Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mócsy Imre S.J. Mi a Biblia? Többféleképpen és különbözô módon szólt hajdan az Isten, e végsô korszakban Fia által szólt hozzánk (Zsid 1,1) Kultúránk alkotó eleme Szent könyv Isten Szava A szöveget ellenôrizte: Tarjányi Béla Rendi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó helyett Egy könyv, amelyet minden művelt embernek ismernie kell I. A Biblia: a könyvek könyve 1. A Biblia neve 2. A Biblia a legelterjedtebb könyv 3.. A Biblia kulturális jelentôsége 4. A Biblia vallásos jelentôsége II. A hívô felfogás a Bibliáról A/ A hívô felfogás elôfeltételei 1. Hit Istenben 2. Készség hinni Istennek 3. Várakozó álláspont 4. Tisztelet 5. Türelem B/ A Biblia szent könyv -- tárgyát tekintve Ismerkedés a Bibliával 1. A sokrétű irodalom 2. A Biblia történeti kerete 3. A Biblia fôtárgya: ,,üdvtörténet'' 4. A Biblia központi gondolata 5. A Biblia szent könyv C./ A Biblia szent könyv -- szerzôjét tekintve 1. A Biblia Isten szava 2. Mily értelemben ,,Isten szava,, a Biblia? 3. A Biblia, mint isteni mű 4. Az emberi szerzô Isten eszköze 5. A Biblia teljesen emberi mű is 6. A Biblia istenemberi mű 7. Találkozás Istennel III. A sugalmazás teológiája A./ A sugalmazás ténye 1. Az Egyház tanítása 2. Jézus és az apostolok tanítása 3. Szent Pál tanítása a sugalmazásról 4. Szent Péter tanítása a sugalmazásról 5. A Szentatyák tanítása a sugalmazásról B/ A sugalmazás természete 1. Elméletek a sugalmazás természetérôl 2. Miben áll a megelôzô sugalmazás? C/ A sugalmazás következményei 1./ Az Írás szentsége 2./ A Szentírás egysége 3. A Szentírás csalhatatlansága A kitérések jegyzéke Jegyzet a kiválasztottságról Jegyzet a sugalmazás és kinyilatkoztatás közti különbségrôl ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, a Bibliai írások sorozat második köteteként, az ISBN 963 85272 8 5 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat igazgatója engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. ======================================================================== Elôszó helyett A második világháború alatt egy édesanya levelet hozott hozzám. Fia írta fogságból, de olyan nyelven, amelyet édesanyja nem értett. Miután a levelet lefordítottam, az édesanya még sok kérdést intézett hozzám a levélrôl, a rajta lévô pecsétekrôl. Meg kellett magyaráznom, hogy mikor és hol írták, és milyen úton érkezhetett hozzá a levél. Az édesanyának ez a levél kedvesebb volt minden irodalmi remekműnél, mert attól jött, akit szeretett. Ezért minden érdekelte, ami avval kapcsolatban volt. Így zárja szívébe a hívô ember is a Szentírást, mert Attól jött, akit mindenek fölött szeret. Ezért a Bibliát minden műnél értékesebbnek is tartja. Mint az édesanyát fia levelének megértésében, úgy szeretnénk a híveket is a Szentírás megértésében segíteni. A híveknek a Szentírásról feltett összes kérdéseire ily rövid írásban felelni nem lehet. Így itt egyelôre csak azt foglaljuk össze, amit a Bibliáról mindenkinek tudnia kell. Ha ez az írás valamivel is elôsegíti ,,Isten hozzánk küldött levelének'' megértését és megbecsülését, fáradságunk elérte célját. Budapest, 1961. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén Mócsy Imre S.J. ======================================================================== Egy könyv, amelyet minden művelt embernek ismernie kell Napjainkban a sajtó százával, ezrével áraszt el bennünket a legkülönbözôbb értékű irodalmi termékekkel. Ki tudná ezeket mind elolvasni? Értelmes ember megválogatja azokat a könyveket, amelyeknek elolvasására idejét szánja, és joggal teszi fel a kérdést: Mit érdemes olvasni? Melyek azok a könyvek, amelyeket minden kultúrembernek ismernie kell? Erre a kérdésre igyekeznek feleletet adni a kisebb-nagyobb terjedelmű kiadványok, amelyek a világ minden táján ,,Mit olvassunk?'', ,,A művelt ember könyvtára'' vagy hasonló címen megjelennek. Az emberek műveltségi foka és érdeklôdési köre annyira különbözô, hogy nagyon kevés azon könyvek száma, amelyeket minden művelt embernek ismernie kell. Ezek közé tartozik a Biblia. ======================================================================== I. A Biblia: a könyvek könyve A/ A Biblia neve A ,,biblia'' szó jelentése a késôi latinságban: könyv. Itt a biblia szót egyes szám nônemű alaknak vették. A klasszikus latin íróknál a ,,biblia'' még ,,könyvek''-et jelentett (többes szám semleges alak). Ekkor még érezték, hogy ez a szó a görög biblion (= kis könyv, tekercs) többes száma. Elôször a hellenista zsidók nevezték szent könyveiket egyszerűen ta Biblia-nak (= a könyvecskék). Amikor az ôsegyház ezekhez csatolta a keresztény szent könyveket is, ezekre is kiterjesztették a Biblia elnevezést. A Biblia tehát a zsidóság és kereszténység szent könyveit jelenti, amelyek az Egyház tanítása szerint Isten által sugalmazott könyvek. Az a tény, hogy ezeknek a könyveknek gyűjteményét egyszerűen Bibliának, vagy ,,a Könyv''-nek nevezzük, azt a meggyôzôdést fejezi ki, hogy ennek a könyvnek rendkívüli jelentôséget és egyedülálló értéket, tekintélyt tulajdonítunk. Vizsgáljuk meg, hogy milyen joggal tesszük ezt. B/ A Biblia a legelterjedtebb könyv 1. A Biblia a könyvnyomtatás elôtt Nincs a világirodalomban még egy könyv, amelynek olyan nagy ,,irodalmi sikere'' lett volna, mint a Bibliának. Már az elsô századokban lefordították az akkori világ nyelveire: görög, latin, szír, kopt, stb. nyelvekre, és olyan sok másolatot készítettek róla, hogy ezek számát nem is ismerjük. Csak sejthetjük, ha arra gondolunk, hogy a Bibliáról tízezrével maradtak ránk a kéziratos másolatok, míg a leghíresebb klasszikusok műveibôl csak kevés dicsekedhet néhány száz kézirattal. Ahogy növekedett az írni, olvasni tudók száma, úgy terjedt a Biblia is. Az anyanyelvű irodalmak kibontakozásából során mindjárt felmerült a Biblia anyanyelvű fordításának az igénye is. Legkorábban Franciaországban. Az elsô teljes francia nyelvű bibliafordítás Szent Lajos király uralkodásának idejében (1226 után) készült el. Angliában a 14. sz. nyolcvanas éveiben született meg az elsô teljes angol nyelvű bibliafordítás, a Wycliff-féle. Lengyelországban Nagy Lajos királyunk lánya, Hedvig a maga számára lefordíttatta lengyelre a teljes Bibliát és szorgalmasan olvasta is. Németországban a Luther föllépése elôtti idôkbôl 817 fönnmaradt német nyelvű Bibliát ismer a kutatás, ebbôl 43 teljes. Magyarországon az elsô magyar nyelvű Biblia az ún. Huszita Biblia, melynek három kötetét három különbözô könyvtár ôrzi. A Bécsi kódex néhány ószövetségi prófétai könyvet, az Apor-kódex a zsoltárokat, a Müncheni kódex pedig a négy evangéliumot tartalmazza. A fordítás 1420- 30 között készült, feltehetôen huszita körökben. A Huszita Bibliánál kb. egy évszázaddal fiatalabb a Jordánszky Biblia. 2. A Biblia a könyvnyomtatás feltalálása után A könyvnyomtatás feltalálása után a legelsô könyv, amelyet Gutenberg kinyomtatott, természetesen a latin nyelvű Biblia volt (1452-1456). A következô fél évszázadban (1452-1500) ezen kívül még 156 latin nyelvű bibliakiadást számoltak össze a kutatók. Ebben a korban a nyugati művelt világ nyelve a latin volt. A Biblia iránti igény azonban sokkal nagyobb volt, semhogy a latin kiadások az összes olvasók igényeit kielégíthették volna. Ezért a latinnal egyidejűleg a különbözô élô nyelveken is kiadták a Szentírást. Németországban pl. 1521-ig 18 kiadásban jelent meg a Biblia (14 hochdeutsch és 4 niederdeutsch nyelvjárásban). Ehhez kell számítanunk még 34 német nyelvű bibliakiadást, amelyek nem az egész Szentírást tartalmazták. Tehát a könyvnyomtatás elsô 20 évében 52 német nyelvű bibliakiadás jelent meg! (Az egész középkorban 3000 német fordításról tudunk, melyek természetesen csak kéziratokban terjedtek.) Amikor 1522-ben Luther Márton egyszerű és világos bibliafordítása nyelvezetének természetes elevenségével meghódította a német olvasókat, a Biblia elterjedése olyan mértéket öltött, hogy 1522-1533-ig, tehát 11 év alatt 85-ször adták ki a Szentírást csak Luther fordításában. Magyar nyelven Károlyi Gáspár Bibliája jelent meg elôször 1590-ben (Vizsolyi Biblia), és azóta sok száz kiadást ért meg. Katolikus részrôl a jezsuita Káldi György az 1605-1607-es években készítette el szentírásfordítását. Ez a fordítás 1626-ban jelent meg nyomtatott formában Bécsben. 3. Biblia 1907 nyelven Ma már csaknem minden létezô nyelvre lefordították a Szentírást, bármily kevesen beszélik is azt. Európa számos nagy városában (pl. Rómában, Bécsben, Londonban, stb.) van olyan könyvkereskedés, ahol csak Bibliákat árulnak. Ezekben a könyvesboltokban többszáz nyelven meg lehet vásárolni a Szentírást. Hogy eddig összesen hányféle nyelvre fordították le a Szentírást, azt csak az érdekelt szakemberek tudják számon tartani, mert ez a szám évrôl-évre rohamosan gyarapszik. 1989-ig 310 nyelven jelent meg a teljes Biblia, és további 696 nyelven csak az Újszövetség. A Biblia rövidebb részlete ezenkívül még 901 nyelven olvasható. A Szentírást tehát -- részben vagy egészben -- eddig 1907 nyelvre fordították le. (A világon élô emberek összesen körülbelül 5000 nyelvet beszélnek.) Így ma már nemcsak a nagy népek olvashatják a Szentírást anyanyelvükön, hanem gyakran olyan népcsoportok is, amelyek lélekszáma nem több néhány tízezernél. Nincs még egy könyv, amely akár csak meg is közelíthetné a Biblia folyamatos ,,sikerét''. Az egy évben eladott példányszám megközelíti a 30 milliót. 4. A Biblia tudományos aktualitása A Szentírás nem csak sokat olvasott könyv, hanem tudományosan is állandóan foglalkoznak vele. Nincs hasonló irodalmi termék, amelyrôl évente annyi könyv, értekezés, cikk jelenne meg az egész világon, mint a Bibliáról. Százával lehetne felsorolni azokat a folyóiratokat, amelyek kizárólag vagy fôként a Szentírással foglalkoznak. E folyóiratok részben tudományos bibliakutató-intézetek, egyetemi karok, történeti, régészeti társulatok hivatalos lapjai, részben pedig a sokféle biblikus, liturgikus vagy lelki mozgalmak kiadványai. Minden évben többezer önálló mű, ún. monográfia foglalkozik a Bibliával. Daniel Rops 1954-ben megszámolta: Franciaországban 200 ilyen művet adtak ki. Olasz és spanyol nyelvterületen ennek legalább a háromszorosával számolhatunk. Ez már több, mint ezer, de még szó sem esett a hollandokról, a skandinávokról, az amerikaiakról, stb., a németekrôl nem is beszélve, akik mindig a legtöbb tudományos művet írták a Szentírásról. Minden művelt ember elgondolkozhat ezeken az adatokon. Mi az oka annak, hogy az a régi könyv még ma is aktuális? Mi az oka annak, hogy száz és száz tudós -- nem is hittudós vagy vallástörténész, hanem nyelvész, irodalmár, történész, régész, kultúrtörténész vagy bölcselô - - elkezd evvel a régi írással foglalkozni, s aztán, ha komolyan foglalkozott vele, nem is tud már szabadulni tôle. Egész életében csak a Bibliával foglalkozik és a végén megállapítja, hogy bár ez a könyv egész életének tartalmat adott, mégis oly keveset merített annak kimeríthetetlen forrásaiból. C/ A Biblia kulturális jelentôsége Ha el is tekintünk a Bibliának vallásos és hittudományi jelentôségétôl, ha nem is látunk benne mást, mint kultúrtényt, az emberi szellem megnyilvánulását a történelem folyamán, még akkor is a legkiválóbb helyen áll a Biblia a világirodalom termékei között. Paul Valery a nyugati kultúra alapjait 3 dologban jelöli meg: a görög bölcselet, a római jogrend és a zsidókeresztény lelkiség. A keresztény lelkiség azonban, amely épp a zsidó-keresztény Bibliából táplálkozik, az egész életet áthatotta, és a görög bölcselet meg a római jogrend is ,,keresztény átdolgozás''-sal épült bele a modern nyugati kultúrába. A Biblia és a történelem A Biblia egy ókori keleti nép (Izrael) irodalmi termékeinek gyűjteménye, néppé levésétôl államának teljes széteséséig, Mózestôl Jeruzsálem pusztulásáig. Nincs még egy ókori nép, amely ily messzire visszanyúló és ily egységesen kidolgozott történeti és kulturális dokumentumot hagyott volna maga után. Ezeknek a dokumentumoknak történeti hitelét nagy mértékben igazolják az utolsó század ásatásai, amelyeknek eredményébôl minden írott dokumentum nélkül is hűen felépíthetjük az ókori Palesztína művelôdéstörténetét és pontosan megrajzolhatjuk azt a kultúrhátteret, amelyben a Bibliában leírt történeti események lejátszódtak. A feltárt írott emlékek pedig elénk tárják az egész szellemi légkört, amelyben a Bibliának prózai és költôi művei keletkeztek. Ma már az egész üdvtörténet és a kereszténység eredete (Ábrahám meghívásától Mózes küldetéséig; a próféták működésén át Jézus Krisztusig és az apostolok küldetéséig) a világtörténelem társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási miliôjébe illeszthetô. Ebbôl a szempontból igen tanulságos olvasmány az amerikai zsidó orientalistának, Cyrus Gordonnak könyve, amelynek német fordításához Herbert Haag, a szentírástudományok egyik kiváló katolikus művelôje írt elôszót. (Geschichtliche Grundlagen des Alten Testaments. Einsiedeln 1956). Fô elônye a könyvnek, hogy tárgyilagosan, minden apológiai cél nélkül írja le azt a kultúrkörnyezetet, amelyben az Ószövetség szerzôi éltek; és sok példán mutatja be, mily hatással voltak a szomszédos kultúrák Izrael irodalmára. Egy kis publicisztikai készséggel százával lehetne felhozni azokat a földrajzi, történelmi, régészeti, kronológiai adatokat, amelyek bizonyítják, hogy a ,,Bibliának mégis igaza van''. De tudományos szempontból a végeredményben a Biblia helyes megértéséhez is sokkal értékesebbek azok a leletek, melyek elsô tekintetre a ,,Biblia ellen szólnak'', de komoly tanulmányozás után épp azt tanuljuk meg belôlük, hogy hogyan kell értelmezni a Bibliát. A palesztínai, mezopotámiai, egyiptomi, kisázsiai ásatások, valamint a napfényre került régi írások tanulmányozásának legnagyobb eredménye az, hogy jobban megismertük az ókori Kelet irodalmi műfajait, a történetírás szabadabb, (epikus) módjait és lassan kialakulnak azok értelmezési szabályai. Ezen irodalmi adatok és rengeteg régészeti lelet birtokában ma már a nem hívô történész sem száműzheti egyszerűen a mesék és mondák világába azokat a történeti eseményeket, amelyekrôl a Biblia szerzôi -- nem a modern európai történetírás szabályai szerint - - hanem az ô koruk- s kultúrkörnyezetük történeti műfajait felhasználva beszámoltak. A Biblia azonban nemcsak az általa leírt múlt szempontjából nagyjelentôségű, hanem a következô korok számára is. Amint a termés nemcsak egy érési folyamat befejezése, hanem egyúttal egy új életnek kezdete is, úgy a Bibliában leírt események egy egészen új csírát hoztak a történelembe, amelynek megértése nélkül az egész nyugati történelem érthetetlen lesz számukra. Aki a világtörténelmet, fôleg a nyugati történelmet az ô középkorával, vallásháborúival, szakadásaival, eszmeáramlataival, bölcseleti rendszereivel meg akarja érteni vagy meg akarja magyarázni a Biblia ismerete nélkül, az nem történész, hanem csak kontár lehet. A Biblia és az irodalom Az irodalomtörténész sem hagyhatja figyelmen kívül a Bibliának költôi műveit. Pl. Mózes vagy Debóra énekét, zsoltárokat, vagy az Énekek énekét, amelyekhez hasonlót az asszír, babiloni, egyiptomi költészet nem tudott alkotni. A Biblia prózai művei közt oly remekeket találunk, mint Rút, Eszter és Tóbiás könyveit és fôleg Jézusnak paraboláit. A prófétai könyvek közt leginkább Izajás tűnik ki erôteljes, szép nyelvével, gondolatainak gazdagságával. Ezek az irodalmi művek azonban nemcsak egy kornak és egy nép szellemi életének hű tükörképei, objektivációi, hanem a következô korokra is felmérhetetlen hatással voltak. A nyugati irodalom legkiválóbb alkotásai elôtt teljesen értelmetlenül áll az, aki nem ismeri a Bibliát. És ez nemcsak a Szentatyák remekműveire (pl. Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János) áll, hanem a legújabb irodalomra is. Nem is szólva arról, hogy hányféle életrajz jelent meg Jézusról, gondoljunk a bibliai tárgyú regényekre (Werfel, Thomas Mann, stb.), filmekre, színdarabokra (Jézus élete)... A nyugati szépirodalomnak nem biblikus témájú remekművei is annyira tele vannak a Bibliára való utalásokkal, célzásokkal, hogy nem is értheti azokat meg az, aki nem olvasta a Bibliát. Ez nemcsak Dante és Pascal, hanem Dosztojevszkij és Tolsztoj, Racine és Ibsen, vagy akár Villon és Ady műveire is áll. Ady Endre azt vallja magáról, hogy egyetlen könyv, melyet rendszeresen olvasott, a Biblia volt. És ez nemcsak költeményeinek tárgyában észlelhetô, hanem verselésén, gondolatritmusán és szófordulatain is meglátszik. Itt kellene beszélnünk arról, hogy milyen nagy hatással volt a Biblia a modern nyelvek kialakulására. Luther bibliafordításának hatása a német nyelvre közismert, a magyar bibliafordítások hatása a magyar nyelvre még nincs feltárva, de a magyar közmondásokban és a teljes népi kinccsé vált szállóigékben, hasonlatokban, szófordulatokban igen sokszor bibliai eredetre találunk. A Biblia és a képzôművészetek Bizonyos szempontból sokkal érzékelhetôbb a Biblia hatása a képzôművészetekre. Nemcsak a Madonnákra, Fájdalmas Anyákra, Ecce homo- kra, Utolsó vacsorákra, Jézus Pilátus elôtt jelenetekre kell itt gondolnunk, hanem arra a számtalan hatásra, amelyet az Ó- és Újszövetség alakjai és eseményei a legnagyobb festôkre és szobrászokra gyakoroltak. Menjünk végig akármilyen neves múzeumban vagy lapozzunk át egy komoly képzôművészeti folyóiratot; vegyük kezünkbe akármelyik igazán nagy festô vagy szobrász műveinek katalógusát és rögtön meggyôzôdünk a Biblia ismeretének fontosságáról. Nem állíthatunk itt össze statisztikát és kimutatásokat a nagy művészek biblikus tárgyú műveirôl. Csak azt említjük meg, hogy ezeket a bibliai tárgyú műveket csak az tudja értékelni, aki ismeri a Szentírást. Pl. Michelangelonak prófétaképeit csak az érti meg, aki ismeri a próféták életék, műveit, küzdelmeit és szenvedéseit, problémáit és gyötrelmeit. Izajás képe csak Izajásra illik és Jeremiásé csak Jeremiásra. Mert ezek a művészek átelmélkedték alakjuk életét, mielôtt formát adtak volna nekik. Ezért nekünk is ismernünk kell azt, hogy értékelni tudjuk e műveket. Különben úgy tudjuk csak elintézni a legnagyobb művészek remekműveit, mint az a külföldi csoport, amely betévedt a római San Pietre in Vincoli templomba. A világhírű ,,Mózes'' elôtt állva azon tanakodtak, kit ábrázolhat ez a szobor. Egyik megállapítja: ,,Egy ülô férfi'', a másik: ,,Egy ôskeresztény püspök'', a harmadik: ,,Biztosan valami szent''. Végül megszavazták, hogy a szobor csak Szent Pétert ábrázolhatja. A Biblia és a zene Igen fontos a Biblia ismerete még egy látszólag olyan messze esô területen is, mint a zene. Már csak azért is, mert a liturgia, mely a nyugati liturgia tényeinek, sôt sokszor szavainak dramatizált elôadása. Nemcsak a gregorián énekre, misékre és passiókra kell itt gondolnunk, hanem pl. Beethoven Krisztus az olajfák hegyén című művére, Verdi Nabuccojára és fôleg azokra az oratóriumokra, amelyekben a választott nép tetteit méltó formába öntötte (Sámson, Eszter, Jefte, Izrael Egyiptomban, Júdás Makkabeus vagy Saul a híres gyászindulóval). Magyar szerzôktôl csak a közismert ,,Jézus és a kufárok''-at, vagy Tamás Alajosnak ,,Kánai menyegzôjét'' említjük. A Biblia és a vallástudományok A Szentírás ismerete tehát fontos az általános kultúra