni a cikket.'' ,,Hát akkor nem az a Pálinkás, ha azt Pálinkásnak hívják'' -- válaszolja Bogyay. ,,De azt Pálinkásnak hívják''-- mondja Bíró. Erre Bogyay: ,,Akkor nem Firenzében van az a Pálinkás.'' A bíboros egy kicsit mosolyog azon, hogy ketten, a történész és a műtörténész egymással vitatkoznak. Hamiskásan, szellemesen csak annyit mond a bíboros: ,,Van egy harmadik eset is, vagy Firenze nem Firenze!'' Erre nagyot nevet, én is. Az ilyen jóízű nevetésünkben sok összhang van, úgy érzem, hogy szeret. Aztán, amikor az ételt kínálják, és valaki azt mondta, hogy tessék venni, vagy nyúljon hozzá, megjegyzi: -- Nálunk régen nem azt mondták, hogy nyúljon hozzá, hanem azt mondták, hogy ‘járuljon hozzá.'' Ha valaki ebéd vagy vacsora közben érkezett, jó ámbitust kívántak neki, és hogy járuljon hozzá. Erre az illetô azt válaszolta: ,,Köszönöm, már elbántam vele.'' Felhôtlen, szép, napos reggelre mondták, hogy ,,szépen kiberetválkozott az idô''. F. L. Unterägerlbôl van bejelentve másnapra. Bár otthon nôs, elvette egy svájci képviselônek a lányát. Ezt én nem tudtam. Ezért fogadtam el a kihallgatásra, visszajöttében Burgenlandból. Csak azt tudtam, hogy sok mindent beszélnek róla Svájcban. Július 18-án csütörtökön este Vecsey József elmondja az egész históriáját: hogyan titkolta el, hogy nôs, hogyan vette el ezt a lányt, hogy négy gyereke van tôle stb. Látom, ez igen elkeseríti a bíborost. Ilyen embert kell neki holnap fogadnia! Másnap bemegyek hozzá búcsúzni, mert pénteken indulok le Coneglianóba, Észak-Olaszországba Nébelékhez, hogy onnét Svájcon keresztül Spanyolországba menjek spanyolul tanulni. Kérem, hogy fogadja Farkas Lászlót. ,,Csak egy érdeméért tudom még valahogy fogadni, hogy otthon maradt gyermekeit kihozatta és tanítatta.'' Szigorú erkölcsi elvei vannak a bíborosnak. ======================================================================== 1974. július 19., péntek Reggel fél 5-kor indulok Bécsbôl Klagenfurton keresztül Coneglianóba, ahol Nebel és felesége nyaralt. Nagyon kedvesen fogadtak. Elôször látom Vittorio Veneto mellett az elsô világháborús észak-olaszországi harcok hadi múzeumát. Olaszok állították föl. Az ember tudja, mégis megdöbben, amikor látja kirakva az olasz és osztrák-magyar gyártmányú, mesterien elkészített vasbunkókat, amelyekkel egymást közelharcokban agyonverték. Szörnyű látvány! Alig van különbség az ôskor és a ma embere között. Vasárnap reggel 5 órakor indulok el onnét. Velencét elhagyva Veronában vagyok misén reggel 7 órakor. Megbámultam megint a veronai Szent Zénó székesegyház kapuját, gyönyörű, fémbôl kikovácsolt jeleneteit, és az egyik oroszlánt a kapu elôtt, amely egy ott álló bécsi hölgy szerint nevet. Valóban nevet, mert elkopott a sok érintéstôl az alsó állkapcsa. Aztán indulok tovább. Nagy autó torlódás van a Lago Maggiore partján. A szokottnál erôsebben ver a szívem a Simplon hágón. Svájc mégiscsak hazám lett, Wallis meg még inkább! Nem is tudom, miért nem mentem 1956- ban Wallisba, miért mentem Genfbe. Azután egy napot fent töltök Findelnben, Zermatt fölött. Július 22-én Mária Magdolna napján szentmisét mondtam egy protestáns és egy katolikus családnak a kápolnában. Prédikálok is. Könnyen megy a prédikáció, néha túl könnyen, bár mindig átélem. Indulok Genfbe, onnan Madridba. A madridi élményemet nehéz leírni, mert Opus Dei papokkal vagyok együtt. Szigorú, rideg, személytelen világ, egy bizonyos egyházi körnek a világa. Másnap onnét a Talgo kettôvel, életem egyik legkényelmesebb vonatjával utazom Sevillába. Ott átszállok Huelva felé. Szörnyű meleg van. Fönt vagyok a La Rabida kolostorban, ahonnan Kolumbusz Kristóf Marchena és Perez ferencesek támogatásával elindult három hajójával, a Santa Mariá-val, a Ninával és a Pintóval Palos de la Frontera kikötôjébôl. Itt vagyok két hétig. Egy vak ferences atyával, Páter Juliánnal tanulok naponta három-négy órát spanyolul. A többi idôt egyedül töltöm. Juliánnak magas, kellemetlen eunuch hangja van. Nem régen vakult meg. Autóbuszon járok Palos de la Fronterán Mazarronba. Egyszer elmentem vagy 20 kilométert oda-vissza a Torre de Oro-hoz a tengerparton. Ez egy tengertôl szétmosott vártorony. Ki tudja, mi minden ment ott végbe? Sajnos nem maradhatok a kolostorban, mert gvárdián változás van. Visszajövök autóbuszon Sevillába, ahonnan késô éjjel repülök Madridba. Madridban egy penzióban alszom két éjszaka. Toledóba is elmegyek. Nagy, száraz hôség van. Nagyon egyedül érzem magam Toledóban. Vonaton megyek Madridból oda és vissza. Aztán Madridból, mert lekésem a repülôgépet, el kell mennem Barcelonába. Nagyon jól látom a spanyol tájat, Tarragonát, Vendrellt, ott, ahol egyszer már jártam Engeler barátommal. Barcelonából Genfbe repülve, úgy mint ahogy Dél-Afrikából jövet, pontosan látom Provence-t, Marseille-t és a Rhone torkolatát. Genfben helyettesítek augusztus 11-én, vasárnap, elôtte két nap és utána még egy nap a St. Francois plébánián. Kedden indulok vissza Oltenba, Zürich mellé. Ott is dolgozom pár napot, közben egy keveset pihenek, és az utolsó éjszakát Zürichben Hargitayéknál töltöm. Irén nagyon kedves hozzám. Aztán Zürichbôl augusztus 19-én, hétfôn indulok, és megállás nélkül hajtok egészen Bécsig. Éjjel 2-kor érkezem a Pázmáneumba. A bíboros nagyon örül, de mielôtt tovább mondanám a visszajöttöm óta történt eseményeket, meg kell hogy említsem a következôt. Az volt a szándékom, hogy tovább maradok lent La Rabidában, a kolostorban. Sajnos nem tehettem, de abban a hitben, hogy ott maradhatok, onnét a következô levelet írtam a bíborosnak: Eminenciás Uram! La Rabida 1974. aug.2. Csupán egy hét múlva tudtam ideérkezni. Itt lakom a ferences kolostorban La Rabidában, ahonnét közel két éves készülôdés után Kolumbusz Kristóf nekiindult három gyufaskatulyaszámba menô árbocosaival a felfedezô útnak. Nem tudtam, hogy a kolostor név szerint is ismert ferenceseinek, Marchena és Perez atyáknak és a közeli Palos de la Frontera népének köszönhette vállalkozása elindítását. Nem volt itt sem császár, sem király, sem pápa, sem fejedelem. Kolumbusz Palos falu egyszerű halászai és La Rabida ferencesei nélkül magára maradt volna. Egy ferences cella négy puszta fala között lakom. Nagy hôség van éjjel-nappal, és megsínylem az itteni kosztot. Naponta sok órán át gyakorlom a spanyol nyelvet. Nehezebb, mint gondoltam volt. Egy vak ferencessel, P. Juliánnal töröm és pofozom a spanyolt naponta legalább három órát. Aztán még egyedül is dolgozom. Madridban mindenki vakáción van. Nem tudtam senkit sem fölkeresni. Mindenki menekül a vizek felé, mert 30-40 fok között ingadozik a hômérséklet. Augusztus 20 körül ígértem visszamenetelemet, sajnos nem tudom megtartani. Svájcban kértek meg kisegítésre. Csak szeptember 2-án vagy 3-án tudok újra Bécsben lenni. Megvigasztalna, ha Eminenciádtól kapnék csak egy-két sort, amelyben értesít soraim vételérôl és a pár nappal késôbbi jövetelem elfogadásáról. Ez is emigráns sors: függ minden oldalról, és kénytelen alkalmazkodni. Méltóztassék, ha Eminenciád jónak látja, e sorokat megmutatni Vecsey és Harangozó ft. uraknak, akiket szeretettel köszöntök. Remélem, hogy Eminenciád egészsége jó. Dr. Bianchi lelkiismeretes ember. Jobb megelôzni, mint gyógyítani a betegséget. Eminenciádat fiúi tisztelettel és szeretettel köszönti Mészáros Tibor. Sajnos, az ô válaszát, amit La Rabidába küldött, nem kaptam meg, mert eljöttem, úgyhogy a választ visszaküldték Genfbe, és Genfbôl csak a mai napon érkezett meg. A tartalma ez: Kedves fiam, ma vettem leveledet. Sajnálom sanyarú nyaralásod. Leveled nem mutatható meg a nevezetteknek. Magam vagyok a papi rendbôl itthon. Dr. Vecsey több mint tíz napja Amerikában, Torontóban, New Yorkban van. Legkorábban tíz nap múlva tér vissza tegnapi jelzése szerint. Dr. Harangozó közel három hétig volt itt. Unokaöccse meghalt, ô elment. Augusztus 20 után nem nélkülözhetlek a dél-amerikai út elôkészítése miatt sem. A két világrész késôbbre halasztása is bizonytalanságot hozott. Ki is késhetünk 1974-bôl. Nem volna-e jobb mégis Ausztráliát az elôzô idôpontban kezdeni és ehhez igazítani Dél-Amerikát is, ha a meleg stb. engedi? A svájci kisegítés kevés indok két világrész magyarságához. Erre találhattak volna kevésbé igénybe vett magyar papot is. Nem gondolok persze nem magyarok kisegítésére. Áldásommal József. Mellékletként csatolva van az ausztráliai program. Ehhez csak azt akarom megjegyezni; a bíboros levele megértô, írásomat nem akarja megmutatni Vecseynek és Harangozónak. Rengeteg formalitás is van benne. Úgy beszél magáról, hogy a papi rendbôl csak ô van itthon. ======================================================================== 1974. augusztus 20., kedd Ez az elsô nap, hogy itthon vagyok. Gianone Egon velünk ebédel. Beszélünk a ciprusi problémáról és arról, hogy a törökök milyen brutálisan elfoglalták a sziget egy részét, és elkergették a görög lakosságot. -- Hát igen, a török most kedvében jár az orosznak -- mondja a bíboros, egy kicsit szája íze szerint összeboronálva a népünk két ellenségét. Azután Gianone beszél az amerikai útjáról. Szépe Lászlónál is volt Michiganben. Keserű pesszimista, máj- és gyomorbajos. Az esztétika iránt nincs sok érzéke. Erre én megjegyzem, hogy általában a gyomorbajosoknak nincs sok érzékük a szép iránt. A gyomorbaj széteszi a kedélyvilágot. A bíboros ennyit mond: -- Elég baj az egyben -- érti ez alatt a gyomorbajt meg a keserű világnézetet. Washingtonban találkoztam Pintér Sándorral, aki Mississippibôl eljött Európába, bejárta Magyarországot, fogat csináltatott, végiglátogatott mindenkit. Prohászkáról szóló munkáját akarja kiadatni. A bíborostól is segítséget kért. Leírom, ki ez a Pintér, hogyan maradt kint, hogyan függesztették föl, hogyan volt Toledóban, Kaliforniában, hogyan fogtak rá bizonyos megbélyegzô dolgokat. Nagyon intelligens, ügyes, jól tudja magát adminisztrálni. A bíboros így vélekedik: -- Pintér olyan ember lehet, mint a Kerényi Zürichben. Ma délután a sétánál újból megemlíti, hogy miért nem jön már Gianone Tibor. Dér-Demel Iván akarata ellenére parókiát, nem is egyet, hanem kettôt akar fölállítani Bécsben. Dér Ivánnal azonban nem tárgyal, és Gianone Tibort, mint az egyházközség elnökét abajgatja. Mondom bíborosunknak, hogy a Gianone Tibor nem jön, mert Révay István szerint Gianone Tibor fél tôle. Elôször, mert Demel Ivánnal nem akar szembekerülni, másodszor, mert nem képes elvégezni azt, amit rábízott, hogy tudniillik mint világi elnök indítsa meg a magyar iskolát, és járjon el elnöki minôségében a világiak nevében, hogy állítsanak föl legalább két magyar plébániát Bécsben. Mindszenty bíboros nem akarja megérteni, hogy König is tartózkodó ebben az ügyben. A bíborosunk csak az ügyet nézi, a döntô körülményeket és emberi szempontokat nem. Nem akarja megérteni, hogy itt Demel, mint egy nagy pókkirály, rajta ül mindenen, és amit a bíboros bizalmasan mond Gianonenak, mint világi elnöknek, az mind Demel Ivánhoz kerül. Mondom a bíboros úrnak a sétán, hogy hiába fordul ô Demel háta mögött bárkihez, mindent jelentenek Demelnek. A bíboros úr erre azt feleli: -- Ha nem engedelmeskedik Demel Iván, ha nem csinálja azt, amit akarok, akkor megfenyegetem, ha kell nyilvánosan. Mindennek az elôzménye, hogy Demel Iván és Vecsey József nagyon rossz viszonyban vannak egymással. Mikor így megmutatom elgondolása zsákutcáját, nincs mit válaszolnia, hirtelen azt mondja a kerti lépcsô alján: -- Fáj a fogam, menjünk föl. Pár nap óta, mióta megjöttem, a fogorvoshoz járunk. Bíborosunk három fogát kihúzzák, a megmaradókat kitisztítják, és fölépítik az új protézist. Mindig én viszem kocsin a Lerchenfelderstrasse 44 alá, Keresztes Árpád fogorvoshoz. Magától sohasem panaszkodik, hogy fáj-e vagy sem. Érdeklôdésemre csak annyit mond a fogorvos munkájáról: -- Nem kellemes, amikor a másik ember beletelepszik az ember szájába. Tehát nem a fájdalom fáj neki, hanem az bántja, hogy egy másik ember beletelepszik a szájába. Érzékeny magára, saját személyére; valami egészen törékeny kifinomultság van benne. Most készítem elô németújvári útját. Kérdezem bíboros urat, járt-e már ott. Azt mondja, ötödikes gimnazista korában oda mentek kirándulni, és ô írta a kirándulásról az osztály jeles dolgozatát Hajdú János magyartanárnál, a premontreieknél Szombathelyen. A mondottakhoz mosolyog. Az egykori diák sikere ragyog az arcán. Hajdú János szokta volt mondani a diákjainak, hogy a diák csak kettes dolgozatot írhat. Jeleset csak a tanár tud. Valószínű ebben az idôben fedte meg az igazgató szigorúsága miatt, és csak emiatt a feddés miatt adott neki írott jelest. Ezzel a helyesbítéssel akarja letompítani öndicséretét. Nem mondja ki, de érzem. Vecsey József számol be arról, hogy Ispánki Béla Londonban Rómából levelet kapott. Egy ismerôse írja, hogy a pápa kihallgatáson fogadta a Római Magyar Intézetet. Miután a pápa elfoglalta helyét a trónon, Bagi István rektor röviden megköszönte a sok segítségét az intézettel kapcsolatban. Említette, hogy tízéves jubileumot ünnepelnek. 1964-ben nyílt meg újra az intézet, a jelenlegi ,,demokratikus'' formában. Felsorolta, hogy hány növendék tanult azóta, és hány növendék tanul jelenleg. Erre egy kissé furcsa dolog történt. A pápa Mindszenty bíborosról kezdett beszélni, akit nagyon tisztel és szeret, és hogy az, ami történt, csupán a magyar katolikusok érdekében történt. Ne higgyék a magyarok, hogy neki bármi kifogása lett volna az ô bíborosukkal vagy a magyar néppel kapcsolatban. A magyarokért és annak érdekében kellett ezt a lépést megtennie. Kétségtelenül Bagi nem várta, hogy a kihallgatáson a bíborosról beszéljenek. Más híradás szerint a Szentatya a római újmiséseknek mondta volna ezt, és kiemelte volna Mindszenty bíboros lelkipásztori érdemeit. Ez motoszkált a bíborosban egész idô alatt, és szóbahozta augusztus 21-én, szerdán a sétán is. Bizonyos keserű humorral jegyzi meg, hogy ôt pasztorális okok miatt mozdítják el, és ugyanakkor ôt, mint pasztorális mintaképet állítja oda a pápa. Vagy a letételi döntés keménységén vagy önmaga lelkiismeretén akar enyhíteni a pápa. Mindenesetre érthetetlen dolog és ellentmondó. (Jellegzetesen VI. Pál-i. MT.) Erre én azt mondom neki, hogy ne vegye ezt olyan komolyan. Mindez nagyon jól beleillik az olasz érzelemmel és fifikával kevert machiavellis világba, amelyben akarva-akaratlanul élnek. Ez az ô életformájuk. Figyelmeztettem, hogy jó pár hónappal letétele elôtt megmondtam, hogy leteszik, mert Rómában machiavellisták kormányoznak. Röviden azt feleli, hogy jól emlékszik rá, és nem felejtette el. Anélkül, hogy nézegettem volna az irodájában, véletlenül láttam meg, hogy ezzel kapcsolatban levelet írt a pápának. Az a hír, hogy ôt a pápa megdicsérte, még mindig olyan reményt keltett benne, hogy a Szentatya az egészet majd visszavonja, ,,hisz úgysincs kinevezve esztergomi érsek''. Nagyon csodálkoztam, hogy ô még ilyenre gondol. Vacsoránál mondja is: -- Hiszen üres a hely -- a prímási szék --, miért nem teszi jóvá a pápa, azt amit tett? A történelmi kutatások ügyében írok haza saját nevem alatt a püspökségekre, hogy történelmi adatokat szerezzek. A katolikus egyházi vagyon fölhasználásáról a nemzeti újjáépítésben a török hódoltság óta, errôl gyűjtök forrásanyagot. Legtöbbször nem válaszolnak.[29] Erre azt mondja a bíboros: -- Megszaglásszák, kirôl van szó -- mármint ôróla --, azért nem válaszolnak. És ha így vagyunk a múlttal, hogy nem adnak választ, akkor hogyne lennénk így a jelennel, hogy a problémákat nem is akarják megoldani. Ezt a pápára célozva mondta. ======================================================================== 1974. augusztus 23-án, pénteken Este szól a telefon. Fölveszem. Ismerôsnek tűnô hang beszél. Nem jövök rá, hogy kicsoda. Habozok. Erre azt mondja: -- Te pimasz! Elôször meglep. Pár pillanat múlva rájövök, hogy így, ezen a korholó, humoros hangon csak a Lékai László szólhat hozzám. -- Te itt vagy? -- kérdezem. -- Igen -- válaszolja. -- Hol vagy? -- A Stefanus Haus-ban, az Ungargasseban -- feleli Lékai. Hív, beszélni akar velem. Elmentem hozzá. A régi kedvességgel fogad. Megismétli régi érveit, különösen azt, hogy ô Mindszentyt a húszadik század egyik legnagyobb egyházi férfiújának tartja. Azt a politikát azonban, amit ô űz, nem követheti, mert az egyház otthon kisebbségbe szorult. Ôt a való helyzet érdekli. Csak azzal törôdhet, hogy az egyház túlélje a mai helyzetet. Hosszú ideig beszélek vele. Elmondja küzdelmeit és azt, hogy milyen sok baja van a békepapokkal, de a jobboldali ellenállókkal is. Nevet nem mond, de elmondja, hogy mielôtt kijött, fél évig tapogatódzott, mert segédpüspököt akar kinevezni maga mellé, egy rendeset. S amikor kiszemelte, és minden rendben lett volna, akkor az illetô csak ezért, mert nem akar szóba állni a kommunistákkal, csak azért, mert ellenálló, vonakodik elfogadni. Nem mindig azok a legrosszabbak, akik megalkuvónak látszanak -- mondja Lékai. Amikor Mindszenty nyílt állásfoglalása a rendszer ellen dühbe gurítja a kommunistákat, ôk isszák meg otthon a levét. Mindszentyt kicsit Don Quijoténak tartja minden nagysága ellenére. Igyekszem meggyôzni, hogy ô, mint az esztergomi érsek utóda, nem rázhatja le magáról az ezeréves történelmet, és a nemzettel szemben is felelôssége van. Megmagyarázom neki, hogy a magyar egyház és a magyar nép számára a legjobban teszi, ha ahol csak teheti, hallgat vagy pozitív módon szól Mindszenty harcáról. Ezt nagy, tágra nyitott szemekkel hallgatja, mintha hatást tett volna rá. Sokat viccel, kedélyeskedik. Elmondja azt is, hogy mint balatonlellei plébános egyszer az istállójában, az apjával -- akkor még élt -- borjaztattak egy tehenet. A borjú elsô lábai már kilátszottak, de nehezen jött. Kötelet kötöttek a már kilógó két lábra és együtt kezdték el húzni. Húzásnál a borjú oly gyorsan engedett, hogy mind a ketten hátrazuhanva fenékre estek. Apja elégedetlenkedett, ô azonban mosolygott. Sok humoros dolgot mondott el. Szomorúakat is. Sokszor nem értik, hogy mit, miért tesz, de nem szólhat. Példa erre a zarándoklatokról szóló körlevele az idei tavaszra. Azt írta, hogy ne menjenek a magyarok nyakló nélkül autóbuszokkal külföldre papokkal, és ne adják ki magukat Rómában és másutt is magyar nemzeti zarándokoknak. Elôször is nem azok. A magyar nemzeti zarándoklatot mindig a magyar püspöki kar vezette és szervezte az Actio Catholicán keresztül. Ez lenne a kisebbik ok. Zarándokolnak tízes, húszas, harmincas, százas csoportokban, és nagy lármát csapnak: hôsködnek, oktalanul beszélnek. A rendszer még engedi, de egyszer megelégeli, és akkor még a nagy csoportokat sem engedik majd ki. Tehát a kis csoportok kicsit fegyelmezzék magukat, hogy a püspöki kar vezetésével nagy csoportok is kikerülhessenek. Ezt azonban így nem írhatja meg. Ezt nyugaton úgy magyarázzák, mintha Lékai László, az esztergomi érseki apostoli kormányzó a papok és hívek külföldi zarándoklata ellen volna. A londoni Tabletnek egy ilyen irányú kérdésére válaszolt is. ======================================================================== 1974. augusztus 24., szombat Megveszem Lékainak a vasúti helyjegyet, és leadom borítékban a Stephanus-házban. Vasárnap délután még egyszer telefonálok neki, még egyszer találkozunk, beszélgetek vele. Végeredményben ez az örök ellentét a magyar sorsban: Habsburgok-nemzetiek, kuruc-labanc, Kossuth- Széchenyi, Kossuth-Deák, Mindszenty-Lékai. Hivatkozik a megszállottság állapotára, a tömeges orosz jelenlétre, a rettentô nyomásra és a Nyugat alapvetô érdektelenségére. Ez mind igaz. Nem lehet fejjel a falnak menni. Ilyen körülmények között olyan dolgok emlegetése, amit úgysem lehet megvalósítani, hasztalan dolog. Én csak azt akarom vele beláttatni, hogy a nemzet jövôje, a magyar önrendelkezés, önálló államiság és annak fontossága, valamint az egyháznak a néppel való igaz együttérzése miatt mindaz szükséges, amit Mindszenty bíboros csinál. Erre a legtöbbször hallgat. Látszólagos lelkesedése nélkül is látom, hogy megérti. Hangsúlyozza, hogy ô nem becsvágyból vállalta az egyház megbízatását. Annak idején, amikor egy levélben kértem ôt Mindszenty megbízásából, hogy ne fogadja el az esztergomi apostoli kormányzóságot, nem tehette, hogy ne fogadja el. -- Elôször is veszprémi püspök vagyok -- mondja ô --, másodszor hat hónap óta tartottak az állam és az egyház között a tárgyalások. Végre megegyeztek az én személyemben. Ha nem fogadom el, akkor csak egy rosszabb ember kerül az esztergomi kormányzóságba. De még az hagyján. Ha visszautasítom elvi okokból, amelyeket Mindszenty bíboros általad a leveledben említ, akkor lehetetlenné teszem magamat a veszprémi püspökség kormányzására is. Mert persona non grata leszek. Elmondja a harcát, hogy miként dolgozott, és a végén kifúrta Prazsákot, a veszprémi bajszos püspököt. Sok ellensége van a budapesti klérusban. Ô azonban teszi a mindennapi kötelességét. Látogatja a betegeket, híveit, járja a lelkipásztor tövises útját. Egyszer-kétszer föl is sóhajt elôttem: -- Csak az embernek nagyobb hite lenne! -- Lékai emberi, okos, de nem képmutató. Megmondom neki azt is, hogy egy Szakács nevű volt színész, aki Sioux Falls-ban, Amerikában él, levélben azzal vádolta, hogy ô, Lékai is bejárt a hatvanas évek végén az ÁVO-hoz, beszervezett besúgó volt, és Szakács mintha találkozott volna ôvele az Eötvös utcában. Ez volt akkor az ÁVO spicli-központ. Lékai végighallgatja, és azt mondja nekem: -- Nyugodt lelkiismerettel cáfolhatod. Nem igaz. Hosszú ideig a szemembe néz. Én sem kerülöm ki a tekintetét. Több szó azonban errôl nem esik. Jó hangulatban válunk el, és megígéri, ha visszajön Fuldából, mert ott van egy volt germanikus találkozó, akkor újra fölhív. Mindszenty bíboros a foga miatt ma este nagyon szenvedett. A másodikat húzták ki neki. ======================================================================== 1974. augusztus 26., hétfô Dél körül, fél 12-kor vagyunk rendelésen Keresztes fogorvosnál. Bíborosunk este bejön az irodába fájdalomcsillapítót kérni, bár vacsoránál még jó kedvűnek látszott. Vacsoránál említette, hogy még eljöhet az idô, amikor Kína támad, és akkor Oroszország mellé áll, szinte keresztes hadjáratként, Európa fölsorakozik Amerikával együtt, hogy elhárítsák a sárga veszedelmet. A bíboros keserű humorral megjegyzi: -- Hát igen, mert a kínaiak pogányok is, az oroszok csak istentelenek. Elnevetem magamat, ô is jóízűen nevet a fájós foga ellenére. A kommunizmust és az orosz veszélyt lekicsinylôk kigúnyolása. Tisztában van azzal, hogy a második világháború utáni ,,elrendezés'' kérdéseiben az Egyesült Államok a Szovjetunió oldalán állt: Jalta és Potsdam határozatai szentek és sérthetetlenek Amerika szemében. ======================================================================== 1974. augusztus 27., kedd A Lerchenfelderstrasse 44 alá járunk Keresztes Árpád fogorvoshoz. Elsô alkalommal feleségénél, Frau Sissi-nél is voltunk, aki szemorvos. Azt mondta, hogy erôsebb szemüveg kell a bíborosnak, de ez természetes. Látása különösebben nem romlott, csak a látóizmokon, illetve a retinán bizonyos elmeszesedés vehetô észre. Ez erôsödni fog. Jobban kellene kímélnie a szemét. Ezt meg is mondtam bíborosunknak. Csodálkozva nézett rám. Gondterhelt lett az arca. A fogorvosnál kedélyes, jól bírja. Hazafelé a liftben elmondja, hogy az elsô fogát 1899-ben húzta ki Csehiben a kovács. Oda küldte el az édesanyja. Megkérdeztem, hogy mivel húzta. -- Azzal a fogóval, amivel a kovács a lapos vasat tartja a tűzben. Aztán, amikor kihúzta a fogamat, a kovács odatartotta elém a kihúzott, véres fogat és azt mondta: ,,Ne, az anyád istenit !'' Csodálkozom, hogy ilyen egyszerűen és természetesen mondja, mert még tréfából sem mondott úgyszólván soha ilyen erôs kifejezést. Észreveszi arcomon a csodálkozás kérdôjelét. Kedélyesen magyarázza, hogy ez nem ment káromkodásszámba a magyar kovácsok ajkán. -- És aztán -- folytatja -- ehhez a nagy művelethez kellett is valamit mondania. -- Nagyot nevettünk rajta. Mindenáron keresi azokat a püspököket és egyházi javadalmakat a török utáni újjáépítés során, amely szerinte mind a mai napig tart, akik legalább háromszázezer akkori forintot adtak egyházi közcélra. Be akarja bizonyítani, hogy a magyar fôpapok mindig az egyház, a nemzet mellett álltak, és a rendelkezésükre álló vagyont jól használták fel. Mindig ezt a kifejezést használja, hogy megüti-e a mértéket. Ez a mérték számára a jó célra kiadott 300.000 Ft. A séta alatt beszélgetve mondom a prímásnak, hogy a nevét nem lehet megemlíteni, ha az ember Magyarországra ír, hogy küldjenek adatokat a fenti kutatással kapcsolatban. Erre magától értetôdôen, a jellegzetesen magyar öntudat hangsúlyával, nem minden belsô jólesés nélkül mondja: -- Nem is szeretném, ha könnyen lehetne a nevemet emlegetni. Ugyancsak ma állít be váratlanul Endrédy Csanád, kastli bencés tanár, aki egész vakációját Magyarországon töltötte. Ô mondja, hogy az otthoni jó papok szerint a magyar egyház belsô szétszakadtságának Róma hibás magatartása a döntô oka. A kommunista pártban és a rendôrségen bennfentes papok elôtt nem is lehet Mindszenty nevét említeni, de a többiek folyton kilyukadnak a beszélgetés során Mindszenty nevére. Ugyancsak ma futott be Harangozó Ferenc a kelenpataki helyettesítésbôl. Geosits István kelenpataki plébános ugyanis megjött világkörüli útjáról. Nemrég találkozott Csertô prelátussal Rómából, aki testvérével itt találkozott kint Galasits [?] Geraldinéknál Kismartonban. Csertô mondta volt neki azt a római véleményt, hogy a lemondással, illetve le nem mondásával és a nyilatkozatával Mindszenty a vatikáni politikát és magatartást K.O.-n ütötte. Ugyancsak említette Harangozónak Csertô, hogy a bíborosok, akik a nyilvános ügyeket tárgyaló bizottság tagjai, nehezményezik, hogy nem kérdezték meg ôket Mindszenty letétele ügyében. Nagyon megorroltak emiatt. ======================================================================== 1974. augusztus 28., szerda Itt volt dr. Beicher Münchenbôl az Ackermann Gemeindétôl. Laut professzor küldte, és azon mesterkedik, hogy összehozzák a bíborost Siri genuai bíborossal, aki még aránylag fiatal. Kikérdezem. Bevallja, az a szándékuk, hogy Siri segítségével megváltoztassák VI. Pál pápának a határozatát, amely szerint a hetvenöt éven túli bíborosok nem vehetnek részt a pápaválasztáson. Kénytelen vagyok ennek a német intellektuális típusnak megmagyarázni, hogy mindkét bíborossal -- Genuában és itt Bécsben -- ôszintén kell beszélni. {Kép} Mindszenty József bíboros prímásunk, akirôl mégiscsak sikerült derűs felvételt készíteni. Itt volt Valentiny Géza is. Ô Carlo Bayer helyettese az Europäischer Hilfsfond-nál. Ô mondja, hogy Udvardy József csanádi püspök kapott útlevelet Lourdes-ba, de Olaszországba és Németországba nem. Volt nála Lékai is. Valentiny Géza Lékaival szemben tartózkodó. Nem mond se jót, se rosszat róla, bár kiemeli mintaszerű lelkipásztori magatartását. Lékai panaszkodik, hogy a jó papokkal sokszor nehezebb együttműködni, mint a megalkuvókkal. A jó papok elvi okokból nem engedelmeskednek. Minduntalan tanúsítani akarják a rendszerrel szembeni álláspontjukat. A rossz, vagyis a megalkuvó papok azért nem engedelmeskednek, mert a békepapok álláspontján vannak. Mégis könnyebb velük bánni. Relata refero.[30] Valentiny elmondja, hogy Cserháti püspök ismét kint van. Nála is járt. Meglátogatta Németországban osztálytársait, ismerôseit, köztük Döpfner bíborost. Ô nem tudja, hogy milyen érvvel lépett föl Cserháti, de összekoldult -- szegényeinek-e, templomának-e vagy a saját zsebére - - 18.000 német márkát. Nemrégen vett egy igen elegáns, Magyarországon minisztereknek kijáró Opel Admirált. Ezt Frankfurtból egy népi német származású magyar pap, Feuerbach Péter vitte haza. Feuerbach Péter otthon el volt ítélve. Aztán valahogy kijutott nyugatra. Cserháti most elintézte, hogy minden bántódás nélkül hazamehessen, és az Opel Admirált hazavihesse. Cserhátiról azt mondja Valentiny, hogy jóeszű ember, öt nyelven beszél, intelligens, de ravasz. Állítólag mindenkit ,,átver''. Mostani taktikája, hogy elôbb hadd járathassa le magát Lékai, mint apostoli kormányzó. Utána majd ô jön mint esztergomi érsek. Még azt is hozzáteszi, hogy Cserháti vámmentesítés céljából igazolványt kért, hogy ajándékba kapta az autót. Ilyet nem mert Németországban kérni, ezért ment el Valentinyhez, hogy az Europäischer Hilfsfond adja meg neki ezt az ajándékozási nyilatkozatot. Valentiny Géza ezt megtagadta tôle. Erre elment az itteni érsekségre. König bíboros irodájában szó nélkül megkapta az elegáns miniszteri autó ajándékozásáról szóló bizonyítványt. Valentiny hozzáfűzi: -- Hogy mire kérte a pénzt, azt ô tudja, Cserháti. Hogy mire költötte, azt látjuk. Ma reggel a következô incidens történt. Tegnap este kapok bíborosunktól a kastli gimnázium tanárainak szóló, keményhangú levelet, amely szerint a tanárok durva hangot használnak, egyesek káromkodnak. A diákok átveszik népünk e szégyenletes szokását. Ebben az ügyben kemény levelet ír az iskolabizottság elnökségéhez. Nagyon kértem, hogy ezt ne csinálja. Összeütközünk. Szerencsémre itt van Harangozó. Ô is segít meglágyítani. Sokkal szelídebb hangú levelet ír ugyanazzal a tartalommal. Egy kis siker a sok sikertelenség közepette. ======================================================================== 1974. augusztus 29., csütörtök Régóta folyik már a Bécsben megalakítandó egy, illetve két magyar plébániának, valamint a magyar hétvégi iskolának az ügye. Demel Iván, aki mint ausztriai fôlelkész közel harminc éve mindent igazgat itt Bécsben, hadilábon áll a bíborossal. A bíboros is, Demel Iván is a hatalom embere. Két dudás egy csárdában nem fér meg. A bíborosnak sok panasza van Demel Iván ellen. Vecsey József a gravameneket csak fokozta a bíborosban. A bíboros Demelt semmiképpen sem akarja fogadni. Hogy Demelt kikerülje, mindig Radnay Tibor lelkészhez vagy az egyházközségi tagokhoz fordul. Hiába mondom a bíborosnak, hogy itt Bécsben mindenki csak bábu Demel kezében. Mára ismét hívatja az egyházközség világi elnökét, Gianone Tibort, most már másodszor. Elsô ízben kiadta neki az utasítást, hogy az egyházközség testületileg kérje König bíborostól a két magyar plébánia és a hétvégi magyar iskola felállítását. Tibor ígérte, hogy jön, de nem jött. Aztán ismét hívatta egyszer-kétszer. Most végre vakáció után, ezelôtt pár nappal telefonált nekem Gianone Tibor, és jelezte, hogy jön. Csodálkozásunkra nem egyedül, hanem a Padányi Erzsébettel. Erzsébet népleány, és egyedül irányítja Bécs és környéke cserkészeit. Jelenteti velem, hogy beszámolni akar a bíborosnak a cserkészetrôl. Jelentem ôeminenciájának, aki nagyon rosszalja, hogy Tibor nem egyedül jött. Persze rögtön átlátta, hogy Tibor Erzsébetet villámhárítónak hozta magával, valószínű Demel Iván tanácsára. Demel Iván ügyes politikus; kettejük küldésével a bíborost egy kicsit megfricskázza, szinte kioktatja, hogy mekkora Demel Iván hatalma Bécsben. Ugyanakkor Gianone Tibort mint esetleges jövôbeni bizalmi embert a bíboros számára kiüti a nyeregbôl. Egyúttal segít is Gianone Tibornak, hogy a bíboros ôt többé ne zaklassa, mert az egyházközség Demel Iván nélkül tehetetlen. Ami történt, elôrelátható volt. Demel Iván érezte a bíboros tehetetlenségét és a saját hatalmát. Mesteri fölépítésű intrika! Így is történik. Eljönnek. Bevezetem ôket. A kihallgatás oly rövid volt, hogy csak Erzsébetet tudom elcsípni az elôszobában. Mondja nekem, hogy valósággal ,,kidobta'' ôket a bíboros, vagy legalábbis valami hasonló történt. Hiába mondom a bíborosnak, hogy szembe kell nézni Demel Ivánnal. Falra hányt borsó! Pár nap múlva meglátogat szegény Padányi Erzsébet. Ki volt borulva. Nem vette észre, hogy valamire fölhasználták. Utána pénzt kért lent a pincei cserkészotthon víztelenítésére. Lemegyek vele a pincébe, és elmagyarázom neki, hogy ne hagyja magát rángatni ezek által. Anélkül, hogy tudta volna, Demel, Radnay és Gianone Tibor megállapodtak, hogy elhozzák villámhárítónak. Mondom ôeminenciájának is, hogy bárkit hív ide, világit vagy egyházit, az azonnal elmegy és jelenti Demelnek. Bécsi egyházi ügyekrôl, ha más szájából is, valójában csak Demellel tárgyal. Hiába érvelek a tényekkel, szinte megharagszik. Kétszer- háromszor mondtam már neki, hogy az elérendô célra kell nézni, nem a presztizsre. Sokszor nem tud az ügy érdekében személyi vagy hivatalos presztizs szempontoktól szabadulni. Akkor vár, de nem tudni mit. ======================================================================== 1974. augusztus 31., szombat Ma délben jön Csonka Emil. Már kinyomatta az Új Európa című magyar lapban megjelenô memoárok legérdekesebb részeit. Lapjában elôbb jelenne meg, mint a könyv a piacon. Vecsey leállítja. Csak szeptember 15-e után küldheti szét a számokat. Megegyeznek. Azonkívül velem megbeszéli, hogy mint Amerikában, elkísérné a bíborost a küszöbön álló dél-amerikai útjára is. Kimegy tôlem. Közvetlen ebéd elôtt ismét bejön hozzám. Úgy dél körül lehet az idô. Látom az arcán, hogy ki van borulva. Mondja, hogy ô még ilyet nem élt át. Vecsey a szobájában magából kikelve nekimegy. Gazembernek, utolsó fráternek titulálja, kegyetlenül leteremti. Ô, mármint Vecsey majd gondoskodik arról, hogy többet ide be ne tegye a lábát, és mindenrôl tájékoztatja a kardinálist. Szegény Emil megalázva ül az irodámban. Hamarosan bejön Vecsey is. Valami bocsánatkérés félét motyog Csonka Emil felé erôs kifejezései miatt, de tartalmilag semmit sem von vissza. Úgy félzsódérosan, ahogy ô szokott, mikor valami kellemetlent akar mondani, körüljárja Csonkát az asztalom elôtt. Egyszer csak minden bevezetés nélkül nekitámad: -- Igaz az, hogy te Kaliforniában Jaszovszky József ottani paptól szintén kaptál egy csekket? -- Igaz -- feleli Csonka. -- Mert igen rossz néven veszik Amerikában, hogy ez így történt, hogy nem papok, de civilek is kaptak -- folytatja Vecsey. Erre én közbelépek, s azt kérdezem: -- Neked mi közöd ehhez? Elôször is Emil úgy viselkedett Amerikában, ahogy megállapodtunk. Soha nem lépte át a tapintatosság határát. Mindig gentleman volt, azt a pár dollárt, amit kapott, megérdemelte. Rengeteg szolgálatot tett nekem. Teljes erômmel Csonka Emil védelmére keltem. Hát hogy jön Vecsey ahhoz, hogy egy másikat itt a fülem hallatára, egy a neki ajándékképpen adott összegért felelôsségre vonja? Vecsey kimegy. Ebédre hívják. Csonka Emil nálam marad. -- Ez volt a csúcsa mindennek! -- jegyzi meg, és hozzáfűzi: -- Milyen is lehet a sorsod itt mellette? Nem válaszolok neki semmi különöset, csak azt, hogy a lehetô legerélyesebben bánok vele, mert különben mindenképp az ember nyakára akar ülni. Csak dirigálni akar. A bírvágy, a hatalom és a pénz a mindene. Anélkül, hogy tudatában volna: összenôtt ezekkel a dolgokkal, összenôtt a félelemteli allűrjeivel, mint a csigabiga a házával. Emil elbúcsúzik, kikísérem. ======================================================================== 1974. szeptember 3., kedd Itt van Kôgl Lénárd jásdi plébános ismerôse Geissler Anton, a würzburgi hittanár, aki gyakran lejár Magyarországra. Ismeri a Solidaritas-t, meg az ottani nôvéreket. Antonia Veles, az irgalmas nôvérek fônöknôje, akit mindenki csak Tonincsellának hív, mondta neki, hogy ezerötszázan voltak az irgalmas nôvérek, amikor szétzavarták ôket. Nyolcszázan meghaltak, most hétszázan vannak. Részben otthonokban, részben különálló helyeken összegyűjtve, például püspöki palotákban. A váci püspöki palota felét ôk foglalják el. Bánk püspök soha, de soha meg nem nézi ôket. Ugyanez áll Cserhátira is Pécsett. Legföljebb egy- egy misét mond el nekik, de soha meg nem kérdezi tôlük, hogy vannak. Tonincsella egy szentéletű valaki, hozzáteszi, hogy ennek ellenére a nôvérek legtöbbje töretlen. A hierarchia azonban teljesen cserbenhagyja ôket. Ami Bánkra áll, az áll sokszor a hierarchia többi tagjára is. Geissler Cserhátinál is járt. Éppen ott állt a tizennyolcezer márkás Opel Admiral, amit Feuerbach Péter kint élô pap szállított neki haza. A pécsi székesegyház Cserháti nagy büszkesége. Sok millió forintot költött rá. Geissler bement vasárnap a székesegyházba. A kilenc órai szentmisén hatvan körül voltak. A szentmisét félig magyarul, félig latinul mondták. Utána következett a gyermekek miséje. Három pad telt meg elég lazán kicsinyekkel. Egy magas káplán magyarázott nekik. Geissler szerint egészen nyomorúságos a hitélet és a liturgia Pécsett. S ez annak a Cserhátinak az egyházmegyéjében van, aki folyton dicsekszik, hogy ô túljár az Állami Egyházügyi Hivatal, a párt és mindenki eszén. Teljesen világi módon viselkedik. Geissler elôször volt nála, de öt percen belül már arra fordította a szót, hogy születés- vagy névnapja volt, hogy meghívták valahova, és hogy mit, milyen finom falatokat evett. Geisslert is meghívta. A városépítô mérnök is nála volt. Mindenbôl csak a legjobb került az asztalra. Az egész viselkedése, beszámolója, érdeklôdése teljesen világi. Találkozott Geissler Szennay András pannonhalmi fôapáttal is. Elôhozta neki Reinhard Raffalt könyvét[31] a vatikáni politikáról. Szennay azonnal másra terelte a szót. Még ma is mindenki azt hiszi, hogy a komisz Casaroli csinálja a Vatikán keleti politikáját. Geissler is. Nem tudják, hogy értelmi szerzôje és parancsolója senki más, mint maga VI. Pál pápa. (A bíboros segélyt küldött Kögl Lénárd autójára, én meg intenciókat küldtem.) A ma délutáni sétán veszem elôször észre, hogy a bíboros mintha tudná, kicsoda valójában Vecsey. Mikor a nyugdíjam ügyében tegnapelôtt szóltam neki, azt mondta, szinte az egész felelôsséget rám hárítva, én járjak el az ügyben. __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ A bécsi katolikus tudósító (Katpress) jelentette, hogy a pápa sajnálja az ukrán katolikus egyházat, és azt mondta, hogy gondolnunk kell az ukrajnai helyzetre, ahol még a katolikus hitet sem szabad megvallani. Ez bennünket mély fájdalommal tölt el, de ugyanakkor reménységünk forrása is. Hogy ezt hogyan értette a Szentatya, nem lehet tudni. Elmondtam ôeminenciájának, erre megjegyezte: -- Hányszor mondtam nekik a budapesti követségen mindezt. És nagyon szellemesen így folytatja: -- Jobb lett volna ezt a Gromikónak elmondani. Ez a szovjet külügyminiszter, aki nem is olyan régen volt a Szentatyánál. ======================================================================== 1974. szeptember 6., péntek Már tavaly elôtt mondta nekem Révay István, mennyire természetesnek veszi a bíboros, hogy amikor bejön a fogadóterembe, s Révay már ott van, hogy fölkeljen, és mélyen meghajoljon. Még soha nem mondta, hogy kérem, tessék maradni, ne tessék zavartatni magát. Elfogadja. Talán nem önmaga számára kívánja meg, hanem a rangjának. Ki tud a rang és a rangos én között különbséget tenni? Hétköznapokon a magánkápolnában, de még inkább a Pázmáneum kápolna sekrestyéjében, ahol mise elôtt és után mögötte állok, amikor öltöztetem vagy vetkôztetem, egyetlen ruhadarabot -- cingulust, stólát, vállkendôt -- sem tesz a szekrényre, amely elôtt közvetlenül áll, hanem oldalt kitárja, amíg el nem veszem tôle, és a hozzá sokkal közelebb álló szekrényre nem teszem. Az öltözés, ruhadarab, vetkôzés nem közönséges, hétköznapi, hasznossági ügy, hanem rang, hatalom, annak elismerése és szolgálata. Semmi sem változott az ókor óta. Egy Abaffy György nevű úr három könyvet küldött. Zarek Kossuth életrajzát, Fehér Mátyás volt domonkos könyvét a magyar középkori inkvizícióról és boszorkányperekrôl és még egy harmadikat. Persze Fehér Mátyás maga is sumiros, és amint hallom, elég frivol ember lett. Nemcsak otthagyta a szerzetességet, hanem elvette egy protestáns lelkész elvált feleségét. Erre a küldeményre sajátkezűleg a bíboros ezt írta a küldônek: ,,Értesítem, hogy egy aposztata szerzetesnek és a Zareknek a könyve megérkezett. Gondot okoz hivatalomnak a címzetthez juttatás.'' Aztán elolvastam és megkérdeztem: -- Eminenciás uram, ki a címzett? Azt mondja, hogy: ,,Te vagy''. Tehát ki akarja kerülni azt, hogy az ô neve szerepeljen ezzel a könyvvel és Fehér Mátyás személyével kapcsolatban. Ezért magáról, mint harmadik személyrôl beszél. Aztán mondom neki, ne írjunk aposztata szerzetest, úgyis tudja mindenki. Ezért egyszerűbb módon fogalmaztam meg a levelet. ======================================================================== 1974. szeptember 7., szombat Ma délután 3-kor indultunk Németújvárra, ahol Batthyány Iván szervezésében ifjabb Batthyány László fogadott bennünket az úgynevezett kasztlban (kastélyban), mert a bíboros a bejelentés szerint másnap, 8- án a délelôtt 9 órai misét ott fogja mondani. Gondoskodnom kellett arról, hogy elôzô vasárnap kihirdessék. Ezt a gvárdián Bruckner Antal meg is tette. Össze kellett hívnom a mise után a magyarul beszélôket, akik ott voltak Páter Józsa, magyar származású ferences atyával együtt. Meg kell említenem, hogy indulásunk elôtt egy nagyon szellemes megjegyzése volt a bíborosnak. Ebédnél arról beszélgettünk, hogy Sztálin és Hitler hogyan bántak el egymással, és most a kapitalizmus és kommunizmus hogyan gyűlöli és hogyan ,,szereti'' egymást. Erre célozva azt mondta: -- Amikor egymásba szeretnek az egymást gyűlölôk, abból van a baj. Eztán mentünk el Bécsújhelyen és Pinkafelden keresztül Németújvárra, ahol ifjabb Batthyány László fogadott bennünket. Mikor elhagytuk Bécsújhelyet, akkor mondja Harangozó, hogy azt a hepehupás dombokkal teli világot hívják a ,,die bucklige Welt''-nek, amit én magamban úgy fordítottam le, hogy a ,,púpos világ''. Harangozó azt mondta, hogy ez a hepehupás világ. A bíboros megjegyezte, hogy náluk Zalában ezt úgy mondják, hogy ,,zöhenti''. Aztán elmondtam neki, hogy megjelentek Bécsben a szocialista párt plakátjai az 1974. évi gyermeknapra, amelyeken ez a szöveg olvasható: ,,A szocialista párt biztos jövôt biztosít a gyermekeknek''. Erre megjegyezte a bíboros, célozva a január 1-jén életbe lépô abortusztörvényre, amely szerint az elsô három hónapban büntetésmentesen elvégezhetô a magzatgyilkosság: -- Igen, a szocialista párt biztosít jövôt a meghagyottaknak. Bizonyára arra gondolt, hogy az állatvilágban szokták az egyiket fiatal korában elpusztítani, a másikat meghagyni. Alighogy berendezkedtünk a kasztlban, utána átmentünk a ferencesekhez. A bíboros a sekrestyében megtárgyalta a gvárdiánnal, hogy itt minden évben legalább háromszor legyen magyar szentmise. Csalódásának adott hangot, hogy a magyarul beszélô Józsa atya nem volt ott, de megvigasztalódott, amikor megtudta, hogy másnap itt lesz. Elôször a könyvtárat néztük meg, amelyet Batthyány Ádám alapított, akit Pázmány térített meg protestáns hitbôl a katolikus hitre, és akinek az összes heretikus könyvét ki kellett szolgáltatni, hogy el ne égessék. Most a németújvári ferences zárdának a könyvtárában vannak. Közöttük van egy 1300-ból való misszálé. Rengeteg kézzel írott könyvük és több, mint négyezer kötetük van 1600 elôttrôl. Óriási kincs! Emiatt a könyvtár miatt veszekednek is a ferencesekkel, mert a Batthyányak visszakövetelik. Sose hittem volna, hogy Németújváron a ferences kolostorban ilyen nagy kincs van. Ezután meglátogattuk az egyik beteg atyát. A bíboros egész röviden a folyosón üdvözölte, aztán lementünk a kriptába, ahol a Harangozó Feri számolása szerint száznál is több Batthyány, férjek, feleségek, gyermekek koporsója fekszik, egyszerűen letéve a földre. Bennük a Batthyány család elhunyt tagjai nyugszanak. Mindenütt imádkoztunk, és a prímás megindulva gondolt vissza a magyar történelemre. Különösen sokat idôzött Batthyány-Strattmann László, a híres szemorvos koporsója elôtt, akinek elkezdték a boldoggá avatását. Ott külön is imádkozott. Ma reggel 9 órakor volt a szentmise. Átvonultunk a kastl-ból a templomba. A sekrestyében öltözködtünk. A bíboros nagyon szép szentbeszédet mondott arról, hogy az Isten jótéteményeit hálával kell fogadnunk, és ahogy meggyógyította a süketnémát, úgy gyógyítja meg a mi süketségünket és vakságunkat. Tegnap este megkérdeztem Batthyány Lászlótól, van-e a kriptában mise az itt nyugvó halottakért. Ô azt mondta, hogy igen, de a hívek nem jönnek. A bíboros ezért a szentbeszédben kitért a halottak tiszteletére és arra is, hogy a lent nyugvó szemészorvos herceg, meg a Batthyányak e vidék népének nagyon sok jót tettek. A keresztény ember, lévén értelmes lény, vessen számot a saját sorsával: múltjával, jelenével, s éljen Istenben való bizodalomban. Nagyon szép, kerek szentbeszédet mondott, amit én azonnal fordítottam németre. Kihirdettem a szentbeszéd elôtt, hogy a bíboros fogadja a szentmise után a jelenlévôket a ferencesek ebédlôjében Azután jött a nagy csalódás. Az Erdôdyek, a Batthyányak, a Draskovitsok összesen talán tízen vonultak be --, de a többi magyar és nem magyar, akiket szintén hívtam, s akikkel a bíboros találkozni akart, nem jött be. Ezt nem is hagyta szó nélkül. Megjegyeztem neki: -- Eminenciás Uram, ez az ezeréves magyar világ. Ahova az urak mennek, oda az egyszerű emberek nem mennek. Elriadnak, nincs közösség. Ez a képe még ma, 1974-ben is a magyar rendi kasztosodott társadalomnak. Aztán próbálta ezt mindenképpen cáfolni, de komoly érve nem volt. Így csak a mágnásokkal, a ferences atyákkal, Józsa atyával, meg a gvárdiánnal találkozhatott a szerzetesház ebédlôjében. Tíz-tizenöt percig beszélt egy széken ülve a terem közepén. Ott álltak körülbelül húszan. A legtöbbje történelmi családok gyermeke. Ugyanúgy beszélt, mint Amerikában vagy bárhol a világon, de látszott a közönségen, azon a pár emberen, hogy lelkük nem rezdül együtt az ô magyarságot féltô lelkével és indulataival. Megjegyzem még azt is, hogy elnézte a szentmisén -- itthoni készületnél -- a vasárnapi evangéliumot, és azt a részt vette, amely a siketnémáról szólt. Csak amikor én olvastam a helyes C-sorozatbeli evangéliumot, akkor jött rá, hogy hibázott, de a szentbeszédjét, anélkül, hogy megváltoztatta volna, vagy akárcsak zavarba jött volna, minden további nélkül folytatta és befejezte. Beszélt még Józsa páterral és a gvárdiánnal. Egy Bruck nevezetű atya pedig ott csellengett és fényképezett, de nem tudta, tulajdonképpen mirôl van szó. Az ebéd, amelyen részt vett a fiatal Batthyány László, Batthyány József, Ferinek és Ivánnak a testvére és Batthyány László édesanyja, elég jó hangulatban telt el. Ebéd után hamarosan indultunk, és megnéztük a szentgotthárdi, valójában mogersdorfi, magyarul nagyfalvi csatatérnek a helyét, ahol egy nagy kereszt áll a Rába völgye fölött. A kereszt melletti kôbe vésett csataterv, egy kôtömbön pontosan mutatja, hogy s mint zajlott le a csata. Köprüli Achmed, a török sereg vezére óriási hibát követett el, amikor a Rábának a fövenyes partjáról támadt. Fölkúszatta csapatait a Rábának a kanyarjába, az agyagos, meredek partra. Ebbe a kanyarba -- miután már minden veszve látszott -- Spork ezredes rúgtatott ide földerítô csapataival, és oldalba támadta ebben a kanyarban a törököket. A szakadó esôtôl síkossá vált agyagos parton beteljesedett a törökök végzete. Rengeteg embert veszítettek. Batthyány József a magaslatról szépen elmagyarázta, hogyan zajlott le a szentgotthárdi csata. Eddig nem tudtam elképzelni, most azonban a kôtábla, a kôbe vésett haditerv és a magyarázat mindent nagyszerűen megértetett velem. Utána lementünk a Rába völgyébe, ahol még osztrák területen, a határ mentén megy egy országút, körülbelül két kilométerre Mogersdorftól, Nagyfalvától. Ott van egy kereszt, amelyre négy nyelven be van vésve az életüket a hazáért áldozó katonáknak az emléke és dicsôítése. Ott nyugszik öt-tízezer magyar és török harcos vegyesen. Elmondtunk hangosan egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és az Adj Uram örök nyugodalmat nekik-et. Harangozó Feri volt ott, a prímás, Batthyány József és én. Érdekes volt a prímásnak az a teológiai, mélységesen hitbôl fakadó reflexiója, amikor azt mondta az imádság után csendben: -- Hányan vannak ezekbôl még ma is a tisztítótűzben? Batthyány József elvált tôlünk, ment haza Gyanafalvára, mi pedig elindultunk Pinkakertes felé, hogy megnézzük a búcsújáró templomot. Az 1664-es téli hadjáratban Zrínyi és Frangepán mellett, amely mintegy megelôzte a szentgotthárdi csatát, részt vett Padányi Bíró Márton veszprémi püspök is karddal a kezében. Megnéztük Máriakertes (Maria am Hainberg) búcsújáróhelyet is, ahol délután 3-4 óra tájban érkezvén már mindenki szétszéledt. Csak a táj, az utak, a temetô környéke emberek nélkül is mutatta, hogy itt ma búcsú volt. Szinte a levegôben volt a búcsú hangulata. Amikor lementünk a templom mellôl ki az útra, ott voltak a félig lebontott sátrak, eldobált üvegek, asztalok stb. A bíboros megjegyezte: -- Íme, a búcsúnak a romjai! Azután meglátogattuk Erdôdyéket Mogyorókeréken. A feleségének -- aki egy Zichy-lány --, a testvére másnap ment haza Magyarországra. Az Erdôdy gróf -- azt hiszem Pálnak hívják -- nagyon rendes ember. Feri Mogyorókerékrôl (Eberauról) hajtott Rohoncon át, és Lékához közeledvén mondta el a bíboros azt a históriáját, hogy 1918-ban együtt volt Heiss Mátyással, a lékai esperes-plébánossal fogságban. De elôször Heiss Mátyás ôt meg Kincs apátot csak meglátogatta a börtönben, Szombathelyen. A Kincs apát azt mondta neki: -- Ej, Mátyás, ne menj el, úgyis behoznak! Persze csak tréfából mondta. Rá három napra valóban megjelent az ajtóban, most már csendôrökkel, mert Heiss Mátyást is lefogták, és börtönbe csukták. Erre azt mondta neki Kincs apát: -- Nem megmondtam Mátyás, hogy nem éri meg az utat Szombathelytôl Lékáig megtenni. Ez a Heiss Mátyás igen jámbor, szentéletű pap volt. Ott a börtönben mondta nekik, hogy ôt már a harmadik helyen jelölték kanonoknak, de nem nevezték ki. Erre a prímás megjegyezte tréfásan neki: -- Tudod Mátyás, engem már harminchetedik helyen jelöltek kanonoknak, de egyformán nem lettünk azok. Aztán ôt külön ültették valamiképpen egy jobb cellába, jobb helyre, és Kincs apát mindig ugratta, hogy: -- Heiss Mátyás, teveled még itt is kivételt tesznek, te még itt is kanonok vagy! Kincs apát megtréfálta. Egyszer elcsente a fényképét, amelyen ô Máriacellben a Mária-oltár elôtt imádkozik. Kincs apát glóriát, dicsfényt rajzoltatott a feje fölé, és ezt sokszorosítva elküldte az ismerôsöknek. ======================================================================== 1974. szeptember 13., péntek A reggelinél elôvette bíborosunk azokat a pénzkérelmeket, amelyeknek sürgôsen eleget kell tenni. Arról beszéltünk, mennyit adjunk nekik. Ennek kapcsán mondta szó szerint a következôket: -- Inkább pénzt kérjenek, minthogy semmit se csináljanak, és csak ténferengjenek! Ezt a nem tevékeny papokra értette. Ma délelôtt bementem a bíboroshoz. Tóth Miklós nevű híve Budapestrôl, aki a Szülôk Szövetségének az elnöke volt, mindig küld neki kivágott újságcikkeket, de rendszerint akkor, amikor már mindenhonnan megkaptuk ugyanazokat. És mindig ír neki pár sort. Ott él feleségétôl elváltan alamédai magányában a Bay View Drive-n[?]. Meg is látogattuk, amikor San Franciscóban voltunk. Rém unalmas légkör volt abban a házban. Mondom a bíborosnak, nem kell mindig sajátkezűleg válaszolni ezekre a megküldött újságcikkekre. Erre rám néz és azt mondja: -- Én viselem el ezt az embert! Óriási hűség van benne régi emberei iránt. Ebédnél csak a Gianone volt ott meg én. Arról beszéltünk, hogy a rossz nem lehet szükséges, bár általános volta az embert abba a kísértésbe viszi, hogy szükségesnek deklarálja. Ennek kapcsán mondta egészen kategorikusan: -- A hit misztikum nélkül nincs. Gianone azt válaszolta: -- A többi vallás is misztériumon alapul. Erre bíborosunk csodálkozva fölkiáltott: -- De mennyire a misztériumon, egészen a fatalizmusig! Nagyon jó meglátás, hogy van egy titkos összefüggés lélektani alapon a titok, a misztérium és az embernek a fatalizmusra való hajlama között. A sétán elmondtam bíboros úrnak, hogy a memoároknál részben, de a kiadandó történelemkönyvben is két ellentétes célt követ, amelyek ütik egymást: tudniillik az olvasmányosság és a tudományosság. Ami nagyon olvasmányos, legtöbbször nem tudományos. Ez adott alkalmat arra, hogy elmondjam, nem lehet úgy történelemkönyvet írni, hogy elôre állást foglalok, és kimutatom nemzeti és hazafiúi érzelmeimet, hanem ha eminenciád le akarja írni a magyar nép tragédiáját, amely kezdôdik a középkorban Moháccsal, és folytatódik Trianonnal, 1945-tel, akkor föl kell kutatni a levéltárakat, meg kell írni a Felvidék, Erdély, Délvidék és Burgenland falvainak monográfiáját. Megállapítani azt, miért, milyen okokból lettek horvátokká, románokká, tótokká, németekké ezek a falvak. És amikor az egész országot így föltérképeztük, csak utána lehet beszélni arról, hogy mit kell tenni, hogy ezeket a területeket a magyarság számára szívós, hosszú távú munkával visszaszerezzük. De ez egy történelemkönyv végén a fölhozott adatok súlya alatt csak pár sor lehet. Erre keserűen megjegyezte, hogy annak idején Bécsben, mint fiatal pap dolgozott a bécsi hadi levéltárban, és amíg ô maga egyedül volt, ugyanott ültek a könyvtár olvasótermében tucatjával románok, szlovákok is horvátok. S mikor fölfelé jöttünk a lépcsôn, még hozzátette: -- Még ha máma el is kezdenénk, mennyi minden adatot eltüntettek már, hogy ne lehessen bizonyítani ezeknek a területeknek az ôsi magyar voltát. A vacsoránál ma a házasságról beszéltünk. Azt mondtam, nehezen tudom megérteni, miért adott Isten a házasság szentsége és fölbonthatatlansága által az ingadozó emberi szívek szerelmi viszonyába egy ilyen abszolutumot. A prímás nyugodtan végighallgatta, és azt mondta: -- Ha az ingadozó és gyönge emberi szívet és annak elhatározásait nézzük, akkor ez Isten tízparancsolatja közül mindegyikre áll. Nagyon jó meglátás. Délután egy Varró József nevezetű úr jött a bíboroshoz Ontarióból, Los Angeles mellôl, Nagy Bertalannak, az ottani protestáns papnak a fôgondnoka, aki beszámolt az ontariói iskoláról, és elhozta a legjobb tanulónak, Gyimesi Katalinnak a bizonyítványát is, akinek a prímás elküldte Tóth Tihamér: Hiszem az életet című könyvét ajándékba. Ez a Varró József elmondta, hogy ô hosszú ideig, amikor kivándorolt Amerikába, katolikus vidéken élt, és katolikus templomba járt. Mindig olyan kedvesen fogadták, és nem éreztették vele, hogy ô protestáns. Most, amikor a protestáns egyháznak a fôgondnoka Ontarióban, iskolájuk is van, ô minden évben külön megkérdezi, kik a katolikusok, és hogy akarnak-e katolikus hittant tanulni. Gondoskodik arról, hogy katolikus hittant tanulhassanak, mert ô vissza akarja fizetni azt, amit ô a katolikusoktól kapott. Ezt mondta el a kardinális a vacsoránál Varró Józsefrôl, és igen kedvesen, örömmel mondta el Gyimesi Katalinnak, a protestáns iskolában a legjobb katolikus tanulónak az esetét és Varró Józsefnek ezt a nagylelkűségét. A végén azt mondta: -- Tudom, egy fecske nem csinál nyarat, de az egynek is örülni kell! ======================================================================== 1974. szeptember 14., szombat Pater Ruiz [Reiz?] salzburgi pap, aki a rádiónál és a helyi televíziónál dolgozik, kért audienciát és interjút ôeminenciájától. Meg is kapta. Utána elmondta nekem, hogy most ünneplik a salzburgi dóm 1200 éves jubileumát. Nagy ünnepség lesz. Hatvanezer schillinget kértek csak egy estére az egyházmegye részérôl az ünnepi játékok halljának a használatáért. Ruiz nem akart nyugodni, mert Berg érsek, aki állítólag nagyon diplomatikus és megalkuvó ember, s inkább a progresszisták felé hajlik, mindenkit meghívott, aki csak számba jöhet, de Mindszentyt nem hívta meg. Erre Ruiz direkt megkérdezte, miért nem hívta meg azt az embert, aki abból a Pannoniából jött, amely valamikor a salzburgi érsekséghez tartozott még a magyarok bejövetele elôtt, és ahol a salzburgi, passaui missziós munka oly szép gyümölcsöt hozott a magyarok megtérésével. Ennek az egyháznak egyik fia, vértanúja itt van közöttünk, de nem hívjuk meg. Erre Berg csak ,,wissend und mitleidig gelächelt'', vagyis tudva és szánakozóan mosolygott. Ruiz egészen ki volt kelve magából. ======================================================================== 1974. szeptember 15-én, vasárnap Délelôtt bevittem a prímásnak ajánlataimat, hogy az esetleg kiadandó arany és ezüst érmekre, amelyeken az ô címere és feje látható, mit írjunk föl. Javasoltam neki, hogy az ,,Esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása'' helyett azt írjuk: M. J. bíboros száműzetésben, 1974. vagy: Száműzetésben 1974. febr.5. vagy: Bilincsek és letétel után száműzetésben 1974. febr. 5. Erre megjegyezte -- miután már le is mondott az érmék elkészítésérôl: -- Nem kell ezt írni, ennyire világosan. Minek hencegjünk a sebeinkkel? Ebédnél itt volt Fábián Karcsi. Elmondta, hogy Németh Károly, aki állítólag Kádár utódja lesz, pákai parasztgyerek. Páka, amelyhez tizenhét filia tartozott abban a Zala vármegyében, ahol Skossza vármegyei tanfelügyelô 1911-ben gyászkeretben jelentette meg a Zala vármegye művelôdési viszonyairól, írás- és olvasástudatlanságáról szóló jelentését. Ô, mint zalaegerszegi pap, egyszer meglátogatta az ott szolgáló pap unokafivérét. Egy öreg plébános volt, és amikor az ebédhez készülnek, akkor hoz be 14 km távolságból egy férfi bôrtarisznyában egy gyereket kereszteltetni. A bôrtarisznyának a teteje is le volt hajtva. A férfival jött a keresztanya is. Reggel indultak, most értek oda. Kérdezték tôlük, hogy mikor érnek haza? -- Napnyugtával, kérem -- hangzott a válasz. -- Kapott a gyerek enni? -- Nem kapott reggel óta, estig nem is kap. Akkor már elkezdték az országban a csecsemôgondozást föllendíteni a gyermekhalandóság csökkentése végett. Akkor ilyen viszonyok voltak Erre egészen keménnyé vált az arca, és azt mondta: -- Nem lehet, hogy Isten országa és Isten kegyelme miatt annak a kis csöppségnek az egészsége kárt szenvedjen! Most jut eszembe: Szentpéterföldérôl jöttek, az apa a gyerekkel. A falu neve is mutatja, hogy valamikor az Anjouk korában plébánia volt. És abban a bôrtarisznyában, amibôl a gyermeket ki sem vették, abban keresztelték meg, lett Isten gyermeke, a mennyország örököse és az Anyaszentegyház tagja. Ezekkel a szavakkal mondta el. Csodálatosan öszzekapcsolta a hátramaradottság, az elhagyatottság és a magyar sors mostohaságának jelenetét a teológia tételével, amely szerint legyen meg az embernek a méltósága a bölcsôtôl kezdve a koporsóig. A húszas évek Magyarországán ez abszurd követelmény volt. 1927-ben a szombathelyi egyházmegyei zsinaton ô volt a legfiatalabb zsinati atya. Ott szólalt fel, és mondta el ezt a jelenetet. Adatokkal támasztotta alá, hogy itt a legfôbb ideje a török hódoltság óta fennálló elmaradottság felszámolásának. Az egyházmegye Zala megyei részét Vasnak a színvonalára kell emelni. A pápai esperes morgott, minek kellett ezt elmondani. Többen azt hangoztatták, hogy nem lehet az egyházmegyét ketté szakítani. De Mikes püspök azt mondta, hogy én egyetértek az indítványozóval azzal a föltétellel, hogy ezt a programot az indítványozó valósítsa meg. Persze Mindszentyre, Pehm Józsefre célzott. Erre ô azt mondta: -- Én elfogadom, de csak egy föltétellel, hogyha a zalai területekre senkit nem neveznek ki plébánosnak és káplánnak, akihez én nem járulok hozzá. Ezt a zsinaton azért mondta el, mert nem lehet ilyen elhagyatott helyekre, ilyen missziós területre olyan papokat küldeni, akikben nincs lelkesedés. Nagyon szép elbeszélés volt. Igaz, már elmondta egyszer, de most talán így még gyengédebb és egyúttal keményebb hangon az igazságért ismételte meg. * Róbertet a kaliforniai premontreit a magyar provinciában, a Keresztes- Parkereknél szentelték. Elküldte nagyon szép latinsággal megírva a saját szentelési bizonyítványát, hogy a prímás írja alá. Nekem újra kellett gépelnem. A prímás odaírta fölülre a szentelési bizonyítványra, hogy Mindszenty József kardinális, egykori esztergomi érsek, Magyarország prímása. Kérdeztem, hogy ezt odaírhatom-e az érmékre is. Azt mondta: -- Nem, mert én a döntést nem fogadom ugyan el, de nem lázadok. Így mondta, ezekkel a szavakkal. Elôször mondta ki elôttem. De sem az engedetlenség indulatával, sem nem keserűséggel, hanem egyszerűen megállapításként, nagy lelki nyugalommal. Épültem rajta! ======================================================================== 1974. szeptember 16., hétfô A reggelinél együtt vagyunk: Vecsey, a bíboros és én. Arról van szó, hogy a nagy német lap a Die Welt megkezdi az emlékiratok sorozatos közlését. A bevezetô cikkben, amelyet Besser írt egy interjú alapján, több hiba van. Az egyik az, hogy halálra ítélték, ami nem igaz, másodszor, hogy megfosztották bíborosi méltóságától, ami szintén nem igaz. Harmadszor az, hogy Décsi a kihallgatás vezetôje saját maga ütötte a prímást, ami ellen tiltakozott. Ez sem igaz. Mindenképpen azt akarta, hogy a Vecsey azonnal tiltakozzék, mert mondtam neki, hogy Besser maga bocsánatot kért, hogy ezek a dolgok belekerültek a szövegbe az ô tudta nélkül az utolsó éjszaka. Erre kijelentette, hogyha nem vonja vissza az újság ezeket e tévedéseket ugyanolyan helyen, ugyanolyan szedéssel, mint ahol és ahogyan közölte, akkor ezt szerzôdésbontó oknak tekinti. Erre Vecsey nem tudott mit mondani, mert a mai sajtóval szemben ilyenfajta hibák miatt, ilyen szigorúan eljárni, ez idejét múlta álláspont. Le kellett mondanom a fénykép alapján való portréfestést Simonitsnál, mert olyan rosszul sikerültek a képek, hogy maga Simonits is szívesen ráállt, hogy ne csináljuk. Talán lesz alkalom, ahol jobbat tudnak csinálni, és majd akkor esetleg lefesti. Én még egyszer bementem a bíboros úrhoz, és megbeszéltem vele az ügyet. Azt mondtam neki, kár volt az idôért, a pénzért. Erre azt mondta egészen elutasítólag: -- Nekem az ilyen portréfestésekre se idôm, se mosolyom. Egy magyar hozta be az Esztergomban készített fölvételeit. Levetítette a filmet. Én csak a végén láttam. Éppen az esztergomi bazilikát, a püspöki palotát és átellenben a felvidéki partot láthattam, a szlovákok részét, és azt mondtam: -- Jé, milyen közel van a part! A bíboros hozzátette: -- És mégis milyen messze. ======================================================================== 1974. október 1-jén, kedden az ebédnél szó esett a nép bölcsességérôl. A bíboros felidézte a gyermekkorában ismert ácsnak a mondását, akit egyszer megdicsért a bíboros apja a jó munkájáért. Ez az ács hetykén azt mondta: -- Tetszik tudni, az okos embert sem a kutyák tojják -- és nagyot nevetett. Nagy a felháborodás a külföldi magyar papok berkeiben (Fábián Károly, Vecsey, Harangozó), mert Lékai püspök a neki írt levelemet, amelyben arra kértem, ne fogadja el az esztergomi székre történô kinevezését, nemcsak hogy nem tartotta titokban, hanem egészen nyíltan kezelte. Sôt, amint ma megtudtam Vecseytôl, levelem kézhezvétele után másnap lerepült Rómába, hogy megkérdezze Zágont, mitévô legyen. Ezt Vecsey mondja, mint saját értesüléseit. Zágon azt tanácsolta neki, hogy ne törôdjön a levél tartalmával. Még azt is mondta, hogyha nem VI. Pál a pápa ebben az idôben, akkor Mindszentyt a bíborától is megfosztották volna. Ami viszont számomra egészen érthetetlen, az az, hogy Zágon a nyáron Burgenlandban járt, utána mindenfelé, Fábiánnak, Geosits-nak és a Geraldine nôvérnek azt híresztelte, hogy a prímást is fölkereste, noha nem járt nálunk. Hogy miféle érdeke fűzôdik az ilyen valótlanságok keltéséhez, nem tudom. Mindenesetre holnap elutazunk, Vecsey lemegy Rómába, s egyenesen megkérdezi tôle, hogy ez igaz-e vagy sem. A levélrôl a rendôrség is tudomást szerzett, és Geositsnak, Kelenpataka plébánosának és annak, aki vitte a levelet, azt üzenték, többet ne jöjjön Magyarországra. Ennek ellenére Geosits hazament, de állandóan két autó követte odamenet is, visszajövet is. Hosszú ideig feltartóztatták. Azután itt volt Traunsteinben a hónap végi lelkipásztori konferencia, amelyen körülbelül negyvenen vettek részt. Elôször a bíboros azt mondta, hogy elmegy. Így értesítette Ádám György fôlelkészt, azután miért, miért se, lemondta. Lehet, hogy szerepet játszott benne Vecseynek a félelme, hogy ott összeakad svájci papokkal: Kerényivel, Némethtel, és támadásnak lesz kitéve. Ettôl meg akarta kímélni a bíborost. Mindenesetre nem ment el Traunsteinbe. Valentiny Géza szerint ezt nemcsak rossz néven vették, de el is voltak keseredve. Anélkül, hogy én mondtam volna neki, ugyanazt mondta nekem Valentiny a Traunsteinban összegyűlt papok reakciójáról, mint amit én mondtam a bíborosnak, miszerint annyira akarja a bíboros a magyarok lelkipásztori ellátását, és annyira akar gondoskodni róluk, és egy ilyen fontos papi gyűlésen, ahol csak lelkipásztorkodásról van szó, nem jelenik meg. A bíborosnak ô ezt így kerek-perec meg is mondta. Egyébként nagyon könnyen a nyelvére jönnek a népi mondások. Egy papról volt szó, aki erôsen akar segíteni rajta, mégpedig az Oláh-Tóth Antal, aki Buffalo környékén Lackawannában plébános, és ô miután otthagyta Új-Zélandot, le akar oda menni vakációra. Nem tudom már, hány éve nem volt ott, de fölajánlotta, hogy vakációja alatt az új-zélandi klérusnál és püspöknél elôkészíti ôeminenciája útját, mert Új-zélandban nincsen magyar pap. Ez persze kényes kérdés, mert Oláh-Tóth Antalnak, bár biztos rendes ember, nincs szervezô ereje, de megvan benne az igyekezet, hogy ismertté legyen. Amikor errôl a levélrôl és az arra adandó válaszról referáltam a bíborosnak, akkor nagyon nyugodtan, kedves hangon azt mondta: -- Igen, mindig vannak emberek, akikben kevesebb a szerénység és több az igyekezet. ======================================================================== 1974. október 2., szerda Ma van az ôrzôangyalok ünnepe. Szokásától eltérôen a bíboros nem mondta, hogy a szentleckét és az evangéliumot magyarul olvassuk. Ezért a magyar szöveget nem készítettem elô. A leckét felolvasta latinul. Evangéliumra kifordult a kápolnában lévô körülbelül öt személy felé, s a nehéz könyvet a kezében tartva latinból kapásból lefordította nagyon szépen, szabatosan magyarra az ôrzôangyalok ünnepének evangéliumát, amely a gyermekek megáldásáról szól és arról, hogyha nem lesztek olyanok, mint ezek a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába. A minap esett szó Szent Márton származási helyérôl, hogy Szombathelyen volt vagy Szentmártonban. Bogyay Tamás történész is itt van, segíti ellenôrizni a történelmi szövegeket. Elmondta, hogy amikor 1776-ban Szombathely püspöki és megyeszékhely lett, a vasvári kanonokok is átköltöztek Szombathelyre. Akkor Szombathelyen még elemi iskola sem volt, hanem a szombathelyi gyerekek Szentmártonba jártak ki a plébániai iskolába. Ma reggel Bogyay Tamás szintén itt lévén, szép pomogyi szôlô volt föltálalva, amelyet Frau Baptist, az én Szabó György nagybátyámnak a testvére hozott be. Emlékszem rá, sokszor emlegették gyermekkoromban Maglócán a pomogyi rokonokat. Szóval ô hozta be ezt a szôlôt és az elsô három dedikálandó emlékiratot, Engelin soproni irgalmas nôvérrel Kismartonból (Eisenstadtból). A prímás írta ôket. Én mind a három könyvbe bevezettem, hogy ez az elsô, ez a második, ez meg a harmadik példány, amelyet a prímás aláírt, sôt le is pecsételtem. Ez a Frau Baptist hozta a szôlôt. A szôlô mellett volt két, illetve három szokatlanul nagy ôszibarack is, szép aranysárga színű. A bíboros megjegyzi: -- Jókora barackok. Erre én azt mondom, milyen érdekes, hogy a magyar ezt az idôhatározószót ,,jókor'' átváltoztaja minôségi jelzôre, és azt mondja, hogy ,,jókora'' barack. Ezen jót derült. Mondom, használják más értelemben is; azt is mondják ,,jókora pofon''. A prímás megjegyezte, hogy az angol azt mondja, ,,wait and hear'', ami magyarul azt jelenti ,,majd elválik''. Én így folytatom: az ,,elválik'' szóban nemcsak a válás, a búcsúzás van benne, hanem a valamivé levés is, a ,,válni valamivé''. Így került szóba valamiképpen Poty. Mert potyi, a potyi major és a Rózsamajor ott volt Zalaegerszeg mellett. Úgy látszik, a zalaegerszegi plébániához tartozott, és nagyon jó cselédsége volt ennek a Potynak. Prímásunk elmondta, hogy volt nekik egy evangélikus uraságuk, a Mesterházy. A felesége egy szombathelyi ezredesnek a lánya volt és katolikus. Katolikus módon esküdtek. Az asszony nagyon rendesen viselkedett, mert minden vasárnap ott volt a szentmisén. Amikor 1945- ben jött a változás, a potyiak kérték, hogy ne menjen el Potyról, hanem maradjon ott, legyen nekik egy emlékük a múltból. Beköltözött egy cselédlakásba, akkor már az ura meghalt volt. Egy idô múlva aztán a helyi plébános fölfogadta. A nép szívesen beleegyezett, hogy ez a Mesterházyné lássa el a kántori szolgálatot. Elôtte kapott ez a vidék a kommunista világban egy tanácselnököt, aki az új rezsim ideológiáját zgy akarta kifejezni, hogy egyszer a templom elôtt ezt a Mesterházynét leköpte. A nép akkor nem szólt semmit, de amikor 1956 jött, akkor azt a kilenc embert, aki Potyon aláírta Mindszenty elítélésének az ívét -- Rákosinak az akkori propagandája volt --, azt végig akarták vezetni csúfságból a falun. Elôbb azonban megkérdezték Mindszenty édesanyját, aki azt mondta nekik: -- Azt hiszem, hogy ez a fiamnak nem tetszene. Ekkor elálltak szándékuktól, de annyit megcsináltak, hogy egy, a majorból a faluba beszármazott idegen emberrel megverették a kommunista tanácselnököt, de azt se keményen, csak úgy módjával, mesélte a bíboros. Ezeket a dolgokat reggelinél úgy mondta el, hogy mosolygott, és meg is volt indulva. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küzdött, de azokat mosolyogva mindig visszafolytotta. Ekkor terelôdött a szó édesanyja halálára, amelyre az akkori rendszer az amerikai követet két titkárával -- hogy elvigyék az ô koszorúját --, nem engedte el, de magánemberként az olasz követ a feleségével, meg a francia is a feleségével lementek. A rendôrség megszállta a falut, több pap nem mert elmenni, még a szomszédságból sem. Csak öten voltak papok, a helyieket is beszámítva. Az egyik egy sárvári volt, aki a temetésre mentében magával vitte még a rábakovácsi papot. De mindenfelôl jöttek a hívek, a pajta, a kertek, az utca felôl. Annyian voltak, hogy a nagy tömeg a pajtát megingatta, és összedôlt. A helybeli tanítók, a mindszentiek sem voltak ott, de az összes gyerek nevelôik nélkül eljött a temetésre. Ott volt a Csöglei Béla nevű kereskedô, aki ott a halottasháznál, a koporsónál megköszönte, hogy ôt -- okos gyerek volt az iskolában --, aki az osztatlan iskolában együtt tanult Phem Józseffel, a fiával együtt megtanította ministrálni. Mert akkor úgy volt, hogy az osztatlan iskolában a lányoknak is meg kellett tanulniuk azt, amit a fiúk tanultak, ide értve a ministrációt is. ======================================================================== 1974. október 9-én, szerdán hosszú ideig sétáltunk a kertben. Akkor láttam -- mert egy kicsit lemaradtam és figyeltem --, hogy mennyire meglassúdott prímásunk járása az elmúlt két évben a korábbiakhoz képest. És bár alapos és szívós alkatával megrágja, mérlegeli a dolgokat, de mindenben valamiképpen lassúbb lett. ======================================================================== 1974. október 10., csütörtök Lourdes-ból való visszajöttében itt járt megint Szemes Jóska, aki aulista volt Veszprémben, ma balatonkeresztúri plébános. Elôtte számkivetésben Somogyszobon volt plébános. Még korábban, amikor elment, illetve kitették a püspöki titkárságról, a veszprémi Szent Margit plébániának volt a plébánosa, ahonnan a Mindszenty melletti kiállása miatt kellett szinte elsônek mennie, amikor a békepapok uralma megkezdôdött. Szemes József pesti származású, magyarosított nevű fiú. Pesten végzett, nagyon rendes, becsületes pap, jól prédikál. Talán nem annyira elméleti ember, de mindig jóban voltam vele. Jelentkezett most is, beszélni akart velem. Elmentem érte kocsival a rokonaihoz, akik itt Bécsben laknak, és onnan kivittem az állomásra. Ô mondta el, hogy 1949. február 2-án, amikor megkezdôdött ôeminenciájának a pöre Budapesten, mivelhogy ô Pesten lakott, a veszprémi aula megbízta, hogy menjen el az akkor már rákban súlyosan szenvedô és haldokló Bánáss püspökhöz, akinek én is a titkára voltam. Ô mondta a halálos ágyán, hogy jóvátehetetlen hiba volt a rendszer részérôl Mindszenty bíborosnak a lefogása. Nem is tudja elképzelni, hogyan tudják valamikor jóvá tenni. Az idô ebben igazat is adott neki. Aztán azt is mondta Bánáss Szemesnek, hogy miután a kisebbik kompromisszumokba belementek, a püspöki karnak hamarosan olyan dolgokat kellett aláírniok, amire korábban nem is mertek volna gondolni. Azután Szemes Jóska nagyon ôszintén, nagyon kedvesen szememre hányta, hogy amikor 1956 áprilisában nálam járt a Széher úton, -- mert én nem látogattam meg Somogyszobon --, akkor azt mondtam neki a betegszobában, hogy ,,miért fogadtad el annak idején a Szent Margit plébániáról való kitételedet, és miért mentél el Somogyszobra. Nem voltál elég gerinces. Egy ilyen diszpozíciót a bajszos püspökök részérôl, illetve az Állami Egyházügyi Hivatal részérôl nem lett volna szabad elfogadnod.'' Ez nagyon rosszul esett neki, sértésnek fogta föl. Én észre sem vettem, annyira benne voltam a szibériai ellenálló hangulatban. Aztán hozzátette, hogy alig pár hónap múlva, miután a forradalmat leverték, én egyszerűen kijöttem nyugatra. -- Hát ez nem volt logikus. Nehéz volt válaszolnom. Az emberek nem akarják megérteni, hogy más az, ha az ember meg nem alkudva és mindent visszautasítva a saját életét menti, amihez joga van, és megint más, ha direkte, vagy indirekte tárgyal azokkal, akiknek a keze véres és szándékai aljasok. De ott az állomáson nem válaszoltam neki.