Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Boros László Megváltott lét A mű eredeti címe: Erlöstes Dasein A kötetet fordította: Ambrus Gabriella Lektorálta: Körber Ágnes Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés Gondolatok a teremtésrôl A teremtés Ember a világmindenség csúcsán A Szentháromság örökkévalóságához kötve A paradicsom Félelem nélkül közeledjünk Istenhez A mennyország Gondolatok a testben való létrôl Az ember mint test és lélek egysége Az ember mint testi, lelki és kegyelmi egység A bűnbeesés megtörte a világegyetem fejlôdését Testi mivoltunk nem magától értetôdik A test beteljesedése a feltámadott Krisztusban A feltámadt emberi test Gondolatok a betegségrôl Keresztény irgalom Keresztény odaadás Elmélkedések a szenvedésrôl A magunkbazártságból az önzetlenségbe Az elégedetlenségtôl a háláig A csüggedéstôl az örömig Az emberi boldogság alaptörvénye Elmélkedések a halálról A halál mint végsô döntés A halál mint különítélet A halál mint tisztítótűz A halál mint az elkárhozás lehetôsége A halál mint az élet eredete Elmélkedések az örök életrôl A mennyország megtapasztalása A mennyország helye Krisztus megismerése Együttlét a szeretetben Krisztus új eljövetele Boros László ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 7964 09 6 azonosítóval. Az elektronikus változat a Vigilia Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Vigilia Kiadó tulajdonában marad. ======================================================================== Bevezetés A könyv hat fejezete a gondolkodó ember számára legnehezebb problémával foglalkozik: az emberi szenvedéssel. Ha erre a kérdésre választ találunk, egyben azt is eldöntjük, hogy az emberi létnek, az életnek van-e egyáltalán értelme. Sôt: sokak számára ez a válasz határozza meg, hogy van-e egyáltalán Isten; és ha van, hatalmas, jóságos és szeretô Úr-e, vagy kisszerű, fenyegetô, kiszámíthatatlan zsarnok. Az emberi szenvedés létünk legnagyobb kísértésévé válhat. Hogyan nézhet el Isten ennyi kegyetlenséget, igazságtalanságot, gonoszságot, az ártatlanok elnyomását? Miért kell barátainak épp annyit szenvedniök, mint ellenségeinek? Miért nem nyilvánítja ki egyértelműbben hatalmát? Miért kell barátainknak és családtagjainknak - - akikért hívôkként imádkozunk -- félelemben és kétségbeesésben élniök, miért nem lelnek megnyugvásra? És a kérdések folytatódnak. Ki taszított ebbe a szenvedésteli világba anélkül, hogy megkérdezett volna? Miért vagyok én -- akinek halhatatlan lelke van -- testi létbe, mulandóságba, pusztulásba zárva? Miért kínozza betegség és nyomorúság az embert, Isten hasonmását? Miért van keserűség, vigasztalhatatlanság és komorság? Miért csak a halálon keresztül érünk a halhatatlanságba, miért kell átélnünk, hogy a végén mindentôl megfosztatunk; életünktôl, barátainktól és mindattól, amit annyi erôfeszítéssel létrehoztunk? Kibontakozhat-e az ilyen élet, reménykedhet-e beteljesedésben? Az Úr Jézus adja meg nekünk, hogy megtaláljuk a választ minden kínzó kérdésünkre, hogy sötétségünkbôl az Ô világosságába, kétségbeesésünkbôl az Ô örömébe jussunk. Azt mondta magáról: ,,Én vagyok az elsô és az utolsó, és az élô. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa'' (Jel 1,18). Az ,,öröm'' szóval azt a belsô beállítódást fejezzük ki, amellyel egy kereszténynek élete kérdéseivel -- különösen szenvedéseivel -- szemben viseltetnie kell. A keresztény létben az öröm a legfontosabb mérce. Ha valami nemcsak a felszínen, hanem létünk legmélyén nyomaszt minket, az nem keresztényi, ellentmond az Úr szellemének. Ha az emberi lét sötét oldalairól -- betegségrôl, szenvedésrôl, halálról -- gondolkodunk, el kell jutnunk az örömig, különben gondolataink nem keresztényiek. Az öröm azonban a keresztény létben akkor bontakozik ki, ha teljesen nyitottak vagyunk aziránt, aki közénk jött, hogy örömet adjon nekünk és beteljesítse az örömünket. Egyedül Krisztus hozhat fényt sötétségünkbe. Keresztény örömet tehát nem kereshetünk azáltal, hogy szemet hunyunk az emberi szenvedés fölött, hogy tekintetünket elfordítjuk az emberi világ sötétségétôl, hanem csak úgy, ha alapjaiban megismerjük a szenvedés ellentmondásosságát, és megnyitjuk ezeket a mélységeket a Megváltó világossága elôtt. Elmélkedéseink során azonban sosem szabad szem elôl tévesztenünk, hogy Krisztus feltámadása meghatározta a világ sorsát; a mennyország felé tartunk; a földi létben -- minden átmenetisége ellenére -- már az örökkévalóság munkál; ha keresünk, nem ürességre lelünk; semmi nem választhat el minket Krisztus szeretetétôl. Szent János hangsúlyozza: ,,Isten fölötte áll szívünknek'' (1Jn 3,20). Szent Pál minden reménységre, még az emberiség legmerészebb álmaira is mindent felülmúló, azaz krisztusi választ ad: ,,S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben'' (1Kor 15,28). Az ilyen nagyszerű jövô felé tartó világban (Isten lesz minden mindenben) alaptalan a kicsinyesség vagy a kétségbeesés. Isten vidám, megújult, friss és gondtalan lelkeket akar látni. A keresztény legyen az öröm tanúja szenvedésteli, örömtelen világunkban. Az élet végsô kérdéseire -- feltétlenül ide tartozik a betegség, a szenvedés és a halál -- hitünk alapigazságaiból kiindulva kell megadni a választ, különben nemcsak sekélyes, hanem egyszerűen helytelen lesz. A legnagyobb igazságok a legörömtelibbek, a leghasznosabbak. Nem prédikálni akarunk a szenvedô embernek, hanem egyszerűen a hit széles látóhatárát kívánjuk számára megnyitni, hogy elámuljon, és szenvedését -- hacsak egy pillanatra is -- elfelejtse. Tudatában vagyunk annak, hogy aki nagyon szenved, annak nem lehet elég csak az emberi vigasz. Ezért szeretnénk a szenvedôt egyszerűen és barátian kézenfogva kivezetni önmagába zártságából a titkok tágas vidékeire. Amennyire lehet, közérthetôen egyszerű és jól ismert dolgokról beszélünk majd: a teremtésrôl, a paradicsomról, a mennyországról, a szeretô emberek önzetlenségérôl, a csendesek boldogságáról, Krisztus emberszeretetérôl, örök uralmáról és mindenekelôtt, újra meg újra, a keresztény öröm titkáról. Ezekben a dolgokban egy a közös: annál nagyobbak, titokzatosabbak és felfoghatatlanabbak lesznek, minél tovább vizsgáljuk ôket. A szerzô nem akarja bölcsességét rákényszeríteni szenvedô barátaira. Többször megtapasztalhatta már Szent Péter szegénységének titkát. A templom bejáratánál egy koldus alamizsnáért könyörgött Péterhez. Péter azt felelte neki: ,,Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel, és járj!'' (ApCsel 3,6). Milyen szerencsés volt a béna, hogy Péternek nem volt semmije! ======================================================================== Gondolatok a teremtésrôl A szenvedés alapjában véve magány, önmagunkba zártság és egyedüllét. Ezért, ha szenvedô emberrel találkozunk és keresztényi módon akarunk segíteni rajta, meg kell próbálnunk ôt kivezetni önmagából. A kinyilatkoztatás így tesz, mondván: Isten teremtett téged. Ez a gyakran emlegetett kijelentés három titkot tartalmaz, amelyeket most egymás után szeretnénk kifejteni. Ezek: a teremtés, a paradicsom és a mennyország. # A teremtés Isten teremtô aktusát különbözô szinteken vizsgálhatjuk. Az elsô felvilágosítást ad a világban betöltött helyünkrôl. Létünk elfogadása ,,Isten teremtett téged'' -- e kinyilatkoztatás által Isten személyes létedbe szól bele. Hatalmamban vagy; én ajándékoztalak magadnak, olyannak, amilyen vagy, életed minden ígéretességével és fenyegetettségével, büszkeségeddel és nevetségességeddel, mindazzal, amit véghez viszel, és amire képtelen vagy, korlátaiddal, gyengeségeddel és sikertelenségeddel. De azt is én adtam neked, amirôl szakadatlan álmodozol: egészséget, teljességet, gazdagságot, becsületet, elismerést, beteljesedett életet, emberi közelséget, barátságot, szeretetet és ölelést; a lehetôségeket, amelyeket magadban érzel, a határokat, amelyek életedet szabályozzák. Mindez az én kegyelmem a számodra, akinek teremtményi léte örök szeretetem ajándéka. Akaratomat rajtad keresztül nyilvánítottam ki neked, életfelfogásod, pillanatnyi állapotod, változó tudatállapotaid révén: öröm és szenvedés, siker és kudarc, egészség és betegség, a mindennapok kis örömei és halálos szürkesége által. Életed egyetlen eseménye sem közömbös vagy semleges. Életed, bármilyen is, méltó arra, hogy hálát adj érte, mert irántad érzett barátságom és kegyelmem valósul meg benne. Éld az életedet, fogadd el, és így add nekem magad. Ha egy szenvedô ember erre rögtön igent mond, valószínűleg nem értette meg, mirôl van szó. Bizonyára nem vigasztaltuk meg, csak elkápráztattuk. Amikor létünket Isten kezébôl elfogadjuk, életünk alapvetô döntését hozzuk meg. Ha életemet túlságosan egyszerűen fogom fel, ha bensômben lázadás nélkül veszem tudomásul, hogy az, amit mint értelmetlent tapasztalok meg, maga az isteni kegyelem (tehát az értelemszerű), még nem értettem meg: Isten felfoghatatlan. Valójában nem Isten elôtt állok (mivel egy ,,felfogható'' és ,,könnyen hozzánk igazítható'' lény nem lehet Isten). Képzeljük csak el: valakit igazán és mélyen szeretünk. Vajon kívánhatnánk-e neki, hogy a mi életünket és sorsunkat élje létünk korlátaival és gondjaival? Nem, mert ha valakit teljes szívembôl szeretek, nem kívánhatok neki olyan rosszat, hogy az én bôrömbe bújjon. Isten mégis azt kívánja, hogy magunkat úgy fogadjuk el, mint az Ô kegyelmét. Ahhoz, hogy zűrzavaros létünket Isten kegyelmeként tapasztalhassuk meg, egész életünkben Isten felé kell törekednünk, meg kell próbálnunk naponta, sôt óránként megismerni kifürkészhetetlen akaratát, amely minket a létbe hívott. Még nehezebb teremtett voltunk elfogadása, ha meggondoljuk, hogy nem olyan közvetlenül az Istentôl származunk, mint az angyalok. Minket létünk ,,leszármazása'' köt össze Istennel, ami azt jelenti, hogy Isten a világon keresztül ajándékozza magát nekünk. Ez teremtett voltunk második rétege vagy dimenziója. # Ember a világmindenség csúcsán Az ember szédítô helyet foglal el a világmindenségben. Az univerzum csúcsa, évmilliárdos fejlôdés eredménye, amelynek gyökerei a kezdetekre nyúlnak vissza. Elsô tapasztalata az, hogy családba tartozik, amely nemcsak testileg, de lelkileg is alakítja. A család történetileg kialakult kulturális egységbe ágyazódik bele, gondolatok és értékek, pozitív és negatív hatások együttesébe. Ez a kulturális közeg viszont az emberiség egész történeti fejlôdésének része. Így az egyes ember -- általában tudat alatt -- az emberiség sok évezredes történetének tapasztalatait hordozza. Az emberiség története, pontosabban a hominidák kialakulása legalább egymillió évre tehetô. Fejlôdéstörténetileg az ember elôtti élethez kötôdik. Ez az élet legalább két milliárd évre nyúlik vissza, és a bolygók kialakulásával jöhetett létre. A bolygók keletkezése pedig feltételezi az egész világegyetem fejlôdését és kibontakozását az ôsanyagból. Ehhez a folyamathoz legalább tízmilliárd év kellett. Az ember ily módon -- minden korlátja, nyomora és kínja ellenére, ígéretességével és reményeivel -- a világegyetem csúcsán áll, amelynek keletkezése számunkra ma még nem minden részletében követhetô módon az idôk kezdetéig nyúlik vissza. Az egész világegyetem az élet irányában bontakozik ki; az élet a tudat irányába fejlôdik, a tudat átalakul az emberben lélekké; a lélek adja a létnek azt a képességét, hogy egyesüljön az abszolúttal. A fejlôdés nemcsak ,,elôre'', hanem ,,felfelé'', az Isten felé is mozgatja a létet. Ha személyes életünk során visszatalálunk Istenhez, ez nemcsak a mi beteljesedésünket jelenti, hanem azt is, hogy az egész világegyetemet az isteni lét felé közelítjük. Senki sem él, szenved és hal meg saját magának. Az ember életének -- szenvedésének és halálának is -- kozmikus jelentése van, s így értjük meg, miért áll az ember élete egyfajta ,,elôre álmodás''- ból. Magunkban hordjuk a világegyetem fejlôdni vágyódását, ami fôként álmok, kívánságok, nyugtalanság, remények és békétlenség formájában mutatkozik meg. Az ember minden idegszálával ,,útrakész''. Nem talál nyugalmat abban, amit már megszerzett. A múlt ködébôl indulva minduntalan új jövôbe képzeli bele magát. Az emberi lét önmagunk elôrevitele. Ez csak a mi fajtánkra jellemzô. Emberi létünk lényege még elôttünk van. Senki sem akadályozhatja meg, hogy léte megnyíljon a másság elôtt. Senki sem szabadulhat a titkos kívánságtól, hogy a már elért jelen szűk körébôl kitörjön. Az ember tele van mérhetetlen vágyakkal. Igazi lényünket még nem ismerjük. A lét minden mozzanatában ott látjuk azt a vágyat, hogy létünk elôtörjön valami teljességgel új felé; hogy még egy ifjúság rejtôzik bennünk, amely beteljesedésre vár. Egyébként a természettudósok is tanúsítják, hogy az emberré válás még nem fejezôdött be. Az ember kibontakozásának kezdetén van. Egy közepes méretű állatfaj várható élettartama ötven millió év. Ha figyelembe vesszük is az evolúció gyorsulását, amely az emberiség életében mindenütt tapasztalható, akkor is van még elôttünk néhány millió évnyi jövô. Az ember tehát nem tekintheti magát ,,megvalósultnak'', ,,lezártnak'', nem szabad feladnia az álmodozást, mert akkor nemcsak benne, hanem az egész univerzumban megdermed az élet. Bennünk és általunk válik tökéletessé a világ, ez a hatalmas fejlôdési folyamat, amely évmilliárdok alatt, lépésrôl-lépésre tapogatózva jut el a teljességhez. Olyan folyamat ez, amelyben az embernek tudatos döntésével kell továbbvinnie az élet valamennyi erôfeszítését. Az egész univerzum, az embert is beleértve, a formálódás egysége. Isten azáltal teremti meg a világot, hogy erôt ad az ember lassan végbemenô fejlôdéséhez. Így majd az ember által, Isten tudatos elfogadásával, a világ eljut az örök életbe. A világegyetem, mint fejlôdési egység, tehát egyre inkább egy abszolút csúcspont -- az ég felé -- tart. Azáltal, hogy az evolúció ily mértékben összpontosult az emberben, a gondolatok, kívánságok, álmok és remények óriási nyomást gyakorolnak rá. Ez állandóan ott munkál a bensônkben. Minden reményünk és álmunk középpontjában valami végleges áll: az örök boldogságban, a mennyországban élô világegyetem. Ha elmélyedünk ezekben az alapokban, a teremtés valóságának harmadik dimenziója tárul fel elôttünk. # A Szentháromság örökkévalóságához kötve Törekvésünkben mindenütt ott érezzük magának Istennek bennünk munkáló teremtô erejét. A világmindenségben betöltött helyét szemlélve az ember megsejti, hogy életének mérhetetlen értéke van. De mi ez a mérhetetlenül értékes bennünk? A kinyilatkoztatás szerint bensônkben hordozzuk az isteni életet. Ha azt mondjuk -- mint általában --, hogy Isten a semmibôl teremtett minket, akkor negatívan határoztuk meg az isteni teremtô tevékenységet. A teremtés igazi, pozitív tartalma a következô: Isten saját magából teremt minket; saját képére, saját törvényei szerint, semmi mástól nem befolyásoltatva. Minden teremtmény Isten gondolata és hasonmása, szívének legbensôbb megnyilvánulása. Ha teremtett voltunk legmélyebb titkainak alapjait keressük, át kell gondolnunk a titkok titkát, az istenségen belüli örök folyamatot. Isten háromságos -- ahogyan a kinyilatkoztatás mondja: ,,folyamat''. Olyan folyamat ez, amely által Istenben hárman vannak, akik ,,én''-t mondanak, és hárman, akik ,,te''-t mondanak, bár egyetlenegy lényeg az, aki ezt kimondja. Olyan folyamat, amelyben egy személyes isteni ,,én'' és ,,te'' áll egymással szemben, s úgy szeretik egymást, hogy szeretetük is Valaki: a Szentlélek. Istenben örök a keletkezés: örök a nemzésben és az önátadásban mint Atya, örök a születésben és a szeretô válaszadásban mint Fiú, és örökké áramló ifjúi szeretet az ajándékozásban és elfogadásban mint Szentlélek. Teremtett voltunk összeköt minket a Szentháromság örökkévaló életével. Minden teremtmény titokzatos kapcsolatban áll a második isteni személlyel, a Logosszal, a Fiúval. A Logosz a tökéletes önkifejezés, az Atya képmása, amely szemben áll az Atyával, de ugyanakkor önmaga; benne az Atya teljes egészében magára ismer. A teremtés, Isten lényének véges mása lényegileg ezen a tökéletes istenképen alapul, amely egyben az Ô megszemélyesült önmegismerése. Minden azáltal lesz teremtmény, hogy magán viseli a második isteni személy vonásait. Helytelen azt gondolnunk, hogy Isten csak kezdetben teremtette a világot. A világ Isten állandó teremtô tevékenységén alapul. Teológiánk azonban megkülönböztet teremtést, létben tartást és közreműködést. Isten e három tevékenysége révén a létbe helyez egy véges valamit, szüntelenül kiragadja a fenyegetô semmibôl és az okság képességével ruházza fel. Ez azonban nem három különbözô tevékenység, hanem a teremtés három formája. Ez viszont azt jelenti, hogy a teremtés nem csupán múltbeli tett, hanem szent jelen. A világ minden pillanatban teremtett újként kerül ki Isten örök kezébôl. Az éppen átélt pillanatra érvényes: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Ezáltal minden teremtmény, akár anyag, akár lélek, léte által közvetlen kapcsolatban áll Istennel. A szellemet minden teremtmény közül az tünteti ki, hogy szabadon és tudatosan kell kapcsolatba kerülnie Istennel; nemcsak Istennek kell közelednie hozzá, hanem neki is Istenhez. A tudatosan megvalósított istenközelség képességét bensônkben szellemi léleknek nevezzük. Általa hatolhat be az ember az istenség mélyébe, juthat el a világmindenség gyökeréhez. Ez az emberi lét nagyszerűsége: a második isteni személy révén az Istenbôl ,,kiáramló'' világot a Fiú megismerése és szeretete által ,,visszaáramoltatja'' Istenbe. Ez azt jelenti, hogy magunkba kell fogadnunk a világot, és hozzá kell járulnunk végsô kiteljesedéséhez. Teremtett voltunk távlatai szétfeszítik a köznapi elképzelés határait. Az emberi lét így szent fényben tündököl. Ezek a tények azonban fenyegetôek is. Hogyan lehetséges az, hogy létemet nem a teremtés koronájaként, nem Isten elgondolásaként élem meg? Egész életemnek kell átalakulnia. Töretlen, tiszta szívvel kellene szeretnem Istent, hatalmas szellemként kellene jelen lennem a világban, legteljesebb összhangban azzal, aki teremtett. Igen, ilyennek kellene lennie az embernek, mondja a kinyilatkoztatás. De nem ilyen. Miért? Ha erre választ találunk, az emberi szenvedés lényegét ragadtuk meg. Elôször azonban át kell gondolnunk a kinyilatkoztatás két meglepô kijelentését: volt idô, amikor az ember teljesen megvalósította istenközelségét; és lesz még olyan idô, hogy Isten újra életünk természetes részévé válik. Magától Istentôl megdöbbentô információt kapunk erre vonatkozóan: jelen állapotod, amelyben szenvedô emberként élsz, csupán a boldogtalanság átmeneti ideje egy boldogságra teremtett világban. Nem volt mindig így, s nem is marad így örökre. Kezdetben az emberiség halhatatlan volt és szenvedésre képtelen; a töretlen egész, a lényeges tudatában élt, a paradicsomban. Valamikor majd ugyanúgy fog élni a mennyországban, töretlenül, a tudás birtokában, szenvedést nem ismerve, halhatatlanul. A kinyilatkoztatásnak e két kijelentését szeretnénk most megérteni nemcsak értelmünkkel, hanem teljes szívünkkel. # A paradicsom Egy ,,másik'' világ Az emberiség ôsállapotát a Biblia egy békés, zárt kert képével fejezi ki. A kertben hűs vizek folynak, és tele van virágzó, gyümölcsöt hozó fákkal, amelyek üdítô árnyat adnak. Az ember a legteljesebb egyetértésben él a természettel; nevükön szólítja az állatokat, sôt Istent is látja, amint ,,nappali szellôben'' a kertben jár. Békés, szép világot látunk magunk elôtt. A kert tulajdonképpen az egész világ. Kezdetben tehát az ember más világban élt. Miben volt ez a világ ,,más''? Valószínűleg kemény és fenyegetô volt, amelyen az ôsember még nem tudott úrrá lenni. Mégis egy másfajta léttérben, más világban élt. Mindenekelôtt fel kell tennünk a kérdést: Mi tulajdonképpen a világ? A világ két összetevôbôl áll: a világ ,,evilágiságából'' és a tudatból. Ez annyit jelent, hogy egyrészt dolgokból, emberekbôl és történésekbôl, amelyek körülvesznek minket, másrészt a mi belsô beállítottságunkból, tudatállapotunkból. A világnak így nincs kész mérete; objektív adottságokból és a mi szubjektív beállítottságunkból tevôdik össze. Valami hasonlót tapasztalhatunk ma a szeretetben és a barátságban. Aki szeret, az másként, a szeretett lényre vonatkoztatva éli meg a világot. Más mélységeket, új értelmet fedez fel a világban. Hasonló történik az általunk paradicsomnak nevezett állapotban, csak más léptékben; az ember egész élményvilágát átfogóan, lényét belülrôl alakítva. A bibliai leírás egy mellékesnek ható megjegyzésében találjuk meg a paradicsom legfontosabb jellemzôjét: ,,Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellôben a kertben járkált'' (Ter 3,8). Ez azt jelenti, hogy a Teremtô és teremtménye között még ,,közvetlen kapcsolat'' volt; Isten ezeknek az embereknek létük terét jelentette, mindenütt az Ô közelségét érezték. Romano Guardini mondja: ,,Képzeljük el az embert olyannak, amilyennek Isten keze teremtette: élettel teli, szabad, boldog és egészséges. Szívében nincs hazugság, sem vágy, lázadás vagy erôszak. Teljesen nyitott Istenre, tökéletes összhangban van azzal, aki a világot teremtette. Átjárja Isten fénye, biztos szeretetében, engedelmeskedik útmutatásainak. Ha ez az ember kerül kapcsolatba a dolgokkal, micsoda világ származhat tapasztalataiból, érzéseibôl, cselekedeteibôl! Maga a paradicsom! Paradicsomi világ keletkezik, él és fejlôdik az olyan ember körül, aki Isten hasonmása, és ezt egyre tökéletesebben igyekszik megvalósítani. Szereti Istent, engedelmeskedik neki, és állandóan arra törekszik, hogy a világot szent egységbe fogja.'' Ez az ember ismerte Istent, mégpedig azért, mert állandó bensôséges kapcsolatban volt vele. Isten, lényének erejével volt jelen lelkében. Azt mondhatjuk tehát, hogy a paradicsom ugyanolyan világ volt, mint amelyben élünk, sôt veszélyesebb és fenyegetôbb. Mégis más világ volt, mert az emberek másként, közvetlenül Isten révén élték meg. Tehát nem más, hanem másként megélt világ. A teológia a paradicsomi állapotot a következôképpen írja le: a paradicsomban az ember ,,egységes'' (donum integritatis), ,,ismerettel bíró'' (donum scientiae), ,,a szenvedésre képtelen'' (donum impassibilitatis) és ,,halhatatlan'' (donum immortalitatis) volt. E ,,természetfölötti adományok'' az ember lényegi sajátosságainak majdnem teljes egzisztenciális rendszerét adják. Összességükben arra a központi gondolatra vezethetôk vissza, amire már a korábbiakban is utalhatunk: a megélt istenközelségre. A tapasztalat által megértett természet A paradicsomban az ember bensôleg egész volt, ami azt jelenti, hogy nem oszlott meg kívánság és megvalósulás között. Tapasztalataival összhangba tudta hozni a természetét, vágyait, álmait, elvárásait. Ismernie kellett persze a vágyat is. Az ember lényegileg a jövôre irányuló lény (substantia potentialis). Ami a valója, az mindig elôtte van. Bele kell álmodnia magát tulajdonképpeni lényébe. Létezéséhez a jövôt kell megostromolnia. Léte feszült várakozás valami még nagyobbra. Az emberben mindig szakadék tátong a valóság és a vágyakozás, a megvalósulás és az álom között. Nagyobbra törô lénye a paradicsomban is mindig az ember elôtt járt. De azáltal, hogy közvetlenül megélte Istent, közvetlen közelrôl tapasztalta vágyai beteljesedését. Belsô tapasztalata révén tudta, hogy vágyai, álmai valóra válnak, hogy ztjának célja van. Ebben az értelemben volt az ember a paradicsomban még egységes: teli vágyakkal, amelyeknek beteljesedését karnyújtásnyira érezte. Más világszemlélet A paradicsom feltehetôen még nem volt a ,,mennyiségileg'' kibontott, tagolt tudás állapota. Az elsô ember öntudata valószínűleg még csak pislákolt. Az emberiség tematikus, megfogalmazott világot birtokló tudása nagyon hosszú folyamat eredménye, az egyéni tapasztalatok és ismeretek összessége. Az ismeretek mennyiségét tekintve az ôsember még feltehetôen annyira tudatlan volt, hogy intellektuális világunkban megbolondulna. Ám ,,minôségileg'' többet tudott nálunk. Azt a nagyon keveset, amit tudott, a végsô ok, a lét forrása felôl közelítette meg. A világot transzparenciaként, Isten kisugárzásaként érzékelte. A megélt istenközelség más világszemléletet eredményezett: belelátott a dolgok mélyébe; mindenben meglátta Istent. A szenvedés nem gyôzedelmeskedett A szenvedésmentes paradicsomi állapotot ne képzeljük betegség, fájdalom és testi kínok nélküli, elvarázsolt világnak. Minél kifinomultabb, fejletteb egy élôlény, annál érzékenyebb a fájdalomra. Különösen érvényes ez az emberekre. Az emberrôl szerzett ismeretek alapján megállapíthatjuk, hogy pusztán testi értelemben véve, elmarad sok állat mögött. Nem idomult a környezetéhez. De épp ez biztosít számára hallatlan lehetôségeket. Nem alkalmazkodik a világhoz, hanem megváltoztatja, átalakítja a maga számára. Ehhez azonban tudnia kell, mely ponton válhat fenyegetôvé számára a világ. Ha életben akar maradni, ismernie kell a vészjelzéseket. Ezek a jelek a fájdalmak. Fájdalom nélkül az ember nem tudott volna megmaradni a világban; alkalmatlan lett volna arra, hogy környezetében éljen. Ha azonban valaki megéli a folyamatos istenközelséget, ha egészen átadja magát a másnak, Istennek, akkor nem hatalmasodik el rajta a fájdalom, nem lesz úrrá rajta, nem vezet szenvedéshez. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg napjainkban a szeretetben. Aki szeret, teljes valójával a szeretett lényben él, s magában hordja azt a boldogságot, amely -- érezzen bár fájdalmat, gyötörjék testi vagy lelki bajok -- érinthetetlen mindenfajta szenvedés számára. A paradicsom szenvedés nélküli élete valószínűleg csupán annak biztos tudata volt, hogy az embert megvédi Isten szeretete. Ezzel együtt járhat testi fájdalom, földi bánat, veszteség. Hasonlót éltek át a szentek is. Assisi Szent Ferenc szenvedésében két fadarabot fogott, s ezekkel, mint hegedűvel és vonóval játszott, úgy érezte, táncolnia és énekelnie kell. Xavéri Szent Ferenc önfeledt boldogsággal gyermekként labdázott egy almával, miközben kifosztották, sikertelenség üldözte, és éhesen vándorolt Japán téli tájain. # Félelem nélkül közeledjünk Istenhez Eredeti állapotában az ember halhatatlan volt; ez azonban nem azt jelenti, hogy biológiailag véges létét végtelenségig élhette volna. A biológiai élet fejlôdésben nyilvánul meg, de ennek során annyira kifinomul, hogy végül életképtelen és múlékony lesz. A megtermékenyítéssel a lét meredeken felfelé ívelô szakasza kezdôdik, végigjárja a növekedés és érés fázisait. Ennek során a lét folyamatos differenciálódásában megtapasztalja a benne rejlô lehetôségeket. Ezután a hanyatlás, a pusztulás és végül a sorsszerű halál következik. A szervezetbôl kezdetben robbanásszerűen tör elô az életerô, bôségesen, szinte pazarlóan. Fiziológiai értelemben az ember eleinte egy önmagát elborító áradatban él. Azután fogyatkozni kezd az életerô, kezdjük felélni tartalékainkat. A fiatalság lendülete csökken, életerônk egyre fogy. A léten mindinkább eluralkodik a kimerültség. A kezdetben oly rugalmas test törékeny és merev lesz, elveszti alkalmazkodóképességét, s végül száraz ágként törik le. Kibontakozása során az élet az összeomlás, a halál felé halad. A megélt istenközelségben azonban ez a halál nem lenne ,,test szerinti megszűnés'' (,,mori in corpore'' -- ,,exire a corpore'': ld. a karthágói zsinat 1. kánonját). Isten ereje révén az ember mintegy közvetlenül ,,átteremtôdne'' a tökéletesség, a feltámadt lét állapotába, a mennyországba. Nem kellene megtapasztalnia lénye megszűnését; átélné ugyan a meghalás, a haldoklás kínjait, de nem a halált, lényének szertefoszlását. Megélt istenközelsége megteremtené benne a feltámadás, a mennyország közvetlenségét. Próbáljuk meg az elmondottakat más nézôpontból megfogalmazni: számunkra, Istentôl távoli emberek számára, mindig fájdalmas az Istennel való találkozás -- egész létünk összeomlását jelenti. A Szentírásban az Istennel való találkozás következô módját találjuk meg: az ember egész lényével vágyakozik Isten után, amikor azonban megpillantja, el kell takarnia arcát, élettelenül földre zuhan. Ez történik Mózessel, Illéssel, Izajással, Dániellel, Ezekiellel, a három apostollal a Tábor hegyén, és ez olvasható János jelenéseinek bevezetésében. Bár Isten vadidegen, amikor meghalunk, ,,halálra'' ijedünk tôle. Az olyan ember azonban, aki egész életét Isten barátságában élte le, nyugodtan, félelem nélkül térne meg barátjához. Nem ijedne ,,halálra'', s nem tapasztalná meg a tulajdonképpeni halált, noha halála, kívülrôl szemlélve, semmiben sem különböznék a mienktôl. Isten eredetileg ilyennek gondolta el, és teremtette meg az emberi életet; nem önmagába zártnak, hanem olyannak, amely teljes egészében az örökkévalóságba, a megtapasztalt Isten felé törekszik. S lehetett az elsô ember mégoly befejezetlen, nyers, tudatlan, fenyegetett és halandó, mégis tökéletes volt. A paradicsom a környezetben eligazodó, fenyegetésmentes, teljes életet élô létezés állapota volt egy nyugtalan, vészterhes, fenyegetett és halálraszánt világban, s e szempontból teljesen lényegtelen, hogy hosszan vagy egyetlen pillanatig tartott. Ez az élet ma már nem létezik, a paradicsom valahol szétrombolódott. S mi ki vagyunk szolgáltatva belsô megosztottságunknak, tudatlanságunknak, a szenvedésnek és a halálnak. Ki az oka ennek a helyzetnek? Biztosan nem Isten. Ô nem zúz szét barátságokat. Valamilyen módon -- nem tudjuk hol, hogyan, miért -- az ember vágta oda Istennek: Nem akarok többé Veled élni! Ez a ,,nem'' a legszebbet, a legsajátosabbat és legélôbbet tette tönkre ebben az emberben: közvetlen kapcsolatát Istennel. Többé már nem élhette meg közvetlenül Istent. Ezáltal minden vágya üres lett, kiszolgáltatta magát az egzisztenciális tudatlanságnak; fájdalom lett úrrá rajta, és a szenvedés betöltötte egész lényét. Az elmúlásból így lett a halál. Egyet azonban ámulva kell tudomásul vennünk: Isten nem hagyta ezt annyiban, nem hagyta el az embert -- helytelen kifejezéssel élve ,,kétségbeesésében'' -- magára vette a szenvedést, leszállt a halálba. Nem tudta feltartóztatni a bennünk feltörô szenvedést, ezért vállalta, hogy együtt szenved az emberrel. Isten közeledett az ember felé, míg az mindinkább távolodni igyekezett Tôle. Újra és újra megajándékozta ôt jelenlétével, s végül azáltal, hogy emberré lett, egészen a közelébe került. Magára vette törékeny lényünket, testi-lelki fenyegetettségünket, szenvedésünket és halálunkat. Isten emberré lett, mert az ember nem akart többé együtt lenni Vele. Miért tette, nem tudjuk. A szeretetnek nincsenek indokai. Ok nélkül ajándékozza magát, éppen ez a lényege. És Isten: szeretet, mondja a kinyilatkoztatás. Nemcsak szeret, hanem egész lénye szeretet. Szeret, nem tesz egyebet, csak szeret. Szeretni és létezni, egyet jelent Nála. Nem is lehetne -- a feltételezés is képtelen --, ha már nem szeretne. Isten, Krisztusban emberré válva, második teremtést hajtott végre. Ismét megnyitotta számunkra a mennyországot. A teremtés tehát még nem fejezôdött be, tovább folytatódik. Csak akkor lesz vége, ha az ember átadja magát a tudatosan megélt istenközelségnek, ha belép a mennyországba. Szenvedéssel teli életünk megértéséhez nemcsak ismernünk kell, de át is kell élnünk, és barátaink számára hitelesen példáznunk kell, hogy az emberi élet perspektívája a mennyország. A világ akkor keletkezik igazán, amikor az ember belép a mennyországba. A világ a mennyországhoz kapcsolódik. A vég egyenlô a kezdettel. Életünk a mennyország, az örökre ,,teremtett'' világ felé alakulás. Ezzel eljutottunk vizsgálódásunk harmadik pontjához. Isten azt mondja nekünk a kinyilatkoztatásban: A betegség, szenvedés és halál csupán átmeneti állapot, nem tart örökké. # A mennyország Mit is jelent tulajdonképpen a mennyország? Nem tudjuk pontosan. A Biblia a radikális tökéletességet ebben a roppant tömör formában foglalja össze: ,,az új ég és az új föld''. A héber nyelvben ezzel a szóval jelöli a mindenséget, amire nincs külön szava. Szent János Jelenéseiben leírja ezt az új világot. Üvegtengereket, színarany utakat, gyöngybôl készített kapukat, ragyogó drágakövekbôl épített falakat említ. A leírás szerint itt a hatalmas, az emberileg elérhetetlen uralkodik. Szent Pál is hangsúlyozza a mennyország másmilyenségét: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik'' (1Kor 2,9). A mennyország közel van hozzánk; Krisztus feltámadásával és mennybemenetelével megnyitotta azt számunkra. A jövendô világ erôi már megragadtak minket. A kereszténység Krisztus feltámadását nem csupán az Úr egyéni sorsaként szemléli, hanem annak elsô jeleként is, hogy világunkban, lényegét tekintve, minden megváltozott. A húsvét nem önálló, magába zárt esemény az üdvtörténetben, hanem az egész világ szent sorsa. Feltámadása által Krisztus az egész világegyetemre vonatkozóan mondta ki a teremtô szót: Megkezdôdött; lásd, én mindent újjáalkotok. Távol, de mégis közel A mennyország távol van tôlünk, de egyúttal közel, szoros közelségben. A keresztény ember ebben a feszültségben él. A mennyországban van, de olyan mennyországban, amely még nem érkezett el. Hasonlóképpen élték meg az emmauszi tanítványok a feltámadott Úr valóságát. Krisztus csatlakozott két tanítványához, akik elváltak társaiktól. Sokáig ment velük, beszélt hozzájuk, ôk azonban nem ismerték fel. Feltámadása után az Úr mindig így jelent meg: jelentéktelenül, éhezôként, kertészként, vándorként, a parton állva. Ilyen módon van közel hozzánk a mennyország is: láthatatlan formákban, visszatükrözôdésekben, ellenfényben. Intenzíven élt élet A végsô beteljesedés, a mennyország Isten végérvényes, elpusztíthatatlan közelsége; a részvétel Istenben. Végtelen gazdagságát azonban egyetlen teremtmény sem foglalhatja magába, merítheti ki teljesen. Lényünk sohasem lehet teljesen azonos Isten létével. Minden beteljesedés egyben új kezdet, egy még teljesebb beteljesedés kezdete. A mennyországot, lényegét tekintve, határtalan dinamizmusként kell felfogni. A beteljesedés maga oly mértékben tágítja lelkünket, hogy az a következô pillanatban még többet befogadhasson Isten létébôl. Örök istenkeresôk vagyunk. Isten mindig nagyobb, mint véges létünk. A végleg ,,megtalált'' Isten -- nem Isten. Egész földi életünkben Istent keressük, hogy megtaláljuk. Ha megtaláltuk, az örökkévalóságban keressük tovább. Azért rejtezik el, hogy keressük. Mérhetetlen, hogy azután is keressük, miután megtaláltuk. Örökkévalóságunk folytonos közeledés Istenhez. A mennyországban minden statikusan létezô, határtalan, magát a végtelenben továbbteremtô dinamizmussá alakul át. A beteljesedés állandó átalakulás, a töretlen lét végtelen állapota. Világi voltunk mennyországgá alakul Ilyen nézôpontból kell szemlélni betegséget, szenvedést és halált. Ezek az emberi élet igazi távlatai. Nem vagyunk örökre kiszolgáltatva a szenvedésnek. Belsô ziláltságunk, mi több, felôrlôdésünk nem tarthat örökké, a mennyország felé haladunk. A végsô lényeget tekintve elhanyagolható, másodlagos mindaz a szenvedés és nélkülözés, ami bennünket ér. Az ember a világ teremtésén munkálkodik azáltal, hogy tudatosan, keresztény elszántsággal megnyílik a mennyországra. Meg kell említeni a ,,mennyre rányíló világunk'' egy további vonatkozását is: szeretteink számára a mennyország bennünk és általunk jön létre. Örök jelentôséggel bír az, hogy itt a Földön magányosan küzdünk Istenért. A végleges világot, a mennyországot teremtjük meg azoknak, akiket szeretünk. A mennyország azon dimenziója, amelyet Isten bennünk és általunk teremt, sohasem keletkezhetnék, ha nem lennénk nyitottak Isten hatalma elôtt. Istenkeresô egyéni életünk egy szenvedésre szánt világban egyenlô azokkal az erôfeszítésekkel, amelyeket szeretteinkért, egyúttal az egész emberiségért, s ezen túlmenôen a világegyetemért teszünk. Egyben elôrenyomulás a világ legvégsô határáig, ahol evilági mivoltunk mennyországi létté alakul át. Istenkeresésem révén a kozmikus fejlôdés legmagasabb csúcsán állok, általa adom a legnagyobb ajándékot szeretteimnek. Mennyországgá alakítom magam azokért, akiket szeretek. Az istenkeresés szeretetem leggyengédebb megnyilvánulása embertársaim felé. Mennyországukat, örök beteljesedésüket teszem gazdagabbá, világítóbbá, hatalmasabbá. Az örök boldogság ígérete áll minden keresés, szenvedés és tévelygés végén. Ez az az állapot, amelyrôl János Jelenései szólnak. Akkor már nem marad számunkra elérhetetlen és rejtett az egyedüli valóság, Isten. Ekkor kezdôdik meg a tulajdonképpeni élet. A kezdetet és véget egységbe foglaló, örök isteni műbe beékelôdött a teremtés fejlôdése, amelynek során évmilliárdokon át a világ Isten ereje által kivívja öntudatát és szabadságát, hogy végül az ember tudatos és szabad döntése révén Istentôl áthatott világegyetemmé, Isten országává, a mennyországgá váljék. Ez egy mondatba összefoglalva a teremtés ,,története''. Isten a világot általunk és bennünk teremti meg. ======================================================================== Gondolatok a testben való létrôl A teremtésrôl elmélkedve nyilvánvalóvá vált, mennyire kapcsolódik az ember a világmindenséghez. Legradikálisabban a test jelenti ezt a kapcsolatot. A világ az emberi testben válik szellemivé. Testünk a minôségileg mássá alakulás, a kozmikus ugrás kiválasztott helye. Kiválasztottságot, de egyben fenyegetést is jelent. Ebben rejlik az emberi méltóság és szenvedés alapja. Elôször az emberi testrôl kell elmélkedni ahhoz, hogy megérthessük az emberi szenvedés mibenlétét. # Az ember mint test és lélek egysége Elmélkedésünk alapjául elôször idézzük fel Aquinói Szent Tamás mélyértelmű, de gyakran félreértett tanítását test és szellemi lélek kapcsolatáról. A lélek mint a test ,,formája'' Szent Tamás szerint az ember lényegét tekintve egységes, benne anyag és lélek egyetlen egész szubsztanciális összetevôit alkotja. E felfogás szerint az ember nem két különálló ,,dolog'' összessége. Az egész test és minden tevékenysége egyúttal a lélek műve és tevékenysége. Az ember szellemi lelke minden ízében a test formája. Másfelôl viszont a test annyira beleépül a szellemibe, hogy hozzátartozik a lélek belsô teljességéhez. Test és lélek annyira egységesek bennünk, hogy kettôsségük elmosódik. A kettôbôl egy merôben különbözô harmadik keletkezik. Az egyetlen szubsztancia, az ,,ember'' nem két szubsztancia kapcsolatának eredménye, hanem egyetlen komplex egész, amely azonban csak egy princípiumnak, a léleknek köszönheti sajátos lényegét. A lélek kibontakozása A lélek tehát a testben bontakozik ki. Testünk teljes terjedelmében a szellemi lélek önkifejezése, mert a lélek közvetlenül a testben bomlik ki. E nézet alapját Szent Tamásnál a szubsztanciális egység tana fejezi ki. A test nem felszínesen, járulékosan kapcsolódik a lélekhez, hanem a lélek lényegi megnyilvánulásaként valósul meg, egy olyan tevékenység által tehát, amely a lélek sajátja. A testtel való kapcsolat a szellemi lélek lényegéhez tartozik. Enélkül a lélek nem lélek. A test tehát eleve benne van a lélekben. Ez a lényegi kapcsolat azonban nem két, szerkezetileg tökéletes létezôbôl keletkezik, hanem már mindenféle kapcsolat elôtt megvan, s ez teszi az embert azzá, ami: testté és lélekké. Test és lélek kapcsolata transzcendentális viszony, olyan alapvetô kapcsolat, amely mindent meghatároz. Minden, ami megvalósul a testben, a lélek kibontakozása, annak érvényre jutása, ami a szellemi lélekben eredetileg már megvolt (originaliter et quodammodo implicite). A lélek önmagából, belsô szükségszerűsége folytán (amely lélekké teszi) hozza létre a testet, és fordítva, a test belsô szükségszerűsége (amely testté teszi) igényli a lelket. A világ fejlôdésének sarkalatos pontja Ez a kissé elvont tanítás magyarázza meg, mi tulajdonképpen az ember. Emberi testet nem érinthetünk meg anélkül, hogy valahogy hozzá ne érjünk a lélekhez, és fordítva. A test lélek, és viszont. Ezáltal forradalmian újnak is nevezhetô elméletet mondtunk ki az emberi szeretetrôl, az orvostudományról, a barátságról és általában az emberek közötti kapcsolatról. Csak e kapcsolat révén válhat a világegyetem az emberben szellemivé, igazán lélekké. Ahogy már említettük, a világ kezdetétôl fogva (ma is) átalakulóban lévô egység. Az univerzum fejlôdése során elônyben részesül a bonyolultabb, a bensôségesebb, az egységesebb. Az élet magasabb szintű fejlettségével ez az irány egyre nyilvánvalóbbá és határozottabbá vált, míg végül az emberben megvalósult a nagy ugrás: az élet annyira kifinomult és befogadóképes lett, hogy magába tudta fogadni a lelket is. Ha visszatekintve meg akarjuk érteni ezt a fejlôdést, nem szabadulhatunk attól az érzéstôl, hogy a világegyetemben az ,,átszellemítés'' iránti vágy uralkodik. Aquinói Szent Tamás tanítása a test és lélek egységérôl megadja annak az állításnak gondolati alapját, hogy az emberben valóban létbeli egységre lépett az anyag a szellemmel. Csak ennek a tanításnak a segítségével fogalmazhatjuk meg az evolúció tulajdonképpeni értelmét és magyarázatát: az emberben összpontosulnak a világegyetem energiái, és áthatolnak a szellemi szférába. Így az emberi test a világ fejlôdésének sarkalatos pontja. # Az ember mint testi, lelki és kegyelmi egység A tomizmus test és lélek egységérôl szóló tanítása fontos és alapvetô tanulságokat mond ki a világmindenségben betöltött helyünkrôl, de nem jut el az elgondolható végsô pontig. Ez utóbbit mintegy mellékesen vetette oda egy megjegyzésében Szent Ágoston, a zseniális gondolkodó, amikor felvázolta a ,,test-lélek-kegyelem'' egységérôl szóló tanítását. A teológia nem használja ezt a kifejezést, röviden azonban így foglalhatjuk össze, amit Ágoston egy igen kifejezô mondatban ír le az emberi élet egészérôl: ,,A test élete a lélek, a lélek élete viszont Isten.'' Ez a mondat mélyebbre vezet az emberi valóságban, mint Aquinói Szent Tamás tanítása. Mindenekelôtt megvilágítja, miként lehetséges, hogy a világegyetem csúcspontján álló embert szenvedés és betegség gyötri, s csorbát szenved életének egysége. ,,A test élete a lélek''. A mondat elsô része más formában ugyan, de még nem lép túl Szent Tamás gondolatkörén. Az emberi test lényege az, hogy élô mivolta nem magából, nem a testbôl származik, hanem a lélekbôl, mint a lét forrásából. A lélek önt életet a testbe. A lélek tehát nem ellentétes a testtel, éppen ellenkezôleg. ,,A lélek élete viszont Isten''. A mondat e második fele forradalmasítja az ember lényegérôl alkotott köznapi elgondolásainkat. Az emberi létet csak Isten teheti élôvé. Ez az élet a kegyelem. Csak az a lélek lehet valóban élô, és képes testet ölteni, amely tudatosan és szeretettel éli át Isten közelségét. Ha a két mondatrészt újra összekapcsoljuk, az egész világ csodálatos jelentést kap, amely egyszerre antropo- és teocentrikus. ,,A test élete a lélek, a lélek élete viszont Isten''. Az Isten kegyelmében élô ember, különös egységet jelenít meg: az egész ember ,,fentrôl lefelé'' él, és lényének legapróbb részletében is Istent nyilatkoztatja ki, a Láthatatlant tanúsítja. # A bűnbeesés megtörte a világegyetem fejlôdését Az életnek ez a teljessége ma már nem létezik. A bűn megtörte. Megszakadt a kegyelem életadó áradata. A lélek ezzel bűnhôdött azért, hogy teljes egészében úrrá lett a testen, ki tudta fejezni, maradéktalanul meg tudta valósítani magát benne. Az ember izzó, igazi, élô valója veszett el ezáltal, az a lényeg, amely az egész világegyetembôl az emberben összpontosult, és az ember tudatos döntése révén az Isten felé vezetô utat kereste. Ebbôl kiviláglik, hogy a bűnbeesés elmondhatatlan katasztrófa volt nemcsak az emberiség, hanem az egész kozmosz számára: megszakadt a világegyetem Isten felé irányultsága. A világnak az emberi lélek és a világgal lényegét tekintve azonos emberi test által a teremtés eredeti terve szerint, Isten erejével el kellett volna jutnia az örök együttlétbe Istennel. A bűn azonban gátat vetett ennek a kozmikus folyamatnak. A világegyetem egész fejlôdési energiája így az emberi létben gyülemlett fel, és romboló hatalommá vált benne. Az összegyűlt energiák feszültségek, viharok, kitörések zűrzavarát idézték elô az emberben, ami tudatunkban tanácstalanságként, nyugtalanságként, kegyetlenségként és erôszakként jelentkezik, az emberi történelemben pedig harcot, háborút, rombolást és gyűlöletet eredményez. A keresztény tanúságtétel megnyitja a világmindenséget Isten felé Isten újra mozgásba akarta hozni a világ fejlôdését. Nem nézhette, hogy a teremtés tönkremegy. Ezért avatkozott be radikálisan a világba: Krisztusban emberré lett, meghalt, s ezáltal áttörte a világ gátját. A világ fejlôdése haladhat tovább. Krisztus feltámadásával és mennybemenetelével az örök beteljesedés felé vezette a világot, s ismét lehetôvé tette számunkra Isten közelségét. Az ember a test, a lélek és a kegyelem sajátosan megvalósult egysége, csak a krisztusi úton járva üdvözülhet: a halál és amit Krisztus halála teremtett: a feltámadás és a mennybemenetel által. A test-lélek-kegyelem egységét teljesen csak a halálban valósíthatjuk meg. A keresztény ember feladata mégis abban áll, hogy errôl az állapotról már most tanúságot tegyen teste és lelke folyamatos érlelésével, mindinkább Isten felé növekedve. Nap mint nap arra kell törekednie, hogy egész lényét, lelkét és ennek révén testét átjárja Isten. Ez a törekvés a keresztény tanúságtétel. Nem valamiféle jámbor vallási gyakorlat, hanem az Isten által megtervezett világ helyreállítása. E tanúságtétel által a keresztény ember újra megnyitja létét Isten felé, úgy kezd élni, ahogyan az embernek kell: test, lélek és kegyelem egységeként. Az a keresztény törekvés, hogy Istentôl elzárt, sötét világunkban Krisztus barátságából, azaz a kegyelembôl éljünk, újra mozgásba hozza a világegyetemet: élôvé lesz a test, foghatóvá az öröm, lélek járja át a világot, s a világegyetem megnyílik Isten felé! Ezek a gondolatok új távlatokat nyitnak meg elôttünk: Az emberi test, úgy, ahogy mi ismerjük, csupán gyenge mása annak, amilyennek valójában lennie kellene. Az emberi test lényege csak a feltámadt Krisztusban válik láthatóvá. Benne, feltámadásának követésével kapjuk meg igazi testi valónkat. Ezzel összegeztük elmélkedésünk következô három pontját: testi mivoltunk nem magától értetôdik; a test a feltámadt Krisztusban teljesedik be; a feltámadt emberi test. # Testi mivoltunk nem magától értetôdik Evilági ,,szétszaggatottságunk'' testi valónkban gyökerezik. Ez nem valami Platónt utánzó megállapítás. Nem azt akarjuk mondani, hogy testi létezésünk miatt vagyunk ,,szétszaggatottak'', hanem azért, mert idegen testbe vagyunk bezárva. Testi mivoltunk ,,idegensége'' nem a testünkbôl származik, hanem lelkünk erôtlenségébôl, amely elvesztette a kegyelembôl eredô életerejét, s emiatt nem képes az egész test feletti uralomra. Ezt a kérdést három pontban szeretnénk kifejteni. Az élet behatárolása Az ember nem maga választotta testét, hanem szüleitôl kapta, annak minden elônyével és hátrányával. Születése révén olyan közösségbe ,,csöppent'' bele, amely meghatározza gondolatai, érzései, értékítéletei és reakciói nagy részét. Mélyen