szempontjából. Is ha a vallástörténetet és valláslélektant profán tudománynak tartjuk (- és ahogy ma művelik, annak kell tartanunk -), akkor errôl is kell valamit szólnunk. Maga a Biblia az ô fenséges egyisten-eszméjével, páratlan prófétai ihletével, fennkölt erkölcsi elveivel egyike a legértékesebb és legérdekesebb vallástörténeti dokumentumnak. De ez a könyv nemcsak múzeumi emlék, mert a keresztény (sôt részben a zsidó és a mohamedán vallás is) elsôsorban a Szentírásból meríti tanait és még ma is annak ihlete alatt áll. D/ A Biblia vallásos jelentôsége A Bibliát az emberiség túlnyomóan nagy része szent könyvnek tartja. Az igazi Biblia-olvasók a Szentírásban nemcsak irodalmat és művészetet keresnek, hanem egész életükre elirányítást, problémáikra megoldást, nehéz feladataik végrehajtására erôt merítenek. Azért nagyon tévedne az, aki a kultúra szempontjából elégnek tartaná a Szentírás felületes elolvasását és nagyon óvakodna attól, hogy megértse, miért látnak abban oly sokan valami többet, mint az emberi szellem termékét. A nyugati történelmet, irodalmat, művészetet és a kereszténységet, mint ,,kultúrtényezôt'' csak az tudja megérteni, aki bele tud illeszkedni azoknak a lelkivilágába, akiket a Szentírás szavai és alakjai megihlettek. Ezeknél pedig épp az volt a lényeg, hogy a Szentírásban nemcsak emberi, irodalmi művet láttak, hanem Isten szavát, Isten üzenetét emberi hírnökök szavai által. A hívô felfogás ismeretének szükségessége Összefoglaljuk az eddig mondottakat. Még annak is ismernie kell a Bibliát, aki azt pusztán emberi műnek tartja. Másrészt az ilyen ,,kultúrember'' is csak akkor érti meg a nyugati kultúrát, ha fel tud emelkedni ahhoz a lelkiséghez, amely az ókori ,,zsidó-keresztény'' irodalmi termékekben isteni sugalmazásra írt műveket és így isteni kinyilatkoztatást lát. Sokkal inkább szükséges, hogy helyes felfogása legyen a Szentírásról annak, aki a bibliai szavakban Isten üzenetét keresi, és aszerint akar élni. Sôt annak is ismernie kell a hívôk felfogását a Bibliáról, aki épp ezt a hívô felfogást cáfolni akarja. Különben csak oly gyerekes kifogásokat tud a Biblia ellen felhozni, amelyek csak a tudatlan embert vezethetik félre. Aki azonban egy kicsit is járatos a vallás kérdéseiben és a történelemben, az csak nevet az ilyesmiken, amelyek csak azt bizonyítják, hogy mily műveletlen emberek mernek hozzászólni az európai kultúra legjelentôsebb dokumentumához, és mindezt a ,,haladó'' tudomány nevében teszik, de a szentírástudomány haladásáról fogalmuk sincs. Az az ízléstelen mód pedig, és szellemi ôseinkkel szemben elkövetett kegyeletsértés, amelyet a magukat műveltnek képzelô emberek a Biblia ellen elkövetnek, nem jó ajánlólevél a Biblia támadói számára. ======================================================================== A hívô felfogás a Bibliáról A hívô emberek számára a Biblia nemcsak ókori irodalmi alkotás, hanem szent könyv is. Szentnek tartják elsôsorban a tárgya miatt, mert a Bibliában Istennek rendkívüli működésérôl, szóban, tettben való kinyilatkoztatásáról olvashatunk. (Ebbôl a szempontból még a nem hívô vallástörténész is ,,szent'' könyvnek tartja a Bibliát, mivel vallásos élményekrôl számol be és vallásos élményeket ébreszt az olvasóban). De a hívô felfogás szerint a Biblia nemcsak tárgya szerint szent, hanem fôleg a szerzôje miatt, mert a Biblia nemcsak emberi mű, hanem Isten üzenete is emberi szerzôk által. Szándékosan nem keresztény felfogást említek, mert a hívô zsidók is mindig Isten szavát látták a Szentírásban, másrészt voltak olyanok, akik kereszténynek nevezték magukat, mégsem tartották a Bibliát Isten művének (racionalista ,,teológusok'', negatív kritikusok)... ======================================================================== A hívô felfogás elôfeltételei 1. Hit Istenben A hívô szentírás-fogalomnak megértési alapja a helyes istenfogalom. Ha valaki a látható dolgokból, a természet nagyságából, fönségébôl, célszerűségébôl eljutott egy többé-kevésbé helyes istenfogalomhoz, vagy a bölcselet útján az ,,Abszolútum''-hoz, az önmagától létezôhöz, a létteljességhez -- az akár a csillagrendszert, akár az atom csodálatos, de még korántsem egészen kikutatott titkait szemléli, akár az élet rejtelmeibe akar behatolni, mindig nagy tisztelettel áll a természet titkai elôtt, és valamit megsejt errôl az abszolút lényrôl: az ô akarata kormányozza a természettörvény által az egész világot, az ô gondviselése alakítja az egész történelmet. Aki eljutott ehhez a természet és történelem fölött álló Valakihez, abban van Isten-hit. Ha ez a hit (meggyôzôdés) életet irányító erôvé válik, akkor beszélhetünk vallásos emberrôl, aki nemcsak tudja, hogy ez a Valaki ott áll a lét, az élet és a szellem kibontakozásának elején és végén, hanem egész életében, magatartásában, a természethez és az emberekhez való viszonyában gyakorlatilag is elismeri Annak legfôbb hatalmát és Tôle való függését. 2. Készség hinni Istennek Aki azonban pusztán természetes úton jutott el az Isten-fogalomhoz, a világ Alkotójához, az értelmes és szabad akarattal rendelkezô Ôsvalakihez, hamarosan egy nehézségre bukkan. -- Mikor a világ titkai, a lét és az élet titkát akarta megoldani, egy még nagyobb titkot talált, mely elôtt az emberi gondolkozás és minden metafizika megáll. Eljutott a titkok titkához, legalább is természetes ésszel azt hiszi, hogy már ott áll a legtitkosabb ajtó elôtt. Látszólag valami nagy ellentmondás van abban, hogy ez a hatalmas, végtelenül bölcs és személyes lény, az a titokzatos Valaki hallgat. Theos sigón: a hallgató Isten -- mondta Origenész. A vallásos ember átérzi végtelen kicsinységét térben és idôben..., kifejezi hódolatát a Végtelen Nagyság elôtt. Készségesen megígéri, hogy mindenben követi az Ô akaratát amelyet a világból, a természettörvénybôl megismer. Mégis valami kínzó hiányérzet van benne. Szeretné, ha ez a világból megismert Ôsvalaki valahogy személyesen is közölné vele magát és akaratát, konkrét eligazítást adna az életre. Felébred benne a vágy, hogy ez a néma Isten megszólaljon. Ha Ô valahogy emberileg fogható módon megszólalna, akkor már nemcsak Istenben hinne, hanem hinni lehetne Istennek is. Ez a kifejezett vagy legalább az Isten imádásában, az Ô legfôbb uraságának elismerésében bennfoglalt készség hinni Istennek -- feltéve, hogy Isten megszólal vagy megszólalt -- a keresztény tanítás szerint nemcsak szükséges, hanem elégséges is az üdvösségre, ha valaki saját hibáján kívül nem ismerhette meg a már megtörtént kinyilatkoztatást. 3. Várakozó álláspont Aki még nem tudja, hogy Isten megszólalt, azaz önmagát kinyilatkoztatta, annak lényeges magatartása az éber figyelem, hátha megszólal az Úr. Lényegbevágó kérdés, hogy ki ô és mi a terve az emberrel, azért figyelni kell az ô szavára. A metafizikai gondolkozás itt a kinyilatkoztatás lehetôségeit kutatja. Lehetséges-e, hogy a végtelen transzcendens Isten az ô gondolatát, akaratát -- az általa alkotott természetbôl kiolvasható üzeneten kívül -- szóban vagy írásban, tehát valóságos ,,üzenet'', ,,beszéd'' formájában közölje velem? Ha ez lehetséges, akkor nyitva álla az út. Az ember nem talál nehézséget abban, hogy Isten megszólaljon és magát kinyilatkoztassa. A történeti kutatás azt keresi, van-e az emberiség történetében valami jel arra, hogy Isten magát kinyilatkoztatta? A hívô ember szíve vágya, hogy Isten megszólaljon, alkalmassá teszi ôt arra reményre, hogy a végtelen Úr közli vele gondolatát és akaratát. Titokzatos, szinte misztikus várakozás ez, melyet a próféták éreztek, mikor sejtették az Úr közelségét: szent extázis, melyben minden lelki képességünk feszülten figyel, hogy jön-e az Úr, szól-e az Úr? Evvel a titokzatos lehetôséggel számolva, vagy legalábbis azt ki nem zárva kell a Bibliához nyúlni, melyrôl száz- és százmillió ember azt tartja, hogy benne, általa Isten szól az egész emberiséghez: hogy a hatalmas és fölséges Teremtô leereszkedett az emberiséghez, kielégítette az istenkeresôk vágyát és kiváltságos emberek által elmondta nekik az ô üzenetét. -- Tehát nem vágom el azt a vonalat, amelyen talán épp az abszolút Úr szól hozzám, akivel vitatkoztam, perlekedtem, hogy ô miért oly hallgatag Isten, miért nem szól hozzám. 4. Tisztelet Ez a bizonyos szempontból negatív, vagy legalábbis várakozó álláspont a Biblia isteni oldalával szemben néha indokolt, de nem fejezi ki a Bibliával szemben tanúsítandó teljes magatartást. Nem kell ugyan e könyvnek az Isten szavát megilletô tiszteletet elôlegeznem, ha még arról bizonyosságom nincs. Ez nem volna ésszerű istentisztelet, hanem inkább babona. De mindenesetre komoly, művelt emberhez méltó magatartást kell tanúsítani e könyv iránt. Az emberi kultúrának egy nagyfontosságú emlékéhez tapadó tisztelet, atyáink által szentnek tartott könyv iránt való kegyelet mindenképpen megilleti a Bibliát. Művelt ember nem kezelheti e szent könyveket avval az éretlen és értelmetlen fölénnyel, amellyel kamaszok tekintenek vissza gyermekkori mesekönyveikre, mert az hiszik, szégyenkezniük kell amiatt, hogy ôk valaha is kezükbe vették Ezópusz meséit, Gulliver utazásait, Don Quijote kalandjait. Az érett felnôtt szívesen olvassa e könyveket is, mert tudja, hogy csak most képes igazán felfogni azoknak az értelmét. Röviden összefoglalva: Tisztelet a Biblia emberi oldala iránt is méltó és értelmes dolog, ha annak isteni oldaláról még nem gyôzôdtem meg. Másrészt egy feszült várakozás az isteninek megnyilvánulása felé nem kritikátlan hiszékenység, hanem egy felfelé nyíltság, mely nem állít eleve korlátokat a szellem elé. Aki elôítéleteivel elzárja a szellem felfelé emelkedô útját, az épp a lényeget nem látja meg. 5. Türelem Végül a Biblia kezdô olvasói számára igen fontos a türelem. Vannak, akik mindjárt izgulnak, ha a Szentírásról vagy a kinyilatkoztatásról alkotott elképzeléseikkel ellenkezô dolgokat látnak a Bibliában. Isten abszolút Úr. Ô maga választja meg a módot, ahogy közölni akarja üzenetét. Ne légy ideges, ha olyasmit olvasol, amit nem értesz. És ha nem tudod egy hívô ember szemével olvasni az Írást, olvasd legalább az értelmes művelt ember szemével. Művelt embert nemcsak a sport, mozi és színház érdekli, nem is csak az atomfizika és biológia, hanem a vallás is, amely -- akarva, nem akarva -- az emberiség történetéhez és kultúrájához tartozik, beleszövôdik bölcseletbe, tudományba, művészetbe, szociológiába, politikába és az egész életbe. Azután azt sem szabad felejteni, hogy a Biblia nem akármilyen vallásos tankönyv, hanem az emberek üdvén működô isteni kinyilatkoztatásról számol be s ezért szükségképpen történeti korhoz és történeti személyekhez van kötve. Amint tehát a kinyilatkoztatás megjelenik, mindig egy határozott kor kultúrájának jegyeit viseli magán. ======================================================================== A biblia szent könyv -- tárgyát tekintve Ismerkedés a Bibliával A Bibliát igen sok szempontból vizsgálat tárgyává tehetjük. Itt csak általános tájékozódást adunk, melyben elôbb irodalmi és történelmi szempontból mondjuk el a legszükségesebbet, hogy aztán ebben a történelemben és irodalomban megnyilvánuló üdvösségtörténetrôl, kinyilatkoztatásról szóljunk és röviden összefoglaljuk a Biblia központi gondolatait. Végül a vallástudományok ,,szent'' fogalmát alkalmazzuk a Bibliára. 1. A sokrétű irodalom Ha belelapozunk a Bibliába, elsôsorban annak emberi oldalával találkozunk. Talán megkap bennünket vallásos ihletettsége, de elsô tekintetre közönséges emberi műnek látszik, amelyen meglátszik, hogy igen régen írhatták és legtöbb (fôleg régi) fordításban még az is észrevehetô, hogy a Biblia legnagyobb részét eredetileg valami szemita nyelven írták, vagy az ott leírt beszédek szemita nyelven hangzottak el. Látszólag nem egységes mű. Elsô lapjának megírásától az utolsó lap megírásáig több mint ezer év telt el. A közben lévô lapokon is észrevehetôk a korszellem változásai és a különbözô szerzôk stílusának sajátosságai. A szerzôk földrajzi környezete is igen változatos. A Biblia egyes lapjait a Sínai pusztában írták, másokat a Tigris és Eufrátesz partjain vagy az egyiptomi piramisok árnyékában, jó részüket azonban Palesztína földjén. Igen különbözô az egyes írások politikai és gazdasági háttere is. Egyiket a békés fellendülés korszakaiban írták, másokat nagy nemzeti küzdelem idején. Egyiket gyôzelmi mámorban, másikat az elpusztult város és leomlott templom romjain. Ezek a helyi és korbeli különbségek észrevehetôk a Biblia egyes könyveinek stílusán, képein, kifejezésmódján, ,,tudományos'' elképzelésein, melyek hol az egyiptomi, hol a babiloni, hol meg a perzsa vagy görög kultúrák befolyását mutatják. Maguk a szerzôk is a legkülönbözôbb társadalmi osztályokhoz tartoztak. Királyokat is találunk a Biblia írói között, mint pl. Dávid, aki a zsoltárok egy részének szerzôje, és Salamon, akinek bölcsessége az egész Kelet és Egyiptom bölcsességét felülmúlta. Izajás stílusában is kitűnik az ô ,,arisztokratikus'' és városi származása, hisz a jeruzsálemi vezetô réteghez tartozott. Ámosz durva nyelvezetén is érezhetô, hogy egyszerű pásztor és vadfügefa tenyésztô volt. Az Újszövetségben is felfedezhetjük Lukács evangéliumán szerzôjének hellén műveltségét, épp úgy, mint Márk evangéliumán a szerzô szemita voltát. Irodalmi szempontból a Biblia nagy gyűjtemény, amelyben a legkülönbözôbb műfajokkal találkozunk. Vannak benne történeti részek és költött elbeszélések, szép himnuszok és erkölcsi oktatások, szűkszavú hiteles okmányok és epikus leírások, törvények és családfák, drámai jelenetek és épületes, vagy éppen nem épületes elbeszélések. Bôbeszédű intelmek és velôs mondások, hálaadó imák és közmondás gyűjtemények, gyászénekek és harci dalok, és még sokféle -- a modern európai ember számára idegen -- irodalmi műfaj, mely annyi gondot okoz az ún. irodalmi kritikának. Ebben a sokféleségben sohasem találjuk meg a Biblia lényegét, ha elveszünk a részletekben. -- Lássuk elôbb egy összképben az egész Bibliát. Elsô tekintetre feltűnik, hogy a Biblia két részbôl áll: egyiket Ószövetségnek, a másikat Újszövetségnek nevezik. Az Ószövetségben Ábrahám koráig visszanyúló népi elbeszélésektôl a Makkabeusok hôsi szabadságharcát összefoglaló történeti művekig a legkülönbözôbb történeti, tanító, prófétai és költôi művekkel találkozunk. Az Újszövetség Jézusról és az általa alapított Egyházról ír. Jelentôsége épp az, hogy benne a kereszténység alapítójáról és az ôsegyház kialakulásáról és a kezdôdô kereszténység problémáiról és azok megoldásairól értesülünk. 2. A Biblia történeti kerete Ennek a sokrétű irodalomnak történeti keretét így állíthatjuk össze: a. Izrael néppé-levése -- kiválasztás és szövetség Izrael népének ôsatyja, Ábrahám, Krisztus elôtt 1850 körül isteni hívásra kivándorolt családjával a sokisten-hívô Úr városából, mely akkor még nem a sumérok, hanem az elsô babiloni dinasztia: az amoriták uralma alatt állott. E dinasztiának legtekintélyesebb tagja Hammurabbi volt a nagy törvényhozó. (Hammurabbi törvényének fekete [diorit] kôre írt szövegét 1901-ben találták meg és ma a párizsi Louvre-ban ôrzik.) Ábrahám utódai néhány száz évig Palesztínában félnomád életet éltek, majd Jákob (más néven Izrael) és 12 fiának családja (a késôbbi 12 törzs) Egyiptomba került. Itt azonban nemsokára szigorú robotmunkára fogják és kizsákmányolják Izrael népét. Kr. e. 1250 körül Mózes kap hívatást arra, hogy a népet kivezesse Egyiptomból és törvényt adjon neki (Sínai törvény). Negyvenéves pusztai vándorlás után Józsue vezetésével Izrael 12 törzse fokozatosan elfoglalja az ,,ígéret földjét''. Erre a korszakra esik ,,Isten szövetsége'' Ábrahámmal (az ígéret) és a zsidó néppel (a Sínai szövetség). b. A királyok kora -- a választott nép nevelése a próféták által A különbözô bírák egyéni csatározásai és felszabadító harcai után Sámuel, az utolsó bíró, aki egyben próféta is volt, Sault királlyá keni fel. Saul (kb. 1030-1010 Kr. e.) és fôleg Dávid (1010-970 Kr. e.) királysága alatt a 12 törzsbôl egy tekintélyes állam alakult, amely fénykorát Dávidnak fia: Salamon uralkodása alatt (970-931) érte el. Salamon halála után az ország kettészakadt. A tíz északi törzs elszakadt Júdától (Izrael vagy északi ország), Salamon fia mellett csak Júda és Benjámin törzse tartott ki (Júda vagy a déli ország). Dávid idejében működött Gád és Nátán próféta. Salamon idejében Ahiás. Az ország kettészakadása után Semejás, Hannani, a két Jéhu, Jemla fia Mikeás és fôleg Illés és Elizeus. Az ,,író próféták'' közül az északi országban működött Ámosz és Ózeás, a déli országban Mikeás és Izajás. c. Az asszír deportáció és a babiloni fogság kora -- a szövetséghez hűtlen nép fenyítése Az északi országot, ,,Izrael''-t, ahol különbözô családokból származó dinasztiák váltották föl egymást, az asszírok 721-ben elfoglalták (II. Szargon). A népet deportálták és idegen gyarmatosokat hoztak helyére. Ezekbôl lettek az Újszövetségbôl jól ismert szamaritánusok. A déli ország ez alkalommal elkerülte a katasztrófát. Józiás király 622-ben nagy vallási és szociális reformokat vezet be, melyeknek azonban nem volt maradandó eredménye. -- Az újbabiloni birodalom hódításai veszélyesen közelednek Júdához. 598-ban Nabukodonozor elfoglalja Jeruzsálemet, Jójakin királyt leteszi és helyette Jójakin nagybátyját, Szedekiást nevezi ki hűbéres királlyá. -- Mikor Szedekiás fellázad, a babiloniak újra elfoglalják Jeruzsálemet (587 június- július), Szedekiást foglyul ejtik s egy hónap múlva Nebuzárdán lerombolja a jeruzsálemi templomot és a várost. A zsidó nép vezetô rétegét három ütemben: 598, 587 és 582-81-ben Babilóniába deportálják. Erre az idôre esik Szofoniás és Náhum, s fôleg Jeremiás és Ezekiel próféták működése. d. ,,A maradék visszatér'' -- a Messiás-várás kora A babiloni száműzetésnek a perzsák gyôzelme vetett véget. Círusz király Babilon elfoglalása után Kr. e. 538-ban rendeletet ad ki, melynek értelmében a száműzöttek visszatérhetnek hazájukba és felépíthetik a templomukat. A Zorobábel vezetésével visszatért zsidóság a templom újjáépítésével párhuzamosan Ezdrás és Nehemiás irányításával megkezdi a jogi és vallási újjáépítést is. 331-ben Nagy Sándor elfoglalja Palesztínát. Nagy Sándor halála után (323) Júdea Nagy Sándor egyiptomi utódainak, a Lagidáknak (vagy Ptolemeusoknak) uralma alá kerül, de 197-ben a Szeleukidák (Nagy Sándor szíriai utódai) kerekednek felül. A Szeleukidák korszakába esik IV. Antióchusz Epifánész nagy üldözése, aki ellen a Makkabeusok fellázadtak (167) és vívták hôsies szabadságharcukat. A zsidók 142-ben önkormányzatot értek el, Júdeát egy Hazmóneus családból származó fejedelem (a Makkabeusok utóda) kormányozta. Kr. e. 63-ban Pompeiusz elfoglalja Jeruzsálemet, Júdea római provincia lesz, de egyelôre a Hazmóneusok kormányozzák. Kr. e. 37-ben az idúmeai Heródes lesz Júdea királya. e. Az Új-szövetség kora -- az Ige testté lôn Nagy Heródes király (37-4 Kr. e.) uralkodásának végére esik Jézus születése, aki tanítványokat gyűjtött maga köré és Isten országát hirdette. Poncius Pilátus helytartósága alatt keresztre feszítették, de tanítványai arról tanúskodnak, hogy ez a Jézus feltámadt és megjelent nekik. Az apostolok, mint Jézus feltámadásának tanúi, Jézustól kapott küldetéssel elmennek az egész világra és tanúságot tesznek arról, amit láttak és hallottak. A kereszténység eredetét nagy üldözések kísérik. A palesztínai üldözések után hamarosan kitör Néró (Kr. u. 54-68) üldözése, mely alatt Péter és Pál apostolok is vértanú halált szenvedtek Rómában. Ugyancsak Néró bízza meg Veszpáziánuszt és annak fiát Títuszt, hogy rendet teremtsenek a már veszedelmesen zavargó Palesztínában. 