[32] Aznap, csütörtökön indultunk a frankfurti könyvbemutatóra, sajtókonferenciára, amely a regensburgi úttal van összekötve. Mikor beszálltunk a repülôgépbe Schwechatban, úgy látszik, akkor tűnt föl elôször a prímásnak, hogy milyen nagy terület az a schwechati mezô. Elmondta, hogy 1848-ban a Jellasicsot üldözô magyar huszárok egészen eddig jöttek, de itt a Bécs lázadóinak segítségére sietô magyarokat a hevenyében összehozott osztrák katonaság csúfosan megverte. És még hozzátette: -- Ez is érthetetlen dolog volt. Talán annak köszönhetô, hogy Görgey késedelmeskedett. Ebéd után mentünk ki a repülôtérre, rágyújtott egy szivarra. Egy régi rozoga Peugot 404-es vitt ki bennünket. Én sem figyeltem oda, csak láttam, hogy mivel az ablak elôl félig nyitva volt, szivarjának az összes hamuja a reverendájára hullott. Amikor megérkeztünk a repülôtérre, akkor vettem észre, hogy hol van az ajtónak a kilincse, egy kis fogantyú, amit kifelé kellett húzni, és újra visszacsapódott egy mélyedésbe. E mellett a mélyedés mellett volt a hamutartó is. Nem abba ütögette a szivarhamuját, hanem kilincs mögé, ahonnét egyenesen az ölébe hullott, vagy a huzat visszafújta. Este érkeztünk meg. Harangozó vitt el bennünket a Schloss Hotelba, ami Kronbergben, a Taunusban van. Aztán megérkeztek sorjában Fábián, Vecsey, gróf Batthyány Iván. Sok futkározás, izgalom volt semmiért: hogy kik lesznek ott? Miért lesznek ott a ma esti vacsorán és a holnapi sajtókonferencián? A vacsora rendben zajlott le. Német és holland tudósítókkal ültem együtt egy asztalnál. Másnap reggel a közeli Kônigsbergben miséztünk. A reggelinél szóba került a tegnap esti pocsék vacsora. Foglyot kaptunk (fogolymadarat) félig nyersen, mert túl késôn vették ki a mélyhűtôbôl, így nem volt ideje felolvadni. Kívül meg volt égve, belül nyers maradt. Borzalmas pocsék étel volt. Csak a végén került valami fehérnek látszó fagylaltféle az asztalra. De mégsem az volt, hanem amint kiderült, ez a sherbet. Idéztem Arany: Szondy két apródjá-ból, de Harangozó Feri mindjárt kijavított. Így hangzik: ,,Sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, Mit csak terem a nagy szultán birodalma.'' Arról beszéltünk, hogy a klasszikus magyar világi költemények Szibériában, a fogságban is imádság számba mentek, mert az embert megvigasztalták, igazak voltak. Idéztem a Tetemre hívás-t: Állata ôrzeni négy alabárdost: ,,Lélek az ajtón se be, se ki! ...'' ,,Hátha az anyja, szép húga már most Jönne siratni?'' ,,Vissza! neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!'' Ôeminenciája is elkezdte mondani, hogy a börtönben állandó hurcolkodás volt. A börtönôrök szíve szerinti mulatsága az volt, hogy fölvetették vele az egész cuccát, és azt saját magának kellett vinnie egyik cellából a másikba, ahova átköltöztették. El lehet gondolni, mivel gyakorlati érzék hiányában van a bíboros, hogy nézett ki az a hurcolkodás. Egy alkalommal az új cellában, Szilveszter lévén, nem fűtöttek be, mert senki nem lakott ott, s bizony nagyon fázott. Alighogy lefeküdt beront hozzá a börtönôr, így förmedt rá: -- Parancsot kapott, hogy ne feküdjön le. Azt sem tudja betartani? Mikor lesz magából rendes fegyenc? Aztán Harangozó Feri mondta el, hogy Jászberényben saját maguknak kellett volna 1956 ôszén megtömni a szalmazsákot, de senkinek sem volt kedve, nem csinálták. Bejött hozzájuk a zupás ôrmester, és azt mondta: -- Kérem, tessék kollektív megtömni azokat a szalmazsákokat! Ôk azt válaszolták neki: -- Maga pedig kollektíve pucoljon el innét! Szó nélkül, dühösen elment. Most kapkod a francia kiadó, bár hamarosan indulunk Ausztráliába. Ott Kronbergben azt mondta, hogy az ausztráliai út elôtt ôeminenciája menjen el Párizsba egy ugyanilyen sajtókonferenciát tartani, mert akkor háromszor annyi könyvet el tud adni. Fél 12-kor volt a sajtókonferencia. Megtelt a terem. Jobbján ült Siedler, balján Batthyány Iván gróf, mellette Vecsey. Elôzô nap este még úgy volt, hogy Batthyány Iván fog majd tolmácsolni. Semmi nem volt elôkészítve. Én súgtam meg közvetlen kezdés elôtt -- amely soká húzódott -- a Siedlernek, az Ullstein Verlag képviselôjének, hogy mit kell mondania. De ô a maga szakállára azt is mondta, hogy -- miután ôeminenciája nyilatkozott -- utána aki kérdezni akar, jöjjön elôre az asztal elé, ahol a bíboros ül. Micsoda halva született ötlet! De így történt. A bíboros mondanivalójának elhangzása után az emberek fölugráltak, és kezdtek egyenként az asztalhoz jönni. Persze a szemesek mindjárt elül voltak, a többieket hátra tuszkolták. Teljes volt a felfordulás. Elzavartam ôket az asztaltól, magam álltam föl. Bár úgy tervezték, hogy a Batthyány Iván és Vecsey fognak tolmácsolni, de Vecsey majdnem becsinált a nadrágjába, annyira fél a sajtókonferenciától. Végeredményben a Siedler-féle baklövésnek köszönhettem, hogy a sajtókonferencia tolmácsolása teljesen a kezembe került. Nem magam miatt mondom, mert fölöslegesen nem szólok bele, de le tudom tompítani az éles hangokat. Rendben ment minden. Két óráig tartott. Addig folyton kérdezték, a bíboros nagyon ügyesen válaszolt, szellemesen, talpraesetten. Gerstenmayer, a volt németországi Bundesratspräsident azt mondta Vecseynek: -- Nekem a konferencia után világos, hogy a katolikus egyház sohasem fog kibékülni a diktatúrával, csak ha a papok elárulják az evangéliumot. Nekem sokan gratuláltak, sôt maga Batthyány Iván gróf is ott szóban. Késôbb kaptam egy levelet, amelyben azt írta, hogy jelesen vizsgáztam. Itt hallottam, hogy a Szentatyának a német nemzeti zarándoklathoz intézett beszédébôl a környezete kicenzúrázta azt a mondatot, amely így szólt: ,,A keleti politikában elmentem az engedmények végsô határáig, de nem volt ellenszolgáltatás.'' Itt volt Adriányi Gábor bonni történész, egyetemi asszisztens is. Együtt reggeliztünk. Ô mondta, hogy az ô fônöke, Prof. Hubert Jedin szerint, aki Lutherbôl katolikust akar csinálni, annak elôbb lutheránussá kell válnia. Amikor arról beszéltek, hogy Lutherbôl a mai kor teológusai szentet akarnak csinálni, a bíboros huncutul megjegyezte: -- Lutherbôl akarnak szentet csinálni, hisz ô maga sem akart az lenni. A reggelinél valahogy Magyary Gyuláról esett szó, aki fiatal korában nevelô volt Batthyány grófnál, és mindig parfümösen szokott megjelenni. A fiatal grófok húzták az orrukat. Beszéd közben prímásunk megjegyezte, mikor megint Magyary Gyulára terelôdött a szó: -- Igen, a nevelô és parfümös. Azután, mivel Adriányi idézte a mezítlábas kifejezést, a bíboros újra elmondta, hogyan hívták meg egy nyilas érzelmű rendôrkapitányhoz bérmálási ebédre. Hogy gabalyodás ne legyen, hát elfogadta a meghívást, de lévén a szombathelyi premontreieknél iskolatársa, mindjárt meg is kérte, hogy Sulyokot hozzák ki az internálótáborból. A rendôrkapitány ezt szó szerint vette, és a polgármesterrel próbálkozott, de késôbb megkereste a minisztert is, akinek az volt a kívánsága, hogy forduljon a zalaegerszegi plébános egyenesen ôhozzá. Erre mondta volt Mindszenty, a zalaegerszegi plébános, hogy: -- A maga mezítlábas miniszterével én nem tárgyalok. Mikor lekísérték a reggelihez, Batthyány Iván gróf azt mondta: -- Eljöttem, Eminenciás uram, hogy elhozzam a reggelire. Erre azt mondta neki a prímás: -- Nem vagyok én hozomány, legföljebb vitemény -- mert vitték. Rá kellett varrni a börtönben a gombokat a ruhájára. Azt mondja: -- Szerepet cseréltünk Péter Gáborral, mert a gombvarrogatás az ô szerepe lett volna. Tudniillik Péter Gábor szabó volt. Frankfurtból elindultunk, és az autóúton Würzburg táján aludtam egy jó órát. A szemüvegem nem tettem le. Amikor felébredtem, azt mondta a bíboros: -- Fent hagytad az okulárét, álmot akartál látni? Hamarosan Kastlba értünk. Este volt Vári[?] Gyulának egy zongorahangversenye, amit a diákoknak adott. Nagyon kellemes volt. A plébánián aludtunk. Másnap reggel 9 órakor jött a Wurstbauer nevű újságíró Regensburgból, akinek nagyon érdekes és szabatos interjút adott a bíboros. Utána meglátogattunk minden osztályt Kastlban. Mindenütt volt néhány szava, mindenütt tudott egy-egy példát mondani, és mindenütt tudott a gyerekek nyelvén kérdezni. A 7. osztályban azt mondta, hogy tanuljátok meg jól a magyar nyelvet és a magyar nép történelmét. A 6. osztályban éppen ének óra volt, és azt tanácsolta nekik, hogy otthon is dúdolgassák azokat a dalokat, amiket itt tanulnak. A 10. osztályban egy fiú nem azt mondta, hogy azt, hanem aztat. Mindjárt közbeszólt, hogy ez pongyola és konyhanyelv, ezt ki kell javítani az iskolában. Szépen, lassan kell beszélni magyarul. Amikor Kastlból Zirndorf felé mentünk, hogy meglátogassuk a Németországba menekülteket befogadó hivatalt és megnézzük a tábor működését, akkor eszébe jutott az autóban a bíborosnak, hogy az ebéden a kastli polgármester egy szép cintányért adott át neki, amelyben Kastlnak a címere van bevésve. Megjegyezte, hogy ezeknél a kastliaknál tányérral mérik a rokonszenvet. Ekkor említette azt a tréfát is, amit Simor bíboros mondott a titkárának, aki állítólag hibának nevezte a bíboros jelenlétében a szivarozást. A bíboros azt mondta neki: -- Ha ez hiba lenne, fiam, akkor magában megvolna. XIII. Leo pápáról pedig ugyanezt mondta. A bíboros ilyen fordulatot adott neki: -- Ha ez hiba lenne, akkor az már régen beléd fészkelt volna. Aztán éles megkülönböztetést tett a beszélgetés kapcsán arról, hogy valaki nincs itt, de nem hiányzik. A kocsiban arról beszéltek, hogy milyen nagy esemény, ha akár Zirndorfban, akár másutt megjelenik ôeminenciája. Erre a bíboros azt mondta: -- Ilyen kujtorgó prímás nem is akad egyhamar Magyarországon. Az üdvözlésére mondott válaszában ott is mondta, hogy a nemzetek között a magyarságot nekünk, menekülteknek jó erôben és értékben kell képviselnünk. Azt hittem, tudok a püspöktôl pásztorbotot szerezni a zirndorfi nagymisére, de nem sikerült. A bíboros megjegyezte: -- Nem botot várnak ezek tôlünk! Erôsen körülfogták a civilek is, meg mi, egyháziak is, így kísértük a zirndorfi kápolnába a táborba, ahol elmondott egy rövid imádságot. A szegény menekült magyarok nagyon züllött külsejűek, részben angyalföldinek látszanak. Nem jutottak közel a bíboroshoz, ezért hangosan ezt mondták: -- Viszik ezek a piros hasúak a drága kis öregünket. Áldja meg az Isten! Ebben valahogy benne van a magyar nép iránta való érzelme. A zirndorfi szentmisén a bíboros nagyon szép, hétperces beszédet mondott. Úgy látszik, ez nagyon rövidnek tűnt neki, mert elkezdett Szent Istvánról beszélni, és ebbôl egy nagyon hosszú prédikáció kerekedett. Regensburgban nagyon kedvesen fogadtak. Mindjárt az elsô estén elmondta Graber Rudolf püspök úr, hogy 1925-ben járt Magyarországon, és még hallgatta Prohászkát, aki németül beszélt egy missziós ülésen. Az utolsó mondata az volt: ,,Und wir sind mehr als zwölf.'' -- ,,Mi többen vagyunk, mint tizenketten.'' Ezt mondta biztatásképpen, és erre még mindig emlékezett Graber püspök. Nagyon kedves, egyszerű ember. Regensburgban délelôtt is, délután is volt szentmise a katedrálisban. Amikor ebédelni mentünk, ott akart jelentkezni a görögkatolikus vendégmunkások pátriárka papja, de nem tudtuk összeegyeztetni, hogy ki menjen el kihez. A végén elmaradt a találkozó. Ekkor mondta a bíboros, hogy -- Nem sokat jelent máma egy keleti pátriárka. Annyian vannak közülük itt nyugaton. De még mindig többet jelent, mint egy nyugati püspök. Egy kassai asszony azt mondta a bíborosról, hogy ô az utolsó nagy püspöke Magyarországnak. Graber püspökkel beszélgettünk a vacsoránál. Elmondta, hogy ô felszólalt a német püspöki karban az egyház bomlasztása ellen, amelynek az irányítója jórészt a szabadkôművesség. Erre Döpfner müncheni bíboros kijelentette: -- Igen, a szabadkôművesekre is annyi rosszat rákennek, mint a jezsuitákra szoktak. Szegény Tölgyes, aki Regensburg és környékének a papja, egy kicsit meghibbant. Elôször Trianon tragédiája miatt, aztán a menekülésben, úgyhogy nem is concelebrált velünk. De amikor a magyarokat fogadta a bíboros lent, akkor ô kiállt, hogy beszéljen, de megmondták neki, hogy rövid legyen. Azzal kezdte a beszédét: -- Nem tudom, elmondhatom-e mindazt, amit akartam, mert azt mondták, hogy röviden beszéljek. Erre a bíboros közbeszólt hangosan: -- Igen, röviden és jól! Mindenki nagyot nevetett. ======================================================================== 1974. október 14-én, hétfôn én borotváltam a bíborost. Tükör van, de fürdôszoba nincs. Régimódi nagy, barokk épület a regensburgi püspöki palota. Borotválkozás közben mondja: -- Igen, fürdô nincs, de a folyosó végén van egy tükör. És ahogy az ember közeledik hozzá, annál inkább kiformálódik. Ma reggel is láttam egy öltözetes kanonokot. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy piros díszben volt. Öltözetes kanonokot, aki esôben, sárban így vonult, így öltözetesen. Amikor megnéztük a segédpüspök és a káptalan társaságában a regensburgi dómnak a kincseit, és amikor meglátta azokat a gyönyörű kelyheket, kereszteket és gyönyörű tárgyakat, akkor azt mondta szabatos németséggel mindenki elôtt: -- Wie konnte die Vergangenheit den Gottesdienst schätzen! -- Hogy meg tudta becsülni a múlt az istentiszteletet! Hétfôn a sajtókonferencia után, amelynek végén Graber püspök úr is megjelent, voltak talán tíz-tizenketten. Okos kérdéseket tettek föl. Mentünk ebédre a fejedelmi kastélyba, a Fürst von Thurm und Taxishoz, akinek valamikor Bérbaltaváron volt birtoka. Az öreg háziúr magyarul köszöntötte ôeminenciáját, és bocsánatot kért, hogy nem tud jól magyarul, mert ô otthon csak hátasszolgáktól tanult magyarul. Regensburgból elindultunk Passaun keresztül Tettenweissbe, ahol Fábián Károly ismer egy kolostort, ahol körülbelül száz nôvér él. Sokat tesznek a menekültekért. Ott röviden beszélt a bíboros. Rámutatott a világ nyomorúságára, a sátán munkájára és az imádság erejére, az egyház szeretetére. Harangozó Feri vitt bennünket Bécsbe, Welsen keresztül. Megkérdeztük a bíborost: -- Eminenciád nem gyújt rá most az uzsonna után? Azt válaszolta, hogy uzsonnára nem jár szivar. Útközben beszélgettünk. Elmondtam, amit Feri nagyon ügyesen észrevett és nagyon ügyesen hangsúlyozott, hogy Graber püspök az alacsonyabb rangúakkal is úgy viselkedik, mint a fôrendűekkel. Feri ezt nagyon lassan mondta el, és én még megtetéztem. Azt akartam ott ugyanis, hogy Udvarhelyi Béla is jöjjön vacsorára. A titkár szerint nem jöhet, mert akkor a két segédpüspöknek is jönnie kellett volna, arra viszont Graber háztartása nem készült föl. Vacsora közben Graber püspöktôl is megkérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy Udvarhelyi Béla, aki mégiscsak szervezte a regensburgi látogatást, eljöhetne-e. Erre nagyon kedvesen, de zavartan azt mondta, hogy nem lehetséges. Tudomásul vettem. Vacsora után a Graber püspök félrehívott. Bocsánatot kért, és elmondta az okát, miért nem engedhette meg, hogy Udvarhelyi Béla jöjjön vacsorára. Mindezt persze Harangozó Ferenc az autóban nem véletlenül mondta el, hanem ezzel a történettel sok mindent tudomására akart hozni prímásunknak. Éjfélre értünk haza. Harangozó Feri annyira ki volt fáradva, hogy egy olyan parkolóhelyen, ahol két kocsinak is helye lett volna, közel húsz percig parkolt. Ezzel ért véget véget a Frankfurt-Kastl-Zirndorf- Regensburg-i út. ======================================================================== 1974. október 21., hétfô Lelkipásztori út Ausztráliában, Új-Zélandban, Hawaiiban és San Franciscóban (1974. október 21-tôl december 23-ig) Délután 3 óra van. Ma indulunk Bécsbôl, és este Frankfurton keresztül repülünk -- egynapos singapore-i megszakítással -- Ausztráliába, Perthbe, és megkezdjük a lelkipásztori utat. A bíborost én kísérem egyedül. Az utóbbi napokban megint rám jött az idegesség és a feszültség. Az elmúlt héten itt voltak Svájcból Spirigék négy napra. A genfi pap barátom, Xavier Arbex szintén három napra. Közben állandóan végeztem a titkári teendôket. A levelezésre és egyéb dolgokra mindig csak késô éjjel került sor. Spirigék minden este színházba vagy operába akartak vinni. Ez az idegesség és feszültség nemcsak bennem volt meg, hanem közöttem és a környezetem között is, különösen Lelia nôvérrel szemben. Talán túlságosan ismerjük egymást. Ezt a feszültséget most jobban érzem gyomromban, agyamban, idegeimben, mint korábban. Talán a kor is teszi. Ezekben a feszült napokban állandóan arra gondoltam, hogy meg kellene ismét tanulnom hűvösnek, nyugodtnak maradni, megôrizni függetlenségemet a világgal, az emberekkel és önmagammal szemben. Ezzel az elhatározással indulok útnak. Úgy látom, az ember legfontosabb tennivalója ebben a világban: megôrizni lelke nyugalmát a hangulatok hullámzásától, és egész életét a földi dolgoknál nagyobb, magasztosabb célokra irányítani. Délután 3/4 5-kor indulunk zuhogó esôben a Pázmáneumból. Vecsey vezet. Óriási forgalomba kerültünk, és úgy látszott, mintha minden autó azért került volna az utcára, hogy egymást akadályozza. Nagy kerülôk, kitérôk, várakozások miatt lekéstünk a 6.25-kor induló géprôl és csak a 7 órással tudtunk Frankfurtba repülni. Az eredeti terven ez semmit sem változtatott. Csodálkoztam, hogy Vecsey a késés ellenére megôrizte nyugalmát, uralkodott idegein. Egész kedélyesen regisztráltuk, hogy mennyire elmaradtunk a programtól. Meg is ragadtam az alkalmat, és a bíboros elôtt gratuláltam neki, hogy milyen nagyszerűen megôrizte a nyugalmát. Mosolygó arca fénylett, olyan szívesen vette. Elemi szükséglete, hogy dicsérjék és tömjénezzék. Aztán elbúcsúztunk, ,,very important'' személyként utazunk. Elegáns, piros ruhás hölgy kalauzol bennünket a kijárathoz. Nagyon kedves és szolgálatkész. Egy érdekes dolgot figyeltem meg, amikor elindultunk. Végre lekászálódtunk a Pázmáneumban az autóhoz. Zuhogott az esô. Szokás szerint ott vártak a kapualjban Laura, Columba testvér, Lelia nôvér, sôt még a háttérben valahol Frau Todd is ott settenkedett. Ahogy kimentünk a kapun, ôk is utánunk jöttek a zuhogó esôben esernyôk alatt. Ott álltak a kocsi mellett, és hátul a kapualajban Frau Todd, míg Vecseyre vártunk. Ekkor arra gondoltam, hogy mennyi veszekedés, kicsinyesség van ezek között a hölgyek között. És mégis mennyire egy emberként állnak itt a zuhogó esôben, mintha egy test, egy lélek lennének, és nem lenne semmi más kívánságuk, minthogy a bíboros szerencsésen utazzék, és egészségben térjen haza. Íme az asszonyi valóság, az örök asszonyiság, ami valamiképpen az életünk kezdete és kísérôje. A Pázmáneumtól a repülôtérre menet, a repülôtéren és az egész úton Frankfurtig a bíboros nagyon hallgatag volt. Látszik, hogy még nincs benne az utazásban, és belsôleg sem fogadta el a csaknem másfél hónapos távollétet. Erôsen foglalkoztatja a török és a tatár, vagyis történelemkönyvének megszerkesztése. Indulásunk elôtt három vagy négy napig voltak itt Bogyay Tamásék és Vecsey Lajosék, hogy megbeszéljék, miként is lehetne nyélbe ütni ezt a tervet, és megszülni ezt az anyaméhben oly sokáig dédelgetett gyereket, a bíboros történelmi könyvét. A frankfurti repülôtéren egy órát kellett várnunk. Valahogy a repülôutazás mind kevésbé ünnepélyes. Szürke várótermi hangulat, mindenki magával van elfoglalva. Miután az ember kipróbálta a legizgatóbb, a legnemesebb dolgokat az életben, akkor egy idô múlva mindenre rámondja: ,,Csak ennyi az egész?'', és ez kiül az arcára. A gépünk este 9.30-kor indul. Lassan történik a beszállás. Mi vagyunk az utolsók. Össze vagyunk szorulva és szorítva. A géprôl kifelé szinte semmit sem látni, csak egy nyegle hang közli, hogy most vagyunk Belgrád fölött, és megyünk Isztambul felé. Isztambulnál kinézek az ablakon. Látni lehet az egész Márvány-tengert és a Dardanellákat. Élesen kirajzolódik a part Isztambul és a szemben levô város fényétôl. Istambul után hamarosan kezd az ég alja keleten pirulni, zöldellni, kékülni, és megérkezik a Homérosztól oly nagyszerűen megénekelt rózsaujjú hajnal. Állandóan kinézek az ablakon, és nem tudom, hogy felhôfoszlányokat vagy hegyeket látok. Kis-Ázsián keresztül mindenütt égnek a horizonton az olajkutak tüzei, s ahogy hajnalodik és világosodik, úgy rajzolódnak ki Kis-Ázsia keleti részének, valamint a Sziria és Irán határán lévô hegyvonulatok rettenetesen sivár, szürke formái, fantáziateli kopár sivatag vonalai. Úgy néz ki a világ, mintha a gyönyörűen kelô nap alatt itt a földön egy modern művész rajzolt volna a szürke minden árnyalatából absztrakt vonalakat. Aztán hirtelen nekivágunk a tengernek. Mindenütt olajkutak. Messzirôl föltűnik Bahrain szigetének repülôtere. Itt kiszállhatunk egy órára, hogy a váróteremben a lábunkat kicsit kinyújthassuk. A távolban egy város képe rajzolódik ki: minaretek, hosszú ruhás arabok. A nap vörösen bukkan föl a repülôgépek között. Hamarosan elindulunk. Gyönyörűség látni, amint Arábiának az észak-keleti partját átrepüljük. Aztán látni az arábiai félsziget hegységeinek fantasztikus vonulatait. Ezeket elhagyva nekivágunk az Indiai-óceánnak, egyenesen Bombay irányába. A kék és zöld színű tengert még nem élveztem soha ilyen sokáig, ilyen közelrôl. Annyira átlátszó, hogy jól láthatók a tengerfenék vonulatai a nem nagyon mély part mellett. Ebbôl a kék, márványszínű kristálytengerbôl élesen rajzolódnak ki a sivatagos Arábia partjai, a sárga aranyhomok. Fantasztikus táj! Helyenként a sivatagban szürke épületek tűnnek föl. Ezek valószínűleg arab falvak. Hogy lakói mibôl és hogyan élnek ott lent, messze minden várostól és zöldtôl, számomra rejtély. Kemény emberek lehetnek. Közben ebédet osztottak. Indiáig elôttünk volt még vagy másfél órás repülés. Ebéd után, sajnos, elaludtam, mivel az éjszaka nem volt nyugodalmam. Szégyen, gyalázat, de az egész India fölötti repülést átaludtam! A Bengáli-öböl fölött ébredtem föl. A bíboros most is hallgatag, de nem volt rossz hangulatban. Úgy látszott, mintha valami közöny ülne rajta. Az egész úton ketten jöttek oda megérdeklôdni, hogy ô-e a Kardinál Mindszenty. Este érkeztünk meg Singapore-ba, ebbe az egyenlítô táji nagy mosókonyhába. Mivel a singapore-i püspök nem volt otthon (táviratoztam nekik), Rómában van, azért a generál vikárius meg a kancellár jöttek ki a repülôtérre. Két fehérruhás nôvér kísérte ki ôket. Az egyik, Etienne nôvér, egy rákospalotai magyar, a szegények gondozására alapított kis szerzetesnôvérek kongregációjához tartozik. A generál vikárius kínai, a kancellár francia. Itt, Singapore-ban igen sokan vannak, mint láttam az egyházmegye névsorában is franciák. Etienne nôvér mint érettségizett lány jött el hazulról 1947-ben. Belgiumban töltötte a noviciátust, és igen régóta szolgál már itt keleten. Egy nagy öregotthon fônöknôje. A mintegy négyszáz gondozott öreg hölgy és férfi Kelet-Ázsia minden részébôl került ide. Amint mondta, a legnagyobb gond az egész házban az érintkezés, mert olyan sokféle nyelvű a közösség, hogy nem értik meg egymást. Eltekintve az európai nyelvektôl, a kínaiak sem értik meg egymást, mert három-négy-öt dialektust beszélnek. Etienne nôvér magas, kékszemű, csontos alkatú, inkább magyar-német keveréknek néz ki, nagyon értelmes arcú, a hölgyeknek inkább a hideg, intellektuális fajtájából. Félórás autóút után megérkeztünk a kolostorba. Misézünk, amelyen sokan vesznek részt. Utána rövid vacsora, végre ágyba kerülünk. ======================================================================== 1974. október 23., szerda Az 1974. október 22-ét, keddet úgyszólván elvesztettük, mert az órát elôre kellett állítani. Ezért 1974. október 23-án, szerdán ébredtünk föl. Az éjjel rettenetes vihar volt, nem tudtam aludni. Állandóan zengett, villámlott, jött a záporesô, úgyhogy éjféltôl hajnali 3-ig dolgoztam. Átnéztem még egyszer az ausztráliai városokból érkezett lelkészi beszámolókat, hogy tájékozódjam. A nyugállományban levô francia apostoli kormányzóval, aki alig hall, valamint a bíborossal együtt koncelebráltunk latinul, illetve angolul. A bíboros egészen jól olvasta az angol szövegeket. Többször felhívtam a figyelmét, hogy ezen a szentmisén, mivel egyetlen egy magyar nôvér van, a többiek -- közel kétszázan -- kínaiak, malájok, európaiak, csak öt percig beszéljen a hivatás és a hit szépségérôl. Kapisztrán Szent János ünnepe volt. Prímásunk elmondta ennek a szentnek életrajzát, azután aprólékosan az egész nándorfehérvári ostromot 1456-ban. S még ehhez hozzátette azt a gondolatát, hogy hozzanak át Ausztráliából fiatal magyar lányokat, asszonyokat, hogy azoknak tartsanak lelkigyakorlatot, és készítsék föl ôket arra, hogy az egyház apostolai legyenek. Ezt kissé furcsálltam. Innen Ausztrália, Perth olyan messze van, mint Londontól New York. Hogyan hoznának el onnan ide, a singapore-i mosókonyhába magyar asszonyokat, lányokat lelkigyakorlatra? Aztán lefordítottam, lerövidítve a nándorfehérvári ostromot, és teljesen elsinkófálva a különös ötletet, a magyar asszonyok és lányok lelkigyakorlatoztatásáról. Nem sokkal mise után el is panaszoltam prímásunknak, hogy nem lehet kétszáz ember közül egy magyar nôvérnek ilyen hosszú ideig, majdnem huszonöt percig beszélni. Aztán ma már nem nagyon lehet dicsôíteni a háborút sem, mert azt is gyilkolásnak veszik. Azonkívül hogyan gondolja, hogy magyar asszonyokat és lányokat hozzanak ide Ausztráliából, ilyen hatalmas távolságra? Bíboros úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy igen megorrolt. Arra a megjegyzésemre, hogy itt nincsenek papok, itt nincs magyar pap, aki megtartaná nekik a lelkigyakorlatot, azt felelte, majd hozatunk Ausztráliából papokat is. Aztán lezajlott az ebéd. Ezen a 23-án, szerdán ott volt még egyszer a kínai vikárius generális, az Irán nevű francia kancellár, ott volt a Singapore-ban szolgáló két ausztráliai pap, meg egy Észak-Mandzsuriából származó magas, szép, kínai pap. Nagyon kedélyesen telt el az ebéd. Mintha semmi sem történt volna. Roppant szellemesen elviccelôdött a bíboros latinul. A végén politikai tájékoztató lett az ebédbôl. Arról beszélt, hogy milyen a helyzet a vasfüggöny mögött. Nekem kellett a részleteket angolul megmagyarázni, mert bíborosunk angolját kissé nehezen értik. Azután Etienne nôvér, a fônöknô jött hozzám, kérdezte, hogy nem tartana- e nekik a prímás délután egy kis konferenciát. Mondtam, hogy menjen ôhozzá, és kérdezze meg tôle. Meg is kérdezte, de bíborosunk nem vállalta. Megvigasztaltam Etienne nôvért, hogy majd én beszélek vele. Bár balga voltam, hogy erre vállalkoztam. Még délelôtt közölhettem Etienne nôvérrel, hogy a bíboros megtartja azt a konferenciát, amire kérte. Nem csinálta volna, ha nem függött volna a nôvérektôl. Atgondolta az egészet, hogy vendégül látják, minden kényelmét biztosítják, természetesen meg kell nekik ezt tenni. Délelôtt kimentünk Etienne nôvérrel és egy másik nôvérrel Singapore- nak egy magas hegyére, a Mount Faber-re, onnét néztük körbe a várost. Errôl a helyrôl vezet egy magasvasút, egy kötélpálya a szomszéd szigetre, onnan mentünk vissza. Etienne nôvér is ott volt, amikor kirándultunk a Mount Faberre, és azon a bizonyos kötélpályán utaztunk. A kötélpályát egyébként von Roll, berni kötélpálya készítô társaság építette.Jól elbeszélgettünk, bár a rettenetes melegben bágyadt volt a prímás, egyre ritkábban tett megjegyzéseket. Megegyeztünk, hogy délután megtartja a konferenciát. Hát mi történt?! Ahogy megyünk át a kolostor épületébôl, a vendéglakásból, az úton megkérdezi Etienne nôvért, szinte tetemre hívva, hogy ,,ugye nem volt rossz, amit ma reggel mondtam a szentbeszédben?'' Etienne nôvér véleményét akarta hallani a beszédrôl. Alig gyôztem hátulról rángatni Etienne nôvért, nehogy helyeselje, nehogy megerôsítse tisztán gyermeki tiszteletbôl a megvalósíthatatlan tervet. A nôvér, ha félve is, de ugyanúgy nyilatkozott a lelkigyakorlatos tervrôl, mint ahogyan én. Erre nem szólt semmit, de láttam, hogy egyáltalán nem volt meggyôzve. Meg kell jegyeznem, hogy ez a jellemvonása, miszerint mindig neki legyen igaza, nem önzésbôl származik, hanem erôs akaratából. Nehezen tűri, hogy elhatározásaitól bárki eltérítse. Ez az oka ennek a makacs kitartásának még a mindennapi dolgokban is. A konferencián a nôvérek fehér ruhában -- körülbelül harmincan-negyvenen -- ott voltak körben egy minden oldalról nyitott ablakú és ajtójú szobában. Köztük kínai lányok is, posztulánsok, hárman-négyen. Azt javasoltam, és arra kértem a bíborost, hogy a missziós hivatásról és a nôvér hivatásának szépségérôl és a tanúságtétel belsô erejérôl beszéljen. Meg arról, hogy Krisztusért kell mindent jót megtenni, nem pedig csak természetes jóindulatból. Ezt megbeszéltük a bíborossal. Bíborosunk ezután a nôvéreknek legalább harminc percig beszélt. De bizony egészen másról. Arról, hogy mi a különbség az új világ és az óvilág között. Hogy az óvilágban mennyi rossz van, és hogy itt mennyi jó. VIII. Henriket is megemlítette. A reformációtól elkezdve a filozófiai iskolákon át bizonyította, hogy mennyire lerombolták Európát lelkileg és erkölcsileg. Mindez nem érintette itt ezt a keleti világot. Itt még egy érintetlen világ van, ahol az evangéliumot el lehet ültetni. Abban a nagy nyugati romlásban is voltak elôkelô családok, a felsôbb körök. Úgy beszélt róluk, mint amikor a hercegasszonyokról és fejedelmekrôl beszél. Szinte olvadozott, hogy azok mennyire nemesek voltak, csekély kivétellel. Kiemelte a magyar Csáky-családot, amelyben négyszáz éven keresztül nem volt öngyilkosság, rengeteg gyerek született, és sok apáca került ki belôle. Ezt kellett lefordítanom. Szerencsére csak Etienne nôvér értette ott mellette, a többi csak ájtatosan hallgatta. Ebbôl próbáltam kiformálni azt a gondolatot, hogy az elmúlt évszázadok nehéz tévedései ellenére is az egyháznak nagy lehetôsége van itt, és cselekedjünk természetfölötti vonalon, és ültessük el ezekbe az ázsiai népektôl gazdag területekbe az evangéliumot. Bár táviratot küldtünk a püspökségre, hogy tegyék bele az újságba jövetelünk hírét, hogy a magyarok eljöhessenek, akik Singapore-ban vannak, délután csak egyetlen magyar asszony jelentkezett egy kínai férfi társaságában. A kínai férfinak a felesége Ausztráliába ment látogatóba. Ez az asszony harminc-negyven év körüli lehetett, a férje meghalt. Igen bizalmatlanul néztem, mert különösen viselkedett. Dicsérte Singaporet, de nem tudta megmondani, hogy mit dolgozik, mi a foglalkozása. Férje halála után elvesztette lelki egyensúlyát. Bement a bíboroshoz, azután hamarosan el is tessékeltem. Ennyi volt a singapore- i magyar pasztoráció. Alig egy óránk maradt az indulásig. Délután 3/4 5-kor kellett indulnunk a singapore-i repülôtérre. Kikísért bennünket Gerard, a kancellár, Etienne nôvér Gertrúddal. A generál vikárius nem jött ki. A singapore-i repülôtérnek a várócsarnoka olyan, mint a pesti Keleti Pályaudvar. Piszkos, izzadságszagú, meleg, nagy tömeg van. Ott beszélgettem Gerard-dal, aki majdnem huszonkilenc évig volt a távolkeleti misszióban Kínában és Singapore-ban. Azzal világította meg a modern missziós sorsot, hogy elmondta, az elsô tizenhét évben nem volt otthon Franciaországban. Most minden hat évben hazamehet, de mivel az ember itt a nyelveket nem tudja rendesen megtanulni, a kínait, vagy azt, ahol dolgozik, mert mindig elhelyezik, azért se Franciaországban nincsen otthon, se itt, hanem valahol lézeng a nagyvilágban. Ezt mondta Gerard a missziós sorsról. Még elutazás elôtt jelentkezett egy singapore-i újság kínai újságírónôje egy interjúra. De annyira lehetetlenül kérdezett, és annyira nem volt tisztában Mindszenty bíboros életével, hogy nagyon rosszul ment az egész interjú. A bíborosnak sem volt türelme, hogy olyan dolgokat, amiket már számtalanszor mondott, megint elismételjen. Nekem nem volt idôm rá, hogy foglalkozzam vele. Ô meg asszony lévén, kedélyes, érzelmes leírásokat akart a bíboros életérôl. A bíboros ezt rögtön átlátta, és az távol áll tôle, hogy ilyennel foglalkozzék. Különben is a belsô érzelmeit leírni méltóságán alulinak tartja, nem mutat túl sokat magából a külsô világ számára. Végre megszabadultunk a fülledt singapore-i légkörtôl. Miután a repülôn megvacsoráztunk, megállapíthattam, micsoda pocsék ételeket adnak ezen az elegáns repülôgépen. A hús sületlen, vagy össze van égve, vagy nem elég meleg. Az ember csak elrontja a gyomrát. Olyan álmos lettem Singapore után, hogy az egész utat -- a közel 3500-4000 kilométeres utat Singapore-tól Perth-ig -- végigaludtam. Csak Perth elôtt ébredtem föl. Sajnos, egy órás késéssel érkeztünk meg. Már éjfél is elmúlt. Elég sok magyar volt kint a repülôtéren. Megjelent John Goody érsek is. Nagyon kedvesen köszöntötték a prímást. Még egy nehézség adódott. Bécsben nem oltották be a prímásunkat, ezért nem akarták itt beengedni oltás nélkül, de a magyar tisztiorvos, dr. Mogyoróssy elintézte az ügyet. Sokáig kellett várnunk. Goody érsek is türelmetlenkedett. Ôk hazamehettek a szállásra, nekem pedig ott kellett maradnom, mert három csomagunk a négybôl szôrén-szálán eltűnt. Leadtam a leírást, hogy milyenek voltak a csomagok, és mi is hazatértünk. Itt találtam ôket beszélgetésben, a bíborosnak szánt lakosztály elôszobájában. Nem tudom, mirôl beszéltek, de mindenki igyekezett, hogy minél elôbb ágyba kerüljön. Ez volt az elsô éjszaka Perthben. ======================================================================== 1974. október 24., csütörtök Az egész nap pihenésre volt szánva. Délelôtt próbáltam egy kicsit megismerkedni a házzal, az emberekkel. Bíboros úr nagyon kérdezte, hogy miért nem jön Fazekas páter. Azonnal tudjam meg, hányan vannak magyarok, hányan járnak iskolába, a plébánia szervezési kérdéseit stb. Ezekbôl nem enged egy jottányit sem. Jeleztem, hogy Fazekas páter délután 4 órára megérkezik. Az ebéd utáni pihenés idején tudtam egy jó órát kocogni. Fölmentem egy dombra, ahol az elsô világháborúban elesett nyugat-ausztráliai hôsök nagyon szép emlékműve áll. Ott van még külön az emlékmű területén kívül egy barna-sárga homokkôbôl emelt emlékmű a nyugat-ausztráliai zsidó hôsi halottak emlékére is. Három oldalán csupa német, angol és zsidó név olvasható. Az obeliszk tetején földgömb van Dávid-csillaggal. Negyedik oldalán szöveg olvasható. Délután az érsek a Peter Quinn titkár vezette gépkocsival elvitt bennünket megnézni St Mary’s College-t. Ez egy nagy nôi fôiskola, ahol a szokásos üdvözlések zajlottak le, valójában elég közömbös légkörben. A bíboros nehezen tud az ilyen hivatalos látogatások alkalmával feloldódni, közvetlen lenni. A kápolnában áldást adott. Utána elmentünk a karmelitákhoz, akik harmincnyolc éve vannak itt Perth-ben és az a hat szerzetes nôvér, aki harmincnyolc évvel ezelôtt idejött, hogy megalapítsa ezt a kolostort, még mind él. Kinyitották a kaput, bementünk. A rács elé ült Goody érsek, az öreg bíboros, az érsek titkára, Peter Quinn és jómagam. Olyan fura, idegen volt az egész. Rövid kérdések hangzottak el, majd beszélgetés könyvrôl, errôl-arról-amarról. Goody érsek nagyon érdekes ember. Ismerte Hosszú érseket. Erdélyben is járt, Magyarországon diákkorában és most, 1972-ben. Római nevelésű, és erôsen angol, nagyon finom ember. Meg is mondtam neki egyszer az autóban, mikor látogatni voltunk a St. Mary kollégiumban és a karmelita nôvéreknél, hogyha megengedi, össze szeretném hasonlítani az ô egész föllépését, mentalitását, sôt külsejét is a londoni bíboroséval. Ezt nem azzal a szándékkal mondtam, hogy hízelegjek neki, de utána a titkára mondta nekem, hogy finomabb és édesebb vajjal nem kenegethettem volna a mellét, minthogy ezeket mondtam volt neki. De az asztalnál többször mondta nekem, hogy nehezen érti meg, amit a bíboros mond neki. Az angolságát nem érti meg. Egy amerikai még valahogy megérti, meg egy ausztrál, de egy finom, angol nevelésű embernek ugyanúgy, mint a franciának, a nyelvnek és a hangsúlynak ilyetén való nyúzása, amit ô véghezvisz, az kvázi súlyos terhelés. Az asztalnál fordult elô, hogy az érsek fölhozta neki, látogassák meg a Perth-i anglikán érseket, akivel Goody jóban van. De aztán mosolyogva állapították meg, nem rosszindulatúan, hogy nem nagyon kapott rajta a bíboros. Így aztán le is vették a napirendrôl. Aztán itt van a kormányzónál való látogatás. Goody nekem többször elmondta, hogy Ausztráliának is II. Erzsébet a királynôje. Ezt én nem tudtam. Az ô helyettese a kormányzó. Egyetlen államban sem jöhet létre törvény anélkül, hogy a királynô maga vagy a helyettese a törvényt alá ne írta volna, bár különben semmi közük az ausztrál állam belsô ügyeihez. Irdekes helyzet egy ilyen perszonálunió. Van egy független köztársaság, Ausztrália, amelynek van egy ideális alapon az alkotmányba beleépített perszonáluniós királynôje. A látogatás jól sikerült. Azt mondta nekem Goody érsek, bár a prímás nem értette meg, hogy a kormányzó beteg, azért a helyettese fogadja. Valahányszor hivatalosan érkezünk meg valahová, mindjárt merev lesz a bíboros tekintete, arca, mindene, hivatalos kedvesség van benne, az is nagyon kimért. Bevezettek bennünket a kormányzó helyetteséhez. Nevét nem tudom. Kedves volt. Elmondta, hogy 1936-ban Máriacellben volt sízni. Kedves, angol módon beszélgetett. Ezen a napon, a látogatás után volt a sajtókonferencia, amelyen nagyon sok fiatal újságíró jelent meg. Nagyon jól kérdeztek. A bíboros feleletei nagyon precizek, pontosak voltak, és nagyon szimpatikus módon viselkedett. A hit alapján, a hitbôl merítve erôt állt ellen a kommunizmusnak, ami a bűn és az erôszak rendszere. Úgy láttam, jól megértették, mindenki meg volt elégedve. Az újságok is nagyon szimpatikusan közöltek hírt róla. Este volt az úgynevezett társemigráció találkozója, amelyet Fazekas Jánosnak egyik elsôrangú egyházközségi embere, Péczeli szervezett meg. Jelen voltak körülbelül háromszáz-ötvenen, háromnegyed részben magyarok. Sajnos, az újságok csak azt közölték, hogy százötvenen voltak. Megérkeztünk. Goody érsek nagyon megütközött amiatt, hogy csak ilyen kevesen jöttek el. Elôször Goody érsek szólt. Elmondta röviden a bíboros élettörténetét, ellenállását, a hitért való szenvedését. Utána az ausztráliai szervezetek elnöke, Hardy -- ez egy fölvett név -- köszöntötte. A bíboros ezekre a beszédekre ügyesen válaszolt. Ismét rámutatott arra, hogy ebben a vendégszeretô országban a beilleszkedés nem jelentheti azt, hogy elhanyagolhatjuk a saját népünkhöz és hitünkhöz való ragaszkodást. Azonkívül hozzátette nagyon szerény, egyszerű módon, hogy az ô szenvedése nemcsak személyes volt és nemcsak Magyarországért és nemcsak a magyarokért szenvedett, hanem minden elnyomott emberért. Ezt nagyon megtapsolták. Utána táncszámok következtek; lengyel, illetve ukrán, majd egy magyar tánc, a palotás. Igen szépen járták. Horvát fiatalok énekeltek citera kísérettel, perth-i lengyel nôi énekkar énekelte el a magyar Himnuszt. Az egész társaság belekapcsolódott. Így ért véget október 25-e, péntek. ======================================================================== 1974. október 26-án, szombaton délelôtt Veszely jött hozzám, kisebb dolgokat megkérdezni. Utána kimentem vele a családjához. Vette a fényképezôgépét, és kivitt a Scarborough Beachre. Ott egy jó félórát tudtam futni a gyönyörű, tisztavizű és fehérhomokú tengerparton. Sajnos nem volt zavartalan a napsütés, minduntalan elbújt a nap. Az eget fehér felhôcsomók vonták be. Ebédre hazajöttünk. Az ebéden az érsek nem vett részt. Prímásunk pedig a magyar történelem fontosabb fejezeteivel (tatárjárás, törökdúlás, Trianon ) ismertette az európai és a magyar történelmet nem ismerô ausztrál papokat. Ma, szombaton este elmentünk a magyar otthonba fogadásra. Cserkészek álltak sorfalat és magyarrurás lányok. Bevonultunk egy elég kicsi terembe. Lehettünk talán kétszázan magyarok, protestánsok és katolikusok. Páter Fazekas nagyon szép műsort állított össze. Fölolvasta, hogy milyen érzelmek fűzik a prímáshoz a magyarságot, hogy kik dolgoztak itt a magyarság fönnmaradásáért és boldogulásáért. Fölváltva Kemény Péter lutheránus lelkésszel és a megnevezettekkel mondatták el, hogyan folyt itt az élet az utolsó huszonöt év alatt. Név szerint szerepeltek; Kemény Péter lutheránus lelkész és segítôi, dr. Szombathy és dr. Domahidi a feleségükkel, valamint Tarnai, a katolikus kántor. Megemlítették Mensáros Andrást, a mostani nyugat-ausztráliai állam fejlesztési miniszterét és Szôkét, aki nagy szerepet játszik egy itteni plébánia életében. Anyagilag is mindannyian jó helyzetben vannak. Megemlítették természetesen Veszelyt, aki Fazekas páternek a jobb keze. Nagyon kedvesen mondták el, milyen nehezen történt a sátorverés. Azt is mondták, hogy már több mint százan vannak a temetôben. Az elhangzottakra ôeminenciája nagyon kereken és gyönyörűen válaszolt. Hangsúlyozta a lelkipásztorok munkájának fontosságát. Ezt a szép kifejezést használta: ,,akik szíveket szívvel mozgatnak.'' Erôteljesen kiemelte, hogy a múltban igen sok ellentét, viszálykodás volt a két tábor, a protestáns és katolikus tábor között, de hála Istennek, ez elmúlt. Most együtt kell dolgoznunk a magyar egységért. Azután kitért nagyon megindító szavakkal az egyházközségekbe való tömörülés szükségességére, s arra, hogy az angol plébániákról lehetôleg iratkozzanak át a magyar egyházközségekbe. Nem maradt el természetesen a figyelmeztetés, hogy a családban, a hétvégi iskolában a magyar nyelvet ápolni kell, ez elengedhetetlen, különben kiveszünk, és nem tudjuk megtartani a magyar öntudatot. A lényeg az volt, hogy a beszéd alatt alig maradt szem szárazon. Pedig kimérten, egyszerűen, tárgyilagosan beszélt, nagyon világos mondatokban. Maga a tény, hogy itt áll, s megfogalmazta Perth és Nyugat-Ausztrália menekültjeinek érzéseit, mindannyiunk számára megindító volt. A Himnusz eléneklése után a bíboros kiment a terembôl. Mindannyian kivonultunk, mert elég kicsi volt a befogadóképessége ennek a magyar otthonnak. Az udvaron még legalább egy óra hosszáig mindenkivel szóba elegyedett ezen a kellemes estén. Szegény Páter Fazekas nagyon beteg a szívével. A lépcsôkön sokkal lassabban tud fölmenni, mint a bíboros. El kell ismerni, hogy a Páter a türelmével, személyi varázsával össze tudja fogni a híveit. Ezt lehetett érezni az egész esti fogadáson, az emberek magatartásán. Képes volt a maga módján a bíborost is teljesen leszedni a lábáról. Kalapot le elôtte! Emelkedett hangulatban tértünk haza 9 óra után az érsekségre, és készültünk a következô napra. ======================================================================== 1974. október 27., vasárnap Goody érsek nagyon úri, elegáns, magas jelenség. Titkára is kedves, tapintatos, de erôsen akarati ember. Ô intéz mindent. Így történt ma délelôtt 3/4 11-kor a katedrálisban. Kíváncsi tömeg várakozott már a templomajtóban. A templom megtelt, de nem lehet mondani, hogy tömve volt. Bevonultunk a sekrestyébe, átöltöztünk, és onnan mentünk a templomon kívül, a fôhajón át áldást osztva. A szentmise latin nyelven folyt. Goody érsek nem engedte meg, hogy magyar nyelven olvassák fel akár a szentleckét, akár az evangéliumot. Azt sem engedte meg -- és ezzel a bíboros is egyetértett --, hogy a szentmise alatt gyóntatás legyen. A bíboros maga koncelebrált, balján volt Fazekas páter, én pedig a jobbján. A mai evangélium a vámosról és a farizeusról szólt. A bíboros prédikált. Azokat a gondolatokat, amelyeket leírtam számára, nagyon szépen kifejtette. Szinte mindegyiket elmondta. Az elsô része köszönet volt Nyugat-Ausztrália államának, az érseknek és a püspökségnek a magyarok gondozásáért. Megköszönte mindenki imádságát és áldozatát az ô szerény személyéért, amelyet ô ezután fog viszonozni, és ha Isten megengedi, viszonozza élete végéig, sôt azon túl is. Azután beszélt a farizeusról és a vámosról. A farizeus nem Istenhez imádkozott, hanem saját magához, a saját érdemeit, jócselekedeteit sorolta fel, sôt közben még döfött is egyet, hogy ô nem olyan, mint ez a vámos. Ezzel szemben a vámos csak a maga nyomorúságát vitte Isten elé, és kérte az ô bocsánatát. Az egyik imádkozott, a másik nem imádkozott, mert csak egy imádság van. A vámost és a farizeust egy egész világ választja el, ezért nem tudnak találkozni. Ez van a modern ember életében is. A modern ember felfedezte a világot, Ausztráliát, Amerikát. Jólétet teremtett, nagy felfedezései, találmányai kényelmessé tették az életét. A mai világ minden tekintetben tele van az ember dicséretével. A mai ember nem Istenhez imádkozik, hanem a sajátmaga érdemeit sorolja el önmagának, és ez a világnak az átka. Különösen áll ez arra a világra, ahol az embert Isten nélkül akarják formálni, mint ahogy keleten volt. Visszaemlékezem -- mondta a bíboros -- a börtönben töltött vasárnapokra, amikor a hosszú délutáni órákban a foglyoknak nem volt más tennivalójuk, mint nézni a legôsibb foglyoknak, a pókoknak a munkáját, hogyan szövik hálójukat a nyomorult kis ablak sarkában. Az ôrök lakásai felôl zene hallatszott, gyerekzsibongás, és egyszer csak ebbe a zsibongásba két asszonynak a veszekedése vegyült. Talán összevesztek a háztartáson, talán összevesztek a gyerekek játékán, de mindenestre az egyik asszonyi hang a másiknak hirtelen fölindulásában, haragjában szinte szemrehányóan azt mondta: ,,Te templombajáró!'' -- ez volt a káromkodása. Ezzel fejtette ki megvetését a másik asszony iránt. Hát ez az a világ, amely az alázatosak imájából, bizalmából gúnyt űz, és amelyik önerejébôl akar elérni mindent, de semmit sem sikerül elérnie. Az Isten az alázatosak imáját hallgatja meg. Alázatosság és vezeklés révén az imádság által jutunk el a megigazuláshoz. Az ember csak Isten kegyelmébôl lehet igaz és igazságos. Ebben a szellemben imádkozom a jelenlevôkért, hozzátartozóikért, és ilyen szellemben ünnepeljük együtt a szentmisét. Ezzel fejezte be. Utána lefordítottam. Tömörítettem, így rövidebben beszéltem, mint ô. A szentmise nagyon szépen folyt le. A prefációt énekelte, és a koncelebráció nagyon méltóságteljes volt. Szentmise után kivonulás, majd ebéd következett nagyon jó hangulatban. Mindenki meg volt elégedve. Rövid háromnegyedórás pihenés után indultunk el a Szent Tamás College-ba, hogy ott megtartsuk a Krisztus Király körmenetet. Két, nagyon elegáns, magas ausztrál rendôr kísért bennünket, nyitogatta elôttünk az utat, és parancsolta félre az autókat, gyönyörű, szép magas, formás japán motorkerékpárokon. Eközben mondta a bíboros, az érsek alig értette meg, aztán mégis fölfogta, a két szép szál rendôrlegényre mutatva, hogy sokkal jobb, ha a rendôrök az ember elôtt mennek, nem pedig a háta mögött. Óriási nagy területen, amely a folyó partján és a dombok között fekszik, ott áll az amerikai stílusú Szent Tamás kollégium. Lehetett ott talán nyolc-tízezer ember. Sok beteg, akik autóbuszon jöttek, feltűnôen sok fiatal, természetesen papok és apácák. Goody érsek úgy döntött, hogy ô viszi az oltáriszentséget. A körmenet hangszórókkal nagyszerűen ellátva, közös szentségi énekkel kísérve a legnagyobb rendben haladt. Két oltárnál megálltak, majd fölértek a kollégiummal szemben levô magas pódiumra, ahol Goody érsek letette az oltáriszentséget, és a szentévnek a Rómában való megnyitásáról és a helyi szentévnek itt az ô egyházmegyéjében Perthben való befejezésérôl beszélt. Nem sok megjegyzést tett a bíboros személyére, ami az oltáriszentség jelenléte miatt érthetô is volt. A kicsit intellektuális prédikációja a népet nem látszott magával ragadni. A körmenet végeztével a bíboros úr szentségi áldást adott. Nagyon megható és ünnepélyes volt, a csendben és ezen a felhôtlen, gyönyörű délutánon, amikor elôtte volt a nyolc-tizezres tömeg, a dombról letekintve körülötte a csodálatos táj. Nagyon szép jelent volt. Miután elvitték az oltáriszentséget, az érsek kérte ôeminenciáját, mondjon egy pár szót. Rövid beszédének lényege az volt, hogy az Úristen nemcsak az ember világát akarja megmenteni, hanem azt a környezetet is, amelyben él az ember. Az életrôl beszélt, a kenyérrôl, majd az italról, a borról; Jézus ezeket változtatta át saját testévé és vérévé. Ez a keresztény ember étele és itala, a keresztény élet központja. Nagyon ügyesen szôtte bele beszédébe Kis Szent Teréz nemrég ünnepelt százéves évfordulóját. Mikor Kis Szent Teréz ötéves korában elvesztette édesanyját, körüljárta édesanyja koporsóját. Le akarta mérni, hogy ebben a koporsóban mekkora anyai szeretet fér el. Az oltáriszentségben az Isten végtelen szeretete van, és ez a mi életünk értelme. Nagyon egyszerűen, világosan beszélt. Utána az érsek levezette a tömegen keresztül. Egy nagy kört tettek. Majdnem szétszedték, mindenki érinteni akarta, és megcsókolni a kezét, óriási volt lelkesedés. A vasárnapi szép program ezzel fejezôdött be. ======================================================================== 1974. október 28., hétfô Tegnapról még csak azt akarom megemlíteni, hogy a nagy ünneplés, a személye iránt megnyilvánuló rokonszenv, sôt lelkesedés mégiscsak tetszett a prímásnak. Megelégedett hangulatban tértünk haza. Sok mindenért kárpótolta, nemcsak a múlt hetet illetôen, hanem azért a sok helyreigazításért, amit sokszor tôlem kapott. Belátom, nem szép tôlem, hogy többször is bírálom a bíboros úr elképzeléseit és megnyilvánulásait. De ezzel csak segíteni szeretnék neki Már két nap óta készül arra, hogy az ausztrál kormány által rendezett ebéden fölszólaljon. Megkértem, ne angolul beszéljen. Magyarul megírta köszöntôjét, amelyet én Szôke segítségével lefordítottam angolra. Megragadtam az alkalmat, és ma hétfôn reggel még egyszer kimentem Veszelyvel a City Beach-re és lefutottam egészen Scarborogh Beach-en túl a North Beach innensô feléig, körülbelül tizenöt kilométert. Nagyon szép, napos, gyönyörű idô volt. A tenger kékségét, különös, zöld színezetét nem tudtam eléggé csodálni. Tizenkettô után indultunk Goody érsekkel és titkárával a nyugat- ausztráliai ország parlamentjébe. A miniszterelnök fogadott bennünket. Lassan elôszállingóztak a miniszterek. Ott volt Mensáros András, aki féltestvére a ciszterci Mensárosnak. Komoly embernek látszik, aki sokat dolgozik. Végül megjelent Hartly, az ellenzék képviselôje is. A fogadóból bevonultunk egypár magyarral. Ott volt Mensárosné, dr. Szôke István, Veszely, Fazekas János atya és a bíboros úrral jómagam. Ott voltak a miniszterek és az ellenzék képviselôje: Hartly. Nagyon elegáns terítés és finom ebéd volt. Ebéd után Kort miniszterelnök fölállt, és a királynôre és az apostoli magyar koronára emelte a poharát. Utána leültünk. Nem tudtam, hogy az angoloknál szokás, hogy a felköszöntôt a társaságnak ismételnie kell. Késôbb Kort miniszterelnök ismét felállt, és nagyon meleg, emberi igaz szavakkal köszöntötte ôeminenciáját. Méltatta hitének, kiállásának, bátorságának nagyságát, nemcsak a katolikusokért és a magyarokért, hanem minden emberért a világon. Életét nagyon szépen foglalta össze. Elmondta, hogy hány százezren meríthetnek erôt az ô élete példájából. Felsorolta röviden életének állomásait, a tizenkilences kommunizmustól elkezdve, egészen az 1971-es külföldre való kijövéséig. Elmondta, hogy könnyen kompromisszumot köthetett volna. Nem tette, mert a nagy elvekhez mindig hű maradt. Hartly következett szólásra. Nagyon kövér, magas, ír származású politikus. Állítólag hívô katolikus, de most csúnya, alattomos támadást intézett mosolyogva a miniszterelnök felköszöntôje ellen. Azt mondta, hogy az ô tudomása szerint csak egyetlen egy apostoli korona van Közép- Európában, és az a cseh korona. De olyan gyorsan mondta angolul, hogy nekem is nehéz volt megértenem. Nem tudtam eldönteni, felvilágosítsam-e ôeminenciáját efelôl vagy sem. Utána szinte kéjjel sorolta föl, hogy 1910 óta, az angol király koronázása óta, amelyen még tizennégy koronás uralkodó jelent meg, mára csak négy maradt, a többiek eltűntek. Ezt mind, lévén az ellenzéknek a képvíselôje, ô állapította meg. Nem tudtam, mit mondjak. Anélkül, hogy ôeminenciájának le tudtam volna fordítani az elhangzottakat, mert lehetetlen lett volna pár perc alatt teljes képet adni errôl és megbeszélni, hogy mi legyen a válasz, zgy tettem, mintha semmi kellemetlen nem hangzott volna el. Azonban szinte tökéletes latinságával Hartly a beszédét ezzel fejezte be: Tempora mutantur, et nos mutamur in illis.[33] Goody érsek beszédében kihangsúlyozta az egymás iránti szeretet, azt, hogy Isten mindnyájunknak az atyja, és mintegy rájátszott arra, hogy a kommunizmus egyfajta megoldást jelent, de nem mondta ki. Továbbá, hogy az evangéliumot nem lehet elsinkófálni. A bennszülöttekkel kapcsolatban nekünk keresztény álláspontra kell helyezkednünk. Mesterien idézte még Szent Máté evangéliumát is a keresztény társadalomra alkalmazva. A példabeszéd szerint volt egy szôlôművesnek két fia. Az egyiket elküldte a szôlôbe, aki azt mondta, rendben van, én elmegyek. Engedelmeskedni látszott, de mégsem ment el. A másikat küldte, az nyíltan nemet mondott, de utána mégis elment, és teljesítette atyja kérését. Ezt alkalmazta Goody a katolikus világra. Az ellenfelek, vagyis a kommunisták és a szocialisták, sokszor megcsinálják azt, amit a keresztények Európában és másutt elfelejtenek megcsinálni. Goody még azt is hozzátette nagyon finom angolsággal, hogy a keresztények mártíromságáról lehet vitatkozni, de hogy a prímás nagy ember, kemény és bátor kiállású, azt mindenkinek el kell ismernie. Ezután következett ôeminenciájának a válasza, amelyet, sajnos, síri hangon kezdett el angolul. A megszólításból az összes kötelezô udvariassági formaságokat kihagyta. Megmondtam és fölírtam számára, miként kell megszólítani helyesen a jelenlevôket, de mégsem úgy mondta. Aztán elmondta azt az öt-hat mondatot, amit leírtam, de bizony olyan angolsággal, hogy röstelkedtem. Évszámot nem mondott, nem mondta azt, hogy mikor történt, csak a levegôben lógva elmondta, ha megértették, amit Theodore Roosevelt mondott a magyar parlamentben, hogy Európa és Amerika nem tudja, hogy Magyarország a testével védte az európai kultúrát. Még hozzátette azt is teljes szenvedéllyel: ,,Hogyha én ezt nem tudnám, akkor nem volnék művelt ember.'' Ezen a hétfô délutánon látogattunk el a nôvérekhez, a szegény kalocsai nôvérek házába és öregotthonába. Megérkezve a nôvérekhez, két kínai nôvér köszöntött bennünket tört magyarsággal. Katica nôvér az idôsebb, Ancilla, aki most tette le a fogadalmát, egészen fiatal. Ancilla kínai módra, mint aki idegen nyelvvel könnyedén bánik, megkérdezte az asztalnál: -- A bor finom, ugye, Eminenciás Uram? Ôeminenciája azt válaszolta: -- Ezt a kérdést Ancilla nôvér úgy teszi föl, mintha minden nap ilyen jó bor volna az asztalon. Aztán elmondta megint nagy lelkendezés közepette, hogy Vaszary bíboros prímásnak az egyik unokahúga itt van Perthben, és a Vaszary hagyatékból még van neki Vaszary-címeres készlete. Abban szolgáltak fel ôeminenciájának. Az étkezés végén azt mondta nagyon kedvesen ôeminenciája: -- Köszönöm, de azért én ezt a tányért itt hagyom. Arra célzott, hogy a papi hagyatékból a világi rokonok olykor elhappoltak, amit csak tudtak. A nôvérek elmondták, hogy nyáron milyen meleg van Perthben. Amikor ideérkeztek, nem volt semmiféle hűsölési lehetôség, egymást váltották a fürdôszobában. Ôeminenciája megjegyezte: -- Igen, ez a váltógazdaság. Nagyon jó hangulatban van. Egyik megjegyzése jobb, mint a másik. A Fazekas atyára célozva azt mondta, hogy ebben a huszonöt évben füstösödött meg. Ancilla, a fiatal kínai nôvér azt mondta ezekre a találó megjegyzésekre: ,,Eminenciád nagyon huncut!'' A bíboros erre nagyon zavartan mosolygott, a többi nôvér pedig nevetett. A tortára, amit az Ancilla nôvér tett az asztalra, ez volt ráírva ,,Isten hozta!'' Mikor a bíboros meglátja, azt mondja neki: -- Ha az Isten hozta -- tudniillik ezt a tortát --, akkor Ön az Isten hordára. Így telt el, jó hangulatban a nôvéreknél az idô, a vacsora, utána hazamentünk. ======================================================================== 1974. október 29., kedd Elôször nagyon jó idô volt, késôbb beborult. Szôke István eljött értem. Kivittük nagy motorcsónakját, azon mentünk a Swan folyón, egészen a folyó torkolatáig, a tengerig. Sajnos, esett az esô. Ott álltak a nagy tengerjáró hajók, ezért nem tudtunk kimenni a tengerre. Nagyon sajnáltam! Közben elmondta élete históriáját. Sok érdekes dolgot mondott el hazulról is. Intelligens ember, életében visszatükrözôdik az egész magyar történelem. Vidéken született, késôbb fölkerült Pestre. Fiatal korában ügynök volt egy nagy német vállalatnál, német asszonyt vett el feleségül. Zászlós. Részt vesz az erdélyi bevonulásban. A háború végén Dornwillbe menekül. Három évig egy papírgyár ügynöke, utána kikerül Ausztráliába. Mint kereskedô szakember megalapozza pályáját, és ma sok- sok ezer dollárt érô, elôkelô villája van. Az egyik legnagyobb remingtoni perthi vállalatának ügynöke, fônöke és ,,éceszadója''. Délután 3 óra tájban értünk vissza. Még elbeszélgettünk az autóban. Utána indultunk, hogy a Fazekas János nagy gonddal elôkészített esti 1956-os megemlékezését megünnepeljük. Kimentünk a temetôbe. Elôtte a nôvéreknél megáldotta a piros-fehér-zöld művirágcsokrokat. Volt legalább száz csokor. A temetôben néhány sírnál, a nevezetesebbeknél a prímás maga tette le a sírra a csokrokat, a többieknél a sírok mellett állóknak kiadagolta, és azt mondta mindegyiknél: -- Tessék letenni a sírra az én imádságommal. A jelenlevôk meghatódtak, fényképeztek. Ôeminenciája pirosban volt. A nôvéreknél is kiszállt, és sokat imádkozott. Amikor visszajöttünk, egy kis pihenôt tartottunk, majd egészen rövid szentmise következett. A mise alatt én adtam az Úr Jézus vérét az áldozóknak. Itt volt Rita Klouz, római ismerôsöm, vele még mise után elbeszélgettem. A szentmise után kivonultunk a nôvérek öreg házának a kis zöld pázsitos, szépen rendben tartott udvarán lévô lourdes-i barlanghoz. A délelôtt folyamán a jó Páter Fazekas a barlang elé egy szabályszerű sírdombot emelt finom homokból. Fehér kereszt volt beletűzve, rajta gyászszalag. Ôeminenciája megáldotta, megszentelte, elmondott egy hosszú imádságot, és utána ott kint a hidegben elmondta a szentbeszédét, amelyben érzékletesen fölidézte az 1956-os szabadságharc áldozatainak, különösen az elhurcolt vagy kivégzett fiatalkorúaknak a sorsát, és az ô áldozatuk értékét. Fölhívta a jelenlevôket erôteljes szavakkal -- valóban ma is lelkesíteni tudja az embereket --, hogy maradjanak hűek hitükhöz és magyarságukhoz. Elénekeltük a Himnuszt, utána a nép szétoszlott, elmentek. Elbúcsúztunk tôlük, mi pedig hárman, a bíboros, Páter Fazekas meg én a nôvéreknél megvacsoráztunk. A nôvérekkel fényképezkedés, majd búcsúzkodás következett, s elindultunk haza. Így ért véget a perthi hívekkel való együttlétünk. ======================================================================== 1974. október 30-án, szerdán Délelôtt eljött az érsekségre Mensáros, ausztráliai magyar miniszter. Utána jött Mrs. Fennor fatimai ügyben. Fél 11-kor átkísérte a bíborost Goody érsek az érsekséggel szemben lévô iskolába. A több, mint ezer tanuló elôtt ôeminenciája rövid beszédet mondott magyarul. A gondolatokat elôre leírtam számára. Azt hangsúlyozta, hogy az élet Isten ajándéka, s ezt az életet, mint Isten ajándékát kihasználni, jóra használni, megbecsülni, fejleszteni kell. Ez az embernek a kiváltsága itt a földön. -- Képezzétek magatokat, és tudástokat jóra használjátok. A munka nem büntetés, a munka nem gyötrelem, a munka kiváltság, nemesíti az embert. Megtapsolták ôeminenciáját. Ugyanilyen értelemben beszélt a tanári kar elôtt is. Még ott a diákok elôtt mondta az érseknek -- mivel a diáklányok rövid zöld szoknyában voltak --, hogy ,,a szoknyák egy kicsit rövidek.'' Nekem ezt visszamondták, erre azt mondtam az érseknek, hogy én sem a szoknyákon sem a prímáson változtatni nem tudok. Az érsek elnevette magát. A bíboros tanárok elôtti mondanivalójának fô gondolata az emberi munka volt, amelynek lényege nem az, hogy a világ megbecsülje, nem az, hogy a világ megdicsérje, hanem az emberi munkának értéket a tiszta szándék ad, ha Isten kegyelmébôl fakad. Ezért kövessék az Úr Jézust, az isteni Mestert, és legyenek meggyôzôdve arról, hogy akkor is, ha nehézség van az iskolában, ha sokat áldoztak hivatásukra, folytassák bizalommal, mert a nevelés a holnap világának az építése. Nagyon megtapsolták, nagyon meg voltak hatódva. Visszamentünk az érsekségre, és 12.15-kor indultunk ki a repülôtérre. Goody érsek és a titkára kísértek ki bennünket. Nagyon kedvesek voltak. A repülôtéren sokan várták a bíborost. A ,,very important person'' szobájában mindenkitôl elbúcsúzott. Sokat beszélgetett a gyerekekkel. Végül elindultunk. Goody érsek, a titkára és Páter Fazekas velünk jöttek egészen a repülôgépig. A bíboros szíve annyira hozzánôtt Perth- hez, hogy még ezekben a percekben is kapcsolatban akart maradni azokkal, akik bent maradtak a váróteremben. Mondtam, hogy eminenciás uram, ez lehetetlen, mennünk kell. Patricktôl, a titkártól két ablak melletti ülôhelyet rendelt. Így egymás mellé kerültünk, ezért az útból csak keveset láttam. Nagyon messzirôl a Perth utáni kiégett, bús tájat, utána a szép tengerpartnak egy részét. Késôbb -- több, mint kétórás repülés után -- beborult az ég. Így érkeztünk a felhôk fölött Adelaide-be. Itt vártak már Békés Menyhért, az Adelaid-i magyar pap, William Gleeson érsek, Anthony Kennedy segédpüspök a titkárával. Él még az elôzô érsek is, akinek az apja dalmát volt, az anyja pedig ír, már hetvenhat éves. Ô építette ki, ô szervezte meg az itteni egyházmegyét. Amikor 1940-ben elkezdte, akkor Adelaide-ben ötvenezer katolikus volt, és amikor 1971-ben lemondott, akkor több, mint kétszázezer. Tehát megnégyszerezôdött a hívôk száma. Nagyon kedvesen fogadtak. Bevezettek bennünket a repülôtéren egy televíziós sajtóterembe. A prímás berzenkedett, nem akart beszélni, kicsit bíztatnom kellett. Végre beleegyezett. Elég jó válaszokat adott. Utána indultunk a püspökségre. Nagyon kellemes a légkör. Gleeson érsek -- akit 1957-ben szenteltek föl, már 1964 óta érsek -- roppant kedves, apostoli lelkületű, szolgálatkész ember. Úgy beszél az emberrel, mintha nem is érsek volna, és akinek szemében érték az ember. Egyik titkára, akinek még sok más hivatala van, ô is kedves, szolgálatkész ember. Az öreg érsek, aki már halálán volt egyszer, szintén nagyon kedves volt hozzánk. Aznap este hamarosan indultunk a Regnum Marianumba, a Fazekas László volt legese-i[?] káplán által épített magyar egyházközségi otthonba. A cserkészek sorfalat álltak, bemutatkoztak. Egy rövid színdarabot mutattak be. Szent István királyról szólt, amikor felajánlja a koronát a Szűzanyának. Szent Imre herceg helyett Emericust mondtak, király helyett kerálról, a magyar nemzet helyett megyeri és magyari nemzetrôl beszéltek. Szóval szép, régies, érzelmes volt ez a kis színdarab. Szent Istvánt egy Jakab nevű asztalos alakította, aki már nyugdíjban van. Nagyon jól játszotta a szerepét. Ôeminenciája röviden fölszólalt, miután köszöntötték. Hamarosan távoztunk. ======================================================================== 1974. október 31., csütörtök Reggel Gleeson érsekkel miséztünk. Itt visszamenôleg még valamit elmondok. A tegnapi repülôúton, 30-án, Perth és Adelaide között kissé rossz hangulatban voltam amiatt, hogy a többszöri kérés és ígéret ellenére sem sikerült az ablak mellett helyet kapni. Egyszer csak hozzám fordult bíboros úr, és azt mondta, kérdezzem meg Adelaide-ben, hogyan végzôdött a római zsinat, és mi lett az Íjjas-féle javaslattal. Nehéz a kérést teljesítenem, mert Íjjas-javaslat nem volt, hanem csak az Osservatore Romano közölte Íjjas fölszólalására célozva, hogy a nem legitim püspökök ne nehezítsék a legitim püspökök munkáját. Ô már ebbôl Íjjas-javaslatot csinált, amely elítéli az illegitim püspököket, elsôsorban ôt, állásfoglalásaik miatt. Ma délelôtt fél 11-kor volt a fogadás az adelaide-i polgármesternél, aki az itteni anglikán egyház valamikori plébánosának a fia. Sokan voltak ott a nagyságok közül, de nem az államtól, csak a várostól. Nagyon sok magyar volt. A prímás elôtt elvonultak, és mindenki kezet fogott vele. A polgármester nagyon szépen köszöntötte a bíborost, kedvesen, igaz szívbôl. A bíboros nagyon jól válaszolt. Megköszönte a meleg fogadtatást. Azt mondta, meg kell tennünk mindent, hogy a nemzetgyilkos rendszer csapásai közepette a magyar nemzetet megmentsük. Nagyon szép magyarsággal mondta. Megpróbáltam minél hívebben angolra fordítani. Visszatérésünk után rövid sajtókonferenciát tartott. Az egyik legnagyobb ausztrál vállalat munkatársa, aki vezércikket akar írni róla, tizenhárom kérdést állított össze. Közülük háromra a prímás felelt, többire pedig én adtam meg a választ úgy, mintha ô beszélt volna. Fél 5-kor egy másik, egy nagyobb sajtókonferencia következett, amelyen nagyon kevesen voltak. Bátortalanok voltak, rossz kérdéseket tettek föl és összefüggéstelenül. Az egész városon, az emberek viselkedésén komplikáltság, nehézkesség, félénkség, érzékenység látszott. Perth sokkal egyszerűbb, kedvesebb, sokkal melegebb város volt. De hát ez így van. A konferencia egyébként jól zajlott volna le, de bíborosunk válaszai kissé hosszúra nyúltak. Nem én fordítottam, hanem Herendi János, egy itteni magyar származású tanárember és cserkészparancsnok. Sajnos szó szerint fordította, tűz nélkül. A nagyon szókimondó Gleeson érsek azt mondta nekem: ,,Ön jobban tudta volna fordítani.'' Bár ez kissé hízelgô rám nézve, mégis szabadkozom. De most már nyugodt vagyok: nem kell törôdnöm azzal, hogy mit mondanak az emberek. Nekem kell kézbe venni a dolgokat. Hazajöttünk. Itt nagy volt a fölfordulás, mert visszajövet a Békés Menyhért elmondta, hogy tulajdonképpen az esti látogatás a magyar klubban annak a Hungaria-Klubnak szól, amely Fazekas László Regnum Mariánumával szemben áll, és állítólag vallásellenes. Ebbe tömörülnek a csak hazafiak, a hit nélküliek. Azzal is vádolták ôket, hogy a magyar szocialistáknak a pénzét is beleépítették ebbe a magyar klubba. A bíboros nem akart elmenni oda, nagy purparlé volt, mert állítólag a klub meghívta kétszer is a magyar konzult, egyszer Szánthót, a magyar újság híres szerkesztôjét is, azután Korbalicsot, a mostani konzult. A prímás nem akart elmenni. Ekkor jött hozzá Kassai és Fekete, ôk végre meggyôzték. Így indultunk el vacsora után. Nagyon szépen fogadták, köszöntötték. Mindenkit üdvözölt. Sok zalaegerszegi volt közöttük: a Fandlerék, a Lakatosék, Lakatos Gézának a fia, Kálmán. Nagyon meghatottan fogadták az emberek. A Himnusz elhangzása után történt a bíboros bemutatása. Utána beszámoltak, hogy mi mindent teljesítettek a Hungaria-Klub-ban. Majd a fogadó nemezetek nevében beszéltek. Itt voltak a litvánok, a lettek, az ukránok és az észtek. Utána ôeminenciája szépen összefoglalta mondanivalóját. Elôször is azt mondta, hogy örül a köszöntésnek, örül, hogy a Hungaria-Klub virágzik, de személyes fájdalma az, hogy ezen a helyen vörös konzulok jelennek meg, és ôket is meghívják és fogadják. De amikor ezt kimondja, akkor egyúttal meg is bocsájt személyesen, és azt kéri, szakítsanak a múlttal, és ne támogassák az otthoni rendszert azzal, hogy nekik itt nyugaton pódiumot szereznek. Másodszor: arra kérte ôket, hogy tömörüljenek az egyházközségekbe, ezáltal lesz súlya a magyarságnak, és ezzel teremtenek emberibb életet. Harmadszor: dicséret illeti a Hungaria- Klubot, hogy van hétvégi magyar iskolája. Erre buzdította a magyar katolikus lelkészt, Békés Menyhértet is, hogy a katolikusok ugyanezt csinálják meg. Azzal fejezte be, hogy dolgozzunk hitünkhöz hűen, hogy a jóság és az igazság gyôzedelmeskedjék. Az énekkar elôadott két számot. Utána az érsek nagyon szépen összefoglalta az egész estét. Meglátogatta még az iskolát és az öregotthont. Békés Menyhért hazakísért bennünket, a prímás hosszan tárgyalt vele. Így értük meg a mai estét. Sajnos, hullafáradt vagyok. Negyed 12 van, befejezem. ======================================================================== 1974. november 1., péntek, Mindenszentek ünnepe Ma ebéd után a 17 év óta nem látott L. U.-val találkoztam, aki katolizálása után egy zsidóhoz ment férjhez. Már hat hónapja elváltak. Nem sokat változott. Sajnos, megint egy másik úrral él együtt. Vannak hihetetlenül felületes emberek. Talán az Isten megmenti ôket a felületességük miatt, mert nem képesek a mélységre. Utána, mert nagyon fáradt voltam, az észak-adelaide-i városrész körül elterülô szép parkos részeken egészen a belvárosig egy órát futottam, vagy csak inkább gyalogoltam. Korán elindultunk a Hindmarsh-i templomba, ahol a Jézus Szíve atyáknak van a plébániájuk. Ott tartott ôeminenciája a magyaroknak szentmisét. Elôtte körülbelül negyven percet gyóntatott. Én is gyóntattam. Olaszok, angolok is voltak a gyónók között. Nagy volt a tömeg, mindenki gyónni akart. Körülnéztem a sekrestyében, sajnos nem találtam a szentmise könyörgéseit. Mikor végre Békés Menyhért elôjött a gyóntatószékbôl, megkérdeztem tôle, hol vannak a magyar misekönyörgések. Homlokára üt, és mondja, hogy elfelejtette a misekönyvet. Így kénytelen voltam ôeminenciáját arra kérni, hogy a könyörgést, a fölajánlásra szóló offertoriumot és az áldozás elôtti könyörgést kapásból mondja, amit még eddig soha nem csinált. Beleegyezett. Nagyon jól csinálta! A szentmisén volt három bérmálandó is, akik közül kettô nem tudott magyarul, csak angolul. De a bérmálást magyarul végeztük. Az emberek teljesen fel vannak ajzva! Csak azért, hogy a magyar prímás végezze a bérmálást, idehozzák a magyarul nem tudó gyermekeiket, hogy angolul bérmálják meg ôket, és süketek, mit a halak. A prímás szépen, egy kicsit hosszan beszélt. Utána lefordítottam. Békés Menyhért ötvenöt éves, tehát csak annyi idôs, mint én, de képtelen organizálni. A legelemibb dolgokat nem tudta az oltárnál elvégezni. Csak egy példát mondok: miután a szentbeszéd fordítását, a bérmálást, a fölajánlást, az oltárvonulást elintéztem, vettem a könyvet, és odaállítottam Békés Menyhértet a prímás jobbjára, legalább most kezdje el, adja oda neki a szentostyát, töltsön a kehelybe bort és vizet. Hát nem tudja, mit kell csinálnia. Arra sem képes, csak állt ott, mint aki kôvé meredt. Magamnak kellett átvenni, és mindent végig elintézni. Elég kínos volt. A hívek kicsit elhúzva énekeltek, ahogy a nem képzett kántor orgonált, akinek fogalma sincs a ritmusról. Régi énekeket énekeltek, hogy ,,Bús magyarok imádkoznak''. Eminenciája megáldoztatott mindenkit, aki csak áldozni akart. Az érsek pár szóval, nagyon szépen köszöntötte a bíborost. Utána ôeminenciája áldást adott, és a Himnusz elénekelése után kivonultunk. Még megkínáltak bennünket valamivel, aztán sokáig elbeszélgettem az érsekkel és titkárával, majd hazajöttünk. Így fejezôdött be a nap. ======================================================================== 1974. november 2., szombat Ma délelôtt fél 11-kor volt a találkozó a Regnumban az ifjúsági csoporttal, a szerkesztô közreműködésével. Szép számmal jelentek meg. Schäffer Frigyes a feleségével jött, aki ausztráliai. Ez a Schäffer Frigyes Bécsbôl származik. Állítólag az operaház tagja volt. Nagyon szépen táncol, a feleségét is megtanította. Két gyermekük van. Közben elmondtam bíborosunknak, hogy ôk férj és feleség, és ôk irányítják a tánccsoportot, tanítják a táncot. Legelsô kérdése az volt, szinte önkénytelenül kibuggyant belôle ott az elôadás közben, hogy ,,Rendben van a házasságuk?'' Dicséretes ez a finom erkölcsi érzéke. Amikor minden lezajlott, ôeminenciája nagyon röviden szólt a jelenlevôkhöz. Elmondta, hogy az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatának megfelelôen legtöbb ország alkotmányába beiktatták az emberi jogokat, elsôként az anyanyelv használatát. Megköszönte az egész műsort. Utána az érsek úr indítványozására elmentünk a város szélén levô hegyek alján fekvô szemináriumba, ahol az ottani tanárokkal, papokkal és a szeminaristák asszisztenciájával koncelebrációs misét mondott latinul. Ezen a szentmisén, ahogy megállapodtunk, és ahogy szépen leírtam számára a gondolatokat, a papi hivatásról beszélt. Azzal kezdte, hogy a papi hivatás a legfontosabb, és ezért a legszebb is. El kell menniük hirdetni az evangéliumot, meg kell magyarázni az embereknek, hogy miért vannak a világon. Ez a miért a lényeges, és ez nem más, mint az örök üdvösség. Az Úr Jézus azt mondta, hogyha ezzel a szándékkal mennek, készülnek föl a tudományban és erkölcsi erôben, akkor részesei lesznek annak az egyháznak, amelyen a pokol kapui sem vesznek erôt. Hiszen az Úr azt mondta, ,,én veletek vagyok a világ végezetéig.'' Nagyon nyugodtan, higgadtan, kedvesen beszélt, és a fordítás is nagyon jól sikerült. Úgy éreztem, utána nagy nyugalom volt a kápolnában. Az érsek az utolsó áldás elôtt méltatta ôeminenciája személyét. Nagyon szépen, kedvesen folyt le, mindannyian meg voltak hatódva. Utána lementünk az ebédlôbe. Az egész szeminárium ott volt. Miután a rektor latinul köszöntötte, a bíboros sokkal rövidebben, latinul kapásból válaszolt. Nagyon szellemesen és kedvesen köszönte meg mindazt, amit kapott. Utána hamarosan Lakatos Kálmánnak, Lakatos Géza miniszterelnök fiának a vezetésével kimentünk a közelben lévô temetôbe. Az 1967 júniusában meghalt Lakatos Géza volt miniszterelnök sírját látogattuk meg. Ott volt a család: a felesége, egy egyszerű asszony, két fia, Pál és Péter meg a leánya, Judit. Ott voltak Szentiványiék is. Elimádkoztunk egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet. Szentiványiék meghívását, hogy menjen el abba a szobába, ahol a miniszterelnök meghalt, nem fogadta el. Hazaindultunk. Délután nem volt semmi különös. Aludnom kellett, mert késôn kerültem ágyba. Lefekvéskor a bíboros mindig elnézi az órákat, pedig beigazítottam. Az automata órákat fel akarja húzni, persze ezzel az idôt tolja el egy-két órával. Vagy pedig leáll, és egy idô múlva bejön hozzám, s jelzi, nem jól jár az óra. Mondom, Eminenciád hozzányúlt az órához. Ez automata óra, nem kell felhúzni. Ha fölhúzza, ezzel elrontja. Vacsora után indultunk a Regnumba, ahol az evangélikus és református egyházközség rendezett műsoros estet nagyon szép egyszerű műsorral, vallásos tartalommal. A megjelenteknek több, mint a fele katolikus volt. Kislányok szerepeltek, nem hibátlan kiejtéssel, de nagyon jó akarattal. Kedvesen, frissen, vidáman szerepeltek. Nagyon szép volt Jankó Robina tánca. Nyolc-kilenc éves lány lehetett, nagyon szépen táncolt. Megdicsértem. Sajnos, nem tud magyarul. A műsor után ôeminenciája beszélt arról, amit papírra vetettem neki: elôször, hogy áldozatok és kompromisszumok árán is kerüljük el az ellenségeskedést. Másodszor, hogy anyanyelvünket ne hanyagoljuk el, tanítsuk meg a gyermekeinket magyarul. Rámutatott a magyar nyelv és a magyar népdal szépségére. A magyar népdal szerint a ,,török gyerek elvágta a gólya lábát, a magyar gyerek gyógyítja''. Elmondta, hogy amikor Kassán járt, ahol Toszt Barnabásnak volt a vendége, séta közben látta, hogy a kassai dóm mellett milyen nagy egyetértésben játszanak a szlovák gyerekek a magyar gyerekekkel. Rabló-pandúrosdit játszottak. A játéknak nagy nevelôereje van, a közösségi érzést erôsíti az eltérô nemzetiségű gyerekekben. A gyerekekrôl szólva frissen megfordult, hátranézett, a színpadon álló gyerekekre mutatott és azt mondta: -- Képzeljétek el, testvéreim, milyen volna ez a mai este, ha ezek a gyerekek nem volnának itt a színpadon. Egy lehetetlen, öreg társaság volnánk, amelynek nincsen jövôje. Döbbenetes jelenet volt. Utána arról beszélt, hogy a gyerek a nemzet élete. Szokásom ellenére elkértem tôle a mikrofont, és engedélyt kérve tôle, elmondtam, hogy két és fél év óta kísérem ôeminenciáját, igen sok protestáns egyházközség fogadta szívesen, de ilyen melegen, mint az adelaideiek, még sehol sem. Nagyon megtapsolták. Utána elmondtam, hogy amikor Szibériában voltam, és miséztem szemétdombokon, barakkokban, sötétben, mindig illegálisán, mert figyelt a tábori rendôrség, a szentmisén résztvevôk nagy része, legalább fele mindig alföldi protestáns fiatalember volt. Diák, katonatiszt Debrecenbôl, Csabáról, Makóról, Kovácsok, Síposok stb. Most elôször volt alkalmam elmondani, hogy mindannyiunknak nehéz volt és maradt a sorsa, mindenkinek megvan a maga keresztje. Ezért arra kérlek benneteket, hogy hagyjatok föl az önsajnálkozással, azzal, hogy mi vagyunk a legárvább, a legszerencsétlenebb nép. Ne kultiváljuk a szerencsétlenségünket. Azon a keresztúton, amelyen mi végigmentünk, az Isten átsegített bennünket. Ez a mi kiváltságunk, erényünk. A Istennek nagy ajándéka, hogy szenvedhettünk. Hagyjunk föl az önsajnálattal. Utána egy emberként énekeltük el a Szózatot. Sokan jöttek oda hozzám és megköszönték, amit mondtam, mert eddig soha sem hallották. Gratuláltak. Örültem neki, hogy megértették. A prímás nagyon kedvesen elbeszélgetett velük. Közben teát, süteményt szolgáltak fel az asszonyok. Elbúcsúztunk tôlük és hazajöttünk. Csendes este volt, hamarosan hazaértünk, és utána még megbeszéltük a Herendiék dolgát. Herendi az adeleide-i magyar szövetségek elnöke. Nem játszik nagy szerepet egyik egyesületben sem külön-külön, de mindegyiknek ô a vezetôje. Két dologgal jött elô. Elôször is azt mondta, hogy ôeminenciája a magyar klubban tartott beszédében kifogásolta, hogy ezen a tájon hazai diplomaták járnak. Én ezt Herendi szerint nem jól fordítottam angolra. Ô ott a Hungaria-Klubban nem mert rá válaszolni. Ezzel a bíboros idôzített bombát helyezett el Adelaide- ben és ez az idôzített bomba akkor fog robbanni, amikor az adeleide-i repülôtérrôl a bíboros fölszáll. Szerinte ezzel a bíboros elítélte az egész magyar klubot, pedig ez a klub alapos magyar munkát végez, és a magyarok legjobbjait fogja össze Adelaide-ben. Másodszor pedig az én fordításomat a jelenlevô nemzetek képviselôi és az angolok félreértették, és eminenciájának a beszéde után azzal jöttek oda, hogy valóban igaz-e, hogy ide bejárnak a vörös konzulok. Azt válaszoltam, hogy én csak azt fordítottam, amit ôeminenciája mondott. Ôeminenciája beszédének ebben a részében csupán sajnálatát fejezte ki, azt, hogy neki ez személyes fájdalma, de megbocsátja, ezzel szemben kiemelte és nagyra értékelte a magyar klub tevékenységét, meg is dicsérte, sôt ott a magyar klubban a magyar egyházközséget meg is rótta amiatt, hogy annak nincs magyar iskolája. Ô azonban mindenképpen meg akarta tudni, hogy ôeminenciája honnét szerezte ezt az információt, de én nevet nem említettem. Inkább azt mondtam, a fán a verebek is ezt csiripelik Adelaide-ben. Tovább nem faggatott. Megmaradtunk álláspontunk mellett. Ô mindent kicsinyített, ô mindent csak erre a pontra irányított. A végén azért rátért arra is, hogy ôeminenciája megígérte az elsô este, hogy leánytestvérét, Klárit meglátogatja a kórházban. Agytumora van. Eddig a leglelkesebb magyar munkás volt Adelaide-ben. Miért nem teljesítette az ígéretét? Azt mondtam neki, hogy ôeminenciája Adelaide-ben sehol sem tett privát látogatást. ,,Igen, de megígérte!''