a tudattalanba nyúló ,,elôre meghatározott cselekvési módok'' egész sora származik elsô életéveibôl. Lelki zavarok alakulnak ki benne, amelyeket azután egész életében cipelnie kell. Ugyanakkor belenevelnek elôítéleteket, az értékelés mércéjét, viselkedési módokat. Ezek az emberben cselekvési mechanizmusokká sűrűsödnek. Olyan ,,idegen anyag'' gyülemlik fel, amelybôl az egyénnek létre kellene hoznia saját személyiségét. Mivel azonban lelke nem birtokolja a kegyelembôl származó életet, nem képes sajátjává tenni ezt az idegen testet. Ezért testi valója behatárolja az életét. Nem képes soha teljesen legyôzni testének idegen, nehézkes, áttekinthetetlen voltát. Egyszerűen nincs ereje hozzá. Ezért idegen marad a világban a dolgok, a személyek, a történések számára. De mindenekelôtt örök idegen marad önmagának. ,,Az ember megsérült, amikor elfordult Istentôl, akinek teremtô szeretetében gyökerezik az általános és az egyedi lét. Elvesztette egykori erejének nagy részét, amelynek révén testét lélekkel tölthetné meg, és beépíthetné saját létébe, hogy tökéletesen és ellenállás nélkül kövesse a lélek mozgását. Önnön vétke elválasztja létének alapjától, emiatt a létnek nincs többé biztos tartása. Az önmagunktól való elidegenedés bennünk magunkban gyökerezik. A test érzéketlensége, átjárhatatlansága és ellenállása a lélekkel szemben csak következmény, nem ok... Anyag és test sem kevesebb, mint a lélek, hiszen Isten teremtô kezétôl származik, s így eleve nem lehet rossz. Ezek szerint az önelidegenedés oka a lélek, amely túl gyenge ahhoz, hogy felemelje a testet... A megoldás nem az, hogy megszabadulunk a testünktôl, hanem hogy testünket a lélek felszabadítja és lehetôségekkel ruházza fel. Az embert azért kell megváltani, hogy eljusson önmagához. Isten felé kell irányulnia, hogy megint úgy fordulhasson hozzá, ahogyan kell. Ahhoz, hogy önmagára találjon, vissza kell kerülnie Istenéhez, léte alapjához. Az Isten iránti szeretô engedelmesség, az embertársaink iránti segítô szeretet a hit sötétjében és a látszólagos önfeladás fájdalmában láthatatlanul készíti elô a visszatérést saját magunkhoz. Emberi létünk súlypontja egyre határozottabban oda kerül, ahol az ember önmaga, míg azután az átváltozásban nyilvánvalóvá válik, mit jelent a megváltottság: hazaértünk önmagunkhoz, mert a szeretetben visszataláltunk Istenhez, saját létünk eredetéhez.'' (August Brunner) A kozmikus jelenlét elvesztése Evilági testi mivoltunk, amelyet nem jár át teljesen a lélek, nemcsak az emberi élet korlátozását jelenti, hanem életterét is beszűkíti. Ezalatt a következô értendô: az ember nem egyszerűen ,,idepottyant az égbôl'', hanem mélyen benne él környezetében, a világban, amelybôl Isten keze emelte ki. Ezen túlmenôen: az emberben kozmikus történelem teljesedik be. Az ember és a világegyetem sorsa közös. ,,Mikrokozmoszként'' az ember a világegyetem összefoglalása. Bármilyen különösen hangzik, tulajdonképpeni hazája a világegyetem, minden dimenziójában. Ehhez kapcsolódik még a következô: a szellemi lélek ,,megtestesült lélek'', ,,testbe zárt anyagtalanság''. A léleknek azonban sajátja, hogy nem korlátozódik csupán az univerzum egy részére, be kell járnia a háromdimenziós teret, egyidejűleg mindenütt jelen kell lennie az egész kozmoszban. A szellemi lélek azáltal vesztette el mindenütt jelenvaló képességét, hogy ,,kiesett'' az egész világot betöltô isteni jelenlétbôl, s így a testbe szorult vissza, ahelyett hogy a testet emelte volna a kozmikus jelenlétbe. Az emberi lélek csak akkor képes betölteni a világot, ha teljes határozottsággal visszatalál Istenhez. Akkor tud csak kiszabadulni jelenlegi ,,korlátozott'' életterébôl, teljes mértékben ,,mindenütt jelenvalóvá'' válni, és tudja a testet az egész univerzum dimenzióira kiterjeszteni. Akkor kezd csak az ember tulajdonképpeni lényének megfelelôen élni. Pillanatok folyamatosság helyett Lényünket ,,idôbelileg'' is korlátozza az a tény, hogy a lélek nem képes teljesen uralni a testet. Az egészen testbe zárt lélek (amely tehát nem alakítja át a testet) ,,anyagi formában'', idôpillanatok egymásutániságában él. Élete ,,léttöredékekre'' tagolódik. Mindig csak egy pillanatra lép be a létbe, s ez az arasznyi idô nem elegendô ahhoz, hogy kibontakozzék az emberi lélek gazdagsága. Így az ember a szó tulajdonképpeni értelmében még nem létezik; állandóan alakul. Nem élhet az osztatlan jelenben. Amikor a lélek visszatalál az örökkön örökké egyetlen jelenvalóságban élô Istenhez, megnyílik számára a folyamatosság új dimenziója, amelyben már nem kell idôbelileg ,,széttagoltan'' élnie. Ekkor kezdôdik meg ,,emberhez méltó'' életünk, egy olyan élet, amely szakadatlan és végtelen jelenbôl áll. Feltámadásában Krisztus legyôzte az emberi lét mindezen korlátait. Benne vált nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen mi az ember. Ezért kell eszmefuttatásunkat a feltámadott Krisztusra összpontosítani. Benne ismerjük majd fel, milyen létformában teljesül be a világ valósága. # A test beteljesedése a feltámadott Krisztusban Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumok tudósítását a feltámadt Krisztusról, különös benyomásunk támad: Krisztus számára megszűntek a testi lét korlátai. Egyszerre csak megjelenik, ott megy a két tanítvány mellett, eltűnik, zárt ajtókon hatol át. Evilági fogalmainkkal felfoghatatlan, új létezési mód keletkezett, egy átalakult emberi valóság. Eltűntek a tér és idô korlátai. Az anyag lélekké vált. Ebben a Krisztusban ott ragyog a szépség minden pompája. Lénye a világ legtávolibb rétegeiben is világít. Homloka napfény, a szeme tűz; alakja szikrázik, mint a folyékony arany; keze a csillagokat tartja. Ô az elsô és utolsó, az életre kelt. Feltámadása nem egyszerű visszatérés az iletbe, mint például Lázáré, aki újra visszakerült korlátozott létünkbe. Krisztus feltámadása sokkal inkább átváltozást jelent. Új létezési mód Ezt a létezési módot Szent János leírja a Jelenések könyvének bevezetô látomásában: ,,Erre megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. Amint elfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók közt pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. Bokáig érô ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a lobogó tűz, lába, mint a kohóban izzó sárgaréz, hangja, mint a nagy vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű hegyes kard tört elô, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap. Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam...'' (Jel 1,12-17). Pál apostol mondja errôl a Krisztusról: ,,Az Úr lélek''. E mondatban a lélek szó nem a testi valóval szembeni megkülönböztetést jelenti, hanem azt, hogy kiemelkedett a földi lét korlátaiból, eljutott az élet, a tér és az idô korlátlanságába, az örökkévalóságba. A ,,lélek'' itt az egész létet jelenti, amely világító fényként, teremtô erôként, szent élôként, a valóság intenzitásaként, dicsôségként létezik, amikor az ember a valóság világító lángjává válik. Krisztus emberi természete megmarad Az Isten Fia megváltó művének befejezése után sem adta fel emberi mivoltát. Az emberarc mindörökre Isten arca marad. Ebben az arcban együtt látjuk a világ minden dolgát és eseményét -- az egész világ örökre eggyé vált az istenség kohójában. Ez a végsô szó, amit Istenrôl és a világról ki lehet jelenteni. Az emberi lét átlépte a világ legszélsô határait is, és bejutott a Szentháromság valóságába. A világ elérte végsô beteljesedését és visszatért oda, ahonnan oly felfoghatatlanul régen kiszakadt. Krisztus a ,,teremtés elsôszülöttje'', az ,,elsô gyümölcs'', a ,,kezdet'', a ,,világ ôsoka''. Benne emelkedett a világ Isten öröklétébe. Ezáltal Ô a megdönthetetlen kezdet a világ valóságában. Világunkra tüzet fellobbantó szikraként hat. Mindennek az Ô személyében kell egyesülnie. A világ Krisztusban jutott el valódi állapotába. Benne teljesedett be a világmindenség. A világ megváltatott, örök. Csak nekünk, embereknek kell örökkévalóságunkat kivívnunk, testünket eljuttatnunk a végsô beteljesedésbe. Mert mi, emberek, csak saját szabad elhatározásunkból kaphatjuk meg az örök életet. Csak ha Krisztust választjuk, és létünk a szeretet egységében kapcsolódik össze Vele, akkor érhetjük el lényünknek azt az egységét, lelkünk és testünk dicsôségét, amit Isten kíván. Csak ezáltal leszünk a szó teljes értelmében emberekké. # A feltámadt emberi test Mit jelent a feltámadt emberi test? A kérdés megválaszolása elôtt egy másik kérdést teszünk fel, amely látszólag mellékes ugyan, mégis elvezet a feltámadott test lényegének meghatározásához. Tudjuk, a felvázolandó gondolatmenet sokak számára merésznek hat majd. Mégis leírjuk feltételezett elképzelésünket, amelyet jobb bizonyítékok hatására bármikor újragondolunk, vagy akár teljesen elvetünk. Mikor támadunk fel? A kinyilatkoztatás egyrészt hangsúlyozza, hogy a feltámadás az idôk végét jelentô esemény: ,,A parancsszóra, a fôangyal szólítására, Isten trombitájának zengésére az Úr maga száll le a mennybôl. Elôször a Krisztusban elhunytak támadnak fel...'' (1Tesz 4,16). Ez az elsô összetevô, amelyhez feltétlenül tartanunk kell magunkat: az ember feltámadása egybeesik azzal, amikor Krisztus visszatér a földre, az idôk végén. Másrészt meg kell gondolnunk, hogy a testi valóságtól elszakadt állapot felettébb idegen a léleknek. Már megállapítottuk, hogy a szellemi lélekben ott rejlik az anyagra irányultság. Vajon Isten a halál után mesterségesen távol tartja a lelket mindenféle testi kapcsolattól, egészen a feltámadásig a világ végén? Ez legalább olyan bizarr gondolat, mint az, ha valakit, aki normálisan is tud lélegezni, mesterséges légzéssel akarnánk életben tartani. Ez a második összetevô, amihez tartanunk kell magunkat: a léleknek természetes szükséglete, hogy az anyagban fejezôdjék ki, tehát egyetlen pillanatig sem létezhet test nélkül. Karl Rahner megkísérli e két összetevôt egyetlen hipotézisben összefoglalni, ami nagyon meggyôzô, de nem teljesen kielégítô. Rahner arra a feltételezésre jut, hogy a halálban a lélek ,,testtôl való szabadulása'' nem jelent teljes ,,kitörést'' az anyagból, hanem éppen a halál révén, a lélek számára új, a lényének megfelelô kapcsolat jön létre az anyaggal. Ha e kapcsolat módját akarjuk meghatározni, úgy arra jutunk, hogy a halálban az emberi lélek nem ,,akozmikussá'' (világnélkülivé) válna, hanem új viszonyba lép az anyagi világgal, s -- bár nehezen definiálható módon -- ,,kozmikus'', a világegyetemben mindenütt jelenlevô lesz. Ezen új kapcsolat révén a lélek oda kerülne vissza, ahonnan a világ egész természetének létalapjai származnak. Eszerint a halál leszállást jelentene az anyaföldbe, a valóság eredeti egységéhez, a központhoz, ahol a dolgok gyökereznek, a valóság legmélyebb, legalsóbb és legfontosabb rétegébe. Ez a világra vonatkoztatottság azt jelenti, hogy a lélek, amely a halál által lehatárolt testi mivoltából megnyílt a világmindenség felé, valamilyen módon jelenvalóvá válik az egész világban, s lényegében közrejátszik a világmindenség eseményeinek alakításában. A világnak e központját ôsi szóval ,,szívnek'' nevezhetjük. A halálban a lélek az univerzum szívébe kerül. Ez az elmélet azután magyarázná Krisztus pokolraszállását. A pokolraszállás, a föld mélységeibe való leszállás folyamán Krisztus emberi lelke nyílt kapcsolatba lépett a világmindenséggel. Ezáltal az egész világ Krisztus ,,testévé'' vált, így Krisztus közvetlenül hathat minden emberre, sôt minden lényre, aki test szerint kozmoszunkhoz tartozik. Nem utasíthatjuk el eleve a halálon átment szellemi lélek kapcsolatát a világmindenséggel, még akkor sem, ha hagyományos filozófiai-teológiai fogalmainkkal nagyon nehéz elképzelni, és képszerű gondolkodásunk aligha alkalmas felfogására. Mindössze az a kérdés vetôdik fel, miért nem merészelt Rahner még radikálisabban behatolni a feltámadás titkába. Krisztus feltámadása által minden ember számára megnyílt a feltámadás távlata. Az idôk végezete már megkezdôdött. Miért nem mehet végbe a halállal egyidejűleg a feltámadás? Mindössze egyetlen -- bár igen fontos -- érv szól e feltevés ellen: a kinyilatkoztatás nyomatékosan kimondja, hogy a feltámadás az idôk végén lesz. Az ,,idôk végezetének'' megjövendölését nem lehet szakszerűtlenül megfosztani mitikus voltától, ,,megrövidíteni'', vagy csökkenteni jelentôségét. A következô megoldást ajánljuk: a feltámadás már a halálba való átmenet során megtörténik, de még nem teljes. A feltámadott testnek szüksége van az átalakult, megdicsôült kozmoszra, mint élettérre. Feltámadott testi mivoltunkat csak akkor élhetjük meg minden dimenziójában, ha a világ már a megdicsôülés állapotába került. A halálban végbement feltámadásnak végérvényes beteljesedése tehát a világ dicsôséges átalakulása lenne az idôk végén. Így mindkét kijelentés értelmet kapna: a feltámadás már közvetlenül a halálban végbemegy -- a feltámadás a világ végén történik. E megfontolások után feltehetjük a tulajdonképpeni kérdést: mi is a feltámadt test? Erre teljes ôszinteséggel azt kell válaszolnunk: nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a feltámadt test tökéletes kifejezése lesz az Istennel örökkön összekötött szellemi léleknek. E kiindulópontból legalább annyit megmondhatunk, milyen nem lehet ez a test. Szenvedés nélküli test A feltámadt test nem tapasztalhat meg semmiféle szenvedést. Teljesen felvétetett abba a lélekbe, amely egészen Istennél, a végtelen boldogságnál él. A feltámadás ezért elsôsorban szenvedésnélküliséget jelent. Ez újra és újra visszatérô téma az Újszövetségben az örök boldogsággal kapcsolatosan. A kiválasztottak vigasztalást nyernek; kielégülést találnak, Isten maga törli le minden könnyüket; nem létezik többé halál, se gond, se nyomorúság; nem fognak többé se éhezni, se szomjazni; se nap, se parázs nem éget többé. Ez a szenvedésnélküliség a Bibliában azonban csupán egy végtelen megajándékozottságnak a másik oldala. Az ember napként világít majd Atyja birodalmában. ,,Beteljesedett... A szomjazóknak ingyen adok az élet forrásának a vizébôl. Ez lesz a gyôztes öröksége: az Istene leszek és ô az én fiam lesz'' (Jel 21,6-7). És végül a legtitkosabb ígéret, amely jelképezi az univerzum feletti uralmunkat. ,,A gyôztesnek, aki mindvégig kitart szolgálatomban,... neki adom a hajnalcsillagot'' (Jel 2,26-28). Isten tehát átjárja az egész emberi valót, testet, lelket, az emberi lét minden pórusán átsugárzik. Valamennyi érzékünkkel megtapasztaljuk Istent Testünk Isten iránti idegensége teljesen megszűnik a feltámadás állapotában. A testi való teljesen beleépül a megélt istenközelségbe. Valamennyi érzékünkkel megtapasztaljuk Istent. Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban leírja, hogyan juthat el az ember már földi életében Isten ,,belsô megérzéséhez és megízleléséhez''. Szent Ágoston a Vallomásokban a következôképp fogalmazza meg Istennek az érzékek által megtapasztalt közelségét: ,,Mégis mit szeretek, amikor szeretlek! Nem szépséges testi alakot. Nem az idô kellemét. Nem a szemünknek olyannyira jólesô fények ragyogását. Nem valamennyi fölcsendülhetô ének bájos dallamát. Nem szirmok, kenetek, fűszerek illatát. Nem mannát és nem mézet. Nem ölelésre hívogató testi tagokat. Nem ezeket szeretem, ha Istenemet szeretem. És mégis szeretek valami fényességet, valami dallamot, valami illatot, ételt, ölelést, amikor Istenemet szeretem. Ô az én belsôbb emberem fénye, dallama, illata, eledele és ölelése. Fény sugaraz ott bent a lelkemre, amilyent semmiféle hely magába nem fogad. Ének zendül ott és azt el nem sodorja az idô. Illat terjedez ott, és azt szét nem kuszálja a szellô. Íz kínálkozik ottan, és meg nem csökkenti semmiféle falánkság. Ragaszkodás van ott, de soha meg nem rontja a csömör. Ez az, amit én szeretek, ha Istenemet szeretem'' (Városi István fordítása). Origenész mondja: ,,A boldog próféták felfedezték az isteni érzékeket. Isteni módon néztek és hallottak, ha szabad így kifejeznünk magunkat, érzéketlen érzékekkel éreztek és ízleltek, és a hit által úgy jutottak Isten igéjéhez, hogy gyógyító esôként árasztotta el ôket.'' Ezek a megtapasztalások már a feltámadt test ama állapotát vetítik elénk, amelyben mindez kibontakozik. Jelenlét a világ dicsôségében A test nem jelent majd többé akadályt. A lélek, amelyet a kegyelem örökre feltámasztott, ,,önmaga'' lehet a testben. A test érintése lelki eseménnyé válik, hasonlóképpen az ízlelés, a látás, a szaglás és a hallás. Így végeszakad az érzéki benyomások fáradságos feldolgozásának, ahogyan lelkünk az ingerek és tapasztalatok sokrétűsége révén a valóság láthatatlan alapja felé halad. A látásból közvetlen tudás lesz, az érintésbôl megismerés, a hallásból megértés, az ízlelésbôl bekebelezés, a szaglásból szeretet. Leomlanak a tér határai: a lélek közvetlenül ott létezik majd, ahova szeretete, vágyai, boldogsága vonzza. Nem lesz többé semmi sem elérhetetlen. Az emberi lélek intuitíve jelen lesz az egész világban, mégpedig abban az édességben és pompában, amely -- ha az ember egyszer megtapasztalta -- örökérvényű. Ki szeretne csupán ,,lelkileg'' létezni? Ki szeretne lemondani arról, amit egy virágzó rét látványa, a szeretett lény átölelése, egy kedves hang, egy tápláló étel megízlelése, egy kellemes illat jelent. E tekintetben az angyalok valóban ,,sajnálatraméltóak''. Nincs ,,szívük''. ,,Ez a szív az emberlét misztériuma, mélyebb és átfogóbb, mint bármilyen ,,csupán lelki'', lelkileg kiteljesedô... mégis mindig kötôdik az egyedi élet sűrű és mély alapjához'' (G. Siewerth). A világ középpontjában nem az angyal, hanem a feltámadt ember áll: ô a természet egysége és csúcsa, minden kozmikus vonatkozás életének legmagasabb rendű egyesülése, minden rész és ellentét keveréke és összerendezettsége. A feltámadt ember a Föld legszebb gyermeke, akiben Isten nyugszik. Benne jut el az univerzum örök beteljesedéséhez; ezért mondhatta Schelling: ,,Bensômben világossá vált, és a szívembe hatolt, hogy a természet gyermekei vagyunk, hogy hozzátartozunk születésünknél fogva, s magunkat sohasem szakíthatjuk el tôle teljesen. Ha a természet nem tartoznék Istenhez, mi sem tartoznánk hozzá, s ha nem válhat eggyé Istennel, akkor szükségképpen tökéletlen vagy egyenesen lehetetlen egyesülésünk Istennel.'' A testet még sohasem vették annyira komolyan és tisztelték úgy, mint a kereszténységben. Ki foghatná fel Szent Pál szavainak mérhetetlen mélységét, hogy a Szentlélek kiáradt a ,,szívünkbe'', és hogy testünk (nem a lelkünk!) a ,,Szentlélek temploma''. És végül olvashatunk-e mélyrehatóbb megállapítást az emberi lényrôl, mint a kinyilatkoztatásban, miszerint a Szűz öle magasabbrendű szentségtartója Istennek, mint a tiszta szellem ragyogó fénytere. Miután mindezt végiggondoltuk teremtett voltunkról és testi valónkról, a következô három meditációban a betegség, a szenvedés és a halál kínzó kérdéseire keressük a választ (ha ez lehetséges). Végül záró elmélkedésünkben megpróbáljuk megközelíteni testi-lelki valóságunk titkát: az örök élet misztériumát. ======================================================================== Gondolatok a betegségrôl A keresztény felebaráti szeretet elsô követelménye, hogy ellenálljunk a világban minden rossznak. Keresztény feladatunk, hogy azokat, akiket szeretünk -- és kötelességünk lehetôleg minél több embert szeretni --, lehetôség szerint megkíméljük mindattól, ami nyomasztja vagy gyötri ôket, s megkönnyítsük számukra az örök üdvösség felé vezetô utat. Ez különösen érvényes a betegségre. A keresztény embernek a lehetôségekhez képest szembe kell szállnia a betegséggel. Istennel együtt fel kell vennie a harcot a rosszal. A keresztény lét a felebarátokra épül. Mint kereszténynek, segítenem kell elhagyott és szenvedô testvéremnek, így vagyok keresztény. Az olyan kereszténység, amely nem támogatja, nem szereti a legszegényebbeket és az elhagyottakat, csupán üres fecsegés. Mindenekelôtt hallgassuk meg errôl az Evangéliumot. ,,Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdô, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák (várva, hogy a víz megmozduljon. Az Úr angyala ugyanis leszállt idônként a tóra és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után elôször lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is). De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tôle: ,,Meg akarsz gyógyulni?'' ,,Uram -- válaszolt a beteg --, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be elôttem.'' Erre Jézus azt mondta neki: ,,Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!'' Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult'' (Jn 5,1-9). Az ember életének egyik legszörnyűbb tapasztalata, ha azt kell mondania: ,,Senkim sincs.'' Amíg bárkinek környezetemben ezt kell kijelentenie, nem vagyok keresztény. Örök boldogságom attól függ, megértem-e Jézus szavait: ,,Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétôl nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek'' (Mt 25,34-36). Ezek bizonyosan nem szimbolikus szavak, a maguk kemény valóságában kell érteni ôket. Természetesen a lelki nyomor, a belsô rabság és a lelki éhség is kemény valóság. Ám aki soha életében nem adott éhezônek enni, szomjazónak inni, idegennek szállást, mezítelennek ruhát, nem látogatott meg soha beteget, s nem vigasztalt bebörtönzöttet, biztosan nem kerül a mennyországba. Bensôjében ugyanis nem keresztény, nem értett meg semmit a kereszténység lényegébôl. Elszalasztotta a valóságot. Az ember ugyanis elsôsorban nem azáltal lesz keresztény, hogy eksztatikus állapotban imádkozik, nem is azáltal, hogy ismeri a parancsokat és a tiltásokat, hanem a mindennapokban annak az elhagyott testvérének az önfeláldozó szolgálata révén, akinek eddig azt kellett mondania: senkim sincsen. Aki segít egy szegény betegnek, vagy akár csak egyetlen olyan embernek, aki elhagyottnak érzi magát, az egykor majd meghallja Krisztus szavát: ,,Áldott vagy. A világ kezdete óta készítem birodalmadat, a mennyországot. Keresztény voltál''. De ki a felebarátom? Amikor Krisztust errôl kérdezték, elvont fogalmi meghatározás helyett elmesélte az irgalmas szamaritánus történetét. A történet lényege a következô: Felebarátom az, akinek senki sem segít, ha én nem segítek. Felebarátom az, akinek rajtam kívül senkije nincs, aki segítene. A keresztény üdvösség a következôkben foglalható össze: tedd azt, amit helyetted senki sem tesz meg; légy mindig készen; szíved legyen nyitott; ne zárkózz el semmilyen szenvedés láttán. Ha így viselkedsz, egy napon megtalálod azt az embert, akinek senkije sincsen rajtad kívül. Akkor magadra kell venned az ô sorsát. Maradj ott, ne menj tovább, hajolj le hozzá. -- Boldog, azaz méltó a mennyországra az, aki testvérét szolgálta, aki magára vállalta más nyomorúságát, aki odaadta magát másokért, aki megalázkodott a szolgálatban és az önátadásban. Isten gesztusa, hogy lehetôleg megszabadítsa az embert a sérülésektôl, bekötözze a sebeit. Minél jobban törekszünk arra, hogy minden pillanatban teljes szívvel és teljes erôvel csökkentsük mások szenvedését, annál közelebb kerülünk Krisztus szívéhez. Isten azt akarja, hogy harcoljunk a rossz ellen, és ne adjuk fel ezt a harcot. A ránk szabott feladatból következôen nekem, mint kereszténynek nem szabad feladnom a harcot mindaddig, míg ki nem merítettem az összes lehetôséget. Különben a kereszténység tényleg a nép ópiuma lenne. Különben nem csökkentenénk a szenvedést, hanem megadnánk magunkat neki. Isten szent haraggal és felháborodással viseltetik a rossz iránt. Ilyen igazi keresztény haraggal kell nekünk magunknak is viseltetnünk a világban levô rosszal szemben. Isten azt akarja, hogy segítsünk Neki. Nem tüntette el életünkbôl a nyomorúságot. A keresztény szenved, éhezik, harcol és meghal, akár a többi ember. A szenvedés, az éhezés, a harc és a halál azonban a keresztény embernek egészen mást jelent. Számára mindezek lehetôségek, hogy a szenvedésen át eljusson Istenhez, hogy a sötétségbôl a világosságba menekülhessen. Alapjában véve a megoldás igen egyszerű: Isten lehetôvé tette számunkra, hogy részünk legyen a nyomorúságban, amitôl úgy szabadulunk, ha Hozzá menekülünk. Így adhatja nekünk, Istentôl idegen lényeknek közelségét, az örök üdvösséget, a mennyországot. A világban a keresztény feladata az, hogy a sötétséget világossággá alakítsa át; ha betegek vagyunk, szenvedjük el testünk nyomorúságát, s ezáltal eljussunk az örök üdvösségbe. Tulajdonképpen örülnünk kellene annak, hogy keresztényként szenvedhetünk. Így mintegy szenvedést vonunk ki a világból, magunkra vesszük, megsemmisítjük, és így megyünk az örök boldogságba. Igazi keresztény feladat türelmesen elviselni a nyomorúságot és a betegséget. A kereszt az emberi lét utolsó nagy megpróbáltatása. A világ a szenvedés által jut el az átszellemítés állapotába. Magunkra kell vállalnunk az ember gondját- baját, ha mennyországgá akarjuk változtatni a világot azáltal, hogy eltüntetjük a rosszat. Keresztény elhivatottság úgy szenvedni, hogy közben meg legyünk gyôzôdve arról: az örök boldogság felé haladunk. A keresztény ember élete így csupa öröm. Mi magunk tudunk választ adni legnagyobb nyomorúságunkra, betegségünkre és teremtmény mivoltunk szenvedésére. Mindez nem fenyegetés, hanem feladat számunkra. Az emberiség keresztény módon elviselt testi nyomorúsága csökkenti a szenvedés mértékét a világban. Ha magunkra vállaljuk a szenvedést, megmentjük a többieket a pusztulástól: közelebb hozzuk a mennyországot. Két alapvetô magatartási módot emelünk ki ebbôl a gondolatmenetbôl, amelyeket a továbbiakban közelebbrôl is szemügyre veszünk: az irgalmasságot és az odaadást. # Keresztény irgalom A beteg ember számunkra Isten ajándéka, a kegyelem közvetlen megnyilvánulása, és így is kell vállalnunk. A kegyelem abban mutatkozik meg, hogy általa lehetôséget kapunk a szív nyitottságának megvalósítására, amit irgalomnak hívunk. Irgalom nélkül elsatnyulna a világ, mert egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen valósíthatnánk meg az igazi önzetlenséget, a létnek azt a megközelítését, amitôl saját magunkká válunk. Ha igazi keresztény irgalommal fordulunk egy beteg ember felé, többet teszünk, mint amit csupán az együttérzés vagy a jótékonykodás diktál. A valódi emberi létet hozzuk a világba, igaz emberséget teremtünk magunkban is, és ezzel egy évmilliárdos fejlôdést folytatunk. Az irgalmas magatartás révén az ember bennünk és általunk teremti meg önmagát. Hatalmas erôvel kell elszakadnunk önmagunktól, ha nemcsak alkalomszerűen, belsô indíttatás hatására vagyunk irgalmasok, hanem alapvetô életfelfogásként. Ez a magatartás csak akkor lehetséges, ha az ember alapvetôen szándéktalan. Ennek az állapotnak a megvalósulásához három lényegi összetevô szükséges, amelyek világossá teszik, milyen fájdalmasan nehéz magatartás az irgalmasság, és hogy miért éppen ez jelenti az emberlét beteljesedését. A három tényezô a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség. Hangsúlyozzuk: itt nem a szerzetesi fogadalomról van szó, hanem a szív erényeirôl, amely minden keresztény hivatása, akár szerzetes, akár nem. Lelki szegénység Az irgalmasság, lényegét tekintve a szegénység megnyilvánulása. Általa belépünk a szenvedô lény létébe, megnyílunk szenvedése elôtt. Nem azért, mert ezt kell tennünk, hanem mert belsôleg ragad meg a másik ember szenvedése. Az irgalmas ember nem gondol önmaga biztonságára, nem kötôdik saját lényéhez. Szabaddá teszi magát, hogy bele tudjon helyezkedni mások bajába, bensôjében teret ad neki, önmaga már nem számít. Radikálisan lealacsonyítja magát, nem keresi saját elônyét, védtelenül és feltétlenül adja oda magát. Önnön léte belevész a másik emberébe. Élete a Megváltó életének mása, amelynek lényege a következôképpen fogalmazódik meg a Filippiekhez írt levélben: ,,Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ô mint Isten, az Istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodni kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember'' (Fil 2,5-7). Csak ilyen felfogás teszi teremtôvé az embert személyében és lelkében. Az ilyen ember nem uralni akarja a világot. Bármit is küld számára az Isten, mindig nyitott mindenre: örömre, szenvedésre, tehertételre, megkönnyebbülésre, múltra és jövôre. Az ilyen ember ,,befogadóvá'' tette önmagát, Isten valóban azt teheti vele, amit akar. Megtapasztalta, hogy a valóság végsô soron kegyelem. De tapasztalt ennél többet is. Felismerte, hogy ajándék az a magatartása is, amelynek révén nyitott, szegény tud lenni, képes kiüresíteni önmagát. Erôfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy teljesen nyíltak lehessünk életünk minden eseményével szemben, akár boldogítóak, akár életünket felemésztôek ezek. Le kell gyôznünk a lustaságot, saját önelégültségünket. Az embernek le kell mondania saját nyugalmáról és békéjérôl, minduntalan el kell szakadnia saját magától. Ez a magatartás a ,,lelki szegénység'' -- egyúttal a világ befogadókészségének tudatos, lelki utánzása. Ebben sűrűsödik össze a világegyetem nagy várakozása a dicsôség ajándékára: ,,A nap világító hitvallása, a csillagok glóriája, a virágfakasztó Föld szeretetimája'' (Gertrud von le Fort). Az az irgalmas, aki a lét e tökéletes nyitottságát ember módjára éli meg a beteg és nyomorgó teremtményekkel szemben, tehát szívesen és örvendezve él. Szüzesség Az irgalmasság ugyanennyire nyilvánvalóan a szüzesség megnyilvánulása is. A ,,szüzesség'' kifejezéssel illetett erény nem negatív tulajdonság, nem görcsösség vagy az élet tagadása. A lét tiszta pozitívuma, egyenesség és lendület, amely képessé teszi a szeretetet arra, hogy igazán szeressen. Ilyen tekintetben az a lény tisztátalan és szűzietlen, aki egoizmusba húzódik vissza, önmagát keresi, és nem szeret. A tisztaság abban az emberben valósul meg, akinek tudata nem saját lényére irányul, akinek megnyilvánulásai túlmutatnak önmagán, akinek élete középpontjában mások állnak, aki tettekké váltja a lét alapvetô szándéktalanságát és nyitottságát, összeszedi és maradéktalanul odaajándékozza magát. Aki nem tekint önmagára, hanem személyiségének teljes valóságával elkötelezi magát. A létezés szüzessége nem egyéb, mint emberi önátadás, teljesség; teljesség a szolgálatban és az ôszinteségben. Az ilyen önátadás ,,kényszeríti'' Istent arra, hogy belépjen a világba, a világnak ajándékozza magát. Az Angyali üdvözlet titka: ,,Amikor elérkezett az idô, és Isten elhatározta, hogy szemünk láttára emberré válik, elôször olyan tiszta lényt kellett alkotnia, akinek révén hozzánk kerülhet. Megteremtette Szűz Máriát, azaz olyan tisztaságot hozott létre a földön, amelynek áttetszôségében rejtôzhetett, amíg kisgyermekként meg nem jelent'' (Pierre Teilhard de Chardin). A Szent Szűz maga volt az élet koncentrációja. Benne sűrűsödött össze a mindenség élete. Általa lépett közénk az élet, Krisztus, aki minket és a világmindenséget elvezeti az élet végsô teljességére. Krisztusban azután felizzott a lét. A tanítványok megrázó módon tapasztalták meg ezt a fénnyé válást, azt az intenzív valóságot, amint a lét megdicsôült: ,,Ott elváltozott elôttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény'' (Mt 17,2). A tiszta létezés üzenete ez, a szűzi lété, a valóság transzparenciája. A tiszta emberben felragyog az élet. Annak kellene megtörténnie, amirôl az Apostolok Cselekedetei tesznek tanúságot. István diakónusról a következôket olvashatjuk: ,,A fôtanács tagjai mind ôt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna'' (ApCsel 6,15). Az igazi szeretet fenntartás nélkül mond igent a szeretett másikra, olyannyira, hogy nem akarja használni, nem kíván tôle semmit. Az igazi izzó szeretet így alakul a másik lény igenlésévé, akit éppen szeretetbôl nem kezelünk ,,tulajdonként''. A szeretet izzó jelenléte, ez a tiszta ajándékozás és feltétlen odaadás, egzisztenciális szüzesség, amely nemcsak a tényleges szüzesség állapotában valósulhat meg, hanem a házasságban is. Ez a tisztaság figyelmes és finoman tartózkodó magatartást jelent, amelynek jelen kell lennie a lelki szeretet testileg beteljesített aktusában is, amennyiben a kiteljesedésre törekszik. Aki tehát minden teremtménynek, így a betegeknek, törôdötteknek és szenvedôknek is kész teljesen átadni önmagát, az irgalmas. Ez végsôkig igénybe veszi az embert, ám egyre feljebb, a fény felé emeli a világot. Engedelmesség Az irgalmasság, lényegét tekintve, az engedelmesség megnyilvánulása. A lét igenlése, függetlenül attól, hogy milyen formában -- egészségesen vagy betegen, érdekesen vagy unalmasan, lélekemelôen vagy siváran -- nyilvánul meg. Az emberi lét a szó teljes értelmében akkor válik szabaddá, ha már nem keresi azt, ami kielégíthetné, hanem azt, ami másoknak örömet és beteljesedést hoz, ha annyira függetlenné válik, hogy nem önmagán csüng. Ez az önzetlen szabadság a lét viszonylatában az engedelmességben valósul meg. Olyan szabadság ez, amely csak szolgálni akar, mások szolgálatára állni, amely elajándékozza a szívét, nem akarja senkire ráerôltetni magát, nem akar önmagáért élni. Az ilyen szabadság a szeretet közvetlen megnyilvánulása, a jó által megérintett szív ereje. Ebben a szabadságban a lét iránti nagy gyengédség lakozik. Valami szándékolatlanság. A teljes készség. Ez a készség nem más, mint az új befogadása. Arra utal, hogy a lélek friss, képes a még nagyobb telítôdésre, és semmi sem akadályozza valami nagyobb befogadásában. Ez az állapot a lélek ifjúságát jelenti, benne az örömöt, az átalakulásra való képességet. Az ilyen szabadság igent mond minden létezôre. Benne tárulkozik ki az emberi lényeg: új távlat nyílik benne, amelybe beléphet Isten, és amelyben egy új, második teremtés kezdôdik. Ez az a csoda, amelynek hirdetése Jézus leghôbb vágya volt: egy új világ keletkezésének csodája. Semmi sem volt olyan szabad, mint az a szeretet, amellyel Jézus az Atya akaratát kereste. Krisztus nem készített terveket az életére, nem hirdetett programot, s nem foglalkoztatta egyéni sorsa. Szabad volt, nyitva állt a pillanat, a pillanatban megnyilvánuló szenvedés és a másik ember elôtt. Hagyta, hogy vezessék. Benne valósult meg, amit a zsoltár csupán sejtet. ,,Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gôgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erôm. Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem'' (Zsolt 131,1-2). Krisztus a gondviselés kezébe tette le a sorsát, ami természetesen nem névtelen végzetet jelentett, hanem az Atya akaratát. Aki erre a magatartásra törekszik, az így szól önmagához: Kövesd Istent; Ô kivezet szűkösségedbôl, és elvezet az örök életbe. Ha Istennek adod magad, állandóan megújulsz, szabadságod beteljesedik, a Földön lesz a mennyország, ha helyet adsz magadban Istennek. A rászorulókkal szembeni irgalmas szeretet révén az ember a lét iránti lehetô legnagyobb irgalmat gyakorolja. Elfogadja Isten akaratát még akkor is, ha ez az akarat látszólagos értelmetlenségben és túlzásban nyilvánul meg. Az irgalom mint a teremtés elfogadása Az ember lényegének legfontosabb összetevôje az irgalmasság. Benne maradéktalanul megnyílik lényünk a végtelen beteljesedés felé, amely a még nagyobb teljesség érdekében egyúttal állandó ürességet okoz (szegénység). Az ember az irgalmasságban nyitottá válik, önmagát ajándékozza, és semmit, semmilyen ellenszolgáltatást nem vár, tehát teljesen ,,eltávolodik'' önmagától (szüzesség). De tartalmazza a végtelenre kimondott igent, a végtelen, minket egyre jobban betöltô és nekünk rendelt beteljesedés elfogadását; önmagunk átadását jelenti a másságra (engedelmesség). Az irgalom tehát nem külön erény, hanem a szív erényeinek összefoglalása: ezekbôl épül fel a mennyország. Továbbá: ezek az erények megint csak nem különbözôek, hanem a szeretet tulajdonságai. Annak a szeretetnek az összetevôi, amely odaadás lett, s éppen ennek révén jut el a maradéktalan beteljesedéshez. Az irgalomban az ember megsemmisül, lényét maradéktalanul odaadja, minden szándék nélkül odaajándékozza annak, akivel találkozik. Így teljesedik ki az emberi lét, ebben az értelemben érvényes kivétel nélkül minden keresztényre az evangéliumi szegénység, szüzesség és engedelmesség követelménye. Az olyan keresztény ember, aki fenntartás nélkül átéli az irgalmat, egyre fénylôbb és Istentôl egyre jobban áthatott életteret teremt maga körül. Az irgalmasság lángoló bizonysága az isteni jelenlét koncentrációját jelenti világunkban. Mérhetetlen erô rejtôzik benne, az isteni jelenlét ereje a világban. A világ mintegy úttörôként küldte elôre az irgalmas szívű embert, hogy elôkészítse az emberiség útját. A világ életét viszi az Istennel való egyesülés lélegzetelállító kalandjába. Magával ragadja a többieket is. Felelôssége óriási. Többé már nem önmagáé, hanem az emberiségé. Isten ajándéka a világnak. Sehol sem fejezôdik ki olyan egyértelműen, hogy az ember helyesli a teremtést, mint az irgalmas magatartásban. Az irgalmasság azonban csak akkor tökéletes, ha az örömben valósul meg. Minél nagyobb mértékben vagyunk képesek Isten ajándékaként magunkra vállalni egy megtört ember gondját, segíteni ôt szenvedése elviselésében, annál jobban mennyországgá változtatjuk a földet. Annál több lehetôséget adunk a világnak, hogy egyesüljön a boldogsággal, tehát Istennel, és eljusson a tökéletességhez. Azt nevezhetjük igazán boldog embernek, akinek Isten küld valakit, akin megkönyörülhet. Az ilyen embert Isten választotta ki, hogy maradéktalan önátadásban éljen és ezáltal fenntartsa az emberiségben az emberként való létet, a mennyország felé vezesse a földet, a teremtés révkalauza legyen. # Keresztény odaadás Mi lehet egy beteg ember keresztény elhivatottsága? A legegyszerűbb válasz az, hogy a keresztény ember feladata legyôzni a világ sötétségét, a fény és az öröm eljövetelét segíteni. Minden keresztény erre hivatott. A világ sötét, komor, zavaros, hiányzik belôle a fény. Ha egy keresztény Isten kegyelmébôl össze tudja szedni magában ezeket a sötét dolgokat, biztos lehet kiválasztottságában. Isten arra jelölte ki, hogy magába gyűjtse és átvigye Isten örömébe a világból a terheket, a sötétséget, a súlyokat. Az a feladata, hogy kitárja lelkét, és hagyja, hogy beleáramoljon minden szenvedés. Ha így tesz, lelke egyre sötétebb lesz, ám a világ körülötte egyre világosabb, tisztább. Ha megnyílik Isten világosságának, eltűnik a sötétség, lelke tisztává és sugárzóvá válik. Azáltal, hogy a föld sötétségét magába gyűjtötte, és létét megnyitotta Krisztus fényének, boldogabbá tette a világot, és egy lépéssel közelebb hozta a mennyországhoz. Aki ezt megértette, annak már többé nem kell beszélnünk az emberi szenvedés titkáról. Az ilyen ember minden egyes alkalommal megköszöni az Úrnak a szenvedést. Megértette, Isten arra választotta ki ôt, hogy elviselje azt, amit mások már nem tudnak hordozni. A keresztény módon beteg emberek a mi menedékeink, ôk teremtik meg nekünk azt a lehetôséget, hogy fényben és örömben élhessünk. Valakinek el kell viselnie a világ szenvedését, hogy azáltal másokon könnyítsen. Ha te vagy ez a szenvedô ember, adj hálát naponta Uradnak, hogy szenvedhetsz, hogy részt vehetsz világmegváltó művében. A szenvedés kiválasztottság. Isten adja meg, hogy szenvedhessünk, és hozzá a kegyelmet, hogy keresztény módon viselhessük a szenvedést. Az elôbbiekben megfogalmazott válaszunkat a továbbiakban két pontban fejtjük ki. Az odaadás mint a világ átszellemítése Az emberi élet nem egyetlen síkon játszódik. Az emberi életútnak különbözô rétegei vannak. A magasabb síkon más értelmi összefüggések uralkodnak. Kierkegaard világosan kifejtette ezt Az életút állómásain című művében. Az ember, aki leélte valameddig az életét, egyszercsak eljut egy határig. Azt mondja: Már eleget éltem a létnek ezen a síkján, ebben az életrendben. Lényegem sorvad el, ha most nem változik meg radikálisan az életem. Meg kell kockáztatnom az ugrást a sötétbe, az ismeretlenbe. Elôször homályosan sejlik fel, majd egyre érthetôbbé és sürgetôbbé válik, hogy létezik egy magasabb szint, amelyet nem lehet óvatosan megközelíteni, hanem választani kell, és egyetlen ugrással elérni. Az igazán megélt emberi lét tehát egzisztenciális síkokra és merész lépésekre tagolódik, amelyeket meg kell tenni az egyes fokozatok elôtt. Ágostont például egy fiatal barátjának halála kényszerítette élete döntô ugrására. Buddha megvilágosodása pillanatában tapasztalta meg a világ szenvedését; a hagyomány szerint felállt és elment, ,,ki a hontalanságba''. Pascalt a Memorialban leírt misztikus élménye késztette arra, hogy megtegye élete nagy elhatározását. Gyakran egy betegség, egy élet munkájának összeomlása vagy egy szeretett ember eltávozása adja meg a döntô lökést a ,,sötétbe ugráshoz''. Életünk sivárrá válnék, ha nem kellene átélnünk testi-lelki válságot. Ha valamely fájdalom, megrázkódtatás, szenvedés arra késztet minket, hogy a lét magasabb szintjére kerüljünk, akkor ezekrôl azt kell mondanunk, hogy az életet szolgálták. Ez igaz bizonyos fokig a bűnre is. Ha azokat a bűnösöket tekintjük, akik szentek lettek -- Ágostont, Magdolnát vagy Lidwinát -- habozás nélkül kimondjuk: ,,felix culpa'', boldogsághozó bűn. Nem, mintha ez a bűn önmagában nem lenne többé bűn, hanem mert a bűnös képes volt ugródeszkának használni Isten felé. Teilhard de Chardin saját tapasztalatai alapján sokat tudott a nélkülözésekrôl, betegségrôl, sikertelenségrôl és testi-lelki összeomlásról. Amikor egész életében betegen fekvô nôvérének feljegyzései könyv alakban jelentek meg, az elôszóban ezt írta: ,,Margarethe, testvérem! Amíg én a világ pozitív erôinek vonzásában földrészeket és tengereket szeltem át, s szenvedélyesen fel akartam fedezni a Föld minden színét és szépségét, te mozdulatlanul feküdtél, és lényed legrejtettebb zugában világossággá alakítottad át a világ legnagyobb sötétségét. Mondd meg, teremtô Istenünk szemében melyikünk választotta a jobbik részt?'' Meg kell állapítanunk, hogy az emberi élet csak akkor jut elôre, azaz szárnyal fel, ha szenvedés és nyomorúság által kilép korábbi allapotából, és merész ugrással kitör kisszerűségébôl. A valódi élethez egyszer szükség van a kétségbeesésre. Óvjon minket az Isten az olyan emberektôl, akiknek minden sikerült az életben, akiknek soha sem kellett világgá kiáltaniuk kétségbeesésüket, akik sohasem tapasztalták meg az emberi lét látszólagos értelmetlenségét és fenyegetettségét egy komoly betegségben. Akik még soha nem kérték forró imában az Urat, hogy szabadítsa meg végre ôket a halál révén szenvedésüktôl, és vegye fel ôket a mennyországba. Ezek az emberek nem tapasztalták meg minden vágyak vágyát, nem hordták még magukban a világmindenség kényszerét, soha nem élték át annak a segélykiáltásnak a boldogságát, amelyet a Szentírás utolsó szavai tükröznek: ,,Jöjj el, Uram Jézus'' (Jel 22,20). Milyen reménye lehetne még a világnak, ha senki sem kiálthatná többé világgá az örök beteljesedés utáni vágyát? Odaadás mint önmagunk elvesztése Van azonban olyan szenvedés, amelyben az ember teljesen összeomlik, már semmit sem képes átélni, sem vágyat, sem reménységet. Ilyen mindenekelôtt a halál. Az ember már nem léphet tovább, elérte az egzisztenciálisan megélhetô legvégsô határát. Azt kívánja, hogy semmisüljön meg, hogy ne legyen többé, hogy senki se emlékezzék rá. Világgá kiáltja: Istenem, miért hagytál el engem? Van-e még erre válasz? Igen: Isten egészen más, és ez a másság ott kezdôdik, ahol mi végzôdünk. Istennel csak erôink elfogytával találkozhatunk, azon a helyen, ami a világ szemében balgaság, az érzések számára elviselhetetlen, és az ész számára értelmetlen. Eddig az ember még ,,behelyettesítheti'' Istent valami mással, kívánságaival, életérzésével, a lét örömével. De ott, ahol az emberbôl már nem marad semmi, Isten áll elôttünk valóságos alakjában. Az ember végre ,,belehalhat'' Istenbe. Azt mondhatja: Már semmim sincs, nincs számomra se válasz, se magyarázat. Tedd velem azt, amit akarsz! Ha akarod, semmisíts meg, legyen meg a Te akaratod. Nem akarok már semmit, már nem tudok semmit akarni. Mi ez vajon, a teremtmény e végsô, önkívületi állapota? Az a tapasztalat, hogy a Valóságos mindent felülmúl, minden elképzelést és minden erôt. A világ akkor nyílik meg igazán Isten felé, amikor mindenestül kételkedik önmagában. És Isten igazi irgalmasságával képes azt teljesen betölteni. Istent nem lehet kényszeríteni. Senkinek sincs joga kegyelmére. Ámde Isten önmagát kényszerítette: hagyta, hogy elveszítsük erôinket, s így gyógyíthatatlanul elveszettnek érezzük magunkat. Az elveszettség érzése felkelti Isten mindent túlszárnyaló irgalmasságát, és teljességgel nekünk ajándékozza magát. Senki sem lehet olyan biztos Isten végtelen irgalmában, mint az, aki megtapasztalta a teljes és reménytelen elhagyatottságot, akit már keresztre szegeztek. A kereszt az az út, amely a teljesen Másba vezet, oda, ahol az embernek már nincs hatalma. Óvakodjunk attól, hogy fecsegésünkkel elvegyük a szenvedô embertôl Isten e csodálatos adományát, felszínes érveinkkel visszatartsuk ôt a teljes kétségbeeséstôl ,,önmagában''. Ez azt eredményezné, hogy a világon már senki sem tapasztalhatná meg Isten másságát, és nem fogadhatná be a teljes isteni adományt. Az embernek életében, de legalább a halálában egyszer meg kell tapasztalnia azt az önkívületi állapotot, amelyrôl Peter Lippert a következôket írta: ,,Te teremtetted a fájdalmak tengereit... és nem vagyok képes belátni, miért van szükség rájuk, hogy fennmaradjon a világod. Minden ember szenvedésén átlépve jutottál világterved beteljesítéséhez, mint ahogyan az egyes ember életén is átlépsz. Okod volt rá, hogy megteremtsd a fájdalmak tengereit, és meg is teremtetted. E könnytengerek felett vagy, és e tengerek hullámai idônként az egekig csapnak... Uram, rajtad kívül minden alámerült a szenvedésben. A fájdalom tengerét trónusod lépcsôihez engedted, fenséges lényed elé, és minden, ami kiáramlik belôled, közvetlenül e sötéten örvénylô áramlatba kerül. Uram, Neked is alá kellett merülnöd a Téged körülvevô szenvedések tengerében, amikor alá akartál szállni a világba. Uram, Te teremtetted a fájdalmat. Vannak, akik mindent tudnak, akik átlátják még a Te nagy gondolataidat és elhatározásaidat is, és ügyesen eligazodnak közöttük. Megmagyarázzák és bebizonyítják, hogy mindennek éppen így kell lennie, és úgy a legjobb, ahogy van. De én nem szívlelem ezeket a mindentudókat, akik minden tettedre találnak magyarázatot, mindent igazolnak. Inkább beismerem, hogy nem értelek Téged. Hogy nem fogom fel, miért teremtettél annyi fájdalmat, annyi ordító, ôrült, értelmetlen szenvedést. Mélyen meghajlok nagyságod elôtt. De most nem merem Hozzád emelni a tekintetemet. Túl sok a könny és a szomorúság a szememben. Így nem nézhetek Rád.'' Minden hívônek el kell jutnia a legelviselhetetlenebbig, ha részesedni akar a teljesen Másból. Csak akkor nyílik meg a világ, akkor következik be az a radikális változás, amelynek révén új világ keletkezik, nem emberi erôbôl, hanem a kereszt önkívületébôl, amely összpontosítja Isten erejét. ,,Ez a tapasztalat köreibôl való szívettépô kitörés nem más, mint az életet uraló törvény átszellemítése. Ösvényen haladunk felfelé, emberi szemeink elôl ködtakarta csúcsok felé, ahová a kereszt szólít. Az ösvény egyúttal az egyetemes haladás pályája is. A kereszt királyi útja egyben az emberi erôfeszítés útja is, amelyet természetfeletti módon képeztek ki és hosszabbítottak meg... A kereszt ezért nem embertelen, hanem emberfeletti. Megértjük, hogy a keresztet már az emberiség kezdetekor felállították a teremtés legmagasabb hegycsúcsai felé vezetô úton'' (Pierre Teilhard de Chardin). A keresztény válasz a világ szenvedésére az, hogy rámutassunk a szenvedô élet értelmetlenségére, és mégis meglássuk ennek az életnek az értelmét. Egy mondatban: teljesen el kell veszítened magadat ahhoz, hogy Isten puszta irgalomból odaadja neked azt, amit különben sohasem kaptál volna meg. Isten mérhetetlen kegyelme abban áll, hogy megadja neked a végsô kétségbeesés, a halál lehetôségét. Ez utóbbi gondolatokat a szenvedés világáról tovább kell mélyítenünk. A következô elmélkedésekben a szenvedésnek azt a dimenzióját vesszük szemügyre, amely nemcsak a testet, hanem a lelket is hatalmába keríti, amely tehát nemcsak fájdalom és betegség, hanem a szó legszorosabb értelmében ,,szenvedés''. ======================================================================== Elmélkedések a szenvedésrôl Az elôzô elmélkedésben fôként a testi szenvedésrôl volt szó. A továbbiakban a tulajdonképpeni szenvedésrôl, a lelki nyomorúságról szeretnék szólni. A rossznak keresztény legyôzésére vonatkozó alapvetô megállapítás itt is érvényes: meg kell kímélnünk másokat mindentôl, ami szenvedést okozhat nekik; másrészt magunkra kell vállalnunk és hordoznunk kell az emberiség szenvedését, hogy csökkenjen és eltűnjön, s világunk mennyországgá alakuljon át. Krisztus jól ismerte lelki szenvedéseink gyökerét. Három eseményben mutatta meg, hogyan gyôzhetjük le belsô sötétségünket és juthatunk el az Ô világosságába. Három csodáról lesz szó. A csodákat úgy kell tekintenünk, mint egy mélyebb lelki valóság szimbólumait. Szent Ágoston mondja: ,,Jézus Krisztus azt akarta, hogy lelkileg is megértsük, amit testileg véghezvitt. Mert sohasem magáért a csodáért tett csodát.'' Másutt ezt írja: ,,(a százados) azért jött, hogy testi gyógyulást kérjen szolgája számára, és amikor elment, Isten országát vitte magával.'' # A magunkbazártságból az önzetlenségbe Az elsô történetet az evangélium a következôképpen írja le. ,,Itt eléje hoztak egy dadogva beszélô süketet, és kérték, tegye rá a kezét. Külön hívta a tömegbôl, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: ťEffata, azaz nyílj meg!