69-ben Veszpáziánusz római császár lesz, Jeruzsálemet fia, Títusz ostromolja, aki 70-ben elfoglalja a várost. A templomot felgyújtják, a zsidóság szétszóródik. Domíciánusz (81-96) üldözése idején írja János apostol a Titkos Jelenések könyvét, azután pedig evangéliumát és leveleit, a Biblia utolsó könyveit. Ez röviden a történeti keret, amelyben a Biblia elbeszélései, törvényei és okmányai, tanításai és jövendölései, költeményei és feddôbeszédei keletkeztek. Néhány régebbi évszám körül lehetnek eltérô vélemények (mi a Jeruzsálemi Biblia 1958-as kiadását követtük), a tényeket azonban mindenkinek el kell fogadnia még akkor is, ha a Biblia vallásos tanításával nem ért egyet, és ha a Bibliát pusztán emberi műnek tekinti is. A Biblia történetét a palesztínai, egyiptomi, babiloni ásatások és általuk napfényre hozott ékírásos táblák, papiruszok és pergamentekercsek és ezer meg ezer nem írott emlék igazolja. Aki Jézus történetiségét tagadja, vagy akár Dávid király vagy Mózes személyét valami ôsi mondavilág költött alakjának tartja, annak nem vallásos hitében van valami nagy baj, hanem fôleg a modern történelmi kutatás alapjait nélkülözi. Aki pedig a Bibliát egyszerűen ,,mítosz''- nak vagy ,,legendának'' mondja, az nem a hittanban, hanem az irodalomtörténetben való járatlanságáról tesz tanúbizonyságot s ezért nem is a teológiai és vallástani kérdéseket, hanem az ókori irodalmi műfajokat kell tanulmányoznia. 3. A Biblia fôtárgya: ,,üdvtörténet'' a. Isten történeti cselekedete A fönt vázolt történet csak a keretet adja meg, amelyen belül a Biblia írói valami egészen mást akarnak közölni velünk. Ôket nem a profán történelem érdekli, hanem valami vallásos tanítás. Még akkor is, amikor történelmet írnak, azt tartják szem elôtt, amit Isten művelt az emberiség üdvéért. Azért a bibliai történet lényegében üdvtörténet, és mint ilyen Istennek műve, Isten története. És ez nemcsak oly értelemben, hogy Isten, mint Teremtô és Gondviselô Isten, minden emberi történésnek elsô oka és végsô célja, hanem a történetiség szó szoros értelmében. A Biblia ugyanis azt írja le, hogy Isten a már megteremtett ember életébe ismételten belenyúlt, beleszólt, azaz önmagát szóval és tettel kinyilatkoztatta. Amit Isten így a történelem folyamán tett és mondott, az Istennek teljesen szabad cselekedete, melyet semmiféle metafizikával vagy bölcselettel kiszámítani nem lehet, nem is vész el a mitológiák tér és idôfeletti absztrakciójában, hanem minden valami földrajzilag pontosan meghatározható helyen és a történelemnek a történettudomány által pontosan megállapítható idejében történt, mint Istennek egyszeri és megismételhetetlen szabad cselekedete: tehát történeti cselekedete. Ebbôl már azt is látjuk, hogy a Biblia vallásos tanítása, nem a természettudományból vagy bölcseletbôl leszűrt emberi okoskodás, hanem kinyilatkoztatott vallás, melyben Isten közli magát az emberrel. b. A kinyilatkoztatás organikus fejlôdése De épp azért, mert a Biblia tanítása az isteni kinyilatkoztatás igényével lép fel, sokan megbotránkoznak és csalódnak a Bibliában. Ezeknek nincs helyes fogalmuk a Bibliáról, fôleg annak történeti jellegérôl. A kinyilatkoztatás nem tér- és idôfeletti elvont fogalmak alakjában jött az emberhez. Nézzünk néhány ilyen nehézséget: A Bibliában sok botrányos dologról értesülünk. Az erkölcstelenség különbözô fajai: gyilkosság, rablás, házasságtörés, vérfertôzés, álnokság, árulás, hitszegés és sok más. Vallásos téren is mennyi eltévelyedés: bálványimádás fajtái, a nép babonás szokásai. Ezek a tények csak azt mutatják, hogy itt nem valami mesevilágról, hanem a való életrôl van szó, ahol a jó és a rossz mindig keveredik. Azonkívül ezek a leírások hű képét adják annak a valláserkölcsi helyzetnek, amelyhez Isten leereszkedett és amelybôl Isten fokozatosan felemeli és tisztítja az embert. A Biblia ezeket a tényeket nem helyesli, hanem mint eltévelyedéseket elítéli és a bűnt bűnnek tartja, mely ellen Isten emberei mindig küzdöttek, s melyek fölött Isten ítélete sokszor nyilvánvalóvá lett. Mások a Biblia embereinek kezdetleges természettudományos elképzelésein és primitív világképén botránkoznak meg, pedig a Biblia szerzôi sohasem hoznak Isten-érveket az ô ,,természettudományukból'' vagy ,,világképükbôl''. Hisz Isten létét, nagyságát, szentségét nem a természetbôl vagy okoskodásból bizonyítják, hanem a magát kinyilatkoztató Istennel közvetlenül találkoznak, tehát tapasztalatból ismerik ôt meg. Aki pedig történelmi érzék nélkül mindjárt a Biblia elsô lapjain olyan felséges Isten-eszmét keres, mint amilyent a Jézus Krisztusban befejezôdött kinyilatkoztatás után 20 évszázaddal magának alkotott, az nem tudja, hogy a kinyilatkoztatás történetében is van valami organikus fejlôdés. Nem tudja, hogy az érett korokat mindig megelôzi a dadogó csecsemôkor, és nem érti meg, hogy Isten egy ily alacsony kultúrfokon álló néphez is le tud ereszkedni. Azért hasonlít az apostolokhoz, akik nem engedték a kisdedeket Jézushoz, vagy ahhoz a felnôtthöz, aki a gyermeket elítéli csak azért, mert még nem felnôtt. 4. A Biblia központi gondolata Többen próbálták összeállítani az Ószövetség vallásos tartalmát, központi gondolatát. Egyik a monoteizmusban, azaz az egyetemes, világfölötti Isten-hitben, a másik az Istennel való szövetség gondolatában, a harmadik pedig a messianizmusban vagyis a Megváltó- várásban látja azt a gondolatot, mely az egész Ószövetségben uralkodik. Itt röviden csak azt szeretném kifejteni, hogy e három alapgondolat szorosan összefügg. Izrael monoteizmusa a szövetség jegyében áll, az Ószövetség pedig a lényegénél fogva elôkészület, ígéret, mely a Krisztusban és az Újszövetségben teljesedik be. Így azt is mondhatjuk, hogy az egész Biblia központi gondolata Krisztus és az általa alapítandó és az Újszövetségben megalapított Isten országa. a. Monoteizmus Athén a bölcseletnek, művészetnek, szépségnek szimbóluma. Rómára még sokáig néznek vissza a századok, mint a jogrend, a politika és katonai szervezkedés szülôanyjára. Jeruzsálemnek szinte semmije sem volt ebbôl, mégis ô hagyta reánk a legértékesebb örökséget: a tiszta monoteizmust. Aki csak egy kicsit is járatos az ókori Kelet irodalmában, arra mindig rendkívül mély benyomást tesz az Ószövetség tisztult Isten- eszméje. Egy bálványimádásba merült kultúrkörnyezetben, ahol a legkülönbözôbb mitológiák tárgyalják az istenek keletkezését, egymás ellen való harcainak, gyôzelmeinek és vereségeinek, szenvedélyeinek és küzdelmeinek mítoszait -- a Biblia egyedül álló kivétel, melyben az egyetlen egy, a világ felett álló, fenséges, szent Isten képe bontakozik ki. A bölcselôk is el tudnak jutni metafizikai spekulációkkal egy világfölötti ,,Abszolútum'', egy végtelen tökéletességű értelmes lény fogalmáig. A modern természettudósok is beszélnek a világ bölcs alkotójáról, vagy valami értelmes világszellemrôl. Ilyen okoskodásokkal és ,,észérvekkel'' a Bibliában nem találkozunk. Itt-ott olvasható ugyan a Bibliában, hogy Istent a természetbôl is meg lehet ismerni (Bölcs 13), de az is kitűnik, hogy az ember valami átok alatt áll, és a bűn az Istenrôl szóló igazságot mintegy fogságban tartja (Róm 1,18). Ehhez a bűn átka alatt élô és mintegy lelki vaksággal sújtott emberhez szól az egész kinyilatkoztatás, mely megnyitja lelki szemeit, mert a megkeményedett szíve mélyén elfojtott igazságot csak Isten igéje tudja felszabadítani, és a bálványimádás hazugságából -- legyen az akár négylábú, akár faragott, akár bármilyen emberalkotta bálvány -- csak Isten Igéje tudja megváltani. A Biblia emberei elsôsorban nem a teremtô Istennel találkoztak, hanem az önmagát kinyilatkoztató Istennel: Avval, aki mintegy utána megy az ô teremtményének, hogy a romlástól visszarántsa..., aki leereszkedik hozzá és szóbaáll vele; aki Ábrahámot kihívta a ,,Káldeusok városából'' és megígérte neki, hogy ivadékában megáldatnak az összes nemzetek. Aki Mózesnek a csipkebokorban megjelent s nevét kinyilatkoztatta. A késôbbi nemzedékek sem hoznak észérveket, hanem az ô történelmük folyamán önmagát cselekvôleg kinyilatkoztató Isten nagy tetteire -- ígéreteire, jövendöléseire, csodáira -- hivatkoznak. A Biblia emberei tehát Istent az ô természetfeletti működésében megtapasztalták, és errôl a tapasztalatukról tesznek tanúbizonyságot. Ábrahám hallotta Isten hívását és hitt az ígéretnek. Mózes látta az égô csipkebokrot és engedelmeskedett a küldetésnek. A próféták mind hallották az isteni szózatot és hűségesen közvetítették: ,,Így szólott az Úr''. Azért az Ószövetség monoteizmusának tétele nem úgy szól, hogy a világ feltételez egy bölcs és szabad akarattal rendelkezô Teremtôt, hanem: Ábrahám Izsák, Jákob Istene, a Mózesnek önmagát kinyilatkoztató Jahve az egyetlen Isten, rajta kívül nincs más Isten. Jahve az Úr, Jahve az Isten, Jahve az egyetlen! Mert Jahvét, aki velük szövetséget kötött, az ô történelmük folyamán olyannak ismerték fel, mint aki nemcsak a választott népnek, hanem az egész világ összes nemzeteinek és az egész történelemnek Ura és Istene. Ez az Isten, Aki velük szövetségre lépett, olyan csodálatos dolgokat művelt, hogy abból hamarosan megérthették, hogy az ô Istenük nemcsak a történelem ura, hanem egyúttal az ég és föld teremtôje is. Azt mondtuk, hogy a Biblia emberei nem a teremtményektôl emelkedtek fel Istenhez, hanem Isten természetfeletti működését közvetlenül tapasztalták. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy elsôsorban Jahvéval, mint a szövetség Istenével találkoztak. b. A szövetség A szövetség a régi keleti népeknél szent dolog volt. Esküvel és átokkal kötötték, és az istenség kezeskedett a szövetségrôl. A szövetség által a vérrokonsághoz hasonló kapcsolat jött létre, ezért a felek már testvérnek nevezik egymást. A szövetség nem tételez fel szükségképpen egyenrangú feleket, hisz a gyôztes is ajánlhat fel szövetséget a legyôzötteknek és az alattvaló is kérheti a szövetség megkötését. A szövetség néha egyszerű kézfogással, ajándékozással, ruha- és fegyvercserével történt. Maga a közös étkezés is szövetségkötésnek számíthat. Máskor a szövetségkötés ünnepélyesebb szertartások közt folyik le. Ilyen pl. mikor egymás vérét isszák vagy legalább is összekeverik (vérszerzôdés), hogy evvel is jelképezzék azt az összetartozást és testvériséget, mely a szövetség által létrejön. Babilonban és a görögöknél ismert szokás volt a szövetségkötésnek az a módja, melyrôl az Ábrahámmal kötött szövetség alkalmával olvasunk: az áldozati állatot ketté vágják, egymástól kissé távol a földre helyezik és közöttük a szövetséget kötô felek áthaladnak, hogy evvel is jelképezzék, milyen sors vár arra, aki a szövetséget megszegi. Az emberekkel kötött szövetség szemlélteti azt a viszonyt is, mely Jahve és Izrael között fennáll. Ez a szövetség Istennek rendkívüli kegye, amellyel Izraelt kiválasztotta, hogy az kimondottan az Ô népe és tulajdona legyen. Ennél a szövetségnél természetesen mindig Jahve a kezdeményezô. A szövetség tartalmát pedig Ózeás prófétánál így olvassuk: ,,Te (Izrael) leszel az én népem és én (Jahve) leszek a te Istened''. E szavak azt akarják kifejezni, hogy Jahve mintegy tulajdonába és különös módon gondjaiba veszi a népet, Izrael pedig kizárólag Jahve szolgálatában áll (,,idegen istenei'' nem lesznek) és az ô parancsait megtartja. Az Ábrahámmal kötött szövetség és az ,,ígéret'' Izraelnek Jahvéval kötött szövetsége Ábrahámmal kezdôdik, akinek az Úr eskü alatt számos utódot ígér és utódai számára Kánaánt, az ,,Ígéret föld''-jét. Az ígéret nemcsak Ábrahám utódainak szól, hanem az összes nemzeteknek, melyek az ô ivadékában megáldatnak. A szövetség teljesen Isten ajándéka, de elôfeltétele a hit (Ter 15,6), azért elôzi meg a szövetségkötést a parancs, hogy Ábrahám ,,Isten elôtt járjon'' és feddhetetlen legyen. A szövetség jele és mintegy pecsétje a körülmetélkedés, mely által az izraeliták belépnek a választott nép közösségébe, és épp ezáltal az Istennel való szövetségbe. A Sínai szövetség és a Tízparancs Az Egyiptomból való kivonulás után az Úr Mózes által szövetséget ajánl Izraelnek és félelmet keltô természeti jelenségek között kihirdeti a Tízparancsolatot, mint a szövetség feltételeit (Kiv 20,1- 17). Mikor a nép a feltételeket elfogadja, Mózes 12 emlékoszlopot állít Izrael 12 törzsének megfelelôen, azután az állatok vérével meghinti a népet e szavakkal: ,,Ez annak a szövetségnek vére, melyet az Úr veletek mindezen igék alapján kötött''. A Sínai szövetség lényegét (Kiv 19,5) így foglalja össze: ,,Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá teszlek minden nép között -- hiszen az egész föld az enyém --, és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem''. Ettôl kezdve Jahve Izraelnek királya (MTörv 33,15) és zászlója (Kiv 17,15). Az Úr viszont megköveteli, hogy Izrael a szent hivatáshoz méltó módon éljen. A Sínai szövetség lett Izrael alapokmánya, melyre a késôbbi korok mindig visszatekintettek és többször megújították. A szövetség teológiája A szövetség alapja a szabadon ajándékozó isteni szeretet. A szövetség teljesen Isten műve, Isten ajándéka. Ô választotta ki Izraelt a többi nép közül és a szövetség ennek az isteni választásnak megpecsételése és záloga. A szövetség által Izrael személyes kapcsolatba kerül Jahvéval. Ezért elôzi meg a szövetségkötést Isten nevének kinyilatkoztatása (Kiv 3,15), s ezért kötik a szövetséget Jahve nevére (Kiv 6,2-8). A személyes kapcsolat jele az is, hogy Jahve a nép között lakik a frigyszekrény fölött (Kiv 25,8). Isten jelenléte az ô szabadító és segítô működésében is megnyilvánul, sôt Jahvénak minden földi adománya az ô szeretetének jele és kifejezése (MTörv 7). A szövetségbôl származó viszonyt az atya-fiúi viszonyhoz vagy a házastársi viszonyhoz hasonlítják. A szövetségnek megfelelô magatartást a héber Biblia ,,heszed''-nek nevezi, melyet a görög és latin fordítások alapján sokféleképp fordítanak: szeretet, irgalom, kegy, kegyelem, kegyelet,... de talán a legjobb és legáltalánosabb értelme: ,,hűség''. Jahve hűsége (heszed) valóban teljesen ingyenes kegyelem és semmivel ki nem érdemelhetô irgalom. Szabadon választotta ki Izraelt és csupa szeretetbôl kötött vele szövetséget. Ez az ajándékozó szeretet megköveteli Izrael részérôl is a hűséget, a teljes személyes önátadást Jahvénak. A nép az ô hűségét fôleg a Tízparancsolat megtartása által mutatja ki, amelynek összfoglalata a szeretet parancsa (MTörv 5,4; 11; vö. Bír 5,31). Istennek teljes szívbôl, teljes elmébôl és minden erôbôl való szeretetével mutatja meg az izraelita, hogy Isten parancsait nem kényszerbôl és szolgai félelembôl teljesíti, hanem szabadon vállalja, mint ahogy szabad döntéssel lépett a szövetségbe (Kiv 19,8; 24,3.7; Kiv 17; Józs 24,15-25). A késôbbi törvények is lényegileg a Sínai szövetséghez tartoznak, hisz az a céljuk, hogy az ember szeretô önátadását megvalósítsák. -- A külsô cselekedet, melyet a törvény elôír s melyet Isten követel, az emberi erôhöz mérten igen csekély dolog, de ez a cselekedet a belsô engedelmesség és önátadás kifejezése, ezért az izraelita számára Isten elôtt ,,igazsággá'' lesz. Enélkül a belsô átadás nélkül a külsô cselekedet és adomány semmit sem ér, sôt Isten ,,utálja'' azt. Ezért küzdenek a próféták oly erélyesen a külsôséges kultusz ellen. A felebaráti szeretet és az igazságosság mutatja az izraelita Isten- szeretetének ôszinteségét. A bűn elpártolás a szövetségtôl, hűtlenség és ,,házasságtörés'', azért olyan súlyos a szövetségszegés büntetése (Lev 26,14.33; MTörv 28,15-68). Izrael hűtlen volt Jahvéhoz, szövetségszegése miatt pusztult el Izrael, majd késôbb Júda állama is. Jahve mindazonáltal megtartotta az ô hűségét. Jahvénak a szövetséghez való hűsége (heszed) az alapja annak a bizalomnak, mellyel a hívô maradék Izrael helyreállítását és a Megváltót várta. Jeremiásnál az Úr meg is ígéri az ,,új szövetséget'', mely a bűnöket megbocsájtja és az Úr törvényét a szívekbe írja (Jer 31). Ezekiel szerint Jahve új szívet ad és lelkét bensôjükbe helyezi (Ez 36,26). Ez a szövetség ,,örök békeszövetség lesz'' (Ez 37,36), amelyben Isten közvetlenül tanítja híveit (Iz 54,10.12). Az ,,Úr szolgájáról'' szóló énekekben már arról is szó van, hogy ez a szövetség kiterjed az egész emberiségre, mert az eljövendô Isten Szolgája az ô engesztelô halálával sokakat megigazulttá tesz (Iz 53,10) és az Úr üdvét a világ végéig kiterjeszti, és ô lesz a népek világossága (Iz 42,5-6; 49,8). Erre utal az Úr Jézus az eucharisztia alapításánál, mikor az új szövetség kelyhérôl beszél, mely sokakért kiontatik. Így kapcsolódik a szövetség gondolata a messianizmushoz, melyrôl még röviden szólnunk kell. c. A messianizmus -- a ,,messiás'' szó jelentése Messiás héber eredetű szó (másíah), ugyanazt jelenti, mint a görög eredetű Krisztus szó (Khristos). Mindkettônek eredeti jelentése: ,,Fölkent''. Az Ószövetségben olyan személyt neveztek messiásnak, akit szent kenettel felszenteltek, mint pl. a király és a pap. Itt a ,,messiás'' még nem jelenti kifejezetten az eljövendô világmegváltót. De az ószövetségi jövendölések az eljövendôt nemcsak prófétának, hanem királynak és fôpapnak (tehát ,,felkent''-nek) írják le. Ezért a kereszténység elôtti század zsidó irodalmában a Messiás (Krisztus) név elsôsorban az eljövendô világmegváltót jelenti. Ilyen értelemben használja e szavakat az Újszövetség is. A ,,Jézus Krisztus'', ,,Te a Krisztus vagy'' kifejezésekben még érezhetô ez a jelentés, de aztán a hellenisztikus korban ,,Krisztus'' a Názáreti Jézusnak mintegy második tulajdon nevévé vált. A ,,Messiás'' szó azonban megtartotta a Kr. e. századokban kialakult jelentését. Messiás tehát az Ószövetségben megígért világmegváltót jelenti. A messiásvárás A messiásvárás a világmegváltó és az általa alapítandó Isten országa után való vágyakozást jelenti. Jézus korában -- az evangéliumok tanúsága szerint -- igen eleven volt a messiásvárás. Keresztelô Szent János idején egyesek már azt hitték, hogy ô a Messiás, de ô ,,megvallotta, nem tagadta és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus'' (Jn 1,20). Mikor a hívôk Jézusban felismerték a Messiást, a farizeusok és a szaddúceusok mindenféleképpen próbára akarták ôt tenni, végül is a templomszentelés ünnepén a Templomban, Salamon tornácában ,,körülvették ôt a zsidók és megkérdezték: Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus (a Messiás), mondd meg nekünk azt nyíltan'' (Jn 10,24). A szamariai asszony is kijelenti: ,,Tudom, hogy eljön a Messiás, aki Krisztusnak mondatik'' (Jn 4,25). A legújabb Holttenger-melletti leletek (Kumrán, stb.) is arról tanúskodnak, hogy Krisztus elôtt és Krisztus korában mily erôs volt a zsidóságban a messianizmus gondolata. Ez érthetô is, hisz az Ószövetségnek lényeges gondolata a messianizmus. Az ,,Asszony ivadéka'' és az ígéret A messiásvárásnak mintegy csíráját már a Biblia elsô lapjain megtaláljuk, ahol az elsô emberpár bűnbeesésérôl és a paradicsomról szóló elbeszélést olvassuk. E szerint