Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Lénárd Ödön Só és mécs A mai keresztény krisztusi lelkülete ,,Veletek szemben -- nincs mit tennünk. De önmagunkkal szemben -- világos a tennivalónk.'' (Sütô András: A Szuzai mennyegzô. 92. old.) Bár a háromrészes Só és mécs nem került szokványosan és elôzetesen az egyházi illetékesek véleményezése elé, az író minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a Római Katolikus Anyaszentegyház tanításával, és nem is esetlegesen, hanem tudatosan. Ha valahol ebben tévedett volna, azt mindig kész revideálni. Szerkesztette: Arató László Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elöljáróban A keresztény lélek alapirányultságai a mában Ego-, antropo-, vagy teocentrizmus? Istengyermekség Ha nem érzelmes hasonlat...? Mi van egy tényleges istengyermek körül? Miben hasonlítunk? A Fazekas és fazekai Hívás, hivatás: küldés, szolgálat Feltétlenség És mit jelent ez nekünk? Eiffel-torony vagy űrhajó? Hogyan gondolja el a Fazekas... Neveden szólít! Hivatás vagy autonómia? Közösség A közösség arculata Gyerünk a gettóba? Individuáletika vagy közösségi erkölcs? Álarcos bálok? Így kell-e lennie? ,,Kiteljesedés'' Beteljesedés Aki nagyobb akar lenni... (Mt 20,26) Lélek vagy struktúra? És akinek ez mégsem kell...? A keresztény lélek alapértékei a mában Szegénység Bizonytalanság A szegénység -- relatív! Szappanlapkák és cukorspárga Miért pont a szegénység a döntô? ...mindig lesznek veletek... Szabadság Téveszmék a szabadságról A szabadság -- szegénység! Az élet -- félelem?! Igazság Erôtlen igazságok? Az igazság tágasságai A tágasságba a bunkó nem tartozik bele! Szeretet Gyöngéd vagy kemény? A szeretet -- erkölcsi fogalom! Mit szeretek a felebarátomon? ,,Elomló'' szeretet? Harmónia Irányvesztés -- értékvesztés A bűn -- a szeretet lemaradása Ezért halálos? És az áteredô bűn? Az ellenôrzô műszer: a lelkiismeret Van a műszerskálának pozitív része is? Ha a szeretet felzárkózik, rendezi a bűneit! A tulajdonképpeni fájó pont -- a gyónás S ha nem rendezik -- a psziché bomlása A gondolkodás csôdje Az értelem bűnlistája Az akarat pusztulása Miben áll a döntés? Az akaratnak is van bűnlistája Az űrt kitölti a kötôszövet: a hangulat De strigis vero, quae non sunt... ,,...Saját képmására...''? (Ter 1,27) A lélek szerkezete A Teremtôtôl a Teremtôig Az egocentrizmus álarcai A lélektan csapdája Fejlôdés Altamíra, Altamíra, Altamíra... A keresztények kereszténysége: a természetfeletti Van egy öreg apácád? Hogyan tűrheti az Isten? Isten igazságtalansága: a kegyelem Ha nem szolgálsz -- kinek szolgálsz? Hamis vértanúságok Kicsinek lenni!? Écrasez l'infâme! ,,...tükörben, homályosan...'' (1 Kor 13,12) -- de nem hamisan! Meddig tűrjelek titeket (Mt 17,17) kérdezôk népe? Mindent elölrôl, teljesen elölrôl... Búcsúszó ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv második kiadása 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 06 1 azonosítóval. (Az elsô, szamizdat kiadás 1984-ben jelent meg.) Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Elöljáróban Ha az utcák jószándékú embere végigolvasta a Só és a Mécs köteteit, sóhajtva mondhatja: szép, szép, de kinek van ma annyi energiája meg ideje, hogy ennyi és ilyen szétesô kérdésanyagban legyen képes kiérlelni a helyes feleletet, álláspontot, magatartást? Ez a közelítés azonban nemcsak ma lenne járhatatlan út, hanem mindig is az. Az élet felmerülô kérdéseire soha és senki sem tud külön-külön felelni, kiszakítva és elválasztva ôket egymástól. A feleletek akarva- akaratlan mindig egyetlen, mélyen gyökérzô tôbôl fakadnak: az illetô lelkületébôl. A harmadik erô, a harmadik arc vonásait, feleleteit sem lehet egyenként összegyűjtögetni a világ úttalan utairól: valamennyi csak egyedi sarja ugyanannak a tônek: a keresztény, az evangéliumi lelkületnek. Ha egy kérdéses problémakörrôl megbízható és kielégítô információs anyaggal rendelkezem, az átfogó evangéliumi gyökérzetbôl eredô feleletet belsô életem viszonylag könnyen és egyszerűen ki fogja dolgozni. Ha ilyen egységes gyökérzet nincs bennem, vagy csak csökevényesen van meg, akkor képtelen leszek a feleletadásra, vagy összemanipulálok ugyan valamit, de az vagy a probléma oldaláról nem kielégítô, vagy az Evangéliuméról -- legtöbbször pedig egyikérôl sem. A naivok és járatlanok azonban azt hiszik, hogy megtörtént a feleletadás, a felelô pedig, hogy ennyit azért mégis nyert. Ez azonban csak egymásnak és önmagunknak az ámítása. Ha egyszer a helyes és reális keresztény feleletek az Evangéliumban gyökereznek, a végsô feladat ez: tisztázni azt a lelkületet, ami feleleteinknek magja és táptalaja. Senki se várja azonban, hogy az evangéliumi keresztény lelkület kétezeréves, és egy-egy szálával még azon is túl nyúló bonyolult egészét itt fel lehessen fejteni. Ehhez a Só és mécs egészét sokszorosan meghaladó munkára lenne szükség mélységében is, terjedelmében is. Ennek csak a ma aktuális, itt és most különösen égetô és sürgetô oldalai kerülnek elô. Mint minden korban, úgy ma is, és sajátos megfogalmazásban, mint mindig, lehetne foglalkozni Isten létével és mivoltával, hozzánk való viszonyával és elvárásaival, az ember és a világ minéműségével, a lét és az emberi élet jellegével, céljával, értelmével. Ennek az írásnak a gondolatmenete azonban csak ott kezdôdik, ahol ezt a feladatsort valaki a maga számára már kielégítôen megoldotta. És hogy nyugodtan foglalkozhassunk a ránk váró problémákkal, jó eleve tisztázni a magunk számára azt is, hogy miben áll, és miben nem áll a kételkedés, a hitetlenség? Egyértelműen hitetlenség a felfogott és megértett tétel akarati elutasítása, mert az elfogadás valamilyen magatartás-változtatást kívánna, amit az illetô a maga számára nem tart elônyösnek, vagy kívánatosnak. Nem annyira tiszta az eset, amikor a kételkedés a keresésrôl, utánanézésrôl való lemondás következtében rögzôdik. Mert ez a lemondás nemegyszer születik kényelembôl, szellemi lustaságból, de bizony abból is, hogy külsô gátak a munkát szinte reménytelenné teszik, vagy minden mozdulást eleve meghiúsító pszichés görcsöt okoznak. És az egyes, konkrét eset még bonyolultabb. Hisz a társadalomban a különbözô és akár nagyon is eltérô oksági szálak nem egymástól különváltan és elszigetelve, hanem egymást sokszor szétválaszthatatlanul átjárva futnak végig. És amikor a kép esetleg már az erkölcsileg vétlen tudatlanságba folyik bele, akkor nem is lehet hitetlenségrôl beszélni. A leglényegesebb azonban annak a felfogása, hogy az érteni akarás, a cél, a bizonyíték keresése, a nem eleve rossz szándékú kérdésfeltevés semmiképpen sem kételkedés, nem hitetlenség. Alapjában véve bensôséges lélekkel el lehet követni azt a súlyos hibát is, hogy az ember hitét dajkálva, nem kérdez semmit, vagy a számára pszichésen leglényegesebbet nem, -- de így, szándékolatlanul is, belsô világát a kiüresedéssel jegyzi el. Akinek a téma életbevágóan fontos, az kérdez! A hitrôl feltett becsületes kérdés és tájékozódási vágy a hitet erôsíti. Ezek elôrebocsátásával, a következô lapok feladata tisztázni a keresztény lelkületnek azokat a fô vonásait, amikre támaszkodva és hivatkozva az eddig felsorakoztatott problémák megoldásai szervesen és magától értetôdôen hajtanak ki abból a talajból, melyrôl vesszük mindnyájan keresztény nevünket, a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának, és a világ Megváltójának a tanításából, amit az Újszövetségi Szentírás a katolikus Anyaszentegyház értelmezésében tartalmaz. ======================================================================== A keresztény lélek alapirányultságai a mában ,,Ezt mondja az Úr: még emlékszem ifjúkorod hűségére, és jegyességed idejének szeretetére. Hogy követtél akkor a pusztában... mi kivetnivalót találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tôlem? Üres semmiségnek szegôdtek nyomába, így maguk is mihasznák lettek. Még csak azt sem mondták: hol van az Úr... a papok sem kérdezték: hol van az Úr? És akik a törvényt magyarázzák, azok sem ismertek. A pásztorok ellenem lázongtak, a próféták meg Bál nevében prófétáltak, és azokhoz szegôdtek, amik tehetetlenek. Ezért még számadást tartok veletek... és perbe szállok fiaitok fiaival is... figyeljétek meg jól és nézzétek meg: vajon történt-e... ilyen dolog? Fölcserélte-e valamelyik nemzet isteneit, jóllehet azok nem is istenek? S az én népem mégis fölcserélte Dicsôségét olyasmivel, ami csupa tehetetlenség... kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak engem, az élô vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet... A magad gonoszsága fenyít meg, és a saját hűtlenséged lesz a büntetésed. Tudd meg hát és vedd szívedre: Milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet... Így szóltál: Nem szolgállak tovább! Ugyanakkor minden magaslaton és minden lombos fa alatt lefeküdtél; te céda nô... Így szólnak egy fadarabhoz: Atyám vagy, és egy kôhöz: Te szültél. Hátukat fordítják felém, és nem arcukat, de ha nyomorúság tör rájuk könyörögnek: Kelj föl! Ments meg minket!'' (Jer 2,2,27) * A prófétai szó halhatatlanul hömpölyög tovább, végig a kereszténység minden helyszínén és idejében. Mert az egyes keresztények arcán minden korokban újfajta grimaszok jelennek meg, amik újra és újra ébresztik, kiváltják és gerjesztik az addig is fel- felcsendült szózatot. Jeremiás számonkérése is átfogó: fölcserélte, elhagytak, hűtlenséged... Korunk, századunk gyermekeit is körülvillódzák arcok: élesek és homályosak, egyediek és típusosak. Olyanok, amik ma aktualizálják a jeremiási szót. A szót, ami ma is az ,,új ember'' után sír (Kol 3,10), tehát a lelkület egészét keresi, a harmadik erô, a harmadik arc vonásai izgatják. Mint egymásba áttűnô képek merülnek fel a jeremiási szövegben is a gyönge, alkalmatlan királyok, s velük szemben az öntudatos hódító, a lakájok itt is, ott is, a hamis próféták és az eladott papok, és egy-egy Báruk-szerű egyszerű, hűséges lélek. Ott is, és itt is, ma is, végig, körös-körül a földgolyón... Akik a szemünk láttára cserélték fel Isten dicsôségét olyasmivel, ami csupa tehetetlenség... (1) ...akik kétszer írták meg az önéletrajzukat, egyszer erre, és egyszer arra, akik együtt dudálnak minden széllel (Sir 5,9), akiknek csak a harminc ezüst fontos (Mt 26,15-16), s már az is mindegy, hogy ezt ki fizeti ki, a stréberek és lakájok, a mindennapok kápói, ,,az írástudók árulásának'' mesterei, Pasurék ükunokái... (Jer 19-20) (2) ...s akik meg is fogalmazzák, hogy ,,én nem születtem vértanúnak, s az elsô pofon után úgy vallottam, mint a karikacsapás'', akik közutálatnak örvendtek minden lágerben, amikor szabadultak, a vállukon cipelték haza rongyos, bolhás matracukat, s eszükbe sem jutott otthagyni puszta földön alvó társaiknak... (3) ...s a sok-sok szegény, pánikos, mitmacholó kis nyuszi, aki azt hiszi, hogy ô fogja az Isten Országát ,,megmenteni'' (lásd: Mécs 22. old.): a püspök, akit elôször bebörtönöznek, aztán eleresztik, hogy bábként használhassák, reprezentációs célokból még magas kitüntetést is kap, és nemcsak, hogy elfogadja, de eszébe sem jut megkérdezni, hogy mi lesz kisember társaival, akik reprezentálásra nem használhatók, s ezért tovább ülnek... ...és közülük még a legrendesebbek is meghalnak vegetatív idegösszeomlásban, mikor már nem bírják a kettôsséget... ...s akik elhagyták az élô vizek forrását... (4) ...akiknek vezetni kellene, új problémák színe elôtt új irányokat mutatni, de akik vezetésképtelenek. Vagy azzal a felkiáltással, hogy ,,én ezt már nem bírom'', otthagyják a kormányt a legkritikusabb pillanatban (a külsô-belsô emigráció formái), vagy helyben maradnak ugyan, de behunyt szemmel változatlanul hajtják a megszokott régi verklit, mikor is csak üresjárataik lesznek, amikkel még nevetségesekké is válnak, és üresen járó malomköveik maguk teszik tönkre egymást... (5) ...akik elszántság nélkül, lágy és puha, humanista és nyárspolgári jószándékkal tapogatództak csak az Isten Országa felé, s ijedtükben elvágnak minden szálat barátaik felé, s legfeljebb egy steril vakondokélet végén merik kezüket búcsúzásra nyújtani. Vagy akiket piszkos gyanúkkal kentek össze, alávaló szexuális játékokat folytattak velük, majd futni hagyták ôket megroppantan és elsötétülten, s kik kínjaikban és kínjaikból nem találtak vissza Hozzád, hanem a téboly és az öngyilkosság szakadékaiba zuhantak... ...és a cédák, kik lefeküdtek minden lombos fa alatt... (6) ...az elsô pillanatok aposztatái, kik hamarább elfutottak a juhok mellôl, mintsem a rabló megjött volna (Jn 10,12), akiknek a szókincsébôl a ,,nem'' szó hiányzott, és senki sem tudott tôlük olyan tapsot, aláírást és voksot kérni, amit meg ne adtak volna, mert az Istennél is fontosabb a beosztás, a fizetés és a nyugdíj... (7) ...akik tévén keresztül hallgatnak misét, mert a köröttük szétesett állványzat nélkül maguk sem állóképesek, s foszló emlékeik merevedô traumákba mennek át... (8) ...akik az élet felében hűségesek, két-három üldözéses etapon is átmennek, és aztán fordítanak hátat, vagy évtizedeken keresztül élnek kolduskenyéren, megközelíthetetlenül, s öregedve garasokért adják el magukat, s akik szellemi életükben csinálják ugyanezt, kabalákba s fantasztikus áltudományokba fojtva ifjúságuk ragyogó szellemét... ...mindjüknek saját hűtlensége a büntetése... (9) ...akiket életükön keresztül nyomaszt és üldöz egy hamis tanúvallomás, egy gyáva magatartás emléke... (10) ...s akik már kívül estek az igazi viharokon, mindössze csak ezek következtében satnyák és éretlenek maradnak, amit ôk éreznek a legkevésbé: tudásban felkészületlenek, naivak és egyoldalúak, akaratilag fegyelmezetlenek, ami munkájuk java részét aláássa. A hiányokat bô érzelmi hullámokkal pótolnák, de szembe nem néznek magukkal és valódi feladataikkal... A visszanézô látók legfelelôsebbjei a legriasztóbb szakadékok szélén azt mondják, hogy megélték valahogy a Sátán létét. És ez nem riasztó, épp ellenkezôleg: igazolást és biztonságot ad a hűségesnek! Ám a Sátánt megsejteni csak az Istenbe kapaszkodva lehet. De akinek egyetlen gondja tán keresztény mezű, de valójában nyárspolgári életének szokott vackai...? És az is áll minden történeti korban, hogy Ô megôriz magának 7000 férfit, kik nem hajtanak térdet a bálvány elôtt, és nem csókolják meg annak a lábát (1Kir 19,18 és Róm 11,4-5). Az is tudható, hogy a hetes szám csak a tökéletességet, a teljességet jelenti: a 7000 = minden igaz. S bármily sokan is vannak a gyengék, nincs még egy történeti korszak, amelyik az Evangélium annyi vértanúját mutathatná fel, mint a miénk (Só és mécs 200. old.). Ami arra utal, hogy a többiek sem torzultak volna el, csak néztek volna szembe, mint ezek, a hit egyik legtüzesebb bizonyítékával, a vértanúsággal! Papok és püspökök haltak meg úgy, hogy lelôtték ôket oltáruk mellett, a rájuk bízott lelkek védelmében, vagy akár mint károsakat és feleslegeseket egy ablakon át, imádság közben. Testvéreik lassan haltak éhen lágerekben, börtönökben, várak kazamatáiban. Másokat halálra kínoztak, felakasztottak, tengerbe dobtak, vagy egyszerűen eltüntettek. Ezerféleképpen meggyalázott nôk, és emberi fejlôdésükben meggátolt ifjak. Hátraszorított széles néptömegek, akiknek primitíveknek kellett maradniuk, mert fejlôdési lehetôségeikért nem adták cserébe fejlôdésük értelmét. A gyorsan ömlô vér, és a lassan elapadó életerô tengernyi áradó vértanúsága. És mennyi lassú fajtája van ennek a tanúságnak, mennyi félreérthetôsége, mennyi csapdája! Az Egyház egésze szenvedi az antiszelekciók vértanúságát, mikor külsô erôk minél kijjebb szorítják az életbôl a lélek értékeit, s a bóvlit kísértetik harangzúgással. Mikor elvárják tôle, hogy tiltakozzék, sôt számon kérik a tiltakozása erejét is, de utána a tiltakozásán feldühödött pogányok áldozatait is. Mert ki kellene üresítenie magát, és mert neki kellene vezetnie a forradalmat minden kiüresítés ellen. Mert legnagyobbnak kellene lennie a világon, aki minden bajt rendbe hoz, és legkisebbnek, hogy a léte se zavarjon senkit. Mert minek legyen egyáltalán keresztény, mikor az mind szolgalélek, és miért nincs sokkal több keresztény, mikor annyi szolgálatra lenne szükség. És miért, és miért nem...? És mért igen, és mért nem...? És egyáltalán...! Mert mindmáig érvényes, hogy Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Ha más a saját nevében jön, azt elfogadjátok (Jn 5,43) -- és ennek az eredménye mindaz, amivel senki sem tud közülünk megbirkózni. Ezért akarunk most Hozzád tudatosan visszatérni, és Felôled keresni a keresztény lélek alapirányultságait, itt és most, a mában. A mában -- ezt akár el is lehetne hagyni, mert mikor nem? Mégis: napjainkban biztos, hogy lét -- nem-lét kérdése, hogy ezeknek az egymásba csatlakozó, egymást feltételezô és tovább vivô láncszemeknek egyikét se ejtsük ki, eszmélkedéseink egyetlen állomásán sem. Nem jelentenek újságot, sem a keresztény gondolkodás kétezeréves történetében, sem ezeknek a lapoknak a során. Az eddigieket is csak ezek jegyében és segítségével lehetett megfogalmazni. De eddig mindezek csak mint tájékoztató irányultságok, inkább eszközszerűen szerepeltek: jól látható, vagy alig feltűnô zsaluzatként az éppen tárgyalt gondolatmenet konstrukciójához. Most saját jogon következnek egymás után, önmagukban és önmagukért járjuk körül és vesszük szemügyre ôket. Eddigi átsuhanó felmerüléseik arról tanúskodnak, hogy ténylegesen úgy átjárják az egész anyagot, mint egy textilminta színes szövedékei az alapszövetet. Ego-, antropo-, vagy teocentrizmus? Filozófiai megfogalmazásában az emberek mosolyognak azon a gondolaton, hogy csak az én létezik, s a körüle lévô világ: csak észlelés, látszat, hangulat. Gyakorlati magatartásukban azonban ugyanezek az emberek -- és a keresztények jó része is -- pontosan így jár el. Négyszemközti ôszinte beszélgetésben mondta egy harminc év körüli ateista fiatalember: El se tudom képzelni, hogy ez a verkli (= a világ) egyszer nélkülem menjen tovább! Gondolkodás nélkül is, minden állat magatartása önmagából indul ki, helyzetébôl és körülményeibôl érthetô meg, csak önmagára van tekintettel, s ameddig a világa egyáltalán kiterjed, annak ô a központja. A kisgyermek spontán rajzai ugyancsak egy akkora és olyan világot ábrázolnak, amely belôle érthetô meg. Már ápolásra szoruló neurotikusok megnyilvánulásaiban a másutt kezdetleges vagy öntudatlan énközpontúság szélsôséges formákat is ölthet, ettôl azonban a kezdetlegesebb alakváltozat még nem lesz egészségessé és racionálissá! Mert az alapkérdés mégis ez: a világ belôlem indul ki, vagy másból? Rám vezethetô-e vissza, vagy másra? Rajzolója vagyok-e ennek a világnak, vagy magam is rajz vagyok benne a többi közt, és akkor kié? Annak a koordinátarendszernek, amelynek szárai között elhelyezzük a világ személyeit, tárgyait és eseményeit, én vagyok-e a 0-pontja, vagy ki más? A létezôk a maguk módján -- esetleges ellenakcióink ellenére is - - hűek maradnak a valósághoz. A szobámban a virágcserepet elfordíthatom a naptól, de a növény visszafordul. A tömegvonzás nemlétérôl állíthatok fel elméleteket, de azért minden tárgy, a magam teste is, továbbra is e törvény szerint fog viselkedni. Egy repülôgép stb. szerkesztésével le tudom gyôzni, át tudom hidalni ezt a törvényt, vagy a követelményeit, de csak úgy, hogy tekintetbe veszem, elfogadom, számolok vele, és saját erejével igázom le. De tekintetbe nem venni, nem-valóságként kezelni, ez csak a csôd biztosítása. Az ember tagadhatja lelke létét, vagy önmaga teremtettségét is, - - ez a tényen mit sem változtat. S ezt a lélek maga bizonyítja azáltal, hogy ha az Istent elfüggönyözte önmaga elôl, keres magának egy bálványt -- mint a kóbor kutya gazdát -- ami létének céljává lesz és kitölti az életét. Pál a pénzhajhászóról mondja: a kapzsinak, vagyis bálványimádónak nincs öröksége Isten Országában (Ef 5,5). S az élet szemlélete rávilágít, hogy minden bálvánnyá válhatik: a pénz, a rang, a munkám, a gyerekem, a haladás és a társadalmi igazság, vagy akár a kisközösségi élet is! De minden elképzelhetô lehetôséggel szemben változatlanul áll fenn a követelés: Én vagyok a te Urad, Istened... ne legyenek más isteneid... ne borulj le ezek elôtt... és ne imádd ôket. (MTörv 5,6-9) És ha valaki eddig oly naiv lett volna, hogy azt higgye, miszerint csak valami primitív, faragott kô, fa stb. lehet ,,bálvány'', azt a fenti páli idézet ki kell hogy gyógyítsa ebbôl a rövidlátásból. A lét természetes központja az Isten, és valóságosan semmi sem távolíthatja el onnan. De az emberi psziché önmagában, tudatosan vagy öntudatlanul bármi mással behelyettesítheti. És mivel bálvány az, ami az Isten szerepét próbálja játszani, vagy amivel ezt valaki játszatja, ez a behelyettesítô ,,bármi'', szükségképpen bálvány lesz. Ha a konkrét énrôl van szó, az egocentrizmus bálványa, ha az általános ,,emberrôl'', az antropocentrizmusé. Ha valaki ezektôl fertôzött, ne csodálkozzék, hogy minden következô állítás puszta esztelenségnek fog tűnni elôtte, mert ez az írás maradéktalanul a teocentrizmus alapján áll. Ebben a magatartásában nem zavarja az sem, hogy az antropocentrizmus értelmetlenségét hány, de hány oldalról próbálják szalonképessé tenni! Az ateista humanizmus az embert jelöli meg a történelem kizárólagos szereplôje- és rendezôjeként, mert empirikusan, ,,tapasztalatilag'' más hordozó, vagy cselekvô alanyt nem ,,érzékel''. Csak hát az ,,embert'' sem érzékelheti, mert az ,,ember'' nem létezik. Én, te, ô stb. létezünk, és ha felettünk más rendezô