-- válaszolta Herendi. Ez igaz is. Ôeminenciájának ezt megemlítettem és kértem, ne tegyen ilyen ígéreteket. Sajnos szokása, hogy -- bár jó szándékkal, de alapos tájákozódás nélkül -- elsô lelkesedésében megígér valamit, és megfeledkezik róla. Így történt most is. Kénytelen voltam megmondani Herendinek, hogy megtudtam -- szintén a verebek csiripelték a fán --, Klári bár súlyos beteg, elismerik az érdemeit is, de érvénytelen házasságban él egy litván férfival, és ôeminenciája egyházi méltósága miatt nem mehet el meglátogatni, mert ezzel helybenhagyná rendezetlen házasságát. Ezt Herendi nem akarta megérteni. Azt mondta gúnyosan, a magyar középosztálynak azzal a bizonyos fennhéjázó modorával: -- Ja, úgy, hogy emiatt! Úgy tett, mintha valami nagy titkot mondtam volna. Mindennek ellenére rendben váltunk el egymástól, de az állásfoglalásainkon nem változtattunk. Este még elbeszélgettem az elôzô és a mostani érsekkel, Gleesonnal. A volt érsek mondta, hogy valahol írva vagyon: ,,A nyírott bárányhoz méri Isten a szelek zordságát.'' Nem tudtuk megállapítani, hogy Shakespeare- tôl való-e, vagy pedig az ószövetségi szentírásból, pedig kerestük. Utána Gleesonnal beszéltem még. Elmondtam neki a Herendi-féle ügyet. Nagy figyelemmel hallgatta, és a beszélgetésünk kapcsán két érdekes dolgot említett. Az ô máltai káplánja mondta neki, hogy a máltaiak és az olaszok között a következô különbség van: a máltai mindaddig bűnös, ami ártatlanságát nem tudja bizonyítani. Tehát a gyóntatószékben kisebbségi érzésben szenvednek, és folyton küszködnek a bűntudattal. Az olasz ezzel szemben ártatlan mindaddig, amíg a bűnösségét be nem bizonyították. Hát ez a különbség. Aztán lévén november eleje és a halottak hónapja, nagyon szellemesen mondta, hogy itt Ausztráliában azt tartják: ,,Itt az ideje, hogy az ember se ne gondolja, se ne tartsa nélkülözhetetlennek magát.'' Ez nagyon tetszett nekem, megjegyzem magamnak. Ez a legjobb elôkészület a halálra. ======================================================================== 1974. november 3., vasárnap A szentmise Gleeson püspök és Beovich[?] volt lismore-i segédpüspök jelenlétében zajlott le, nagyszámú magyar elôtt az adelaidei katedrálisban negyed 12-kor. A bíboros nagyon szépen elmélkedett Zakeusról. Rámutatott arra, hogy Isten minden helyzetben hívja az embert, és elôtte mindannyian kicsinyek vagyunk szellemileg. Szükségét érezzük annak, hogy igazi érdeklôdésbôl fölmásszunk a fára, mert látni akarjuk Krisztust. Ez a megtérés alapja. Elmondta, hogy amikor Grôsz József érseket és Endrédy Vendel zirci apátot lefogták, utána érte jöttek. Nem tudta, hogy a két fôpapot már lefogták. Kérdezték, hogy mi a véleménye róluk. Ki akarták csikarni belôle az elítélésüket. De ôt a Szentlélek megvilágosította, és mindjárt arra gondolt, hátha már el vannak fogva. Ez adta az erôt neki, hogy röviden és frappánsan válaszolt, hogy mindketten becsületes, rendes emberek és jó papok. Beszéde végén arra utalt, hogy hányan élnek édesanyák, akiknek a fiai itt a száműzetésben, az öt világrészben elkallódtak, elhagyták az Istent. Vissza kell térnünk, mint Zakeus visszatért. Az lesz az üdvösség napja, amikor mi, kis vagy nagyobb vagyonunkat megosztjuk azokkal, akikkel szemben nem voltunk becsületesek. Így mutatjuk meg Istenhez térésünket egészen ôszintén. A szentmise után lelkes társaság kísérte ki. Sűrű, tömött sorban álltak a járda szélén, és vártak arra, míg ôeminenciája átöltözik. Mindannyian csókolták a kezét, és letérdeltek elôtte. Én képeket osztottam. Otthon az ebéden ott volt K. püspök [neve a kéziratban olvashatatlan], akinek egyházmegyéje akkora, mint egész Franciaország, és van benne körülbelül harmincezer katolikus. Százhatvan mérföldet autózott csak azért, hogy ôeminenciájával találkozhasson. Ebéd után hamar eltűntem. Elmentem Fekete Kálmánnal, egy egyszerű magyar emberrrel, hogy egy kicsit kocogjak a Szent Vince öbölben. Elôször itt láttam egy körülbelül hetven méter széles tengerparti szegélyt, amelynek a homokja egészen le volt taposva. Az ég hamar beborult. Hazafelé menetben Fekete Kálmán elmondta élete históriáját. Azt mondtam neki: -- Kedves Kálmán, a végén odajutunk, hogy annyira elhalványul a száműzetésünk, idegenbe szakadásunk emléke, hogy el is felejtjük, miért is jöttünk ki. Nem beszélve arról, hogy fiainknak nem vagyunk képesek megmagyarázni menekülésünk okait, mert a világ megváltozott. Ô megerôsítette véleményemet. Ma este volt a közös magyar vacsora, amelyet a magyar klub irányításával és közös erôvel rendeztek. Rengeteg beszéd hangzott el, amelyek egészen kifárasztották a prímást. Elég hamar otthagyta a társaságot anélkül, hogy elköszönt volna. Mindenkit meglepett, amikor hirtelen fölállt és eltávozott. Meg is említettem neki utána. Elôször hallgatott, de aztán azzal hárította el, hogy eszébe jutott, hogy ott családanyák is vannak, akiket este 10-kor a gyerekeik várnak odahaza. ======================================================================== 1974. november 4., hétfô Délelôtt interjút adtam egy újságnak. Elmondtam az életrajzomat, néhány fontosabb eseménnyel. Délután aludtam, mert nagyon fáradt voltam. Ugyancsak délután voltam a televízióban, ahol egy félórás interjút adtam. Alig kellett kérdezniük. A riporter feszülten figyelt. Azt mondta, nagyon jól sikerült. Ott volt Bob Hopton[?], az adelaide-i egyházmegye rádiós embere és az érsek titkára. Szerintük is nagyon jól sikerült. Én magam sajnos nem tudtam megnézni, mert nem tudtam, hogy mikor adják a televízióban. Azt mondták, hogy a ,,Channel Two''-n, a nemzeti vonalon adják. Utána elmentem John Chamberrel[?] egy kicsit teniszezni. Megismertem ezeket a hidegvérű ausztrál papokat. Este volt szűkebb körben a csak katolikusok vacsorája a Regnumban. Nagyon melegen fogadták a prímást. Ott volt a Gleeson érsek is, aki külön köszönte, hogy meghívták. Megállapította az érsek, hogy mégis csak meglátszik, ahol jó katolikusok vannak együtt. Itt minden melegebb, kedvesebb. Valóban így is volt. Az adelaide-i magyarok érzékeny búcsút vettek tôlünk, és egy értékes kelyhet ajándékoztak a bíborosnak. Késô éjszakáig rendezkedtem, csomagoltam, nagyjából mindent elintéztem. ======================================================================== 1974. november 5-én, kedden reggel keltett Gleeson érsek. 6 óra 10 perckor kellett indulnunk a repülôtérre. 7-kor indult a gépünk. Nagyon kedves, meleg búcsúztatás volt, mindenki ott volt. Herendi is eljött. Úgy látszik, kibékült. Adtam neki egy eminenciája által dedikált fényképet. Másfél órai repülés után szálltunk le Sydneyben. Ott várt Takács kínai misszionárius, Fazekas Béla domonkos atya, sydneyi lelkész, Darcy Freeman sydneyi bíboros is, aki egy alacsony, vékonykás arcú, kövérkés, kedélyes kinézésű ember, akirôl az hírlik, nem nagy szervezô. Köszöntötték a prímást. Nagyon sokan voltak ott magyarok, és egy egész rövid fogadás volt a fontos személyeknek szánt teremben, ahol mondott néhány szót a bíboros a televíziósoknak. Ott volt a nevelési miniszter a helyi kormány megbízásából és pár fôember a magyarok közül. A legfontosabbak mind ott voltak. Utána behajtottunk a Swith nevű nagy palotába. Ezt a palotát tíz évvel ezelôtt egy protestáns hölgy ajándékozta a Nikozai[?] bíborosnak azért, mert a katolikus kórházban ápolták, és nagyon megszerette a nôvéreket. Minden vagyonát az egyházra hagyta, de kikötötte a palotával kapcsolatban, hogy húsz évig nem szabad a berendezésén változtatni. Az a szerencsétlenség is megtörtént velem, hogy az utolsó estén, azon a vacsorán, amin a katolikusok ôt búcsúztatták, engem püspöknek javasolt. Annyit tudtam csak mondani, hogy imádkozzanak értem, mert nemcsak az egyházon kívül, de belül is az történik, amit az Isten akar. Az úton Adelaide-bôl Sydneybe ablakülésünk egymás mögött volt, úgyhogy ki tudtam nézni. Alig érkeztünk meg Sydneybe, utána egy fogadáson beszélgettünk. Freeman bíboros négyszemközt figyelmeztetett, hogy vigyázzak a sajtókonferencián. A sajtó úgy állította be, hogy a prímás ellentétben van a Vatikánnal. Mondtam, ne aggódjon, eloszlattam a félelmét. A Freemann bíboros mellett itt van egy fiatal, erôsen feketehajú segédpüspök, itt van a Msgr.William Muldoon, a vikárius generális, de nincs itt a legidôsebb érsek, aki azonban nagyon baloldali ember. Délután Kovács Sándor barátom elvitt a Bondi Beach-re, ahol két órát futottam egészen a Gordons Bay-ig. Onnét visszafelé a tengerparton a temetô mellett, ahol üres koporsókat és kereszteket láttam. Amiket nem használnak, azt egyszerűen leszórják a tengerpartra. Különben egészen elhagyatott, vad táj ez a sydneyi tengerpart. Este a domonkos nôvéreknél a Sancta Sabinában voltunk. Kedvesen, tapssal fogadták a bíborost. Megvacsoráztattak bennünket. Ott volt három magyar nôvér: Celesta, Klara, Anna nôvérek. Már benne vannak a korban. A prímás prédikációja kissé hosszúra sikerült. Elmondta Szent Imre és Szent Margit történetét is. Igyekeztem lefordítani. Elég jól énekeltek, amikor elôénekeltem nekik az Uram, irgalmazz-t, meg az Isten bárányá-t. A Tóth nevű orgonista örült. Kiszámíthatalan, de lelkes ember. Még este, amikor hazatértünk, elmentem a nôvérekhez, és elbeszélgettem velük. Kovács Sándor vitt bennünket nagy ausztrál autójával Dr. Jany István, Koltay Imre is velünk jött. Jany csendôrszázados, Koltay csendôraltiszt, ô követ bennünket a kocsijával. Nagyon rendes emberek, szolgálatkészek, csak hát csendôrök. A hivatásuknál fogva egy kicsit komplikáltak. ======================================================================== 1974. november 6., szerda Sajtókonferencia volt. Azt mondják, nagyon jól sikerült. Gratuláltak, de nem tudok nekik hinni, mert hiába, az angolságomon érzem, nem tökéletes. Kellemetlen, de mindenki gratulált nekem. A bíboros nyugodt volt, nagyon jó válaszokat adott. Amikor megkérdezték tôle, hogy bizonyára azért dolgozott az osztrák-magyar monarchia visszaállításán, mert abban neki fontos közjogi szerepe volt, azt válaszolta: -- Az osztrák-magyar monarchia elôtt nyolcszázötven évvel már megvolt az esztergomi prímásnak a közjogi szerepe, és semmi köze nem volt a monarchiához. Másodszor: hogyha én a monarchia visszaállításán dolgoztam volna Közép-Európában, akkor is, amikor még nem ismertem Hitlert, keleten Sztálint, akkor sem dolgoztam volna rossz ügyért. Ez a válasza nagyon frappáns volt, és mondhatom, egy óra és húsz percen keresztül mindig pontosan válaszolt a föltett kérdésekre. A katolikus otthonban ebédeltünk, ott is maradtunk. Nagyon hűvös épület. Ezután volt az egyházközségi fogadás, majd pedig az összes magyar egyesület fogadása. Nagyon sokan voltak. Azt mondták az egyesületek vezetôi, hogy örülnének, ha egy-egy gyűlésükön ennyien megjelennének. Ott történt meg, hogy azt mondták, a Majorné -- akinek a férje a magyar egyesületnek a vezetôje -- viszi a keresztet. Erre mindenki elmosolyodott. Majorék felé fordulva azt mondta a bíboros: -- Ha ilyen mosolyogva viszik a keresztet, akkor még nincsen baj. Közben megérkezett Bécsbôl Laura testvér. Örvendeztünk egymásnak. Bekísértem ôeminenciájához. Megkérdezte tôle, hogy mit hozott Bécsbôl. Azt mondja, hogy elhozta a postát, a híreket és ,,magamat''. A bíboros nagyon szellemesen erre azt mondja: -- Igen, magát meg ráadásnak hozta. Onnan indultunk ki a Rookwood-i temetôbe, ahol én a rendezés miatt, autó stb., nem tudtam a bíboros közelében maradni. Rábíztam Fazekas atyára. A temetôi gondnok, egy szerencsétlen magyar, aki azért nem jött el az egyházközségi fogadásra, hogy rendbetegye a temetôt, ott fogadta. Innen a Concordban levô templomba mentünk. Ott volt az 1956-os szentmise. Ott várt a plébános a káplánjával, mind a kettô karingben. A szentmisén kicsit hosszan prédikált, de elég jól. A magyar hôsi halottakról beszélt, és arról, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Egy kicsit belemerült Magyarország és az 1956-os események taglalásába. Látszott rajta a fáradtság. Mindketten nagyon fáradtak voltunk. Bementem a nôvérekhez. Ott volt Kovács Sándor is velem. Sokáig elbeszélgettünk. ======================================================================== 1974. november 7., csütörtök Reggeliztünk, utána indultunk 10 órára a magyar katolikus otthonba, ahol a fogadások kezdôdtek. Én a Sydney Herald Tribune egyik újságíróját fogadtam, aki vezércikket írt ôeminenciájáról. Engem is kikérdezett életem felôl. Ezt közölni akarja a lap egyik hétvégi számában. Úgy látszik, nagyobb lélegzetű lesz. Utána egy másik fiatal újságíró jött, érdekes kérdéseket tett fel. Engedélyt kértem, hogy válaszolhassak a föltett kérdésekre, miután ôeminenciájának bemutattam. Megengedte azzal a föltétellel, hogy az újságíró úgy veszi, mintha ôeminenciája lenne a válaszadó. Nem tudom, hogy majd hogyan sikerül. A prímás ez alatt az idô alatt fogadta azokat, akik hozzá jöttek. Jött hozzá a latin misés csoport, akik azt akarták, hogy járjon közbe a Freeman érseknél, hogy engedélyezze az egyházmegyében az ötödik Szent Pius pápa és a trienti zsinat által elôírt szentmisét latinul. Ezt én bekonferáltam neki, amire azt mondta, hogy ô a II. Vatikáni Zsinat alapján áll, és üdvözli az anyanyelv használatát. Tehát semmiféle segítséget nem ígért nekik. Csalódottak voltak. Áldását kérték. Áldás elôtt is azt mondta, hogy ,,az áldás önöknek szól személy szerint''. Nehogy azt mondják, hogy az ügyet áldotta meg. Ennyire elhatárolta magát. A fogadások után ott ebédeltünk a magyar otthonban, majd hazajöttünk. A délutáni pihenôje alatt, körülbelül háromnegyed 5-ig Kovács Sándorral kimentünk a Bondi Beach-re. A családjáról jött elô a szó. Dicsértem feleségét, Ellust. Tizenhét éve, hogy itt voltam, a lányok, Ildikó és Emôke akkor még hét-nyolc évesek voltak. Ellus nagyon jól tartja magát, érett asszony lett. Sándor elmondta nekem a maga bajait. Emôke nagyon jó házasságot kötött, de Ildikóval nehézségek vannak. Ezeket a Bondi Beach-en mondta el Sándor, miközben süttettük magunkat a sydneyi gyönge nappal. Utána rohantunk vissza. Sándor közben elmagyarázta, hogy Sydneynek milyen városrészei vannak. A városnak ezt a részét Budának hívják. Mondom, hogy minden nagyvárosban megtalálják a magyarok Budát meg a Vérmezôt, a Széna teret, ezeket a közismert helyeket. -- Bizony, elhoztuk a szívünket Budapesttel együtt minden városba, ahol csak vagyunk --, mondta Kovács Sándor. Aztán arról volt szó, miután elindultunk innét a Swith felôl, az érseki palota felôl, hogy merre is van a Harbour Bridge. Kovács Sándor rossz irányba mutatott, én meg hátra mutattam, mert az Inkéi[?] titkár mondta nekem, hogy a nagy toronyház itt eltakarja a hidat, és ahogy fordul az autó, láttuk is, kicsit elôbújt a híd. Azt mondtam, mégiscsak nekem van igazam. A bíboros hátul megszólalt: -- Igen, a legjobb beosztani. Egyszer az egyiknek, máskor meg a másiknak legyen igaza. A katolikus otthonba, az egyházközség híveinek szentmiséjére mentünk. Kovács Sándor vitt el bennünket. A szentmise abban a zajos kápolnában volt, mindkét oldalról utcára nyíló vékony ajtókkal. Minden motorzúgás behallatszik. Ebben a pokoli zajban hogyan lehet itt áhitat, összeszedettség? Nagyon szépen beszélt ôeminenciája arról, hogy az Oltáriszentség Krisztus szeretete és áldozata értünk, és hogy az Oltáriszentség az Isten és ember iránti szeretet alapja. Szentmise után fogadás volt, ahol mindenkivel beszélt. Ott volt Boszpoth[?] a családjával, és egy György Pál nevű ember, akit megkértem, próbálja megszervezni az ottani magyarok és a püspök segítségével, hogy a melbourne-i látogatásból kiszakítva egy napot, átmehessünk Hobart-ba, hogy a bíboros ott is misézhessen. ======================================================================== 1974. november 8., péntek Reggel 9-kor kivitt Csulák, érettségizett ember --, aki itt Sydneyben taxis, három-négy nyelvet beszél tökéletesen -- a Bondi Beach-re, és amit már régóta nem csináltam, két és fél órát kocogtam. Szerény számításom szerint tíz-tizenkét mérföldnyit. Pont idôben érkeztem meg. Tizenkettô után indultunk a St Patrick College-ba. Gyönyörű helyen fekszik, a kikötô bejáratától északra. Van a szemináriumban egy Tóth Sándor nevű magyar fiú, aki nem Alexandernek, hanem Sándornak hívatja magát. Tizenegy élô gyerek van a családban. Rendes, fekete hajú, alacsony gyerek, mezôkövesdi származású, úgy látszik, második generációs. Az egész intézet kint várt a balkonon. A rektor nagyon intelligens, magas, lelkes ember, akinek hite van. Egészen komplikált műsort állítottak össze. Elôször bementünk a kápolnába, ahol a szeminaristák énekeltek. Utána elmondtuk közösen, latinul a Hiszekegyet, majd a prímás mondott el egy latin imádságot. Öt kelet-parti egyházmegye növendékei vannak itt. Ebéd következett. Közben röviden köszöntötték a prímást. Utána a rektor azt kérte, hogy menjen a bíboros a konyhába megköszönni az ebédet. Bement, de kissé félszegen. A konyhában a nôvérek mindannyian összegyűltek, és örültek a prímás látogatásának. Utána az aulába indultunk. Az aulában a bíborost egy trónfélére ültették középre. Közben odaérkezett egy Tardi nevezetű parlamenti képviselô a feleségével, aki igen sokat tett a rab nemzetekért. Nem ültem a prímás mellé, hanem Tardit ültettem a baljára. Az egész szeminárium ott volt a nôvérekkel együtt és néhány világi is. A rektor vezette be a bíborost, és idézte egy az 1948 elôtti letartóztatásakor egy kardinálisnak írt levelét, amelyben figyelmeztet arra a veszélyre, amely keletrôl fenyeget. Nagyon szép, klasszikus latinsággal megfogalmazott levél. Biztos Drahos írta Esztergomban. A levél elôkerült, és nagyon illett a mai helyzetre. A prímás röviden választolt. Azt ajánlottam neki, hogy a papi hivatásról beszéljen. A pap válaszol az emberi élet miértjeire, de a papi hivatás nehéz is, mert a hitetlen ember mindig ellenségeskedéssel nézi az egyházat. Ugyanezt mondta a nôvéreknek is, hogy maradjanak hűek a hivatásukhoz, és ne féljenek a eljövendôktôl. ,,Ne féljetek!'' Ezzel fejezte be a beszédét. Már a prímás beszéde alatt láttam, hogy a Tardi képviselô átnyújtott egy cédulát a rektornak, hogy ô is beszélni akar. Ô vette át a szót. Hosszan beszélt, élvezve a csodálatosan szép angol kiejtését, de szinte megismételve a prímás beszédét, illetve az én fordításomat. A prímás arca mindjobban elborult, keserves volt az arca. Ilyenkor különösen öregnek látszik, mert vagy menni akar, vagy el akarja szívni a szivarját, vagy unalmasnak találja a beszédet. Már vagy tíz percig beszélt ez a képviselô, utána azt mondta, hogy nektek még három üzenetet akarok átadni. Majd lefordultam a székrôl. Hiába mutogattam neki a hüvelyk- és mutatóujjammal, hogy röviden összefogva mondja el a mondanivalóját. Olyan hosszúra nyújtotta, hogy a Tóth Sándor teológusnak a köszöntésére, amelyet ügyesen fogalmazott meg két nyelven, magyarul és angolul, alig maradt idô. A prímás nem vette észre, nem is értette, hogy Tóth Sándor azt mondta, hogy egy dalt akarnak még énekelni. Nem várta meg, hanem megköszönte, és elmentünk, illetve elrohantunk. Mindenki rohant utána, mindenki lejött. Össze-visszaság volt. Jó arcot vágtam a rossz játékhoz. Utána visszamentem az érseki palotába. Hullafáradt voltam. Lezuhanyoztam, aludtam egy órát, de nem tudtam többet aludni a fáradtságtól. 7.30-kor elindultunk Flamingtonba [?]. Megnéztük a sydneyi magyar cserkészotthont, ahol Hevessy Tibor a cserkészparancsnok. Majsay, akinek nagy tanácsadó és könyvelési hivatala van, az egész cserkészetnek az értelmi szerzôje. A cserkészfiúk és cserkészlányok négyszögben álltak föl, és köszöntötték a bíborost. Vacsora után az egyik cserkészlány nagyon szépen elszavalta Vörösmartynak a Merengôhöz című költeményét. A cserkészotthon egyik kis termében zsúfoltan voltunk. Halból készült vacsorával kínáltak bennünket. A prímás tudta, mert Kovács Sándor megmondta neki, hogy ennek az intézménynek tulajdonképpen protestánsok a vezetôi. Távol állnak az egyháztól. Hevessynek is az egyetlen gyermeke protestánsnak van keresztelve. A bíborosnak egy hatodik érzéke van az ilyen társaság lelkülete iránt. Nem tudott igazán fölmelegedni. Megdicsérte ôket, de láttam, mehetnékje van. Vacsora után búcsúzkodás következett, ezt be is jelentették az asztalnál. Utána elmentünk megint a katolikus otthonba, ahol szentségimádással egybekötött szentmise volt. Nagyon szépen prédikált arról, hogy az Oltáriszentséget engesztelnünk kell. Krisztus jelenlétét a magyar nép életében korlátok közé szorította a rendszer. Elvette a kápolnákat, az intézeteket, az iskolákat, a hitélet egyéb intézményeit. A magyar nép világelsô lett az öngyilkosságban, a rettenetes magzatirtásban és a válásban. Elôször nem állt, hanem ülve beszélt, és ez nyugodtságot adott neki. Igazán nagyon szépen és megindítóan beszélt. Utána szentségkitétel volt áldással, mert éjszakai szentségimádás következett. Ezután hamarosan indultunk haza. Ágyba ment, én is halálosan fáradt vagyok. Így ért véget a mai nap. ======================================================================== 1974. november 9., szombat Éjjel 11 óra 20 perc van, amikor elkezdem ezt a diktálást egy nagyon nehéz nap után. Wollongongba indultunk, ahol a déli féltekének a legnagyobb fém, illetve vasgyártó üzeme van. Még nincs kiépítve az autóút Sydney és Wollongong között. Sydneyben, ebben a hárommilliós városban tulajdonképpen még nincsnenek gyorsforgalmú utak. Elnéztem ezen a két és fél órás úton, hogy mennyire vad a táj. Alacsony gumifákkal van benôve, de a talaj teljesen köves. Egy nagy össze- visszaság. Az embernek az az érzése, hogy itt a természetnek az évmilliós munkája látható, amit a szél, az esô vitt végbe, s kiégve itt fekszik, félelmetesen, az embert szinte riasztja. Már kezd nagyon meleg lenni. Egy Udvarnoki Gyula nevű honti ember vitt bennünket, aki tüzértiszt volt, és még 1950 elôtt jött ki ide Ausztráliába. Úgy látszik, olyan kisebbfajta keresztény milliomos lett belôle. Ô vitt a nagyon elegáns, Mercedes típusú, Európában vett kocsiján. Még Sydneyben lévén megjegyeztem, mert az újságba belekukkantottam, hogy a legújabb újságokban már a p.m. és az a.m.,[34] tehát a de. és a du.-ra használt rövidítések után már nincsen pont, hanem csak pm-nek, am-nek írják. Erre azt mondja ôeminenciája: -- Úgy látszik, már ezek is kezdenek nem pontosak lenni. A pont eredeti értelmére célzott. A pontosak azok, akik a pontot kiteszik, és a másik értelme az, hogy valaki nagyon lelkiismeretes és aprólékosan végzi a munkáját. Szereti ezeket a szójátékokat. Ugyancsak azt mondta, hogy ez gagyhiba beszéd, a gagyhiba, egy ide-oda hajló göcsörtös valami. Ennyit jelent a gagyhiba beszéd, vagy gagyhiba ember. Én ezt sosem hallottam Vas megyében, és ennek a csodálkozásomnak hangot is adtam. A bíboros megjegyezte: -- Azért jön valami jó Zalából is. Ismét kibújt belôle itt Sydney közepén az ô több mint huszonöt éves plébánosságának emléke, Zala iránti szeretete. Egy másik alkalommal azt mondta Fazekas Béla domonkos atya, aki most a sydneyi lelkész: -- Eminenciás Uram, kettôt fordul a világ, míg az európai lapok ideérkeznek. El vagyunk maradva a világtól. Ô nagyon szellemesen azonnal rávágta: -- Mi is így vagyunk az ausztrál lapokkal. Mindenki mosolygott jóízű kifejezésein. Így értünk Wollongongba. A Bulli-hágóra értünk föl legelôször. Onnan gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. Ez a hágó egy kb. 5-600 méter magas hegyvonulaton vezet át, amely 2-3 km hosszan a part mellett fut a tengerrel párhuzamosan. Lent a tengerparton mindenütt gyönyörű öblök vannak, kis strandokkal. Az egész hatalmas nagy ipartelep földszintes kis családi házaival a hegyvonulat és a tenger között fekszik. Ez a kilátás nyílik a Bulli- hágóról. Mikor aztán leértünk a hágóról a városba, elôttünk ment két nagyon elegáns ausztrál rendôr, gyönyörű japán motorkerékpáron. Wollongong elôvárosán keresztül hajtva, az út szélén lévô szupermarketbôl kijövô három-négy fiatalember, akik, mivel már nagyon meleg volt, mezitelen felsôtesttel, csak nadrágban voltak, úgy látszik megismerték a bíborost, talán újságból tudhatták, hogy odamegy, szalutáltak az elôttük elhaladó autónak. A bíboros megjegyezte: -- Ezek is nekivetkôztek, hogy nekem szalutáljanak! Wollongongban éppen nincsen püspök, mert betegsége miatt visszavonult, pedig nem is volt még hetven éves. A vikárius generális - - akinek a nevét nem tudom -- és egy nagyon magas, szimpatikus fiatalember, a székesegyház plébánosa fogadott bennünket. Ez olyan külsô egyházmegye, és a temploma sem olyan, mint egy katedrális, hanem inkább hasonlít egy vidéki magyar városnak, például Zalaegerszegnek a templomához. Bementünk a plébániára. A magyarok lelkesen fogadtak a plébánia elôtt, amelynek van egy kis verandája. Nagyon kedvesen elbeszélgetett velük a prímás, jó hangulatban volt. A papság fogadása nem annyira ünnepélyes, mint inkább közvetlen elbeszélgetés volt. Mindenki örült, nagyon oldott hangulatban. A wollongongi katedrálisnak, a nagytemplomnak az egyik ablakát, amely Szent Istvánt ábrázolja, az ottani magyarok adományozták. Büszkén mutatták a bíborosnak. A plébánián volt az ebéd, amit a máltai nôvérek készítettek. Kimentem hozzájuk, és képeket adtam nekik. Utána a társaság legnagyobb része: papok, Koltai Imre, dr. Jany István és Kovács Sándor, és még sokan magyarok szintén bejöttek. Ott voltak a helyi papok is. Nagyon vidám hangulat volt. Aztán a plébánián felöltöztünk, és a katedrálisba mentünk. Megkezdôdött a szentmise, és a legnagyobb rendben folyt. Ôeminenciája a Magyarok Nagyasszonyáról beszélt, aki egyben a keresztények segítsége is, és mint ilyen, az ausztrál földrész védasszonya. Ezzel kapcsolta össze az anya szerepét. Kifejtette, hogy az anya a családban is, ebben a világban is és a természetfölötti világban is összetartó erô. Maradjunk hűek a Szűzanyához, és ápoljuk az ô tiszteletét. Nagyon szépen, igazán megrendítôen beszélt. Könnyű volt lefordítani is. Utána visszamentünk a plébániára, levetkôztünk és elmentünk a veteránok klubjába, ahol Wollongong fiatal polgármestere üdvözölte a prímást. Majd a bíboros válasza következett. Sajnos a mikrofon nem jól működött, de végül megértette magát. Az összegyűlt körülbelül kétszázötven magyar készen állt arra, hogy a mostani szentmisétôl kezdve részt vegyen a havonta egyszer megtartandó magyar szentmisén, és megszervezik a hétvégi magyar iskolát is. Így zajlott le az ottani látogatás. Már nem mentünk vissza a plébániára. A rendôröktôl is elbúcsúztunk. A Bulli-hágónak a tetején levô református templomba mentünk. Együtt jött velünk Udvarnoki, és Kovács Sándor vitt át bennünket. Kemény Péter, aki a perth-i egyetemen a teológiai fakultáson tanár, és mindig átjár ide Sydneybe, bevezetésként tájékoztatott bennünket, hogy milyen nehézségekkel küszködnek a protestánsok, és milyen nehézségek árán tartják fönt egyházközségüket. Valaki megjegyezte azt is -- már eléggé tele volt ez a református templom, és amint látom, sok katolikus volt közöttük --, hogy ennyien bizony nem voltak, amióta a reformátusok Ausztráliában vannak. Ôeminenciája nagyon szépen beszélt. Rámutatott arra, hogy az évszázados ellentéteket félretéve össze kell fognunk a magyar egységért. Beszélt arról, hogy gróf Ráday, II. Rákóczi Ferenc kabinetfônöke szerkesztette meg azt a beadványt, amelyben protestáns létére sérelmezi, hogy Máriapócsról rendôri felügyelettel elrabolták a könnyezô Mária-képet, és elvitték Bécsbe. Nagyon egyszerű, megragadó példákkal beszélt, klasszikus formában fejezte ki a nemzet egységét felekezeti megosztottság ellenére. A bíborost pódiumra ültették, ahol egy asztal volt öt-hat embernek megterítve. Valamicske édességet evett, teát ivott. A hozzá jövôkkel nagyon kedvesen elbeszélgetett. Utána visszaindultunk az érseki palotába. Késôn érkeztünk haza. ======================================================================== 1974. november 10., vasárnap Elég korán, 8 óra tájban indultunk az érsekségrôl a magyar otthonba a George Street-re. Onnan négy autóbusszal utaztunk tovább Sydneybôl, hogy elzarándokoljunk a Newcastle-i Fatimai Szűzanyához, ahova a magyarok minden évben elmennek. A George Street-re érkezve ôeminenciája átszállt az egyik buszból a másikba. Mindegyik buszban egy-egy órát tartózkodott, és körülbelül egy órával Newcastle elôtt kiszállt, és végleg hozzám szállt be a kocsiba. Így érkeztünk Newcastleba, ahol a sydneyi zarándokok bevonultak a templomba. Mi bementünk a plébániára, ahol John Thui[?], egy magas, hetven év körüli kedélyes püspök fogadott bennünket. Egy kicsit meg voltak zavarodva ott a plébánián, de mindenben elfogadták ajánlatomat. Onnan bementünk a templomba. A püspök elég hosszan köszöntötte a bíborost, utána a szentmise majdnem egészen magyarul folyt. Az angolszászok nem értették. Egy hazafias beszédet mondott a prímás, amelyben méltatta a magyarok áldozatkészségét. IV. Béla király lányáról, Szent Margitról beszélt és Ulászló királyról. Zrínyit is fölemlítette. Beszéde elején hosszasan mondta el, amit eddig soha nem csinált, hogy ô két évvel ezelôtt ott volt Fatimában, hogy ott ôt hogyan fogadták, hogy ott misét mondott, és utána processzióval végigjárta a fatimai kálváriát. Arról is beszélt, hogy a lourdesi kálvária X. állomását, ahol az Úr Jézust megfosztják ruháitól, a magyarok a XX. század elején építették meg. Már mintha érezték volna, hogy az elsô világháború végén a nyugati hatalmak azzal fognak fizetni, hogy Magyarországot földarabolják, megfosztják ruháitól. Ezt mind elmondta, de különösen a fatimai zarándoklatot annyira személyes élményként, hogy csak csodálkoztam rajta. Kevéssé érintette a Szűzanya üzenetének dogmatikai részét, hanem így, nemzeti szemlélettel adta elô. Hát így zajlott le a szentmise. Miután átöltözött a bíboros, elmentünk a lengyel klubba. Ebben az óriási lengyel Newcastle-i klubban jöttek össze a magyarok és a lengyelek, egy Durecz nevű úr és felesége rendezésében. Ott volt Thui[?] püspök, ott volt a város polgármesternôje, nagyon szimpatikus. Egy nagy teremben, ahol az ebéd is volt, elôször a lengyelek, aztán a magyarok adtak műsort. Lengyel kislányok lengyel népviseletben szerepeltek. A tizennégy magyar kisgyereknek, akik magyarul énekeltek valamit, a kiejtésükön érzôdött, hogy nem tudnak magyarul. Utána jöttek a köszöntések. Elôször egy magyar férfi köszöntötte a bíborost, akit a magyarok megtapsoltak. Ezután ôeminenciája szólott roppant markánsan, egyszerűen, világosan a vasárnapi szentmise szükségességérôl. Ezentúl minden hónap harmadik vasárnapján magyar szentmise lesz Newcastle-ben, mert a püspök megígérte, hogy a templomot, ahol azt tarthatják, átengedi nekik. Beszélt a hétvégérôl, a pihenés szükségességérôl és a gyermek fontosságáról a család, a nemzet életében. A végén megérkezett a Sarel[?] nevezetű anglikán püspök is, aki bérmáláson volt, azért nem tudott eddig jönni. Már éppen indulóban voltunk, így visszamentünk még egyszer a kis magyar templomba, ahol a bíboros Mihály Antalt megkeresztelte. Utána meglátogattuk a püspök palotáját, amely a Newcastle-i öböl felett gyönyörű helyen fekszik. A palotával szemben szinte világítanak a gyönyörű homokpartok a tenger kék öblében. Bejöttek a kísérôink is. Hamarosan indultunk vissza Sydneybe. Annyira fáradt voltam, hogy aludtam egy órát az autóban. Elég késôn értünk haza. A nôvérektôl rendeltem egy kis egyszerű vacsorát, és bevittem a bíboros úrnak. Amikor ismét bementem, láttam, hogy csak keveset evett. Bevittem az orvosságát is, és kértem, vegyen még az ételekbôl, mert ezek finom dolgok. Azt mondta, már nem nyúl hozzá, mert imádkozott. Van benne valami nagy, hűséges szögletesség. Miután már elvégezte esti imádságát, utána már nem áll neki, hogy egyék és igyék. Van benne valami a régi világ sziklaszilárdságából. Magamban megemeltem elôtte a kalapomat. Így ért véget a mai nap. ======================================================================== 1974. november 11., hétfô Délelôtt lévén, a szabad napon Csulák, munkácsi taxisofôröm, aki azt mondta nekem, hogy Sydneyben négyszáz[?] magyar taxisofôr van, elvitt a Maroubra Beachre. Onnan próbáltam a Riffle Range félszigeten, ami dél felé a Botany-öböl felé nyúlik el, végigszaladni. Futottam is egy jó órányit a sziklákon keresztül, egészen közel a folyton fölcsapódó óceáni hullámokhoz, de aztán egy helyen megálltam. A meredek parton nem mertem fölszaladni, mert kígyókat láttam, ahogy tekeregtek elôttem. Rövid nadrágban, futócipôvel nem mertem tovább menni. Csodálatosan meleg, életteli táj. Gyönyörű piros és rózsaszínű, a tenger vizétôl kimosott sziklákkal. Csodálatosan szép, átlátszó vízzel és az egész Maroubra Beach-nak a finom homokjával. Irigyeltem az embereket, családokat, amint ott sütkéreztek. Miért nem szabad az ember? Miért kell a jövô gondjával törôdnie? Csulák megmutatta újonnan vett házát, és utána hamarosan hazaérkeztünk. Rövidesen indultunk a Summit étterembe, amely ma Sydney egyik legmagasabb épülete, az egész fölsô emelet egy gyönyörű étterem, és az étterem állandóan lassan forog. Az egész Sydney szinte az ember lába alatt fekszik. A Harbour Bridge a kikötôvel ott volt elôttünk. Kovács Sándor fizetett. Ott volt felesége is, Ellus meg a lányai, Emôke és az Ildikó. Emôkének a két kisfia is. Sándor már kétszeres nagyapa. Ott volt még Holmik Viktor a feleségével és Eleonóra nevű lányával. Ott volt Kovács Sándor apatársa, dr. Szabó professzor és még Klotild nôvér. Takács, a kínai misszionárius kimentette magát, úgyhogy csak a derék Fazekas Béla domonkos atya volt még ott velünk. Nagyon élveztem ezt az egész sydneyi tájképet. Felejthetetlen. Mielôtt visszaindultunk, megfigyeltem, ha privát látogatás vagy privát ebéd van, ahol nincsen közönség, nem lehet valamit kihajtani az emberekbôl, az ilyen családi légkörben mindig egy kicsit feszélyezetten érzi magát a bíboros úr. Annyira tartja a cölibátust, annyira nem lépett bele egy kisebb emberi közösségbe se erény, se bűn árán, hogy a közvetlen emberi, családi közösséget hosszabb idôre feszélyeztetônek érzi. Bár kedves volt hozzájuk, látszott rajta, hogy alig tud nyugodtan, egyszerűen, baráti módon az emberek között lenni. Hiába, ez nehézsége. Hazajöttünk. Nagyon fáradt voltam, mert elôzô este is késôn érkeztünk vissza. Egy órát aludtam. Szinte eszméletlenül feküdtem az ágyon. Délután indultunk Kingsford. Ott van Mater Klotild, magyar orsolyita, aki saját közösségében élve látja el a magyarok szeretet- és plébániai szolgálatát. Bementünk. Az ausztráliai rendfônöknôvér várt bennünket. Szent Márton napja volt, ott mondta a szentmisét a bíboros. Nagyon szépen prédikált Szent Mártonról. Elmondta életét, hogy hol született, hogyan akart keresztény lenni, hogyan vágta el a köpenyét a korán reggel kivonuló katonatiszt. Hogyan tért haza, hogyan térítette meg a szüleit. Hogyan mondta el a zsiványnak, aki hazamenet Szombathelyre, Saváriába, s azt kérdezte, hát nem félsz tôlem? Akkor Márton azt mondta neki, én nemcsak, hogy nem félek, mert Isten kezében vagyok. De ha te azt hiszed, hogy én félek tôled, akkor nekem csak félnem kell a te lelki üdvösségedért, hogy elveszel. Ekkor megtért. Aztán bíboros beszélt arról, hogy az imádság az embernek a lényeges dimenziója, és hogy Krisztus szenvedésének az értelme annak az elfogadása, hogy te is ott voltál, amikor vért izzadt, te is ott voltál, amikor a keresztet vitte, te is ott voltál a jobb latornak a helyén. Mindenütt ott vagyunk a Krisztus keresztútján. Nagyon szépen beszélt. Könnyű volt fordítani. Utána a nôvérekkel fényképezkedett, s mi már indultunk a sydneyi egyetem egykori és mai magyar diákjainak találkozójára. Mielôtt ide mentünk volna, az úton Kingsfordban meg kellett állnunk, mert ment elôttünk egy ember, aki a térdét kicsit kifelé dobálta. Megjegyeztem, hogy otthon Vas megyében anyám azt mondta az ilyen emberre, hogy börtet a lábával. Anyám Tóni bátyámtól, az erdômérnöktôl hallotta. A bíboros azt mondta, ôk ezt nem ismerik, ô sem ismerte, de az anyja szokta mondani, hogy aki így megy, az csöbörbe lépett. Vagyis, mikor a ló rosszul megy, azt szokták mondani, ez a ló csöbörbe lépett, és ezt alkalmazzák az emberre is. A sydneyi egyetemen Sós Zoltán vezetett bennünket. Nagyon rendes magyar egyetemi hallgatók vannak, legalább százan. A fiatalok részben már házasok. Legtöbbje kevés hitbeli tartalommal, de lelkes magyarok. Szegény Sós Zoltán elakadt köszöntô beszédében, egy percig küszködött a könnyeivel a meghatódottságtól. Az itteni magyarokra, együttérzésükre jellemzô, hogy senki sem szakította meg a közel egy percig tartó könnyezését. Mindenki türelemmel várt. A prímás válaszolt a köszöntésre. Utána kicsit elvegyült a fiatalok között. Késôbb a már nem egészen fiatalok, hölgyek és férfiak, fiúk és lányok leültek a lába elé körben, ô pedig egy széken ülve válaszolt a kérdéseikre. Nagyon érdekesen, nagyon közvetlenül, a maga praktikus módján. A magyar jövôrôl, a szenvedésrôl, az Istenben vetett hitrôl beszélt. Arról, hogy a nemzet fölemelkedésében bízni kell. Hamarosan hazafelé indultunk. Sós Zoltán engem visszacipelt abba a társaságba, ahol Mátéffy, Ábel, aztán egy Turcsányi nevű, a Tölgyessyék, ifjú Szolnoky-Nagykun-Jász a feleségével és mások voltak. Velük még elbeszélgettem, úgyhogy csak éjjel egy órakor kerültem ágyba. ======================================================================== 1974. november 12., kedd Reggel elindultunk a George Street-re, a magyar otthonba, ahol fogadások voltak. Többen is jöttek a bíboroshoz, de Csapó, az itteni magyar újság szerkesztôje nem jött. Magyar László is csak a feleségét, a lányát és az unokáját küldte el. Azokat fogadta. Dr. Szoboszlai vezette a fogadásokat. Eljött Tóth János, aki valamiképp rokona szomszédunknak otthon, Felsôpatyon. A kántor odajött hozzám, egy csomó dolgot közvetve elmondott, többek között azt, hogy mit beszélnek rólam a magyarok itt. Hogy a Vatikán kémje vagyok, vagy a vörösök ügynöke, és neki kell mindezt kivédeni. Persze engem nem nagyon sújtott le ezzel. Közel fél órát kellett arra várnom, és újra visszatérni ahhoz a témához, hogy mi a konkrét panasza, amit nem mert sosem nyíltan kimondani. Szörnyű világ! Itt ebédeltünk. A Széchenyi Kati és egy idôsebb házaspár készítette az ebédet. Utána meglátogattuk az itteni rendházban Gilroy[?] kardinálist, aki ôeminenciájával találkozott 1946-ban. Hosszú ideig elbeszélgetettek. Én nem voltam ott. Közben összegyűltek a nôvérek az udvaron. Szörnyű meleg volt. Egy sütôkemence és mosókonyha hangulata együtt. De a bíboros jól bírta. Kimentünk az udvarra, fényképezkedett a nôvérekkel. Utána indultunk hazafelé. Itthon voltunk talán egy óra hosszat, utána indultunk vissza. Elôször Janyékat látogattuk meg. Mielôtt elindultunk volna, aludtam egy keveset. Bíboros úrnak megmondtam, amit vasárnap és egész héten elhallgattam, pedig a nyelvemen volt. Megkértem, röviden beszéljen, mert lesznek ausztrálok is a bérmálási misén a Parramatta Road Concord templomban, ahol Kelly segédpüspök a plébános. Mert bizony a vasárnapi prédikációjában, melyet Newcastle-ban mondott, nem volt dogmatikus, inkább csak hazafias szónoklat volt. Fazekas Béla kissé nehezen tudja összeszedni, szervezni a népet. A prímás a bérmálandóknak és az elsôáldozóknak beszélt. A tegnapi Szent Márton ünnepe kapcsán elmondta Szent Márton püspök életét. Nagyon szépen elmondta, hogy a IV. században élt, hogy mint pápai nuncius Konstantinápolyban fölszólalt a monoteisták tévedése ellen, miszerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, -- és emberi nincs benne, amivel tagadták Krisztus emberségét. Igazán hatásos beszéd volt. Ennek kapcsán buzdította a szülôket imádságra, s az áldozat vállalására. Lefordítottam. Utána jött a bérmálás. Elég hosszú volt, különösen a szentmisével együtt. Tóth kántorék nem valami szépen énekeltek. Nincsen zenei elôkészület, orgona, zenei tanítás. A népet elhanyagolják, nem törôdnek vele. Ez borzasztó. A szentmise után autóra ültettek bennünket, pedig át lehetett volna menni az udvaron a plébániára. Kelly püspök nem volt ott a szentmisén. Csak üdvözölte a prímást, utána eltűnt, de a búcsúzásra megint megjelent. Tudja Isten, hol volt! Nem értem az ilyen vendéglátást. Közben mondta a prímás, hogy nagyon át van izzadva. A plébánián egy szobában inget váltott. Utána átmentünk a hallba, ahol a magyaroknak meg volt terítve. Az asszonyok sokat dolgoztak. Én nem is tudtam vacsorázni. Így telt el a nap, de még este is küszködnöm kellett ezzel a szerencsétlen rendezô bizottsággal. Telefonálnom is kellett. Bácskay Bélától jött egy távirat magyarul, amelyben kér, feleljünk az ottani feladott kérdésekre. A Newsweek, ez a több milliós amerikai hetilap akart közölni egy interjút a prímással. Kényes kérdéseket is föltettek. Hogy tart-e kapcsolatot a Vatikánnal, hogy mi az állásfoglalása Budapesttel szemben stb. Ezt az interjút kategorikusan visszautasította. Azt mondta, nem szereti a sok kérdezést, és nem ad interjút. Megjegyeztem, hogy a Newsweek cikke memoárjának kiadását emelné. De elutasította. Azt akarják, mondta, hogy vagy a Vatikánnal szemben foglaljak állást, vagy a saját álláspontomat revideáljam. Ebben igaza van. Így váltunk el. ======================================================================== 1974. november 13., szerda Még november 10-én, vasárnap az autóban menet Páter Fazekasnak, aki valamirôl kérdezte a múltjával kapcsolatban, azt mondta: -- Erre csak így suhanva nehéz válaszolni. Ezt a szót ,,suhanva'', lehet érteni az autóra is meg lehet érteni arra is, hogy a téma fölött suhanva. Ahogy akarja. Ma reggel elôhoztam a prímásnak a tegnapi Bácskay-féle táviratot, és kifejtettem, kissé furcsállom, hogy miután másod-, harmadrendű újságíróknak ilyen kényes kérdésekre már válaszolt, akkor most, amikor arról van szó, hogy a nagy példányszámban megjelenô Newsweek a memoárok kiadását elôsegítené, akkor most ô nem akar interjút. Rövid hallgatás után megismételte mindazt, amit tegnap este már elmondott, miszerint ezek ôt nehéz helyzetbe akarják hozni, és nem jóindulatúak. 9 órakor behozott egy választ, aminek a lényege az volt, hogy ô az emberi szabadságjogok alapján áll. A Vatikánnal való viszonyáról ügyes, politikus választ adott Bácskay kérdésére, amellyel kitér az állásfoglalása elôtt, mert felsôbb okok ezt parancsolják. De a válasz mindenesetre elment. Ma egész délelôtt dolgoztam, leveleket írtam. Úgy 12 óra után indultunk ki a Blacktown-i öregotthonba. Oda volt az ebéd tervezve, amelyre Freeman érseket is meghívták, de ô nem jött el, kimentette magát. Bár ezt csak az utolsó pillanatban tette. Ott volt azonban a püspök és a görög származású Nikolainidisz polgármester, aki kazánfűtôbôl küzdötte föl magát. Egy magas, széles vállú, jóképű nôtlen ember, a feje négyszögletes, szelíd, energikus szemekkel. Ôk köszöntötték a prímást. Ebéd alatt beszélgettek, de amikor mondtam ôeminenciájának, hogy Freeman bíboros nem jött el, akkor azt mondta keserűen nevetve: -- Mert nem szereti, ha nem nagy urak veszik ôt körül. Ebéd közben a polgármester köszöntötte nagyon kedvesen. Ajándékot adott át neki, egy gyönyörű töltôtollat és egy érmét. Kedvesen beszélt, férfiasan, tartózkodóan. A végén meg akarta ölelni a polgármester a bíborost, hogy megcsókolja, de ezt a bíboros borzasztó idegenkedéssel elhárította magától. Aztán mintha semmi sem történt volna, folyt az ebéd. A polgármester nagyon kedvesen megmagyarázta, hogy akit ô szeret, azt ortodox szokás szerint megöleli, megcsókolja. Az ebéd különben jól zajlott le. Ott voltak a katolikus papok, a helyi plébános, aki máltai származású, ott voltak a magyarok még Sydneybôl, meg a Szent Erzsébet otthon vezetôsége. Ebéd után hamarosan visszavonult a bíboros. Mi kint voltunk, megbeszéltük Budavárival, aki itt az egyházmegyének a menekültügyi referense, a szombati nagymisét. Hamarosan vissza kellett indulnunk, mert most ütöttük nyélbe a Freeman bíboros nôvérének a meglátogatását. Ô nôvér, a Szent Vince kolostorban és iskolában a Potts Point-on. Rohanva visszahajtottunk, majdnem egy óra tíz perces kocsikázással. Gyönyörűen fölállították a gyerekeket az udvaron. Mindenki tapsolt. Bementünk a nôvérekhez. Bíboros úr pár szót szólt nekik. Utána minden beteghez elment. Nagyon kedvesen búcsúztatták. Ma történt, hogy a Kings Cross sarkán erôs forgalomba kerültünk. Elôttünk volt egy rendôr, aki integetett, melyik irányból mehetnek az autók. Erre a szép, elegáns rendôrkézre tekintve azt mondta a bíboros: -- Ez aztán a hatalom, ez a kézlegyintés! Arra értette, hogy az emberek úgy mozognak, vagy megállnak, ahogy a rendôr int. A nôvérektôl egyenesen a Punchbowl Road 711 alá, a magyar központ meglátogatására indultunk. Major László, Majsay és a ház vezetôsége fogadott bennünket. Bemutatták a vezetôséget, utána megnézte a bíboros a nagyon szép népművészeti kiállítást. Különösen nagyon sok jó festmény volt. Utána vacsora volt a vezetôségi teremben, ahol egy asztalt megterítettek körülbelül tizennégy személy számára. A többieknek büfé volt. Lassan beszivárogtak. Elég jó, fesztelen volt a hangulat. Ahhoz képest, hogy a magyar központ nem éppen az egyháznak a pártján van, nagyon természetesen viselkedtek. Utána volt a szentmise a magyar központ termében. És mint ahogy a tékozló fiúk, vagy az egyháztól távol levô emberek, középosztálybeliek, legalábbis magukat annak képzelôk tenni szokták, nagyon elegánsan mindent elôkészítettek. Voltak a teremben talán két-háromszázan. Mise elôtt volt az összes zászló, a hôsök címerének és a ház emléktáblájának a fölszentelése. Elôtte Szent Istvánnak Kolozsy által készített masszív mellszobrát, amely Szent István kemény, férfias arcát ábrázolja, fölszentelte a bíboros. Utána megkezdôdött a szentmise. Szent Istvánról beszélt a prímás, és Szent Istvánhoz kapcsolta Kelemen Didáknak, ennek a 18. századbeli szerzetesnek, szentéletű ferencesnek a történetét, hogy az mennyire leszállott a nép közé, mennyire sok jót tett. Kinyittatta a gazdag emberek raktárait az egész országban, amikor a pestis dühöngött. Utána hamarosan indultunk vissza a Swith-be, a Darling Point Road-ra, és visszafelé már Liptay magyar építészmérnök hozott bennünket. Nagyon meg volt hatódva. A kocsiját szépen elkészítette, és láttam, hogy nagy öröme telik abban, hogy ôeminenciáját viheti. Visszafelé sok mindenrôl beszélgettek. Liptay úr elmondta, mert magyar énekek szóltak a rádiójából, hogy valamelyik szép éneket az apjától tanulta, aki szeretett énekelni. Erre megjegyzi a bíboros: -- A szép ének apáról fiúra száll. Liptay aztán a szüleirôl beszélt, a saját életérôl, hogy mennyit kellett dolgoznia. Az élete munkával telt el. A bíboros hallgatta, s egy idô múlva megjegyzi: -- Hála Isten a sok munkáért, és hogy erôt adott hozzá! ======================================================================== 1974. november 14., csütörtök Fél 12 körül indultunk a városházára, ahol Sehiden, a sydneyi polgármester fogadta, aki libanoni származású, magas szál, nagy testű ember. Elôször a hivatalában voltunk, ahol elég feszélyezetten társalogtunk. Ott volt a Newcastle kormánynak Braun nevezetű képviselôje is. A hivatalból átmentünk a nagyterembe, ahol legalább száz ember fölállt a szokásos magyar hivatalossággal. Mindenki bemutatkozott, kezet fogott elôször a polgármesterrel, a bíborossal, majd a kormány képviselôjével. Mikor ez megtörtént, már teljes összevisszaság volt. Rengetegen jöttek, de ellenôrizték, hogy hívatlanok ne jöhessenek be. Egyszer csak megjelenik Freeman bíboros a hátam mögött. Meg kell hagyni, nagyon egyszerű, alázatos ember. Ott állt a hátam mögött. Kovács Sándor figyelmeztetett, hogy te, vigyázz, mert a bíboros a hátad mögött van. Megjelent teljes feketében, és csak a nyaka körül látszott egy kis piros. Egészen úgy jelent meg, mint a legegyszerűbb pap, és csak az a kis piros jelezte, hogy ô kicsoda. Nem is szólalt föl. Elôször a polgármester beszélt, köszöntötte a prímást nagyon egyszerűen, szépen, megindult hangon. Méltatta kiállását az emberi szabadságért, az emberi méltóságért. Utána a miniszterelnök képviselôje szólt, majd ôeminenciájára került sor. Nem tudtam neki se fordítani, mert mindenki figyelte, se azt megmondani, hogy miniszterek nincsenek itt, és hogy kik azok, akik itt vannak. Halkan kezdte el, alig lehetett megérteni. Nagyon egyszerű szavakkal, angolul. Közölt is arról a napról a Sydney Morning Herald a pénteki, 15- i számában egy históriát errôl a fogadásról. Mikor ez lezajlott, hoztak prímásunknak egy széket és mellé egy kis asztalt, teát citrommal, de nem nyúlt hozzá. A többiek pedig nekiláttak a büfének. Ôeminenciájához állandóan jöttek. Egy idô múlva távoztunk. Már a fogadás alatt jelentették, hogy az egyik televízió interjút szeretne készíteni, de a riporter nem tűnt föl a láthatáron. Mikor elmenôben voltunk, akkor fut utánunk egy rossz arcú fiatalember, hogy a Channel Ten-tôl jött. Le akartam inteni, de láttam, hogy ránéz a polgármesterre, aki úgy látszik, összeköttetésben van az újsággal, s már ki is hívta a kardinálist. Úgyhogy öt percnyi várakozás után készítettek egy rögtönzött televíziós interjút. Olyan szemtelen kérdéseket tettek föl, hogy milyen ellenségeskedést talált itt a magyarok részérôl, és hogy mi nem tetszik neki itt Ausztráliában. Amint hallottam, az esti híradásban nem megfelelô, inkább negatív hír jelent meg róla a televízióban. Még azelôtt történt, mielôtt elindultunk a városházára, hogy megjelent Helga Kogutovicz, Kogutovicz Manó unokája. A férje zenész volt, negyvennyolc éves korában meghalt, autóbaleset áldozata lett. Itt él a lányával, ô az egyetlen reménysége. A szegény lány, lehet olyan 18- 20 éves, az anyja tele volt panasszal, idegességgel, teljesen idegroncs. Azt tanácsoltam neki, ha egy kicsit össze akarja szedni magát, javulni az idegeivel, akkor felejtse el a múltat. A városházáról visszahajtottunk a Swith-be, az érseki palotába, ott rendeltem egy egészen egyszerű ebédet. Utána volt még egy kis idônk, majd elindultunk a kikötôbe. A magyar szövetség rendezett egy hajókirándulást. A Port Jackson öbölben Ábel András, Major László mellett lehettünk talán harmincan azon a Venelong jachton, amelyen elférnek száz-százötvenen is. Végighajóztuk az öblöt és a kikötôt az óceánba való bejáratig, majd onnan vissza. Ôeminenciáját körülvették az asszonyok. Én a legtöbb idôt Ábellel töltöttem meg egy pár más ismeretlennel. Sajnos, az idô nem volt olyan szép, de a sydneyi öböl szépségeit, vízen és szárazföldön megcsodálhattuk. Óriási, amit itt építettek az elmúlt évtizedekben. A Venelongból a magyar ház mellett jutottunk ki. Onnan fölmentünk, ott volt a magyar szövetség rendezésében a vacsora. Lehettek talán százötven-kétszázan. Mindenki estélyi ruhában, frakkban. Ott volt Megginti[?], az építésügyi miniszter, meg a föderális miniszter. Elôször fogadás volt, utána kezdôdött a vacsora. Beszédek voltak: fölköszöntötték eminenciáját. Megginti úgy beszélt hozzá, mint édesapjához. Nagyon príma, folyékony parlamenti angolsággal, és igazán a legmelegebb hangon, szeretettel mondta. Élô mártírnak nevezte, és a legszebb jelzôkkel illette. Nem volt kirívó, mert valóban átélte, amit mondott. A prímás nagyon röviden válaszolt magyarul, amit én sajnos, rosszul fordítottam, de utána dicsértek, amit nem érdemeltem meg. Ezután hamarosan hazajöttünk az érseki palotába. Engem még Kovács Sándor elvitt Szabó Lászlóékhoz, az apatársáékhoz, akiknek a fia elvette Emôkét, Kovács Sándornak a lányát. Elmondták minden gondjukat, bajukat. Majdnem fél 1-ig próbáltam vigasztalni ôket, hogy egészen ne keseredjenek el. Hullafáradtan értem haza fél 2-kor és 2-kor oltottam el a villanyt. Ez volt 1974. november 14-én. ======================================================================== 1974. november 15., péntek Reggel elég korán indultunk az érseki palotából, hogy 10 órára a katolikus otthonba legyünk, ahol fogadásra készültek. Én elmentem néhány postai lapot vásárolni. Ezalatt folytak a fogadások egészen 1/2 1-ig, állandóan jöttek. Itt volt közben az ebéd, amelyet Berzsenyiék adtak Dallosnéval. Ez volt a legjobb ebéd. Nagyon finom hal és nagyon finom csirkemell volt gombával. Könnyű ételek voltak és tészták meg gyümölcs. Minden a legfinomabb volt. Meg is dicsértem ôket, ennek igen örültek. Ott volt az asztalnál öeminenciáján kívül Fazekas Béla, Jany István, Koltay Imre csendôrtörzsôrmester, aki kísért bennünket az úton, és a végén megérkezett Kovács Sándor is. Elbeszélgettünk. Nagyon kedélyesen mondott el ôeminenciája zalaegerszegi anekdotákat, közöttük például azt, miként mentek le Hermann Ödönnel Kanizsa felé. Kérték a kalauzt, hogy keltse föl ôket Kanizsa környékén. A kalauz fölkelti ôket. Kérdezik: hol vagyunk? A kalauz azt mondja, hogy éppen most hagytuk el Kanizsát. Az utasok méltatlankodtak, hogyhát Kanizsa elôtt kellett volna ôket fölkölteni. A prímás nagyot nevetett. Azután elmondta a másik anekdotát is: János Zsiga, egy zalaegerszegi zenész elindult valahova vidékre vonaton, hogy ott zenéljen. Amikor felesége azt gondolta, hogy már javában vonaton van, egyszer csak visszajön gyalog az állomásról, s azt mondja a feleségének: -- Visszajöttem, mert esôre áll az idô, és esernyôt akarok vinni. Erre a felesége rábök a karjára, ahol az esernyô lógott, és azt mondja neki: -- Hát ez meg mi, a fene egye meg! Itt mondta el, hogy az 1919-es kommün alatt Csehimindszenten is volt nyolc-kilenc csendôr, míg annak elôtte két községnek volt hét csendôre a háború elôtt. Ebéd után visszajöttünk Swith-be. Délután indultunk Ammandel-be[?], ahol az úgynevezett katolikus magyar iskola van. A gyerekek lehettek talán negyvenen. Velük együtt fogadta Tóth János ôeminenciáját. Kissé gyenge teljesítményű darabokat, énekszámokat mutattak be. Dehát nehéz a dolguk. Hôsies munkát végeztek, leveszem a kalapom elôttük, hogy egyáltalán kitartanak hagyományaik mellett. Ezután Tóth János igazgató mintatanítást akart tartani, de a tanítók, sajnos, nem jöttek el. A felnôttek közül is csak a leghűbbek voltak ott. És mert nem volt még kész a vacsora, a bíboros az iskoláról beszélt. Arról, hogy Szent István korában az iskola meg a templom nem volt szétválasztva. Búcsúzás után elindultunk haza. Visszajöttünk a Swith-be. Elintéztem az orvosságokat, a lefektetést. Szerencsétlenségemre elmentem Kovács Sándorral ôhozzájuk. Meg akarta mutatni az 1961-ben tett London-Colombó- i autós útjukról készült fényképeket. A kis-ázsiai részen készülteket nem találta. Unalmas, fárasztó és altató fényképnézés volt. Késô éjszaka jöttem haza. Kár volt az idôért! ======================================================================== 1974. november 16., szombat Ma reggel elvileg szabad lettem volna, hát nekiláttunk dolgozni. Nagy nyugtalanság volt a bíborosunkban. Szüntelenül arra kért, haladéktalanul telefonáljak, s érdeklôdjem, kik lesznek ott ebéden, mert Freeman érseknek leszünk a vendégei. Azonnal tudjam meg, hogy a mai érseki ebéden kik vesznek részt, milyen személyek, egyháziak-e, világiak-e, mert ez zavarta meg ôt a városházán is. Délelôtt itt dolgoztam. 12 óra körül elindultunk az érseki ebédre. Az asztalnál a Freeman érsek jellegzetesen a jobb oldalán ült a plébánosnak, Mindszenty bíboros pedig a balján. Ebbôl is látszik, hogy Freeman bíboros modern ember, elismeri a plébános teljhatalmát és joghatóságát. Ott volt P. Fazekas, P. Takács, csekélységem, s ott voltak a plébánián működô papok. Ott volt Szondy is, ez az elsô generációs pap, aki elég rosszul beszél magyarul, de azért beszél még. Ô Freeman bíboros titkárának a tanulótársa volt. Eleinte feszült hangulatban volt a társaság. Az ebéd úgy nagyjából rendben folyt le. Utána volt 2 órakor a közös szentmise. A magyarok sajnos nem énekeltek. Az óriási katedrálisnak a közepe tele volt, ahol lehetett látni. A két szűk mellékhajóban, ahonnan nem lehetett látni az oltárra, bizony nem voltak. A szentmise legnagyobb része latinul folyt, csak a rövid bevezetôt mondta Freeman bíboros angolul. Egy litván kórus énekelt Sanctusra, és áldozásra. Ôeminenciája nem áldoztatott. Azt mondták, nagyon szépen, méltóságteljesen ment minden. Ôeminenciája állt elôl, a legfölsôbb lépcsôrôl beszélt. Lényegében ki akarta fejteni, amit mondtam neki, de belevette a maga gondolatait is. Beszélt arról, hogy köszöni az imádságot, és arról, hogy a Szűzanya Ausztráliának a patrónusa, a keresztények segítsége. 1844-ben tette azzá az elsô nemzeti zsinat itt Sydneyben, de a magyar fölajánlás 1038- ban nemcsak egyházi, hanem közjogi felajánlás is volt. Utána arról beszélt, hogy egy asszony által veszett el a világ, egy asszony által lesz megmentve. Vagyis az anyának, a nônek, Mária által az üdvösségszerzô szerepérôl beszélt. Beleszôtte az angyalok bukását is. Lucifer, a Hajnalcsillag azért bukott el, mert a világ teremtése elôtt Isten megmutatta neki egyszülött Fiát, emberré lett Fiát a kereszten, és az gôgjében nem fogadta el. Utána részletesen elmondta a paradicsomi jelenetet, és csak a végén, amikor rá kellett volna térnie a Szűzanya üdvösségszerzô közbenjáró szerepére, akkor egész röviden befejezte. Érezte, hogy kifutott az idôbôl. Áttért a magyar templom kérdésére. Ebben ô nem akar állást foglalni, de jó lenne, ha lenne magyar templom Sydneyben. Buzdította a magyar családokat a békességre, egyetértésre és a magyar nyelv ápolására. Köszönte az ôérte és Magyarországért mondott imádságokat, a Szűzanyának tett fölajánlásokat. Az összefoglalást olyan rövidre fogtam, amennyire csak lehetett. Sokat kihagytam belôle. A székesegyházból kijövet óriási tömeg várt. Elmentünk a plébániára, ott bíborosunk elszívta a szivarját. Utána elbúcsúzott Freeman bíborostól, aki ott a papjaival televíziót nézett, és elindultunk ki Punchbowl-ba. Szép, napos idô volt. Azt mondja a bíboros, hogy életében elôször mondott délután 2-kor szentmisét. -- Ezt még sohasem tettem. Jó messze kellett jönnöm a hazától, hogy ez megessék velem. Arról is beszéltünk, hogy a szokatlan idô -- szombat délután 2 óra -- ellenére sokan voltak. Azt mondja a prímás: -- Ez egy kicsit a kommunisták érdeme is, hogy ilyen sokan voltak, mert az ô érdemük, hogy kíváncsiságot tudok kelteni. Punchbowlban, a magyar otthonban a szövetségi és a magyar iskola tanulói egyszerű műsort adtak. Haris nevű, volt budapesti kántortanító énekeltetett velük. Utána a prímás közibük ült, és lefényképezték ôket. Megdicsérte ôket, de azt mondta, úgy hallotta, hogy itt nincsen hitoktatás. Kérte, hogy ezután legyen, mert különben abba a gyanúba keverednek, hogy egy húron pendülnek a hazai istentelen iskolákkal. Kijelentette, hogy gyerek nélkül nincs magyarság, és hogy az istentelen magyarok nem magyarok. Utána lejött és megnézte, hogyan dolgoznak a gyerekek az osztályokban. Vacsora következett, utána pedig színvonalas, zenés, táncos magyar műsor, amelyben Mikes Márta és Major Sándor operaénekesek szerepeltek. Aztán Tóth Magda a Bánk bán-ból énekelt, majd a fiatalok táncoltak. Sós Miklós konferált, aki 1957-ben ministránsom volt a hajón. Most már diplomás ember, psychológus. A végén pár szóval Major László elnök bezárta a műsort. Mindszenty bíboros még egyszer megígértette velük, hogy a hittant nem hagyják ki. Nem hagyják ki a családi életükbôl és a magyar házból sem. Utána hazaindultunk, hamarosan megérkeztünk. Még készülök holnapra a Szent Erzsébet búcsúra Blacktown-ba. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! ======================================================================== 1974. november 17., vasárnap Elérkezett a sydneyi látogatás legfontosabb napja. Kint a Szent Erzsébet otthonban a nagy Szent Erzsébet napi búcsú és tábori szentmise. Elôzô napról, szombatról még el kell mondanom, hogy a Freeman bíboros érdekes ember. Minden feltűnés nélkül való, egyszerű, alázatos, a modern püspök ismertetô jeleivel. Amellett, mint minden angolszász ír, roppant érzékeny, de látszólag hidegen nézi a dolgokat. A szentmise után, amelyben együtt celebrált Mindszenty bíborossal, és mivel ô volt a vendéglátó gazda a St. Mary plébánián, mindjárt azt kérdezte tôlem, a titkártól, hogy a prímás meg volt-e elégedve. Tehát ezzel nagyon törôdik. Ezzel szemben azt kell mondanom, hogy mi, magyarok, majdnem mindannyian, amikor föllépünk, kisebbségi érzésbôl a ló másik oldalára esünk át félelmet keltve azzal, hogy magabiztosnak látszunk, ami teljesen ellenkezôje az angolszász magatartásnak. Talán ez is az oka annak, hogy olyan nehezen tudjuk megértetni magunkat az angolszászokkal. Kovács Sándorral elég korán indultunk ki messze Blacktown-ba. Ez közel egyórás út vagy talán hosszabb is. Az úton került szóba a magyarság helyzete az angolszászok között. Azt mondtam, hogy az angolszász magát soha meg nem kérdôjelezi ôszintén, nyíltan, és butának sem tartja magát, tehát az alázatosság lényeges jegye sokszor nincs meg benne. Erre Kovács Sándor idézte egyik középiskolai tanárát, aki azt szokta mondani: -- Tudjátok fiúk, olyan ember, aki a hibáját beismeri, nem minden bokorban terem. Ekkor váltott át a beszélgetés arra, hogy mi mindenre emlékszik az ember. Kovács Sándor például arra, hogy a magyartanára a középiskolában valahányszor a Himnuszt énekelték, elôtte elmondta, nem úgy kell énekelni, hogy ,,Hozz reá víg esztendôt'', hanem úgy ,,óh, hozz rá víg esztendôt.'' Egy másik érdekes megfigyelésem, amire Kovács Sándor nem tett észrevételt, hogy az angolszász modort átvették az írek, és mindenben angolszász módon viselkednek, mert az látszik nekik felsôbbrendűnek. Ennek ellenére gyűlölik az angolt. Hasonló a viszonyuk, mint a magyaroké és a szlovákoké. Errôl nekem azt mondta Lévay István, hogy a külsôleges meghunyászkodást, a hátulról való rúgást a szlovákokba a magyar elnyomás verte. Így értünk ki a Szent Erzsébet Otthonba. A tömeg már kezdett gyülekezni. Klotild nôvér volt megbízva a vásár elôkészítésével és az árusításokkal. Nagyon szépen csinálta, bár mindig egy kicsit késésben volt. Az otthon melletti térségen tábori oltárt állítottak föl, és mire a szentmise nagy elôkészület után megkezdôdött, eléggé megtelt az a tér. Nehezen lehetett volna megállapítani, hogy hányan vannak, de több ezren lehettek. Elsôrangúan szerelték be a mikrofonrendszert, úgyhogy elég volt halkan beszélni, mégis minden érthetô volt. Ôeminenciája, Szent Erzsébet napja és vasárnap lévén Szent Erzsébetrôl beszélt, akinek az élete a huszonnegyedik évével befejezôdött. Akit rá pár évvel halála után oltárra emeltek, és akihez még az édesapja, II. Endre is, mint szenthez imádkozhatott. Egész jó formában volt ôeminenciája, és nagyszerű ráérzéssel, finomsággal ecsetelte Szent Erzsébet életének lényegét. Ez pedig nem más, mint az Isten iránt való szeretetbôl egész életen át vállalt tűrés, szenvedés. Ezáltal lett naggyá. Ezt alkalmazta ôeminenciája az itteni magyarok életére. Családi közösségben csak ezzel a türelemmel lehet valamit elérni és megtartani. Ôeminenciájának a prédikációja és szentmiséje után, amelyen a többezres tömegbôl nagyon sokan áldoztak, Ausztráliának és a világnak ezen a távoli pontján valami csodálatos áhitat és bizalom szállta meg az embereket, amelyet ezen a népseregen észlelni is lehetett. Volt olyan, aki azt mondta -- pedig már nem volt fiatal -- a szentbeszéd és a szentmise után: -- Bíboros úr, most már hiszek abban, hogy mi is haza kerülünk! Szüksége van a magyaroknak erre a nagy fölrázásra, szükségük van olyan emberre, aki visszaadja elvesztett reményeiket, hitüket, bizalmukat, vágyaikat. Ez Mindszenty József bíboros szerepe a külföldi magyarság körében. Nem lehet ugyan külsôleg lemérni ennek jelentôségét, hisz a lélek rezdülései láthatatlanok. Nem tudhatni, hogy milyen indításokat ad majd mindez a jövôre. A szentmise után ôeminenciája sokakat fogadott. 1956-os férfiakat, nôket, akik annak idején fiatalok voltak, azok jöttek ma hozzá könnyes szemekkel. Megvan az a csodálatos adottsága bíborosunknak, amely az igazi papi léleknek a tulajdonsága, hogy együtt érez, vigasztal, erôt ad anélkül, hogy a hit lényeges követeléseibôl a legkisebb mértékben engedne. Utána ebéd volt a Szent Erzsébet Otthon lakóinak és vezetôinek a körében. Ebéd után visszavonult a bíboros. Rövid pihenés után folytatta a fogadásokat egészen délután fél 3-ig. Amikor befejezte a lényeges feladatokat, körüljárt az egész vásárban. Mindenkihez volt egy jó szava. A gyermekeket csodálatosképpen magához tudta vonzani. Nemcsak a belsô vásárban, ahol csak ruhákat, különféle használati tárgyakat, szép magyar kézimunkákat árusítottak, hanem kint az udvaron, a letelepedett magyar családoknál, az egyes élelmiszerárusító helyeken, a Laci- konyhánál, mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Mindenütt megérttette azt, hogy a magyarsághoz való ragaszkodás nem hiábavaló dolog. Az útja, azon a nagy poros telepen több, mint egy óra hosszat tartott, és sok kedves jelenet játszódott le. Egy idôs hölgy beszélt a bíborosnak arról, hogy 1911-ben járt legutoljára Bécsben, nászúton volt ott, s hogy milyen szép volt az a Bécs. A biboros megjegyeztei: ,,Igen, lelkem, a nászúton minden szebb!'' Mindenütt kísérte egy negyven-ötven fônyi tömeg, gyerekek, fiatalok, akikkel élénk érintkezésben volt. Végre be tudtuk fejezni a Szent Erzsébet Otthon látogatását, és elindultunk hazafelé. Útközben meglátogattuk Kovács Sándor családját, aki sárga kocsiján lassan a harmadik héten hordoz bennünket úgyszólván minden rendezvényre. Ott volt a két lánya: Ildikó, aki nincs férjnél, Emôke, aki Szabó László sebészorvos felesége és a Kovács mama. A Szabóéknak ott volt a kisgyerekük, a hároméves Lacika. Nagyon élénk, fejlett gyerek. Nagyanyjának a térde között támaszkodott, és nézte a vele szemben ülô bíborost, aki nagyot tüsszentett. Úgy látszik nem volt ideje elôvenni a zsebkendôjét, csak tüsszentés után tartotta a szája elé. Erre a hároméves gyerek megjegyzi: -- Igen szépen tetszik hapcizni! Fantasztikus megfigyelése van ennek a gyereknek. Utána hazamentünk, de Kovács Sándor elôbb még gyorsan elvitt engem Szabó Lászlóékhoz, akik Európában jártak. Szabó László Angliában, Amerikában tanult, és általános sebészorvos akar lenni, de már dolgozik. Ezután elvittek Kalotai gépészmérnökékhez, akik 1949-ben jöttek ki Németországból. A felesége magas, kedves német típus. Van három gyermekük: Gábor, Judit és Andrea. Nincs televíziójuk. Az egész családon meglátszik, mennyire jólneveltek a gyerekek, mennyire önállóak, mennyire hozzá tudnak mindenhez szólni, mennyire emberségesek. Velük voltunk együtt. Este 11- kor még egy bablevest kínáltak meg palacsintát. Ma ugyanis minden vacsoráról lecsúsztunk, mert hamarabb hagytuk ott a Szent Erzsébet Otthont. A bíborosnak is csak a Swith-ben rendeltem egy kis vacsorát. Így telt el a mai nap. ======================================================================== 1974. november 18., hétfô Elvileg kirándulás lett volna a mai program a Kék-hegyekbe, és a Springwood-i filozófusok szemináriumába. Onnan a Szent Erzsébet Otthonba mennénk, de azt lemondtuk, mert az út körülbelül két óra oda és két óra vissza lett volna. Így elvileg ma, hétfôn délelôtt szabad voltam. Tudtam a levelezést intézni, de bíboros úr ráült a Pittsburgh-i ügyre, állandóan abajgatott, úgyhogy kénytelen voltam mondani: -- Eminenciás Uram, de hát nekem dolgoznom kell, nem tudok ezekkel a dolgokkal foglalkozni, tessék nekem egy kis idôt hagyni. Együtt ebédeltünk a szabadnapját itt töltô Freeman bíborossal, meg a vikárius generálissal. Ha gyorsan beszélnek, egyáltalán nem érti meg prímásunk az angolt, vagy csak a felét, és átkapcsol valami egészen másra. Freeman bíboros meg is kérdezte, hogy ért-e egyáltalán a prímás angolul. Kénytelen voltam neki azt mondani, ha nagyon gyorsan beszélnek, akkor nem. Egyébként nem tudott részt venni a társalgásban, én sem tudtam bevonni, mert mindig magyar ügyekrôl kezdett beszélni, ami senkit sem érdekel. Megszállottja a magyar ügynek. Én meg tréfáltam, vicceket mondtam Freeman bíborosnak, hogy eltereljem figyelmét a témáról. Délután elindultunk a Blacktown-i evangélikus gyülekezetbe, ahol megint Kemény Péter a perth-i evangélikus lelkész gyűjtötte össze híveit egy ausztrál, lutheránus, nagyon tiszta kis templomba. Miután köszöntötte a bíborost, imádkoztunk. Elimádkoztuk a Hiszekegyet úgy, mint annak idején a chalmerth-i[?] református templomban. Ôeminenciája nagyon szépen beszélt arról, amit Jézus mondott, hogyha ketten, hárman összegyűlnek az én nevemben, én közöttük vagyok. Mert a közösségben történt igehirdetés és imádkozás áramlatot indít meg a lelkekben. Mert az Úristen az embert közösségi lénnyé teremtette. A közösség lényeges szimbóluma, jelképe, a vesszônyaláb. A vesszô külön-külön gyenge, hamar eltörik, de ha sokat összefognak, nyaláb lesz belôle, és ez már szinte eltörhetetlen. Ez áll az emberi közösségre és a nemzetre is. Meghívták -- folytatja -- Winnipeg városában a város fönnállásának százéves évfordulójára. Akkor azt mondta, hogy megérti az ünneplést, mert ô egy ezeréves nemzet tagja. Az Isten gondviselését népünk mindig érezte. Most pedig rajtunk van -- szó szerint így mondta -- a keleti barbárság a hitetlenséggel, a kommunizmussal párosulva. Beszélt a litvánok helyzetérôl, és arról az üzemrôl Litvániában, ahol száznyolcvanhat istentelen agitátor működik, és az üzem fizeti ôket. 1946 elôtt tizenhárom katolikus püspök volt Litvániában, most csak három van. Abból is csak egy litván, és az is csak apostoli kormányzó. A kommunizmus elôbb mond le a kapitalizmus elleni küzdelemrôl, mint az Isten elleni harcról. A hitoktatásról is beszélt és szóbahozta a sajtó helyzetét. Magyarországon huszonöt újság van, de csak egy katolikus hetilap, s az is csak 67 ezer példányban. A kommunista napilap huszonöt oldalas, a katolikus hetilap csak nyolc oldalas. Három és fél millió magyar az elszakított területeken él. 1957 elején, amikor Kádár elment Erdélybe, azt hirdette segítség helyett, a román elnyomás ellen, hogy ott van a haza, ahol jól élnek az emberek. Hát köszönöm ezt a jólétet! -- mondta a bíboros. Tömörüljünk hitünkben, nemzeti érzésünkben, egyházközségi életünkben, mert a nemzet nem létezhetik hit nélkül. Ezzel fejezte be a beszédét. Utána még egyszer elmentünk a Szent Erzsébet Otthonba, ahol a délvidékiek gyülekeztek össze a nagy teremben. Elég szép számmal voltak, legalább százan fiatalok, munkásemberek, gyerekekkel, mind magyar ruhában. Ott mondtunk szentmisét. Beszélt a jerikói vak meggyógyításáról és arról, hogy a hit fölnyitja a szemünket. A szentmise végeztével elôször az elnök köszöntötte, és fölsorolta azokat a sérelmeket, amelyek a délvidékieket a magyarok részérôl érik. Rácnak, csetnikeknek mondják ôket. Úgy látszik, a hosszú évekig tartó kisebbségi elnyomás különösen érzékennyé teszi az embereket. Utána Kászonyi énekelt három magyar dalt. Egy tíz év körüli kislány, Perczel Éva mondta el Tollas Tibornak a Magvetés című versét gyönyörű kiejtéssel, átéléssel. Akármelyik nagy színpadon fölléphetett volna. Csak csodálkoztam. Az idô gyorsan elmúlt, fôként azzal, hogy prímásunk az evangélikusoknál kicsit hosszan beszélt, harminc percig. Még el kellett menni a büfének elkészített terembe, ahol semmit sem fogyasztott a bíboros, de idôt vesztettünk. Itt kellett hagynunk a vacsorát. Vacsora nélkül tértünk vissza Swith-be. Így fejezôdött be sydneyi látogatásunk. ======================================================================== 1974. november 19., kedd Korán keltünk, be kellett pakolnom mindent. Velünk jöttek az elsô kocsiban Majsay, Semsey, meg azt hiszem, a fiatal második vagy harmadik felesége, Semsey Éva. Utána Kovács Sándor vitt bennünket, a bíborost és engem. Kísértek bennünket Holnik Viktor és felesége, Ilonka és Kovács Ellus. Ott volt az elmaradhatatlan jó Koltai Imre dr. Jany Istvánnal és Takács Jánossal, a második sydneyi pappal. Elôször megálltunk Gleeb-Point-on[?], ahol Kiss Magda nôvér tanít. A nôvérek fogadtak bennünket, a diákok is összegyűltek. Prímásunk rövid beszédet mondott nekik a szokásos tartalommal, hogy a munka nem büntetés, hanem kiváltság. Dolgozzanak a jövôjükön, mert az élet olyan, mint a fák, amelyekrôl a haszontalan leveleket a szél elsodorja, munka nélkül nem jutnak semmire. Utána áldását adta. A diáklányok utánunk futottak a kerten keresztül, s amikor elhaladtunk az iskola elôtt, már ott is álltak. A bíboros kinézett, és nagyon kedvesen azt mondta ezekrôl a 10-12 éves lányokról, hogy ,,gazdátlan csikók''. Kértem, hogy szóljon hozzájuk, amit ô szívesen tesz különben, de akkor, ott beszéd közben mindenki elôtt hangosan kezdett panaszkodni, hogy a beígért négy magyar család nincsen itt. Tóth Sándor teológus kísért bennünket motorbiciklivel a családjához, Tóth Istvánékhoz, akik mezôkövesdi származásúak. 1942-ben jöttek el onnan Mosonmagyaróvárra, és onnan települtek ki ide, Ausztráliába, mert sokat üldözték ôket. Tíz gyermekük van, és huszonegy-huszonkettô unokájuk. Menyeik értenek magyarul, és amikor megérkeztünk, tele volt az egész ház házaspárokkal meg gyerekekkel. Csodálatos volt látni végre ezt a nagycsaládot a sok komisz, kényelmes, gyermektelen családi légkör után. Ott ültünk bent a szobában, férj, feleség, ôeminenciája, Takács János és én. A fiatalok meg ott álltak. Tóth mama azt mondta, hogy amikor nagy nyomorban voltunk, Isten akkor is tenyerén hordott bennünket. Amikor elvitték férjemet, bementünk a templomba a gyerekekkel, és imádkoztunk, hogy visszajöjjön. Odafelé motorbiciklivel kísért Tóth Sándor teológus, vissza pedig apjával, az apja fehér kocsiján. De mivel nem tudtam pontosan, hogy hány unoka van, odaszalasztott a bíboros úr a Fô útnál Tóth Istvánhoz, hogy kérdezzem meg, mennyi unoka van. Erre azt mondta, hogy ô sem tudja pontosan, hogy huszonegy vagy huszonkettô. Ezen a bíboros borzasztóan méltatlankodott, hogy hát ezt mégiscsak tudni kellene. Innét indultunk tovább. Csodálkoztam, hogy milyen zöldek a fák, a rétek, persze itt, ezen a tájon tavasz van. Kovács Sándor azt mondja, hogy karácsonyig minden kiég. Erre a bíboros hátul huncutul megjegyzi: ,,Akkor eltaláltuk!'' Ugyanis az idejövetel idejét. De ezt nem mondta, ezt ki kell találni a Rába melléki észjárás szerint. Megálltunk Mittagong-ban. Bár nem akart megállni, de úgy mondta Jany István, hogy ott lesz Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminiszter unokaöccse. Nehezen tudtam ôeminenciáját rávenni, hogy menjen el ehhez a Korponai családhoz. Ott él a kilencvenegy éves Erzsi néni, egy elnyűhetetlen matróna, aki még négy évvel ezelôtt világkörüli úton volt. Vártak bennünket. Az elsô feleség meghalt, most angol a felesége. Nevét is megváltoztatta, pedig igazi Korponai, most Karnwai-t vagy Kainwein-t láttam a névtábláján. Csirkével kínáltak bennünket, amit rántva, sülve vagy paprikásan akartak elkészíteni. Szörnyű, hogy végig akarták velünk etetni a háromfajta csirkét. Utána nem édességet adtak, hanem francia gesztenyepürét habbal, ami itt ritkaság. Meg is jegyezte ôeminenciája, hogy ,,ez nem raboknak való eledel''. Amikor a céklarépával kínálták, kivett belôle pár darabot, és azt mondja ,,Ezt a kivonási műveletet is elvégeztem''. Még néhány jó megjegyzése volt a bíborosnak. Amikor Sydneybe megérkeztünk a repülôtérre Freeman érsek nagyon kérte prímásunkat, hogy üljön le, erre azt mondta: ,,Jobb állni, mint ülni!'' Wollongongban szavalt egy lány egy nagyon szép angol verset, ô maga írta. A bíboros megjegyezte: ,,Legközelebb nekem magyarul mondd el.'' Kaptam valakitôl egy doboz bonbont, elhoztam magammal Sydneybôl, és betettem Sándornak a kocsijába, hogy útközben majd veszünk belôle, de a színes felét lefelé fordítottam. Prímásunk nézte, hogy mi az, és mondom, hogy lefelé fordítottam, hogyha valaki benéz az autóba, ne lássa. Erre azt mondta: ,,Persze azért csinálod, hogy ne árulkodjék a doboz.'' Idônként szellemes megjegyzései vannak. Valamivel 4 óra után értünk az érseki palota elé Canberrába. Edward B. Clancy érsek várt bennünket titkárával meg két lengyel pappal. A magyaroknál irtózatos feszültség volt, mert Fazekas páter nem akarja semmiképpen, hogy a bíboros elmenjen az itteni magyar klubba, amelynek rossz híre van. Molnár Ferenc a vezetôje ennek a klubnak, egy fiatal magyar, állítólag az ausztrál nyilas párt elnöke vagy fôtitkára. Páter Fazekas még azt is mondta a bíborosnak, hogy fiatal lányokat cipelnek oda, ,,üzelmek'' vannak, isznak. Mindezt a többiek is megerôsítették. De Koltai Imre volt csendôr, meg Jany István borzasztóan berzenkedtek. Én viszont nehezen tudtam kihúzni magamat a dologból. Elôször beküldtem Páter Fazekast, ô mindezt még egyszer elmondta a bíborosnak. Amikor én bementem hozzá, azt mondta, hogy Molnár Ferencet nem fogadja. Pedig ott állt az ajtó elôtt, mert odahívtuk. Térden állva könyörögtem neki, hogy fogadja. Erre azt mondta: -- Na, hát vezesd be! Aztán valami írásbeli kötelezményt kért tôle, amit fél füllel hallottam, amely szerint az elôjáróság megígéri, hogy ezután nem így lesz. Ha ehhez tartja magát, akkor elmegy oda hozzájuk. Csak négy napunk van Canberrában. Közben ott szorongatott bennünket Canberra egyetlen napilapja, mert sajtókonferenciát akartak tartani. Elérkezett a vacsora ideje. A vacsorán ott volt az érsek meg a tábori püspöke maláji papokkal. A vacsora jó hangulatban telt el. Utána siettünk, hogy felkészüljünk a canberrai katedrálisban tartandó szentmisére. Voltak legalább ezren. Nagyon szépen énekeltek a magyarok. Lelkes volt a hangulat. Ott volt az érsek, a tábori püspök és nagyon sok pap. Meleg áhítat volt a templomban. Ôeminenciája Zacheusról prédikált. A mára vonatkoztatva mondta, hogy lelki alacsonyságban szenvedünk. Föl kell másznunk a magasságokba, meg kell térnünk, Istenhez fordulnunk, mert a megtérés az örökkévalóság hajnala. Az Istenfia maga is a jobb latorral vonult be errôl a földrôl Atyja országába, és jobban örül Isten egy megtérô bűnösnek, mint a kilencvenkilenc igaznak. Nagyon szépen prédikált, röviden, úgy, ahogy leírtam neki a gondolatokat. Utána lefordítottam. A szentmise után fogadás volt. A két püspök körülfogta a Haiden Centerben[?]