az elbeszélés szerint az emberiség jelenlegi helyzete nem felel meg Isten eredeti szándékának és a bűn miatt valami átok alatt áll. Isten azonban megígéri, hogy az asszony ivadéka legyôzi azt a gonosz és istenellenes hatalmat, amely az emberiséget az ô csábításával jelen szomorú helyzetébe sodorta. Mózes elsô könyve, az ún. Teremtés könyve mintha csak nyomon akarná követni azt az ,,ivadékot'', akiben az ígéret folytatódik, a nemzetségek leírásánál mindig elôbb a mellékágakat intézi el néhány szóval, hogy aztán tovább vezethesse azt az ágat, amelyben az ígéret folytatódik. (Pl. elôbb beszél Kain utódairól (Ter 4), akikre többé nem tér vissza, aztán Szet családfájáról Noéig (Ter 5). Noé utódainál is elôbb Jáfetet és Kámot tárgyalja le, és aztán írja le a nemzedékek egész vonalát Szemtôl Ábrahámig (Ter 10). A Teremtés könyvének egész felépítése (Mózes I. könyve) mintegy a megígért ,,ivadék'' családfáját vette alapul, melynek kiemelkedôbb alakjai: Ádám--Szet, Noé--Szem... Ábrahám--Izsák--Jákob. Már Noé is a Megváltónak elôképe, amennyiben az ô igazságossága miatt menekül meg az emberiség egy része a vízözöntôl. De aztán Noé utódai közül Szem családjában folytatódik az ígéret. Szem leszármazottja, Ábrahám kapja az ígéretet, hogy az ô ivadékában megáldatnak az összes nemzedékek (Ter 22,18). Az Ábrahámnak adott áldás Izsákra, az ,,ígéret fiára'' (Ter 26,4k, 22,17; vö. Gal 4,23), azután Jákobra száll, akit Jahve az elsôszülött Ézsauval szemben elônyben részesít (Ter 25,23). Bár Jákobnak József volt a kedvenc gyermeke, mégsem ô lett az ígéret hordozója, mert Jákob jövendölése szerint Júda kapja meg a fejedelmi pálcát, mely el nem vétetik tôle, míg el nem jön az, akinek a népek engedelmeskedni tartoznak (Ter 49,8k). Júda törzsébôl megint Dávid házát választja ki Jahve, és Náthán próféta által ezt tudatja is a királlyal. Az ígéretek és jövendölések tehát mindig részletesebben meghatározzák a Messiás származását, míg Ábrahámon át el nem jutnak Dávidig. Azért a rabbinikus irodalomban a Messiást egyszerűen ,,Dávid fiának'' nevezik. Erre utal Máté evangéliumának, ennek a zsidók számára írt könyvnek elsô verse: ,,Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve'' (Vö. Billerbeck, Mt 1,1). Jegyzet a kiválasztottságról A kiválasztottság gondolatán, mellyel már a szövetség tárgyalásánál is találkoztunk, egyesek megütköznek és abból akarják bizonyítani, hogy Izraelnek nem volt helyes Isten-fogalma. Természetesen a kinyilatkoztatás elején még nem volt oly tökéletes Isten-fogalom, mint a kinyilatkoztatás befejezése után. De melyikünk mondhatja, hogy tökéletes Isten-fogalma van? A mi fogalmaink csak megközelítik a megfoghatatlan isteni valóságot, csak véges emberi fogalmak a végtelen Istenrôl, De ha a kiválasztás teológiáját megértjük, épp az tűnik ki, hogy a Biblia kritizálóinak nincs helyes Isten-fogalmuk: nem tudják, hogy Isten abszolút Úr, aki elôtt az embernek térdre kell borulni, akit imádni, azaz Isten abszolút felsôbbrendűségét el kell ismerni. Isten teljesen szabad az ô kegyelmeinek kiosztásában. A kiválasztás az ô szuverén joga. ,,Azon könyörülök, akin akarok és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik'' -- mondja az Úr Mózesnek (Kiv 33,19; Róm 9,15). A kiválasztás Istennek teljesen ingyenes ajándéka. A kiválasztás kritizálóinak pedig Szent Pál adja meg a feleletet: ,,Ember, ki vagy te, hogy perbe szállj az Istennel? Mondhatja-e a mű mesterének: Miért alkottál engem ilyennek? Vagy nem a fazekastól függ- e, hogy ugyanabból az anyagból egyik edényt díszesnek, a másikat közönségesnek készíti?'' (Róm 9,20k). Minthogy a kiválasztás Isten kegye és szeretetének jele, azért a kiválasztottság tudata nem nyilvánulhat meg büszkeségben vagy mások megvetésében, hanem csakis hálás viszontszeretetben és hűségben. Azért már a legrégibb író- próféta, Ámosz is erôsen küzd Izraelnek a kiválasztottságról alkotott helytelen és erkölcstelen felfogása ellen (Ám 3,2; 6,1; 9,7). A próféták jövendölései A messianizmus ébrentartásában nagy szerepük volt a prófétáknak, akik a ,,Eljövendô''-nek személyét, működését, születésének és halálának körülményeit, megváltó szerepét mind részletesebben leírták. Ebbôl a szempontból az Ószövetség olyan, mint egy hatalmas festmény, melyen nemzedékek dolgoztak. Minden próféta egy-egy új vonást rajzolt meg a Messiásról. Lássunk néhány példát: Izajás a Messiás alakját és művét rajzolja meg csodálatos színekkel. Az Emmánuelrôl szóló jövendöléseiben a Messiás szűztôl születik (7,14) és a Szentlélek erejével lesz megáldva (11, 1-10), az ô igazságos uralma áldás lesz a hívôkre. Világosan kifejti Isten országának általánosságát is: a nemzetek önként jönnek Jákob házához, hogy Isten tanítását hallgassák, és béke lesz a földön (2,2k). Jeremiás már az ,,új szövetség''-et is megjövendöli, melyben az Úr megbocsátja népének bűnét és a törvényt a szívekbe írja. Akkor már senkinek sem kell érdeklôdnie Jahve után (Jer 31). Ô beszél elôször a Messiás papi funkciójáról: A Messiás az Úrhoz közeledik, mint a nép képviselôje és közvetítôje. Ezekiel jövendöléseiben az ,,örök békeszövetség''-rôl olvasunk. A mostani királyság megszűnik, és eljön az, akinél a jog van. Izajásnak egy késôi tanítványa Isten Szolgájáról beszél, aki tanításaival és engesztelô halálával sokakat megigazulttá tesz (Iz 53,10), ô lesz a népek világossága és az Úr üdvét a világ végéig kiterjeszti (Iz 42,5-6; 49,8). Zakariás az Úr nevében megígéri Zorobábelnek, hogy az új templomot, melynek alapjait letette, felépíti (4,6-10), de ez csak záloga és elôjele annak, hogy az Úr elküldi a Messiást, aki Zorobábel sarjadéka lesz (6,12). A messiási zsoltárok a Messiás királyi, papi működését, szenvedését és halálát jövendölik meg. A messianizmus forrása Nem sorolhatjuk fel az összes messiási jövendöléseket, hanem feltesszük a kérdést, honnan eredhet Izraelben ez a biztos tudat az eljövendô Messiásról. Egyesek a Sínai szövetségben jelölik meg a messianizmus forrását, mások Izrael egyedülálló istenfogalmában keresik az egész messianizmus csíráját. E három dolog azonban sokkal szorosabban összefügg egymással, mint elsô tekintetre látszik. Az egyetlen élô, igaz és természetfeletti Istenbe vetett hit alapja az Isten országa várásának. Ugyanez az élô Isten, aki Izraelt kiválasztotta, záloga és biztosítéka Izrael helyreállításának és az új szövetségnek. De már a Sínai szövetség elôtt, a pátriárkák korában, éppen Ábrahám, Izsák és Jákob kiválasztása alapján élt a tudat Izraelben, hogy Isten törôdik az emberek üdvével. Már ôk is várták Isten országát és már Jákob is királynak írja le a Messiást (Ter 49,10). A monoteizmus, a szövetség és a messianizmus szorosan összefüggnek tehát, közös gyökerük a személyes találkozás az élô Istennel, aki egyes kiválasztott embereknek kinyilatkoztatta önmagát, aki szövetséget kötött és megígérte, hogy jön majd valaki, aki megalapítja Isten országát. A Biblia mindhárom alapgondolatának forrása az isteni kinyilatkoztatás. A szövetségben Isten kinyilatkoztatta magát, mint egyetlen élô Isten. A szövetség Istenének hűsége (heszed) már csírájában foglalja a messiási ígéretet is, ez a csíra aztán mindig új és új kinyilatkoztatásokkal (jövendölésekkel, ígéretekkel) bôvülve fejlôdött ki Izrael hatalmas Messiás-várásává. d. A beteljesülés és az új szövetség Az Ószövetség lényege tehát egy ígéret, egy elôkészítés, egy jövendölés, mely egyedül Jézus Krisztusban valósul meg. Az Újszövetség lényege és központi gondolata pedig épp ez a beteljesülés: ami századok óta megígértetett, amire vártunk, íme elérkezett. Amit megjövendöltek, beteljesedett. Jézus a Khrisztosz, vagyis Jézus nem más, mint a megígért Messiás. Benne és általa elérkezett Isten országa. Ezért nevezik az új szövetség hirdetését evangéliumnak, azaz jó hírnek, ezért hatja át az egész Újszövetséget a beteljesülés örömmámora. Ebben az örömbe azonban egy-egy szomorú hang is vegyül, mert az Ige ,,a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be'' (Jn 1,11). Ezért a Messiás az üdvösséggel együtt ítéletet is hozott. ,,Az ítélet pedig ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszat cselekedtek. Mindaz, aki gonoszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy nyilvánosságra ne jussanak cselekedetei'' (Jn 3,19k). Összefoglalás: Az Ószövetség könyveibôl csodálatos dolgokról értesülünk. Egy kis népnek ôsatyja, Ábrahám, Hammurabbinak a nagy babiloni törvényhozónak korában az egy igaz Isten hívását és ígéretét hallva, kivándorolt a sokisten-hívô Úr városából. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene a Sínai hegynél szövetségre lép Jákob fiaival, egy félnomád néppel, mely épp most szabadult meg az egyiptomi rabszolgaságtól, és nekik adja az Ábrahámnak ígért földet, Kánaánt. Ez a kis nép, melynek területén az egyiptomi, hetita, asszír, babiloni, perzsa, görög és római birodalmak vívták élet-halálharcukat, több mint egy évezredig fenntartja magát az ókori birodalmak ütközôpontján. Ez a nép választott népnek tartja magát: csak neki van személyes kapcsolata és szövetsége az egyetlen élô Istennel (Jahvéval), akinek neve is kifejezi, hogy ô az egyetlen AKI VAN, szemben a pogány istenekkel, akik nincsenek; szemben az emberi uralkodókkal, akik csak voltak és lesznek. Csak neki vannak igazi prófétái, akik által ez az élô Isten szól hozzájuk, megfeddi és ígéretekkel biztatja ôket. Ez a kis nép, mely annyi szenvedésen ment át, egy történelembölcseletet és történelem-teológiát dolgoz ki, és nemcsak azt állítja, hogy a történelem értelmét megmagyarázza, hanem azt is, hogy az emberiség történetében neki különleges szerepe és hivatása van. Neki kell a bálványimádó környezetben az egyistenhitet fenntartania és az ô ivadékában, Ábrahám fiában és Dávid fiában megáldatnak az összes nemzetek. Az egész Ószövetség egy ígéret, egy nagy várakozás: folyton növekvô, fejlôdô várakozás ez után az Áldás után, ez után a megváltás után. Sôt vágyakozás Valaki után, akiben az összes nemzetek megáldatnak, aki az elsô asszony ivadéka, aki a Mózesnek megígért próféta, aki Ábrahámnak és Dávidnak fia, de egyúttal a Szűz fia is, akinek neve Emmánuel, vagyis ,,Isten velünk''. Az Újszövetség nem más, mint felelet erre a várakozásra. Megjelenik egy férfiú, aki a benne beteljesült jövendölésekre és csodáira hivatkozva kijelenti, hogy ô a megígért Megváltó, s akik benne hisznek, azokban megvalósulnak a messiási ígéretek, mert benne elérkezett az Isten országa. Az Ószövetség az ígéret, az Újszövetség a beteljesülés. Az Ószövetség a vágyakozás, az Újszövetség az örömhír. Ez az örömhír az egész Újszövetség lényege, mely mind a négy evangéliumot áthatja, Máté evangéliuma pedig nem is tűzött más célt maga elé, minthogy bizonyítsa: Jézus a próféták által megígért Messiás. Ez a beteljesülés azonban messze felülmúlja az ígéretet és várakozást. Jézus Krisztus nemcsak az Istentôl küldött Megváltó, hanem cselekedeteire (csodáira) hivatkozva azt is kinyilatkoztatta magáról, hogy ô az élô Isten egyszülött Fia, Isten személyes Igéjének megtestesülése, Isten valóságos megjelenése emberi alakban. Így benne tökéletesen megvalósult az, amit Izajás megjövendölt, Ô az Emmánuel, Isten velünk. A köztünk megjelent Istenember a megváltás folytatására és az Áldás szétosztására Egyházat alapít, amelyre rábízza isteni tanítását. A Biblia az emberiség üdvösségérôl szóló könyv. Az üdvösség feltétele a hit. Ez a hit azonban nem pusztán valaminek ,,igaznak tartása'', nem valamely igazságnak elméleti elfogadása, hanem személyes találkozás az önmagát kinyilatkoztató Istennel. Szeretetszövetségre lépni Istennel, azzal a hűséggel (heszed), amellyel ô is hűséges az ô szövetségéhez. Micsoda mélység és mily hosszú az út: Jahve szövetségétôl egy beduin bandával, mely biztosítani akarja maga számára Kánaán földjét -- Jézus választottjainak szeretetszövetségéig. Pedig a két szövetség közt belsô folytonosság van. Szent Pál bôven kifejti, hogy az Ábrahámnak adott ígéret azoknak szól, akik hisznek Jézus Krisztusban (Róm 4; Gal 4). Jézus Krisztus ott áll már az Ószövetség elején, mert ô az Asszony ivadéka, aki eltiporja a sátán fejét. Jézus Krisztus a kinyilatkoztatás hatalmas épületének nemcsak kupolazáróköve, hanem alapköve is. 5. A Biblia szent könyv Ha az eddig mondottakat pusztán a valláslélektan és vallásfenomenológia szempontjából tekintjük (mint mondottuk, ezek profán tudományok), akkor a Bibliát szent könyvnek kell tartani. Nézzük ezt egy kicsit részletesebben. a. A ,,szent'' fogalma a vallástudományokban A vallástudományokban Rudolf Otto után szentnek nevezzük azt a titokzatos, idegenszerű dolgot, mely vallásos élményeknél lép tudatunkba, és egyéb tapasztalatainkkal összehasonlítva úgy érezzük, hogy nem a tapasztalati világ hozta létre bennünk ezt az élményt, hanem valami ,,más''. Éppen ezért a ,,szent'' valami titokzatosat, más létsíkba tartozót, e világon túlit, elôttünk rejtett dolgot jelent, mely mindig misztérium, azaz titok. Ezt az élményt nem is tudjuk a tárgyából, a ,,szent''-bôl, az ''egészen más''-ból meghatározni, hanem azokból a hatásokból, érzésekbôl, amelyeket ez az ,,egészen más'' bennünk ébreszt. Ilyen élmény van. Ez vallástörténeti és valláslélektani tény, mely tudományos magyarázatra szorul. Tény, hogy az emberben van valami képesség az ,,egészen más''-nak, a szentnek megtapasztalására. Akik a látható világon kívül minden valóságot tagadnak, azok igen bonyolult kimagyarázkodásokkal igyekeznek megoldani ezeket a misztikus élményeket. ,,Mysterium tremendum et fascinosum'' A szent megtapasztalása által keltett élmény minôségileg egészen más, mint azok az érzések, amelyeket az evilági dolgok keltenek bennünk. A ,,szent''-tel való találkozásnak kettôs hatása van: vonzódás és visszariadás, kíváncsiság és félelem. Ezért nevezi R. Otto a szentet ,,mysterium tremendum et fascinosum''-nak, azaz olyan titoknak, amely megigéz és megrémít egyszerre. A szent tehát valami félelmes és mégis vonzó titok. ,,Szent borzadás'' Az elsô hatás a félelem -- de különös félelem, minôségileg más, mint pl. a rablóktól vagy evilági veszélytôl való félelem (nem timor, hanem horror vagy stupor, mint az angol awe). Ezt a hatást nem is nevezhetjük másnak, mint ,,szent borzadásnak''. Az igazi vallásos élményben (a ,,szenttel való találkozásban'') az egész létet átfogó tiszteletteljes félelem és remegés hatja át az embert az elôtt a kimondhatatlan titok elôtt, melyet éppen megtapasztal. Átérzi létrendbeli kicsinységét, tökéletlenségét, gyöngeségét, végességét, tehetetlenségét, semmiségét, függését és kiszolgáltatottságát. Megsejti, hogy ô egész létében ennek a most tapasztalt egészen másnak van alárendelve és kiszolgáltatva. Átérzi saját erkölcsi kicsinységét, bűnösségét is. Ha ezt az élményt végigelemezzük, látjuk, hogy ez a félelem végeredményben nem más, mint a teremtmény remegése az Úr, az Alkotó elôtt, a bűnös félelme a Szent elôtt. ,,Szent igézet'' Ugyanakkor azonban, amikor a szent megtapasztalása bizonyos rémületet kelt, van benne valami megigézô, elbűvölô is, mely magához vonz. Ennek az igézetnek a tárgyát sem tudjuk szavakkal kifejezni, de annak szépségét, kedvességét, fönségét nemcsak érezzük, hanem azt is tudjuk, hogy ez a szépség és kellemesség nem e világ szépsége, hanem valami egészen más: kimondhatatlan és megnevezhetetlen Titok. M. Eliud vallástörténész szerint a szentnek megtapasztalása mindig a kinyilatkoztatásnak és a természetfeletti jelenésnek jellegével bír. Igazi revelációként hat, és olyan, mint egy epifánia, vagy teofánia (Isten-megjelenés). ,,Az egészen más'' Ezek szerint az igazi vallásos élmény (,,a szentnek megtapasztalása'') nem más, mint egy a tapasztalati világunktól független más világnak megjelenése tudatunkban. -- Ez az élmény természetes tárgyakhoz és jelenségekhez is kapcsolódik, de az élményt oly körülmények kísérik, mint maga a természetes jelenség vagy annak szemlélôje. Ezek a körülmények nyilvánvalóvá teszik, hogy a természeti erôkön kívül titokzatos módon az ,,egészen más'' is jelen van. A szent élménynek elemzése után az újabb vallásbölcselet szentnek nevezi a vallásos élmény tárgyát: azt a legfôbb hatalmat, melyet az ember teljes odaadással tisztel, azt a hatalmat, amely ôsforrása az igaznak, a jónak, a szépnek: maga a legfôbb érték, a legfôbb jó. (A teológia ezt egyszerűen úgy fejezi ki, hogy elsôsorban Isten szent és ô minden szentség forrása, másodsorban szentnek nevezzük mindazokat az evilági dolgokat, melyek különös kapcsolatban vannak Istennel. A szentség egyszerűen: unio cum Deo, egység Istennel. De mi itt inkább a profán vallástudományok kifejezéseit és megállapításait alkalmazzuk a Bibliára.) b. A ,,szent'' fogalmának alkalmazása a Bibliára A Bibliát a vallástudományok azért tartják szent könyvnek, mert a Biblia ,,szent élményekrôl'' számol be. És valóban, a ,,mysterium tremendum et fascinosum'' a félelmetes és megigézô titok megtapasztalásának épp a legjellegzetesebb példáit találjuk a Bibliában. Ilyen pl. Mózes élménye a csipkebokornál (Kiv 3) vagy a Sínai hegynél. Ilyen Izajásnak nagy meghívás-látomása, ahol a Legszentebb mejelenésére a próféta elôször megrémülve felkiált: ,,Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok...'' -- de azután a látomás lenyűgözô hatására önként felajánlja magát a nehéz küldetésre: ,,Íme itt vagyok, engem küldj'' (Iz 6). Ez az élmény oly nagy hatással van rá, hogy a próféta egész életét és sorsát meghatározza. Hasonló élményeken mentek át a többi próféták és az Ószövetség szent emberei is. Az Újszövetségben Jézus személye az, akiben az emberek a szent jelenlétét megtapasztalták. Péter a csodálatos halfogásnál (Luk 5) ezt a félelmetes tikot tapasztalta meg, mikor rémülten felkiáltott: ,,Menj ki tôlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!'' Ez a félelem azonban nem távolítja el ôt Jézustól, sôt épp e szavakkal veti magát teljesen Jézus lábai elé. A kafarnaumi százados is épp akkor fejezi ki legszebben hitét és bizalmát, mikor megvallja: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...''