Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Marosi Arnold: Átöröklés és nemzetvédelem Nihil obstat. Dr. Michaël Marczell censor dioecesanus. Nr. 2902. Imprimatur. Strigonii. die 10. Septembris 1923. Julius Machovich vic. generalis. Imprimatur. Zirc, die 8. Octobris 1923. Dr. Remigius Békefi abbas. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Az átöröklés anyaga Az ôsök kapcsolata utódaikkal. -- Az örökletes tulajdonságok átszármaztatói a kromoszómák. -- A megtermékenyítéssel járó átöröklés: zigóta és amfimixis. -- A faji sejtek és az ivadékok változatossága. -- A csíraplazma szerkezete: homo- és heterozigóta. -- Genotípus, paratípus és fenotípus. -- A szerzett tulajdonságok örökletessége. -- A szervezet veleszületett sajátságainak örökletessége Az átöröklés módja és szabályai A kutatás irányai. -- Tiszta fajok és keresztezés. -- Az intermediális átöröklés. -- Az alternatív átöröklés. -- Domináns és recesszív tulajdonságok. -- A presence-absence elmélet. -- A di-, tri- és polihibridek. -- Mendel szabályai. -- Eltérések. -- Galton törvénye és a kiválasztás Átöröklés az embernél A rassz- és családi vonások örökletessége. -- Az albinizmus. -- Az élettartam és sokgyermekűség. -- Korcsképzôdmények és betegségek. -- Az alkoholizmus, tuberkulózis és vérbaj. -- Mendel szabályai és az ember Lelki átöröklés A lelki működések és idegrendszer. -- A lokalizáció. -- A lelki élet és az agyvelô nagysága. -- A kisagy és szimpatikus idegrendszer szerepe. -- A férfi- és nôi jellem örökletessége. -- Az átöröklés és ösztön. -- Örökletes vonások a néplélekben -- Bach-, Byron- és Krupp- család. -- Örökletes lelki betegségek. -- Az átöröklés és szabadakarat jelentôsége a nevelésben A nemzetek élete és pusztulása Faj és nemzet -- A haza nemzetfenntartó ereje. -- Nemzeti kultúra. - - A faji öntudat jelentôsége. -- A család és erkölcs, mint a nemzetvédelem alapja. -- A bevándorlás és zsidóveszedelem. -- Csecsemôhalandóság -- A római nép és Franciaország elnéptelenedése. -- A maltuzianizmus. -- Az egyke és degenerálódás. -- A nagyvárosi élet és a higiénia fajgyöngítô hatása. -- A háború és fajegészség. - - A népbetegségek pusztítása Fajegészségtan Fogalma és irányai. -- A vérkeveredés és zsidóság. -- A szociális darwinizmus. -- A keresztény fajvédelem. -- Elôkészítés a házaséletre. -- A család népessége. -- Gazdasági intézkedések és telepítések. -- A káros elemeknek a népesedésbôl való kizárása. -- A fajvédelem és világnézet ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1924-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában a Szent István könyvek sorozat 19-ik köteteként. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== Elôszó Az átöröklés a legfontosabb élettani és társadalmi kérdések egyike. A biológiában az ôsök és utódaik között fennálló hasonlóságot igyekszik megfejteni, ami már az ôskorban érdekelte a természet életének vizsgálóit. De emellett szoros összefüggésben van az élettudomány másik fontos kérdésével, a fajképzôdés problémájával is. Új fajok ugyanis csak úgy keletkezhetnek, ha ismertetô jegyeik utódaikra is átszármaznak és ezáltal állandósulnak. E szoros kapcsolat folytán a XIX. század folyamán a fajkeletkezéssel együtt elôtérbe nyomult az átöröklés kutatása is és miként annak, ennek föllendítése is Darwin nevéhez fűzôdik. Kezdetben inkább csak elméleteket váltott ki, de késôbb megnyerte magának a kísérletezést is és ez Mendel Gergely[1] ágostonrendi apát fölfedezése alapján oly eredményekkel járt, amelyek hatása alatt az átöröklés a modern biológia egyik legszorgalmasabban kutatott témája. E népszerűség elôidézésében a tisztán tudományos szempontokon kívül a gyakorlati életnek is van része. Az átöröklés ugyanis belejátszik az állat- és növénynemesítésbe és, ami legfontosabb, a népek életébe is. A fajok testi és lelki fejlôdése, fennmaradása vagy kipusztulása nagyrészt az átöröklésen múlik. Ennek fölismerése egy új tudományágnak adott életet: a fajegészségtannak vagy eugenikának, aminek művelésére, útmutatásai megtartására sohasem volt oly nagy szükség, mint napjainkban. Európa romokban hever, népei milliókkal kevesbedtek, és épp azok pusztultak el legnagyobb számban, akik erôsebb szervezetük és koruk alapján a jövô nemzedék szempontjából a legértékesebb elemet képviselték: a fiatal meg jövendô családapák. Emellett a sok nélkülözéstôl a megmaradtak legyengültek, a növekvô nemzedék elcsenevészesedésnek van kitéve. A fajrontó betegségek is a háborús élet hatása alatt nagyobb arányban léptek fel, mint talán bármikor megelôzôleg. Valóban sohasem volt égetôbb szükség, hogy a hit és tudomány összefogva, legyűrjék ezt az Európára szakadt veszedelmet és regenerálják annak ezer sebbôl vérzô népességét. Nekünk magyaroknak, akik vérben is legtöbbet vesztettünk, jóformán egyetlen reményünk a jövô nemzedék. Ha tehát szeretjük fajunkat és élni akarunk, akkor ezért a jövô nemzedékért minden áldozatot meg kell hoznunk és az egyént túlélô nemzet iránt tartozó kötélességbôl testileg és lelkileg erôs népességre kell törekednünk. Ezt a célt akarja szolgálni e könyvecske is az átöröklés biológiai alapjainak, szabályainak és a népek életére való jelentôségének áttekintô megismertetésével. Forrásul a következô művek szolgáltak: Apáthy J.: A fajegészségtan köre és feladatai. Természettudományi Közlöny 1918. 1-4. sz. Baur E.: Bastardierung. Handwörterbuch der Naturwissenschaften. Jena, 1912. I. 850. l. Dr. Bayer H.: Über Vererbung und Rassenhygienie. Jena, 1912. Buday L.: A megcsonkított Magyarország. Budapest, 1921. Büchner L.: Die Macht der Vererbung. Leipzig, 1909. Grabner E.: Az öröklés szabályai a növények keresztezésénél. Természettudományi Közlöny 1908. 214. l. Gross J.: Vererbung. Handwörterbuch der Naturwissenschaften. Jena, 1912. X. 243. l. Hertwig O.: Zur Abwehr des ethischen, des sozialen, des politischen Darwinismus. Jena, 1918. Dr. Hesse R. und Dr. Doflein F.: Tierbau und Tierleben. Leipzig und Berlin, 1910. Hoffmann G.: Faj egészségtan és eugenika. Természettudományi Közlöny 1916. 450. l. U. a.: Fajegészségtan és népesedéspolitika. Budapest, 1920. U. a.: Krieg und Rassenhygienie. München, 1916. Dr. Kjellén R.: Die Grossmächte und die Weltkrise. Leipzig und Berlin, 1921. Kovács A.: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. Környey I.: A nem átöröklése. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz, 1921. 1. l. Dr. Lechner K.: Az alkoholizmus veszedelmei. Budapest, 1920. Lehmann E.: Experimentelle Abstammungs- und Vererbungslehre. Leipzig, 1913. Lenhossék M.: A ,,gynaephor'' öröklésrôl. Természettudományi Közlöny 1919. 130. l. U. a.: A népfajok és eugenika. Uo., 1918. 213. l. Marczali H.: Történelmi visszapillantás azokra az eszmékre és intézkedésekre, amelyek nagy néppusztulások után a népesség rekonstrukciója céljából fölmerültek. Nemzetvédô füzetek 6. sz. 1917. Marosi A.: Az átöröklés és ember. Katholikus Szemle, 1920. 222. és 263. l. U. a.: A fajképzôdés. U. o. 1919. 369. l. Muckermann H. S. J.: Kind und Volk. Freiburg im Breisgau, 1921. Dr. Nékám L.: Nemi betegségek. Budapest, 1920. Dr. Oettinger W.: Die Rassenhygienie und ihre wissenschaftliche Grundlagen. Berlin, 1914. Dr. Pékár K.: Magyar kultúra. Budapest, 1917. Pezenhoffer A.: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására. Budapest, 1922. Dr. Plate L.: Vererbungslehre. Leipzig, 1913. Ribot K.: A lelki átöröklés. Ford. Holló J. Budapest, 1896. Siemens H. W.: Die biologischen Grundlagen der Rassenhygiene und der Bevölkerungspolitik. München, 1917. Sommer G.: Geistige Veranlagung und Vererbung. Leipzig und Berlin, 1910. Dr. Teichmann E.: Die Vererbung als erhaltende Macht im Flusse organischen Geschehens. Stuttgart, 1921. Dr. Tóth Zs.: Az átöröklés és sejttan. Természettudományi Közlöny 1907. 457. l. Székesfehérvár, 1923. május. ____________________ 1 Nem György, mint ez a magyar irodalomban el van terjedve. Mendel keresztneve ugyanis németül Gregor és nem Georg. ======================================================================== Az átöröklés anyaga Átöröklésen értjük az ôsök tulajdonságainak az utódokra való átszármazását, vagyis azt az életjelenséget, ha valamely élôlény ivadékot hoz létre, az mindig hasonló szülôihez. E jelenségnek mint biológiai problémának megfejtése azon fordul meg, van-e valami szervi alapja a szülôi vonások ez átszármazásának? A feleletet megadja a közismert tény, hogy az a kezdet, amelybôl az újszülött fejlôdése megindul, nem új anyag, hanem egy része szülei szervezetének. Ez a szervi kapocs, természetes, fennáll a szülôk meg az ô elôdeik között is. Ennek folytán az újszülött és ôsei olyasféle láncolatot alkotnak, mint valamely patak mentén a tavak, amelyek vize bármily vékony erecskén is, de egymásból fakad. Hogy ez csakugyan így van, igazolja az egysejtű lények, mondjuk a papucsállatkának oszlással való szaporodása. E parányi, mikroszkopikus állatka, amely nevét papucsra emlékeztetô alakjától kapta, mikor oszlás folytán kettéválik, testének anyagát egyenlôen osztja meg a két új egyén között. A két egyénbôl, ha teljes kifejlôdését elérte, ugyanily módon lesz négy, a négybôl nyolc, a nyolcból tizenhat egyén és így tovább. Mindezek nem mások, mint a kiindulásul szolgáló ôs ivadékról- ivadékra átszálló részeinek kiegészülései. Az ekként létrejött, egymásra következô nemzedékek olyan piramisszerű csoportulatot alkotnak, amelynek csúcsa a kiinduló pontként fölvett ôs, alapja pedig a tôle származott legutolsó nemzedék. Ugyanez áll a növényeknek bujtás, hagyma, gumó által való szaporodásáról. Itt már egész világosan látható, hogy az új növény tulajdonképp az anyanövény kiegészült része és így könnyen érthetô a köztük fennálló hasonlóság is. Az állatvilágban már ritkábban, csak az alsóbbrendűek között észlelhetôk efféle esetek. Példa reá a közismert földigiliszta, amelyet ha kettévágunk, nem pusztul bele, hanem a hiányzó részek kinövése folytán két új egyén fejlôdik belôle. A felhozott példák bármily világosan mutatják is a szülôknek és utódaiknak egymással való összefüggését, arra a kérdésre, miféle szervi alapon és berendezkedéssel történik az ôsök tulajdonságainak ivadékaikra való átszármazása, nem adnak feleletet. Ebbe az érdekes mechanizmusba csak a szervezetek elemi részeinek, a sejteknek tüzetesebb ismerete nyújt bepillantást. Evégbôl mindenekelôtt tudnunk kell, hogy az élôsejtnek két lényeges alkatrésze van: a megolvadt enyvhez hasonló protoplazma és a nála sűrűbb összeállású sejtmag. A sejtmagon, ha bizonyos festôanyagokkal kezeljük, ismét két rész különböztethetô meg. Az egyik nem veszi magába a festéket, ez az akromatin, a másik megfestôdik, ez a kromatin. A kromatin a sejt nyugalmi állapotában az akromatikus állomány között szemcséket alkotva látható. A sejt oszlását megelôzôleg azonban a szemcsék hálózatot képezô fonállá egyesülnek. E fonal összehúzódva lassanként megvastagszik és végezetül önálló darabokra, úgynevezett kromoszómákra esik szét. A mi szempontunkból fôleg a kromoszómák érdemelnek beható figyelmet. Jellemzô tulajdonságuk, hogy ugyanazon fajhoz tartozó szervezetek sejtjeiben mindig egyforma számban jelennek meg. Például egyes férgeknél (Ophryotrocha) 4, másoknál (Dendrocoelum) 8, az édesvízi szivacsnál (Euspongilla) 12, a patkánynál, csibornál (Hydrophilus) 16, a tengeri sünnél (Echinus) 18, a Lasius nevű hangyánál 20, a foltos szalamandránál és embernél 24, a káposztalepkénél 28, az egérnél 32 és sós vizekben élô Artemia salina rákocskánál 168 a kromoszómák száma. Hasonló állandóságot észleltek nagyságukban, alakjukban is. Ez különösen oly fajoknál ismerhetô fel, amelyek sejtjeiben a kromoszómák méretben, formában különböznek egymástól. Így tapasztalta ezt az amerikai Sutton egy sáskafajnál (Brachystolamagna), ahol ha a kromoszómák a sejtekben megjelentek, mindig megegyeztek az ôket létrehozó elôbbi sejt kromoszómáival. Ugyan mire utal az állandó, sejtrôl-sejtre, nemzedékrôl-nemzedékre ismétlôdô megegyezés? Csakis arra, hogy a kromoszómák számának és alakjának e következetes állandósága nem véletlen szüleménye, hanem önálló egyéniségük következménye. Önállóságuk nemcsak különvált állapotukban van meg. Megôrzik ezt akkor is, bár láthatatlanul, amidôn a kromatikus állomány szemcsés külsôt mutat, vagy összefüggô fonálhálózatot alkot. Különben alig volna érthetô, hogy a kromatin kromoszómákra oszlása mindig azonos számú, nagyságú és alakú fonaldarabkákat eredményez. Az átöröklésre még a kromoszómák egyedi jellegénél is fontosabb azoknak a sejtek kettéválásában való részvéte. Tudnivaló, hogy a sejtoszlás mindig a maganyag megoszlásával indul meg. E bonyodalmas folyamatnak fôbb mozzanatai a következôk: Mikor a kromatinnak darabokra való szétesése megtörtént, a láthatóvá lett kromoszómák rendezkedni kezdenek, úgy hogy végül mindannyian egy, az oszlás irányára merôleges, úgynevezett equatoriális síkban helyezkednek el. Ennek befejeztével közepükön megjelenik egy hosszanti barázda, melynek mentén széthasadnak és ezáltal számuk megkétszerezôdik. A hasadás folytán keletkezett kromoszómapárok azonban nem maradnak együtt. Tagjaik elválnak egymástól és az equatoriális síktól távolodva, a sejt két ellentétes sarkán foglalnak helyet. Itt azután különállásuk ismét eltűnik. Mire ugyanis a protoplazmának a megoszlást követô kettéválása bekövetkezik, a kromoszómák egybeolvadnak és a kromatikus állomány újra fölveszi az eredeti hálózatos, illetôleg szemcsés állapotot. A megoszlás e bonyolult folyamatában tárgyunkra legfontosabb részlet a kromoszómák széthasadása. Vele ugyanis a keletkezett sejtekben nemcsak a fajra jellemzô kromoszómaszám van biztosítva, hanem a kromatikus anyag egyenlô megosztása is. E jelenség meglepô összhangban van az anyasejt tulajdonságainak a fióksejtekre való egyforma átszármazásával és joggal szolgáltatott alapot arra a föltevésre, hogy az örökletes tulajdonságok székhelye a kromoszómákban fészkel. Még pedig a kromoszómák önállósága megfelel az örökletes vonások állandóságának, míg széthasadásuk az örökletes sajátságoknak az utódokra való egyforma átszármazását fejti meg elôttünk. {kép} A sejtmag oszlása: a. és b. a kromatin darabokra esése, c. a kromoszómák equatoriális síkban való elhelyezkedése és hasadása, d. és e. a kromoszómák szétválása, f. a kromoszómák új sejtmagokká való egyesülése. Az eddig felhozott példák szerint a szervezetek egymaguk is képesek új egyént létrehozni. A növényvilágban ez általános jelenség. Az állatok között azonban csak alsóbbrendű típusoknál fordul elô, míg följebb két egyén, vagy általánosabban szólva, két sejt szükséges új élet fakasztásához. A szaporodás e módja a növényeknél sem ismeretlen, például a magvak által való szaporodás ezen alapszik. A mag kialakulása ugyanis két sejt egybeolvadásának eredménye. Az egyiknek székhelye a termô alsó részében található magrügy. A neve petesejt és hivatása ugyanaz, mint a madártojásé vagy halikráé: új élôlény létrehozása. Erre azonban önmagától nem képes, elôbb egy másik sejttel kell egyesülnie és ez a termékenyítôsejt, itt a porzókban képzôdô virágpor. Az egyesülés a szél, rovarok, víz segítségével történik, mert a virágport ezek szállítják a termô bibéjére. Itt azután kemény, bibircses burka fölreped és a támadt nyíláson egy tömlô húzódik le a magrügyhöz. E tömlôn, mint valami csatornán, a virágpor tartalma lefolyik a magrügyben pihenô petesejthez és vele összeolvad. A most leírt folyamatot megtermékenyítésnek nevezzük és csodás hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában tehetetlen sejt most elkezd oszlani és egymásután hozza létre a sejteket. Az új sejtek kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak. Késôbb azonban, mintha valami rendezô kéz működnék közöttük, eltérô csoportokká különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most már fejlôdésben levô kis embrión, amely addig-addig módosul, mígnem kialakul a mag és ebben a gyököcskébôl, száracskából, rügyecskébôl meg sziklevelekbôl álló csíra. {kép} Megtermékenyülés két kromoszómával: a. és b. a termékenyítôsejt behatolása és egyesülése a petesejt magjával, c. és d. a termékenyítô (világos) és petesejt (sötét) kromoszómáinak széthasadása és új sejtmagokká való egyesülése. Az állatvilágban a megtermékenyítésre legegyszerűbb példa a tengerisün, amelynek gombostű formájú termékenyítô sejtjei, a spermatozoidok ezrével rajzanak az ugyancsak szabad petesejtek körül. De belsejébe csak egy hatolhat. Ha ez megtörtént, a petesejt körül finom hártya képzôdik, a bent levô spermatozoid pedig egyenesen a sejtmagnak tart, egyesül vele és ezzel megindul az új egyén fejlôdése. Miként minden sejtnek, a pete- és termékenyítôsejtnek is vannak kromoszómái, de számuk csak félannyi, mint a szervezet egyéb sejtjeiben. Lássuk tehát a kromoszómák viselkedését a megtermékenyítéssel járó szaporodásnál. Ennek megismerése végett vegyük föl azt az esetet, midôn általában a kromoszómák száma négy és így a pete meg a termékenyítôsejt csak két kromoszómásak. Megtermékenyítés esetén, miként mondottuk, a két sejt egyesül, de csak protoplazmájuk olvad össze, a kromoszómák továbbra is megôrzik önállóságukat. Ennek folytán a két sejt egyesülésébôl származó új sejt, az úgynevezett zigóta, már négy kromoszómás lesz, ezek közül kettô a petét termelô anyától, kettô pedig a termékenyítôsejtet szolgáltató apai szervezetbôl származik. Az apai és anyai sejtek kromoszómáinak ez együttes elhelyezkedését a zigótában nevezzük mi amfimixisnek, ami, ha megtörtént, az egész szervezet fölépülésében érezteti hatását. Mert mivel indul meg az új egyén kialakulása? A zigóta oszlásával, amelynek lefolyása ugyanaz, mint azt föntebb a sejtoszlásnál leírtuk és amelynek legfontosabb mozzanata a kromoszómák széthasadása, a kialakuló sejtek között való egyenlô megoszlása. Tehát nemcsak a zigótának, hanem a belôle képzôdô valamennyi sejt kromoszómáinak, illetôleg az általuk képviselt öröklött tulajdonságoknak fele az apai, fele az anyai szervezetbôl származik és innen az újszülött szervezetének a szülôkhöz való hasonlósága. E két forrásból fakadó sajátságokból ugyanis mozaikszerűen alakul ki az új egyéniség, amely az amfimixisnél fogva egyik vonásában az apát, a másikban az anyát vagy talán valamely korábbi ôsét tükrözi vissza és mint azok életének folytatása jelenik meg elôttünk. {kép} A Brachystola nevű sáskafaj sejtjei: a. teljes, b. fél kromoszómaszámmal. A mondottakból az is látható, hogy a soksejtű szervezeteknél nem minden sejt vesz részt a fajfenntartásban, csak a peték és termékenyítôsejtek, azért ezeket megkülönböztetésül faji sejteknek is nevezzük. A többi sejtek legföljebb közvetve járulnak hozzá a szaporodáshoz. Az ô feladatuk elsôsorban az egyéni élet biztosítása és testi sejtek név alatt foglaljuk ôket össze. Ezek, mint a test építô elemei, vele együtt élnek és halnak, ellenben a faji sejtek, ha megértek, kiválnak a szervezetbôl és nemhogy megsemmisülnének, hanem megfelelô körülmények között új egyénné fejlôdnek. Tulajdonképp tehát úgy áll a dolog, hogy csakis bennük, a faji sejtekben, illetôleg ezek kromoszómáiban csörgedez az a vékony erecske, mely az egymástól származó ivadékokat összeköti és szakadatlan láncolatot alkot belôlük. Még az oszlás által való szaporodásnál sem nélkülözhetôk. Tapasztalat szerint ugyanis az oszlás útján egymásra következô nemzedékek mind jobban és jobban veszítenek szaporító erejükbôl. Végezetül teljesen kimerülnek és utódok nélkül halnak el. Közben-közben tehát még az egysejtű lényeknél is az oszlás állal való szaporodást felváltja a két egyén egybekelésébôl származó megtermékenyülés. Ennek segítségével az átöröklés kimerülôben levô anyaga, a kromatikus állomány mintegy újra szervezôdik és a megifjodott szervezet újult erôvel folytatja az osztódás által való szaporodást. De a faji sejtek nemcsak hivatásban, szerkezetben is eltérnek a testi sejtektôl. Bennük a kromoszómák száma csak félannyi, mint ezekben, ami egy érdekes folyamat, az úgynevezett redukciós oszlás folytán alakul ki bennük, miközben a faji sejteket létrehozó anyasejt kromatinja felényire redukálódik. A redukciós oszlásnak kettôs célja van. Az egyik a faji sejtek kromatintartalmának megkevesbítése. Különben a pete- és termékenyítôsejt egyesülésébôl származó zigótában a kromoszómák száma kétszerese lenne a normális számnak és ezzel elvesztené a belôle fejlôdô szervezet eredeti faji jellegét. A redukciós oszlás másik eredménye a faji sejtek különbözô volta. A kromoszómák ugyanis nem egyenlô értékűek: az egyik ilyen, a másik olyan örökletes tulajdonságoknak a telepe. Mondjuk, például a tarka virágnál a fehér szín más kromoszómához van kötve, mint a piros és így a redukciós oszlás alkalmával az egyik faji sejtbôl a piros, a másikból a fehér szín kromoszómája marad ki. Ez esetben tehát a virágnak kétféle petéi lesznek: egyesekben a piros, másokban a fehér szín lesz meg. Ugyanez áll a virágporszemekrôl is. Mi lesz most már a megtermékenyítés eredménye? A fehér virágporral megtermékenyített fehér petesejtbôl fehér, a piros virágporral megtermékenyített piros petesejtbôl piros virág fejlôdik, míg ha a fehér petével piros, vagy a piros petével fehér virágpor alkot zigótát, akkor rózsaszín, esetleg tarka virágot is kaphatunk. Így jön létre az is, amidôn ugyanazon anyának, például a kutyánál, macskánál, egy ellésbôl különbözô színű ivadékai születnek. A faji sejtek különbözôsége az amfimixis révén az új egyének kialakulásában gazdag változatosságra nyújt alkalmat. Két kromoszómái faji sejteknél, amint láttuk, a megtermékenyülésben négyféle kombináció lehetséges. Négy kromoszómás faji sejtek már 16-féle változatot engednek meg, amelyek zigótává való egyesülése 256-féleként mehet végbe. Ez esetben tehát az örökletes tulajdonságok az új egyénben 256 kombináció szerint jelentkezhetnek. Tovább hat kromoszómával 4096, nyolccal 65,536, tízzel pedig több mint 1 millió változatban lehetséges a megtermékenyülés. (Hesso-Doflein, I., 554. l.) Az embernél, mint már említettük, a kromoszómák normális száma 24, a faji sejtekben tehát csak 12 van belôlük. Ezzel a berendezéssel 2.704.156 zigótakombináció lehetséges, ami annyit jelent, hogy két testvér testi megegyezésének valószínűsége tisztán az örökletes tulajdonságok alapján 1 : 2.7 millió. Vegyük ehhez még a külsô tényezôk által létrehozható változatokat és akkor érthetô lesz, miért nincs még testvérek között sem két teljesen egyforma ember. Kivételek az egy petébôl származó ikrek, melyek a már fejlôdésnek indult pete kettéválásából képzôdtek. Ez esetben a két egyén kromatikus anyagának összetétele ugyanaz, tehát örökletes tulajdonságokban is meg kell egyezniök egymással. Ha mégis van közöttük különbség, ez csak a külsô tényezôk eltérô hatásának lehet az eredménye. Ikrek azonban akkor is születhetnek, ha egyszerre két pete termékenyül meg. Ilyenkor már a veleszületett tulajdonságokban is van eltérés a két egyén között és ennek folytán a hasonlóság sem lesz oly feltűnô, mint az elôbbi esetben. Az amfimixisszel járó változatosság, a fajfennmaradás szempontjából, a termékenyítés útján való szaporodást messze az oszlás, dugványozás, sarjadzás fölé emeli. A fajok életének egyik leghathatósabb tényezôje ugyanis az alkalmazkodás, mert enélkül -- különösen az életviszonyok nagyobb megváltozása esetén -- nem tudnak beilleszkedni az új környezetbe és kipusztulnak. De mitôl függ a fajok alkalmazkodó képessége? Az alájuk tartozó egyedek változatosságától. Nagyobb számú változat mellett, ha el is pusztulnak egyesek a megváltozott viszonyok között, könnyebben akadnak oly alakok, amelyek az új helyzetnek megfelelô tulajdonságaikkal leküzdik a megélhetés nehézségeit és megmentik a fajt a kiveszéstôl. Csekély számú változat mellett erre kisebb a valószínűség. Már pedig az oszlás, dugványozás, gumók, hagymák, indák által való szaporodás nem eredményezhet akkora változatosságot, mint a termékenyítés. Az elôbbi esetben csak egy egyén élete és örökletes tulajdonságai folytatódnak az utódban és csak a külsô befolyás eredményezhet eltéréseket. De a két faji sejt egyesülésébôl keletkezô amfimixisnél két egyén élete folytatódik az új szülöttben, sajátságai két egyén örökletes vonásaiból tevôdnek össze. Itt a változatok létrehozásában a külsô tényezôk mellett nagy szerepet játszik a faji sejtek különbözô kombinációja is és így könnyebben jöhetnek létre életrevalóbb, a veszedelmekkel szemben kitartóbb, ellenállóbb alakok, mint az egyszerű oszlással való szaporodásnál. A