nincs, akkor mint egyenértékű, végsô csúcsok létezünk. Részben önmagunkban, részben szövetséges, csatlós, vagy szolga-hadosztályainkkal a hátunk mögött! És mivel rajtunk túl más nincs, egyformán végsô értékek vagyunk, s így az egymással birkózó csúcsok közt a dzsungel törvénye tesz igazságot. Hogyan lehetne ezt ,,humanizmussá'' sminkelni? Ez a fogalom és gondolkodási forma azonban megértetheti velünk egy-egy kevésbé emelkedett társadalom vallásüldözési gyakorlatát. Tekintsünk el az emberi jogok szédületes felrúgásaitól -- ahol ilyenek is vannak -- mert ezekre nincs se magyarázat, se felmentés. De egy olyan földhöz ragadt gondolkodásmód, mely a maga államszervezetén túl mélyet, magasat, értékeset, nemeset el sem tud gondolni, szükségképpen legalábbis primitívnek, ha nem ellenségesnek kell hogy lásson mindent, ami az ô állami kereteitôl függetlenül funkcionálna. Ez nemcsak vallási dolgokra vonatkozik, hanem szükségképpen így áll minden általános emberi, szellemi, kulturális, tudományos, művészi életmegnyilvánulással is. Az egyik oldalon hívô tömegek pusztulnak el kínhalállal, míg a másik oldal ,,csak'' a császárnak szóló áldozatot követelte Rómában, vagy a ,,három autonómiát'' Kínában. A ,,keresztény'' humanizmus viszont pl. a Christologie von unten -- az alulról felépített Krisztus-tan -- zászlójával lép színre. Azzal az érveléssel, hogy közelebb hozza hozzánk Krisztust, kétségtelen és valóságos embersége felôl közelíti meg. De az emberinek ilyen hangsúlyozásában bele is ragadhat valaki Krisztus emberségébe, mikor Krisztust éppen az embersége feletti többlet teszi Krisztussá, és ha a jobb megközelítés érdekében most ez csorbul, akkor az illetô akármilyen könnyedén is, de nem a Krisztust közelítette meg, nem a kereszténységhez jutott el -- és akkor mire való volt az egész? Hasonlóan derűs elképzelés, hogy a mai, szabadságra éhes embert riasztja az Atya-Fiú ,,modell'' az Istenben is, és az embernek Istenhez való vonatkozásában is, tehát ne használjuk ezt! Sem az anyagi, sem a szellemi valóságon nem változtat az, hogy a szemlélônek mi kedves, és mi riasztja. Hiába kedves a költônek a szárnyas Pegazus, és riasztja egy-egy kisparaszt nehézkes muraközije, azért a lovaknak még sincs szárnyuk! -- Ehhez az értetlenséghez tartozik az a ,,keresztény'' nehézség is, hogy persze bánom a bűneimet, de minek menjek gyónni -- egy másik emberhez? Nem veszi észre, hogy ezt a kérdést ugyanúgy feltehetné a többi, számára kevésbé kellemetlen, szentségkiszolgáltatással, vagy liturgiával kapcsolatban is! Sôt feltehetné az óvodásoktól az egyetemistákig mindenki, aki tanul -- egy másik embertôl, sôt minden beteg, minden építtetô, minden szerelôt hívó stb., szóval mindenki, aki szakemberhez fordul --, akik szintén csak emberek! Pedig annál könnyebben lehetne észrevenni, hogy a Mennyei Atya mindig számon tartja az ember közösségi természetét, és egymáson keresztül vezet bennünket, akár természetes, akár természetfeletti kérdésekrôl van szó. Egészségesen azonban mindez a vezetés teljes egészében Rá támaszkodik, Belôle indul ki, és Feléje kell vezetnie, tehát Isten helyét a lét koordináta-rendszerének 0 pontjában csak megerôsíti, nemhogy kétségessé tenné! Teljes mértékben érvényes tehát az, hogy a teocentrizmus helyébe bármit is teszek, bármilyen névvel, körítéssel és indokolással, legfeljebb egy újabb bálványt formáltam, -- legtöbbször azonban csak újra festettem egy már régen kifaragottat. Én, az Úr, a te Istened, tanítalak arra, ami jámborrá tesz, ami arra az útra vezet, amin járnod kell. Bárcsak ügyeltél volna törvényeimre, akkor boldogságod hasonlítana a folyóhoz, és igazságosságod a tenger hullámához (Iz 48,17-18). Az ember útja Istentôl tanulható meg, és minden eltévelyedés az én-re vezethetô vissza! És ennek is él minden lehetôsége, mindnyájunkban mindennap! Istengyermekség A teocentrizmus fogalmilag tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy az ember (és a világ): teremtmény, Istentôl jött, Hozzá tér vissza, és mindenképpen szôröstül-bôröstül az Ô birtoka. ,,Egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának. Míg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk.'' (Róm 14,7-8) Az ember vonatkozásában azonban még egy óriási lépés van elôre és fölfelé: a többi teremtmény közt mi a gyermekei vagyunk! Persze nem egyenrangú, természetes gyermekek, hisz akkor istenek lennénk, ami képtelenség. Az Isten van, és nem teremthetô, és azért Ô sem ,,tud'' további isteneket létrehozni. De hogy valaki gyermekének fogadjon el, gondozzon és kezeljen valaki mást, azt az ember is megteheti, hát még az Isten. A kinyilatkoztatás ezt bôven emlegeti is, s a sorozatos hol közlô, hol tanító, hol képszerű bemutatások arról tanúskodnak, hogy ez élô, erkölcsi valóság, nem pedig csak valakinek melegszívűen érzelmes, de különben puszta hasonlata. ...a pusztában is láttad, hogy az Úr, a te Istened, hordoz, mint gyermekét, az egész úton... (MTörv 1,31) Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened, úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. (MTörv 8,5) Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, én tanítottam meg járni... a karomban hordoztam... puha kötelékekkel vonzottam ôket, a szeretet kötelékeivel, olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemôt, lehajoltam hozzá, enni adtam neki... (Oz 11,1-4) Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. (1Jn 3,1) ...a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. (Róm 8,15-17) Hiszen Isten fiai vagytok... (Gal 3,26) ...tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s akkor Isten kegyelmébôl örökös is. (Gal 4,7) És ebben az átfogó panorámában helyezkedik el Krisztus személyes tanítása, az én Atyám, és a ti Atyátok stb. Állandó emlegetésének egyik legtöményebb helye Máté 6. fejezete, egyebek mellett a Miatyánk szövegével. Képtelenség, hogy bárki is keresztény legyen, anélkül, hogy a központi krisztusi imának ezt az alapvetô, kiinduló mozzanatát magáévá ne tenné! Ha nem érzelmes hasonlat...? De ha az ilyesféle nem stíluscifraság, akkor mi ennek a megjelölésnek konkrét tartalma? A tanítványok versengésekor Krisztus közéjük állít egy gyereket, és azt mondja: Ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt 18,3) Ebbôl a mondatból nyilvánvaló, hogy az apostolok még nem istengyermekek, de lehetnek azok, és ez tôlük függ. Az istengyermekség nyilván erkölcsi kategória; lehetôségét az Úristen megnyitotta az ember számára, mint azt a fentebbi idézetek nyilvánvalóvá teszik, de a ránk vonatkozó erkölcsi kategóriák csak akkor teljesednek be, ha az emberi szabadakarat is hozzáteszi a maga részét. Enélkül az üres lehetôség váddá és számonkéréssé lesz csupán. És bár nem követ el semmiféle történelmi baklövést az, aki az akkori társadalmi helyzet mérlegelésével azt gondolja, hogy ez a Krisztus által odahívott gyerek analfabéta is lehetett, a gyermekség hangoztatásával Krisztus aligha analfabétáknak akart megtartani bennünket! Akkor jutunk közel a lényeghez, ha az egészséges gyerekpsziché fô bensô vonásait keressük. A gyerek alapélménye és magatartása szüleivel szemben a függéstudat. Ebbôl fakad természetes nyitottsága és engedelmessége, másrészt a számára nehéz helyzetekben is, szülei iránt való bizalma és kapaszkodási készsége. A felnôtt keresztényben enélkül a függéstudat nélkül az egész kereszténysége: Krisztus követése, válik puszta stíluscifrasággá; nyitottság nélkül nem lesz bűntudata és bűnbánata, és bizalom híján a bűnösökkel való találkozás nem az isteni irgalomba való kapaszkodást váltja majd ki belôle, hanem a csalódást, a keserűséget, vagy a cinizmust. Aki élményszerűen ismeri az emberi lélek esendôségét, az tudja, hogy a pszichében itt válik el a keresztény valóság a keresztényi címektôl. Mi van egy tényleges istengyermek körül? Keresztények sem szoktak szembenézni azzal, hogy istengyermekségük az elképzelhetô legnagyobb emberi méltóságot jelenti számukra. Ennél több csak a valóságos, ontológiai istengyermekség lenne, (mint a Fiú, a második isteni személy), de ez képtelen lehetetlenség. Milyen megdönthetetlen támaszt jelenthet ez a léleknek a kínzások, fenyegetések, megerôszakolások és meggyalázások korában! Mikor égen-földön nincs olyan hatalom, ami ezt a méltóságot elvehetné tôle, csak maga dobhatja el magától, tagadhatja meg bűneivel, de ezt az esztelenségét is bármikor rendbe hozhatja, és visszahelyezheti magát eredeti helyére. Azonban kívülrôl, a világ minden egyesített szellemi és fizikai ereje is tehetetlen ezzel a méltósággal szemben! (Só és mécs: 98. oldaltól) És mivel ez az az egyetlen nagyság, ami mindnyájunk számára reális lehetôség, ebben rejlik mindnyájunk legvalóságosabb egyenlôsége is. Nincs többé zsidó, görög, rabszolga, szabad, férfi, nô -- mondja a maga körülményeire hivatkozva Pál, mert mindnyájan egy vagytok Krisztusban (Gal 3,28) -- és folytathatjuk, sorolva a magunk körülményeit, hogy kulák, néger, gyogyós, rokkant se, sôt részeges, bűnös, drogos és tolvaj se, hisz azok közül akik és amíg élnek, véglegesen még senki sem szakadt el Krisztustól! Ezzel szemben milyen naiv dolog, mikor az emberek velünk született jogokra hivatkoznak. (Só 46. old.) A Mennyei Atya ajándékából ugyanis istengyermekségünk reális, de mint az apostolok példája is mutatja (Mt 18,3), csak nyitott lehetôség, amit a mi magatartásunknak kellene a valóságba emelnie, de az emberek éppen ennek az erôfeszítésnek a kivédésére emlegetik a ,,velünk születettséget''! Az istengyermekséget elutasítónak pedig honnan lenne ilyen ,,veleszületett'' joga? Két ember és egy egész társadalom éveken, sôt évtizedeken át való munkája, támogatása szükséges ahhoz mindenkinek, hogy megszülessen, életben maradjon, és valamiféle emberségre elvergôdjék. És mindez társadalmi adósságra megy, ô maga legfeljebb ezután lát neki a törlesztésnek. Veleszületett adósságról még lehet itt beszélni, de jogról? -- És hányszor lesz a velünk született jogok hamis képzetének a következménye, hogy az irreálisan nagy anyagi igényekkel és elvárásokkal még tehetetlenség és harcképtelenség is párosul. Csak nem fog gürcölni, azért ami neki kijár! És égbekiáltó igazságtalanság, ha azt nem teszik hódolattal eléje! Az Atyánk akaratából és ajándékából bennünket fogantatásunktól kísérô, és legfeljebb így ,,velünk született'' jogok, mint az élethez, a nekünk kijáró szabadsághoz, vallási, lelkiismereti, gondolkodási, szólás-, hivatás, munka és házasságkötési szabadsághoz, tanulás, fejlôdés és mozgásszabadsághoz való jog stb. csak mint földi, anyagi, evilági jellegű elvárások hordozói jutnak az emberek eszébe! Egy másik fajta naiv lélek esetleg felháborodik ezen, hiszen ilyen és ilyen törvények és konvenciók szólnak a témáról. Igen, de voltak már emberi törvények rabszolgaságról, alacsonyabb rendű fajtákról, megsemmisítô lágerekrôl is. Amit a törvény ad, azt el is veheti, és jaj annak az árva léleknek, amelyik a maga belsô erejét a lét nehézségei közt nem tényleges istengyermekségbôl, hanem zengzetes emberi szövegekbôl akarná meríteni. Az ilyen bizonytalanságnak és billenékenységnek széles mértékét le lehet mérni korunk egyik általános pszichés epidémiáján: a kisebbrendűségi érzésen. Hány rokkant, beteg, rab, kívül-belül csôdbe jutott, félreszorított lélek hordja magában körülöttünk ezt a mardosó férget? Mennyi érzékenykedés, másokkal való keserű összehasonlítgatás fakad ebbôl a sebbôl? Amiket az ugyancsak elmaradó sikerélményeknek kellene gyógyítaniuk. Ahhoz képest, ha valaki istengyermeknek tudja magát, bizony sápadtak az emberi sikerek, szüksége sincs rájuk, eszébe se jutnak. Ha pedig az istengyermekség hiányzik, az esetleges egyéb sikerek csak növelik a belsô szomjúságot, mégha a lélek nem is látja, hogy mire szomjazik valójában. És akinek egyáltalán jelent valamiféle súlyt a sikerélmény kifejezés, az azért van, mert az istengyermekség súlytalan benne! Primitívebb társadalmak fortunáról, szerencsérôl beszéltek, arról, hogy ,,malaca van'', de a körmönfontabb fogalmazás nem teszi még a dolgot magasabb rendűvé. És vajon nem ide tartozik-e az a típusos keresztény panasz, hogy az ember ugyan ragaszkodik a hitéhez, de ismét csak nincsen istengyermeki helyzete nagyszerűségének olyan tudatában, hogy ne zavarja ôt, hogy mindig és mindenütt ,,kilóg a sorból'', tehát más, mint az emberi társadalom különbözô területein ôt körülvevô evilágiak. Az istengyermeksége megvan ugyan, de belsô korlátoltsága révén ez a szegény számára itt-ott még nem boldogságot, hanem terhet jelent! Talán azért, mert az istengyermekség vágya már él benne, de a bôvérű, teljes, átélt valóság még várat magára. Mekkora belsô zűrzavarról tanúskodik, hogy akik elutasítják mások ,,triumfalizmusát'', maguk számára követelik és elvárják a sikerélményt, mintha a kettô pszichés gyökere nem azonos lenne! Van, aki megkérdôjelezi Gertrud le Fort mély átéltségű ,,Himnuszok az Egyházról'' c. könyvét is, mint triumfalistát! Ne vegyük komolyan, ha az idegileg és pszichésen billenékenyek az átéltségben triumfalizmust, a szilárd, belsô meggyôzôdésben erôszakot szimatolnak! Miben hasonlítunk? Mondják a gyerekrôl: kiköpött apja! De mikor igazán: régi gyerekképein, vagy mozgásában, beszédében, szóhasználatában? ,,Isten újra szólt: Teremtsünk embert, képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá'' (Ter 1,26). -- Akik erre a kijelentésre (és ennek a kinyilatkoztatásban továbbcsengô visszhangjaira, mint pl. Bölcs 2,23; Sir 17,3; Jak 3,9 stb.) komolyan odahallgatnak, önkéntelenül is úgy gondolnak rá, mint egy régen lezajlott, lezárt eseményre. Az ember alapvetô szellemi aspektusait -- értelmét és akaratát -- Teremtôjétôl kapta, ezek révén olyan módon hasonlít belülrôl az Atyjára, amily közvetlenül az anyagvilág más valóságai nem. Ez a hasonlóság azonban egy régen létrejött tény, kitüntetés, általános felelôsségünk alapja, de mi több lehetne még? Pedig emberi vonatkozásban is, az apjára hasonlító gyerek ezt a benyomást mozgásával, magatartásával a szemlélôben újra és újra felkelti. Az élôlényben a hasonlóság is élô, s az egymást követô funkciókon folyamatosan rajta hagyja a maga keze nyomát is! De míg a biológiai hasonlóság automatikusan érvényesül, a Teremtô Atyánkkal való hasonlóságunk minden pillanatban felhívás és feladat, olyan erkölcsi jellegű hasonlóság, amit szabadon vállalunk, vagy könnyelműen nem törôdünk vele. Az Evangélium azonban bôven tanúskodik róla, hogy a Mennyei Atya ebben a hasonlóságban nem valami történelmi relikviát lát, hanem mindennapjaink sorában várja el és sürgeti ennek az érvényesülését. Nem halljuk-e a szívtelen szolgáról szóló példabeszédben (Mt 18,23-35): nem kellett volna neked is megszánnod szolgatársadat, mint ahogy én megszántalak téged? Vagy mit kezdünk a Miatyánk szövegével: bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek... (Mt 6,12). Az Isten nem személyválogató, és mi sem lehetünk azok -- ez az állítás és követelés is végigfut az egész kinyilatkoztatáson, pl.: MTörv 11,17-19; 2Krón 19,7; ApCsel 10,34; Róm 2,11; Ef 6,9; Gal 2,6 stb. -- Vagy nem lehetne a sort folytatni Isten türelmével, ahogyan az Úristen áll hozzá a mi idônkhöz: az Isten malmai lassan ôrölnek! -- és a mi kapkodásunkkal: adj, Uram, de mindjárt! Vagyis szembe kell néznünk azzal, hogy a Mennyei Atyával való hasonlóságunk nem valami statikus, élettelen, történelmi jellegű és racionális tétel, hanem felszólítás egy lelkiség érvényesítésére, amely a keresztény ember egész magatartását jellemzi. Nemcsak hiszem és állítom, hogy ilyen az Isten, hanem ez azonnal utasítás is a magam eljárásmódjaihoz. Az Istenhez való hasonlóságom nem egy bekeretezett családi kép a falon, hanem mindennapos cselekedeteim olyan jellegzetessége kell hogy legyen, ami a maga módján törés nélkül folytatja azt a sort, amit a feljebb idézett kinyilatkoztatási lelôhelyek képeznek. A Mennyei Atya emberileg megközelíthetô arcvonásainak leírásával a kinyilatkoztatás szövegeiben ki-ki találkozhatik. Ennek a végsô hitelesség az ereje és jelentôsége. Az istengyermek moccanásai a maguk élô mivoltában egy másik, de ugyancsak pótolhatatlanul sajátságos módon idézhetik fel, emlékeztethetik a szemlélôt a Mennyei Atya arcvonásaira. Ez ugyan sokkal kezdetlegesebb, halvány és töredékes, de hozzáférhetô elevenséggel hozhatja közel hozzánk az Élôt! Persze csak akkor, ha ezt a bizonyos hasonlóságot minden pillanatban új elvárásként nézzük és kezeljük! A Fazekas és fazekai A Teremtô és a teremtmény viszonylatának illusztrálására, a teremtményiség fogalmának megközelítésére a kinyilatkoztatás végig használja a fazekas hasonlatot. Amilyen az agyag a fazekas kezében -- tetszése szerint gyúrhatja és formálhatja -- olyan az ember is a Teremtô kezében... (Sir 33,13) Vajon szembeszállhat-e az agyag a fazekassal? És mondhatja-e a mű alkotójának: nem te csináltál! Vagy a fazék a fazekasnak: Nincsen eszed?! (Iz 29,16; 45,9-10). ...vagy nem a fazekastól függ, hogy ugyanabból az anyagból egyik edényt díszesnek, a másikat közönségesnek készíti? (Róm 9,21) Mindezek a kijelentések azonban a teremtményiség egyszerű állításán messze túl is mennek, amennyiben éreztetik annak egyediségét is! Ahogy a természet ismerôi állítják, hogy nincs két tökéletesen egyforma falevél, még kevésbé ismétli az emberi lélek teremtésénél a Teremtô önmagát. Az emberek nem rongyból, vagy porcelánból készült, de alapjában mégis egyforma gyári babák. A tökéletesen egyforma méltóságunk mellett, teljesen különbözik egymástól az egyéniségünk. Aki átéli az egyformaságnak és különbözôségnek ezt a se szét nem választható, se el nem mosható egységét belülrôl, saját személyében, az kap egy támpontot a Szentháromság ugyancsak elválaszthatatlan egysége-hármassága (egy természet -- három személy) némi megközelítéséhez is. A két tényezô különállását és összefüggését Pál teljes pontossággal határozza meg: A megbízatások különfélék, de az Úr ugyanaz! (1Kor 12,5) Hívás, hivatás: küldés, szolgálat Ha az egyediségnek elkülönítô mozzanatát keresem, onnan indulhatok ki, hogy az Úristen nem ismeri a személyválogatást, tehát a szubjektív indulatokra támaszkodó szimpátiát, vagy antipátiát. (Lásd még: Só: 61., és Só és mécs: 27. old.) Ítéletkor ne nézzétek a személyt, a kicsiket éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyokat. Ne féljetek senkitôl, mert az ítélet az Isten ügye! (MTörv 1,17) ...az Úr, a ti Istenetek... nem részrehajló, s... nem lehet ajándékkal megvesztegetni... igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti az idegent... (MTörv 10,17) Isten ugyanis nem személyválogató (Róm 2,11) Gazdák! ...hagyjátok el a fenyegetôdzést... nekik is, nektek is Uratok van a mennyben, s nála nincs személyválogatás (Ef 6,9). ...ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el... (Jak 2,9) Ennek a magatartásnak még szélsôséges formáival is találkozunk. Mert azt könnyebben megérti az ember, hogy ne legyen a hatalmas javára elfogult, de arra kevésbé gondolnánk, hogy a gyengének se lehet igazságtalanul kedvezni, csak azért, mert gyenge (Lev 19,15). Vagy hogy a próféták szidják a bűnösöket, azt mindenki felfogja, de hogy a saját brancsukat: Isten embereit, a prófétákat és a papokat is: -- a próféta és a pap istentelenné vált (Jer 23,11) -- ilyesmi az emberek közt nem szokásos! Ebbôl az következik, hogy a hívás, hivatás az Úristen világában sohasem személyi kitüntetés. A szentírási elhívások elemzése azt mutatja, hogy minden hívás mindig valamire való küldést, megbízást, szolgálatot jelent. Továbbá ez a szolgálat másodlagosan -- boldogító ugyan, de elsô közelítésben legtöbbször kemény és áldozatkész hűséget kíván. A szentírási elhívások esetei errôl is bôven tanúskodnak. Ábrahámnak például nem is fiatal korában mondja az Úr: Vonulj ki földedrôl, rokonságod körébôl, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. (Ter 12,1) Korunk menekülô tömegei, akik ugyancsak alig-alig tudják, hogy hol kötnek ki majd, és akik ezt csak külsô kényszerbôl teszik, felmérhetik annak az áldozatát, aki ezt az akkori úttalanságban, tájékozatlanságban és bizonytalanságban pusztán az Istene szavára hajtotta végre! És ami Mózes felé hangzik: ... elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet... kivezesd Egyiptomból (Kiv 3,10). Mintha nem akarná valaki egy diktatórikus államból annak valamelyik nemzetiségét kivezetni! Saját szenvedélyébôl talán, -- de Isten küldésére? Saullal és Dáviddal Sámuel próféta fölkenéssel közli az Úr hívását (1Sám 9,27: 10,1 és 1Sám 16,11-13), a véleményüket nem kérdezve. Így közvetíti Illés is Elizeus felé a hívást, köpenye ráborításával (1Kir 19,19-21). Izaiás, Jeremiás hiába hangoztatják esendôségüket (Iz 6,1-9 és Jer 1,4-10), Ezekielnek is elôre beharangozzák, hogy nem lesz könnyű dolga (Ez 3,4- 11). És Jónás egész könyve az isteni hívás, és az arra adható emberi válasz eshetôségeit mutatja be. Az újszövetségi hívások nem kevésbé sajátságosak. Krisztusnál sincs személyválogatás. Hívja a vámos Lévit (Lk 5,27-29) és Zakeust (Lk 19,1-10), a bűnös asszonyt (Lk 7,37-50), vagy akibôl hét ördög ment ki (Lk 8,2), Arimateai Józsefet, aki a zsidóktól való féltében csak titokban volt a tanítványa (Jn 19,38-39) és a nem kevésbé félénk Nikodémust (Jn 3,1-21). Ô választ ki (Mk 3,13), azért, hogy emberhalászokká tegyen (Mt 4,18-22). Ô is Atyja akaratát teszi (Jn 4,34), és az övéinek ezt kell folytatniuk (Jn 6,29; Lk 10,16; Jn 13,20). Ez üdvözítô feladat (Lk 19,10), ami tüzes lelket kíván (Lk 12,49; Jn 9,4), aki valami békés nyárspolgári életrôl nem is álmodozhatik (Mt 10,34; Lk 9,54-62). Így teljesen érthetô az a szemle, amit Pál tart a meghívást elfogadók felett: Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Itt nem sok az emberi bölcs, nem sok a hatalmas, nem sok az elôkelô, de Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket (1Kor 1,26-27). Mindezekben nyomát sem lehet találni annak a kitüntetés, kiemelés, különlegesség jellegnek, amilyen mellékízzel a polgári szóhasználat a ,,hivatás'' megjelölést használni szokta! Ellenkezôleg! ,,Ha rabszolgahivatást kaptál, ne bánkódj miatta'' -- mondja Pál (1Kor 7,21), igazolva azt az egyházi tanítást, hogy minden, de minden (a bűnöst persze kivéve) emberi életállapot hivatás, a fájó, nehéz, terhes, vagy megvetett is, a Teremtô által megrajzolt út, amin keresztül valaki elérheti Ôt, és aminek a végén Ô várja a fáradt utast. Feltétlenség Viszont ugyanez a polgári gondolkodás botránkozik azon a Teremtôhöz feltétlenül illô feltétlenségen, amivel az Evangélium a hívást nézi. A lehetetlen kép, amivel Krisztus az apját elôbb eltemetni akarót elutasítja: ...hagyd a halottakra, hadd temessék halottaikat... (Mt 8,22; Lk 9,59), nem a IV. parancs, nem az ezen épülô korabeli patriarchális rend felborítása. Nem a képet kell akadékoskodóan folytatnunk, azt kérdezve, hogy mikor temetett már el halottat egy másik halott, hanem az Isten hívásának feltétlenségét kihallani belôle, ha eszes, ha esztelen körülmények között. Ez a feltétlenség a mondanivalója a menyegzôs példabeszédnek (Mt 22,1-14; Lk 14,15-24) is, bár az Úristen váró türelme még mindig megmarad számunkra a szôlômunkások példabeszédében is (Mt 20,1-16), az engedetlen testvérekében is (Mt 21,28-32). De végül is a helytállás elengedhetetlen (a fügefa: Mk 11,12-14 és 20-22), más nem is segíthet be (a dúsgazdag és Lázár: Lk 16,19-31, a tíz szűz; Mt 25,1-13). És ennek a Mennyei Atya részérôl való mérlegelése azért meglepô számunkra, mert természetfeletti! A talentumok példabeszédében a megszerzett összeg számszerűségétôl függetlenül, egyformán elhangzó: menj be Urad örömébe (Mt 25, 14-30), a szôlômunkások példabeszédében a munkaidôtôl függetlenül, egyformán kapott egy dénár -- valljuk csak be! -- tökéletesen érthetetlen és elfogadhatatlan akár a közgazdász, akár a munkaadó, sôt a munkások szempontjából is, amit éppen a példabeszéd munkásainak zúgolódása bizonyít. Így teljesen kiszámíthatatlanná válna és felfordulna a földi élet. Ez azonban csak a hívás természetfelettiségét folytatóan az Úristen mérlegelésének ugyanolyan feltétlen természetfelettisége! De mindezek miatt az evangéliumi hivatástudat az evilági ember számára sokszor érthetetlen, embertelen, sôt taszító és félelmetes is lehet! És mit jelent ez nekünk? Korunk tele van az identitástudat zavaraival, hiányával, esetleg keresésével. Ezt egyesekrôl és közösségekrôl egyformán állítják. El is képzelhetô, mert a biztos és lehiggadt identitástudat a hivatás megtalálásának és elfogadásának elsô következménye. Ha a lélek örömmel fedezi fel, hogy a Fazekasa teáscsészének, vagy vizeskorsónak stb. alkotta, akkor nem lesznek kételyei és bizonytalanságai önmagával szemben. De nem lesznek ilyenek benne kifelé sem. A hivatástudat természetesen ad irányultságot az egész életnek, és ugyanúgy nyugodt erôt ennek az irányultságnak a betartására. Jószándékú keresztények gondolkodása is ki-kiindul abból, hogy itt milyen hiba, ott milyen lehetetlen helyzet van. Segítsünk rajta! A külsô helyzeteket látja, de hogy az azokon való segítésre küldi-e, és ôt küldi-e a Gondviselés, azt még csak meg sem kérdezi. Ámokfutóként rohan a világot megváltani. Fiatal pap, aki nem ér rá enni, aludni, imádkozni és olvasni, és negyvenéves korában kiürült, akiben csalódnak az emberek! Édesanya, aki 10 (nem géphiba: tíz!) kiscsoportot vezet, de a saját gyerekei menekülnek hazulról! A kapkodásból és nyüzsgésbôl kimerültség és sikertelenség lesz, ami céltalanságba, keserűségbe, cinizmusba torkollik. Igaz, korunkban van olyan kapkodás és nyüzsgés is, ami valójában neurotikus alapú: pszichés billenékenységét, bizonytalanságát kellene az illetônek magával is, környezetével is elfeledtetnie. Ez azonban az orvosság, amitôl a baj csak nagyobb lesz: a nyüzsgés csak felpörgeti a kapkodást, a bizonytalanságot, amíg az depresszióba, vagy kollapszusba nem hullik. A billenékeny léleknek még inkább arra lenne szüksége, hogy egészséges hivatástudatba kapaszkodhassék! Az állapotbeli kegyelem is nyilván az Úristentôl elgondolt fazekas-áru-formához kapcsolódik, azt kíséri. Még részleteiben is. Kereskedôként szolgálni a közösséget, lehet hivatás, és járhat az ennek megfelelô kegyelmekkel. De ha valaki kifizetôdôbbnek tartja a spekulánsi állapotot, nem várhatja, hogy hivatása természetfölötti kegyelmei a harácsolásban legyenek segítségére. S elég gondot ad minden életállapot a megfelelô kegyelmek birtokában is, de azok nélkül? És erre nemcsak bűnös helyzetekkel kapcsolatban kell gondolni. Elméletileg puszta logikával fel lehet állítani olyan gondolati konstrukciókat, hogy értékesebb közvetlenül az emberrel foglalkozni, mint teszi egy orvos, pedagógus stb., mint olyan dolgokkal, melyek ugyan az embert szolgálják, mint házat építeni, ruhát varrni stb., de mégsem jelentik magát az embert. Vagy magasabb rendű dolog, ha az ember közvetlenül adja magát az Úristennek, mint egy szerzetes, mintha csak közvetve, az emberek szolgálatán keresztül. Mindez, és ezekhez hasonló gondolati konstrukciók a logika terén és értelmében helyesek lehetnek, de a Teremtô és teremtmény viszonylatában mindenki számára csak az az egyetlen értékes és legmagasabb rendű feladat létezik, aminek ôt a Fazekas alkotta. Ha a vizeskorsót értékesebbnek vélem -- több anyag van benne! -- mint a teáscsészét, és ezért a teáscsészét is vizeskorsóként szerepeltetem, legfeljebb nevetséges lesz a helyzet, de nem értékesebb! A természetfeletti tények is kérlelhetetlenek! Az is biztos, hogy hibásan, vagy hibánkon kívül, de az emberi egzisztencia ezen a ponton sem kevésbé korlátolt és törékeny, mint másokon. Másrészt azonban itt sem kíséri az Isten irgalma kevésbé, mint másutt. ,,Így szól az Úr Jeremiáshoz: Kelj föl, és menj le a fazekas házához, ott majd meghallod szavaimat. Lementem hát a fazekas házához, az éppen edényt formált a korongon. És ha nem sikerült az edény, amelyet éppen formált, amint ez megtörténik a fazekas használta agyaggal, akkor újra nekilátott, és egy másik edényt csinált belôle... Akkor az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Izrael háza! Vajon nem tehetek én is úgy veletek, ahogy ez a fazekas tesz? -- mondja az Úr. Igen, amilyen az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti is az én kezemben...'' (Jer 18,1-6) Az a zongoraművész, akinek bűnös részegségében a villamos levágja a félkarját, hiába volt a művészet Isten-elgondolta hivatása, a legnagyobb bűnbánattal és jóakarattal sem lesz továbbra is művész. Szentté még lehet, de zongoraművésszé már nem. Mert amíg él, Mennyei Atyja mindig tart számára egy pótkötelet, ami akár az életszentségéhez is elég lehet. És ha nem is ilyen mértékben, de a hivatásunk vonatkozásában nyilván éppúgy követünk el hibákat mindnyájan, mint egyéb területeken, amik helyrehozatala ugyancsak ilyen pótkötelek formájában történhetik. Ezért ha az Úristennek egy kis butik is elég lenne kötélgyára számára, de a pótkötélgyárának akkor is multinacionális nagyvállalatnak kellene lennie! A hivatás egész fogalomvilágával szembesítve alaptalannak bizonyul az az egyébként jószándékú vigasztalni akaró beállítás, hogy mivel életünk egyetlen igazi és végsô célja az üdvözülés (ami igaz!), tökéletesen mindegy, hogy ennek elérésére mit csinálunk konkrétan az életben (ami viszont már nem igaz!). A Teremtô nem milliárdnyi példányban másolja ugyanazt a matricát, és mindvégig segítô irgalmát nem lehet felhasználni akár saját bűneink, akár egy külsô erôszak embertelenségeinek az eltussolására! Végül a hivatásban megnyilatkozó isteni elvárás gyökereiben tarthatja egyensúlyban az egész emberi tevékenységet. Aki azt akarja teljesíteni, amit Atyja vár tôle, nem lesz rekordhajhászó maximalista, erkölcsiekben sem, de az Atyja elvárásaira szögezett szem épp úgy vissza fogja tartani az aggályosságtól, mint a lazaságtól is. Mert ha különbözô jellegűek is ezek a téves magatartások, az közös bennük, hogy a saját, belsô értékskálájukra figyelnek, bármilyen legyen is az, és nem arra, amit a Hívó Szó vár tôlük. Eiffel-torony vagy űrhajó? Az átlagember (és az átlag-keresztény) magatartását a hivatás kérdésével szemben a következô képpel lehetne illusztrálni: A léleknek az lenne a hivatása, hogy építse fel pl. az Eiffel- tornyot. És mivel teremteni egyikünk sem tud, megkapja hozzá az ehhez szükséges összes képességeket és lehetôségeket, képszerűen beszélve pl. az Eiffel-torony összes műszaki elemeit és tervdokumentációját. A lélek azonban erre elhúzza a száját, mondván: Eiffel-torony: múlt század, én valami modernet akarok építeni. És -- mivel ô maga mást nem tudhat teremteni! -- az Eiffel-torony műszaki elemeivel és tervdokumentációjával a kezében, elkezd építeni -- egy űrhajót! Hát ebbôl a munkából Eiffel-torony nyilván nem lesz, mert azt nem csinálja! De űrhajó sem, mert a hozzávalók arra alkalmatlanok, akkor is, ha az illetô hol itt vés, hol ott vág, hol amott forraszt. Így készülnek az elbarmolt vackok, elforgácsolt életek, a világ roncs- és torzó-telepei! Ekkor rendszerint felvetôdik a kérdés, hogy fel lehet-e ismerni azt a bizonyos hivatást, mikor arról senki sem kap dísztáviratot! Igen, fel lehet ismerni. Mirôl? Azt nem tudom! Mert ahogy minden lélek páratlan alkotása az Istennek, minden hivatás is, összes részleteiben valami még soha-sem-volt dolog. Ezért elôre nem is határozható meg, éppúgy, mint az egyén, hanem csak tapasztalati alapon, utólag szögezhetô le. Aki azonban valóban él bensô életet, az Isten szempontjai szerint keresi helyét az életben, annak erre vonatkozó, sajátos gondolati mozgását kísérve, az ember nem fog tudni kifogást emelni ellene. Viszont más esetben jól látható törések és buktatók világítanak rá a Teremtôtôl elvonatkozott emberi akarnokságra. A hirtelen felismerések és döntések lehetségesek, de ritkák, az ember általában lassanként, tapogatódzva bukkan rá egyéni kontúrjaira. Ebben a keresésben a legfôbb segítséget az Istennek a mi földies szemléletünktôl távolálló, természetfeletti szempontjai jelenthetik. Hogyan gondolja el a Fazekas... 1. A Mennyei Atya felénk irányuló gondolatai mindig transzcendentálisak, vagyis azt célozzák, hogy mi, akik Tôle indultunk ki, Hozzá térhessünk vissza. A háború alatt egy keresztény, de nem hívô fiatal érettségizô arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, így felelt: Az biztos, hogy itthon elvégzem az orvosit. Aztán, aszerint, ahogy a háború végzôdik, a nôgyógyászati specifikumot vagy Berlinben, vagy Londonban. Szüleim eladják a földünket, s abból csinálok egy kis nôi magánklinikát. Annyi hiszterika van, akinek tulajdonképpen semmi baja sincs, azonkívül, hogy nem tud magával mit kezdeni. Az ember gond nélkül küldi ôket röntgenre, laborra -- és milyen jól fizet ez! Még az orvosi karra sem került be, hiszen a világháborúnak az biztos nem volt a feladata, hogy eldöntse, hogy ô Londonban, vagy Berlinben tanuljon-e tovább? 2. Az Isten gondolatai mindig reálisak. Neurotikus hírben álló 20 éves fiatal, aki általános iskoláit is börtönben végezte el, szakmája nincs, spanyol nyelvkönyvet keres. Minek? Dél-Amerikába akarok kimenni nemzetközi autóversenyzônek! (Semmiféle jogosítványa sem volt!) 3. De az Isten gondolatai racionálisak is, egészséges emberi logikával megközelíthetôk. Egy felnôttet megkértek egy hittancsoport vezetésére, de nem akarta elvállalni, mert hiszen akkor a gyerekei érzelmileg is kötôdnek majd hozzá, és ha a következô évben esetleg Japánba kapna missziós hivatást, akkor ez annak gátjául szolgálhatna. Igaz, igaz, de ha most fenntartja magát Japánnak, és ez egy év múlva tényleg beüt, hogyan vállalja el azt, hiszen a rákövetkezô évben esetleg... stb. -- Az ilyesmi még az emberi logika elôtt sem állja meg a helyét, azért még kevésbé eredhet az Istentôl. 4. Mivel az Isten tervei szerint az egész ember, a lélek is, egész életén keresztül fejlôdik, ez alól a hivatás sem szokott kivétel lenni. Ha gyerekkorban jelentkezik már, nem csoda, hogy gyerekesen jelentkezik. A konvertiták élethivatása nagy messzeségeket futhat be (Ágoston, Becket Tamás, Claudel, Edit Stein, Foucauld, Merton). Ritka, ami egyszerre éretten és zártan jelentkezik, s a kezdetben ferdére nyomott bimbó még nem szól a virág és a gyümölcs ellen! 5. A hivatás egészségesen beteljesíti, nem roncsolja a lelket. A liberális századforduló idején az Egyházon belül is voltak a természetfölöttivel szemben értetlen lelkek. Ilyenek pendítették meg azt a gondolatot, hogy pl. a karthauziak szigorú szabályzatát korszerűsíteni és modernizálni kell, mert abba az ember csak tönkremehet. Ilyen elgondolással meghirdettek egy elôkészítô tárgyalást Rómában, amire meghívták a rend képviselôit is. A karthauziak el is küldték négy imponálóan felkészült, friss és tárgyalóképes rendtagjukat, akik azonban már mind a négyen túl voltak a -- 90. (!) életévükön! A kiinduló állítást maga a helyzet annyira cáfolta, hogy további tárgyalásokra nem is került sor. 6. Isten gondolatai csak a szolgálat, nem az érvényesülés irányában feküsznek! -- A háború után meséli el az életét egy különben hívô férfi. Mikor végeztem -- mondja -- elhatároztam, hogy 35 éves koromra méltóságos leszek, és tényleg épp ennyi idôs voltam, mikor a megfelelô pozícióba kineveztek! -- Az emberi törekvés bemutatására ez alkalmas, de a Gondviselés nem vállalkozik ilyen tervek biztosítására. Mint ahogy az illetô sorsában is átmeneti állapot volt csak az egész méltóságosság. 7. És arra is kell még gondolnunk, hogy a hivatás kérdéseiben Isten épp úgy számol az emberi szabadakarattal, mint minden más ponton. Ami azt jelenti, hogy a hívás valójában csak a dolog egyik fele, ami valóságosan az ember elfogadó igenlésével válik teljessé! És, ahogy fentebb mondódott, ha a hívó szó a fejlôdô emberrel együtt érik, az igenlésnek is azzal párhuzamosan kell érnie! Hivatásbeli csôd -- és gyakorlati elutasítás -- állhat be akkor, ha az ember és hívása fejlôdését nem követi párhuzamosan az ,,igen'' lelkes erôsödése. Mert az a beleegyezés, ami 20 éves korban és körülmények közt még talán elégséges, újabb 20 év múltán szegényesen kevés lehet! Nem egy, a harmincas évek viszonylagos helyi nyugalmában fogant hivatás tört derékba a háborús évek után, egyszerűen azért, mert mindvégig megmaradt olyan éretlennek, kezdetlegesnek és felületesnek, ahogyan a lélek kamaszkorában megszületett. A maga oldaláról viszont az Úristen bármiféle emberi körülménnyel szembesülve is megmarad Istennek, tehát szuverénnek és jóságosnak. Naivitás lenne azt hinni, hogy fejet hajt az emberi ösztönösségek elôtt, és társadalmi vágyak, vagy gátló adminisztratív rendelkezések módosítják és korlátozzák az Ô kegyelmi adományait is. Viszont jósága révén nem ismétel egyszerűen történelmi sémákat, hanem hívásaival is a konkrét éhségen próbál reális megközelítéssel segíteni. Akkor is, ha az ember megmakacsolja magát, ha elfordul Teremtôjétôl, vagy ha készséges gyermeki lélekkel nyílik meg a hívás elôtt. Neveden szólít! Az eddigi kategóriák talán nagyon általánosaknak tűnnek, pedig a pszichésen egyénit nemcsak a szentírási példák illusztrálják (Só és mécs 30. old.), hanem a prófétai szó is: Neveden szólítalak, az enyém vagy (Iz 43,1). Az Isten részérôl a hívás a legkülönbözôbb területekrôl indulhat ki: a boldogság, a nyomor, a bűn, a szeretet megélése vagy látványai mind egyformán magukra ölthetik a keresô lélek szeme elôtt a hívás szimbólumait. Az ok nélküli belsô nyugtalanság (nem csôd!) egy adott élethelyzet felett lehet sürgetés is az elindulásra. A sikerrel biztató keresésnek olyan elôfeltételei vannak, mint önmagunk ismerete és elfogadása, az egocentrizmusból való kilépés, hogy az ember egész életét minden sodródástól mentesen saját akaratával és célra irányítottan élje, hogy legyen alakuló képessége, belsô egyensúlya a bizalom és kritika, az önállóság és alkalmazkodás közt, az életvitele általában legyen vallásilag motivált, a szellemieket mindig az anyagiak elé tegye, a belsô értékek felett gyúljon örömre, de személyi értékelést még ezekért se várjon, élményszerű örömöt jelentsen a számára bármiféle szolgálat, legyen készség benne emberi kapcsolatokra, együttesre, és kedv a jó továbbadására stb. És mindennek ellenképe az a hitvallásos iskolában végzô 18 éves, magát hívônek mondó lány, aki arra a kérdésre, hogy mit akar csinálni az életben, ezt feleli: a majmok lelkivilágával akarok foglalkozni! Bár a hivatás fejlôdése végsô fokon egészen speciális területekre is elvezetheti az embert, de egy ilyesféle kezdet nem szolgáló hivatás, hanem önmagát kiélô játék. De ha tehetsége van hozzá -- mondják az emberek. -- A pályaválasztási tanácsadó intézetek szerint napjainkban egy átlagos, egészséges ember kb. 150--200 féle munkát végezhet átlagos eredménnyel, de ez csak egy színfolt a teremtés általános gazdagságából. A különbözô képességek árnyalhatják és kiegészíthetik egymást. Nemegyszer olyan is van köztük, ami valójában csak azért van, hogy a léleknek legyen mirôl -- lemondania! Ez elsô hallásra talán furcsának tűnik, de ha meggondoljuk, hogy mennyire szükség van lemondásra az életben, érthetôvé válik, hogy a hívásnak, talentumai készletének kit-kit erre is fel kell képesítenie. Belsô világunkban is kell hogy legyen tér a lemondás számára, ami azonban csak akkor van meg, ha található a lélekben olyan konkrét lehetôség, amire az lemondással válaszolhat. És ha erre képtelen, eltéved, felaprózódik és felôrlôdik gazdag belsô lehetôségei közt, amiket -- közömbösen, vagy figyelmetlenül a hívással szemben -- nem szed rendbe a súlyuk szerint, és nem alakít zárt, egyedi formává. Mert a világ is, és a magunk lelke is rendkívül gazdag valódi értékekben éppúgy, mint talmi csillogásban. De a figyelô és készséges fül mindig kihallja mindezekbôl a hangokból -- a Hangot! Végül a lemondás a természet színes gazdagságában a lépésrôl lépésre jelentkezô természetfelettinek egyik elsô nyomeleme, ahogyan Pál mondja: ,,...amit egykor elônyösnek tekintettem, azt Krisztusért akadálynak tartom'' -- (Fil 3,7). És hogy az ember el tudja mondani a zsoltárossal: ,,Uram, nem dölyfös a szívem, nem hordom fenn szemeim gôgösen. Nem kergetek nagy dolgokat, magamnál magasabbakat. Inkább lelkem lesimogattam, és elnyugtattam csendesen'' (130. zsoltár, Sík Sándor ford.) (Lásd még: Só és mécs 160. old.) Hivatás vagy autonómia? Különbözô megfogalmazásokban bôven találkozhatunk ma olyasféle állításokkal, hogy ,,az erkölcsi cselekedetek autonómiájára való igény, ahogyan az a mai ember eljárásában jelentkezik, a társadalmi és anyagi környezetéhez való vonatkozásában, mindent összevéve, magától értetôdô!'' (Herder Korrespondenz, 1982, III. 107. old.) Az ilyesféle tételek valójában az egocentrizmus frappáns kifejezései. A bensôségesen hívô, Isten-központú lélek szavai viszont így hangzanak: ,,Alapjában véve mindegy, hogy az Isten a nyomor és a szenvedés elsöprô hatalmával kényszerít ki valakit önmagából, a szépség és igazság látomásaival csalogatja ki, vagy a végtelenbe nyúló vágyakozásával, az igazságosság utáni éhével és szomjával kínozza ki önmagából, ha egyszer hív valakit, és ha az hallgat a hívásra...! ...A becsületesség, amivel az embernek saját lényével szemben kell viseltetnie, olyan belsô önzetlenséget jelent, aminek segítségével az embernek túl kell jutnia önmagán... hogy túl jusson önmagán, az az ember lényegéhez tartozik...'' (Delp: Worde der Hoffnung, 35--36. old.) Ezeket a sorokat a jezsuita Delp már a börtönében írta, mielôtt Hitler kivégeztette. Halála hűségét érthetôvé teszik ezek a sorok, és a sorok mondanivalóját hitelesíti a hűséges halál. Az autonómiához való átfogó igény azonban messze kevés az ilyen áldozatos helytálláshoz. Az csak a könnyű és kényelmes hűtlenség megideologizálásához segít hozzá! (Só és mécs 156. oldaltól) Végsô ponton itt is az alapproblémával állunk szemközt: ki a világ központja, Isten-e, vagy én? Közösség (Lásd: Só 42--46. old.: Egyén és közösség) A hivatás szolgálat jellege is utal az ember közösségiségére, de hogy az ember formájához egyénisége mellett ez is hozzátartozik, azt a teremtéstörténetbôl is ki lehet hallani, ahol az Úr szava mondja: ...nem jó az embernek egyedül lennie (Ter 2,18). S ez nem egyszerűen teremtôi elgondolás dolga, hisz ha ez az Isten képére és hasonlóságára történik (Ter 1,26), akkor jusson eszünkbe, hogy maga az Isten is -- gyarló emberi szóval megközelítve -- szentháromságos közösségben él! Kiütközik ez Krisztus fôpapi imájából is, amikor az apostolokért könyörög Atyjához, hogy egyek legyenek, mint ,,mi'' (Jn 17,11), amit aztán kiterjeszt mindnyájunkra: ...de nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint Te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egyek ôk is mibennünk... (Jn 17,20) Pál gyakorlatiasan fogalmaz: Nekünk erôseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük (például!!) az aggályosak gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük. Krisztus sem kereste a