. Saul is remegett és álmélkodott (,,tremens et stupens''), mikor a damaszkuszi úton Krisztus megjelent neki, de ugyanakkor teljesen Krisztus szolgálatába állt e szavakkal: ,,Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?'' (Csel 9). Azóta folytatódik ez a megremegés és odaadás, ez a tiszteletteljes félelem mindazokban, akik Krisztussal találkoznak. Remegés a titokzatos természetfeletti megjelenése elôtt. De ebben a remegésben már benne van a hit és a teljes odaadás is. Jézus: a megtestesült szentség Éppen az emeli a kereszténységet minden más vallás fölé és a Szentírást minden más könyv fölé, hogy abban nem valami szent tanítás vagy vallásos elmélet van, hanem egy történeti folyamat leírása, melynek csúcspontja Jézus Krisztus. Buddha és Mohamed is vallásalapítók voltak, de az ô vallásukban nem az ô személyük áll a központban, hanem az ô tanításuk. A kereszténységben viszont még a vallásos elméletnek és az áhítatnak is központi tárgya Jézus Krisztus, mint ahogy a Bibliának is egyetlen központja Jézus Krisztus személye, akiben maga a Szentség testesült meg. Jézus, a szent ember Jézus Krisztus úgy áll elôttünk az evangéliumban, mint igazi ember. Egészen ember, hozzánk hasonló. Mégis mindnyájunk fölött áll. Mikor a szegényeket vigasztalja, a betegeket gyógyítja, mikor gyerekeket gyűjt maga köré, egy szegény mátkapárral asztalhoz ül, vagy mikor barátaival könnyezik, mindig egészen ember a szó legnemesebb értelmében. Minden emberi cselekedetében és szenvedésében tiszta és feddhetetlen. Jóságos és szelíd minden gyengeség nélkül, bátor és erélyes minden durvaság nélkül. Ebbôl a szempontból is ô a fô az emberiség testén. Jézus embersége Izrael népébôl sarjadt, még sincs rajta semmi egy nép vagy faj korlátozottságából. Minden faj és minden nép, minden kor és minden állapot példaképe ô. Az a kép, amelyet az evangélisták Jézusról festettek, oly fenséges, hogy ebbôl is felismerhetjük, hogy azok az egyszerű emberek nem tudtak volna saját képzeletükbôl ilyen szabad és erôteljes, ilyen nagy és ragyogó emberi alakot megrajzolni, ha nem találkoztak volna vele az életben. Jézus ,,az egészen más''-nak megjelenése És ebben a tiszta emberségben mennyi isteni vonás nyilvánul meg! A Jézus emberségében megjelenô ,,szent''-tôl való remegés és a hozzá való vonzódás számtalan példáját olvassuk az evangéliumokban. Azok a ,,jelek'', melyek által az ô természetfeletti személyisége nyilvánvalóvá vált, az egyszerű hívôkben az odaadást és a szeretetet váltották ki, a konok hitetlenekben pedig az elkeseredett gyűlöletet. De azután Jézus kilép az evangéliumok keretébôl, földi életének idôhöz kötöttségébôl. Az egymást követô korok emberei elé áll és megkérdezi tôlük is: ,,És ti kinek tartotok engem?'' Ô még évszázadok múlva is az a titokzatos lény, aki félelmet kelt. Ô az a szeretetreméltó egyéniség, aki magához vonzza az embereket. Milliók és milliók vannak, akiket titokzatos szálak fűznek ehhez a Jézushoz, olyan szálak, amelyeket sem Caesarok kardja, sem a kritika éles bonckése nem tud elvágni, mert a Szent-tel való találkozás és az Istennel való kapcsolat nem ,,testen és véren'' alapul, nem is a mindenkori tudományos álláspont függvénye, hanem Isten kegyelmi működése a léleknek legbensôbb rejtekében. Ez az, amit a misztikusok scintilla animae (,,lélek szikrája'') vagy apex mentis névvel neveznek, és amelyet sem erôszak, sem kritika meg nem közelíthet. Jel, amelynek ellene mondanak Mindig lesznek emberek, akik azt kiáltják: ,,Feszítsd meg ôt'', de mindig lesznek olyanok is, akik lábát csókolják és illatos kenetet öntenek rá. Mindig lesznek, akik kemény beszédnek tartják az ô tanítását, de lesznek olyanok is, akik felkiáltanak: ,,Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak!'' (Jn 6,69). Mindig lesznek Saulok, akik az ô nevét és az ô híveit üldözik, de lesznek Pálok is, akiket semmi sem tud elszakítani Krisztus szeretetétôl. Gyakran ugyanazok válnak leghívebb követôivé, akik elôbb legádázabb üldözôi voltak. A kereszténység története annak a szent titoknak, annak a myterium tremendum és fascinosum-nak története, amely Jézus Krisztus istenemberi alakjában megnyilvánult, és amely az evangéliumok által isteni fényként árad az emberiségre. c. A Biblia szent élmények forrása és döntés elé állítja az embert Ezzel már át is tértünk egy másik okra, amely miatt a Bibliát szent könyvnek nevezik. A Biblia ugyanis nemcsak szent élményekrôl számol be, hanem ilyen élmények forrása is. A Biblia története az a keret, az a tér, amelyben a lélek találkozik Istennel. Nemcsak teremtôjével és Urával, nemcsak a természet alkotójával, hanem a hozzá leereszkedô isteni fölséggel és szentséggel. Aki pusztán emberi műnek tartja a Bibliát, az is találkozik Jézussal, és döntenie kell, hogy elfogadja-e Ôt vagy elutasítja-e. Az elfogadás a hit, mely dönt üdvünkrôl, életrôl-halálról. Aki hisz, az ,,nem kerül ítéletre, hanem már átment a halálból az életbe'' (Jn 5,24). Viszont ,,aki nem hisz, azt már elítélte, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet pedig ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak tetteik'' (Jn 3,18-19). A megtestesült Szenttel való találkozás és üdvünkrôl való döntés ad a Bibliának örök idôszerűséget. A bűnös emberhez leereszkedô Szentség Lehet a Bibliában leírt bűnökbôl és botrányos jelenetekbôl s fôleg kiragadott mondatokból egy egész világtörténeti botránykrónikát is összeállítani. Hisz a Bibliának fôtémája a bűnös emberiség megváltása, fôszereplôje pedig az a Jézus, aki elveszi a világ bűneit. Aki azonban kellô lelkülettel olvassa a Bibliát, az még a bűnök és botrányos jelenetek olvasásában is találkozik Istennel. Azok a botrányos jelenetek, melyekrôl a Biblia beszámol, valóban sötét pontok az emberiség történetében. Az ember erkölcsi életének mélypontjai -- de ugyankkor az Isten leereszkedésének is mélypontjai, s így megmutatják Isten megváltó irgalmának mélységét. Épp az a Biblia sajátossága, hogy nemcsak Istennek fellegekben lévô szentségét állítja elénk, hanem azt a szentséget, amely leereszkedik a bukott emberhez, hogy ôt felemelje. Azért, mikor a Bibliát olvassuk, valamiképp a saját életünk történetét látjuk: Dávid bűnében, Péter árulásában saját bukásainkra és hűtlenségeinkre ismerünk rá, s mintegy Nátán próféta kiált felénk az Írásból: TU es ille vir. TE vagy az ember (Kir 12). Bűnösségünk átérzésében már benne rejlik a Szenttôl való félelem és a szentség utáni vágy is: így saját elesettségünk lesz a kiindulópont az Istenhez való emelkedéshez (Vö. De profundis zsoltár). Összefoglalás A Biblia -- ha pusztán emberi műnek tartjuk is -- szent könyv, mert üdvösségünknek és az isteni kinyilatkoztatásnak történetét írja le. A vallástudományok szempontjából is szent könyv, mert szent élményekrôl számol be és szent élményeket ébreszt. ======================================================================== A Biblia szent könyv -- szerzôjét tekintve Eddig a Bibliával pusztán mint emberi művel foglalkoztunk. Megállapítottuk, hogy vallásos könyv, szent könyv. Láttuk, hogy vallástörténetileg is kiváló mű, de azt sem hallgattuk el, hogy tele van emberi gyarlóságokkal. 1. A Biblia Isten szava Aki pusztán emberi művet lát a Bibliában az nem is botránkozhat meg azon, hogy ezek az írások a mi tudományos és vallásos elképzeléseinkhez viszonyítva igen alacsony fokon állnak. De a hívôk nemcsak vallásos emberektôl reánk maradt irodalmi terméknek tartják a Bibliát, hanem határozottan azt állítják, hogy a Biblia Isten szava, Isten üzenete az emberiséghez. Mózesnek még megbocsáthatom, hogy fogalma sincs a csillagászat és a geológia mai eredményeirôl, Dávidnak is elnézhetem, hogy zsoltáraiban nyoma sincs a keresztény ellenségszeretetnek. Egy ókori szemita nép lelkesítheti kortársait olyan regényes elbeszélésekkel, mint Tóbiás, Judit vagy Eszter könyve..., de ha mindezekben Isten szavát, üzenetét kell látnom, mellyel Isten az egész emberiséget tanítja, akkor mégis valami mást, valami tökéletesebbet várok. Ezeknek a nehézségeknek eloszlatására tudnunk kell, hogy milyen értelemben Isten szava a Biblia... Itt már a hit területére lépünk, ahol a profán tudományok nem segíthetnek bennünket. Érveink és bizonyítékaink teológiai, dogmatikus érvek, de maga a hit Isten ajándéka, amelyet tisztelettel kell fogadnunk és megôriznünk. Elôbb egyszerűen kifejtjük a hívô felfogást a Bibliáról, mint Isten szaváról. Itt semmit sem ,,bizonyítunk'', hanem egyszerűen ismertetjük a helyes hívô felfogást, melyet mindenkinek ismernie kell. Az ezután következô dogmatikus részben hozzuk azokat az érveket, melyek alapján a hívô ember elfogadja a Biblia isteni sugalmazottságát: azt a kinyilatkoztatott igazságot, amelyet az Egyház Jézus Krisztustól az apostolok által kapott. 2. Milyen értelemben ,,Isten szava'' a Biblia? A hívô felfogás a Bibliában nem valami égbôl aláhullott könyvet lát, hanem valóságos, köztünk élô emberek által küldött üzenetet. Ezért annak is nagy tisztelettel és megértéssel kell viselkednie a Biblia emberi oldalával szemben, aki abban Isten üzenetét keresi. Isten ugyanis a történelem forgatagában élô és tevékenykedô egyének által szólt az emberiséghez, akik környezetükkel és annak gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális intézményeivel, szokásaival a legszorosabb kapcsolatban voltak, népük és koruk eszmeáramlataival, lelkiségével és annak kifejezési formáival, beszédmódjával, stílusával teljesen egybenôttek. Az isteni üzenet térben és idôben pontosan meghatározható pontokon hangzott el. És ez nemcsak azt jelenti, hogy az üzenet valóságos történeti személyekhez szólt, hanem azt is, hogy valóságos, konkrét élô személyek ajkán hangzott el, vagy azok kezeírásán át közölte azt az Isten az emberekkel. Ámde nemcsak az ember ajka vagy keze állt az Isten szolgálatában, hanem annak egész egyénisége, egész lelke, értelme, képzelô tehetsége is. Szóval az egész ember az ô életfelfogásával, kultúrájával, szenvedélyeivel Isten eszköze volt az üzenet közvetítésében. A hívô felfogásban tehát egyrészt azt kell kihangsúlyozni, hogy a Szentírás nemcsak emberi mű, hanem isteni mű is, másrészt azt sem szabad sohasem szem elôl téveszteni, hogy a Biblia nemcsak isteni mű, hanem teljesen emberi mű is. Isten gondolatának emberi szóban való megtestesülése. 3. A Biblia, mint isteni mű A hívô felfogás szerint a Bibliában Isten szól az emberiséghez, de emberek által és teljesen emberi módon szól (per homines et more humano, mondja Szent Ágoston). Ezért a Szentírás emberi szempontból semmiben sem különbözik akármilyen ókori irodalmi terméktôl, csak abban, hogy azonkívül, hogy teljesen emberi mű, egyúttal isteni mű is. És nemcsak azért, mert ezeket a könyveket olyan vallásos etosszal írták, hogy több ezer év múlva sem tudja magát kivonni annak lenyűgözô és Istenhez felemelô hatása alól senki sem, aki azt egyszerű lélekkel és elfogulatlanul olvassa. Nem is csak azért, mert fenséges egyistenhitével és erkölcsi követelményeinek mindig fokozódó emelkedettségével messze fölülmúlja a korabeli egyéb vallásos irodalmi termékeket is. Még azért sem, mert utólag az Egyház szentnek és csalhatatlannak nyilvánította, vagy akár maga Isten a benne lévô jövendölések beteljesedése és csodák által jóváhagyta, s így mintegy kezességet vállal értük. (Ezáltal csak csalhatatlan lenne az Írás, de még nem lenne Isten szava.) A Biblia azért Isten szava, mert abban Isten indítására emberi szerzôk Isten gondolatát, Isten üzenetét, Isten tanítását írták le és írás közben is különös isteni gondviselés ôrködött felettük, nehogy tévesen, helytelenül közvetítsék az emberek számára az Isten gondolatát. Ezeknek az embereknek történelmi visszapillantásaiban, vágyakozásaiban és imáiban, ezeknek az elbeszéléseiben, oktatásaiban, feddéseiben és tanúságtételeiben nemcsak az ember szól a kortársaihoz, hanem maga Isten szól az egész emberiséghez. Istennek ezt a működését, amelyben gondolatait emberek által közli, nevezzük isteni sugalmazásnak. 4. Az emberi szerzô Isten eszköze Ha Isten emberek által közli gondolatait, akkor az ember Isten eszköze. Most csak arról kell tárgyalnunk, milyen értelemben és milyen mértékben eszköze az ember az isteni gondolatközlésnek. A primitív rabbinikus felfogás szerint Isten -- akár emberi alakban megjelenve, akár anélkül -- az egyes mondatokat és szavakat súgta vagy diktálta a szent író fülébe (mechanikus diktálás). Nem tagadjuk az ilyen vagy legalább ehhez hasonló isteni gondolatközlés lehetôségét, mert a misztika történetében olvashatunk ilyen esetekrôl. De a Szentírás sugalmazásánál errôl nem lehet szó, mert ott a szentírók valóságos szerzôk: ezt és ezt a zsoltárt Dávid írta... Az Emmánuelrôl szóló jövendöléseket pedig Izajás. Ámde, ha Isten mindent szó szerint diktál, akkor a szentírók nem szerzôk, hanem egyszerű írnokok lennének. Ugyanezen ok miatt nem lehet a sugalmazást úgy értelmezni, mint a mantisták (a szentatyák korában működô szekta hívei) gondolták. Szerintük ugyanis Isten lelke oly rendkívüli állapotba (,,transz''-ba) ringatta a szentírót, hogy az értelmét elvesztette, és így az isteni értelem működött volna a szentíró alsóbb képességei (képzelete, idegrendszere, izmai) által. Így nem az egész ember, hanem annak csak alacsonyabb rendű képességei lennének Isten eszköze. Ez esetben a szentíró nem szerzô, hanem értelmetlen eszköz lenne. Az ilyen magyarázatok ellen erôsen küzdöttek a szentatyák. Pl. Aranyszájú Szent János kifejti, hogy az ördögtôl megszállott jósok és jósnôk elvesztik értelmüket, de Isten nem így működik a lélekben, hanem annak minden képességét és azok működését meghagyja. A sugalmazásnál az egész ember Isten eszköze, fôleg annak értelme, amelyet Isten megvilágosít, és az ember akarata, amelyet Isten az írásra ösztönöz, de azonkívül összes testi-lelki képességei is, amelyek ezt az ösztönzést végrehajtják. Istenen kívül senki sem tud ennyire szolgálatába állítani egy értelmes lényt, de Ô visznt legfôbb hatalmánál fogva az értelmes lényt értelmes eszközként is tudja használni. Így kell érteni azokat a hasonlatokat, amelyekkel a szentatyák a sugalmazást megvilágítják. Pl. Isten ír Mózes által. Mózes a toll Isten kezében. Ez a hasonlat azt fejezi ki, hogy Mózes eszköz volt Isten kezében, de értelmes eszköz volt. Amint a toll tulajdonságai meglátszanak az íráson, úgy Mózes szellemi tulajdonságai is felismerhetôk az ô művén. A szentatyáknak kedvelt hasonlata a sugalmazás személtetésére Dávid lantja is. A szentíró ilyen hangszer Isten kezében. Isten szavát csak azon a hangon keresztül halljuk meg, melyet az ember ad az Isten ujjának érintésére. Ezek a képek természetesen csak gyönge hasonlatok, melyeket jól kell érteni. ,,Isten ujjának érintése'' nem anyagi érintkezés, hanem az ô lelkének élô lehelete, mely megremegteti az ember élô húrjait az ô legtitokzatosabb rejtekében. A hasonlat azt fejezi ki, hogy épp a szentírónak szellemi tulajdonságai, kultúrája, felfogása, képzeletvilága az, ami a hangszer különleges hangjához hasonlít, amelyet a hangszer mindig visszaad, akármit és akárhogy is játszik rajta az Isten. 5. A Biblia teljesen emberi mű is Ebbôl az következik, hogy a Biblia teljesen emberi mű is. Ugyanaz az írás, amely Isten szava, egyúttal ókori szemita írók terméke. Nincs is a Szentírásnak két értelme, egy emberi értelem és egy isteni értelem, hanem csak egy értelme van, és ez éppúgy emberi, mint isteni, mert Isten épp ezek által az emberi szavak által akarja közölni az ô gondolatát. Ha tehát a Bibliában Isten szavát meg akarom érteni, akkor az emberi szerzô szavát is meg kell értenem. A Biblia megértéséhez tehát mindarra a tudásra szükségünk van, ami akármilyen más hasonló irodalmi termék megértéséhez szükséges. Amint nem értheti meg a Szentírást és annak irodalmi és kulturális hatását az, aki nem tudja, hogy miért és mennyiben tartották és tartják a Bibliát Isten szavának, éppúgy nem értheti meg a Szentírásból Isten szavát az sem, aki nem veszi figyelembe, hogy a Biblia egyúttal egy ókori szemita nép irodalmi hagyatéka, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a Szentírás emberi mű is. Ha Isten nekem Mózes által vagy a tarzusi Pál által akarja közölni mondanivalóját, akkor nekem Mózest és a tarzusi Pált kell megértenem. Szinte együtt kell nevelkednem vele a fáraó udvarában, látnom kell az ô lelkével a civakodó fajtestvéreket, együtt kell vele menekülnöm Mádián földjére, látnom és hallanom kell a csipkebokornál történteket, remegve kell hallgatnom Jahve nevének kinyilatkoztatását és lelkesen vállalnom kell a küldetést, azután vitatkoznom kell a fáraóval és a keménynyakú héberekkel, majd 40 évig vándorolnom kell a néppel a pusztában, törvényt kell vele ülnöm peres ügyekben. Ha meg Izajást akarom megérteni, akkor arról kell álmodnom, amirôl ô álmodott... Általános elvként kell kimondanunk: Aki meg akarja érteni a Bibliát, annak az emberi szerzôt kell megértenie. 6. A Szentírás emberi mű -- a Biblia és a megtestesült Ige A mondottakból világos, hogy a Szentírás sem nem pusztán emberi, sem nem pusztán isteni mű, hanem istenemberi mű. Ebbôl a szempontból joggal hasonlítják a Szentírást a megtestesült Igéhez. A szentatyáknak ezt a kedves hasonlatát nem árt egy kissé bôvebben kifejteni. Jézus Krisztusban az Isten egyszülött Fia, a személyes isteni Ige lett testté: A Szentírásban Isten gondolatai a kimondott és leírt emberi szó testét, alakját veszik fel. Jézus istensége nem jelenti azt, hogy Jézus nem volt ugyanakkor ember is. Hiszen nemcsak valóságos teste volt, hanem emberi lelke is, emberi akarata, emberi kegyelmi élete is volt. Egyszóval Jézusnak az istenségétôl különbözô teljes emberi természete volt, amely által a történelem folyamán köztünk megjelent, és a bűnt kivéve minden emberi gyarlóságunkat hordozó, teljes értelemben korának és környezetének embere volt. Ugyanígy a Szentírás is valóságos emberi irodalmi mű, emberi szellem terméke, mely konkrét történeti miliôben keletkezett. Korának és környezetének szellemi és fôleg irodalmi hatása alatt álló, az akkori világképet és elképzeléseket tükrözô -- de sokszor egyéni elképzeléseket és szenvedélyeket is eláruló -- irodalmi termék. Szépen fejti ki a párhuzamot G. Closen ,,Wege in die Heilige Schrift'' című művének bevezetésében. Jézusban az ô kortársai csak az embert látták, legfeljebb megsejtették, hogy van ebben az emberben valami fény és izzás, mely nem ebbôl a világból való. De csak hittel lehetett felfogni, hogy ez az ember egyúttal az Isten egyszülött Fia, aki egylényegű az Atyával. Így a Szentírásban is csak ókori irodalmi művet látunk, melyben néha valami isteni fény villan fel. De csak a hitbôl tudjuk, hogy ezek az írott szavak Isten szavai. Isten igéjének mindkét megtestesülésében emberek is közreműködtek az isteni és emberi elem kegyelmi egyesülésének létrehozásában. Krisztus megtestesülésénél a legszentebb Szűz volt a közreműködô. Ô foganta a Szentlélektôl Isten megtestesült Igéjét. A Szentírásnál az apostol, az evangélista vagy a próféta működött közre. Ô is a Szentlélektôl foganta Isten igéjét, gondolatait. Mária és a szentírók magukból adták ehhez testüket, vérüket. Ezért a Názáreti Jézus is bizonyára hasonlított az ô szentséges Anyjára. Aki találkozott kettejükkel Názáret utcáin, az látta: ez anya és gyermeke. Ugyanígy volt ez a szellemi gyermeknél is, mellyel a próféták és az evangélisták ajándékozták meg a világot. Ez a szellemi gyermek megfelelt azon ember lelkületének, aki által Isten azt létrehozta: hasonlított reá. A Szentírás egy-egy könyvének egyéni értékei alapján következtethetünk az emberi szerzô sajátos jellemére. Egészen ennek az embernek szellemi gyermeke és mégis Isten szava, ahogy Mária gyermeke is anyjának fia volt és mégis ,,Isten Igéje''. Amint Jézus Krisztusban nem lehet elválasztani az istenséget az emberségtôl, de összekeverni sem lehet a két természetet, úgy a Bibliában sem lehet azonosnak tekinteni az isteni és emberi elemet, de nem is lehet elválasztani az isteni tartalmat az emberi formától. A Bibliának ebbôl istenemberi (theandrikus) jellegébôl következik, hogy a Szentírásban sem az isteni üzenetet nem lehet felfogni függetlenül a szavak emberi értelmétôl, sem a szavaknak olyan emberi értelmét felfedezni, amely nem volna ugyanakkor isteni is. A Bibliának emberi jellege szembetűnô, csak bele kell lapozni a Bibliába, mindenütt ezt találjuk. Az isteni oldal teljesen elrejtôzik, ezt már csak hittel lehet felfogni. Ez a hit Isten ajándéka, természetes okokkal nem