mondottak szerint az átöröklés anyaga tulajdonképp a sejtmag kromatinja, és mint ilyennek Nägeli szerint idioplazma, Weismann szerint csíraplazma a neve. Azonban, tekintve a kromoszómák korlátolt számát, másrészt az örökletes tulajdonságoknak szinte végtelen mennyiségét, az idioplazma abban az alakjában, mint azt eddig tárgyaltuk, nem elegendô az átöröklés problémájának megfejtésére. Evégbôl a kromoszómáknál kisebb öröklési tényezôkre, egységekre van szükség. Ezek azonban már a megfigyelés határán kívül esnek. Tisztán feltevésen alapuló elemek, amelyek már régebben szerepelnek az élettudományban. Darwin pangéneknek, Nägeli micelláknak, Weismann determinánsoknak nevezi ôket, míg legújabban Johannsen kezdeményezésére gén vagy faktor néven szerepelnek a biológia szótárában. A gének vagy faktorok, miután létezésükrôl tapasztalati úton meggyôzôdni nem lehet, tulajdonképp képzeleti alkatrészek. Csak arra valók, hogy képviseljék az egyes tulajdonságokat és szemléltessék az átöröklés mechanizmusát, akárcsak az elemi tanításnál használt számológolyók a mennyiségtani műveleteket. Ezek elôrebocsátása után az idioplazma szerkezete a következôleg alkotható meg. Minden hivatására megérett faji sejtben annyi faktor van, amennyi a benne foglalt örökletes tulajdonság. Mikor azonban a faji sejtek egyesülnek, a megtermékenyített petesejtben, vagyis a zigótában, megkétszerezôdik a faktorok száma. E faktorok azáltal, hogy közülök az egynemű tulajdonságok, például a termet, az arcvonások, a szín stb. képviselôi egymás mellett helyezkednek el, páros tulajdonságokat, Bateson szerint allelomorfokat alkotnak. A páros tulajdonságok a zigóta oszlása révén a többi sejtekre is átszármaznak, egyedül a faji sejtek kivételek. A faji sejtekbôl ugyanis a redukciós oszlás által a páros tulajdonságok egyik faktora kiesik, ezért bennük a gének száma, miként a kromoszómákéi is, csak félannyi, mint a többi sejtekben. Lássuk most az elmélet alkalmazását. Elôször párosítsunk össze egymással mindenben megegyezô, tiszta fajokat. Ez esetben a két faji sejt faktorai teljesen egyformák és így a zigóta páros tulajdonságaiban csak egynemű faktorok kerülhetnek össze. Például a színt képviselô páros tulajdonság, ha fehér egyedekrôl van szó, két fehér faktorból áll. Ugyanígy a többi sajátságokra (termet, szôrözet, levélalak stb.) vonatkozó páros tulajdonságok is mind, kivétel nélkül két teljesen egyforma faktort foglalnak magukban. Az ilyen szerkezetű zigóta neve homozigóta, amelybôl csak szülôkkel egyezô, tiszta faj fejlôdhetik. Vegyük most a másik esetet, midôn a tiszta fajt képviselô szülôk mindenben megegyeznek, csak egy tulajdonságban, például színben, különböznek egymástól. Kérdés, milyenek lesznek az ezekbôl származó zigóta páros tulajdonságai? Általában olyanok, mint az elôbbi esetben, ti. egyforma faktorokból összetettek. Egy azonban, a színre vonatkozó páros tulajdonság, eltér a többitôl, mert ennek faktorai -- a szülôk színének megfelelôen -- két különbözô színt képviselnek. Az ilyen zigóta, melynek különbözô faktorokat egyesítô páros tulajdonságai is vannak, heterozigóta, és belôle csak keverék, korcsfaj fejlôdhetik. Az idioplazma további vizsgálatánál nagyon fontos annak megállapítása, ugyan minô tulajdonságok vannak benne gének vagy faktorok által képviselve? Miután az idioplazma közvetlenül a szülôktôl származik, elsôsorban azok örökletes tulajdonságait foglalja magában. Tapasztalat szerint azonban a szülôkhöz való hasonlóság mellett gyakori a régebbi ôsökre való visszaütés is (atavizmus), amibôl világos, hogy azok tulajdonságai is bentfoglaltatnak az idioplazmában. Következôleg az idioplazma a benne rejlô sajátságokat az ôsök egész láncolatán keresztül szedte magába, és mint az örökletes tulajdonságok összessége képviseli a geno- vagy idiotípust. Vele szemben az utódokra át nem szálló, múló sajátságokat paratípus név alatt foglaljuk össze, míg az egyén úgy, amint a maga valóságában elôttünk áll, a fenotípus. E megkülönböztetéssel fenotípus, amelyen értjük a zigótában meglevô örökletes sajátságoknak, a genotípusnak kifejlett egyéniség alakjában való megjelenését, azt akarjuk kifejezni, hogy a zigótából kifejlôdô individuumon a benne rejlô örökletes tulajdonságok nem jutnak mind kifejezésre. Közülök egyesek rejtve is maradhatnak és csak bizonyos feltételek mellett kerülnek felszínre. Például azok a vonások, amelyekben a gyermek nem szülôihez, hanem nagyatyjához vagy nagyanyjához hasonlít, rejtett állapotban bizonyára megvoltak a szülôkben is, különben a gyermeken sem jelentkezhettek volna. Másrészt azonban az egyénnek olyan sajátságai is lehetnek, amelyeknek semmi alapja az idioplazmában, hanem tisztán külsô körülmények szüleményei és mint ilyenek nem öröklôdnek. E tekintetben nagyon tanulságosak Bauer Ervinnek a piros virágú kankalinnal (Primula sinensis) végzett kísérletei, amelyeknél azt tapasztalta, hogy a 20-35 Celsius fok hômérsékleten nevelt palánták fehér virágot, a 15-20 fokon fejlôdôk pedig rendes, piros virágot termettek. Mikor aztán a fehér virágú példányokat ugyanilyen körülmények közé helyezte, a magasabb hômérséklet mellett szerzett tulajdonságaikat elvesztették és nekik is piros virágaik lettek. Hasonló ehhez Weismann kísérlete, aki kiválasztott két nôstény meg öt hím fehér egeret és levágta farkukat. Ezt a csonkítást több nemzedéken keresztül megismételte, és az ily módon leszármazó több száz egér között egyetlen csonka avagy rövidebb farkú példány sem akadt. Ellentétben az imént felhozott példákkal, van egy-két olyan eset is, amikor a külsô behatások folytán szerzett tulajdonság állandónak, örökletesnek bizonyult. E tekintetben különösen figyelemreméltók Towernek a kolorádobogáron (Leptinotarsa) végzett megfigyelései. E bogár alapszíne sárga, fedôszárnyait hosszában fekete sávok, hasát fekete foltok tarkítják. Petéit 8-8 napi idôközökben üríti ki és így ugyanazon példánnyal különbözô körülmények között rakathatunk petéket. Tower adatai szerint azokból a petékbôl, amelyeket a kolorádobogár a rendesnél 5-7 C foknál alacsonyabb vagy magasabb hômérsékleten és nedves levegôben rak le, részben feketés alapszínű változatok fejlôdnek. Ellenben száraz levegôn és a rendestôl 10 C fokkal eltérô hômérsékleten kiürített peték után a festékanyag redukálódik és a szárnyakról egészen eltűnnek a fekete sávok. E változások azonban nem minden esetben öröklôdnek. Örökletes tulajdonságok csak akkor lesznek belôlük, ha a fiatal szervezet egész fejlôdése alatt ki van téve a fent említett hatásoknak. Különben az ivadékok visszaütnek az eredeti alakra. Hasonlót tapasztaltak az egereknél is. Ugyanis a 21 C fok mellett nevelt egereknek körülbelül egyharmaddal hosszabb farkuk fejlôdött, mint az 5 C fok mellett fejlôdôknek. Ezeknek utódai egyenlô hômérsékleti viszonyok mellett is megôrizték hosszú-, illetôleg rövidfarkúságukat, de csak az esetben, ha a szülôk eltérô hôfok mellett való nevelése mindjárt születésük után megkezdôdött. E példák tehát amellett tanúskodnak, hogy a szervezet fejlôdésében van olyan idôszak, amikor a ráható tényezôk nemcsak külsejét változtatják meg, hanem ugyanakkor az átöröklés székhelyére, a faji sejtekre is hatással vannak. De nem oly értelemben, mintha talán új öröklési telepek, gének lépnének fel benne. Ilyent külsô tényezôk nem hozhatnak létre. Hanem igenis más valami, mondjuk például az idioplazma anyagcseréjének megváltozása idézi elô az illetô tulajdonság átszármazását, öröklôdését. Míg a szerzett sajátságok csak kivételesen örökletesek, a szervezet veleszületett sajátságai, amennyiben azok a csíraplazma génjeinek következményei, mindig örökletesnek tekinthetôk. Ilyen genotípusos tulajdonságok elsôsorban a fajjellegek, vagyis azok a sajátságok, amelyek szerint az embertôl csak ember, a házifecskétôl csak házifecske, a gyöngyvirágtól csak gyöngyvirág születhetik. Ugyancsak örökletesnek bizonyultak a szervezetek ugrásszerű, mutációnak nevezett átalakulásai. Példa erre, mikor a párizsi Luxembourg rózsái között egy rózsa hirtelen kenderszerű levelekkel jelent meg, amelyet azóta a kertészek mint külön fajtát kultiválnak. Vagy a közönséges indás szamócából (Fragaria vesca) egy szép napon indátlan szamóca keletkezett és ennek származékai ma is nélkülözik az indákat. Ilyen mutáció eredménye a krizantémum is, amely a közönséges margitvirág (Chrysanthemum segetum) átalakulásából jött létre. A margitvirág fejecskéjének szélén, mint ismeretes, fehér nyelvalakú szirmok vannak, míg sárga, középsô része apró, csöves virágokból áll. A mutáció abban jelentkezett, hogy egyes margitvirágok közepébôl három- négynyelves virág emelkedett ki. E növények önbeporzás folytán létrejött utódain a következô évben 100, két év múltán 200 nyelves virág fejlôdött. Ennek folytán a margitvirág tömött ôszirózsa alakot öltött magára és a sajátságát ivadékai is megtartották. Az örökletes sajátságok harmadik csoportja a szervezet fluktuáló vagy visszatérô variáció név alatt összefoglalt változásai. Hogy mik ezek, azt Jennings következô kísérlete világítja meg. A már említett egysejtű papucsállatkák, paraméciumok tenyészetébôl elkülönített egy példányt, amely aztán osztódás útján számos ivadékot eredményezett. Ezek hosszát megmérve, azt tapasztalta, hogy bár az állatkák mind egyforma életviszonyok között fejlôdtek, mégis különbözô nagyságúak voltak, amelyek azonban a legkisebb és legnagyobb példányok között fokozatos sorozatot alkotva helyezkedtek el. E jelenség állandóságát és örökletességét az igazolja, hogy hasonló eljárás mellett mindig ugyanazon számbeli határértékeket kapjuk. Ha eltérés mutatkozik, az csak valamely külsô befolyás következménye lehet, amelynek kiküszöbölése után ismét helyre áll a rendes állapot. Végül a genotípustól függ, tehát örökletes vonás a nemi jelleg is, vagyis annak eldöntése, hím vagy nôstény fejlôdik-e a megtermékenyített petébôl. A rovarokon végzett vizsgálatokból ugyanis kiderült, hogy a hímek testi sejtjeiben a kromoszómák száma rendszerint eggyel kevesebb, mint a nôstényeknél, ha pedig egyenlô, egy kromoszóma kisebb, mint a nôstények neki megfelelô kromoszómája. Ezt röviden úgy jelezhetjük, ha a nôstények kromatinja n, akkor a hímeké n-1. Ez az eltérés kifejezésre jut a faji sejtekben is. A nôstények faji sejtjeiben egyforma a kromoszómák száma: fele a testi sejtek kromoszómáinak, vagyis n/2. A hímeknél azonban kétféle faji sejtek vannak: felükben megegyezik a kromoszómák száma a petesejtekével, n/2, másik felükben azonban eggyel kevesebb, (n/2)-1. Eszerint a megtermékenyítés alkalmával két eset lehetséges: az elsô n/2 kromoszómás sejt egyesül a petével, akkor az n/2 + n/2 = n képlet alapján a zigóta kromatinja n, tehát nôstény fejlôdik belôle; a másik esetben (n/2)-1 kromoszómás a megtermékenyítô sejt, akkor az n/2 + n/2 -1 = n-1 alapján a zigóta kromatinja n-1 és így hím egyén lesz belôle. Lássuk az esetet példán is. A filloxeránál a hímek 9, a nôstények 10 kromoszómásak. Ennek megfelelôen a peték 5, a termékenyítôsejtek 4 és 5 kromoszómásak. Mi lesz a megtermékenyítés eredménye? Ha a petével egyesülô sejt 4 kromoszómás, akkor 9 kromoszómás egyén, vagyis hím, ha a termékenyítôsejt 5 kromoszómás, akkor 10 kromoszómás, vagyis nô egyén fog belôle fejlôdni. Másik példa. A bodobácsnál (Ligaeus turcicus) a nôstények sejtjei 14 kromoszómásak, amelyek közül 6 pár egyenlô, egy pár azonban eltérô viselkedésű és nevük x kromoszóma. A hímeknél is megvan ez eltérô kromoszómapár, csakhogy itt a két kromoszóma különbözô. Az egyik nagyobb és megfelel az x kromoszómának, a másik kisebb és neve y kromoszóma. Milyenek lesznek a faji sejtek? A peték mind egyformák: tartalmaznak 6 rendes és egy x kromoszómát, ellenben a termékenyítôsejtek fele x, fele y kromoszómás. Ha tehát a petét x-es sejt termékenyíti meg, az új egyén sejtjei 12 rendes és két x kromoszómát fognak tartalmazni, vagyis nôstény lesz belôle. Ha pedig a petét y-os sejt termékenyíti meg, akkor az új egyén sejtjeiben lesz 12 rendes, egy x és egy y kromoszóma, vagyis hím fejlôdik belôle. Az eddigi példákban a termékenyítôsejt határozta meg a nemet. Vannak azonban esetek, amikor a petesejten észlelhetôk a fentiekhez hasonló eltérések, akkor tehát ezek lesznek döntôk a nem kialakulásában. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: a nemi jellegek forrása nem külsô tényezôkben, hanem a nemi sejtek kromatikus berendezésében, tehát az átöröklés anyagában fakad, más szóval: a születendô egyén neme már a megtermékenyítés pillanatában eldôl. Az ekként meghatározott nemi jelleget csak kivételesen lehet külsô beavatkozással befolyásolni, míg a legtöbb esetben és legelsô sorban az embernél ez nincs módunkban. Különben így kívánja ezt a nemek eloszlásának állandó arányszáma is, aminek megzavarása magát a fajfennmaradást hozhatná veszélybe. Épp azért a nemek arányának e törvényszerűsége igazán csak akkor érthetô, ha az nem a véletlen által irányított külsô hatásokon, hanem belsô tényezôkön, a szervezet ugyancsak törvényszerű berendezésén alapul. ======================================================================== Az átöröklés módja és szabályai Az átöröklés szabályainak kutatásában két irányt követ a biológia. Az egyik kísérletekkel dolgozik és igyekszik eredményeket elérni, a másik adatokat gyűjt és a statisztika módszerével iparkodik bizonyos általános tételek megállapítására. Ez utóbbi, ún. biometrikus iskolának vezére az angol Galton Ferenc, míg a kísérleti örökléstan megalapítója Mendel Gergely, brünni ágostonrendi apát, aki kolostora kertjében fôleg különbözô borsófajták keresztezésével kísérletezett. Több mint 10.000 növényegyedet figyelt meg. Megfigyeléseit nemcsak a keresztezésbôl származott basztardokra, hanem ezek önbeporzás útján kapott utódaira is kiterjesztette és ezzel a biológiában korszakalkotó eredményeket sikerült megállapítania. Észleleteit (Versuche über Pflanzenhybriden) 1865-ben közölte, ekkor azonban az irányadó körök nem vettek róla tudomást. Késôbb, a jelen század elején más kísérletezôk (de Vries, Correns, Tschermak) ugyanazon eredményre jutottak és csak ezek közleményei hívták föl a figyelmet Mendel felfedezéseire, emelték föl nevét az ismeretlenség homályából a biológia nagyjai közé. Az örökléstani kísérletekhez kiindulásul mindig tiszta fajok szükségesek. E végbôl a kísérletre kiválasztott alakot, ha virágról van szó, elôbb önbeporzással szaporítjuk. Ha az ily módon létrejött ivadékok a második, sôt harmadik nemzedékben is ugyanolyanok, mint a kiindulásul felvett példány, ez jele annak, hogy tiszta fajok, más szóval: kromoszómáikban a páros tulajdonságok egyforma faktorokból állanak. A tiszta alakok kitenyésztése után a további eljárás a keresztezésen alapul, ami nem más, mint két, örökletes vonásaiban eltérô egyén egymással való párosítása. Az ebbôl származó ivadékok neve basztard, hibrid, magyarul: korcs- vagy keverékfaj. A keresztezésnek azonban vannak bizonyos határai. Sikerre rendszerint csak ugyanazon fajhoz tartozó változatok, rasszok között vezet, például a fehér és piros oroszlánszáj, a fehér és szürke egér, a hosszú- és rövidszôrű tengerimalac keresztezése. De képzôdhetnek basztardok szervezetileg távolabb esô, mondjuk különbözô nemekhez, fajokhoz tartozó egyedektôl is. Ilyenek a házi tyúk és fácán, ló és szamár, sziléne és mécsvirág keresztezésébôl létrejövô keverékfajok. E faj- vagy nembasztardok azonban rendszerint meddôk, miért is átöröklési kísérletekre nem igen használhatók. Mindazonáltal különösen növénytani téren már sikerült elôállítani termékeny fajbasztardokat is, de az itt észlelhetô jelenségek megfejtése, az átöröklés eddig ismert szabályaival való összeegyeztetése rendkívül bonyolult viszonyaik miatt ma még igen nagy nehézségekbe ütközik. A kísérleti örökléstan szerint az ôsök tulajdonságai két módon jelentkeznek az utódokon. Egyik esetben az ivadék többé-kevésbé középhelyet foglal el a szülôk között, ez az intermediális átöröklés. Máskor az egyik szülô tulajdonságai (pl. szín, alak stb.) a másik szülô megfelelô sajátságaival szemben az ivadékon uralkodókká lesznek, ez az alternatív átöröklés. Az intermediális átöröklésre szolgáljon például közismert kerti virágunk, az oroszlánszáj. Ha e sok színváltozatban tenyészô virágnak az elefántcsont színére emlékeztetô fehér és sötétpiros tisztán kitenyésztett példányait beporozzuk egymással, a keresztezés eredménye rózsaszínű basztard lesz. E basztard tulajdonképp keverék, korcsfaj, amelynek átmeneti színe a piros és fehér szín egymásra hatásából alakult ki anélkül, hogy e színek elvesztették volna önállóságukat. Ugyanis a rózsaszínű oroszlánszáj önbeporzás által keletkezett magvait elvetve, azok egynegyedrésze fehér, egynegyedrésze piros, kétnegyedrésze rózsaszínű virágokat hoz. Az elôbbi példányok utódai is fehér, illetôleg piros virágúak lesznek, tehát tiszta fajok. Ellenben a rózsaszínű alakok a második generációban is korcsok maradnak és ivadékaik ugyanolyan módon válnak, hasadnak szét tiszta és korcsfajokra, miként az ôstövek keresztezésébôl származó basztard magvai. Sematikusan e folyamatot a következô ábra mutatja. {kép} Az ábra magyarázata a következô: P jelenti az ôstöveket, melyek közül a vörös jele AA, a fehéré aa. A jelzésben használt két betű a tulajdonságok páros képviseletét, vagyis azt jelzi, hogy a testi sejtek kromoszómáiban a vörös szín is, a fehér szín is két-két faktorral szerepel. F1 jelzi az elsô generációt. Ennek tagjai mind rózsaszínűek, mert a színre vonatkozó páros tulajdonságaikban a vörös faktor mellett ott van a fehér is. Ugyan miért? A dolog magyarázata az, mert a vörös alany faji sejtjeiben csak vörös (A), a fehéréiben csak fehér (a) faktor van, ezek egyesülése csak Aa zigótát adhat. F2 a második generáció. Hogyan jönnek létre ennek a tagjai? A rózsaszínű Aa egyén önbeporzása által. Ennek azonban pete- és termékenyítôsejtjei is kétfélék. Vannak A és a faktoros petesejtjei, A és a faktoros termékenyítôsejtjei, virágporai. Itt négy eset lehetséges: 1. A virágpor termékenyít meg A petét, az eredmény AA zigóta. 2. A virágpor termékenyít meg a petét, az eredmény Aa zigóta. 3. a virágpor termékenyít meg A petét, az eredmény aA zigóta. 4. a virágpor termékenyít meg a petét, az eredmény aa zigóta. Az állatvilágban az intermediális átöröklésre igen jellemzô példa Bateson kísérlete, aki fehér és fekete andalúziai tyúkok keresztezésébôl kékes színű korcsokat kapott. E kék basztardok egymás közt való párosodásából származott ivadékok megközelítôleg kétnegyedrészben szintén basztardok voltak, míg egynegyedrészük a fehér, egynegyedrészük a fekete alanyra ütött vissza. Íme tehát a második generációban itt is bekövetkezett a széthasadás, akárcsak az oroszlánszájnál. Davenport fekete törpetyúk és fehér itáliai kakas keresztezésével kísérletezett. Eredményként oly basztardot kapott, amelyen a fehér és fekete szín nem olvadt össze, hanem mozaikszerű foltokban jelentkezett. Ehhez hasonló eset a növénytanban, amidôn a tüskés termésű maszlagot (Datura) keresztezték sima termésűvel és a kapott basztard termésein sima meg tüskés foltok váltakoztak egymással. Az alternatív átöröklés a borsónál észlelhetô. Ez esetben a piros és fehér virágoknak egymással való beporzása piros basztardot eredményez. E basztard azonban, bár látszólag csak az egyik szülô színét örökli, éppoly keverékfaj, mint a rózsaszínű oroszlánszáj. Kitűnik ez abból, hogy önbeporzás folytán keletkezett magvai ennek is különbözô hajlamúak és egynegyedrészükbôl fehér, háromnegyedrészükbôl piros virágú borsó lesz. De ez a háromnegyedrész nem mind egyforma. Kétharmadrészük korcs keverékfaj, míg egyharmadrészük tiszta faj, tudniillik azok, amelyeknek, ha idegen beporzás nem éri ôket, összes utódaik pirosak lesznek. A végeredmény az alternatív átöröklésnél is ugyanaz, mint az intermediálisnál: a második generáció áll egynegyedrész tisztafajú fehér, egynegyedrész tisztafajú piros és kétnegyedrész korcsfajt képviselô piros borsóból. Az állatvilágból idevágó példa a fehér és fekete egerek egymással való keresztezése. Itt is az elsô generáció fekete, a második generációban azonban az ivadékok egynegyedrésze fehér, egynegyedrésze tisztafajú fekete és kétnegyedrésze korcs fekete, mely utóbbiak egymás közt szaporodva, éppúgy szétválnak tiszta és korcsfajokra, mint az elsô generáció ivadékai. Ugyanilyen viselkedést mutat a kerticsiga is, amelynek két fô változata van. Az egyiknek háza egyszínű, a másikét spirális, fekete szalag díszíti. A kettônek keresztezése egyszínű ivadékot hoz. Ez ugyanilyen származású egyénnél párosítva szolgáltatja a háromféle (tiszta egyszínű, korcs egyszínű és tiszta fekete szalagos) egyénekbôl álló második generációt. Amint látható, az alternatív átöröklésnél az örökletes tulajdonságok nem egyformán érvényesítik hatásukat. A basztard külsôleg csak az egyik szülô, a fölvett példában a piros borsó (fekete egér, egyszínű csiga) tulajdonságának átszármazásáról tesz tanúságot. De emellett magában rejti a másik szülô tulajdonságát, a fehér (illetôleg fekete szalagos) színt is, különben nem lehetnének fehér (illetôleg fekete szalagos) ivadékai. Az elôbbi tulajdonságot, amely a másikat mintegy háttérbe szorítja, uralkodó, domináns, vele szemben a másikat visszaesô, recesszív tulajdonságnak nevezzük. Ebben a beállításban a domináns tulajdonság úgy szerepel, mint a recesszív tulajdonság ellenlábasa. Van azonban más felfogás is, amely szerint a recesszív tulajdonságnak tulajdonképp nincs faktora, hanem csak a domináns tulajdonság hiányát jelzi. Elmaradása vagy megjelenése a domináns faktor jelen- vagy távollététôl függ. Vagyis például a fehér borsó nem azért fehér, mintha öröklésanyagában bent volna a fehér szín, hanem mert hiányzik belôle a piros szín. E Correns-Batesontól származó elmélet ,,presence-absence'' név alatt szerepel az irodalomban és általánosan elfogadott jelzési módja, hogy a domináns tulajdonság kifejezésére nagy betűt használ, a vele együtt szereplô recesszív jelleget pedig ugyanolyan kis betűvel jelzi. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az elmélet nem minden esetben igazolható, de mivel különösen a bonyolultabb jelenségek megfejtésében a legtöbbször beválik, használata az örökléstani munkákban ma már általános. A példaként fölvett borsó alternatív átöröklésének sematikus ábrázolása a ,,presence-absence'' elmélet szerint következô: {kép} Ábránk szerint az elsô generációban (F1) a szín páros tulajdonsága itt is ugyanolyan összetételű (Aa), mint az intermediális átöröklésnél, csakhogy ez esetben a vörös szín faktorának (A) domináns jellegénél fogva a fehér szín (a) nem érvényesülhet. A második generáció (F2) vörös alakjai, amelyek az elsô generáció faji sejtjeibôl éppúgy alakulnak ki, mint azt az elsô ábra magyarázatában kifejtettük, már csak külsôleg, fenotípusban egyeznek meg, örökletes tulajdonságokban, genotípusban nem. Egyharmadrészükben ugyanis csak vörös faktorok (AA) vannak, ezek tehát tiszta fajok. Ellenben kétharmadrészükben {Aa, aA jelzésűekben) van hajlam a fehér recesszív jellegre (a) is, tehát korcsfajok. Ezek a jelenségek, amilyen a basztardképzôdés meg a basztardoknak tiszta meg korcsfajokra való széthasadása és amelyeket ,,mendelezés'' néven szokás összefoglalni, nemcsak a színeknél, más eltérô tulajdonságoknál is észlelhetôk. Így például a borsónál a nagy és törpe alakok, a csalánnál az ép és fűrészelt levelű fajok, a házinyúlnál a rövid- és hosszúszôrű rasszok, a különbözô tarajú tyúkok, a búbos- és simafejű kanárik stb. keresztezésénél. Azután a csak egy tulajdonságban eltérô alakok keresztezésébôl származó monohibrideken kívül vannak di-, tri- és polihibridek is, amelyeknél a basztard szülei két, három vagy több sajátságban különböznek egymástól. Például a fekete, simaszôrű tengerimalac keresztezve fehér, borzasszôrű tengerimalaccal dihibridet ad, amely fekete és borzasszôrű lesz. Ez esetben tehát a fekete szín meg a borzasszôrűség uralkodók a fehér meg a sima jelleg fölött. Kérdés, minôk lesznek az ilyen dihibridek ivadékai? A tapasztalat szerint négyfélék: fekete borzas, fekete sima, fehér borzas és fehér sima alakok. Tehát a dihibridek is, miként a monohibridek, a második generációban széthasadnak a szülôk által képviselt tiszta fajokra és ezek keverékébôl álló korcsokra. Ugyanez áll a tri- és polihibridekre is, csakhogy a széthasadás folytán keletkezô változatok száma itt még nagyobb, mint a dihibrideknél. A felhozott kísérletek alapján az átöröklés szabályai a következôleg foglalhatók össze: 1. Az eltérô tulajdonságokkal felruházott egyének keresztezésébôl származó ivadékok az elsô generációban keverékfajok, basztardok. 