Ť Azon nyomban meg is oldódott a nyelve, és érthetôen beszélt... Szerfölött csodálkoztak s hangoztatták: ťCsupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélôképességüketŤ'' (Mk 7,32-35.37). Krisztus ennek az embernek a testi baján segített, de megmutatta neki a kivezetô utat a lelki szenvedésbôl is. Azt mondta ugyanis: ,,Nyílj meg!'' Az önmagunkba zártság elsorvaszt Bensônk elsorvadása az egzisztenciális zárkózottságban, hidegségben, idegenségben gyökerezik. Szent Ágoston zsoltárkommentárjaiban így beszél errôl az életfelfogásról: ,,Mindnyájan jövevények vagyunk ebben az életben... Mindenkinek saját szíve van és minden szív zárva van a másik szív elôtt.'' Az ember önmaga fogságában él. A betegség, ha valaki süket vagy néma, csak halvány visszfénye egy kimondhatatlan szenvedésnek. Mindannyian jégpáncélba vagyunk zárva. Önmagunkhoz vagyunk láncolva. Az emberi szív elsô, közvetlen megnyilvánulása az elutasítás, a távolságtartás, a bizalmatlanság. Ha az ember kitart emellett a számára természetes állapot mellett, akkor képtelen lesz a boldogságra. Hidegen hagyja a föld szépsége, nem hallja meg a világmindenség szavát, az emberek biztatását, s a szenvedôk esengô kéréseit. Még Isten sem tud szólni hozzá. Mert a beszéd csak abban talál visszhangra, aki meghallgatja, megérti és megnyílik elôtte. A létre nyitottság gazdagit A másikra ,,hallgatni'' egzisztenciálisan annyit jelent, hogy szétrobbantjuk egoizmusunkat, elfordulunk önmagunktól, és minden szándék nélkül nyitottak vagyunk a többi ember elôtt. A létre való teljes nyitottság jobban igénybeveszi lényünket, mint gondolnánk, mivel szenvedésteli világban élünk. Ebben a világban a másikra figyelni csendben, megértôen vele lenni, hagyni, hogy lénye átjárjon minket, annyit jelent, hogy magunkra vesszük az ô tévelygéseit, sötétségét és terhét. A másikkal egzisztenciálisan beszélni annyi, mint odamenni hozzá, elfogadni kicsiségét, nevetségességét, és elmondani azt, ami nem nekünk, hanem neki hasznos. Egész lényünkkel igent kell mondanunk embertársainknak. Ebben a ,,figyelésben'' és ,,beszédben'' az ember maradéktalanul elhasználódik. De Isten nem azért teremtett minket, hogy önmagunkból hasznot húzzunk, hanem, hogy kezdjünk valamit magunkkal. Lényegében egyetlen feladatunk van ebben a világban, az, hogy segítô kezet nyújtsunk felebarátainknak, magunkra vállaljuk sorsukat, viseljük, és ezáltal legyôzzük mások szenvedését. Ha ezt tesszük, nehéz dolgunk lesz a világban, de boldogok leszünk. Ha el is használódik idegrendszerünk, nyitottak maradunk a másságra. Lényünk olyan lesz, mint a világ létezôi, az angyalok számára készített létra, amelyen felviszik a világot Istenhez, és lehozzák Istent a világba. Az történik meg életünkben, amiért a felajánlásban oly buzgón imádkozunk: ,,Alázatosan kérünk Téged, óh Isten, szent angyalod vigye ezt az áldozatot mennyei oltárodra, isteni Fölséged színe elé.'' Menny és föld alapjában véve azonos az Isten és az emberek elôtt teljesen nyitott szívben (e két nyitottság valójában ugyanazt jelenti). A vendégszeretet a nyitott szív jele Ebben az összefüggésben egészen különös jelentést kap az emberszív ôsi erénye, a vendégszeretet. Ez ugyanis valóságosan megélt jele annak, hogy valaki nyitott a másik lényére. A Bibliában a következôket olvashatjuk Ábrahámról, az emberi lényeg ôsképérôl: ,,Fölemelte szemét, és íme három férfi állt elôtte. Mihelyt meglátta ôket, sátra bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt és így szólt: Uram, ha kegyelmet találtam színed elôtt, ne kerüld el szolgádat. Hoznak vizet, mossátok meg lábatokat és telepedjetek le a fa alatt. Közben én hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek'' (Ter 18,2-5). Mint késôbb kiderült, a látogató maga a Mindenható volt. Isten újra meg újra meglátogat minket. Látogatása azonban mindig valamely teremtményének alakjában megy végbe. Ábrahámhoz három férfi tért be, a Szűznél Gábriel angyal, az ôskeresztényeknél az apostolok tettek látogatást, a mi esetünkben azonban gyakran csak egy halk, félénk kopogtatás hallatszik: ,,Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavamat és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ô meg velem'' (Jel 3,20). ,,Az igazi vendéglátó megmondta, mit kell tennünk azért, hogy egyszer majd, ha úgy akarjuk, befogadjon az igazi otthonba. Maga nyilatkoztatta ki, hogy életünkben mindig készen kell lennünk arra, hogy megnyissuk ajtónkat a hozzánk betérô vendég elôtt. Ebbôl látjuk, milyen méltósága van a vendégszeretetnek: Jézus volt az, aki próbakôvé tette, eszerint ítéltetünk meg az utolsó napon, és ô tette ezt az elveszett paradicsom kulcsává'' (Jean Daniélou). ,,Isten kopogtatása'' egy átfogóbb valóság bemutatásának jelképe: A boldogság csak akkor tárul ki számunkra, ha nyitva tartjuk szívünk ajtaját, ha készek vagyunk figyelni és válaszolni, ha nem zárkózunk el. Ez a kereszténység egyik legalapvetôbb követelménye és Krisztus legfontosabb válasza a földi szenvedésre. A válasz egyszerűen ennyi: légy kész, adj helyet önmagadban másoknak, mondj végre valami jót embertársaidnak, nem számít, hogy ügyetlenül és gyámoltalanul teszed. Akkor betér majd egyszer hozzád is a boldogság. # Az elégedetlenségtôl a háláig A második csodát az Evangélium a következôképpen írja le: ,,Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és jó hangosan kérték: ťJézus, Mester! Könyörülj rajtunk!Ť Rájuk emelte tekintetét és így szólt hozzájuk: ťMenjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak.Ť Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsôítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: ťNem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt?Ť'' (Lk 17,12-17) A tíz ember baja Krisztus szívéig hatolt. Segíteni akart rajtuk, de úgy, hogy ne csak testüket gyógyítsa meg, hanem egész lényüket alakítsa át. Szándéka csak az egyiknél ért célhoz. Ez egyben azt is megmutatja, milyen nehezen teljesíthetô, amit Krisztus követel tôlünk: a hála. Az elégedetlenség keserűsége Ezek az emberek igen súlyos betegségbôl, a leprából gyógyultak meg. Keleten akkoriban a leprásokat tisztátalanoknak tekintették. A közösség kivetette ôket, még saját családjuk is kitaszította. A csodálatos gyógyulás számukra védettséget, új életet, családot, szeretetet jelentett, sôt még annál is többet: saját szeretetreméltóságukat. Hiszen esetükben ,,hivatásos'' boldogtalanokról van szó, akik úgy vélik, joguk van az együttérzésre és a figyelemre. Igényesek, számítók, panaszkodók és követelôk. Életük csupa keserűség, panasz, lázadás és követelés. Betegségük mélyebb lelki beállítottságukat jelzi: az emberi lét részeként válik le róluk. Az ilyen embert szólítja meg jelképesen Krisztus: ha boldog akarsz lenni, légy hálás, ne tekintsd magától értetôdônek a dolgokat, az ajándékokat, a szeretetet, a barátságot, általában az életet. Elsatnyul életed, ha magadnak tartogatod; ha semmit sem adsz belôle. Az az ember, aki köszönetet tud mondani, beismeri, hogy önmagában kicsiny, hogy saját valóját kegyelemként kapta, és éppen ennek révén nyilvánítja ki, hogy több saját magánál, hogy léte: kegyelem. Szabadulás a hála révén Az embert valójában a hála váltja meg: megszabadítja önmagától. Nincs többé bezárva kicsinyes énjébe. Isten így szól hozzánk: ne önmagadat, ne a saját szánalmas lényedet szeresd; ha látnád magadat, megundorodnál tôle. Ne légy görcsös, nem akarom, hogy gyötrôdj, hogy zúgjon a fejed! Ne foglalkozz mindig magaddal! A kegyelem abban nyilvánul meg, hogy az ember hálát tud adni, hálát kell adnia. Ebben az egész létet átható hálában gyökerezik az igazi elfogadás, a teljes odafordulás a legapróbb, legegyszerűbb dologhoz is. Ebbôl a magatartásból származik az alázat minden teremtménnyel szemben. A világ a nôvérünk lesz. A hála kibékíti az embert a világegyetemmel. Az ember alapvetô magatartási formája az egyetemes testvériség, a békére való készség és a szimpátia; ebbôl fakad a jövô. A lét iránt érzett keresztény hálának fel kell szabadítania a rokonszenv erôit, amelyek az emberi lélek mélyében szunnyadnak, s a világ új fejlôdési szakaszát indítják el. A hálás embernek valóban minden dolog a javát szolgálja. Eleven, növekedésre és befogadásra képes életfelfogás birtokába jut. Az ember csak akkor lesz ember, ha odaajándékozza magát, önzetlenül segít másoknak, gyógyítja és élôbbé teszi ôket. Az ember az ajándékozásban válik befogadóvá. Ezért a befogadás az élet csúcspontja. A lényeget nem lehet ,,teljesíteni'', nem lehet követelni vagy megszolgálni. Ezt csak ,,átáramoltathatja'' magán az ember. Az igazi nehézséget az jelenti, hogy olyan felfogást alakítsunk ki, amelyben reméljük: megtaláljuk Istent. Ez a felfogás pedig a következô: légy nyílt, légy hálás, lépj ki önmagadból. Aki ember akar lenni, kilép önmagából. Aki ezt nem teszi meg, a transzcendencia nélküli ember, elembertelenedik. Óvnunk kell magunkat önmagunktól. Az, hogy nem tudunk eljutni a lényeghez, az üdvünket szolgálja. Az, hogy keresésünk céltalan, a sikerünket jelenti. Hálából, Isten kezébôl való kegyelemként kell fogadnunk azt is, hogy keressük Istent. Arra kell gondolnunk, hogy Isten keresése egyúttal azt is jelenti: Ô keres minket. És gyakran olyasvalaki találja meg Ôt, aki nem kereste. Nem kap meg semmit az, aki semmit sem fogad hálával. A kilenc meggyógyított leprás nem nyert gyógyulást lénye legmélyén. ,,Kivetettek'' maradtak. Csak az az egy jutott el a hála által a beteljesedéshez, aki visszajött. Jogunk csak arra van, amit hálával fogadtunk, tehát arra, amire alapjában véve nincs jogunk. # A csüggedéstôl az örömig A harmadik csodát a Lukács-evangélium írja le: ,,Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: ťNe sírj!Ť Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: ťIfjú, mondom neked, kelj föl!Ť A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átengedte anyjának.'' (Lk 7,11-15) Itt az Úr egy anyát mentett meg a kétségbeeséstôl. Mindent visszaadott neki, amit elveszített. Krisztus, lényünk elfogadása Ezzel Krisztus bebizonyította, hogy Ô a válasz, a mi lényünkre kimondott igen. Ha úgy véljük, életünk teljesen, reménytelenül tönkrement, már semmi sincsen, amiben megkapaszkodhatnánk, akkor azt kell magunknak mondanunk: Krisztus egyszer mindent visszaad nekünk. Ne követeljünk örömet, hanem mi adjunk, sugározzunk a világba. Ha emberileg már kiégtünk, tovább kell lángolnunk, hogy másoknak örömet adjunk. Az öröm a keresztény élet legnehezebb keresztje lehet. Talán ez a legfárasztóbb tanúságtétel Isten mellett. Nincs ,,eltaposott termés'', minden remény beteljesedik. Csak akkor keletkezik örökre szóló hiány életünkben, ha elutasítjuk Istent; akkor marad örökre üresen a helyünk Isten trónja mellett. Még a legnagyobb bűnök és veszteségek is jóvátehetôk. Isten így szólhat hozzánk: bár elsô terveimet meghiúsítottad, most új tervem van veled, új életre hívlak. Az öröm kezdete Létünket leginkább a hanyagság, az üresség, a kiégettség és a reményvesztettség uralja. Erre Isten azt mondhatja: ,,Kelj föl!'' Akkor fel kell kelnünk, és el kell indulnunk mulandóságunk sötét világából. Ahogy Illés próféta életében is megtörtént, akinek rettenetes harcot kellett megvívnia: Isten megérintette ôt, és akkor minden könnyedén sikerült neki. Utána kimerült állatként feküdt a sivatag homokjában, mindaddig, amíg Isten újra elküldte angyalát, s emberfeletti erôt kapott. Ez pedig így folytatódik mindaddig, amíg az ember teljesen elhasználódik, és eljut a végsô kiégettség és elhagyatottság állapotába. És akkor jön a megváltás. Illés egy barátját magával viszi. Miközben beszélgetésbe merülve mennek a sivatagban, tüzes szekér jön, és elválasztja ôket egymástól. Elragadja IIlést, csak prófétaköpönyege marad a sivatag homokjában. A Szent Szűz életében még nagyobb esemény játszódik le: ,,Mint mindenkinek e földön, az ô élete is nyugtalan változásban és mulandóságban telt. Palesztina egyik csücskében született, csendben és ismeretlenül, és éppolyan halkan távozott anélkül, hogy a világ tudott volna róla. Az ô élete is nyugtalan változásokkal volt tele, akárcsak a mienk: mindennapi kenyérgondok, sok szenvedés és könnyek, apró örömök. Az ô életében is voltak órák, amelyeket Isten, az Üdvözítô iránti mélységes öröm töltött be, sok szabványos hétköznap, amelyek látszólag lustán és üresen sorjáztak egymás után, azután a nagy szenvedések órái. És végül mindegyik elmúlt, az emelkedett percek éppúgy, mint a mindennapos események, s mert elmúlhattak, bárki jelentéktelennek gondolhatja ôket.'' (Karl Rahner) Teljesen érthetetlen az, ami ennek az életnek a végén történt: Mária felvétetett az örökkévalóságba. Anélkül, hogy létének egyetlen pillanatát meg kellett volna bánnia vagy tagadnia, bekerült az örök üdvösségbe. Elôbb vagy utóbb ez mindannyiunkkal megtörténhet. Tehát ember: kelj fel, ne feküdj elveszettséged sivatagában! Semmi sem szomorítja el annyira az Urat, mint az olyan keresztény, aki nem él örömben. Krisztus feltörte egzisztenciális zártságunkat, és lehetôvé tette számunkra az önzetlenséget, a hálát és az örömet. Ez a magatartás az emberi boldogság alapja. Ennek révén jut el a világ a sötétségbôl a világosságba. A továbbiakban arra szeretnénk néhány utalást tenni, életünk mely alaptörvénye szerint, milyen cselekedetekben valósítható meg ez a boldogság, hogyan juthatunk el az önzetlenséghez, hálához és boldogsághoz. Jézus Krisztus üzenetének középpontjában az emberi lényegre vonatkozóan a következô olvasható: ,,Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti'' (Mk 8,35). Az egyetlen út a boldogsághoz, a szenvedés legyôzéséhez az, hogy megvalósítjuk életünkben az ,,új teremtés''-nek ezt az alaptörvényét. # Az emberi boldogság alaptörvénye A lényeget nem lehet meghódítani, csak az odaadás révén, ajándékként lehet megkapni. Az odaadás nem keresi az elônyt, s nem áll valamely szándék szolgálatában, ezért elutasítása által elkorcsosulunk. Akkor válunk ténylegesen önmagunkká, ha feladjuk saját magunkat. A beteljesedés a lemondásban megy végbe. Ez az az út, amely kivezet szenvedéssel teli létünkbôl. A továbbiakban szeretnénk rámutatni arra, hogyan határozza meg ez az alaptörvény az emberi személyiség egészét, hogyan válik az emberi ,,emberréválás'' lényegi feltételévé. Az önátadás mint magunkra találás Már az önmagunkra ébredés is azt követeli meg, hogy szétrobbantsuk az ,,önmagunkban való létet'', és átlépjünk a másságba. Az énhez a tudat egy ,,nem én''-en keresztül jut el. Szubjektív valónkból át kell lépnünk a dolgok világába. Csak ekkor, önmagunktól eltávolodva ismerjük fel magunkat. Az ember csak akkor élheti meg belsô életét, ha ebbe valami külsôt is felvett. Tehát az ,,emberréválásnak'' már ezen a legelsô lépcsôjén is teljes mértékben érvényesül az alaptétel: ,,Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt.'' A megismerés a lélek lemondó nyitottsága Az emberi megismerô tevékenységet vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy megismerés csak akkor lehetséges, ha az ember lemond saját szubjektivitásának hangsúlyozásáról. A megismeréshez az embernek ,,ki kell kapcsolnia önmagát'', a dolgok tôle független igazságaira kell figyelnie, földi ,,áhítatban''. A megismerést át kell hatnia az igazság feltétlen keresésének. A léleknek önátadó és önmagáról lemondó magatartása révén kell a valóságot keresnie. Amit pedig megtalált, az az éntôl független valami, minden megismerés végsô mértéke. Az ember legyen kritikus, sôt bizalmatlan önmagával szemben. A megismerést nem uralhatja a ,,körülbelül''. Az igazságot csak a teljes valóságra összpontosítva, a szubjektív befolyások kikapcsolásával lehet megtalálni. A megismerô magatartás és az átélt objektivitás révén az ember megszabadul az erôszakosságtól és az önkényeskedéstôl. A megismerésben benne foglaltatik a patetikusságtól mentes, tárgyi fegyelem, a józan világosság, a lényegre irányuló figyelem, az illúziómentes tárgyilagosság, a szigorú önfegyelem, valamint a pontatlanság és a ,,könnyű megoldások'' kikapcsolása. Ezek határozzák meg a lelket. Csak ez a lemondó magatartás vezet el a lét szentségéhez, a dolgok eredeti, szűzi tisztaságához. A lélek szakadatlan működésérôl van szó a mértékadó dolgok fölött; ennek feltétele egy sajátos viszonyulás, látszólag hűvös objektivitás, egyszerű tárgyilagosság, szinte azt mondhatnánk, a veleszületett lelki alázatosság -- lényegében az ember szigorú nevelése, ami csak számos áldozat és lemondás árán érhetô el. Az embernek fel kell oldódnia feladataiban, önmagán kívül kell megtalálnia a súlypontját, le kell mondania az énközpontúságról, és meg kell nyílnia a tárgyi világ felé. Minél jobban beleveszünk ebbe a világra nyitottságba, annál jobban látjuk az igazságot, azaz annál erôsebb lesz a megismerô lélek. Itt is teljességgel érvényes: ,,aki meg akarja menteni életét, elveszti azt''. A szeretet: feloldódás a másik emberben A megismerés legtökéletesebb formája a szeretet. A valóságnak egy olyan szférája, amelyet csak a szeretetben lehet megismerni: a másik ember igazi lénye, személyiségének legmélye, az a belsô valóság, amelyen az ember egyénisége alapul. A másik ember e sajátosan személyes világát csak önvallomás révén ismerhetjük meg. Az igazi önvallomáshoz azonban szükséges a személyes bizalom légköre, a szeretet. A szeretet révén a lét egysége jön létre két személy között. Ez az egység a másik közvetlen megismerését jelenti. Ha nem szeretünk valakit, még nem ismertük meg igazán. A szeretet olyan mértékű függôséget jelent valakitôl, hogy saját személyiségünket is közvetlenül tôle kapjuk. Azáltal vagyok saját magam, hogy szeretek. És azért szeretek, mert te létezel. Tehát annyiban és azáltal vagyok, ahogyan te vagy. Aki azonban ismeri az emberi állhatatlanságot és a szeretetre való képtelenséget, annak nem kell magyarázni, milyen merészség kell ehhez. A szeretetben az ember kiszolgáltatja magát egy másik embernek, akinek lénye, szabadsága, hűsége és léte egyaránt veszélyben van, s akinek része lehet a szenvedésben. Mivel pedig a két egymást szeretô ember léte összefonódik, ez a szenvedés már mindkettôjüké lesz. Nagyon igaz, hogy a szenvedô világban nincs boldog szeretet. De mégsincs más út a boldogsághoz, mint hogy vállaljuk ezt a kockázatot: ,,Szeretni mindig annyit jelent, hogy az ember sehezhetô. Szeress csak valamit, s szíved megsebzôdik, mi több, összetörik. Ha sértetlenül szeretnéd megôrizni szívedet, senkinek sem szabad odaadnod, még egy állatnak sem. Vedd körül rögeszmékkel és apró szokásokkal, kerüld a bonyodalmakat, zárd be biztonságosan önzésed koporsójába. De ebben a biztonságos, légmentes koporsóban a szíved megváltozik. Két dolog között választhatsz: a tragédia, vagy legalábbis a tragédia kockázata és az elzárkózás között. A mennyországon kívül az egyetlen hely, ahol teljes biztonságban érezheted magadat a szeretet minden veszélyétôl és fájdalmától, a pokol.'' (C. S. Lewis) Akit szeretünk, az megmérgezheti egész lényünket, kiszolgáltathat minket a szenvedésnek, tönkreteheti karrierünket, és kiábrándíthat minket legszebb reményeinkbôl. A szeretet, ha igazi szeretet, mégsem szűnik meg. Mindezt világosan ki kell mondani, ha érett ésszel, ôszintén akarunk a szeretetben történô önmegvalósulásról beszélni. Vitathatatlan: az ember csak a szeretetben jut el saját magához; ez a szeretet azonban merészség, odaadás, saját életünk veszélyeztetése is. Ha azonban mindezt nem vállaljuk, elzárjuk magunk elôtt a boldogság útját: ,,aki meg akarja menteni életét, elveszti azt''. Az önuralom legmagasabb formája: szabadulás az éntôl A szabadság alapjában az a képesség, hogy önmagunkat végleges formában nyilvánítsuk ki. Emiatt végérvényességre, megismételhetetlenségre és állandóságra törekszik; a feltételest feltétel nélkülivé, az átmenetit véglegessé, az idôlegest örökkévalóvá, a visszavonhatót visszavonhatatlanná akarja tenni. Bár mindennek ellentmondhat, hiszen ezért szabadság; de a beteljesedését nem találhatja meg. Csak a helyeslésre váró szabad igenlésével, a megkövetelt szabad elfogadásával juthatunk el hozzá. Isten azért ajándékoz nekünk szívet, hogy önként visszaadhassuk neki. A beteljesült szabadság annyit jelent, hogy a helyeset, a helyesnek véltet egész valónkkal, minden pillanatunkban tesszük anélkül, hogy tekintetbe vennénk magunkat, erôszakot alkalmaznánk, vagy ragaszkodnánk a szabadsághoz. Az embert jobban megtiszteli és felemeli az, ha a dolgok rendjének engedelmeskedik, és szabadon elfogadja, mint ha enged saját élete gyengeségeinek és igényeinek. Azokkal, akik Istentôl elrendelt sorsukat egyszerűen és alázatosan megvalósítják, nem az esetleges történik meg, hanem az, aminek történnie kell. Isten bennük ragadja meg a világot, és vezeti oda, ahova vezetni akarja: a beteljesedésbe. Ismét érvényes az, amit Krisztus, mint az élet lényegének alaptörvényét állapított meg: ,,aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt''. Az