bizonyítható, de ésszerűen igazolható azokkal a természetfeletti tényekkel, amelyekkel maga Isten igazolta Jézus Krisztust és az általa alapított Egyházat. Ez az Egyház Jézus Krisztustól kapta a Bibliát, mint Isten igéjét, amely ôróla, az emberré lett Igérôl tanúbizonyságot tesz. 7. Találkozás Istennel A hívô tehát Jézus és az Egyház tanítására támaszkodva a Biblia emberi szavaiban nemcsak Isten közvetített üzenetét látja, hanem Isten szavát, Isten közvetlen kinyilatkoztatását, mert -- hogy a szentatyák hangszer-hasonlatánál maradjunk -- Isten gondolatát, szerzeményét nem valaki más játssza le a hangszeren, hanem csak Isten ujjának érintésére adnak hangot az élô hangszer húrjai. Az isteni és emberi elem csodálatos egyesülése miatt az egész Biblia és annak minden része Szentírás. Ezért veszi a hívô oly kegyelettel a Bibliát és ezért hallgatja ,,isteni félelemmel'', mert tudja, hogy ezekben az emberi szavakban Istennel találkozik. Ez a tisztelet kiterjed a Szentírás emberi oldalára is, még ha gyarló irodalmi műrôl van is szó, mert abban a gyönge írásban az emberhez leereszkedô Isten igéje hangzik el. Ebben különbözik a hívôk felfogása a Bibliáról a hitetlenek felfogásától. A művelt nem hívô csak emberi tisztelettel nyúl a Bibliához, és ha annak emberi gyarlóságával szemben megértést tanúsít is, azt hiszi, hogy ô ereszkedik le egy kezdetleges, vagy legalábbis alacsonyabb kultúrfokon álló nép felfogásához. Ha pedig a Biblia fennkölt vallásos eszméivel találkozik, úgy gondolja, hogy azokban az ember keresi az Istent, és nem is sejti, hogy ebben a gyarló írásban, e gyarló írás által Isten keresi az embert. Más szóval észreveszi, hogy az írás Istenrôl szól, de nem tudja, hogy az Írás Istentôl származik. Tehát nem is sejti, hogy az Írás Istennek önkinyilatkoztatása. Tehát valamiképp ô is találkozik Istennel a Bibliában és e találkozás során állást kell foglalnia. A hívô ember a Szentírást a karácsonyi misztériumnak csodálatos döbbenetével és áhítatával olvassa. Amint a betlehemi jászolban síró gyermekben Isten egyszülött Fiának, Isten személyes igéjének megtestesülését imádja, úgy egy jelentéktelen ókori nép gyarló írásában Isten szavát és Isten üzenetét olvassa. Azt mondottuk, hogy a Biblia hatalmas épületének alapköve és kupolája Jézus Krisztus, mert a Biblia központi tárgya Krisztus. Most azt látjuk, hogy Jézus nemcsak fô témája a Bibliának, hanem kulcsa is: Aki hisz Krisztusban, az megérti a Szentírást. ======================================================================== A sugalmazás teológiája Miután a hívô felfogást a Bibliáról ismertettük, fel kell tennünk a kérdést, honnan ered ez a hívô felfogás. Honnét tudják a hívôk, hogy a Szentírás Isten szava, hogy a szentírók Isten eszközei voltak az isteni üzenet közvetítésében. A felelet egyszerű: a sugalmazás tényét a hívôk az Egyháztól kapták, az Egyház viszont hűségesen közvetíti Jézus Krisztus és az apostolok tanítását. Ha a Bibliát pusztán emberi műnek tekintem is, megtudhatom abból, mint hiteles okmányból, hogy Jézus Krisztus az Ószövetségben megígért Messiás, aki az ô isteni tanítását apostolaira és az általa alapított Egyházra bízta és ennek az Egyháznak a hit és erkölcs dolgában csalhatatlanságot ígért. Miután tehát a Bibliából, mint történeti könyvbôl megismertük Krisztust és az Egyházat, megkérdezhetjük, hogy mit tart az Egyház, mit tartott Krisztus és az ôsegyház a Bibliáról. Akkor megtudjuk, hogy az Újszövetség nemcsak az ôsegyház történetének és hitének dokumentuma, az Ószövetség nemcsak az üdvösségünket elôkészítô isteni működésnek írásban való rögzítése, hanem az egész Biblia egyúttal Isten üzenete is, mert a szentírók isteni sugalmazásra írták az egész Bibliát. Az Egyháznak ezt a tanítását három részben tárgyaljuk: A. Van-e sugalmazás (a sugalmazás tárgya) B. Miben áll a sugalmazás (a sugalmazás természete) C. A sugalmazás következményei. ======================================================================== A sugalmazás ténye A sugalmazás tényét csakis az isteni kinyilatkoztatásból tudhatjuk meg, azért a kinyilatkoztatás forrásaiból kell azt bizonyítanunk. Az isteni kinyilatkoztatás az apostoli hagyomány által jut hozzánk, amelynek élô hordozója az Egyház csalhatatlan tanítói hivatala, írásban való rögzítése pedig az evangéliumok és az apostolok levelei, amelyek sugalmazottságuktól eltekintve is legértékesebb okmányai az apostoli tanításnak. Mit tudunk meg ezekbôl a forrásokból a Szentírás sugalmazottságáról? 1. Az Egyház tanítása Az Egyház a hosszú évszázadokon át mindig nemcsak tiszteletben tartotta a Szentírást, hanem Isten szavának, a Szentlélektôl sugalmazott írásnak is tartotta. Ebben egyetértenek az ún. ortodoxok és protestánsok is. Legföljebb a sugalmazás természetének magyarázatában van eltérés. Az Egyház rendkívüli tanítói hivatala ismételten ünnepélyesen is kijelentette: a Biblia sugalmazottsága Istentôl kinyilatkoztatott igazság, azaz dogma. A Firenzei zsinat 1441-ben a Jakobitákkal kapcsolatban hozott döntésében kijelenti: ,,A római szent Egyház... egy és ugyanazon Istent vallja az Ó- és Újszövetség, azaz a törvény, a próféták és az Evangélium szerzôjének, mert ugyanazon Szentléleknek sugalmazására szóltak mindkét szövetség szentjei.'' (DB 706. EB 32) A trentói szent zsinat (1546) ,,...az Ó- és Újszövetség összes könyveit, minthogy mindkettônek Isten a szerzôje ... azonos kegyelettel és tisztelettel fogadja el...'' (DB 783) Ezeket a könyveket mindazon részekkel együtt, amelyek az Egyházban használt Vulgáta-fordításban megtalálhatók, szentnek és kanonikusnak kell tartani (DB 784). Megemlíti még a zsinat, hogy az apostolok ,,a Szentlélek diktálására'' írtak (DB 783). Az elsô vatikáni zsinat (1870) szerint: Az Egyház azért tartja szentnek és kanonikusnak a szent könyveket... mert ezeknek a Szentlélek sugalmazására írt könyveknek Isten a szerzôje, és mint ilyenek adattak át az Egyháznak (DB 1787 EB 62). E könyvek isteni sugalmazottságát tagadni nem szabad (DB 1809 EB 64). Bôvebben is kifejti a sugalmazás tanát XIII. Leó pápa a ,,Providentissimus Deus'' kezdetű körlevelében és XII. Piusz a ,,Divino Afflante Spiritu'' kezdetű körlevelében. Az Egyház a sugalmazás tényének ünnepélyes kijelentésével csak hűséges továbbadója Jézus és az apostolok tanításának. 2. Jézus és az apostolok tanítása A zsidók az ô szent könyveiknek isteni eredetét úgy fejezték ki, hogy a Törvény az Úr szájából jô. Nehemiásnál: ,,Mózes törvényének könyve, melyet Jahve elôírt Izraelnek'' ugyanazt fejezi ki. A próféták a ,,Lélek emberei'' voltak, és a prófétai lélek beszélt belôlük. A szent könyveknek isteni tekintélyük volt. Ha valaki a Bibliát kezébe vette, utána kezet kellett mosnia, mert a Biblia érintése által keze megszentelôdött és ezért rituális kézmosással kellett azt a profán életnek visszaadnia. A Biblia isteni eredetét valló hitet Jézus és az apostolok ismételten megerôsítették. Jézus a Bibliára, mint feltétlen tekintélyre hivatkozik e szavakkal: ,,Írva van'' (Mt 4,4-10; 21,13; Lk 19,46). Az Ô példájára ugyanezt teszik az apostolok is (Csel 7,42; Róm 1,17; 1 Pét 1,16). A Bibliának isteni eredete kezeskedik a benne lévô jövendölések beteljesedésérôl. Ezért mondja Jézus: ,,Be kell teljesedni mindannak, ami írva van Mózes törvényében és a prófétákban és a zsoltárokban énfelôlem.'' (Lk 24,44) Szent Péter ugyanígy beszél: ,,Be kell teljesednie az írásnak, melyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról.'' Itt már azt is kijelenti Szent Péter, hogy Isten beszél a szentíró által. Ebben is csak Jézus példáját követi, aki a szaddúceusoknak mondta: ,,Tévedtek, nem tudván az írásokat, sem Isten erejét... A holtak feltámadásáról pedig nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene... (Mt 22,29) A farizeusokkal való vitában pedig a zsoltárok sugalmazottságát így fejezi ki: ,,Miképpen hívja tehát ôt (ti. Krisztust) Dávid lélekben Urának'' (Mt 22,43); vagy Márknál: ,,Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által...''. Máté evangéliumában ezt olvassuk: ,,Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta szavai által ...'' (1,22). Szent Péter és Szent János szabadon bocsájtása után az elsô keresztények így imádkoztak: ,,Urunk..., aki az eget és a földet alkottad... aki Dávidnak, a mi atyánknak a te szolgádnak szájával a Szentlélek által mondottad: Miért acsarkodnak a pogányok...'' (Csel 4,24) Ezek a példák eléggé bizonyítják, hogy a szentírók -- Jézus és az apostolok tanítása szerint -- eszközök voltak az isteni üzenet közvetítésére, és hogy a Szentírásban Isten szól hozzánk. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a Szentírást egyszerűen a hozzánk beszélô Isten szavának tekintik, vagy olyan dolgokat mondanak az Írásról, ami csak Istenrôl mondható: ,,Mivel pedig az Írás elôre látta, hogy Isten a hit által ad megigazulást a pogányoknak, elôre hirdette Ábrahámnak, hogy: Tebenned fog megáldatni minden nemzet'' (Gal 3,8). Istennek tulajdonítja a Szentírás különbözô helyeirôl összeállított szavakat a Zsidókhoz írt levél szerzôje is (Zsid 1,6k; 4,4k). 3. Szent Pál tanítása a sugalmazásról A fönt idézett szentírási helyek a sugalmazás tényét bizonyítják, de Szent Péter és Szent Pál kifejezetten is beszél a sugalmazásról. E helyeken a sugalmazás általánosságáról, hatásáról és természetérôl is szó van. Azért ezek a sugalmazás dogmájának fô szentírási helyei. Szent Pál utolsó római fogságából ezeket írja Timóteusnak: ,,Te csak tarts ki amellett, amit tanultál s amirôl meggyôzôdtél, hiszen tudod, kitôl tanultad, s gyermekkorod óta ismered a szent írásokat, melyek a Jézus Krisztusban való hit révén üdvösségre oktathatnak téged. Minden Istentôl sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jócselekedetre kész legyen.'' (2Tim 3,14-17) Azok a ,,szent írások'', melyeket Timóteus gyermekkora óta ismert, az Ószövetség szent könyvei voltak. Ezekrôl mondja Szent Pál, hogy Istentôl sugalmazottak, és ezért hasznosak a tanításra. Megjegyzés: A görög szöveg így szól: pása graphé theopneustos kai ophelimos, azaz: Az egész Írás Istentôl sugalmazott és hasznos a tanításra... Az eredeti görög szöveg kifejezettebben (állítmányként) állítja a sugalmazást. De a fordítás értelme is ugyanaz. A ,,theopneustos'' szó, mint hasonló összetételekben általában, passzív értelmű (Pl. Theodidaktos, Theokletos, Theopemptos), és azt jelenti, hogy a könyvek tartalma isteni eredetű (Isten által sugalmazott), nem pedig aktív értelmű (Isten sugárzó). 4. Szent Péter tanítása a sugalmazásról Szent Péter második levelében az evangéliumi tanítás abszolút bizonyosságáról ír: ,,Mert nem mesterségesen kieszelt meséket követvén adtuk tudomástokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemlélôi voltunk az ô nagyságának.'' (2 Pét 1,16) Azután hivatkozik az Úr színeváltozására, ahol saját fülükkel hallották az égbôl jövô szózatot: ,,Ôt hallgassátok''. Majd így folytatja: ,,És erôsebb prófétai beszéd birtokában vagyunk, melyre jól teszitek, ha figyeltek, mint homályos helyen világító szövétnekre, míg a nap fel nem virrad és a hajnali csillag fel nem tűnik a ti szívetekben, mindenekelôtt megértvén azt, hogy az Írás egy jövendölése sem származik tulajdon értelmezésbôl. Mert sohasem emberi akaratból származott jövendölés, hanem a Szentlélektôl sugalmazva szóltak az Isten szent emberei.'' (2 Pét 1,19) A ,,prófétai beszéd'', melyrôl Szent Péter itt ír, a Szentírásban lévô jövendölésekre vonatkozik, amelyek Krisztusról és az ô országáról szólnak. Ezért beszél Szent Péter az ,,Írás jövendölésérôl''. Ezeknek a szerzôi a Szentlélektôl sugalmazva szóltak. Szent Péter és Pál ugyanazt a tényt: a sugalmazást állítják, csak a szempont különbözô. Szent Pál sugalmazott Szent Írásról, Szent Péter pedig Szentlélektôl sugalmazott szent emberekrôl beszél. Innen erednek tehát az egyházi irodalom kifejezései: Istentôl sugalmazott szent könyvek. Istentôl sugalmazott szentírók. Mindkettô azt fejezi ki, hogy a Szentírás a Szentlélek működésének eredménye, és nem pusztán emberi mű. Isten szól a szentíró által hozzánk is, akik már nem vagyunk a szentíró kortársai. Az Írás tehát Isten szava. Szent Péter ugyanebben a levélben Szent Pál leveleirôl is beszél és azokat egy sorba állítja a többi Írásokkal, azaz az ószövetségi szent könyvekkel. ,,Tekintsétek a mi Urunknak hosszú tűrését reátok nézve üdvösségnek, amint azt nektek a mi szeretett testvérünk Pál is megírta a neki adott bölcsesség szerint, amint minden levelében is szól ezekrôl, melyekben némely dolgokat nehéz megérteni, amiket a tudatlanok és állhatatlanok meghamisítottak, miként a többi Írásokat is, saját vesztükre.'' (2Pét 3,15-16) E rövid megjegyzésbôl következik, hogy Szent Péter idejében már ismeretes volt Szent Pál leveleinek gyűjteménye, és hogy azoknak nagy tekintélyével egyesek visszaéltek. Hogy mely könyvekre terjed ki a sugalmazás, az már nem a sugalmazás tényének, hanem a sugalmazás kiterjedésének és a szent könyvek kánonjának kérdéséhez tartozik. Errôl a kérdésrôl külön részben foglalkozunk. Itt csak annyit említünk meg, hogy azokat az újszövetségi könyveket kell sugalmazottaknak tartanunk, amelyek az ôsegyház alkotó eleméhez tartoznak. Ilyenek az apostolok írásai, ezeket kell sugalmazottaknak tartanunk. (ld. alább B 2/a alatt, ahol a megelôzô sugalmazásról tárgyalunk). 5. A Szentatyák tanítása a sugalmazásról A sugalmazás tanát a szentatyák ismételten kifejtik és különféle hasonlatokkal magyarázzák. Szent Jusztin vértanú szerint a szentíró olyan, mint a citera vagy a lant, amelyen Isten játszik (PG 6,255-58). Athenagoras így ír a szent könyvekrôl: ,,Ismeritek Mózes írásait, vagy a prófétákét, akik a Szentlélek ösztönzésére azt mondták, amit a Szentlélek sugalmazott. Úgy használta fel ôket a Szentlélek, mint mikor a fuvolás fújja a fuvolát.'' (PG 6,905-8) Szent Irén püspök szerint, ha nem is tudunk az Írásban minden nehézséget megoldani, ,,hinnünk kell Istennek...'' tudván, hogy az írások tökéletesek, minthogy Isten Igéje és az ô Lelke diktálta azokat.'' (PG 7,804) Aranyszájú Szent János írja: Isten, az emberi nem alkotója a bűnbeesés folytán tôle mintegy távollévô emberiségnek levelet küldött, hogy barátságát vele megújítsa. ,,Ezt a levelet Isten küldte, de Mózes hozta'' (PG 53,27s) Szent Jeromos: ,,Az Úr szavai ezek; nem az övéké, és az ô ajkuk által az Úr szólott.'' (Tract ib PS 888. Anecd. Mareds III.3.53) A lant, a fuvola, a levél, a diktálás -- mindmegannyi hasonlat, amellyel azt akarják kifejezni, hogy a Szentírásnak fôszerzôje Isten, a szentírók pedig eszközök voltak az isteni üzenet közvetítésében. ======================================================================== A sugalmazás természete Ha a sugalmazás természetét akarjuk megállapítani, szem elôtt kell tartani mindazt, amit a kinyilatkoztatás forrásaiban a sugalmazás tényérôl találunk. Ezt pedig három pontban foglalhatjuk össze: --. A szentkönyveket Isten sugalmazta. -- A szentkönyvek szerzôje Isten. -- A szentírók értelmes eszközök. Az Isten az emberi szerzô által szól az emberekhez. Ezek hitigazságok, kinyilatkoztatott tények. És ez elég is a hívô embernek, hogy a Szentírásban isteni tekintélyt lásson és abban Isten üzenetét keresse. A teológusok azonban tovább kutatják, hogy lehet megmagyarázni ezeket a tényeket, hogy történik és miben áll a sugalmazás, ezek azonban már nem hitigazságok, hanem teológiai vélemények. Az itt következô néhány oldalon elvontabb teológiai megfontolások következnek. Akinek ez túl nehéz volna, nyugodtan átlapozhat a következô fejezetre, ahol a sugalmazás következményérôl beszélünk. 1. Elméletek a sugalmazás természetérôl A sugalmazásnak elméletileg -- Bonfrere teológus szerint -- három módja lehetséges. Aszerint, hogy az isteni működés megelôzi, kíséri vagy követi a szentíró tevékenységét, beszélhetünk megelôzô, kísérô vagy követô sugalmazásról. A sugalmazás természetének kérdését azonban nem elméletileg kell megoldanunk, hanem csak olyanfajta sugalmazást ismerhetünk el, amely megfelel azoknak a kinyilatkoztatott igazságoknak, amelyeket a sugalmazás tényének bizonyításánál hallottunk. Ezek szerint világos, hogy sem az ,,utólagos sugalmazás'', sem pedig a ,,kísérô sugalmazás'' nem egyeztethetô össze a kinyilatkoztatott igazsággal, mert a sugalmazásnak lényeges eleme az isteni kezdeményezés. Lássuk ezeket a nézeteket kissé részletesebben. a. Az ,,utólagos sugalmazás'' Nem elég az ún. utólagos sugalmazás (inspiratio subsequens), mellyel Lessius akarta pl. a Makkabeusok könyvét megmagyarázni. Szerinte néhány szent könyvnél, melyet pusztán emberi erôbôl -- a Szentlélek különösebb ôrködése nélkül írtak, maga az a tény, hogy azt az írást a Szentlélek utólag jóváhagyta, elég ahhoz, hogy az a könyv Szentírás legyen. Mit kell errôl tartanunk? A Szentlélek jóváhagyása biztosítaná ugyan, hogy a könyvben nincs tévedés. Bizonyos szempontból szent is lenne az a könyv, de nem lenne Isten szava, nem lenne Isten annak a szerzôje, szóval nem lenne Szentírás, amelyet a kinyilatkoztatás forrásaiban a ,,Szentírásnak'' ismertünk. Hanneberg bonni teológus 1850-ben felújította Lessius véleményét, sôt a Szentlélek jóváhagyása helyett az Egyház jóváhagyását is elegendônek tartotta ahhoz, hogy valamely könyvet sugalmazottnak nevezhessünk. Nem csoda, hogy ezt a véleményt a vatikáni zsinat 1870-ben elvetette. b. A ,,kísérô sugalmazás'' A kísérô sugalmazás (inspiratio comitans) sem meríti ki a Biblia sugalmazás fogalmát. Chrismann (1792) és Jahn (1816) azt tartották, hogy a sugalmazáshoz elég a Szentlélek ôrködése (assistentia Spiritus Sancti), mely megóvja az emberi szerzôt a tévedéstôl. De egy ilyen puszta ,,ôrködés'' ismét csak csalhatatlanságot biztosítana a könyvnek, de nem lenne Isten a szerzô. Ilyen ôrködés még akkor sem tenné az Istent a könyv szerzôjévé, ha azon kívül még valami általános írásra való ösztönzést is felveszünk, amint Richardus Simon értette a kísérô sugalmazást. A sugalmazás természetét csak olyan isteni működéssel magyarázhatjuk meg, amely által Isten lesz a mű szerzôje, és amely által az Írás Isten szava lesz. A tévedhetetlenség ennek a ténynek csak következménye. Ezért mondja ki a vatikáni zsinat, hogy az Ó- és Újszövetség könyveit ,,nem azért tartja az Egyház szentnek és kanonikusnak, mert azokat, miután pusztán emberi szorgalommal megírták, az Egyház az ô tekintélyével jóváhagyta (Hanneberg nézete ellen), nem is csak azért, mert a kinyilatkoztatást tévedés nélkül tartalmazzák (Chrisman és Jahn nézete ellen), hanem azért, mert azok a Szentlélek sugalmazására írattak és Isten a szerzôjük, s mint ilyenek adattak át az Egyháznak.'' (DB 1787) c. A ,,megelôzô sugalmazás'' A megelôzô sugalmazás (inspiratio antecedens) lényegében azt fejezi ki, hogy a sugalmazott írásnál Istennek kezdeményezô szerepe van. Ha az isteni működés csak követi, vagy kíséri a szentíró működését, akkor nem beszélhetünk a Szentlélek ösztönzésérôl, és az így írt műnek nem Isten lenne a szerzôje, legföljebb az emberi szerzô igazságáról kezeskednék. A hittudósok részletesen meg akarják állapítani, hogy miben áll ez az isteni működés, amely az ember működését megelôzi. A vatikáni zsinat után arról folyt a vita a tudósok közt, vajon a sugalmazás fogalmából kiindulva kell-e meghatároznunk, hogy miben áll a sugalmazás. Mivel Isten épp a sugalmazás által lesz a mű szerzôje, e két fogalmat nem lehet egymástól elválasztani, sôt hogy tévedésbe ne essünk a sugalmazás természetének meghatározásánál, még egy szempontot kell figyelembe vennünk, melyet a sugalmazás tényének tárgyalásánál szintén a kinyilatkoztatás forrásaiban találunk; azt, hogy Isten a szentírók által közli üzenetét. A sugalmazás tehát abban áll, hogy Isten emberekkel, mint értelmes eszközökkel élve válik valamely mű szerzôjévé. Más szóval Isten emberek által emberi módon közli gondolatait az emberekkel. XII. Piusz pápa a ,,Divino Afflante Spiritu'' enciklikájában megdicséri a teológusokat, hogy a szentatyák és fôleg Aquinói Szent Tamás tanítását követve a bibliai sugalmazás természetét és következményeit kidolgozták. Abból indultak ki ugyanis, hogy a szentíró a szent könyv írásában a Szentlélek ,,organon''-ja, azaz eszköze, még pedig élô és értelmes eszköze, és helyesen jegyzik meg, hogy a szentíró az isteni ösztönzés hatása alatt is úgy használja képességeit, hogy mindegyiknek sajátosságát és mintegy egyéni jegyeit és vonásait könnyen vsszeállíthatjuk abból a műbôl, mely az ô munkájuk eredménye (Div. Affl. 19). A sugalmazásnál tehát Isten elsôdleges ok (causa principalis) és nemcsak causa prima, a szentírók pedig eszköz-ok (causa instrumentalis). A szentatyák és teológusok a mindennapi életbôl vett hasonlatokkal szemléltetik a sugalmazást. Az iparos és a művész is használ eszközöket, de ezek élettelen eszközök. Az isteni sugalmazásnál a szentírók értelmes eszközök, akik teljesen birtokában vannak összes szellemi és testi képességeiknek. Ha valódi eszközrôl van szó, akkor a művön meglátszik az eszköz minôsége, állapota, tulajdonságai. Az egész mű mégis elsôsorban annak tulajdonítható, aki az eszközt használta. Pl. ha valaki vékony vagy vastag tollal ír, a toll minôsége meglátszik az íráson is, de az írás elsôsorban annak tulajdonítható, aki a tollat használja. A sugalmazásnál Isten az embert, mint szerzô használja értelmes eszközként, azért az ô írói készsége, stílusának sajátossága, nyelve, kultúrája, világnézete, felfogása meglátszik az ô művén, mint az én írásomon is meglátszik az eszközként használt toll sajátossága. Az ember nem tud egy másik embert ennyire eszközként használni, de az isteni erô annyira hatalmába tudja venni az embert, hogy az minden képességével ôt szolgálja, de annak szabadságát és egyéniségét nem korlátozza. 