2. Az átöröklés folytán szerzett tulajdonságok a basztardban nem keverednek össze, hanem megôrzik önállóságukat. 3. A basztardok örökletes tulajdonságai a további ivadékokban szétválnak és a basztard bizonyos számarány szerint széthasad tiszta meg korcsfajokra. E Mendel által kikutatott szabályokat késôbb a sejttani vizsgálatok is megerôsítették. Utalunk itt arra, amit megelôzô fejezetünkben a kromoszómák önállóságáról, a redukciós oszlásról, a faji sejtek ennek folytán létrejövô eltérésérôl, valamint a különbözô kombinációk szerint lehetséges megtermékenyülésrôl mondottunk. Mindezek a kísérleti eredmények szervezetileg is igazolhatók, úgy hogy ma már a széthasadás oly érdekes és gyakorlati szempontból is fontos jelenségét nemcsak példákon tudjuk bemutatni, hanem annak létrejöttét, mechanizmusát is meg tudjuk magyarázni. Az imént kimondott szabály szerint a basztardoknak tiszta és korcsfajokra való széthasadása bizonyos számarány szerint megy végbe. Ez a számarány monohibrid széthasadásánál 1:2:1, vagyis a korcsfajtól származó ivadékok 25-25 százaléka az ôstövekre üt vissza, 50 százalék pedig korcs lesz. E szabályosság Mendel felfogása szerint, amit aztán a sejttani vizsgálatok is igazoltak, azzal fejthetô meg, hogy a keresztezésbôl származó egyének faji sejtjei különbözô hajlamúak. Igazolja ezt az, ha például a basztardot az uralkodó (domináns) jellegű szülôvel visszakeresztezzük, az utódok mind az uralkodó típust tüntetik fel. Köztük azonban csak 50 százalék lesz tiszta csíraplazmájú, a másik 50 százalékban meglesz a recesszív vonás is, vagyis a széthasadás törvényét követô korcsfajt képvisel. Tehát Mendel szerint például a basztard rózsaszínű oroszlánszáj petesejtjei és virágporszemecskéi kétfélék: felerészben piros, felerészben a fehér szín létrehozására vannak képesítve. Önbeporzás esetén e kétfajta sejtek négyféle kombinációban kerülhetnek együvé: fehér virágpor egyesül fehér petével, fehér virágpor egyesül piros petével, piros virágpor egyesül fehér petével, piros virágpor egyesül piros petével. Az elsô esetben tisztafajú fehér példányok, a második és harmadik esetben korcsfajú rózsaszínű példányok, a negyedik esetben tisztafajú piros példányok képzôdnek, tehát a négy kombináció három változatot eredményez. Mivel pedig a fehér és piros színre hajló faji sejtek egyenlô számúak, e változatok megoszlási aránya más nem lehet, mint 1:2:1, vagyis 100 fehér és 100 piros faji sejtet véve föl, ezek egyesülésébôl 25 fehér, 50 rózsaszínű és 25 piros példánynak kell származnia. Más lesz a számarány a dihibridek keresztezésénél, amikor a keresztezôdô ôstövek két tulajdonságban különböznek egymástól. Ha például sima és fehérszemű kukoricát keresztezünk ráncos és kékszemű kukoricával, az elsô generációnál a kukoricaszemek majdnem mind simák és kékek lesznek, de recesszív állapotban megvan bennük a ráncosság és fehér szín is. E szemeket elültetve, megkapjuk a második generációt. Itt már a négy tulajdonság tizenhatféleképp kombinálódik egymással. E kombinációk azonban nem mind különböznek egymástól. Külsejüket tekintve, mindössze négy változatban foglalhatók össze: sima és kék, sima és fehér, ráncos és kék, ráncos és fehér kukoricaszemek. Ezek számának egymáshoz való viszonya átlag 9:3:3:1. Akit érdekel, hogyan alakul ki ez az eredmény, szolgáljon felvilágosításul a következô séma. Jelöljük a sima és kék tulajdonságot, mint domináns jellegeket, S és K betűkkel, a ráncosságot és fehér színt, mint recesszív vonásokat, r és f betűkkel. Ekkor a négy tulajdonságot magában foglaló dihibrid jele Sr Kf. Ennek a dihibridnek négyféle petesejtje van: SK, Sf, rK és rf jellegű. Ugyanilyenek termékenyítôsejtjei is. Kombináljuk most már elôször az SK, másodszor az Sf, harmadszor az rK és negyedszer az rf termékeny sejtet a különbözô petesejtekkel, akkor a következô eredményeket kapjuk: {kép} Olvassuk össze a változatokat: a) a sima, kék kukoricaszemek száma lesz 9, b) a sima, fehér kukoricaszemek száma lesz 3, c) a ráncos, kék kukoricaszemek száma lesz 3, d) a ráncos, fehér kukoricaszemek száma lesz 1. E számokat viszonyba állítva, megkapjuk a 9:3:3:1 arányszámot, ami azt jelenti, ha egy dihibrid kukoricaszemet elültetünk, a belôle fejlôdô növény fent felsorolt különbözô kukoricaszemeinek száma eszerint viszonylik egymáshoz. Megjegyzendô azonban, hogy az a), b), c), d) kategóriákba tartozó kukoricaszemek csak külsôleg, fenotípusban egyformák, örökletes tulajdonságaikban, genotípusban különböznek. így az a) csoportba tartozó szemek genotípus szerint négyfélék: van köztük 1 (az 1. szám) SS KK, 2 (a 2. és 5. sz.) SS Kf, 2 (a 3. és 9. sz.) Sr KK, 4 (a 4., 7., 10. és 13. sz.) Sr Kf; a b) csoportban van 1 (a 6. sz.) SS ff, 2 (a 8. és 14. sz.) Sr ff; a c) csoportban van 1 (a 11. sz.) rr KK, 2 (a 12. és 15. sz.) rr Kf; a d) csoportban 1 (a 16. sz.) rr ff. Ezek közül SS KK, SS ff, rr KK, rr ff tiszta fajok, amelyek önbeporzás mellett magukkal teljesen megegyezô utódokat eredményeznek, a többiek keverékek. Tehát a második generációban a dihibrideknél is bekövetkezik a tiszta és korcsfajokra való széthasadás. Ha most már vizsgáljuk a tiszta fajt képviselô kukoricákat, közülük az SS ff és rr KK jellegűek, vagyis a sima, fehér meg a ráncos, kék szemek megfelelnek a keresztezésre felhasznált ôstöveknek. De az SS KK és rr ff új alakok. Az elôbbi sima és kék, az utóbbi ráncos és fehér kukoricaszemeknek felel meg, amelyek tiszta, minden idegen beporzástól mentes tenyészet mellett továbbra is fenntarthatok. Vagyis a mendelezés új, állandó rasszok kialakulására is vezethet és ezáltal egyik eszköze az állat- meg növénynemesítésnek. Amint látható, már a dihibrideknél is elég bonyolultak a viszonyok. Fokozottabb mértékben áll ez, ha a keresztezésre felhasznált egyedek három, négy vagy több tulajdonságban különböznek egymástól. Például három tulajdonságnál már 64 a kombinációk száma és ezek külsejük alapján 8 kategóriába oszthatók; négy tulajdonságnál 256 kombináció lehetséges 16 kategóriával; tíz tulajdonságnál már milliónál is több a kombinációk száma, amelyekbôl 1024 különbözô kategória válogatható össze. Kimeríthetetlen tere van itt a kísérleteknek, amelyek bonyodalmasságuk mellett is napról-napra szaporodnak, hogy az elméleti megállapításokat tapasztalatilag is igazolják. A széthasadási kísérleteknél az eredmények számos esetben meglepôen összevágnak a számítási adatokkal. Mendel 1865-ben sárga- és zöldmagvú borsókat keresztezett egymással. Az elsô generációban csupa sárgamagvú példányokat kapott. A második generációban bekövetkezett a széthasadás és 8023 növény között 6022 sárgamagvú, 2001 zöldmagvú akadt. Az eset ugyanaz, mint a piros- és fehérvirágú borsó keresztezése, tehát szabály szerint az ivadékok egynegyedének zöld, háromnegyedének sárgamagvúnak kell lenni. Ennek megfelelôen a tökéletes eredmény 6017,25 és 2005,75 volna, ami nagyon megközelíti a tényleges állapotot. Tschermák 1900-ban ugyanilyen keresztezésnél azt tapasztalta, hogy 4770 növény közül 3580 volt a sárgamagvú, 1190 pedig a zöldmagvú. Ez esetben a számítás szerinti adatok 3577,5 és 1192,5, amelyeket összehasonlítva a tapasztalati eredménnyel, még nagyobb a megegyezés, mint a Mendel-féle példában. Néha azonban egészen más változatok és számarányok mutatkoznak, mint azt Mendel szabályai megkívánnák. Cuénot szürke és fehér tengerinyulat keresztezett. Az elsô generáció csupa szürke volt. A második generációban bekövetkezett a széthasadás 1:3 arányban. Minden fehér nyúlra három színes jutott, de meglepetésként a színesek egy része fekete volt. Ugyanezt tapasztalták fehér és szürke egerek keresztezésénél is, ahol a második generáció szürke, fekete és fehér alakjainak arányszáma így alakult ki: 9:3:4. Correns fehérvirágú Mirabilis Yalapa-t keresztezett sárgavirágúval, a basztard sötétvörös sávokkal tarkázott rózsaszínű virágot hozott. Ennek önbeporzással termesztett utódainál a virágok tizenegyféle színváltozatot mutattak. A Mendel-féle szabályoktól való eme eltérések megfejtése egyike a biológia legnehezebb problémáinak. Mindazonáltal máris rendelkezünk néhány elmélettel, amelyek több-kevesebb fényt vetnek ez érdekes jelenségekre. Ezek szerint az eltérések oka különbözô lehet. Egyik esetben például valamely lappangó tulajdonság véletlen felszínre kerülése zavarja meg a szabályos menetet, miként az angolok kedvelt virágánál, a kerti ledneknél (Lathirus odoratus). Van ugyanis e virágnak egy fehér változata, amely önbeporzás mellett mindig csak fehér utódokat hoz. Külsôleg semmi nyoma benne a piros színnek. Mégis ha egy másfajta fehér lednekkel porozzuk be, ivadékai a fehér virágok mellett pirosakat is hoznak. Jele ez annak, hogy meg kell benne lenni a piros színnek is, ez azonban csak egy másfajta fehér lednek faji sejtjeinek hatására jelentkezik rajta. Máskor meg az zavarja meg a mendelezés szabályos menetét, hogy külsôleg egyezô sajátságok különbözô okoknak lehetnek következményei. Ez különösen oly esetben fordul elô, amikor valamely tulajdonság több faktor együttműködésének eredménye. Például bizonyos tyúkok barna színe két tényezô együtthatásától függ: az egyik, hogy legyen a szervezetnek színképzô anyaga, kromogénje, a másik, hogy legyen olyan hatószere, enzimje, amely a kromogénben a festékanyagot kiváltja. E két tényezô bármelyike hiányzik is, festékanyag nem fejlôdik és a tyúk fehér lesz. E szerint a tyúkok fehér színe két okból származhatik: vagy a kromogén, vagy az enzim hiányából. Úgy az egyik, mint a másik fajta tyúkok, ha maguk között szaporodnak, csak fehér ivadékokat hoznak. De e kétfajta fehér tyúk keresztezése már barna ivadékokat eredményez. Ez esetben ugyanis a festékanyag kialakulásának két tényezôje, a kromogén meg az enzim összekerülnek és együttes működésük létrehozza a barna színt. Van eset reá, midôn nem két, hanem egész sor önállóan is öröklôdô tényezô együtthatásának eredménye a szervezet eme vagy ama tulajdonsága, például Nilsson-Ehle szerint a búzaszemek piros színe. Csakhogy itt, ellenkezôleg a fenti példával, az egyes faktorok önmagukban is képesek a vörös színt létrehozni, de más és más árnyalatban. Hasonlóképp az oroszlánszáj piros színe vagy 20 tényezô kombinációjából alakul ki, amelyek akármelyikének elmaradása változtathat a virág színén. Miért is e virág színváltozata kiszámíthatatlan és nagyon könnyen megeshetik, hogy a basztardok széthasadásából származó ivadékok színe, az egyes színváltozatok egymáshoz való számaránya elüt a szabályszerű eredménytôl. Mindezek azonban nem csökkentik a kísérleti örökléstan fölfedezésének tudományos értékét, de annyiban mégis óvatosságra intenek, hogy a biológiának az átöröklésre vonatkozó eddigi megállapításait ne tekintsük szigorúan megszabott törvényeknek, hanem csak kivételt is megengedô szabályoknak. A Mendel által alapított kísérleti örökléstan mellett a másik irány, miként említettük, a biometrikus iskola. Ide tartoznak Quetelet, Galton és Pearson tanulmányai, amelyek fôleg az örökletesség mértékével foglalkoznak és statisztikai adatokból vont következtetésekkel igyekeznek annak törvényszerűségét megállapítani. Eredményük Galton törvénye. Ennek értelmében a gyermek szülei tulajdonságainak felét, öreg szüleinek egynegyedét, dédszüleinek egynyolcadát stb. örökli. Ha tehát néger és fehér ember kelnek egybe, a tôlük származó mulatt néger szülôje fekete színének felét, a mulatt és fehér ember házasságából születô gyermek, az úgynevezett tierceron néger ôse sötét bôrének csak egynegyedét, a tierceron és fehér ember ivadékai pedig a fekete ôs színének már csak egynyolcadát öröklik. A tapasztalat azonban nem igazolja ezt a törvényt, mert ,,az olyan apa vagy anya, aki szerecsen ôsű házastársat választott, még annak is ki van téve, hogy gyermeke még inkább visszaüt a szerecsen ôsre''. (Apáthy) A biometrikusok kiterjesztették tanulmányaikat az egyes családoknál, népeknél megállapítható átlagoktól eltérô egyéni sajátságokra is. És e téren arra az eredményre jutottak, ha például a szülôk termete a családjukban megállapított középértéknél 6 centiméterrel nagyobb, a gyermekeiknél már csak 4 centiméter lesz az eltérés, az unokák, dédunokák pedig még kisebb mértékben öröklik azt. Azonban bármennyire redukálódnak is ezek az egyéni sajátságok az egymást követô nemzedékekben, bizonyos kis töredék mindig feltalálható belôlük és ez elegendô ahhoz, hogy a párok megfelelô összeválogatásával, tehát szelekció, kiválasztás révén érvényesüljenek. Más szóval: míg egyrészt a kiváló emberek utódai már kevésbé kiválók lesznek, másrészt a nagy városok söpredéke sem lehet annyira elfajzott, hogy a szelekció az ôsök bennük levô töredékébôl jobb generációt ne hozhatna létre. A kísérletek azonban nem igazolták a biometrikusok óriási munkával összeállított számadatait. Johannsen, aki kísérleteivel tulajdonkép a Galton-féle tan megerôsítését célozta, néhány lapon a statisztikai adatokból levont következtetéseket mind halomra döntötte. Johannsen babtenyésztéssel kísérletezett. Hogy azonban kísérleteit minden idegen befolyástól mentesítse és kizárólag azt termelje ki, ami gének alakjában, mint örökletes vonás foglaltatik a szervezetben, tiszta tenyészeteket létesített. Az egyes babszemekbôl kikelô növényeket saját virágporukkal porozta be és íme nagy meglepetésére az ily módon kitermelt nemzedék nem követte Galton törvényét. A 30, 40, 50, 60 és 70 milligrammos babszemek tiszta tenyésztésű utódai mind egyforma középértéket eredményeztek. Ebbôl aztán kitűnt, hogy az egyéni eltérések nem örökletesek, tehát létrejöttüket nem a kromoszómákban rejlô faktoroknak, hanem tisztán külsô körülményeknek köszönhetik. Igazolták ezt de Vries kísérletei is, akinek szelekció útján öt év alatt 12-14 soros csöveket termô kukoricát sikerült akként átalakítani, hogy 20 soros csöveket kapott. E tulajdonságát folytatólagos szelekcióval a kukorica négy éven át megtartotta és mégsem lett belôle örökletes tulajdonság. Amint ugyanis de Vries abbanhagyta a kiválogatást és a növény minden beavatkozás nélkül, tisztán a természetre utalva szaporodott, három év alatt leszállt a csövek sorainak száma az eredeti 14-16-ra. Mi ebbôl a tanulság? Hogy a tiszta tenyésztés révén való kiválasztás éppoly kevéssé változtatja meg az öröklés anyagát, mint azt elsô fejezetünkben a külsô behatásokról mondottuk. Ez is, miként azok, csak egyéni eltéréseket eredményez. Fokozhatja a tejhozamot, a búzaszem súlyát, a répa cukortartalmát, de ezt is csak bizonyos határig és a tiszta tenyészet állandó fenntartásával. Ha ezt elhanyagoljuk, bekövetkezik a visszaesés. Tehát a szelekciónak, mint állat- és növénynemesítô eszköznek bármily nagy is az értéke, fajképzô tényezôként nem szerepelhet. Épp azért a darvinizmus ama alapvetô tana, amely holmi kis egyéni eltérések természetes kiválasztás útján való fokozásával igyekszik a fajok származását megfejteni, ma már nem állja ki a kritikát. Az ilyen tulajdonság lehet nagyon hasznos egyéni vonás és mint ilyen, gondos szelekcióval erôsíthetô, mivel azonban az idioplazmába be nem plántálható és így a genotípust érintetlenül hagyja, örökletes faji jelleg soha nem lesz belôle. Mindent összevéve, az idioplazma megváltozásának tulajdonképp csak két számbavehetô módja van. Az egyik a már tárgyalt mutáció, a másik a keresztezés és a basztardoknak a második generációban való széthasadása. Ilyenkor ugyanis, miként fentebb a sima és fehér, a kék és ráncos kukorica keresztezésénél láttuk, a basztard faji sejtjeinek kombinációi révén egész új alakok is születhetnek. Ezek fenntartása, állandósítása azonban csak gondos szelekcióval lehetséges, amelynek oda kell törekednie, hogy megtermékenyülés alkalmával a kitenyésztett új rassz örökletes vonásait megrontó elem a csíraplazmába be ne jusson. A fajnemesítés terén, ahol fôdolog a megfelelô egyén kitenyésztése és a megfelelô párok összeválogatásával az elfajzás meggátlása, tehát igenis nagy a szelekció jelentôsége, miként ezt a kertészet is igazolja. De emellett az állat- és növénynemesítônek a külsô tényezôket, amilyenek a megfelelô táplálkozás, hômérséklet stb., sem szabad elhanyagolnia. Mert igaz ugyan, ezek új örökletes vonást nem eredményezhetnek, de gyakran igen értékes egyéni vonásokat hozhatnak létre és emellett a genotípus kialakulásában is közreműködnek. ======================================================================== Átöröklés az embernél Az ember, mint az élô természet tagja, ugyanolyan biológiai törvényeknek van alávetve, mint bármely más élôlény. Anyagcseréje, izmainak és idegeinek élete lényegileg miben sem különbözik a többi szervezetekétôl, csak lelki életében vannak sajátos, az élôk világában másutt elô nem forduló jelenségek. Gondolkodó és ítélô képesség, erkölcsi érzék és az akarat egyedül ôt illetik meg, de más tekintetben nincs kiváltsága. Fogamzása, fejlôdése, születése sem kivétel az élettan általános szabályai alól. A létezés kezdete nála is csak a faji sejtekben gyökeredzik, amelyek kromoszómás szerkezete, megtermékenyülése hasonló más élôlényekéhez. Következôleg az átöröklés élettüneményében is igazodnia kell hozzájuk, miként errôl a tapasztalat is meggyôz bennünket. A különbözô emberfajták, rasszok ismertetô vonásainak nemzedékrôl- nemzedékre való átszármazása közismert dolog. A négerektôl csak négerek születnek. Sajátságaik: a sötét bôrszín, bár változó árnyalatokban, a göndör haj, az alacsony, hátrahajló homlok, a lapított orr és duzzadt ajkak, az elôreálló állkapocs mindenütt öröklôdnek, bármily környezetben éljenek is. Hasonlóképp van ez az ausztrálnégerek, a malájok, indiánok vagy a mongolok faji jellegével is, amelyek csak ott homályosodnak el, ahol a nép idegen elemekkel való keveredés folytán szinte a felismerhetetlenségig kivetkôzik eredeti jellegébôl. Így van ez Európa majd minden népével, de különösen a magyarral, amely hosszas vándorlásai folyamán annyi idegen elemet olvasztott magába, hogy az ôsi mongol típusból alig ôrzött meg valamit. Ez a nagyarányú keveredés anthropológiailag teljesen megbontotta valamikor bizonyára egységes jellegét. Ma már a magyarság vidékenként, társadalmi osztályonként különbözô képviselôi között egy sincs olyan, amely kifejezôje lehetne az egész magyarság jellemzô vonásainak. Sôt még összeválogatva is nehéz a tiszta, ôsi magyar típus képét megalkotni. Ehhez fôleg a honfoglalás korához közel esô, kétségtelen magyar származású csontvázakra volna szükségünk. Vannak is ilyen temetôink elég szép számmal, csakhogy eleddig ezek átkutatásánál a csontmaradványokra sokkal kisebb gondot fordítottak, mint ezt a tudomány érdeke és saját fajunk megbecsülése megkívánná. Egészen másképp áll a dolog a zsidósággal, amely Auerbach, Ruppin és Zollschan véleménye szerint ,,csodálatosan egyforma arctípusú mindenütt és ma is olyan, aminônek a 2000 éves egyiptomi pharaósírokon van ábrázolva''. Fôjellemvonásai: hajlott orr, hosszú orrnyilas, hosszúkás szemek, nagy felsô szemhéjak, kerek homlok. A zsidóság körében nem egyszer látható feltűnôen rövid, göndör haj, sötét arcbôr, vastag ajkak és elôre álló állkapocs néger keveredésre utal, amire az egyiptomi rabszolgaság alatt lehetett alkalma. A zsidók fajisága, amit sokan eltagadva csak felekezetet látnak a zsidóságban, még inkább visszatükrözôdik lelki alkatukban és abban a csodás összetartásban, amely minden más érdeket háttérbe szorít, amikor a fajrokon megmentésérôl van szó. Ez az erôsen kifejezett faji jelleg különösen alkalmasnak kínálkozik annak megfigyelésére, mi lesz az eredmény vérkeveredés, más rasszbeliekkel való összeházasodás esetén. Az e téren végzett tanulmányok szerint 136 germán keresztény és zsidó házasságból származott 362 gyermek; ezek közül csak 26 tartotta meg a zsidó vonást, 8 középhelyet foglalt el, míg 328 germán típusú volt. Amibôl látható, hogy a germán jelleg dominál a zsidón, de recesszív alakban azért ez is megvan és az ilyen keverékegyénekben meg utódaikon nem egyszer jelentkezik. Igen tanulságosan észlelhetô az átöröklés a családi vonások átszármazásában. Az ókorban is feltűnt ez már és bizonyos családnevekben jutott kifejezésre. A Naso (nagyorrú), Labeo (szájas), Capito (fejes) stb. nevek mind valamely örökölt jegyben lelik magyarázatukat. Hasonlóképp közismert dolog a Bourbonok nagyorrúsága és a Habsburgok szélesajkúsága, akiknél ehhez járul még az elôre álló alsó állkapocs, a hosszú, keskeny arc és nagy orr. Különösen a férfi családtagoknál jelentkeznek e vonások. Ezek között is legtipikusabban I. Miksa, V. Károly, II. Fülöp és I. Lipót arcképén láthatók, aminek magyarázata, hogy ebben az idôben a család tagjai egymás között házasodtak, tehát idegen öröklési tényezôk nem állták útját ama családi vonások kialakulásának. I. Lipót gyermekei szakítottak e tradícióval, miért is utána gyengült a típus. Például Mária Terézia már a braunschweigi családból származó édesanyára ütött. Természetes, azért a Habsburg-vonások is megvoltak benne, csakhogy rejtett állapotban. Miután pedig férjében, Lotharingiai Ferencben szintén volt Habsburg- vér, utódaikban, különösen II. Lipótnál és gyermekeinél, ismét erôsebben jelentkezik a vastagajkúság. A természetben a veréb, fecske, vakond, egér stb. közismert színű alakjai között néha fehér példányok is akadnak. Ezt a jelenséget a biológiában albinizmusnak mondjuk és oka a festékanyagok hiánya. Ugyanez az embernél is elôfordul és ezüstfehér hajzatban, a szemeken a szivárvány hártya pirosságában szokott jelentkezni. Különösen feltűnô a négereknél, akiknek bôre ez esetben valósággal tarka a fehér foltoktól és mint látványosságot szokták mutogatni az efféle alakokat. Néha az albinizmus oly nagy fokú, hogy a fekete szülôknek tiszta fehér gyermeke születik, miként ez egy újguienai pápua családban történt. Az albinizmus örökletes tulajdonság, mégpedig a piros- és fehérvirágú borsó keresztezésének példáját követi. Vagyis normális és albino egyének gyermekei külsôleg rendszerint normálisak. Azért mondjuk külsôleg, mert recesszív állapotban bennük rejlik az albinizmus is. Ha ugyanis az ilyen keresztezésbôl származó, normálisnak látszó egyén véletlenül albinóval köt házasságot, akkor már az ivadékok között, különösen sok gyermek mellett, lesz albino is. Ugyanez akkor is elôfordulhat, ha két ilyen kevertvérű, normálisnak látszó egyén kel egybe. Ez az eset azzal magyarázható, hogy rejtett, recesszív módon az apában és anyában is megvolt az albinizmus, amelyet valamely ôsüktôl örököltek. Most azonban az apa és anya faji sejtjeiben meglevô rejtett tulajdonság az albino gyermek fejlôdésének kiinduló pontját képezô csírában egyesült és ez tette lehetôvé újból való megnyilvánulását. Ugyancsak visszaesô vagy recesszív tulajdonságoknak tekinthetôk még a szôke haj a barnával szemben, a göndör a sima hajjal szemben, a kék szem a feketével szemben, vagyis keresztezés esetén rendszerint a sötétebb szín dominál a világosabb felett. Érdekes adataink vannak a hosszú és rövidéletűség átöröklésérôl is. Erre vonatkozólag Pearson azt tapasztalta, minél magasabb életkort érnek el a szülôk, gyermekeik halálozási arányszáma annál kisebb. Így például míg a 16-25 év között elhalt anyák gyermekei közül az ötödik évig 37,9 százalék, a 46-55 között elhaltaké közül 33,6 százalék halt el, addig a 76-85 évet megért emberek gyermekeinek halálozási százaléka hasonló körülmények között csak 25,5 volt. Lindheim megállapította, hogy az általa megvizsgált 706 nyolcvan éven felüli egyénbôl közel 80, sôt 95% olyan szülôk gyermeke volt, akiknek legalább egyike a 70 évnél szintén magasabb kort ért el. Nagy ritkán akadnak családok, amelyekben 3-4 generáción keresztül találhatók 100 éven felüli egyének, ami azt mutatja, hogy a hosszú életű szülôk erôsebb, jobban ellentálló szervezetet adnak át gyermekeiknek, mint a rövid életűek. Hasonló észleleteink vannak egyes családok termékenységét illetôleg. Nálunk például a Habsburg-Lotharingiai és a Zichy-család ismeretes szaporaságáról. Franciaországban a nagy Conde fiának, unokájának összesen 19 és a jarnaci csatában elesett ôsapjának 10 gyermeke volt. A négy elsô Guise hercegnek összesen 43 gyermeke volt és ezek közül 30 fiú. Külön figyelmet érdemel a korcsképzôdmények és betegségek átöröklése. Itt legelsô kérdés a baj öröklôdô természetének megállapítása, aminek eldöntése meglehetôsen nehéz feladat. Evégbôl ugyanis nem elég a közvetlen