maga kedvét. (Róm 15,1) -- Persze, miért vonatkoznék ez pusztán arra az egyetlen ,,erôtlenségre'', amit az aggályosság jelent? Az ösztönös és felületes ember elôtt mindig a polarizálás tűnik a legegyszerűbb megoldásnak: ahelyett, hogy a különbözô, de összetartozó szempontok szerves illesztésével törôdnék, kiköt nagyjából az egyik mellett. A csordalény mentesíti magát az önálló egyéniség kifejlesztésének munkája alól. Az önzésében csak saját egyéniségét igenlô a többiekkel való törôdés terhe alól. Napjainkban egyik zsákutca sem ismeretlen. És nemcsak kezdetlegesnek megmaradt egyesek, de széles társadalmak is beleeshetnek a két csapda valamelyikébe. Néhány év elôtt az olajdollárjaikkal amúgy is eltelt országok azt hitték, hogy ha kettôvel, hárommal beszorozzák az áraikat, a vagyonuk is ugyanúgy nô meg. Az egyedi tettek hatása azonban szükségképpen végiggyűrűzik az egész közösségen, ezúttal az olajfogyasztó népeken. Elôre lehetett volna látni, hogy a folyamat ugyanoly mértékben görgeti fel azokat az árakat, amiket viszont az olajtermelôk fizetnek ki azoknak, akik a megdrágult olajjal számukra is termelnek. Még azt is, hogy a fogyasztás mennyisége is csökken részben a takarékoskodás, részben a helyettesítô anyagok, energiák alkalmazása révén. Egy évtized múltán ma már maguk az olajeladók is rosszabb helyzetben vannak, mint voltak eredetileg. Vagy: a nehezedô gazdasági krízisben az egyes országok úgy akarnak helytállni, hogy visszafognák az importot, és növelnék az exportot. Ez jelenthetne is megoldást, ha csak egyetlen ország lenne bajban a földön. De mivel a nehézség általános, és mindenki ugyanazt csinálja, olyanok vagyunk, mint a süketek, akik kétfelôl, ellenkezô irányba nyomják az ajtót... Ugyanilyen jellegűek a protekcionizmus (gazdasági védôvám-, vagy intézkedésrendszer), az egyoldalú és meglepetésszerű valutaleértékelés, amivel mind-mind az egyik társadalom a másik rovására akarja megoldani a gondjait, és csak a másik hasonló jellegű védekezô intézkedéseit, no meg ellenérzését váltja ki. És ha a szakmailag is felkészült kormányzó szervek sem kerülik ki a rövidlátó önzés ilyesféle esztelenségeit, lehet-e csodálkozni azon, hogy az utca kis szürke embere a maga életében óránként viselkedik úgy, mintha egyedül élne a földgolyón? De miért száll el meghallgatatlanul a hívôk füle mellett is a páli szó: de ti testvérek, nem jártok sötétben... hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok... ne is aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok... (1Tessz 5,4-6) A közösség arculata Legteljesebben és ellentmondás nélkül valójában együtt állíthatja az ember a maga szeme elé az egyéniséget és a közösséget, úgy amilyen összjátékban jellemzik meg az egész emberi létet is. Minden egyén egy mozaikszemcse, a maga eredeti és sajátos márvány, üveg stb. anyagában, ilyen-olyan egyenes vonalú, cikcakkos, szögletes formájában, mint primér valóság. S minden közösség egy megfelelôen összerakott szemcsékbôl képezett, mozaikkép, lebegôen átfogó és magasrendű, amit a szemcsék primér realitása hordoz és valósít. A kép egy magasabb értelem boltozatát húzza a szemcsék fölé, amire a szemcsék nem képesek, de a szemcsék nélkül, önmagában a mozaikkép sem létezik! Egymásra szorulnak, egymást támogatják, egymást egészítik ki. Szervesen illeszkednek, spontánul egyensúlyozzák egymást. Mind a kettô végsô valóság a maga síkján, nem léphetnek egymás helyébe, és csak visszaélésszerűen sérthetik egymást. Az örök üdvösség az egyéni halhatatlan léleknek szól, a közösségek földi jellegű élete nem folytatódik (Mt 22,30), dehát ez az egyéniség keretében sem folytatódik! A szem nem látta, fül nem hallotta kitétel (1Kor 2,9; Iz 64,3) épp úgy rejthet magában mondanivalót az ember egyénisége, mint közösségisége felé, hisz mind a kettô egyformán az Isten teremtô gondolata! A közösségi arculat amellett (talán a maga természetéhez is hűen) többrétegű is. Az alapsejtet, a családot, koncentrikusan táguló körökként veszik körül az átfogóbb jellegű közösségek: a hivatás (munkahely), a kisközösség (baráti kör), a lakóhely, nemzet, Egyház, emberiség stb. Ezek is szervesen kapcsolódnak, és ezek sem léphetnek egymás helyére. Ez különben két irányban is típusos hibalehetôség. A közösség mulasztásait sohasem tudja a jószándékú egyén helyrehozni, mert az egyéniség és a közösség más erkölcsi síkon feküsznek. Az iskolai munka pl. természeténél fogva közösségi jellegű, és azért egy laza testület mulasztásait valamelyik lelkes tanára nem tudja pótolni, sôt fel is ôrlôdik abban, ha ezt kötelességének tartja, és végre akarja hajtani. A jószándékú család esetleg már vétkezik is keménységével és erôszakával, de egy megmakacsolt tagját még így is képtelen becsületessé tenni. Ha már az egyén is páratlan, nem csoda, ha az ilyenekbôl összetevôdô legkisebb közösség hasonlóképpen az: házasságból sincs pl. két egyforma. Az ember a maga közösségi tapasztalatait sem tipizálhatja: pl. az egyik iskolai osztályról a másikra a pedagógus, saját házasságáról a gyerekéére a szülô. Elfogult a saját, vagy a másik közösséggel szemben ugyanúgy lehet bárki, mint egyéni keretek közt: Móricz Zsigmondot jóbarátai 1942-ben elvitték a szeged-alsóvárosi Havas Boldogasszony-búcsúra, ahol aztán csodálkozva mondta, hogy sose gondolta volna, hogy léteznek ténylegesen magyar etnikumú vallásos tömegek! Az ilyen jellegű hibák a különbözô népek, vallások, kultúrák érintkezésénél történelmi tragédiákat válthatnak ki! A hibák elkerülését az élettelen, sematikus megoldások nem biztosítják! Ha a fiatal házasok szüleik vonatkozásában a mechanikus az én családom -- a te családod számontartása mellett kötnek ki, ahelyett hogy a tényleges (és esetleg lényegesen eltérô) valóságot vennék figyelembe, csak primitívek lesznek, nem igazságosak. -- Egy nagy család egyik gyerekét, valaki ismerôs meghívja külföldre, de bár jó lenne a gyereknek, nem eresztik ki, mert anyagilag képtelenek az összes többinek is biztosítani ugyanezt. Nem igazságosak általában, hanem igazságtalanok eggyel szemben! De ezzel a felfogással nem is egyszer azok, hisz az egymással való kapcsolatunkat állandóan a szükségletnek és lehetôségnek kell irányítania, nem a matematikának! Az egyén is, a közösség is teremtmények lévén, egyformán korlátoltak, körülhatároltak is, de másrészt egyszeriségük révén rendkívül sokszínűek és változatosak is, amellett a teremtés mégis egymás felé, és egymásra is utalja ôket. Ezért nélkülözhetetlen és természetes is köztük az illeszkedés, alkalmazkodás, valamiféle rendszer és rendszeresség, ami alá-, fölé-, mellérendeltségi viszonyokat is jelent, szellemi és szervezett egymásra épülést, tehát tekintélyt és intézményeket is. Ennek ilyen tudomásulvétele nem ízlés és szabad választás kérdése, mert itt egyszerűen az isteni teremtés tényeirôl van szó. Ezeknek továbbpörgetése, viszonylataiknak alakítása már szabadságunkba tartozhatik, -- s ezáltal persze hibalehetôségeink körébe is! Mindez az egyénekre is, a közösségekre is az állandó illeszkedés feladatát rója. Az ösztönös magatartás ezt az illeszkedést állandóan a másiktól várja a maga érdekében, és magához hasonló felfogással kerülve szembe, ezek a kölcsönös elvárások külön erre irányuló szándék nélkül is, pusztán a helyzet logikája alapján, kiváltják az ütközést és erôszakot. Az evangéliumi lélek tudatában van az illeszkedési kötelességnek (Gal 6,2; 1Kor 10,25; 1Kor 6,1-8; Jn 13,14), de átejtheti valami irreális igazságkeresés (Só és mécs 101. old.), elfelejtve, hogy valójában úgyis mindnyájan Isten irgalmából élünk csak! Mikor jószándékú keresztény házastársak teszik fel a kérdést, hogy meddig kell a másiknak engedniük, és mitôl kezdve ragaszkodhatik az ember a ,,saját igazához'', arról tesznek bizonyságot, hogy rosszul közelítik a dolgot, rosszul teszik fel a kérdést, amire így nem is lehet helytállóan felelni. Aki magát, a maga felfogását akarja védeni, és nem a másikból indul ki (lásd fent: Gal 6,2 stb.), kibogozhatatlan útvesztôbe kerül. (Persze bűnbe soha nem lehet belemenni, de azért, mert bűn, ami mellett már teljesen mellékes, hogy a másik szeretné, vagy én, vagy akárki!) Érdekes, hogy a népköltészet kérdéseivel foglalkozva, a Jung- tanítvány, Neumann pszichológus is a fentieknek megfelelô módon írja le az egyén és a közösség kapcsolatát. Szerinte az újító mindig az egyén, míg az egyénen túli közösség a kultúrtradíció folyamatosságát jelenti, ami az egyéniség táptalaja és bírája, miközben az egyéniség és közösség kölcsönösen és szervesen építik egymást. Ismétlôdik a mozaikszemcse és a mozaikkép viszonya! Gyerünk a gettóba? Az Evangélium tételeinek megalkuvás nélkül való felállítására ki nem hallotta még közülünk saját körünkbôl azt a szenvedélyes hangú visszautasítást: nem vagyok hajlandó gettóba vonulni! A gettó szó itt fogalmilag tisztázatlan, de a közelmúlt révén erôs érzelmi töltéssel rendelkezô megjelölés. Nyilván meghatározott szempontok szerinti erôs zártságra, elkülönítésre utal, csak hát épp a közelmúltban ide senki se ,,vonult'', legfeljebb kényszerült. Hasonlóan erôs zártságra, elkülönülésre utal egy másik történelmi jelenség, és ahová az ember tényleg vonulhatott, de nem kényszerült, és ez az ôskeresztény katakombák. Ezek mellôl azonban hiányzik az az elutasító, pejoratív felhang, ami a fenti kijelentésnek legjellemzôbb meghatározója. És jogosan, hiszen a katakombák az európai kereszténységnek a melegágya! Itt is van tehát valami érezhetô ellentmondás és ez is korunk szellemi zavarosságáról vall. Egy fiatal mesél a nyári táborukról, ahová vagy tíz kisközösségbôl jöttek össze fiatalok. Jól is érezték magukat. A mesélô azonban aggályairól ad számot. Nem szűkülünk így be, amikor csak magunk között vagyunk? De hiszen tíz helyrôl voltatok! Igen, de mind keresztények! Elôször egy gyakorlati tapasztalat: a ténylegesen beszűkült embernek nincsenek ilyen aggályai. Ezért is válhatott szűkké! Aki fél ettôl, azt már csak ez a nyugtalanság is megóvja az egy lyukba való bepenészedésrôl. Továbbá a szűkség és a tágasság az ember belsô pszichés-szellemi- lelki minôsége. Külsô, anyagi számszerűséggel nem befolyásolható. A nagylelkű egy börtön magánzárkájában is az, és egy szűk lelket önmagában a nagyvilág minden piaca sem képes kitágítani. Mindez persze nem cáfolja a külsô körülmények hol segítô, hol gátló szerepét, amint viszont ezek sem az emberi psziché magatartásának döntô elsôbbségét és felsôbbségét. Az aggályok elvi megoldása azonban másutt van, mert maguk is egészen más, és téves megközelítésbôl születtek. ,,Claude Bernard, a nagy francia élettantudós a XIX. század második felében... elôször mutatott rá arra, hogy az élôlények belsô környezete (milieu intérieur) nem változhat, bár a külsô környezetük állandóan változik. Észrevette, hogy a szabad és független élet feltétele a milieu intérieur állandósága... Mit értünk a milieu intérieur változatlanságán? Minden, ami a bôrömön belül van, az milieu intérieur, azaz az én saját belsô környezetem. Tulajdonképpen maga a bôrszövet is hozzá tartozik. Más szóval az én számomra a milieu intérieur nem más, mint én magam... Életem és egészségem fenntartása azt kívánja, hogy semmi se térjen el bennem túlságosan a szokásos állapottól. Ellenkezô esetben megbetegszem, sôt meg is halhatok.'' (Selye: Stressz distressz nélkül, Akadémiai Kiadó, 1983., 32. old. -- Kiemelés tôlem.) Korunk természettudományosan művelt és érdeklôdô embere számára a fentiek egészen világosak. Így van biztosítva az egyed önazonossága, mint egyednek a valósága. Ezen alapulnak, ebbôl indulnak ki kifelé ható akciói vagy funkciói. Ez biztosítja azt, hogy ô teszi azt, amit tesz. Különben a történések vagy másra vezethetôk vissza, vagy csak személytelenül áradnak a létben, anélkül hogy valaki felelôs lenne értük. A biológus persze az élô anyag viszonyaiban gondolkodik, de megállapításai általánosak, és az ontológia síkján is teljes érvénnyel bírnak. A lét és a működés -- két dolog. De szorosan összetartoznak, a működésnek csak egy lét lehet a gyökere, és valamiképpen meg kell felelnie annak. De maga is visszahathat a létre és tovább formálhatja azt. Ha azonban nincs egy szilárd és meghatározott, bár élô és alakulóképes lét, annak megnyilvánulásai sem lehetnek. Azon a helyen vagy halál van, vagy más életek funkcionálnak. Az ember szellemi vagy világnézeti léte más természetű, mint a testi, anyagi, de éppúgy lét, és az ontológia legátfogóbb fogalmain belül van. A keresztény tudja, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, ezért ennek megfelelôen viselkedik hívôvel és hitetlennel, mohamedánnal vagy bálványimádóval, szellemidézôvel, vagy annak tagadójával stb. szemben. Ez a magatartása, a funkciója, ami azonban nem ezekbôl folyik, hanem egyes-egyedül evangéliumi hűségébôl. Ha azonban mindezek nem magatartásának tárgyai lesznek, hanem beviszi, vagy beengedi önmagába, a milieu intérieur-jébe, ha hiedelmeiket, véleményeiket és imáikat teszi a magáévá, ha hol az egyik, hol a másik felfogása szerint alakítja a sajátját -- nem elfogulatlan lesz, objektív, vagy nagylelkű, hanem nem lesz! Megszűnik, mint keresztény. De persze mint bármi egyéb is, mert az egyik vélemény kioltja benne a másikat, a többi miatt egyik sem lesz irányadó a számára, az egyéb irányok miatt sosem fog lépni egy meghatározott irányba, nem lesz felismerhetô és megnevezhetô egyénisége, hiszen épp az a bizonyos zavartalan és egyértelmű milieu intérieur-je veszett el. Ennek a biztosítása tehát életfeltétel, ha egy katakombában, ha bármilyen egyéb történelmi formában. A funkció, a működés, a helytállás egy következô lépés. Lehet helyes és helytelen, de feltételezi a milieu intérieur-jétôl megszabott létet. Buda váráról írja Arany János: Az erônek szolgál kirepítô fészkül, nem a pulyaságnak biztos menedékül. (Buda halála, I. ének) A puhaságot nem lehet úgy kiküszöbölni, hogy az ember lebontja a várat, mert akkor az erônek is fuccs! De értelmetlen is, mert a vár maga nem jelenti a puhaságot, mint nem jelenti az erôt sem, csak lehetôséget ad mind a két irányba. Az ember, a lélek dönti el, hogy mire fogja használni azt az erôt, amit a vár jelent. De ehhez elôször várnak kell lennie, a maga belsô logikája, szerkezete szerint, bontatlan egységben. A piac, a színház stb. lehetnek a maguk területén értelmes és hasznos épületek, de egymással összekeverve, egymást fogják gátolni. A nagylelkűség fogalmilag is kifelé irányul: a másokkal szembeni magatartásomat, róluk való gondolkodásomat jellemezheti. És éppen a mások számától és természetétôl meghatározottan, lesz széles és színes terjedelmű. A milieu intérieur pedig -- a pszichés-lelki- szellemi része is! -- egységes, szerves, egyértelmű, és minden hígítása, keverése elôször önmagát, majd rajta keresztül a tevékenységét is kikezdi, aláássa, s végül fel is számolja. Egy autó kifelé való működése, magatartása, irányai sokfélék lehetnek. Mozoghat gyorsan, lassan, elôre, hátra, jobbra, balra, fordulhat, körbejárhat -- de minden mozgásának egyetlen alapelve és hajtóereje van: a benzin. A benzin tisztán, ami semmi más csak benzin. Ez az egyénisége, lényege és ereje. Mondhatom, hogy a milieu intérieur- je. Ha ezt egyéb folyadékokkal keverem -- vízzel, sósavval, gyümölcslével stb. --, nem gazdagítom és kiterjesztem, hanem tönkreteszem. (Az autó gépi mechanikája, a milieu intérieur-jének másik része, ami a maga részérôl ugyancsak egyértelmű és keveretlen gépi tisztaságában funkcionál csak.) Aki a maga szerves, egészséges egyéniségét tartja szűknek, ha benzin, ha keresztény, zárt önmagából kilépve csak felhígul és elpusztul. Az egyéniség ugyan kontúr, de nem gettó! A keret, a végesség a teremtmény természetéhez tartozik. S aki a kontúrjait akarja túllépni, az csak az ôsi kísértésnek dôl be: olyan akar lenni, mint az Isten! (Ter 3,5) ,,... a szabad és független élet feltétele a milieu intérieur állandósága... az én számomra a milieu intérieur nem más, mint én magam... életem és egészségem...'' Individuáletika vagy közösségi erkölcs? A keresztény erkölcsöt újra és újra azzal a váddal illetik, hogy elitárius (Mécs 268. old.) Az egyéni erkölcsi kötelességek -- az individuáletika -- elitet nevel, mondják. Az elit tagjai alakítják ki az Übermensch, a Herrenvolk stb. fogalomkészletét, ami a fasizmus alapja. Ismét egy olyan gondolatmenet, ahol a logikát az indulat váltotta fel. Mert nem minden individuáletikából lehet ilyen végkövetkeztetésre jutni. Például a krisztusi utasítás: ,,...aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki elsô akar lenni, legyen cselédetek'' (Mt 20,27; Mk 10,44) aligha alkalmas erre. Az Evangélium világában sterilen elhatárolható individuáletika nem is létezik. Az Isten által teremtett ember egyéni és közösségi oldala oly elválaszthatatlanul egyek, mint egy pénzdarabnak a két lapja. Csak az emberek próbálnák elválasztani, Krisztus mindig közbelép. Mikor azt kérdezik tôle, hogy ,,melyik az összes parancsok között a legelsô?'' (Mk 12,28), feleli az ismert szöveget: szeresd Uradat, Istenedet... stb., és anélkül, hogy bárki kérdezte volna, magától folytatja tovább: ,,A második így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat'' (Mk 12, 29-31). Vagyis éppen arra nem vállalkozik, hogy az Isten iránti egyéni kötelességrôl úgy beszéljen, mintha az az embertársak iránti, közösségi kötelezettségek nélkül, önmagában is megélhetô lenne. Ugyanez a helyzet az adófizetés kérdésénél is. A felvetett probléma a fentinek a fordítottja: szabad-e adót fizetni a császárnak, tehát csak a földi, társadalmi, közösségi kötelezettségre irányul. Krisztus válasza most is hozzáteszi a másikat, amire nem kérdeztek, ezúttal a közösségivel szemben az egyéninek minôsíthetôt: ,,adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené''. (Mt 22,15-22; Mk 12,13-17; Lk 20,20-26). A logika helyét elfoglalt indulattal persze nehéz szót érteni. Mert van, aki ennek a két állításnak a mellérendeltségében arra vél bizonyítékot találni, hogy a keresztény felfogásban két egymástól független, külön dolog az individuáletika és a közösségi szempontok. Pedig az egész helyzet, az össz-szöveg épp azt mutatja, hogy Krisztus épp azt nem tűri, hogy egy részletkérdés megválaszolása a hallgatóságban, akár csak öntudatlanul is, ilyen benyomást kelthessen, és az elhangzott kérdésre adott feleletéhez kérdezés nélkül is hozzákapcsolja a dolog másik oldalát. A két rész a kérdésbôl adódik, de hogy nemcsak egy van, polarizáltan és töredékképp, az a Krisztus spontán, kiegészítô eljárása! Itt is érzékelhetô, hogy a kereszténység szerkezeti lényegéhez tartozik az átfogó, kiegyensúlyozott teljesség. Minden kiélezés, kisarkítás, részlet, egyoldalúság idegen tôle, mert idegen a gazdag és bonyolult valóságtól is. Atyánk elvárása velünk szemben olyan egyetlen, mint amennyire Ô maga is egy. Hogy a tér- és idôbeli teremtmény eljárásaiban ez részletekre bomlik, az belôlünk adódó és ránk jellemzô, de az etika, az elvárás töretlen és oszthatatlan egységén mit sem változtat! Álarcos bálok? Az egyes közösségek, bizony nemegyszer azoknak bizonyulnak, ha jobban szemügyre vesszük a bennük sürgô-forgókat... Amikor emberek közti hivatásos szolgálatról beszélünk, ez a keresztények ajkán is sokszor nagyon humanista, sôt evilági ízt kap. Egyrészt éreztetik, hogy itt micsoda önfeláldozásról van szó, másrészt a munkaterület is valamiképpen saját birodalom képét ölti magára. Még papok is élesen tudják hangsúlyozni munkájuk különálló sajátosságait, egyéni elveiket, stílusukat, felfogásukat. Ahogy a nagy ragadozók tudomásul veszik egymás revier-jét, vadászterületét, ôk polgári udvariassággal kerülgetik a másikat, és ôrzik egymástól a magukénak tartottakat. Valami szervesebb egységvágyra az a sztereotip válasz: nem vagyunk szerzetesek! Akárhánynál ez annyira megy, hogy nemcsak egy szerzetesközösség életét képtelen felfogni, és ezért attól esetenként el is riaszt, de a házaséleten belül is legfôbb gondja: a felek külön egyéniségének megôrzése. Ennek a különbségnek az imádatát jelzi az a minden szolgáló egyénnek, vagy csoportnak szokványosan feltett kérdés: mi a profilotok? Mintha egy gazdasági és kereskedelmi szempontú nagyvállalatról akarna valaki tájékozódni! Mi volt az elsô tanítványok ,,profilja''? Éltek mindig ugrásra készen a Krisztus imádatában és szolgálatában! Nincs reális és egészséges családi közösség a két fiatal legbensejének kapcsolódása nélkül. Mikor a hívô lány azzal megy hozzá a hitetlen fiúhoz, hogy majd én megtérítem -- álarcot hordanak. Minthogy álarc van azon a családi ,,közösségen'' is, amit a férfi önzése, vagy a nô anyagiassága jellemez meg! Mikor a fiatal nem tisztázza még idejében, hogy a maga munkaterületén mennyire mehet elôre pénzben, rangban lelkének sérelme nélkül, míg egyszer, már késôn, el nem kezd panaszkodni, hogy ô nem így gondolta, -- vagy pedig már panaszkodni sem kezd! -- álarcban élte a világát! Aki valami nagyon kiváló kisközösséget keres, ahová ,,haszonnal'' járhatna el, és meg se fordul a fejében, hogy az a gyönge kisközösség épp azért gyönge, mert ô hiányzik belôle, neki kellene nagylelkűen az egyik kerekének lennie! A legátfogóbb közösségeknek pedig, mint nemzet, Egyház, emberiség, a problémáit nem naiv gyerekességgel, vagy kamaszos pökhendiséggel és beképzeltséggel kell megközelíteni, hanem bonyolultságuk tudatában óvatos szerénységgel, szívós és áttekintô munkával, a színfalak, függönyök és látszatok mögé tekintéssel, és mértéktartó egyensúlyozással. Ez az írás a közösségi vonatkozásoknak is csak végsô, evangéliumi kiindulásait keresi. Nem feladata, még kevésbé van tere a kereszténység és a közélet konkrét viszonyulási formáit megközelíteni. De elgondolkoztatóul idekívánkozik egy részlet abból az interjúból, amit Richard von Weizsäcker, az NSZK 1984 májusában megválasztott szövetségi elnöke adott a Profil című németországi magyar nyelvű havi folyóiratnak. Az elnök testvérbátyja Carl Friedrich, a világszerte ismert fizikus és filozófus. az interjú alább idézett részlete a Profil 1984/7. számában, a 3. oldalon található: ,,Profil: Ön az evangélikus egyháznak is elkötelezett híve. Ezért legyen szabad a keresztény hit és a politikusi hivatás viszonyát is érintenem. Egyik beszédében idézte a Szentírás azon kitételét, amely szerint az Istennek jobban kell engedelmeskednünk, mint az embereknek (ApCsel 5,29), s ehhez hozzáfűzte: ťMint keresztényeket, végsô soron Isten szava köt bennünket, és nem az államhatalom.