. Voltak legalább ötszázan a nagy teremben. Sokan jöttek oda ôeminenciájához magyarok és ausztrálok. Még a püspök beszélt, aztán hazajöttünk. Ehhez a naphoz tartozik még -- november 19-e, kedd este --, hogy Jany István meg Koltai Imre nagyon méltatlankodnak és félnek, hogy nem megyünk el a canberrai klubba. De azt is meg kell jegyeznem -- legalábbis én azt hittem --, hogy a Jany István mellette van, hogy meglátogassuk a Korponai-Kornwei-t. Közben Kornwei-Korponai nem is várt bennünket a Fô úton. Alig találtuk meg a házát, és amikor beértünk, csak a prímást vette észre, senki mást. Alig üdvözölte dr. Janyt. Bár ôt is meghívhattuk, mert hat személyt vártak ebédre, de Jany annyira megsértôdött, hogy be sem jött hozzá. Hát a csuda sem érti ezt a magyar érzékenységet. Ma este ugyanez folytatódott. Igen sokan voltak ausztrálok, nagyon rendes emberek, papok. Valóban ez a ma esti szentbeszéd gyújtó hangú volt. Kifelé menet áldást osztott ôeminenciája. Igen sok ausztrál szemében könny csillogott. A magyar énekekbôl, a Boldog Asszony Anyánk- ból, a Himnusz-ból, a szentségi énekekbôl megérezték az egész magyar nép sorsát, nemcsak Mindszentyét. Ezt világosan lehetett látni. Igazán megható volt. Fél 10 tájban Clancy érsek a titkárával fölvitt bennünket a Mount Ainslie-re, ahonnan egész Canberrára gyönyörű kilátás nyílik. Grandiózus a tôlünk majdnem másfél mérföldre lévô parlament kivilágított épülete. Az odavezetô egyenes út felénél két hatalmas épület a minisztériumokkal. Lent a hegy lábánál a nagyon szép és komor War Memorial, és a hegyrôl az egész hatalmasan elterülô Canberrának a fénytengere látszik. Fölhívtam Turcsányi Ilust, akinek az apját Perthben ismertem meg. Ô itt dolgozik, a kiszabadult fegyencek társadalomba való beilleszkedésén fáradozik. Egy Osborn nevű kémikus felesége. Szegény magyarok a világban. Nincs biztos állása a férjének. Szeretne beszélni a bíborossal. Utána fölhívtam Tölgyessyt, akinek a felesége az egyik Árpássy lány. Már Sydneyben találkoztam vele. Tôle kérdeztem meg, mi a véleménye a magyar klubról. Azt mondja, neki nincs jogában ítélkezni, mert nem működött közre a fölépítésében. Az a hír róla, hogy rendetlenség és iszákosság van ott. Ezeket és más dolgokat vonakodva mondta. Van benne annyi becsület, hogy nem rontja a másiknak a lehetôségeit, elsôsorban a Molnárét. Szegény, már ô is egy kicsit elnyűvôdött, nem is egészen fiatal. Kiábrándult a nagy társadalmi mozgalmakból és tüntetésekbôl. Ezzel fejeztem volna be a napot. Éjjel fél 12 van, nincs már erôm bediktálni azt a cikket, amit a bíboros úr kért, hogy írjak le a sidneyi látogatásáról, különösen a Szent Erzsébet Otthonban, és küldjem el Vecseynek, hogy jelenjék meg a müncheni Életünk-ben. Az ember nem képes mindenre. ======================================================================== 1974. november 20., szerda Ma délelôtt elváltak útjaink. A bíboros Páter Fazekassal Jany István és Koltai Imre kíséretében elment megnézni Canberrát. Én különféle alkalmakkor, amikor ide-oda mentünk, már láttam. Egy óriási területre épült, kormányzati épületekbôl álló halott város, ahogy Robert Rush, a brisbane-i érsek mondta. A legkülönbözôbb fákkal egységesen szegélyezett széles utcái vannak, amelyeken néha, amikor a hivatalokban megkezdôdik a munka, még autók is láthatók. Különben olyan hűvös, elegáns, hivatali hangulatot árasztó város. Amikor ôeminenciája megjött, megkérdeztem tôle, mit látott, merre jártak délelôtt. Szó szerint ezt mondta: -- Kóborogtunk a városban, valahol a határszélen voltunk. Nagyon jól, nagyon szellemesen meglátta, mert nincsen város, csak széles utcák vannak, mindenütt mezôk, egy gyönyörű tó, és minden messze van már nézésre is. Ezt fejezte ki a maga hátsági, Vas megyei módján, nagyon találóan. Tegnapról még eszembe jut, hogy körülbelül 30 kilométernyire Canberra elôtt van egy falu, és annak a garázsát egy nyolc évvel ezelôtt kijött mokány, délvidéki ember kezeli. De most már önállósult, és hamarosan be fog menni Melbourne-be, a városba. Mondták, hogy ott mindenképpen álljunk meg, de ôeminenciája nem szállt ki az autóból, mert fáradt volt. A délvidéki embernek két nagy fia van. Nagyon szép, elegáns kávézójuk van a benzinkút mellett. Én bementem. Kétszer, háromszor is kértem, hogy jöjjön ki az autóhoz ôeminenciáját üdvözölni, erre ki tudja miért, miért nem, félénken, idegesen nézett reám, azután eltűnt, és nem jött vissza. Annyit még motyogott a pult mögött, hogy ,,mi nem vagyunk igazi magyarok, csak olyan jugoszláv magyarok''. Úgy látszik, ezekbe is beleférkôzött az érzékenység, mert megsértették ôket. Jany Istvánnal beszélgetett egyszer ôeminenciája. Jany azt kérdezte tôle, ismeri-e a Lábatlan falut. Az ott van Komárom megyében, ha jól tudom. Ôeminenciája így válaszolt: -- Igen, én is lábatlankodtam ott. Én közben odahaza dolgoztam, és a domonkos atyák kolostorában csatlakoztam hozzájuk, ahol a bíborosunk Kacsoféknak a gyerekét keresztelte. Ott volt a Kacsof család. Kacsofné, úgy tudom, Barbacsy lány. Ismerte anyámékat és a testvéreit is. A magyar család készítette el az ebédet a kolostor konyhájában. Ott ebédeltünk mindannyian, a család, a fiatalok, a nagymama, ôeminenciája a kíséretével. A végén madártejet adtak, s megkérdezték a bíborost, ismeri-e a madártejet. Azt mondta, ösmerem. Egyébként, amióta Camberra-ba megérkeztünk, állandóan ment a harc, mert Páter Fazekas Béla domonkos atya, úgy látszik, teljesen ellene volt, hogy a bíboros elmenjen a magyar klubba, amelyet tulajdonképpen Páter Fazekas szervezett. De aztán idegenek férkôztek bele, üzletet csináltak belôle. Elegáns, két-háromezer dollárt jövedelmezô, ha nem is egészen erkölcstelen és iszákos hely lett, de ebbe az irányba tart. Ôeminenciája fogadta Molnár Ferencet, a klub elnökét, és megígértette vele, hogy írást hozzon arról, hogy a jövôben rendben mennek a dolgok a klubban. De ilyen írást nem tudott hozni. Elmenôben nekem elmondta, hogy azért nem tudott írást hozni, mert az elnök megharagudott rá, bár ô is ott volt az esti szentmisén, de az elnök tudta nélkül, ôt megelôzve ment el a bíboroshoz. Molnár Ferenc könnyek között, mélyen megindulva azt mondta: -- Tetszik tudni, itt rettenetes hibák történtek. Nagy érzékenységek vannak, amit így, hamar elmondani nem tudok. Nagyon sajnáltam ezt az embert, mert ahol csak lehetett ott volt, ôeminenciáját mindenhova kísérte. Úgy látszik, ô maga sem azonosítja magát azzal a klubbal. Az az ember pedig, aki végigkísért bennünket fehér kocsijával, azt mondta, hogy Molnár Ferenc nem szimpatikus ember. A klubban sem szeretik. Szóval nehéz átlátni a helyzetet. Ezen a napon, november 21-én, szerdán ôeminenciája kiment még Queanbeyan-be. Ez a helység Canberrától tíz kilométerre van, kisebbfajta, talán három-négyezer lakosú település. Itt a Hangos Vilmosék -- van egy fogadott lányuk -- a lelke az itteni magyarságnak, nagyon derék emberek. Elôször bent fogadtak bennünket a szobában, azután hátul a kis kertben egy egyszerű, primitív sátrat vertek föl, ami mindennel tele volt rakva; élelemmel, édességekkel meg szendvicsekkel. Oda gyűltek össze a magyarok. Ôeminenciája hosszú ideig elbeszélgetett velük, majdnem egy óra hosszáig. Itt, Queanbeyan-ben volt valamikor egy magyar iskola is. Páter Fazekas is egészen föloldódott. Látszott rajta, hogy ezek között az igazán hívô magyarok között otthon érzi magát. Jólesett látni. Ôeminenciája nagyon szellemesen vágott vissza, amikor a nehézségekrôl beszéltek, hogy nehéz a magyarságot összetartani. Arra biztatta ôket, hogy érdemes megôrizni a magyar nyelvet és mentalitást. A végén indítványomra elimádkoztunk közösen egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, utána pedig elénekeltük a Szózatot. Visszaindultunk. Kovács Sándor, aki nem jöhetett velünk, a huszonöt éves Ildikó lányára bízta szép sárga kocsijának vezetését. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy ôeminenciája szó nélkül elfogadta, hogy ez a csinos, modern módon kiöltözött Ildikó vigyen bennünket. Hátul ült ôeminenciája és Páter Fazekas, aki már négy év óta itt él Canberrában, a domonkos házban. Ugyanazon a körülbelül két kilométeres hosszú, széles, egyenes úton, ahonnan be lehetett látni minden táblát, legalább kétszer tévútra vezetett bennünket. Pedig hamarosan oda kellett volna érnünk, mert 4 órakor kezdôdtek a fogadások az érsekségen. Páter Fazekas mindig rosszul mondta a jobbot meg a balt meg az egyeneset. Szegény Kovács Ildikó majd szétpukkadt a nevetéstôl, amikor már másodszor jártuk végig azt az utat, ugyanazokon a hidakon. Nagyon komikus volt, mert amikor már másodszor is eltévedtünk, azt mondta Páter Fazekas, igen, tévedtünk, bocsánat, tévedtem. A legnagyobb erôfeszítésbe került, hogy ki ne robbanjon a nevetés. Visszatérve a Queanbeyan-i látogatásról, fél 6-ra voltunk hivatalosak a canberrai parlamentbe. Ott volt az összes képviselô, ellenzékiek, liberálisok, keresztény képviselôk, a nem katolikusok, a metodisták. A mellettem ülô, egy szövetségnek a titkára, valami Quill, kilenc évig metodista miniszter volt. Ezek adtak fogadást ôeminenciájának a parlamentben. Elôször elmentünk a szövetség elnökéhez, aztán a szenátus szpíkerjéhez, aki kézzel-lábbal hadonászva fogadott bennünket, és elmondta, hogy az ô veje valamikor 1942-ben jött ki Ausztráliába, s micsoda érdemei vannak. Hogy ô mindent megjavított, ô mindent megcsinált. Ô mentette meg az ausztrál repülôgépeknél a hűtôberendezést, ami nem működött stb. Szóval ezzel a sok beszéddel talán takarni akarta rossz katolikus mivoltát. Sajnos, elég sokáig ültünk nála. Összejöttek körülbelül harmincan a képviselôk közül, ott volt a pénzügyminiszter és több volt miniszter . Ott volt dr. Barnett, aki londoni, azt hiszem anglikán ember, aki éppen látogatáson volt Canberrában. A bemutatás és az egész légkör nagyon kedélyesen folyt le. Ôeminenciája azonban nem szeret álldogálni pohárral a kezében. Hamarosan le is tette úgy szégyenkezve azt a narancsleves poharat, amit a kezében tartott. A vacsora szépen, rendben telt el. Elôször ôeminenciáját köszöntötték, utána ôeminenciája emelkedett szólásra, hála Istennek magyarul. Ott lábatlankodott a szövetség elnöke mellett egy Detre nevű magyar is, akirôl azt mondták nekem, hogy nem jó katolikus. Hát tudja csuda, hogy micsoda, de mindenesetre 1949-ben jött ki Magyarországról. Ôeminenciája nagyon egyszerűen, keresetlen szavakkal megköszönte a meghívást, a meleg vendéglátást, a közös asztali társaságot. És mivel dicsérték, hogy mennyire kiállt meggyôzôdéséért, erre azt válaszolta, hogy amit ô cselekedett, az neki kötelessége volt, ,,és szégyelleném, ha nem tettem volna azt, ami tôlem telt. Különben is azt, amit vállaltam, azt nemcsak a szerencsétlen Magyarországért tettem, hanem minden ember jogaiért, és minden népért. Az emberi jogok között elsô helyen áll a vallás gyakorlásának a szabadsága. És miután az istentelenség hivatalos formát öltött, és hatalomhoz jutott, nekünk is kötelességünk, hogy biztosítsuk minden ember számára az alapvetô szabadságjogokat: az imádság szabadságát, és gyermekeink katolikus nevelésének szabadságát. Ilyen értelemben kérem az urakat, hogy hatásosan dolgozzanak.'' Még egyszer megköszönve a meghívást, kérte rájuk és szeretteikre Isten áldását. Szépen, gyönyörűen, a maga varázsával mondta ezeket a gondolatokat, nem lehetett nem odafigyelni. Feszült hangulat volt. Utána lefordítottam. Az ô beszéde után gyengébb volt a taps, de a fordításból jobban megértették, amit mondott, akkor nagy tapsvihar tört ki. Börn szenátor válaszolt. Megindultan, könnyekkel a szemében köszönte meg a prímásnak a látogatását. Nagyon jól sikerült fogadás volt, bizonyosan meglesz a hatása. Az elnök kísért ki bennünket az autóhoz. Innen indultunk el a dominikánus nôvérekhez, ahol a magyaroknak volt a szentmiséjük. Mise elôtt megtanítottam a hívekkel öt perc alatt Szigethy Kiliánnak az Uram irgalmazz-át és az Isten Bárányá-t. Utána jött a szentmise. Ôeminenciája meleg szavakkal emlékezett meg Máriának a megváltásban betöltött szerepérôl, az asszonynak a jelentôségérôl, és ebbôl vonta le a következtetéseket a canberrai magyarság számára. Áhítattal hallgatták, mindenki buzgón imádkozott és énekelt. Hazaérve bíboros urat hamarosan ágyba késztettem, magam meg elmentem a Travel Lodge-be[?] Kovács Sándorékkal. Elbeszélgettünk egy óra hosszáig. Visszamentem a püspökségre. A két horvát nôvért, Máriát meg Teréziát még imádságban találtam. Kértem ôket, másnap reggel 6 órakor keltsenek föl. Én pedig elmentem a szobámba, és elkezdtem a munkát. Lediktáltam a Vecseynek szánt cikket a sydneyi látogatásról, s mire mindent elkészítettem, fél 12 lett. Egyébként érdekes a világtörténelem folyása ebben a canberrai házban. Bányalukából (Banja Luka), Boszniából vannak itt nôvérek, horvát nôvérek, még a városban is vannak ketten. Így rajzanak ki azok, akikben él a hit, és elviszik azokhoz az emberekhez, akikbôl már kiégett. Mert itt Ausztráliában már ilyen fiatal nôvéreket nem találnak. Egyébként Clancy érsek nagyon jó benyomást tett rám. Jól megszervezte a házat. Az egész háztartáson és az egész szép lakáson ez látszik. Az egész ház légköre nagyon jó volt. ======================================================================== 1974. november 21., csütörtök Reggel korán föl kellett kelnem. 7 órakor Clancy érsekkel, ôeminenciájával, Takács János jezsuitával és Fazekas Bélával koncelebráltunk. Ott volt a két horvát nôvér is, Mária és Terézia. Utána reggeli következett. Közben még aláírások. Itt mutatták elôször a McMillan-féle angol kiadást, amelyet megküldettünk New Yorkból, és végre november végén megérkezett. Vannak megbízhatatlan emberek, akik nem csinálják meg azt, amire az ember megkéri ôket. Feladtuk október 20- a elôtt, hogy azonnal küldjenek a püspöknek, és csak most ért ide, ezelôtt pár nappal. Bosszantó! Reggeli után elbúcsúztunk. Mindenki kint volt a házból az érseki palota elôtt, és melegen búcsúztattak bennünket. Nagyon kedvesek voltak. Autóval mentünk Sydneybe, mert Ausztrália belföldi légi forgalma sztrájkolt. Utánunk jöttek Holmikék Ildikóval, Kovács Ellussal és Ilonkával. Mi a kocsiban csak hárman voltunk. Kovács Sándor, aki vezetett, ôeminenciája és én. Arról beszéltünk, mivel Kovács Sándor technikailag képzett ember, hogy amikor a repülôgép fölszáll és behúzza a futószerkezetét, az az egy-két perc a legkritikusabb, mert nem lévén alatta többé futópálya, újra leszállni nem tud emiatt sem, mert fölgyorsuló sebességét nem tudja leváltani egy lassúbbra, és nem tudja a szerkezetet úgy alakítani, hogy egy kicsit az orrával leérjen a futópályára. Tehát ott az ember -- mondtam -- a motorok kegyelmére van bízva. Erre ôeminenciája megjegyezte: ,,Kegyetlen kegyelem!'' A King George tó partján mentünk, amely körülbelül akkora, mint a Balatonnak az a része, ami Tihanytól Siófokig ér. Annak a partján meg két dombvonulat között mentünk. Egyik helyen éppúgy virágoztak az akácfák, mint Magyarországon. Tehát akác is van. A Canberra és Sydney közötti út, de az egész Ausztrália tele van mindenütt gumifával, amelynek valami háromszáz különféle fajtája van. Görcsösek, kemények, szinte nem lehet fejszével vágni. A gyökereik és a lombozatuk elhajlik. Sokszor az is megesik, hogy az ágak lelógnak a földig, és újra gyökeret vernek. Egy fából így egész sor fa nô. Nagy hallgatás volt a hosszú úton. Egy kicsit elszundítottam, s hallottam, hogy ôeminenciája magában dúdolgat. Dél körül érkeztünk meg Kovácsékhoz. Odarendeltem Laurát, mert bent maradt a bíboros úr táskájában egy fejezet, amit nem adott oda Laurának. Mondtam, hogy elküldjük mással, ne hívjuk ide Laurát, de bíboros úr azt mondta, hívjam csak ide ôt. Laura eljött Klotild nôvérrel kocsival. Miután bent volt Laura a bíborosnál fél óráig, akkor derült ki, hogy ezt a fejezetet már korábban odaadta neki. Ez volt valószínű az eredeti fejezet, és abból lett lemásolva a másik. Teljesült az akarata. Repülôsztrájk lévén Kovács Sándor megszervezte Major Lászlóval, hogy egy magángépen, amelyen a pilótán kívül még három ülés volt, repüljünk tovább. A sydneyi repülôtérrôl indultunk délután 4 órakor Brisbane felé. Nagyon szép idô volt. Egy Michel nevű angolos-íres kinézésű fiatalember volt a pilótánk. Bemutatkozott. Nagyon simán szállt fel. Elôttünk volt egész Sydney városa. Északon messzirôl lehetett látni a szemináriumot Manly fölött, azon a dombon az óceán fölött. És az egész parti vonalat lehetett sejteni fölfelé, egészen a Palm Beach-ig. Megcsodáltam, hogy ez a Sydney óriási épületeivel mennyire kirajzolódott, ahogy elröpültünk fölötte, majd a hatalmas felhôkarcolók törpévé válnak. Szinte összezsugorodnak, összemennek, szinte eggyé lesznek a sima földfelülettel. Sohasem éltem át annyira, mint most ezt az utazást. Newcastle-tól kezdve egészen szép idô volt, csak a hegyek táján kezdett az ég beborulni. A gép úgy rázott, mint egy taxi két és fél órán keresztül. Grafton, Casino és Lismore városok fölött repültünk el. Brisbane fölött a felhôk között is ki lehetett venni az egész tengerpartot. Csodálatos volt, hogyan vágott keresztül ez a kis repülôgép a hatalmas felhôkön, a lemenô nap sugaraitól megaranyozva. Aztán megint egészen sötét lyukba repült bele, felhôlyukba, de messze távol látszott a kék égbolt. Azután amikor egy hatalmas fekete, égig érô felhôtorony meredezett elôttünk, és ahogy abba belerepült, pillanatok alatt párásak lettek az ablakok. A víz kicsapódott, de érdekes módon minden száraz maradt. Sokszor ezekben az ijesztô, magas, fekete felhôkön pillanatok alatt átrepült, és a másik oldalon megint sütött a nap. Egészen hihetetlen formációk, tulajdonképpen sokkal grandiózusabb, sokkal mozgékonyabb és sokkal tovatűnôbb, de egy kicsit hasonló ahhoz, ami a hegyek között látható. Ezekben a felhôalakzatokban benne van az egész élet mozgékonysága, tünékenysége. A repülôgép sokszor 20-30 métert zuhant. Be voltunk kötve, hogy a fejünket be ne verjük. Ôeminenciája szó nélkül élte át ezt a taxirepülést. Valósággal bújócskáztunk égig meredô, napsütötte vagy feketébe borult mélységek, magasságok és aknák között. Roppant érdekes volt. A pilóta nyugodtan vezetett. Sôt pár másodpercre elengedte a kormányt, és írta a maga naplóját. Így érkeztünk meg Brisbane fölé. Ez a város a Brisbane folyó kanyargó partján fekszik, a tengertôl legalább 10-15 mérföldnyire. A repülôtéren Robert Rush érsek és dr. Miklós István magyar lelkész várt bennünket. Kint voltak még legalább kétszázan, közöttük magyarruhás lányok, akik köszöntöttek bennünket. Szekeres Vilmos volt gazdatiszt és fôvárosi alkalmazott hozott be bennünket a püspökségre. Rush püspök, aki tizennyolc hónapja van itt, mert az elôdje lemondott, magas, szikár, nagyon kedves, mély érzésű ember. Nagyon megnyerô modorú. Itt van Berisztef[?], egy kis plébánia lelkésze, meg a horvát lelkész is, aki Csáktornyán született. Kanizsainak hívják, és egy kicsit ért magyarul is. Mennyi magyar elhorvátosodott, elszerbesedett, elrománosodott! Az embernek sír a szíve. A konyhán irtózatos rendetlenségben egy kis kövér, ötven-hatvan év körüli asszonyka, a Mrs. Paul ügyködik. Tegnap este vacsorára nagyon kövér, zsíros hús volt, valami szósszal leöntve. Amikor megérkeztünk, nem volt még szobám. Az érsek maga szaladgált, hogy szobát kerítsen nekem. Ôeminenciája egy nagyon szép sarki lakrészt kapott, fehér futószônyeggel, a falat is szônyegek borítják. Vacsora után egy kicsit beszélgettünk. A Mechan nevű káplán volt ott, meg a kardinális plébánosa, majd a bíboros úr följött a szobájába, és ott hosszú ideig tárgyalt Miklós Istvánnal. Mintha ma is megyéspüspök volna, és mintha teljes jurisdictiója volna, úgy tárgyalt, és kérdezte ki a papot, hogy hányan születtek, hányan haltak meg, ellátták-e szentségekkel ôket, mi a probléma. Pontosan informálódik. Nem törôdik a fáradtsággal, nem törôdik azzal, hogy ágyba kellene mennie, egészen elfeledkezik magáról, annyira pap és annyira a lelkek üdvével és magukkal a lelkekkel törôdik. Hosszú ideig beszélgettek. De minél hosszabban tárgyaltak a bíborossal, Miklós István annál inkább kérdôjellé vált, hogy mi is ez, mert ilyenekre nem volt elkészülve. Miklós István délvidéki származású. Azt hiszen, Temesváron járt gimnáziumba, aztán Pesten végzett Sáreccal[?] meg Zakar Andrással. Magas, vállas, markáns arcú ember, aki fúr-farag. Amint látom, teljesen magyar érzelmű. Jó papnak látszik, csak a tekintetében, illetôleg az arcában van az idegen világ megtapasztalása. Sok csalódás érhette az emigrációs munkában. Mintha valami nagy teher nehezedne rá. Súlyos tapasztalatokkal megrakott ember benyomását kelti. Utána, hogy elment, ôeminenciájának még megágyaztam. Én is visszavonultam, és hamarosan lefeküdtem. Így kezdôdött brisbane- i látogatásunk. Brisbane klímája trópusi, mindenütt pálmafák vannak. A maga szolidsága és a szép házak ellenére az érseki palota körül is nagyon ideiglenesnek látszik minden. Sok faház van. A házakon, kerteken látszik, hogy gyarmat volt, idegen világ. Ausztráliában sehol sem éreztem annyira az embernek ezt az ideiglenességét, mint itt. ======================================================================== 1974. november 22., péntek Az ember hamar beleszokik ebbe az elsô este nagyon rendetlennek látszó érseki házba. Herczognak, a volt jezsuita tanárnak szava jut eszembe, aki azt mondta, hogy a világ legkedélyesebb népei élnek a legnagyobb szemétdombon. Ezek az itt lévô ír papok tulajdonképpen mind kedves, közvetlen emberek. Ugyanis a papok nagyobb része ír. Rushnak, az érseknek bizalma van hozzám. Úgy beszél velem, mint egyenrangúval, és egészen bizalmasan mindent elmond. Miklós atyát arra kérte a bíboros is meg én is -- mert a bíboros keresztelni akar --, hogy szentmise után a keresztelési szertartást úgy végezze el, hogy a prímásra csak a vízzel való leöntés maradjon. Bevonultunk a St Patrick templomba déli 12 órakor. Program szerint a Queenslandban élô magyarokért mondja a bíboros a szentmisét. A két mellékhajóban úgyszólván senki sem volt. A széles templom közepén kétszáz-kétszázötven ember lehetett, akiknek nagyobb része ausztrál volt. Ezt csak késôbb fedeztem fel. Senki sem szólt errôl. Elkezdôdött az ének. Tíz-húsz férfi meg egy hölgy borzasztó hangon énekelt magyar templomi énekeket. Fodor László, a kántor már a repülôtéren azzal mutatkozott be, hogy ô csak szükségbôl kántor. Borzalmasan érzékeny, különösen a felesége, a Zsuzsi. Kértem ôket, hogy csak ismert énekeket énekeljenek, és tartsák be az ütemet. Már akkor láttam, hogy nagyon kezdtek megorrolni. Mindenesetre ezen a pénteki szentmisén semmi sem ment a legjobban. A botrányt az okozta, hogy bár Szent Cecília napját ünnepeltük, Miklós egy egészen lehetetlen ószövetségi szöveget vett, és Cecíliával össze nem függô magyar evangéliumot választott. A bíboros pedig, mivel nem tudtam tájékoztatni az itteni helyzetrôl, és az arcokról nem tudtam egészen leolvasni a magyarok és az ausztrálok arányát, olyan beszédet mondott, amelyben az elôzô este tudomására jutott adatokat ismertette. Ezek pedig azt mutatják, hogy az egyházközség rendezetten működik. Persze ez nem felel meg a valóságnak, mert itt nincs is ilyen magyar egyházközség, csak összejárnak magyar misére, és a magyar ünnepekre is összejönnek különféle csoportokban. De egyházközség nincsen. Van vagy nincs! Mindenesetre nem tudván, kik vannak ott a szentmisén, és hogy milyen kevesen vannak magyarok, a prímás hosszan beszélt a magyar problémákról. Beszélt a magyar iskoláról, az iskolai és a hétvégi oktatásról, a gyermeknevelésrôl. Mivel én is csak késôbb döbbentem rá, hogy a jelenlevôk többsége ausztrál, akiknek eleve ismeretlen volt a beszéd tartalma, nem is fordítottam. Miklós sem szólt nekem, hogy fordítsam. Az egész közösség nem értve a nyelvet, megdöbbenve hallgatta a prímásnak ezt a nagy szenvedéllyel mondott beszédét a magyarság sorskérdéseirôl. Szentmise végén bementünk a sekrestyébe, átöltöztünk. Ott maradtunk a Szent Patrik plébánián ebédre. A bíboros elég kedves volt és közvetlen. Ebéd után elszívta a szivarját. Délután 3 óra körül indultunk a Dutton Park-i temetô sírjainak megáldására. Ez a temetô a Brisbane folyó partján fekszik, egy meredek hegyoldalon. Ott van Varjassy[?] altábornagy sírja, és még egypár magyaré. Mindegyiknél megálltunk. A magyarok kissé egykedvűen vettek részt a sírok megáldásában. Már kezdetben is az volt az érzésem, hogy a magyarságnak csak kis részét képezik, akik a jó Miklós atyának a bizalmasai, többségük távol van mindentôl. A temetôlátogatás után elmentünk Fodor László házába. Ott jött össze a társaság: Hoffmannék, Szekeresék, Fodorék és még egypár magyar család. Bár csak rövid ideje keltünk föl az asztaltól, most ismét terített asztal fogadott bennünket. Nem tudtam se enni, se inni. Magyar módra elvárják az embertôl, hogy egyék meg igyék, ahogy ôk gondolják. Lehetetlen nép vagyunk ilyen tekintetben. A bíboros nagyon jó kedvében volt, kedvesen elbeszélgetett. Utána hamarosan visszajöttünk az érsekségre. Még el akarom mondani, itthon Mrs. Paul -- mint már említettem, egy kövér, 60 év körüli ír házvezetônô -- várt bennünket. Egyszerű, mélységesen hívô, de egy kicsit sokat jár a szája. Valahányszor az asztalhoz jön, érdeklôdni kezd, igazi asszonyi, anyai módon: hogy aludt a bíboros úr, hogy érezzük magunkat stb. Persze ez a közvetlenség a bíboros természete és szokása ellen való, úgyhogy mélységes hallgatásba burkolózik. ======================================================================== 1974. november 23., szombat Idehaza dolgoztam. 11 óra után az érsekkel együtt indultunk ki a brisbane-i magyar házba, amely Brisbane központjától elég messze kint, a Cleveland Point felé van. Nagyon kavicsos területen levô szép, nagy, egyemeletes ház. Miklós atyának óriási, szép, faragott székelykapuja várt bennünket. Ott álltak zászlóval. Voltak talán száz-százötvenen magyarok. Magyar ruhás asszonyok, férfiak. Be kellett kopogni, beengedtek. Minden meg volt tervezve. Lassan kellett a kocsinak behajtani, mert filmezni akarták. Egy kis műsort adtak a bíboros tiszteletére. Még el akarom mondani, úgy látom, a szivarozás a bíboros úrnak szenvedélyévé válik. Az én szemem láttára az utolsó két és fél év alatt erôsödött nála ez a szenvedély. Ha ugyanis egy jó ebéd vagy jó vacsora után hamarosan nem gyújthat rá a szivarjára, akkor ideges kezd lenni. Sokszor föláll az asztaltól, és egyszerűen elmegy, hogy elszívhassa a szivarját. A másik dolog, ami ezelôtt még nem volt, de ma már nyilvánvaló, hogy gondot okoz neki a beszéd, ezért én fogalmazom meg a beszédeit. Egyszer-kétszer már sóhajtott is, hogy mi lesz most Krisztus Király ünnepén. Volt ugyanis délelôtt egy szentmise a katedrálisban, és este is kellett neki beszélnie röviden, egy-két percet. Sóhajtozott a fülem hallatára, hogy mi lesz ezzel a beszéddel. Hát nekiláttam, és egy jó másfél óra alatt összehoztam egy teológiailag is jól megalapozott beszédet. Átadtam neki, erre megkönnyebbült. Miklós István lelkész, én nem tudom miért, de mindig sztentori hangon beszél, akár mikrofonba, akár köszöntôt mond, akár prédikál. Beszédének mindig lelkesedô hazafias vagy pedig prédikációs íze van. Másképp nem tud beszélni. A szót elôször egy vitéz Dréher András nevű magyarnak adta meg, aki itt a legidôsebb. Hogy honnét vette a nevét, nem tudom, de amint mondják, József fôhercegnek volt a szárnysegédje, vitéz volt, egy csomó érdemrenddel. Szekeres Vilmos, aki taxisofôr, és aki állandó sofôrje a prímásnak, mondta el nekem, hogy még egy tábornoknak az özvegyétôl is el akarta kunyerálni az érmeket és a kitüntetéseket, hogy több legyen neki. Ott állt irtózatos bô nadrágban, nagy pocakkal, és mondott egy egészen lehetetlen beszédet, ami tele volt túlzással, fôként a saját élettörténetébôl. Javasolta egy emléktábla elhelyezését egy házon. Késôbb mondta nekem Szekeres Vilmos, hogy két év alatt kétszer kezelték már ideggyógyintézetben. Mondtam is Miklós atyának, hogy a prímást olyan jelzôkkel illette ez a Dréher, ami csak a pápának jár ki. Ô nem tudott róla -- mondja Miklós --, ezt Dréher találta ki. Utána megkérdeztem Dréhert, el is kértem a beszédjét. Nem akarom most beolvasni, mert hosszan tartana. Dréher azt mondta, Miklós atya mindent átnézett és kijavított. Hát hol itt az igazság? A beszéd után táncszám következett, lányok táncoltak. Utána egy tíz év körüli kislány, Vukovics Erika énekelt. Szépen énekelt. Ezután ismét lányok táncoltak. Sorbán Tibor, egy kisfiú szavalta a Megjártam a hadak útját című verset. Kicsit belesült, borzasztóan megijedt, elôvette a papírját és fölolvasta. Ez volt a legeredetibb, mert a könnyei ott csillogtak a szemében, de végigolvasta a verset. Utána fölolvasta egy református fiúnak a versét, amelyet Mindszenty hercegprímás jövetelére mrt, aki azonban névtelenül küldte el neki. Nagyon kedves, megható vers volt. Ismét Vukovics Erika szavalt, a Szülôföldem szép határa című verset szavalta el nagyon szép magyarsággal. A végén két kis pöttöm, Szôke Anikó és Attila, ez a két kis magyarruhás gyerek következett, akik már a repülôtéren is akarták üdvözölni a prímást, de Anikó elsírta magát, és nem tudott egy szót sem szólni. Most Attilával nagyon szépen elmondták a kis magyarok imádságát, amit nem tudom ki írt, de nagyon szépen megvan írva. Ez a címe: Fôpásztorunk köszöntése. Nagyon szépen, kedvesen mondták el ezt a köszöntôt. A végén az érsekkel együtt ôeminenciája megáldotta és fölszentelte a házat. Egy szép keresztet is megáldott, aztán fölmentünk az elsô emeletre, ahová a magyar asszonyok rengeteg ételt összehordtak. Legalább kétféle húst és halat. Egymás után sorra kínáltak. Mindenki megrakta a tányérját. Hideg volt sajnos, és maga a kiszolgálás formája sem volt megfelelô. Az ebéd áldással kezdôdött. Miklós atya köszöntötte a bíborost. Sztentori hangon zengte el a bíboros dicséretét. Alapjában véve művészi érzékkel megáldott ember. Gyönyörű, művészi faragásai vannak. Az ebédlôben lévô magyaros székeket is ô faragta. A fal is tele van az ô faragásaival. Mint afféle érzékeny ember, kisebbségi érzésben szenved. Beszéde után odajött megkérdezni, hogy úgy-e tetszett a bíborosnak. Mondom, remélem, tetszett neki. Utána lementünk, mert az éneket egy kicsit elô akartam készíteni. Ôeminenciája végigjárta a termet, beszélgetett, sokaknak dedikált. Ezalatt én a mikrofonon keresztül az ott lévôkkel betanítottam Szigethy Kilián Uram irgalmaz-zát, és az Isten Bárányá-t. Hát ezért megorrolt Fodor László kántor, de különösen a neje. Úgy tettek, mintha észre sem vették volna. Ott jártak körül a prímással. A nép nagyon élvezte, kivétel nélkül mindenki énekelt. Aztán hazamentünk. Megragadtam az alkalmat, és amikor hazaértünk Szekeres Vilmossal, a sofôrrel autóba ültem, és kimentem a Redcliffe félsziget óceán felé esô partjához, és ott háromnegyed órát futottam. Ezek a belsô vizek, sajnos, itt is nagyon elpiszkolódtak. Az óceánra nyílik ez a parti részlet, elôtte van Moreton szigete. Utána visszajöttünk. Este 6-kor volt a Holy Spirit Hallban a fogadóest az érsekkel és a miniszterelnök részvételével. Végre rá tudtam beszélni a bíborost, hogy ne készüljön semmiféle beszédre, hanem ott fordítom neki azt, amit az érsek úr mond és a premié, és arra válaszoljon magyarul. A brisbane-i magyarságnak körülbelül a fele volt ott, lehettek vagy kétszázötven-háromszázan a mellettünk lévô plébánia halljában. Vontatottan ment a fölszolgálás. Ott volt az érsek, a litván, az ukrán lelkész, ott volt a Petersen, a kormány liberális feje. Mi fönt ültünk az asztalnál. Mindenütt, ahol csak tehettem, általában az a szokásom, hogy a helyi papokat ôeminenciája és a püspök közelébe küldöm, mert nekik van szükségük arra, hogy itt mutatkozzanak, és elsô helyen legyenek, nem pedig nekem. Én mindig hátra húzódom, és az utolsó helyet foglalom el. Ez a szokásom, még nem jártam vele rosszul. A második fogás után Miklós mondott egy dörgedelmes beszédet irtó rezgô hangon és nagy mellénnyel, hogy mi magyarok vagyunk és magyarok maradunk. Sajnos, ezt is angolul mondta el a prímásnak. Láttam rajta, hogy nem tetszett neki, alig vannak itt ausztrálok, mindenki magyar, és ô az érsekre való tekintettel angolul mondta beszédét. Utána az érsek beszélt. Erôsen hangsúlyozta, hogy ez itt nektek az új hazátok, ti ausztrálok vagytok, és itt kell élnetek, és ennek a közösségnek, ennek a plébániának vagytok a tagjai. Ez sértô beszéd volt, indirekt vágás a prímás ellen. Az érsek után Petersen miniszterelnök beszélt, aki lutheránus hívô, akinek a nagyszülei vándoroltak ki Ausztráliába, és aki nagyon ügyesen, sokkal finomabban, mint az ír származású érsek, kitért arra, hogy igenis, az ô családjában beszéltek dánul is, Az anyja elmondta neki, hogyan indultak el egy egészen kis hajón, egy bárkán Dániából. Az anyja nagyon a lelkére kötötte a dán múltat és a dán nyelvet. Milyen nagy öröm volt, amikor már fölcseperedtek egy kicsit, és hazamentek Dániába. Egy sokkal kiegyensúlyozottabb, nagyvonalúbb beszéd volt minden tekintetben. A miniszterelnök szavait óriási tapsvihar fogadta, valahányszor fölszólalt, s a beszédét is többször megszakította a tapsvihar. Azután szólt még a litván pap, szólt az ukrán pap. A végén ôeminenciája szólt. Egész röviden kitért arra, hogy mennyire megindította a miniszterelnök fölszólalása azért, mert a dán származás tudatát a családjában megôrizték. Másodszor pedig azért, mert ôt, aki igen sokaknak nem rokonszenves, megtisztelte azzal, hogy eljött erre a vacsorára. Ez volt a közvetett felelet az érsek szavaira is, kiegészítve a választ azzal, hogy ô kompromisszum nélküli utat járt egy életen át, mert sajnos nem volt megfelelô partnere, akivel kompromisszumot köthetett volna, mert az ô partnerei nem állták és nem is akarták állni a szavukat. Utána röviden lefordítottam. Elénekeltük a Szózatot, és hazajöttünk. Én még egy kevés ideig lent maradtam az ebédlôben, és az itteni pappal és még egy másikkal beszélgettünk a mai problémákról, különösen az egyház válságáról. Kifejtettem nekik, hogy tulajdonképpen a mai világot, a mai áramlatokat és a mai nehézségeket Krisztus keresztjén kell lemérnünk. Ha helyes ez a viszonyulás, akkor mindjárt látjuk, hogy mi helyes a fölfogásunkban és mi nem. Alátámasztottam néhány szibériai példával. El akarom még mondani azt, hogy Szekeres Vilmossal kimentünk Redcliffe félszigetre. Az úton elmondta az élete történetét. Gazdatiszt, késôbb fôvárosi birtokoknak a kezelôje volt, hadapród ôrmesterként kint harcolt a Don-kanyarban. Ma taxisofôr. Szép háza van. Miután a menekült táborból kijött, azonnal jelentkezett szemetesnek a városba. Ô volt az elsô. A magyarok nem akartak jelentkezni, de ôutána még legalább kétszázan jöttek magyarok a brisbane-i szemetes- vállalathoz. Magáról azt szokta mondani a már lassan huszonöt év óta Ausztráliában élô Szekeres Vili, hogy ,,én is csak vasvillával rakom az angol szavakat egymás mellé.'' Nagyon találó, jó kifejezés. Különben a testvére nagy karriert futott be mint állatorvos 1956 után San Diegóban Amerikában. A bíboros ez évi San Diegó-i látogatását a testvére pontosan leírta. Nekem egészen új dolog volt, nem hittem volna, hogy ez így megtörténhet, mert azt mondta: ,,Tudod, nekem megírta a testvérem, hogy mi Mindszenty Józsefet, Magyarország hercegprímását vártuk, és megérkezett a Józsi bácsi.'' Érdekes. Sosem hittem volna, hogy bíborosunk, aki annyira tartózkodó, annyira nem keveredik a nép közé, öregségére Józsi bácsivá válik. Ezt jól észbe kell tartanom. E hosszú beszélgetés miatt elég késôn kerültem ágyba. ======================================================================== 1974. november 24., vasárnap Délelôtt 12 óráig nem volt semmiféle programunk. Odaadtam bíboros úrnak a ma délelôtt a katedrálisban tartandó szentmise szentbeszédét. Lényegében azokat a gondolatokat mondta el, amit leírtam. De az igazi dogmatikai alapokról mindig elkalandozik a lelkipásztoriba, a példálózásba. Na, de jó is ez, mert így önmagát adja, nem engem. Örülök neki. Ma délelôtt a következô történt. Bementem ôeminenciájához, és azt mondta, hogy tegnap este, amikor én lent voltam az ebédlôben, illetve a tengeren a Redcliffen, akkor járt nála Miklós István, a helyi lelkész, és arra kérte ôt, állítson le engem, hogy ne szóljak bele mindenbe. Mert ha az éneklés rosszul menne, az a mi hibánk lenne. Erre azt mondtam: -- Eminenciás Uram, én tudom, hogy jól megy, én biztosra megyek, a mikrofon a kezemben lesz. Ôk egyáltalán nem akarnak haladni. A bíboros helyben hagyta, mondván, csináljam úgy, ahogy akarom. Nem volt benne nagy ellenkezés. Megígértem, hogy menni fog az ének. Mondom, én nem szólok bele, de azt a kettôt, a Szigethy-féle Uram irgalmazz-t és az Isten Bárányá-t már próbáltuk, s azt elénekeljük. Elindultunk. Az érsek asszisztált a szentmisén. Amikor megérkezünk, és megyünk be a templomba, mondja Miklós, hogy szólt a prímásnak. Mondom, tudom, de annak ellenére az Uram irgalmazz-t és az Isten Bárányá-t elénekeljük. Ezután kezdôdött el a szentmise. Ôeminenciája arról beszélt, amit leírtam számára. Elég pontosan elmondta, hogy a Krisztus király trónja, a kereszt a szenvedéssel egybekötve. Krisztus életét igen sokan csôdnek tartják. Ez kényszerít bennünket föltenni a kérdést: Miért a szenvedés? Azért választotta Isten ezt a mindenki által megvetett és mindenki számára borzasztó eszközt, a szenvedést, mert a szenvedés nincs alávetve az ember érdekeinek, önzésének, adásának-vevésének. A szenvedés ingyenes, nincs ára. Mert nincs ára, a szenvedés a szabadságnak és a szeretetnek a jele. Mert mindenki szabadon határozhatja el, hogy magára vállalja-e vagy nem, és amíg a szenvedést választja, addig nem fűzôdik hozzá érdeke. Ez az Isten kegyelmének és az ember szabadságának egyik alapja ezen a földön. Jó az, -- mondta a bíboros úr a prédikációjában, amit én nem írtam bele --, hogy az egyház kétezeréves nyelvét levetette, mert a XX. század, a menekült emberiség százada, ezért anyanyelveteken énekeljetek és imádkozzatok a templomban. Az új liturgiába, a második kánonba bevette az egyház közvetlen az átváltoztatás elôtt ezt a kifejezést: ,,Ô, mielôtt önként átadta magát a szenvedésre.'' Ebben az önkéntességben rejlik Krisztus megváltói küldetése. Ez a végsô boldogságunk, hogy ô a bűnt, az egész emberiség bűnét önkéntesen magára vette. A befejezés is nagyon szép volt: ,,Nekünk is így kell minden bajunkat, szenvedésünket, örömünket egyesíteni Krisztus keresztjével. Ez a mennyországba vezetô út.'' Annak ellenére, hogy Fodor László kántor és az énekkar hallgatott, és nem énekelték az Uram irglmazz-t, és az Isten Bárányá-t, azok, akikkel a padsorokból begyakoroltam, elsôrangúan énekelték. Az érsek nagyon szépen bemutatta a bíborost; ô a nagy tanúságtevô, egy mártír, ami annyit jelent, hogy bizonyságtevô. Ô van itt köztünk. A bűnbánati részt angolul végezte, aztán minden magyarul ment. A végén kivonultunk a sekrestyébe. Miklós István nem szólt semmit, de láttam, az arcára volt írva, hogy nagyon megorrolt, nem tetszett neki. Úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna. A prímás elmondta nekem ma délután, hogy Miklós István beszámolt neki arról, hogy a nuncius itt járt volt, minden püspökséget meglátogatott Ausztráliában. Én lementem az érsekhez, és anélkül, hogy hivatkoztam volna a bíborosra, megkérdeztem tôle, hogy volt-e itt a nuncius, levelezett-e vele. Erre Rush érsek azt mondta, hogy se itt nem volt, se nem levelezett vele Mindszenty látogatása ügyében. A prímás elhatározta, mivel Petersen miniszterelnök itt volt a tegnap esti fogadáson, hogy holnap délelôtt visszaadja neki a vizitet. Errôl is beszéltem az érsekkel. Azt mondta, nem tudja elkísérni, de nem is célszerű, hogy elkísérje. Ô itthon marad, inkább a miniszterelnök fusson ôutána, a katolikus érsek után, mint fordítva. Ez délután zajlott le. Este 7 óra után elindultunk az 1975-ös szentév ünnepélyes megnyitására a nagy fesztivál-hallba. Ez egyházmegyei ünnepség. Négy- ötezer ember lehetett együtt abban az óriási hallban. Krisztus életének és szenvedésének jeleneteit mutatták be nagyon ügyesen, korabeli ruhákban. Ezután kezdôdött a szentmise gyönyörűen irányított modern énekekkel. Minden kifogástalanul ment. Az érsek arról beszélt, hogy Krisztus szenvedése és halála nem volt csôd, hanem mindannyiunknak a megváltása. Nekünk is követnünk kell ôt, és akkor átéljük az igazi megváltást. Nagyon szépen beszélt, kiemelte, hogy ennek a gyakorlatilag átélt szenvedésnek egyik tanúja itt van köztünk Mindszenty bíboros személyében. Mindenki áhítattal hallgatta. Nem tudom leírni, de mondhatom, gyönyörű volt. Az énekek között szólók is voltak, de legtöbbször az egész kar együtt énekelt. A hangszerek elhalkultak, szinte elnémultak, csak messzirôl festették alá a kórus énekét. Nagyon sokan áldoztak. Áldozás után fölmentem, és mondtam ôeminenciájának, hogy most méltóztassék azt a kétperces beszédet elmondani, majd utána lesz az áldás. Bíbor ruhában volt, odament az oltár közepére, és elkezdte latinul, énekelve: Sit domini benedictum.... Senki sem válaszolt, én válaszoltam. Odamegyek hozzá, s mondom: -- Eminenciás uram, most kell jönnie a beszédnek, nem az áldásnak. Erre ô folytatta, mintha semmi sem történt volna, és latinul adta az áldást. Nagy gixer volt. Pedig mondtam neki, hogy az oltár közepérôl beszéljen. Utána elment a mellékmikrofonhoz, amit magamnak készítettem fordításra, és ott mondott egy két perces beszédet. Nagyon érdekesen és szépen mondta el, hogy ô nagyon meg van hatva. Látja, hogy Krisztus király ebben a fôegyházmegyében nemcsak a templomokban van jelen, hanem az emberi szívekben is. Azután, mivel az ô nevére is hivatkoztak a homiliában, kénytelen megmondani azt, hogy amennyiben valami jót tettünk az életben, az kötelességünk volt. Az Úr Jézusról szólva elmondhatjuk, hogyha mindent megtettünk, ami tehetségünkbôl telt, akkor is csak haszontalan szolgák vagyunk. Utána elmondta, hogy kétezer éven keresztül az ismert szentek és a nem kanonizált szentek, a névtelenek Krisztus keresztjének szenvedését ezen a világon az emberiség lelki és testi javáért vállalták. Róluk vegyünk példát. Szent Damján, akit hívtak haza, hogy hagyja ott a leprásokat, nem hagyta, mert azt mondta: ez az üdvösségem. Így munkálom az üdvösségemet. A mai napon Szent János ünnepe van. Keresztelô Szent Jánosnak az volt a jelmondata: ,,Vagy szenvedni, vagy meghalni.'' Ezért kell mindannyiunk szenvedését egyesíteni Krisztus szenvedésével. Ne feledjük el Szent Ágostonnal szólva: ,,A türelemmel elviselt szenvedés az Istennek a kegyelme.'' És még hozzátehetném: a mennyország kapuja. Nagyon röviden, frappánsan beszélt. Holnap délben 12-kor a Szent Patrikban lesz a magyar elesettekért gyászmise. Utána kimegyünk a temetôbe, majd Tóth Gyula egyházközségi tagnál lesz az összejövetel. Ez egy másik csoport, nem azok, akik Fodoréknál voltak. Valószínűleg kimennek a karmelita apácákhoz. Én nem leszek velük. Miklós István kíséri a miniszterelnökhöz a bíborost. Elkíséri még a katedrális plébánosa is. Én pedig kimegyek a Bribie Islandra[?]. Szekeresék meghívtak. Szeretnék 3-4 órát egyedül lenni az óceán partján. ======================================================================== 1974. november 25., hétfô Miklós István brisbane-i lelkész kísérte ma el bíborosunkat. Azzal mentettem ki magamat, hogy már több mint egy hónapja mindennap együtt vagyok vele, most el szeretnék menni ismerôsökkel egy napra kikapcsolódni. Miklós István el is ment vele. Anélkül, hogy tudtam volna, tegnap -- mert annyira meg volt hatódva, hogy a Petersen miniszterelnök eljött arra a vacsorára, amelyen az érsek és a magyarok megjelentek -- a bíboros úr elhatározta, hogy visszaadja neki ezt a látogatást. Mint ahogy a felköszöntôre adott válaszában is mondta, bizony nem mindenki veszi magának a fáradtságot, hogy ebben az idôben, amikor ô sokaknak nem nagyon szimpatikus, eljöjjön egy ilyen vacsorára. Megjegyzem még, hogy ennek aztán másnap reggel, 26-án, kedden reggel folytatása is lett. Én nem voltam ott a reggelinél. Ô ott ült az érsekkel, és valamit borzasztó igyekezettel magyarázott. Én eközben léptem be. Az érsek rám néz, láttam, hogy nem érti ôeminenciáját. -- Eminenciás uram, nem érti Rush érsek úr, hogy mit tetszik mondani. Tessék nekem magyarul elmondani, majd én lefordítom angolra. Nemigen tetszett neki, de kénytelen volt elmondani magyarul, hogy Miklós István és még más papok, de nem mondta meg, hogy kicsodák, egy kis cédulát akartak vele aláíratni, amelynek szövege szerint a hívek a két héten belül megtartandó választásokon mindenképpen Petersen miniszterelnökre és annak pártjára szavazzanak. Láttam, az érsek nagyon megijedt, és nagyon tiltakozott, mert lehetetlen a politikába való ilyenfajta beavatkozás. Az egyház részérôl a hivatalos állásfoglalás sosem szólhat egy személynek. Ebben teljesen igaza van az érseknek. A bíboros nem akarta megérteni, mi is volt ez a kis cédula, amit alá kellett volna írnia. Miután fölkísértem, elmondtam neki, hogy nekem megmondta az érsek négyszem között is, hogy itt a Labour liberális pártnak az embereirôl van szó, beleértve Petersent is. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. És nem valami gáncs nélküli lovagok, ennek a Petersennek óriási vagyona, sok részvénye van. Erre csak nézett rám, és így szólt: -- Miért nem mondtad ezt elôbb! Még hétfôn vagyunk. Én nem voltam ott a miniszterelnöknél tett látogatáson, nem voltam ott a Szent Patrikban a magyar halottakért mondott gyászmiséjén, amelyen, amint ô mondta, nem voltak sokan magyarok. Legalábbis nem voltak többen, mint amennyien pénteken. Nem voltam ott a Tóth Gyulánál tett látogatáson, és a temetôben sem. Még mielôtt elmentem, kértem a bíborost, menjen el a körülbelül másfél órai kocsikázásra lévô kolostorba a magyar származású apácához, akiknek klauzúrájuk van, nem jöhetnek ki. Kérték, hogy okvetlenül látogassa meg ôket a prímás. Elôször üzentek a Miklóssal, utána ismét üzentek, amit én elmondtam a bíborosnak. Láttam, Miklós is szerette volna, ha kimegy. Miklós még azt az okot is fölhozta, hogy mégiscsak ôk imádkoznak Magyarországért, az egyházért. Nem lehetett semmiképpen rávenni, hogy kimenjen. Megkérdezte, hogy a magyar apáca kicsoda, s tud-e magyarul. Mondták neki, hogy bizony nem nagyon tud már magyarul. Miklós atya -- úgy látszik -- tapintatosan közölte az apácákkal, hogy a bíboros nem tud kimenni, de én még mindig reméltem. Közben ez az apáca egy kazettán küldött be egy üzenetet. Angolul elmondja, mennyire szeretné látni a bíborost, és egy magyar verset is rámond a kazettára, nagyon szép kiejtéssel. Kérte a bíborost, hogy legalább mondjon egypár szót a szalagra. Erre sem volt hajlandó. tettem ezért egy utolsó kísérletet. Mielôtt kimentünk volna Szekeres Vilmossal, azt mondtam: Itt van ez a Prohászka Elmélkedések az evangéliumról, ez az új könyv, tessék kimenni, és az apácáknak ajándékozni a könyvet. Abban a reményben mondtam ezt, hogy valami csak történik. Amikor este visszajöttem, megkérdeztem. Nem ment el, lemondta. Nem volt hajlandó se kimenni, se néhány szót a szalagra mondani. Erre azt mondtam: -- Eminenciás Uram, még a legutolsó embernek is válaszolunk. Most pedig válasz nélkül hagyjuk a kétszeri telefonálást, a hangszalag beküldését, amiben volt két kísérôlevél is. Erre azt felelte: -- Válaszoljunk nekik! Kimentem Szekeresékhez. Innen jó egy óra tíz perces az út. Kiérve azonnal fürdônadrágra vetkôztem, és futottam vagy két órát a gyönyörű, majdnem egészen egyenes, széles, az óceán hullámaitól keményre döngölt parton. Amit még eddig sosem láttam, hogy a nedves része is, meg a száraz része is a partnak olyan kemény, hogy nagyon jól lehet rajta futni. A kétórai futástól nagyon elfáradtam, a talpamat erôsen kimarta a sós tengervíz homokja. Indultam éppen vissza, amikor odaér egy férfi autóval. Ott a homokon hajtott, egy egészen primitív kocsival. Megállítom, kérdem tôle, nem vinne-e el a sziget végéig. Ott már látszott Caloundra városa. Bocsánatot kért, mert nem volt rajta fürdônadrág. Úgy látszik, nudista volt az istenadta. Elôször észre sem vettem, aztán mondom: nem számít. Elvitt egészen a sziget végéig. Mindent megmutatott, mindent elmagyarázott nagy türelemmel: a madarakat, a halakat. És vissza is hozott körülbelül másfél mérföldre, a Szekeresék házával összefüggô partrészig. Innen aztán gyalog mentem. Elmondta, hogy már tizenhét éves korában ausztrál katona volt, ejtôernyôsként részt vett a bevonulása utáni második napon 1944-ben a június elejei invázióban. Németországban dobták le. Nyomasztó emlékei vannak a világháborúból. Tizenhét éves fejjel elhitte mindazt, amit mondtak neki, hogy az ellenséget ki kell irtani. De amikor közelharcban elôször látott egy súlyosan sebesült fiatal német katonát, akkor döbbent rá, hogy az ellenség is olyan ember, mint ô. Akkor, szinte egy pillanat alatt megváltozott. Megtért a háborúból az emberségre. A végén bemutatkoztam, megmondtam, ki vagyok. Kedvesen elbúcsúzott tôlem. Szekereséknél óriási vacsorát adtak. A vacsora után újból lementem fürödni, mielôtt elindultunk volna ebbôl a kis házikóból. A strand már majdnem teljesen árnyékba borult, a tintakék vízen még ott csillogott a napsugár. Szemben a Moreton-szigetnél, meredeken a tengerbe esô partjai elôtt a napsütésben egy téglapiros színű hajó húzott el. Csodálatos fényözön volt a levegôben. Olyan, mint a Földközi-tenger táján. Nagy nosztalgiával búcsúztam ettôl a tengerparttól. Hazamentünk. Idehaza röviden érdeklôdtem. Prímásunk kissé rosszkedvű volt, úgy látszik, mert nem voltam itthon. De az ilyenen túl kell tennie magát az embernek. Másnapra készültünk. Csomagoltam. Csak egy csomagot csináltam, mert vittem Rush érsek pásztorbotját is a holnapi Mount Isa-i útra, amely innen körülbelül kétórányi repülôútra van. Reggel szálltunk föl. Ablaknál kaptam helyet. Csodálatosan szépen látszott a tengerpart, de a reggeli nap sosem olyan szép, mint az esti. Miklós István lelkész is velünk jött. Egész idô alatt az ablaknál voltam. Néztem a tengerparttól elkezdve, hogyan lesz elôször mezôséggé a táj. Elôbb nagy fölparcellázott gabonaföldek vagy szántóföldek voltak, utána jön egy óriási erdôség és hegység, aztán már csak a zöld legelôk vannak. Azok is eltűnnek, és kezdôdnek a sárga, látszólag egyhangú sivatagszerű hegyek és dombok, egészen két órán át Mount Isa- ig. Itt van a világ legnagyobb rézbányája. Amint a magasból leereszkedünk, látom, milyen meleg, piros színe van a földnek, milyen szépek a dombvonulatok, és mindenütt -- úgy látszik, sok esô volt -- még tavasz van. Alacsony fák vannak, nem sűrűen, inkább szétszórtan. A repülôtéren már vártak bennünket a magyarok. Ennek a magyar katolikus kolóniának a meg nem választott, de elfogadott feje Mészáros László, egy borsodi születésű névrokon, akinek egy nagy garázsa van. Mint késôbb mondta, az egész bányaüzemnek ô gyártja a speciális járműveit, amikkel lent a tárnákban dolgoznak. Alighogy megérkeztünk, ott várt bennünket a townsville-i püspök: Leonard Anthony Faulkner. Várt bennünket a Mount Isa igazgatósága is. Magyarruhás lányok köszöntötték a prímást. Körülállva nagyon szép fényképet csináltak, az újság is hozta, és egy pár kérdésre válaszolt is ôeminenciája az újságíróknak. De ez már olyan mucsai sajtókonferencia volt, mert itt, ebben a harmincezer lakosú városban bizony kevés fôvárosi sajtóélénkség és sajtófürgeség van. A repülôtérrôl a Casa Grande nevű hotelba vittek bennünket. Egy kicsit felfrissítettük magunkat. Utána az igazgatósággal, amit Cinle nevezetű úr vezet, minden tagja angol származású, a püspökkel, a bíborossal, Miklóssal és velem volt a vacsora. Késôbb mondta meg nekem Miklós, hogy ennek a hotelnak a már hatvanon túl lévô tulajdonosa egy pocakos kövér magyar. De ezt nem mondtam tovább, mert akkor bíborosunk Miklóst is, engem is meztelen hátunkat vesszôvel verve űzött volna ki Mount Isa-ból a sivatagba. Úgyhogy errôl semmit sem szóltam. Az asszony, aki angol származású, olyan kedves volt, mint a Mária- Magdolna. Mindenben nagyon kedvesek voltak. Elsôrangú, finom ebédet adtak. A találkozó is, ami az ebéd után következett, nagyon kedves légkörben zajlott le. Prímásunk, hála Isten, angolul keveset beszélt. Amit mondott, alig értették. Rám került a beszélgetés sora. Nagyon derültek sok mindenen. Most vannak éppen a legkeményebb tárgyalások Mount Isa-ban a szakszervezetek és a társaság között. Engem Szibériáról kérdeztek. Elmondtam nekik, bizony, az embernek nincs szüksége annyira, amennyit kíván, amit a gyomra, a szeme és a füle diktál. Erre ôk, mint jó gazdag kapitalisták, bólogattak, hogy bizony, ez így van, és ezt az én beszédemet jól lehetne használni a szakszervezetekkel való tárgyaláson. Erre mondtam nekik, igen ám, csak egy baj van: hogy mind a ketten ugyanabban bajban leledzenek, a munkások és önök, a kapitalisták. Nevettek ezen és elhallgattak. A témát befejezték. A bíboros már korábban visszavonult. Láttam, kissé nehezen tud nyugodtan maradni. Ha már evett valamit, oly erôs szenvedélye a szivarozás, hogy okvetlen minél elôbb rá szeretne gyújtani. Fölkísértem szobájába, visszajöttem, és még egy ideig együtt voltunk. Leonard Faulkner püspök nagyon kedves, magas, jóindulatú, elegáns, mindenben szolgálatkész. Az a püspöktípus, akiben mélységes hit van, aki csak a jót akarja. Van benne egy kis naivitás is, de ez csak látszólagos. Azt hiszem, nagyon okos ember, de nem az okosságát, nem a felsôbbrendűségét mutatja ki, hanem inkább emberségét, segítôkészségét. Nagyon jóképű, magas, ôszes, de kemény, szikár férfitípus. Maga az a tény, hogy közel nyolcszáz mérföldrôl jött erre a látogatásra, és ôeminenciáját az elsô naptól az utolsóig kíséri, már azért is le kell venni elôtte a kalapot. A szieszta után elindultunk egy plébánia nôvéreihez, akik a Szent József iskolát vezetik. Nem tudom, hogyan képzelték el ezt a fogadást. Nagyon sok pap volt az ottani plébániákról, más iskolákból, és ott volt még harminc-negyven apáca. Megérkeztünk. Nem ismertem a terveiket pontosan. Azt hittem, hogy csak olyan elbeszélgetésre gondoltak. Elmentem egy angol származású mérnökkel, aki levitt engem a bányába. Levetettem a ruhámat, csak az alsónemű maradt rajtam. Fölvettem a bányászruhát, bányászsisakot, bányászlámpát, kesztyűket, nagy szíjat a derekamra, és végigjártam vele a bányát. Lent voltam közel ezer méter mélyen, a tizenhetedik és huszonegyedik vágaton. A mérnök bemutatta elôször azt, hogy egy nagy masinával, amibôl négy nagy kar nyúlik ki, hogyan fúrnak bele egy méter mélyre a kemény rézércet tartalmazó sziklába, hogy fölrobbantsák. Ott állt három-négy ember a gépen. A mérnök megmutatta a fúrókat. Az éles fúrók egy idô után teljesen tompák lesznek, és fülsiketítô zajjal működnek. Nekem nem volt fülvédôm. Azt hittem, hogy megbolondulok, amikor lent voltam abban a forróságban, abban a rettenetes zajban. Mintha az egész világ össze akart volna dôlni. Utána elmentünk oda, ahol ezt az ércet nagy mechanikus lapátok felmarkolják, és bedobják egy három-négy méter széles nagy lyukba, ahova borzalmas zajjal esnek le a nagy darab sziklatömbök. Lementünk a zúzdába, ahol a nagy sziklatömböket elôször húsz-harminc centiméteres darabokra törik, és egy másik zúzdában még apróbbakra. Sokat gyalogoltunk. Elmondta a mérnök úr, egy nápolyi ember, hogy ô mint egyszerű munkásfiú kezdett valahol Észak-Angliában a bányában. Onnan kapott ösztöndíjat, így tudott tanulni, s bányamérnök lett belôle. Agnosztikus ember, jó kedélyű, rendes embernek látszik. Az asztalnál ismerkedtem meg vele, amikor a hitrôl esett szó. Akkor mondta, hogy ô agnosztikus. Mondtam, hogy szerintem a legnagyobb embere az utolsó öt évszázadnak Morus Tamás. A mérnök és fiatal társa úgy néztek rám, mintha sose hallottak volna róla. Ilyen ez a világ. Alighogy visszaértem négy órára, már indulni kellett. Kimentünk a nôvérekhez arra a bizonyos beszélgetésre. Azért vagyunk itt -- mondta a püspök --, hogy eminenciád szólna nekünk, egy kis tanítást adna. A bíboros így szólt: -- Kérem, akkor tessék kérdezni! De senki sem kérdezett. A püspök át akarta hidalni a kínos helyzetet és azt mondta: -- Arról szeretnénk hallani, hogy az itteni viszonylagos jólét, a gazdagság és a szegény országoknak a nyomorúsága közötti ellentmondás miképp oldható fel lelkileg, katolikus módon, hogy a gazdagság a lelket el ne nyelje, meg ne nyomorítsa. Ez bizony általános kérdés. Ôeminenciája ekkor arról kezdett beszélni, hogy mekkora a nyomorúság Magyarországon. Utána beszélt a magyar oktatásügyrôl és arról is, hogy a szegény magyar szülôk Németországban nem tudják megfizetni gyermekeik taníttatását. Burg- Kastl-ban van az egyetlen magyar gimnázium, oda kellene pénzt adni. Errôl egy fél órát beszélt. Meg is lett az ,,eredménye'', mert másnap az apácák a gyerekekkel össze is szedettek egy kis pénzt. ======================================================================== 1974. november 27., szerda Ôeminenciája állandóan visszatér a magyar ügyekre. Ma, amikor borotváltam, tudtam, hogy valamirôl prédikációs témát vár. Azt mondtam, tessék beszélni a Szűzanya segítô szerepérôl ebben a világban. Erre azt mondja, inkább az ottani magyaroknak az egyházközségi statisztikájáról fog beszélni. Misszionárius típus, aki a bálványokat ledöntögeti, aki az embereknek a lelkiismeretét keményen megdolgozza, megmutatja, mit kell cselekedniük, hogy Isten országába jussanak. Mindez 1974. november 26-án, kedden azon a bizonyos konferencián ment végbe. Nekem annyira zúgott a fülem, hogy nem értettem meg, amit mondtak, amit kérdeztek. Megmondtam a nôvéreknek, hogy a fülem egy kicsit bedugult ott lent a bányában. Szerencsére a tolmácsolást át tudtam adni Miklós Istvánnak, aki aztán fordította a szavait. Nagyon jól csinálta. A végén a püspök rám célozva azt mondja: -- Itt a bíboros úr titkára, aki nyolc évig volt Szibériában. Próbáltam néhány viccet mondani. Mindenki nevetett, és a hangulat feloldódott. Este 6 órára a Szent József plébániára mentünk. Ott volt a szentmise. Meg tudtam gyôzni prímásunkat arról, hogy ne mondjon el statisztikát, majd én a mise után kihirdetem. A magyarokat összegyűjtöttem. Sajnos elromlott a mikrofon. Mivel Krisztus Király ünnepe volt, ugyanazt a prédikációt mondta el, amit a katedrálisban, Brisbane-ban. A szenvedés értelmérôl, a szenvedés ingyenességérôl beszélt, mert nincs ára az emberi szenvedésnek. Mivel a szenvedés az érdek ellen való, az emberi természet ellen való, ezért lehet alapja a szabadságnak, az Isten és egymás iránti szeretetnek. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy azt a szentbeszédet, amit vasárnap elmondott, majdnem ugyanúgy, ugyanolyan lelkesedéssel megismételte. Sajnos nem volt mikrofon, a fülem kicsit még eldugult volt, be is voltam rekedve, ezért kínlódva tudtam lefordítani. Közben a gyerekek is sírtak. A magyarok közül lehettek talán ötven-hatvanan, a többiek angolszászok voltak. A híveket végig ô áldoztatta. Utána Mészáros László és Novinecz György -- aki autóval kísért bennünket -- és a többi magyar egy nagy terembe mentek. Én nem tudtam ott lenni. De láttam, hamar befejezte a magyarokkal való találkozást. Onnan elmentünk a Riverside hotelbe. Nyolc-kilenc óra felé járt az idô. Gyönyörű lampionos kivilágítás volt. Lent, az udvaron egy kis pódiumon hosszú asztal állt, amely mögött neonfényekkel, libegô sztaniolokkal kivilágított nagy, szép kereszt volt. Ott fogadták ôeminenciáját. Megkezdôdött a vacsora felszolgálása. Mindenki ott volt, aki számításba jöhetett. Magyar kislányok elénekelték a Kis lak áll a nagy Duna mentében című dalt, és elhangzott még egy szavalat. Utána a püspök úr beszélt elég hosszan. Köszöntötte ôeminenciáját, dicsérte bátorságát, hitét, keménységét. Ôutána Fille[?] beszélt, a Mount Isa- nak egy menedzsere, majd ôeminenciája válaszolt. Nagyon szellemesen és röviden arról szólt, hogy minden népnek megvan a hibája, és hogy penitencia nélkül nincsen feloldozás. Nagyon kedves, kerek beszédet mondott, amit lefordítottam angolra. Amikor a tészta következett, már kezdett kicsit nyugtalankodni a bíboros úr. Én különbözô emberekkel beszélgettem közben. Ôeminenciája megcsinálta azt, amit még soha. Több hosszú asztal volt a teremben, és valamennyit végigjárta mindkét oldalán, és mindenkit köszöntött. Nagyon örültem, hogy ezt megtette. Erre én soha nem mertem volna ôt kérni. Az ottani magyaroknak sikerült rávenniük erre. Valamit még elfelejtettem. Tegnap a szentmise és az esti Riverside-i program között voltunk a Civic centre-ben lévô gyönyörű, modern színházban, ami ott van a Mount Isa-ban. Legkevesebb ezerkétszáz embert fogad be a nézôtér. Gyönyörű! A legmodernebbül van fölszerelve. Nagyon szép programot mutattak be, közöttük tornaszámokat is. Eljátszották az ausztrál himnuszt ôeminenciája tiszteletére. Láttam, tôle is várnak egypár szót. Javasoltam prímásunknak, arról beszéljen, hogy a papnak és a szülôknek a hivatása ugyanaz: megmagyarázni az embernek, hogy miért van a világon. Errôl ô nagyon szépen, magyarul beszélt. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen gyorsan felfogta a javasolt gondolatot. Le is fordítottam. Utána mentünk át a Riverside hotelbe. Reggel 9-kor volt a szentmise a nôvéreknél, ahol kevesebb magyar gyűlt össze, mint tegnap. Javasoltam, hogy a Szűzanyáról prédikáljon, hiszen a Magyarok Nagyasszonyáról lesz a szentmise. A szentmise kezdetére körülbelül ötvenen gyűltek össze a kápolnában. Velünk együtt koncelebrált a püspök meg néhány pap is. Ôeminenciája arról beszélt magyarul, hogy körülbelül hatvan magyar család él itt, s mégis milyen kevesen vannak a templomban, és hogy kevesen járulnak a szentségekhez. Nagyon szépen megmagyarázta az általános bevezetés után, hogy nem jó, ha az ember magányos, mert a magányosság sok bűnre visz, és gondoskodnunk kell, hogy ez ne így legyen. Jól kialudtam magam, friss voltam. Az ott lévô angol püspöknek elmagyaráztam, hogy a magyar nép a kereszténységnek köszönheti, hogy megmaradt. A török és a tatár súlyos érvágást jelentett népünkön. A polgári törvény még súlyosabb csapást jelentett. Elmondtam, hogy rendet kell teremteni, rendezni a házasságokat, szentségekhez járulni, és megszervezni a hétvégi magyar iskolát. Nagyon jól sikerült. Utána a püspök beszélt, mondta, hogy mindent megtesz a magyarokért, nôvéreket, iskolahelyiséget is ad, csakhogy a magyaroknak kedvére tegyen. Hazamentünk. Láttam, hogy bíboros úr teljesen kimerült, halálosan fáradt. Aludni nem tudott, csak hátradôlve szívta a szivarját. Nekem még mindent el kellett készítenem, csomagolnom kellett. Délután 3 órára értünk ki a repülôtérre, ahol nagyon sokan voltak ott a magyarok közül. Sok olyan arc is föltűnt, akik tönkrementek a sok erôfeszítésben, a sok ivásban, a nehéz bányamunkában. Mindegyikük arcán ott volt valami komolyság, elhagyatottság, honvágy, vágy valami után. Hiába, nem természetes légkör kint a sivatag közepén, messze mindentôl, messze a szülôföldtôl, éveken át csak dolgozni a pénzért. Bár mindenük megvan, túl gazdagok, mindent megengedhetnek maguknak, amit ott meg lehet szerezni, megszerzik, de mégis, arcukon ott volt a száműzöttség, kiéltség, majdnem azt mondhatom: levertség és reménytelenség. Elbeszélgettünk. Hála Istennek minden rendben volt. Mindenkitôl búcsút vettünk. Nagyon szívélyesek, kedvesek voltak. Végre elindultunk. Csodálatos napsütésben tettük meg az utat Mount Isa-tól Brisbane-ig. Visszafelé átéltem ismét az egész látványt. A Mount Isa-i rozsdaszínű, ritkán zöld, rövid fákkal telepített táj, aztán jön a nagy sivatag az elveszett tanyákkal, hosszú út a sivatagon keresztül. Aztán erdôrészletek, magaslatok, hegyek, melyeknek a teteje lapos. A zöld erdôk között meredek sziklafalak világítanak bele a tájba. A sivatagok helyett a zöld tájat látom itt az esti napsütésben. Aztán megjelennek az elsô szántók, és már messzirôl látom a tenger vonulatát. Moreton és aztán Redcliffe fölött repültünk rá a tengerre, és utána megérkeztünk Brisbane-be a repülôtérre. Ott már vártak. Elintéztem a másnapi melbourne-i jegyeket, aztán indultunk be a városba. Az érsek nagyon kedves volt, vacsorával várt bennünket. Jött még Miklós István a prímáshoz, és átadta neki a melbourne-i programnak, illetve a szombati műsornak egy részét. A bíboros úr ideges volt, mert a november 3-i brisbane-i egyházmegyei lapnak az elsô részén óriási betűkkel volt az ô közeli látogatásának a híre, de fönn a sarokban, egy fél kolumnában Íjjas fölszólalása a vatikáni zsinaton arról, hogy a kormány megengedte bizonyos korosztályok számára bizonyos föltételekkel a templomban való hitoktatást. Bíboros úr méltatlankodott, hogy micsoda dolog a két hírt egy napon közölni. De hát ma már egy bíboros nem szent és sérthetetlen, nem lehet megtiltani, hogy ne írjanak róla. Azt írnak róla, amit akarnak. Megállapodtunk, hogy Miklós majd telefonál nekik. Nagyon fáradt vagyok, este 11 óra van. Reggel 3/4 7-kor misézem, és indulunk Melbourne-be. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! ======================================================================== 1974. november 28., csütörtök Az esti pakolás miatt késôn kerültem ágyba. Nem tudtam magamat rendesen kipihenni. Fáradtan, zúgó fejjel ébredtem. Amikor bíboros úrhoz bementem, nagy csodálkozásomra még ô is ágyban volt. Már fél hét elmúlott. Átmentem az iskolába a nôvérekhez, ott mondtam a szentmisét öt nôvérnek. Elôször jutott eszembe az az elmélkedésre való gondolat, hogy tulajdonképpen a hívô ember Istenen keresztül mindenhez közel van. Nem zár ki semmit az életébôl, se a jót, se a rosszat. Valamiképpen átöleli, édesgeti, közel van hozzá, csak a hitetlen ember van mindig távol, mert fél. A félelem eltávolít. A félelem háttérbe szorít dolgokat, amelyek részint elkerülhetetlenek. Errôl beszéltem nekik, nagyon figyelmesen hallgatták. Rush érsek nagyon kedvesen búcsúzott tôlünk. Szekeres Vilmos vitt ki bennünket a repülôtérre. Feltűnôen sok magyar volt kint, legalább százan, és még mindig jöttek. Ott volt Fodor László, ott volt Bernáth. Ott voltak a karmelita apácának, Matildnak szülei, tiszta magyarok, ötvenhatosok. Az apáca lányuk már nem tud jól magyarul, a másik még kevésbé. Megmondtam nekik, hogy ezért nem ment ki hozzájuk a prímás. Úgyis tudták, a magyar nyelv miatt. Nagy büntetésnek vették. Nehéz sors, a lányukat Istennek adták, karmelitának, a magyar bíboros pedig leteremti ôket, hogy nem tanították meg magyarul a gyermeküket. Kicsit vigasztaltam ôket, de sajnos, én is ideges voltam elutazás elôtt, és nem nagyon sikerült a vigasztalás. Mindenkit próbáltam megbékíteni, akit csak tudtam. Fölszálltunk a repülôgépre, de valami hiba volt, és újra le kellett szállnunk. Aztán másodszor végleg fölszálltunk. Bár a repülôgép nem vett kanyart a tenger felé, de még egyszer oldalt ülve nagyon jól láttam a kis szigeteket, a Brisbane folyót, messzirôl a Redcliffe félszigetet és a Bribie Island-et. Csodálatosan szép nap volt, és pontosan lehetett követni az egész tengerpartot. Az egész síkság elôttünk feküdt. Lassan befelhôsödött, nem lehetett semmit látni, csak késôbb egy jó nagy repülés után. Egy kapitány ült mellettem, aki ma repült Melbourne-bôl Brisbane-ba, és most megy vissza, hogy még egy repülôgépet hozzon lentrôl. Egyszercsak föltűnt elôttünk ismét ugyanaz a kép, Sydney csodálatosan elterülve, még egy fokkal, szinte világosabban, mint elôzôleg. A tengerpart fölött repültünk lefelé. Wollongong fölött nagyon jól láttuk az utat és a gyárakat. Utána átrepültünk két hegység fölött, és elérkeztünk a szürke, alacsony felhôvel borított Melbourne síkságnak a közepére, a repülôtérre. A leszállásnál mi maradtunk utoljára. Kint volt Thomas Francis Little érsek és magas, göndör hajú, szôke titkára, magam korabeli, talán valamivel fiatalabb. Nagyon sokan voltak magyarok, legalább ötszázan. Köszöntötték ôeminenciáját. A magyar szövetség elnöke Endrey köszöntötte kenyérrel, sóval és tokaji borral. Mindegyiket megkóstoltatta. Elénekeltük a Himnuszt. A többi városhoz képest nagyon sok volt a gyerek. Ott álltak a magyar tanítók, legelöl dr. Orosz Márta. Elfogta az embert a megindultság, mikor ott állt, mert ô maga is sírt. Bár visszatartotta, de látszott az arcán a megrendültség. Little érsek mondta nekem utána, hogy ô sem tudta visszatartani a könnyeit. Ez a rideg angolszász, mégha ír, akkor is angolszász ember látva az idevetôdött, a vihartól megtépázott kis magyar csoportnak az elérzékenyülését, Mindszentyt és mindenkit könnytôl csillogó szemekkel, még ô is könnyekig meghatódott. Endrey elnök köszöntése után a prímás válaszolt. A gyerekekhez ment, és kizárólag az iskoláról beszélt, kedves, meggyôzô szavakkal. Neki csak a hit, a Krisztus és a magyarság az eszméje. És ez valahogy a legmegindítóbb. Ennek a gondolatnak gyermeki egyszerűsége és óriási feszítô ereje van. Nagyon hideg volt, fújt a szél, novemberi idô, bár minden kizöldült már. A püspöki rezidenciára hajtottunk, ahol Varga Zoltán várt ránk, és bekísért bennünket. Little érsek nagyon érdekes ember. Ha le kellene írnom, akkor egy sovány, marcona kinézésű embernek mondanám. De a látszat csal. Éreztem, hogy közel kerültem hozzá, mindjárt az elején. Egy rettenetes össze-vissza épült püspöki rezidenciában helyeztek el bennünket. Engem elég primitív módon, kis helyen, de a prímásnak jó szobája van. Az öreg, ír származású gazdaasszony annyira megijedt Mindszenty bíboros jöttétôl, hogy megszökött. Ennek az érsek is örült. Helyébe aztán Varga Zoltán behozott pár magyar asszonyt, dr. Orosz Mártát és Köves Ilona asszonyt, akinek ma még Sarujáné segített a konyhán. Ellátják nemcsak a bíborost és minket, hanem az egész érseki háztartást. Mindenki örült neki. Dr. Orosz Márta intelligens, ô a magyar katolikus iskola igazgatónôje. Ô készítette föl az elsôáldozókat, ifjúsági munkát is végez. Nemcsak elintéz és elvégez mindent, hanem ,,kivégez''. A kivégzésig pontos. Már lehet, hogy hatvan felé jár, de nem néz ki annyinak. Kék szemű és kedves, szép mosoly van az arcán. Ô és a többi hölgyek otthonossá teszik a környezetet. Ezek a magyar asszonyok tudnak fôzni. Varga Zoltán jelezte az itteni, melbourne-i látogatásnak két kényes kérdését. Az egyik az Erdélyi Szövetség elnökének, vitéz Adorján Ferencnek a magatartása, aki elment az Antal nevű református barátjával azokra bálokra, amelyekre a követet is meghívták, és sülve-fôve együtt vannak. Antal pedig jóban van a magyar konzullal, úgyszólván mindig együtt vannak. Ô akarta, hogy a prímás elmenjen megtekinteni a Turul- madarat, amit ô hôsi emlékműnek állított föl a temetôben, hogy elôtte köszöntse, és a bíboros ott áldja meg. Ekörül folyt a harc az elsô nap is, a második nap is. Majd elmondom holnap, hogy miként történt. Így ismerkedtünk meg ezzel a házzal. Még szólnom kell Varga Zoltánról, akit az 1957-es hajóutamon Sydneyben ismertem meg. Jezsuita, nagyon rendes ember. Éles orra nagyon kifejezôvé teszi az arcát. Jó magyar beszédével igazi magyar pap. Nyugodt, higgadt, mindent megfontol, nyílt, semmit el nem rejt, elfogadja a kritikát, nem sértôdik meg, egyszóval nagyszerű ember. Régi barátra találtam benne. Ezzel a barátsággal fogadott engem. Igen örültem, hogy viszontláthattam. Másnap úgy közvetlenül, bizalmasan meg is kérdezte tôlem, nem lenne-e kedvem Ausztráliában maradni, mert ketten jól tudnánk együtt dolgozni. Nagyon nehéz dönteni. De nehéz szívvel fogom itt hagyni, azt tudom. ======================================================================== 1974. november 29., péntek Még közbefűzöm, hogy a tegnapi úton, mielôtt Brisbane-ból elindultunk, mindenképpen az ablakhoz akart ülni ôeminenciája is. Így két ablakot rezerváltunk, két ellenkezô oldalon. Amikor a repülôgép kiért a nagypályára, és átúszott az épület elôtt, ahol a magyarok voltak, már körülbelül száz méterre voltunk, de még látszott, ahogy a fehér kendôket lengették. Ôk nem láttak be, de mi kiláttunk. Ez volt tegnap. Varga Zoltánnak telefonált Galló -- kiugrott pap, de ügye állítólag rendben van, s aki sülve-fôve együtt van Adorján Ferenccel --, hogy szeretne velem találkozni. Mondtam, ha Galló valamit akar, akkor jöjjön el, ne mással üzengessen. Erre bejelentkezett, hogy eljön. Délelôtt 11 órakor volt a sajtókonferencia. Ott volt a három televíziós társaság. Lehettünk talán húsz-huszonöten a technikusokkal együtt. A televízió részérôl három fiatal komor, baloldali beállítottságú, ellenséges kinézésű újságíró volt ott, akik csak azt emelték ki, hogy a prímás az antikommunizmus képviselôje, nem lát lehetôséget a kibontakozásra, mert nem enyhül a kommunizmus. Egy sor provokatív kérdést tettek föl neki a Szentatyával kapcsolatban is, hogy milyen a viszonya most a Szentatyához. A bíboros azt mondta finoman, kitérôen, hogy az ô viszonya a Szentatyához nem kifogásolható. A többiek jóindulatúak voltak. A lényeg az, hogy megvan a maga állásfoglalása, a maga hite, koncepciója, s abból nem zökkentik ki az események. A sajtókonferencián elhangzott kérdésekre prímásunk nagyon határozottan válaszolt. Mindig kitalált valami újabbat, hogy szépen kitérjen, elhárítsa a provokációs kérdéseket. A végén azt javasolta az újságíróknak, hogy tanulmányozzák a marxizmust, a bolsevizmus ötvenéves történetét, akkor nem tesznek föl annyi hiábavaló kérdést, mert maguk is meg tudják válaszolni, hogyan áll a világ. Ebéden az érsek nem volt itt, csak Varga Zoltán. Délután 5 órakor fogadás volt a városházán. Egy fiatal polgármester és felesége fogadta ôeminenciáját. A magyarok, sajnos, elkéstek. A feleség elmondta, hogy a férje anglikán, de ô katolikus. Katolikus templomban esküdtek, és három gyermekük van. Ez egy kicsit megenyhítette a hangulatot. Az asszony elsôrangúan tudott kezelni. Ott volt a férje mellett, nem hagyta magát lerázni. Mindig mosolygott, mindent dirigált. Csak csodáltam. Nagy képességű asszonyok vannak, ha valamit akarnak, és tehetségük is van hozzá, nekilátnak és megmozgatják világot. A rövid fogadás után a polgármester irodájába mentünk, ahol beírta a bíboros az aranykönyvbe a nevét. Fényképezték ôt. Aztán egy nagyterembe mentünk át, ahol nagy tömeg fogadta. A polgármester felesége nagyon ügyesen mindenkit bemutatott. Ott volt Orosz Márta és az a másik hölgy is. Én nem voltam ott, csak egypár idegennel találkoztam, köztük a melbourne-i egyházmegyei újság szerkesztôjével, egy fiatal lánnyal. Elmondtam neki a prímás panaszát, hogy miért hozzák kommentár nélkül Íjjasnak a nyilatkozatát, ami a püspöki zsinaton hangzott el. Hogy micsoda beleszólás az egyház ügyeibe, micsoda propaganda. A legmagasabb egyházi méltóságú ember, az Íjjas a kommunista miniszter parancsára elmondja azt a kis enyhülést, amit a magyar népnek adtak, miután huszonöt évig üldözték, és kiölték a hitét a lelkébôl. Most nem tudom, tendenciából vagy ravaszságból, mert baloldali, vagy ártatlanul azt mondta az újságírónô: kérem tessék megírni levélben, én nem vagyok egyházi téren szakember. Ezzel váltunk el. Így is lehet lerázni problémákat. Aztán fölmentek egy pódiumra. A polgármester ausztrál módon ismertette ôeminenciájának az életét. Szépen mondta el. Utána ôeminenciája fölállt, és angolul mondott valamit röviden, és azt is hozzáfűzte, hogy az Isten áldja meg önöket. Mondtam, hogy itt van egy csomó befolyásos ember, használja ki helyzetet a magyar ügy javára. Hangsúlyozza, hogy nem azért jött, hogy ünnepeljék, nem azért, hogy megcsodálják, hanem azért jött, mert a világon elnyomás van, itt és itt, ez és ez van, erre kell fölhívni a figyelmet. Ha ezt nem felejtik el, akkor már elérte a célját. Ezt mondja el. Varga Zoltán is ott volt. Ki kell használni az alkalmat. Ezért vannak ezek a fogadások, ezért járjuk a világot. Délelôtt fél 12-kor vitéz Adorján Ferenc megjelent nálam. Magas, nagyarcú ember, élénk szemekkel, kicsit zavart a tekintete. Késôbb hallottam, hogy oláh tanítónak tartják. Nem tud jól magyarul, de ez nem sokat számít. Egy lelkileg kiborult ember. Ahogy ôt Pater Varga leírta, teljesen megegyezett a valósággal. Letegezett. Kérdeztem, hogy mi járatban van. Elmondta, hogy ô már kihirdette a prímásnak a jövetelét. Mondtam neki, sajnos, olyan értesülések érkeztek róla, hogy ô a konzullal együtt jelenik meg a bálokon. Erre azt mondta, hogy ôneki kötelessége ott megjelenni, mert azoktól kapja a pénzt. Igyekeztem szépen megmagyarázni, hogy ez a kettô nem megy együtt. Mentegetôzve annyit mondott, hogy ô csak kényszerűségbôl járt a bálokra, de magát a konzult nem üdvözölte, s mihelyt megtudta, hogy ott van, azonnal otthagyta bált. Megígértem, hogy ezt én ôeminenciájának elmondom. A múltját kezdte emlegetni, a sok szenvedését. A maga módján fanatikus, hogy számítson valakinek, a becsvágy hajtja minden cselekedetét. A végén nem tudta magát türtôztetni, indulatoskodott. Azt mondtam neki, javasolni fogom ôeminenciájának, hogy menjen ki a Turul- madár megáldására, amelyet P. Varga már ugyan megáldott. Láttam, hogy mindenképpen ô akart szerepelni. Haragosan váltunk el. Megnyugtatására mondtam, hogy majd este 10 után fölhívom. Este volt a jezsuitáknál a Szent Patrik katedrálisban hat gyermek keresztelôje. P. Varga mindent megígért, jóindulattal persze, de amikor odamentünk, majdnem fél órával elôbb, sajnos nem volt semmi sem elôkészítve. A szentmise folyamán tűnt ki, hogy semmi se volt a helyén, össze-vissza volt minden, és ahogy a jezsuitáknál szokás, senki sem értett a liturgiához. A szentmise angolul ment rendezetlenül. Rengeteg bort hoztak, azt mind betöltötték három-négy kehelybe, a végén nem tudták consummálni. Teljes volt a fejetlenség. Bíborosunk a keresztség szentségérôl beszélt egészen egyszerű, szinte katekizmusi kifejezésekkel. Én fordítottam angolra. Azt hittem, kevesen vannak ott magyarok. A végén kiderült, hogy a kereszteltetôk voltak csak majdnem százan, és rajtuk kívül is sokan voltak a templomban szétszórtan. Otthon volt a vacsora. Este összeültünk Varga páterral, Köves Ilonával és Orosz Mártával. Mejött Peter O’Connell is, a melbourne-i érseki egyházmegye házassági szakértôje, és elbeszélgettünk. Beszéltünk még egyszer P. Vargával és ôeminenciájával is Adorján Ferenc ügyérôl. Nagy huzavona után megállapodtunk, hogy lemondom az erdélyi Turulmadár emlékmű megszentelését. Fölhívtam telefonon, s közöltem vele, ôeminenciája úgy határozott, hogy nem megy el. Erre ô azt kiabálta, hogy ô mindenkirôl tud botrányt, mindenkirôl a világon, és majd meglátjuk, hogy ôeminenciája elmegy-e megszentelni azt a Szálasi hôsi emléktáblát a Magyar Házban. Szóval borzalmasan kiborult, de így elszólta magát, ellentmondásba került önmagával. Amikor föltettem a kérdést az ellentmondást illetôen, még inkább kiborult. A végén durván azt mondta, biztosan be vagyok rúgva, hogy ilyeneket mondok. Azt válaszoltam, nem vagyok berúgva, jó éjszakát kívánok. Letettem a kagylót. Borzasztó dolog egy zavart emberrel tárgyalni. Sajnáltam ôt, és szokásom ellenére sajnáltam magamat is. Ezzel a súlyos élménnyel feküdtem le. ======================================================================== 1974. november 30., szombat Elértünk a hónap utolsó napjához. Milyen hosszú hónap volt! Valaki elküldte a helyi kommunista újság cikkét ôeminenciájáról, amelynek az a címe: Mindszenty bíboros egy gyűlölt múltnak az öreg harcosa. Egy csomó ferdítés van benne. Együtt reggeliztünk, ôeminenciája, P. Varga és én. Az újságcikkel kapcsolatban megint fölidézôdött benne egész múltja. A kommunizmusról beszélgetünk, a hazairól és a nemzetközirôl. Ôeminenciája kijelentette: -- A kommunizmusban sok rossz elmarad, mert nem fizetôdik ki, de a jó is megmarad, mert kifizetôdik. Nagyon éles logikájú megállapítás egy olyan ember részérôl, akinek a legfelsôbb kategóriája nem a szép és a csúnya, nem az igaz és a hamis, hanem a jó és a rossz. Érdekes, szépen megfogalmazott gondolat. Délelôtt, várakozásom ellenére megjelent az érsekségen Antal Ferenc, a református egyház lelkipásztora, feketében, elegánsan. Azt kérdezte, eljön-e ôeminenciája a református egyházba, mint ahogy azt P. Varga beírta a műsorba az ô kérése alapján a Little érseknek írt kérvényben, és amit ô már ki is hirdetett. Bár pozitív választ nem kapott még rá, csak a bizottságtól, de P. Varga megígérte neki, így joggal hirdette ki. Azt mondtam neki, hogy sajnálja ôeminenciája, de nem tud elmenni. Az okot nem említettem, azt tudniillik, hogy ô az itteni konzulnak kebelbarátja, mindig vele együtt jár, és ôk vitték el a magyar iskolából a növendékeket és tartanak fönn egy egészen baloldali összekötô iskolát. Elbúcsúzott, kinyitottam neki az ajtót, de nem adott nekem kezet. Elgondolkodtató, hogy mi, magyarok mennyire nem vagyunk képesek a formákat megtartani heveskedésünkben. Meg kell tanulnom nekem is, hogy akár törik, akár szakad, még a halálos ellenségemnek is megadjam a minden embernek kijáró tiszteletet, amikor találkozom valakivel. Minden ember megérdemli, még akkor is, ha ellenséges az állásfoglalása, mert ember. Ezt se az Adorjánnál, se az Antalnál nem tapasztaltam. Ezzel magukról állították ki a bizonyítványt. Amikor ezt láttam, örültem, hogy ôeminenciája elutasította, hogy elmenjen az erdélyi Turulmadár hôsi emlékmű és Szálasi emléktábla megszentelésére és az ottani fogadásra, valamint Antal templomába a reformátusokhoz. Délben együtt ebédeltünk Varga páterrel. Fél 3-kor volt az ünnepélyes szentmise a Szent András katedrálisban, ahol körülbelül nyolcan koncelebráltunk. Little érsek ôeminenciájával koncelebrált. Ez volt a nagymise. Elôször láttam életemben, hogy egy szertartásmester, miután velem minden pontot átvett, és elgyakorolta Orosz Mártával is az egész szentmisét és az elsôáldozásnak az egész ceremóniáját, kifogástalanul vezette, hiba nélkül az egész szentmisét, ütemezve, kapkodás nélkül, mindenre jutott idô. Végre bizonyítva láttam, hogy alapos munkával és sok-sok gyakorlással mindent hibátlanul, szépen, felemelôen, minden elôírást betartva meg lehet oldani. Little érsek a bevezetôben üdvözölte ôeminenciáját. Állítólag rólam is megemlékezett, de én nem tudtam odafigyelni, mert háttal volt nekünk. Nagyon szépen kommentálta ôeminenciája kiállását a hitért, bátorságát a diktatúrák ellen, és az egyházról, Krisztusról való tanúságtételét. Utána folyt a szentmise. Varga Zoltán atya az evangélium olvasása végén fölkérte ôeminenciáját szentbeszédének megtartására. Ôeminenciája -- Szent András napja lévén -- nagyon szépen beszélt az apostolról. Megköszönte az ausztrál népnek és a püspöknek segítségét, a magyar és a többi rab nemzet ügyében tett közbenjárását. Elmondott két epizódot Szent András életébôl. Elôször azt, amikor meghívásakor azt kérdezi az Úrtól: Uram te hol laksz? Hol élsz? Az Úr Jézus azt mondja neki: Gyere és nézd meg! Másodszor, amikor Szent András a görögök, a palesztinai idegenek és Krisztus között közvetítôként szerepel, és bevezeti ôket az Úr Jézushoz. Szent András egyszerű ember volt, aki kiállt hite mellett, és tanúbizonyságot tett Krisztus mellett a Balkánon. Patroszban fogták el, mert nem áldozott a pogány isteneknek. Ö üdvözölte talán elôször a történelemben a keresztet: Üdvözlégy szent kereszt, az én megváltásomnak, üdvösségemnek eszköze és jele. Két napig agonizált a kereszten, míg meghalt. Utána nagyon szépen elmondta ôeminenciája, hogy az ôsi egyház erôs hite abból származott, hogy a keresztények életüket áldozták a hitükért. Huszonkét pápa halt meg mártírként a hitéért az elsô három században, több millió volt a vértanúk száma. Rámutatott a görög-katolikus egyház mai szenvedésére, és azt mondta, hogy nem lehet építeni kompromisszumokra és folytonos megalkuvásokra, hanem ha kell, a hitért meg kell halnunk. Ez a hit értéke. Az Úr Jézus megmondta, hogy a pokol kapui nem vesznek erôt az egyházon, és bízzatok, mert legyôztem a világot. Ez az élet útja: a tanúbizonyság, a hit, és ezen kell járnunk. Roppant egyszerűen, dicséretes módon beszélt prímásunk. Hála Istennek a mikrofonok jók voltak, és úgy éreztem, hogy most nagyon jól vissza tudtam adni szavait, jól fordítottam. Bár a katedrális nem volt egészen tele, a mellékhajókban kevés hívô volt, de úgy látszik, a többségük magyar. Közös volt a vacsora. Ôeminenciája visszavonult, mi még beszélgettünk Little érsekkel, Peter Joseph Connors-szal és O’Connell-lel. Az érsek azt mondta, soha nem fogja elfelejteni, hogy amikor ôeminenciája megérkezett, könnyezett a repülôtéren. Most, amikor a trónján állva, kezében a pásztorbot -- a püspök mutatta--, mitrával a fején elmondta ezt a beszédet, bár nem értette még fordításom elôtt, ez a kép soha nem fog elhalványulni emlékezetében. Meg kell emlékeznem Orosz Márta itteni tanárnô munkájáról, aki közel negyven elsôáldozót készített föl gyönyörű módon. Ott térdeltek, ôeminenciája áldoztatta meg ôket, és minden éneket, minden imádságot kitűnôen tudtak. Azonkívül P. Varga már régebben megtanította a Hontalan magyarok imájá-t, amelyet a hívek nagyon szépen mondtak. A Mindszenty-lap egyik oldalán a bíboros képe, a másik oldalán ez az ima van nyomtatva. A hívek kívülrôl mondják. Ma este, november 30-án volt az összes magyar egyesület műsoros estje. Eddig az egyházközségek ifjúsági csoportjait és számait a műsor elejére tették, mert a legnagyobb taps mindig a végén volt. Most, mivel hallotta a vezetôség, hogy ôeminenciája esetleg nem marad a műsor végéig, az összes egyházközségi számok, a Regnum Marianum számai a műsor végére kerültek. P. Vargával egyetértve javasoltam, késôbb menjünk a műsorra, hogy a végén érjen oda a katolikus számoknál a bíboros úr. Sajnos, nem így történt, mert amint megtudták, hogy ôeminenciája nem érkezik, ,,megzavarodott Heródes és vele együtt egész Jeruzsálem.'' Közben ôeminenciája mégis megérkezett. A műsorban voltak táncok, szavalatok, énekszámok. Talán a népviselet volt a legszebb. Endrey István köszöntötte ôeminenciáját. Válaszában ôeminenciája két dologra mutatott rá: a gyermek fontosságára, a iskola és a szülôk együttműködésére. Nem lehet a magyarságot szétválasztani a hittôl és a hitet a magyarságtól. Erôteljesen, szépen beszélt, beszédét nagy tapsvihar kísérte. Utána következett a zárójelenet. Egy magyar címert a földre ejtettek, és az darabjaira hullott. Két szárnyas angyalnak öltözött fiatal lány arról beszélt, hogy összerakják-e ismét, vagy ne, hiszen már annyiszor széthullott. Érdemes-e összerakni? Az egyik a kételkedôt játszotta, a másik a bizakodót. A bizakodó gyôzött. A végén összerakták a címert. Utána elénekelték orgonaszó kíséretével a magyar Hiszekegyet: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni, örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. ======================================================================== 1974. december 1., vasárnap 10 órakor indultunk a Hungaria Centerbe, ahol ôeminenciája fél 11-tôl gyóntatott. Ezt a központot nagy munkával állították helyre a magyarok. Kövessiék laknak ott mint házgondnokok. 