ôsök állapotával tisztában lennünk, hanem több generáción át kell ismernünk a család leszármazási tábláját. A leszármazási tábla azonban ritkán áll rendelkezésünkre és összeállítása adatok híján a legtöbb esetben leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Növeli a nehézséget az is, hogy a kérdéses bajnak az ôsökben való meglétét csak akkor tekinthetjük biztosnak, ha erre orvosi bizonyítékaink vannak. De ezeket a család elhalt tagjairól nagyon bajos beszerezni. Különben a tévedés még ez esetben sincs kizárva, mert egyrészt különbözô betegségeknek is lehetnek ugyanolyan szimptómái, másrészt az is megeshetik, hogy ugyanaz a betegség a különbözô generációknál másként és másként jelentkezik. Még bizonytalanabb eljárásunk akkor, ha a rokonok, ismerôsök bemondására vagyunk utalva a betegség megállapításában, mert ezek éppenséggel nem tekinthetôk megbízható, tudományos adatoknak. A korcsképzôdmények és betegségek átöröklése általában alternatív módon történik, vagyis egyes bajok domináns, mások recesszív tulajdonságként viselkednek az egészséges állapottal szemben. A domináns baj, ha csírája benne van a szervezetben és esetleges körülmények kitörését nem gátolják, sohasem marad lappangó állapotban. Elôbb vagy utóbb okvetlenül felszínre kerül és nemcsak a vizsgálatunk tárgyául szolgáló egyénen észlelhetô, hanem annak szülein is, legalább az egyik félen. Ellenben a recesszív baj csírája benne lehet a szervezetben anélkül, hogy az illetôn meglátszanék. Ez esetben egészségesnek látszó szülôktôl is öröklôdhetik a betegség, ami akkor szokott elôfordulni, ha vérrokonok kötnek egymással házasságot. Ezek elôrebocsátása után lássunk most már néhány öröklôdô korcsalakulást és betegséget. Eddigi adataink szerint domináns rendellenességeknek mutatkoznak: a süket és idióta gyermekeknél gyakori nyúlszáj, a sok- és kevésujjúság. Ide tartozik a rövidujjúság is, amidôn az ujjizek száma a rendesnél eggyel kevesebb. Az ilyen ember kézfeje rövid és széles, ujjai vastagok és csak egy helyen, középen hajlanak. Drinkweter szerint ez abnormitás egy családban 7 generáción keresztül ismétlôdött és eközben 33 normális egyénre 42 abnormis esett. Érdekes, hogy a normális egyének utódai mind normálisak voltak. Analóg jelenség ez azzal, mikor a fehér és piros virág keresztezésébôl származó basztard fehér utódai csak fehérvirágú növényeket hoznak létre. Eszerint az embernél is érvényesülhet a Mendel- féle hasadási törvény. Még jobban kimutatható ez egy szôrszegénységgel (hypotrichosis, oligotrichia) összekötött esetben. A bajt, amely a test szôrképleteinek hiányosságában áll, az anya vitte a családba és öt gyermeke közül négy örökölte. E gyermekeknek normális egyénekkel való házasságából egyik esetben négy rendes, a másikban három rendellenes és négy rendes, a harmadikban hét rendellenes és hét rendes egyén született. Ez utolsó esetben még a hasadás arányában is megvan a Mendel- féle szabályosság és a második eset is megközelíti azt. Öröklôdô rendellenesség a törpeség is, amelynek két alakját különbözteti meg az orvostudomány. Az egyiknek oka a csontfejlôdés korai megszűnése, ez az achondroplasia és ismertetô jele az aránytalanul nagy fej meg rövid végtagok. A törpeségnek ez a faja a jelek szerint domináns. Ellenben a valódi törpeség, az úgynevezett ateleiosis, recesszív rendellenesség. Az ilyen törpéknél a testrészek fejlôdése arányos, de az egyes méretek a normális mértéken tetemesen alul maradnak. Nagyságukat tekintve, gyermeknek látszanak, viszont bôrük és arckifejezésük öregeknek tűntetik fel ôket. A betegségek közül recesszív az örökletes süketnémaság. Ez különösen a galíciai zsidó családoknál szokott elôfordulni. Hammerschlag az osztrák zsidók süketnéma-intézetében 210 házasságból 237 süketnéma gyermeket talált. E gyakoriság magyarázata a zsidók egymásközti, vérkeveredést kizáró házassága. Ilyen viszonyok mellett ugyanis könnyen kerülnek együvé vérrokon és recesszív betegség csíráit magukban foglaló egyének. Ha ez bekövetkezik, megvannak a betegségek kitöréséhez szükséges föltételek és a baj jelentkezik. Nagyon sok adatunk van az epilepsziáról vagy nyavalyatörésrôl. E baj átöröklésérôl Davenport és Weeks az Egyesült Államokból 175 törzsfát állított össze, amelyek tanúsága szerint az epilepszia közeli rokonságban van az idiótaságig fokozódó gyengeelméjűséggel. E két baj váltakozva szokott föllépni: gyengeelméjűek házasságából epileptikusak és viszont epileptikusoktól gyengeelméjűek születnek. A gyakoribb betegségek közül figyelmet érdemel a cukorbetegség átöröklése. E betegség Norden szerint egy családban négy generáción keresztül öröklôdött. Mikor a szülôk mindketten betegek voltak, minden gyermekük örökölte a bajt, mikor csak az egyik fél, az apa volt beteg, a hasadás törvényének megfelelôen három beteg gyermek mellett egy egészséges született. Ugyanezen családban a leszármazási tábla szerint az elsô nemzedéknél 70 éves korban jelentkezett a baj. A késôbbi generációknál mind korábban és korábban lépett fel. A harmadik generáció gyermekei már 20-30 éves korukban megkapták a betegséget. Máskor a betegség ugyanolyan korban jelenik meg, mint az elôdöknél. E tekintetben a vakság szolgáltat jellemzô példát. Ribot szerint egy családban a baj három emberöltôn át öröklôdött és 37 gyermek meg unoka vakult meg 17-18 éves korban. Egy másik esetben a vakság az apánál és 4 gyermekénél a 21-ik évben állt be. Így van ez a süketséggel is: két fivér meg atyjuk és anyai nagyatyjuk valamennyien 40-ik évükben süketültek meg. Van nemhez kötött, úgynevezett ,,gynaephor'' átöröklés is. Az ilyen betegségben szenvedô apának fiúgyermekei mind egészségesek. A leányai is ilyennek látszanak, de tényleg nem azok, mert fiúgyermekeiken kiüt a baj. Itt tehát az az érdekes, hogy a baj csak nôk útján terjed, de csak férfiakon nyilvánul meg. Ilyen a színtévesztés vagy daltonizmus, mikor valaki a színkép egyes színei iránt érzéketlen. Ritkán a színérzék teljesen hiányozhat és ez esetben az illetô a színes képet szürke egyszínűségben látja. Ide tartozik a farkasvakságnak, tyúkhályognak nevezett esti vakság (hemeralopia) is. Az ilyen szembajosok nappal egész jól látnak, de esti szürkületkor elvesztik látóképességüket. A baj örökletességét az igazolja, hogy az egymás között való házasság folytán néha egész községek szenvednek e bajban. Különös öröklôdô betegség a vérzékenység vagy hemofilia. Az általa megtámadott egyén vérzésekre igen hajlandó és az egyszer megindult vérzés nehezen csillapítható. Erre nézve Lossen állított össze a Mampel nevű vérzékeny családról egy öt generációra kiterjedô táblázatot 207 egyénnel. Közöttük 37 beteg és 74 egészséges férfi szerepel. A nôk mind mentesek a betegségtôl. Orvosi körökben Graubünden svájci kanton Tenne községe már régóta híres sok vérzékeny férfiáról. A vérzékenység nagy elterjedtségét itt abból magyarázhatjuk, hogy a falu lakosai rendesen egymás között szoktak házasodni és azért egy valaha közéjük vetôdött vérzékeny egyén idôvel öröklés révén megfertôztette a falu lakosságának nagy részét. Az eddig felsorolt betegségek öröklôdése többé-kevésbé követi a Mendel-féle szabályokat. Ez arra utal, hogy örökletességük oka, forrása magában a csírasejtben, annak öröklési egységekbôl fölépített, finomabb szerkezetében keresendô. Más szóval e bajoknak az idioplazmában külön, önálló faktoraik vannak és ezek révén történik utódokra való átszármazásuk. Vannak azonban olyan örökletes betegségek is, amelyek minden szabályszerűség nélkül jelentkeznek, tehát a csíraplazmában nem faktorokkal, hanem más valamiként vannak képviselve. Származhatik például átöröklés a csíraplazma elfajult anyagcseréjébôl, baktériumok által történt megfertôzésébôl, sôt a környezet káros hatása is elôidézheti azt. Ezt az átöröklést -- megkülönböztetésül a Mendel-féle szabályokat követô átörökléstôl -- álátöröklésnek mondjuk és mivel a népek degenerálódásában, pusztulásában ezeknek van fôrészük, társadalmi jelentôségük még nagyobb, mint azoké. Ide tartoznak az alkoholizmus következményei, amik az utódok szellemi gyengeségében, bűnözésre való hajlamában, betegségek iránt való fogékonyságában szoktak kifejezésre jutni. E bajok könnyen megérthetôk, ha tudjuk, hogy az alkohol agyméreg és így elsôsorban a szervezet kormányzó, szabályozó készülékét, az idegrendszert támadja meg. Ezzel egyrészt bénítja a szervek működését, de másrészt károsan befolyásolja magát az anyagcserét, a sejtképzôdést is, minek folytán beteg, degenerált faji sejteket eredményez. A szervezet megromlása mellett nagyon sokat ront itt a környezet is. Nincs szomorúbb kép, mint a részeges ember családi köre, a benne uralkodó erkölcsi légkör, ahol csak durvaság és bűn terem. Az anyagi életben pedig mindent az ital emészt fel. A gyermekek ruházatára, rendes táplálására, iskolázására nem kerül, azért aztán csak ritkán lesz belôlük testileg, lelkileg egészséges, ép ember. Ehhez járul még, hogy az iszákos ember mámorában félredobva a hitvesi hűséget, hányszor visz haza családjába újabb örökletes bajt és ezzel még rosszabbá teszi a helyzetet. A tuberkulózissal kapcsolatos örökletesség rendszerint annak a következménye, hogy a tuberkulotikus szülôktôl származó gyermekek szervezete gyengeségénél fogva kevésbé ellentálló, mint másoké. Ha ilyenekbe bejut a kórokozó bacilus, miután szervezetük a baj befogadására mintegy diszponálva van, annak káros hatását nem igen tudják leküzdeni. Növeli a veszélyt még az is, hogy tuberkulotikus egyének között élvén, a fertôzésnek inkább ki vannak téve, mint akik bacilusmentes környezetben élnek. Különösen áll ez a szegényebb néposztályra, ahol a tisztátalan és túltömött lakások is nagyban hozzájárulnak a baj terjesztéséhez. Egészen másképp áll a dolog a vérbajnál vagy szifilisznél. Ennek okozója a Spirochaete pallida nevű egysejtű állatka, amely rendesen valamely nyitott seben át jut a szervezetbe. Legfôbb terjesztôje a hatodik parancs meg nem tartása. Gyakran egy parázna csók is elegendô, hogy e parányi lény, valami, talán szabad szemmel nem is látható kis pattanáson a fertôzött szervezetbôl bejusson az egészséges egyén vérébe és ott megkezdje pusztító munkáját. Rendszerint külsôleg is jelentkeznek jelei, melyek a baj elôrehaladtával visszataszító, ijesztô deformációkra vezethetnek. Máskor, mint idegbaj, titkon ôrli a szervezetet és agylágyulás, hátgerincsorvadás, vakság lesz végeredménye. Ellentétben a tuberkulózissal, itt már a születéssel átszármazhatik a baj a gyermekre. Gyakran az anyának talán épp az apa által megfertôzött vére viszi be a mérget a fejlôdô magzatba, minek folytán a gyermek koraszülött lesz és gyengeségénél fogva, alig hogy megszületik, már meg is hal. Vagy ha életben marad is, fekélyekkel megrakott teste inkább a fájdalom gyermekét, mint az anya örömét láttatja benne. Valóban érthetô annak az atyának intelme, aki a szülôi házból távozó gyermekétôl, hogy az erkölcs útján megtartsa, e szavakkal búcsúzott el: ,,Ha nem félsz Istentôl, félj a szifilisztôl''. Hasonló következményei vannak a gonokokkus nevű baktériumtól származó nemi betegségnek is, amelyet azonban, mert látszólag könnyen gyógyítható, a könnyelműség kevésbé tart veszedelmesnek. Pedig a meddô házasságok, az abortus, az újszülöttek idétlensége legtöbbször ennek következményei. Máskor meg szeme világát veszti az ártatlan kisded épp azok vétke miatt, akiknek Isten rendelése folytán boldogságra kellene nevelniök. A felhozott példák alapján, amelyek számát még sok mással szaporíthatnók, megállapítható, hogy átöröklés az embernél is van és ez az alternatív átöröklés szabályait követi. Mint láttuk, nem egy esetben a beteg korcsivadéktól egészséges és beteg utódok származnak, vagyis a Mendel-féle hasadási törvény is érvényesül. Ez pedig annak jele, hogy az örökletes tulajdonságok az embernél sem vegyülnek össze, hanem önálló egységekként helyezkednek el egymás mellett. Mondjuk például: az apa meg anya eltérô hajszíne nem olvad össze a gyermekben, hanem általában a sötétebb szín uralkodik a világosabb felett és jut kifejezésre. Azonban a sötéthajú szülônek is lehettek szôke ôsei. Ez esetben, mivel a faji sejtek, miként mondottuk, különbözô tulajdonságúak, akadhatnak közöttük olyanok is, amelyekben a sötét szín nincs képviselve. Ha most már ilyen sejt termékenyíti meg a sötét színt ugyancsak nélkülözô petesejtet, ennek eredménye világoshajú ivadék lesz. Ugyanígy magyarázható az is, mikor, jóllehet mindkét szülô barna, mégis szôke gyermekeik születnek. Nem más ez, mint az ôsök között levô szôke egyedek tulajdonságának a megfelelô faji sejtek találkozása folytán való kiújulása. Az ember örökletes tulajdonságainak önállóságára nagyon tanulságos példa a dél-afrikai rehoboti korcsok. Ez érdekes népcsoport, amely ma vagy 3000 egyénbôl áll, a XVIII. század folyamán alakult ki 40 hollandiai származású búr férfinak hottentotta nôkkel való házasságából. Ily módon egymástól teljesen elütô két népfaj keveredett egymással: a kaukázusi fajhoz tartozó germán típus a ráncos, csupaszbôrű, csomóshajú, piszeorrú, barnásfakószínű hottentottával. Mivel pedig e házasságokból származó ivadékok a hottentottákat lenézték, a tiszta búrok pedig ôket nem fogadták be, másfél század óta a rehoboti korcsok mindig csak maguk között szaporodnak. Ezek után azt várhatnók, hogy talán egy új állandó faj alakult ki, amelynek egyes tulajdonságai a két faj tulajdonságainak összekeveredésébôl állottak elô. Tényleg azonban nem így van. Az egyes vonások megôrizték eredeti jellegüket: például hajzatban, szemekben a hottentotta fekete szín és göndör haj, termetben, bôrszínben, orralkotásban az európai rassz vonásai jutottak uralomra, úgy hogy a két faj sajátságai mozaikszerűen helyezkednek el egymás mellett. A hasadás törvénye azonban nem érvényesült. Ennek értelmében a korcsfajnak ma már nagyrészt a két ôsi fajra, barnásfakó hottentottára és fehér emberre kellett volna szétválnia, de ez nem történt meg. Ugyancsak figyelemreméltó Horst tapasztalata, aki szülôfalujában, Burbage-ban végzett tanulmányokat és vagy 200 családnak több nemzedéken át való vizsgálatából állapította meg eredményeit. Ezek szerint a barna szülôknek csupa barnahajú, a vöröshajúaknak csak vöröshajú gyermekeik születtek. Barna és vöröshajú szülôk gyermekeinél a barna haj dominált. A zenei érzékkel bíró szülôk gyermekei is ilyenek voltak, ellenkezô esetben a gyermekekbôl is hiányzott ez a képesség. A zenész és nem zenész családokból származó egyének gyermekeinek zenei képessége pedig eltérô volt: jó és rossz zenészek is akadtak közöttük. Elfogadva az átöröklés szabályainak az emberre való érvényességét, kérdés, elméletileg minô esetek merülhetnek fel a betegségek átöröklésében? A faji sejtek egyesülésébôl származó zigóta az embernél is lehet homozigóta, vagyis olyan, amelyben az egészségre vonatkozó páros tulajdonságok egyforma faktorokból állanak, és lehet heterozigóta, amelynek egészségre vonatkozó páros tulajdonságaiban az egyik faktor egészséges állapotot, a másik betegséget képvisel. Legyen a betegséget magában hordozó faji sejt jele D, az egészségesé R. Akkor két betegsejt egyesülése ad DD-t, vagyis olyan homozigótát, amelybôl beteg egyén fejlôdik; két egészséges sejt ad RR-t, vagyis olyan homozigótát, amelybôl egészséges egyén fejlôdik. Ellenben egészséges és beteg sejtek egyesülésének eredménye DR, vagyis heterozigóta. A heterozigótából, ha a betegség domináns, beteg egyén, ha a betegség recesszív, külsôleg ugyan egészséges egyén fejlôdik, de benne rejlik a betegség csírája. A DD, DR és RR-rel jelzett egyének a következô kombinációk szerint köthetnek egymással házasságot. 1 DD X DD = 4 DD; ez annyit jelent, hogy homozigótából fejlôdött és örökletes betegségben szenvedô egyének házasságából csak beteg gyermekek származhatnak. Ez esetben ugyanis a házasságra lépô DD egyéneknek összes faji sejtjei betegek (D), tehát egyesülésüknek csak beteg ivadék lehet az eredménye. 2. DD X DR = 2 DD + 2 DR; eszerint beteg homozigótás és heterozigótás egyén házassága esetén a gyermekek fele (2 DD) mindig beteg lesz. Az ivadékok másik felén (2 DR) csak a domináns betegség üt ki, a recesszív baj lappangó állapotban marad. Nevezetesen itt a házasságra lépô egyének közül a DD-nek, mondjuk az apának faji sejtjei mind betegek (D), a DR-é, az anyáé felerészben betegek (D), felerészben egészségesek (R); az elôbbiek megtermékenyülése beteg homozigótát (DD), az utóbbiaké heterozigótát (DR) eredményez. 3. DD X RR = 4 DR, vagyis ha beteg homozigóta és egy teljesen egészséges egyén kötnek egymással házasságot, minden gyermekük örökli a betegséget. Ez azonban külsôleg csak akkor észlelhetô rajtuk, ha a betegség domináns, egyébként a baj rejtve marad. Ilyen esetben a beteg (DD) apának összes faji sejtjei betegek (D), az anyáé pedig mind egészségesek (R); ezek egyesülése csak DR kombinációt adhat. 4. DR X DR = 1 DD + 2 DR + 1 RR; ez a képlet heterozigótás egyének házasságára vonatkozik, és azt mondja, hogy ez esetben a gyermekek egynegyede beteg (DD), egynegyede egészséges (RR), felén pedig (2 DR), ha a baj recesszív, rejtve marad, ha a baj domináns, kiüt a betegség. Az utóbbi esetben az összes gyermekek háromnegyedrésze, az elôbbiben egynegyedrésze lesz szemmelláthatóan beteg. Az eredmény magyarázata az, hogy heterozigótás egyének egybekelése alkalmával az apának és anyának is kétféle faji sejtjei vannak: betegek (D) és egészségesek (R). Ha beteg sejt termékenyít meg egészséges petét, az eredmény lesz DR; de ugyancsak DR lesz az eredmény akkor is, ha egészséges sejt termékenyít meg beteg petét; tehát a kettô együtt 2 DR. Ellenben beteg hímsejt beteg petével DD-t, egészséges hímsejt egészséges petével RR-t ad. 5. DR X RR = 2 DR + 2 RR; ez esetben egy heterozigóta és egy teljesen egészséges homozigóta házasodnak össze. A gyermekek fele (2 RR) teljesen egészséges lesz, a másik fele (2 DR) beteg vagy csak látszólag egészséges aszerint, amint a heterozigóta baja domináns vagy recesszív. Itt a képlet szerint az apa faji sejtjei fele részben betegek (D), fele részben egészségesek (R); az anyáé mind egészségesek (R), ezeknek fele megtermékenyülés esetén DR, másik fele RR egyéneket eredményez. 6. RR X RR = 4 RR, vagyis ha a szülôk teljesen mentek az örökölhetô betegségektôl, e szempontból gyermekeik egészségesek lesznek. Ez esetben ugyanis az apának is, anyának is faji sejtjei mind egészségesek. Kérdés most már, ez elméletileg megállapított öröklési eseteket és számadatokat mennyiben igazolja a tapasztalat? Erre teljesen megnyugtató választ csak akkor adhatnánk, ha az embernél is, miként az állatoknál meg növényeknél, kísérleti adatokkal rendelkeznénk. Azonban az embernél az ehhez szükséges tenyésztési kísérletek kivihetetlenek és így csak az élet által adott esetek megfigyelésére, statisztikájának összeállítására vagyunk utalva. Az ily módon megállapított eredmény, miként láttuk, nagy általánosságban megfelel az átöröklés szabályainak, de velük mindenben megegyezô esetek csak kivételesen akadnak. Ennek oka egyrészt a betegség kitörését megakadályozó külsô körülményekben, másrészt az ember ivadékainak kevés számában, fôleg pedig az átöröklés itten való bonyolultságában keresendô. Tapasztalat szerint az átöröklés számarányai annál inkább megfelelnek a tipikus eredménynek, minél nagyobb az ivadékok száma. Már pedig e tekintetben az embernél nagyon kedvezôtlenek a viszonyok. Míg a növényeknél százával állanak rendelkezésünkre az ivadékok, az embernél a gyermekek száma átlag tízen alul marad. Ami pedig az átöröklés bonyolultságát illeti, az abból tűnik ki, hogy az embernél az egymással összeköttetésbe lépô egyének, a szülôk nem egy, két vagy három tulajdonságban különböznek egymástól, hanem az eltérô tulajdonságok száma szinte végtelen. Még legkedvezôbbek e tekintetben a körülmények a fejedelmi és arisztokrata családoknál. Ezek rendszerint egymás között házasodnak, gyakori a házastársak között a vérrokonság és így a valószínűség a mellett szól, hogy az egybekelô egyéneknél kevesebb az eltérô tulajdonságok száma, mint a polgári osztályok házasságaiban. Ily módon az arisztokratáknál az eltérô tulajdonságok kombinációjából kialakuló változatok száma aránylag kisebb. Ennélfogva a jellemzô tulajdonságok átöröklése is náluk könnyebben fölismerhetô, mint a korlátlan házasság esetén, ahol a variációk lehetôsége a végtelenséggel határos. Az ember átöröklésének e rendkívüli bonyolultsága oka annak, hogy nála az átöröklés szabályainak nincs meg az a gyakorlati jelentôsége, mint az állat- és növénytenyésztésben. E téren nemcsak új, céljainknak leginkább megfelelô változatokat hozhatunk létre keresztezések útján, hanem ha valamely állat vagy növény bizonyos tulajdonsága kedvünkre van, ezt tisztán is kitenyészthetjük és elszaporíthatjuk. Ugyanily módon lehetséges a káros tulajdonságok vagy örökletes betegségek kiküszöbölése is. Elméletileg az embernél is elképzelhetô, hogy valamely örökletes betegség egészséges egyének beházasításával végre kiválasztódjék a családból. Azonban a kiszámíthatatlan fajkeveredés és annak lehetôsége, hogy az egészségesnek vélt egyénben mégis csak ott lappang a recesszív betegség csírája, mindig bizonytalanná teszi az eredményt. Még kevésbé lehetséges Nietzsche ,,Übermensch''-ének mesterséges kiválogatás útján, a jó tulajdonságoknak összehalmozásával való kitenyésztése. Ez utópisztikus gondolat messze esik az objektív biológiától. Helyette elég annyi, ha az öröklés szabályai alapján hozzáfogunk az örökletes nyomorúságoknak az emberiségbôl való kiirtásához és fajunk nemesítése útján a mostaninál jobb generáció létrehozásával biztosítjuk a jövôt. ======================================================================== Lelki átöröklés Bár maga a lélek és annak képességei, amelyek létrejöttéhez a testet kialakító életfolyamatoknak semmi köze, az átöröklésben nem vesznek részt, a lelki élet mégis tele van annak jelenségeivel. Oka ennek, hogy miként minden életjelenségnek, a lelki működésnek is megvan a maga élettani szerve, ez az idegrendszer. De az idegrendszer is ugyanabból a csírasejtbôl lesz, mint a többi szervek. Szerkezetét, diszpozícióját, amellyel a külsô benyomásokat fölveszi és a lélekkel közvetíti, ennek termékeit átveszi és a külvilágnak közvetíti, bizonyos határig éppúgy az öröklési egységek szabják meg, mint izmaink, csontjaink, hajunk, szemünk stb. kialakulását. Amennyiben tehát a lelki jelenségek az idegrendszer működésébe esnek, ezek is alá vannak vetve az átöröklés törvényének és az idevágó eseteket lelki átöröklés néven foglaljuk össze. Talán nem lesz érdektelen, ha a lélek és idegrendszer most jelzett kapcsolatával részletesebben foglalkozunk, hogy eközben a lelki átöröklésrôl való fogalmunk is tisztuljon. Erre vonatkozólag az elsô, amit meg kell jegyeznünk, hogy a lelki működések, mint életjelenségek, elválaszthatatlanok bizonyos szervi működéstôl. Ilyenek az ingereknek az érzékszervek által való felfogása, az idegek ingervezetése, az agysejtek ingerátvétele, a lélek elhatározásainak a mozgási szervekkel való közlése. De mindezek, mint energiafogyasztással, munkával járó folyamatok, bizonyos nyomokat hagynak maguk után. Mutatja ezt az a körülmény, ha például valamely kutyakölyket megóvunk a fényhatásoktól és aztán összehasonlítjuk agyveleje látócentrumának mikroszkopikus szerkezetét vele egyenlô korú, de fényhatásoknak kitett testvérének ugyanezen agyvelôrészletével, a kettô között különbséget fogunk találni. Éppígy valamely képnek ismételt látása olyan átalakulást, diszpozíciót eredményez az agyvelôben, amely megkönnyíti annak emlékezetbe idézését. Máskor meg ugyanezen eljárásnak gyakori ismétlése akkora szervi készséget vált ki annak végrehajtására, hogy szokás lesz belôle és szinte öntudatlanul pereg le az egykor tán megfeszített figyelmet igénylô művelet. A másik idevágó fontos megállapítás a lokalizáció, amely szerint az agyvelôben egyes működéseinknek megvan a maga székhelye. Emellett azonban vannak esetek, amikor az agyvelô anyagának jelentékeny része elpusztul és a lelki működések terén alig áll be valami változás. Ebbôl arra következtethetünk, hogy az egyes agyrészek talán helyettesíthetik egymást. A különbözô működési centrumok kijelölésében különösen az izmok és érzékszervek lokalizációját illetôleg értek el szép eredményeket. A beszéd, az írás és olvasás, a szóhallás (a hallott szó megértése) és szólátás (az írott szó megértése) mezejét az agykérgen már mind körvonalozták és megjelölték e