ember lényege: ajándékba kapott nagyság Mindannyian ,,lényegesek'' szeretnénk lenni életünkben, elismert, beteljesedett, jelentôs életet szeretnénk élni. Szeretnénk, ha létünk egyedi és másokkal összetéveszthetetlen lenne, szeretnénk minél több ember számára, de ha ez nem lehet, legalább egy valaki számára a mindent jelenteni, pótolhatatlannak lenni. Nem akarunk átlagos emberek maradni. Naponta fejjel rohanunk átlagosságunk falának, nagy élményekre vágyunk. Szeretnénk túllépni minden felfoghatón és felmérhetôn. Egész lényünkre kiható változásra vágyunk, amely egyedivé, különlegessé tesz bennünket. Nem akarunk átlátható, fásult, mindenki számára megismerhetô és nyitott életet élni. Egyedülálló sorsot szeretnénk magunknak, legyen az boldog vagy szenvedéssel teli. Szeretnénk végre elűzni lényünkbôl a közönyt, fásultságot, tompultságot, ezt az egész életünket behálózó igazságtalanságot és csalást, ki akarunk lépni saját létünkbôl. Nem élhetünk nagyság nélkül. Összetörik bennünk az emberlét, ha elveszik tôlünk a reményt, hogy mint emberek fontosak vagyunk. Életben kell tartani erre irányuló vágyunkat. Ezért szükséges, hogy az ember céljait mindig az adott állapotán kívül helyezze, a nagyobb ígérete felé haladjon, különben élete elsekélyesedik. Ha elérünk valamit, az mindig a beszűkülés veszélyét hordozza magában, hacsak a vágy nem visz további célok felé. Ez az emberi mértéktelenség megnyilvánulása, amit leolvashatunk a mindennapok egyszerű eseményeirôl. Mindezek mögött Isten áll. Nagyságra vágyódásunkban -- többnyire öntudatlanul -- az emberi istenkeresés drámája játszódik le. És éppen ebben nyilatkozik meg teljes képtelenségünk a nagyságra. Az emberi nagyság transzcendentális érték, Isten ajándéka. Nem azért kapjuk, mert különleges képességeink vannak: tehetség, belátás, eredetiség, személyes hatás, egyéni életünk titka, érzéseink mélysége. Az igazi nagysághoz vezetô utat nem tudjuk mi meghatározni. Arra vezet, amerrôl az Úr akar hozzánk jönni. Vele azonban csak akkor találkozunk, ha átadjuk magunkat a mindennapoknak, a jelentéktelenségnek, az egyszerű testvériségnek, Isten akaratának. Dietrich Bonhoeffer mélyértelmű megállapításokat ír errôl: ,,Mi az Isten? Nem elsôsorban általános istenhit Isten mindenhatóságában, vagy hasonló. Ez ugyanis nem Isten igazi megtapasztalása, hanem egy darab meghosszabbított világ. De a találkozás Jézus Krisztussal! Annak megtapasztalása, hogy itt minden emberi létforma fordítottjáról van szó; Jézus csak ťmásokértŤ él. Jézus e ťmásokért léteŤ a transzcendencia megtapasztalása... Kapcsolatunk Istenhez egy új élet a ťmásokért való létbenŤ... Nem a végtelen, az elérhetetlen feladatok jelentik a transzcendenciát, hanem az éppen adott felebarátok.'' Amikor jelentették az Úrnak, hogy édesanyja és testvérei jönnek, a körülötte ülôkre mutatott, és azt mondta: ,,Ezek az anyám és a rokonaim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nôvérem és anyám'' (Mt 12,49-50). Jézus számára testvérek azok, akiket az isteni akarat elfogadása egyesít. Krisztus testvérének lenni lényegében azt jelenti: vállalom az Atya akaratát, s ebbôl adódóan vállalom a mindennapokat, a mindennapok feladatait. Isten hétköznapjainkat akarja, semmi mást. Azt akarja, hogy kicsinységünk által felülmúljunk minden nagyságot. Olyan magatartást követel tôlünk amely nem tolakodó, amely nem korlátoz másokat, és nem terheli ôket. A visszafogottság és az alázat tehát biztos jele annak, hogy valakiben növekszik az isteni nagyság, amely csak a szabadon elfogadott, önmagát másokban megélô és elveszítô létbôl alakulhat ki. Ebbôl ki lehetne fejteni a mennyország, az örök beteljesedés és talán még az Eucharisztia teológiáját is. Itt elegendô annyit megállapítanunk, hogy velünk született törekvésünk létünk fontossá tételére szintén összefoglalható ebben a mondatban: ,,Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt''. Végezetül még egy megjegyzés életünk legtitokzatosabb és legalapvetôbb hajtóerejérôl. Az eggyéválás több lesz, ha lemondunk az egységrôl Az emberi lét minden dimenzióját uralja az a vágy, hogy része legyen a másik ember létének. Ez nyilatkozik meg a tudatos létre, a megismerésre, a szeretetre való törekvésben. Lényegét tekintve arról a csábító ígéretrôl van szó, amit a pantheisták a következôképpen fogalmaznak meg: véges lényünknek egyszer majd el kell vegyülnie Istenével. Éppen ez a csábítás teremtett létünk legnagyobb kísértése. Milyen boldogság lenne az, ahol nem lennénk önmagunk. Mindig csak Istent szeretve létezhetnénk. Mivel a szeretet egyesíti létünket, élete örökké bennünk áramlik, tehát istenivé válunk. Ugyanakkor nem veszítünk el semmit sem abból a boldogságból, amelyet egy véges lény érez akkor, amikor egy végtelen lényt szólíthat meg. Ha le tudunk mondani arról a kényszerrôl, hogy teljesen egyek legyünk, ez az eggyéválás magasabbrendű lesz. Tehát itt, a kívánható és elérhetô végsô határán is teljes mértékben érvényes Krisztus alaptörvénye: ,,aki meg akarja menteni életét, elveszti azt''. Megtaláltuk a boldogság alapvetô törvényét, azt az utat, amelyen megszabadulhatunk a szenvedéstôl. Ez a törvény pedig (add fel önmagad, ha boldog akarsz lenni), nem érthetetlen követelés Isten részérôl. Legôsibb emberi indíttatásainkat kutatva megállapítottuk, hova irányul a világ valóságának ôsi dinamizmusa, amely általunk akar beteljesülni. Önként kell beleegyeznünk saját létünk megsemmisítésébe, ha a világ létét teljesen szenvedésmentessé akarjuk tenni. Azok a gondolatok, amelyek a szenvedésre és ennek legyôzésére irányulnak önmagunk feloldása révén, fontos megállapítást tartalmaznak a halálra vonatkozóan: a halál az élet csúcspontja. Az emberi lét teljesen megsemmisül, hogy ajándékként megkapja az örök beteljesedést. Ez azonban már a következô elmélkedés témája. Amit az emberi szenvedésrôl el tudtunk mondani, elmondtuk: A szenvedés rossz, tehát Isten nem akarja, hogy benne éljünk, meg akar szabadítani minket tôle. A megszabadulás egyetlen útja a teljes önzetlenség, az elszakadás szenvedéstôl áthatott életünktôl. ======================================================================== Elmélkedések a halálról Ebben az ötödik fejezetben döntô lépést szeretnénk tenni az emberi szenvedés titka felé. A keresztény kinyilatkoztatás középpontjában megdöbbentô állítás áll: az élet igazi eredete a halál. Ami egy ember halálában megtörténik, az csodálatosabb, mint a teremtése, mert újjászületés. Miért van ez így? Miért származik az élet a halálból? Erre a kérdésre keressük a választ a továbbiakban. A válasz pedig a következôképpen hangzik: a halál ad elôször lehetôséget arra, hogy szabadon és tiszta tudattal döntsünk Krisztus mellett. Az ember halálában válik elôször ,,személlyé ', ezért ekkor képes elôször dönteni. Az állítás teljes megértéséhez azonban messzebbrôl kell kezdenünk. Elôször fel kell sorolnunk azokat az indokokat, amelyek alapján azt állíthatjuk, hogy az ember tényleges döntése elôször a halálban történik meg. # A halál mint végsô döntés Az úgynevezett ,,végsô dolgok'' kérdésében a legújabb idôk katolikus teológiája forradalmi változásokat élt át. Hans Urs von Balthasar joggal nevezte az eszkatológiát a ,,teológia viharsarkának''. A nagy fordulatot egy igen egyszerű, elsô látásra jelentéktelen és ártatlan kérdés vezette be: Mi történik a halál pillanatában az egész emberrel? A teológusok a választ keresve rájöttek, hogy a ,,végsô dolgok''-ra vonatkozó eddigi egész tanításukat újra kell gondolniuk. A különbözô teológusok által majdnem egyidejűleg megfogalmazott választ a következôképpen lehet összefoglalni: a halálban nyílik elôször lehetôség az ember számára, hogy teljes személyiségével cselekedjék; ezáltal a halál a tudatraébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsunk feletti döntés helye. E kissé túl akadémikusra sikerült kijelentéssel a következôre akarunk rámutatni: elôször a halál pillanatában vagyunk képesek levetni létünk idegenségét, ekkor kerülünk olymértékben önmagunk birtokába, hogy egészen, minden idegszálunkkal találkozni tudjunk Krisztussal, és végérvényesen dönthessünk mellette vagy ellene. E feltevés szerint tehát a halálban lenne még egy döntési lehetôségünk, pontosabban szólva: ez lenne a legelsô olyan alkalom, amikor egész személyiségünkkel foglalhatnánk állást. E feltevés szerint az üdvösség ,,krisztológiai'' és ,,személyes'', mégis érthetôvé teszi azt, hogy a Krisztus által hozott és minden egyes ember személyesen elérendô üdvösség egyetemes. Minden ember alkalmat kap arra, hogy -- a halálban -- Krisztus elôtt ereje teljes birtokában, tisztán látva és szabadon döntsön. Sok függ attól, hogy a feltevésben oly hangsúlyos ,,halálban'' kifejezést helyesen értjük-e. Elôször is nem a ,,halál elôtti'' állapotról van szó. Valóban nem feltételezhetô az, hogy az agónia testi és lelki kínjai közepette, a haldoklás tompultságában hozza meg valaki élete legelsô, teljesértékű döntését. De nem jelenti a ,,halál utáni'' állapotot sem. Örök sorsunk a halál után mindörökre meg van határozva. A halálban annyira ,,végérvényessé'' válunk, hogy késôbb ezen már semmi sem változtathat. Tehát a ,,halálban'' kifejezés esetében sokkal inkább a halál pillanatáról van szó. A Krisztussal való találkozás pillanata E tanítás megfogalmazói a következôképpen foglalják össze a halál pillanatát: Amikor a lélek elhagyja a testet, azonnal átkerül a tiszta szellemiségbe, fénnyel és világossággal telik meg. Abban a pillanatban megért mindent, amit egy teremtett lélek megismerhet és megérthet, egész életét egységben látja, felleli benne Krisztus hívását és vezetését. Szemtôl szemben látja a világ teljességét is, és látja, hogyan ragyog benne a feltámadt Úr, a világ legvégsô titkaként. A halálban tehát szabad lesz az ember, megszerzi a képességet és tudást arra, hogy végérvényesen dönthessen. Ebben a döntésben találkozik a legtisztább formában Krisztussal; ez a találkozás most elkerülhetetlen. Döntenie kell vagy így, vagy úgy. Az ekkor meghozott döntés örökérvényű, mivel az ember egész lényével dönt. Döntése szerint él most már az örökkévalóságban. Az ember örökkévalósága annak a létszerű kibontakozása lesz, ami a halál pillanatában történik. Nem vizsgálhatjuk meg egyenként azokat a bizonyítékokat, amelyek ezt a tanítást alátámasztják. Mindössze jelzésszerűen mutatjuk be az egyik meggondolást. Ennek a teológusai egy mély emberi tapasztalatra hivatkoznak: Az ember még nem ,,birtokolja'' önmagát. Állandóan saját lehetôségei elôtt, a vágyaiban él, ezért semmit sem képes megragadni, végleges formába ölteni. Ahhoz, hogy létezhessen, rohannia kell elôre, bele az idôbe. Ezáltal csak a mindenkori pillanatot érinti, de nem éli meg az életet. Nem tudja kibontakoztatni lényét, és életét a maga gazdagságában megélni. Csak abban a pillanatban tudja lényét tökéletesen kibontakoztatni, amikor már nem egy töredékes jövô áll elôtte. Itt gyülemlenek fel életének áramlatai: végre ,,van''; nem tovaszökkenô hegyi patakként él, hanem mint nyugodt, hegyi tó, amely békés, tiszta, és a maga gazdagságában tükrözi vissza a világot. Ám ez elôször csak a halálban következhet be. Ekkor adódik elôször olyan helyzet, hogy ,,nincs tovább'', nem lehet tovább menni az addigi irányba, az idô üres tere felé. A halálban olyan élet kezdôdik, amely folyamatos, intenzíven megélt jelenlét. Az ember tehát a halálban éli meg legelôször lényének teljes egységét. Megszabadul mindenféle korláttól és félelemtôl, a világ mélyébe, az univerzum szívébe lép. Új születés Ha e feltevés alapján képszerűen akarnánk leírni a halál végbemenetelét, felmerül bennünk az ôsi keresztény szimbólum, a születés képe. A születés során a gyermek mintegy erôszakkal szakad ki az anyaöl zártságából, a megszokott védelmezô biztonságból. Teljesen alá kell szállnia, de egyúttal megnyílik elôtte egy tágas, új világ, egy új viszonylat: a fény, a színek, a jelentések, az együttlét és a szeretet világa. A halálban hasonló történik az emberrel: erôszakkal ragadják ki eddigi szűkös világából, de egyúttal egy új, az egész világmindenséget átható új, lényegi viszonylatba kerül. A halálban az ember egyrészt valóban elpusztul, abban az értelemben, hogy megsemmisül testi valója, de ugyanakkor alámerül a világ gyökeréig, és megkapja a teljes világban való jelenlétet. A világnak az az alapja, amelybe az ember halálában alászáll, lényébôl fakadóan ,,Krisztusra nyitott'', tehát minden eljövendô legmélyén áttűnik. Az ember halálában találkozik mindazzal, amit ismeretei mélyén mindig gyanított, amire öntudatlanul minden erejével törekedett, amit szeretetében magához ölelt. Ezen a metafizikus helyen hozza meg az ember végsô döntését. A halál tehát születés. Halálában az ember egy teljesen Krisztus által áthatott világba kerül. A kozmikus Krisztus beburkolja. Egész lényével Ura elôtt áll. Többé nem kerülheti el. A megszabadítás szabadsága Az embernek át kell mennie a halálon, hogy Isten közelébe kerülhessen. Földi életünk során távol bolyongunk a lényegtôl. Emberek, dolgok és történések, saját vágyaink és álmaink uralkodnak rajtunk. Mindez kívül és belül betölti a teret, hatalmában tartja az embert. A dolgok e sokfélesége szinte egyáltalán nem hagy helyet tudatunkban Istennek. Ha az ember a mennyországba akar kerülni, lehetôséget kell kapnia arra, hogy egyszer teljesen függetlenül és szabadon, egész emberi valójával, ugyanakkor léte lényegére összpontosítva állhasson Isten elôtt, s teljes lényével dönthessen mellette. Ehhez azonban meg kell fosztani mindentôl, ami a valósághoz köti. Tárgyaitól, tulajdonától, erejétôl, sôt a barátaitól, akiket szeretett; reményeitôl és álmaitól, mindentôl, amit életében elért és felépített. Egyszer le kell hullania minden álarcnak, s véget kell érnie minden szerepnek, amelyet az ember maga és a világ elôtt játszott. Miközben tehát az ember megtapasztalja a halált, megszabadul mindentôl, ami eddig megakadályozta Isten látásában. A halál tehát megszabadulást jelent, a teljes szabadság elérését. A halál teljes egészében kiszolgáltatja az embert Istennek. Nem rejtôzhet el többé elôle. Lelke egy végtelen síkra kerül, ahol már csak ô van és Istene. Szemtôl szembe kerül a feltámadt Úrral. Krisztusnak magára kellett vállalnia a haláltusát, a haldoklást és a halált, hogy így minden ember, aki a halál útját járja, hirtelen vakító fényben találkozzék vele, hogy legalább egyszer, a halálban, végérvényesen döntsön. Megmásíthatatlan döntés A halálban Isten ,,utolérte'' az embert. Azáltal, hogy magára vette a halált, elzárt minden más kiutat. Az embernek át kell mennie a halálon. És a halálban feltétlenül találkozik Krisztussal. Itt ér véget az Istentôl való távollét szörnyű kalandja, amelybe az ember belevetette magát. A halálban Krisztus áll az ember elôtt, és világítóan, láthatóan, tisztán észlelhetôen, a megváltó szeretet jelével hívja. Krisztus örökre ott áll, hívó és ajándékozni akaró szeretetével. Ha az ember a halálban Krisztus ellen dönt, az semmit sem változtat Krisztus szeretetén. Ez a szeretet azonban örökké égetni fogja ôt, mert bár állandóan a közelében van, mégis visszautasítja (ez lesz majd számára a pokol). Ha azonban Krisztus mellett dönt, akkor a krisztusi szeretet örök fény, végérvényes beteljesedés lesz számára, határtalan boldogságban; ez az Úr közelségének (a mennyországnak) az örök elfogadását jelenti. Így a halál pillanatában végbemenô döntés maga az (utolsó) ítélet. # A halál mint különítélet Az ember végleges sorsát tehát igenje vagy nemje dönti el. Ebbôl az következik, hogy senki sem kárhozik el véletlenül, csak azért, mert esetleg egy baleset következtében, hirtelen került az örökkévalóságba; azért, mert életében sohasem ismerte meg igazán Istent, vagy mert olyan családba született, ahol sohasem tapasztalhatta meg a szeretetet, s így nem érthette meg, ki Isten valójában. És az sem lehet ok, hogy ellene fordult egy olyan istennek, akiben csak törvényeket megtartató zsarnokot látott; s az sem, hogy az emberek annyira félreismerték, eldobták, megsebezték, hogy mindennel, még Istennel is szembekerült. Aki másképpen gondolkodik, nem tudja, mi az örök kárhozat. Ebbôl azonban az is következik, hogy senki sem jut az örök üdvösségre csupán azért, mert jámbor szülei voltak, mert polgári elôítéletei megakadályozták abban, hogy az egyébként számára oly kedves rosszat megtegye. Vagy azért, mert megvolt a lehetôsége, amit sok milliárd, nála talán jobb ember nem kapott meg, hogy olyan helyen nôjön fel, ahol idônként még hallani Krisztusról. Esetleg azért, mert kellemes személyisége révén megtapasztalhatta azt is, mit jelent, ha valakit szeretnek, s így nem esett nehezére, hogy elhiggye: Isten is szereti ôt. Aki másképpen gondolkodik, nem tudja, mit jelent az örök ,,istenivé válás''. Ebbôl az következik, hogy Isten nem kicsinyes, hanem valóban hatalmas Úr. Nem kárhozunk el, hacsak nem döntöttünk egész lényünkkel, teljes józansággal és megfontolással Krisztus ellen. De nem is üdvözülünk anélkül, hogy bensôséges találkozásban, egész lelkünkkel ne ölelnénk át Krisztust. Ebben pedig semmilyen szerepet nem játszik az, hogy hol születtünk, mikor haltunk meg, vagy az, hogy milyen jellemet örököltünk. Minden embernek megadatik az a lehetôség, hogy egyértelműen döntsön Krisztus mellett vagy ellen. Az ember nem egy ,,kis és kisszerű'' Isten játékszere. Nincsen ilyen ,,Isten''. Ebbôl pedig az következik, hogy minden embernek megvan az a lehetôsége, hogy legalább egyszer találkozzék a feltámadott Krisztussal, és személyesen megismerje ôt. Még a pogányoknak is, azoknak a milliárdoknak, akik sohasem hallottak Krisztusról; még a pogánnyá vált keresztényeknek is, akiknek talán unalmas és valóságidegen Istenrôl prédikáltunk, akik sohasem tanulhatták meg igazán szeretni Istent. Még azok is találkoznak Vele egyszer, akik vallásilag és erkölcsileg gyermekek maradtak, noha egyéb képességeikben normálisan fejlôdtek, és a mai bonyolult életben sikerrel eligazodnak. Azok is, akik gyűlölik Istent, mert például benne látják a ,,kapitalista kizsákmányolás'' eszközét, és ténylegesen sohasem ismerték meg Ôt; a gyengeelméjűek és a lelkileg visszamaradottak is, akik semmit sem képesek megérteni. A meg nem született és a keresztség nélkül meghalt gyermekek is; és végül mi, akik túlságosan gyengék vagyunk ahhoz, hogy a jót tegyük, akiknek szíve oly hideg és üres. Az ismertetett feltevés távlatait tekintve mindannyiunknak megvan az a lehetôsége, hogy a Krisztussal való egészen személyes találkozás révén eljusson az üdvösségre. Ebbôl az következik, hogy ébereknek kell lennünk. Mi és ki adja meg a biztosítékot, hogy a halálban helyesen döntünk? E döntés kimenetele tôlünk függ. Nincs más mérték, amely megtérés utáni vágyunk ôszinteségét mérhetné, mint maga a megtérés. A jelenben kell elkezdenünk azt, amivé a jövôben szeretnénk válni. Életünk kis, egyedi döntéseiben kell felkészülnünk a halálban végbemenô utolsó, nagy döntésre. Az élet -- gyakorlás az ítéletre. Meg kell térnünk, mégpedig azonnal, ha ôszintén kívánjuk a halálban való megtérést. Ennek az elôzetes döntésnek a halogatása egzisztenciális hazugság. Nem élhetünk felelôtlenül, mindent az utolsó döntésre hagyva. Ki kezeskedhet arról, hogy a végén át tudjuk majd értékelni egész életünket? Csak mi magunk. Az utolsó döntési lehetôség eszméje tartalmazza minden jelentôs keresztény gondolat sajátosságát: megszabadít, de követelményeket is támaszt. Az ismertetett feltevés azt a lehetôséget kínálja, hogy a ,,külön ítéletet'' ne mint még egy tételt tekintsük az úgynevezett ,,végsô dolgok'' hosszú listáján, hanem úgy fogjuk fel, mint a halálban való döntés egyik dimenzióját, mint lényünk utolsó elhatározását. Meg kell azonban vizsgálnunk, hogy ez a redukció a tisztítótűz kérdésében is megállja-e a helyét. # A halál mint tisztítótűz Az a feltevés, hogy a végsô döntés a halálban történik meg, egyszersmind felszámol néhány hihetetlen, méltatlan és groteszk elképzelést a tisztítótűzrôl. E fogalmon bizonyára nem hatalmas ,,kínzóvárost'' vagy ,,kozmikus koncentrációs tábort'' kell érteni, amelyben panaszkodó, sóhajtozó és siránkozó lényeket büntet meg Isten. Isten gondolatai egészen más dimenzióban működnek. A tisztítótűz elképzelhetô pillanatnyi történésként, a halálban végbemenô döntés minôségeként és intenzitásaként. Ebben az esetben a végsô megtisztulás a Krisztussal való találkozás, az ô szeretô tekintetébe való beleolvadás lenne. A tisztítótűz mint Krisztussal való találkozás Szeretettel és kegyelemteljesen néz Krisztus a hozzá közeledô emberre. Pillantása azonban behatol az emberi lét legmélyebb, legrejtettebb, leglényegesebb részébe. Istennel találkozni Krisztus ítélô tekintetében egyrészt szeretetünk legmagasabb szintű beteljesedése, másrészt lényünk legszörnyűbb szenvedése. Eszerint a tisztítótűz nem más, mint hogy a halálban átéljük Krisztus égô szeretetét és találkozunk Vele. E találkozásban az emberi lét mélységeibôl elôtör az Isten iránti szeretet, s áthatol rajta. Ám eközben le kell gyôznie az önzés minden formáját, azt, amit a skolasztikus teológia ,,reliquiae peccati''-nak, azaz a bűn maradványainak szokott nevezni. Az Isten iránti szeretet ott parázslik a megtisztulni vágyó emberi lélek mélyén, noha az emberi önzés hordaléka és hamuja betemeti. Minél keményebb és vastagabb ez a lerakódás, annál fájdalmasabb lesz az áttörés Krisztushoz. Az embernek utoljára össze kell szednie minden erejét, hogy elinduljon, kinyíljon a szeretettel közeledô Krisztus felé. Eszerint minden ember különbözô mértékű tisztuláson menne át a halál pillanatában. Az eltérés tehát nem a tisztítótűzben eltöltött idôbôl, hanem a tisztulás intenzitásából adódik. Segítô közbenjárásunk Az említett elgondolás a következô problémát rejti magában: ,,Ha a tisztítótűzben történô megtisztulás pillanatnyi esemény, miért imádkozzunk elhunyt szeretteinkért? Imádságunk úgyis késve érkezik''. Erre a kérdésre két különbözô választ lehet adni. Egy filozófiait, az idô fogalmát értelmezve, amit most nem részletezünk, mert elmélkedésünk nem a filozófiai gondolatmenet szabályait követi. A másik válasz pontosabb, ez a döntô, a teológiai jellegű: Isten számára minden a jelenben történik. Annak az embernek a halála, akit szeretünk, akiért imádkozunk, az ô szeméhen egybeesik a mi imádságunkkal; Isten számára az általunk szeretett személy, akinek döntését imádságunkkal szeretnénk megkönnyíteni, akkor hal meg, amikor érte imádkozunk. Ugyanaz történik meg a széles körben elterjedt Jézus Szíve-tiszteletben, az ún. szentórákban is. A hívôk imádságukkal és együttérzésükkel vigasztalják szomorúságában és félelmében az Olajfák hegyén lévô Üdvözítôt. Ez a vigasztalás valóban ,,hat'', mert Istennél e két esemény (Krisztus szenvedése és a hívek imádsága) egybeesik. Közbenjárásunk tehát sohasem érkezhet ,,túl késôn'', mert Isten nem ismer különbséget ,,elôbb'' és ,,utóbb'' között. Segítségünk mindig a megfelelô pillanatban érkezik meg az elhunythoz, még akkor is, ha évtizedekkel a halála után imádkozunk érte. Az ô pillanata egyszersmind a mi pillanatunk. Az ô döntése mindig most történik, még akkor is, ha már régen eljutott az örök üdvösségbe. Bármely idôpillanatban mellette állhatunk élete legnagyobb döntésében. A tisztítótűzrôl alkotott elképzelésünk tehát nem csökkenti az elhunytakért való közbenjárás fontosságát; épp ellenkezôleg: mélyebb, emberi dimenziót ad neki. # A halál mint az elkárhozás lehetôsége A továbbiakban, ha röviden is, imádságos lélekkel át kell gondolnunk létünk legsötétebb titkát, a pokol lehetôségét. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy ez a lehetôség mindnyájunk elôtt nyitva áll. De ugyanez a kinyilatkoztatás megtiltja, hogy bárkirôl is feltételezzük: a pokol lett osztályrésze. A szabadság érinthetetlensége Krisztus ismételten és nyomatékosan megtiltotta, hogy bárkit is elítéljünk. A bűnös asszonynak azt mondta: ,,Én sem ítéllek el'' (Jn 8,11). Az ember tehát nem ,,ítélet tárgya'', még Krisztus esetében sem. Csak maga az ember ítélheti meg önmagát. Az elkárhozás mindig saját elkárhoztatásunkat jelenti. Krisztus arra szorítkozik, hogy kinyilatkoztassa szeretetét. E szeretet tükrében kell az embernek önmaga felett ítélkeznie. Aki halálában igent mond, nem ítéltetik el. Aki azonban nemet mond Krisztus szeretetére, elítélte önmagát. Krisztusnak tehát felesleges ítélkeznie. Az ítélet nem más, mint a szeretet kinyilatkoztatása és az ember döntése e szeretetrôl. Ha megkíséreljük, hogy jobban feltárjuk ezeket az összefüggéseket, megfigyelhetjük, hogy valami végsôt és végérvényest mondanak ki az emberrôl. Az emberben van egy szent ,,fenntartás'', amelyet még Krisztus sem akar megérinteni. Ez a fenntartás -- a teremtmények teljes szabadsága -- akkor sem érinthetô, ha az illetô elszakadt Istentôl. A szabadság bárminemű megsértése Istennek, e szabadság megteremtôjének megbántását jelentené. Vajon nem ez a Júdás-levél titokzatos kijelentésének értelme? ,,...még Mihály fôangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor Mózes holtteste miatt heves vitába szállt a sátánnal...'' (Júd 9)ˇ Sôt Szent Péter, második levelében, a bukott angyalokat ,,az isteni tündöklés lényei''-nek nevezi, akikrôl az ,,Úr angyalai nem mondanak kárhoztató ítéletet'' (2Pét 2,11). A szabadság, mindenféle szabadság, abszolút értéket jelent a világban. Az abszolút viszont érinthetetlen, nem manipulálható. Még Isten sem tehet semmit, ha egy teremtmény, például az ember a halálban nemet mond. Ebben áll szabadságunk nagyszerűsége, de egyben félelmetes fenyegetettsége is. Az elkárhozás -- szándékos elszakadás Istentôl A világosan felismert, önmagát a szeretetben kinyilatkoztató Krisztussal szemben kimondott nem révén az ember végtelen elhagyatottságba taszítja önmagát. A halálban teljesen önmaga lesz, szinkronba kerül magával, és ezért -- másképpen, mint földi életében -- szeretné teljességgel kinyilvánítani lényét. Ha a legtökéletesebb szabadság e pillanatában nemet mond, akkor ezt egész lényével teszi, belekövesedik ebbe, egész lénye tagadássá válik. Önmagát választja mindörökre, örökre ezt kell elviselnie, saját léte sötét ürességében bolyongva. Nem, mintha Krisztus elzárta volna elôle a ,,kivezetô'' utat. Krisztus mindig és mindenütt szeretettel vállalja teremtényét, amikor és ahol az hozzá fordul. Az Úr senkit sem taszít el magától. A pokol nem külsôdleges büntetés egy korábbi (most talán már keservesen megbánt) bűnért. A pokol maga a bűn, amely mindig jelen van, s amelyet valaki teljes lényével helyesel. Krisztus szeretetének elutasítása belemerülés az Istentôl távoli létbe. Ha Isten szeretete megszűnnék az elkárhozott iránt, pokol sem léteznék többé. De a szeretet Isten lényébôl fakad; az maga a szeretet, s teljesen független attól, hogyan viszonyul ehhez a teremtmény. Nem kényszeríthetjük Istent arra, hogy ne szeressen. Abban a pillanatban tehát, amikor az elkárhozott megbánná elhatározását, rögtön a mennyországba kerülne. De éppen ezt nem akarja, számára ez a pokol. Az Istentôl való önkényes elszakadás mély meghasonlást okoz a magát kárhozatra ítélô emberben: belsô megosztottságot, ellenségességet az egész világgal szemben. E megosztottság magyarázza pokoli kínjait, amelyek a teológiában a ,,poena damni'' (a veszteség kínja) és a ,,poena sensus'' (az érzés kínja) fogalmaként ismertek. Elszakadás Istentôl: ha elveszítjük Istent, szemünk nem képes többé meglátni a szépet, az élôt, a teljességet és a nyilvánvalót. Elszakadás önmagunktól: a teremtmény lelke lényébôl adódóan egész valójával Istenre vágyakozik. Az Istentôl való elszakadás tehát alapvetô meghasonlást okoz benne; a kárhozott lényének legsajátabb tulajdonságát gyűlöli, azt, hogy vágyakozik Istenre. Elszakadás a világ egészétôl: a világ Isten megtestesült szeretete teremtményei iránt; a teremtés annak képét hordozza, akit a kárhozott megtagad. Az ember szubsztanciálisan is egy a világgal; magába sűríti a világmindenséget. Az elkárhozott ember tehát ellenséges világban él, amely szembeszegül vele. Mivel pedig az ember a világot belsejében hordozza, ez az égetô ellentét minden sejtjét átjárja. Önmagunkba zárva egy Istentôl áthatott világban Az eddigiekbôl az következik, hogy a pokol nem ,,különleges hely'', hanem ugyanaz a világ, ahol az üdvözültek örök boldogságban élnek. Isten nem teremthet külön egy ,,rossz helyet''. Lényénél fogva képtelen erre. Amit Isten teremt, az feltétlenül jó, mert mindig a saját képére és hasonlatosságára hoz létre valamit. Ha nem így járna el, egyszerűen semmi sem keletkeznék. Az elkárhozott embernek egyszerűen nincs helye ebben a világban. Képzeljük csak el: Kék az ég, a felkelô nap fénye beragyogja a világot, egy madár dalol és az ember maradéktalanul boldog. Micsoda harmónia, milyen öröm! De vegyünk csak ki a vízbôl egy halat, hogy élvezhesse a szépség e csodáját: számára ez a poklot jelenti. Így él az elkárhozott ember is egy Istentôl áthatott világban. Néhány bibliai történetben az üdvözültek és az elkárhozottak ugyanott, ugyanabban a világban élnek, kapcsolatban állnak egymással, és arra is joguk van, hogy beszélgessenek Istennel. Ez nem is lehet másként. Különben az elkárhozottak egyáltalán nem szenvednének attól, hogy elszakadtak Istentôl, önmaguktól és a világtól; s nem kerülnének abba az állapotba, amelyet a halálban kimondott tökéletesen szabad tagadásuk révén teremtettek maguknak. A poklot ezáltal örök állapottá alakult tagadásként, azaz a halál dimenziójaként próbáltuk megmagyarázni. Ugyanez érvényes, természetesen ellenkezô elôjellel, a mennyországra. A halálban kimondott igen átsegíti az embert az Istennel való találkozás rémületén (a tisztítótűzön), feledtet mindent, ami véges életünk számára fenyegetô Istenben. Az ember beléphet a megismerésbe és Krisztus szeretetébe, ami a mennyország lényege. Ennek alapján a mennyország nem más, mint létállapottá vált döntés a halálban Krisztus mellett. A mennyországbeli örök életet azonban külön fejezetben tárgyaljuk. Ahelyett, hogy hosszan foglalkoznánk a halálról alkotott elképzeléssel, próbáljuk meg élményszerűen elgondolni, mi is történhet velünk a halálban. Egyszer meg kell próbálnunk, hogy saját halálunkat magunk elé képzeljük. Imádságos lélekkel gondolva a halálra, nem más emberét kellene megpróbálnunk elképzelni, hanem a sajátunkat. Ezért fogalmaztuk meg elmélkedésünk ezen utolsó részét egyes szám elsô személyben. A benne felmerülô képek csak elképzelések, nem szabad szó szerint venni ôket. # A halál mint az élet eredete Halálos ágyamon fekszem, tompán, fáradtan, mozgásképtelenül. Hallgatom a vér áramlását ereimben és zakatolását fülemben, az élet különös muzsikáját, amely egyre jobban távolodik. Lázban égô szemem pirosló fátylán át elmosódva még látom a világot. Fáradtság önti el egész lényemet, és elhomályosul a világ oly jól ismert arca. A tompultság egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Már nincs elég erôm ahhoz, hogy áttörjem egyedüllétem falát. Az emberi magányban kiszolgáltatottan Végérvényesen egyedül maradtam, olyan magányosan, mint még soha életemben. Körülöttem szeretteim tétlenül és kábán nézik, hogyan sodródom bele egyre jobban a magány elkerülhetetlen örvényébe, amely magával ragad a kérlelhetetlen egyedüllétbe, a világ legkülsô pontjára. Meghalok. Már segítségért sem kiálthatok. Ájult, tanácstalan és kiszolgáltatott vagyok, mint egy gyermek, akit bezártak egy sötét szobába. Belezuhantam a végtelen szürke ködébe, a mozdulatlan, hangtalan, hallgató tehetetlenségbe. Életem dolgai és személyei hirtelen eltűntek. Egyre mélyebbre zuhanok a ködös sötétségben. Merre tart ez a zuhanás? Minden földi határán túlra. Különös, hogy nem érzem idegennek ezt a zuhanást. Valami már eddig is ismertbe kerülök, amit mintha már egyszer, sôt többször átéltem volna. Oda kerülök, ahol álmaimban, vágyaimban jártam, egy olyan világba, amelyet mindig feltételeztem a dolgok, személyek és történések mögött. Ez az érzés most mindent megvilágít. Fény áraszt el. Megszűnt a sötétség uralma. Minden itt van, amit életemben valaha vártam. Itt van az elsô mosoly, amelyet egy kedves arcon láttam; itt vár rám az a nagy érzés, amit a szeretetben, az apaságban, az anyaságban és a barátságban kerestem. Itt vár rám apám tartózkodó szeretete, anyám gyengéd pillantása. Mindez egybefolyik egy csodálatos fénybe, amely nem vakít, hanem gyógyít. Minden itt van. Viszontlátok minden földi szépséget és értéket. Csodálatos sugárzásban minden eggyé olvad, izzik, szívként lüktet, minden hullámzik és ragyog. Hazaérkeztem, és átfogom a világmindenséget. A halál szentségébe zuhanok bele, amelyben együtt van minden szentség. Itt minden tisztító víz, kristálytiszta, életadó; alámerülök a lét e forrásába. Itt mindent átjár a Lélek zúgó szele, amely szívemnek sohasem sejtett titkokat mesél. Itt minden csodálatos táplálék, az élet kenyere, az Úr vére: erôsítô és tápláló. Itt minden megbánás és megbocsátás. Itt minden lelki hatalom, amely elôtt meghajlik a világ. Itt minden balzsam, béke, megerôsítés, megbékélés és hazatérés. Mindig is ez volt az otthonom. Ez ragyogott minden álmom és kívánságom mélyén. Eggyé válni a világgal Krisztusban E világító, teremtett lét mögött, ahová haldoklásomban zuhanni kezdtem, Isten maga kezd világítani. Szívem már nem ver, de enyém lett a világmindenség szíve. Szívembe összpontosítottam a világot. Szemtôl szemben állok a feltámadt Úrral, körülöttem és bennem nincs többé akadály, hogy meglássam Ôt. Titokban erre a pillanatra vártam egész életemben. Kimondom azt az egyetlen szót, amely még szeretetembôl telik, azt a szót, amely egész életemet, az emberiség álmait és a világmindenség vágyát összefoglalja: Te. E szó egy örökkétartó ölelés kezdetét jelenti. A halál erôszakos végzetét a személyes szeretet döntésévé alakítom. A Krisztusnak való kiszolgáltatottságból önátadást teremtek, amely Krisztushoz visz. Isten pillanata ez. Gondolt erre a pillanatra, amikor évmilliárdokkal ezelôtt megteremtette a világot, gondolt rá a fejlôdô világ minden pillanatában. Erre gondolt akkor is, amikor saját eljövetelét készítette elô, erre gondolt minden percben, amelyet idegenül, elhagyatva és észrevétlenül töltött földünk valamely szörnyűséges sarkában. Erre gondolt rettenetes haláltusájában és halálában is, amikor áttörte e világ korlátait, abban az alászállásban, amelyet mi pokolraszállásnak nevezünk, amikor eljutott a világ szívébe, és a mennybemenetelben meg a feltámadásban is, amelyek révén kitöltötte a világmindenséget. Mindezt azért vállalta és tette meg, hogy a halálban, a világegyetem és saját létem mélyén találkozhassam Vele, és kimondhassam e szeretettel teli szót: Te. A Te kimondása kiszakít kicsinyes létembôl, és új életet teremt bennem. Új testem teremtôdik, amely már nem bezár, hanem átöleli a világmindenséget. Mindent újra testi szemmel láthatok; Istent és mindazt, amit magam mögött hagytam. Minden végtelenül közel került hozzám, és titokzatos módon átölelem mindazokat, akik gyászolnak, s azokat is, akik Istennél rám várnak. A világ új állapota nyílik meg számomra, a mennyország. Csak most, miután merészen és pazarlóan Krisztusnak adtam létemet, és így eljutottam az örök boldogsághoz, tudatosul bennem újult erôvel, milyen szörnyűséges, milyen megsemmisítô volt a másik döntési lehetôség. Ha a halálban ellenszegültem volna ennek az isteni Tenek, ahogyan a sátán tette, aki már a kezdetekkor pusztán gyűlöletbôl örökre ellökte magától Istent, úgy én is belezuhantam volna a végtelen elhagyatottságba, az önmagába zárt lét fojtogató fásultságába, a kárhozatba. Némán, odaadó hálával fogadom a Szentháromság ajándékát, szeretetének örök adományát. Az állandóan megújuló, változó örökkévalóság vár rám, a szeretetben eggyévált világ. Ezáltal a halál valóban a világtörténelem csúcspontja, az örök élet eredete lesz. Az ember elképzelhetetlenül meredeken, beláthatatlan mélységekbe zuhan, csupán azért, hogy azután, mint felszökkenô hullám, feltornyosuljon és eljusson az örök beteljesedésbe. ======================================================================== Elmélkedések az örök életrôl Befejezô elmélkedésünkben gondolatainkat ismét a végsô beteljesedésre, a mennyországra összpontosítjuk. A keresztény élet lényegébôl adódóan tanúságtétel. De nem elegendô, ha egy kereszt tény ember megtartja a ,,legfôbb dolgokat'', vallja a kereszténység igazságait, és Krisztus erkölcsi tanítása szerint él. Mindezt láthatóan, fénylôn kell megélnie. Ez a fényesség úgy kerül a létbe, ha a keresztény a hitben saját életén keresztül próbálja megtapasztalni a mennyországot, valóságként éli meg, és embertársai számára hitelesen tanúsítja. A mennyországnak a keresztény élet révén kell belépnie a pillanat evilágiságába, az itt és most végbemenô sors történetiségébe. A keresztény embernek tanúsítania kell, hogy az élet az örök boldogság felé halad. A keresztény karizmatikus feladata az, hogy bizonyítja a világnak: létezik mennyország. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, elôször neki magának kell megtapasztalnia a mennyországot. Ez történik meg a keresztény elmélkedésben, az imádságos erôfeszítésben, hogy a megtapasztalt világot kitárjuk az örök titok elôtt. Titokzatos folyamat a mennyország tudatossá válása a keresztény lélekben. Elôször errôl szeretnénk szólni. # A mennyország megtapasztalása A mennyországot nem absztrakt gondolati folyamatok végkövetkeztetéseként tapasztaljuk meg, hanem számos utalás, összefüggés összegzéseként, mint hűségünk, vágyakozásaink és szeretetünk középpontját. A keresztény embernek a mennyország valóságában kellene megvizsgálnia egész lényét és világát. Ez minden lelki élet alapja. Ennek az élménynek egyes darabjai olyan jelentéktelenek lehetnek, mint az üvegcserepek, de ha összerakosgatjuk ôket, örök otthonunknak csodálatos mozaikképét kapjuk meg. Az istenközelség élménye A mennyország felé törekvésünk középpontjában létünk nagy és kegyelemteljes élményei állnak. Sokszor kellene azokra az órákra emlékeznünk, amelyekben Isten egészen közel volt hozzánk, amikor igazán közvetlenül tapasztalhattuk meg lényét. Mindannyiunk életében vannak ilyen órák. Ezek a keresztény lélek legnagyszerűbb titkai, amelyekrôl ennél többet nem is kell mondanunk. Ezekben az órákban megsejtettünk valamit az örökkévalóságból, tudjuk, hogy egyszer majd szívünk minden vágya beteljesedik. Az örökkévalóság megsejtése Ilyenkor emlékezzünk azokra a pillanatokra, amikor láthatóvá vált számunkra a világ formája, amikor a színek és fények forgataga mögött észrevettünk valami fénylôt, meleget adót és izzót. Létünk sötétségében hirtelen nyilvánvalóvá vált valami, ami egy olyan titokba van ágyazva, ahová örökké közelítünk. Megtapasztaltuk a magasságot, és efölött a magasság fölött valamit, ami mindent felülmúl és beárnyékol; megragadtunk valamit a világ mélységébôl, ami elvezet a legrejtettebb, legbensôbb és leglényegibb valóságba. Ezek olyan pillanatok voltak, amikor megsejtettük a tavasz titkát, valamit, ami a tavaszi zsongás legmélyén ujjong, ami minden fiatalnál fiatalabb, az örök tavaszt. Amikor a nyárban a teljességet éltük át, az örök delet, a dolgok megvilágosodását, az áramlást, amely soha nem szűnik meg. Amikor észrevettük az ôsz szépségét, amely elérhetetlen magasságban túlél minden keletkezést és elmúlást. Amikor rájöttünk, hogy a tél valami olyat rejteget, ami bensôbb mindennél. És így tovább. Mindenütt, minden érzelmi mozzanatban, minden emberi tapasztalatban felfedezünk egy olyan magasságot vagy mélységet, amely kivezet szűk világunkból az örök beteljesedés, a mennyország felé. Megrázó megélni, hogyan keletkezik a világ látható színeibôl láthatatlan szépség. Az anyaság titkában az örök elrejtettséget sejtjük meg, az apaságban erôteljesen változó töretlen hatalmat. A művészet olyan világot tár fel elôttünk, amely mélyebb, élôbb és fontosabb, mint mindennapi életünk világa. A szeretetben azt mondjuk valakinek: örök vagy. Mindezen tapasztalatokban a világ megnyílik valami más, a mennyország felé. A végtelen vágya A kereszténynek végülis arra kell törekednie, hogy magáévá tegye azt, amit a marxista Ernst Bloch Alapelv: a remény című írásában következôképp fogalmaz meg: Az ember, bármilyen hétköznapiak is a tapasztalatai, a parttalan felé törekszik. A mesékben, a másság hajszolásában, a természeti élményekben, a zenében és a filozofálásban, a festészetben és a költészetben, a technikában és a felfedezô utakon, mindenütt, ahol az ember emberit tapasztal, a szebb, a teljesen ,,más'' jövôbe álmodja bele magát. Nem szűnik meg benne az a késztetés, hogy a jövôt szebbnek, jobbnak akarja. Minden ilyen álom, s minden ilyen vágy középpontjában a mennyország áll. Csupán néhány szóval szeretnénk a továbbiakban utalni arra, hogyan képzelheti él a keresztény a mennyországot, hogyan juthat túl felszínes ismeretein minden elképzelhetôt meghaladó tapasztalatokhoz arról, amit szem még nem látott, fül nem hallott, s amit még emberi szív föl nem fogott: a mennyországról. A továbbiakban mélyebbre szeretnénk hatolni a titokban, ezért nem a világ bölcseinek, hanem az egyszerű embereknek a tanítását vesszük alapul. Az angyalok mint égi jelek Ha megkérdeznénk egy egyszerű keresztény embert a mennyországról, valószínűleg ezzel kezdené: ,,a mennyország ott van, ahol az angyalok''. Mennyország és angyalok a keresztény elképzelésben lényegüket tekintve összetartoznak. Krisztus nyomatékosan azt mondta: ,,a mennyországban mindannyian olyanok lesztek, mint az angyalok''. Ezért az egyszerű emberek válasza -- ha nem is kimerítô -- helyes. Nyomra vezet minket. Ha elgondolkodunk az angyalok természetén, egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a valósághoz, amit mennyországnak hívnak, és ahol mindnyájan olyanok leszünk, mint az angyalok. Mi is az angyal? Romano Guardini Az angyal Dante Isteni Színjátékában című művében hangsúlyozza, hogy az újkor érzéseiben és elképzeléseiben az angyal túl szelíd lénnyé vált. Az angyalt a középkor vége óta ,,szentimentálisan lefokozták''. Ha meg akarjuk tudni, milyenek az angyalok, és hol a helyük a keresztény létben, nagyrészt el kell felejtenünk azt, amit a művészet az utolsó öt-hatszáz évben alkotott -- nem is beszélve a ,,kegyszeripar'' termékeirôl. Forrásként az Ószövetséghez kell fordulni. Teljes önmegvalósítás az isteni élet utánzásával A bibliai kinyilatkoztatásban az angyal nem az a megható ôr, aki megóvja a gyermeket, hogy le ne essen a hídról, vagy meg ne harapja a kígyó. Az angyal Isten elsô teremtménye. Életének egyetlen értelme: Isten. Léte az isteni lét utánzásából, szeretetbôl, szemlélôdésbôl, dicséretbôl és szolgálatból áll. Léte abból származik, hogy egész lénye Istené. Ez létezésének elsô pillanatában eldôlt. Az angyal ugyanis lélek, és mint ilyen, végtelenül egyszerű. Minden tettében ott sűrűsödik egész lénye. Az elsô pillanattól kezdve világos tudat, éber szabadság és maradéktalan önmegvalósítás jellemezte; létének kezdetén egy ugyanolyan jelentôségű tett állt, mint az ember döntése a halál pillanatában. Ha megkíséreljük összefoglalni lelki élményeink teljességét -- tapasztalatainkat a nagyságról, az átszellemültségrôl, a békérôl, a vágyakozásról, a tisztaságról, a merészségrôl és mindenekelôtt a szeretetrôl --, akkor megsejtünk valamit, amit az angyalok árnyának vélhetünk. Rilke megsejtett valamit az angyalok lényérôl, amikor korán boldogoknak, a teremtés kiválasztottainak, magasan szárnyalóknak, a teremtés rózsás lényegének, a virágzó istenség hímporának, fényességeknek, ösvényeknek, lépcsôknek, trónusoknak, lényekbôl szôtt tereknek, az öröm pajzsainak, elragadtatott érzések áradatának nevezte ôket. A hatalmas Isten megnyilvánulása Vegyük például az Ószövetségbôl Jákob és az angyal harcának leírását Az éjszakában egyedül várakozó Jákobot egy ember támadja meg; félelmetes, erôs, hatalmas és titokzatos. Teremtmény, tehát véges lény, Isten angyala. Mégis Isten küldötte abban a félelmetes értelemben, hogy valahogyan a küldôt, tehát magát Istent hordozza. Ha az Ószövetségben megjelenik egy angyal, akkor szent, nagyszerű, de egyúttal félelmetes és ijesztô dolgok történnek. Az Újszövetségben az angyalok kevésbé félelmetesek és vadak, de azért nem hiányzik belôlük az ijesztô vonás. Ha az arkangyal megjelenik az áldozati oltárnál, belép Máriához, vagy ott terem a pásztorok elôtt kint a mezôn, és beragyogja Isten dicsôsége, ha húsvét reggelén ragyogó arccal felnyitja a sírt, és megmutatkozik az asszonyoknak, elsô szava mindig az: ,,Ne féljetek!'' János jelenéseiben az angyalok ismét hatalmassá növekednek. A világ lényei, sôt lényegi létezôi. A lepecsételt könyv elé hatalmas angyal lép, és messzezengô hangon hirdeti a világ végét. Négy másik a föld szélén áll, és megfékezi a szeleket. Heten aranyharsonákkal állnak Isten elôtt, amelyeknek harsogása végtelen rémületet hoz a földre. Egy angyal arany füstölôvel lép az oltár elé, tűzzel tölti meg, és lehajítja a földre. Végül egy hatalmas angyal alászáll az égbôl, felhôbe burkolva, feje körül szivárvány, arca ragyog, mint a nap, lába tűzoszlop, jobb lábát a tengerbe, bal lábát a szárazföldre teszi, és ordít, mint az oroszlán. Állandó jelenvalóság A kinyilatkoztatás angyalai tehát nem kis, megható, kedves lények. Oly mértékig felülemelkednek minden emberin, hogy veszélyesek ránk nézve, ha létünk tartományába lépnek. A teremtés fényei és parazsai, lénnyé vált szemlélôdés, a legösszeszedettebb imádság, az Istenség mélységének kutatói. Számukra nincs határa sem térnek, sem idônek. Elôlépnek, benyomulnak, bejárják a világmindenséget, ezért gondoljuk, hogy tudnak repülni, ezért szimbólumuk a szárny. Az angyalok Isten elôtt állnak. Ez azonban azt jelenti, hogy mindenütt jelen vannak. Szent Pál teológiájában ,,a világ princípiumai'', akikbôl kiemelkednek a dolgok, látható alakjukkal felénk fordulnak. A dolgok, adottságok és történelmi események mögött angyalok állnak, és szakadatlan jelenlétükkel irányítanak minket. Ezért szent a mi világunk, a teremtés benseje pedig már a mennyország. Alkalomszerűen, kiválasztott helyeken az angyalok jelenléte közvetlenül érzékelhetôvé válik. Így például a gyermekek és a kiszolgáltatottak esetében. Jézus Krisztus szavai szerint a védtelenek, de különösen a gyerekek mögött maga Isten áll, angyal alakjában. Ha ôket bántjuk, olyan valamit sértünk meg, ami közvetlenül Isten rejtett valóságába vezet. Ezáltal válik érthetôvé a védtelenek rejtett méltósága. A gyermekben az angyalok evilági jelenléte sűrűsödik össze, mert védtelen. Minden kiszolgáltatottal ez a helyzet. Angyal fôként ott van jelen, ahol a védtelenség a teremtett lények belsô lényegébôl adódik, ahol a lét gyenge és szent, ahol az élet a ,,belsô'' felé hajlik. Ilyen helyeken mindenütt angyalok vannak. Itt nyílik meg a mennyország. E rövid elmélkedésünk az angyalok természetérôl mindenesetre csak elsô közelítésben vitt közelebb minket a mennyország lényegére vonatkozó kérdés megválaszolásához. A mennyországban ugyanis mindannyian az angyalokhoz