11-kor elkezdôdött a szentmise. Ötezer embert vártak, de csak ezerötszáz körül lehettek. Kivonultak a cserkészek, a ministránsok. A szentmise nagyon szépen ment. Ôeminenciája Krisztus alázatosságban való születésérôl és az utolsó ítéletben való eljövetelérôl beszélt. Ez a világtörténelem két legjelentôsebb állomása. Utána nagyon ügyesen áttért a gyermekneveléssel, a gyermekkel összefüggô kérdésekre, és idézte az Úr Jézust: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.'' Nem túl hosszan, de szépen beszélt. A szentmise után bevonultunk egy nagy terembe, ahol még egy fél óráig az odatóduló embereket fogadta. Majd ebéd következett. Ott volt a Tummi[?] nevű Monsignore, aki sokat tett a magyar gyermekekért, ott volt Msgr. Murphy, aki ezen a területen plébános, aztán egy másik ceremónia-mester, aki a szentmise alatt segédkezett. Ott volt a magyar egyházközség új elnöke, és annak nôvére. Ott voltak Kövessiék, a gondnokék. Ebéd után ôeminenciája lefeküdt, én is pihentem egy keveset. Majd kimentem a konyhára, hogy megköszönjem a hölgyeknek az ebédet. Öt óra tájban indultunk el a Junior Street-i Junior Haus-ba. Elôtte nagy tárgyalás volt. P. Varga elmondta ôeminenciájának, hogy az egyesületek nem támogatják az egyházközséget, inkább vetélkednek egymással. Addigra, mire bementünk, P. Varga összehívta Hetyeit, Urbánt és Cziglert, a magyar szövetség elnökét. A Rákóczi-egyesületet és késôbb a cserkészeket is berendelte a Rausch nevű tiszttel együtt. A bíboros megígértette velük, hogy ezentúl másképpen lesz mind az egyéni életükben, mind a szövetségi munkájukban. Egész működésükben nemcsak a magyarság, hanem a valláserkölcs lesz az irányadó. Eddig egy lépcsôház elôterében voltunk, elég sötét, ablak nélküli helyen. Az egész egy kicsit úgy nézett ki, mint az inkvizíció. Meg kall hagyni, prímásunknak irtózatos bátorsága van. Nekimegy mindenkinek, ha a kereszténységrôl és a magyarságról van szó. A szóra állítottak szépen bokáztak, és a világon mindent megígértek. A jó Varga páter, aki mindezt elôkészítette, mielôtt a házhoz értünk volna, még odasúgta a bíboros úrnak, hogy jóságosan, atyaian szóljon. Így is történt. Utána megszentelte a házat és a hôsök emléktábláját, amely fekete kettôs kereszttel a ház bejáratánál van elhelyezve, s amelynek a felírása: A hazáért élni erény, meghalni dicsôség! Ôeminenciája megkoszorúzta az emléktáblát, miután megáldotta és megszentelte a zászlókat. Az egész házon végigment és mindenhol szentelt vizet hintett. Utána a cserkészeknél volt nagyon kedves fogadás. A cserkészeket is a valláserkölcsre buzdította. A cserkészek énekeltek, és különbözô számokat adtak elô. Valaki gencsapáti, Vas megyei tájszólásban mondta el az Ahol vagy magyarok tündöklô csillagá- t. A végén az egyik cserkészvezetô fölállt, keresztet vetett, s miután ô maga elmondott egy nagyon szépen összeállított imát, az egész társaság elmondta a Miatyánkot. Mindezeket vacsora követte az összes melbourne-i magyar egyesület részvételével. Az Erdélyi Szövetség nem volt ott, a reformátusok sem, mert lemondtuk a hôsök emlékművének újra megszentelését. Antalnak pedig lemondtuk a templomlátogatást. A prímást köszöntötték, ôemienciája pedig röviden válaszolt. Átadtak neki hétezer dollárt a Burg-Kastl-i magyar gimnázium javára. Utána hamarosan hazajöttünk. Én jól éreztem magamat, jól lehetett beszélgetni, vitázni a magyarok között. Mikor jöttünk hazafelé, mondták, hogy Kóbor József 140 dollárt kap egy gazdag délvidéki származású, de erôsen magyar érzelmű gyárostól, hogy bennünket furikázzon. Még arról is beszéltek, hogy Adorján a Turul emlékműnél azt mondta: ,,A magyar nagyúr nem jött el. Az Isten verje meg azokat, akik ezt megakadályozták.'' Sokan kint voltak abban a reményben, hogy ott találkozhatnak a prímással. Ezt használta ki Adorján, hogy az istenverést elmondja. Ennyi istenverésbôl nekem is jut. 11 órára jár az idô. Jó éjszakát, kurucok! {Kép} Mindszenty bíboros 1974. december 1-jén ünnepélyes fôpapi misét mondott a melbourne-i magyaroknak. ======================================================================== 1974. december 2., hétfô A mai nap és a holnap reggel a sale-i püspökség székhelyének meglátogatására van szánva. Reggel korán, már 8 óra elôtt megérkezett Arthur Francis Fox, a sale-i püspök ide, az érseki palota elé a Msgr.Desmond Daly vikárius generálisával, és innen indultunk 8 órakor. Fogalmam sem volt, mi ennek a sale-i látogatásnak a programja. Azt hittem, csak egy mise lesz ott és prédikáció, s utána jövünk haza. Persze nem ismertem Foxot. Ô olyan hetven év körüli, száraz, szikár ír, aki tizenegy évig volt titkára Menvix[?] érseknek, akire csodálattal néz föl, és akit, úgy látszik, egy kicsit utánozni akar a maga módján. Gyanútlanul indultunk el két autóval. Fox püspök a bíborossal és Msgr. Daly-vel, és a sofôrjével, mi meg a Rabonits László nevű délvidéki embernek a kocsijában, a Mercedesben, melyet Kóbor József magyar ember vezetett. Ôt közelrôl nem ismerem, leventeként jött ki még 1945-ben. Amikor beszálltunk az autóba, akkor nyomják kezembe a programot, amelyen Melbourne-tôl Sale-ig hét iskolának a meglátogatása szerepel. Mindenütt fölsorakoztatták a gyerekeket, mindenütt kivonultak az udvarra. Mikor ezt a prímás meglátta, nagyon ideges lett, mert az elsô két iskolánál ô még nem fogta föl, én sem, mit is jelent hét iskola meglátogatása. Az elsô két iskolánál még szólt is pár szót, amit én lefordítottam. A másodiknál odarohanok Fox püspökhöz, és mondom neki, hogyha az összes iskolát meg fogjuk látogatni, ami a programban van, ki fog borulni a nyolcvannégyéves bíboros. Erre azt mondta, hogy a prímás csak áldást kell, hogy adjon. Ô mondja majd minden iskolában a bevezetést. Elmondta mind a hét helyen, hogy Magyarországon vallásüldözés, ateizmus van. Magyarországért imádkozni kell. Megígéritek gyerekek? Megígérjük! Mindenki tapsolt. Persze aki ezt nem csinálta, az nem tudja elképzelni, mit jelent hét iskolánál megállni: hét üdvözlés, hét áldás, de ezt Fox püspök faképpel végigcsinálta. Hát ônekik: a nôvéreknek, a gyerekeknek, a püspöknek minden új volt. Az elsô két-három alkalommal minden bevezetés nélkül a gyerekek körülállták, vagy ha távolabb is voltak tôle, adta az áldását. Bizonytalanságában nehezen ejtette ki az angol szavakat. A fonetikusan leírt angol szöveget olyan magyarosan ejtette ki ôeminenciája, hogy legtöbben a bámulattól vagy a meg nem értéstôl azt sem mondták rá, hogy: Ámen. Ezért ô maga felelte rá: Ámen. Az autóban nem én ültem a bíborossal, hanem a püspök, így nem tudhatom, hogyan vergôdtek egymással zöldágra, és hogyan mutatta ki türelmetlenségét. De ennek tetejébe, ez benne sem volt a műsorban, ráadásul még két-három további iskolát is meglátogattunk. Teljesen kimerülve érkeztünk 1 óra körül a püspök katedrálisának a plébániájára. Amikor bíborosunk leült, és én bementem hozzá, azt mondta kicsit majdnem mosolyogva, miután nagyon kimerítette a sok iskolának a meglátogatása: -- Ezzel a szusszal, ezzel az erôvel engem a sale-i püspök kinevezhetne egyházmegyei fôtanfelügyelônek is. Hangos nevetésbe törtem ki. Erre ô is egy kicsit elnevette magát. Kezdôdött az ebéd. Az angolszászok nem törôdnek azzal, hogy az ember más országból jött, minden ebéd elôtt megkérdezik, mit parancsolunk inni az ebéd elôtt: alkoholosat vagy nem alkoholosat. Ôeminenciája soha semmit nem iszik étkezések elôtt. Nagyon pontos és disztingvált ember ilyen tekintetben, és ez a tartózkodás egy kicsit mindig kellemetlen. Együtt ebédeltünk: a katedrális plébánosa, Daly volt ott, a vikárius generális, a püspök meg két fiatalember. Az ebéd jól zajlott le, nem volt semmi különös. Ebéd után volt egy kis pihenô, de már oly késôre járt az idô, és oly sok mindent kellett intézni, hogy nem tudtam visszavonulni. Fox püspök elcipelt a katedrálisba. Mindent végig kellett nézni, mindent megbeszélt velem. Ezek az angolszászok mániákusok a pontosságban. Olyan dolgokra vesztegetnek idôt, amik természetesek. De meg kell csinálni. Irtó komplikált emberek. Csak a saját akaratukat ismerik, ráülnek az emberre. Nem mindegyik, de többségük ilyen. Aztán végre, mert elôzô éjszaka 4-kor kerültem ágyba, irtó fáradt voltam, hát lefeküdtem egy fél órára aludni az ágyba, de idegen ágy volt, a szobában hideg volt, nem tudtam aludni. Fölkelvén elmentünk a világi fogadásra, a City Hallba. Jónéhány embert bemutattak: a városi fômérnököket, orvosokat, aztán jött egy alacsony anglikán ember a püspökség részérôl. Végigkínálták a megjelenteket whiskyvel. Elôször Ruff polgármester üdvözölte ôeminenciáját. Utána sorra került az anglikán püspök helyettese, akinek a szájából válogatás nélkül jöttek a szavak, tele volt közhellyel a beszéde. Egyetlen határozott kiállás sem volt valami mellett vagy valami ellen. Semmi, se hit, se tiltakozás a kommunizmus ellen. Nem fordítottam le ôeminenciájának. Reméltem, hogy bíboros úr magyarul fog szólni, de mit ad Isten, angolul beszélt. Láttam a hallgatóságon, hogy nem értették meg. Annyira nem, hogy másnap reggel, elutazás elôtt Fox püspök odajött hozzám, és kérte, írjam le gyorsan, amit a prímás mondott elôzô este a polgári fogadáson. Leírtam, hogy prímásunk megköszönte a meleg üdvözlést és azt mondta, nem azért jött ide, hogy üdvözöljék, ünnepeljék és megtapsolják, hanem azért, hogy rámutasson arra: Közép-Európában százhúszmillió ember él elnyomás alatt, üldözés áldozata, szovjet csizmák tapossák. Azt is mondta, hogy a magyar prímást, az ország elsô egyházi méltóságát bebörtönözték, megkínozták, életfogytiglanra ítélték. Mi lesz majd az egyszerű emberekkel, ha itt is gyôzni fog a kommunizmus? Ez volt üzenetének a tartalma, odaadtam nekik és a sajtónak is. Ott kotlottak a szövegen és javítgatták, hogy angolsága helyes legyen. Eközben ôeminenciája azt kérdezgette, hogy hol vannak a magyarok. Egy tízéves magyar kislány, Serfôzô Nóra köszöntötte az egyik iskolában, kicsit angolos akcentussal. Ô volt az egyetlen. Mindenki azt mondta, a püspök szintén, hogy itt nincsenek magyarok. Varga páter szerint tizenkét család van itt, írt nekik, de azok nem válaszoltak. Elindultunk az este 7 órakor kezdôdô koncelebrált szentmisére. Elôtte azonban volt egy vacsora, legalább száz személy részére a katedrális melletti Szent Patrik kollégiumban. Diákok szolgáltak föl. Tele volt nôvérrel meg papokkal. Úgy látszik, Fox püspök az egyházmegyéjének elitjét hívta meg erre a vacsorára. A püspök maga is fényképezett jobbról-balról. Engem is lefényképezett. Úgy látszik, éppen akkor emeltem föl a borospoharat. Azt mondta Varga páternek, hogy most már nemcsak fotográfusok fényképeznek, hanem apácák és püspökök is, mégpedig papokat, borospohárral a kezükben. Én rendszerint külön ülök az asztal legvégén, hogy szembe legyek ôeminenciájával, és szemmel tudjam tartani, és szabadon tudjak mozogni. Mellettem ült egy marianista atya. Elmondta, hogy ezen a vidéken, itt Viktóriában sok katolikus farmer él. Gyerekeik a katolikus iskolába járnak. Mikor az ember megkérdezi, hogy hányan vannak a családban, az egyik kisgyerek azt mondja: ,,Csak nyolcan vagyunk''. Mert a normális gyermekszám náluk tíz-tizenöt. Úgy éreztem, hogy ezt nyomban el kell mondanom a bíborosnak, hogy beszédjében is megemlíthetné az itteni katolikusok derékségét ilyen tekintetben. Odamentem az asztalhoz mögéje, és elmondtam ezt az értesülést. Vacsora után volt egy félórányi pihenésünk a szentmise elôtt. Mondták, hogy abban a kis székesegyházban nem láttak annyi embert talán ötven év óta sem, mint ezen a napon. A szentmise egy fiatal ceremóniamester vezetésével jól zajlott le. A trónusról prédikált magyarul a bíboros úr. Nagyon jól beszélt. Szigorúan tartotta magát a kafarnaumi százados történetéhez a szentbeszédben. A köszönet után nagyon finoman lefestette, hogy az apostolok veszekedtek egymással, ki lesz az elsô közülük a mennyországban. Az Úr Jézus eléjük állított egy gyermeket e szavakkal: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!'' Mert a gyermek egyszerű, a gyermek szerény, a gyermek elhiszi azt, amit mondanak neki, a gyermek alázatos. Miután az Úr Isten ostorozta az ószövetség kiválasztott népét emiatt a fölnôttség miatt, mert hiányzott belôlük a gyermek egyszerűsége, meg a világ hatalmasait, mert hiányzott belôlük az alázat, végre ebben a kafarnaumi századosban megtalálta a példaképét, pedig egy pogány világbirodalomnak volt a pogány katonája. Ennek a pogány katonának a szava lett kétezer év óta a világ minden miséjében a keresztény embernek a vallomása, mielôtt Krisztus testét magához veszi. ,,Ezért fölhívlak benneteket, ma este vizsgáljátok meg lelkiismereteteket, hogy valóban hisztek-e az Úr Jézus közelségében, valóban engedelmeskedtek-e neki a hitben, valóban alázatosak vagytok-e, és megtesztek-e mindent a családban, a gyerek és szülô viszonylatában, hogy ezt a kereszténységet éljétek, mert ez a hithez vezetô út, ez az alázatosság, ez az egyszerűség és az Isten szavának elfogadása.'' Nagyon szépen beszélt. Én rettenetesen fáradt voltam, de azért elég jól lefordítottam. Utána bementünk a plébániára, bíboros úr gyorsan átöltözött, és mentünk a Kefil Road-ba[?], ahol legalább öt-hatszáz ember jött el a fogadására. Valószínűleg nemkatolikusok is voltak köztük. Elôször egy ügyész köszöntötte a bíboros urat. Ô volt a szpíker, aki bejelentette a szónokokat. Legelôször Dennis Nicolson[?], az egyházmegyei világiaknak a vezetôje beszélt. Utána a magyarok nevében P. Varga, utána következett a püspök, s a végén ôeminenciája. Nagyon szépen beszélt. Azt mondta, hogy Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok, és nélküle semmi sem vagyok. Ez volt az elsô gondolata. S második az, hogy van neki egy elégtétele. S az elégtétele az, hogy ô nem gyalázatos módon szabadult, ô nem a rendszerrel való paktálás árán szabadult, hanem ôt 1956-ban a magyar nép szabadította ki fogságából. Ez neki az egyik elégtétele a sok szenvedés közepette. Rámutatott arra, hogy mi vár ránk a kommunizmusban. A kommunizmus ellen nincs más megfelelô fegyver az ember kezében, mint a legfontosabb dolog, a saját lelkiismerete. Ez az ô üzenetének a lényege: ,,Hallgassatok a saját lelkiismeretetekre, és a saját lelkiismereteteken keresztül Isten szavára, és azt a saját életetekben kövessétek.'' Nagyon szépen, egyszerűen beszélt. Próbáltam lefordítani, de sajnos, fáradt voltam, és azt a lényeges dolgot -- amit nekem késôbb P. Varga és a sofôr mondtak --, hogy voltak gyalázatos szabadulások is a börtönbôl a kommunizmus alatt, de az ô szabadulása nem gyalázatos volt, ezt kifelejtettem. Nagyon sajnálom, mert bombaként hatott volna, ha szép angolsággal meg tudom magyarázni. De közben kimerült az agyam, és kétségbeesetten kerestem a szavakat, de nem találtam meg. Akkor jutott eszembe, amikor már az autóban a P. Varga és a sofôr ezt megmondták nekem, hogy ezt nem fordítottam. Ôeminenciája egy kicsit a nép közé elegyedett. Átmentünk a szomszéd szobába, ahol leültettem, és ahova odajöttek hozzá a magyarok, akik mégis eljöttek. Sokan elég messzirôl érkeztek. Az egyik úriembertôl megkérdeztem, hogy hol voltak, miért nem jelentkeztek? Erre azt mondja, hogy ez a helyi papságnak volt a szervezési hibája. A helyi papságé? -- kérdem. -- Hát nem hirdették hetek óta, hogy a prímás jön Melbourne-be és hogy jön Sale-be is? Fölvette a telefont? Megkérdezte, hogy mikor érkezik ide? Honfitársunk csak hallgatott. Kicsit elszégyellte magát, mert nem tudott válaszolni. Amíg ôeminenciája a magyarokkal beszélt, Varga páter fölírta a négytôl tizenhatéves gyerekek nevét, az esetleges hétvégi iskola szempontjából. Utána még egy kicsit beszélgettem velük, vitáztam is, néhány angol is volt közöttük. Ôeminenciája elment haza a püspökkel, és hamarosan mi is elindultunk hazafelé. Már elég késô volt. A püspök még megvárt engem. Bementem ôeminenciájához, mindent elkészítettem, jó éjszakát kívántam neki, és a püspökkel bementünk még a papokhoz kicsit beszélgetni. Nagyon szépen sikerült a katedrálisban a szentmise, a szentbeszéd és minden. Hullafáradtan kerültem valamikor fél 12 körül ágyba. ======================================================================== 1974. december 3., kedd Késôn tudtam fölkelni, nagyon fáradt voltam. Idegen volt az ágy, hideg volt a szobában. Komisz, idegen szobák. Amikor borotválkozni mentem, már nagyon késô volt. A püspök már kint lehetett a folyosón, mert 8 órára jelentettük be magunkat a reggelire, és ô tartja magát a megbeszélt idôhöz. Borotválkozás közben még jó reggelt sem tudtam kívánni ôeminenciájának, máris kezdte mondani -- alig tudtam rajta tartani az arcán a villanyborotvát --, hogy kéri azonnal a címeket Varga atyától, meg egy fehér papírt, mert még reggel fel akarja dolgozni. A reggeli elég gyorsan, kutyafuttában zajlott. A püspöknek adott egy fényképet dedikálva, és nekilódultunk a tájnak, vissza Melbourne-be. A hét iskolán kívül volt még két látogatás Sale-ben, a püspöki városban. Hazafelé útközben három iskolát meglátogattunk. Elmentünk aztán Yallourn mellett, ahol hatalmas, nagy kôszéntelepek vannak. A kôszénbôl áramot fejlesztenek. Útközben beszélgettünk P. Vargával és a sofôrrel. Ôk mondták, hogy semmi sem árt annyira a szívnek, mint a kövérség, a dohányzás, az idegesség, a hirtelen felindulás és az alkohol. Hát nekem is vigyáznom kell, különösen a hirtelen felindulás ellen kell védekeznem. Meg az alkoholt is vissza kell szorítanom, és kevesebbet kell ennem. Különben rosszul is érzem magam, amikor tele van a gyomrom. Ôk mondták azt is, elsôsorban a sok orvosi ismerettel rendelkezô Varga atya, hogy három dolog nem regenerálódik az emberben sohasem: az agy, a máj és a vese. Varga atya megismételte útközben azt is, hogy ötven éve nem láttak annyi embert a templomban, amennyien tegnap este voltak itt Sale-ben. Aztán szabadkozott, hogy nem tudja ellátni még Melbourne-t sem, ezt a hárommilliós várost, tele magyarral. Hogyan tudná ellátni az innét 200- 300 kilométerre fekvô helyeket is? Dr. Orosz Márta elsôrangú munkát végzett a ceremóniamester segítségével. Úgy ment minden a szentmise alatt, mint a karikacsapás. Csak mint mindenütt szinte az egész világon, a magyar népi miséken az orgona mindent elnyomott. Nem lehetett semmit sem hallani az énekekbôl. Még a Himnuszt sem lehetett hallani a végén. Csodálkoztam a szentmise alatt, s a prédikáció közben is, hogy az egész napi út, sok hajsza, iskolalátogatás után egészen nyugodtan, higgadtan kezdte el beszédét ôeminenciája, és elsorolta a melbourne-i katolikus magyarság statisztikai adatait: hányan születtek, hányat keresztelnek, hányat látogatott a pap, milyen nagy területrôl kellene még gondoskodni a hétvégi iskoláról. Ez az ô nagy ereje. Jól csinálta. A több mint száz bérmálkozónak ô adott rövid bérmálási oktatást, amelyben elmondta pontosan az elemista káténak a bérmálási oktatását, amely így hangzik, ha jól emlékszem rá: a bérmálás az a szentség, amelyben a püspök megkeni a bérmálandót krizmával, megerôsíti a hit keresztjével és az üdvösség krizmájával, hogy hitét állhatatosan megvallja, és hite szerint éljen. A szentmisén többen koncelebráltak ausztrál papok, úgyhogy a kánon és a Miatyánk latinul folyt. Nagyon szépen lezajlott a bérmálás is. Utána kimentünk a sekrestyébe, még jó néhányan jöttek hozzá. Bejött az egyik ceremoniárus, és kérte, menjen át a prímás ahhoz a bizottsághoz, amely most ülésezik, és amely a melbourne-i egyházmegye migráló, tehát bevándorló munkásai ügyével foglalkozik. Odaküldtem a prímáshoz. A prímás elfogadta a meghívást. ======================================================================== 1974. december 4., szerda Reggel itt miséztünk. Sajnos késôn keltem. Korán reggel, 6-kor föl kellett kelnem telefonálni, de visszafeküdtem, mert nagyon fáradt voltam. Szentirmai Pálnak telefonáltam, aki egy Wellingtonban élô, kilépett katolikus pap, de a házassága rendezve van. Az ô kezébe tette le Varga Zoltán az egész új-zélandi látogatást. Ezért telefonáltam, a napok miatt, amelyeket ott töltünk, s az egész program miatt. Délelôtt 11-kor jött a Ranbonits a szerb feleségével és a lányával. Ô az a délvidéki származású, aki a sofôrt és a Mercedest adja mindennap. Elég fiatal ember. Most operálták súlyos gyomorrákkal. Azt mondták, akik régóta ismerték, hogy borzasztóan összeesett. Én nem voltam jelen. Közben jött Varga Zoltán. Próbáltam telefonálni, egypár dolgot meg- beszélni. Így indultunk a többszöri telefonálás után. Ôeminenciája nem akart túl hosszú ideig maradni a Délkereszt Lovagjainak és a katolikus klubnak a nagy ebédjén. Nem akart részt venni, amikor mindenki whiskys pohárral a kezében sétál, és odajön bemutatkozni. Csak akkor mentünk, amikor gondoltuk, már mindenki leült az asztalhoz, tehát csaknem húsz perccel késôbb. Little érsek és a bíboros úr között ültem. A bíboros úrnak odatettek egy leveses tányért, amikor nem is volt leves, de nem adtak bele semmit. Elôttem meg ott volt egy hidegtál, kétfajta hússal, meg salátával. Kínáltam ôeminenciájának, hogy tessék enni, kicseréltem az ô leveses tányérjával. Elfogadta. Mindenki evett, csak én nem. Senki sem vette észre, hogy nekem nincs mit enni. Nem panaszképpen mondom, de kíváncsi voltam rá, mi történik, és ezért nem szóltam senkinek. De a végén, amikor már mindenki végzett, én is fölkeltem, és odamentem az egyik pincérhez, és mondtam neki, hogy én nem kaptam enni. Akkor aztán gyorsan hoztak. Az érsek mellettem bocsánatot kért, hogy ô is annyira másfelé beszélgetett, hogy nem vette észre, hogy én nem eszem. Érdekes, hogy amikor az ember elkezd a saját legelemibb szükségleteivel foglalkozni, enni, inni, mosakodni stb., mennyire megfeledkezik a másikról. Én is valószínűleg ilyen vagyok. Elôször éltem ezt így át, kíváncsi voltam, hogy hogyan megy végbe. Mivel Sale-ben nekem kellett leírnom a prímás angolul mondott beszédét Fox püspök részére, mert nem értették meg, most ismét kértem, hogy eminenciás uram, ne tessék angolul beszélni, mert nem fogják megérteni. Útközben is mondtam finoman, latinul még egyszer, hogy a sofôr ne értse. Amikor odaértünk, már folyt az ebéd. A chairman röviden bevezeti, bemutatja a bíborost, nagyon szépen beszél angolul. Utána Little érsek szólt elsôrangúan, hogy olyanokkal találkozott itt Melbourne-ben, akik Mindszentynek elsô napjától kezdve megôrizték az újságból kivágott, letartóztatási, bírósági képét, minden nap imádkoztak a kardinálisért. Gyönyörűen kifejtette, hogy sokan voltak ilyenek, és hogy az ô személyisége, kiállása a hitéért milyen sokat jelent az egyház számára. Lefordítottam mindezt röviden ôeminenciájának, de többször nem mondtam neki, hogy ne beszéljen angolul. Megkérdezte, hogy mondják angolul a megszólításokat. Elmondtam neki. Amikor ôrá került a sor a végén, fölkelt, és angolul beszélt. Egészen egyszerű szavakkal az elején. Az elsô pár mondatot lehetett is érteni, de aztán már nem annyira. El akarta mondani azt, amit elmondott magyarul Sale-ben a fogadáson, hogy az ô szabadulása becsülettel ment végbe, a népe szabadította ki, és nem volt gyalázatos. Ez neki vigasztalásul szolgál. Vacsora alatt nagyon jól megértettük egymást az érsekkel. Sokat beszélgettem vele. Nagyon kedélyes volt, elmondta egypár nagyon kedves élményét. Varga Zoltán is fölidézte azt a élményét, hogy egyszer egy fiú jött hozzá, és mondja, hogy az anyja már két hónapja kómában van, eszméletlen, és meg akart állapodni a temetés felôl. Varga Zoltán kérdezi: Él még? Él még, de nincs eszméleténél -- mondja a fiú. Varga Zoltán azonnal kiment. Látta, hogy az asszony ott fekszik eszméletlenül. Kezébe vette az asszony kezét és halkan, lassan elkezdett hozzá beszélni. Azt mondta neki: Asszonyom én pap vagyok, és ha megérti, amit mondok, kérem szorítsa meg egy kicsit a kezemet. És megszorította. És a Varga atya így meggyóntatta. Imádkozott vele, és az asszony adta a jelet a kézszorításával, hogy megért mindent. Másnap meghalt. Az érsek is elmondta, hogy ôt is hívták egyszer egy súlyos autószerencsétlenséghez. Az egyik meghalt, kettô még élt, a harmadik pedig a végsôket szenvedte, de még eszméleténél volt. Meg akarta gyóntatni, de nem gyónt meg. Ez történt a vacsoránál. ======================================================================== 1974. december 5., csütörtök Misézni megyünk a Betlehem kórházba. Katolikus magánkórház, amelyben egy alázatos szerzetesi közösség ingyen ápol súlyos, halálraítélt, többszörös betegségben szenvedô embereket. Elmentünk a kórházba. Nagyon sokan voltak a szentmisén. Minden angolul ment. Prímásunk nagyon szépen misézett, és arról beszélt, hogy értsük meg az idôk jeleit, ahogy az Úr Jézus mondta. S mint ahogy pestis volt a középkorban, a fekete halál, ugyanúgy van most vörös halál. Elmondta az adatokat a magyar egyházüldözésrôl, és fölszólította ôket, hogy az üldözöttekért legyen újabb imaszándékuk az apácáknak és a többieknek. Lefordítottam. A szentmise után mindenki jött hozzánk tisztelegni oda, ahol átöltöztünk. Reggeli után legalább tíz-tizenöt súlyos beteget meglátogatott ôeminenciája. Egyik közülük ötvenöt év óta béna, és csak az egyik lábujjával tudja jelezni, hogy értett vagy nem értett valamit. A sofôrünk mondta, hogy mindig vidám ez a beteg. Az autóban Varga páter idézte kedvenc gondolatát, amely szerint a művelt nyugat sokkal eredményesebben, a szabadságra hivatkozva megcsinálja azt, amit a kelet erôszakkal és egyházüldözéssel hajt végre: a hitnek a kiölését. Az egyik erôszakkal teszi, a másik meg jóléttel. Említettem ôeminenciájának, hogy most a szentév folyamán több szenttéavatás történik. Köztük lesz az elsô Amerikában született fehér ember is, egy rendnek az alapítója. Nagyot hallgatott, majd mélységes melankóliával és vággyal mondta: Bárcsak magyarok is lennének köztük! Eszébe jutott a sok függôben lévô szenttéavatási ügy Rómában Kelemen Didáktól kezdve Kaszap Istvánon keresztül Apor Vilmosig. Annyi sok szentéletű magyar ember vallotta meg hitét, de akiknek a szenttéavatásáról pénz hiányában szó sem lehet. Egész nap kint voltam Varga Zoltánnal a városban. Nagyon bôkezű, higgadt, nyugodt ember. Azt hiszem, bízhatok benne. Egy csomó ajándékot vett nekem, egy nagyon szép nadrágot és egy pár cipôt. Este volt a Qu Hallban a magyarok vacsorája, amelyet a melbourne-i püspök öt-hat környékbeli püspökkel a prímás tiszteletére adott. Orosz Márta intézte az egészet. Nagy volt az izgalom. Emelkedett volt a hagulat. Több százan voltunk, gyönyörűen feldíszített asztaloknál. Nagyon jó volt a kiszolgálás, fiatalok szolgáltak föl. Little érsek angolul köszöntötte a társaságot. Nagyon szépen beszélt. Dicsérte ôeminenciája példáját, aki az eucharisztiából, az élet középpontjából meríti erejét. Igazán meleg együttérzéssel beszélt ôeminenciájáról. Mindent fordítottam, majdnem szó szerint, a fülébe súgva. Azután ôeminenciája fölállt, és egy kicsit hangosabban, mint szokta, olvasva, angolul szólította meg a jelenlevôket. Lassan kezdte angolul a szokásos köszöntô szavait. Én tartottam a mikrofont. Legalább tizenöt percig beszélt angolul, a lényege az volt, hogy Rákosiék annak idején fölszólították, teljesítse hat pontba foglalt követeléseiket. Ô nem teljesítette. Fölszólították, hagyja el az országot, azt sem teljesítette. Megfenyegették, hogy különben megsemmisítik, de ô maradt a nyájánál. A magyarok megértették, tapsoltak is, mert magyaros kiejtéssel beszélt. Little érsek kikapja kezembôl a mikrofont, s kéri: Eminenciádnak magyarul kell beszélnie, hiszen itt többségében magyarok vannak! -- Csak kevesen voltak jelen angolok, talán egy százaléknyi, az érseket is beleértve. Sokszor, ahol csak egy-két magyar van, magyarul akar beszélni. Itt majdnem mindenki magyar, mégis angolul beszélt. Végre az érsek rávette. Egy darabig ott ült, aztán az érsek tartotta neki a mikrofont, s ugyanazt elmondta szép magyar nyelven. Csodáltam lelkierejét, hogy ezt egy ilyen csôd után végre tudta hajtani. Egészen odavoltam. Varga páter vigasztalt, nem is volt olyan rossz, mint ahogy gondolom. Hogy lehet ezt elmondani tört angolsággal, tiszta magyar hallgatóságnak, és utána ugyanazt magyarul! Nem értem. Ennek ellenére az egész este nagy lelkesedéssel telt el. Little érsek beszéde alatt kétszer tapsban törtek ki, aztán ôeminenciájánál is, amikor arról beszélt, különösen magyar nyelven az angol után, hogy ,,csak a kötelességemet teljesítettem, és örültem, hogy megtehettem azt, amit tettem.'' Ezt szó szerint így mondta. Örültem, hogy végül is szép volt ez az est, de nagyon fáradtan kerültem ágyba. ======================================================================== 1974. december 6., péntek Még az elôzô napról azt akarom mondani, hogy kiszámítottam hazafelé a Bécsbe vezetô utat. December 13-án, pénteken 1 órakor indulunk Wellingtonba. Ott vagyunk a hétvégén, szombaton és vasárnap. Hétfôn megyünk Christchurch-be, kedden reggel tovább megyünk Aucklandba, és onnan csütörtökön, 19-én indulunk Honoluluba. Két nappal ezelôtt elküldtem egy táviratot Teller[?] püspöknek arról, hogy mikor érkeznénk. Küldjön egy papot, hogy mutasson egy hotelt, és adjon lehetôséget arra, ha vannak magyarok, hogy a prímás magyar misét mondhasson. Erre jött ma a válasz Teller püspöktôl ezzel a szöveggel: ,,Isten hozott! Leo.'' Ez a hawaii köszöntés. S azt üzente, hogy 19-én délben a katedrálisban szentmise lesz, és este nyílvános fogadás. Mikor ezt megtudtam, azonnal küldtem Scanlan püspöknek egy táviratot, hogy meg lehetne-e hosszabbítani a honolului tartózkodást egy nappal. A második nap pihenô lenne. Testvéri szeretettel: Mindszenty. Ezt ma küldtem el. Utána ezek szerint csak vasárnap leszünk San Franciscóban, és hétfôn indulunk San Franciscóból vissza New Yorkba. Este New Yorkban lesz két-három óránk. Értesítettem Füzér Juliánt New Brunswickban, Bácskay Bélát meg az enyéimet Washingtonban. Hétfôn este indulnánk, úgyhogy kedden reggel lennénk Londonban, szintén kétórás tartózkodással. Értesítettem Ispánki Bélát. És 23-án délután 17 órakor érkeznénk Bécsbe. Ezt intéztem el tegnap. Egy fiatal, tehetséges alkalmazottja volt ott az Air New-Seelandnak, aki anélkül, hogy egy betűt leírt volna, csak egyik kezével játszott a computeren. Amikor befejeztük a közel kétórás tárgyalást az utazás különféle mozzanatairól, rengeteg változtatás volt közben, javítás, ez-az, amaz, kivette a gépbôl a papírt, és hat sorban minden megvolt: a repülôgép száma, a repülôtársaság, az indulási hely, idô, érkezési hely, idô, minden rajta volt. Csodálatos! Ez egy egészen más világ, mint amelyben mi élünk. Akkor döbbentem rá, hogy minden megváltozott. Ma délelôtt volt itt a görögkatolikus Konstantin a Marozov. Ô a brisbane-i püspök, aki Amerikából jött át. Úgy látszik, nem tud angolul. Magas, misztikus, szikár, de igencsak az a kényeskedô orosz fajta, akinek nagyon önérzetes a magatartása, nehéz hozzáférkôzni. Semmi esetre se az a világosság és az a mélység, amit kifelé mutat. Ugyancsak ma délelôtt volt itt Praska[?], az ukrán görögkatolikus püspök. Ô is ott volt a katedrálisban. Olyan magas, mint én, erôsen kövér, állandóan mosolygó, puha, lágy ember, olyan, mint a legtöbb ukrán. Ma délelôtt itt volt Foster[?] egy újságíróval. Foster papi ember vagy civil, nem tudom, de ôeminenciáját ideálnak tartja, mert egész életét ebbe a vonalba állította bele. Ma délután a katolikus magyar központban családi est volt. Az összes egyházközségi egyesület, munkások, férfiak, asszonyok, fiatalok összejöttek. Igazán kedves köszöntôt mondott Varga Zoltán atya, majd a dr. Zsembelyi. Utána bemutatták az egyházmegyei munkásokat: dr. Zsembelyi, Vihart József, Köves Karcsi, Reményi András, Kormos Vilmos, Szabó József, Orosz Márta és az asszonyokat sorban. Igazán bensôséges, kedves hangulat alakult ki. Elcsodálkoztam azon, hazafelé mondtam is ôeminenciájának, hogy semmiféle világi összejövetelben nem találnék annyi elnézést bizonyos dolgok fölött, annyi háttérbe szorítását az egyéni érzelmeknek, mint egy ilyen vallási közösségben. A vallás mégis csak teremt olyan békét, melegséget, egymás elviselni tudását, megértést, amely nincs meg máshol. Miután a bemutatás megtörtént, ôeminenciája szólt. A kellemes hangulat ellenére határozottan mondta, hogy kevés a templomlátogatások száma. Elôhozta ismét azt az ôsi regét, hogy a kanadai farmerek a század elején, és ma is a szegényebbeket, akiknek nincsen autójuk, és messze laknak, elviszik a templomba, a szentmisére. Tehát itt, ahol szinte mindenkinek van autója, a távolság nem lehet kifogás, hogy nem mennek el az emberek a templomba. Erôsen megtapsolták. A bíboros átéli azt, amit mond, és ebben az átélt hitben, ennek a megvalósításában van valami ártatlanság, ami vonz, az embereket magával ragadja. És ha jubilálunk már, azt hiszem, az egyházközségnek van valami jubileuma -- mondja ô a beszédében --, akkor hozzá kell adnunk ehhez a jubileumhoz ezeket a negatív adatokat is. Különben nagyon talpraesetten tud válaszolni. Amikor arról volt szó, hogy sokaknak van két kocsijuk is, megjegyzi ôeminenciája nagy nevetés közepette, hát ha olyan jól megy a magyaroknak, hogy két kocsijuk is van, akkor elmehetnek kétszer is a vasárnapi szentmisékre. Nem sokáig maradtunk. Sajnos, csupa sietségbôl el is felejtettek ajándékot átadni, pedig hoztak, de erre csak a következô iskolanapon kerül sor. Volt még egy érdekessége a mai napnak. Orosz Mártának odaadtuk a kimosnivalót. Elvégezte, de sajnos az egy pár fehér harisnyának a felét elkeverte. Fölmegy a prímáshoz, és megmondja, hogy sajnos, az egyiket elvesztette. Igen, -- mondja ôeminenciája -- én is észrevettem, hogy csak az egyiket kaptam vissza, és azt gyorsan föl is húztam, nehogy azt is elveszítse. Amikor a közös egyházközségi fogadásra mentünk, elôtte itt nagyon jól megvacsoráztunk. Köves Ilonka volt a szakácsnônk. Nagyon jól tart bennünket, elsôrangú koszttal. A fogadás után ismét ôk tálaltak sokféle édességet. Köves Ilonka kínálatát azzal utasította vissza huncutul: -- Kérem, nem tudok enni, mert a szakácsné (Köves Ilona) nagyon megetetett. -- Ez olyan finom, dunántúli, hátsági humor, kicsit kesernyés. ======================================================================== 1974. december 7., szombat Délelôtt egy kicsit tudtam dolgozni, de nem eleget, mert 11 órára kellett megérkeznünk az itteni lutheránus templomba, ahol Kemény Péterék már negyedszer fogadják ôeminenciáját. Elôször Perth-ben, aztán Adelaide-ben, utána Sydneyben és végül most itt Melbourne-ben. Kemény Péter nagyon kedvesen köszöntötte a bíborost. Rákóczinak a Gyôzhetetlen én kôszálam összes versszakát elénekelték. A templom nem volt nagyon tele. Kemény Péter beszéde az igeolvasás alapján arról szólt, hogy csak az a jó pásztor, aki az ajtón keresztül megy be. Ôeminenciája hosszan válaszolt. Rámutatott a békés együttműködés szükségességére, és hála Istennek, hogy nincsen egymás elleni fenekedés. Föltette a kérdést, meddig tart ez az ôrség még idegenben. Ezen a magyarság száműzetését értette. Elmondta a lehangoló dolgokat, hogy Moszkvában és Pekingben állandóan propagandával árasztják el a világot. Elmondta, hogy Litvániában például egy üzemben száznyolcvanhárom fizetett ateista propagandista van. Az otthoni helyzet sem örvendetes, sôt nem is megnyugtató. Magyarországon sem az egyház, sem az ország nem szabad. Az egyház élén állók esküt tesznek az ateista állam alkotmányára, és ô az egyedüli magyar püspök, aki nem tette le ezt az esküt. Ez az oka, hogy az idegenek is sokszor gyűlölettel kezelnek engem -- folytatta a bíboros. -- Moszkva és Budapest is mutatja idegességét. Utazásaimmal és fölvilágosító beszédeimmel kapcsolatban azt hitték, hogy miután kijövök Magyarországból, éppen olyan hallgatag leszek, mint a fegyházban vagy az amerikai követségen. Amikor ez nem úgy történt, kezdtek idegesek lenni. De harminc évig hallgattam, viszont egyszer nekem is kell, hogy legyen jogom megszólalni, és miután harminc esztendeig hallgattam, a hitlerizmus idejét is beleértve, a világ elôtt most meg kell mondanom, hogy mi is történt. Mi is történt a harminckilenc napos Andrássy úti éjjel-nappal folyó súlyos ,,kezelés'' folyamán és utána. Nemcsak emberi jogom, de állásomnál fogva is szükséges, hogy megmondjam azt, amit az emberek elvárnak tôlem. Ezután rámutatott arra, hogy a nyári turizmus mennyire megnövekedett, és mennyire nagy kísértés az, hogy hazamenjünk, és a hazai csalogatóknak engedve, az otthoni kommunisták uralmát meghosszabbítsuk. Miután hazamennek és visszajôve hallgatnak arról, hogy odahaza elnyomás és megszállás van, magával a hallgatással itt nyugaton propagandistái lesznek az otthoni kommunista rendszernek. Magyarországon a turista bevételek nyolcvanöt százaléka a külföldi magyaroktól származik. Így pénzeljük ôket, hogy minél tovább maradjanak, s nyomják el népünket. Isten irgalmasságával együtt kell működnünk, hogy újra eljöjjön a fölszabadulás órája. Csodálatosan írta le, egyszerű, keresetlen szavakkal, hogy ezer év alatt kétszer tapasztaltuk meg, mit jelent az isteni irgalom: elôször a tatárjárásnál, amikor is kétmillió magyarból csak kilencszázezer maradt életben. El kellett volna pusztulnunk, de akkor a nemzet talpra állt, mert szép volt a vallási helyzet, szép volt a családi élet. Nem volt se egyke, se magzatelhajtás. És száz év múlva, a rettenetes rombolás után Nagy Lajos alatt Lengyelországgal karöltve európai nagyhatalom voltunk. Azután jött a százötvenhat évig tartó török hódoltság. A két hatalmas pusztulás azt mutatja, hogy csak Isten irgalmában bízhatunk, de azt ki kell érdemelnünk. Így mondta, szó szerint. Érdemessé kell vállnunk arra, hogy Isten kimentsen bennünket a mai pusztulás örvényébôl. Helyesen mutatott rá arra, hogy a vallási, egyházközségi élet fontosabb, mint az egyesületeké. Nem mintha nem helyeselné az egyesületesdit, de az egyház kiterebélyesedése és az egyesületeknek önmagukban és egyéneikben az egyházközségekbe való állása az, ami biztosítja a magyarság fönnmaradását itt a száműzetésben is. Építeni kell belsô hitéleti vonalunkat, és ne legyen bennünk az a kettôsség, hogy itt az egyesületek, ott pedig az egyház. Mert az egyházat Krisztus rendelte, a mi lelkünk üdvösségének a munkálására, és emberi, családi és nemzeti életünk összetartására. Végül azzal fejezte be, hogy örülnék, örömömre szolgálna, ha szavaim nem úgy hangzottak volna el, mint a pusztába kiáltónak a szava. Adja Isten, hogy úgy legyen! Azután volt az ebéd, ahol a fejesek, a presbitérium tagjai, a bíboros és Kemény Péter az asztalnál ültek, a többiek pedig szendvicseket kaptak. Sajnos, egypár esetet nem vizsgáltam fölül, odmentek ôeminenciájához. Ôeminenciája rádöbbent arra, hogy bizony nemcsak az Antalnál, a református papnál, akinek az egyházközségét nem látogatta meg, de itt a Kemény Péternél is sok olyan katolikus van, akit a vegyes házasság elvitt erre az oldalra, és az ô megjelenésével ôk magukat mutogatva föloldva érzik magukat, hogy helyesen cselekedtek. Errôl panaszkodott ôeminenciája, amikor hazafelé jöttünk. Délután 3 órára érkeztünk a magyar iskolába. Sokan fogadták a prímást, szülôk és gyerekek. Végigjárta az osztályokat, ahol igazán óriási erôfeszítéssel dolgoznak, különösen az önkéntes tanárnôk a hétvégi iskolában. A második osztályban, a kicsinyeknél egy kislány, amikor bementünk, kiállt egy csokorral. De annyira meg volt hatódva, hogy nem tudta elmondani a köszöntôt. Megkérdezte tôle ôeminenciája nagyon kedvesen: Ugye, kislányom, tudod, mit akarsz mondani? A lány azt válaszolta: Igen. Erre a bíboros: Lányom, én is tudom, hogy mit akarsz mondani, ha mind a ketten tudjuk, akkor jól van. Nagyon kedves jelenet volt! Az iskolalátogatás után fölkerestük az oltárszolgálati csoportot, ami Szabó Lászlónak és feleségének a vezetésével működik. Szabó László fiatal ember, ötvenhatos menekült, aki ügyesen bemutatta a csoportot. A ház legvégén van egy helyiség, ami istálló volt, és azt szépen kimeszelték, kitakarították, és nagyon szépen kicsinosították. Ott álltak a fiúk, ott álltak a lányok, középütt a szülôk ültek. Szabó László elmondta, hogy a hétvégi iskolából az egyetemre kerülve sokan elkallódnak a fiatalok közül, elsodorja ôket a nagyváros, az élet. De itt továbbra is gondoskodnak róluk . Igen jó benyomást keltettek ezek a fiúk, akik szép fekete mentében -- nem magyarosban -- élénk piros gallérral, ott ministráltak a Szent Patrik székesegyházban, az itteni magyar központ miséjében. Nagyon- nagyon szépek voltak. Szabó László elmondta, hogy ez a helyiség istálló volt, piszkos, rendetlen. Közös munkával tették rendbe, kimeszelték, kitakarították, megszépítették. A bíboros azt mondta, így jobb, mintha fordítva lett volna. Mindenki mosolygott rajta. Szabó László igen szabadkozott, hogy nem akar dicsekedni azzal, amit tett. Ôeminenciája nagyon szépen kitért arra, hogy igenis dicsekednünk kell, ha az Úr Jézusért valamit cselekedtünk. Dicsekednünk kell az Úr Jézus keresztjében. Ezután a látogatás után még egy érettségizô osztállyal találkozott. Legújabban kiharcolták, hogy a magyar érettségit is elismerik itt Ausztráliában. Orosz Márta a fôszervezôje ennek. Nagyon szépen áthatja a tanítást a magyar nyelv szeretete. A Petike című verset olvasták föl: egy fiú és egy lány, nagyon jó kiejtéssel és szépen átélve. Utána lett volna az egészen fiataloknak, az iskolás gyerekeknek a karácsonyi elôadása. Sajnos, Orosz Mártának nem volt ideje, mert itt is dolgozott a konyhán. Ô szervezte ezt a magyar estét, ahova meghívták az ausztrál püspököket is. Itt senki sem tudta, hogy mit kell mondani, mindent ô maga súgott a kulisszák mögül. Néha meg is jelent, elkezdte az éneket, de nem énekelték vele, mert mint utóbb hallottam, ô más éneket kezdett el zavarában, mint amit betanított. Ezért az egész úgy nézett ki, mint egy modern színház, ahol a nézôközönséget is bevonják a játékba. De ô nagy zavarban volt. Utána kijött a gyerekekkel a színpad közepére, s elmondta, hogy mi volt a munkája. A mosolyában van valami varázslatos, ami egyszerűen mindent áthidal. Közben persze még a karácsonyi darab, egy betlehemes játék került színre nagy kínnal és gyengén. Mikor vége felé járt a darab, az egyik kisgyerek megkérdezte, hogy mikor jön a Mikulás? Mindenki derült rajta. Orosz Márta elmondta befejezésül, hogy igen fontos ez a munka, hogy a magyar gyerekeket megtanítsák a magyar nyelv szeretetére és hogy magyarságuk megôrzésére neveljék ôket. Ôeminenciája megjegyezte, hogy ,,Ez annyira fontos, mint amilyen nehéz.'' Valóban nyilvánvalóvá vált, hogy milyen nehéz a magyar nyelvet tanítani ilyen körülmények között. Azután átadtak ôeminenciájának egy ezüstérmet, amit egy fiatal művész készített. Én is kaptam egy szép bronzérmet. Utána lassan kivonultunk, elmentünk haza. Itt vacsoráztunk. Holnap lesz a geelongi látogatás. Bíboros úr napok óta kéri Varga pátert, hogy adja meg a pontos statisztikai adatokat a keresztelésekrôl, házasságokról, születésekrôl, a betegek szentségének a kiszolgáltatásáról. De nagyon nehezen megy. Sas István járta ki, de adatai elég hiányosak. ======================================================================== 1974. december 8., vasárnap Reggel indulunk Geelongba. Ez Melbourne egyik elôvárosa, körülbelül 70-80 kilométerre innen. A legnagyobb gabonaberakodó kikötôje a déli féltekének. Inkább gyárváros, olajfinomítok vannak, és a nagy hatalmas öböl, a Phillip-öböl körül megy az út. Az út és az öböl között nagy sík területek vannak, mint a tengerparton általában. Mielôtt még elindultunk volna, mondtam bíboros úrnak, hogy itt is az az egésznek a rákfenéje, hogy a territoriális elv érvényesül az egyházban. Nemzeti plébániákat sehol sem akarnak engedni, itt sem. Ezért hiába megyünk mi neki a Sasnak, meg a magyaroknak. Itt Rómának kellene engedékenyebbnek lennie a püspökökkel is. De amikor így rámutatok a bajok legfôbb okára, akkor rádöbben tehetetlenségére, mivel nincs jurisdikciója, hogy valamit is csináljon. Ezt ô nem akarja elfogadni. Mondom, ez így van Amerikában is. Szerinte nem így van, mert itt a magyar apácák a magyar gyerekeket nem engedik el a magyar misére, hanem inkább az intézeti vagy a plébániai misére terelik. Mondom, hogy az ugyanaz. A territoriális elv alapján belekényszerítik ôket a helyi kommunitásba, közösségbe. Nem szám szerint azonos, de maga a jelenség azonos. Geelongban állítólag bent a város területén van négyszáz-ötszáz magyar. Róluk sem tudtak pontos kimutatást adni, és arról sem, hogy ebbôl mennyi a gyermek. Elôtte való este kiszámítgattam, s mondom: -- Eminenciás Uram, ha van itt a város területén öt-hatszáz magyar, ez körülbelül kétszáz családot jelent, ebbôl talán nyolcvan-száznak van gyereke, ez a valóság. Sikerült meggyôzni. Késôbb láttam is, hogy körülbelül ennyi volt. Tudniillik a magyarok a városon kívül, a dombtetô mögött laknak. Onnan már nem látni rá a tengerre, mert a domb hajlata mögött van. Ott vettek egy óriási telket. Akiktôl megvették, még azok is megjelentek, de délután elmentek. Úgy látszik, nem tudtak várni. Odaértünk. A magyarok nagyon szép sátrat vertek föl közös munkával. Egy Kovács Sándor nevű volt a fôszervezôje ennek, akinek a tizenkilenc éves fiát három héttel ezelôtt egy német asszony elütötte, és csak a kislánya maradt életben. Szegény felesége ott sirdogált fekete ruhában. Csináltak egy oldalra nyitott bódészerűséget oltárnak, hogy a szél ne fújjon oda. Eléje padokat állítottak. Körülötte lacikonyhaszerű sátrak voltak. Nagyon jó mikrofonokkal és hangszerelésekkel volt az egész ellátva. Itt kezdôdött a szentmise. Mivel legalább négyen angolszászok koncelebráltak, a kánont latinul mondtuk. Ôeminenciája nagyon szépen prédikált arról, hogy a Szűzanya társmegváltó, és amit Éva elrontott, azt Mária helyrehozta. Utána kitért a geelongi magyarok helyzetére és teljes átéléssel, adatokkal mutatott rá, hogy itt magyar életnek kell támadnia, hogy itt a szentmisén való részvétel az embernek elsôdleges feladata és kiváltsága, ugyanígy a hétvégi iskola megvalósítása is. Rámutatott arra, igen kemény szavakkal, hogy meghosszabbítjuk annak a rendszernek az életét, amely bennünket hazulról elűzött, ha turistaként hazalátogatunk. Utána beszéltem az emberekkel. Akik hazajárnak, azok is azt mondják, hogy a prímásnak teljesen igaza van. Szép kórus énekelt, és pár perc alatt megtanítottam velük az Uram irgalmazz-t, és az Isten Bárányá-t. Mind nagyszerűen énekeltek. Lehettünk talán hat-hétszázan, ebbôl angolok voltak legalább százötvenen, de nem fordítottunk semmit angolra. Ôeminenciája fogadott egypár embert, különösen öregeket. Késôbb az oltár mellett bedeszkázták, ahol nyitott volt, és ott terítettek meg az ebédhez. Fiatal lányok szolgáltak föl. Ott volt a geelongi esperes, aki már adott litván és lengyel papoknak a plébániáján menedéket, és arról a plébániáról építették föl az önálló lelkészségeiket. Ott volt Gyulavári, aki egy soproni tanítónak a fia, és a felesége rábagyarmati. Egy hölgy magyaros ruhában volt. Ôk voltak ott az asztalnál, melléjük ültettem a prímást. Velem szemben ült Lôrincz Zsuzsa, aki felvidéki, egy angolhoz ment feleségül, az unokák is tudnak magyarul. Az asztalnál elkezdôdött az egész magyar helyzetrôl a beszélgetés. Egyik mondata volt ôeminenciájának, amikor fölhozták a nehézségeket, mert nincs elég energiánk és meggyôzôdésünk: -- Elég gyôzelem az, ha magunkat meg tudjuk gyôzni! Aztán rövid idôre visszavonult, hogy elszívja a szivarját. Utána még külön fogadta a csoportokat. Elôször a Szent László Társulatot, majd pedig a Magyar Szövetség három csoportját. Egyik szidja a másikat. Nem akartam proponálni, hogy hívja be együtt a csoportokat, együtt hallgassa meg ôket, és teremtsen rendet közöttük. Utána bejött Kovács Sándor, aki gazdag ember lett, akinek a fiát három hete temették. Neki volt szerepe abban, hogy ez a látogatás a legnagyobb rendben folyt le. Derék magyar ember ez a Kovács Sándor. A napra tettem egy széket, azon ült a prímás. Még sokan mentek el elôtte, és köszöntötték ôt. Késôbb innen indultunk a katedrálisba, ahova rendôrök kísértek bennünket. Az esperes már várt ránk. Ôeminenciája egy András Mihály névre keresztelt gyerek fejére öntötte a keresztvizet. A szertartást Sas István végezte. A keresztelés elôtt a bíboros kérte az esperest, hogy befogadná-e Sas Istvánt a plébániájára. Ott, a katedrálisban voltak a szülôk, nagyszülôk, még a dédszülôk is. Az egész család katolikus, csak az anya és a lányuk evangélikus. Innen indultunk vissza Melbourne-be. Útközben beszélgettünk az elmúlt helyzetrôl, a bíboros elismételte szokásos szíves mondását: -- Amit elkezd az ember, abbul lesz valami, amit nem, abbul sosem lesz semmi. Megnéztük a déli félteke egyik legnagyobb gabonaraktárát, ami nagy betonhegynek látszik. Mondom, hogy ebbe öntik a búzát. Ôeminenciája azt mondja: ,,Nem öntik, hanem ömlesztik.'' A sofôr elmondta, hogy ennek az óriási öbölnek körülbelül három kilométer kijárása van, és nagy a tengernek a huzatja. Sok szerencsétlenség történt már itt. A cápákról is beszélt. Erre azt mondta a bíboros: -- Erre szokták nálunk mondani, és a szerzetet csak ebben az egy értelemben használják: ,,Na, ez ronda egy szerzet.'' Nemcsak emberre, hanem még ilyen csúnya állatra is használják. Késôn értünk haza, megvacsoráztunk. Utána Varga Zoltánnak tollbamondtam a hétfôi, Festival Hall-i beszédet. Csaknem kétoldalas beszéd volt, amit el is fogadott ôeminenciája, de azt mondta, még változtatni akar rajta. Említette, hogy valamelyik újság azt írta róla, hogy 1956-ban szabadon eresztették, pedig ôt a nép szabadította ki. Ez történt tegnap este, és Varga páterral elintéztem a dolgomat, lekísértem, még följövet ott ült bent a bíboros ingben a Little érsekkel. Elôhoztam az érseknek Sas István ügyét, Geelongot, ahol voltunk, és kérdeztem tôle, lehetne-e arról szó, hogy Sast elhelyeznék Geelongnak a plébániájára. Little érsek azt mondta, hogy neki nincs kifogása ellene, ô ezt megcsinálja, de vajon elôször is: Sas akarja-e? Másodszor: Sasnak van-e elég bátorsága ahhoz, hogy a pártoskodásokkal, a szétszakadt magyarsággal Geelongban szembenézzen, és változtasson a helyzeten? Mert ha odahelyezzük a tarravilli plébániáról Geelongba, akárcsak egy évre is, ahogy én proponáltam, akkor próbálja fölépíteni a geelongi magyarságot, a magyar katolikus egyházat. De ha ez nem sikerül, akkor a geelongi magyar helyzet is elúszott örökre, meg a Sasnak a sorsát is megbélyegzi. Úgy látszik, kissé bizalmatlan a Sassal szemben. Azt mondja, túl sokat ül a plébánián Tarrawillben, és nem megy a hívek közé. Sas kétszer volt nála, és mind a kétszer vonakodott attól, hogy ôt magyar lelkésznek kinevezzék. Sasnak kell eldöntenie, hogy ausztrál vonalon marad-e vagy sem. Erre megmondtam neki, hogy lám, fölösleges dolog volt itt az ötvenes években az angolosítás. Ezek elôbb-utóbb angolokká, ausztrálokká válnak, és ha egyszer hazamennek Európába tíz-tizenöt év után, szívesen visszajönnek, mert úgyis ausztrálnak vallják magukat. A nyelv nem annyira döntô. Erre aztán Little érsek elmondta a keservüket, hogy bizony mennyire tele vannak itt a plébániák göröggel, olasszal, horváttal, lengyellel, hogy a pap semmit sem tud csinálni. Elmegy, bekopogtat hozzájuk, és az érsek utánozta: bö-bö-bö..., ahogy beszélnek, de a pap egy szót sem ért meg. Még azt sem tudja megmondani nekik, hogy testvéreik akarunk lenni. Hát ez bizony nagy nehézség. Végsô megoldásként azt ajánlotta az érsek: Én nem vagyok ellene, hogy a Sast Geelongba tegyük, de a geelongi magyarok, éspedig a különbözô pártokra szakadt magyarok képviselôi jöjjenek el, és vegyék rá Sas Istvánt, hogy menjen el Geelongba, és ô önszántából mondjon igent, hogy erre a munkára vállalkozik. Le a kalappal az érsek elôtt, mert a javaslata igazán a II. Vatikáni Zsinat szellemében és a modern élet szellemében tiszteletben tartja az illetô egyént és döntését. Ezzel elbúcsúztunk. Megértettük egymást. Azt hiszem Little érsek ôszinte ember. ======================================================================== 1974. december 9., hétfô A konvent a bencés nôvérek iskolája. Nagy herce-hurca volt, bíboros úr nem akart odamenni, mert nincsenek ott magyarok. Ez Orosz Márta iskolája, ott fog tanítani. Jól ismerik Varga atyát is. Ott miséztünk. Sajnos, azt hittem, hogy kórházról van szó, és azt a prédikációt mondattam ôeminenciájával, hogy a betegség, a kor, az öregség lehet a megváltás eszköze is. Errôl beszélt, miután az evangéliumban arról volt szó, hogy az inaszakadtat leeresztik Jézus elé a tetôn keresztül, és nemcsak az egészségét adja vissza, hanem a farizeusok megbotránkozására a bűneit is megbocsátja. Nagyon szépen beszélt ôeminenciája. Én azonban nem tudtam lefordítani egészen, inkább átfordítottam a tanítás területére -- mert itt nagyrészt tanítónôk vannak --, a hivatásbeli nehézségek legyôzésére, amely Isten kegyelmének a forrása. Nem maradtunk ott reggelire. Hazajöttünk, reggeliztünk. Annyira fáradt voltam, hogy jó másfél órát aludtam. Egy kicsit kipihentem magamat. Ebéd után elintéztem a pénzügyeket. Utána nekiláttam a diktálásnak, mert este fél 8-ra jön Horváth László hentesmester Geelongból, velem akar beszélni. A prímás pár nap óta egy kicsit megvan hűlve. Orvost is hívtunk hozzá, Paul Elemért, aki 1949-ben jött ki, itt végezte el másodszor az orvosi egyetemet, és nosztrifikáltatta diplomáját. Azt mondja, nincs semmi baj, csak a tüsszögés ellen adott valamilyen gyógyszert. De nem látom rajta a megszokott frissességet, van valami különös a szemében, ami rosszra is fordulhat. Nagyon nyugtalanít. Azt tanácsoltam ôeminenciájának, hogy mondjuk le, ha a holnapi wodongai látogatást nem is, de legalább a szerdait, csütörtökit, a bendigóit és a ballaratit. Nem egyezett bele, mert van ott egypár magyar család, ott várják ôt. Utazásának nem is annyira az általános apostoli egyházi vonatkozása érdekli, hanem sokkal inkább az, hogy vannak-e ott magyarok. Abban maradtunk, hogy nem mondjuk le, majd helyben meglátjuk, hogy egészsége bírja-e vagy sem. Most van délután 5 óra. Délután indulunk az ünnepi gyűlésre. Az egész Festival Hall-i gyűlésnek a mozgatója Bob Santa-Maria, egy kilenc gyermekes, második generációs olasz. Elsôrangúan művelt, valahonnan a Lipari szigetekrôl származik. Egy hétig távol volt, mert a testvére meghalt. Csak erre a gyűlésre jött vissza. Feje a National Civic associationnak. Tagjai tulajdonképpen a szociális elveket akarják megvalósítani, és mindazt, amit a szocializmus hirdet katolikus alapon, az egyházzal összedolgozva. Annak ellenére, hogy nem volt itthon, az ô gárdája hozta össze a Festival Hall-ban a körülbelül hétezer fônyi hallgatóságot, amelynek jó része fiatal volt. Elsôrangúan megszervezték minden tekintetben. Nagy a fegyelem, a hangberendezés kitűnôen működött. Ott vártak már bennünket Melbourne és környékének püspökei, élén Little érsekkel. Itt volt Bernard Denis Stewart püspök, Augustine Mulkearns a ballarati püspök, itt voltak a segédpüspökök és természetesen Saleból Fox püspök is, mint régi barátunk. Itt volt Kraska[?] görögkatolikus püspök, és Konstantin, az ortodoxok püspöke. Lassan, méltóságteljesen vonultunk be a már megtelt Festivál Hall-ba. A pódiumon foglaltunk helyet. Mögötte, azt hiszem, a katedrális kórusa inekelt. Amikor beértünk, nagy csend lett, és az elnök -- akinek a nevét nem tudom. (ezt a szöveget az ebédelési helyünkön, a plébánián diktálom szalagra) -- vezette be a köszöntéseket, mindenkit külön megnevezett. Óriási tapsviharral felelt a néptömeg minden név megemlítésénél. A gyűlés fô pontja egy anglikánból katolikussá vált történész beszéde volt. Sajnos, nem értettem meg, csak részleteket fogtam föl belôle. Próbáltam megkérdezni Stewart püspöktôl, hogy mit is mondott. Stewart püspök azt mondta, hogy a hitvallásnak és a bizonyságtételnek a szükségességérôl beszélt a katolikus életben és egyáltalán a kereszténységben. Utána Bob Santa-Maria, ez a többgyermekes családapa beszélt, aki fényes karriert csinált, mint ügyvéd. A melbourne-i bíboros tanácsára részt vesz a modernizmus elleni küzdelemben egyházi és szociális téren. Az ô csoportja szervezte az egész fesztivált. Beszédét átadta Varga atyának, mert elkértem tôle. Egy mesterien megfogalmazott és minden tételében helyesen beállított összefoglalót adott a magyar történelemrôl: Szent Istvánról, befoglalva az európai történelemnek a lényeges momentumait és a bíborosnak az életét. Legszebb kitétele volt, amikor elsorolta a Szent István-i államalapítást, a tatárjárást a mohácsi vésszel és a nyolc elesett püspökkel. És amikor a cellájából levezették a bíborost a bírósági terembe, vele együtt menetelt az egész magyar történelem. Egyik kifejezése jobb volt a másiknál. Többször tapsvihar szakította meg. Kifogástalan angolsággal beszélt, nem érzelmesen, hanem tárgyilagosan, mindig tényekre hivatkozva. Utána a nézôtér teljesen elsötétült, csak a szípadon álló kórus, az ott ülô püspökök és az egypár meghívott világi voltak megvilágítva. A bejárat felôl behoztak egy nagyon szép, körülbelül negyven centiméteres bronz keresztet. Fiatalok hozták lassan, méltóságteljesen. A fénycsóva mindig a keresztet világította meg, amint a tömeg között fölhaladtak a színpadig. Akkor odajött Bob Santa-Maria, és átadta Mindszenty bíborosnak a keresztet. Én tartottam. A bíboros egy egészen spontán mozdulattal megcsókolta Krisztus arcát, amely a fénycsóva éles megvilágosításában valami elragadó lehetett a nézôtérrôl. Utána Bob Santa-Maria szintén odahajolt, és megcsókolta a keresztet. Megrendítô jelenet volt. A prímás emelkedett szólásra, és a beszédet, amit Varga atyával együtt szerkesztettünk, nagyon szépen elmondta. Váratlanul, a műsoron kívül fölkérte az elnök Little érseket, hogy szólaljon föl. Az érsek elmondta, finoman kihasználva az alkalmat, a bíborosnak a személyét leírva, aki a hitbôl él, és életét, létének, harcának a forrását az Oltáriszentségbôl veszi. A maga finomságával folytatta, hogy -- ,,sokszor elszégyellem magamat, hogy nekünk is ugyanezek a lelki eszközök állnak a rendelkezésünkre, hogy Istenbôl éljünk, és mit csinálunk mi, hogy kikerüljünk a középszerűségbôl?'' Ez volt beszédének a legfontosabb kérdése. Utána többször rámutatott arra, hogy ô soha nem fogja elfelejteni, amint a katedrálisban, kezében a pásztorbottal, szinte minden egyes embernek a lelkéhez szól. Utána elénekelte az egész hétezres tömeg a híres ír éneket az üldözések idejébôl, mind a három versszakot, egyforma intenzitással. A végén az elnök köszöntötte a jelenlévôket. A magyar Himnusz eléneklésével zárult be a fesztivál. A végén derült ki, hogy nagyon kevesen voltak ott magyarok. Azt mondták, nem volt több jegy, ezzel mentették ki magukat. Én ebbe nem hiszek, mert ha a magyarok ott akartak volna lenni, akkor szétfeszítették volna a hétezres tömeget, az egész Festivál Hall-t. A bíboros nagy taps közepette áldást osztva a tömegnek vonult ki a terembôl. Igen jól sikerült este volt. Jellemzô azonban az ausztrál sajtó magatartására, hogy másnap a The Sun egy képet közölt a bíborosról egész rövid híradással. A liberálisok lapja eddig egyetlen sort sem hozott a hétezres fesztiválról. Valami gyalázatos van ebben, valami elferdítés, hazugság éppen a sajtón keresztül. Az ünnepség után Orosz Mártával, Varga Zoltán atyával és Little érsekkel sokáig elbeszélgettünk. ======================================================================== 1974. december 10., kedd Elindultunk reggel, miután jelentkezett Denis Stewart érsek. Az érsek magas, kövér, hetvennégy éves ember, aki a vikárius generálisával, Msgr. Francis Peter De Campo atyával jött el. Ô olasz származású, de teljesen meghonosodott ausztrál ember. Finom, kedves, mosolygó, szolgálatkész, az olaszok legjavából. Az érsek -- ezt az úton tudtam meg -- megbuktatta a saját kerületében, a bendigói egyházmegyében az abortusz mellett kiálló liberális jelöltet. Úgy látszik érdemszerzô harc volt. Jous[?] érsek még a Memmix[?] bíborosnak az iskolájából való, ellentétben a fiatalokkal, mint Mulkearns és Gleeson, az adelaide- i érsekkel együtt. Ôk ugyanis erôsen kompromittáló módon, modern értelemben foglaltak állást a pirula és az abortusz ügyében. Álláspontjuk legalábbis félreérthetô. Mint ma megtudtam, Little érsek is a fogamzásgátló eszközök használata mellett foglalt állást. Az emberek lelkiismeretére bízta. Ezt a napilapok annakidején nagybetűkkel hozták. A jó Stewart lépett föl ellene. Kedélyes, egészséges, nagytestű ember, tele humorral, töretlen erôvel és igazi emberséggel. Nagyon megszerettem. Indultunk innen, az érsek maga kísért ki bennünket, és csukta be utánunk a kaput. Két autóval mentünk: a bíboros Stewart püspökkel és De Campóval meg a sofôrrel. Mi, a másik autóval, egy Mercedessel Kovács József, Varga atya és én. A melbourne-i lelkész szerette volna, ha a bíboros meglátogatja útközben a börtönben levô magyarokat. Jellemzô módon a bíboros nem vállalta azonnal, hanem kérte az illetôk nevét, és kérdezte, hogy miért vannak bezárva. Elôször nem is akart bemenni, de kértem ôt, eminenciás uram, ne arra nézzünk, hogy mi a bűnük, hogy mit követtek el. Magánemberként biztosan elmenne, de folytonosan benne van a félelem, hogy az ô jelenlétét mint bíborosét félremagyarázzák. De aztán mégis sikerült meggyôznöm. A két autóval megérkeztünk a börtön elé. Öten vannak ott magyarok ebben a börtönben. Grosman[?], ez a nagyon lelkes, magas, ír pap, aki tele van lelkesedéssel és jóindulattal e szerencsétlenek iránt, ô vezetett be bennünket. Elôször Sz. L. és B. L. voltak ott. Sz. L. tolvajlásért került be. B. L. gyilkosságért ül, 25 évet kapott, 6 évet leült, még 6 éve van vissza, mert csökkentették az ítéletet jó magaviselete miatt. Nagyon higgadt, nyugodt, vékony, napsütötte arcú ember. Itt dolgozik a börtönben. Egyáltalán nem volt megrendülve, nagyon normálisan viselkedett. Elmondta, hogy valami autógázolás után történt a szerencsétlensége, és állítólag nem volt ô annyira bűnös, mint ahogy állították. A prímás megkérdezte: -- Szentségi házasságban éltél-e, fiam? -- Nem -- válaszolta hazánkfia. Vadházasságban él. Erre azt mondja a bíboros: -- Látod fiam, nem kell hölggyel szekerezni! Hogy honnan vette ezt a szót, nem tudom. Azt jelentette, hogy szentségi házasság nélkül nehéz asszonnyal együtt lenni. Tovább kérdezgette: -- Mikor voltál utoljára templomban? Mikor gyóntál? Egészen megindító volt ez a jelenet, mennyire változatlanul lép föl minden körülmények között. Mind a ketten ott álltak a napsütötte udvaron, nem bent a szobában. Sz. L. szinte kiizzadt az izgalomtól. Elég sokan bementünk, jó néhány sajtóriporter is volt ott, akik fényképeztek is. Én ott voltam mellettük és láttam, hogy milyen szeretettel, jóindulattal beszélt a bíboros ezzel a két fiatalemberrel. B. T., aki..., majd késôbb leírom. Még kettô: T., aki már másodszor követett el egy nagyon aljas gyilkosságot, nem akarta látni a bíborost, és ezt meg is mondta. És volt ott még egy K. nevezetű, aki bár tiszteli a prímást, de ô sem akarta látni. Aztán átmentünk a másik helyre, a halálra ítélt B. T.-hoz Kék pulloveres, kis nyiszlett ember. Mutatta az írásait. Angol nyelven volt írva, szentírási idézetek, meg költemények. Mondta, hogy állami gondozott volt, szüleit nem is ismerte. Egy hónapja ítélték halálra, de a lelkész szerint valószínűleg megkegyelmeznek neki. Egy kicsit mellébeszélt a bíborosunk, mert azt mondta: -- Fiam, ne írj költeményeket, mert nincs hozzá képességed és elveszett idô. -- Varga Zoltán helyreigazította, és azt mondta: -- Kérem, hadd csinálja, ha ez neki örömet nyújt, nem kell tôle elvenni ezt a kedvtelést. Sírt, és azt mondta, hogy ô nem volt hibás, mert szerencsétlenség történt, vadászszerencsétlenség. Véletlenül lôtte a társát agyon, nem szándékosan. Nem látta senki, de egy hamis tanú ellene vallott, ezért ítélték ôt halálra. Nagyon szerencsétlen ember benyomását keltette. Azt is mondta: -- Jobb lesz, ha kivégeznek, legalább ebbôl az igazságtalan világból kiszabadulok. Hadd térjen vissza a testem, ahonnan jött. Az Isten majd elintézi a sorsomat. A bíboros nagyon kedvesen beszélt vele, többször is elmondta: -- Istené légy fiam, ne az embereké. Neki is figyelmébe ajánlotta a szentségi házasságot, és a napi imádságot. Így fejezôdött be látogatásunk a Melbourne-höz tartozó börtönben. Indultunk tovább. A táj -- Melbourne-t elhagyva -- nagyon érdekes. Gyönyörű, hosszan elnyúló dombvonulatokkal, eleinte ritkás fákkal, azután egy kicsit sűrűbb erdôvel, a legelôkön kövér nyájakkal. Egy közép-olasz tájhoz hasonlít. Körülbelül másfél, kétórai utazás után megérkeztünk Benallába, a Szent József plébániához. A plébánia elôtt várakozott a helyi papság. Nagyon kedvesen üdvözölték a bíborost. Utána átmentünk a plébánia mellett lévô katolikus hallba, ahol magyarok köszöntötték ôeminenciáját. Egy Hajnalka nevű lány és Kulcsár Kató, akinek gyermeke már nem beszél magyarul, ott állt magyaros ruhában. Varga Zoltánnak föl kellett írni, hogy hányan vannak, hol vannak magyarok stb. Utána vonultunk be a színpad elé, ahol föl volt tűzve egy szép magyar zászló. Elénekeltük a Himnuszt. Mivel nem széledhettünk el azonnal, javasoltam, hogy mondjuk el a Miatyánkot, Üdvözlégyet, Hiszekegyet. Utána elénekeltük a Boldogasszony Anyánk-at. Aztán kimentünk, és onnan a halltól kezdve legalább kétszáz méter hosszan az út két szélén álltak az iskolás gyerekek. Szép magyar zászlókat csináltak, és azokat lengették. Innen indultunk tovább Wangarattába, ahol a Szent Patrik iskola van. Ott összehívták a tanító testvéreket meg a nôvéreket a plébánia halljába. Ott szólt ôeminenciája pár szót nagyon kedvesen arról, hogy milyen fontos az iskolában, a hivatásban a keresztény elveknek az érvényesítése és a hitnek a beleplántálása a fiatalság lelkébe. Lefordítottam, hála Istennek, elég jól sikerült. Wangarattából tovább indultunk Wodonga-ba. Varga Zoltán mondta el az egyik tanárról azt a históriát, hogy amikor nyugdíjba ment, megkérdezte a diákokat, hogy miért szerették ôt. A diákok azt felelték, azért szerették, mert mindenkivel egyformán kivételezett. Nagyon szép meghatározása az emberi magatartásnak. Mindinkább tovább megyünk Wodonga felé, annál kietlenebb a táj. Sárga, kiégett növényzetű dombok emelkednek úgy, ahogy Umbriában, csak azok a dombok zöldek, és ciprusok vannak rajtuk. Itt pedig gumifák. Érdekes dolog, hogy ezekbôl a kiégett rétekbôl csak a gumifák emelkednek ki. A gumifa ugyanis bírja ezt a rettenetes szárazságot. Ahogy megérkeztünk Wodongába, rögtön fogadás volt a Civic Centerben, amit Kaicz Antal és néhány magyar szervezett. Ott volt a város elôkelôsége: a polgármester a titkárával, de legtöbben a nôvérek és világi katolikusok voltak. A bíboros elég fáradt volt. Röviden megköszönte a fogadást. Az emberek elhaladtak elôtte. Akik nem látták még soha, azokra nagy benyomást tesz. Látom, mennyire fáradt. Utána elmentünk a wodongai Szent Augusztin plébániára. Ez még a bendigói egyházmegyéhez, Stewart püspök fönnhatósága alá tartozik. Kedvesen fogadtak bennünket, de érezni lehetett a feszültséget a plébánián. Lehetetlen szobába helyeztek el bennünket. Elôször vacsora volt, utána a körülbelül egy mérföldre lévô templomba mentünk misézni. A hívekkel, akik talán hatvanan lehettek, begyakoroltam a lényeges miseénekeket. Láttam rajtuk, hogy szétesô társaság. A padból odaszólogattak nekem, hogy miért nincsen Wodonga-ban pap. Azt mondtam nekik, mert maguk nem nevelnek papokat. Én sem az égbôl pottyantam, a jó Isten küldött, nem a püspök. Az anyám nevelt papnak. A szentmise alatt a prímás a prédikációban belemerült egy ismert témába. Az elveszett juhról szólt az evangélium, hogy a jó pásztor otthagyja a kilencvenkilencet az egy elveszett juhért. Ebbe építette bele a magyar történelmet. Lefordítottam, de én is nagyon fáradt voltam, és nem jól fordítottam le, mert nem mertem elszakadni a témától. A szentmise után átmentünk a Civic Centerbe. Ott kezdôdött a magyarokkal egy találkozás. Voltak talán százhúszan, ebbôl lehettek hetven-nyolcvanan magyarok. Ôeminenciája mindjárt meg akart szervezni egy öttagú bizottságot. Mondta, hogy álljon föl, aki vállalja ennek a munkáját. Fölállt Kovács Ferenc. Ô jelentkezett egyedül. Irtó feszültség volt. Várt, remegett a keze, végre még négyen jelentkeztek. Erôsen intette ôket, hogy ne járjanak haza, s elmondta, hogy ezzel a rendszert támogatják, amely bennünket kiűzött. Egy fiatalember azt mondta, hogy ô ezzel nem ért egyet, de ôeminenciája nem kérdezte meg tôle, hogy miért nem. Kínos jelenet volt. Aztán arról volt szó, hogy nincsen itt papjuk, miséjük. És anélkül, hogy megkérdezte volna Varga atyát vagy engem, azt tanácsolta, a pörsölypénzen hozassanak minden évben Amerikából papot. Hozassanak egy hétvégére, vagy három napra, vakációra papot a bencésektôl vagy a premontreiektôl, az lássa el a teendôket. Az egyik asszony megkérdezte, hogy miért hozassunk olyan messzirôl, Amerikából papot, amikor közelebb is vannak. Nagyon rossz találkozás volt. A végén azzal fejezte be, hogy aki még beszélni akar vele, az jöjjön hozzá. Odajöttek jó néhányan, közöttük Harangozó Feri unokaöccse, a Harangozó Vince. Egy nagyon csinos ír asszony a felesége, és négy gyermeke van, de egy kukkot sem tudnak magyarul. Potyondi vezérkari ôrnagy köszöntötte még ôeminenciáját. Utána hazamentünk. Én még bementem az ebédlôbe, ott volt a püspök a fiatal papjaival. Kicsit elbeszélgettünk. Nagyon késôn és fáradtam kerültem ágyba. ======================================================================== 1974. december 11., szerda Összecsomagoltunk. Nagyon fáradt volt szegény bíboros már reggel. 