működések ama középpontjait, amelyek megsérülése bennük is bénulást idéz elô. Sok szó esik a lelki élet és az agyvelô súlya, felületének alakja között észlelhetô összefüggésrôl is, amit régebben egyesek oly nagyra értékeltek, hogy ezek alapján egész biztosan ítélkeztek a szellemi képességekrôl. A tapasztalat, a megvizsgált esetek gyarapodása azonban lassan-lassan megingatta ez ítéletek megbízhatóságát. Így például Hansemann tanulmányozván Mommsennek, a kiváló történettudósnak, Bunsennek, a nagy kémikusnak, Menzel, híres festôművésznek idegrendszerét, azt találta, hogy e kortársaik közül kiemelkedô szellemi nagyságoknak agyveleje súlyban, a felületén látható tekervények számában és elrendezésében nem tért el az átlagos európai típustól. Inkább helyi elváltozások állapíthatók meg egyes nagy embereknél: Gambetta agyveleje kicsisége mellett a beszéd centrumának rendkívüli fejlettségével keltett a szakkörökben figyelmet, a nemrég elhunyt Haeckel Ernô pedig a látó középpont erôsségével tűnt ki, ami kiváló megfigyelô képességével hozható összefüggésbe. A legtöbb szellemi kiválóságnál különösen az asszociáció, vagyis a lelki működésben oly fontos képzettársítás székhelyének tartott homlokkarély szokott a rendesnél erôsebb fejlettséget mutatni. Ezt tapasztalták a különben agyveleje súlyáról és térfogatáról is híres Gaussnak, a nagy matematikusnak, Kantnak, Beethovennek, Bach Sebestyénnek agyvelején. Mindezekbôl látható, hogy az emberek lelki élete között észlelhetô különbségeknek van némi alapja az agyvelô szerkezetében. Talán nem vétünk a lélek autonómiája ellen, ha ez alapot bizonyos határig a dúcsejtek kisebb vagy nagyobb számában, eloszlásának mikéntjében, összeköttetéseik gyengébb vagy erôsebb fejlettségében igyekszünk feltalálni. De ha ez így van, akkor ennek a sajátos szerkezetnek nyomának kell lennie a szervezet alaptulajdonságait magában foglaló csíraplazmában is és e körülmény a lelki élet terén is érvényesíti az átöröklést. Érdekes következtetések vonhatók le a kisagy, gerincvelô és a szimpatikus idegrendszer szerepébôl. A kisagy fôleg a mozgások szabályozásának szerve. Mutatja ezt Luciani kísérlete szerint egy teljesen ép agyvelejű és egy kisagyától megfosztott kutya járása között észlelhetô különbség. Az elôbbinek lábnyomai egyenes és párhuzamos vonalakban sorakoznak, az utóbbié teljesen szabálytalanok, mert hiányzik nála a mozgás szabályozója. De van különbség a nemesfajú és kevésbé értékes kutyák járása között is. Az utóbbiak lábnyomait összekapcsolva, egyenesek helyett egymást keresztezô görbe vonalakat kapunk. Mi ennek az oka? A fenti kísérlet szerint valószínű a kisagy tökéletesebb vagy kevésbé tökéletes berendezettsége, ami a jelen esetben mint rasszkülönbség jelenik meg elôttünk. Természetes, nemcsak az állatvilágban, az embernél is érvényesül a kisagy e mozgásszabályozó hatása. A híres színészek különbözô lelki állapotokat megjelenítô testtartása, járása, a zenészek ujjmozgásának csodás alkalmazkodása, a szónok kifejezô gesztusai mind összefüggésben vannak a kisagy sajátos diszpozíciójával és amennyiben örökletesnek bizonyulnak, ennek átszármazásában van élettani alapjuk. Ugyanez áll a gerincvelôrôl az ösztön megnyilvánulását kísérô reflexmozgásokat illetôleg, vagy a gerincoszlop két oldalán elhelyezkedô szimpatikus idegrendszerrôl, amelynek különösen a félelem, a harag, az öröm stb. érzetének elôidézésében és kifejezésre juttatásában tulajdonítanak nagy jelentôséget. Ez alapon, ha például haragos természetű apának ugyanilyen gyermeke születik, ez az apa sajátos berendezésű szimpatikus idegrendszere átöröklésének következménye. Hasonlóképp az uralkodásra termett egyének gyakori hideg vérmérsékletének is az a magyarázata, hogy szimpatikus idegrendszerük erre van diszponálva. Sôt dinasztiáknál, arisztokratáknál, ahol ez a természet és a velejáró méltóságos föllépés szinte megszokott jelenség, úgy látszik, már az átöröklés anyagába is beplántálódott a reá való hajlam és innen annak gyakorisága az imént említett családokban. Figyelemreméltó a lelki jelenségeknek a nemi jelleggel való összefüggése is. A férfi és nôi jellem különbsége közismert dolog. Az egyik érzelmi, a másik értelmi alapon épül fel. Miért is a nôt hangulatai, a férfit a tárgyilagosság irányítják cselekedeteiben és mivel a nô értelmi munkája inkább utánzó, mint teremtô, fölénye nem itt, hanem szíve szeretetében és lelke erkölcseiben gyökeredzik. Ha kutatjuk, van-e szervi alapja a nôi és férfi lélek e nagy különbözôségének, ezt végelemzésben a fejlôdés kiinduló pontjában, a megtermékenyített petesejtben találjuk meg. Hisz azt már tudjuk, hogy más a férfi és más a nôi zigóta kromoszómaberendezése és az ezáltal meghatározott nemi jelleg nemcsak az izomzat, a csontváz különbözô alkatában nyilvánul meg, hanem többé-kevésbé minden szerven, tehát az idegrendszeren is. Igazolja ezt a nôi agyvelônek a férfiénál kisebb átlagos súlya. Ez azonban egymaga nem elegendô a férfi és nôi lélek nagy különbségének biológiai megfejtésére. Ehhez szükséges még annak föltevése is, hogy talán a nôi agyvelônek, mint a lélek hangszerének, finomabb szerkezete másképp van hangolva, mint a férfié és ezt örökségként hozta magával. A lelki átöröklés legáltalánosabb jelensége az ösztön, amely az állatvilágban mindenütt feltalálható, ha nem is egyenlô mértékben. Minél magasabban emelkedünk a rendszertani sorrendben, szerepe annál inkább háttérbe szorul. Az embernél alig egy-két jelensége észlelhetô, például a kis gyermeknél a szopás, míg az alsóbbrendű szervezeteknél úgyszólván az egész lelki élet ösztönös eljárásokból épül fel. Fogalmát röviden a következôkben foglalhatjuk össze: bizonyos belsô kényszer, amely ugyanazon körülmények között mindig egyforma, célirányos és a faj- vagy önfenntartás szempontjából hasznos cselekvésre készteti az állatot. Az ösztön legmegkapóbb példáit a rovarvilág szolgáltatja. A hangyák, méhek társas élete tisztán ösztönös munkából áll és gyakran csodás szellemi tevékenység nyilvánul meg bennük. Így például kiváló matematikusok (Maclaurin, Lord Brougham) számítása szerint nincs az az építész, aki a rendelkezésre álló teret és anyagot takarékosabban tudná kihasználni, mint a méhek sejtjeik fölépítésében. Vagy van egy darázsféle rovar, amelynek lárvái csak élô hússal táplálkoznak. Evégbôl petéit valamely nagyobb fajta hernyó testébe rakja, elôzôleg azonban a hernyót megbénítja. És pedig hogyan? Elôször nyakon ragadja és hasi oldalán beleszúr a hernyó idegrendszerének egyik középpontjába. Azután valamivel hátrább ragadja meg áldozatát és az idegrendszer következô dúcába szúr bele. Így folytatja ezt tovább szelvényrôl-szelvényre, de a négy utolsót nem bántja. E szúrások nem ölik meg a hernyót, csak megbénítják, minek folytán, ha a belé helyezett peték kikelnek, a kis álcák eleven húst kapnak. A rovar munkáját oly meglepô pontossággal végzi, mint valami operátor és ez ügyességet hiány nélkül adja át utódainak. E bámulatot keltô jelenségek és egyáltalán az ösztön kialakulására a biológia még ma sem tud kielégítô feleletet adni, de örökletessége bizonyos. Mutatja ezt, hogy az ösztön faji jelleg, amely ugyanazon fajhoz tartozó egyedeknél mindig egyformán jelentkezik. Emellett készen hozza azt a szervezet magával, amire Flourens említ jellegzetes példát. Ismeretes, hogy a vizek mentén élô hód lerágott törzsekbôl mily ügyes lakást tud magának készíteni. Egy ilyen fiatal állat mindjárt születése után fogságba jutván, bekerült a párizsi ,,Jardin des plantes''-ba és ott fel is nevelôdött. És ez az állat, bár szüleit soha nem látta, tôlük nem tanulhatott és ketrece lévén, lakásra sem volt szüksége, mégis hozzáfogott az építéshez, amint földet, vizet, ágat tudott szerezni. Egyes esetek arra utalnak, hogy az ösztönszerű eljárások a környezet befolyása alatt néha átalakulnak, és úgy látszik, mintha az ekként létrejött változások öröklôdnének. Ilyeneknek tekinthetôk a háziállatoknak az ember gondozása mellett létrejött és állandósult, megnemesedett ösztönei. Még ezek között is állítólag a jól idomított vadászkutyák, cirkuszlovak ivadékai könnyebben idomíthatok, mint mások, mert örökölték elôdeik szerzett tulajdonságait. Ugyanezt a véleményt vallja Wasmann jezsuita is, a hangyák életének híres tanulmányozója. A hangyák társas életének ugyanis egyik érdekes vonása idegenfajú vendégállatok, például levéltetvek tartása és ezeket a legnagyobb gonddal ápolják, táplálják. Wasmann szerint a hangyák e vendéglátó ösztöne a náluk erôs ivadékgondozás ösztönébôl alakult ki és pedig oly módon, hogy a vendégállatok a hangyalárvákéhoz hasonló gondozásuk, simogatásuk alkalmával valami, a hangyáknak kedves váladékot termelnek. Ez a körülmény váltotta ki a dolgozó hangyákban idegrendszerük megfelelô átalakulásával a vendégtartás hajlamát és a változás örökletessé azáltal lett, hogy a dolgozók kedves eledelükbôl a szaporodó egyénekké átalakuló lárváknak is juttattak. A lárvák ily módon megváltozott anyagcseréje befolyásolhatta a faji sejtek szerkezetét és ennek folytán a vendégtartás, mely kezdetben szerzett tulajdonság volt, öröklött tulajdonsággá lett. Ide tartozik Chauvin kísérlete is az axolotl nevű kétéltű állattal. Az axolotl vízben él és tulajdonképp lárva állapotban maradt alakja az Amblistoma Mexicanum nevű szalamandrafélének. Ez tüdôvel lélegzik, amaz pedig kopoltyúval, akárcsak a béka meg álcája, a békaporonty. Chauvinnek sikerült a vízi életmódról szárazföldi életmódra kényszerített axolotlokat amblisztomákká átalakítani és azt tapasztalta, hogy az ilyen amblisztomák axolotl ivadékai 20 esetben külsô kényszer nélkül is elhagyták a vizet és szárazföldi életmódra tértek át. Itt tehát úgy látszik, mintha az új életviszonyok közé kényszerített állat új életösztönt vett volna fel, amely aztán a sok közül 20 esetben öröklôdött. Vagyis a szerzett tulajdonságok öröklôdésének kérdése lelki átöröklés terén is kísért. A kérdés eldöntése itt is attól függ, mennyiben sikerül összefüggésbe hozni az esetleges változást a csírasejt öröklésanyagának megváltoztatásával, mert szerzett tulajdonságból örökletes tulajdonság csak ennek révén lehet. De az amblisztoma esetében a csíraplazma megváltozása nélkül is megmagyarázhatjuk a jelenséget. Az axolotlnak átalakulása amblisztomává a szervezetnek éppoly ôsi sajátsága, mint a békaporontynak békává fejlôdése, csakhogy a természetben található axolotlnál ez a fejlôdés megakad és az állat egész életén át megmarad álcának. Ha azután az életkörülmények megfelelô átalakításával, miként ezt Chauvin tette, az állat álcaállapotát leveti és alkalmazkodva a megváltozott viszonyokhoz, átalakul amblisztomává, ez nála nem új vonás, hanem az ôsi tulajdonságnak atavizmus, visszaütés révén való felszínre kerülése. Az átalakulásra való hajlam mindig képviselve volt faji sejtjeiben, de nem volt alkalma megnyilvánulni, amint azonban a körülmények számára kedvezôre változtak, azonnal érvényesült. Áttérve most már az ember örökletes lelki tulajdonságaira, e tekintetben utalunk az egyes népfajokat jellemzô lelki vonásokra, amelyek minden idôben, minden éghajlat alatt ugyanazok. Ilyen a négereknél a vidámság, hevülékenység, a legmostohább helyzetbe, például a rabszolgaságba való beletörôdés, a gyermeteg kedély, a lustálkodásra való hajlam. Mindezen vonások nemcsak ôshazájukban, hanem az Amerikába került rabszolgák ivadékaiban is feltalálhatók, amint a kínait sem hagyja el igénytelensége és játékszenvedélye akár Peking, akár San Francisco ópiumbarlangjaiban találkozunk vele. Ugyanilyen átöröklés révén nemzedékrôl-nemzedékre szálló rasszjelleg az indiánok zárkózottsága, a fájdalmak elviselésében tanúsított érzéketlensége, egykedvűsége, az ellenséggel szemben való kegyetlensége, a betegek, öregek iránti szeretetlensége. De nemcsak ezeknek, minden népfajnak megvannak a maga sajátos lelkivonásai, amelyeket ôseiktôl hoztak magukkal áldás- vagy átokként. Nagyobb tömegekre kiterjedô örökletes vonás a nemzeti vonás is, mint a francia szellem közismert könnyedsége, a német alaposság, az angol kitartás. A magyarságot jellemzô közmondásos szalmalángot, pártoskodást, vendégszeretetet, nyíltságot, családi tisztaságot és vitézséget, amelyek már ôshazájában, a turáni mezôkön megvoltak benne, szintén az átöröklés származtatta át egyik generációról a másikra. A zsidó népnél a csak anyagiakat értékelô szellem, amely az ószövetségben az aranyborjú imádásában oly jellegzetesen nyilvánult meg, mindmáig fennmaradt. Éppígy a cigányokból sem lehet kiirtani a kóbor természetet, annak jeléül, hogy vérükkel együtt kapják ezt a sajátságot elôdeiktôl. De nemcsak ily nagy vonásokban, szűkebb körben, egyes családok történetében is kimutatható a lelki sajátságok átöröklése. Különösen a művészi tehetség örökletességére vannak meglepô példáink. Ezek közül is kiemelkedik a Bach-család, amely 200 év leforgása alatt nem kevesebb, mint 29, mások szerint 57 kiváló zenészt adott a társadalomnak. A család genealógiája az irodalom szerint a thüringiai születésű, de késôbb pozsonyi lakos Bach Vida pékmesterrel kezdôdik, aki citerázó képességével tűnt ki. Fiai közül Lajos, mint egyházi zenész, Hans, mint városi zenész és táncmester tette nevét ismertté. Hans gyermekei közül három kiváló zenész került ki, akinek ivadékai úgyszólván egész Thüringiát és Szászországot ellátták orgonistákkal, kántorokkal. A család legkiválóbb tagja, Bach Sebestyén, 1685-ben született Erfurtban, akinek 18 gyermeke közül öt hírneves zenész került ki. A család utolsó zenésztagja, János Keresztély, 1846-ban halt meg, mint egyszerű paraszt. Az írók közül érdekes Byron leszármazása. Nagyatyja, mint admirális, tengeri útirajzokat írt, atyja kapitány, vakmerô és kicsapongó ember volt. Anyját félbolondnak mondják, leánya matematikai tehetségével tűnt ki. Amint látható, Byron nagy költôi tehetségének ôseiben nem igen van nyoma, annál inkább felismerhetôk bennük természetének, jellemének szertelenségei, ami nagy művészeknél gyakori jelenség. A kiváló jellemek öröklés folytán való kialakulására tanulságos példa az ágyúgyártásról híres Krupp-család, amelynek történetében úgyszólván fokról-fokra követhetô, mint származtak át apáról, anyáról fiúra különleges szellemi képességeik és lettek a híres esseni acélművek megteremtôi. A gyár megalapítója Krupp Frigyes volt, akinek már öreganyjában jelentkeztek azok az értékes vonások, amelyek a gyárat késôbb oly naggyá tették. Ezek pedig a vállalkozó szellem, az elôrelátás és kitartás. Különösen a dédunoka, Krupp Alfréd (szül. 1812- ben) tűnt ki fényes sajátságaival, mint akiben szerencsésen összegezôdtek szülei jó tulajdonságai. Apja gyors felfogásával, tervezésekben és találmányokban való éles elméjűségével, nagyratörô ambíciójával tűnt ki, míg anyjának az erôs akarat, a türelem, a fáradhatatlan szorgalom és kötelességérzet voltak jellemzô vonásai. E tulajdonságokból tevôdött össze az a tűz- és acélember, aki, midôn 1826- ban, tehát 14 éves korában, atyja halálával reászakadt az akkor már kiterjedt üzem vezetése, újra tüzet gyújtott a már kialudt kohókba, újra benépesítette a kiürült munkatermeket és örök mintaképét szolgáltatta a munkában a kitartásnak, az élet javainak felhasználásában pedig józan mérsékletnek. Nagyon szomorú képet tár elénk a lelki betegségek átöröklése, amilyenek a téboly kisebb-nagyobb foka, a gyengeelméjűség és hülyeség, az erkölcsi érzés meggyengülése és ennek folytán a bűnözés minden fajtájára, de fôleg a kicsapongásra és iszákosságra való hajlamosság. A történelemben erre jellegzetes példa négy római császár, akik megrázóan tárják elénk az egykor jeles Julius és Claudius családok degenerálódását. A négy császár elseje, Tiberius, üldözési mániába esett és rémképei elôl elôbb Rhodus, majd Capri szigetére menekült. Dédunokaöccsénél, Caligulánál, epilepsziában és az ezzel járó lelki zavarokban nyilvánult meg a baj. Ennek nagybátyja, Claudius, gyengeelméjű volt, míg nôtestvérének fiában, Néróban, valóságos ôrültséggé fokozódott az elmebaj, mert a keresztények rettenetes üldöztetését, Róma felgyújtását csak ezzel lehet magyarázni. Hogy a nagy Julius Caesar ivadékai ide jutottak, az fôleg a közeli vérrokonok egymásközti házasságának tulajdonítható, aminek degeneráló hatása más fejedelmi családokban is kimutatható, így a Habsburgoknál, akiknek spanyol ágában V. Károly anyjától, az ôrültnek mondott Jankától fogva majd minden generációban jelentkezik az elmebaj epilepszia, hipokondria, melankólia vagy gyengeelméjűség alakjában. Az elmegyógyintézetekben végzett tanulmányok alapján számszerűen is kimutatható egyes lelkibetegségeknek ivadékról-ivadékra való átszármazása. Dr. Goddard, a vinelandi (Amerika) elmebajosokat tanulmányozó intézet igazgatójának közlése szerint egy gyengeelméjű leánynak törvénytelen és ugyancsak gyengeelméjű fia házasságra lépett egy normális, egészséges nôvel. E házasságból 10 gyermek született, de ezek közül 1 halva jött a világra, 2 korán elhalt, 5 örökölte a gyengeelméjűséget és csak 2 volt normális. A baj tovaterjedésére jellemzô, hogy a gyermekek közül a legidôsebb megnôsülvén, 15 gyermeke lett, akik mind gyengeelméjűek voltak és ekként bennük újabb forrása fakadt a baj terjedésének. Hogy az örökletes bajok elterjedése milyen arányokat ölthet, szolgáljon tanulságul Ada Yukes, 1740-ben meghalt amerikai csavargó nônek esete, akinek 834 leszármazottja közül több mint 700 részesült hatósági büntetésben. Közülök 106 törvénytelen gyermek volt, 142 koldus, 64 községi eltartásra szorult, 181 prostitúcióból élt, 76 mint gonosztevô -- köztük 7 gyilkos -- fejezte be életét. Egy másik eset: 12 olyan házasságból, amelyben az apák egészségesek, az anyák azonban gyengeelméjűek voltak, származott 7 gyengeelméjű és 10 normális gyermek. Míg az utóbbiak 496 egyenes leszármazottja között csak 3 abnormis életű akadt, addig a gyengeelméjűek 480 egyenes leszármazottja közül 143 örökölte a bajt és csak 46 volt egészen rendes. A többiek vagy már kora gyermekségükben elhunytak (82), vagy pedig erkölcsi tekintetben voltak többé-kevésbé degeneráltak. Az alkoholizmussal járó lelki örökletességre jellemzô példa a következô svédországi eset. Kersta Pehrsdotter házasságra lépett Haken Rasmusson iszákos pálinkafôzôvel. A házasságból 9 gyermek született. A legidôsebb iszákos volt és utódain is látszott ennek káros hatása. A második gyermek meghalt egyhónapos korában. A harmadik szinte kedvelte a szeszes italokat. A negyediknek unokája férjhez ment egyik rokonához, gyermekeik közül többen lelki betegek lettek. Ugyanez bekövetkezett az ötödik gyermek leányának ivadékainál is. És így tovább a többi négy gyermek családjában is pusztított az alkoholizmus egyszer erkölcstelenség, máskor nyavalyatörés, avagy korai halál alakjában. Ugyancsak szomorú példa egy 1827-ben meghalt, iszákos bordélyháztulajdonosné esete, akinek 800 ivadéka közül 700-nak volt része rendôri büntetésben és 342 iszákos, 127 prostituált, 37 halálraítélt került ki közülök. Tanulságos a következô statisztika is: 215 iszákos családból származott 814 utód közül 37 volt koraszülött, 16 halvaszülött, 121 rángási görcsökben halt meg, 38 gyengén fejlett volt és 55 tuberkulotikus; a 640 életben maradt utód közül 173 gyermekkorában görcsökben szenvedett, 197 iszákos volt, 322 hülye és gyengeelméjű, 62 erkölcsileg züllött, illetôleg bűntettes, 131 epilepsziás és hisztériás, 145 pedig elmebajos. Dugdale amerikai orvos 75 éven át kutatta egy iszákos nô nemzetségének sorsát. Ez idô alatt 709 tagú nemzedék sorakozott az illetô nô családfájára. Ebbôl a nemzedékbôl 471, azaz 66,5% lett elmebajos, bűntevô és egyéb keresetképtelen. A család elfajult tagjai a mondott 75 éven át 6 millió koronát meghaladó költséget okoztak az államkincstárnak. Legrrain francia tudós szintén szemmeltartotta egy iszákos család 3 generációját. E család minden tagja a negyedik nemzedékben nemzésképtelenné vált és valamennyinek eltartása a társadalom terhére esett. Összefoglalva most már mindazt, amit az ember átöröklésérôl mondottunk, megállapítható, hogy amiként testünknek, lelki életünknek is vannak örökletes vonásai és ezek akaratunkat éppúgy befolyásolják, mint értelmi működésünket. Ilyenek a velünk született jó vagy rossz hajlamok, amelyek egyszer segítôleg, máskor gátlólag szólnak bele elhatározásainkba, de nem annyira, hogy miattuk az egyéni felelôsség megszűnne. Legfeljebb egyes kivételes esetekben: az elmebetegeknél, az ún. született gonosztevôknél, akik, tekintve leszármazásukat, neveltetési körülményeiket, saját hibájukon kívül tényleg lehetnek annyira terheltek, hogy cselekedetükre nem alkalmazható a gonosztett fogalma, a beszámíthatóság. E kivételek miatt azonban nem adható fel a szabadakarat tana. Az erkölcsi felelôsséget tagadni azért, mert alóla egy-két rendkívüli esetben felmentésnek van helye, semmiképp sem megokolt eljárás. Az öröklött sajátságok mellett hatással vannak az ember fejlôdésére a külsô körülmények is. A testi tulajdonságoknál ez könnyen belátható, ha meggondoljuk, hogy ugyanaz a gyermek kedvezô lakás, táplálkozás, megfelelô ruházkodás mellett egészséges férfiúvá, míg mostoha életviszonyok között csenevész egyénné fejlôdhetik. A tornának, sportnak, turisztikának a szervezet fejlôdésére gyakorolt átalakító hatása közismert dolog. Sôt mivel a testi erô tudata növeli bennünk a bátorságot, a lélekjelenlétet, fejlesztése a lélekre is nemesítôleg hat, de kellô erkölcsi alap nélkül durvaságra, erôszakosságra is ragadhat. A jellem és értelem kialakulását illetôleg már eltérnek a vélemények és két szélsôséges nézet küzd egymással. Az egyik szerint lelkileg születésekor minden ember egyforma, mindenki egyenlô lelki rátermettséget hoz magával a világra. A késôbb tapasztalható különbség kizárólag az életkörülményeknek, a nevelés fogalma alatt összefoglalt külsô hatásoknak az eredménye. A költô, a művész, a tudós, a feltaláló, a nagy államférfi tisztán nevelés által lesz ezzé, mert a nevelés mindenható a lelki képességek kitermelésében. A másik vélemény értelmében az embernek csak vele született tulajdonságai vannak, azért kibôl-kibôl csak az lehet, amit ôseitôl hozott magával. Aki például elôdeitôl nem örökölte az írói vagy katonai talentumot, önképzés folytán sohasem lesz belôle a közepesen felül emelkedô író vagy katona, minden törekvése mellett megmarad a közönséges színvonalon. A helyes álláspont a középút, vagyis lelki kialakulásunk az öröklés és nevelés együttes eredménye. Abból ugyanis, ha valamely tulajdonság bennfoglaltatik az átöröklés anyagában, még nem következik, hogy szükségképp kifejezésre is jut. Ebben igen nagy szerepe van a külsô körülményeknek, tehát a nevelésnek is, amely az örökletes tulajdonság kifejlôdését elôsegítheti és el is nyomhatja. Valakiben meglehet a zenei képesség, de ez teljes erôvel csak tanulás, szakadatlan gyakorlás által bontakozik ki. Az iszákos ember ivadéka sem lesz szükségképp iszákos. Jó környezetben normális ember lehet belôle, azonban olyan viszonyok között, amilyen az iszákosok családjában szokott lenni, bizony csak ritka esetben tudja a vele született züllési hajlamot leküzdeni. De vannak kivételek is. A lángész, a zseni magával hozott képességei néha a legmostohább viszonyok között, a legrosszabb nevelés ellenére is érvényesülnek és miként Shakespeare, I. Napóleon, Schiller, Petôfi stb. szinte keresztül törik magukat az útjukat álló akadályokon. A nevelésnek a velünk született tulajdonságok kiváltása, illetôleg elnyomása mellett fontos szerepe van abban is, hogy az örökletes vonások minô szerzett sajátságokkal egészüljenek ki teljes egyénné, fenotípussá. E téren a megfelelô szellemi vezetés, fôleg pedig a példa nagyon sokat tehet, de mindenre ezek sem képesek. A nevelés sokat faraghat, javíthat az emberen, de természetét nem változtathatja meg. Különben az egyforma nevelés, tanítás eredményének is egyformának kellene lennie. Már pedig ez a gyakorlatban nem így van. A gyors felfogásúak csekély munkával is jelesen oldják meg feladataikat, míg a gyengébbek, bár az igyekezet nem hiányzik belôlük, alig tudnak nekik megfelelni. Pedig az iskola részérôl egyforma vezetésben részesülnek. Az egyik szinte magától halad a célként kitűzött jellem kialakulása felé, a másik csak erôs kézzel tartható meg a fegyelem korlátai között és ugyancsak munkába kerül olyan akarati energiát kifejleszteni benne, hogy képes legyen leküzdeni a vele született, nehezen fékezhetô természetet. Mire kell tehát törekednie a nevelésnek? Egyrészt, hogy az