2. Miben áll a ,,megelôzô sugalmazás''? Miben áll most már ez a sugalmazás, ez az isteni működés, amely által Isten a szentírók összes képességeit felhasználva a szentírók által írt írás szerzôjévé válik? XIII. Leó pápa a ,,Providentissimus Deus'' kezdetű enciklikájában a sugalmazást így írja le: Olyan természetfeletti erô, mely által Isten a szentírót arra ösztönzi, hogy mindazt és csakis azt, amit Isten akar, értelmükkel helyesen felfogják, hűségesen le akarják írni és a csalhatatlan igazságnak megfelelôen kifejezzék. (DB 1952. EB 110) XV. Benedek pápa ,,Spiritus Paraclitus'' c. enciklikájában hasonlóképpen fejti ki Istennek, mint a szentíróra ható ,,elsôdleges oknak'' működését: -- az értelmet megvilágosítja, -- az akaratot írásra ösztönzi, -- írás közben különös módon jelen van. Ilyen sugalmazás által valóban Isten lesz az írás szerzôje, és a szentíró csak eszközként használt szerzô lesz. Meg kell azonban jegyezni, hogy a ,,sugalmazás'', az isteni ,,szerzôség'' vagy az értelmes embernek ,,eszközként'' való használata csak analóg értelemben alkalmazható az isteni működésre. A ,,szerzô'' és az ,,eszköz'' fogalmában valóban van valami, amit az isteni működésre alkalmazhatunk, de sohasem szabad szem elôl téveszteni, hogy Isten mégis egészen másként ,,szerzô'' és másképp használja ezt az ,,eszközt'', mint az ember. Itt is áll az, amit Aranyszájú Szent János mond: ,,Istenrôl sohasem tudunk valami Istenhez méltót mondani, azért, ha valamit mondunk, akkor azt igyekezzünk Istenhez méltóan érteni.'' Nézzük tehát, hogyan kell érteni a sugalmazást Istenben, a szentíróban és magában az írásban. a. A sugalmazás Istenben A sugalmazás természetfeletti isteni működése (actio), amely a szentíró szellemi-testi tehetségeire irányul. Ez a működés az isteni természetbôl ered, mely a három isteni személyben közös, de elsôsorban a Szentléleknek tulajdonítjuk, mert ez a működés az embernek megszentelésére irányul. Amennyiben természetfeletti működés, nem vezethetô vissza a teremtés- döntésre (decretum creationis), amellyel Isten a világot a maga természetes rendjével létrehozta. Itt azonban a természet erôit meghaladó, felsôbb beavatkozásról van szó. Ez az isteni beavatkozás szintén analóg fogalom, sôt antropomorfizmus, azaz emberi elképzelést kifejezô szónak alkalmazása Istenre. Ezt nem szabad oly primitív módon elképzelni, hogy Isten egyszer csak rászánja magát, hogy belenyúl a dolgok természetes rendjébe, mert Isten öröktôl fogva mindent elhatározott. Ez az örök isteni terv azonban az idôben valósul meg. Azért az ,,isteni beavatkozás''-t úgy kell érteni, hogy Isten eleve elhatározta, hogy a teremtéshatározat által létrehozott természet keretén belül a természet erôit felülmúló eredményeket is létrehoz az emberek üdvösségére. (Ilyenek a csodák, kegyelmek, karizmák...) A teremtés-határozat eredménye az egész természet rendje, az üdvhatározat eredménye az üdvtörténet, amelynek központja és csúcspontja Jézus Krisztus és az általa alapított Egyház. Mármost az Egyház alapítása, mint ennek az isteni üdvhatározatnak (,,isteni beavatkozásnak'') eredménye, sôt csúcspontja, minôségileg magasabb fokon Isten műve, mint a ,,természet'' művei. Ezért joggal mondhatjuk, hogy az Egyház isteni alapítású. Az egész Ószövetség csak elôkészület Krisztusra és az Egyházra -- ha tetszik, praeludiumnak vagy elôtörténetnek is nevezhetjük. Az egyháztörténelem pedig csak folytatása, átadása annak, amit az ôsegyház kapott. Az ôsegyháznak, mint az Egyház alapítását elhatározó isteni döntés megvalósulásának, a születô Egyháznak az isteni tervben megismételhetetlen, különleges, minôségileg is más helyzete van, mint a folytatódó Egyháznak. Az Egyház fennmaradásánál a teológusok általában megelégednek puszta isteni ôrködéssel (assistentia per se negativa), mely nem tételez fel szükségképpen pozitív isteni ,,beavatkozást''. Nem így az Egyház kialakulása során. Ez a kialakulás addig tartott, míg az Egyház lényegében azzá lett, aminek a világ végéig fenn kell maradnia. (Mondjuk az elsô nemzedékben, ,,az alapítás idejében'' vagy ha nem naptári dátumot értünk alatta, mondhatjuk, hogy az utolsó apostol haláláig.) Az Egyház alapítása tehát Isten abszolút akarattal eleve elhatározott, üdvtörténeti és végleges (eszkatologikus) akarata. Az ôsegyház pedig ennek az akaratnak megvalósulása, sôt mondhatjuk, az Isten végleges és végérvényes üdvtörténeti cselekedete. Mármost a sugalmazás ennek az Egyházat alapító üdvtörténeti határozatnak lényeges eleme. Ez pedig abból következik, hogy a Szentírás az ôsegyháznak lényeges eleme. A Szentírás ugyanis nemcsak Isten szava, hanem egyúttal az Egyház hitének kifejezése is. Írásban való rögzítése annak, amit az ôsegyház hitt és amely hit által megalakult. Az Újszövetség könyvei az Egyház életjelenségei: lecsapódása annak, amit az Egyházban prédikáltak, amit az Egyház átadott. A kánonnak vagy mércének kialakulásáról szóló jelentések -- és részben döntések -- írásba foglalása, mely szerint az ôsegyház magát a hamis egyházi irányzatoktól elhatárolta (jeruzsálemi viták, korintusi, tesszaloniki téves nézetek), is amely mérce szerint a fennmaradó Egyháznak is döntenie kell. Az ôsegyház épp ez írások által vert hidat a jövô felé és épp az Írás által határolta el magát a helytelen irányzatoktól oly módon, hogy ez az írás a késôbbi Egyház mércéje, ,,kánon''-ja lett. A sugalmazás természetesen Istennek teljesen szabad döntése, de épp az üdvtörténetbôl, mint Istennek a történelemben való működésébôl látjuk, hogy a Szentírás az alakuló Egyház kialakulásának lényeges vonása. Mikor tehát Isten abszolút eleve elhatározott, üdvtörténeti és végérvényes (eszkatologikus) akarattal az ôsegyházat és következôleg annak alkotóelemeit akarja és létrehozza, ugyanakkor akarja és létrehozza az Írást is, még pedig oly módon, hogy ô annak sugalmazó szerzôje lesz. (Ezt a tételt, egyelôre, mint munkahipotézist, dolgozta ki K. Rahner: Über die Schriftinspiration, Freiburg 195. c. művében.) A sugalmazás tehát nem más, mint egy örök isteni akaratdöntés (decretum divinum), amely lényeges eleme annak az isteni akaratnak, amellyel az Egyház alapítását elhatározta és következôleg az ôsegyház minden lényeges alkotóelemét (amelyhez az Írás is tartozik) létrehozta. Ez az isteni döntés Istenben természetesen semmi változást nem hozott, de a döntés eredménye az idôk folyamán a világ keretén belül fokozatosan valósul meg. Istennek minden külsô működését annak eredményébôl ismerjük meg, azért a sugalmazásnál is azokat a hatásokat kell megismernünk, amelyeket az ,,isteni működés'' a szentírásban létrehoz. b. A sugalmazás a szentíróban A sugalmazás a szentíróban, mint láttuk, kiterjed a szentíró értelmére, akaratára és külsô működésére (az írásra is). Az értelem megvilágítását nem úgy kell érteni, hogy mit kell leírnia. Az írnivalót a szentíró általában természetes úton szerzi a saját tapasztalatából vagy akár írott, akár szóbeli forrásokból. Az isteni megvilágosítás csak arra szolgál, hogy a már megismert dolgokról biztos ítéletet alkosson. Ez az ítélet lehet elméleti vagy gyakorlati. Pl. elméleti: ,,Ez és ez az állítás valóban igaz'', gyakorlati: ,,ezt és ezt az állítást le kell írnom''. Jegyzet: a sugalmazás és kinyilatkoztatás közti különbségrôl A Biblia nemcsak Istennek az emberekhez intézett beszédét nevezi kinyilatkoztatásnak, hanem Isten megjelenését és rendkívüli cselekedeteit is (csodák, jelek). A teológiában a tágabb értelemben vett kinyilatkoztatáson kívül, szűkebb értelemben vett kinyilatkoztatásról is beszélnek, sôt ha külön nem említik, hogy tágabb értelemben vett kinyilatkoztatásra gondolnak, akkor mindig a szó- kinyilatkoztatást értik. Ez a kinyilatkoztatás nem más, mint valamilyen igazságnak (Isten gondolatának) közlése valóságos beszéd, kimondott vagy leírt szó által. Mivel a Szentírásban Isten az igazságokat a szentíró valóságos szavai által közli, azért a Szentírás Istennek kinyilatkoztatása. Vannak a Szentírásban olyan igazságok, amelyeket a szentíró közvetlen isteni kinyilatkoztatásból kapott. Pl. mikor a próféta azt írja le, amit Isten hozzá szólott. Ilyenkor a próféta elôbb kinyilatkoztatást kapott és aztán sugalmazta neki a Szentlélek, hogy ezt írja le. De a legtöbb igazságot a szentírók természetes úton szerezték. Ezekhez nem volt a szentírónak szüksége a kinyilatkoztatásra, csak sugalmazásra (megvilágosításra és ösztönzésre, hogy írja le). Ilyen esetben Isten nem a szentírónak nyilatkoztatta ki magát, hanem a szentíró által. Más szóval a sugalmazás nem azonos a kinyilatkoztatással, de mivel a sugalmazás által Isten a szentírót eszközévé tette, azért a sugalmazás hatására leírt igazságok Isten szavai, Isten kinyilatkoztatása. A sugalmazás nem kinyilatkoztatás, de a sugalmazott írás egyúttal kinyilatkoztatás is. Az akarat ösztönzése nem szükségképpen közvetlen isten behatás (működés) a szentíró akaratára. Egyesek szerint ugyanis elég a közvetett ösztönzés, pl. Péter hallgatói kérték Márkot, hogy írja le azt, amit Péter prédikált... Ilyen esetben azt kell mondanunk, hogy Isten eleve elhatározta (praedefinito formalis), hogy ilyen külsô ösztönzéssel hatékonyan indítja az írót az írásra. A külsô működésre, amely az akarat döntésétôl függ, magában véve nem kell külön isteni ,,beavatkozást'' feltételezni, de mivel a sugalmazás épp arra irányul, hogy a szentíró a gondolatait ,,a csalhatatlan igazságnak megfelelôen kifejezze'' (XIII. Leó), fel kell tételeznünk, hogy a Szentlélek ,,az írás közben is különös módon jelen van'' (XV. Benedek): ezt nevezzük a Szentlélek ,,assistentiájá''-nak, ôrködésének, mely a szentírót a mű kivitelében a tévedésektôl megóvja. A sugalmazást, amint az a szentíróban megvalósul, a hatékony segítô kegyelem-hez hasonlítják. Amint a kegyelem természetfölötti megvilágosítás, melynek fényénél a már megismert dolgok egészen új fényben tűnnek fel (illustratio intellectus) vagy valami ösztönzés, melynek hatására a különben tunya akarat lelkesen vállalja még az esetleges áldozatokkal járó cselekedeteket is (motio voluntatis), úgy hat a sugalmazás is az értelemre és akaratra, azzal a különbséggel, hogy a segítô kegyelem üdvös cselekedetekre, a sugalmazás pedig írásra ösztönöz. A sugalmazás által így az egész ember Isten eszközévé válik, amennyiben azt és csakis azt írja le, amit Isten akar. Isten pedig épp azáltal válik szerzôvé, hogy a sugalmazás által íróvá és szerzôvé teszi az embert. A sugalmazásnál Isten nemcsak elsô ok (prima causa), mint minden más evilági működésnél és cselekvésnél, hanem elsôdleges ok (causa principalis). Nem transzcendentális ok, hanem kategorikus ok, amennyiben nemcsak elsô oka, hanem elsôdleges szerzôje is az Írásnak. (A ,,szerzô'' az ,,ok''-nak már egy meghatározott kategóriája). Ez pedig azzal magyarázható, hogy az üdvtörténet tényeiben Isten már nem ezt a világot, a ,,természetet'' tartja fenn és kormányozza, hanem saját megjelenését hozza létre. Ez már nem a világ története, hanem Isten története. Ezért az üdvtörténeti tények nemcsak az általános elsô okság alapján tartoznak Istenhez, hanem az ô kategorikus mivoltukban is Isten művei a világban. c. A sugalmazás az Írásban Az eddigiekbôl következik, hogy a sugalmazás hatására írt könyvek teljesen Isten művei, de ugyanakkor teljesen a szentíró művei is. Egyesek tovább mennek és kérdezik, mit kell az Írásban Istennek, mint elsôdleges szerzônek tulajdonítani, és mit a szentírónak, mint másodlagos szerzônek. A kérdést példával világítjuk meg. Ha valaki levélíráshoz vastag tollat és kék tintát választ, akkor a megírt levélrôl feltesszük a kérdést, mit kell az írónak és mit a tollnak (az eszköznek) tulajdonítanunk? Természetesen minden betű, minden szó, sôt minden vonás a szerzôé is és a tollé is. Mégis megkülönböztethetünk bizonyos szempontokat: az írás formája, az író egyéni írásmódja, betűformái az írónak tulajdonítható, a toll vastagságából keletkezô formák már a tollnak tulajdoníthatók, és az írónak csak annyiban, amennyiben épp ezt a tollat és nem másikat választott. Így az egész Szentírás Istennek is és a szentírónak is műve, mégis Istennek tulajdonítandó az, hogy az írás ,,szentírás'' (csalhatatlan Isten szava) lett. A Szentírásnál azonban ez a hasonlat egy kicsit sántikál, mert a szentíró értelmes eszköz és éppen mint szerzô, eszköze az isteni Szerzônek. Isten épp ennek a szerzônek gondolatai, szavai, stílusa által akarja közölni az ô üzenetét. A szentíró tehát épp szerzô- mivoltában eszköze az isteni szerzônek. Mégis mondhatjuk, hogy Isten sugalmazással bizonyos igazságokat akar közölni. Ezek miatt a vallásos igazságok miatt van az egész sugalmazás. De tévedés volna a sugalmazást csak a vallásos igazságokra korlátozni, mint D'Hulst, Newman és Lenormant tették, akik szerint a Szentírásban a profán vagy a mellékesen mondott dolgok (obiter dicta) nincsenek sugalmazva. Erre a megkülönböztetésre egyáltalán nincs szükség, nem is egyeztethetô össze a sugalmazás tanával. Különben is nemcsak a tanítás a Szentírás célja. Az Írás buzdít és fedd, lelkesít és vigasztal, Istenhez emel, ,,hogy Isten embere tökéletes s minden cselekedetre kész legyen'' (2Tim 3,17). A Szentírás nem tankönyv, hanem inkább épületes olvasmány. Még tanításait is történetek és elbeszélések, költemények és imák, levelek és buzdítások formájában adja elô. Legföljebb annyit lehet mondani, hogy a tanítás önmagáért van sugalmazva (per se inspirata), a többi pedig avval együtt, mintegy kíséretül. (Per concomitantiam inspirata, vagy cum iis qui sunt per se inspirata). Sok vita folyt a katolikusok közt arról, hogy csak a ,,dolgok'', azaz az igazságok vannak-e sugalmazva (inspiratio realis) vagy a szavak is (inspiratio verbalis). Néha csak szócsata volt a két vélemény között, mert az inspiratio realis hívei sem tagadják, hogy a sugalmazás az alkalmas szavak (,,verba apta'') megválasztására is kiterjed; másrészt az inspiratio verbalis hívei sem tartják, hogy a szavakat a Szentlélek diktálta volna, hanem azt, hogy a sugalmazás a konkrét szavak megválasztására (verba haec) is kiterjed. És valóban, ha a Szentlélek a szentíróval, mint értelmes eszközzel él, úgy, hogy az egész mű a Szentléleké is és a szentíróé is, akkor nem kell a szavakat és a szavak által kifejezett dolgokat megkülönböztetni, mert azok lélektanilag elválaszthatatlanok. ======================================================================== A sugalmazás következményei A sugalmazás elsô következménye, mint azt ismételten említettük, az, hogy a Szentírás nemcsak a szentírónak, hanem Istennek is a műve. Mivel Isten a szentíró gondolata és szavai által küldi üzenetét, azért a Szentírás helyes értelmezésének elsô gondja, hogy a szentíró sajátos gondolatmenetét és kifejezési formáit megértsük. Minden szentírásmagyarázatnak a profán irodalmi és történeti módszerrel a Szentírás emberi oldalát kell megfejtenie, mert ez által szól hozzánk Isten. Itt csak arról tárgyalunk, hogy a sugalmazás által az Írás Isten szavává válik, és ebbôl következik a Szentírás szentsége, egysége és csalhatatlansága. 1. Az Írás szentsége Szentségen itt az Istennel való kapcsolatot értjük. A Szentírás eredetét tekintve nemcsak annyiban isteni eredetű, mint a világ, vagy általában a természet dolgai, hanem egész sajátos módon Isten gondolatainak közlése, Isten megnyilvánulása, Isten kinyilatkoztatása és mint ilyen, az istentisztelet tárgya. Mivel pedig a Szentírást éppen isteni kiválósága miatt tiszteljük, azért a Szentírás iránti tiszteletünk az imádáshoz tartozik (cultus latriae). Azért hallgatja a hívô az Írást ,,isteni félelemmel''. Ez a tisztelet magára a könyvre is kiterjed, amelyet a szent ereklyéknek kijáró tisztelettel kell kezelnünk (cultus latriae relativus), mint pl. Krisztus keresztjének ereklyéjét, vagy a betlehemi barlangot, Jézus jászolát. Mikor a pap az evangélium olvasása után megcsókolja a misekönyvet (vagy nagymisén tömjénnel füstöli), akkor az Isten igéjének kijáró istentiszteleti cselekedetet végez. A Szentírás iránt való tiszteletnek szép kifejezése volt a régi szokás, (melyet Kempis Tamás is megemlít), hogy az Oltáriszentség mellett a Szentírásnak is díszhelyet adtak a templomban. A svájci püspöki kar 1960-ban körlevélben sürgeti ennek a régi szokásnak fölújítását. Az a tisztelet, amellyel a szent könyvekhez nyúlunk, az áhítat, amellyel azt olvassuk, nemcsak a megfelelô hangulatot és lelki diszpozíciót teremti meg az Írás olvasásához, hanem a kegyelmet is kieszközli, hogy az emberi szavakban az Isten igéjét megértsük és megszívleljük. A Biblia tartalmát tekintve is szent. A Szentírás ugyanis nem valami emberi okoskodással is megérthetô vallásos igazságok és tanítások gyűjteménye, hanem az isteni működés leleplezése. Nemcsak az Istent keresô ember története, hanem Istennek történeti működése is. Itt a mi üdvösségünkrôl van szó, amelyet Isten megígért, és az Ószövetség intézményeiben és személyeiben elôre megrajzolt; üdvösségünkrôl, mely az Újszövetségben megvalósult s melynek tökéletes beteljesülését Isten kilátásba helyezte. Ez a mi üdvösségünk nem más, mint Jézus Krisztus. Ô az Ó- és Újszövetség lényeges tartalma. Ô a kinyilatkoztatás központi tárgya, sôt ô Istennek legnagyobb kinyilatkoztatása. Amint Jézus Krisztusban az ô istenségét nem fogja fel az, aki csak a testre és vérre hallgat, hanem csak az, akinek a mennyei Atya kinyilatkoztatja, mert senki sem jön Jézushoz, akit az Atya nem vonz. (vö. Mt 16,17 és Jn). Úgy a Szentírás isteni fenségének, az emberi szavakban rejlô isteni értelemnek felfogásához is szükséges az isteni megvilágosítás. Amint Krisztus a zsidók számára botrány, a pogányok számára pedig ostobaság (1 Kor 1,23) és sokak számára botlás köve és botránysziklája volt (1 Pét 2), úgy az Írásról is elmondhatjuk, hogy ,,sokan megütköztek benne, amire pedig rendeltettek'' (1 Pét 2,8). De azok számára, akik hisznek, Krisztus is és az Írás is marad ,,Isten ereje és Isten bölcsessége'' (1 Kor 1,24). 