9 óra tájban indultunk el Wodongából Numurkah-on keresztül Sheppartonba, hogy ott ebédeljünk. Azt mondta nekem Varga Zoltán: -- Tibor, ezt a cigányéletet nem választanám! Egyszerű ausztrál falvakon mentünk keresztül. Tökéletes Western-film hangulat. Ugyanazok a vasárkádos házak, üzletek. Semmi sem hiányzott onnan, csak néhány halott az utcáról meg a lövöldözések. Utunk mentén földuzzasztott vizek voltak, mert a víztárolás itt a legfontosabb. Ezek a vizek tele vannak lekopaszodott ágakkal. Olyan kísérteties, nagyon érdekes vidék. Megérkeztünk Sheppartonba, a Szent Patrik plébániára. Ott vártak a helyi papok. A nôvérek áthozták a gyerekeket az iskolából. Nagyon csinosan voltak fölöltözve. A püspök bemutatta a bíborost, majd a helyi plébános köszöntötte, és átadott ôeminenciájának egy 300 dolláros csekket. Még egy Kovács nevezetű úr beszélt nagyon meghatódottan, hogy mennyire örülnek, hogy a prímás itt van közöttük. Varga Zoltán attól félt, hogy megkérdezi, rendben van-e Kovácsnak a házassága, mert úgy szöktette meg feleségét Melbourneból. Ott dolgoztak Varga Zoltán közelében. A prímás beszédét, amit a gyerekekhez intézett, lefordítottam angolra. Az ebéd kedélyesen, jó hangulatban zajlott. Utána bekísértem ôeminenciáját egy szobába, ahol egy kicsit lepihent. Délután 3 óra felé ismét útnak indultunk Sheppartonból Bendigóba. Sheppartont elhagyva hamarosan egy vízben bôvelkedô tájra érkeztünk. Ausztráliának ez az egyik paradicsoma. Óriási záporesôben mentünk vagy félóráig. Megérkezve Bendigóba a püspöki palotába mentünk, ami elég messze van a várostól, egy harminc hektáros területnek, erdôs hegyoldalnak a közepén fekszik. A ház jól van berendezve. Ott volt egy béna pap, aki negyven-ötven éves lehetett talán, és odajött Bob Santa-Maria a feleségével, meg a húszéves fiával vacsorára. Hamarosan elindultunk a szép bendigói katedrálisba, amelyet most építenek. Az elsô részét, a szentély részében levô köveket bemeszelték fehérre. A hátsó rész oszlopszerű, nagyon meleg, barnás-sárga, szinte aranyosan fénylô kövekbôl van építve. Sajnos, a teteje nem gótikusan kôbôl van kirakva, hanem fatetôje van, amely gerendákon támaszkodik. A szentmise végig latinul ment. Nem készítettem elô semmit ôeminenciájának, csak azt mondtam, hogy beszéljen arról, hogy Isten megalázkodott miértünk, emberekért, és mutassa meg az Üdvözítônek szelíd, megértô emberi arculatát. Ezt meg is ígérte. Jött a prédikáció. Nagyon jó hangszereléssel, a szószékrôl beszélt, és tűzbe jött. A kezdô szavak után áttért Isten tízparancsolatára, amely útmutató, és megtartása az emberi élet alapja. Ezután egy kis kerülôt tett, és -- amit eddig soha nem csinált --, a német lovageszményekrôl beszélt, mint a középkor nagy vívmányáról. Aztán rátért a húszadik századra. Elmondta, hogy miután az orosz csapatok 1945-ben átvonultak jugoszláv területen, Milován Djilasz, Tito helyettese elment panaszkodni Moszkvába, hogy a katonák több ezer asszonyt megbecstelenítettek. Ezen Sztálin mosolygott, és azt mondta: -- Nem elég nektek, hogy Európát megmentjük a barbárságtól, ilyen kicsiny dolog miatt panaszkodtok? Ezután prímásunk áttért a három püspöknek és ötven-nyolc papnak a meggyilkolására. Elmondta báró Apor Vilmos halálát, akit 1945-ben az oroszok agyonlôttek. A szentmise után leült bíborosunk az oltár elôtt. Elôször az iskola igazgatója, egy tanítótestvér köszöntötte ôeminenciáját, aztán egy nôvér adott át egy 3500 dolláros csekket. A pénzt az egyházmegyében gyűjtötték. A bíboros angolul beszélt. Az egész beszéd fele megszólítás volt, és köszönô szavakat mondott, szép, érthetô angolsággal. Utána Stewart püspök beszélt. Santa-Maria azt akarja, hogy ôeminenciája a Szolzsenyicinnel együtt lépjen föl valahol, egy megfelelô helyen, egy közös nagy gyűlésben, ahol tények alapján, szenvedélymentesen a világot figyelmeztetik a kommunizmus veszélyére. A bíboros elvileg ebbe beleegyezett. Föl kell világosítani a világot, hogy az egyházat úgy lássa, mint a keleti politikának szinte ellentmondás nélküli képviselôjét. Ez a kötelességünk. Utána jön az a törekvés, hogy miképp lehetne megmenteni a világot a kommunizmustól. Santa-Maria szerint ez lehetetlen. Semmiféle emigrált csoporttal nem lehetséges. Ez reális, józan meglátás. Csak az lehetséges, hogy azon a gyűlésen, amelyen Szolzsenyicin és a bíboros együtt jelennének meg sok más, az antikommunizmust tudományosan művelô szakemberrel, akkor az egész világot mozgósítanák abba az irányba, hogy a kommunista államok a saját alkotmányukat, tehát a népek önrendelkezését, a szabad belsô kormányzást, a sajtó-, szólás- és vallásszabadságot nemcsak trükként alkalmazzák, hanem valóban megvalósítsák. Csak így lehet várni egy belsô fejlôdést, ami a vörös uralom bukását hozná magával. Késôig beszélgettünk és megígértük, hogy írunk egymásnak, és összeköttetésben maradunk egymással. Ezzel búcsúztunk el. Egy fantasztikusan élénk, világos eszű ember ez a Santa-Maria. Utána még beszélgettem egy kicsit a püspökkel meg azzal a béna pappal. Csak késôn kerültem ágyba. Varga Zoltán velem aludt egy szobában, még vele is beszélgettem, mielôtt álomba merültünk volna. Reggel fél 8-ig aludtunk. A bíboros úr már nagyon nyugtalan volt. Semmi sem idegesíti annyira, mint az, ha már kevés idônk van. Én nyugodtan, higgadtan mindent összecsomagolok, megcsinálok. Ô izgul, mert mindig elôre tudni szeretné programjának megvalósítási módját. Elindultunk Bendigóból. Gyümölcsöt vettünk útközben egy asszonynál, cseresznyét. Még életemben nem ettem ilyen finom cseresznyét. Továbbindultunk. Mindenütt kiégett táj, száraz legelôk, gumifák. Ezt a tájat elhagyva fennsíkokra érkeztünk. Gyönyörűen megművelt földek, vörösbarna, sötét, rozsdavörös talajjal. Éppen esett az esô, úgyhogy a színek még erôsebben kibontakoztak. Ezeknek a fennsíkoknak a szélén vannak vulkánikus eredetű púpszerű hegyek. Csodálatosan szép, zöld, gazdag, termékeny táj. Csak csodálkozom rajta, miképp lehetett ilyen rövid idô alatt, száz-százötven év alatt ezt a területet, ami be volt nôve gumifákkal, gumierdôkkel végig, ennyire kiirtani és emberi tájat alkotni. Megérkeztünk Ballarat-ban. Mulkearns püspök várt bennünket a város határában. A Royal Hotelban volt az ebéd, amit a püspök adott. Az ebéden részt vett a volt püspök, aki nyolcvankét éves. Körülbelül ötvenen voltak az ebédnél papok és apácák. Láttam, nem tetszett a prímásnak, hogy a papok és az apácák ott ülnek együtt az asztalnál. Én csak derültem rajta. A püspök a köszöntôjében utalt is arra, hogy a bíborosnak valószínűleg újdonság, hogy a papok és az apácák együtt ebédelnek. Egyébként kedvesen üdvözölte. A bíboros angolul válaszolt, röviden, elég érthetôen. Ebéd után visszajöttünk a püspökségre. Én nekiláttam a diktálásnak. A prímás elszívta szivarját. Így telt el az idô fél 4-ig. A bíboros úr közben meglátogatta az idôs püspököt. Stewart, bendigói püspök visszaérkezett De Campóval. Bejöttek a szalonba, és ott elbeszélgettünk egy kicsit. Késôbb megérkezett a rendôrség, és a primás a püspökkel és a fiatal titkárával elmentek a fogadásra (Civic Reception). Én nem mentem el, hogy ezt a diktálást megcsinálhassam. ======================================================================== 1974. december 12-én vagyunk még, csütörtökön, Ballaratban A székesegyház Ballaratban -- amelyet körülbelül száz éve építettek - -, régies, szecessziós stílusban van építve, amelyben oszlopok is vannak és egy kis barokk kedélyesség, de maga a tér nagyon szép. A hétköznap ellenére a katedrális tömve volt. Megállapodtunk egy Davy nevű, nagyon ügyes -- egy kis alacsony, vörös pofaszakállas -- ceremoniárus mesterrel, hogy a prefációig minden angolul megy, és utána a többiek számára, mert koncelebráltak, latinul. Ellentétben volt Stewart bendigói püspökkel, aki azt akarta, hogy csak a kardinális legyen ott az oltárnál meg Varga atya és én. Rengetegen koncelebráltak. Mind nagy áhítattal. Meg kell vallanom, ôeminenciája a szentmiséjét, prédikációját annyira teljes szívvel-lélekkel mondja és átéli, annyira hiszi, hogy ez az egészen egyszerű mély hit teszi talán a legnagyobb benyomást a szentmise részvevôire. Mise után találkoztunk a magyarokkal, alig voltak talán ötvenen. Ezért azt javasoltam, a szentbeszédében is csak angol témáról beszéljen. El kell ismernem a bíboros nagyvonalúságát, mert fordításaimba soha nem szólt bele annak ellenére, hogy érti, amit mondok, hogy egy kicsit átformálom, átízesítem az angolszászok és a mai egyház nyelvére. Elmondta még ôeminenciája, hogy mennyire fontos a napi közös imádság, és ezzel kapcsolatban említette az Úrangyala imádkozásának a fontosságát is. A katolikus pápuák és a katolikus afrikaiak is imádkozzák, pedig az kifejezetten magyar imádság, a nándorfehérvári ütközet emlékére. Mit szólna a világ és az Isten, hogyha mi magyarok ezt elhanyagolnánk? A szentmise utáni fogadáson, ott helyben a templomban, miután vörösbe öltözött, az oltár és a hívek között foglalt helyet. Mulkearns püspök üdvözölte ôeminenciáját nagyon kedves, keresetlen, igaz szavakkal. El kell ismernem, hogy józan ember, nem túlzott, és jellemzô az új vonalvezetésre az egyházban, hogy a bíboros üdvözlése után és mielôtt rátért volna a bíboros lelkialkatára és hitvallására, megemlítette P. Varga Zoltánt, aki a melbourne-i magyarokat pasztorálja, és sokat dolgozik a magyarok érdekében. Engem is említett név szerint, kiemelve szibériai szenvedésemet. Nem magamról van szó, de arról, hogy eltért a régi vonaltól, amikor a püspökök csak egymásról tudtak dicséretet mondani. Belevette az összes munkatársakat. Bizony, ez nagyon helyes, és a régi egyházi embereknél ez nagyon hiányzik. Minden nagyon nyugodt hangon folyt le, és az, ami zavaros lehetett volna, azt elsimították a láthatatlan kezek. Innen a katedrálisból egyenesen hazaindultunk. Ez egy körülbelül 100 kilométeres út Ballaratból Melbourne-ig. A hepehupás úton már látszanak a dombok hátán a nagy városok fényei. Aztán egy jó órai autózás után föltűnnek Melbourne fényei. 12 óra után érkeztünk meg. Little érsek még fönn van. Márta és Ilonka is vártak ránk. Megvacsoráztunk elég fáradt, nyomott hangulatban. Utána elkezdtem a pakolást, elintézek még egypár dolgot, írást, jegyeket, pénzt stb., és hajnali 3-kor kerülök ágyba. ======================================================================== 1974. december 13., péntek Reggel fél 7-kor kelek hullafáradtan. Jönnek az audienciák: ,,Bob Santa Maria'', a magyarok egymás után, a végén befut a The Sun szerkesztôje, aki búcsúinterjút kér. A bíboros nem akar beleegyezni, de meg tudom gyôzni, miután Little érsektôl megtudtam, hogy ez az egyik legrendesebb újságíró annál a lapnál. Megígérte nekem, hogy elküldi Bécsbe, amit ír. Én a bíboros nevében kikötöttem, hogy beleveszi az újságba azt a gyalázatos dolgot, hogy a melbourne-i Fesztivál Hallban tartott hétezres létszámú gyűlésrôl úgyszólván semmi sem jelent meg az újságokban. Elég nyugodtnak látszik az elutazásunk, mert nagyjából már az éjszaka becsomagoltam. Little érsek kikísért bennünket. Azt mondtam neki, ha valamit kívánni szeretnék, akkor egyet kívánnék önnek: nyugodt életet és kegyelmet. Az autóban ôeminenciája elolvasta Vecsey elsô levelét, amit Ausztráliában tartózkodásunk alatt írt, s amelyben panaszkodik, hogy alattomos támadások folynak az emlékiratok ellen. Nagyon sokan jöttek ki a búcsúzásra, elég sokáig tartott. Nekem is volt alkalmam elbúcsúzni. Nagyon szívélyesen búcsúztam Köves Ilonkától és Orosz Mártától, akik mindenben nagy segítségünkre voltak. Ôeminenciája áldást adott, mindenkit fogadott. Elénekeltük a Himnuszt. Ott állt közöttünk Little érsek, úgy hallottam, ô is majdnem elsírta magát. Az egész búcsúzásban melegség, ragaszkodás volt. Varga Zoltán jól el tudja rejteni érzelmeit. Csodálkoztam. Szép idôben indult repülôgépünk Melbourne-bôl egyenesen a szél irányában. Gyönyörűen láttam Viktóriától északra -- mivel jobboldalt ültem az ablaknál -- a tengermosta partot. Ausztrália dél-keleti sarkán kicsit délre fordultunk, és utána egészen keletre nekivágtunk Új- Zélandnak. Az ember csak csodálkozik, hogy milyen messze van Ausztráliától Új-Zéland: körülbelül 1900 kilométerre. Egy norvég utazott mellettem, akinek ausztrál a felesége, és akinek azt mondtam, miután németes hangzású nevét említve bemutatkozott, hogy német a név. Hevesen tiltakozott. Késôbb föltünedeztek Délszigetnek a nyugati parton lévô hegyei. Elég kopárak. Áthaladtunk a Cook-szoroson, és megérkeztünk a wellingtoni repülôtérre. Kint volt a nuncius, Angelo Acerbi, kint volt a vic.gen. Msgr. Bernard Edward Tottman, az érsek Reginald John Delargey és a magyarok közül sokan. Nagyon kedves fogadtatás volt. Akkor még nem értettem, csak csodálkoztam, hogy az érsek is, a nuncius Acerbi is mindig hátra maradtak, tíz-tizenöt méterre. Amikor hívtam ôket, hogy legyenek a prímás mellett, akkor elôre botorkáltak, de nem nagyon szívesen. Nem értettem az egészet. Késôbb aztán majd kiderül. A fogadás után egy nagy teremben lányok virágot adtak át ôeminenciájának. A magyarok meghatódva álltak ott. Szentirmay Pál is ott volt. Nagyon rendes ember. Utána eljöttünk a Szent Gerhard plébániára, amely pontosan a kikötô fölött van. Nagy épület, amely betonból épült. Uralja az egész tájat. Hatan vezetik a plébániát. Az itteni férfiakból álló bizottság jött be, tisztelegtek ôeminenciája elôtt. Ott mindjárt megbeszéltük, hogy a másnapi szentmisén hogyan lehetne összeszedni a neveket. Vigyenek papírokat, és mindenkivel írassák alá. Elég nehéz az ilyen dolgot megszervezni. {Kép} Lelkipásztori körúton a nagyvilágban. A bíboros mellett, karján felöltôvel Mészáros Tibor. ======================================================================== 1974. december 14.,szombat Az elôzô este, amikor megérkeztünk Wellingtonba, miséztünk, amelyen a bizottság is részt vett. Legtöbbje áldozott. A bíboros úr méltatlankodott, hogy miért hívtuk meg ôket. A szentségi böjtre gondol, meg hasonlókra. Az is kellemetlen, ha kevesen vannak, ha pedig meghívjuk ôket, szégyenbôl gyónás nélkül is áldoznak. Szombaton reggel szintén itt misézett, koncelebráltam vele. Délelôtt 11-kor volt a sajtókonferencia. Az összes lap kint volt, a televízió is, de nem tudom, ebbôl mit adtak le, és az újságokat sem kaptam meg ma. A sajtókonferencia mintegy másfél óráig tartott. Ôeminenciája nagyon ügyesen válaszolt. Kioktatta ôket, hogy a kommunizmusról csak az beszélhet, aki átélte, nem pedig innen messzirôl. Elmondta, hogy a kommunista párt milyen ügyesen dolgozik az ô beépített követségeivel Nyugaton. Hogy mindebbôl mit hoznak le, nem tudom. Mindenesetre a magyarok és az új-zélandiak is meg voltak elégedve. Ami másodszor történt meg Sydney után, itt is spontán tapsban tört ki az egész társaság, amikor a nyolcvannégy éves agg magyar bíboros talpraesetten, másfél óráig belsô ellentmondás nélkül, tényekre hivatkozva és lelki egyenességével válaszolt. Itt most nem tudom elmondani az egész sajtókonferencia témáit. Nem tudom, az újságban hogyan és mi jelenik meg. Utána ebéd volt, és délután Atlasz Györggyel, egy már itt született, de magyarul nagyon jól beszélô doktorral és holland feleségével, Jennyvel, valamint Farkas Imrével kimentünk a Makara Beach-re, Új-Zéland északi szigetének nyugati partjára. Kavicsos kis öblökbôl álló part, homoknak nyoma sincsen. Vad, kicsit hideg, barátságtalan. A perth-i homokos, napos partoknak itt nyoma sincsen. Farkas Imre mondta, hogy 1920-ban Bernard Shaw is meglátogatta Új-Zélandot. Valóban gyönyörű. Fölnyúló dombok, bevágott völgyek váltják egymást. A zöld réteken fehér juhok legelésznek. Valóságos paradicsomi táj. Sajnos, a városkörnyéki kisebb folyók és patakok erôsen szennyezettek. Elég késôn jöttünk vissza. A prímást elvitték Porirua-ba. Itt van Wellington közelében az elmebetegek háza. Atlasz György, az orvos vezeti ezt az intézetet, nagyon szépen látja el. Bejelentettem ôeminenciájának Isztirovics [Izrionics?] Lászlót, egy pozsonyi fiút, akinek egész családja muzulmán, mert az apja a harmincas években Törökországból jött. Ô katolikus lett, mert az anyja katolikus és magyar. Hibátlan kiejtéssel beszél magyarul, de nem fitogtatja magyarságát. Meg is mondtam, mert autóval kivitt délután a Miramar félszigetre, ahol körülbelül 14 kilométert futottam. Ez a László, miután az 1968-as csehszlovákiai események után kijött ide Új-Zélandba, utána Ausztráliában is volt, majd visszajött ide, és belépett a redemptoristákhoz mint teológus, és papnak kezd tanulni. Elküldtem a prímáshoz, hogy a prímás vegye rá, foglalkozzék a magyarokkal. A prímás azt mondta, nem lehet, mert ô nem vonhatja el a teológiától. Mindenben nagyon a segítségünkre van. Kicsit esett az esô, amikor elvitt a Miramar félszigetre, amelynek már a felét keresztbe és körülkocogtam. Késô este értem haza, hamarosan lefeküdtem. ======================================================================== 1974. december 15-e, vasárnap Tegnap este még megírtam az ausztrál püspököknek a lapokat, karácsonyi üdvözleteket, és hagytam egy nagy helyet, hogy ôeminenciája is aláírja. Ma reggel az utolsó pillanatban arról beszélt, hogyha már két-három év óta nincs itt magyar pap, be kellene ülni a gyóntatószékbe. Mondom, hát én nem tudok beülni, eminenciás uram, mert nekem elô kell készítenem az éneket. Úgyis csak az utolsó pillanatban jönnek. Akkor én ülök be -- mondta ôeminenciája. Így aztán elmentünk majdnem egy órával a kezdés elôtt, és beült a gyóntatószékbe. Összegyűltek a magyarok, egypáran meg is gyóntak, én pedig elrendeztem a szentmisét. Az érsek elment, mert dolga volt. A kijelölt püspök, akinek jönni kellett volna, beteget jelentett. Az egész plébániáról, egyházmegyétôl semmiféle ceremóniamester nem volt itt. A kórus nagyon szépen énekelt. A magyarokat betanítottam. Elkezdôdött a szentmise, a lengyel és a horvát menekült lelkészek celebráltak, de a nuncius Angelo Acerbi, aki két hónap óta itt van, nem jött el, hogy velünk együtt misézzen. Ez szerintem gyalázat. Most értem meg, hogy miért volt a repülôtéren is az, hogy mindig hátramaradtak. Nem akartak velünk együtt még fényképezkedni sem. Mind a kettô karriert akar. Mind a kettô jóban akar lenni Rómával anélkül, hogy nyíltan bevallanák. Az ember ilyenekbôl jön csak rá, hogy tulajdonképpen kerülik a prímást. Félnek tôle, látom rajtuk. A prédikáció kapcsán mondtam is ôeminenciájának, hogy ô most Rómának beszél, mert a nuncius jelenteni fogja. Ezért magyar ügyeket nem hozott elô, és a köszönet után az itteni vendégbarátságért elmondta Keresztelô Szent János történetét, aki a hatalmasokat megdorgálta még annak árán is, hogy börtön várt reá. Heródesnek mondta: nem szabad neked a testvéred feleségét birtokolnod. Ô nyugodtan várta a halálát, nem úgy, mint a húszadik század két bestiája. Leírta az elsôt, Hitlert, aki a tízparancsolat minden parancsát megszüntette birodalmában, aki várta a csodafegyvereket, s a végén egy revolver elég volt neki. A második vadállat Sztálin volt, aki a Fehér-csatornánál több tízezer embert öletett meg, aki üldözte az egész lakosságot, s akihez saját társai nem engedték az orvosokat. S utána rátért arra, hogy mi volt az Úr Jézus válasza János híveinek. A börtönbe vetett Szent János tanítványai ingadoztak, hogy most Krisztushoz álljanak-e át, vagy Jánost kövessék. A megnyugtatásukra küldte el János ôket Jézushoz, hogy kérdezzék meg: ,,Te vagy-e az eljövendô, vagy mást várjunk?'' Az Úr Jézus Izaiással válaszolt. Ezzel akart rámutatni arra, hogy a Megváltó a szenvedésnek az embere. Nekünk is úgy kell a szenvedést fölfogni, mint az üdvösség eszközét, és ez az, ami fölkészít a karácsonyra. Ezzel összefügg a bűnbánat, a jószándék és a kár jóvátétele. Akkor elmondhatjuk, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Egészen fénylett, amikor a prédikáció vége felé ezekrôl a következtetésekrôl beszélt, és hogy megnyugszik az ember, békét kap karácsonyra, ha így készül föl. Lefordítottam. Elég jól sikerült. Elkövettem egy nagy hibát. Ahogy a prímás mondta, én is azt hittem, hogy még Ausztráliában vagyunk, és amikor megköszönte, nem Új-Zéland népének, hanem Ausztrália népének a vendégszeretetét, én is így fordítottam ostoba módon. Úgyhogy egy kis botrány volt, de igyekeztem jóvátenni itt a plébánián, ahol vagyunk éppen most a szentmisén, meg ma este a vacsoránál is nyilvánosan bocsánatot kértem, egy pár viccel fűszerezve, amin jóízűen nevettek. A szentmise után ismét visszamentünk a papszemináriumba. A bíboros az oltár elôtt fogadta a horvátokat, lengyeleket, észteket, egy litván házaspárt, és utána fogadta a magyarokat. Elmondta, hogy szeretné, ha legalább minden hónapban lenne egy magyar mise Varga Zoltán közvetítésével, és magyar iskola is létesülne. Nagyon jól megokolta. Még elôbb a horvátokkal, a lengyelekkel, mindenki a maga nyelvén elimádkoztunk közösen egy Miatyánkot a rab nemzetekért. A végén pedig összeszedte az ötös bizottságot. Hála Istennek, itt hamar jelentkeztek. Elénekeltük a Boldogasszony anyánk-at, kivonultunk és hazamentünk. Szép napsütés volt. Lementem itt a ház alatt a kikötô felé a tengerpartra. Sok ember volt ott, napoztak a parton, amely tele volt csigaházzal. A víz itt a város közepén teljesen tiszta, szépen bele lehetett gázolni. Kifeküdtem a napra, olvastam egy órányit, egy keveset aludtam, bár nem tudtam rendesen aludni, mert szólt a zene valahol. Amikor följöttem, jöttek a magyarok, a bizottság volt itt Szentirmayval. Utána egy házaspár jött, akik egyszerűen elhozták gyermeküket megkereszteltetni. Mondtam nekik, hogy ilyen módon nincsen keresztség, másképpen kell elintézni. Járnak-e templomba? Imádkoznak-e? A prímással elküldettem ôket. Még egypáran jöttek, aztán elmentünk vacsorára egy hotelba, ahol körülbelül százan voltak hivatalosak, sokan angolbarátok is. Szentirmay irányította a rendezést. Szentirmay Pál pap volt, 1957-ben, menekülés közben találkozott Makláry Klárával. Csak polgárilag vannak megesküdve, bár nekem azt mondta Varga Zoltán, hogy Rómában el van intézve. Hát nincs elintézve. A feleség mellettem ült a vacsoránál, és elôhozta az ügyet. Mindenki röviden beszélt. Elôször Szentirmay, aztán én kértem bocsánatot a délelôtti nyelvbotlásért, hogy Autsztráliát mondtam Új- Zéland helyett. Utána a horvát lelkész, majd a lengyelek képviselôje, aztán egy jugoszláv, aztán a wellingtoni érsek, Delargey szólt nagyon röviden. Egy angol professzorféle szólalt még föl, aki egy fél óráig beszélt remegô orrhangon. Prímásunk kissé türelmetlen lett, a végén nagyon röviden válaszolt, és azonnal elkezdte a hálaadási imát. Utána azonnal indultunk haza. Most itt vagyok hullafáradtan. Este 11-re jár az idô. Fekszem. Félig be vagyunk pakolva, holnap indulunk Christchurchba. Ez az élet. ======================================================================== 1974. december 16., hétfô Összecsomagoltunk ebben a lehetetlen St. Gerard kolostorban és plébánián. Eléggé nyugtalan volt ôeminenciája. Atlasz doktor a feleségével már korán itt volt, és megérkezett Delargey érsek is egy angol vezetôvel, akivel még eddig nem találkoztunk. Elvitt bennünket Sir Denis Bladel[?] kormányzóhoz, aki a királynô helyettese. Az angolszászok értenek ahhoz, hogy a hatalmat körülvegyék valami kínos pontossággal, szögletességgel. Valamiféle királyi méltóságot adnak tisztviselôiknek és magas rangú embereiknek. A kert gyönyörűen gondozott. Hogy ne lehessen túl gyorsan fölhajtani a házhoz, rudak, ugratók voltak téve az útra, becementezve. Most láttam életemben elôször ilyet. Bevezettek bennünket nagyon hivatalosan két szobán át. Komplikáltan csinálták, csak azért, hogy még fontosabbnak lássék, mert bemehettünk volna egyenesen oda is, ahol a kormányzó várt bennünket, aki magas, erôsen vörösképű. Ô vezetett be bennünket, s utána hamarosan megjelent felesége is, egy idôs hölgy. Eléggé összeesett a korához képest, de akaratosnak látszik, és benne volt az egész angolszász világ a beszédében, kifejezésmódjában, mikor nevetett. Valami keserűség, valami, ami az egész életét összefoglalja, de nem az Istenben, nem valami fölsôbb eszmében, hanem csak az emberben, önmagában. Abban állapodtunk meg dr. Atlasszal, ezzel a fiatal magyar orvossal, hogy miután bementünk, szólok a kormányzónak, bemutatom, de ezzel a feszélyezett idegzetű társaságban nem volt lelkierôm föllépni. Úgyhogy a látogatás végén Delargey érsek nagyon jól megoldotta a problémát, mert szólt az orvosról és feleségérôl, és a végén ôk is bejöttek öt percre. A kormányzóval való beszélgetésben az érsek tevékenyen részt vett. Nagyon praktikus eszű, nagyon jó hasonlatai vannak, érti jól a magyar bíborosnak, a prímásnak a helyzetét, a Szent Korona egész tanát és a magyar nép fölfogását. Kérdezve a mai viszonyokról, az érsek, Delargey úr megmagyarázta a kormányzónak, hogy mi is a mai magyarságnak a helyzete, és mit képvisel a bíboros. Persze, a kormányzó a maga angol módján hátulról, mellbe, finoman, mintha nem is tudna semmit, semmirôl, játszva a teljes tudatlant, amit nem hiszek el, azt kérdezte, hogy mindaz, amit a Szent Koronáról, a magyar alkotmányról és a prímás közjogi helyzetérôl itt elmondanak, vajon ez nem a múlté-e, és a mai kommunista világ nem ölte-e ki a magyar nép lelkébôl mindezt. Persze, ezt azért mondta, mert pontosan tudta, hogy mi a magyar lélek mai helyzete. De ezt ilyen módon, mint kérdést, mint tájékozatlan kérdezô tette föl. Kávét és süteményt szolgáltak fel, s utána hamarosan elbúcsúztunk. Az érsek még egyszer végigvitt bennünket Wellington városán. Kimentünk az Owhiro Bay-re. Ez a várostól délre fekvô öböl. Onnét mindenütt egészen kicsi öblök vannak, amelynek partjai kavicsosak, kövesek. Az érsek még egyszer keresztülvitt bennünket az Oriental Bay-on, elmentünk a Szent Gerard kolostor alatt és a városon keresztül a repülôtérre. Körülbelül harminc-negyven magyar várt ott. Ismét nagy üdvözlések. Szentirmay a feleségével is ott volt. Nekem sok dolgom volt. Még lapokat vettem. Képeket, aláírásokat kellett szerveznem, és a jegyeket elintéznem, csomagot feladnom. Közben vissza-visszamentem és láttam, hogy a magyarok körülvették a bíborost, és ô nagyon meleg, atyai, oktató hangon ismételte meg mindazt, amit már tegnap, illetve az elmúlt napokban elmondott, hogy mi a hit, az imádság és hogy hogyan kell magyarságukat megôrizniük. Csak az a mondatfoszlány ért oda a fülemhez, hogy nincs Isten imádság nélkül, meg magyarság sincs. Vannak ilyen finom, beható, megnyerô mozzanatai a hangjának, a lelkének, amelyek aztán egészen megfogják az embereket. A legtöbben elkísértek bennünket a bejárathoz. Igen érzékeny búcsúzás volt. Aztán a repülôgéppel -- igen kicsi repülôgép volt, kétmotoros, dzsett-hajtásos, oldalmotorral -- gyönyörű idôben szálltunk föl. Jól lehetett látni az egész Cook- szorost, az észak és a déli sziget között. Jól lehetett látni Blenheimet és a partokat. Különösen jól látszott, mert nagyon szép tiszta a tenger vize errefelé, hogy a tenger partjától befelé lépcsôzetesen megy le a tenger feneke. A tenger színe elôször zöldes- sárga, aztán kicsit zöldebb lesz, majd kék, és a végén sötétkékké változik, és pontosan lehet látni a tengerfenék vonulatát. Sôt, ha a nap megfelelôen süt rá, akkor a vízben úgy néznek ki, mint az ormok. Messzirôl látni lehetett az Alpok vonulatát, amelyek megfelelnek a svájci Berni-Alpoknak. Lévén, hogy a tél elmúlt, és a nyár közeledik, mindenhol hófoszlányok voltak ezeken a hegyláncokon, amelyek 100-200 kilométer hosszúak. Tél király elhagyogatott rongyai feküsznek a csúcsokon. Nem olyan szép, mint amilyennek gondoltam. Talán a Mount Cook, ami 3764 méter magas, szebb lenne, de azt, sajnos, nem láttam. A gépen mellém ült az egyik hosztesz, mert virágot adtam neki, meg egy szentképet a prímás dedikálásával. Mondom, adja a barátnôjének, aki talán katolikus. Kérem, én is katolikus vagyok -- mondta nagyon kedvesen. Simán szálltunk le Christchurch-ben. Érdekes félsziget, tengerbe nyúlik Christchurchbôl, ahol egészen magas, 400-500 méter magas hegyek vannak. Christchurch nagyon gazdag, kövér, zöld síkságon fekszik. Várt bennünket Brian Patrick Ashby püspök és Msrg. Thomas Daly a titkára. A magyarok is mind kint voltak, kedvesen fogadtak. Vági Zoltán világháborús katonatiszt köszöntötte ôeminenciáját. Mellette volt Gláziusz György, ez az elsô világháború elôestéjén kint rekedt Tisza táji. Tiszaszôlôsrôl származik, görögkatolikus magyar, dúsgazdag, valószínű milliomos. Lakásában kínai elefántcsont faragványok és szobrok tömege. Két fiát is megismertem, Pétert és a Gilbertet, akik szintén pénzemberek. Állítólag Gláziusz György mozgatta meg az egész magyarságot. Azt mondja, valamelyik ôsét II. József fôkertésznek hozta be a császári udvarba. Elindultunk egy autóban: a püspök, a bíboros, Gláziusz György és én. A polgármesterhez mentünk elôször. A fogadás legyen száraz -- mondta a bíboros, persze mindenki megértette, mire célzott --, de száraz whiskyvel, s erre mindenki nevetett. Utána a bíboros hozzátette nagyon kedvesen, csak a vendégkönyvbe való aláíráshoz használunk majd nedvet. Rátértek arra is, hogy itt kémek vannak, és a kommunista államok mindenhova kémeket küldenek, sôt Gláziusz szerint legtöbbször ketten vannak, hogy az egyik a másikat figyelje. Erre a prímás -- a maga lakonikus módján -- megjegyezte: -- Igen, a kommunisták az egyes magzatot is megölik, de a kémeknél szeretik az ikerséget. Aztán Gláziusz elsorolta az itteni bizottságot. Nincsen pap, a magyarság nem tart össze, de erre a fogadásra jó bizottságokat hoztak össze Új-Zélandban. Úgy látszik, megtanulták a helyi új-zélandiaktól. Azt mondják, nagyon hasonlítanak a svájciakhoz. Svájcban a bizottság a király. A bizottságban benne van Katunka Béla a feleségével, aztán a Pálffyné: Erzsébet, aztán Váginak a lánya, Rácz Mária, a híres Rácz Vilmos lánya. Benne van Molnárné, akit Babunak hívnak és természetesen maga Gláziusz György és a püspök, aki most jött meg a római zsinatról. Nem régen szentelte VI. Pál pápa püspökké. Magas, fekete, hideg, nem nagyon szellemes, inkább olyan akarati, hatalmi típus. Titkár korában azt mondta nekem, hogy püspök akar lenni. Hát nesze neked! Amikor visszaértünk a polgármester látogatásáról, várt bennünket egy egészen fiatal ember, nagyon hideg arcú, angolszász kinézésű, fekete feleségével. Egy nagyon kellemes, furcsa mosoly játszik az arcán, amikor beszél. Kedvesen köszöntötte ôeminenciáját, nagyon mértéktartó szavakkal. Ott volt egy katolikus városi tanácsnok meg a tanácsnoknô, ír asszony, ötgyermekes családanya. Nagyon intelligensnek látszott. Gyermekeinek adtam mindjárt öt aláírt szentképet. Mikor visszajöttünk a polgármester látogatásáról, a Kalber Hospitalban szállásoltak el bennünket, egy elegáns püspöki lakosztályban. Én pedig száz méterre kaptam lakást, ahol már az összes magyar ott volt. Sok összetört élet. Közöttük volt Maria Dethonbeys[?], akinek este telefonáltam. Tôle érdeklôdtem az új-zélandi helyzetrôl. A legtöbb magyar erre a látogatásra jött el, különben sose látják egymást. Az ebéd elég nyugodtan zajlott. Utána egy kicsit aludtam. Késôbb nagy purpalé volt arról, ki fôzze meg a vacsorát. A végén Katunkáék fôztek egy magyar vacsorát nagyon gyorsan. Kirántott hússal rakták meg a tányérokat meg rizzsel. Már az ebéd alatt elkezdôdött a vitatkozás arról, hogy mivel itt nincsen pap, a prímás gyóntatni akart, és kimegy fél 7-re. 6-kor lett volna a magyaros vacsora, úgyhogy be kellett hozzá küldenem a Gláziuszt, hogy gyôzze meg, fogadja el azt, amit a püspök javasolt, hogy csak 7-kor induljunk innen. Húsz perc elég lesz neki a gyóntatószékben, mert úgysem lesznek ott sokan. Az asztalnál arról beszélgettünk, milyen nehéz magyarnak lenni az emigrációban. Közben a fôzésre terelôdött a szó, hogy milyen nehéz magyarosan fôzni. A prímás megjegyezte: -- Bizony még a fazékban is nehéz magyarnak lenni! Levessel kínálták, amire azt mondta, ha a levesbôl duplázunk, akkor nem lesz gyóntatás. Volt egy érdekes kifejezése azzal kapcsolatban, hogy megvan-e a névsor, mondván: lajtsrom nélkül nem lehet emigrációban élni. Milyen igaza van! Tények nélkül nem lehet közösségi munkát végezni. Megfigyeltem, hogy Ashby püspök és a bíboros között egyáltalán nincsen lelki kapcsolat (fluidum). Az egyik izzik, az egyik hisz, az egyik teszi, amit hirdet, a másik, a püspök számító, férfiasabb típus önmagában, nehezebb, medvébb. A prímás inkább érzékeny, óriási akarattal. A püspök kereskedô típus, aki számol azzal, hogyan megy az árú, és mennyit lehet nyerni. A bíborosból mindez hiányzik. Végre elindult 6-kor gyóntatni, mert megjött 6-kor a püspök. Én is elmentem, begyakoroltam még egyszer az énekeket. Elég keservesen ment. A végén kialszik az emberben a lelkesedés. Prímásunk elmondta azt a prédikációt, amit fölírtam számára az Úr Jézusnak a farizeusokkal való találkozásáról. Egyik alkalommal azt kérdezik tôle: Kinek a nevében teszed mindezt? Jézus azt mondja: Én is kérdezek tôletek valamit: János kinek a nevében keresztelt? Erre nem tudtak neki válaszolni. Az Úr Jézus is azt mondta: én sem válaszolok nektek. Beszélt a prímás az emberi csapdákról, hogy Istent be akarjuk csapni a mi beszédeinkkel és kifogásainkkal. Elôször tesszük a rosszat mi, emberek, és másokra fogjuk. Istenre, másokra és a sorsra, csakhogy magunkon könnyítsünk. Másodszor: Istennek hosszú türelmét úgy magyarázzuk, hogy nincs is Isten, Isten halott. Harmadszor: nem imádkozunk, nem erôsítjük lelkiismeretünk hangját, és Isten nem szól hozzánk. S akkor azt mondjuk, hogy Isten nincs, és hit sincsen. Ismét rámutatott az imádság szükségességére, különösen a családban. Rámutatott Szent Etelkának a példájára, aki egy életen át jót tett. Egész életében templomokat, kolostorokat építtetett, és fölnevelte II. és III. Ottó császárt. Én lefordítottam, de nagyon rossz volt a hangom, nagyon ki voltam merülve. Nem tudtam tüzet vinni bele. Utána a Szent Kristóf teremben összejöttek a magyarok. Prímásunk lassan kezdte mondani, hogy legyenek magyar írások a fejfán a sírok fölött, hogy a betegeket ne hagyjuk meghalni szentségek nélkül. Rátért arra, hogy minden hónapban szerezzenek papot, minden évben legyen legalább egy magyar szentmise. Szólt az iskoláról, a hétvégi magyar iskoláról, megválasztotta a négyes bizottságot. El kell ismerni, fantasztikus kitartással mindig ugyanarról beszél, és mindig ugyanolyan hévvel. Az akarati beágyazottság egy irányba mutat, és attól nem hagyja magát eltéríteni. Ebben persze van sok intelligencia, de nemcsak az. Van benne kitartás, és az emberek ezt észreveszik. Mária Dethtonbeys[?] mondta el telefonon, hogy micsoda csodálatos erô árad a bíborosból. De észreveszik mindjárt azt is, hogy nekem egészen más természetem van, szinte ellentéte vagyok a fônökömnek. A püspök közben várt bent a plébánián, hogy a végén bezárja a gyűlést. Elénekeltük a Szózatot. Utána még jöttek a nôvérek. Képeket osztottam ki. Egy Vas megyei, csornai ember adott a bíborosnak 11.300 ausztrál schillinget. Ezt csak neki, személyesen akarta átadni. Utána hazamentünk. A szobámba jöttem és lefeküdtem. Az új ágyban elég rosszul aludtam. Illetve nem. Mielôtt lefeküdtem volna, Gláziusz György elcsábított a lakására. A fiai: Péter és Gilbert meg a püspök is ott voltak. Italt adtak, keserű wermuthfélét meg kávét egy milliomos elegáns lakásában, itt a világnak a végén. Csak műremekek, képek és szobrok vannak benne, mint elôbb említettem, elefántcsontból a legfinomabb kínai faragások. Amint látom, egyik fia műkereskedéssel foglalkozik, és Olaszországból szállítja a legtöbbet. A másik fiú bankember. Különös atmoszférája volt a háznak. Nem volt meg benne az az egyszerűség, kedvesség, nyugalom, amit elvárt volna az ember. A püspökkel egy kicsit jobban összemelegedtem. Mondtam neki, mennyire rossznak tartom, hogy eljön az ember ide, ilyen messzire, és csak egy napig maradhat. Vissza fogok jönni. Azt mondja: Isten hozzon! Miután elbúcsúztunk, hazajöttem. Aztán próbáltam egy kicsit imádkozni, Istenbe temetkezni, s elaludtam. ======================================================================== 1974. december 17-ét, keddet írunk Ma reggel 7 óráig aludtam. Bíboros úr ott várt már bent a szobában. Megborotváltam, és most 10 órára várjuk a kocsit, hogy a presbyterybe menjünk el, amint a püspök mondja, meg azt a katedrálist megnézni, amelyet ô szétszedetett, mert az új liturgiát akarja megvalósítani. Ezért két odatemetett püspök sírját el kellett mozdítani. Azt mondja a nép, hogy ezzel megszentségtelenítették a templomot. Ezzel a katedrális üggyel, amelyik a legszebb katedrális a féltekén, minden kövét Rómából hozták -- így mondta a püspök --, ezzel teljesen maga ellen fordította a népet. Majdnem elfelejtettem, hogy tegnap délután 3 óráig sajtókonferencia volt. Két újságíró és a televízió képviselôje jó kérdéseket tett föl. Arról faggatták bíborosunkat, valóban teljesen a kommunizmus ellen van- e. A bíboros jól beszélt, kicsit erôsen. Egész engesztelhetetlenségét a kommunizmus ellen kitárta elôttük. Nem tudom, az újságban mit közölnek belôle, de ma már két újságban is jelentek meg cikkek. Várjuk a püspököt, hogy megnézzük a katedrálist. Elindultunk a bíborossal és Gláziusz Györggyel. Gláziusz György a maga modoros módján engem folyton hátra akar ültetni a bíboros mellé, és így szinte bújócskát játszottunk: elôre-hátra, elôre-hátra. Amikor végre beszálltunk, ôt ültettem hátra. Azt mondta Gláziusz: ezen nem fogunk veszekedni. A bíboros meg azt mondta: még csak az kéne. Különben az új-zélandiak magukat kivinek hívják, ami egy kis szürke gyöngymadárszerű állat, de nincsen szárnya, csak hosszú, lógós csôre és oldalt pislogó a tekintete. Én sajnos nem láttam ilyet, de mindenütt ábrázolják. Ez után nevezik magukat az itteniek kivinek. Amikor elindultunk az autóval, Gláziusz megint udvariaskodott, valami szépet akart mondani -- mert üzletember. A bíborosnak azt mondta az integetô apácákról: ez életük legboldogabb napja. A bíboros élesen tiltakozott a túlzó hízelgés ellen. Egyébként, érdekes, hogy itt, valószínűleg Gláziusz György üzleti befolyása miatt a zsidók is részt vettek az ünnepségeken, s megjelentek még a templomban is. A közös gyűjtéskor ôk is adtak. Ezzel kapcsolatban felidézte a bíboros a katedrális felé autókázva Vass miniszternek egy mondását. Miután gyűlést tartott, és programot adott, azzal búcsúzott el az ôt éljenzôktôl: Most ne éljenezzetek, most üssétek a vas-at. Vass -- akkor még nem volt miniszter, csak államtitkár -- 1919-ben találkozott valahol az akkori hitoktatóval, és azt mondta neki a tizenkilences kommunizmusra célozva: Most aztán nehogy elernyedjék a kommunista fogság miatt, hanem tovább dolgozzék. Erre a bíboros elnevette magát, és humoros gúnnyal emlékezett vissza, mintha az örökösen tevékeny, kemény fejű embernek szüksége lett volna Vass államtitkár biztatására. Errôl tértünk rá aztán az állam feladataira és az új-zélandi egészségügy kitűnô állapotára, mert egy kórház mellett mentünk el. A bíboros megjegyezte: -- Jobb szeretem, ha az állam a közegészség ügyeire veti rá magát, mint a kultúrára. Az állam késôi jövevény a kultúra mezején. Erre Gláziusz megjegyezte: Mindenki mást nevez kultúrának. Itt van a kutya elásva -- mondta a bíboros. Náluk -- tudniillik a kommunistáknál -- a terror is kultúra és nevelô eszköz. Az államok kezdetben adó- és katonaszedéssel foglalkoztak, a kultúra az egyházé volt. De hogy a népet a kultúrától megfosszák, rávetették magukat az államok is a kultúra ápolására -- tette hozzá még a bíboros. Aztán visszatértünk Tövisi Rácz Mária személyére, nem tudom minek a kapcsán. Talán én hoztam elô. Gláziusz azt mondta, hogy Rácz Vilmos huszártiszt volt, üzletember és közismert személy Budapesten. Én soha nem hallottam róla. Állítólag írogatott is. Ô írta meg a magyar párbajkódexet. A katedrális látogatása szépen zajlott le. A déli féltekének egyik legszebb katedrálisa. Utána megnéztük a Banks félszigetet. Végigjártuk, fölmentünk a rádiótoronyhoz, ahonnan pompás kilátás nyílik a körülbelül hatvan mérföldre Christchurch mögött húzódó, észak-dél irányba vonuló Alpokra. Több pontján látni a félszigetnek -- amely erôsen benyúlik a tengerbe -- a híres Akaroát. A francia halászkikötô is ott van, amely majdnem egyidôben létesült az angolokéval. Itt néztek farkasszemet a franciák és az angolok. Mondom, átlátni a tenger déli részére, azután elôttünk vannak a félsziget erdôtlen, kopár kúpjai. De nagyon szép vidék. Alattunk van Lyttelton, ez a fjordszerű kikötô. Balra terül el elôttünk Christchurch. Tulajdonképpen az idejövô angolok 1829 táján itt, Lyttelton-ban kötöttek ki, és itt a hegyen hozták át a holmijaikat, mert Christchurch-ban a tengernél nem lehet kikötni, mivel nagyon sekély vizű. Mai szemmel nézve egy futás ez az út, persze az összes holmit átcipelni nehéz lehetett nekik. Azért emlékezetes ez az út, aminek külön neve is van. A repülôtéren Christchurch-ban sokan búcsúztattak bennünket. A püspök nem volt ott, kimentette magát. Kijött Glaziusz György fia, kijött Rácz Mária és még egy páran a rendesebb magyarok közül. Nagyon jó helyet kaptunk, mindketten ablak mellett ültünk bal oldalt, és innen kezdve gyönyörűen beláttuk az egész félszigetet, a christchurch-i hegyeket. Felszállás után elrepültünk a déli sziget hegyei fölött. Nagyon jól láttuk Nelsont, és utána, ami nincs bejegyezve a térképen, 0van az utolsó sziget. Mellettem ült az új-zélandi rádióadó volt igazgatója, akinek az apja alapította az új-zélandi rádiót és televíziót. Protestáns ember. Jól elbeszélgettünk. Ô mindent elmondott nekem, ami csak tudható errôl a tájról. Leírta, hogy milyen, és miért fekete a homokja, hogy milyen vulkánok vannak. Tovább repülve nagyszerűen lehetett látni Wellington öbleit is. Lehetett látni a 2518 méter magas Mount Egmont hóval fedett csúcsait, amely az északi sziget nyugati oldalán fekszik. Teljesen kör alakú, egész köre belenyomul a tengerbe. Nagyszerűen lehetett látni a nyugati partokat. Elértük Auckland kikötôt, és utána a délre fekvô repülôtéren szálltunk le. A magyarok már vártak bennünket. Alapítottak egy tíztagú elôkészítô bizottságot. Benne van Darab Antal zalai, Balogh Antal, Rózsás Jenô, aki egy itteni fôiskolai tanár, de félig igazgatói állásban van és még Széplaki. A polgármester is kint volt, egy orvos, és kint volt még a John Mackey püspök. Ez a Mackey püspök 68 éves, ír származású, aki erôsen írnek tartja magát, és akit nagyon rendes embernek tart a környezete. Pedig csak hat hónapja van itt, mert a Liston House érsek, aki az aucklandi katolikus egyház megalapítója és mindennek a megszervezôje, nemrég vonult vissza. Ôk fogadtak bennünket a repülôtéren. A magyarok majdnem mind ötvenhatosok. Sok rendes ember van köztük. A bizottság is közülük került ki. Mint afféle hazulról jött ötvenhatosok, akik itt kapaszkodtak meg, és elangolszászosodtak, egy kicsit komplikálva csinálnak mindent. Elszámították magukat, és emiatt az egész fogadást a repülôtéren húzni kellett. Utána elmentünk a püspökségre. A püspök John Mackey, mellette van Msgr. Adrian Patrick Curran generál vikárius és Ernest Simon nevű papja, aki hosszú ideig az egyházi lapot szerkesztette, és aki a Mindszenty-ügy szakértôjének számít. Délután elmentünk a városházára. Nagyon szépen megszervezték a fogadást. A polgármester-helyettes -- negyven-ötven év körüli orvos -- saját maga írt beszédével köszöntötte a prímást. Beszéde megvan. Ebben egyszerű, keresetlen szavakkal emelte ki a bíborosunk nagyságát, és az elvekért, az emberi jogokért, minden emberért való kiállását. Egészen kiváló, objektív hangon mondott beszéd volt. Rá tudtam venni a prímást, hogy mivel a megjelentek többsége magyar, voltak vagy százan, ezért ô is magyarul válaszoljon, ami nagyon szépen sikerült. Megköszönte a magyarokról való gondoskodást, amelyet, úgy érzem, jól fordítottam le. A püspökrôl -- aki közepes termetű, kövérkés ember -- az a hír járja, hogy magyarbarát. Este szentmise volt a Szent József kollégiumban az itteni magyarok számára. Amikor odamentünk, sajnos, semmi sem volt elôkészítve. Se pap, se templomigazgató, se ministráns nem volt a láthatáron. De még mikrofont se szereltek be. Valahonnét aztán elôkerült valaki, aki segített elôkészíteni. Összejöttek a magyarok, látszott rajtuk, hogy legtöbben ötvenhatosok, Prímásunk a keresztény özvegyeknek az akkori státusáról beszélt, arról, hogy nem mentek újra férjhez, hanem a jó cselekedeteknek szentelték magukat. Persze célzás volt ez arra, hogy ne házasodjanak össze-vissza. Érdekes, bár számomra úgy látszott, hogy egészen lehetetlen téma, de a közönségnek talán azt a Monostorinét juttatta eszébe, akit akkor még nem ismertem, akinek a férje meghalt, és elvállalta az újonnan megalapított magyar ház vezetését. Mintha csak neki szánta volna a prímás a beszédet, egészen az ô életére illett. Próbáltam szentmise elôtt az éneket begyakorolni velük, buzdítottam ôket. Akkor énekeltek is, de mise alatt már alig. Mindent magamnak kellett irányítani, még a ministránsokat is, akik Balogh Antal gyermekei voltak. Kihirdettem, mise után maradjanak itt a templomban. Nem tudtam, mit készítettek elô. Már késô volt, fáradt volt a bíboros úr is ahhoz, hogy a magyarokat intse a vasárnapi misehallgatásra és megszervezze a hétvégi iskolát. Amikor bementünk a sekrestyébe, odajön Balogh Anti és mondja, egy tízperces műsorral készültek, tánccal, énekkel a szomszédos teremben. Oda át kell mennünk. Mondom, akkor a hirdetésem ellenére irányítsa ôket a szomszédos terembe. Legtöbben át is mentek, lehettek talán százötven-kétszázan. Volt köztük sok protestáns, sok munkás is, akik keveset törôdnek az egyházzal. A bíboros elmondta, hogy maradjanak jó magyarok, legyenek magyar sírfeliratok, szervezzék meg legalább egyszer évente a magyar szentmisét. Hozassák el Melbourne-bôl Varga Zoltánt. Az itteni magyarok nincsenek hozzászokva a kemény beszédhez, és amikor a prímás össze akarta állítani az öttagú bizottságot, senki sem jelentkezett. Nagysokára jelentkezett valaki. Ezután egy kicsit indulatosan megkérdezte, hogy melyik szülô akarja a hétvégi katolikus magyar iskolát. ,,Akarjátok?'' Erre igen halkan hangzott az igen. Ô ezt a gyenge ,,igent'' ,,nem''-nek értette. ,,Nem akarjátok?'' Erre mindenki megrettent, és mondták, hogy igen, igen, akarjuk. Amikor az öttagú bizottságot kinevezte, az egyik fiatal azt mondta, hogy ô protestáns. ,,Nem számít! Te is a bizottságban vagy.'' Erre mindenki elnevette magát. Sokáig tartott, amíg megegyeztek az összejövetel idôpontjában. Próbáltam mondani a bíboros úrnak, hogy ez már nem a mi dolgunk. Késôre járt az idô, 10 óra után lett vége az összejövetelnek. Nagyon fáradtak voltunk. A szállásunkra mentünk. ======================================================================== 1974. december 18., szerda Szállásunk a püspökházban volt, lent reggeliztünk elég kedélyes hangulatban. 10.30-kor sajtókonferencia volt, majdnem egy óra hosszat tartott. Érdekes kérdések hangzottak el. A bíboros úr úgy belemelegedett, szinte elbeszélgetett az emberekkel. Nagyon keményen válaszolt, de igazságosan és megfontoltan. Szerintem nem lôtt soha túl a célon. Délután 3-kor fogadásra mentünk. Körülbelül hetven pap jött össze a többi egyházmegyébôl. Ott volt az anglikán egyház képviselôje, továbbá egy skót református püspök, aki Budapesten tanult teológiát. Tökéletesen beszél magyarul. Péter János, ez a mai gazember tanította. A felesége mondta nekem, hogy már akkor sem tetszett neki. Bíboros úr részletesen elmondta élményeit az elsô kommunizmus alatt, aztán a nyilasok alatt, és hogy hogyan kínozták meg az ÁVO-n. Amint a memoárban is le van írva, úgy adta elô. Nagy érdeklôdéssel hallgatták, én fordítottam. Mindez 20-25 percig tartott. Elôször angolul kezdte, aztán magyarul folytatta, és mondta, hogy majd a titkárom lefordítja. Este körülbelül kétszáz ember -- köztük körülbelül ötven magyar -- részvételével volt vacsora. Látszik rajtuk, anyagilag nagyon jól állnak, sok köztük az ötvenhatos magyar. Azt az elegáns hangulatot, amit egy régi társadalom meg tudott teremteni, azt ôk nem tudják megteremteni, de valamiképpen igazabbnak tűnik, mint az a régi társadalom. Meg tudtam gyôzni bíboros urat, hogy miután a jelenlévôk legtöbbje magyar, a kérdésekre magyarul válaszoljon. Utána lefordítottam. Így a vacsora és a társalgás jól sikerült. Egyik oldalán volt a püspök, a másikon ez a magyarul tudó skót püspök. Szép köszöntôt mondott egy bizottsági tag, nagyon a szívéhez szólót. Éjjel fél 12-kor feküdtem le, körülbelül harminc kártyát megírtam még. ======================================================================== 1974. december 19., csütörtök A magyarok kivitték prímásunkat valahová Rosengartenbe ebédelni, én azalatt két óra hosszat futottam az új-zélandi parton. Érdekesek ezek a partok: feketék, sziklásak. A homok ritkán aranyos színű. A víz sötét, csodálatosan szép, tiszta. Amikor megjöttem, a magyarok áradozva mondták, hogy egy óriási történelem órát kaptak, és mennyi mindenrôl nem tudtak. Úgy látszik, bíborosunk oktatta ôket ebéd alatt. Ebéd után odajött egy Vastagh nevű ember, akivel tegnap megbeszéltem, mert valami ajándékot akart átadni ôeminenciájának személyesen. Mindenki izgatott lesz, ha a Vastaghról van szó, azt mondják, magyar kém hazulról. Én nem néztem ki belôle. Ezek ott izgatottan várták, mert vigyázni akartak rá, nehogy valamit kifecsegjen. Mondtam, legyenek nyugodtak, majd én bevezetem. Bevezettem, kisült, hogy protestáns ember, elvált a feleségétôl, két nagy gyermeke van, és egy fiatalabb hölggyel él együtt. John Mackey püspök, aki józan, kritikus ember, bíborosunkat szentnek tartja. Nagy herce-hurca után készültünk misére. A prímás félórával korábban elment, és beült a gyóntatószékbe. Én pedig mindent elôkészítettem a szentmiséhez. A szentmise latinul folyt, igen sokan voltak a templomban. Részt vett Liston érsek is, a közel kilencvennégy éves rezignált, aucklandi érsek, és amikor a békecsókot adják egymásnak, akkor Liston, ez a kilencvennégy éves élemedett egyházfejedelem, aki mögött egy hosszú apostoli élet áll, odament, és bár a bíboros azonnal békecsókot akart neki adni, az érsek elôbb megkereste a bíboros kezét és megcsókolta. Csodálatosan szép jelenet volt. A templomból indultunk ki a repülôtérre. A tömeg ott állt a templom elôtt, és elkezdtek éljenezni. A repülôtéren nagyon meghatóan mindent a legszívélyesebben elintéztek. Ôeminenciája csodálatosan nyugodt maradt. Így kerültünk a sok új-zélandi kalauzolásával a repülôgépbe. Megkezdôdött az éjszakai repülés. Bizonytalan voltam, mert elôször repülöm át a Csendes-óceánt. Megmutattam a bíborosnak, hogyan kell elôhúzni a mentôövet, és a mentômellényt hogyan kell fölfújni. Próbáltam megmagyarázni, hogy most egész éjjel a tenger fölött repülünk, és ha valami történik, tudnia kell eminenciádnak, hogyan kell viselkedni. Nem szabad lecsúszni csak fenékkel, és ugrani kell a mentôúsztatóba. Ô nagyon ravaszul azt mondta: -- Hát egész éjjel tengerkedünk? Volt ezen a gépen egy Bánffy Tibor nevezetű ötvenhatos, aki az éjjeli új-zélandi gépeket látja el kávéval és egyebekkel. Ô mondta, amikor említettem, hogy milyen nehéz Új-Zélandot megszokni, hogy Új-Zéland olyan jó ország, hogy csak az ôrült nem boldog benne. Nesze neked, gondoltam. Egész éjjel repültünk. Levettettem a bíborossal a reverendát, spanyolfalat tartottam pokrócból neki, és egész reggelig aludt. Aztán kivittek a pilóta kabinba, és ott voltak elôttünk a hajnali órákban a Hawaii-szigetek, a három nagy: az Oahu-, Maui- és a Hawaii-sziget. Mindenesetre háromnak a vulkánikus kúpját láttam. A pilóta elmagyarázta, és úgy fordult le, hogy szépen lehetett látni a szigeteket és Oahu-szigetében Honolulut is. Messzirôl látszottak a nagy város magas házai, felhôkarcolói. Honoluluban fogadtak bennünket a magyarok. A Columbus-lovagok tizenketten díszsorfalat álltak fehér mellényben. Kint volt John Joseph Scanlan püspök is. Mindenki nagyon kedves volt hozzánk. Látszik, hogy nagyon vártak ránk. Aztán indultunk befelé Scanlan püspökkel, aki egy magas, kedélyes, mosolygós ember, már hetven felé jár. A repülôtéren volt egy sajtókonferencia, én fordítottam. A szokásos kérdések voltak, hogy mennyire nincs szabadság Magyarorszáron, mennyire nemzetgyilkos a kommunista rendszer. Egészen egyszerűen, higgadtan, röviden válaszolt a bíboros úr. 12-kor szentmise volt. A templom tömve volt, néhányan magyarok is. Bíboros úr a beszédre összeszedte magát, mert rendkívül fáradt volt. Láttam rajta, de magam is. Elmondta azt a prédikációt, amit az elôzô csütörtökön Aucklandban mondott. Lefordítottam. Amikor kifelé mentünk, Scanlan püspök be akarta mutatni a második padban ülô polgármestert a bíborosnak. Ô azonban azzal utasította vissza, hogy a templomban, áldás közben nem fog kezet senkivel. Próbáltam vigasztalni a polgármestert, mondtam, hogy jöjjön utána. Jött is, és miután bementünk a sekrestyébe átöltözni, akkor bemutatta ôt maga a püspök. Persze ez nem olyan jól sikerült, mintha elôször adott volna a bíboros kezet neki. A fordításomban nem volt tűz, lelkesedés, meggyôzôdés, mert annyira kimerült voltam az egész éjszakai út után. Mise közben kihirdettem, hogy a magyarok jöjjenek át mise után a sekrestyébe. Bíboros úr sietve vetkôzött le, közben már a magyarok, hárman-négyen bejöttek. Ezek közül is az egyik cseh volt, aki nagyon gyatrán beszélt magyarul, a gyerekeik már egyáltalán nem tudnak magyarul. Scanlan püspök szólt, hogy kint a tornácon sokan várják. Tele volt a nagy tornác néppel, Máltai-, illetve Columbus-lovagokkal. Össze- vissza volt az egész. Ír asszonyok jöttek, letérdeltek elôtte, áldást akartak, ô pedig pirongatta a magyarokat. Amikor valamelyik magyar asszony nem tudott neki rendesen magyarul szólni, intett a kezével, hogy ez semmi. Nekem azt mondta, hogy még a mai napon induljunk tovább. Mondom, hogy azt nem lehet, nincs helyünk a repülôgépen foglalva. Ha el tudnánk is menni, akkor is udvariatlanság lenne, mivel a püspök meghívott bennünket. Az ebéd ilyen félig jó, félig izgatott állapotban telt el. Prímásunk állandóan a magyarok miatt méltatlankodott. Az itteni plébániák papjai kedélyesen ettek, és nem tudták mire vélni, hogy a magyar bíboros miért néz olyan mérgesen, és miért ennyire kedélytelen. Hazamentünk. Délután magára hagytam fônökömet, elmentem a Park Beach- re. Sok ember volt ott, különösen fiatalok. Látszik, hogy a testkultúrát itt nagybetűvel írják, mert mindenki szépen le van barnulva. Gyönyörű fiatalság van, és egész délután ott doboltak Hawaii- dobokkal. Kristálytiszta, fantasztikusan szép a napsütés, mindent eláraszt. Vacsorára hazajöttem. Vacsora után a bíboros urat fölkísértem szobájába, én pedig lent maradtam a püspökkel meg a japán származású, bevándorolt titkárával. Jól elbeszélgettünk. Megtárgyaltuk, milyen nehéz a helyzet, milyen nehéz lesz az a fogadás, amit itt a saját egyházmegyéjében akar rendezni. Vigyázni kell, hogy minden rendben menjen. Másfél óra múlva mentem föl a bíboros úr szobájába. Még ott ült komoran. Megjegyezte, hogy kissé hosszú idôt töltöttem velük, ,,mivel ôk nem a mi barátaink''. ,,Miért nem a mi barátaink?''-- kérdeztem. Bíboros úr erre nem válaszolt. -- Itt csak tíz magyar van -- mondta keserűen --, de annak a tíznek is lehetne hétvégi iskolát csinálni. Erre azt válaszoltam: -- Eminenciád püspök korában tíz horvátnak csinált volna hétvégi iskolát a veszprémi egyházmegyéjében? -- Nem a püspökrôl beszélek -- válaszolta -- hanem a Türkrôl. A Türk nevű papról beszélt, aki második generációs magyar, és aki tengerészként került ide. Korábban Török volt a neve. Itt lépett be a szemináriumba. Gyakorlatilag itt élte le az életét, hawaii emberként. Elég jól ért és beszél magyarul, joga van neki azt mondani, hogy magyar. Holnap délután lesz a püspök fogadóestje, arról nem lehet elmaradni. De bíborosunk semmiképp se akar oda eljönni. Vitatkoznom kellett ôeminenciájával, hogy ezt nem tehetjük meg, ez sértés lenne! Így tértünk nyugovóra, sajnos, kissé békétlenül. ======================================================================== 1974. december 20., péntek Elég sokáig aludt ôeminenciája. Nekem kellett fölébresztenem. Feszült, fáradt hangulatban volt, de aztán szentmise kezdetére lecsillapodott. Szentmise után, 10 óra felé elmentek Türkkel meg a püspökkel, hogy megnézzék a szigetet. Én elmentem a Park Beach-re, és odahívtam Evelin Waldot, akit valamikor Kovácsnak hívtak, de az apja otthagyta és egy Wald nevű ember fogadta örökbe. Úgy látszik, nem mert odajönni, így 11 óráig postai lapokat írtam. Aztán elmentem honolului képeslapokat vásárolni, s a boltban találkoztam ezzel az Evelinnel. Elmondta a baját, egész életét. Azt tanácsoltam neki, nézzen szembe ezzel a bajával, és bocsásson meg természetes apjának, bár szereti az örökbefogadó apját. Ôk elmentek ebédelni, én ebéd nélkül maradtam. Visszamentem újra a Park Beach-re, és ott futottam egészen este 7 óráig. Fáradtan jöttem vissza. Ôk is megérkeztek 8 óra felé. A fogadás nagyszerűen sikerült, a legjobb hangulatban jöttek meg. Három órán keresztül mindenkivel parolázott, viccelt, sôt a püspök azt mondta, hogy még két pohár bort is megivott. Láttam is egy kicsit a szemén, hogy jobban csillogott a szokottnál. Egészen jó hangulatban volt, mintha semmi sem történt volna. Egy csöppet sem szégyellte, amiért annyira vonakodott tegnap, és milyen jelentet csinált. Ki érti ezt!? Aztán mégis azt mondta, -- mert dolgozott benne a lelkiismeret --, hogy jó volt így, hogy elment. Holnap indulunk San Franciscóba -- ma még december 20-a van -- egy nappali repüléssel. A bíboros már most érdeklôdik, hogy mi lesz az evangélium, és a három bérmálkozó elô van-e készítve. Azonnal tudjam meg Jaszovszkytól, ha megérkezünk. Aztán elment lefeküdni. Én pedig elmentem valamit enni, mert egész nap nem ettem, a vacsoráról is lecsúsztam. Telefonáltam Evelin Waldnak, aki 9 óra után eljött értem kocsival. Amíg ott vártam rá a nagy pálmafák alatt, erôs szél fújt, akkor döbbentem rá, hogy mennyire idegenek nekünk a pálmafák. Merev, hosszú karjaik vannak, és amikor mozgatja ôket a szél, akkor úgy néznek ki, mintha egy seregnyi ember a kezeit nyújtogatná az ég felé kétségbeesésében. Evelin elvitt, nagyon jó vacsorát készített nekem. Elmondta, hogy a holnapi repülésünket lemondták, egy másik géppel kell mennünk. Ott volt nála egy fiatalember, s egy fiatal lány, aki állítólag a szobalánya, és még egy elvált ember, aki tizenöt évi házasság után vált el. Elektromérnök, és egy Hawaii-szigeten dolgozik. Azt mondja, szörnyű világ van ott. Az egy 250 mérföldes sziget, ahol csak körülbelül százezren élnek, kis helyeken. Itt Honoluluban szép idô volt a másfél napig, amig itt voltunk, de ott másfél nap alatt éjjel-nappal esett az esô. ======================================================================== 1974. december 21., szombat 9 órakor felszállunk az United Airlines gépére. Kint volt repülôtéren a püspök és a titkára. Nagyon készségesen segítettek. Kint voltak a Columbus-lovagok. Újra gyönyörű koszorúkat akasztottak a nyakunkba. Mielôtt a repülôtérre mentünk volna, mondtam bíboros úrnak, hogy el ne felejtse a kabátot. Azt felelte: -- Pedig kézre tettem a kabátot. Ez is egy szép magyar kifejezés. Amikor a repülôtérre vittek bennünket, akkor elmondta, hogy amikor diák volt, egyik szilveszterkor jött meg a nagy téli fergeteg. A boldogult Csáki János rokona, aki ki szokta vinni ôt az állomásra kocsival, az elinduláskor azt mondta: -- Nem tesz semmit -- már tudniillik a fergeteg --, az utas mehet. A repülôtéren, amikor kikísértek bennünket, a koszorúk átadásakor azok a hölgyek, akik a nyakunkba akasztották a koszorúkat, egy-egy csókot is adtak. Nagyon kedves szokás. A prímás persze mindig kétségbeesetten elhárítja magától, de most láttam, azért az egyik hölgy elcsípte, és mielôtt a prímás észretért volna, megcsókolta. Kapkodta a fejét jobbra, balra, de már megtörtént. Nagyot nevettem rajta. Aztán már jobban vigyázott, én meg fiatalokat, öregeket megcsókoltam. Erre mondta nekem egy kicsit kajánul -- amikor a gépbe beszálltunk, és odaadtam a csokrokat, koszorúkat, hogy tegyék be a hűtôszekrénybe --, hogy ,,ezeket a csokrokat és az öreg csókokat átadom neked.'' Végre elindultunk a San Francisco felé. Evelin tanácsára a baloldali ülést vettük, és onnét láttuk nagyon szépen az egész Honolulut, az egész félszigetet szinte körberepültük. A felhôk fölött nagyon szép utunk volt egészen addig, amíg elértük a San Francisco-i partokat. Amikor a száraz földet elértük, láttuk, milyen meredeken esnek bele a kopasz hegyek a Csendes-óceánba. Balról egy hatalmas nagy völgyet láttunk, amely mintha vattával lett volna tömve, ködben úszott. Aztán elröpültünk San Francisco fölött. Ahogy leszálltunk a város fölé, ki tudtam venni azt a partrészt, ahol a nyáron futottam, a hotelt és annak fürdômedencéjét, ahol az elmúlt nyáron voltunk. Érdekes, amikor egy ilyen városba visszaröpül az ember. Végre megérkeztünk San Franciscóba. Ott vártak Schlosserék, Jaszovszky atya, és még sokan a magyarok közül, különösen az újonnan szervezett egyházközségi bizottság tagjai. Behajtottunk a menlói szemináriumba, ahol az érseki lakásban helyeztek el bennünket. Megérkezett McGucken érsek is a titkárával. Röviden üdvözölték a prímást. Ott miséztünk elôször, és a szentmise után ott voltak körülbelül tíz-tizenöten az egyházközség emberei. Annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy észre sem vette, hogy McGucken érsek jött köszönteni ôt. Azon vitázott az emberekkel, hogy az az egyházközségi bizottság, amelyik itt van, mikor jön össze legközelebb. Mondtam, hogy ez nem eminenciád dolga, kint vár az érsek úr, és köszönteni szeretné. ======================================================================== 1974. december 22., vasárnap Itt kaptunk régi típusú borotvákat. Megkérdeztem bíboros urat reggel, amikor borotváltam, hogyan húz ez a borotva, mert mindig rángatni szokta az arcát. Azt mondja: ,,Nyüvi, nyüvi.'' Reggel a nôvéreknél miséztünk. Franciául prédikáltam. Igen kedvesek voltak. Alighogy visszajöttünk, Jaszovszky József magyar lelkész már itt volt. Azért jött, mert meg akarták hívni a prímást Schlosser Frigyesékhez, mivel ô lesz a keresztapja a keresztelendô leányuknak. Bíboros úr már a reggelinél azt mondta, hogy nem megy el. Zavarban voltam. Egy mentô gondolat jutott eszembe: -- Eminenciás Uram most keresztapa lesz ott, és nem is akar odamenni hozzájuk, hát ez lehetetlen dolog. Erre egy kicsit lecsillapodott és belenyugodott. Amikor a misérôl hazaértünk, jöttek a fogadások. Most megy a harc itt San Franciscóban, mert egy magyar házat akarnak építeni, Jaszovszky atya pedig templomot akar építtetni. Hát ekörül folyik most a harc. Elmentünk az ebédre Schlosser Frigyesékhez. Amikor bemutatták a kislányt, akinek Márta Helena Emmarosa Jozefa lesz a neve, akkor azt mondta a prímás kedvesen: ,,Óh, ez az én kis pogányom!'' Utána nagy fényképezkedés volt. Itt volt Schlosserék másik három gyermeke is, itt volt Schlosser Márta, a Frigyes nôvére Magyarországról. Jaszovszky is ott volt még a társaságban, és Schlossernénak az édesanyja. Schlosser Frigyes -- bár német nyelvű --, mégis fontos szerepet visz a San Franciscó-i katolikus magyarok között. Gazdagok, és hogy hívôk, az egészen biztos, de gondolom, csak olyan hagyományos hittel. A keresztelô délután fél 3-kor volt a Menlo Park Szent Raimond templomában. A prímás ott állt pirosban, mint keresztapa. Schlosserék újszülött kislányának a magyar bíboros lesz a keresztapja. Bevonultunk. Következett a helyiekkel, amerikaiakkal együtt tartott szentmise. Azt mondták, ezek mind magyarok, de én nem hittem el. Hoffer Lipót volt a diakónus, a szubdiakónus Máté, New York-i, igazi amerikai, aki megtanult közben magyarul, és a bencéseknél diakónus. Magyarul olvasta fel az evangéliumot. És magyarul végezte a keresztelés liturgiáját Jaszovszky József magyar lelkész. A keresztelés után kezdôdött a bérmálás, ezt a szentséget a bíboros szolgáltatta ki. A prímás arról beszélt, hogy Szent József nem akarta magához venni Máriát, de mégis engedelmeskedett Istennek. Nem volt szívében Istennel szemben neheztelés. Elfogadta azt, amit nem értett. Ez a mi életünk is. Ezt fejtette ki, hogy nekünk is menekülnünk kellett, mint a Szent Családnak, hontalanok, száműzöttek vagyunk. De erôt tudunk meríteni a Szent Család életébôl. Megkérdeztem a beszéd alatt, hogy vannak-e itt angolok, hogy lefordítsam-e a prédikációt angolra. Azt mondták, hogy nem kell lefordítani. Örültem is neki, mert fáradt voltam. A beszéd után bíborosunk huszonnyolc fiatalt bérmált meg. Utána folytatódott a szentmise. Mise után bement a prímás egy óriási fogadóterembe, ahol százötven-kétszáz magyar várta. Körülvették, és aláírást kértek tôle. Miután elraktam a ruhákat, utánamentem. Látom, hogy a térdén íratják alá. Senkinek se jutott eszébe, hogy asztalt hozzanak neki. Aztán egy egészen elôkelô klubba mentünk, ahol a vacsora volt. Ott volt Schlosserék egész rokonsága, ismerôsök meg sok magyar volt hivatalos és még a máltai lovagok olasz követe. Ô mondott egy beszédet, amire a prímás röviden válaszolt. Vacsora után hamarosan visszaindultunk szállásunkra. Összecsomagoltam, bepakoltam, és most csinálom ezt a diktálást. Éjjel van, húsz perc múlva éjfél. Reggel korán kell kelnünk, mert indulunk tovább. Ôeminenciája ma elég jó hangulatban volt, hála Istennek. Mennyivel másabb, mint amikor egész nap leverten jár-kel. Szili Tamás vitt bennünket a Menlo Parkból, ahol laktunk, a vacsorára. Ô a Mercedes-Benz-cégnek a Dél-Amerikából átszármazott képviselôje. Legutóbbi itt jártamkor egy este náluk voltam. Ô hordozott bennünket autón. Az ô gyermekei szintén most bérmálkoztak. A lehetô legelegánsabb klubban volt a vacsora, a legelegánsabb amerikai társaságban. Mégis volt valami idegenség a levegôben, a civilizáltság magas szintje mellett érzôdött egy kicsit a kultúra nélkülisége. Magam sem tudom, miért. Ez az amerikai életnek szinte a velejárója. Jaszovszky késô este még itt volt nálam. Nagyon együttérzek vele, és sajnálom. Az idô elmúlt fölötte, s azt, amirôl álmodott, nem fogja soha megcsinálni. Itt vannak az utána nyomulók, a bencések, egy egész közösség, amely modern, fiatal, a szokásos tanári fölényességgel és felsôbbrendűséggel viselkedô emberek, akikkel szemben ô egymaga nem tud versenyezni. Nem fog tudni soha többé feltörni. Késô éjszaka megyek ágyba. Remélem, holnap föl tudok kelni. Ezzel búcsúzom Amerikától. {Kép} Prímásunk oldalán a több nyelvet beszélô Mészáros Tibor tolmácsol. ======================================================================== 1974. december 23., hétfô Szili Tamás vitt ki bennünket a San Franciscó-i repülôtérre. Kint volt Schlosser, Jaszovszky és még páran magyarok. -- Olyan szép nap volt, hogy ilyen csak néhány van egy évben -- mondta nekem bíborosunk. Tele kíváncsisággal tekintettem az utazás elé, és várakozással az elé, amit majd látni fogok. Megtörtént a fölszállás, elénk tárult a félszigeten fekvô San Franciscónak és a belsô öbölnek csodálatos tája. San Francisco olyan fehér, mint talán egyetlen más város sem a világon. Nem tudtam betelni vele. Bár a repülôgép nem fordult ki, messzirôl lehetett látni az egész belvárost és az öböl körül fekvô városokat. Ahogy húztunk be a kontinens felé, úgy kisebbedett a felhôkarcolók és házak tömege. A végén úgy nézett ki, mint egy láda-halom, amelynek darabjait fölhalmozták a parton, és ott felejtették. Mindig elvarázsol, amikor így átélem, különösen ilyen szép napon, egy nagy városnak a törpülését. Ki lehetett látni a Csendes-óceán partjára. Nagyon szépen bontakozott ki elôttünk a Sziklás hegység. A hegy lábánál északra és délre a Sós-tavakkal, ott feküdt a lábunknál, enyhén behavazva. Minden utcát meg lehetett számolni a tíz-tizenkétezer méter magasságból. Láttuk a Cheyenne folyót. A Missouri mellett hosszan repültünk. Omaha város fölött repültünk el, és utána hosszú ideig, majdnem másfél óráig havas volt a táj, de itt-ott elôtünedezett a barna föld is. Egyszer csak látom, egy város fölött repülünk, amely két tó között fekszik, és mi pontosan a város fölött vagyunk, a két tavat még jobban kettészelve. Késôbb mindent betakart a felhôréteg, nem lehetett látni semmit. Clevelandot elhagyva kicsit elszundítottam. Detroiton keresztül átszeltük az Eire-tavat. Egyszer csak távolról megpillantottuk északra tôlünk Buffalo városát esti napfényben. Onnan kezdve egészen New Yorkig szinte állandóan sűrű felhôrétegek között repültünk, ezért nem láttunk semmit. New Yorkban sokan vártak bennünket: Hajdú-Németh Lajos, Horányi Tibor, Harkay, Kiss Gábor jezsuita, Füzér Julián, Bodnár Gábor, a két bazilita és még sok magyar. Hozzám eljöttek New Yorkból: Pityu, Kugotovitz Manó meg a Laci és a felesége, az Angela és Stein Marián nevezetű New York-i diplomata felesége Washingtonból. Mérgelôdtem, mert késôn jöttek. Valahol bent hagyták az autót New Yorkban, és csak késôn értek ki. Mi majdnem tizenöt perccel korábban érkeztünk. Ezzel szűkítették találkozásunk idejét. Közben folyton rohannom kellett. Jött Bácskay Béla is, aki a nála hagyott dolgokat most adatta föl velem. Többször bementem ôeminenciájához, megnéztem, kontrolláltam, hogy kivel, hogyan beszélget, van-e valamire szüksége. Közben ki-kimentem az enyéimhez. Így telt el a New York-i rövid tartózkodásunk. Hamarosan beszálltunk a repülôgépbe, és továbbindultunk. Rettenetes köd és esô volt, de hamarosan fölkapaszkodott a gép északra. Írország és Anglia fényeiig nem láttunk semmit. Bíborosunk részére, sajnos, lehetetlen vacsorát kaptunk. Alig evett valamit. Késôbb elmentem mellôle. Lefektettem, és aludt egészen reggelig. Megérkeztünk Londonba. Micsoda különbség van a New York-i és a londoni repülôtér között! Londonban, bár a repülôtér tele volt indiánokkal és feketékkel, még ôk is átvették az angolszász higgadt, lassú és halk beszédmodort és viselkedést. Minden nyugodt volt. Végre nagy telefonálás, de általános higgadtság közepette összehozták eminenciáját Ispánki Bélával. Már tegnap vártak bennünket hibás jelzés miatt. Kint volt Silla is. Ispánki beszélgetett a prímással, de valahogy ki voltunk égve az egész éjszakai repülés után. Hiányzott az igazi melegség. Én Sillával beszélgettem. 