ôsöktôl kapott örökségbôl azt, ami az egyént fajának értékes tagjává, nemzetének derék, hasznos polgárává teszi, kifejlessze, ami pedig ebben gátolja, azt elnyomja. Másrészt azonban arra is kell vigyáznia, hogy az öröklött természet a tanítás révén olyan értelmi belátással és erkölcsi felfogással egészüljön ki, amelyek megértetvén az élôknek a következô nemzedékkel szemben fennálló kötelességét, a jelen mellett a jövôt is biztosítsák. ======================================================================== A nemzetek élete és pusztulása Nemzet és faj nem egyértelmű fogalmak. A nemzet történelmi alakulat, amely, miként a magyar nemzet is igazolja, különbözô népfajokat foglalhat magában. A faj pedig biológiai egységet jelent tágabb vagy szűkebb értelemben. Tágabb értelemben rendszertani csoportot értünk rajta, amilyen például a kaukázusi, a mongol vagy néger faj. Szűkebb értelemben a faj olyan biológiai embercsoportot is jelent, amely ugyan különbözô származású elemekbôl verôdött össze, de az együttélés és vérkeveredés révén bizonyos egyöntetűségre tett szert. Például a magyarság embertanilag nem alkot önálló fajt, de származását, élete folyását tekintve, szomszédaival meg a vele együtt élô más népekkel szemben igenis különálló népfaj és mint ilyen, a történelem folyamán kialakult magyar nemzet fenntartója. Mert amint az angol, francia vagy német nép nélkül e nemzetek fennállása elképzelhetetlen, ugyanez áll a magyar nemzetre is. Élete annyira összeforrott a magyar faj sorsával, hogyha ez degenerálódik és kipusztul, vele, sôt még elôbb a magyar nemzet is kiesik a nemzetek sorából. A népek születnek és meghalnak, akár az emberek és élettartamuk változó voltában is hasonlítanak hozzájuk. Némelyek, miként a hunok és avarok, alig jelentek meg, már el is tűntek és mielôtt még nemzetté szervezôdtek volna, a náluk erôsebb életű fajok felszívó erejükkel magukba olvasztották ôket. Mások ellenben évszázadokra, évezredekre tekinthetnek vissza. Bármily sok küzdelmen mentek is keresztül, a nemzetfenntartó erôk megóvták ôket a pusztulástól. Sôt egy-egy halálos veszedelem leküzdése után, miként tavasszal a tél viharaitól megtépett, de még életképes tölgy, meg-megújuló lendülettel pezsdült fel bennük az élet. E nemzetfenntartó tényezôk elseje a haza, hogy a faj belegyökerezve igaz életet élhessen, mert a hazát nélkülözô nép megosztva, szétszórva a mások vérén való élôsködésre van kárhoztatva, vagy pedig az ô vérét fogyasztják leigázó ellenségei. A haza fogalma fôleg hármat foglal magában: megélhetést nyújtó földet az ô sajátos természeti viszonyaival, a rajta megtelepült társadalmat az együtt átélt történelemmel és e kettô által termelt kultúrát. Épp ezért a kozmopolita fajoknak, amelyeknek elve: Ubi bene, ibi patria, amelyek a maguk társadalmi és világnézeti felfogásával nem tudnak beleolvadni az ôket befogadó társadalomba, amelyek gondolkodását a hazaiak helyett nemzetközi motívumok irányítják, nincs és nem is lehet igazi nemzeti érzülete. Mutatni mutathatják, de az csak ideiglenes, mert forrása nem az ôsöktôl való átöröklés, hanem a viszonyokhoz való alkalmazkodás és az események változtával azonnal kicserélôdnek, akárcsak a színpadok díszletei. Az ilyen elemek idegen testként foglalnak helyet a nemzet szervezetében, amely, ha bomlasztó törekvéseikkel szemben gyengének bizonyul, halálos bajt jelenthet számára. A kozmopolita fajok, ha a szülôföldtôl, attól a társadalomtól és kultúrától, amelyben hosszabb-rövidebb ideig éltek, meg kell válniok, nem érzik az elszakadás fájdalmát. Valamiképp hiányzik belôlük a haza földjétôl, népétôl, történelmétôl való függés jólesô érzése. Épp azért nincs is meg bennük az igazi hazaszeretet, ez a vallásos érzéssel rokon, hatalmas érzelem. Hisz mindkettô rabbá tesz bennünket: Isten és a hazai rög rabjaivá ! Mert hát mi más az igazi hazaszeretet, mint a szív mélyéig ható átérzése, tettrekész akarattá való megérlelése, hôsi cselekedetekkel való megvallása a Szózat ama szavainak: A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Vagyis fennmaradásra csak az a nemzet számíthat, amelynek tagjai még haló porukban sem akarnak elszakadni hazájuk szentnek tartott földjétôl, amelynek fiai a faji, vagy az átélt történelmi kapcsoknál fogva egymást testvérnek tekintik és az ôket egybeforrasztó államközösséget, mint közös életforrásukat megbecsülik, szeretik. Ha tehát az ôsök vérétôl és emlékétôl megszentelt föld ily lényeges kelléke a nemzetek életének, arról lemondani biztos jele volna a nemzeti pusztulásnak. Miért is a marxista szocializmusnak az országok határait, a nemzetek választófalait ledönteni akaró törekvése természet- és nemzetellenes is. Természetellenes, mert a fajok között fennálló különbségek a természet szüleményei és nincs emberi hatalom, amely azokat megszüntesse. De nem lehetséges a haza határainak lerombolása sem, ha adunk valamit nemzeti és faji életünkre, amit kielégítô módon csak a mi érdekeink szolgálatára már ezer év óta körülhatárolt földrészlet, az integrális magyar haza biztosít. Csonka-Magyarország kenyeret terem, de vassal, szénnel nem lát el bennünket. Alföldje, Balatonja van, de hiányoznak belôle az Adria, a Kárpátok vízesései, fenyvesei és áttörhetetlen sziklabércei. Már pedig ezek elengedhetetlen kellékei a magyarság integrális testi és lelki életének, amely fölött most ily csonka állapotban a halál szárnya suhog. A nemzetek életbenmaradásának másik nevezetes eszköze a nemzeti kultúra, vagyis a nemzet testében uralkodásra hivatott faj érvényesülése nyelvben és irodalomban, nevelésben és népéletben egyaránt. Ez pedig csak ott van meg, ahol a kultúra mindenütt közös elemei mellett megtalálhatók azok a jellegek is, amelyeket a sajátos természeti viszonyok, a történelmi átélések alakítottak ki és mint nemzeti géniusz öröklôdtek át az ôsöktôl. Ily vonás az angolban az erô és nyugodtság, mint a tengertôl védett szigetország biztonságának az angol idegekbe való átültetése, a ragyogó költôi képzelet és az utazásra ingerlô kíváncsiság, mint a messzelátást gátló ködös éghajlatnak a fantáziát foglalkoztató és tudásvágyat fölkeltô hatása. Az északi rideg természetnek pedig kitartás, önuralom, a társadalmi formák merevsége, érzéketlenség a megmásíthatatlan dolgokkal szemben a következményei. ,,A gyászoló bánat -- mondja Shakespeare -- sérelem az ég ellen, sérelem a holtak ellen, sérelem a természet ellen és képtelen sérelem az ész ellen.'' A magyar kultúrában is csak az az igazán nemzeti, ami a magyar léleknek még Turánból származó ôsi vonásait és ezeréves történelmi átéléseit tükrözi vissza. E pusztai léleknek fô jellemvonása a nyugalom és nyíltság. Míg ugyanis a hegyvidék feltornyosult magaslataival, lesüllyedt mélyedéseivel a viharos tenger felcsapó meg lezuhanó hullámait juttatja eszünkbe, a róna mint kiszáradt tófenék simul meg elôttünk. Legföljebb füveinek hajlongása önt bele mozdulatot, de ez sem múlja felül a víztükör szellôszülte fodrozását. Ilyen nyugodtság ömlik szét az ôsi magyar jellemen is, amely legeredetibben a hortobágyi pásztor szinte mozdulatlan szemlélôdésében maradt fenn. Ez a magyarázata fajunk oly sok bajt szülô nemtörôdömségének, közönyének is, amelynek éles ellentéte a közmondásos szalmaláng. E temperamentumos fölébredésünk néha kiemel ugyan bennünket tunyaságunkból, de az is inkább szavakban, mint tettekben jelentkezik. Hogy a magyar oly nehezen kapható cselekvésre, ennek oka a pusztai táj hatásain kívül viszontagságos sorsa is. Az ôshazából kiszakadva, fajának magányosan álló szigetét az idegen áramlatok sohasem hagyták nyugodtan, vagy ha néha-néha sikerült is ezeket megfékezni, akkor meg a turáni átokként emlegetett széthúzás tette próbára életerejét. Sorsa hasonló a sziklabércen magányosan álló fenyôszálhoz, amelyet bárhogyan tépdes is a vihar és gyötör a téli fagy, zöld köpenyében dacosan állja helyét. Ilyen a magyar is. Az átélt szenvedések letörés helyett megedzették, épp azért a veszélyt, amelyet megszokott, nem sokba veszi. Szavajárása: Láttam én már különb dolgot is. Ez akkor válik el, mikor szemtôl-szembe kerül az ellenséggel. Ilyenkor föléled benne a nomád ember szembeszállásra kész bátorsága, amelynek fejlesztésére az állandó megtelepedés után is annyi alkalmat adott a magyarságnak ezeréves küzdelme. A magyar lélek igen szép vonása a nyíltság. A puszták birodalmában nem gátolják sziklafalak a látást, hegysáncokkal bezárt völgyek nem teszik zárkózottá a szívet. Egyenletes felületükön a tekintet akadály nélkül fúródik bele a messzeségbe és a lélek önkénytelenül is kitárul. Az ôshaza e nyíltsága a magyar faj becsületes ôszinteségében jut kifejezésre, amelyhez oly szépen társul tiszteletet tudó önérzete és félelemtôl ment föllépése. A meglepetés, az elfogódás nem természete. Nyugodt józanságát, fölényes humorát a legnagyobb veszélyben is megôrzi. A pusztának nincsenek titkai. Simasága, ködpáráktól tiszta légköre mindent szabadon láttat. Innen a magyar ember tiszta felfogása, értelmes beszéde, ami intelligencia tekintetében az ország lakói között elsô helyet biztosít számára. Mindezekhez járul még a fajmagyarság családias érzése, az otthonához való ragaszkodás, a vendégszeretet, amelyek itt a Duna--Tisza-mentén a kereszténység fölvételével nemcsak megnemesedtek, hanem az állandó haza megalapításával a honszeretet hôsi erényével is öregbedtek. Ezeket az ôsi jellemvonásokat nemzeti kultúránk sem nélkülözheti, amely csak akkor felel meg igazán nevének, ha a tudományt elsôsorban a hazai viszonyok érdeklik, ha a költôk dalaiban a magyar fülemile csattog, ha festôink képein magyar levegô vibrál, ha a hangszerek rezgése magyar dallamot ad vissza, ha tánctermeinkben a magyar ritmusnak van legnagyobb varázsa. Pedig újabban de nagy eltévelyedések voltak e téren ! Mintha valami bomlasztó bacilus jutott volna szellemi életünk vérkeringésébe, amelynek pusztító voltát csak a forradalmi tűz világossága mellett láttuk meg igazán. Az igazi, élettôl duzzadó nemzeti kultúrának nélkülözhetetlen föltétele a faji öntudat, amelynek hiánya nemcsak az irodalmat teszi színtelenné, sôt nemzetietlenné, de legbiztosabb jele valamely nép veszniindulásának. Különös, hogy nálunk errôl a múltban nem igen esett szó, mert hangoztatása ellenkezett a kor uralkodó világnézetével. Most azonban a sír szélén állva, mint mentôdeszkát kell megragadnunk a fajegészségtan ama tételét: annak a népnek van csak életereje, amelyik saját magát megbecsüli. Más szóval: a faji öntudat a magyar nemzet fennmaradásának nélkülözhetetlen föltétele és így annak megvédése, fejlesztése elsôrendű állami feladat, sôt aki eleget akar tenni hazája, faja iránti kötelességének, egyéni meggyôzôdésbôl is tartozik azt ápolni. Lássuk tehát, mi is az a faji öntudat? E fogalom alá tartozik mindannak megismerése, ami a magyar nép származására, az ôshazából magával hozott és a történelem folyamán kifejlett, sajátos lelki tulajdonságaira vonatkozik. Tudnunk kell erényeinket, gyengeségeinket, hogy ezeket kevesbítsük és kisebbítsük, azokat pedig gyarapítsuk és növeljük. Bár nemzetiségeinket tiszteljük, becsüljük, mégis Magyarország határai között a fajmagyarságot illeti az elsôség, amely egyébként minden más fajnak érdekeit harmóniába tudja hozni a magáéval. Ne felejtsük, hogy ,,bennünk is ugyanazon fajnak a vére csörgedez, mely küzdelmes véráldozattal ezt a földet hazánkká tette, törvényekkel kiépítette, kultúrával feldíszítette''. Nem kell szégyenkeznünk halottjaink miatt. Tartsuk szem elôtt le Bon szavait: a marnei csatát a halottak nyerték meg. Sokkal számosabban voltak ôk ott, mint az élôk. Ott voltak mind a múlt idôk dicsô harcosai, hogy meggátolják Franciaországot a feneketlen mélységbe merüléstôl, amely felé a balvégzet sodorni látszott. Nekünk is, ha élni akarunk, a magyar jövôt a múltban kell keresnünk, oda kell mennünk ideálokért, vezérekért, akiket a mostoha jelen megtagadott tôlünk. Szent István és IV. Béla bölcsessége, Szent László és Hunyadi János bátorsága, Kálmán és Hollós Mátyás erélye, Szent Imre és Szent Margit tisztasága, Rákóczi és Deák Ferenc önzetlensége, ezek azok az erények, amelyekre a magyar jövôt fel kell építenünk és amelyekkel a magyar fajt vissza kell adnunk önmagának. Erôsíthetjük faji önérzetünket azzal is, amit másoknak tettünk. Évszázadokon át gátként tartottuk fel a török áradatot és védtük nyugat kultúráját. Másrészt pedig sziklaként ékelôdtünk bele a szláv tenger közepébe, amelynek északi és déli hullámai ha egyszer összecsapnak, Közép- és Nyugat-Európát is megrázkódtatják. Eddig a mi testünkön mind megtörtek az európai kultúrát fenyegetô eme vészterhes felhôk. És mi e viharok között sem morzsolódtunk össze, mint valami laza homokkô, hanem öröklött és el nem tékozolt faji képességeinkkel a vulkánok tüzében edzett gránitként álltuk a harcot saját hazánk és mások érdekében is. A nemzetfenntartó tényezôk között nagyfontosságú az is, minô arányban halad a népesedés és vajon az új nemzedék teste, lelke a letűnthöz képest fejlôdést mutat-e vagy visszaesést? Mivel pedig ez elsôsorban a családi élettôl függ, érthetô a népek életének a családdal való szoros viszonya. Ezt az összefüggést még bensôbbé teszi az a körülmény, hogy a nemzet tulajdonképp családokból áll, amelyekbôl mint sejtekbôl épül fel szervezete. Ha e sejtek egészségesek, a szervezet le fogja küzdeni az ellene irányuló támadásokat, de ha betegek és a degenerálódás jelei mutatkoznak rajtuk, csak a megújhodás, a családi élet igazi céljának és tisztaságának visszaállítása tartóztatja fel a végromlást. Ezért van, hogy a nemzeti társadalom ellenségei szándékuk megvalósítására a család tervszerű megrontásán kezdik titkos munkájukat és pedig a családi szentélyt, az otthon tisztaságát és békéjét kigúnyoló irodalom szennycsatornáin keresztül. A család feldúlása ugyanis a nemzetnevelés mindenki számára nyitva álló legelemibb iskoláját teszi tönkre. Egymást szeretni, egymásnak örülni, egymásért fájdalmat érezni és azt türelemmel viselni, vigasztalással enyhíteni, egyszóval a faji és nemzeti élet legfontosabb kapcsát, az együttérzést elôször a családi otthonban ismeri meg az ember. A család jelentôségével versenyez az erkölcs, de csak akkor, ha az Istenben való hiten, vagyis valláson épül fel. ,,Mindent -- mondja Prohászka -- ami tisztesség, becsület, megbízhatóság van a népben, ami mindennapi kenyere a népnek, azt mind okvetlenül a vallás gondolata tartja.'' E nélkül mindig csak oda jutunk: az a jó, az a szép, ami hasznos. Tehát az önzés fogja irányítani cselekedeteinket, ami aztán az egyéneket, családokat szervezetté összekötô szolidaritás helyett széthúzásra vezet és érvényre juttatja a klasszikus igazságot: Concordia parvae res crescunt, discordia maximae dilabuntur. Ugyanilyen bomlasztó hatása van a tekintélyi elv elhomályosodásának is, amellyel együtt jár a törvényekkel szemben való engedetlenség és az állampolgári kötelességek elmulasztása. Ennek megszüntetésére és a törvénytisztelet megszilárdítására, ami a nemzeti életnek gerince, ismét csak az Istenre alapított világnézet képes. Ha csak az az erkölcsös, ami hasznos, ,,önkéntelenül azt kérdezi az ember, hogy miért legyek tiszta, ha az nem hasznos. Miért ne legyek korrupt, ha az hasznos. Csak azt tenni, ami hasznos? Tessék így egy világot konstruálni, tessék így egy hadsereget, nemzetet vezetni''. Míg ha él bennünk a kereszténység alapgondolata, Isten és a halhatatlanság hite, akkor ideális emberekké leszünk, akkor tudunk dolgozni, fáradni, engedelmeskedni nem a parancs kényszerébôl, hanem kötelességérzetbôl, becsületbôl, akkor tudunk meghalni nemcsak magunkért, hanem valami felsôbbért, a közért, a hazáért is. A nemzetfenntartó tényezôk e rövid áttekintése után lássuk most már, mi idézi elô a népek pusztulását, kihalását? E tekintetben jegyezzük meg, hogy míg a szervezetek elöregedés folytán bekövetkezô, természetes halálának oka magában a szervezetben rejlik és kialakulása velejár az élettel, a nemzetek, népfajok elmúlása külsô tényezôk beavatkozásának az eredménye. Szembeszökô példa erre egyes népeknek idegen betelepülések folytán való háttérbe szorulása, miként ez az ókorban a római tartományok népességének átalakulásánál látható. Hová lettek Franciaország ôslakói, a kelták? Csak egy kis töredék maradt fenn belôlük Bretagne-ban, míg másutt összekeveredvén bevándorlottakkal, új népnek vetették meg alapját. Hasonlóképp Nagy-Britannia ôslakói nagyrészt a hódító angolszászoknak lettek áldozatai, a Duna--Tisza-medence honfoglaláskori szláv telepeseit pedig a magyarság szívta fel magába. A magyarság ez asszimiláló és más fajokkal szemben domináló ereje késôbb is éreztette hatását. Mikor ugyanis uralkodóink a gyér lakosságot, különösen a tatárjárás után, újabb és újabb betelepítésekkel igyekeztek gyarapítani, ha átmenetileg le is esett a magyarság számaránya, a fejlôdés mindig neki kedvezett. Magyarország a középkorban a legjobb úton volt, hogy tiszta nemzeti állammá legyen. Mátyás korában már alig volt 20 százalék az idegenajkú lakosság, a török uralom azonban tönkretette ezt a bíztató eredményt. Szerencsére a magyar faj regeneráló képessége e katasztrófán is diadalmaskodott. Míg ugyanis 1787-ben a török veszteségek és idegen betelepülések folytán a magyarság mindössze 39 százaléka volt az összes lakosságnak, 1910-ben már elérte az 54,5 százalékot, amit a magyar elem nagyobb természetes szaporodásának, a magyar kultúra fokozatos hódításának, fôleg pedig városaink rohamos magyarosodásának lehet tulajdonítani. A bevándorlással kapcsolatban a most említett, örvendetes adat mellett reá kell mutatnunk arra a jelenségre is, amely, ha útját nem álljuk, nagy veszedelmet jelent a magyar fajra. Ez pedig a zsidóveszedelem, aminek megértése végett elôbb a zsidóságnak a magyar nemzethez való viszonyát kell pár szóval megvilágítanunk. E kérdésben mindenekelôtt meg kell állapítanunk, hogy a zsidóság a maga egészében éppoly nemzetiség, mint a tót, román vagy német. Mutatják ezt jellegzetes testi, lelki vonásai, valamint külön népélete, amely mindenütt kasztszerűen ékelôdik bele a környezô társadalomba. Csakhogy míg a többi nemzetiségek a közös természeti viszonyok, történelem és világnézet hatása alatt érzelmükkel és akaratukkal teljesen beleolvadtak a magyar faj irányítása mellett kijegecesedett nemzeti életbe, a zsidóság tömege mindig ellentállott ennek az átformáló erônek, akárcsak régen a szintén sok bajt okozó böszörmények és izmaeliták. Amint ezek fôként vallásukkal, a mohamedanizmussal zárkóztak el az idegen befolyástól, a zsidóságnak is vallási élete legfôbb fajvédelmi eszköze, amely féltve ôrzött hagyományaival mindenütt ellentáll az asszimilálódás legelsô föltételének, a keresztény világnézet befogadásának. A zsidóveszedelem szempontjából nagyon tanulságos Kovács Alajosnak, a Központi Statisztikai Hivatal vezetôjének ,,A zsidóság térfoglalása Magyarországon'' című munkája, amelynek megállapítása szerint, míg 1720- ban csak minden kétszázadik ember volt zsidó Magyarországon, addig ma már minden huszadik. Különösen nagy, szinte megdöbbentô az utolsó évtizedek gyarapodása. 1880-tól a tízévenkénti népszámlálás adatai azt mutatják, hogy ebben az idôben az ország összes népszaporodásának csaknem fele a zsidóságra esik, holott az összlakosságban csak öt százalékot képvisel. E nagy szaporodás oka részben a zsidó faj családi viszonyaiban rejlik és abban, hogy aránylag a zsidó csecsemôk sokkal nagyobb százalékban maradnak meg, mint a keresztények. A fajok életében oly nagy szerepet játszó tuberkulózis terén is rájuk kedvezôbbek a viszonyok, mint a magyarfajú lakosságra. A magyarságból ugyanis Tüdôs Kálmán dr., Debrecen tiszti fôorvosának műve szerint (A tuberkulózis leküzdése Magyarországon) 10.000 élôre évenként 34,62 tbc. halálozás esik, míg a zsidóságra 11,33. A magyar tehát a tuberkulózis folytán épp háromszor gyorsabban pusztul, mint a zsidó. A legfontosabb tényezô azonban a zsidóság terjeszkedésében a bevándorlás, még pedig Kovács Alajos szerint akként, hogy a nálunk már kulturálódott zsidóság halad tovább nyugat felé és mi mindig csak nyers, barbár keleti zsidó rajokat kapunk helyükbe. Ennek a keleti zsidóságnak szaporasága sokkal nagyobb, mint a nyugatié. 1910-ben a zsidóság kilenctizedrésze már ebbôl a magyarságtól teljesen idegen zsidóságból állott, amely a városokban való tömörülésével is küzd az asszimiláció ellen, sôt sajátos erkölcsével bomlasztó elemként helyezkedik el a nemzet testében. A magyarországi zsidóságot a háborús véráldozat sem fogyasztotta meg. Viszont házasságkötésben, a születések számában ôk vezetnek. A zsidó házasságkötések száma sokkal kisebb arányban csökkent, mint a keresztényeké. Éppígy a születések elmaradása is. Csak így eshetett meg, hogy 1910-tôl 1918-ig a természetes szaporodás a keresztényeknél 2,4 százalék volt, a zsidóknál 4,1 százalék. Vegyük ehhez még hozzá a kultúrában való térfoglalásukat, ahol a hírlapírók 42,4 százaléka, az ügyvédek 45,2 százaléka, az orvosok 48,9 százaléka zsidó, a földbirtokon való terjeszkedésüket, ahol az 1000 holdon felüli birtokosok 19,9, a középbirtokosok 19, a nagybérlôk 72,2, a középbirtok- bérlôk 62 százaléka zsidó és akkor beláthatjuk, hogy a magyar faj e hátraszorítása csakugyan nemzeti veszedelem. A népek pusztulásának a bevándorlásnál is nagyobb hatású tényezôje a természetes szaporodás csökkenése, aminek elôidézôi egyrészt az elmaradt születések, másrészt a nagyarányú halálozás. Ez utóbbit illetôleg nálunk különösen szomorú a csecsemôhalandóság nagy arányszáma. Az 1921. évben száz élveszülöttre 19,5 egy éven aluli halott esett, ami megdöbbentô. Ennek oka a lakásviszonyok, a köztisztasági állapotok és a táplálkozás háborús évek alatt történt leromlása. Különösen a tejhiány idézte elô a katasztrofális helyzetet. Az állami gyermekmenhely gondozásában levô csecsemôket 1919-ben tej híján mesterségesen kellett táplálni és ezek 70 százaléka meghalt. Nagyon tanulságos a gyermekhalandóság és a műveltségi viszonyok között észlelhetô összefüggés is. Mutatja ezt a következô statisztika: Az írni- olvasni tudók száma Szabadkán 61,1, Kecskeméten 72,7, Szegeden 73,3, Hódmezôvásárhelyen 83,3 százalék. A gyermekhalandóság ugyané helyeken 42,8, 34,9, 29,5, 25,2 százaléka az élveszületetteknek. Tehát a gyermekhalandóság az analfabéták számával növekszik és így ellene legfôbb eszköz a felvilágosítás, a műveltség terjesztése. Viszont a születések csökkenése a magas kultúrájú népek betegsége szokott lenni. Példa erre a római, amelynek műveltsége delelô pontján, Augustus korában, már annyira ment épp a legkiválóbb néprétegek, az ôsi római családok leszármazottjainak gyermektelensége, hogy az állam törvényt hozott annak megszüntetésére. Ez a lex Papia Poppaea, amely a nôtlent teljesen kizárta az öröklés jogából, a gyermekteleneket pedig csak a hagyaték felére jogosította. Az apák és anyák ellenben teljes öröklésjogot élveztek és a színházban, hivatalok és kitüntetések elnyerésében külön kiváltságokban részesültek. Mindez azonban nem tudta útját állni a bajnak és a római nép kihalt, mert természetes gyarapodása nem volt képes ellensúlyozni a felszabadult rabszolgák és ivadékaik napról-napra növekvô számát. Az új korban különösen Franciaországot fenyegeti az elnéptelenedés veszedelme. Míg a XVII. század végén az európai nagyhatalmak lakosságában 40 százalékkal szerepelt a francia, 1914-ben e szám lesüllyedt 16, sôt az oroszokat is számításba véve, 7 százalékra. Ennek folytán Franciaország, amely a XIX. század elején lakosainak számát tekintve, a nagyhatalmak között második helyen állott, mind hátrább meg hátrább került és ma már csak Olaszország áll mögötte. Ha pedig tovább is azon az úton halad, mint eddig, ez is elkerüli, mert 35 milliónyi lakosságának évi gyarapodása 350.000 emberrel múlja felül a 39 millió lakost számláló Franciaországét. Hogy miként jutott ide Franciaország, azt az egyes évek születési és halálozási statisztikája mutatja. Az ezer lakosra kiszámított születési arányszám, amely 1801-ben még 26,8 volt, 1912-ben lesüllyedt 19-re, minek folytán a születések száma mindjobban megközelítette a halálozásokét. Sôt 1890-ben a halottak száma felülmúlta az újszülöttekét és ez késôbb még hat más évben megismétlôdött. Így 1911- ben 742.000 volt az élveszületettek és 776.000 a halottak száma. Ez az év tehát ahelyett, hogy a születések révén gyarapodást eredményezett volna, elmaradásukkal 34.000 fônyi apadást idézett elô az ország lakosságában. A háborús évek még