Ť Hogyan lehet ezt a felfogást a politikus hivatásával összeegyeztetni? -- Weizsäcker: Szerintem ez olyan meggyôzôdés, amelyet minden embernek osztania kellene, függetlenül attól, mi a foglalkozása. A Biblia nem ad feleletet arra, hogy egy adott helyzetben mi a helyes politikai döntés. Aki mégis tôle várja a feleletet, az félreérti a Bibliát. Azt azonban ki lehet olvasni belôle, hogy az embernek nem csupán személyes anyagi érdekeit kell szem elôtt tartania, hanem felelôsséget kell vállalnia a közösségért is, hogy legjobb tudása szerint kell megoldásokat keresnie, anélkül, hogy politikai ellenfeleivel szemben Istenre hivatkozzék.'' A közösség fogalmának emlegetése sokszor csak divat. Nem tényszerű, szerves szerkezeti vonásként nézik, mint a teremtés egyik színét a maga feltétlenségében, hanem mint modernül, vagy nagylelkűen egyéni vállalást, ami azonban így csak felületes és érzelmi dolog. Fel sem merül, hogy mint minden teremtménynek, az átfogó kereteim nekem is adottak, összhangban vannak, és egyetlen lehetôségem sem léphet túl rajtuk. A szabadságom is megmarad közösségi keretekben. A keresztény a hitét sem tudja valamiképp ,,elölrôl'' kezdeni, elôzmények nélkül és másoktól függetlenül élni, a ,,tömeget'' mellôzni, az ,,intézményeket'' megvetni. A közösség egyes rétegei amellett szervesen fogják át és támogatják egymást. Az Egyház világnézeti közössége idôben és fejlôdésben ráépül a népire, mint társadalmi alapra: inkulturálódik belé. De természetfeletti síkon az Egyház a meghatározó, és a társadalomnak kell hozzá akkulturálódnia, mert nem ô hordozza a gyökeret, hanem a gyökér ôt (Róm 11,18). -- (Mécs 137. old.) Jelmezbálba illô esetek, mikor a keresztények, papok elvesztve sajátos egyéniségüket, és elvesztegetve az evangéliumi gyökereket, hol modernkedésbôl, hol kútba ugorva az abba veszettek után, ha téves, ha nem, de kurrens szociológiai képletekkel cserélik fel a krisztusiakat. Nem figyelnek fel maguk körül az ebbôl a beállítódásból fakadó, sorozatos személyi csôdökre, és nem hallják ki a Szentírásból sem azt, hogy senki mást ne tekints Istennek, csak engem (Kiv 20,3), sem azt, hogy ez az én szeretett fiam... ôt hallgassátok (Mt 17,5). Részben az eleven közösség hiányára utal az a szélsôséges biztonság-éhség is, ami szinte elveszettnek érzi magát részben átfogó intézményrendszerek (SZTK, nyugdíj) védelme, részben a mindennapos kényelmi eszközök (fürdôszoba, központi fűtés, autó) szolgálata nélkül. Hogy a közösség szó ma mennyire csak zengô érc és pengô cimbalom (1Kor 13,1), erre vall az a másik felkapott fogalom, ami magában is a közösség csôdjét jelenti, az elmagányosodás. Hogyan lehetne errôl szó, ha az emberek átélnék közösségi mivoltukat? A fiatal törekvôk azonban elég erôt éreznek magukban a maguk számára, s azt gondolják, hogy a másra való figyelés csak gyengítené ôket. Késôbb, a többi hasonszôrűvel való birkózásaik eredménye az lesz, hogy ôk mindenkiben csalódtak, velük szemben mindenki értetlen és ellenséges, az élet üres, az Isten ködben van, ha van, és a közösségi szólamok vége az egyre visszhangtalanabb magány... Így kell-e lennie? Felelôs keresztény családi és közösségi légkörbôl kinôtt fiataltól nemegyszer hallottam már, mikor katonáéknál, vagy az egyetemen elôször találkozik egészen közelrôl és tömegesen másként felnôtt kortársaival, hogy ,,ahogyan én felnôttem, az egy csoda!'' Pedig csak természetes. Ritka, de lehetséges. És amellett ettôl függ a jövônk is. Hogy századunknak az egész földön végighullámzó kataklizmái elpogányosították a társadalmakat, és hogy azok szenvednek és sérülnek benne, ezt meg lehet érteni. Ebben a vad sodorban nem is könnyű dolog helytállni, de jobbról-balról kezet fogva már lényegesen egyszerűbb. Egy-egy ilyen fiatalnak a felkiáltása arról tanúskodik, hogy legalábbis a szüleik küzdelme nem volt egészen eredménytelen. Ôk maguk már így lettek és vannak, és nekik már egyszerűbb is. De a kereszténység jövôje emberi szemmel biztos, hogy tôlük függ, attól, hogy a föld széles pogány társadalmán belül, nem ellenségeskedve azzal, hanem kovászként élve és hatva benne, tudnak-e egy valóságos keresztény társadalmat megalkotni? Amelyik nem puha, elkényeztetett és egocentrikus, hanem felelôs és állóképes! Amelyik a kereszténységet nem cégtáblának hordja a száján, hanem az kiolvasható minden hétköznapi moccanásából! Amelyik nem puha ruhában menedzseli az Evangéliumot (Mt 11,7), hanem bűnbánatot hirdet, akár a pusztában is (Mk 1,4)! És akik, ha lefejezik ôket, ha nem, életük alkonyán derűs békével tartanak Mennyei Atyjuk Országa felé, és legfeljebb szívbôl sajnálják maguk körül az evilág fiait, akik kénytelenek keserűen, cinikusan, kiábrándultan és elmagányosodva nézni ugyanazon találkozás elé. ,,Kiteljesedés'' Ez is a társadalomban állandóan hallott kifejezések egyike. Azt akarja kifejezni, hogy az embernek az a feladata, és akkor jut el valójában a céljához, ha kiteljesedik, tehát kibontakoztatta, érvényre juttatta, kifuttatta mindazokat a külsô-belsô képességeit és lehetôségeit, melyek egyáltalán rendelkezésére állottak, vagy nyitottak voltak a számára, illetve módot talált rá, hogy kinyissa azokat is, melyek maguktól nem nyíltak meg elôtte. Magában a valóságban ez a kép lényegesen elmosódottabb, hisz objektíve megállapítani kinek-kinek képességeit és lehetôségeit nemcsak rendkívül nehéz, de általában arra sem figyelnek fel, hogy mert valaki számon tart valamilyen lehetôséget, azért még nem bizonyos, hogy az valóban lehetôség a számára! Hisz az egocentrikus szemlélet lényegében szakad el a világ realitásaitól (Só és mécs 36. old.). Abban azonban ez sem akadályozza meg, hogy vélt kiteljesedése érdekében ne használjon akár súlyosan erkölcstelen eszközöket is, melyek többé-kevésbé átmeneti eredményeket hozhatnak ugyan, de még a saját belsô tartását is egyre jobban kikezdik, és ezzel épp kiteljesedése ellen dolgoznak. Ennek legembertelenebb -- s azért legkevésbé idôt álló -- formája, mikor a kiteljesedés útja mások letiprásán keresztül visz a magasba: az egyetemista gyerek jól érvényesül azon az áron, hogy az egész család ôt szolgálja ki, amit eközben egy életre meg is szokik, és el is vár! Ugyanilyen csapda lehet a keresztény számára a maximalizmus, amikor kötelességre, felelôsségre hivatkozva az elgondolható legmagasabb fokú teljesítményt várja el, pl. egy hívô vezetô ember a beosztottjaitól, nem gondolva azzal, hogy a kezünk között lévô helyzetek mindig gyakorlati körülményektôl is függenek, s ezért pusztán abszolút mércével alig mérhetôk! Ebbe a relativitásba bűneink következményei is beleértôdnek, amiket a legtöbbször maguknak a bűnöknek erkölcsi rendezése sem töröl el, vagy szüntet meg. Egyáltalán az ember bármilyen irányú lehetôsége is mindig csak emberi. Aki teremtményi mivoltában és hivatásában gondolkodik, az sohasem kerül ilyen helyzetbe, mert mindig csak Isten elvárásainak akar megfelelni. De aki ezt az ellenôrzô műszert kikapcsolja... Ugyanígy ,,állapotbeli kísértés'' keresztény szülôk számára gyerekeik személye iránti szeretetük, és a sorsukkal szemben érzett felelôsségük. Mindkét követelmény erkölcsi valóság ugyan, de ha nem a családi közösségbe minden oldalról -- tehát a gyerekérôl is -- beágyazva kezeljük, ajnározás és kényeztetés lesz belôle, ami ha az Evangélium nevében történik is, a valóságban mégis puhaságra, felelôtlenségre és életképtelenségre neveli a fiatalokat. Beteljesedés Ezen a ponton az embernek önkéntelenül is a kifejezés evangéliumi párja és megfelelôje jut az eszébe, Krisztus utolsó szava: Beteljesedett (Jn 19,30). Ezzel fejezte ki azt, hogy mindaz, amit az Atya elvárt Tôle, megtörtént. És tulajdonképpen mindannyiunk számára ez az élet helyes sémája: az Atya eltervez rólunk valamit, felkészít erre, várja is tôlünk, hogy mi, ha mindjárt gyarlóságaink szerint is, de többé-kevésbé mégiscsak beteljesítsük. Ez elé a lényegi beteljesedés elé csak az egocentrizmusunk húzhat gátakat. 1. Az elôzôk alapján ilyen gát lehet az akármibôl kiinduló túlkövetelésünk. Simone Weil egy szellemesen találó tétele szerint, a bűn abból áll, hogy az ember egy természete szerint véges dolgot a végtelenbe tágít. Ez akkor is áll, ha jószándékú törekvésrôl van szó. A végtelen az Isten területe, nem a teremtményé! 2. De az is csôd, ha valaki megáll, mikor mehetne még! Aquinói Szt. Tamás szava: si dicis: satis, periisti! Elvesztél, ha azt mondod: elég! Mert más a határaim tudata, amiken túl nem érnek az erôim, és az önmagával való megelégedés kényelme, mielôtt az erôk elfogytak volna. -- Egy diplomáját megkapott egyetemista antikváriumba viszi könyveit, hisz végzett, nincs már rájuk szüksége! -- Ha a szellem dolgait pusztán szellemi eszközökkel és mértékekkel lehetne kezelni, adminisztratív eljárások nélkül, az ilyen gondolkodás következménye csak a megkapott diploma megsemmisítése lehetne. Mert az a bűvészmutatvány, hogy valaki computer-beidegzettséggel megfelel szellemi teljesítmény-elvárásoknak, még nem jelenti, hogy dobog benne olyan önálló és eleven szellemiség, amit egy diploma látszik tanúsítani. 3. Szó sem lehet aztán beteljesedésrôl azoknál, akik csak sodródnak történelmi koruknak és földrajzi helyzetüknek megfelelô társadalmi szállítószalagokon. Akik akarat, döntés és felelôsségérzés nélkül mindig azt gondolják és csinálják, amit ,,mindenki'', ami divat, ami ,,korszerű'', a konformisták, akik azonban azt sem tudják, hogy ez ellen éppen Pál apostol tiltakozott elôször, s így ennek az emberi méltatlanságnak a fogalma is az Evangélium gondolatvilágára megy vissza. ,,Ne szabjátok magatokat e világhoz'', latinul: nolite conformari huic saeculo (Róm 12,2). Nem is csoda, hogy valaki nem teljesíti be Mennyei Atyja vele kapcsolatos terveit, ha nem is szabja magát azokhoz, hanem az ôt körülvevô evilág elvárásaihoz! 4. És ugyanígy reménytelen a beteljesedés, ha valaki nem a külsô evilágnak adja el magát, hanem a saját ösztöneinek, akár a kívánóknak, akár az erôszakos hatalomvágyóknak. Sôt akkor is, ha pszichés félelmein nem tud úrrá lenni. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20), amikor is a társadalmi hátraszorítottság, vagy lenézés akárhány léleknek elviselhetetlenebb, mint a testi kínzás. De nehéz idôkben az Evangélium egyik gyakorlatilag legbeváltabb tanulsága, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszti azt (Mk 8,35; Mt 16,25; Lk 9,24), és bár nehéz találni olyan történelmi idôt, amikor sehol a földön nem üldözték volna a kereszténységet, de az is biztos, hogy a vértanúságok történetében a művelt, haladó és humanista XX. századot egészen kiemelkedô hely illeti meg (Só és mécs 200. old.) 5. Az evilági kiteljesedés fertôzése a keresztényeken az az ellenérzés, amivel sokszor mi is kísérjük az önmegtagadás, aszkézis, fegyelem emlegetését. Sokan érzik közülünk meghaladottnak, egyéniség-, vagy életellenesnek, sematikusnak és értetlennek. Legyintenek az ismert képszerű értelmezésekre. A folyót partjai és gátjai teszik folyóvá, nélkülük mocsárrá terül el. A pannonhalmi üvegfestmény a lepattant abroncsú hordóval, amibôl szétfolyik a bor, és a feliratával: libertate periit: a szabadságba (értelmezô fordításban: szabadosságába) pusztult bele. Az elmélyült gondolkodás azonban képek nélkül is megállapítja, hogy a keret, a korlát a teremtmény lényegéhez tartozik. Mert véges, szükségképpen kontúrjai vannak. Mert ösztönös, magára hagyva éppúgy szétfolyásra hajlamos, mint a folyóvíz. Az önmegtagadás és fegyelem csak sajátos kontúrjai megkeresésére és biztosítására szolgál. Nem hogy feloldaná az egyéniséget, elôfeltétele annak. E nélkül a panoráma nélkül, a kiteljesedésen lovagolva, csak megbotránkoztat a krisztusi szó is: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem'' (Mt 16,24), ennek páli továbbmondása: ,,olyanok legyetek, mint én'' (Gal 4,12), sôt a másokra való határozott kiterjesztése: ,,Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, hogy kerüljetek minden olyan testvért, aki rendetlen életet él, s nem követi a hagyományt, melyet tôlünk kapott...'' Sôt: ,,Ha valaki nem engedelmeskedik a levélben írt tanításnak, azt jegyezzétek meg, s kerüljétek társaságát...'' (2Tessz 3,6 és 14). A ,,kiteljesedés'' bálványimádói pedig maguk nem vállalják az önmegtagadást, és dehogyis kerülik a hasonlókat, mikor azok magatartása csak igazolja az övéket, és nyugtatja esetleg még megmozduló lelkiismeretüket. Az itt feltárulkozó panorámának alátámasztására Jung egy megállapítása külön is alkalmas. A nemzetközi súlyú svájci pszichiáter mondta egyszer, hogy azok között a százak között, akiket kezelt, alig néhány gyakorló katolikus hívô volt. Továbbá, hogy minden betegénél a baj gyökere oda nyúlt vissza, hogy az illetô valamiképpen nem volt rendben a maga istenével, és egy sem gyógyult meg közülük anélkül, hogy az istenével egyenesbe ne jött volna! (Jung: Die Beziehungen der Psychotherapie zur Seelsorge -- idézi: Koncz: A mi Istenünk, Szent István Társ., Bp., 1978. 67. old.) Aki nagyobb akar lenni... (Mt 20,26) A kiteljesítô beteljesedésnek leggazdaságosabb és legeredményesebb formája -- a szolgálat. Ezt Krisztus szava rövid tényszerűséggel közli, -- azzal, aki hisz. A hivatásról a vizsgáló ész elôtt is egyértelműen kiderül, hogy az sohasem öncélú, és ilyenségében kitüntetô, hanem küldetéssel, szolgálattal párosul (Só és mécs 30. old.). Az átlagember ennek ellenére is hitetlenkedô fejcsóválással kíséri, hogy a nagy ÉN valóságban naggyá épp és csak a szolgálaton keresztül lesz. Olyan naggyá válik, amilyen nagyot hordoz. És olyan naggyá, amekkora áldozattal hordja. Az utca embere éppen azt hiszi, hogy a fejlôdése cápa-feladat: növekedése érdekében felfalni igyekszik maga körül mindent, amihez csak hozzáfér. Pedig: senki se keresse, ami a magáé, hanem ami a másé (1Kor 10,24). Sôt: Krisztus életét adta értünk: nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért (1Jn 3,16). Eltekintve attól, aki hivatásszerűen (és valóságosan is) egész önmagával áll Mennyei Atyja szolgálatára és rendelkezésére, a többiek, akik önzô életfelfogásból maradnak házasságon kívül, bensô növekedésükben is megállnak. Kamasz-, és fiatal korában az ember önneveléssel dolgozza magát elôbbre. És bár az önfegyelem felnôtt korban is nélkülözhetetlen, a fejlôdés tempóját akkor már a nagylelkűség diktálja, és a szolgálat viszi. Ha ezek hiányoznak, marad a rothasztó kényelem, vagy az önzô egocentrizmus harca. Ezekkel ugyan lehet tűzijátékszerű, átmeneti sikereket elérni, elkápráztatókat, és gyorsan kialvókat, amik után még nagyobb a sötétség. Egyéni kérdés, egyéni hivatás, hogy a beteljesedés konkrétan kinek mit jelent. De hogy az Evangélium világában ennek megkerülhetetlen útja a szolgálat, az bizonyos! A szolgálaton elsôsorban külsô rendelkezésre állást értünk. Ez azonban alig megy az elôzetes belsô készség nélkül, amelyik mindig nyitva van, s halálig tartó belsô tanulékonysággal figyel. Az ember, az emberiség, az egész teremtett világ alapjellegében és szerkezetében evolutív. A tétel elfogadása önmagában nem jelent semmit, az még összefér a görcsös összezsugorodással, vagy belsô betokosodással, megmerevedéssel. A megtérésre való felhívás állandóan hangzik az egész |dvtörténeten keresztül (Tób 13,6; Jób 17,10; Iz 21,12; Jer 35,15; Joel 2,12; Zak 1,3; Mt 18,3), (Só és mécs 126. old. és folyt.) a mai egyházi életben szélesen dívik a formatio permanens -- az állandó tanulás, fejlôdés -- fogalma is. A Tízparanccsal szemben, ami tényparancs, a teológia hangsúlyozza, hogy az Újszövetség tízparancsolata, a Nyolc Boldogság: célparancs! Pl. a szelídséget halálunkig kell tanulnunk Krisztustól (Mt 11,29), ez mindig cél marad, ami felé folyton dolgozzuk magunkat, de ki mondhatná életének bármelyik pillanatában, a harmadik boldogságnak megfelelôen (Mt 5,5), hogy ô szelíd, mint egy kész, befejezett tényt? A Tízparancsolatnak azonban csak akkor felelek meg, ha pl. az Úr napját konkrét tényszerűséggel meg is szentelem. A puszta törekvés ehhez nem elég! Látható tehát, hogy a célparancsnak már maga a fogalma is magában rejti a fejlôdéssel való számolást. Fejlôdés azonban csak akkor lehetséges, ha a lélek valóban rendelkezik ezzel a belsô tanulékonysággal, ami viszont állandó nyitottság, rendelkezésre állás az Úristen felé. Ilyen ugrásra való készségbôl születik meg minden szolgálat, míg az ebbôl teremtôdô új érték automatikusan visszahat a készségre, mert bebizonyítva az értelmét, lökést ad a növekedése felé. Messzemenôen igazolja ezt a szemléletet, ahogy a Gondviselés az ember szaporodását és nevelôdését elrendezte. A fiatal felnôtt akkor lesz szülôvé, mikor a puszta fegyelmezô önnevelés már alig vinné tovább, de kicsijének, családjának a szolgálata fejleszti és érleli azt is, aki szélesebb társadalmi körök szolgálatára -- legalábbis a család iskolája elôtt és nélkül -- nem lenne érett és felkészült. Ezért a szolgálatnak kiemelkedôen nagylelkű formáit és eseteit kezelhetjük külön kegyelem, és külön helytállásként, de maga a szolgálat hétköznapi, átlagos megjelenési formáiban nem különleges, hôsi jelenség, hanem az Isten Országa útjainak mindenkire vonatkozó, hétköznapi feladatai közé tartozik. Lélek vagy struktúra? Itt már határozottan elôttünk áll az a válaszút, amihez elôbb- utóbb minden korunkbeli keresztény eljut. Ahol döntenie kell, hogy merre tovább. Lehet, hogy ezt nem vállalja, megáll, betokosodik, nem lép az utak egyikére sem, de így kikapcsolódik magából az életbôl is. Ha nem blokkol le, de nem is dönt tudatosan, akkor a sodor viszi el, általában a helytelen irányba, mint az természete általában minden sodornak. Viszont a tudatos döntés már olyan mérvű erkölcsi energiáról tanúskodik, amelyik ritkán alkuszik meg a széles úttal (Mt 7,13). Az egyik út az akár kevés hűségesek életével indul, akiknek szerves, belsô növekedése elôbb-utóbb egy valamilyen kiterjedtségű spontán keresztény társadalmat hoz létre. Ennek a keretében addig a határig, ameddig külsô-belsô lehetôségeik nyúlnak, átfogó társadalmi struktúrák is fognak születni, és keresztényként fogják jellemezni az élet szűkebb vagy tágabb körét. Így egyének vagy kisebb közösségek felôl indulva a társadalom egésze felé, az Isten Országa alig feltűnô, lassú és spontán szervességgel halad elôre. A másik út keresztényei gyorsabbnak és hatásosabbnak vélik a struktúrák megkeresztelését. Ipari, gazdasági, közéleti, sôt pszichológiai sémákon keresztül indulnának az evangéliumi élet terjesztése felé. De mivel ezek nem szervesen erednek az Evangéliumból, és nem támaszkodnak folyamatosan és hűségesen kizárólag reá, maguk is evilági minta-sémák erôszakosságába, egocentricitásába, sôt hatalmi allűrjeibe futnak bele. Így a teológus-kispap, akinek nem a teológia és saját belsô világának sínre tevése az elsôrendű gondja, hanem egy ,,korszerű'' pápaválasztási formán ,,dolgozik''. Csinált és fordított sorrend, ami pontosan megfelel a homokra épített ház képének (Mt 7,26-27). Maga is hozza az ütközéseket a külsô világ erôszak- tendenciáival, s a hasonlónak hasonlóval feszülve neki, egyre jobban elsápad arcán az Evangélium, és kivésôdnek rajta a hatalomért harcoló Gólem vonásai. Az egyik úton a lélek az elsô, és másodlagosan kristályosodnak ki rajta és körötte a neki megfelelô struktúrák. A másiknak a struktúrák a fontosak, a bennük majdan megszületô élet biztosítására, de az életet megelôzve ezek gyökértelenek és törékenyek, ugyanakkor a másfajta struktúráktól ingereltetve és azokat ingerelve, harcaikban azokhoz hozzápogányosodnak. Ezért ez utóbbi úttal a következô oldalak már nem is számolnak. És akinek ez mégsem kell...? Lehetne még újabb fogalmak felvonultatásával tovább részletezni a keresztény lelkületnek itt felvázolt vonalait. De az istengyermekség, a teremtésben gyökerezô hivatás, az egyénnek a közösséggel való illeszkedése, és a Teremtô velünk kapcsolatos terveinek és elvárásainak beteljesítése vagy szabotálása, magukban is hiánytalanul meghatározzák a keresztény lelkületet, és épp a Ma kihívásainak színe elôtt. Az így mutatkozó kép ugyan imponáló és megragadó, de olyan igényes is, hogy a nyárspolgár szívesen próbálkoznék valami olcsóbb áruval. Ezek az alapfogalmak azonban bizonyítottan a Teremtés ránk vonatkozó végsô kategóriái, és aki nem tudja ôket -- ha mindjárt hosszabb munkával is -- beépíteni a maga életfelfogásába és magatartásába, annak számára az élet értelmérôl és lehetôségeirôl nem marad más kép, mint amit egy