10 óra után indultunk tovább a British Airways-nek egy kis gépével Bécsbe. Micsoda óriási különbség, amikor egy nagy, kényelmes, elsô osztályú gép után az ember beszáll egy ilyen kis rezgôs masinába! Sajnos, nem sokat láttunk, mert minden felhôben volt, de Belgium után kitisztult. Láttuk Frankfurtot, vagy talán Strassburgot, nem tudtam megállapítani. Mindenesetre beláttunk egészen a hegyekbe, és úgy véltem, még a Pilátust is lehetett látni Luzern fölött. Így érkeztünk Bécsbe. ======================================================================== 1974. december 24., kedd, karácsony elôestéje, Bécs A repülôtéren Taubinger és Gianone Egon vártak bennünket. Azt hiszem, Laura testvér is ott volt. Vecsey valahol Svájcban tartózkodott. Délután 3 óra körül értünk haza. Ahogy megérkeztünk errôl a kéthónapos és négynapos útról, a bíboros úr azonnal nekiállt, azon nyomban, séta nélkül fölbontani a ládaszámra összegyülemlett postáját. Én annyira kimerült voltam, hogy semmihez sem volt kedvem. Lefeküdtem egy órára, de aludni se tudtam. Lassan elérkezett a karácsonyi gyertyagyújtás órája. Itt voltak a nôvérek, Gianone Egon és jómagam. Fölöltöztünk elegánsan, piros ruhába, piros gombos reverendába az ô tiszteletére. Elôször láttam annyira megindultnak, mint most. Könnyekig meg volt hatódva. Az az érzésem, sokat gondol a halálra, és egy ilyen ünnepélyesség a világtól való búcsúzás hangulatát ébreszti benne. Mert hátha ez az utolsó. Mondtam ôeminenciájának, hogy én fáradt vagyok, ne maradjunk fönn mind a ketten éjfélig. Döntsük el, hogy vagy én vagy ô mondja az éjféli szentmisét. Azt mondta, hogy mindenképpen ô akarja mondani. Szívesen beleegyezett, hogy lefeküdjek. Így kerültem ágyba röviddel éjfél elôtt. Másnap reggel 9 óráig nem hallottam semmit, csak félálomban egészen rövid idôre egyszer, a hálószobám fölötti kápolnából: Mennybôl az angyal lejött hozzátok... Csak ennyit. Öntudatlanul aludtam másnap reggel fél 9-ig. ======================================================================== 1974. december 25., szerda Karácsony elsô napján minden ment a maga módján. Ünnepi ebéd. Délután sétálni mentem ôeminenciájával. Azt mondta nekem egészen elégedetten, hogy ô a postának már felét átnézte, és átadja nekem. A fele persze abból áll, hogy irtózatos gyorsasággal fölbontja a leveleket. Ezekre -- mivel mind karácsonyi üdvözlet volt -- semmit sem írt rá, csak beletekintett, és beletette egy másik nagy kosárba. ======================================================================== 1974. december 27., péntek Repülôgéppel elindultam Zürichbe, Harangozó és Hamala István vártak. Elvittek Spirigékhez. Ott aludtam egy napot. Utána a hét végén fölmentem a hegyekbe két napra. Egy egészen rozoga, ócska hegyi szállodában aludtam. Vasárnap gyönyörű nap volt, de szombaton egész nap esett az esô. Visszatérve, ismét egy napot tudtam aludni. Egypár látogatást tettem december utolsó napján Spirignével, aki elvitt engem egy téli táborba, ahol fiataloknak tartottam szentmisét. Prédikáció helyett mindenkivel elmondattam, hogy mi az a lényeges emberi-vallási élménye, amire ebben az évben a legszívesebben visszagondol, és amiért Istennek különösen hálás. Csodálkoztam rajta, hogy milyen szépen, szabadon tárták föl mindazt, amit gondoltak és éreztek. A szentmise nagyon jól sikerült. Még négy napig voltam fönt a fiatalokkal egy lelkigyakorlattal összekötött síkiránduláson. ======================================================================== 1975. január 4-én, szombaton azért, mert nem összeszedetten, hanem szórakozottan síztem, mindenfelé elnézegetve, egy rossz mozdulattal megrántottam a lábamat. Nem tudtam többet sízni. A fiatalok elutaztak szombaton este, én pedig még ott maradtam, és másnap indultam tovább. El akartam még menni Genfbe, a plébániára, de a lábam miatt nem tudtam. ======================================================================== 1975. január 5-én, vasárnap este érkeztem meg Spirigékhez Wilbe. ======================================================================== 1975. január 7-én, kedden lerepültem Rómába. Ködben indultam Zürichbôl. Késôbb olyan gyönyörű, napos idô volt, hogy lehetett látni a távolban az egyes városokat, Milánót. De az Appennini-félsziget gerincén köd ült, és attól kezdve le egészen a Földközi-tengerig minden sűrű ködben volt. Semmit sem lehetett látni. A felhôk egész magasan lehettek, mert még a korzikai hegyek is el voltak takarva. Így érkeztünk Rómába. A nôvérek nagyon kedvesen fogadtak. ======================================================================== 1975. január 8-án, szerdán Rómában elôször Mester Istvánnal találkoztam. Ô mondta el nekem, hogy amikor nála volt Vecsey, akkor az egészen komolyan mondta neki, hogy azok miatt az ostobaságok miatt, amiket én mondtam a Szentatyának az 1974. január 10-i látogatásomkor, amiatt tette le a Szentatya Mindszentyt az esztergomi érseki és hercegprímási méltóságról. Mester erre a szemébe nevetett, és azt mondta neki: -- Én írtam a Tiborral együtt azt a szöveget. Meg tudom neked mutatni. -- Erre aztán Vecsey elhallgatott. Egyébként Vecseyt Mester István szintén egy kicsit lelkileg meggabalyodott embernek tartja, aki gyanakvó, üldözési mániában szenvedô, bizonytalan, kisebbségi érzéssel küszködik. Ezt rekompenzálja azzal, hogy irtó nagy mellénnyel csak magát tartja okosnak. Ezt ugyan nem ilyen szavakkal mondta Mester, de neki is ez a véleménye. Engem egy kicsit megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. ======================================================================== 1975. január 10., péntek Ferdinanda nôvér és Rozita nôvér, egyik egy iskolának az igazgatónôje, a másik pedig az olasz provinciának a provinciálisa, görög-latin szakosok, egyetemet végeztek. Elvittek január 10-én, korán reggel indulva a valamikori görög Poseidonnak a városába, hogy megnézzük a még három álló görög templomot. Köztük az egyik pár évtizeddel idôsebb, mint az athéni Akropolisz. Ezen a felhôtlen napon Rómától Nápolyig mentünk. Elôször tettem meg ezt az utat autóval Nápolytól délre. A csodálatos napkeltében az olasz félszigetnek az egész romantikája, bája, kedvessége ragyogott. Felejthetetlenül szép volt. Ferdinanda nôvér elôször azt mutatta meg, hogy a görög templomokban a templom közepén volt a szentek szentje. Ebben a templomban találtak egy rozsdától szétmart ágyat, vasrácsai a múzeumban találhatók. Mellette volt az istennônek a szobra, és az ágy körül gyönyörűen kidolgozott aranyozott amforák álltak. Az egyikben még mézet is találtak. Több, mint kétezerötszáz éves mézet. Késôn értünk haza. A lábamat lekezelték megint. Másnap Antónia vitt ki kocsival a repülôtérre, és csodálatos szép, tiszta idôben jöttem vissza Bécsbe. Elröpültünk Graz fölött, szinte ki volt terítve elôttünk. Graz után lehetett látni, hogy Ausztria felôl minden völgy, minden folyó a Pannónia magyar síkság felé halad. Mielôtt leszálltunk, lehetett látni Bécsújhelyet, Sopront, Kôszeget, a kôszegi hegyek lábánál Kismartont, Nagymartont. Elröpültünk Bécstôl nyugatra, Tulln-nál a Duna hídján túl, megfordultunk a Duna-kanyarban, és a Kahlenberg fölött elrepülve Bécsen keresztül a belvárost is látva szálltunk le a repülôtérre, amelyen nem volt hó. ======================================================================== 1975. január 11., szombat Csodálkoztam rajta, hogy a bíboros úr nagyon szelíden fogadott. Nem akarja mutatni afölötti örömét, hogy visszajöttem, de valami ilyesmiféle van a viselkedésében. Elmondtam neki, amit Mestertôl hallottam Rómában Vecseyvel kapcsolatban. Az volt erre a megjegyzése, hogy amikor Vecsey nagyon el van foglalva magával, nem tudja, hogy mit csinál, és mit mond. ======================================================================== 1975. január 14., kedd Itt volt a Kölley-féle cserkészügy miatt beszámolni Kisbarnagi-Farkas tábornok és Msgr. Varga Gábor. Ebédnél voltunk. Ismét ráterelôdött a szó a külföldi magyarság ügyére, és ôeminenciája pontosan visszaemlékezett arra a Tóth-családra, akinek Sydney mellett egy erdôben van a háza és akinek a fia a szemináriumban teológiát tanul. Emlékezett rá, hogy mezôkovácsházi születésűek, hogy Tóth Istvánnak hívják, és pontosan elsorolta, hogy három menye van, az egyik ír, a másik holland, a harmadik skót. Pontosan fölsorolta az ebédnél a részleteket, amelyeket november közepén éltünk ott át. Hozzátette, hogy mind a három meny tökéletesen beszél magyarul. Persze ez nem egészen így van... Vitéz Kisbarnagi-Farkas ráduplázott. Elmondta a mindannyiunk által ismeretes Daruvári esetet. Az apja, ki az elsô világháború után mint katonatiszt ment ki Törökországba, ott törökké, mohamedánná vált. Elvett egy francia asszonyt feleségül. Ebbôl a házasságból született az a Daruvári-fiú, aki ma Párizsban él, kitűnôen beszél magyarul, nagy szerepet játszik, és egy könyvet is írt vagy kettôt Magyarországról.[35] Vitéz Kisbarnagi-Farkas és Vecsey is ismeri Daruvárit, a prímás is meg én is ismerem. Daruvári nem tud magyarul, nem is ért magyarul, sajnos. Ugyancsak ezen a napon voltunk Keresztes Árpád magyar fogorvosnál. Most csinál a bíborosnak egy nagyon tartós műfogsort. Árpádot jól ismerem, apjával voltam együtt közel nyolc évig szibériai rabságban. Van egy asszisztensnôje, Frau Helga Frank. Már negyven fele jár, gondolom, vagy talán azon túl. Nagyon kedves. Elmondta nekem, hogy férjének édesapját, vagyis apósát már tíz éve ápolja, aki magatehetetlen. ======================================================================== 1975. január 16., csütörtök Itt volt Révai. Elôször találkoztam vele az új esztendôben. Elmondta aggályait. Borzasztóan sajnálja ôeminenciáját, mert tulajdonképpen egy nagy vereség az élete. Most is mindinkább hallani olyan hangokat, nemcsak idegenek részérôl, de az emigráció részérôl is, amelyek elítélik ôt, értetlenül állnak vele szemben. Nagyon fél Révai István gróf, hogy teljes elszigeteltségben végzôdik az élete. Nagyon megértem az aggódását. Nagy igazság van benne. ======================================================================== 1975. január 20., hétfô Egyik ebédnél mondtam, hogy Rómában már megkezdôdött a szentév, én is átmentem a szent kapun. Alig voltak tízen a nagy római Szent Péter téren. Mondtam, ideje lenne ôeminenciájának a szentévre való tekintettel Rómába menni. -- Minek akarsz engem oda a tizenegyediknek a Szent Péter térre? -- mondta a bíboros kissé gúnyosan, szellemesen. Beszéltem vele arról is, hogy mégiscsak le kellene mennie a szentévre, mert mi lesz akkor, ha meghal, és a Szentatyával való ellenkezésben hal meg. Nem szállhat a sírba anélkül, hogy nyilvánosan kibéküljön a Szentatyával, mert akkor tápot fog adni azoknak a magyar törekvéseknek, amelyek a Rómától való elszakadást akarják akár nemzeti alapon, akár a protestantizmus miatt. Nem szólt semmit, még mélyebb hallgatásba burkolódzott. Én is hallgattam. ======================================================================== 1975. január 21., kedd Valentiny Gézánál jártam egypár kéréssel. Mivel Lékai itt volt nála, leírattam vele, hogy mi a véleménye Lékairól. Azt mondja: Lékai ruszofil. Nem elvbôl, hanem a realitás alapján. A nyugat bennünket politikailag, emberileg, erkölcsileg cserbenhagyott. Ôk adtak át bennünket az oroszoknak. És miután nem hajlandók tenni értünk valamit is, ki kell jönni velük, mármint az oroszokkal. Errôl beszéltem ôeminenciájával délután, mert egy kicsit meg akartam téríteni efelé az álláspont felé. Meghallgatott, és azt mondta: -- Tudod, ha az ökörnek a nyaka mellé, miután a nyaka benne van a járomba, beletaszítják a járomszöget, akkor annak húznia kell, akármit gondol utána. Ezzel festette le elsôrangúan Lékainak és minden magyar püspöknek a helyzetét. Egyébként a Valentiny Gézával való beszélgetés után ma délben megkérdeztem tôle: -- Neked mi a véleményed? Valentiny Géza azt mondta: -- Nekem is az a véleményem, mint Lékaié, csak én ezen az oldalon vagyok, Lékai meg a másik oldalon van. ======================================================================== 1975. január 22., szerda Ismét a fogorvosnál voltunk. Árpi, fiatal ember lévén, amikor a prímással beszél, a jobb lábáról a bal lábára áll, és gyorsan mondja a szavakat. Kicsit zavarban van. Nagy úrnak tartja ôeminenciáját. Azt mondta: -- Igen, nagyon szépek a fogak, eminenciádnak a fogai. Erre ôeminenciája azt mondja higgadtan, nyugodtan, huncutul mosolyogva: -- Igen, azért is jövök, hogy szépüljenek. Az úton hazafelé megint csak megkérdeztem, hogy érzi magát a fogorvosnál, nem szenved-e a sok próbálásnál. Azt felelte: -- Elég lenne már ebbôl a kalapácsolásból. Ma járt itt Demel Iván, aki kiadatta Mindszenty bíboros letartóztatása után Az édesanya című könyvét különbözô nyelveken, és aki a fordításokból, a könyv eladásából származó jövedelmeket a magyar misszió céljaira használta föl itt Bécsben. Errôl az elszámolásról nem szólt semmit, mikor a bíborssal találkozott, és csak én tudtam két és fél évi telefonálás után rávenni, hogy az elszámolást készítse el. Most végre elhozta. Beszélgettünk vele, kicsit kitárta a lelkét. Próbáltam megérteni helyzetét. Intelligens ember, valószínűleg akaratos is. Mint külsôleg nem sokat mutató, ragaszkodik a hatalomhoz, nem tud róla lemondani. Talán ez az oka nehézségeinek. Mivel a prímás most nem fogadta, amikor be akarta vinni hozzá a könyveket, én vettem át azokat. Az Ivánnal Avilai Szent Terézrôl is beszélgetésbe bocsátkoztunk. Láttam, hogy az élet bizonyos tekintetben megérlelte Ivánt, legalábbis a szavaiból ezt vettem ki, és ezt próbáltam a délutáni sétán megmagyarázni a bíboros úrnak. Azt is mondtam, hogy talán nem ítéli meg mindenben helyesen az Iván fölfogását. Csak annyit jegyzett meg ôeminenciája: -- Hogy én nem ítélem meg jól Demel Ivánt? A következôket mondhatom: a Dér nevet megváltoztatta Demelre, és nem lehet vele semmit sem kezdeni, beteg ember. ======================================================================== 1975. január 23., csütörtök Köztudomású, hogy Jaszovszky József San Franciscóban egy régi vágású ember, de rossz szervezô. Most, miután egyházközséget alapítottak, és egy telket akarnak venni, a többiekkel szemben ô engedett, hogy ne legyen egyházközségi hétvégi iskola, hanem csak cserkész hétvégi iskola. Emiatt bíborosunk nagyon bosszankodott, mert az ô kifejezett akarata volt, hogy az egyházközség keretén belül szervezzenek hétvégi iskolát. San Francisco olyan nagy, hogy fel lehet osztani a négy világtáj szerint, és mind a négyben lehet iskola. Persze ezt nem olyan könnyű megvalósítani. A lényeg az, hogy ma reggel vitatkoztam ôeminenciájával, mert ô szemére akarja hányni Jaszovszky-nak ezeket a dolgokat. De mi értelme van ennek, amikor Jaszovszky tehetetlen, és ha tesz valamit, azt is szervezetlenül csinálja. Hiába mondom valakinek, hogy talpalja meg a csizmámat, ha nem ért hozzá. De bíboros úr ezt a valósághoz alkalmazkodó megértést megalkuvásnak tartja, és nem hajlandó elfogadni, hiába mondom. Az ebédnél -- ott volt Gianone is -- arról beszéltünk, hogy a mohamedánizmusban nincsen megváltás, és tulajdonképpen egy vallásban sincs megváltás, csak a keresztény vallásban. Mélységes megértéssel és megvilágítással hozzátette: -- Igen. Ez a kereszténység ereje, de egyúttal terhe is, mert -- szó szerint így mondta -- a segítô eszköz, tudniillik a kegyelem és a kinyilatkoztatás növeli a bűn irtózatosságát. Ezzel azt akarta mondani, hogy Istennek Megváltóként való eljövetele megmutatta, micsoda szörnyű dolog a bűn, és ez teher az ember számára, ami más vallásokban nincsen meg. Roppant éles, nagyon jó meglátás. ======================================================================== 1975. január 24., péntek Itt volt Szabó Cirjék, az utolsó magyar ferences a kismartoni ferences rendházban. Dévaványai születésű. A prímás hívatta. Eredeti ember, aki elvégezte közben a mérnöki egyetemet odahaza, mert csak 1964- ben jött ki. Nagy számtan-zseni. A délutáni sétán elôhozta bíboros úr, hogy Szabó Cirjék valószínű azért Cirjék, mert elôdje, a Hegedűs Cirjék Sümegen volt, és azt jól ismerte. Nagyon szigorú erkölcsi felfogású ember volt. Emiatt a káplánok nem szerették. Ô azonban többször meglátogatta Zalaegerszegrôl. Egy ilyen látogatás alkalmával megkérdezte a káplán: -- Kihez tetszik menni? Válaszolta, hogy Hegedüs Cirjékhez. -- Ahhoz a gazemberhez?-- kérdi a káplán. Pehm, a zalaegerszegi apátplébános így válaszolt neki: -- Én tisztelettel jövök Hegedűs Cirjék atyához, és többet ne szóljon hozzám. Diákkori gyóntatója volt Hegedűs Cirjék Stefanics Eleknek Felsôbagodon. Amikor haldokolt, akkor kérte Stefanics Elek a Lexi bácsit, hogy hozza el Cirjék atyát Felsôbagodra. El is hozta ôt, aki meggyóntatta, megáldoztatta. Nagyon szép halállal halt meg. ======================================================================== 1975. január 25., szombat Raj[?] írt egy rettenetes levelet arról, hogy a párizsi misszió egyházközsége tele van nyilasokkal és ávósokkal. Szörnyű sötét képet festett. Az embernek a lelke is beleremegett, hogy ilyen gazemberségek vannak az életben. Bementem bíboros úrhoz, és elmondtam neki, hogy most, amikor el akar küldeni Párizsba, hogy elôkészítsem a júniusi útját, miután ezt a levelet olvastam, beleborzadok, hogy ez így van. Erre azt mondja: -- Igen. Ez olyan, mint egy nagy kazal, ami az emberre rémítô benyomást tesz, amikor elôször látja, és talán a levél azért kelt ilyen félelmet benned, mert le van írva. Amit az embernek mondanak, az csak olyan suhanó valami, amit könnyen elfelejt, kiveri a fejébôl. De amikor valami le van írva, és újra, másodszor, harmadszor is el lehet olvasni, az nem suhanó, és ez kelti az emberben a félelmet. Ezt a szót használta: csak olyan suhanó. Nagyon jól megmagyarázta. Ma vacsorára rizsfelfújt volt az asztalon. Amikor egy kanállal bevett a szájába, valamit kiköpött, ami koppant a tányéron. Kérdem: -- Csak nem valami fog? -- Nem tudom, hogy a számból vagy az ételbôl való, ubbele illik ide is, oda is. -- mondta szó szerint. Azt akarta mondani, úgy beleillik a kipottyant, ami koppant a tányéron, az ételbe is, meg a szájába is. ,,Ubbele illik, ide is, oda is. Egy ideig hallgattam, aztán ezt mondtam: -- Eminenciás uram, mindig a tájszólás ellen tetszik állást foglalni, pedig most nem azt mondta, hogy ,,Úgy bele illik ide is, oda is,'' hanem jó Vas megyeiesen azt mondta: ubbele. Nem szólt rá egy szót se. ======================================================================== 1975. január 27., hétfô A Kurier-tól fölhívtak telefonon, hogy meghívták-e a bíborost a Pro Oriente alapítvány gyűlésére, amelyen most jelen lesz Johannes Willebrands bíboros Rómából. Azt mondtam, nem tudok róla. A sétán beszéltem errôl a bíboros úrral , és azt mondta: -- Hol vagyunk már attól, hogy osztályazonosságból elmenjek én valahova? Elôször nem értettem meg a szót, aztán megmagyarázta: -- Hát hogyha egy bíboros jön Rómából, és a másiknak ott kell lennie. Ezt nevezte ô osztályazonosságnak. Szellemes. ======================================================================== 1975. január 28-a kedd A Schlosserék lányát, Mártát ô kereszteltette. Nem keresztelte, ô lett a keresztapja, komájuk lett Schlosseréknak. Kérdeztem, hogy szólítsam Schlosserékat, ha levelet írunk nekik. -- Hát ,,Kedves Komáék!'' Bíró Márton is így szólította meg, amikor Márton-napra hívta ismerôseit meg rokonait, hogy ,,kedves komáék''. Azt is mondtam, hogy vettem 100 svájci frankért egy nagyon szép érmét, most akarom belevésetni: ,,Márta keresztlányomnak, 1974. december 22. Mindszenty József, bíboros.'' Nekem ugyan nem nagyon tetszik, tudnék egy szebbet, masszívabbat venni. Azt felelte, hogy: -- Nem kell másikat venni. Jó, amit vettél. Az érem értéke az, hogy magyar ember a keresztapja, innen hazulról. Tehát magát is csak mint magyar embert taksálta, és a keresztapaságot azért tartja nagyra, és innen hazulról, mert a Pázmáneumot már Magyarországhoz számítja. ======================================================================== 1975. január 30., csütörtök Riesz Lajos piarista küldött egy óriási kézirat-csomót, amit ki akar adni a szentévvel kapcsolatban. Csupa szent dolgok, ez az a bizonyos Corda-féle ,,fehérirodalom''. A levelét is kézzel írta. Mondtam neki, ôeminenciája ezt az apró kézírással készült hatalmas köteget nem tudja elolvasni, én sem tudom elolvasni. S anélkül nem írhat elôszót hozzá, amit Riesz kér. Odaadtam bíboros úrnak, és kértem, ô írja meg a választ rá. Bele is egyezett, de azt mondta: -- Igen, ahol nagy a bizalom, ott nehéz vétkezni. ======================================================================== 1975. január 31., péntek Lélia nôvér megjegyezte, hogy bíborosunk elefántcsonttoronyban él. Sose kérdezi például senkitôl, tanácsot kérve, hogyan is van ez vagy az, hogyan kellene csinálni valamit. Mindig azt várja, ôhozzá jöjjenek minden üggyel, és ô adja a tanácsot. Közben hányszor, útközben is, emberi módon korrigálni kell, mert a jóakarása is egy kicsit túllô a célon. ======================================================================== 1975. február 1., szombat Ma reggel nem hallottam semmit. Elaludtam. Lélia nôvér szólt be, hogy bíboros úr már az oltárnál áll, föl van öltözve. Mondtam neki angolul, hogy csak tessék folytatni, mise közben nem megyek be. A reggelinél vártam. Imádkoztunk. Elég komor arccal nézett, hogy honnan is kerülök eléje, mert nem asszisztáltam neki a szentmisén. A régi plébánosi és püspöki szigorúsága ült ki az arcára. Kerek-perec megmondtam neki, hogy mi történt, hogy elaludtam, és nem akartam mise közben odamenni, és bocsánatot kértem. Azonnal megenyhült, nem szólt semmit. Azután Rakonczay János zalaegerszegi káplánjára terelôdött a szó, miután Forgács Károlyról beszéltünk. Ez a Forgács Károly farkasszájú volt, és megoperálták. A fia volt annak a Forgács Istvánnak, aki neki Zalaegerszegrôl jó ismerôse és embere volt. Ez a Forgács István írt egy levelet, amelyben külön személyi dedikációval -- amint írja -- a fiának szóló tanítással egybekötve német vagy magyar nyelvű ,,Emlékezések''-et kér. Tegnap referáltam neki errôl. Láttam rajta, hogy nem szívesen csinálja. Azt íratta rá az aktára, hogy várjunk vele. Ma reggel bekérte az aktát. Reggelinél errôl tárgyaltunk. Elmondta, hogy Forgács István, az apja végigharcolta az elsô világháborút fôhadnagyként. Egyik reggel beállít hozzá, hogy hallja, Zalaegerszegen egy világnézeti, elvi alapon álló napilap szerkesztôdik, s ô ott szeretne dolgozni. Föl is vette, és ott dolgozott egész idô alatt. Interjúkat készített megyei és országos személyiségekkel, és csak a hivatásának élt. Aztán ráterelôdött a szó a vegyes házasságokra és Rakonczay Jánosra, aki miután letöltötte a három évet, amelyre a zalaegerszegi apátplébános a püspökétôl ôt elfogadta, azt mondta, hogy innen Zalaegerszegrôl ô soha el nem megy, mert neki itt több a méltóságos barátja, mint másnak a kutyája. Bár ô Rakonczay Jánost nem kérte a püspöktôl, mégis hozzá küldték akarata ellenére, és még hozzátette, hogy mint zalaegerszegi apátplébános ô nem mondhatta azt a püspöknek, hogy nem tartja meg a szóbeli megállapodásukat a Zalaegerszegre helyezendô káplán személyét illetôen. Szó nélkül elfogadta, de csak három évre. Azzal bízta meg Rakonczayt, hogy rendezze a rendezetlen házasságokat. Tudniillik Zalaegerszegen, a Wekerle-féle polgári törvény értelmében, akik nem akartak polgárilag házasságot kötni, egyházi házasságot sem köthettek. Jó részük így lett törvénytelen házas. Ezekre szabadította rá Rakonczay Jánost, aki ment a nagy botjával, és még éjfélkor is bezörgetett a házak ablakán. Pirongatta ôket, hogy ,,nem szégyellitek magatokat így élni?'' -- Annyira benne volt Rakonczayban a zalaegerszegi vegyes és érvénytelen házasságokat rendezô buzgóság, hogy amikor 1946-ban Budapesten missziót hirdettem -- mondja a prímás --, mivel ott is sokan rendezetlen házasságban éltek, akkor Rakonczay külön fölutazott Budapestre, és az ottani papok elôtt mint érvénytelen házasságokat rendezô szakember akart föllépni. A bíboros egész elbeszélésében volt valami kedves elégültség. A múlt megidézésével akaratlanul is azt akarta bizonyítani, hogy milyen jól sikerült befogni ezt a lehetetlen papot, akit senki sem akart alkalmazni. Mikor aztán három év múlva elhelyezték Zalaegerszegrôl, az új principálisa vádlólag mondta Pehm József apátplébánosnak, hogy miért fogadta el három évre ezt a Rakonczayt. Ezután mindenkinek ki kell jönnie vele három évig, mert az ô példájára fognak hivatkozni. Erre Pehm apátplébános huncutul megjegyezte: -- Én Rakonczay Jánost csak a magam számára fogadtam el három évre, nem az utódaim számára. Nagyot nevetett. ======================================================================== 1975. február 8., szombaton Ma volt Spirig Regula esküvôje. Utána Hintertux-ban voltam egy hétig. Mindennap szentmise, prédikáció és vég nélküli diszkusszió sok érdekes témáról. Kedden korán érkeztem vissza. ======================================================================== 1975. február 18., kedd Míg nem voltam itthon, azalatt zajlott le Révai Istvánék aranylakodalma február 14-én. Ôeminenciája elmondta a délutáni sétán, hogyan történt. Este a vacsoránál -- itt volt még Gianone is -- arról volt szó, hogy egy esetleges kínai támadás esetén a Nyugat Oroszország mellé állna, ahol visszatalálnának megint a régi vallásos orosz és ortodox értékekhez, csakhogy a néptôl támogatást kapjanak. Erre én mondtam, hogy még a Vatikán is valószínűleg az oroszok mellé állna a kínaiaktól való félelmében. -- Igen, mert borzasztó egy ellenségnek az ellensége -- mondta a bíboros. Mielôtt elmentem volna Svájcba az esküvôre, Nyári Mária grófnô telefonált, hogy ôt a prímás meghívta. Mikor jöhetne és lakhatna a Pázmáneumban. Mondtam, hogy tartsa a vonalat. Bementem és megkérdeztem a prímástól. Ôeminenciája mondta, hogy ô hívta és itt lakhat. Visszatelefonálok Máriának Kölnbe, hogy jöhet és lakhat a házban. Meg is érkezett 19-én. Valaki bemondta neki azt, hogy majd nekem a könyvtárnál itt segít. Dédapja zsidó volt, született Tükrössy. Úgy látszik, Spiegelbôl magyarosított név. Háromszor volt férjnél, elsô férjét ápolta haláláig, és sok áldozatot hozott érte. Tehát becsületesség és ôszinteség van benne, de nem tudja levetni erôszakos természetét. A prímás mindenkit, aki csak dolgozni akar, szívesen idevesz a házba. Persze Nyári Mária jöttének van még egy másik oka is. Összeveszett második férjének testvérével, a bagdadi érsekkel, és ezzel mindenképpen meg akarja mutatni, hogy ôneki egyedüli érseke Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és nem holmi Nyári Ernô bagdadi érsek. Ezt Révai mondta el nekem. ======================================================================== 1975. február 24., hétfô Mivel a bíborosnak ortopéd cipôre van szüksége, sokszor fájlalja a gerincét, ezért Bianki doktor berendelt bennünket ma délután 4 órára, a Göttlicher-Heiland Spitalba, a Dornbacher Strassén. A reggelinél mondtam, hogy a röntgen miatt le kell majd vetkôznie. Akartam figyelmeztetni, hogy tiszta alsónemű legyen rajta. Erre egészen megrémülten kérdezte: ,,Az alsónadrágig?'' Mondom, valószínűleg, mivel a gerincét akarják megröntgenezni. Ismét rémült arccal kérdezi: ,,És azt a röntgenezést egy nô végzi?'' Ugyancsak ma, 24-én beállít hozzánk a portáról való telefonálás után egy Hessenberger nevű fiatalember. Elmondja, hogy az apja, a dél- afrikai követ, akivel Pretoriában találkoztunk, ötvenegy éves korában, egy hete itt Bécsben váratlanul meghalt. Ô vakáción volt, most jött vissza, és mindenképpen azt akarja, hogy az apját -- mivel olyan kedvesen beszélt Mindszenty bíborosról -- ô temesse el. Bevezettem a bíboroshoz. Bár a fiú ôszintén beszélt, mégsem mondott el mindent. Bevallotta, hogy az apja az utóbbi tíz évben antiklerikális volt, eltávolodott az egyháztól. A bíboros azt mondta neki, mivel nem biztos, hogy ellátták a szentségekkel, sôt valószínű, hogy nem, a temetést nem vállalja, de szívesen mond szentmisét csütörtökön az elhunyt lelkiüdvéért. A fiú ezt meg is értette. Kijött hozzám, én is elmondtam neki, hogy sokan egy életen át antiklerikálisok, egyházellenesek, aztán amikor meghalnak, akkor a pap jöjjön beszentelni. A fiú már régen elment, amikor a bíboros úr kijön a szobájából és azt mondja, meg kellene kérdezni, érvényes házasságban élt-e ez a Hessenberger. Az egészet átgondolta az erkölcsi oldaláról. Unszolására tefonáltam a plébánosához. Semmit sem tudott még a halálesetrôl. A fiú, miután tôlünk elment, csak a temetkezési intézeten keresztül szólíttatta ôt fel a temetésre. Azt mondta nekem az illetô plébános, hogy majd utánanéz. Utánanézett, visszatelefonált, s közölte, hogy valószínűleg nem voltak megesküdve. Sôt, úgy tudja, Rómában vettek egy elegánsan kiállított emléklapot, pápai áldással, és azzal dicsekedtek társaságban, hogy bár nincsenek érvényesen megesküdve, mégis pápai áldást kaptak. Mikor ezt a prímásnak elmondtam, akkor táviratoztatott velem, hogy még szentmisét sem mond, csak imádkozik értük. Ha nincs is mindig jó emberismerete, de az erkölcsi elvei tiszták, annyira érzékenyek, és annyira szilárdak, hogy szinte lehetetlen, hogy erkölcsileg kompromittáló ügybe belekerüljön. Bámulatos erkölcsi érzékének ez a kristálytiszta volta ilyenkor látszik meg. ======================================================================== 1975. február 25., kedd Egyszer csak azt mondja reggelizés közben: -- Igen, Zalaegerszegen hatvannégy papom volt. Erre megjegyeztem, hogy milyen nagy szám. Ô felhôs, de nyugodt arccal hozzáteszi: -- Nem a szám nagy, de mekkora a felelôsség. Magyar menekültek esküvôjével kapcsolatban történt a következô eset: Szollár, a traiskircheni lelkész hozta ide ôket. Elôször úgy volt, hogy nászmise lesz. A miséhez való szöveget beadtam bíboros úrnak. A szövegben bent maradt véletlenül Szollárnak egy hozzám írt levele. Abban a levélben az állt, hogy jó lágeri szokás szerint már esküvô elôtt, mint jegyeseket egy szobába tették ôket. Hát ez borzasztóan fölháborította ôeminenciáját. Azonnal kijött az irodámba, szinte magából kikelve, hogyha ez így van, akkor ô szentmisét semmiképpen nem mondhat. Igyekeztem csitítani. Végre azt mondta, csak megesketi ôket, mise nélkül. Szollár azt mondta a telefonba, hogy áldozni is szeretnének, mert gyónnak elôtte. A bíboros úr megkérdezte tôlem, hogy aznap gyónnak-e, vagy elôtte való nap gyónnak. Mert hogyha elôtte való nap gyónnak, és éjjel egy szobában voltak, akkor ,,gratia specialissimára'' van szükségük, hogy ne éljenek együtt. Ez is bizonyítja csorbítatlan erkölcsi érzékét. Abból egy szemernyit sem enged. Mondtam bíborosunknak esküvô elôtt, hogy ôk is magyar menekültek, az otthoni rendszer neveltjei, finoman tessék velük bánni. Erre nagyon lágyan megjegyezte, hogy emiatt ne aggódjam. Nagyon szép beszédet mondott, amely valóban fölemelte az esküvôi hangulatot. Mindenki feszülten hallgatta. Sokaknak folyt a könnye, pedig egészen egyszerű, evangéliumi, katolikus igazságokat mondott a házasságról. Azt hiszem Bolza Ilona jegyezte meg, hogy ez egy igazi esküvô volt. ======================================================================== 1975. február 27., csütörtök Laura testvér járt ma nálam. Arról beszélgettünk, hogy Erzsébet elment, Etelka, a szakácsnô is visszament Amerikába. A Pázmáneum volt szakácsnôje, Matild nôvér fôz, kínlódva a fájós lábával. Aranyos teremtés, aki szótlanul végzi a munkáját. Mondom, milyen jó lenne, ha csak egyszer egy héten bemenne hozzá ôeminenciája, megkérdezné: Matild nôvér, hogy van, hogy bírja a fájós lábával a munkát? Ma este bementem Zrínyi József ügyét elintézni. Zrínyi József a bíboros úrnak anyai ágon unokaöccse. Egy gyerekkel menekült és a feleségével. Még fiatalember. Nagybátyja Zrínyi plébános volt. Ludwigshafenben lakik, most jött ki Olaszországon keresztül. Írt, hogy a speyeri püspöknél járjon el a nagybácsija, hogy az egyházmegyei építészeti munkában szeretne dolgozni. Kérdeztem: ,,Írjunk?'' Azt mondja bíborosunk: ,,Írjunk.'' Ellenvetéseimre azt mondta, hogy bár ô sosem szerette, ha valakit pártfogolnia kellett rokonság miatt, de azért, mert az unokaöccse menekült, ezért nem kerülhet unokaöcs mivolta miatt hátrányosabb helyzetbe, mint a többi menekült. El kell járni az ügyében. Írjuk meg a püspöknek, hogy tudjuk, munkanélküliség van, intézkedjék a saját belátása szerint. Csak akkor tartsa meg, ha megállja a helyét. De most segítse munkához ebben a kenyértelenségben. Aztán ezt mondta: --Ha valaki nincstelenül jön hozzám, akkor nem tudom megállapítani a milyenségét, mert az embernek a természete akkor látszik meg igazán, hogy jó vagy rossz, amikor már van valamije. Ez találó megjegyzés. A nincstelenség szürkévé teszi az embert, és eltakartatja vele a hibáit. De amikor van neki valamije, hogy azzal hogyan bánik, hogy magán hogyan uralkodik, mennyire akar igaz lenni, az a vagyonnal, a ranggal, méltósággal jön. Aztán elmondta, hogy miután a csehimindszenti plébános címzetes esperes lett, ez a szomszédban lévô Zrínyi rokon plébános kérte ôt, mint esztergomi érseket, járjon el, hogy ô is címzetes esperes legyen. Mindszenty bíboros ezt a kérését elutasította, hogy ô ezt nem teheti, mert ha valóban megérdemelte volna a címzetes esperességet, akkor már régen megkapta volna. És csak a szomszéd címzetes esperessége miatt azt nem kérheti. -- Erre az édesanyám, a boldogult -- mondja a prímás -- megjegyezte: Ennek a Zrínyi papnak, nagybácsinak, fiatal korában kellett volna másképp gondolkodnia. Ezzel utalt arra, hogy talán fiatal pap korában nem viselkedett egészen úgy, mint kellett volna, de finoman fejezte ki. A prímás megértette nehézségemet, és azt mondta, a levélbe tegyem bele az összes klauzuláimat. Bár munkanélküliség van, a fiút nem ismerem, de remélem, hogy meg fogja állni a helyét. Nyugodtan megbeszéltük az egész ügyet. Amikor bele kell hatolni egy ember szociális körülményeibe, lelki világába, akkor nagyon éles meglátásai vannak. Reálisak. Csak akkor kevésbé reális, amikor valamit el akar érni, vagy pedig a megsértett jogért vagy igazságért vagy visszaélés helyreállításáért valamit tenni kell. Akkor hanyatt-homlok megy elôre, hogy csináljon valamit. Bár a következô oldalak Msgr. Mészáros Tibor naplójegyzeteiben találhatók, azok nem Farkas Margit gépelésébôl származnak. A szöveg stílusából feltételezhetô, hogy a szerzô ezeket az oldalakat másunnan toldotta jegyzetei közé. Tartalmából ítélve a dokumentum 1975 márciusában keletkezhetett. [Dr. Cserháti] múlt év szeptemberében -- miután hazatért Garmisch- Partenkirchenbôl, ahol szabadságát töltötte, és bazedov betegségét kúrálta --, a püspökkari konferencián azt kérte, hogy sokoldalú elfoglaltsága miatt mentsék fel ôt néhány hivatalától. Késôbb elmondta valakinek, hogy ez nem egészen az ô kezdeményezésére történt. Az eset után kint járt Bécsben a pannonhalmi új fôapát, Szennay, és megelégedetten újságolta, hogy Cserháti trónfosztása történt a püspökkari konferencián. Ebben az értelemben fogtuk fel mi is, tudván, hogy Cserháti mindenrôl könnyű szerrel lemondhatott volna, de a külföldi segélyszervekkel való kapcsolatokról nem. Mivel ez is benne volt a lemondásban, fölöttébb kételkedtünk benne, hogy Cserháti szabad elhatározásból kérte a hivatal alóli felmentését. Késôbb azonban kiderült, hogy a trónfosztás inkább azt a célt szolgálta, hogy a pécsi püspököt idejében szabaddá tegyék az esztergomi érseki hivatalra. Januárban Bécsben járt. Egyik jó barátom beszélt vele telefonon, és elôhozta az esztergomi kinevezést, amire Cserháti azt válaszolta: Igen, errôl van szó, errôl folynak a tárgyalások Budapest és a Vatikán között. A Vatikán ôt, Cserhátit tartja tárgyalóképesnek. Figyeljük meg az áprilisi Vigiliát -- mondotta --, cikke jelenik meg benne, és abban mintegy programot ad. Ha tehát valami nem jön közbe, az ország megszállása -- ,,fölszabadulása'' -- 30-ik évfordulójára feldíszítik majd a színpadot, és legújabban már arról is hír jött, hogy Budapest felveszi a diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal. A londoni Financial Times cikke szerint ebben az ügyben Casaroli áprilisban Budapestre utazik. A londoni újság azt írja, hogy ezt a hírt varsói jól tájékozott körbôl hallotta. Tehát Varsó már tud róla, hogy Moszkva hogyan szervezi nagyarányú becsapási hadműveletét az Európai Biztonsági Konferencia érdekében. Néhány héttel ezelôtt mint szenzációt közölte az egyik belsô tájékoztató római forrásból, hogy Moszkva átadta a Pápának a meghívót az Európai Biztonsági értekezlet csúcstalálkozójára, és a részvétel fejében megengedi, hogy Csehszlovákiában néhány püspököt nevezzen ki, ellátogathat Zagorsba, ott hajlandó vele Brezsnyev is találkozni, de nem Moszkvában. Zagorsban dialógust folytathat Pimen pátriárkával és társaival, elmehet Csensztochovába is. Amikor olvastam a hírt néhány héttel ezelôtt, túl fantasztikusnak tartottam. De azóta az események kezdik igazolni. Casaroli már elment Prágába és jelezte, hogy hamarosan folytatják a tárgyalásokat Rómában. Prága tudomására hozta, hogy új püspököket csak a békepapok soraiból nevezhetnek ki. Az események eszembe juttatják Tomasek prágai apostoli kormányzóval folytatott hosszú beszélgetéseinket. Néhány évvel ezelôtt együtt nyaraltunk két hétig, és amikor megtudta, hol dolgozom, a lehetô legrészletesebben el kellet mondanom neki a magyarországi egyházpolitikai eseményeket. Megkérdeztem tôle, miért érdeklik ôt ilyen részletesen a dolgok. -- Azért, mert Prága a magyar példa szerint akar eljárni az egyházpolitikában. És igaza volt. Mert Prága ugyanúgy tabula rasat teremtett egyházpolitikájában, mint annak idején Budapest. A püspököket elintézte, a papok jó részét kiszórta a lelkipásztori munkából, a szerzeteseket is feloszlatta, utána jelentkezett, hogy tárgyalni akar a Vatikánnal. A Vatikán ugyanazt a hibát követte el Prágával, mint Budapesttel. Casaroli tárgyalt, elfogadta a status quo-t, nem követelte a foglyok szabadon bocsátását, mint annak idején Adenauer Moszkvában, hanem a romokon tárgyalt. Két évvel ezelôtt négy püspököt nevezett ki - - köztük az egyik vezetô békepap --, a másik hármat utána bevezényelték a békepapi mozgalomba ugyanúgy, mint Budapesten tették az elsô kinevezések után. Az egyházmegyéket a békepapok kezébe adták -- most jöhet a püspöki kinevezés. A rendszer teljesen hatalmába kerítette már az egyházat, most jön a korona: a püspök a rendszer hű szolgái közül. És mindemellett Moszkva még a Vatikánt is odaülteti az Európai Biztonsági értekezlet csúcskonferenciáján -- ami Európa elárulását jelenti -- Brezsnyev mellé. A Vatikán odaadta az egyházat a rendszernek, és maga is odaáll Moszkva oldalára. Ez a vatikáni keleti politika. Felállítja országainkban a rendszernek tetszô új hierarchiát, és utána mossa a kezét, [és] ha a katolikusok elidegenednek az egyháztól, azt válaszolja majd: eszi, nem eszi, nem kap mást. A II. Vatikáni Zsinat után világszerte bevonják a katolikusokat a püspökjelöltek kiválogatásába. Magyarországon, illetve Kelet-Európában nem érvényesül a zsinati határozat. Itt [nemcsak] a katolikusokat, [de] még a papokat sem kérdezik meg, hogy kit szeretnének püspöküknek. Így aztán elérik, hogy a Vatikán provokálja majd az egyházi megoszlást. Ennek jelei Magyarországon már mutatkoznak. Maguk a püspökök panaszkodnak, hogy papjaik nem bíznak bennük, idegenkednek tôlük, nem szólva az értelmes katolikusokról és a gondolkodó fiatalokról. Vissza Cserhátihoz: Cserhátit a rendszer futtatja. Novemberben (1974) ô vezette a Berlini Konferenciára a 20 tagú magyarországi küldöttséget. Ô volt az egyedüli püspök ezen a kommunista szervezésű nemzetközi konferencián. Ijjas volt az egyetlen érsek, aki táviratilag üdvözölte a konferenciát, és azt Cserháti olvasta fel. November 19-ikén olvasták fel Kelet-Németország templomaiban a keletnémet katolikus püspökök közös pásztorlevelét, melyben állást foglalnak a kommunista iskola monopólium, továbbá a katolikusokat ért mindenfajta diszkrimináció és az emberi jogokat ért sérelmek ellen. Követelik az alkotmányban biztosított jogok megtartását a mindennapi életben. Ugyanúgy, mint a lengyel püspökök. Cserháti egy héttel késôbb, 1974. november 26-ikán nyilatkozik a keleti, kommunista társutas CDU lapjának, a Neue Zeit-nak -- az interjú fotokópiában mellékelve[36] --, de nem a keletnémet püspökökkel vállal szolidaritást, hanem a szocializmussal. Pedig Cserháti is sváb. Kijelenti: csodálatosat alkotott a szocializmus. És [hogy] mennyire szolidárisak a magyar püspökök a szocializmussal, [azt] az is mutatja, hogy amikor megbukott Chilében Allende, azonnal írt a magyar püspöki kar Silva chilei bíborosnak, és aggodalmát fejezte ki a történtek fölött, és elítélte a népuralom megbuktatását. A súlyos magyar lelkipásztori kérdésekben azonban még nem nyilatkoztak: magzatelhajtás, öngyilkosság stb. Simon József újpetrei (Pécsi egyházmegye) fiatal káplánt a kémközpont elkapta, és be akarta szervezni külföldi egyházi kémkedésre. 10 instrukciót kapott, és utána kiküldték próbaútra. Kint maradt. Elmondta, hogy az instrukciók alkalmával többször szóba került Cserháti püspök, és az ÁVÓS megjegyezte: ismerjük ám ôt és viselt dolgait... Tehát eléggé a kezükben lehet. Ki tudja, mi igaz az ügybôl, de az ÁVO akkor bizonyít, amikor akar, és azt, amit akar. A pécsi püspök eddig is kiszolgálta ôket -- érthetô, ha arra készülnek, hogy a magyar egyház ilére állítják. Különben pénteken, február 28-án megkérdezték Rómában Alessandrini professzort, a Vatikán szóvivôjét, mit tud Casaroli tervezett áprilisi budapesti útjáról. A szóvivô nem tagadta, megjegyezte: az ilyen utazásokat nem szokták elôre közölni. Szerintem nem lehetetlen, hogy elkezdik a diplomáciai kapcsolatok felvételére irányuló tárgyalásokat, mert Moszkva ezzel is siettetni kívánja Wiszinsky bíboros megfékezését. Lengyelországban úgy néz ki, hogy a püspökök ragaszkodnak a Pápa ígéretéhez, mely szerint addig nem lehet szó diplomácia kapcsolatokról, amíg az országban nem oldják meg az állam és az egyház viszonyának problémáit.Tehát egyelôre -- mondotta Wiszinsky néhány nappal ezelôtt -- még nagyon messze vagyunk a normalizálástól. Sôt inkább úgy néz ki, folytatta, hogy az állam az országban űzi a maga kis játékait az egyházzal, miközben a Vatikán megbízottaival diplomáciai kapcsolatról beszél. Ezt a frontot egyelôre nem fogják rendezni. Inkább elôretörnek Budapesttel, és sürgetik a Vatikánt, hogy ejtse már a két [év?] múlva hetvenöt éves Wiszinskyt,[37] akinek illik majd beadnia az érseki nyugdíjazás iránti kérését. Tehát a dolgok a háttérben valahol összefüggnek, és nem az egyház javára. A kommunistáknak most könnyű dolguk van. Jugoszláviában látják, hogy a diplomáciai kapcsolat nem zavarja ôket az egyház elleni küzdelemben. A Vatikán nem áll ki a világ színe elé, és nem vádolja ôket gazságokért. Nem is tiltakozik. Viszont kifelé még sokat jelent, hogy diplomáciai kapcsolatban állnak a Vatikánnal -- egyúttal leszerelik vele a sajtót is. Ha megírja, mi történik Jugoszláviában, nyomban csökkenti ennek hatását a tény, hogy a Vatikán semmit sem szól. Tehát túloznak a hidegháború hívei. Ha olyan rossz lenne, a Vatikán tiltakozna. Mivel nem teszi, biztosan [csak] valami csetepatéról lehet szó, ami nagyban nem érinti az egyházat. Miért ne teremtsenek Kelet- Európában is ilyen helyzetet?! Így állunk, pillanatnyilag így látom a helyzetet. (Betűhív másolat) ======================================================================== 1975. március 4., kedd Folytatódik Farkas Margit gépelése hangszalagról A Kaiser Strasse-i nôvéreknél voltunk az osztrák területeken működô magyar papok rekollekcióján. A bíboros szentmisét mondott és egy rövid homiliát, amelyben vázolta a papnak az Isten által adott nemes hivatását, de különösen a magyar papét. Ahogy népünk szétszóratásban van, úgy van nemzetünk is szétszórva ezen a világon, és a magyar pap vágyódik az otthona után. Érdekes dolog, mennyire meggyôzôen tud általánosítani akkor, amikor igen sokak lelkében talán ez a rettenetes honvágy nem is él. Hogy mennyire idealizálja a távollevôt és a közelmúltat, erre legjellemzôbb, hogy a beszéd végén elmondta az ausztráliai Viktória államban huszonhét vagy huszonnyolc év óta működô Varga Zoltán hôsies munkáját. A nevet nem említette, csak én tudtam és még néhányan, hogy róla van szó. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt róla, és mintegy szentnek állította oda a papi buzgóság terén. Persze, hogy rendes ember. Zoltánt én is becsülöm, de amikor az ember ismeri a körülményeket, akkor kissé nehéz elfogadni a nagy idealizálását a múltnak és a távollevônek. Reggeli után részt vett elôször az elmélkedésen, utána majdnem két órán át fogadta a papokat, aztán ott volt a szentségimádási órán is. Utána jelentkezett nála Pallavicini Frigyes és felesége. Ott voltunk ebéden. Nagyon szépen zajlott le minden. Marosi László, a rekollekció szervezôje nagyon megnyerô ember, de mivel különösen a bécsi papok nem voltak ott, kiadta az ukázt hogy írjuk össze név és cím szerint, kik voltak jelen magyar papok, és kik maradtak távol Ausztriából. És akik nem voltak ott, mióta nem járnak ezekre a rekollekciókra. ======================================================================== 1975. március 6., csütörtök Kolumba testvér kínálja az ételt az ebédnél: -- Tessék, Eminenciás Uram, ezt kivenni, mert ez puha. Erre megjegyzi a Rába-melléki, a hátsági parasztembernek a keserű humorával: -- Ilyen korban már nem foggal, hanem szemmel választunk. ======================================================================== 1975. március 10., hétfô Vecsey a Stiftungnak, illetve Ullsteinnek írt levelet, amelyet én az elutazásom elôtt neki adtam, nem küldte el, hanem telefirkálta ékes írásával, hogy ez kétségbeejtô, ez borzasztó, ez lehetetlen, csak azt nem írta, hogy ez nem igaz. Ez a levél a bíboros kezébe került. Borzasztóan fölháborodott, hogy ôt a Vecsey így cenzúrázza. Amikor megjött Vecsey Svájcból, bejött és kérte a dossziét. Kivitte, aztán hamarosan visszahozta. Ebbôl a levélbôl Vecsey megjegyzései, cenzúrázásai mind ki voltak vágva ollóval. Csak azt nem tudom, mert Vecsey ôeminenciájánál volt, amikor a dossziét bevitte, hogy Vecseyvel vágatta-e ki, vagy ô maga vágta ki. Nem tudom, hogyan történt. Érdekes lenne megtudni. Nem akartam egyiküket se kérdezni, mert Vecsey fölbosszankodott volna, a bíboros úr meg nem mondta volna meg. Azt mondta volna, semmi közöm hozzá. ======================================================================== 1975. március 11., kedd A reggelinél ôeminenciája csendben kezdi mondani: -- Ma huszonkilenc éve, hogy Rómából indultam vissza Magyarországra. Február 8-án értünk ki... Elmondta, hogy ez még Nagy Ferenc miniszterelnöksége alatt volt. A rendszer az útlevél engedélyezését Mindszenty érsek, prímás látogatásához kötötte. Ahhoz, hogy jelenjék meg Budapesten és kérje. Ô azonban nem ment el. Drahos és mindenki kérte, hogy menjen el, hiszen se a csehek, se a horvátok, se a románok nem kaptak bíbort, csak mi magyarok. Nem szabad elszalasztani. El kell menni Pestre, meg kell alázkodni. De ô hajthatatlan volt, nem ment, nem alázkodott meg, hanem kiment a visegrádi kerületbe vizitációra. Templomokat, iskolákat, plébániákat látogatott. A Vatikánban ott volt harmincegy újonnan kinevezett bíboros, csak a kinevezett magyar bíboros nem érkezett meg, hogy átvegye a bíbori kalapot. Ezt Key tábornok figyelte az amerikai ellenôrzô bizottságtól, és a vatikáni követ telefonált Budapestre, hogy ebbôl nagy botrány lesz. Erre Nagy Ferenc telefonált Pestrôl Drahosnak, hogy hol van Mindszenty bíboros, érsek? -- Kérem, nincs itthon. -- volt a válasz. -- Hát hol van? -- Kiment vidékre. Nagy Ferenc azt mondta, hogy ô most stafétával küldi az írásokat, stafétát küldjenek a prímás után, hogy azonnal jöjjön, hogy azonnal elindulhasson Rómába. Erre Drahos megkérdezi Nagy Ferencet: -- Hát nem kell neki Budapestre menni? -- Dehogy kell, csak siessen, mert botrány lesz belôle. Aztán fölszálltak valahol Esztergom határában egy kis katonai gépre, amelyben csak négyen voltak a pilótával együtt. A bíboroson kívül meg Key tábornok és Zakar titkár repültek. Báriba érkeztek, mert Key nem tudott valami oknál fogva Rómába repülni. Busszal mentek Báriból Nápolyon keresztül Rómába Zakarral. Ôeminenciája megjegyezte, hogy senkit sem tapsoltak, mert csak a pápát illik megtapsolni a Szent Péterben, a harmincegy eddig megjelentnél nem tapsoltak, azok nem voltak olyan fontosak, mint az egy lekésett. Nem magát mondta, csak így: az ,,egy lekésett'' bíboros. És amit nem szoktak csinálni, ôt megtapsolták, és szinte nem is ügyeltek másra. Ez 1946-ban volt, de 1945-ben is járt kint Rómában, mindjárt az orosz megszállás után. Bár XII. Pius lelkigyakorlaton volt, azonnal megszakította, hogy ôt fogadja. És már akkor 1945-ban megsúgta neki, hogy bíboros lesz, tehát már tudott róla. A délutáni sétán mondta el, igaz, hogy ô ragaszkodott annak idején, hogy Vecsey kérjen minden magyar nyomdától árajánlatot, de Vecsey mindig halogatta. A végén még sem csinálta. Így került el Kanadába Vörösváryhoz, akinek semmi köze a katolikus és magyar ügyhöz, noha Európában is lettek volna nyomdák. Tollas Tibor is szépen megcsinálta volna. Dohogott Vecsey ellen. ======================================================================== 1975. március 12., szerda A bogotai püspök, De Brigard Ortiz, már négy évvel ezelôtt jelezte, hogy nem hívja meg ôeminenciáját, mert nincsen magyar pap Bogotában, Columbiában, és magyarok is kevesen vannak. Nem éri meg a költséges utazás. Közben már két oldalról is jelezték, hogy a nuncius van mögötte, mert kardinális akar lenni, és nem akar rossz pontot szerezni magának Rómában. Reggelinél volt errôl szó. Ôeminenciája ezt mondta szó szerint: -- Szép ezektôl a dél-amerikaiaktól, hogy nekünk akarnak példát adni egyházhűségben, és tôlünk féltik ortodox hitüket. -- Keserűen, de jót mosolygott rajta. Egész héten -- miután 10-én megérkezett -- Vecsey nem volt egyetlen vacsorán, ebéden, de reggelin sem, hanem mindig eltűnt. Kiment Kismartonba, vagy tudja csuda, hogy hol járt. Lelia nôvér is mondta nekem, ô is észrevette, hogy nem mert bemenni a prímáshoz. Hogy mitôl fél, nem tudom. Holnap délután indulok helyettesítésre március utolsó két hetében, és csak húsvét után jövök vissza. Jó éjszakát! Eddig tart a szöveg, melyet Msgr. Mészáros Tibor diktált magnetofonba. Ezt az igen terjedelmes anyagot gépelte le hangszalagról a bécsi illetôségű Farkas Margit. A napló bejegyzése szerint Mészáros atya 1975. március 13-án, csütörtökön indult két hétre az ausztriai Zürsbe, hogy ott egy plébánián helyettesítsen, vagyis a nagyheti és húsvéti szertartásokat elvégezze. Zürsi tartózkodásának majdnem a végén, március 31-én, húsvéthétfôn azonban különös szövegű táviratot kapott Bécsbôl, a Pázmáneumból: ,,A bíboros egyelôre nem veszi igénybe segítôkészségét. Titkárság.'' Mészáros atyát a távirat úgy éri, mint derült égbôl a villámcsapás. Nincs tudomása arról, hogy bármivel is rászolgált volna arra, hogy a bíboros elbocsássa ôt titkári állásából. Különösen így: távollétében, megkérdezése nélkül. Arra gyanakodik, fônökét mások befolyásolták ennek a döntésnek meghozatalában. Április 1-én, húsvétkedden visszautazik Bécsbe, jelentkezik a bíborosnál. A bíboros fogadja ugyan, de egyelôre nem járul hozzá, hogy a Pázmáneumban lakhasson. Msgr. Mészáros Tibor ekkor költözik egy hétre az ausztriai Messernbe, Kovács Jenônek, hajdani iskolatársának plébániájára. Az itt következô naplórészleteket -- 1975. április 28-tól -- maga Msgr. Mészáros Tibor írta gépbe. Valószínűleg anélkül, hogy elôzôleg szalagra mondta volna. ======================================================================== 1975. április 28., hétfô Miután nincs, akivel leírathatnám azt, amit a hangszalagra mondok, kénytelen vagyok mindent magam leírni a gépen. Április 2-tôl 9-ig Messernben voltam Kovács Jenô plébániáján. Elôdje -- arcképérôl ítélve az ebédlôben -- valami nagyon savanyúképű dr. Butz volt közel harminc évig. Premontrei szerzetes volt. Hitler zavarta szét ôket, és beleszokott a világi papságba. Vissza se ment a szerzetébe. Nagyon értett a gazdasághoz, mert a messerni plébániának nagy erdei voltak. Csak mérnöknek szólították a faluban, mindent jól ráncbaszedett. A germánnak megvan az a tulajdonsága, hogy ráül a dolgokra, amit tesz, teszi végig. Kovács Jenô csôszi származású, velem volt a veszprémi kisszemináriumban, és velem szemben ült. Négy évvel járt fölöttem. Nagy koponyája van, kívül is, belül is. Pesten végzett. A veszprémi püspöki kancellária elég mostohán bánt vele. Emlékszem, hogy annak idején Megyesi Schwartz Róbert kancellár kicsit dühödve, idegesen leszólva beszélt róla. Sosem értettem meg, miért. Mindig nemes gondolkodású, jófejű és józan embernek tartottam. Szó nélkül elfogadott egy hétre, hogy jöhetek hozzá, és egy szóval sem kérdezte, hogy miért. Csak mondtam, hogy nem tudok aludni, és az idegeimmel elôször életemben rosszul vagyok. Kovács Jenô a háborúnak egészen a végén jelentkezett katonalelkésznek, mert valójában -- nem is annyira jobboldalinak --, inkább tekintélyuralmi embernek tartotta és tartja magát. A harmónia, a rend, a kötelességteljesítés, az ész és akarat összhangja, állandóan visszatérô szavai. Ezt a kis plébániát vállalta el, hogy ideje legyen a tudományokra. Fôkép bölcselettel foglalkozik, és jelenleg rágja át magát a Martin Heidegger Sein und Zeit című munkáján, amelybe velem is belekóstoltatott. Nagyon nehéz, de lenyűgözô olvasmány. A lényeg, a substancia tagadásából mint existencialista persze nem jut ki, de miután az életet a mozgalmasság, az állandó hullámzás, az evilágba való dobatás szemszögébôl nézi -- és innét kezdve a maga módján vaslogikával halad elôre --, nem lehet tôle elvenni az alapos és zseniális munka érdemét, a gondolkodás mélységét. Csodálom Kovács Jenô alapos bírálatát: breton parasztasszony vagy charleroii bányász megdönthetetlen hite van, és nagyszerű meglátással fedezi föl az akaratos lángelmének a korlátoltságát. Heidegger jezsuita növendék volt. Kilépett. Heidegger unokaöccse nemrégen lett katolikus pap, és Heidegger is hivatalos volt, ô mondta az üdvözlô beszédet. Erre válaszolt a frissen szentelt pap. A vendégek azt mondták, hogy Heidegger adta fölszólalásában a teológiát és az újmisés a bölcseletet. Ez modern ma, és így térnek vissza az elrugaszkodottak öregkorukra az isteni forrásokhoz. Kovács Jenô nagy magányban él, maga fôz, maga fűt, csak egy héten kétszer jön be hozzá az elôzô plébános szakácsnéjának kisegítô, illetve bejáró asszonya. A plébánia a modern lakásokhoz képest még század eleji. Egypár szoba nincs is kitakarítva. A fürdôszoba, barnás-szürke falakkal, század eleji fürdôkáddal, amely nincs beépítve, és ott meztelenkedik a sarokban. A központi fűtés nélküli ház reggelenként --, mert elég hűvös aprilis eleje volt -- barátságtalan, szemináriumi, internátusi hangulata van, mint a harmincas években Veszprémben. A hívek is észreveszik Kovács Jenô plébános magányosságát. Egy nyugdíjas asszony szóba elegyedett velem, amikor a templomcsukásról a plébánia felé tartottam, és ô mondta: -- Jó ember és okos a plébános, de sajnáljuk, hogy nincsen csatlakozása ( kein Anschluss) a hívekkel. Ez a német kifejezés arra, amikor valaki magányosan és magának él. A magyar azt mondja: olyan magának való ember. Mindezt Kovács Jenô is tudja, de nem törôdik vele, mert teljesen és ôszintén éli a maga papi cölibátusát és magányát. Le a kalappal elôtte. Hozzám nagyon kedves volt, igen nemesen diszkrét, tapintatos. Egy szóval sem hozta elô, hogy miért is vagyok nála egy hétig. Látszólag megelégedett azzal, hogy az idegeimet akarom nyugtatni. Persze kerülôvel mindig ráterelôdött a szó arra, hogy ki is Mindszenty. Egyszer így foglalta össze lényét -- teljes tisztelettel --: -- Igen sokat tett, épített, szenvedett a hitért. Annyira közel persze nem ismerhette, hogy más kritikát mondjon. Kovács Jenô Budapesten végezte a teológiát. Igazán nem tanult soha idegen nyelvet. Kitűnô koponyájával és gondolkodási képességével most nyelv nélkül van. Ezen szenved, de igazából beismerni nem tudja. Nyelv nélkül olyan magányos bölény benyomását teszi. Nagyon megszerettem. Nemes, igazán úriember, igazi pap és mérhetetlen teherbírású -- magányát, munkáját, hivatalát rendszeresen ellátó. Csak az embereket kerüli, hogy ideje maradjon szellemi életére, és így állandóan ôrlôdik tudományos ambíciója és az egyszerű néptôl természetesen megkívánt közösségi, lelkipászori munka követelményei között. A napok lassan mentek. Sokat kínlódtam mindazzal, ami Bécsben történt. Gyalázatosnak, olcsónak és gonosznak éreztem az egész eljárást ellenem. Szerencsétlen öreg bíborost használták ki, hogy engem elintézzenek. Ez a védtelenség kikezdi az idegeimet. Csak félig alszom még éjszaka is. Jobb híján, és mert lelkiismereti lény az ember, elkezdem feszegetni a lelkiismeretemet, és persze fölfedez az ember tömegével olyan kisebb-nagyobb dolgokat, amelyek bántják, amelyek szinte megbocsáthatatlanoknak tűnnek föl. A karjaimban, a vállaimban súlyos fájdalmak jelentkeznek. Egy nap kirándultam Kovács Jenôvel Zwettlbe. A völgyben, komor tájban fekvô, élettelen cisztercita kolostor. Már régóta kísér és kísért, de most egész erôvel tör át rajtam az a benyomás, hogy egy ilyen helyen élni halálomig --, Isten ôrizzen! Egy nap elmegyek a Kampvölgyön keresztül Kremsbe, és visszatérek Idolsbergen keresztül. Esôs, fedett egű nap. Milyen sekélyek ezek az alsóausztriai völgyek! Mennyire hozzászoktam Svájcban ahhoz, hogy a völgy völgy, a hegy hegy legyen. Valahol a templom körül Messernben, csak istentisztelet alatt történhetett, kiszurkálták az autógumimat. Kétszer kellett rendbehozatnom. Április 9-én indultam Kovács Jenôvel vissza Bécsbe. Bécs határában lerobbant a kocsim. Eltörött a kardán. Villamossal mentünk tovább. Így értem vissza Bécsbe, miután a bíboros Harangozó Ferenccel elröpült Londonba és Dél-Amerikába. Április 9-tôl 18-ig Bécsben voltam, bár a fejem fölött függött a bíboros parancsa, hogy ne maradjak Bécsben. Vecsey intézte a dél-amerikai utat, és mindjárt eltévesztette a londoni programot, ahol a BBC akart interjút a nemrég megjelent angol kiadású Emlékirataim eladásának fokozására. Egy nappal elkéstek, és úgyszólván senki sem fogadta ôket. Ispánki nyugtatgatta a bíborost, több-kevesebb sikerrel. Azonnal tovább akart indulni Dél-Amerikába. Velem is megtörtént egypárszor hasonló! Bíboros úr ilyenkor nem szokott gondolni arra, hogy a jegyek csak másnapra vagy késôbbre vannak megváltva, hogy nem zalaszentiváni vicinálisról van szó, hanem hat vagy tíz órás repülésrôl. Hercegprímás urunknak nem jut ilyenkor eszébe, hogy útja, érkezése és fogadása hetek óta be van ütemezve. Csak arra gondol, hogy személye felôl az ô megkérdezése nélkül döntöttek, még ha ez nem is volt így! Hisz nem Ispánki vagy a BBC volt a hibás, hanem a saját titkára, dr. Vecsey azzal, hogy egy teljes nappal elszámolta magát, és késôbb indultak, mint tervezte. Ez volt a londoni eset, amelyet Harangozó is, Ispánki is egyértelműleg és egyformán mondtak el nekem késôbb. A végén mégis megtörtént a BBC interjú. Persze nem volt mellette senki, aki irányította volna, mint én tettem az utolsó két évben. -- Mennyit adtak el eddig az Emlékirataim-ból? -- kérdezte a maga szokásos egyenes módján a bíboros. Valami tíz- vagy tizenötezret, mondták neki. Rosszallólag kevesellte. A BBC riportere megmagyarázta, hogy Anglia ma szegény, az angol könyvpiacon ez nagy szám. De ilyenkor nem enged, nem segíti a bocsánatkérô munkáját. Harangozó meg is állapította, hogy az interjú rosszul sikerült. -- Aztán, gondolom, össze-vissza vagdalták a filmet, persze nem a bíboros miatti kíméletbôl, hanem szükségük volt arra, hogy az eladandó könyvnek minél jobb propagandát csináljanak. Ezalatt én Bécsben voltam. Nagyon összeszedtem magamat. Nem voltam vidám, ami érthetô, de úgy telepedtem be az irodába, mintha semmi sem történt volna. Laura, Kolumba és Lelia meg is állapították rólam ezt a tényt. Azt várták, hogy összeomlom. Valaki erôt adott. Vecsey úgy járkált a házban és körülöttem, mint egy vert kutya. Folyton azt ismételgette a nôvéreknek, hogy neki az egészhez semmi köze. Ez nyilvánvalóan hazugság, ami a késôbbiekbôl majd ki is tűnik. A Cser- Palkovics nem mert rám nézni, amikor néhanapján másolás miatt bejött a Pázmáneumba. Vecsey folyton mondogatta a nôvéreknek, kérdezés nélkül, hogy ôneki semmi köze a Mészáros Tibor ügyéhez, és hogy ô errôl nem tehet. Ez egyedül a bíboros akarata volt. Ezt mondogatta mindig, amikor a legmasszívabb módon benne volt a keze valamiben a bíborosnál, és amikor biztos volt, hogy befolyása érvényesül. Nem szóltam semmit. Nem panaszkodtam. A postát nem adta oda. Ezekben a napokban írtam meg mindazt, amit az Elbocsátás cím alatti cikkemben van.[38] Igyekeztem hű maradni, bár az események befolyása alatt szinte túlságos közvetlenséggel áradnak a soraimból az események. Ilyenkor mindig van valami olyan közvetlen színe az elmondottaknak, hogy hihetetlennek látszanak. Lelia nôvér segített, és angolra is lefordítottam, németre is az Elbocsátás című cikkemet, mert Svájcba készülvén meg akartam mutatni Spirigéknek és esetleg visszafelé jövet Waldsteinéknek Salzburgban. A dilemmám a régi volt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Pakoljak-e, és menjek el végleg? Vagy várjak? Nem akartam kiélezni a dolgokat. Nyíltan megmondtam Vecseynek a szemébe, hogy ideges és nyughatatlan lelkiállapota miatt nem mondtam meg Svájcba utazásom elôtt neki, hogy hova megyek. Folyton zaklatott volna lehetetlen telefonokkal és levelekkel. Mindezt úgy adta be a bíborosnak, hogy a saját személyét és sérelmeit mindig azonosította a bíboroséival. És olyan akarati típusnak, mint Mindszenty bíboros, sokszor kapóra jött, ha nem is volt okos, hogy megmutassa a világnak a parancsolási hajlamát és annak örömét. Hogy micsoda vészes volt Vecsey és Mindszenty azonosítása kifelé, nem mondtam meg neki, mert úgyis hiábavaló lett volna. Ezekben a napokban folyton kerülgetett. Szólni nyíltan nem szólt, csak a hátam mögött kérdezte folyton a nôvéreket, hogy mikor megyek el Bécsbôl. Elkívánt innen, és azt hitte, hogy ezzel az ügy le van zárva. Április 18-án indultam el Bécsbôl és estére értem Spirigékhez Wilbe. Ott voltam egészen április 26-ig, kivéve két napot, amikor Genfben meglátogattam Nebeléket. Avenches-nál lerobbant az autóm. Gravenék Düdingenbôl segítettek ki, és Fribourgtól Genfig vonattal utaztam. Vissza Anita hozott el Avenchesig, ahonnét a gyerekeket, Véronique-t és Mathiast elvittem a nagyszüleikhez Willisauba. Nagyon kellemetlen út volt, és elôször volt alkalmam megismerni Nebelék és Anita kedvességét. Hugóval és Madeleine-nel kétszer vagy háromszor is átbeszéltem az ügyet, miután elolvastattam velük azt, amit az Elbocsátás-ban írtam. Tudatában voltam, milyen felindulást okozok lelkükben, ha fölfedem elôttük Mindszentynek --, akirôl csak hôsies, szent dolgokat hallottak, és akihez ragaszkodtak, aki mellett Hugó nyíltan kiállt még a közéletben is egészen a Vatikánig -- emberi oldalait. Madeleine ebben a lelkiállapotomban, amikor is minden idegem fájt, aludni nem tudtam, nagyon megértôen bánt velem. Hugó sokkal keményebb volt hozzám. Nem könnyen adta föl Mindszentyt, de nem vonta kétségbe, hogy amit írtam és mondtam róla, igaz. Megértettem, hisz nem könnyű egy személy iránti lelkesedést föladni. Végeredményben Mindszenty személyét közelrôl nem ismerte, nem ismeri. Nem fogadta el egészen, hogy Vecsey legalábbis részben pszychopata. Jónak találja Mindszenty könyvét, és egyáltalán nem tett rá benyomást, hogy én az emlékiratokat autohagiographianak, önszentéletrajznak tartom, amelyben nincs vívódás, nincs kétség, nincs megrettenés a döntések pillanatában. Az emlékiratok vallásosak, igazak, mindszentyen és magyarul földrengésszerűek, de nincs emberi, széles és kimerítô skálájuk. Hugó fönntartotta az álláspontját: az emlékiratok jók, a bíboros állásfoglalása a mai világban helyes, Vecsey nem lehet annyira pszychopata, amennyire én azt beállítom. Engemet illetôen így foglalhatnám össze azt, amit rólam mondott: túlságosan szeretem az élvezetet, túlságosan szabadnak éreztem magamat a bíboros mellett, sok volt elmenni januárban, februárban és márciusban sízni, és ezzel kapcsolatban már Hintertuxban, Regula esküvôje utáni héten (február 8-a után) rossz érzése volt. Azonkívül állhatatlan vagyok, minden helyen két-három év után vagy magamtól megyek el, vagy olyan lesz a helyzet, hogy bár mindig fönntartom magamnak a lehetôséget, hogy maradjak, jobbnak látszik elmenni. Nincs bennem az elkötelezettség. És elég drámaian -- ami nem szokása -- kitört: -- Végeredményben miben hiszel? Mindszentyben sem, a plébániai munkában sem, egyáltalán hiszel valamiben, amire föl tudod tenni az életedet? Javaslata az volt, hogy menjek vissza Bécsbe, éspedig még mielôtt a bíboros megjön Dél-Amerikából. Legyek ott, és legyek ott úgy, hogy itt vagyok, bíboros úr, és nem mozdulok, mert semmit sem csináltam, ami miatt engem kidobhatna. Semmiképpen sem szabad engednem, különösen akkor nem, ha a háttérben mindaz a machináció van, amelynek eredménye volt ez az elbocsátás. Persze, ha nem hiszek a bíboros személyében és ügyében -- folytatta Hugó --, akkor kár mellette maradni. Akkor hagyd ott, és próbálj valahol újrakezdeni, hisz az egész állás úgyis csak addig van, ameddig a bíboros él. Tehát csak idô kérdése. A lényeg az, hogy tôle, hacsak lehet, veszekedéssel és elbocsátás formájában el ne válj. Ez a Spirigékkel való tárgyalás lényege. Három következtetést tudok belôle levonni: Elôször is Hugó szívós, majdnem makacs és akaratos természetű. Ragaszkodik ahhoz, ami vagy aki iránt egyszer hosszú ideig lelkesedéssel volt. Így nem is fogadhatta el, hogy miután annyit beszéltem Mindszenty bíborosról, annyira és annyiszor esküdtem rá, most hirtelen valami egészen más képpel hozakodom elô ugyanarról a Mindszentyrôl. Igaz, hogy ez a hasadás okozta és okozza bennem a legnagyobb kínt és szenvedést. Másodszor: amiket ellenem mint vádakat és bírálatot fölhozott, nagy részben tartalmilag igazak, ha a körülményeket jobban tekintetbe is kellene venni. Harmadszor: a tanácsadása helyes volt. Mindent megpróbálni, hogy szakadás, haraggal válás ne történjék. Van még egy negyedik oldala is a dolognak, amelyet nehezen bír el a papír. Tudniillik, ha le kellene írnom, mi a háttere az egésznek, hogy ilyen vagyok? Milyen és mi a hitem? Nem engedtem-e kétely és a jóra való restség miatt kialudni lelkemben a lelkesedést? Hitem nem inkább kérdezés és kínlódás-e, semmint igenlés és öröm? Mindezt meg kellene világítanom, és súlyos példákkal alátámasztanom az elmúlt 20-30 éves élettörténetembôl. Most azonban erre nincs idô. Így indultam vissza Svájcból. Salzburgban megálltam. Waldstein Wolfganggal elolvastattam az Elbocsátás-t. Persze ô nem ismer annyira, mint Hugó, és így szemében, mint pap, magasabban állok. Ezért van az, hogy jobban megértett, mint Hugó, illetve az én oldalamra hajlott, de végeredményben azt a tanácsot adta, amit Hugó; azaz vissza Bécsbe, ott lenni, megküzdeni és nem engedni. Valami levelet is írt a bíborosnak, amely a táskámban van a Leliánál, de annak átadására már nem került sor. Így értem április 26-án Bécsbe. A nôvérek szívesen fogadtak. Kétségbe voltak esve, hogy mi lesz velem. Itt volt Vecsey is, de nem jött be köszönteni, vagy üdvözölni az irodába. Mondták, a bíboros 27-én jön meg Dél-Amerikából. A Messern utáni bécsi tartózkodásom idejébe esik (április 9-18-ig), hogy két-három helyen is megbeszéltem az ügyet jóbarátokkal. Bolza Ilona grófnôvel azért, mert nagyon részt vesz a sorsomban, és lévén a házban a fiúinternátus vezetôje, valahogy úgyis tudott a dolgokról. Révay István gróf családjával, amelyen részt vett felesége és sógornôje. És egyszer ebédre lévén hivatalos Taubinger László doktorékhoz nôvére jelenlétében. Bolza Ilona nem tudott érdemlegesen tanácsot adni, ami érthetô is: szerény, tisztelettudó, és nem mer ilyen kérdéseknek nekivágni. Révayék meghallgattak. Nagyon egyetértettek velem, mint ahogy így volt az elmúlt három év alatt. Érdekes, hogy Révay tanácsa jobbára abba torkollott: -- Eleget áldoztál, Tibor, erre a veszett fejsze nyele ügyre. Itt az ideje és a jó alkalom, hogy megszabadulj tôle. Ne engedj. Ha nem vesz vissza minden diszkrimináció és az ügy elfelejtése nélkül, hagyd ott! Taubingerék fölfogása egészen más volt. László alig tíz éve lett katolikussá. Számára a bíbor még mindig valami földöntúlian nagy, és összefügg Mindszenty nagyságával. Ô is egyetértett velem. Tudja, hogy az ,,öregúr hiú, megvannak a bogarai, kicsit a régi világ embere'', amelyhez szíve szerint László is húz, de tanácsa mégis az volt, hogy kérjek bocsánatot, ha valamivel megsértettem volna, és ilyen módon igyekezzek mellette maradni. Ne vigyem törésre a dolgot. Azt tudtam, hogyha megjön a bíboros úr, eléje fogok állni, és nem hagyom magamat intrikák és az ô teljes befolyásolhatósága miatt egyszerűen elbocsátani. De hogyan csináljam? Várjam-e, mintha semmi sem történt volna, a repülôtéren vagy itthon a bejáratnál, vagy csak utána jelentkezzem nála? Senki sem tudott tanácsot adni. Vecsey, mert beszéltem vele róla, csak hümmögött, mint az, aki megégette az ujját. Különben sem lehet tôle valamirevaló döntést várni. A nôvérek, akik mindhárman, Lelia, Laura és Kolumba, erôsen nekem drukkolnak, inkább afelé hajlottak, hogy menjek fogadni. Mégis úgy döntöttem, hogy itt maradok az irodában, és nem mozdulok. Valamikor dél felé jött be a gép. Vecsey ment ki a bíboros úr elé. Hazajöttek. Egy félóra múlva Harangozó Feri jött be hozzám. Kedvesen köszöntött, és azt látszott mondani, hogy minden rendben van. Miután a bíboros misézett, megebédeltek. Senki sem jelentkezett az irodában. Ebéd után csend lett. Harangozó és Vecsey lefeküdtek aludni. Délután múlt az idô, 3, 4, 5 óra és félhat lett. A nôvérek izgultak. A szelíd Lelia is föl volt háborodva, hogy senki sem csinál semmit az érdekemben. Ugyanis mind ez ideig a bíboros nem is tudta, hogy a házban vagyok. Minduntalan eszembe jutott, hogy ma van április 27-e, vasárnap. 1948- ban ezen a napon fogtak el a kommunisták, és kezdôdött a közel nyolc évig tartó keresztutam Szibérián át. Miért kínozzák egymást az emberek? Tegnap délben jött meg a bíboros, ma is már öt órára jár az idô. Senki sem mondta neki, hogy itt vagyok és várok. Ô sem kérdezte, hogy mi van velem. Az egész helyzetet megalázónak éreztem. A nôvérek egy órája a kápolnában imádkoznak, mert nôk lévén érzik az egész lehetetlen helyzetnek a súlyát, visszásságát. Lelia nôvér és Laura kicsit magukból kikelve panaszkodtak, hogy Vecsey és Harangozó ebéd után egyszerűen lefeküdtek, és az egésszel nem törôdtek. Mint a kotlósok, úgy forognának, ha saját ügyükrôl lenne szó. Amellett az egész ügyet a Vecsey aprította a levesbe. No, mindegy! Mind e benyomások ellenére nyugodt vagyok, mióta visszajöttem Svájcból. Számoltam azzal is, hogy a bíboros igazságtalan vádjaira és Vecsey intrikáira hivatkozva egyáltalán nem akar többé látni, noha Harangozó azzal állított be tegnap az út után, hogy minden rendben van. Én azonban nem bízom ebben. Mindszenty kôkemény ott, ahol elvekrôl, erkölcsrôl vagy a maga pozíciójáról van szó a világ szemében. Mint már sokszor, most is érzem, hogy van megkönnyebbülés és fölszabadulás, ha az ember nyíltan szembenéz a lehetôségekkel. Sokszor elgondolom, hogy miért nem lehetséges egy ilyen megnyugvás az elkárhozott lelkeknek, ha kárhozottságukat véglegesen megtudják és megtapasztalják? Ha nincs mit várniok? Ha nincs több remény? Bizonytalanság? Más lehetôség? Miféle értelme lehet -- és méghozzá isteni -- egy teljesen önmagában megkövesedett, biztos és megváltozhatatlan kínnak és marcangoltságnak? Annyiszor kérdeztem magamban mindezt az utolsó hetekben. Hisz kétségbeesés már nem lehetséges többé, mert minden egyértelmű, el van döntve. Maga a szó: kétségbeesés, ilyen módon elveszti az értelmét, minthogy a nyelvünk csôdöt mond a végtelen kifejezésében. Ebben a csöndben és feszültségben bejött hozzám Laura testvér. A kápolnából jött, ahol imádkoztak. -- Titkár úr, bementem a prímáshoz, és megmondtam neki, hogy a titkár úr itt van, és fogadja-e? -- Fogadom, ha jönni akar, de én nem hívatom -- válaszolta a prímás. Erre értettem a kôkeménységét. Mit volt tennem? Fölkeltem és indultam hozzá. Ott ült az íróasztalánál rengeteg postahalmaz mögött, és kicsit meglepett, hogy nyoma sem volt annak a feszültségnek, amely elutazása elôtt ez Elbocsátás jeleneteiben jellemezte. -- Eminenciás Uram! Azért jöttem, hogy mindazért, amivel megbántottam, bocsánatot kérjek, és halljam mostani állásfoglalását az ügyemben -- kezdtem a mondanivalómat. Nyugodt, kisimult volt az arca, hangjában nem volt bizonytalanság és annak tudata, hogy van valami, amit nem mondhat meg. Ez megnyugtatott. Igaz, hogy Harangozó mondta, hogy útközben Dél-Amerikában és legutoljára a frankfurti átszállás egy órai várakozásában az ügyemre terelte a szót, és Harangozó igyekezett helyrehozni azokat az igazságtalan kritikákat, amivel illettek. Persze egészen nem tehette, mert ô is támadott engem a bíborosnál olyan ügyekben, amelyekben azt gondolta, hogy hátrány érte. Aztán elôvette a kutyanyelvet, amely kivételesen majdnem félív nagyságú volt, és arról, illetve arra nézve kezdte a mondanivalóját. Szokatlan szelídséggel beszélt, majdnem megbánással a hangjában. -- Szeretném azt mondani, hogy mindaz, ami történt nem azért történt, mert büntetni akartalak, hanem csak figyelmeztetni. -- Hangjában volt a kérés, hogy ne vonjak le a történtekbôl messzemenô következtetéseket, és nyugodjak meg. Ebben reálpolitikus. Valamikor zalaegerszegi vagy veszprémi és esztergomi korában ilyent nem csinált volna. Visszavonhatatlanul röpült az, akire rátette a nyerget, vagy aki valamivel az ô szemébôl nézve megbántotta. Most tudja, hogy nincs hatalma, és hogy engem a három évi nyilvános szolgálat után -- amelyrôl az egész világ tud -- egyszerűen és ilyen módon nem bocsáthat el. Megenyhültségében persze bent volt az utóbbi idôben erôsen észlelhetô öregkori rezignáltság. Tíz lapon volt nyolc kifogásolási pont, amelyeket most lassan fölolvasott. Utána még elbeszélgettünk. Vacsorára járt az idô. Kérdeztem, hogy bemenjek-e vacsorára? Erre azt felelte: -- Most menj be a szobádba, és ne gyere velünk vacsorára. Ott várj, majd a többit megmondom. Nem miattam volt, de szégyellte volna Vecsey elôtt, hogy ilyen hamar és látszólag minden különösebb büntetés nélkül újra megegyezett velem. Nem tudott önérzetén átlépni a legkisebb mértékben sem. Ez segítette nagyságához és mindahhoz, amit szenvedett. Így kerültem ágyba, a nôvérekkel elfogyasztott rövid vacsora után. Kicsit megnyugodva, kicsit üresen, kicsit kiábrándulva. Igaz, még azt is megkérdeztem tôle, hogy jöjjek-e asszisztálni neki a hétfô reggeli szentmisén. Azt felelte, hogy nem. Félt attól, amit a Vecsey mondana. Harangozó Ferivel tegnap, vasárnap többször is beszéltem. Elmondta a dél-amerikai utat tele lelkesedéssel. Elôször minden nagyszerűen ment annak ellenére, hogy a bogotai érsek nem akarta meghívni az ottani nuncius Palmas Angelo ösztönzésére. Aztán hogy mennyire minden megváltozott, amikor Mindszenty megérkezett, és mindenki mennyire elôzékeny volt. Elmondta, hogy Vétekék -- akik cipészek valahol hatszáz kilométerre Bogotától -- elkéstek a bérmálásról, és másnap a bíboros könnyek között bérmálta meg a két Vétek gyereket. Adtak neki egy finom, kézzel készített, elegáns félcipôt mint bérmaájándékot, amelyet azonban hamar le kellett vetnie, mert nem bírta a lába. Hogyan esett el a lépcsôn, és sebezte föl a lábát, mert -- ezt tudom -- ha az ember nem vigyázott minden lépésére, azonnal baj volt. Hazafelé jövet, éjszakai repüléssel Bogotából és leszállással Caracasban már észrevették a prímás szokatlanul rossz, hamuszürke színét. Szinte egészen eszméletlen állapotban volt. Dakarban arról tárgyaltak a hoszteszekkel, hogy orvost hívnak, és ott marasztalják a kórházban. Harangozó szerint azonban a frankfurti átszálláskor, amely egy óra hosszat jelentett, magához tért és föléledt. Harangozó azt vette észre, hogy nem érdekelte sem a breviárium, sem a szivar, sem az étel. Teljesen egykedvű volt. Msgr. Mészáros Tibor megjegyzése: Innét kezdve nem az a nap van feltüntetve, amelyen írom, hanem amelyen megtörtént. ======================================================================== 1975. április 28. hétfô Reggel azzal a hírrel jön be hozzám Lelia nôvér, hogy a prímás nem misézik, mert rosszul van, és kórházba akar menni. Hogy miért, azt nem tudja megmondani. Mikor Kolumba testvér bemegy hozzá, hogy miért nem jön misézni, akkor azt mondja neki, hogy hívja dr. Vecseyt. Vecseynek aztán megmondja, hogy kórházba kell mennie, mert nem tud vizelni, és nagyon szenved. Kolumbának azonban a lelkére köti, hogy misézni ugyan nem tud, de errôl senkinek nem szabad szólni. Nagyon titkolta, ha valami baja volt. Szégyenbôl-e vagy szemérembôl? Miután errôl hallok, ugrok ki az ágyból. Eleinte csak félénken, mert nem akartam elôtérbe kerülni, de azután belekapcsolódom kórházba vitelének elôsegítéséhez. Vecsey Friedrich Bianchi doktorhoz ment. A bíboros a lábait összeszorítva várt. A sürgôség lassan mindenkire átragadt. Bianchi telefonál Übelhörnek, aki eddig a Konfraternitätbôl kezelte, mint urológus. Übelhör azt mondta, hogy a Konfraternitätben nincs szabad hely. Gyanút fogok, és magam telefonálok. Übelhör professzort nem érem el, de egyik asszisztense nagyon határozottan mondja, hogy valóban nincs üres szoba. Ha azonban az ügy sürgôs, vigyék el a professzorhoz és a legszükségesebbet elvégzi. Szoba Übelhörnél nincs. Még a mai napon megtudom Frau Toddnál, hogy Übelhör operálta annak idején a 70 év fölötti Innitzer bíborost, aki rá pár napra meghalt. Sôt, amilyen ravasz Frau Todd, úgy tesz, mintha betegbeutalásról lenne szó, és helyet kér a Konfraternitätben. Azt mondják neki, annyi a hely, amennyi csak kell. Ebbôl mindent megértek, de ezt senkinek nem mondom. Übelhör azzal hárítja el magától, hogy menjen az Irgalmas Testvérek Kórházába: ott van szoba is és ott Übelhörnek a tanítványa, Ludvik docens jó urológus, és ô kezelésbe veszi. Ezek után, de telefonálásaim alatt Bianchi doktor és Vecsey is futkároztak vagy tehetetlenül ott állnak a telefon mellett. Vecsey, Harangozó és Bianchi doktor elviszik a prímást Übelhörhöz. Addig mindent elkészítenek az Irgalmasok Kórházában a prímás fogadására. Amikor remegve kijött a szobájából, és összehúzott vállakkal -- valószínű a fájdalomtól -- végigsietett az elôszobán, be a felvonóba, és idegesen beült az autóba, ahol kétségbeesetten szorította össze a combjait, hirtelen olyan mássá vált. Mintha minden eltűnt volna mellôle -- utak, tervek, napirend, presztizs, török-tatár könyv --, csak az ember maradt, aki fázott, remegett, futott az életéért és remélt. Mennyire leszállítja a fönnmaradás és élni akarás ösztöne, a betegség, az életveszély -- az embert ismét önmagához. Megint magunkká válunk, és csak ezekben a pillanatokban dönthetjük el, hogy mit is akarunk. Sajnáltam. Bámultam a természet egyszerű logikáját és eljárását, az Isten bölcsességét. Így ment el a bíboros úr a Pázmáneumból reggel 8 óra tájban, 1975. április 28-án, hétfôn. A Konfraternitätben, amely egy magánkórház, Übelhör doktor elvett tôle 1.100 centiliter vizeletet, amely megakadt benne. Azonnal katétert vezetett be, és így vitték át az Irgalmasokhoz. Vecsey és Harangozó jöttek vissza, és mivel már prosztata operációról volt szó, a Vecsey tettetett optimizmusával mindjárt arról beszélt, hogy utána minden hamarosan rendben lesz, és még elél tíz évig is. Nem szóltam semmit. Sejtettem, hogy nem minden ilyen egyszerű. Mindenki tudomásul vette, hogy egyenjogúlag helytálltam, és ezután nem volt efelôl probléma. ======================================================================== 1975. április 29., kedd Tegnap esete még röviden meglátogattam a bíborost a kórházban. A 206- os szobában feküdt az urológia új épületében. Világi ápolónôvérek voltak mellette. Késô este mentem. Nagyon szívesen fogadott. Láttam, egyedülléte és magányossága még inkább kiütközött rajta. Elintéztem, hogy másnap -- azaz ma, kedden -- reggel fél nyolckor misézzék. Nem akart azonban a szobájában. Erôsködött, hogy a bentlévô és fájdalmas katéter ellenére is fölkel. Nem mondtam neki elôzô este, hogy jövök, váratlanul jelentem meg. Nagyon csodálkozott, de csodálkozásában volt valami bársonyosan jólesô érzés. Hangja megértô, szelíd, majdnem a jelenlétemhez simuló lett. Jött Soltész Elemér kórházi lelkész is, de csak én asszisztáltam neki. Nagyon szenvedett, de nem mutatta. Siettem, amennyire csak lehetett, hogy ne kínozza magát. Szinte egy szót sem szólt sem elôtte, sem utána. Egypáran a kórházban, akik meghallották, hogy róla van szó, nagy összeszedettséggel résztvettek a szentmiséjén. Hálaadást végzett. Én is. Vártam. Nekem is hozatott reggelit, vele együtt ettem. Amit csak tudtam, beléje diktáltam, jobban evett a szokottnál. Persze a katéter bentlevésének a tudata soha el nem hagyta. Már tegnap este megérdeklôdtem, de ma reggel bizonyosságot is kaptam, hogy tegnap reggel óta úgyszólván senkit sem engedett magához nyúlni. Az ápolónôvérekre azt mondta, hogy ,,még csak nem is apácák''. Lassan és kerülô úton tudtam csak kiszedni az ügyeletes orvosból és az éjjeles ápolónôvérbôl, hogy zavarban voltak, mert nem engedett senkit sem magához. Amikor a katéter végén lévô zacskó tele volt vizelettel, az ügyeletes orvost kellett hívni, mert csak annak engedte, hogy a zacskót kicserélje, és a katétert megigazítsa. Egyszer elôttem is hívta az éjszakai ápolónô -- Elisabeth -- az ügyeletes fiatal orvost, hogy elvégezze a műveletet. Kicsit szégyelltem magamat. Semmi esetre sem jó ajánlólevél ez a különös viselkedés a fiatal medikusoknak az egyház iránti rokonszenv növelésére. A fiatal orvos és az ápolók hallgattak, és a legkisebb jelét sem adták annak, hogy ilyenre gondolnak. Csak a levegôben volt a tartózkodás, a furcsa tekintet rám, aki ennek az embernek a titkára. Aztán eltemettem az effajta meggondolásokat, mert becsülettel akartam végezni mellette a munkámat, és ki akartam magamból minden nemtetszést irtani. Azt hiszem, hogy sikerült is! Egyébként ezen a napon, kedden történt, hogy Harangozó telefonált a Pázmáneumból a kórházba, és ott minden további nélkül kapcsoltak. Ime, csodák csodájára, a bíboros, aki soha a telefont föl nem vette -- azt hittem, hogy nem is tud telefonálni --, most egyszerűen fölvette, és válaszolt a kérdésekre. A mai szentmise után, mielôtt eljöttem tôle, mondta, hogy elvesztek íróasztalának kulcsai és a széfé is. Szóljak Vecseynek, hogy kerestesse meg a kulcsokat, és hozza el a végrendeletet. Hazajôve ezt megmondtam Vecseynek. Ô azt mondta, hogyha nem lehetne kinyitni az íróasztalt, meg a széfet, akkor lakatost kell hívatni. Két nap múlva ismét szóltam neki, mert a prímás megint szólt. Ebéd után a kápolnába menôben voltunk, és Vecsey nyíltan kijelentette, nincs szükség lakatosra, mert neki mindenhez van második pár kulcsa. Páter Prior, Hubert Schachinger melléje adta egyik legjobb ápoló testvérüket, a Bruder Romanus-t, aki mindenre rávette: mosdatta, borotválta, tiszta ruháról gondoskodott. Ma mondja még Laura testvér, hogy Vecsey minden felelôsségvállalásból kihúzza magát. Amikor Torontóban a Vörösvárynál kinyomott emlékiratokat itt Európában sehol sem lehetett kapni, és a prímás folyton ezzel piszkálta, akkor borzasztó költségen és vámmal megsózva, könyveket hozatott Torontóból. Megkérdezése nélkül Laura testvér nevére küldette. Az egész levámolási nehézség, annak elpalástolása, hogy kereskedelmi célokra hozatja a könyveket, váratlanul és elôkészületlenül Laura testvér nyakába szakadt. ======================================================================== 1975. április 30., szerda Hétfôn nem volt szentmise. Kedden a kápolnában együtt miséztem a bíborossal. A mai naptól kezdve a betegszobájában együtt misézem vele. Minden reggel, így ma is itt vagyok 7, 20-kor. Elôzôleg már mindent behoztam. Ô reverendában van, amelyre csak karinget és stólát adtam. Miután megkérdeztem tôle, hogy beleegyezik-e, miszerint csak albát és stólát veszek föl, de miseruhát nem, beleegyezett. Minden mozdulatánál látszott, hogy rettenetesen el van foglalva önmagával: a katéterrel, az operációval és mindazzal, ami most ezzel az operációval félbe látszott maradni. Most még valahogy elfogadja, hogy én vagyok a fôcelebráns, de a kelyhet az átváltozásnál már a kezébe akarja venni. Oda is adom neki. Nagy önuralommal nem mutat semmi fájdalmat. Csak amikor föl kell kelnie, mert rendeznem kellett az asztalon lévô oltárholmikat, akkor rándul meg az arcizma, legtöbbször csak a bal. Ilyenkor az arca olyan hirtelenül egy összevisszaság lesz, hogy az ember szinte megijed. Hamarosan, szinte pillanatok alatt összeszedte magát, mintha mi sem történt volna. Sietek elpakolni és eltűnni a szobából, hogy nyugodtan végezhesse hálaadását. Kisvártatva én is bemegyek a 206-os szobába, és leülök egy ott lévô székre. Csendben mondjuk a hálaadást. Mikor bevégezte, már hozzák a reggelit, amelyet szentmise után azonnal megrendelek. Magamnak is rendeltem, mert az a kívánsága a bíborosnak, hogy vele reggelizzem. Kiszolgálom. Finom kis kenyereket adnak, amelyekbôl csak egyet eszik meg vajasan. A gyümölcslevet, azt hiszem, finom hideg narancslé volt, egyáltalán nem kedveli. A tojást, de csak lágyan, még valahogy elfogyasztja. Reggeli után még aláíratom vele az elôzô nap megírt leveleket. A legtöbbje köszönet az elmúlt név-, és születésnapi vagy a húsvéti köszöntésekért. Igyekszem a leveleket a legrövidebben megszerkeszteni, kívánsága szerint. A hosszú levél vagy hosszabb gondolatközlés bratyizásnak, a magas méltóságról való leszállásnak számít, köz-, és pórnéppé való válást jelent. Ez van mögötte, de ezt nem mondhatom ki, mert ez a tény be van csukva a magas hivatal és érintkezési forma rideg börtönébe. Hallgat az ember. ======================================================================== 1975. május 1., csütörtök Este meglátogatom. Már le volt kapcsolva a fény, és amikor vissza akarok húzódni, a sötétbôl megszólal, hogy csak jöjjek be hozzá. Nagyon szívesen fogad. Elbeszélgettünk. Tegnap megint zavarta a zaj, amit a Pázmáneumban is mindig hallott éjjel. Azt hiszem, hogy túl éles hallóképességének öregkori felfokozódása. ,,Hívattam a Spitalmeistert - - mondja nekem --, és panaszkodtam neki. A szokásos választ adta, hogy zaj itt nincsen, és nem is lehet.'' Még meg is hallgattatta a bíboros a kózházmestert, de nem volt semmi sem hallható. ,,Erre azt mondtam neki, hogy most menjen aludni, nehogy egyikünk se aludjék a zaj miatt.''