ijesztôbb jelenséget tárnak elénk; a születések csökkenése ez idô alatt több mint másfélmillió veszteséget okozott a francia népnek. E szomorú viszonyok magyarázata ugyanaz, mint a római állapotoké a klasszikus kultúra aranykorában, Augustus és az ôt követô császárok idején. A franciáknál elveszett a családi élet varázsa, nimbusza. Hiszen íróik maguk gúnyolják ki, állítják pellengérre, teszik nevetségessé. Megretten az ember például Anatol France ,,Vörös liliom''- ának olvasásakor e tekintetben. Oly asszonyt tüntet fel, ki férjét alig ismeri, gyermektelen, egyik szeretôt a másik után uszítja magára, míg az egyik megutálja és kilöki. Ily irodalom mellett nem csoda, ha a közzel szemben tartozó egyéni felelôsségérzetét az önzô kényelemszeretet váltotta fel és a gyermekneveléssel járó gondoktól való szabadulás arra a felfogásra vezetett: minél kevesebb a gyermek, annál kevesebb a gond, annál biztosabb a megélhetés. E gondolkodást, amelynek csíráit még a nagy forradalom vetette el, nagyban elômozdította az Angolországban született, de elsôsorban Franciaországot megmételyezô maltuzianizmus. Maltus abból indulva ki, hogy a termelés nem tud lépést tartani az emberiség szaporodásával, a jövô nemzedéket a szaporodás korlátozásával igyekszik az éhenhalástól megmenteni. A statisztika azonban nem igazolja Maltus vészkiáltását. Mert a termelés általában nemcsak lépést tart a népesség gyarapodásával, hanem még felül is múlja. Így például Magyarországon 1876 és 1880 között átlag 460 kg gabonatermés esett egy emberre évenként, 20 év múlva ez a szám 576 kg-ra emelkedett. Igaz, nem mindenütt ily kedvezôk a viszonyok. De veszedelem azért nem fenyegeti az emberiséget. A mívelés alatt álló területek kellô kihasználása és a még mívelés alá nem fogott földrészeknek a termelésbe való bevonása belátható idôn belül teljesen elegendô az emberiség eltartására. Sôt, különösen most a háború után, Maltus tanításának követése végveszedelembe sodorhatná Európa lakosságát, miért is a népesedési politika célja csak a népesség minél nagyobb arányú növelése lehet. Maltus tanánál nem kevésbé veszedelmes annak újabb kiadása, a kétgyermekrendszert meghonosító neomaltuzianizmus. Számítások és Franciaország példája alapján ez a rendszer is meddôvé teszi a fajt. A két gyermek ugyanis csak a szülôket pótolja, tehát gyarapodást nem eredményezhet és ezáltal szabad teret nyit a szomszéd idegen népek beözönlésének. Ez állandó beözönléssel szemben hiú remény a faj felszívó képességében való bizakodás. A számbeli fogyással végre ez is megcsappan, sôt a folyton tartó beözönlés mellett a fogyásban levô ôsi faj lassan-lassan egészen leszorul a küzdôtérrôl és az idegen elem jut túlsúlyra. Vessünk most egy pillantást a saját viszonyainkra és azt fogjuk tapasztalni, hogy bár az össznépesedésben nincsenek oly katasztrofális hiányok, mint Franciaországban, de a baj csírája már nálunk is beférkôzött a nemzet vérébe. A gyermekáldás kerülése és a kétgyermekrendszer követése, különösen intelligens köreinkben, nálunk sem tartozik a ritkaságok közé, míg a nép között ,,egyke'' néven fészkelte be magát és terjeszkedik a fajgyilkos veszedelem. Pusztító hatását szomorúan igazolja Pezenhoffer Antal: ,,A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására'' című kitűnô könyve, amelynek adatai szerint például Tolna, Baranya erôsen egykés községeiben 1000 után csak 10--20 a születési arányszám, a normális 5--6 gyermekes családú községekben pedig az 50-et is felülmúlja. A baj nemzeti szempontból annál súlyosabb, mert fôleg színmagyar helyeken van meg. A vegyes lakosságú vidékeken bámulatos az a szabályszerűség, amellyel a községek szaporasága felé elôhaladva, a magyarság fogy. Például Baranyában 10-- 15, tehát a legkisebb arányszámú községek mind tiszta magyarok, ellenben ott, ahol más nemzetiségek is laknak, már 20--25 az arányszám. A 10 legszaporább községben egyáltalán nincs magyar, amibôl kitetszik, hogy ,,az egyke Baranyában magyar bűn, magyar talajból fakadt''. Ugyancsak tanulságos az egykének a vallási viszonyokkal való összefüggése. Az erre vonatkozó statisztikából kitűnik, hogy az egyke leginkább a protestánsok között van elterjedve. A katolikusság általában mentes tôle és ez az oka a katolicizmus megállapítható térfoglalásának. ,,A tiszta református községekben mindenütt képzôdik egy katolikus kisebbség, a vegyes községekben pedig a katolikusok lassanként többségbe jutnak. Ellenben a katolikus községek bármily nagyra nônek is, megtartják tiszta katolikus jellegüket, mert a reformátusok saját községüket sem tudják benépesíteni, nemhogy más falvakban tudnának tért foglalni.'' Pezenhoffer tanulmányának végeredménye, hogy bár a műveltségnek, a foglalkozásnak és a gazdasági viszonyoknak is van hatása a születési arányszám kialakulására, mégis a fôtényezô itt a nép lelkének erkölcsi tartalma. A tények tanúsága szerint e téren a katolicizmust illeti meg az elsôség. A katolicizmus ugyanis határozott elveivel jobban meg tudja fékezni az egyéni érdekekre tekintô önzést, jobban bele tudja oltani a szívekbe az Isten, a természeti törvények iránti tiszteletet, a közjóra való törekvést, mint a vallási közönyösségre és anyagiasságra inkább hajló protestantizmus. Innen a katolikus egyháznak nagy nemzetfenntartó ereje, aminek köszönheti fennmaradását, fejlôdését a magyar nemzet is annak ellenére, hogy nevelô, egybeforrasztó hatását oly igen hátráltatták a vallásszakadások. A születések korlátozása a faj természetes szaporodásának meggátlása mellett még más nagy veszedelmet is rejt magában és ez a faj minôségének megromlása, a degenerálódás. Hoffmann Géza, a fajegészségtan e kiváló magyar apostola szerint ugyanis a mennyiség és minôség a helyes népesedéspolitikában egymástól soha el nem választható. Aki a mennyiséget, a lehetô nagy számot figyelembe nem veszi, az elkerülhetetlenül a faj romlásán dolgozik, mert az átöröklés törvénye szerint minél kevesebb gyermek születik valamely családban, annál nagyobb a veszély, hogy egyes, az elôdökben jelen volt tulajdonságok az illetô családból és ennek révén a nép törzsébôl egyszersmindenkorra kivesznek. Itt van továbbá a valószínűség számítása szerint végbemenô variáció törvénye is, amelynek értelmében kevésgyermekűség esetén többnyire átlagos értékű egyének jönnek csak világra és a ritka jó változatok, a tündöklô vezetô egyéniségek elmaradnak. A fôbaj pedig, ha csökken a születési arányszám, a mindenütt fölvett, számtalan statisztika tanúsága szerint éppen a legértékesebb elemek fogynak meg és helyüket mindinkább az átlagosok és az átlagon aluliak foglalják el. Ugyanezen okból növeli a veszedelmet, mikor az értékes, törekvô, a pezsgô kulturális életben résztvevô családok, néprétegek korlátozzák gyermekeik számát és ezáltal elômozdítják a kevésbé értékes, de szaporább elemek térfoglalását. Hogy ez be ne következzék, átlagban legalább négy gyermekre van szükség az értékesebb családokban, pedig ma már ott tartunk, hogy a fajegészségtanilag törpe, négygyermekes család is sokgyermekűnek tartja magát. A kultúrának káros hatása a fajok életére nemcsak a születések tudatos korlátozásában, más téren is tapasztalható. Ilyen a lakosságnak nagy városokban való tömörülése, amelyek fizikai és erkölcsi légköre szinte megmérgezi a családi életet. Fôleg a gondos gyermekneveléssel össze nem férô, fokozottabb élvezetvágy és a nagyobb család befogadására alkalmatlan lakásviszonyok, mint a gyermekáldás legnagyobb ellenségei, ebben a hibásak. Pedig ha kedvezô életviszonyok között legalább négy gyermek kívánatos a család állandó fennmaradásához, a nagyvárosok kedvezôtlen körülményei között ez a szám már nem gátolja meg a család kihalását. Nem kevésbé káros a falu nyugodt életével szemben az a hajsza és tülekedés, amelyben a nagyvárosi ember él és amely a városi lakosságot lassan-lassan egészen kimerítené, ha a vidék népesedési fölöslegével nem pótolná az ivadékok híján kihaló nemzetségeket. Ekként a nagy városok népe folyton változik, mint valami ki- és bevezetô csatornával fölszerelt víztartó. Nagyban elômozdítja ezt az is, hogy a városi szülô sokkal inkább igyekszik gyermekeit magasabb társadalmi osztályba juttatni és ezáltal az egyes néprétegek összetételét idôrôl-idôre megváltoztatni, mint a falu népe. A falusi családok nemzedékrôl- nemzedékre megmaradnak az ôsöktôl öröklött foglalkozásban és mivel erkölcseikben is konzervatívabbak, sokkal inkább fenntartói a nemzeti népesedésnek és fajtisztaságnak, mint a városok modern szokásoknak hódoló, kevert lakossága. Bármily különösen hangzik is, a kultúraszülte egészségügyi intézkedések is elôsegíthetik a népek fajegészségben való visszaesését. A modern higiéniának ugyanis számos rendelkezése csak az egyénre nézve jótékonyság, de a fajfejlôdésre káros hatású lehet. Ilyenek mindazok az intézmények, amelyek rendeltetése a csenevész, az öröklés szempontjából nem kívánatos egyének megmentése, akik magukra hagyatva, szervezetük gyengeségénél fogva elpusztulnának. E maguktól nem életképes szervezetek megmentésével a humanizmus mintegy útját állja a természet kiselejtezô munkájának, szaporítja a faj szempontjából nem kívánatos egyének számát. Sôt módot nyújt arra, hogy a megmentett egyének örökletes bajai, gyengeségei az utódokra átszármazzanak és ezáltal a jövô nemzedék degenerálódásában is közreműködjenek. Mikor azonban a gyenge szervezetűek és örökletes bajokban szenvedôk megmentését a fajfejlôdésre veszedelmesnek mondjuk, ezzel nem akarjuk kárhoztatni a felebaráti szeretetnek ez irányban való nemes megnyilvánulásait. Hogy a belôlük kiindulható bajnak elejét vegyük, ennek más módja is van, mint sorsukra bízni és veszni hagyni a nyomoréknak vagy terhelten szülötteket. Az egyed ugyanis egymagában nem befolyásolhatja a fejlôdést. Veszedelmessé akkor válik, midôn a szaporodás révén az utódokra származtatja át a bajt. Még ez esetben is katasztrófát csak azzal idéz elô, ha a degenerált egyének szaporasága az egészségesekét felülmúlja. Ezt tehát igenis meg kell gátolni, mert különben biztos a romlás. Tegyük fel például, hogy valamely társadalomban az öröklés szempontjából hasznos és káros házasságok száma egyforma, de a gyermekek eloszlását illetôleg három értékesre esik négy kevéssé kívánatos. Mi lesz ennek a következménye? A káros elemek száma nemzedékrôl-nemzedékre emelkedik. Az elsô generációnál 57, a másodiknál 64, a harmadiknál, mondjuk száz év multán, már 70 százalék lesz. Háromszáz esztendô multán pedig az értékes elemek száma leszáll 7 százalékra. Ily módon a kiválóbb fajt lassanként a gyengébb fogja fölváltani. Káros fajegészségi hatása van a modern háborúknak is. Vannak ugyan biológusok, akik azt gondolják, miként a létért való küzdelemben kint a szabad természetben a faj gyengébb képviselôi elpusztulnak, az erôsebbek pedig megmaradnak, a háború is a kevésbé életrevaló elemektôl szabadítja meg a társadalmat. Ez a felfogás talán megállhatna, mondjuk, az ókor háborúira, amikor az egész férfinépség résztvett a harcban és kézitusában állott a küzdelem. A páros viadalban valószínű csakugyan a gyengébbek maradtak a küzdôtéren. De még ez esetben is katasztrofális volt a folytonos háborúskodás. Mutatja ezt Athén példája, amely csupán a szicíliai háborúban 60.000 emberét vesztette el és ennek pótlására 20.000 rabszolgát kellett a polgárság sorába fölvennie. Ezzel azonban megsemmisült tiszta származása, ôsi nemes jellege és miként Hoernes mondja: ,,Athén athéniek hiányában elveszett''. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a modern háborúk pusztító hatása, ahol kilométeres távolságokból folyik az ágyúzás, repülôgépekrôl hullik a bomba és a géppuska meg kézigránát játssza a fôszerepet. Mindezekkel szemben keveset számít a szervezet kisebb vagy nagyobb ereje. Egyformán elsöpörnek ezek mindenkit, akik útjukba esnek. A modern háborúnak tehát nincs kiválasztó hatása vagy csakis oly értelemben, hogy az emberiség derekabb részét szállítja a tömegsírokba. Hisz a katonaság manapság a sorozás folytán kiválogatott emberekbôl áll és a fajilag legértékesebb elemeket foglalja magában. Javakorbeli férfiak, fiatal családapák, házasulandó ifjak vonultak a lövészárokba, akik duzzadtak az egészségtôl és akiknek halála három-négyannyi élettôl zárta el az utat, mint amennyit saját személyük képviselt. És kik maradtak utánuk? Apátlan árvák, magukrahagyott özvegyek, akik a megélhetés gondjai között korántsem szánhatnak annyi gondot gyermekeik fölnevelésére, mint ezt a jövô generáció nemesedése megkívánná. Hányan tértek vissza rokkantán, testükben, lelkükben betegségek csíráival és bár akaratukon kívül, csak az itthonmaradt csenevészek számát szaporítják az értékesebb elem rovására. Külön ki kell emelnünk a háborúnak az elmaradt születések folytán beálló káros hatását. Hozzá képest minden egyéb, ha pillanatnyilag megdöbbentô is, mégis csak megfelelô intézkedésekkel többé-kevésbé javítható, míg az helyrehozhatatlan nyomort hagy maga után, miként ezt Buday László jeles művében, ,,A megcsonkított Magyarország''-ban (36- 40. l.) kimutatja. Az itt közölt statisztika szerint nálunk a születések rohamos csökkenése 1915 áprilisában kezdôdött, tehát egy hónappal elôbb, mint ahogy a háború kitörésének idôpontjához képest várni lehetett. Ez évben 29.546-tal múlta felül a halálozások száma az élveszületések számát, amely 1916-ban 77.804-re, 1917-ben 87.604-re, 1918-ban 181.992-re emelkedett. Ha ehhez hozzászámítjuk a háború által okozott halálozásokat, akkor a normális szaporodási viszonyokhoz képest négy év alatt kereken 1,200.000 lélekkel esett vissza az ország lakossága. Ha pedig azt keressük, hogy az elôzô évek statisztikája szerint mennyi gyermeknek kellett volna születnie és tényleg mennyi született, akkor 1915-tôl 1919-ig, tehát öt év alatt 1,491.000 volt a népveszteség. És mi ennek a következménye? Az, hogy 1925-ben a normális idôk tanköteleseinek 40,6 százaléka fog hiányozni a tantermekbôl. De megérzi ezt gazdasági életünk is. Tíz-tizenöt év múlva közel egymillió munkaerôt lesz kénytelen gazdasági életünk nélkülözni és e hiány egy egész nemzedéken sújtja majd nemzeti termelésünket. Végül nagyban elômozdítják a népek degenerálódását egyes népbetegségek, amilyenek a nemi bajok, az alkoholizmus és tuberkulózis. E bajok örökletes voltáról már szólottunk, de tekintve pusztító erejüket, újból felhívjuk rájuk a figyelmet. Ami az elsôt, a nemi bajokat illeti, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy Nékám professzor adatai szerint már a békeidôben is e téren legrosszabbak voltak a magyar csapatok egészségi viszonyai, a háború folyamán pedig a nemi betegek száma hihetetlenül föllendült. A tulajdonképpeni baj azonban akkor állott be, amidôn a szabadságolt legénység révén a nép átfertôzôdése is megindult, sôt a forradalom által támasztott zűrzavarban e vérrontó baj minden gát nélkül, mint áradat ömlött szét fajunk korábban tisztavérű rétegeiben. Az alkoholizmus degeneráló hatására jellemzô, hogy a szeszivó szülôk gyermekeit átlag 40-60 százalékban, de a mértéktelenül ivókét 83 százalékban éri utol az elfajulás. A második nemzedéken ez fokozódik, a harmadikon pedig 100 százalékra emelkedik. A negyedik nemzedék elfajultságánál fogva rendszerint már magtalan marad és így a gyermektelen családok sokszor nem is sejtik, hogy ôseik bűneiért éri ôket a magszakadás. A tüdôvész különösen a serdülô korban, a szegényebb néposztályokból szedi áldozatait és valósággal megdöbbentô az a kép, amelyet e téren dr. Tüdôs Kálmán föntemlített műve tár elénk. Magyarországon átlag kerekszámban 59.000 ember hal meg tuberkulózisban s körülbelül minden hetedik embernél tuberkulózis a halál oka. Ha a magyar halálozási statisztikát összehasonlítjuk az európai államokéval, még jobban megdöbbenünk. Az összes európai államok között, Szerbiát is beleértve, Magyarországon a legnagyobb a tuberkulózisban elhaltak száma. És míg Európában az utóbbi évtizedekben a tuberkulózis-halálozás fokozatosan és jelentékenyen csökkent, addig ez a csökkenés hazánkban alig észrevehetô. ,,Nem kell sok képzelôtehetség -- mondja dr. Tüdôs -- hogyha ez így folytatódik tovább, Európában a tuberkulózis lassanként elveszti veszedelmes jellegét, Magyarország népe pedig akkorára egyszerűen kipusztul. Amit ezer esztendô viharai és csapásai nem bírtak elérni, el fogja végezni a tuberkulózis munkája.'' ======================================================================== Faj egészségtan A népek romlását elôidézô tényezôk megismerése után lássuk most már, minô eszközök kínálkoznak a veszedelmek leküzdésére és ennek folytán a népfajoktól elválaszthatatlan nemzeti élet megmentésére. Miután a romlás elôidézésében fôbűnösnek a modern kultúra által fölkeltett önzô élvezetvágy és kényelemszeretet látszik, azt gondolhatnánk, hogy elsôsorban neki kell hadat üzennünk és elnyomásában, az ôsi állapotokhoz való visszatérésben kell keresnünk az orvoslást. Ez azonban elhamarkodott eljárás volna. Mert igaz ugyan, hogy a gyermekek számának korlátozása, a beteges, gyenge szervezeteknek a természet selejtezô hatásával szemben való megvédése, a nagyvárosi élet és a velejáró pauperizmus rendszeres kísérôi a magas fejlettségű civilizációnak, de ugyanaz a kultúra a vallás és tudomány segítségével meg tudja jelölni e fajrontó tényezôk alatt fölidézett bajok leküzdésére alkalmas eszközöket is anélkül, hogy ezzel műveltségünk bárminô csorbát szenvedne. A tudományos törekvések ezirányú legifjabb hajtása a fajegészségtan vagy eugenika, amelynek feladata az emberiség degenerálódását feltartóztatni és az eddiginél testileg is, lelkileg is értékesebb nemzedéket eredményezni. Mivel pedig erre legalkalmasabb az átöröklés tanainak, a belôle levonható tanulságoknak az emberre való alkalmazása, a fajegészségtan tulajdonképp nem más, mint ,,az emberi továbbfejlôdés szolgálatába állított örökléstudomány''. A fajegészségtan megalapítója Darwin unokaöccse, Galton Ferenc, aki 1869-ben a lángész átöröklésérôl írt könyvével kezdte meg működését. Neki és követôinek, az angol-amerikai iskolának, fôelvük, hogy az ember kialakulása egyedül a veleszületett tulajdonságoktól függ és reá a környezetnek úgyszólván semmi befolyása nincs. Ezért aztán tanulmányaikban csak az egyes egyének származási, születési viszonyaira vannak tekintettel és a családoknak nemzedékrôl-nemzedékre való megnemesítésében látják a fajegészségtan feladatát. A német rendszer, amelynek élén Schallmayer Vilmos és Ploetz Alfréd állanak, már szélesebb körben mozog. Nemcsak az egyének és családok, hanem a fajok életviszonyait is tanulmányozza. A faj azonban náluk ez esetben nem jelent rendszertani emberfajt, amilyen például a fehér, a néger vagy az indián faj, hanem annál kisebb csoportot, amelynek tagjai nemzedékrôl-nemzedékre vérkeveredésben élvén, az átöröklés folytán hasonló tulajdonságokkal vannak felruházva. E meghatározás szerint például a magyarság, ha embertanilag nem alkot is külön fajt, fajegészségtanilag már önálló számba megy. Élete ugyanis az ôshazából való kiválás óta megszakadás nélkül tart és bár az évszázadok folyamán sok idegen elemet olvasztott magába, ezzel sajátlagos faji életét nem vesztette el. Önállóságát szomszédaival szemben mindvégig megôrizte és mindig különálló népként jelenik meg a történelemben. A fajegészségtan harmadik iránya a Gobineau-féle iskola, amely a fajt rendszertani értelemben veszi úgy, amint az évezredekkel elôbb kialakult és ma már tisztán sehol sem létezik, milyen például a turáni, a germán vagy a földközi-tengermelléki faj. Alapelve, hogy a természet a fajokkal szemben is érezteti azt az igazságtalanságot, amit az egyes egyéneknél látunk. Nincs közöttük egyenlôség, hanem különbözô mértékben ruházta fel ôket az érvényesülés szervezetbeli és pszichikai eszközeivel: az egyiket dúsan, a másikat mostohán szereli fel és fegyvertelenül bocsátja földi útjára. Tehát a fajok nem egyenlô értékűek: vannak magasabb és alacsonyabb, tehetséges és kevésbé tehetséges, aktívabb és passzívabb fajok és ez a különbség szabja meg helyzetüket a világban, szerepüket az emberiség történetében. Ez elvnek a faj életére való hatása fôleg a faji kiválóságok kutatásában és ennek folytán a faji öntudat fölkeltésében nyilvánul meg. Nálunk a turanisták számíthatók a Gobineau-féle iskola hívei közé, akik a turáni népek viszonyainak földerítésén, fôképp pedig azon fáradoznak, hogy egyrészt a magasfokú, ôsturán műveltség megismertetésével élesszék bennünk a faji önérzetet, másrészt a turáni gondolat révén minél szorosabb érzelmi, gazdasági kapcsokat létesítsenek a magyarság meg fajrokonai között, amit nagy elhagyatottságunkban alkalomadtán politikailag is felhasználhatunk. Miután a föld népei, ha nem is a Gobineau-féle alapon, de tényleg fajokra, rasszokra különülnek, kérdés, hogy a fajok keresztezôdése, a vérkeveredés minô hatással van a fajfejlôdésre? Ilyen keresztezôdés folytán létrejött keverékfajok a fehérek és négerek házasságából származó mulattok, a fehérek és indiánok ivadékai a meszticek, a négerek és indiánok keresztezôdései a zambók, a hollandi férfi és javai nôtôl származó lipp-lappok és a délnyugat-afrikai rehoboti korcsok. Mindezeknek vizsgálatából -- Lenhossék M. szerint -- az eddig levonható eredmény, hogy a fehér és színes ember keresztezôdésébôl származó korcsoknál olyanféle elfajulás, mint a ló és szamár keresztezôdésébôl létrejövô öszvérnél, nem tapasztalható. E korcsfajok ugyanis nem terméketlenek, sôt néha szaporodásban felülmúlják a tiszta fajokat; például a rehoboti korcsoknál a gyermekek átlagszáma családonként 7,7, míg a szomszédos tiszta búroknál csak 6,3. A félvérek e termékenysége egyúttal legmegbízhatóbb ,,biológiai próbaköve'' az emberiség Gobineau által kétségbevont egységes eredetének, származásilag egy közös fajhoz való tartozásának. Ellenkezô példaként az észak-amerikai mulattokra szoktak hivatkozni, mint akiknek nôi állítólag terméketlenek, vagy csak kevés ivadéknak adnak életet, amiért is a mulatt családok hamar kihalnak. De ennek oka az is lehet, hogy a mulattok nem házasodnak szívesen egymás közt, hanem inkább visszakeverednek a fehér, ritkábban a fekete fajba. Az emberfajok származásának közössége mellett azonban az is bizonyos, hogy a színes ember vérének belevegyülése a fehér ember ereibe a faj minôségét, értékét rontja. Nem oly értelemben, mintha talán a fehér nô, ha szerecsentôl szül gyermeket, három-négy gyermek után maga is szerecsenné változnék, miként ezt a telegoniának nevezett tan hirdeti. Ez éppoly mesebeszéd, mint az, hogy a másállapotban levô asszony által megcsodált majom a születendô gyermeket majomszerűvé teszi. Efféle hatásokra a biológia semmi alapot nem nyújt. A romlást a fenti esetben az idézi elô, hogy az átöröklés törvénye szerint a szerecsen fajnak általánosan elfogadott alacsonyabb szellemi nívója, a betegségekkel szemben kisebb ellentálló képessége vérkeveredés esetén bizonyos fokban az utódokra is átszármazik és ez az, ami a keverékfaj értékét a fehér emberével szemben leszállítja. E megállapításnak különösen az Amerikai Egyesült Államokban van nagy jelentôsége, ahol közel tízmillió szerecsen él és így a népességet az a veszedelem fenyegeti, hogy az európai származású lakosság velük vérkeveredésbe lépvén, értékébôl veszít. Az Egyesült Államokban igyekeznek is e romlást megakadályozni. Ezt célozza az általánosan elterjedt társadalmi bojkott, amely nemcsak a házasságra, de úgyszólván minden, a szerecsenekkel való érintkezésre kiterjed. Szállókban, étkezô helyiségekben, vasúton, sôt az iskolában, templomban is külön hely van számukra. A déli államokban pedig, ahol helyenként a szerecsenek száma meghaladja az 50 százalékot, külön törvényekkel védekeznek ellenük. Még szavazati joguk sincs. Ez az elkülönítés nemcsak a négert sújtja, hanem a mulattot is mindaddig, amíg bármi kis nyomát viseli az afrikai vérnek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ebben a különleges elbánásban nagy része van a yanke-gôgnek, elbizakodottságnak is. A fajegészség csak takaró, amelynek védelme alatt a vezetô elemek egyrészt mentséget keresnek több, az emberi méltóságot mélyen sértô intézkedésükért, másrészt szaporátlanságuk következményét, a háttérbe szorulást akarják ily módon kikerülni. A vérkeveredéssel foglalkozván, miként a bevándorlásnál, itt is ki kell térnünk a zsidókérdésre. Igaz ugyan, hogy a magyarság és zsidóság között nincsen olyan nagy faji eltérés, mint a fehér és néger ember között, bizonyos különbségek mégis