válunk hasonlókká. Nem részletezzük most, miben áll hasonlóságunk Isten e félelmetesen dicsôséges teremtményeihez. Elmélkedésünk végén erre majd kiderül a válasz. Ez a rövid bevezetô az angyalokról azt célozta, hogy óriásinak képzeljük el a mennyországot, amelynek az angyalok csak szerény jelei, és felejtsük el velük kapcsolatban a kicsi és bájos jelzôt. Tisztáznunk kell még egy látszólag mellékes kérdést, amely elvezet a mennyország lényegének meghatározásához. A kérdés így hangzik: hol a mennyország? # A mennyország helye A vallástörténetben erre a kérdésre két alapvetôen különbözô válasz született. A vallásosság egyik alapformája, az ún. ,,uránuszi'' vagy mennyboltozat-vallás -- amely egyébként igen erôsen hatott ránk, keresztényekre --, Isten helyét, a mennyországot ,,fent'' keresi. Ez a vallásos beállítódás a vadász és nomád pásztor népek világnézetébôl keletkezett, akik a csillagos ég és az izzó nap titkát minden sejtjükkel megélték. Kezdetben ezt a ,,fent''-et igen térszerűen képzelték el. Idôvel azonban más jelentést kapott: a ,,fent'', ahol Isten lakik, nem tér, hanem elméleti magasság. Ez a létszféra minden evilági fölé emelkedik, az elragadtatás helye, amit csak minden erônk megfeszítésével, egy mindenen túllépô, felfelé és kifelé haladásban érhetünk el. Isten tökéletes transzcendenciában él. Ô az abszolút ,,mindenen túl levô'', az emberileg ,,elérhetetlen''. Az abszolút ,,fentlevôt'' nekünk, keresztényeknek Jézus Krisztus, a feltámadt Úr jelenti. Mennybemenetelével áttörte a világ falait, felment, nem csupán a csillagokhoz, nem a világűrbe, hanem abszolút ,,magasra''. Ezt a magasságot töltötte be istenemberi lényével. A ,,fent'' ott van, ahol a feltámadt Úr. A szív minden felfelé irányuló mozdulata, minden felfelé törekvése közeledés Urunk felé. A vallásosság másik alapformája az ún. ,,któnikus'' vagy földvallás, amely Isten helyét, a mennyországot ,,lent'' vagy inkább ,,belül'' a ,,mélyben'' keresi. Ez a vallásos beállítottság a növénytermesztô és földművelô kultúrák szemléletébôl fakadt, amelynek lakói a termékenységet vallásos módon a földbôl kiáramló erôként élték meg, és örökös harcot kellett folytatniuk a tropikus vegetáció zabolátlan hatalmával. Ez a bensôség és rejtettség azonban nem térben értendô, hanem az érzékek mélyén. Nem a Föld középpontjában vagy valami más, térben meghatározható helyen van. Ez a birodalom legalul, a valóság másik oldalán, kifelé irányulva, mégis ,,belül'' található, mélyebben, mint szívünk, mint lelkünk, mint a világ valamennyi mélysége. Ez a mélység Isten immanenciája. A bensôségesség legmélyén is Isten lakik, mégpedig a világmindenségbe való elragadtatása révén. A világ és a lélek tiszta bensôségének ezen szférájában szállt alá Krisztus a Föld szívébe, amit mi pokolraszállásként említünk. Ezáltal a mindenség bensôsége és rejtettsége lett. Beleolvadás az isteni jelenlétbe Krisztus tehát még megközelíthetetlen és rejtett a halandó számára, abszolút magas és mély. Megközelíthetetlensége és rejtettsége megszűnik a mennyországban, épp ez teremti meg a mennyországot. Benne ragyog fel minden lét, Isten állandóan jelen lesz -- ez maga a paradicsom. Minden belsô dolog kifejezôdik, minden rejtettség megnyilvánul. Ami kívül van, méllyé válik. A rejtett átcsap a nyílt dolgok eleven lendületébe. Megszűnik minden felsô és alsó. Minden beteljesedik, minden egységes. Nincs többé megközelíthetetlen vagy elrejtett, most minden nyílttá válik. Isten, azaz Isten Krisztusban, már nem a világon ,,kívül'' és ,,belül'' létezik; Ô maga lett a világ, megélt életterünk. Vagy, ahogy az Újszövetségben olvashatjuk: Ô most ,,minden mindenben''. Ez rendkívüli megállapítás. Minden evilágin átsugárzik Krisztus fénye, az áldás és szépség végtelenül áramló bôsége. A mennyországban tehát ez a Krisztus lesz a helyünk, aki ,,minden mindenben''. A mennyország tehát nem valamiféle másik hely, nem egy másik világ, hanem a világnak egy másik állapota, olyan állapot, amelyben Krisztus ,,minden mindenben''. Minden beleolvad istenemberi létébe, és csordultig megtelik vele. A mennyországban minden a feltámadt Úr, Jézus Krisztus dimenziója; az egész teremtés és világunk minden gazdagsága, a nap, a hold, az égitestek, a terek, a Föld, a tengerek, a szigetek, a hegyek, a növények és az állatok. Krisztus kinyilatkoztatja magát Krisztus a megváltás és a beteljesedés, a halál és a pokolraszállás, a feltámadás és a mennybemenetel révén már átalakította a világmindenséget. A Oltáriszentségben létünk alapja lett. Ma még nem nyilvánvaló, hogy a keresztény ember és a világ így kötôdik Krisztushoz. Megszentelt távolságban, a megközelíthetetlen és elrejtett dolgok szférájában van meg ez a kötôdés. A mennyországban, ahol feltárul minden megközelíthetetlen és rejtett, ahol helyet cserél fent és lent, az élet terévé válik mindaz, amit most magunkban hordunk, amit birtokolunk. A mennyországgá válás központi eleme tehát a nyitottá válás. Krisztus önkinyilatkoztatása hozza létre a mennyországot. A mennyország addig nem lesz valóság a számunkra, amíg -- mint Szent Pál az efezusiaknak írja -- ,,mindnyájan el nem jutunk a hitben és az Isten Fia megismerésében az egységre, és meglett emberré nem leszünk, elérve a krisztusi teljességet'' (Ef 4,13). Akkor tehát, ha Krisztust létének teljes gazdagságában és az emberiséget, az egész világegyetemet átfogó dimenziójában felismerjük. Egyébként maga az Úr is ezt a meghatározást adta a mennyországról: ,,Ez az örök élet, hogy ôk felismerjék azt, akit te küldtél''. A mennyország tehát lényegileg ezt jelenti: ,,megismerjük Krisztust''. # Krisztus megismerése A ,,megismerés'' a Biblia szóhasználata szerint nem elméleti folyamat, hanem ,,két lény egyesülése a szeretetben''. A Teremtés könyvében ezt olvashatjuk: ,,Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Káint...'' (Ter 4,1). Két ember egyesülése a testi- lelki szeretetben csak halvány mása annak a legmagasabb rendű megismerésnek, amellyel Krisztus és a megváltottak ismerik meg egymást: ez a megismerés belsô részvétel Krisztus személyes valóságában, szeretô egyesülés vele, amikor egész lénye felragyog, és a miénk lesz. Ezzel egyúttal a mienk lesz mindaz, amit Krisztus magában hord: a világegyetem, az egész emberiség, a Föld minden szépsége és gazdagsága és a Szentháromság a maga teljességében. Már most magunkban hordjuk mindezt, de nem nyílt létállapotként. A mennyországban mindez lényünk megélt, megérzett, valóságos és elválaszthatatlan része lesz. Elsô levelében Szent János a következôképpen fejezi ezt ki: ,,Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van'' (1Jn 3,2). Állandó újjáalakulás a maradéktalan beteljesedésben A ,,látás'' a Bibliában ugyanazt jelenti, mint a megismerés: az Istennel való legmagasabb egyesülést, az embernek eksztatikus Istennél való létét és Istennek bennünkmaradó (,,insztatikus'') bennünklétét. A ,,látás'' ebben az értelemben egész lényünket átalakítja, hogy képesek legyünk felemelkedni Istenhez. Egyben Isten szeretô pillantása és a mi szeretô tekintetünk Istenre. Ebben a folyamatban kristálytisztává válik az egész teremtés. Ez azonban semmiképpen sem azt jelenti, hogy -- mint hibásan ábrázolják -- mozdulatlanul szemlélünk egy külsô eseményt, hanem épp ellenkezôleg: örök elôrehaladásnak, sôt szemlélôdésünkbôl a világ teremtésének értelmezhetô. Általában a nyugalom, amelyet oly gyakran alkalmaznak az örök dicsôségre, semmiképpen se jelent mozdulatlanságot. A mennyországban semmi sem merev és mozdulatlan. Ellenkezôleg, mindent a felhalmozódott aktivitás feszít. Az örök nyugalom ennek a mozgásnak a módja: könnyedség, összeszedettség, nyugalom, a lét és a birtoklás lazasága. Az Isten mérhetetlenségébôl, lényének kimeríthetetlenségébôl adódik az, hogy a mennyországot nem lehet merev állapotként felfogni. Ha ugyanis Isten a legteljesebb értelemben végtelen, akkor létünket Istennél a mennyországban állandó, Istenbe való belenövésként és beléközeledésként kell felfogni. ,,Istennél lenni'' egyben azt is jelenti, hogy szakadatlanul felemelkedünk hozzá. Nyugalom és mozgás egyszerre. Mivel Isten lénye határtalan, szükségképpen határtalan a mi vele való örök kapcsolatunk is, képes arra, hogy mind többet befogadjon. Az örök üdvösség e dialektikája csak akkor fejezôdne be, ha lényünk teljesen egybeolvadna Istennel. De mert Isten mérhetetlen és kimeríthetetlen, örökké tart. Szakadatlan újjáalakulás megy végbe a maradéktalan beteljesedésben -- ez örök üdvösségünk felépítése. Ebben az állapotban nincs jóllakottság és csömör, a sóvárgás nem alszik ki a beteljesülés révén, és a vágy ott parázslik az örömben is. Maradéktalanul beteljesült vágyunk a mennyországban új vágyakozást szül Istenre. Ez így van mindörökké az örökkévalóságban. Az élet túláradó bôsége Lisieux-i Szent Teréz, aki egész életét a mennyország közelségében vetett hitben élte le, elsô és feledhetetlen benyomását Arminjon abbé alábbi írásából kapta. És akkor a hálás Isten így szól: Most én következem! Hogy viszonozhatnám másképpen kiválasztottaim ajándékát, mint hogy teljesen odaajándékozom magamat? Ha kezükbe adnám a teremtés kormánypálcáját, ha feltölteném ôket ragyogásom kiáramlásával, az már sok lenne, jóval több, mint amit kívánni és remélni mernek. Ez azonban nem lenne a legtöbb, amit adhatnék. Tartozom nekik életemmel, lényemmel, örök és végtelen létezésemmel. Szükséges, hogy az ô lelkük legyek, hogy áthatoljak rajtuk, és áthassam ôket isteni mivoltommal, ahogy a tűz áthatol a vason. Miközben leplezetlenül megmutatom nekik magamat, egyesülnöm kell velük egy örök találkozásban, amelyben dicsôségem bevilágítja ôket, áthatol rajtuk, és létük minden pórusából sugárzik, hogy úgy ismerjenek meg, ahogy én ôket, s így ôk is Istenné váljanak.'' Krisztus a mennyországban mindenkinek a saját boldogságát ígéri. Azt, amire az illetô a leginkább vágyik. A szamáriai asszonynak örök vizet. A kafarnaumiaknak örök kenyeret. A halászoknak teli hálót. A judeai pásztoroknak nagy nyájat és örökzöld legelôt. A kereskedôknek értékes gyöngyöket. És mindannyiunknak örök vendégséget, állandó lakodalmat, ami az életünkben legdrágább személy ,,birtoklása'' révén a végtelen boldogságot szimbolizálja. A görögöknek késôbb az apostolok megígérték azt, ami számukra a legnagyobb boldogságot jelenti: a tudást, a megismerést, a végtelen védettséget egy harmonikus lelki városban, ünnepi felvonulásokat, áttetszô létet, amely szikrázó drágakövekbôl épül fel. Mindezt állandó újdonságként, soha véget nem érô változások sorozatában mi is megkapjuk, ahogyan erre János jelenései minduntalan utalnak. A boldogság és a megajándékozottság mindezen adományai azonban nem önmagukért vannak, hanem Krisztus önátadásának hullámaiként áramlanak hozzánk. Isten -- ,,minden mindenben'' Megtörténik az elképzelhetetlen, és hinnünk kell benne, mert Urunk maga mondta: ,,Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti ôket, és megy, hogy kiszolgálja ôket'' (Lk 12,37). Isten maga, az örökké szolgáló Isten lesz számunkra ,,minden mindenben''. Nem mintha ezáltal a dolgok, személyek és történések megszűnnének önmaguk lenni, hanem mert bennük Isten ezernyi alakban közeledik felénk, mert hatalmas jelenléte révén felemeli ezt a kicsiny és véges valóságot, amelybôl végtelen ajándékai sugároznak. Annak a látása, amit most csak sejtünk az elrejtettbôl, annak megértése, amit a világ zaján át meghallunk az örök csendbôl, annak tapintható befogadása, amit földi alakjában megérinthetünk, de valójában soha nem tudunk megtartani -- az lesz a mennyország. Nem a neoplatonisták ideáinak csodálatos, ám vértelen és szikár világa, hanem érzéki tapasztalásunk végtelenségig fokozott tökéletessége, amely ajándékként magában foglalja Istent. Az a kimondhatatlan fog megtörténni, amiért az egyház a Szentlélekhez szóló himnuszában imádkozik: ,,Accende lumen sensibus''. Isten fénye felragyog mindnyájunk értelmében. Az történik meg, amit a misztikusok és a mélyen vallásos emberek már most is számos visszatükrözôdésben érzékelnek: Istent látjuk, halljuk, tapintjuk és ízleljük. A mennyországban így minden érzékelhetô a szellemi tartományba kerül és viszont. Még Isten is. Az ember pedig teljes egészében magába fogadja a valóságot, amelynek teste és lelke, alakja és fénye, léte és értelme egyetlen dologban van -- a teljes világban. A panteizmus afféle gyerekes ábrándozás, ha Isten e végsô eggyéolvadására gondolunk a teremtéssel, amelyben nem szűnnek meg a különbségek, hanem fokozódnak az összeolvadás bensôségességében. Önkiteljesedés E közvetlen viszonyunk Istenhez a mennyországban a feltétele annak, hogy teljesen önmagunkká váljunk. Már itt a földi életben -- különösen a szeretetben -- megtapasztaljuk a következôt: csak akkor leszünk önmagunk, ha megszabadulunk magunktól. A mennyországban az egész ember odaadás, feloldódás, Istenbe belefeledkezés lesz. Megszűnik az a mohó ragaszkodás, amellyel az ember önmaga foglya volt, egész létünk fénylô ajándékként az önátadás szeretô kezében nyugszik. A mennyországban végtelenül kicsik, s ezáltal nagyok leszünk, és feltétlen állandóságra jutunk. Belesimulunk Isten túlcsorduló életébe, de nem veszítjük el teremtményi mivoltunkat. Az ember elveszti önmagát, de épp ezáltal válik tökéletessé. Ugyanez történik meg az Oltáriszentségben: a teremtmény kicsinnyé válik, tökéletesen feladja magát, lényege belevész Krisztusba. Istenben teljesen elveszítjük magunkat, de vissza is kapjuk -- istenivé alakítva. Ezáltal lesz az ember a mennyországban önmaga. Minden, amit életünkben elértünk, félig megvalósítottunk, vagy meg sem adatott meg nekünk, kudarc, halva született lehetôség volt, most valósággá bomlik ki. És megértjük, hogy soha semmit sem vesztettünk el, legkevésbé azt, amirôl életünk során lemondtunk. Átszellemített fizikai lét Maga a testünk válik a személyünkké, belsô létünk tökéletes kifejezésévé. Ezt a testet Isten erejébôl mi teremtjük magunknak, nem a szüleinktôl kapjuk, korlátokkal és eleve meghatározott adottságokkal. Ezt a testet a lélek új és soha véget nem érô hatalma alakítja, amely Istentôl származik, és hozzá tér vissza. Csak az a test tökéletes, amely teljesen felvétetett a lélekbe. Majd csak a mennyországban, a feltámadás és a megdicsôülés állapotában válik nyilvánvalóvá, mi az emberi test. A mindenséggel való teljes egyesülést jelenti, nem sorompót a világgal, emberekkel, Istennel szemben. A Krisztus iránti feltétlen odaadás révén leszünk tehát önmagunk a mennyországban. Ez a lelki teremtés alaptörvénye: egy kéz -- nem a sajátunk -- valamennyiünknek leszakítja a legjobb gyümölcsöket. Ebbôl egyébként az is kiderül, hogy a mennyországot nem elsôsorban magunkban, hanem inkább másokban, fôként Krisztusban, illetve a feltámadt emberekben találjuk meg, és csak utóbb, a másoktól visszaáramló szeretet középpontjában bukkanunk rá saját magunkban. A mennyországot tehát úgy határozhatjuk meg, mint állapottá vált együttlétet a szeretetben. # Együttlét a szeretetben Életünkben szeretteink jelentik a mennyországot. A szeretett személy a mennyországban örök boldogsággá bontakozik ki. Egymás iránti átváltozott szeretetünk új életteret teremt. Akik szeretik egymást, bár sötéten és titokzatosan, már itt a földi életben is megtapasztalják a szeretet fényében a világ hasonló átváltozását. A szeretet varázsa már a földön érezteti a hatását. Az az út vagy az a város, ahol a szeretett személy lakik, aranyos fényben ragyog. Neve sugárzik a kövekbôl, a cserepekbôl és rácsokból. A mennyországban mindez létteremtô valósággá válik. Az egymást szeretô emberek összekapcsolódó pillantásának parazsából a mennyországban új, világító kozmosz keletkezik. Örök együttlétükbôl, örökkétartó ölelésükbôl új lét fakad. Érezzük a szeretett ember melegét, sugárzását, elevenségét, pazarló gazdagságát; vele örülünk, és hálát adunk érte Istennek. Egész lénye, lelke, szíve, viszontszeretetének teremtô, átfogó, feltámasztó ereje visszavonhatatlan ajándékunk lesz. Földi életének elmúlt örömei révén fokozódik képessége a boldogságra és annak befogadására, így él tovább az együttes szeretetben minden együtt töltött szép óra. Mindaz, ami keserves és nehéz volt az életében, most gyôzelemként, egy rendíthetetlen élet koronájaként lebeg az örökkévalóságban. Minden korábbi küzdelem a szeretet hatalmas erejeként él tovább az emberben. A sors csapásai csodálatosan kifinomulttá tették, lénye lágy lett, mint a viasz, amelyben ott van most minden dolog, személy, az egész világ lenyomata. Az életben megtapasztalt sötétség, amely élessé tette a látását, egyben képessé tette az örök látásra. Szeme most a gyermek tekinteteként ártatlanul ragyog, mégis éleslátó és átható. Lágyság, nyugalom és harmónia, az egész világ tükrözôdik ebben a tekintetben. Egész lénye nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, harmóniát és ritmust áraszt. A világ uralkodója lett, királyi, magabiztos, tudatos és bátor. Bölcsessége egyetlen pillantással átfogja az isteni távlatokat, körülöleli, mélyrehatóan és átfogóan fogadja magába. Mindenki ilyenné válik a mennyországban, akit szeretünk, az egész emberiség, minden egyes képviselôjében és léte kibontott szeretetében találjuk meg örök otthonunkat. Embertársaink szeretete és lénye létezésünk örök helye. # Krisztus új eljövetele A keresztény teológia egyik legalapvetôbb felismerése, hogy bár Krisztus már eljött, mégis a világ végéig eljövendô marad. Jézus a történelemben mindig újjászületik. Krisztus az idôk végéig eljövendô. Testét a keresztények alkotják, így válik láthatóvá a keresztény élet lényege. Kereszténységünk által Krisztusba helyezzük magunkat, összeforrunk vele, keresztényekké válunk. Szent Pál a keresztény lét titkát abban látja, hogy Krisztus a hívôkben él és viszont, a hívôk Ôbenne. Belépünk Krisztus létébe, anélkül hogy elvesztenénk saját személyiségünket. Krisztussal való eggyéválásunk folyamatát nevezik krisztusi életnek, amelynek beteljesedése a halál. Ha a krisztusi mérték betelt, ha mindazok, akik teljességét, a plérómát alkotják, mind egybeolvadtak vele, megszületik a kozmikus Krisztus. És vele együtt megjelenünk mi is. Krisztusba rejtett életünk megnyílik, létállapottá bomlik ki. Ez az értelme a kolosszeiekhez írt levélben megfogalmazott titokzatos eseménynek is: ,,életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben. Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsôségesen'' (Kol 3,3-4). A dolgok felszíne alatt tehát lassan kialakul egy szent világmindenség. Egy napon, ha Krisztus elérte a kozmikus nagykorúságot, megszűnik a feszültség Isten és a világ között. Mint két ellentétes pólus közötti szikra nyilatkoztatja ki magát Krisztus. Jelenléte áttör minden gátat, és elárasztja a mindenséget. Az egyetemes Krisztus, az örök ígéret napja kel fel a világegyetem fölött. Ebben a pillanatban Krisztus, aki magába gyűjtötte az emberiséget, és rajtuk keresztül a világmindenséget, átadja magát az Atya ölelésének. Beteljesedik minden misztikus álma: Erit in omnibus omnia Deus. Isten lesz minden mindenben. A végén ott ragyog egy Istentôl áthatott, átváltozott világ. Egy mély imaéletet élô ember, aki belsô tapasztalatból ismeri a világ lelki és misztikus vonásait, a következô képekkel jellemezte a mennyországba lépés pillanatát: A kezdet ,,A haldoklásból hirtelen magamhoz térve, az Isten melletti átfogó döntésben egész lényem megnyílik egy új, mély, átszellemített világ felé. Megdicsôült lények áramlanak felém seregestül. A mennyország úgy forog köröttem, mintha én lennék a középpont. Csodálat és szeretet száll hozzám, sôt az angyalok és szentek imádata. Ez az imádat azonban nem az én gyenge, teremtett, kicsiny lényemnek szól, hanem annak, akinek átlátszó hordozójává váltam. Körülöttem minden az isteni szeretet legtisztább verôfényében ragyog. Királyi mozdulattal haladok át a meghajló tömegen mindaddig, amíg el nem fog egy már jól ismert, de teljességében csak most megélt szent borzongás, és végigfut ereimben: Isten van itt. Hangtalanul állok, mert most nem nekem kell beszélnem. Az isteni személyek odajönnek hozzám. Köszönetet mondanak azért, hogy hittem szeretetükben. Csodálnak engem, a parányit, akit egy meggondolatlan érintés elpusztíthatna, akinek gondolataihoz olyan dolgok társultak, amelyeknek fényét -- gondolták az angyalok -- egy villanással ki lehetne oltani. Csodálnak engem, mert meghódítottam a mennyországot. Hirtelen ráébredek, hogy semmi sem vagyok, noha oly nagy tetteket vittem véghez, hogy a mennyeiek is csodálnak. Minden ajándék. Az isteni személyek most arról beszélnek, hogy milyen nyugtalan volt a szívük, amíg bennem nyugalomra nem leltek. Mindent nekem ajándékoznak. A tudásukat, hogy megismerjem a világmindenséget, az emberek és az angyalok szívét. Nekem adják az akaratukat, hogy az egész létet a szeretô szolgálatnak szenteljék. A szeretetüket, hogy ezzel a szeretettel átölelhessem ôket és bennük minden létezôt. Elnémulok.'' El kell némulnia a szónak, hogy a szív egyedül maradhasson imádságos sejtelmeivel. Nem szabad attól félnünk, hogy saját elképzeléseink szerint rendezzük be a mennyországot. Az emberi fantázia szent, és jogunk van az isteni és égi dolgok emberivé tételére. Isten emberré válását, amely Krisztus megtestesülésében ment végbe, úgysem tudjuk utánozni. * * * Ezzel végére értünk a betegségrôl, a szenvedésrôl és a halálról szóló elmélkedéseinknek. Minden beletorkollott az isteni örömbe. Ezt a csendes, átható örömöt kell kiárasztani a kereszténynek a világba, amely oly kevés jót és oly sok szenvedést ismer. Nem szabad megijednie saját szíve ürességétôl. Urunk megígérte, hogy élô vizek forrásai leszünk. Ha megkíséreljük, hogy gyűlölet és önzô kérlelhetetlenség nélkül, egyszerűen és Istenben bízva készen álljunk a világban és hivatásunkban Isten viszonozhatatlan ajándékának befogadására, akkor öntudatlanul akaratlanul az isteni öröm forrásaivá válunk. ======================================================================== Boros László 1927-ben született Budapesten. A kalocsai jezsuita gimnáziumban érettségizett, s 1945-ben felvételét kérte a Jézustársaságba. A rend feloszlatása miatt filozófiai kiképzésének közepén külföldre kényszerült. Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Franciaországban és Angliában folytatott teológiai tanulmányokat. Disszertációjának elkészítését Romano Guardini irányította. 1959-tôl 1973-ig a svájci jezsuiták Orientierung című lapjának szerkesztôségében dolgozott, 1963-ban meghívást kapott az innsbrucki egyetem vallástudományi tanszékére. Fôleg német nyelvterületen keresett elôadó, népszerű író volt. Számos kisebb publikáción kívül 1962 és 1982 között húsz kötete jelent meg. 1973-ban megrendítô változás következett be életében: elbocsátását kérte a jezsuita rendbôl. Legfôbb elöljárója feloldozta rendi fogadalmai és kötelezettségei alól, és hamarosan megkapta VI. Pál pápától felmentését a papi szolgálat alól is. Írói és elôadói munkásságát azonban tovább folytatta: tizenegy kisebb- nagyobb teológiai könyve jelent meg ezután. 1977-ben, ötvenéves korában jelentkezett torokrákja. Az egyre súlyosbodó betegség 1981-ben vetett véget életének. Földi maradványait kívánsága szerint a svájci jezsuiták badschönbrunn-i temetôjében temették el. Könyveinek összpéldányszáma eléri az egymilliót. Művei közül a legnépszerűbbet veheti most kezébe az olvasó. Ez a könyv tizenhárom kiadásban jelent meg, számos európai nyelvre lefordították. Másik legismertebb műve, a Mysterium mortis jövôre jelenik meg sorozatunkban.