2. A Szentírás egysége A Bibliát különbözô korszakokban, különféle emberek írták, mégis egy a szerzôjük: az Isten. Ebbôl következik, hogy az Írás értelmezésénél nem elég a történeti és irodalmi módszer izoláló értelmezése, ha az Írás teológiai, vallásos mondanivalóját keressük (és ez a Biblia lényege), akkor az egész Szentírást mint egységes művet kell tekintenünk. Joggal magyarázzuk tehát a Mózes elsô könyvében szereplô kígyótipró asszonyról szóló részt a Jelenések könyvének asszonyával, a prófétákat az evangéliummal és viszont... A Szentírás tárgyát tekintve is egységes. Nem más, mint Krisztus és az általa hozott üdvösség. Szent Ágoston szerint ,,majdnem minden lapja másról sem szól, mint Krisztusról és az egész világon elterjedt Egyházról (Sermo 46). Az Ószövetség nemcsak szavakkal, ígéretekkel beszél Krisztusról, hanem az egész isteni működés Krisztust és az Egyházat készíti elô és elôképekben (típusok) mintegy elôre megrajzolja az igazi üdvösség vázlatát. Isten népének kiválasztása, Egyiptomból való kivezetése, babiloni fogságból való szabadítása, ígéretekkel és büntetésekkel való megtisztítása, prófétái, szentjei, hôsei, istentisztelete, intézményei, törvényei mind Krisztusra utalnak. Vagy mint Szent Pál mondja: ,,A törvény nevelônk volt Krisztusra, hogy a hit által igazuljunk meg'' (Gal 3,24). Az Újszövetség bemutatja Jézus személyét, küldetését, tanítását, halálát, megdicsôülését és az Egyház alapításában megjelenô üdvösséget (evangéliumok és Apostolok cselekedetei), majd azt, hogy miként vált mindinkább tudatossá Jézus megváltó ereje (Csel és levelek), végül az Egyháznak, mint Isten házanépének, az üdvözültek gyülekezetének végsô gyôzelmét és megdicsôülését (Jelenések könyve). 3. A Szentírás csalhatatlansága Kissé bôvebben kell tárgyalnunk a Szentírás csalhatatlanságáról, mely szintén a sugalmazás következménye. Ha ugyanis az Írás Isten szava, akkor az szükségképpen mentes minden tévedéstôl, mert Isten nem lehet tévedés szerzôje. a. A csalhatatlanság ténye A Szentírás csalhatatlansága, tévedéstôl való mentessége a legalapvetôbb igazságok egyike. Az Egyház Jézus Krisztus és az apostolok tanításához híven mindig egyhangúan tanította ezt az igazságot. És meg is védte ezt minden támadással szemben. A Szentírás tévedéstôl való mentessége nincs ugyan még dogmaként ünnepélyesen kijelentve, de bennfoglaltatik a sugalmazás dogmájában. A szentatyák és a pápák is kifejezetten tanítják, hogy a Szentírás, mint Isten műve, minden tévedéstôl ment. Az Egyház a Biblia igazmondása ellen felhozott érveknél sohasem felelt azzal, hogy ebben vagy abban a kérdésben az Írás tévedett. Sôt olykor egész ügyetlenül és helytelenül védték a Szentírás igazmondását, és nyakatekert megoldásokkal és természettudományos tévedésekkel is találkozunk, melyekkel egyes teológusok a Szentírást védték. De ezek a tévelygések azt bizonyítják, milyen mélységesen gyökeret vert és mily rendíthetetlen igazságként állt a Szentírás csalhatatlanságának tana. Így ha mai szemmel talán naivnak tűnik néhány régi ,,megoldás'' vagy bibliamagyarázat, azt a tényt mindenesetre bizonyítják, hogy az Egyház mindig hitt a Szentírás csalhatatlanságában. A szentatyáktól vett sok idézet, a középkori teológusok tételei s a pápák kijelentései mind ezt bizonyítják. Szent Ágoston pl. ezt írja Szent Jeromosnak: ,,Bevallom kedvességednek, hogy úgy tanultam, hogy csak a Szentírás kanonikus könyveivel szemben kell oly kegyeletet és tiszteletet (timorem et honorem) tanúsítani, mellyel rendíthetetlenül hiszem, hogy azoknak egyetlen szerzôje sem tévedett az Írásban. És ha az Írásban mégis olyasmire találok, ami az igazsággal ellenkezni látszik, akkor biztos vagyok abban, hogy vagy a kódex hibás, vagy a fordító nem jól adta vissza az eredetinek gondolatát, vagy pedig, hogy én nem értem a szöveget... Azt hiszem Testvér, Te sem gondolkozol másképp; semmiképp sem hiszem, hogy te azt akarod, hogy úgy olvassák a te könyveidet, mint a prófétákét és az apostolokét, akiknek művei tévedéstôl mentesek; ebben kételkedni gonoszság volna (Ep 82,1.3. PL 33,277) Szent Ágoston szavai nemcsak a Szentírás tévedhetetlenségérôl való meggyôzôdését tanúsítják, hanem megmutatják a helyes magatartást a Szentírásban található nehézségekkel szemben is. Ez pedig az alázatosság: Nem az Írás téved, hanem én nem értem. Nem úgy csalhatatlan a Szentírás, hogy mindaz igaz, amit mi abba belemagyarázunk. Csak az csalhatatlanul igaz, amit Isten a szentíró által közölni akar. Ezt pedig nem mindig könnyű megállapítani, hiszen a szentírók egy egészen más korban, más kulturális környezetben éltek, mint mi. Mindezt figyelembe kell venni a Szentírás értelmezésénél (melyrôl más alkalommal szólunk), most csak a Biblia tévedéstôl mentességérôl adunk néhány megjegyzést. b. A Szentírás csalhatatlanságának két fôelve 1. A Szentírásban csalhatatlanul igaz mindaz, amit a szentíró mint Istentôl sugalmazott szerzô állít. 2. A Szentírásban minden abban az értelemben igaz, amily értelemben azt a szentíró állítja. Nézzük ezen két elv alkalmazását. 1. Mindaz igaz, amit a szentíró, mint sugalmazott szerzô állít Mivel a sugalmazás az egész emberre és az egész műre kiterjed, mindaz, amit a szentíró a sugalmazás hatása alatt állít, egyúttal Isten állítása is. Tehát mindaz csalhatatlanul igaz is. Nem lehet a csalhatatlanságot csak a vallásos igazságokra vagy tanításra korlátozni. Másrészt maguk a szentírók is tesznek megkülönböztetést: pl. Szent Pál: ,,Megparancsolom, nem én, hanem az Úr'' (1 Kor 7,10), máskor meg: ,,mert a többieknek én mondom, nem az Úr'' (1 Kor 7,12). Ilyenkor is csalhatatlanul igaz, hogy azt a parancsot nem az Úr mondja, hanem Pál. Más szóval az már nem isteni parancs, hanem egyházi (apostoli) parancs. Máskor a szent szerzôk kételyt, bizonytalanságot árulnak el. Pl. ,,Nem tudom... Isten tudja.'' (2 Kor 12,16) ,,Hamar eljövök..., ha az Úr is úgy akarja'' (1 Kor 4,19) ,,Talán nálatok is maradok és a telet is ott töltöm'' (1 Kor 16,6). Ez esetekben megint csalhatatlanul igaz, hogy a szentíróban ilyen kétely vagy bizonytalanság volt. Isten nem vette el ezt a bizonytalanságot, a sugalmazás nem ad új kinyilatkoztatást és a gyarló eszköz sajátosságai is megjelennek az írásban. Az érzelmek (öröm, harag, szomorúság, méltatlankodás) közvetlenül nem tartozik a sugalmazás hatáskörébe. De ha a szerzô állítja, hogy benne vagy másban ilyen érzelem volt vagy van, akkor az csalhatatlanul igaz. Az érzelmek erkölcsi helyességét nem kell szükségképpen feltételeznünk. Pl. mikor Szent Pál arról számol be, mennyire ,,dühöngött'' ô Jézus és az Egyház ellen, akkor természetesen nem tartja helyesnek ezt az érzelmet, de mivel állítja, hogy benne ilyen érzelmek voltak, azért ez igaz is. Ha azonban a szerzô az írás közben keletkezett érzelmekrôl számol be, fôleg ha a sugalmazott írás épp az író érzelmeit fejezi ki (hála- zsoltárok, bánatimák...) akkor ezek az érzelmek nem lehetnek erkölcsileg rosszak. Itt nem egyszer nagy nehézséget okoznak az átokzsoltárok. Meg kell jegyezni, hogy azokat a rettenetes kifejezéseket, amelyek ilyen átkokban elôfordulnak, nem szabad a mi beszédmódunk szerint megítélni. Másrészt nem elég megoldás az, hogy a régi keleti szokásokra hivatkozunk. (Ez a szokás nem volt éppen erkölcsös.) A fô nehézség megoldódik, ha arra gondolunk, hogy legtöbbször nem a szentíró saját ellenségeirôl van szó, hanem a választott népnek, mint olyannak ellenségeirôl, tehát Isten ellenségeirôl. Ha pedig a személyes bosszú ki van zárva, és az írót az Isten ügyéért való lelkesedés fűti, akkor az átokzsoltárok már igazán csak a stílusban különböznek attól, amit mi is kérünk a Mindenszentek litániájában: ,,Hogy az Anyaszentegyház ellenségeit megalázni méltóztassál, kérünk Téged, hallgass meg minket.'' Másrészt azt is szem elôtt kell tartani, hogy az isteni kinyilatkoztatás nem hirtelen emelte fel az embert az evangéliumi tökéletességre. A bukott emberiség felemelése hosszú, fejlôdésszerű folyamat. A zsoltáros pl. világosan látja Isten igazságosságát, de még nem számol a túlvilági büntetéssel, azért ezek a rettenetes átkok Isten igazságosságának evilági megnyilvánulását kívánják, és egyúttal a túlvilági büntetés elôképei is. Végül meg kell említenünk, hogy csak az csalhatatlanul igaz, amit maga a szentíró állít. Ha a szentíró másvalakinek állítását idézi, akkor az idézett állításért nem mindig vállal felelôsséget. A Biblia idézi pl. a gonoszokat, Jézus ellenségeit. Természetes, hogy itt csak annyit állít a szentíró, hogy ezek a kijelentések elhangzottak, de nem azt, hogy ezek igazak is. Még ha különben szent embereket idéz is, nem következik, hogy az a szent ember csalhatatlan igazságot mondott. Ugyanez áll az okmányokra is, amelyeket a szerzôk néha kifejezetten idéznek (pl. 1 Makk 12,6-18). Ha az író azt állítja, hogy ezt vagy azt ebbôl az okmányból vette, akkor csalhatatlanul igaz, hogy az az okmány létezett és hogy ez meg ez volt az okmányban, de az okmányban elmondottakért már nem szükségképpen vállal felelôsséget a szerzô. Itt kell megemlítenünk az ún. ,,burkolt-idézetek'' (citationes implicitae) elméletét. Több, mint 50 éve néhány szentírásmagyarázó egyes történeti nehézségek megoldásánál arra hivatkozott, hogy itt nem a szentíró állításáról van szó, hanem valamilyen idézetrôl, amelyet az író átírt, anélkül, hogy forrását megjelölte volna. Bár vitathatatlan, hogy a szentírók sokféle forrást használtak és azokat különbözô módszerekkel átírták és átszerkesztették, a ,,burkolt idézetek'' elmélete mégsem állja meg a helyét. A Bibliai Bizottság (Commissio biblica) 1905. febr. 13.-án kiadott döntésében kijelenti, hogy a burkolt idézetek csak akkor vehetôk ki a Biblia általános tévedésmentessége alól, ha komoly érvekkel bizonyítani lehet, hogy valódi idézetrôl van szó, és hogy a szentíró sem nem helyesli, sem magáévá nem teszi azt, úgyhogy azt állíthatjuk, hogy a szerzô nem saját nevében beszél. Ha azonban ezt a két dolgot bizonyítani tudjuk, akkor már nem is burkolt, hanem kifejezett idézetrôl van szó. Ha pedig csak a mű irodalmi műfajából tudjuk megállapítani, hogy a szerzô nem saját véleményét, tapasztalatát mondja el, hanem pl. valamely személyre vonatkozó népi hagyományokat gyűjtötte össze, akkor nem kell a ,,burkolt idézetek elméletéhez'' folyamodni, mert maga az irodalmi műfaj, melyet a szerzô választ, mutatja, mily értelemben állítja az elmondottakat a szentíró. 2. A Bibliában minden abban az értelemben igaz, amint azt a szentíró állítja. A sugalmazott írás isteni igazságot közöl, de ezt az igazságot csak úgy fedezhetjük fel, ha behatolunk az emberi szerzô gondolatvilágába, aki értelmes eszköze volt az isteni szerzônek. Isten ember által, emberi módon szól az emberekhez -- mondja Szent Ágoston. Az isteni üzenet egy konkrét ókori nyelven hangzott el, mely magán hordozza kora és környezete irodalmának minden sajátosságát. A Szentírás egyes kifejezéseit úgy kell érteni, ahogy azt a szentíró és az ô kora értette, és fôleg sohasem szabad szem elôl téveszteni, hogy nem az egyes kifejezésekben van a közlendô igazság, hanem csakis az összefüggô beszédben. (Veritas in iudicio!) Egyes kiragadott szavak, sôt mondatok sem adják vissza hűségesen azt, amit a szentíró közölni akar. Mindig az egész művet kell szem elôtt tartani. Minden irodalmi termék valamit közölni akar az olvasóval. Mindegyik tartalmaz valami igazságot, de egészen más ez az igazság egy fizikai tankönyvben, mint egy mesekönyvben vagy lírai költeményben. Más az igazság a történeti regényben, mint a történelmi értekezésben. Hogy a szerzôt megértsük, mindenekelôtt tudnunk kell milyen irodalmi műfajhoz tartozik a műve. A Biblia ókori keleti népek irodalmi terméke. Egy évezred dolgozott rajta és a legkülönbözôbb irodalmi műfajokat találjuk benne. Ezért mondja XII. Piusz pápa: ,,Okvetlenül szükséges, hogy a bibliamagyarázó gondolatban valamiképp visszamenjen az ókori kelet letűnt századaihoz, hogy a történelem, a régészet, az etnológia és más tudományok segítségével megkülönböztesse és felismerje azokat az irodalmi műfajokat, amelyeket a századok szerzôi használni akartak és valóban használtak is. A keletiek gondolataik kifejezésére nem mindig azokat a formákat és beszédmódokat használták, amelyekkel mi élünk, hanem azokat, amelyek az ô koruk és vidékük embereinél volt szokásban.'' (Divino Afflante Spiritu) Ha tehát meg akarjuk állapítani, hogy milyen értelemben állít valamit a szerzô, akkor okvetlenül szükséges, hogy megállapítsuk művének irodalmi műfaját, és megismerjük annak sajátosságait és törvényeit, amely szerint az általuk közölt igazságot felismerhetjük. Pl. aki ismeri a parabola műfaját, az nem fogja az elbeszélés történetiségét kutatni, mert tudja, hogy a parabola nem történeti igazságot (eseményt) közöl, hanem költött elbeszélés által egy hittani vagy erkölcsi igazságot szemléltet. Egészen más a törvények műfaja. Mózes törvényei között azt olvassuk, hogy a nyúl ,,kérôdzik, de körme nem hasadt'', tehát tisztátalannak számít, azaz húsát nem szabad megenni (Lev 11,6 és MTörv 14,7). A sugalmazás ellenségei diadalmasan hivatkoznak erre a mellékmondatra: Lám, Mózes tévedett, mert a nyúl nem kérôdzô állat. Aki a Biblia természettudományos tévedhetetlenségét is védeni akarja, hivatkozhat arra, hogy egyes legújabb biológus kutatások szerint a nyúl emésztôkészülékének fiziológiája (coecotrophia, vitamin-gazdálkodás, enzimrendszer, fogazat...) és morfológiája szerint a kérôdzôk csoportjába sorolandó. (Môdlinger G. ELTE TTK Állatélettani Intézet vezetô professzorának 1960 évi elôadásai alapján.) De a Szentírás igazmondásának ilyen védelmére egyáltalán nincsen szükség. Mert tegyük fel, hogy a nyulat semmiképp sem lehet a kérôdzôk osztályába sorolni. Mi következik ebbôl? Mózes törvény könyve a nyulat a kérôdzôk közt sorolja fel. Egy zoológiai könyvben tévedés volna egy ilyen osztályozás. De soha senki sem állította, hogy Mózes zoológus volt. Mózes, mint törvényhozó kijelenti: Aminek hasadt körme van és kérôdzik, azt ehetitek (Lev 11,3). A nyúlról szóló mondat már magyarázata és alkalmazása a konkrét esetekre. Mózes mondanivalója, hogy a nyulat a törvény szerint nem szabad megenni, és miért nem szabad? Mert a körme hasadt. És ez igaz. Mint törvénymagyarázó helyesen alkalmazta a törvényt. Ennek a műfajnak az a mondanivalója, hogy mit szabad és mit nem. És Mózes a törvény szerint ezt helyesen oldotta meg. De miért nem világosította fel Isten Mózest és általa a népet, hogy a nyúl szájmozgása nem kérôdzés? A sugalmazásnak nem az a célja, hogy természettudósokat neveljen. Ha Isten tudományos, zoológiai könyvet inspirált volna, akkor abban minden zoológiai megjegyzés csalhatatlanul igaz volna, mert az emberi szerzônek is az a célja, hogy természettudományi ismereteket közöljön. De törvénykönyvben jogi igazságot kell keresni. Különben is a törvény maga állapítja meg, hogy mit minek tart, és az jogilag akkor is igaz, ha más területen nem is fedi az igazságot. Egy konkrét példával világítjuk meg ezt. Senki sem tagadhatja, hogy a vasútnál a pályaudvaron alkalmazott villamos targoncák a gépjármű fogalma alá tartoznak. A KRESZ vizsgán mégis megbukna, aki ezt mondaná. Mert a közlekedésrendészeti jogszabály kimondja, hogy ez a villamos targonca nem gépjármű. És ez jogilag akkor is igaz, ha az összes járművekrôl szóló gépészeti tankönyvben a gépjárművek közt van a helye. A mű irodalmi műfajának megállapítása nem teológiai, hanem irodalomtörténeti módszerekkel történik. Ha az irodalmi és történeti kutatás egy műrôl megállapítja, hogy nem történeti, hanem költött elbeszéléseket tartalmaz, ez egyáltalán nem dönti meg a Biblia csalhatatlanságát, hanem épp arra segít, hogy megismerjük az író által szándékolt értelmet, amely a sugalmazás miatt Isten tévedhetetlen üzenete is. Pl. ha valaki tagadja a sugalmazást, következôleg a Bibliát pusztán emberi műnek tekinti, megállapíthatja, hogy Judit, Tóbiás, Jónás könyvének szerzôi nem akartak ,,történelmet'' vagy ,,életrajzot'' írni, hanem tanító elbeszélést. Ha az ilyennek nincs helyes fogalma a sugalmazásról, gúnyolódni fog a hívô embereken, hogy ,,ilyen mesékben'' hisznek, sôt azt csalhatatlannak, isteni üzenetnek tartják. Pedig a hívô ember számára ebbôl a tudományos megállapításból csak az következik, hogy nem az elbeszélés történetisége a szerzô mondanivalója (tehát nem ez az Isten üzenete), hanem az -- esetleg valami történeti elemeket tartalmazó -- költött elbeszélés műfaja által közölt valláserkölcsi oktatás. Ennél a műfajnál mondhatjuk, hogy a valláserkölcsi oktatás tartalmazza a csalhatatlan isteni üzenetet. Nem azért, mintha csak a vallásos dolgok lennének sugalmazva, hanem azért, mert az elbeszélés ebben a műfajban (mint költött elbeszélés) volt sugalmazva. Tehát Isten az emberi szerzônek ilyen műfajú elbeszélése által akarta közölni ezeket a vallásos igazságokat. De nagyon tévedne az, aki egyszerűen a mi irodalmi műfajainkat keresné a Bibliában. A keleti irodalom, melynek tanulmányozása az utolsó évtizedekben igen sok anyagot kapott a keleti ásatásokból, egészen más gondolkodásmódról, más kifejezési formákról, és más költôi és prózai műfajokról tanúskodik, mint amelyek a modern európai irodalomban találhatók. Ezeknek tanulmányozása nagymértékben elôsegíti a Biblia megértését, fôleg annak megértését, milyen értelemben állít valamit a szentíró. Ez azonban már a Biblia értelmezésének kérdéséhez tartozik. Itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy Izrael irodalma nem teljesen izolált jelenség, hanem beleilleszkedik a történeti és földrajzi környezet irodalmába. Azért az Izrael irodalmában megjelent Isten igéjét azon konkrét hely és kor beszédmódjai, kifejezésformái és irodalmi műfajai szerint kell értelmeznünk, különben irodalomtörténeti anakronizmusba esünk. Összefoglalás A Szentírásban minden a szentíró által szándékolt értelemben igaz. Ennek az értelemnek megállapításánál mindazt a nyelvészeti, irodalmi, történelmi eszközt is igénybe kell venni, amely bármely más ókori irodalmi termék magyarázatához és megértéséhez szükséges. Errôl azonban már egy egészen más tudományág tárgyal: a bibliai értelmezéstan.