megállapíthatók. Különösen áll ez a nemzeti érzésrôl, a magyar hagyományokhoz való ragaszkodásról. Erkölcsi téren is a zsidó egészen más elvek szerint igazodik, mint a keresztény lélek. És e különbségeken a környezet évszázadok multán is alig változtatott valamit, vagy a legtöbbnél csak felszínes, ideiglenes asszimilációt eredményezett. Annál inkább érezhetô a zsidóságnak káros hatása a magyarság szellemére. Kérdés most már, hogyan védekezhetünk e veszedelem ellen? A környezet asszimiláló hatására a zsidóságnál nem számíthatunk, mert a biológia szerint a külsô körülmények legföljebb az egyénre vannak hatással, de a faji jelleget legalább belátható idôn belül nem változtatják meg. Vannak tehát, akik vérkeveredéssel akarnák a zsidóságot beolvasztani. A fajegészségtan értelmében azonban ez sem vezetne célra, ennek is csak a magyarság látná kárát. Mendel törvényei szerint ugyanis a magyar és zsidó házasságból származó félvérivadékokban mind a két faj tulajdonságai megvannak és csak négy-öt generáció után lehet számítani arra, hogy a zsidó vonások nagyjában kiküszöbölôdnek. De a visszaesés még ez esetben sincs kizárva. A csíraplazma folytonosságánál fogva az összes elôdökbôl van valami az utódokban és így sohasem biztos, mikor jelentkezik egyik vagy másik jelleg a késôbbi ivadékokon. A fôveszedelem pedig az, hogy a zsidó vérrel való nagymérvű keveredés olyan faji vonásokat ültetne át a magyarságba, amelyek magyar nemzeti és erkölcsi szempontból éppenséggel nem kívánatosak, sôt károsak. E szerint a magyar faj jó tulajdonságainak fejlesztése, a káros behatásoktól való megvédése és a faji öntudat emelése a legjobb fajvédelem, amelyet ápolni és fejleszteni a társadalom mellett az államhatalom feladatai közé is tartozik. Miként a biológia minden ágában, a fajegészségtanban is két világnézet küzd egymással: a csak anyagot ismerô materializmus és a szellemi létben is hívô idealizmus. A materialista eugenikának képviselôje a darvinizmus. Tanait Hertwig Oszkár ,,szociális darvinizmus'' cím alatt foglalta össze (Zur Abwehr des ethischen, des sozialen, des politischen Darwinismus), amelynek alaptana a létért való küzdelem és ennek kíméletlen kiselejtezô munkája elveinek irányítója. Követôi a külsô körülményeknek a faj életére semmi jelentôséget nem tulajdonítanak. Ennélfogva azokat a törekvéseket, amelyek a szegényebb néposztály gazdasági helyzetének javításával, a munkaidô megrövidítésével és egyéb munkásjóléti intézményekkel, az ifjúságnak testi és erkölcsi nevelésével vagy a környezetnek más efféle felhasználásával igyekeznek a jövô generációt javítani, naiv optimizmusnak mondják. Az angol Haykraft szerint a nagy gyermekhalandóság a faj elômenetelére csak elônyös lehet, mert az ellenállásra képtelenek kiselejtezésével a satnya elemek számát kisebbíti, az értékesebbek arányszámát pedig emeli. Például az alpesi hegyi lakók a városiakénál erôsebb, edzettebb szervezetüket a náluk nagyobb gyermekhalandóságnak köszönhetik, miért is az ellene való küzdelem, a csecsemôvédelem egyenesen a faj romlására van. Hasonlóképp az alkoholizmus, a fertôzô betegségek és közöttük elsôsorban a tuberkulózis, mint a selejtes elemek kirostálói, valóságos jótevôi a fajnak, tehát szabadjukra kell hagyni pusztító munkájukban. A darvinista fajegészségtan szerint nem kevésbé hasznos munkása a fajnemesedésnek a halál egyik legszorgalmasabb aratója: a nagy városok szegénysége, szociális nyomora. Tille London keleti részét, a hírhedt East-End-et, ahol a milliónyi lakosnak csak egyharmada él saját keresményébôl és lakás híján tízezren töltik szabad ég alatt az éjet, ahol a züllött erkölcsi állapotok és a nagymérvű alkoholizmus folytán a halálozások száma kétszerannyi, mint a születéseké és a családok már a második generációban kihalnak, a fajfejlôdés szempontjából Anglia gyógyintézetének mondja. Nincs kifogása ez irányzatnak a háború ellen sem. Csak azt kívánja, hogy a védkötelezettséget terjesszék ki lehetôleg mindenkire, azután a hadseregnek fajfejlôdés szempontjából káros elemeit kiválogatva, olyan helyre állítsák, ahol személyes kiválóságra nincs szükség és leginkább ki vannak téve a pusztító ágyútűznek. A fajegészségtan másik feladatát: az értékes elemek minél tökéletesebb kialakítását és azután nagyszámú elszaporítását a szociális darvinizmus a növény- és állatnemesítés terén kipróbált mesterséges kiválasztással óhajtja elérni. Ezt a radikálisabbak, élükön Ehrenfels prágai egyetemi tanárral, igazán csak a többnejűséggel tartják keresztülvihetônek. Ehrenfels szerint az egynejűség a népegészséget inkább aláássa, mint fejleszti és elôbb-utóbb kimeríti. Ennek meggátlása érdekében szigorú korlátok közé kell szorítani a jövô nemzedék létrehozását és a férfiak közül csak azoknak szabadjon résztvenni a népesség szaporításában, akikrôl már eleve biztos, hogy megfelelô utódok születnek tôlük. Ezeknek a kiválogatottaknak azonban minél több alkalmat kell adni a propagációra és ezért a fajegészségtan szempontjából a többnejűség kívánatos, sôt szükséges. A szociális darvinizmus, miként az eddigiekbôl is látható, teljes ellentétben áll nemcsak a keresztény, de minden szociális érzéssel. Hogy azonban még jobban kidomborodjék emberiességbôl kivetkôzött materializmusa, álljon itt még a szerinte ,,ideális fajfejlôdés'' néhány rendszabálya. Ha az újszülött mindenre kiterjedô, gondos vizsgálat után gyengének, testileg vagy lelkileg terheltnek bizonyul, az orvos valami fájdalommentes szerrel vegye el életét. Ezek közé a kiirtandó, degenerált egyének közé tartoznak elsôsorban az ikrek, a hetedik, valamint az utána következô gyermek mind és azok, akik a 45. életévet meghaladó anyától vagy 50 évnél idôsebb apától származnak. A nevelés fôcélja a faj-nemesedés iránti érzék minél erôsebb fölkeltése és befejeztével a kellô vizsgálat megejtése után meg kell állapítani, hogy kiki hány gyermeknek adhat életet. Az öröklési jog eltörlendô, mert a vagyonos szülôk gyermekének elônyt ad a gazdasági versenyben. Már pedig ebben a harcban mindenki csak a természettôl kapott tehetségével vehet részt. Aki aztán nem bírja, gyengének bizonyul, a nyomor selejtezô hatásának legyen áldozata. Még tovább is folytathatnánk ezeket a mi gondolatvilágunktól, erkölcsi felfogásunktól teljesen idegen, az emberi érzéssel ellenkezô tanokat, de ez is elegendô a bennük rejlô vezérgondolat megértéséhez. A szociális darvinizmus szerint, amint az állatvilágnak, az emberi társadalomnak is egyetlen célja a faji élet. Ennek érdekében a létért való küzdelem kiselejtezô hatását nemcsak korlátozni nem szabad, hanem segíteni kell kegyetlen munkájában. A szeretetnek, a testi-lelki betegek gondozására alkotott intézményeknek a darvinista társadalomban nincs helyük, mert hátráltatják a fajfejlôdést, hanem helyüket a kultúra nagyobb dicsôségére az állatvilágban bevált mintára tenyésztôtelepekkel kell pótolni. Helyesek-e e tanok vagy nem, azzal talán bôvebben fölösleges foglalkoznunk. Legyen elég annyit megjegyeznünk: emberietlenségük a társadalom, egyoldalú materializmusok a tudomány szempontjából teszi ôket elfogadhatatlanokká. A darvinizmus utópisztikus tervei után térjünk most már át a fajvédelemnek a keresztény világnézettel megegyezô módozataira. Lássuk elôször is, mi szabja meg a faj egészségtani értékét és vajon az állat- meg növényvilágban bevált fajnemesítô eljárások alkalmazhatók-e az emberre? Az elsô kérdésre röviden megfelelhetünk. A faj egészségének értékmérôje ellenálló képessége. Minél nagyobb mértékben rendelkezik az ismertetett fajfenntartó tényezôkkel, minél jobban fel van szerelve testi-lelki alkatával a degenerálódás oly sok oldalról fenyegetô veszedelme ellen, annál biztosabb élete. A második kérdéssel már bôvebben kell foglalkoznunk és mindenekelôtt a fajnemesítés különbözô módjaival kell tisztába jönnünk. A fajnemesítésnek a közismert oltás és szemzés mellett egyik ismert módja a tiszta vonalaknak minél tökéletesebb példányokban való kitenyésztése. Ha mi egy babszemet kiválasztunk és ennek utódaiból önbeporzás által minden idegen elemet kizárunk, az ilyen keresztezésektôl megtisztított növények magvai tiszta vonalat alkotnak. Ennek egyedei nem egyformák: nagyobbak és kisebbek. Ha most már közülök a mi céljainknak leginkább megfelelô példányt kiválasztjuk, ezt a maga tisztaságában megôrizve tovább tenyésztjük és tökéletesítjük, akkor a kiválasztott tulajdonság szempontjából nemesített növényeket kapunk. Máskor meg keresztezés útján, a szándékolt tulajdonságokkal felruházott egyének párosításával érhetünk célt. Bizonyos sajátságokat a külsô körülmények célirányos csoportosításával, mondjuk, a növényeknél a talaj elôkészítésével is lehet fokozni és az ekként tökéletesített alanyokat aztán dugványozás által szaporítani. Gyakran a mutációknak nevezett, hirtelen föllépô változatok a fajnemesítés kiinduló pontjai, amelynek további menete szintén csak az ilyen mutációknak a többiektôl való elkülönítésében és egymásközti tenyészetében áll. E fajnemesítô eljárások akármelyikét vesszük is, annak alapja mindig a mesterséges kiválasztás, a pároknak nemzedékrôl-nemzedékre való összeválogatása, mert különben bekövetkezik az elfajzás. A pároknak ily mesterséges összeválogatása egy tisztán biológiai elveken felépült emberi társadalomban talán elképzelhetô, de ott, ahol a durva anyagiasságnál magasabb szempontok, erkölcsi motívumok az irányadók, kivihetetlen. Valami azonban ez eljárásokból mégis megvalósítható: a szelekció, az elkülönítés. Vagyis különbséget kell tennünk a fajfejlôdésre értékes meg káros elemek között és oda kell hatnunk, hogy amazok száma utódaik révén emelkedjék, ezek pedig lehetôleg ne vegyenek részt a jövô nemzedék létrehozásában. Tehát van alkotó (pozitív) fajegészségügy, amelynek célja az értékes népelem gyarapítása és van nemleges (negatív) fajegészségügy, amelynek célja a satnyák, az értéktelen elemek visszaszorítása. Az értékes népelem gyarapításához elsô kellék az ifjúság házaséletre való elôkészítése, a házastárs helyes megválasztása és a házastársi hűség. Az idevonatkozó szabályok Muckermann H. könyve (Kind und Volk. I. 3. fej.) alapján röviden a következôkben foglalhatók össze: Az elsôt illetôleg bele kell nevelni a szívekbe, hogy az ember teste a Szentírás szerint a Szentlélek temploma és azt a messze kiható hazafias kötelességet, amellyel kiki a jövô nemzedékkel szemben tartozik. Aki ez igazságokat komolyan fontolóra veszi, a faji élet szempontjából való fontosságukat lelke mélyéig átérzi és megtartásukat akaratává teszi, az sem maga, sem más vérét nem fogja megrontani, hanem az ôsöktôl kapott romlatlan örökséget épségben igyekszik átadni utódainak. Ez általános elv keresztülvitele mellett külön gondot kell fordítani a nemi felvilágosításra, de nem a materialista körökben ajánlott pornografikus módon. A legtöbb úgynevezett ,,felvilágosító'' füzetnek, regénynek, novellának, valamint képnek, filmnek és színdarabnak e végbôl való felhasználása határozottan elítélendô. Tapasztalat szerint e vállalatoknál a ,,felvilágosítás'' rendszerint hamis cégér. A tulajdonképpeni cél az érzékiség fölkeltése, a neki való kedvezés útján a minél nagyobb haszon és emellett a keresztény erkölcsök aláásása, az ifjúság megrontása. Nagyon kevés az efféle irodalmi termékekben a hasznos kivétel. Ilyen és épp azért melegen ajánljuk, dr. Tóth Tihamér könyve: ,,Levelek diákjaimhoz. A tiszta férfiúság'', amelynek sok szülô köszöni már gyermekének a bűn fertôjébôl való kimenekülését. A nemi felvilágosításra az iskola nyilvánosságával nem alkalmas. Félô, hogy a felvilágosítással a szervezet érettségét megelôzzük és a nemi ösztönöket idônek elôtte fölkeltjük. Leghelyesebb, ha maguk a szülôk veszik a dolgot kezükbe és a gyermeke testi-lelki fejlôdését féltô gonddal figyelô anyai szeretetre bízzuk a házaséletre való elôkészítést. Fô a szeméremérzet ápolása és az akarat edzése. Csak ezek birtokában tud a fiatal lélek szenvedélye fölött uralkodni, mikor a házasság ideje elérkezik. Nélkülük nem lesz képes a házastárs megválasztásában szükséges óvatosságra, amelyet ma a szemérmet sértô, sôt kigúnyoló öltözködés és tánc oly nagyon veszélyeztetnek. Mert mi e ledérségek célja? Az érzékiség minél nagyobb fokú fölkeltése, aminek kielégítési vágya a józan meggondolást nem engedi érvényesülni és ezáltal nem egy boldogtalan házasságnak lesz szülôje. A szeméremérzet nevelése mellett azonban nem szabad a szülôknek elzárkózniok a gyermekek bizonyos kérdéseitôl, amelyeket -- szerintünk helytelenül -- mesével szoktak elintézni. Ehelyett inkább a tényeknek a gyermek korának és lelkületének megfelelô feltárásával kell e kíváncsiságot kielégíteni és ily módon lassan, fokozatosan bevezetni az ember születésérôl szükséges tudnivalókba. Nagyon fontos, hogy az ifjúság a jövô generációra oly káros kihatású titkos bűnöktôl ment legyen. Ha ez nem így volna, a szülôk az orvos és lelkipásztor segítségével mindent kövessenek el gyermeküknek a testet, lelket megrontó szenvedély karmaiból való kiszabadítására. A házastárs megválasztásában az irányelv: házasságot csak testileg, lelkileg egészséges egyének kössenek és ennek valódiságáról orvosilag is jó meggyôzôdni az eljegyzés elôtt. Fokozottabb óvatosság szükséges alkoholizmus, tuberkulózis, titkos nemi bajok gyanúja esetén. Ki kell terjeszteni a figyelmet az örökletes lelkibetegségekre is, különösen ha vérrokonok házasságáról van szó. Ez esetben ugyanis könnyen megeshetik, hogy a mindkét félben lappangó baj az utódokban nyíltan is jelentkezik. A kort illetôleg legmegfelelôbb, ha a nô legalább 22-23 éves, a férfi nála valamivel idôsebb. Aki a házassági hűségrôl, a házaséletnek Isten és természet által megszabott törvényeirôl könnyelműen gondolkodik, az nem méltó házaséletre. Csak az alapítson családot, akinek életkörülményei a gyermekek anyagi és erkölcsi nevelését biztosítják. A tiszta érdekházasság, amely a lélek nemesebb kívánalmait, a szívek harmóniáját figyelmen kívül hagyja, mindig veszedelmet rejt magában. A házaséletben nem kényelmet kell keresni, hanem ismerni és önfeláldozó lélekkel vállalni kell terhes részét is, különben a kiábrándulás meghiúsítja annak legfôbb célját, a gyermekáldást. A házasság megkötése után, miként az erkölcstannak, a faj egészségtannak is legfôbb követelménye a házastárs meg a szíve alatt élô magzat iránt való kíméletes szeretet és a házastársi hűség. A fajegészségtan nem fogadhatja el azt az oly gyakran hallható felfogást, amely más mértéket alkalmaz a férfi és mást a nô hűtlenségének megítélésében. A férfit és nôt e tekintetben egyenlô felelôsség terheli, mert a biológia törvénye szerint egyenlô mértékben vesznek részt a jövô nemzedék létrehozásában. Sôt fajegészségügy szempontjából egyébként kifogástalan házasságokba rendszerint a férfi hurcolja be a bajt. Legtöbb esetben ô az oka, ha a szeszes italok mértéktelen élvezete vagy a házastársi hűség megszegése folytán egészséges gyermekek helyett degenerált ivadékok születnek és emellett talán még az anya is egész életén át viseli a férj bűnös könnyelműségének keserves következményeit. A fajtökéletesedés további föltétele az egyes családokban a kellô gyermekszám, mert a faj csak akkor nemesedhetik, ha a jövô nemzedék szempontjából minél több értékes házasság köthetô. Már pedig a gyermekek számának korlátozása talán épp az értékes elemeket zárja el az élettôl és oda vezet, hogy választék híján az értéktelen elemek a legnagyobb jóakarattal sem lesznek mellôzhetôk a házasságkötésnél. Miért is népes családok nélkül csak fogyhat, romolhat a faj és menthetetlenül rohan sírja felé. Míg ha szapora, rövidesen kiheveri a sors által esetleg reá mért vérveszteséget és bôséges anyagából a körülmények mindig ki fogják váltani az adott viszonyok között helytálló, a letűntnél életrevalóbb nemzedéket. De nemcsak a törpe, az abnormisan nagy családok sem felelnek meg a fajegészségtan követelményeinek. Ezek ugyanis rendszerint a természet önuralmat, kíméletet parancsoló törvényének figyelembevétele nélkül jönnek létre. Az ilyen 10-16, sôt többgyermekes családokban a statisztikai adatok szerint a gyermekhalandóság, a testi vagy lelki terheltség igen gyakori, ami érthetô is egyrészt az egymásután gyorsan következô csecsemôk elégtelen táplálása miatt, másrészt mert igen sok ilyen esetben a gyermekeknek az alkoholos mámor adott életet. Tekintve a népes családoknak a fajfejlôdés szempontjából való jelentôségét, elômozdításukban az államhatalomnak is közre kell működnie. Ennek egyik módja a gyermektelen vagy kevés gyermekű családoknak nagyobb mérvű megadóztatása, viszont a sok gyermekes, egészséges családoknak különféle kedvezményekben való részesítése. A másik eszköz, amit föl lehetne használni a faj egészségügyre káros egyke- és kétgyermekrendszer megszüntetésére, az örökösödési jog oly módon való szabályozása, hogy a szülôk vagyonának teljes örökléséhez legalább négy gyermek volna szükséges. Különben a gyermekek száma szerint csak egy-, két- vagy háromnegyedrészben szállna az utódokra, míg a többi részt az oldalági rokonság örökölné. Ugyanide, a népesedés elômozdításához tartozik a nagy gyermekhalandóság elleni küzdelem is, amely veszedelem nemcsak a selejtes elemeket sújtja, hanem olyan egyedeket is kiragad, akik, ha kellô gondozás mellett megerôsödve fölnevelkednek, csak emelték volna a faj értékét. A nemi bajok, a szeszes italok, a gümôkór, az ipari mérgek ellen való küzdelem, mint a káros hatások elhárítása, tartozik a fajvédelem feladatai közé. Régi módja a megfogyatkozott népességnek gazdasági intézkedések és telepítések útján való pótlása. A tatárjárás után, amikor Magyarország lakosságának jelentékeny része elveszett, IV. Béla egyrészt a fôuraknak és nemeseknek adott nagyobb szabadsággal, másrészt a polgárság és parasztság jólétének emelésével igyekezett a családok népességét elômozdítani. És mi volt az eredmény? Egy emberöltô múltán az ország annyira megerôsödött, hogy segíthetett Habsburg Rudolfnak Ottokár cseh király leverésében, megfékezte a kunokat és tatárokat, 100 évvel késôbb pedig, Nagy Lajos alatt, egyik legdicsôbb korszakát élte. A török uralma és az erre következô epidémiák pusztítása folytán lakatlanná vált déli vármegyéket a bécsi kormány rácok, dalmát eredetű bunyevácok és németek betelepítésével törekedett benépesíteni. A földmívelô elemet erôsítette, míg a városok iparos, kereskedô osztályának fejlôdésével, az osztrák tartományokra való tekintetbôl, nem igen törôdött. Így lett Magyarország Ausztria gyarmatává. Ugyanezen idôtájt I. Frigyes Vilmos (1713-41) porosz király sokkal igazságosabb népesedési politikát követett. A várost és falut egyaránt támogatta. Elve volt mindenkit foglalkoztatni és munkája megfelelô díját mindenkinek biztosítani. Szorgalomban, takarékosságban maga járt elôl jó példával és 27 évi uralkodásával a lerongyolódott országot gazdaggá tette, járványos betegségek és háborúk által megtizedelt népének számát pedig megkétszerezte. Napóleon a forradalomnak és háborúinak a népesedésre kiható kárát birtokreformmal igyekezett ellensúlyozni. A latifundiumokat feloszlatta és egy-egy családnak annyi földet juttatott, amibôl több gyermekkel is megélhetett. Mivel azonban megengedte örökösödés esetén a birtoknak a gyermekek között való felosztását, ezzel ismét elvetette a baj csíráját. A folytonos osztozkodásban az egyes családok birtoka annyira leolvadt, hogy a megélhetés gondja megszülte az egygyermekrendszert. A telepítéseknél pedig ügyelni kell arra, hogy az esetleg ne az értéktelen elem gyarapodását mozdítsa elô. Például nagyon helytelen volna a városok degenerált, szegény népének falukon való szétosztása, vagy a kivándorlottaknak válogatás nélkül való visszatelepítése, mert ez a selejtes elemek elszaporodásának is kedvezne. A fajegészségtannak még arra is kell törekedni, hogy egyrészt az ember veleszületett tulajdonságai jó nevelés által testet öltsenek és el ne romoljanak, másrészt alkalmas vérkeveredés útján esetleg új, értékes vonásokra tegyen szert. Nemzeti szempontból azonban, miként már fentebb kifejtettük, itt nagyon elôvigyázónak kell lenni. Ha ugyanis szeretjük és fenn akarjuk tartani a történelem folyamán kialakult fajiságunkat, idegen elemeket a nemzet testében csak akként szabad megengednünk, hogy ôsi jellegünk nemes vonásait az idegen elem túlsúlyra jutásával el ne veszítsük. Leghelyesebb, ha a fajnemesedés a nemzet saját anyagából indul ki. Ezt pedig azáltal érhetjük el, ha egészségügyileg kifogástalan házasságok mellett arra törekszünk, hogy értelmiségben, testi egészségben vezetô néprétegeink szaporaság tekintetében ne maradjanak el a selejtes elemektôl. A jövô az ifjúságé. Ha az ifjúság többsége nem az ôsi magyar vérbôl való lesz, ezért elsôsorban a gyermekáldást kerülô magyar családokat éri a vád. A nemleges fajegészségügy feladata, miként említettük, az értéktelen elemeknek a népesedésbôl való kizárása. Az efféle intézkedések nem új dolgok a társadalomban. Minden idôben voltak bizonyos házassági tilalmak. Az egyház is ad erre példát a vérrokonság házassági akadályának felállításával. Ugyanis ha vérrokonok házasodnak Össze, nagy a valószínűség, hogy az örökletes baj legalább lappangó állapotban átszármazik az utódokra, vagy a recesszív betegség föléled és nyomorék ivadékok jönnek a világra. Miért is az egyház intézkedésének helyességét az örökléstudomány nemcsak igazolja, hanem a házassági tilalomnak kiterjesztését mindazon egyénekre szükségesnek tartja, kik terheltségükkel veszélyeztetik a fajegészséget. Ez irányban az Amerikai Egyesült Államokban már történtek is intézkedések, amelyeket honfitársunk, Hoffman Géza közölt az európai irodalomban. (Die Rassenhygienie in den Vereinigten Staten von Nordamerika.) Az Unió némely államában a házasságra lépô egyéneknek orvosi bizonyítvánnyal kell igazolniok egészséges voltukat. Másutt megelégszenek azzal, ha az egybekelôk szavukkal biztosítják a hatóságot, hogy közöttük nincs fajegészségtani akadály. A tilalom azonban kijátszható és a törvényes házasság esetén kívül a baj atöröklésének egyéb útjait nem képes elzárni. Ezért aztán az Unió 12 állama radikálisabb eljárást követ és orvosi műtét (nôknél vasektomia, férfiaknál salpingektomia) elrendelésével fosztja meg a hatóságilag megállapított terhelt egyéneket szaporító képességüktôl, vagy pedig, akik nem akarják magukat ennek alávetni, e célra szolgáló gyűjtôtelepeken ôrizendôk. Az Egyesült Államok ez intézkedései bizonyos lelkibetegségek, nemi bajok, fôleg a vérbaj, a megrögzött bűnözés, az elôrehaladott tüdôvész és iszákosság ellen irányulnak. Bármily kívánatos is azonban e bajoknak és következményeiknek kiirtása, erre az említett radikális eljárás nemcsak az emberi szabadság, de a biológia szempontjából sem jogosult. Igazolja ezt egyrészt az örökletes bajok megállapításának nehézsége, másrészt az átöröklés szabályainak az emberre vonatkozó bizonytalansága. Ami pedig a vérbajt és tuberkulózist illeti, ezek elterjedésének a nemi érintkezésen kívül még számos más módja is van és a bennük szenvedô egyének propagaciójának lehetetlenné tétele aránylag kis mértékben csökkentené a fertôzések számát. Azután számításba veendô a vérbaj és tüdôvész gyógyíthatósága is, valamint az ivadékok kulturális értéke. A szülôktôl örökölt gyenge, beteges szervezet nem egyszer kiváló lelkitehetségeket rejt magában. Ezek létrejöttének az állam részérôl való következetes megakadályozása a társadalomra oly kárt jelentene, amelyért a fajegészségre háramló haszon sohasem nyújthat megfelelô kárpótlást. A mondottakból látható, hogy a fajvédelem, a jövô nemzedéknek a haza érdekeit is szemmeltartó biztosítása mily nagy kötelességet ró államra és egyénre egyaránt. E nehéz kötelességnek csak szilárd alapokon nyugvó erkölcsi felfogással lehet megfelelni. A materialisztikus és a korlátlan szabadságot hirdetô felfogás csak az egyéni vágyak kielégítésére törô önzést táplálja, a faj- és nemzetvédelmet pedig gyámolítás helyett hátráltatja. Sôt az élet örömeinek zabolátlan kihasználásával, a társadalomnak az epikureizmus karjaiba való hajtásával már nem egy népet taszított a pusztulás örvényébe. A fajok életét is, miként az egyes emberekét, nem az élvezetek zsarnoki uralma, csak mérséklet és önmegtagadás, lemondás és áldozatkészség nyújthatja meg. Ezek forrása azonban az ideális világnézetben, az evangélium igéiben csörgedez, miért a nemzetek sorában is csak azok számíthatnak igazi és hosszú életre, amelyek a keresztény világnézet tiszta vizét isszák.