-- tette hozzá a bíboros a maga hamiskás nevetésével, amely jelzi, hogy valami tréfásat mondott. Jót mosolygott rajta. Én is. ======================================================================== 1975. május 2-a, péntek A reggeli elôtt -- amely kicsit késôbb történt a vérvétel miatt -- megfigyeltem félelmét a csöppnyi tűszúrás miatt a vérvételkor. Sosem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ez a bátor ember miért iszkódik ennyire attól a parányi tűszúrástól. Attól a pillanattól kezdve, hogy tudja a vérvétel tényét, szinte elôre megmerevedik, feszülten vár arra a csöppnyi tűszúrásra, és amikor a tűvel beleszúrnak, egész testében megrándul. Most is így történik. Összeroppanását az Andrássy úton csak így tudom megmagyarázni. Amikor saját testével valami baj volt, arra hatottak, kínozták, szörnyű félelem uralkodhatott benne, és nem bírta el annak tudatát, hogy holnap ismét kezdik. Talán nem is kellett nagyon orvosságos és injekciós kezeléshez folyamodni. Mikor a belsô félelem eluralkodik az emberen, utána nagyon hajlékony lesz, és e félelem függvényeként érez, cselekszik, beszél. Ezzel a ténnyel nagyon egybevág az a tény, hogy abban az Andrássy úti kényszerhelyzetben önmaga lelkiismerete elôtt mentette magát azzal, hogy hiszen megmondta elôre a körlevélben: ne higgyék majd el azt, amit a vallatások és kínzások következményeképpen mondani vagy írni fog. Ezzel én teljesen meg tudom magyarázni a ,,bűnössége'' beismerésének okát. Egyébként Szombathelyi László pesti káplán, akivel 1956 tavaszán, Szibéria után együtt voltam a Széher úti papi kórházban, mondta nekem, hogy Zakar András mondta volt neki, miután kiengedték, hogy ô nagyobb megfélemlítésre, mint ennek a fizikai szenvedésnek az elviselhetetlenségére, nem emlékszik. Ettôl a szörnyű atmoszférától, lelkiállapottól eltekintve a bírósági tárgyalás és kérdezés alatt viszonylagosan szabadon érezte magát. Mindenkinek nagyon nehezére esik beismernie a saját elbíró és elviselô képességének a határát, különösen egy ilyen akarati tipusú embernek, mint Mindszenty. Ma délután véletlenül együtt érkezem dr. Bianchival a 206-os szobába. Együtt megyünk be. A másnap tartandó orvosprofesszori konzíliumról van szó, amelyen el kell dôlnie, hogy lesz-e, és mikor lesz a műtét. Dr. Bianchi finom, tartózkodó, majdnem gátlásokkal teli ember. Inkább enged a nagyszájúak elôtt, semmint a maga véleményét vinné gyôzelemre. Magyarul beszélünk, mert Bianchi gyermekkorát Rimaszombatban töltötte, ott végezte magyarul az elemi iskoláját. Vitéz is, de ezt majdnem senki sem tudja. -- Az orvosok nem kellemes emberek, és az emberek nem szeretik ôket-- mondja Bianchi. A bíboros mosolyogva megjegyzi: -- Nem kell észrevenni. -- Tudniillik, hogy nem szeretik ôket. Nagyon huncut megjegyzés volt, és Bianchi a maga komoly orvosi méltóságában nem vette észre a megjegyzésben rejlô magyaros-mindszentys humort. Hogy valóban nem szeretik ôket, nem kellemes emberek, de nem kell vele törôdni, hisz a betegség hozzájuk készteti az embereket. Ez mind bent van ebben a mondatban, mert ez volt a stílusa a bíborosnak: a magyar nyelv azon tulajdonságát kifejezésre juttatni, amely kevés szóval egész eseményt képes lefesteni. Bianchi kérdezte: -- Hogy vannak a részvények? A bíboros így válaszolt: -- A valósak vagy a nem valósak? -- Ismét egy ,,bökkölôdô'' kifejezés, mert ezzel azt akarta mondani, hogy van-e egyáltalán valami alapja a Bianchi doktor bizodalmának. Van valami kézzelfoghatóan jó az ô, a bíboros helyzetében? Megint enyhe gúnnyal a mosolyában rám nézett a bíboros, és tudta, hogy csak én értem a szavát, a doktor nem. Egész esze- és szavajárása tele volt ezekbôl az eldugott és elbújtatott csipkelôdésekbôl, amelyeknek nem volt rossz céljuk vagy megszégyenítô szándékuk. A bíboros, mint minden józan eszű magyar, nyelvénél fogva tudja, hogy a humor a keserű vagy vidám dolgok sokrétűségében van, amely folyton változik, más színt, árnyalatot kap aszerint, honnét nézi az ember. Bianchi doktor elment és a bíboros utána elmondta nekem, elôször akkor ébredt tudatára, hogy mekkora hatalma van az orvosnak az emberek fölött, amikor a Graner Adolf-féle epizód lejátszódott Zalaegerszegen. A húszas évek elején lehetett. Graner zsidó származású orvos volt Zalaegerszegen. Nem mondta, hogy kikeresztelkedett volna. Graner hanyagságból nem ismerte föl a városban eluralkodott tífuszt, és huszon- heten haltak meg egymás után. Több botrányos dolog is történt vele. Operáció közben szivarozott, és szivarjának hamuja a betegre hullott. Többször dicsekedett is, hogy olyan dolog mint a vírus, nem létezik. Pehm apátplébános kivizsgálást kért Budapestrôl, a Belügyminisztériumból, mert Graner tisztiorvos volt. Igen sokan kérték ôt is, meg hivatalos helyen is, hogy ne bántsák a Granert. Itt látta az orvos és betegeinek az összeforrottságát, mert akik életben maradtak, hálásak, akik pedig meghaltak, azok már nem beszélnek. Pehm apátplébánost is kérték, hogy vonja vissza az eljárás kérését ellene. Nem tette. Mindenben neki adtak igazat. Granert nyugdíjazták, és rá 7-8 évre meghalt. Még az apátplébános mondta, hogy nem a büntetését, tehát nyugdíj vagy egyéb javak megfosztását kérte az ô esetében, hanem csupán eltávolítását. Így is lett. Vádolták antiszemitizmussal emiatt, sôt az Andrássy úton is szemére vetették az esetet. ,,Pedig nem is tudtam az elején, hogy Graner zsidó'' -- mondta a bíboros, -- ,,csak késôbb tudtam meg.'' A bíboros az elismerés hangján mondta, hogy bár valószínű meg volt keresztelve, miután a kommün megbukott 1919-ben, és Zalaegerszegen a csendôrség, illetve a fehérgárdisták egy pár zsidót fölpofoztak, akkor Graner önként kiállt, hogy ôt is megpofozhatják. ,,Én is zsidó vagyok!'' -- mondta nekik. A bátorság elôtt mindig levette a bíboros a kalapot. Mielôtt elhagyom a betegszobát, a betegséggel egybekötött tétlenségrôl van szó, amitôl nagyon szenved. Ezt mondta: -- Jobb megszakadni a munkában, mint a semmittevésben. Nem sejtette, hogy tulajdonképpen hamarosan bekövetkezô sorsteljesülését mondta meg elôre. Nagyon pozitív jellemvonása volt ez a tevékenység, munkásság. De mint mindennek, megvan ennek is a negatív oldala: nem hagyott idôt vakációra, nyugalomra, érésre, a dolgok, események megszimatolására, a nyugodt, tétlen figyelésre. Rohant, sietett, ment, csinált, rendelkezett, motorikus volt. Basedow-kór volt a betegsége. Misézünk koncelebrálva. Minden hosszú ideig elhúzódik. A hálaadás is, a reggeli is. Kimegyek az urológia nappalijába. Odajön Bianchi doktor. Nem gyôzi mondani, mennyire megvan minden esélye egy jól sikerülô műtétnek. Aztán együtt bemegyünk a betegszobába, ahol éppen gyülekeznek az orvosok a konzíliumra: Kaindl szívorvos professzor, Halzl ideg, agy is vérkeringési specialista, Scherzel urológus, dr. Ludvik docens, Übelhör tanítványa, aki majd a bíborost megoperálja. Rajtuk kívül még ott voltak az asszisztenseik, két-három ápolónô, Bianchi doktor és én. Mikor a Bianchi doktorral belépünk, Kaindl professzor már vizsgálja a prímást, kérdezgeti, de mivel nem érti a választ, fordítót kér. Azonnal odasiettem, hogy segítségükre legyek az egymás megértésében. Megtárgyalják a szív állapotát, amely jobb, mint a dél-amerikai út elôtt. Eléggé meg van elégedve a professzor. Az urológusnak nincs különösebb kifogása a műtét ellen. Halzl nyugtalankodik a prímás lassú beszéde miatt, hogy nincs-e olyan nagyfokú érelmeszesedése, amely az agyban, a szívben és máshol is bonyodalmakat okozhatna. Bianchi doktor is, én is fölvilágosítjuk, hogy a bíboros mindig ilyen lassan beszél, és nála ez nem érelmeszesedést jelent. Halzl doktor láthatólag nincs meggyôzôdve errôl, de lévén egy olyan társasággal szemben, amely az operáció felé hajlik, elhallgatott. Még megvizsgálja a kéz és láb reflexeit, amelyek közepesek, nem rosszak. Ott az egész orvoskonzílium elôtt ki kellett takaróznia a prímásnak, és láthatólag kellemetlen volt neki. Megcsodáltam, hogy elment tartózkodása végsô határáig, hogy szégyenérzetét észre ne vegyék. Sikerült is neki. Csodálkoztam. Majdnem természetesnek tűnt föl a bíborosnak a kitakarás. Még ilyen esetben is, idegenek elôtt borzasztóan tudta magát uralni, türtôztetni. Ott tanakodtak sorsáról. Mindenki tudta, hogy utazni akar, hogy meg akar gyógyulni, megszabadulni a katétertôl, hogy szinte egy más lehetôség szóba sem jöhetett. E tanakodás közepette éreztem, hogy mennyire átcsúszik az ember önrendelkezése idegenek, orvosok, ,,hóhérok'' kezébe. A konzílium, a döntés egy ember felôl szinte egyenlô a halállal vagy legalább Isten abszolút rendelkezô hatalmával az ember felôl. Lenni vagy nem lenni! Megsajnáltam. Nagy, makacs, bátor gyerek volt most különösen. Ezekbe a tördelt mondatokba, amelyek meg voltak tűzdelve latinnal, göröggel, robbant bele a bíboros mondata, amely szinte szét akarta robbantani ezt a professzori-orvosi varázst sajátmaga körül, és amely szinte elemi erôvel buggyant ki belôle, mert láttam rajta, megalázónak érzi, hogy így a jelenlétében róla és felôle, megkérdezése nélkül döntenek. Irult-pirult, zavartan nézett, hol kicsit gúnyosan, hol kicsit türelmének a határán, és azt mondta németül: -- Also Herren Professoren, der Delinquent wartet auf das Urteil![39] Ez a kissé félszeg, kissé erélyes mondat fölébresztette a társaságot, és Kaindl szívspecialista, miután kapisgatta a mondat tartalmát, szó szerint ezt mondta: -- In Anbetracht der guten, organischen Zustände des Patienten und seines gegenwärtigen Zustandes -- és beleszôtt még néhány orvosi kifejezést -- kann der Deliquent hingerichtet werden.[40] Általános derültség volt, de csak egy pillanatra. Utána rögtön mindenki igyekezett megszabadulni a delikvens és kivégzés szó zavartkeltô és alig másképpen, mint vészesen magyarázható benyomásától, és a derültségnek pillanatok alatt vége szakadt. Ezt Kaindl professzor pontosan lemérte és kezdte mondani, hogy ,,Spass beiseite!''[41] vigyázni kell az oxigén adagolásával. A bíboros -- annyira drámai volt a jelenet, hogy szinte senki sem tudott egészen önmaga lenni és önmagán uralkodni -- hozzátette, hogy az élete az Isten és az orvosok kezében van: ,,In Gottes und Experten Hand''. Németül valahogy magyarosabban mondta. Aztán valami nagyon érdekes történt. Az orvos egy kicsit fölötte állva az életnek a kardinálissal szemben, aki az életéért küzd, és azt Isten és a szakemberek kezébe teszi, azt mondja: -- Eminenz, ich würde an Ihrer Stelle nach dem Herrgott eine lange, lange Pause einschalten und erst dann auf die Experten vertrauen![42] Zavarukban a konzíliumot tartó orvosok mind egyszerre kezdtek el beszélni, és mivel a társalgás németül ment, a bíborosnak nem volt megadva, hogy egy számára könnyen használható nyelven válaszoljon. A beszélgetés vége nem volt ilyen éles vagy kiélezett, mert a bíboros paciens volt, és felôle az orvosok, elsôsorban Kaindl, nem akartak egy ilyen nem orvosi beszélgetésbe bocsátkozni. Nyugodt, tárgyilagos hangon megegyeztek, hogy a műtét lehetséges és ajánlatos. A bíboros beleegyezett. Az orvosok kivonultak a szobából. A legtöbben közülük talán nem is fogták föl a beszélgetés súlyos voltát. Én ott álltam, hallgattam, és csak belsôleg reagáltam mindenre, ami történt. Ennél az orvosi konzíliumnál dôlt el a bíboros sorsa, persze Isten rendelése után. Tulajdonképpen saját maga döntötte el a sorsát anélkül, hogy annak tudatában lett volna. Most eljött a választás: vagy prosztata operáció vagy szokásos tevékenységének a leszűkítése ápolással, a katéter viselésével és sok szenvedéssel. Szinte habozás nélkül választott: műtét! Nem akart meghalni, mert most is remélte, hogy ezen a zátonyon keresztüljut, csak az esetleges, elég távoli rizikójával számolt. Ilyen értelemben állva, küzdôként halt meg. Eleme volt a nemkapitulálás, még ebben az utolsó eseményben is. Ebben van a nagysága, és ne akarjuk ráhúzni azt, amit szerettünk volna látni benne, a saját ideánkat a keresztény tökéletességrôl, megadásról, szeretetrôl és az örökkévalóság utáni vágyról. Mindez megvolt benne a maga akaratos módján, sokszor csak nehezen fölfedezhetô módon. Nem elvont teológiai igazságokat élt, hanem ezt a földi küzdelmet, hazája iránti szeretetét, mint konkrét emberi történést, amelynek folytatása kell, hogy legyen. Összekötötte a kinyilatkoztatással, a történelmi és eljövendô Krisztussal, a boldogságos Szűz Máriával. Halála azonban még messze volt, legalább is ezen a szombati napon úgy látszott. Hajlíthatatlan akarata döntô szerepet játszott nemcsak saját akarati elhatározásában, hanem befolyásolta környezetét, mert félelmet keltett, mert mindenkinek meg kellett gondolnia, hogy megmondja-e az igazat, és hogyan mondja meg. Ezen a héten elôször a skandináv út dániai részét mondatja le, de úgy, hogy a betegséget nem szabad említeni. Aztán az egész szinte magától lemondódott, mert ez is jellegzetes volt az életmódjára és cselekedetére, hogy egy bizonyos tervezési és elôrelátási ponton túl az események összetorlódtak, túlnôttek a fején, nem tudta többé átlátni, és akkor minden úgy ment, ahogy az események ôt és környezetét diktálták. Akkor a legfôbb parancs az volt -- magának és környezetének --, hogy semmit el nem árulni, föl a fejjel, zavart, vereséget nem mutatva a végsô összeomlásig egyenesen állni; még csak nem is harcolni, csak mutatni, hogy harcol. Valami a magyar virtusból mindig van és volt az ilyen magatartásban. A küszöbön álló nürnbergi utat, a szudétanémet közösség évi nagygyűlésére pünkösdkor, még mindig fönntartotta, holott az orvosok azt mondták, hogy szó sem lehet se Nürnbergrôl, se Párizsról vagy Franciaországról, amely utána következett volna. Végül is közvetlen a műtét elôtt Nürnberget hivatalosan lemondatta, vagyis beleegyezett, hogy lemondjuk. A párizsi és franciaországi utat azonban a műtôkés vágta el, miután én a saját szakállamra, nehogy a készületek az utolsó pillanatig menjenek, figyelmeztettem ôket Párizsban, hogy mire legyenek elkészülve. Akik mellette voltak, Vecsey vagy Harangozó, egyáltalán nem mertek vagy nem akartak akarata ellenére beszélni, ami Vecseynél érthetô, hisz csak ezzel tudta kézben tartani és akaratát keresztülvinni, hogy mindig engedett, hízelgett, szépített, hogy kímélje a bíborost. Az orvosok is a bíborosi méltóságára és azontúl a nagy nevére voltak tekintettel; azt hitték, hogy azt kell tenniük, amit a bíboros kíván. Ma adta oda a posta egy részét, de csak kis részben. Mindent el akart olvasni. Mindenfelôl dönteni akart, még semmiségek és jelentéktelen dolgok felôl is, amelyekrôl már régen szokásom volt annak rendje-módja szerint elintézni a józan ész szerint. Mintha mi sem történt volna. ======================================================================== 1975. május 4-én, vasárnap Ma a reggelinél, amikor rá akarom beszélni, hogy egyék egy második vajaskenyérkét is, azt mondja: -- Azért egyek annyit, hogy többet kelljen belôlem kimetélni? E megjegyzésben benne van a megvetése mindannak, ami teste körül és azzal történik, de egyúttal az a tény is, hogy tudatát egy pillanatra sem hagyta el a közelgô műtéti eljárás ténye. Veszélyben érzi magát. Mindig ott bujkál agyában és gondolataiban a közelgô ,,metszés''. Reggeli után kiadja a postát, de borzasztó lassan. Mindent, a magától értôdô dolgokat is elmagyarázva. Talán az operáció közeledte vagy egyáltalán az egészsége romlása miatt, szellemileg nagyon öreg lett. Az utóbbi napokban, különösen Dél-Amerika óta éreztem ezt a romlást. Minden gratulációnál szinte gondolkodva magyarázta, hogy mit is kell válaszolni, mikor minden világos volt. Lassan, de azért rátapintott a helyesre, és én türelemmel vártam. Úgy látszik, valamilyen mozdulatommal mégis kis segítséget vagy türelmetlenséget árultam el, mert egyszer csak, amikor át akarom venni az egész postacsomagot, azt mondta: -- Várj, mert mindegyiknek más a verse -- és kezdte egyenként lassan magyarázni azt, ami felôl nem volt kétség. A világos teendôk is azonban beletartoztak az ô akarati ténykedései és döntései közé. Saját akaratáról nem volt lemondás nála, csak kényszer behatására. Elmondja, hogy König bíboros érsek tegnap meglátogatta, de mást nem mond. A nuncius is volt nála. Megkérdeztem, hogy jöjjenek-e látogatók, mert Bolza Ilona grófnô, Taubinger László és Révay István grófék kérdezték, de mások, úgy tudom, hogy nem. Erre azt mondta, hogy ,,látogatók ne jöjjenek, inkább imádkozzanak értem'', és most még szinte engem is elküldött, mert ,,operáció elôtt kevés idô van már, és nekem sokat kell imádkoznom''. Mindezt roppant egyszerűséggel és ôszintén mondta. Hitte és tette. ======================================================================== 1975. május 5-én, hétfôn Mivel a héten csütörtökön áldozócsütörtök van, és ünnepnapon nem akarnak riadóztatva lenni, dr. Ludvik sebész elhatározta, hogy már 6- án, kedden megoperálja. Ma miséztem vele utolsó elôtti alkalommal. Mindent a kézbe adtam neki, és ô volt, bár ülve, karingben, stólával a fôcelebráns. Vecseyt csak a hagyaték érdekli, a hatalom, a pénz. A többivel csak annyiban törôdik, amennyiben okvetlenül szükséges. Mivel a Stiftungban gróf Batthyány Iván meg a Pallaviciniek és Meránok mellett, no és Gregor Steger liechtensteini ügyvéd mellett csak Vecsey volt bent, panaszkodtam emiatt többször is a bíborosnak annak idején séta közben. Harangozónak ugyancsak megmondtam és Ádám Gyurkának meg Fábián Karcsinak, hogy lehetetlen a bíboros hagyatékát egyoldalúan egy ilyen grófi társaságra bízni --, bár mindez logikus, és bent van Mindszenty József történelmi szemléletében, a legitimitás és folytonossági elméletében. Most Vecsey is megrettent egy kicsit, persze inkább maga miatt, mert rájött, hogy ôt, a kis klerikust majd a vagyonkezelésnél a sok nagyúr úgy elintézi, ahogy akarja, és ezért az egész hétfôi napon Vecsey és Harangozó ( 24 órával az operáció elôtt) szegény bíborost végrendeleti toldalék írásával kínozták. Bevették a Stiftung tagjai közé, persze csak végrendeletileg és nem Stiftung szabályzatilag, Harangozót és a prímás helyére, ha meghalna, Közi Horváth Józsefet. A kihulló papi tagok helyett Fábián Karcsit rukkolva utána. Ezzel kínozták szegényt egész nap! Hogy gróf Batthyány Ivánnak és grófi társaságának és a nevezett papoknak mekkora a valóban személyes áldozattal meghozott érdemük a magyar emigráció körül -- azt nem számítom. Hogy mennyire megszedték magukat az emigrációs munkából -- azt döntsék el mások. Többször rámutattam a bíborosnál séták alkalmával, hogy miután a burgenlandi nagyvagyon mind a fôurak kezén volt, és ôk telepítették be oda jórészt a németeket meg a horvátokat -- igaz nagyon régen! --, Trianon után mit csináltak, hogy valamiképpen elôkészítsék Burgenland még meglévô magyarságának megtartását? Semmit sem. Az nem magyarság, hogy gróf Batthyány Ivánnak Burgenlandban van pár ezer hold erdeje, amit a maga javára használ. Mit tesz a magyar ügyért? Legfeljebb a hasonló kategóriabeli nemeseknek tolja a szekerét. Eszterházy, aki a Mindszenty-perben Mindszetyvel lett elítélve, miután 1956-ban a pesti srácok és szabadságharcosok kiszabadítják, Zürichben él, senki magyarnak nem segít, és a magyar bíboros érseket -- a vele együtt elítéltet -- soha meg nem látogatja. Galavits Géraldi-ne nôvér Kismartonban mondta nekem, hogy bizony Burgenlandban nem szívesen emlékeznek a magyar uralomra. Urak voltak a magyarok, megdolgoztatták a szegény népet, és elvitték a sápot! Ide mellékelem még Király Kelemen levelét, amelyben méltatlankodik, hogy Vecsey nem kapott monsignorságot, pedig ô érdemelte volna meg jobban. Kérdem, hogy ezt a levelet nem Vecsey sugallta-e, hogy írja meg a prímásnak? Király Kelemennek válaszoltam, hogy én 1948 óta msgr. vagyok, és a bíboros kérésemre, hogy ne álljak mint szamár a hegyen, csak az aláíró államtitkár Montinitôl, most mint VI. Páltól kérte ennek a közlését az Annuario Pontificióban. A bíboros a levelet nekem adta, és arra kért, hogy ne mutassam meg Vecseynek. Elkezdte a bíboros mondani -- azt hiszem, hogy még a múlt pénteken volt --, hogy ô, a bíboros akar Vecsey számára egy monsignorságot kérô levelet írni a pápának. Szinte tôlem kért bocsánatot, és azzal vigasztalta magát vagy engem, hogy mégis vannak a Vecseynek érdemei a katolikus sajtó körül. Én nem szóltam, de végeredményben tiszteltem az akaratát, és a végén megértôleg nyilatkoztam. Vártam arra, hogy azt mondja, hogy írjam meg a levelet a pápának latinul, de többet nem szólt róla. Abba is maradt minden. A pótvégrendelet megszerkesztése közben vigasztalta Vecsey, hogy az operáció után ,,majd jobban lesz'', sôt ,,egészen biztosan'', és erre megjegyezte a bíboros: ,,Aztán megint legénykedünk!'' -- Hát igen, magyar fajta, a legénykedés a mindene, gondolom most magamban. Az egész hétfôi napját elfoglalja a pótvégrendelet megszerkesztése Vecseyvel és Harangozóval. Én nem voltam ott, csak utána mondta el Harangozó. Rólam említés sem történt sem a bíboros, sem a Harangozó részérôl. A bíboros nyomott hangulatban volt. Ezt láttam, amikor este nála voltam. Lehetetlen, hogy ne lett volna ilyen hangulatban egy súlyos operáció elôtt, amelynek majd az lesz a kimenetele, ami lesz. Bianchi doktor bement hozzá este. Ott volt Gianone pázmáneumi rektor is. Kimentek sétálni a nagy balkonra a betegszobák elé. Gianone azt mondta neki, hogy -- A bíboros úrra még szükség van ezen a világon, és biztos, jól sikerül az operáció. A bíboros visszakérdezett: -- Próféta tetszik lenni? -- Ahogy tetszik gondolni -- felelte a rektor. Gianonét félreküldte a bíboros. Gianone tehát elvonult a balkon végébe, és várt elég hosszú ideig. Még Bianchi doktornak is feltűnt, hogy mennyi ideig várakoztatja ôt a bíboros. Aztán fel-alá sétálva a bíboros a következôket mondta Bianchi doktornak. Neki, a bíborosnak okvetlenül Párizsba kell mennie, hogy ott, a világ közvéleménye és a sajtó elôtt rámutasson Lénárd Ödön és Szigeti József magyar papok bebörtönözöttségére.[43] (Szollár Lajos traiskircheni lágerlelkész hozott egy világi fiatal magyart, aki a két pappal együtt ült, és onnét ez a sürgôsség és riadózott állapot.) Azonkívül a bíborosnak mindig -- saját szavai szerint -- fontos útjai, missziója van ebben a világban, neki még nem szabad meghalni. A másik fontos közlése, hogy ôt Dél-Amerikában vagy Kaliforniában a magyarok ellenpápává akarták megtenni, ,,er habe aber geschwiegen''. Bianchi nem tudta megmondani, miért mondja ezt a bíboros éppen neki és éppen az operációja elôestéjén. Mindenesetre meg volt botránkozva, mert Gianonét, aki pedig éppen itt volt, ,,als den Letzten'', látszott kezelni. Legjellemzôbb erre a jelenetre, hogy a bíboros kiment a balkonra sétálni, mert félt a betegszobában a lehallgatástól. Alig tudom elhinni, hogy magától jött erre a gondolatra, és hogy nem Vecsey sugallta neki ezt a félelmet. Mindenesetre, mielôtt elkezdett beszélni Bianchi doktornak, az orvosnak meg kellett nyugtatnia a bíborost, hogy nincsen lehallgató készülék a szobában. Nincsenek ,,poloskák''. ======================================================================== 1975. május 6-án, kedden Reggel 7.30-kor miséztem a szobájában. Ágyban maradt, és onnan követte, de igen sokszor behunyta a szemét. Elég magába zárkózottnak és levertnek, majdnem közönyösnek látszott. Kicsit késôbb kezdtem a szentmisét. Lábtól feléje fordulva mondtam. Megáldoztattam. Áldozás után, miután engedélyt kértem tôle, elénekeltem az Adoro te devote, latens deitas négy versszakát. Az elsôt, a Visus, tactus-t, a Plagas sicut Thomas... és a Jesu quem velatum nunc aspicio-t. Még énekelt is velem együtt. Aztán elmondva a postcommuniót és áldást adva hálaadásképpen, megint csak az engedélyével halkan elénekeltem a Pange lingua összes versszakát az antifonával és orációval együtt. Szintén énekelte halkan. Utána kimentem, megreggeliztem az ápolónôk szobájában. Úgy fél kilencre járt az idô. Röviddel utána bevittem neki az aláírásokat, és a legutoljára hagytam a VI. Pál pápának írt utolsó levelét. A története a következô. Miután kijött Magyarországból 1971-ben, az Annuario Pontificióban mindig, mint fuori sede szerepelt és nem mint impeditus annak elôtte. Ezért minden alkalommal tiltakozott írásban a pápánál. Persze eredmény nélkül. Az 1975-ös Annuarióban pedig nem mint depositus szerepelt, hanem mint rinunciato. Erre a tényre március folyamán Fábián Karcsi hívta fel a figyelmemet. Jelentettem a bíboros úrnak. Azt mondta, hogy tiltakozni kell. Meg is írtam latinul, és csatolom a fogalmazványt és azt is, amit aláírt. Fogalmazványomat szó nélkül elfogadta, nem tett semmi megjegyzést arra az aláhúzott részre sem, melyet én húztam alá -- non possum et non potueram -- és a lap szélén, hogy figyelmét el ne kerülje, meg is kérdôjeleztem. -- Eminenciád nem szól semmit a kérdôjelezett részhez, vagy nem méltóztatott látni? -- kérdeztem. -- De láttam-- felelte. -- S mi a véleménye? -- Hát lehet hagyni -- mondta a prímás. -- Mindenesetre, ha bent hagyjuk a non possum-ot a jelen idôvel, az egy erôsebb kihívás és elutasítása az elmozdításnak, mintha csak a non potueram-ot hagyjuk benne -- folytattam. Erre nem válaszolt, csak nézett rám kérdôleg, és az egészet szíve szerint inkább helybenhagyva, semmint a non possum-ot kihúzással. Aztán mégis a jövôre gondoltam, arra, amit mondtam neki, hogy a jövôben minden Róma- és egyházellenes megmozdulás majd zászlajára tűzi nevét, ha nem békül ki nyilvánosan a pápával. Hallgatott. Nem volt mit tenni. Most itt a kezembe adta, hogy csináljak, amit akarok: válasszam- e az egészen éles fogalmazást vagy a kevésbé keményet. Haboztam. -- Mégiscsak kevésbé kemény, ha a non possum-ot kihagyjuk -- mondtam nagyon lágy hangon. -- Nem bánom -- felelte, de nem mondta, hogy hagyjam ki. Ezt a nem bánomot teljes közönnyel az arcában, mintha egyáltalán nem érdekelné, mondta. -- Jól van, akkor kihagyom -- válaszoltam és kimentem. A levelet leírtam, de egész héten, amikor a kórházban háromszor is volt aláíratás, nem tettem az aláírandók közé. Számoltam azzal, hogy ez lesz az utolsó aláírása, ha az operáció nem sikerül, és most sem egy félórával az altatás elôtt, amikor eszméletét veszti, akartam élete utolsó vonásával aláíratni. Utolsónak eléje tettem, és nem szóltam semmit. Nagyon lassan, úgy láttam, kétszer is elolvasta. Nem szólt semmit. Fogta a golyósirónját és aláírta. Aztán visszaadta. Ekkor még nem tudtam, hogy igazam lesz. Miután az aláírás megtörtént, a levelet nálam tartottam. Rávezettem angolul, Lelia nôvér csiszolta ékesre az angolját, hogy ez volt a bíboros utolsó aláírása, és aláírtam én is. Csak a máriacelli temetés elôestéjén vittem el Opilio Rossi nunciushoz, hogy továbbítsa Rómába. Ez volt a záróköve VI. Pál és Mindszenty József bíboros harcának egy új és jobb világért, Magyarországért és szabadságáért. A bíborosnak majdnem egy hetet hagytam a fogalmazvány átolvasása és a levél aláírása között, mert nem akartam, hogy más történjék, mint az, amit valóban akar. Ha bent hagytam volna a non possum-ot, talán jobban megfeleltem volna a bíboros intencióinak. Ezt azért írom, nehogy az írástudók, akik mindig kéznél vannak, elferdítsék a szavakat, másképp magyarázzák a bíboros állásfoglalását. Utána szinte megkönnyebbülve hagytam el a szobát, és kint vártam a folyosón. Közben az ápolónôvér, név szerint Lucia, többször ki- és bement. Én vártam. Tudtam, hogy 9 órakor jön az altatóorvos. Elôtte talán egy-két perccel újra bementem a bíboroshoz. El akartam búcsúzni tôle. -- Eminenciás uram, erre a nehéz napra kívánok sok türelmet és erôs reménységet! -- hangom egy kicsit ellágyult a nagy kívánság ellenére, és ezt ô is észrevette. Szinte fölfigyelt, és úgy nézett rám, mintha bársonyos, meleg átható tekintettel még belém akart volna kapaszkodni. -- Szeretném az áldását kérni -- mondtam, és letérdepeltem az ágya mellé. Megáldott, és utána megcsókoltam, de nem tudom, hogy a gyűrűjét- e vagy a kezét. Inkább a kezét, gondolom. Kicsit térdelve maradtam, mert nem akartam túl gyorsan elmenni. Amint fölállok, még egyszer ránézek tágranyílt szemekkel. Ô ugyanígy tett. Teljesen egyetértettünk ebben a tekintetben, és anélkül hogy tudtuk volna, mi jön, tudatlanul és a bizonytalanságban is egyet gondoltunk. Kicsit nedvesedni látszott mindkét szemének a sarka. Elnézett tôlem, fölfelé tekintett és így szólt: -- Hát -- itt nagy pauzát tartott -- legyen meg az Isten akarata! -- mondta azzal a hangsúllyal és lejtéssel, amivel Vas megyében szokták az elkerülhetetlent várni és elfogadni. Nem szóltam semmit. Hamis vigasztalások kimérése másoknak nem szokásom. Még egyszer röviden rám nézett, de láttam, hogy nem szívesen teszi, mert a nedvesedésbôl kezdtek gömbölyödni szemében a cseppek. Elengedtem a kezét. Még megérintettem az ágya szélén a lepedôjét. Megfordultam és indultam kifelé. Mégis kíváncsi voltam, hogy mit csinál, mit csinál a könnyeivel. Mielôtt kiléptem, a kiugró fal sarkától visszapislantottam: láttam, hogy mindkét keze fejét egyidôben egy-egy szemére nyomja, és azokkal törli a csorduló könnyeket. Ez volt az utolsó tekintetem, amikor még teljesen magánál volt. Úgy törölte le ezeket a könnyeket, mint érett és nehéz küzdelmeket megvívott parasztemberek Vas megyében szokták csinálni, akik ritkán sírnak, vagy ha sírnak, akkor is nem szabad, hogy lássák, de mindenképpen ügyetlenek a könny letörlésében. Megyesi Schwartz Róbert valamikor 1944-45-ben az ô kancellárja volt Veszprémben. Itt Bécsben, átutazóban június elsô hetében mondta el nekem, hogy ugyanígy sírt a bíboros, és törölte a könnyeit, amikor 1945 ôszén, már mint kinevezett esztergomi érsek Veszprémbôl elindult Esztergom felé. Pedig nem volt szokása a sírás. Akkor sírt még, amikor 1972. március 4-én Svájcból jövet itt Bécsben elôször jelentkeztem nála a nehéz és nyomasztó börtön és száműzetési évek után. Ô is sírt, mint egy gyermek, én is sírtam. Még könnyeinket sem töröltük. A végén ô mondta nekem, de magát is bíztatva, hogy ,,nincs itt sírnivaló, ne sírj!'' A folyosón vártam. Elsuhant mellettem az altatóorvos, be a bíboros szobájába. Nem volt jó érzésem ezzel az emberrel szemben. Bagolyszerű suhanással járt. Egyszer csak látom, hogy tolják a bíboros ágyát el a folyosón. Feje félre volt billenve. Mélyen aludt. Ez a kis bagolyszerű orvos az ujját szinte futásban rajtatartotta a nyaka ütôerén, hogy ellenôrizze a szívműködését. Suhant nesztelenül, anélkül, hogy tudtuk volna, eltűnôben volt. Csak hárman álltunk a folyosón: Vecsey, Bianchi doktor és én. Nyugtalanul vártuk végig azt az egy óra negyven percet, amíg az operáció tartott. Azt mondták, hogy csak egy óra lesz. Végre kihozták, és betolták a szobába. Még egy ideig kint maradtunk. Kisvártatva jött Ludvik doktor, aki operálta a bíborost. Igen határozottan azzal kezdte, hogy minden rendben van, csak erôs összenövések voltak a prosztata és az ampulla recti között. Ebbôl a részbôl próbákat vettek ki a szövetvizsgálatra. Reméli, hogy jóindulatúak. Biztosat nem tud mondani. Ezzel hagyott ott bennünket. Vecseyvel megállapodtunk, hogy én maradjak itt 12 óráig, ebédig, míg fölébred, és ebéd után majd ô jön. Így is történt. Pár perc múlva bementem a bíboros szobájába. Nagyon hánykolódott. Azt mondták, hogy ez természetes fölébredési jelenség az altatás után. Valahogy kételkedtem. Lassan 11 óra lett, és a legkisebb jele sem volt az öntudatnak. Nemcsak álmából látszott nehezen ébredni, hanem valahogy az egész ember hánykolódó vulkán volt. Keze, lába, arca, mellkasa, mindenét le-föl dobálta. Úgy 11 óra után nevén szólítottam: -- Eminenciás Uram! Mintha egy pillanatra odafigyelt volna, hogy annál erôsebben elkezdje a dobálózást. Közben csak németül ismételte egymásután többször is: -- Gott sei Dank! Gott sei Dank! -- nagyon érthetôen, de látszott, hogy nem összefüggô gondolatnak a része. Ott álltunk tehetetlenül. Múlt az idô. Vártam, hogy ébredjen, mert szerettem volna találkozni elsô tekintetével, de a szemét nem nyitotta föl. Nyugtalankodtam, és ennek kifejezést adtam, de mindig megnyugtattak, hogy minden rendben van. Kicsit mintha le is csillapodott volna, hogy újra kezdje. Ott álltam az ágya mellett egészen 12 óra 10 percig. Nem tudtam, hogy menjek-e ebédelni vagy várjak. Olyan életjel nem volt, amely normális állapotra mutatott volna, de megnyugodtam abban, amit az orvos és az ápolónôvér mondott. Ott tanakodtam magamban. Végre is, mert annyira biztosra mondták, hogy minden rendben van -- kicsit szégyellem is, hogy hittem nekik -- fölkerekedtem, és elautóztam a Pázmáneumba. Ott azt mondtam, amit nekem mondtak. Nem volt semmi hír. Úgy látszik, Vecsey ebéd után elment, de nem azonnal, mert számításom szerint csak úgy kettô elôtt érhetett oda. Nekem kettôkor vagy pár perccel utána telefonált Vecsey, hogy sürgôsen jöjjek a kórházba. Elindulok. Hét perc alatt ott voltam. Negyed és fél három között érek az Irgalmasok Kórházába. Már mindennek vége volt. Az ápoló és orvosi had eltűnt. Ott feküdt a bíboros kinyújtva, feje kicsit félrebillenve. Még az ajkai, a szája is kicsit nyitva voltak, visszatükrözték a haláltusát. Ettôl a pillanattól kezdve, egészen amíg el nem viszik innen -- este kilenc óráig --, itt maradok a szobában mellette, és igyekszem megfigyelni körülötte minden mozdulatot. Itt jegyzem meg a történeti hűség kedvéért, hogy ott volt mellette Vecsey, aki halványan azt mondta, hogy még észnél volt, beszélt vele, de az ápolók, orvosok azt mondták, hogy valójában nem tért magához annyira, hogy beszélni lehetett volna vele. Lassan föltünedeztek Vecsey mellett Soltész Elemér Irgalmas kórházbeli magyar lelkész, jött a gyóntatója Cser-Palkovics István, aki a legutolsónak jött. Gyakorlatilag nem kapta föl a bíboros az utolsó kenetet. Errôl a feledékenységrôl mindenki hallgatott. Mindenki föltételezte a másikról, hogy ô föladta. Utánajártam, senki nem adta föl. A gyászjelentésbôl viszont nem hagyhattam ki. Sajnos, így volt. Én a halál beállta után érkeztem, és ha ott vagyok a haláltusában, nem felejtem el, de a halál beállta után már nem voltam abban az állapotban, hogy erre gondoljak. Ha nem is elsôsorban, mert a jelenlevô Vecseynek és a kórházlelkésznek kellett volna erre gondolniuk, de nekem is kötelességem lett volna korábban megkérdezni a bíboros urat, nem óhajtja-e fölvenni e szentséget. Közben megérkezett dr. Berger, König bíboros titkára, és megállapodtunk, hogy holnap összejövünk, mert a temetésnél az érseki hatóság az illetékes. Sokáig, majdnem egész délután ott volt az Opus Dei papja, dr. Jiménez, és állandóan jöttek. Hogy micsoda fejetlenség lehet egy ilyen nagy kórházban is, abból látszik, hogy erélyes közbelépésemre sikerült csak rávenni az ápolónôvért, hogy legalább kösse föl az állát, és illessze össze a száját, mert senki sem mozdult. Már elmúlt délután három óra, amikor ez megtörtént. Amíg ugyanis föl nem kötötték, az arcára volt írva a haláltusának a durva erôszaka, az ellene való ellenállás. Más halottnál is volt alkalmam ezt megfigyelni. Az állfölkötéssel ez valahogy megszűnt. Összeszedettebb lett az arca az elhunytnak. Még reggelrôl megjegyzem, hogy amíg én reggeliztem, elmondta a breviárium terciáját, és hangosan megjegyezte, letéve a breviáriumot, hogy a vesperásnak még nincs itt az ideje. Hát most van a vesperásnak az ideje, gondoltam magamban. Az elôbb említett arckifejezés után, amely eltartott jó háromnegyed óráig, és lassan szűnôben, átmenôben volt, helyébe lépett egy egészen egyértelmű szenvedés kifejezése, amelynek szinte nem is volt emberi dimenziója. Ez is eltartott vagy két óráig, és csak lassan, nagyon nehezen elvonult. Közben állandóan telefonálnom kellett, és értesíteni különbözô személyeket. Legalább egy órás telefonálásomba került, míg sikerült fölhajtanom Hannes Sander személyében egy szobrászművészt az Akademie-rôl, aki a halotti maszkot elkészíti. Megígérte, hogy este hét óra tájban jön. Az udvarról a nyitott ablakon át egész délután hangzott a gerlicék búgása, és egy leánykórus nagyon szép vallásos énekeket próbált. Meleg volt és fülledtség, mint már reggel többen is mondták, hogy ez a nyomasztó légkör nem jó operációs idô a szívnek. Közben a kemény szenvedés kifejezése, valószínűleg az izmok elernyedése miatt, lassan átment egy szinte mosolyszerű kifejezésbe, amely sokáig megmaradt. Mikor a maszkcsináló elkezdte a munkáját, akkor még mindig rajta volt. Elôször figyeltem meg, mennyi változáson megy át egy halott arc, míg hozzá nem hasonul a tárgyak változatlan, szenvedélytelen, közömbös voltához. Mondhatjuk a halált a természet nagy, mindent elsimító, lehordó, elközömbösítô erejének és eredményének is. Mit csinált a maszkkészítô? Alacsony, szôke osztrák volt. Az egyetlen ilyen Bécsben. Megborotválta az arcot, hogy leváljék róla a gipsz. Hamuzsír féle valamivel bekente az összes szôrszálat: haj, szemöldök, orrszôr, fülszôr, hogy bele ne ragadjon a gipsz. Külön szappanhabbal befödte a hajzatot és az orrlyukat, hogy a test formája meglegyen, de szôrszálat ki ne húzzon a leváló gipszálarc negatívja. A gipsz a Harz-Gebirgébôl van. Egészen különös, lassan kötô valami. Az elsô réteget finom fapálcikával csöpögteti egész vékonyan az arcra, és rózsaszínű, hogy meg lehessen ismerni az elsô legfontosabb réteget. Az elsô réteg azért egészen vékony, hogy az anyag súlya a halott vonásait ki ne simítsa. Csak miután ez megkeményedett, jön a második vastagabb és fehér réteg, amely egészen vastagon fekszik a másikon. Mielôtt a vékony réteget rácsöpögteti, egy fonalszálat illeszt a feje búbjától egészen le az ádámcsutkáig, amely benne marad a vékony és a vastag rétegbe is egészen addig, míg a gipsz félig kemény, de még lágy, vágható állapotban van, és akkor a gipszen keresztül fölfelé áthúzza a fonalat. Így lehet a fonal nyomán hagyott finom vágáson a két arcfelet, ha a gipsz megkeményedik, levenni. Így is történt. Közel két órás munka. Közben állandóan jöttek a látogatók. Vecsey úgyszólván nem is volt ott egész délután. Magam láttam el a szolgálatot. Este 9-kor megérkeztek a városi temetkezési vállalattól a halottszállítók. Közben befutott Vecsey is Batthyányval. Láttam rajta, Batthyány nehezen viseli el a halott jelenlétét. Mindenki halkan beszélt, ô beszélt csak olyan hangosan, mintha vásáron lett volna Körmenden. Szinte egy pillanatig sem állt meg összeszedetten a halottas ágy mellett, hanem a jelenlevô Schachinger priornak elkezdte hangosan mondani, hátat fordítva a halottas ágynak, abban a jellegzetes Batthyány-i zsargonban, amely hanglejtésben sem magyar, sem német, hanem valami lehetetlen keverék: -- Az én apám is operált ebben a kórházban -- és a többi és a többi... Senki sem figyelt rá. Éppen hogy csak rá nem szóltak, hogy hallgasson az apjáról most, amikor Mindszenty holtan fekszik itt. De csak tovább sürgölôdött. Elindultunk a halott bíborossal a Wilhelminen-kórházba. Én mentem közvetlenül a halottszállító kocsi után. Jiménez és Gianone rektor voltak velem. Mikor megérkeztünk, beszéltem Merk igazgatóval, hogy miképpen is legyen a bebalzsamozás, és legyen-e. Itt Bécsben csak egységes temetkezési vállalat van, és mindenkit egyformán temetnek. Nyitott koporsó nincs. Legföljebb ablakot hagynak. Annyit ki tudtam harcolni, hogy legalább valami konzervírozási műveletet végezzenek el a holttesten. Végre megtudtam, hogy mi ez: a vért kiszívják, és Pendl vagy Bendl professzor belényom a holttestbe formalint. Ebben egyeztünk meg. Akkor még nem tudtam, hogy mint is néz majd az ki. Gyorsan, még mielôtt a holttestet bevitték volna a boncterembe, ott az udvaron összehívtam az ott lévô papokat; Jiménezt, Gianonét, Vecseyt, és Batthyány is ott állt. Megmondtam nekik, mi a konzerválás, és ez mumifikálódást okoz. Tehát a test nem enyészik el, egy esetleges jövôbeni szenttéavatás miatt lehet ezt csinálni. A holtestet betolták abba a jéghideg terembe, amelynek egy üres asztalán egy öreg férfi holttest feküdt meztelenül a vakító villanyfényben. A többiek nem látták, csak én kukkantottam be. Így kerül az ember ismeretlenek közé. Hirtelen rágondoltam, mennyit kellett futkároznom, tárgyalnom, telefonálnom, táviratoznom, levelet írnom, hogy kit, mikor fogad és fogadhat-e a bíboros. Ime, itt nem kérdez senki semmit. Még a leghűségesebbjei is örülnek végre megszabadulni a tehertôl, és hagyják beletenni a többi, nagyvárosi népség, proletárok, bűnösök, részegesek, rosszéletű nôk közé. Az élôk örülnek, hogy valahol van, és nem az utcán. Emberi közösség! A bűn és halál mindent kiegyenlítô és kisimító ténye. Mennyit lehetne róla elmélkedni! Ez villant át az agyamon. Ha nem sírnivaló és megrendítô az emberi sorsunk, mindenképpen kicsi, parányi, nevetséges. A terembôl, a nagy tolóajtókon keresztül áramlott a hűtôház hidege. Igyekezett mindenki ott hagyni. Az ajtók lassan bezárultak. Én hazavittem Jiménez atyát és Gianonéval visszatértünk a Pázmáneumba. Életemnek gazdag napja volt! Még nekiláttam, és megírtam magyarul és németül a bíboros gyászjelentését. Éjfél van! {Kép} Msgr. Mészáros Tibor Máriacellben, Mindszenty bíboros temetésén. ======================================================================== 1975. május 7-én, szerdán Ádám, Vecsey és én elmegyünk dr. Bergerhez. Kedvesen fogad. Fölolvasom a gyászjelentés tervezetemet. Berger azonnal mondja, hogy túl erôs, le kell tompítani az élét. Ádám és Vecsey okosan hallgatnak. Mondom Bergernek, hogy nem bánom, ha mindent át is ír, de ragaszkodom ahhoz, hogy ott legyen a neve alatt minden változtatás nélkül: bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, mert én különben nem vagyok hajlandó részt venni a munkában. És Mindszenty is megfordul a koporsójában, ha ez nem így állna. A többiek hallgattak. Dr. Berger telefonál König bíborosnak, mert ô írja majd alá a gyászjelentést. Csodálatosképpen, kis habozás után belemegy. Még Berger is csodálkozik, hisz ez egyenesen a pápa intenciói ellen van. König azonban okos ember. Mindszenty halott, sok bajt már nem okozhat. A megfosztott címét már nem viselheti, legföljebb a sírkövön állhat. Viszont a temetés magyar, sok magyar van Bécsben. A világ ugyan majd fölfigyel rá, de csak egy napra. Megéri hát bátornak, vitéznek lenni. Nem tudom, de így képzelem König bíborosnak a számítását, ami semmit sem von le az érdemébôl, hogy bátor volt, és nem hagyta cserben a magyar bíborost. Utána hosszú megbeszélés. Nagyjából elfogadjuk azt, amit Berger ír, hisz lényegében nem más, mint amit én fogalmaztam. Megállapodunk nagyon kölcsönös egyetértéssel, hogy a bécsi szentistvánbeli rekviem május 10- én, szombaton, a máriacelli temetés május 15-én, csütörtökön lesz. Szombaton, hogy Bécsben hamarosan lezajoljék, mert König bíborosnak utaznia kell Fatimába 14-ére, ahonnét, hogy csütörtökön ismét itt lehessen, még aznap az esti repülôvel vissza kell jönnie. Bár az osztrák államszerzôdés húszéves évfordulója lesz, a magyar papok, akik jönnek csütörtökön a temetésre, könnyebben haza tudnak vasárnapra jutni, mintha belekerülnének a pünkösdi forgalomba. Így is lesz. Emiatt a nuncius, bár ott volt a Szent István katedrálisban a rekviemen, már nem lehetett ott Máriacellben, mert mint a diplomáciai kar dékánja nem mehet el Mindszenty temetésére, elhanyagolva az osztrák államot, amelyhez elsôsorban küldték. Tehát helytelen a nunciust hibáztatni, hogy a Vatikán nem küldött magasabb rangú és a pápához közelebb álló személyiséget a temetésre. Így Máriacellben csak Msgr. Quilici, az uditore jött el. A nuncius kimentette magát elôttem saját személyét illetôen, amikor 14-én este átadtam neki a pápának szóló, korábban említett utolsó levelet. Ebéd után elmentem a Lischkar nyomdába Weidlingbe, és gyakorlatilag egész délután ott voltam, hogy ellenôrizzem a gyászjelentés nyomtatását. Magam fordítottam le a németet magyarra, néhol kicsit nem hangzott magyarosan. Emiatt Harangozó Feri az egészet elvetette, pedig túl sok, fôleg lényeges hiba nem volt benne. Még Vecsey is megállapította ezt. Másnap a Harangozó szövegét nyomtatták újra, amelyben az 1892-es születési év helyett 1982-es születési év csúszott bele. Majd megütötte a guta, de ez egy kicsit megalázta, és csendesebb lett. Mialatt én a nyomdában voltam egész délután, összeültek Vecsey, Harangozó, Cser-Palkovics, Horányi Tibor, Szabó monsignore South Bendbôl, és Ádám Gyurka (? MT). Elôvették a végrendeletet, és közösen elolvasták. Össze volt foltozva sok részbôl. Hosszú volt és olvashatatlan. Nagyon csalódott arccal beszéltek róla. Nekem nem szóltak, még azt sem mondták, hogy fölbontották a végrendeletet. Csak a nôvérektôl kerülô úton tudtam meg, hogy mi volt azon a délutánon. Közben itt lézengett Batthyány Iván is. A nôvér traktuson nyíltan, hencegve meg is mondta Lelia nôvér hallatára, hogy ezután már nem lesz oly hatalma Mészáros titkárnak, mint eddig. Ugyancsak dicsekedett, hogy Mindszenty bíboros rábízta egész vagyonának és hagyatékának a kezelését. Innét tudtam meg, hogy Batthyány engem gyűlölt, amit ez ideig nem hittem. Most értettem meg, hogy miért volt zavarban, amikor az Irgalmasokhoz bejött Vecseyvel a halott bíborost megnézni. Ugyancsak ezen a délutánon telefonált Zichy Emmanuelné Lelia nôvérnek, és azt kérdezte tôle angolul, hogy nincs-e valami összefüggés a bíboros hirtelen halála és Mészáros Tibor titkár jelenléte között. Más szóval, hogy nem én tettem-e el láb alól. Lelia csak annyit válaszolt, hogy nincs -- nothing! Hát innét fúj a szél! Wolfgang Waldstein salzburgi professzor már régen figyelmeztetett, hogy a gráci Zichy-Hunyadyné engem mindenki elôtt Moszkva kémjének vagy legalább a magyar kommunista párténak tart. Most megértettem, mirôl van szó. Vecsey gyakorlatilag a könyvkiadás szerzôdései és különösen az emlékiratok eladási vonalán teljesen leégett. A befutó levelek állandóan kritizálták a fordítást. Kétszer elájult, vagy csak tetette a bíboros szobájában, mert lelkileg nem bírta el a bíboros igazságos kritikáját. Még az elôzôekhez tartozik, hogy Vecsey június közepén átadta nekem azt a kivonatot, amelyet Mindszenty végrendeletébôl vagdostak ki. Mindszenty József szellemi végrendeletének nevezték el, és így akarják nyilvánosságra hozni. Hát ez lenne az egész szellemi hagyatéka? -- kérdeztem magamban, amikor fordítás céljából nekem átadta. Mondom neki: -- Ezt nagyon jól le kellene fordítani németre és angolra, mert hibátlannak és elsôrangú fordításnak kellene lenni. Én megcsinálom. -- Te tudsz legjobban németül -- válaszolta --, és ha fordítónak kiadom, pénzbe kerül. Batthány Iván a nôvérek traktusán már hangosan kifogásolta a még a halála elôtt meglévô pénzes csekkeken a bíboros aláírását, hisz most már minden a Stiftungé, és mindent a Stiftung fizet. Batthyánynak a Bristol szállóban ezen az éjjelen háromszor vagy négyszer szívrohama volt, és sietve visszarepült Zürichbe. Többet nem láttam. Sehol sem volt. Sem a szentistváni rekviemen, sem Máriacellben, a temetésen. ======================================================================== Mindszenty bíboros végrendeletének másolata Msgr. Mészáros Tibor jegyzetei között I. rész, készült Budapesten, az amerikai követségen, 1962. október 19-én. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Hetven és fél évvel a vállamon, a halál és az örökkévalóság küszöbén, lelkemet Isten irgalmába, testemet a honi földnek ajánlom. Hűséggel az Egyház fejéhez és a történelmi magyar hazához,... szenvedô népemnek, a magyar püspöki karnak, fôegyházmegyém papjainak és híveinek, a megyéken innen és túl, a tengereken is túl a hontalanoknak, ez az üzenetem: Akik ma a magyar népet boldognak mondják, megcsalják... A szociálizmussá hamisított marxizmus-leninizmus a magyar népnek méreg és halál... A rendszert a magyar nép megdönteni nehezen tudná -- terrorizmussal imperiálizmussal bebiztosította magát --, de az elismerést soha nem adhatja meg lealjasodás nélkül. Ne engedjétek a szovjet érdeket a magyar anyaméhig,,, esküszegô ,,orvosok'' és ,,gyógyszerészek'' kezével. Aki teszi, engedi, megtagadja magyarságát, ártatlan magyar életek útonállója... Az egy és fél millió bevallottan kiirtott élet három millió ,,szülôt'', pár ezer ,,orvost'' jelent és bélyegez. Ha Isten ránk tekint, ne hagyjunk helyt a bosszúnak; csak a sietve visszaállítandó független és magyar bíróság lehet illetékes a számonkérésben. Köszönöm a derék magyar népnek, hogy rabságomból 1956-ban kiszabadított. Büszke emlékként viszem a sírba azt a tudatot, hogy népem szabadított ki, és nem az idegenbôl telepített, az elítélésbôl és rehabilitációból egyaránt taktikai játékot űzô hatalom. Köszönöm az Egyesült Államok elnökének a nobilis befogadását és annak meghosszabbítását... A követség vezetôinek... a követség összes tagjainak is elôzékeny jóságát. Vagyonom, amirôl rendelkezzem, nincs. Nem fáj; kifosztottak, ahogy elszegényítették népemet. (Ezzel befejezôdik az I. rész. 1962. november 13-án, amikor azzal a gondolattal foglalkozott, hogy elhagyja az amerikai követséget, és kimegy az utcára, végrendeletéhez a következôket fűzte): Harcom nem a tôkéért és a nagybirtokért, hanem Egyházért, Hazáért folyt. -- Megbocsátok mindenkinek, azoknak is, akik a jövôben vétkeznek ellenem. Lemondásom hírének nem szabad hitelt adni; az vagy hamisítás, vagy nagymérvű kínzás eredménye. II. rész. Ezt is sajátkezűleg írta Bécsben, a Pázmáneumban, 1973. november 17-én. Nemzetemnek: Maradjatok a romló világban hűek Istenhez, hitetekhez, hazátokhoz, a magyar múlthoz, történelemhez és a magyar nyelvhez. Ez természeti jogotok és kötelességetek. Ne járjatok haza... Ne pénzeljétek elűzôiteket, a nemzetirtókat. De térjetek haza -- ne olvadjatok be --, amikor a hit és magyarság napja felkél otthon. Addig igen fontos a magyar iskola... és a családlátogatás. Holttestem egyelôre itt kerüljön a legegyszerűbben pihenôre; lehetôleg magyar papok sírja közelében és a hívek áhított imája közepette. Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba. Végrendeleti általános örökösöm a Mindszenty Alapítvány, az általam megállapított szabályzat szerint. Könyveim annak idején jussanak a prímási könyvtárba, vagy ha szabad utódom úgy látja jónak, hagyja az újra papneveldévé válandó Pázmáneumnak. Könyveim joga és hozama, maga az Alapítvány,szolgáljanak az ország nemzeti és egyházi felépítésére... mint azt vagyonosabb elôdeim, Széchenyi György és Simor János tették. A rokonok, ha rászorulnak, az Alapítvány segítse ôket a helyzet helyes mérvéig. Az idôleges temetés ügyében, a viszonyokhoz képest, a végrehajtó bizottság a helyi egyházi hatóság tanácsa szerint járhat el. Halála elôtti napon, 1975. május 5-én, a bécsi Irgalmasok-Kórházban ehhez a II. részhez a következôket fűzte hozzá: Ha számkivetésben halok meg, temessenek el ideiglenesen a máriacelli kegytemplomban. Lelkem üdvéért az elsô évben havonkint végezzenek el egy szentmisét, s aztán évenként, halálom évfordulóján. A temetésem és a szentmisék költségeit viselje a Mindszenty Alapítvány. A Mindszenty Alapítvány egyik legelsô feladatának tekintem, hogy azt a magyar nemzeti és katolikus célt szolgálja, amit életem feladatául tűztem ki, s amit Isten segítségével hazámban is és a számkivetésben is igyekeztem megvalósítani: megtartani magyarságában s hitében népünket, különösen ifjúságunkat. Mindszenty József ======================================================================== 1975. május 8., áldozócsütörtök Hát ezért siettek keddre tenni az operációt, hogy ne essék ünnepnapra az operáció másnapja, és mindenen túllegyenek. Túl is vagyunk! Délelôtt 10-kor telefonálok Bergernek. A koporsót nem lehet semmiképpen sem nyitva tartani, még úgy sem, hogy a belsô fedél ablakán be lehessen látni. Talán a temetkezési vállalat a közönség kizárásával megengedi majd, miután pénteken este a dómot bezárták, hogy az ablakon be lehessen nézni. A magyarok szorongattak minden oldalról, hogy miért nem lesz nyitva a koporsó, miért nincs Himnusz a dómban. Ilyen alkalmakkor ébred föl az emberben a legbelseje, és kitűnik, hogy mi neki a fontos. Hihetetlen akaratereje volt a bíborosnak. Április 27-én délben érkezett meg a közel 24 órás -- félig kómában eltöltött -- repülés után, és azonnal nekiült a két hét óta fölhalmozódott postát bontani. Columba nôvér szerint kisebbfajta urémián ment át, amíg Venezuelából hazaért. Ahogy bontotta a borítékokat, úgy hulltak a levelek és borítékok a lába alá. De azért a postabontásnak menni kellett. Nem az ésszerűség irányította, hanem akaratának keresztülvitele. ======================================================================== 1975. augusztus 19., kedd A géppel írt kézirat itt megszakad. A napló Msgr. Mészáros Tibor kézírásával folytatódik. Tegnap este beszéltem Hugóval és Madeleine-nel (az elején András és Bernard is ott voltak) arról, hogy mi lesz velem most, hogy Bécset elhagytam. Mivel kitártam mindazt, ami velem történt, beleláthattak -- Hugó és Madeleine -- a lelkembe, hogy tudniillik ellenérzések és kritikák halmozódtak föl bennem Vecsey ellen, Harangozó Feri ellen és egy kicsit talán a bíboros úr ellen is. Hinnem kell az ember alapvetô jóságában, mert kevesen vannak az igazán gonosz akaratúak. Elô kell vennem a régi receptemet: le kell imádkoznom a májamról a haragot, mindennemű szeretetlenséget. Mondták, hogy legyek meggyôzôdve, hogy ez alatt a három év alatt jó munkát végeztem Bécsben. Ezzel a tudattal legyek, és ne hagyjam magamat belsôleg szétrágni a saját önbizalmam hiányától. ======================================================================== 1975. augusztus 22., péntek Végre el tudtam indulni Bécs felé. Bolza Ilona grófnô tér vissza vakációról (München, London, Ennetbaden) Bécsbe. Fölváltva hajtunk, miután Madeleine hibájából csak másfél órás késéssel tudunk indulni. Reggel lévén, Madeleine születésnapja (53.), az olteni kapucinusoknál voltunk szentmisén: Madeleine, Hugo, Agatha, Andreas, Bernhard és én voltunk jelen. Christina még kérésre sem jött el édesanyja születésnapi miséjére. Az ember kicsit megborzong ettôl a keménységtôl. Ha Madeleinevel olyan, miért ne lehetne bárkivel? Vissza a hibához. Elnéztem a vonatot, amely a 7.21-es, Badenban nem áll meg. Mise után, amikor már az SBB restaurantjában ültünk kávézva -- tíz percem volt hátra! -- jöttem rá. Viszont Ilonát a bádeni állomásra rendeltem. Ilona Ennetbadenben Zichy Jánoséknál szállt meg. Sajnos a telefonszám nem volt velem. Madeleine szíves volt fölhajtani a számot és megtelefonálni, hogy Ilona menjen Zürichbe a fôállomásra. Sajnos Ennetbadenben a Limmat partot mondta, nekem meg az ,,Ostseite-t''. Így kereszteztük egymást másfél óráig. Egymást óránként fölváltva hajtottunk. Menetközben mondta el, hogy az Esterházy-famíliában senki egy szót sem szól arról, hogy Eszterházy Pál herceg titkára bonyolította le azokat a dollárbeváltási ügyleteket, amelyeket a bíboros nevében végzett. Iliás Gizella, az Eszterházy- család bizalmas alkalmazottja, aki 80 éven fölül van, és Kismartonban él, csodálkozott, hogy errôl az ,,Emlékezések''-ben szó sem esik. Tény, hogy Eszterházy Pál herceg, a Mindszentyvel elítélt soha nem jelentkezett Zürichbôl. Ilona futár volt 1945-ig Horthy és Bethlen István között. Horthynak egy nagyon szép Bethlen-lány volt a felesége. Ilonának mondta Bethlen István, hogy megérti, becsüli a katolikus papok nôtlenségét, mert az apaság, a házasság, a család és a hivatás is, mindegyik egész embert követel. Beszéltünk az 1945 elôtti feudális magyar világról. Ilona mondja, hogy a gazdag váci egyházmegye nyomorúságos katolikus iskolákat tartott fent. A kályhák közvetlen közelben égettek, és a terem másik részén megfagyott a pohárban a víz. Nem voltak fogasok: a kislányok népviseleti kendôjüket, a fiúk ködmönüket fenekük alá gyömöszölték fogas híján, és ezzel magasra kerülvén, ilyen kényelmetlen helyzetben olvastak és írtak. Népművelôdés! ======================================================================== 1975. augusztus 26., kedd Vecseyvel tárgyalok a hátralévô fizetésem és követeléseim tekintetében. Kivéve a bíborostól beígért nyugdíjsegélyt, állítólag mindenki beleegyezik abba, amit kértem. ======================================================================== 1975. augusztus 27., szerda Leliával Taubinger Lászlónál vagyunk vacsorán. Ungar prelátus 1956- ban 8 millió schilling állományt szedett össze magyar diákok megsegítésére. Ebbôl vette azt a házat, amelyben magyarok voltak, aztán kikoptak, és a végén bécsi egyházi, caritasos öregotthon lett. Ungar a hatvanas évek elején ebben az internátusban a magyar állam és követség közreműködésével kiállítást rendezett, és ugyanakkor otthon akkor ment végbe a többszáz papot lefogó tisztogatás -- és ez König bíboros tudtával. A bíboros temetése után egy diplomáciai fogadóestén Taubinger összetalálkozik König bíborossal. A temetésrôl esik szó. Taubinger köszöni König bíboros kiállását, részvételét. Kezdi mondani, hogy mennyire hű volt Mindszenty az egyházhoz. Neki Taubingernek panaszkodott a letétele utáni római tüntetések miatt, hogy ,,Ez a szegény öreg ember (VI. Pál) folyton az én nevemet látja.'' -- König idegesen hallgatja, és szinte hátat fordítva megy el tôle, hogy mással akar beszélni. Taubinger megfigyelte, hogy senkivel nem beszél, csak egyedül, magában áll. ======================================================================== 1975. augusztus 29., péntek Valentiny Gézát látogatom meg. Szerinte Zágon -- aki 1975. július 1- jén ment nyugdíjba, 11-én agyvérzést kapott és augusztus 12-én beszélôképességét vissza nem nyerve meghalt, augusztus 15-én temették Mutters-ban --, állítólag kihozta magával a gyôri egyházmegye kincseit és eladta. Saját szava szerint kihozott tízezer dollárt. Hogy mindezzel hogyan gazdálkodott, senki nem tudja. Valentiny szerint sok segítséget küldött a gyôri egyházmegye papságának Vorarlbergbôl. Az ô szeme láttára 3-4 ezer Schillinget küldött. Lékai itt járt Valentinynél július elején. Azt mondta neki: ,,Kezdjetek el már valami okosat a Pázmáneumban, mert különben a vörösök ráteszik a kezüket.'' ======================================================================== 1975. szeptember 2., kedd Schachinger prior közvetítésével fogad Ludvik docens. Nyugodt és finomarcú ember, fehér hajjal, pedig alig lehet 40 éves. Készséges. -- Miért nem készítették elô hosszabb ideig a bíborost az operációra? -- Néha szükség van rá, néha nincs. A szívspecialista jónak találta a cardiogrammot. Igaz, hogy félrevezetett bennünket a méltóságteljes életnek a mozdulatlansága. Nem mozgott, nem ment el teljesítôképességének a határáig, és így gyakorlatilag nem volt alkalmunk megállapítani, milyen állapotban is van a szíve, mennyit bírna ki. Mikor jött a megterhelés a műtét következtében, kitűnt, hogy mennyire nagyfokú a szívkoszorúér elmeszesedése, és így gyakorlatilag szívinfarktusban halt meg. A prostata összenôtt a tokjával. Az összenövéseket megvizsgálták. -- Rákos volt? -- Nem -- válaszolta Ludvik docens. Ludvik állítja, hogy az érzéstelenítés után magához tért, mert, habár hunyt szemekkel is, de válaszolni tudott. A docens még azt is mondta, hogy látták, mennyit szenved a katétertôl, és ezért határozták el magukat az operációra. Hosszú ideig elbeszélgettünk. Mindenképpen lemenô ágon volt a bíboros, és a régi egészségét nem tudta volna visszanyerni. ======================================================================== 1975. szeptember 5., péntek Körülbelül mindenkivel lezártam a bécsi tartózkodásomat. Dr. Bianchiékkal csütörtökön délután 5-kor. M. Aigenbauerral szerdán este, amikor a II. Richard-ot néztük meg a Burgtheaterben. S. Gerbautzékkal csütörtökön este, miután megnéztük a Cyrano de Bergerac-ot, és elbúcsúztunk a Rathaus elôtt. Gianone rektornál délután voltam. Az volt az érzésem, hogy kedvelt engem. Keveréke a kedvességnek, formalitásnak, a csendes lázadásnak és jogi gondolkodásnak, humánus emberi gondolkodásnak. Tegnap még nálam volt elbúcsúzni Richard Estarriol (Opus Dei) spanyol újságíró. Hívô ember, a barcelonai Avantguardia délkelet-európai tudósítója. Megbízható és rendes ember minden szempontból. A bíborosról beszélve mondja: ,,An Mindszenty war bewundernswert, daß er in schwierigsten Lagen die richtigen d. h. dem Glauben entsprechenden Urteile und Entscheidungen gefällt hat. Allerdings fehlen in seinen Memoiren jene Unterlagen, die die Epoche des Kirchenkampfes (45-48) durch die Korrespondenz zwischen Mindszenty u. Pius XII. erhellt hätten. Das ist eine Lücke in dem Buche.''[44] Nem akartam neki mondani, hogy alig hiszem, miszerint komoly levelezés folyt volna XII. Pius és Mindszenty között. A bíboros követte a diplomáciátlan katolikus lelkiismeretét egyenesen, mint a kocsi rúdját, és ez szükségképpen vezetett ahhoz, amihez vezetett. Igyekeztem az utolsó napokban sok idôt Schwester Lelia Makrával tölteni, mert talán ôt kezelték a bíboros háztartásában a legmostohábban. A bíboros bíztatására akkor, amikor még középiskolai tanárnô-apácákkal akarták a memoárokat lefordíttatni, a két Palágyi testvér -- Natália és Andrea, -- hívták meg Leliát, hogy angolra fordítsa a könyvet. Közben Vecsey tanácsára a bíboros leállítja Lelia jövetelét, amit Andrea nem tudat Leliával. Lelia 1973. május elsejére megérkezik. Senki nem meri Leliának bevallani, hogy véletlenül, hivatalosan visszavont hívás ellenére, Andrea hibájából érkezett. Mindenki bújt elôle. A bíborosnak sem volt annyi kurázsija, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Igen-igen lassan, mert nem bírtam ezt az alakoskodást, védelmembe vettem. Amennyire lehetett, fölvilágosítottam, de a teljes igazságot csak akkor mondtam meg neki, amikor elbocsátásommal kapcsolatban kirobbant a nyílt harc. Szegény Lelia sokat szenvedett ebben a két társtalan évben. Egyszer egyedül lévén otthon, az éppen odaérkezô papot és nôvérét meghívta a nôvérek ebédlôjébe kávéra és egy kis harapnivalóra. Laura, mint fônöknô, nagyon nekiment, hogy ,,a bíboros háztartásában csak a bíboros hívhat meg valakit az ebédlôbe.'' Közben ez a szoba a nôvérek - - és sokszor Vecsey -- ebédlôje volt. Semmi köze nem volt a rektori szárnyon lévô ebédlôhöz. Ha Vecsey Bécsben volt, voltunk: a bíboros, Gianone rektor, jómagam és három nôvér. Ennek a hat-hét személynek volt két teljesen fölszerelt ebédlôje, egy konyhája, két-három edénymosogató helye, öt WC-je, három fürdôszobája. Este 8.10-kor utazom el Bécsbôl. Senki nem volt ott, csak S. Gerbautz. {Kép} Mi lesz veled, Magyarország? ======================================================================== 1975. szeptember 8-án, hétfôn Hugó Spirig este félrehív, és arra hivatkozva, amit Harangozótól hallott, lefesti elôttem, hogy miért is történt az elbocsátásom, és miért nem volt sikeres a végén a bíboros melletti szerepem. Az okot abban látja, hogy indulatos vagyok (Achilleus-Zorn), vigyázatlan, Vecsey ellen beszéltem akkor, amikor nekem róla, ellene beszéltek. A bíboros azt mondta Harangozó Ferinek Frankfurtban -- Venezuelából hazafelé -- , hogy a Vecsey és köztem fönnálló feszültséget ô, a bíboros többé nem tudta elviselni. (Mellesleg mondva a bíboros egész papi élete tele volt ilyenféle feszültségekkel!) Azt is mondta neki Frankfurtban, amikor kicsit föléledt urémiás kómájából, hogy ôt most már csak két dolog érdekli: végrendeletének rendezése és a velem való bánásmód helyreigazítása. Nem tudom, nem volt-e ott az ,,igazságtalan'' jelzô is. Bár nem hiszem, mert nem volt képes ilyen nyíltan valamit is beismerni. Miután Hugo -- még április végén -- szememre hányta, nagyrészt joggal, hogy élvezethajhászó vagyok, most -- szintén elég joggal -- megfeddett föllobbanó, vigyázatlan, a dolgokat haragos módon, a negatív oldalukról érzékelô természetemért. Ismét följött bennem egész múltam. Sohasem bírtam a természetemmel. Mindig elragadott. Ez a tudat -- ötvenhat éves vagyok -- még éjszaka is kínzott. Imádkoznom kell! {Kép} Dr. Zágon József prelátus emlékeztetôjének dokumentuma Msgr. Mészáros Tibor irataiban. ======================================================================== Jegyzetek 1 Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései. I. és II. kiadás. Pro Domo, Pécs, 1997. 2 Az igaz embernek, ha a halál váratlanul el is ragadja, meglesz a vigasztalása; a tisztes öregkor ugyanis nem hosszantartó, és az évek számával (arányosan) nem mérhetô. 3 Isten nem örül az élôk pusztulásán (Bölcs 1,13). 4 VKM, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 5 Kérem szépen, jóindulattal fogadná ezt a tervet, egy ilyen magyar segédpüspök kinevezését? 6 Kérem, nem lennék nem-jóindulatú. 7 Very Important Persons, igen fontos személyiségek 8 Az említett beszámoló mindezideig nem került elô Mészáros Tibor jegyzeteibôl. 9 Idézet Petôfi Temetésre szól az ének c. versébôl. 10 impeditus, akadályoztatott 11 Sokak szerint ezzel a mentalitással magyarázható a Vatikánnak pl. a magyar anyanyelvű romániai csángók sorsa iránti közömbössége is. Évszázadok óta kérnek magyarul beszélô lelkipásztort, mégsem kapnak. A soraikból románná nevelt lelkészeik nyíltan hangoztatják: A magyar nyelv az ördög nyelve, aki magyarul beszél, elkárhozik. 12 sede vacante: amikor a püspöki szék nincs betöltve. 13 Msgr. Mészáros Tibor írásos kiegészítése 1996. december 1-jén Nemeskürty István könyve alapján: ,,A gyilkosság legtöbb résztvevôjét szörnyű sors érte... Martinengo kieszközli Ferdinánd és Castaldo számára az ideiglenes feloldozást. (1553. szeptember 25.) Feltűnô, hogy Sannazzaro istállómestert, aki Ferdinánd ismételt gyilkossági parancsát a lippai táborba vitte, s akit emiatt lelkiismeret gyötört, maga Loyolai Ignác, a jezsuitarend szent fônöke oldozta fel és gyôzte meg, hogy helyesen járt el.'' (Nemeskürthy István: Elfelejtett évtized. 263-264. oldal.) 14 more than that: több mint ez, (ennél több is történt) 15 Ezt a mondatot, a bíborosnak ezt a válaszát Mészáros Tibor az eredeti szövegben kétszer is aláhúzta. 16 Annak idején: valószínű akkor, mielôtt Mindszenty bíboros elhagyta a budapesti amerikai követség épületét. 17 A témához lásd még Valentiny Géza prelátus visszaemlékezését a Vigilia 1998. júniusi számának 473. oldalán. 18 Mindszenty József születésnapja március 29-én van, így nem tudni pontosan, kinek a születésnapját ünnepelték. 19 Mindszenty Okmánytár I.-III. kötet. Sajtó alá rendezte Dr. Vecsey József. München, 1957. 20 Ô Mindszenty bíboros? 21 Csodáljuk ôt. -- Én zsidó vagyok, de ô nagy ember. 22 Regôczi István váci egyházmegyés papról van szó. A kommunista hatóságok többször letartóztatták, éveket töltött börtönben. Életének történetét Az Isten vándora c. könyvében írta meg. Regôczi atyáról lásd még Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I. kötet 418-420. oldal. Tabódy István atyáról ugyanannak a kötetnek 360-362. oldalán olvashatunk. 23 Gyönyörű szakálla van, uram. 24 Nagyon köszönöm! 25 New York város fogadóbizottsága feljött a repülôgépre, minthogy mindenki leszállt, és mi ott vártunk erre a küldöttségre. 26 Tartsd szemmel! 27 A Perth Amboy-i szentbeszéd a már említett Hirdettem az igét c. vaduzi kiadvány (1982) szerint május 13-án hangzott el. 28 húszas, huszonkettes, talán a szibériai fogolytáborok számozása 29 Mészáros atya iratai között csak Rosdy Pál esztergomi levéltáros válaszát találjuk. 30 Relata refero: azt mondom, amit hallottam. 31 Reinhard Raffalt: Wohin steuert der Vatikan? Papst zwischen Religion und Politik. Piper, München-Zürich, 1973. 32 Dr. Szemes József címzetes apát, pápai káplán, balatonkeresztúri plébánost 1997. október 6-án plébániáján brutális rablótámadás érte. Elszenvedett sérülései következtében október 24-én elhunyt. A veszprémi Szent Margit templom kriptájába temették. 33 Változnak az idôk, s mi azokkal együtt változunk. 34 a.m., ante meridiem, dél elôtt; p.m., post meridiem, dél után. 35 Vö.: Udvardy Zoltán: Tragikus évszázadunk párizsi tükre. Yves Daruvar: Magyarország tragikus sorsa c. könyvérôl és a szerzôrôl. (Napi Magyarország, 1998. febr. 24.) 36 A szóban forgó fotokópia ez ideig nem került elô Msgr. Mészáros Tibor irataiból. 37 Stefan Wyszynski 1901. augusztus 3-án született. 38 Ezeknek a napoknak az eseményeit Msgr. Mészáros Tibor részletesen ismerteti Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései c. könyvének ,,Az elbocsátás'' című fejezetében. (Pro Domo, Pécs, 1997., 261-279. old.) 39 Tehát, professzor urak, a delikvens az ítéletre vár! 40 Tekintettel a páciens jó szervezetére és jelenlegi állapotára -- és beleszôtt még néhány orvosi kifejezést -- a delikvenset ki lehet végezni. 41 Félre a tréfával! 42 Eminenciás uram, az ön helyében a jó Isten után egy hosszú, hosszú pauzát iktatnék be, s csak utána bíznék a szakemberekben. 43 A piarista Lénárd Ödön 1966 óta harmadik börtönbüntetését töltötte. Amikor VI. Pál pápa közbenjárására (Kádár Jánosnál 1977-ben) szabadult, összesen 18 és fél év börtön szenvedése volt mögötte. Szigeti József domonkos szerzetes egy életfogytiglani és egy 10 éves ítélettel másodszor volt börtönben, letöltve ott már 15 esztendôt. A bíboros halála után, 1975 júliusában szabadult. Ma (1999) mindkét szerzetes elfelejtve él a magyar fôvárosban. 44 Mindszentynél csodálatra méltó volt, hogy nehéz helyzetekben helyes, a hitbôl fakadó ítéleteket és döntéseket hozott. Persze visszaemlékezéseiben hiányoznak azok a dokumentumok, amelyek a Mindszenty és XII. Pius közti levelezés fényében megvilágíthatnák az egyházüldözés korát (45-48). Ez hiányossága a könyvnek. ======================================================================== Képek jegyzéke ,,Nem nagy kedvvel jöttem, de az emberi ragaszkodás érzése parancsolta nekem, hogy jöjjek.'' Msgr. Mészáros Tibor naplófüzetének 17. oldala Az 1971. október 23-a óta bécsi emigrációban élô Mindszenty bíboros levélben kérte Msgr.Mészáros Tibor segítségét. Szentmise a bécsi Pázmáneum kápolnájában. A bíborosnak Mészáros Tibor asszisztál. Msgr. Mészáros Tibor naplójának egy oldala Farkas Margit gépelésében -- javítás után. VI. Pál pápa 1973. november 1-jén Mindszenty bíboroshoz címzett levelének elsô oldala. A pápa 1973. november 1-jén kelt levelének fordítása Msgr. Mészáros Tibor iratai között. Mindszenty bíboros válaszának fogalmazványa Msgr. Mészáros Tibor jegyzeteiben. Msgr. Mészáros Tibor Lékai László veszprémi püspökhöz írt levelének másodpéldánya. Msgr. Mészáros Tibor magánkihallhgatáson VI. Pál pápánál 1974. január 9-én. A Vatikánban ekkor már úgy határoztak, hogy a sokat szenvedett bíborost megfosztják érseki rangjától. 1971 június-júliusában, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén készült emlékeztetôk másodpéldányai Msgr. Mészáros Tibor irataiban. Mindszenty József bíboros prímásunk, akirôl mégiscsak sikerült derűs felvételt készíteni. Mindszenty bíboros 1974. december 1-jén ünnepélyes fôpapi misét mondott a melbourne-i magyaroknak. Lelkipásztori körúton a nagyvilágban. A bíboros mellett, karján felöltôvel Mészáros Tibor. Prímásunk oldalán a több nyelvet beszélô Mészáros Tibor tolmácsol. Msgr. Mészáros Tibor Máriacellben, Mindszenty bíboros temetésén. Mi lesz veled, Magyarország? Dr. Zágon József prelátus emlékeztetôjének dokumentuma Msgr. Mészáros Tibor irataiban.