töredékben Dürrenmatt ír le úgy, mint egy álmát. Ebben az álomban egy óriási amfiteátrumszerű körlépcsôt látott, ami szűkülô kútként nyúlt le a messzi mélybe. Lenn, a távoli mélyben, valami tűzszerű fény világított. Ô maga a lépcsôsoron gyors ütemben ment lefelé, lassúbb ütemben mozgó embercsoportokat hagyva el maga mögött. Észrevette, hogy ezek az emberek évszázadokkal ezelôtti, történelmi ruhákat viseltek, de ahogy sorba leelôzte ôket, ruházatuk az ismert történeti rendben, lépésrôl lépésre közeledett napjainkhoz. Lassanként felismerte azt is, hogy lenn az aréna közepén egy óriási máglya lobog, és borzadállyal vette tudomásul, hogy a lefelé tartó embercsoportok az aréna mélyén egyszerűen belehullnak a máglyába és megsemmisülnek. De idônként észrevett egy-egy olyan magányos tagot is, aki sikítva, ordítva és zihálva, mintegy ideglázban, magán kívül, a lefelé tartó emberáradattal szemben és azon áttörve rohant felfelé, és tűnt el a homályos, ködös magasban. Míg a lefelé tartó embercsoportok látszólag gondtalanul beszélgetve, vagy közönyösen haladtak a máglya felé, úgy látszott, mintha ezek az egyesek idejében felismerték volna sorsukat, és kétségbeesetten kiragadva magukat az áradatból, menekülésre fogták volna a dolgot. A szemlélôben az elsô pillanatban mindez nem a pánikot váltotta ki, hanem csak az érdeklôdést, a máglyához való közeledéssel azonban egyre nôtt benne is a feszültség, s aztán egy pillanatban megperdült benne a világ, ô maga is megfordult, és eszeveszetten futni kezdett az aréna lépcsôsorain felfelé. Ellenkezô sorrendben hagyta el maga mögött egymás után azokat a csoportokat, amelyeket már leelôzött, azután újabbakat, amelyekre már nem emlékezett, mert nyilván nem is haladt el mellettük. Viszont a ruházatuk fokozatos visszamenetekben vallott a történelmi idôkre. Az ôt feszítô belsô pánik mellett is meg tudta állapítani, hogy most már középkori öltözetek mellett suhan el, és nem csodálkozott, mikor iskolás emlékei fordított rendjében vette tudomásul a népvándorlás kori, majd a római, azután görög öltözékeket. Már egészen kifáradt, nemcsak az észveszejtô rohanástól, hanem mert amint lassan felfogta -- a lépcsôk egyre magasabbak lettek, s már semmiképpen sem tudott egyikrôl a másikra lépni, hanem mindegyik fokra külön kellett felmásznia, kúsznia, kapaszkodnia. És fokozatosan, de változott az emberi összkép is. A lefelé haladók egyre primitívebb benyomást tettek rá, és a számuk is egyre gyérebb lett. Most állatbôrökbe öltözött, kôbaltákat markoló egy-egy ember mellett kapaszkodott lihegve tovább, felfelé. Az egyes fokok már lényegesen magasabbak voltak nála, jobbra- balra kellett mennie mellettük, hogy repedéseket, vagy kiálló peremeket találjon, amik segítségével feljebb kapaszkodhatik. De így sem volt ez könnyű feladat, mert a több méteres cyclops-kövek mind mohásabbak, iszamosabbak is lettek. A köd is befedett mindent körötte, már rég nem látott egyetlen lefelé tartó lelket sem, de még távoli lépések zaja sem jutott el a füléhez. Olyan halott üresség vette körül, hogy felébredt benne a kétely saját léte iránt. Hátha csak valami káprázat a saját teste is? És most a megsemmisülésnek, vagy a semmi érzésének, a talán-soha-nem-is-voltam-nak olyan ôrjítô pánikja rohanta meg, mint odalenn, a máglya elôtt. Csak most elfutni sem volt már hová. Kibírhatatlanná váló belsô szorongása egy vad ordításban tört ki, de ennek is csak egy még nagyobb rémület lett a következménye. Mert hallotta tovaterjedni az űrben a saját hangját. Teljesen visszhangtalanul, mint ami sehol sem tudott semmibe beleütközni. Mert nem is volt semmi. Nyilván ô maga sem. Csak lenn a tüzes semmi, míg itt az üres semmi. A rémület úgy borította el, hogy érezte, hogy abba semmisül bele. Akkor hörögni és kapkodni kezdett, mint a vízbefúló, -- és erre felébredt, otthon, szokott ágyában... A közmondás szerint az ízlések és pofonok különfélék. Hát ha valakinek az istengyermekségnél az ilyen -- itt-ott a logikába is belebicsakló -- álom-látomás rokonszenvesebb... ======================================================================== A keresztény lélek alapértékei a mában Az elôzôk -- a keresztény lélek alapirányultságai -- az ember belsô hajlékonyságát, mozgásának kiemelt pályalehetôségeit, kitüntetett, és ezért el nem hanyagolható módosulatait tárgyalták. A következôk a krisztusi tanítás azon alapértékeit, sarkpontjait állítják egymás mellé, melyek nem a lélek teremtett alkatát jellemzik, mint az elôzôk, hanem amelyek felé, mint kívüle és felette álló irányító fények felé a keresztény léleknek orientálódnia kell. És ez az elôzô területnél még gazdagabb: az emberi volt, ez krisztusi. De épp a gazdagsága miatt van itt is szükség arra a lehatárolásra, amit a ,,mában'' szó jelez. És itt is abban az értelemben, hogy nem zárják ki az itt tárgyalt alapértékek a többit, a még számosabbat a kereszténységbôl, és azt sem állítják, hogy az itt végigvett értékek más korokban nem, vagy csak kisebb súllyal szerepelnek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy napjaink értelmetlenségei, bűnei és tagadásai, a mai ember ösztönösségébôl kiindulva, ezeket fokozottan próbálták kikezdeni, és ennek a levegônek a fertôzésében élve, ezeknek az értékeknek a tekintetében a mai kereszténynek fokozottan kell ügyelnie a tisztánlátásra. És a legmesszebb ható félreértések kitisztázása logikai következményeiben automatikusan tisztázhat másokat is, másrészt pedig iskolát is jelenthet a tisztázási folyamat önálló továbbfolytatására, míg az elmélkedô lélek maga is Pál oldalán találva magát, vele együtt mondhatja: mi nem tartozunk azok közé, akik nyerészkednek Isten igéjén, hanem ôszintén, mintegy Istenbôl beszélünk, Isten színe elôtt Krisztusban (2Kor 2,17). Aligha puszta véletlen, hogy Izaiásnál ugyanezeket az értékeket találjuk ugyanebben a sorrendben: Törd meg az éhezônek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl... (szegénység) akkor... elôtted halad majd igazságod... ha eltávolítod körödbôl az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet (szabadság)... a rések betöltôjének neveznek majd, és a romba dôlt házak felépítôjének (Iz 58, 7-12). Szegénység A keresztények közmegegyezése, hogy az ún. Hegyi Beszéd -- a Máté- evangélium 5., 6. és 7. fejezete -- magába foglalja az egész krisztusi tanítás lelkét, s belôle a Nyolc Boldogság (Mt 5,3-10) súlyban és jelentôségben az ószövetségi Tízparancsnak felel meg, és az öntudatos keresztényt így is kötelezi. De akkor nem hanyagolható el az a tény, hogy a legelsô dolog, amit Krisztus kimond, a szegénység. Nem lehet elzárkózni az elôl a benyomás elôl, hogy az egész Evangéliumnak, az egész krisztusi tanításnak itt van a gyökere, megértésének és elfogadásának ez a kapuja, és ,,aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan mászik be, az tolvaj és rabló'' (Jn 10,1), mert a juhok számára Ô az ajtó (Jn 10,7). Ezért a mi eszmélôdésünkben is csak a szegénység lehet az elirányító alapértékek közül a legelsô. Bizonytalanság Szegényen azt értjük, akinek nincsenek anyagi javai. Testünk révén azonban nem tudunk úgy elvonatkozni minden anyagtól, ahogy maradéktalanul távol lehet maradni minden erkölcsi hibától, hazugságtól, gyilkosságtól stb. Vagy el lehet vonatkozni bizonyos anyagiaktól, ahogy az Ószövetségben is voltak, akik nem ittak szeszes italt, lehet tartózkodni a hústól, dohányzástól stb., de nem az anyagtól általában. Így aztán az a döntô kérdés, hogy hol és milyen indokolással lehet meghúzni a határt az anyagiak birtoklásában és használatában, amin keresztüllépve, az ember már az Evangélium világából is kilép. Krisztus teljes élességében állítja elénk a helyzetet: könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni (Mt 19,24). A tanítványok döbbent kérdése: hát akkor ki üdvözülhet?, nem arra utal, mintha ôk maguk körül majd mindenkit gazdagnak tartottak volna, hanem arra, hogy a fogalmat ismerték, vitathatatlan képviselôit és hordozóit is láthatták, de ôk sem érzékelték a pontos fogalmi határokat, hogy kiknek is szól ez a fenyegetés, és kiknek nem. Arra nem volt elôttük példa, hogy Krisztus bárhol társadalmi alapon húzott volna meg valami átléphetetlen határvonalat. Nem idegenkedik a szamariai asszonytól (Jn 4,7-30), mondja, hogy a vámosok és utcanôk megelôznek titeket az Isten országában (Mt 21,31), anélkül, hogy maga ez a társadalmi állapot találkoznék nála bármiféle megértéssel. Az írástudók és farizeusok elítélésérôl szól a Máté- evangélium egész 23. fejezete, de azért nem zárkózik el Simon farizeus lakomájától (Lk 7,36-50). De ha a szegénység Krisztusnál nem társadalmi jellegű fogalom, akkor csak erkölcsi lehet. Másrészt a Boldogságok után a Hegyi Beszédben Krisztus épp az erkölcsi fogalmakat magyarázza meg az ismert keretekben: hallottátok a régieknek szóló parancsot -- én pedig azt mondom nektek... Egymás után jönnek a gyilkosság, paráznaság, igazmondás, ellenségszeretet, alamizsna, imádság, böjt, de a szegénység meghatározásával nem találkozunk. És bármilyen keményen hangzanak is az utolsó ítélet szavai azok felett, akik nem könyörültek az ínségeseken, és az áldás szavait is bármennyire csak a könyörületesség cselekedetei váltják ki, maga a szöveg nem zárja ki, hogy valaki minden irgalmassági cselekedete mellett is ne maradhasson meg esetleg még mindig gazdagnak -- és akkor mi van? A szegénység -- relatív! A Máté-szöveg: phóhoi tó pneümati -- pauperes spiritu -- lélekben, lélek szerint szegények -- szavaira támaszkodva, sokszor kerestek olyan megoldást, hogy tulajdonképpen nem lényeges, hogy mennyi vagyona van valakinek, csak ne kötôdjék hozzá, a lelke legyen szegény. S ehhez felvonultatták a középkor életszentségükrôl ismert uralkodóinak nyilván nem szegény sorsú sorát. Az újkori sokkal jelentôsebb vagyonok és uraik látványa elôtt azután ez a séma túl egyszerűnek tűnt. Látjuk, hogy egy ilyen valóban nagy vagyon kényes jószág is: szétporlad, elpusztul, ha gazdája nem gondozza, ápolja egész életének minden energiájával. Viszont, ha ezt így tudja is tenni, akkor hogy, hogy nem kötôdik hozzá? Mármint a pszichés valóságban, nem szépen csengô szavaiban? Magam már egy évtized óta olvastam Izaiásnak a liturgiában minden ádventben visszatérô szavait a jövendô Messiásról, hogy ti. vajat és mézet fog enni, hogy el tudja vetni a rosszat és választani a jót (Iz 7,15). Ismertem a magyarázatot is, hogy a primitív, húsevô társadalomban az olyan ételek, mint a vaj és méz, a szegények menüjét alkották. A jóslat tehát azt jelenti, hogy a Messiás szegény ember lesz, mert a gazdagot elfogulttá teszi a vagyon szempontja, és befolyásolja az erkölcsi kérdések megítélésében. Mikor azonban ez a szöveg 1944 ádventjén került a szemem elé az egyik budapesti légó-pincében, felkacagtam. Vaj és méz -- a szegénység? Hisz akkor a bekerített Pesten legfeljebb tört aranyért kapott valaki belôlük. És akkor élményszerű élességgel vágott belém az a meglátás, hogy ennek az erénynek a gyakorlata, anyagi vonatkozásai révén, a mindenkori általános civilizációs helyzet függvénye, s ezért gyakorlati oldala egyszer s mindenkorra nem is határozható meg. S ezért nem adott ilyen meghatározást Krisztus sem! Szt. Benedek, aki hozzánk hasonló ember lévén, Krisztus áttekintésével épp úgy nem rendelkezett, mint mi sem, Regulájában például már elôírta, hogy a szerzetesek szegénységük jegyében gyapjúruhát használjanak. De hisz ez ma épp a legdrágább férfiruha- anyag! Igen, változnak az idôk, és változik a szegénység. Akkor a legszegényebb ház körül is volt egy pár juh, amiknek gyapjából ruházkodott az egyszerű ember. A gazdagok öltözéke a selyem és bársony volt. Azóta viszont megjelent a pamut és a műanyag, és a gyapjú végképp alkalmatlanná vált a szegénység kifejezésére. Alig három -- és nem másfélezer -- éve annak, hogy egy lelkes fiatal írásában olvastam azt a határozott kijelentést, hogy amelyik családban személyenként és naponként 20 Ft-nál többet költenek élelmezésre, azok már kívül esnek az elsô boldogság keretein. (Mécs 151. old.) Az emberek mindig örülnek egy ilyen könnyen alkalmazható varázsszónak, receptnek: 20 Ft! -- de a fentieknek épp arról kell meggyôzniük bennünket, hogy ez a megközelítés alapjaiban elhibázott. Ilyen megbízhatóan alkalmazható állandó kulcsadat a kérdés természete szerint sem létezik, nemcsak az infláció miatt. Vannak, akik bizonyos fajta anyagi javakat eleve és elvileg kirekesztenek a szegénység körébôl. Pl. úgy gondolják, hogy az autó, mint olyan, ellenkezik a szegénységgel. De hát ha gyalog jár is valaki, a krisztusi körülményekhez mérten a mai higiénikus cipô- és ruhahasználat is micsoda kényelmet, gazdagságot jelent! Sôt, hiába járna az illetô Pesten gyalog, egy dózert kellene maga elôtt küldenie, hogy felszedje az aszfaltot, a gazdagok útját! És hogyan használhatna villanyt, vízvezetéket, fürdôszobát, telefont, varrógépet, vagy a gyógyszeripar készítményeit, amik az evangéliumi idôkben az ezeregyéjszaka mesés gazdagságával sem lettek volna megközelíthetôk. Az ilyenfajta, anyagi keretekre támaszkodó kiindulás teljes képtelenségbe visz, és az ilyesféle formulák szerint berendezkedô lélek csak állandó aggályoknak szolgáltatja ki magát. Ha abból a krisztusi szóból indulunk ki, hogy minden rossz a szívünkbôl származik (Mt 15,19), és aminek elôhangja felcsendül már az Ószövetségben is: ...jönnek napok -- mondja az Úr -- mikor új szövetséget kötök Izrael házával... bensejükbe adom törvényemet és a szívükbe írom... (Jer 31,31-33), akkor nem ütközünk meg azon a páli szón sem, ami pedig a fentiekkel nehezen volna egyeztethetô, hogy ,,tudok nélkülözni, de tudok bôvelkedni is'' (Fil 4,12). A kulcsot a gazdag ifjú történetének márki szövege adja kezünkbe: ,,...bizony nehéz a vagyonban bízóknak bejutni Isten országába (Mk 10,24 és még 1Tim 6,17). És tegyük még mellé a páli minôsítést, hogy ,,semmiféle paráznának, tisztátalannak, kapzsinak, vagyis bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában'' (Ef 5,5)! A kapzsinak tehát azért nincs helye Isten országában, mert bálványimádó, azaz nem Istenben bízik, hanem a vagyonában! És így mindenki gazdag -- és az Isten országába el nem jutó bálványimádó --, aki az Istenbe vetendô bizalmát bármilyen anyagdarabba helyezi! Egy autót lehet birtokolni, mint közömbös, szolgáló eszközt, és lehet benne, vele és érte élni! Tôlem függ, hogy halott tárgy lesz-e a kezemben, vagy véremet szívó bálvány felettem! Akinek azonban egy tárgy igénybeveszi egész életét, vagy akár csak egy döntô pillanatban, de akkor minden bizalmával és energiájával feléje fordul, és rajta csügg, az bizony ennek a tárgynak értékétôl, erejétôl, vagy jelentéktelenségétôl függetlenül, szívébôl származóan (Mt 15,19), bálványimádó, akinek ezért nincs része Isten országában. Ezzel a felismeréssel egyetlen ,,gazdagot'' sem lehet becsempészni a mennyekbe, de arra biztosan jó, hogy felébressze azokat, akik kincsek híján csak egy primitív agyagbálványt imádnak szívük rejtekében, vagy hordanak rongyaik alatt, és amely rongyokat -- magukat ámítva -- vitathatatlan belépôjegynek hiszik az Isten Országába! Szappanlapkák és cukorspárga A háború után még a börtönök is kitört ablakokkal és üres raktárakkal árválkodtak. Belül a jogosan és jogtalanul üldözöttek egyéb híján saját ruháikban voltak, s ezek javítására tű, cérna, olló is lehetett náluk. Évek múltán, a körülmények rendezôdésével, mikor többé-kevésbé a börtön már el tudta látni rabjait, az ilyen öngyilkossági kísérletekre ingerlô szerszámok tartása is tilossá vált. A két állapot között hosszú volt az átmenet, mikor az ellátás még csak remény, de ezeknek a szerszámoknak az eltiltása már valóság. És ekkor, csodálatos kivételként, elfogadták egy öreg bácsi perújrafelvételi kérelmét. Egy vidéki város gettó-ügyeit rótták az illetô terhére, amit ô tagadott. Hogy mi volt az igazság? Abban az idôben és körülmények között a vád és a védelem egyformán nélkülözte a hitelre méltóságot. Az öreget mindenesetre szabadlábra helyezték. Két hét múlva megvolt az új tárgyalás, ahol az eddigi hat éve helyett nyolcra ítélték, helyben letartóztatták, és, mivel humor a börtönben is van, visszatették ugyanabba a zárkába, amelybôl szabadult. Mikor elment, zárkatársai kérlelték, hogy a varrótűt, kisollót, amikkel mint régi rab dugva és titokban rendelkezett, hagyja hátra nekik, akik ilyesmihez már nem tudnak hozzájutni. Hogy képzelitek, mondta, hisz tôlem mindent elvettek, mindent el kell vinnem, mert semmim sincs! És nemhogy tűt és ollót, de használhatatlanra vékonyodott szappanlapkák gyűjteményét, méteres hosszúságú cukorspárgadarabokat és más hasonló kincseket szedett össze és cipelte haza. Mikor a tárgyalóteremben letartóztatták, ezek persze nem voltak nála, de behozni egyébként sem tudta volna ezt a cuccot. Zárkatársai pedig azzal fogadták: látod, ha itt hagytad volna a tűt-cérnát, most lenne neked is, így pedig nincs se neked, se nekünk! Ha a kifosztott ember az Úristen helyett, más kincsek híján, szappanlapkákba kapaszkodik, legfeljebb peches vagy nevetséges ,,gazdag'' lesz, de semmiképpen sem szegény! A Mt 15,19-nek megfelelô márki szöveg (Mk 7,22) a kapzsiságot is felsorolja a szívbôl származó rosszak között. A magyar szó töve is az ember hozzáállását minôsíti meg, és nem törôdik azzal az anyagfajtával, amire ez a hozzáállás irányul! Minden szeméttel lehet kapzsinak, tehát bálványimádónak lenni (Ef 5,5), akinek nincs öröksége az Isten országában! A ,,lélekben'' kifejezés így nem a ,,gazdag'' számára kiskapu, hanem a ,,szegények'' rostája: hiába nincsen semmid, ha pl. dühök és vágyak tombolnak benned. Ha szemétben bízol a Gondviselés helyett, az Országot nem neked tartják fenn! Miért pont a szegénység a döntô? Egyáltalán nem az: a szegénység csak részlete egy általánosabb összképnek. A szegényeken túl az Evangéliumban a kicsik (Mt 11,25; 18,4; Lk 10,21), a betegek és gyöngék (Mt 25,36; Róm 5,6), a szolgák (Mt 20,27), az alázatosak (Mt 11,29; Lk 1,52; 14,11; 18,14; Róm 12,16; 1Pt 3,8; 5,6; Jak 4,6), az utolsók (Mk 10,31), az oktalanok, közönségesek, megvetettek, semminek látszók (1Kor 1,27) stb., stb. a kedvezményezettek. De mindezek a megjelölések valamitôl való mentességet, mint a rang, bölcsesség, társadalmi súly, tehát valami felé való el nem kötelezettséget jelentenek! Az Isten országába az jut el, aki Neki van elkötelezve. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ember semmi másnak nincs elkötelezve! Az Isten ,,féltékeny'' (Kiv 34,14), két úrnak nem lehet szolgálni (Mt 6,24), de az emberek, még kettônél többel is, újra és újra megpróbálják! Ha ezzel a szemmel sorjázzuk végig szemünk elôtt a nyolc boldogságot, csakhamar észrevesszük, hogy ezek mindegyike tulajdonképpen szintén valamitôl való mentességet, szabadságot, le nem foglaltságot jelent. Az Isten nem jut be abba a lélekbe, amelyiket lefoglalt már magának a kielégültség, a harag, az igazságtalanság vagy a közömbösség, az ítélet, az ösztönvilág, vagy a mindenki harca mindenki ellen. Természeténél fogva azonban az ember legkönnyebben az anyagvilágban merül el nyakig, az eddigi emberi történelem összképe típusosan ezt a helyzetet mutatja, legerôsebbnek is ez a kötelék bizonyul a többi mellett. Az embernek minden más köteléket is le kell vetnie ahhoz, hogy Teremtôje felé elindulhasson, de a többi, talán rejtettebb, vagy áttételesebb kötelék felszámolása naiv álom marad mindaddig, míg ez a legdurvább és legprimitívebb kötöttség fennáll. Nem véletlen tehát az elsô helye, de még ez se kívánja tôlünk, hogy az anyagot valami démoni tabunak nézzük, hanem itt csak az elsô határozott lépést kell megtennünk az eloldódások és felszabadulások hosszú folyamatában. És mivel, mint láttuk, a szegénység relatív, az anyagtól való felszabadulási folyamatunkat egész fejlôdésünkön keresztül nekünk magunknak kell konkretizálnunk. Nekünk magunknak kell mindig meghatároznunk, hogy életünknek egy-egy adott szakaszában miben is áll a szegénységünk! Mit adunk ezen a ponton önként, lemondásszerűen, szabadságunk biztosítása érdekében az Istennek, amit nem a sors vett el tôlünk, ami nem is gyerekes álom, hanem reális lehetôségeink közé tartozik, de odaadjuk! És ami nem a kötelességeinkrôl való ,,lemondást'' jelenti! Ami fiatalon lehet bár becsületes, de mégis kezdetleges, viszont együtt mélyül és gazdagodik a lélek belsô gyarapodásával. Más az éretlen, de lelkes kamaszé, és azé a léleké, aki közeledik már az Isten országa kapujához. De bármilyen kezdetleges légyen is, tudatosnak kell lennie, mert a szegénység erkölcsi fogalom. Sokféle mérték lehet benne, más-más sűrűség és érettség, de ami van, annak tudva és akarva kell lennie, nem véletlenül, oda-nem- gondoltságból, vagy pechbôl. A 20 forintok derűs dolgok, de aki legalább lelkiismeretével és Mennyei Atyjával szemben nem tudja felmutatni letépett és elszakított bilincseit, annak lehetnek vágyai és jószándékai, de elindulni még nem indult el azon a bizonyos szűk ösvényen. Az Egyház gyakorlata ugyanezt az összképet mutatja. Az evangéliumi tanácsok szerint kimondottan és hivatásszerűen élô szerzetesrendek szegénység-modellje is különbözik egymástól. De a világi intézményeknek a társadalomban elszórtan élô tagjaitól is elvárja -- és így lehetônek is tartja -- az Egyház, hogy körülményeiknek és állapotuknak megfelelôen, hűségesek legyenek a szegénység evangéliumi tanácsához is. Sôt minden keresztény emberrel szemben elhangzik, hogy a szegénységnek valamiféle megélése részükrôl sem hagyható ki az életbôl, -- ezért idôszerű ez a gondolatsor is. A két irányító szempont úgy összejátszik és összetartozik, mint az ellipszis két tengelye: az evangéliumi szegénység egyszerre relatív ugyan, de valóságos is. Akinél a valósága eltörli a relativitását, vagy a relativitása a valóságát, az más vizeken evez. ...mindig lesznek veletek... A szegénységnek ez a krisztusi, erkölcsi szemlélete még egy kritikus pontot világíthat meg a szemünk elôtt. Nemegyszer haladásellenesnek, pesszimistának minôsítik Krisztus ismert szavait: szegények mindig lesznek veletek... (Mt 26,11; Mk 14,7; Jn 12,8), hisz az emberiség egész újkori szociális birkózása épp a szegénységnek az életbôl való kiiktatását célozza. És úgy folytatják, hogy amikor a fentiek ezt eleve sikertelennek állítják, megbénítják a hívôk küzdô kedvét, elidegenítik ôket a társadalom többi, iparkodó részétôl, és amellett tévesen is, hisz akármit mondunk, a szociális küzdelmek révén az emberi társadalom óriásiakat lépett elôre! A félreértés és tévedés gyökere itt éppen az a hibás szemlélet, amely összekeveri a társadalmi és az erkölcsi szegénység fogalmait. Elképzelhetô, hogy egyszer -- nem éppen holnap -- a technikai lehetôségek és a társadalmi rend a földön mindenki számára lehetôvé tesz az élet anyagi vonatkozásaiban egy általánosan tisztességes emberi nívót. Ezen megfelelô eszközökkel, becsületes módon dolgozni -- az evangéliumi felebaráti szeretet átfogó megnyilvánulása lehet. De ez bármikor és bármekkora teljességgel érje is el a célját, nem tud megoldással szolgálni az anyagiakon túli emberi javak vonatkozásaiban, sem az erkölcsi jellegű szegénység valósulásában. Hányan vágyódnak és békétlenül megfosztottnak érzik magukat attól a Mauritius-bélyegtôl, amibôl csak kettô van a világon? Az emberi alkotások, műtárgyak, népművészeti darabok milliói mellett is, mennyi természeténél fogva teljesülhetetlen vágy kel a szívekben, és hányan tudják magukat szegénynek, hátraszorítottnak ilyen vagy olyan nekik kedves témában? De minden új találmány, új termék szintén csak lépésrôl lépésre lehet általánossá, és addig, amíg nem lesz azzá, hiányérzetet vált ki, s akárhányszor tragikusat! Úgy a második világháború félidejében kapott Churchill tüdôgyulladást, ami az addigi orvosi tapasztalatok szerint az ô korában nem sok jóval biztatott. Az ellentábor örvendezve már el is parentálta, mikor elterjedt a hír, hogy egy új találmányú gyógyszernek köszönhetôen felépült. És ahogy kezdték emlegetni ennek a nevét, a penicillint, úgy fűzték hozzá azt is, hogy persze ez is csak a kiválasztottaknak áll rendelkezésére, de ugyanezekben a betegségekben az átlagember továbbra is nyugodtan meghalhat. Ma bármennyire hozzáférhetô mindenki számára ennek az anyagnak a teljes választéka, az is tudható, hogy a jövôben is így lesz minden hasonló esetben: mikor kis körben bebizonyosodott, hogy a dolog jól használható, csak akkor dolgozható ki a tömeges termelés szerkezete. De amíg ez megtörténik, a kisszámú szerencsések mellett, a tömegek ,,szegények'' maradnak, mert ha életükrôl lenne is szó, akkor sem tudnak, bármi egyéb érték árán sem pl. a penicillinhez hozzájutni. Minden benne van az egész emberi egzisztencia korlátoltságában és fejlôdô jellegében, alapjaiban nem változtatható meg, s egyszer s mindenkorra végigkíséri az emberi létet. A mindent kielégítô paradicsomi ellátottság nincs benn a földi lét természetében, s a ,,szegények mindig lesznek veletek'' csak ezt a tényt fejezi ki. Emellett nem vitás, hogy mindehhez még jókora adagot ad hozzá a kapzsiság egyéni bűneibôl felhalmozódó társadalmi szegénység, ami ellen lehet is, kell is küzdeni. Ez a küzdelem lehet evangéliumi is, és eredményes is. De az emberi szabad akarat következtében maradéktalanul itt a földön ez a probléma épp úgy nem oldható meg, mint más erkölcsi feladatok sem. Hogy Krisztus fenti szavának mélabús tragikuma mennyire reális, megérezhetjük a pusztán humanista Kipling egy mottójából is a Dzsungel könyvében: E négy a harmat kezdete óta be nem telhet sohasem: krokodiltorok, keselyűgyomor, majomkéz, s emberi szem! S napjaink egyik vezetô államférfija mondta: ,,Mi azt hittük, hogy a termelôeszközök társadalmi tulajdonba vételével megszűnik a kapzsiság és harácsolás is. Ma be kell látnunk, hogy tévedtünk!'' -- A papír-ideológiák szerkesztôi ezt rendszerint nem látják be, még utólag sem, nemhogy elôre, és nemegyszer a keresztények sem! De ha egyszer ez az emberi lét egzisztenciájának egyik alapadottsága, erkölcsi jellegű magatartással kell hozzáállnunk, s az elsô boldogság ezt fogalmazza meg, és erre szólít fel. És a Krisztusnak egy ilyen egyetemes jellegű fogalmazása és felszólítása maga is bizonyíték arra, hogy nem egyszeri, vagy átmeneti helyzetrôl van szó. Mi értelme lenne általában megállapítani, hogy a szegényeké a mennyek országa, ha az emberi történelem olyan korszakok elôtt is állna, mikor szegénység egyáltalán nem lesz? Ez is rávilágít annak az egyébként talán jószándékú gondolatsornak az elhibázottságára, ami az Evangélium hirdethetésének elôfeltételéül a társadalmi igazságosság megvalósítását jelöli meg, és amíg ez meg nem valósul, egész energiájával ezen akar dolgozni. (Só és mécs 89. és 101. old.). Mert ez soha meg nem valósul! De bôséges történeti tapasztalat van arra is, hogy akik a szegénység megszüntetésének kizárólagos céljába vadul beleölnek minden energiát, legtöbbször odajutnak, hogy az igazságtalanság haszonélvezôit felszámolják ugyan, de azt a bizonyos igazságot a lét szerkezetébôl ôk sem tudják kiverekedni, legfeljebb maguk ragadnak benn ugyanabban a fotelben, amibôl elôdeiket felháborodva és méltatlankodva kilökték. A társadalom pedig eben gubát cserélt. A természetes ember rövid és szűk látóköre, érthetôvé teszi ezeket a történelmi tragikomédiákat. Az a szomorú, mikor a kezükben hordott Evangélium nem tágítja ki a keresztények csôlátását sem! Szabadság Az elôbbiekbôl kitűnt, hogy a szegénység maga is egy bizonyos (az anyagtól való) szabadság, az átfogó szabadságnak elsô lépése, elsô darabkája. Talán azzal érdemes még kiegészíteni, hogy csak akkor ilyen, ha ôszinte, átélt, gondtalan, feszültségmentes, nyugodt és derűs, vagyis, ha assisi stílusú, és nem képmutató, vagy tragikus teher a keresztény vállain. A szabadság átfogó birodalmát viszont nem lehet meghódítani anélkül, hogy az ember a lábát meg ne vetette volna annak elsô talpalatnyi darabkáján, a szegénységen! A szabadságra azonban rossz napok járnak. Az énközpontú ember jóban-rosszban önmagát éli ki, és ez a szomszédja felé mint önérvényesítés, hatalomgyakorlás jelentkezik. Akárhányszor a jó sem, mint jó, hanem csak mint valakinek akarata, hatalma valósul meg. Vagy bármennyire el is önti pl. a szex a mai életet, nemegyszer csak speciális, áttett formája az énkielégítô hatalomgyakorlásnak. Megéreztetni a másikkal, annak velejéig hatolva, hogy ki vagyok én! Egy csoporttal, vagy tömegekkel szemben persze a hatalomérvényesítésnek más módjai a kézenfekvôek. Így aztán a szabadságra valóban rossz napok járnak. A piacokon sokan és sokat szavalnak róla, de a borotválkozó tükrükkel szemben csak legyintenek rá az emberek. Annyi propagandáról, nyílt és titkos befolyásolásról, erôszakról hullt már le a lepel, hogy lassanként már el sem lehet képzelni olyan emberi helyzetet, mely a maga természetes módján, öntörvényűen, idegen és jogosulatlan gátlások nélkül peregne le. Ezt a benyomást még megerôsítik egyesek és közösségek a maguk sajátos, és természetesen célzatos ideológiáival. Ennek egyik fajtája, mikor valaki természettudományos műveltsége birtokában magabiztosan magyarázza, hogy a feltétlen hűség olyan óriási dolog, hogy annak meglétét ô csak úgy tudja elképzelni, hogy az valami módon az illetô génjeibe is be van építve (Mécs 213. old.). Az anyagra jellemzô anyagi vonatkozásokat vinné át ez a szemlélet az emberre, hogy annak -- számára nehezebben elérhetô -- bonyolultságát ezzel a szimplább képlettel közelíthesse meg. Amellett persze dehogy izgatják ôt mások génjei, csakhogy ebbôl a tételbôl csöndes-önmagában úgy következtet vissza, hogy akkor, ahol ez a hűség hiányzik, nyilván nem is volt beépítve a génekbe, de akkor meg mindez legfeljebb szomorú dolog, de nem felelôs érte az ember! (Só 50. old.) Nagyeszű társadalom-bölcselôk és irányítók viszont azzal a szösszel vonnak vállat az emberi, személyi szabadság, szabad akarat felett, hogy mindenki családban, intézetben, iskolában, társadalomban, közösségben nô fel, és válik emberré, ezek formálják tudatában és tudatalattijában, s a szabadság csak a ráérô széplelkek magasröptű illúziója. A két gondolatmenetnek csak az a baja, hogy mindmáig nem történt meg, hogy valahol ezeket az elméleteket gyakorlatba is átvitték volna, akár a hirdetôik is. Mert hol van az a társadalom, ahol a tolvajt, vagy a gyilkost génjeire, vagy társadalmi helyzetére való tekintettel nem ítélik el, hanem ellátják mindazzal, amit pl. egy kéjgyilkos ,,hibás génállománya'' követelne? Az elrugaszkodott ideológiát az emberiség egyetemes gyakorlati magatartása cáfolja meg. Téveszmék a szabadságról Többrétegűségük révén az analóg fogalmak kapcsán nagyon könnyű csapdába esni (Só 50. old.). A kiskamaszt pajtásai focizni hívják, szülei tanulni küldik, és ô panaszkodik, hogy nincs szabadsága. Pedig itt valójában nincs szó szabadságról, csak két hívás-vonzás, két kötöttség közti választási szabadságról, ami lényegesen kevesebb! A külsô erôszak, pl. egy láger-lét sok szenvedést okozhat, végsô fokon megfoszthat valakit az életétôl is, de épp ezzel a krisztusi, belsô, erkölcsi szabadsággal szemben tehetetlen. Századunk nem egy börtönlakója szögezte le nagyon határozottan, hogy egész életében soha olyan szabad nem volt, mint a börtönben! Hisz azok között a körülmények között minden külsô kötelességtôl, felelôsségtôl, társadalmi sodrástól és csábítástól mentesen csak belsô életet élt, a maga hozzáférhetetlen belsô világában, amihez szabadon sokkal kevésbé jutott hozzá! Igaz, hogy ez elképzelhetetlen a bensô önzéstôl, egocentrizmustól való mentesség nélkül, de aki ahhoz ragaszkodik, az az elsô lapok után már rég letette ezt az írást. Ez a bensô, erkölcsi szabadság menti meg a lelket a családi vagy társadalmi zsarnokságok béklyói elôl is. Visszaélni mindennel lehet, ettôl még semmi nem lesz bűnös, romlott, vagy elvetendô. A rabszolgaságban pedig nemcsak a rabszolgatartó, de maga a rabszolga is bűnös: hisz vállalja a szolgaságot, inkább, mint az élete kockáztatását! Nagyon világosan vessünk számot azzal, hogy a keresztény ember végsô ereje mindig transzcendens, az Istenbe való kapaszkodás. A földi hatalom viszont legtöbbször pusztán immanens: az éhes ösztönök nyugtalan, egocentrikus, terjeszkedô szervezôdése. Azért köztünk bár igen sokszor a Rosszé a hatalom, de a Jóé az erô! Továbbá az emberi szabadság éppúgy állandó evolúció tárgya, mint az ember egésze. Egy zsarnoki nevelést is a továbbiakban ki lehet nôni, ki lehet csiszolni! Aki azonban elítél mindenféle nevelést, társadalmi ráhatást, nem számol az ember adott közösségi természetével. Az egészséges nevelésnek legfôbb kihatása úgyis az, hogy ráállít a szabad önnevelésre, ami az ember haláláig nem szűnhetik meg! Viszont szabadon rendelkezem a szabadságom fölött is, aminek egyes részleteirôl emberi korlátaim szerint minden választásomnál vagy döntésemnél úgyis szabadon lemondok. Azzal, hogy otthon maradtam, lemondtam a mozira, uszodára, kirándulásra stb. vonatkozó szabadságaimról. Aki házasságot köt X-szel, lemondott minden másról, aki egy szerzetes-családhoz csatlakozik, minden más szerzetesi és nem- szerzetesi életformáról. A választásunknak növekedésünket kell elôsegítenie, s ha ez megtörténik, nincs mit siratni a ,,lemondáson'', ami ebben az esetben nem is az, hanem csak korlátolt emberlétünk egyszerű következménye. Esztelen dolog fenntartással élni azzal szemben, amit magam választottam, és vágyakozni olyasmi után, amit lehagytam. Mégis megtörténik, hogy jószándékú pap házasságkötéskor, szerzetes-családhoz való csatlakozáskor fôként arra biztatja a fiatalt, hogy ôrizze meg egyéniségét, vagy vigyázzon a belsô szabadságára! Teljes félreismerése az egyéniségnek is, a közösségnek is, a szabadságnak is! Ha a kapcsolat nem megfelelô, arról kell lebeszélni, és le kell beszélni a másikat. Ha megfelelô, akkor éppen a beállás a feladat. Az ember egyéni oldala nem ôrizhetô meg egészen a közösségi nélkül, mint ahogy a szabadságomnak is nemcsak egyéni, de közösségi arca is van, hogy lehetne attól elvonatkozni, vagy nem- kapcsolódva kapcsolódni! A szabadság-eszmével kapcsolatos emberi primitivitásunk egyik talán legjellemzôbb oldala, hogy míg a külsô befolyásoltságot (ami azért mindig esetleges) mindenki nagy hangsúllyal emlegeti, nem szoktunk szembenézni a belsô, saját, pszichés szűrôink által történô befolyásolással, ami az elôzôvel ellentétben éjjel-nappal elkísér bennünket! Azokra az ösztönösségekre, önbefolyásolásra és önmanipulálásra gondolok, amit jelentenek a meg nem fegyelmezett ösztönök, akár a szex, az alkohol, a kábítószerek, de az agresszív ösztönök is: erôszak, durvaság, nyerési, érvényesülési, elômeneteli szenvedély, mindaz a manipulálás, amivel az ember ezt igazolja, vagy maga elôtt is elkendôzi, közéleti fanatizmus valamilyen párt, nemzet, faj, osztály, sôt sportegylet stb. mellett, vagy ellen stb. Ezek mind már eleve szűrik, torzítják, nemcsak az állásfoglalásainkat, hanem ennek érdekében ott vannak már azoknak az értesüléseknek, adatoknak a válogatásánál, elfogadásánál és elutasításánál, amelyekre majd az az állásfoglalás épül, amire érzékenyek vagyunk! Az igazi manipulálás olyan távoli pontokon indul, amit -- éppen távolsága miatt -- már nem is ellenôriznek. S ahol az ember elkezdene figyelni, a távoli manipulálástól torzult, de spontánnak tűnô elôzményekbôl az arisztotelészi logika segítségével is nem az igazság jön ki végeredménynek, hanem a kiszámított átejtés! De hát visszaélni mindennel lehet! Vagy a beidegzettségében már szinte észrevehetetlenné hasonult egocentrizmus. Nemzetközi súlyú teológiai tanár írja, hogy az ô felfogása szerint a mai idôkben senkit sem lehetne püspökké kinevezni, aki legalább két ateistát meg nem térített már. Önmagában elgondolkoztató, és semmiképpen sem hibáztatható tétel. De hogy ezt egy teológiai tanár a püspökök felé mondja, abból az következik, hogy azok magatartásában talál hiányolni valót, de önmaga, és a saját brancsa, felül áll az ilyesmin. Nem holmi prédikációs szövegben szerepel az sem, hanem a Heti Világgazdaság 1983. évi szeptember 10-i számának 5. oldalán, az építôipari exportvállalkozások nehézségeivel kapcsolatosan, hogy ,,szinte nemzeti sajátosságunk a szervezettségben, a rend megkövetelésében személyes szabadságunk korlátozását látni''. Ahol ennyi szubjekvitizmus, ennyi rejtett önzés lapul meg, ott a belsô szabadság bizony csak erôsen töredékes lehet! Az embernek még a drámaíró Montherlant tétele is eszébe juthat, hogy az ember rendkívül különleges lény, aki azonban akkor a legérdekesebb, mikor önmagának hazudik! Viszont ezzel még nem cáfolhatja senki a legkülönbözôbb befolyások és erôszakok fájdalmas és felháborító kísérleteit és tényeit. Sôt, az ember közösségi természete alapján azt is magától értetôdônek kell tartanunk, hogy lényegében egyéni jellegű cselekedeteink és gondolataink hajszálgyökérzete is, a zárt egyénen túlnyúlva, nem is mindig kideríthetôen, de annál szélesebben kapaszkodik az emberiség átfogó tér-, és idôbeli talajába. Amit azonban felszív, éppúgy integrálja önmagába, mint a növény földje nedveit levelébe, virágjaiba, gyümölcseibe. Ahogy mindezek mellett a növény mégis önmaga marad, az ember is, aki más élôlényekhez hasonlóan, csak sokkal tágabb keretek és gazdagabb lehetôségek között, de szintén egy átfogó élettérben nô fel. A megmaradó és önálló egyéniségben ugyanúgy megmarad az akarat, a szabadság és a felelôsség is, mert mindez a manipulálás számára is rafináltabb lehetôségeket nyújt! A tévedés onnan is származik, hogy könnyen elfeledkezünk a szabadság fogalom analóg voltáról is, (Só 50. old.) és csak olyan abszolút alakban és terjedelemben akarnók elfogadni, ahogyan az csak az Abszolútumnak, az Istennek jár ki. Márpedig semmi adottságunk, képességünk nem nyúlik, és nem is nyúlhatik túl emberi egzisztenciánkon. Létünk is messze elmarad az isteni létteljességtôl, és minden egyéb mellett, szabadságunk is az Övétôl. De azért mégis bírunk léttel is, szabadsággal is, és minden emberi korlátoltságunk ellenére is, amint igazi a létünk, úgy a szabadságunk is az! Sôt! Analóg jellege miatt a fogalom jelenthet közéleti, társadalmi, gazdasági stb. és még más részterületeket is, amelyek éppen részmivoltuknál fogva alsóbbrendűek. Az Evangélium szóhasználatában azonban a szabadság is erkölcsi fogalom, tehát a legátfogóbb, és így legmagasabbrendű szabadság! És míg a többiért sokfelé kapkodnak a világon, erre az átfogó erkölcsi ,,szabadságra Krisztus vezetett minket'' (Gal 5,1). És halljuk a továbbiakban is: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17), vagy: szabadságra vagytok hivatva, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak (Gal 5,13). A szabadság -- szegénység! A paradox emberi magatartások közé tartozik az a jellemzô helyzet, mikor valaki a szabadság-témát nagy rámenôsséggel és erôszakkal kezeli. Krisztus tudatában van a szabadságának, esetleg hangsúlyozza is, de a kezében ez sosem fajul egyéni, hatalmi kérdéssé. Így a templomadó dolgában (Mt 17,27), a császári adó esetében (Mt 22,17-21), ahogyan eltűnik, mikor királlyá akarják tenni (Jn 6,13), ahogy visszautasítja a bíráskodásra való felhívást (Lk 12,14), és szenvedésekor elutasítja a hatalmi közbelépés gondolatát (Mt 26,53), ilyesmire még a tanítása érdekében sem hajlandó (Lk 9,54-56), sôt az ilyesmit kérô tanítványait még egy ugrató jellegű ragadványnévvel is illeti (Mk 3,17). Mindezek a megnyilatkozások a maguk oldaláról igazolják azt az állítást, hogy Krisztus az alapvetô, az erkölcsi szabadságot képviselte. Ennek természetes hajtásai lehetnek a közéleti, társadalmi, gazdasági, művészeti, tudományos stb. élet szabadságai, amik szépek és értékesek, s az ember megfelelô eszközökkel harcolhat is értük, de ilyesmire kötelezni, ez a kötelezést az Evangéliummal hozni kapcsolatba, és ennek sikeres végrehajtását az Evangélium hirdetése elôfeltételévé avatni -- szembenáll Krisztus egész egyéniségével, tetteivel és tanításával (Só és mécs 100. és 101. old.). Akik az egyébként helyes és igazságos szociális birkózásaikat az Evangéliummal kötelezôen akarják alátámasztani, elfeledkeznek a páli szavakról is: ,,Maradjon meg mindenki abban a hivatásban, amelyet kapott. Ha rabszolga hivatást kaptál, ne bánkódj miatta. Még ha szabaddá is lehetnél, maradj meg benne. Aki ugyanis mint rabszolga kapta hivatását az Úrban, az Úrnak szabadosa. Hasonlóképpen, aki mint szabad ember kapott hivatást, Krisztus rabszolgája'' (1Kor 7,20-22). És hogy itt a lélek egyéni helyzetérôl, és nem a rabszolgarendszer helyeslésérôl van szó, azt ismét igazolja Pál azon kitétele, ahol a rabszolgakereskedôt, tehát a rendszer megtestesítôjét -- elítéli (1Tim 1,10). Innen-onnan megforgatva a szabadság kérdését, az ember végül is rájön, hogy ténylegesen itt is nagyon szerénynek kell lennünk. A szabadságunk olyan öntörvényűség, mely csak egy elôzetes és átfogó isteni törvényszerűség keretében működésképes. De másrészrôl ez magától értetôdô, mert hiszen csak megfogalmazásában különbözik attól az egyszerű ténymegállapítástól, hogy az ember nem magától és magában való lény (isten), hanem teremtmény. Ezen változtatni pedig senki sem képes. Aki ezt a helyzetet, keretet nem fogadja el, beléphet a világ emberalatti kereteinek bármelyikébe, és vonszolódhatik annak a pórázán, lásd pl. korunk bármelyik hatalmi klikkjét. Vagy mint egy dacos kisgyerek megállhat, toporzékolva és nemet kiabálva, de akkor sem hajt ki ebbôl a steril és halott ,,szabadságból'' a legkisebb pozitív életcsíra sem! Az élet -- félelem?! A teremtményi, korlátolt léttel a félelem értelemszerűen vele járhat, mert ki tudja, mi lesz vele, ha akár ô kerül korlátain kívülre, akár kívülrôl töri át azokat valami. A kisgyerek, aki a saját korlátain belül sem tud még tájékozódni, érthetôen fél az ismeretlentôl, legyen az akár csak egy sötét szoba. Súlyos történelmi-emberi helyzetekben kerülhet az egyén olyan kiszolgáltatott állapotba, amire az egészséges psziché is csak félelemmel tud reagálni: a második világháború súlyos bombázásai, a lágerek megpróbáltatásai maradandóan káros félelmi reakciókat is váltottak ki. Ha mindezek halmozódnak, vagy akár csak egy genetikusan is érzékenyebb idegrendszerrel találkoznak, a psziché egész egyensúlyát is megbonthatják. De bármilyen gyökerű is a félelem, ha neurotikussá nôtt, éppúgy kikezdheti a világnézeti-vallási területet, mint pl. a vegetatív idegrendszert. Idegklinikai ápolt rajzán látható egy meztelenül elnyúlt férfitest, amit a derekán átvetett kötéllel felülrôl fog az Isten egyik keze, míg a másikkal egy égô gyertya lángját tartja a test alá. Beteges Isten-kép és beteges félelem ettôl az Istentôl. A pogány rómaiak óta bukkan fel újra és újra az a nézet is, hogy az Isten-fogalom alapja az emberben az átfogó, egzisztenciális félelem. A hívôk éretlenségére vall, mikor idézik ugyan az ide illô krisztusi szót: ha tudná a házigazda, melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné betörni a házába. Ti is álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok (Lk 12,39-40), de észre sem veszik Pálnál ennek a hívôkre vonatkozó pontosítását: ,,...magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj... de ti testvérek nem jártok sötétben, hogy az a nap tolvaj módjára lephessen meg...'' (1Tessz 5,1- 10). Rá kell döbbennünk, hogy a tényleg és valóságosan hívô keresztény ember ,,nem jár sötétben'', és hogy a félelmek, aggodalmak, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság észvesztésig nôhetô érzései épp az istengyermekség perspektíváiban értelmetlenek és alaptalanok, de ettôl elvonatkozva, az ember valójában fegyvertelenül áll velük szemben. Amellett az egyszer felkelt félelmet hány tényezô próbálja kívülrôl is fenntartani, sôt erôsíteni, hány oldalról tartanák az embereket saját félelmük segítségével rabságban, hiszen ez a legolcsóbb és legmegbízhatóbb börtönôr! És az egyszer meggyökeresedett félelem a legesztelenebb formákat öltheti fel: nem bírnám ki, ha rákom lenne, ha egy közlekedési balesetben megvakulnék -- mondják a szerencsétlenek. És igazuk is van: minden bajt az ember bajában kapott kegyelemmel tud csak legyôzni, ezért a baj elôtt se kegyelem, se gyôzelem: mikor bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok (Mt 10,19). -- (Só 77. old.) Általános biztatások az Ószövetségben is elhangzottak a félelem ellen, pl. Iz 35,3. Krisztusnál nemcsak biztató szót találunk (Lk 12,32), de helyére is teszi a félelmet, mikor erkölcsi hátterét világítja meg (Mt 10,28; Lk 23,31), János pedig megfogalmazza a végsô összefüggéseket: a szeretetben nincs félelem... aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben (1Jn 4,18). Gyökössy részletesen elemezve félelmeinket (Magunkról magunknak 24--36. old.) ehhez a teljes áttekintéshez jut: van, aki az énjét félti, van, aki attól fél, hogy énné kell lennie, van, aki a változástól, és van, aki az állandóságtól fél. De az Istentôl elválaszthatatlan ember mitôl félhetne, akármilyen reális okok gerjesszék is a félelmét? Ezt azonban csak a mélyen átélt kereszténység teszi lehetôvé, viszont az istengyermekség tudata nélkül, a maga egocentricitásában élô ember magától értetôdôen ki van szolgáltatva bárminemű félelemnek. Akkor is, ha pillanatnyilag rezzenéstelenül terül el körülötte minden víztükör, mert már a következô pillanatban kitörhet a vihar, s ennek tudatában az érzékenyebb már ebben a pillanatban is fantáziálhat, hogy hátha csak látszat az egész nyugalom... De akár reális, akár esztelen félelemrôl van szó, mindkettô egyképpen ki tudja vetkôztetni az embert önmagából, és minden más külsô befolyásolásnál és manipulálásnál bénítóbb lévén, korunkban nincs is semmi, ami jobban elvehetné az ember szabadságának utolsó szemerkéjét is, mint a félelem... Igazság Az ember szellemi tulajdonságai közül elsônek a racionálé indul kiteljesedésnek a kamaszkorral kezdôdôen. Igen sok embernél a szellemi fejlôdés nem is jut ezen túl, sôt maga az igazság is csontvázszerűnek marad meg, azok nélkül a tágító fogalmak nélkül, melyek eleven emberségét adják. Ebbôl az is látszik, hogy az igazság, minden szépsége és fontossága mellett, mégsem az a varázsvesszô, mely a lét minden kérdését egymagában megoldani képes lenne. Pilátus pesszimista és cinikus-ízű kérdésére, hogy mi az igazság (Jn 18,38), Aquinói Szt. Tamás fogalmazásában feleljük: a valóságnak való pontos megfelelés (adaequatio rei et intellectus). De korunk embere szubjektív és egocentrikus, és erre sokszor azt mondja, hogy sokféle szempont lehetséges, és ezért mindenkinek megvan a maga igazsága. Ha pl. egy bércsoportban a szűk emelési kereten kell osztozkodni, az egyik hivatkozhat kiugróan jó munkájára, ami valóság, míg a másik családjának nem kevésbé valóságosan nehéz helyzetére: betegségekre, ellátatlan gyerekekre, öregekre. Egy megtérôvel ültem egyszer szemben, aki már döntött, de miután felnôtt korát a kereszténységtôl távol élte, evangéliumi választ keresett az emberélet egy csomó kérdésére. Tapogatódzásait magyarázva, vett fel az asztalról egy ceruzát, azt hegyével a szeme elé tartva, ezt mondta: ha így nézem, pontnak látom. Majd oldalt fordította: így viszont vonalnak nézhetem. Aztán így folytatta: de ez az anyagdarab a valóságban egy ceruza. Lehet szemlélni több felôl és többféleképp, de mindezen szemléletek közül az az egyetlen jogosult csak, ami annak mutatja, ami ez valójában, tehát ceruzának! Ez az ember egyáltalán nem ismerte Aquinói Szt. Tamást, de az igazságot kereste, és nem ,,a maga igazát'', ezért juthatott józan parasztésszel ugyanarra az egyébként egyszerű eredményre. Igaz, hogy a világ -- és fôleg az ember -- dolgai ritkán közelíthetôk meg olyan egyszerűen, mint egy ceruzadarab. Ezért lehet, hogy egy konkrét helyzetben csak nagy munkával, bizonytalanul, vagy egyáltalán nem tudnók megfogalmazni az igazságot. De ez csak a mi korlátainkra vet fényt, az igazság természetéhez semmi köze! De nem is lesz ebbôl zavar, ha egyszerű természetességgel tudja valaki mondani: ezt nem tudom! Vagy: itt nem tudok egyértelműen állást foglalni! Csak általános egzisztenciális korlátainkhoz itt hozzájárul a mai ember erkölcsi korlátozottsága az egocentrizmusában, amelyik dehogy is engedi meg neki, hogy kimondja, hogy ô nem tud valamit, akkor már inkább kimond valami olyat, amin egy egyszerű ember is megcsóválhatja a fejét, de hát ebbôl sokkal kevesebb van, mint egocentrikusból! És van az igazságtól való elfordulásnak még egy jellegzetes formája. Az önmagán túllépni nem akaró ember racionalizmusával próbálja kivédeni az Isten Országának feléje irányított követelményeit. De amikor egy olyan gondolatsorral találkozik, amelyik ezeket éppen racionális oldalról támasztja alá, akkor esetleg így tör ki: ,,ez mind igaz, de vedd tudomásul, hogy az élet egészen más!'' -- Igen, mindazok élete, akik csak addig emlegetik az ésszerűséget, míg az nem érinti a saját ösztönvilágukat, ami az életük kizárólagos meghatározója -- s a csôdjeiké is! -- Ugyanezt egy jártasabb felnôtt már dörzsöltebben így fogalmazza: egy-egy logikus, evangéliumi gondolatmenetet hallva, az ember újra és újra átejtôdik, azt híve, hogy mindez a valóságban is végrehajtható! -- Ami a valóságban képtelen, az elme elôtt sem bizonyulhat ésszerűnek. De mit meg nem tesz az ember, a racionalista is, ha az észérvekbôl már kifogyott, de az ösztönvilágát objektív keretek közé fogni mégse akarja! Bár ô ezt nem ösztönnek mondja, hanem azt állítja, hogy az élet színességét, gazdagságát, szabadságát és kötetlenségét védi csak elvont, csinált, értelmetlen és életképtelen skatulyákkal szemben! A biológus azonban épp arról tanúskodik, hogy az életben is minél lényegesebb funkciókról van szó, annál nagyobb pontosság kívántatik. Az ember minden szerve páratlanul precíziós termék. Egy genetikus kódban a ,,betűk'' millióinak kell egyetlen hiba nélkül lemásolódniuk, különben halál vagy torzulás a következmény. De a késôbbi életben is ugyanez a helyzet, ha a hormonok és enzimek, a hasnyálmirigy, vagy a pajzsmirigy stb. termékeinek mennyisége és aránya veszít a ,,pontosságából''! Aki az életre hivatkozva követel kötetlenséget magának az igazságok világával szemben, az egyszerűen nem ismeri az életet! Erôtlen igazságok? Mivel a perc-emberkék erôszaka és propagandája annyiszor eltakarja az igazságot a köz-, és magánéletben egyformán, a rövidlátók az igazságot erôtlen és megfélemlített Hamupipôkének vélik. És tényleg papírmaséból és olajos rongyokból is lehet ciklopsz-falakat hazudni a színpadra. Órákra, napokra. Csakhogy minden igazság az örökkévaló Istenben gyökerezik, s a mi idônkkel nem törôdve érvényesül. Lehetséges, hogy a halandó nem éri meg, de a papírmasé elválik a sziklától. A történelem, és századunké meg különösen, ezt bôven bizonyítja. De ha a papírmasé -- és az ember! -- esetenként meg is elégszik a pillanatnyi színpadi látszattal, az igazságon ez mit sem változtat! A papírmasé-emberbôl az az erô, az az állóképesség hiányzik, ami a sziklának, az igazságnak a sajátja. Az erôtlen emberé viszont pl. az a belsô mese, amivel üres idejét kitölti elalvás elôtt az ágyban, utazáskor, várakozáskor stb. Itt színezi ki életét és egyéniségét, fest magáról csinált képeket az agresszív, vagy a szexuális ösztönterületen, játszik olyasmivel, amihez a valóságban még mint bűnös sincs elegendô elszántsága. A másik pont, ahol az igazság hallatlan erôigénye kézzelfoghatóvá válik, a nem-mondás képessége és kötelezettsége. Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem (Mt 5,37; Jak 5,12), de ebbôl a keresztény akárhányszor a nemet korántsem tudja úgy használni, mint az igent! Egy fiatalt pletykás társai intim dolgairól faggatnak a munkahelyén. -- Utasítsd el ôket! -- De mikor már huszadszor kérdezik ugyanazt! -- Nekik van erejük jogtalanul kíváncsiskodni akár hússzor is, neked, aki a magad törvényes, jogos, igazságos helyzetében még elônyben is vagy felettük, nincs erôd ugyanannyiszor elutasítani ôket? Van aki megbotránkozik a tíz szűzrôl szóló példabeszédben az okos szüzeken. Hogyan lehet elutasítani az oktalanokat, különösen mikor a példabeszéd értelmében itt az örök boldogságba való bejutásról van szó? Pedig a kép éppen azt tanítja, hogy az örök boldogságot ki-ki csak maga szerezheti meg magának, s nem mások gondjai, kényeztetése alapján: az ,,igen'' lehet puszta sodródás egy már fennálló erôgóc kötelén, a ,,nem'' egy másik front felállítását jelenti ezzel szemben, és ez komoly erô nélkül nem megy. Minél erôtlenebb és bizonytalanabb, minél kevésbé mély és átfogó valakinek az igazságról való meggyôzôdése, annál bizonytalanabb az ahhoz kapcsolódó értéktudata is. Minden más jelenség is értéklehetôségként áll elébe: divatos jelszavak, mások magatartása csak megsokszorozzák szeme elôtt a számba jöhetô értékeket. S kezdeti bizonytalansága rohamosan nô tovább, hisz önmagában nem hord olyan gerincet, amelyhez kapcsolhatna egyes értékeket, vagy amibôl kiindulva elutasíthatna másokat. Az ilyen szellemi zűrzavar végül is akár etikai nihilizmusba, akár valamiféle neurózisba csaphat át. Ezen az sem változtat, ha a kapkodás, minden ötlet igenlése valójában a belsô identitáshiányt akarja semlegesíteni, és a jobbra-balra való kapcsolódás által pótolni. Ebben a belsô bizonytalanságban a fiatalok rendszerint arról panaszkodnak, hogy az Egyház a nyakukra ül, és megkötöttnek érzik magukat. Ugyanakkor az idôsebbek, akik már átélték az ilyen kapkodásnak sorozatos buktatóit is, az egyházi állásfoglalások általánosságait, oldottságát és elkentségét hányják fel, ami nem ad elég konkrét bizonyosságot az embernek. Az igazság szellemi természete szerint a maga létrendjében nincs alávetve a hely és idô anyagi jellegű kategóriáinak, hanem örök. az ember azonban a maga kötöttségei szerint zárt helyi és idôponti keretek közt foglalkozik vele, de így el is erôtlenítheti, ki is üresítheti, akár nevetségessé is teheti. Az önmagában örök és állandó az emberi körülmények közt felbillenhet, ha az idô elmozdult alatta. XXIII. János aggiornamentója az Egyház vonatkozásában nem új igazságokat hozott vagy keresett, hanem csak helyükre akarta tenni azokat, amiket az idô kiejtett a kezébôl. Az emberi gyengeségnek viszont szokott jelensége az igazságok alkalmatlan, szélsôséges esetben félrevezetô és hamis kezelése. Dörgedelmes prédikáció a misemulasztásról, azok elôtt, akik jelen vannak és nem mulasztanak, míg akikre vonatkozik, azok úgyse hallják. Társadalmi szinten: kemény kiállás minden diktatúra ellen -- békés demokratikus körülmények között. Magában egy diktatúrában? No, nem, az alkalmatlan! A házas hűségrôl csak házasság elôtti fiataloknak beszélni, már házasságban élôknek nem, mert ki tudja, hátha valaki megingott, és a helytelenítést magára veszi és megsértôdik! Felcsúfolása a Krisztus tanításának -- és minden igazságnak --, ha csak érdektelen környezetben hirdetem, ha gyávaságommal idôszerűtlenné nyomorítom ôket. Mert a maga természetes helyzetében Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökre. Ne hagyjátok félrevezetni magatokat különféle idegen tanításoktól! (Zsid 13,8-9) Az igazságok ereje az ember számára nem garancia, hanem lehetôség! Ha nem él vele, megmarad a maga gyöngeségében, de ettôl az nem változik, nem gyengül el -- tegnap, ma és mindörökre! Az igazság tágasságai Az igazság soha nem Shylock igazsága, nem cseppeken, garasokon és centimétereken fordul. Az Isten alapvetôen nagylelkű, s az igazságban a nagylelkűségét irgalomnak hívjuk. Hogy az Isten irgalmas, a Kiv 22,26-tól végig halljuk az egész kinyilatkoztatáson az ötödik boldogságig (Mt 5,7) és Lk 6,36-ig: legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas. Itt mindjárt az is kitűnik, hogy az Isten irgalmassága -- mint egyéb magatartási vonatkozásai is -- nemcsak magában áll, hanem számunkra is irányadó! (Só és mécs 27. old.) Jak 2,13 még keményebben ismétli ezt. Mindnyájan az Isten sokarcú irgalmából is élünk, ami nem is választható el az igazságától, mert az Isten egyszerű tökéletesség, akiben nincsenek különálló részek. Azonban ne tévesszük meg magunkat! Az irgalom nem azt jelenti, hogy Isten elvárásai alól eleve felmenthetem magamat, a gyerekemet, a családomat, a magam klikkjét! A jó szándékú gyengék és nem az ügyes üzletemberek az irgalom várományosai! Az Uram, Uram kiabálás nem feltétlenül veszi le lábáról az Atyát! (Mt 7,21) Megint más az igazságnak kifelé való képviselete: az ítélet. Erre egyetemes tilalom hangzik el, mert az emberek egyetemesen hibáznak öncélú, pletykás, rosszakaratú ítéleteikkel. Már az Ószövetség kezdetén elhangzik: senkit ne gyűlölj -- fedd meg nyíltan embertársadat -- bosszút ne állj -- ne hánytorgasd a másik bűnét -- szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lev 19,17-18). Valójában az képes ítélkezni, akit arra az Isten Lelke képesít fel (1Kor 2,14-16), azért az állapotbeli kötelesség területein ezt nemcsak lehet, de kell is tennünk. Szülô, nevelô a gyereke, orvos a betege, vezetô a beosztottja fölött (a beosztás keretén belül) kötelességszerűen ítélkezik. Az általános emberi területeken (KRESZ megtartása, környezetszennyezés elhárítása) ez minden érett, egészséges ember emberi állapotához tartozik. S a legkényesebb vonatkozásokban itt feltétlenül érvényes a híres babitsi szó: vétkesek közt cinkos a néma! Ez azonban arra nem jogosít fel, hogy a túlsó járdán menô ismeretlen öltözékére utalva ezt mondjam: nézzétek, mekkora majom megy ott! Itt érdemes az alázat fogalmával is szembenézni, ami a moralista Häring fogalmazásában a keresztény ember belsô életének ellenôrzô műszere! Az Úristen által megteremtett világban sehol sem követhetek el értékrombolást. Ez a teremtés kikezdése, lebontása lenne, ami a Sátán ambíciója. Az alázat így nem jelentheti a magam tényleges kisebbítését! -- egy jóeszű gyerek alázatból gyengén tanul! --, az ilyesmi csak a kapott talentumok fel nem használásának a kategóriájába esik (Mt 25,26-27), vagy szóbeli letagadását, ami egyszerűen hazugság. Egy-egy ilyesminek tűnô szentírási megnyilatkozás az össz-szövegben csak az Isten szemével nézett realitásnak bizonyul, megfosztva minden ösztönös emberi egyoldalúságtól (Mk 10,17-19; Lk 18,18-19; Mt 19,16- 17, vagy 1Tim 1,15) -- és épp ez az alázat! Magyarban tévútra vezethet maga a szó, mintha valami alá kellene süllyednem. Az ennek megfelelô latin ,,humilis'' eredetileg tényleg alacsonyat jelentett, és csak a kereszténység lelkiéleti szóhasználatában vette fel az alázatos értelmet is. A szó töve azonban, az alacsonynak megfelelôen a föld (humus) szóhoz kapcsolódik, és így emberi vonatkozásban ugyanazt a földbôl valóságot hangsúlyozza mint az Ádám név is. Ez pedig csak a nyers valóság, és nincs semmi ennél kevesebb, semmi ,,alá''! Nagy Szt. Teréz is így látja: ,,az alázatosság ebben áll: igazságban járni''. (Belsô várkastély, 5. lakás) Ebben a perspektívában kerülhet helyére a ,,megalázni'' fogalma is. Az ember meghatározó rangja, ,,magassága'' az istengyermeksége. Ezt senki el nem veheti tôle. Sem a fizikai szenvedés, sem mások méltatlan bánásmódja. Mindez lehet kellemetlen, rossz, méltánytalan, de a másik emberségét képtelen elérni. Azt -- az istengyermekséget -- csak ki-ki maga hajíthatja el magától bűneivel, de amíg él, azt is bármikor rendbehozhatja, erkölcsileg meg nem történtté teheti. De az istengyermeki szintrôl senki a másikát le nem lökheti, és maga is csak bűnösen szállhat ezen szint alá. (Só és mécs 24. old.) Valójában az egész üdvtörténetben csak Krisztus ,,alázta meg magát'', és amellett Ô bűn nélkül, mikor Isten lévén, miértünk emberré lett (Fil 2,6-11). Egyébként a szó sokszor hol érzelmi túlzást jelent, hol pedig vagy a gyalázat, vagy a méltatlanság szinonimájaként használják. Az igazság fogalmát teszi telivérré, élôvé a türelem, a várni- tudás is. Mert az Isten az örökkévalóságban gondolkodik, azért a pillanat rossza még nem jelenti az Ô helyeslését is. Számol az ember és az emberi viszonyok fejlôdésével, várni tudott a megváltással is amíg ,,elérkezett az idôk teljessége'' (Gal 4,4), de a türelmetlen, mert ösztönös emberrel szemben ezt a várni-tudást az Úr mindig is mondja magáról (Bölcs 15,1; Sir 5,4; Joel 2,13). Mennyivel reálisabbnak és életteljesebbnek tűnik fel az igazság fogalma, ha a fentiekkel is átszínezzük, míg nélkülük olyan könnyű merevnek, kicsinyesnek, receptszerűnek, sematikusnak, élettelennek, és így végsô soron akár igazságtalannak is bemutatni! A tágasságba a bunkó nem tartozik bele! A tágasságnak is vannak határai. Hányan vannak, akik az egész Evangéliumot pusztán bunkónak használják felebarátaik ellen, s beolvasó negyedórákat tartva, az Evangélium igazságaival jó nagyokat ütnek mások fejére. Pedig akire hivatkoznak, az maga megmondta, hogy Ô nem ezért jött, hanem hogy megmentse a világot (Jn 3,17; 12,47). A bunkónál finomabb módszerek pedig legtöbbször csak aljasabbak. Ha egy amúgy is beteg emberre nem török rá valami rossz hírrel, ami úgysem sürgetôs, az lehet szeretet, mert a másik érdekét nézi. Aki azonban a saját kedvezôbb helyzete, eredménye érdekében számítgat, halasztgat, keveri a kártyát, még ha nem is követ el a szó szoros értelmében vett hazugságot, már manipulál, és ez az az igazságnak, ami a gyomirtó vegyszer a növényzetnek. Van, aki a lelkiismeret finomságát védô pluralizmust használja fegyvernek az igazság ellen (Só 75. old.; Mécs 120. old.), pedig a lelkiismereten túl, magában a valóságban, tehát a tény- és érték- kérdésekben, a valóságnak mintegy anyagi és szellemi arculatán keresni a pluralizmust, az ellentmondás elvébe ütközô képtelenség. És a lelkiismeret pluralizmusa sem az utolsó szó, mert az igazság keresése akkor is kötelezô marad (Dignitatis humanae zsinati dokumentum: 1. pont, valamint VI. Pál Evangelii nuntiandi apostoli buzdítása: 78. pont). El szoktunk feledkezni arról, hogy az ember a fentiek értelmében a lelkiismeretéért is felelôs. Ha valaki az érvényesülési hajszától nem jut hozzá a bensô világával való foglalkozáshoz, s ennek következtében felnôtt korában is éretlen kamasz-lelkiismerettel szaladgál a világban, ez aligha lesz mentség a számára! János sem azt mondja, hogy a pluralizmus, hanem hogy az igazság tesz szabaddá titeket (8,32). De még az igazság helyes és teljes megismerésénél sem lehet megállni: ...aki nem cselekszik igazságot, nem Istentôl való (1Jn 3,10). Tudni a Sátán sokkal közvetlenebbül tud Istenrôl, mint mi emberek, de attól megmarad annak, ami (Jak 2,19). Az értelmi felismerés csak kezdet, de nem teljesség, és nem vég. A felismerés és magatartás különbözôségének fenntartásából ered a farizeizmus is. S ez a puha keresztényeknek szinte állapotbeli kísértése. Az elsô keresztény homília, ami a II. századból maradt fenn, szintén errôl, a keresztények farizeizmusáról szól. Ha a pogányok hallanak -- úgymond - - az ellenségszeretet parancsáról, ledöbbennek az Úristen nagysága elôtt, és elönti ôket a boldogság. De mikor aztán látják, hogy az ezt hirdetô keresztények egymás közt gyűlölködni is tudnak, káromló dühvel fordulnak ugyanezen Isten ellen. (Római Szt. Kelemen ún. II. levele a korinthusiakhoz. Lásd: Ókeresztény írók, III. k.: Vanyó László: Apostoli atyák, 148--160. old. -- Altaner-Stuiber: Patrologie, 1980. 88. old. szerint Kr. u. 150 elôtt íródott, de nem Kelemen a szerzôje. Valóban az elsô ránk maradt keresztény homília, ami azt sürgeti, hogy Krisztus megvallása tetteken keresztül történjék!) Ennek a magatartásnak legarcátlanabb példája Voltaire halálos ágyán tett kijelentése. Mikor azt kérdezte valaki tôle, mit gondol, mit fog szólni Isten az ô földi dolgaihoz, így felelt: megbocsát, hisz ez az ô dolga: c'est son métier! Pascal szerint csak két teljes értékű emberi magatartás van az Istennel szemben: a boldog birtoklás, vagy a becsületes keresés. Általában a második jut a széles tömegeknek, mert az elsô sokszor csak az élet végére alakul ki. A farizeusról azonban ez a második sem mondható el, s így lesz érthetôvé az ágostoni tétel: Istennek sok barátja van az ellenségei közt, és sok ellensége a barátai közt! Az átfogó igazság nem azonosítható annak gyakorlati, földi érvényesülésével, az igazságossággal gazdasági, társadalmi, közéleti stb. vonatkozásokban. Az igazságosság kérdése rendszerint a szabadságéval összenôve jelentkezik, mert az igazságosság magától értetôdô és természetes keret, s ha probléma van vele, az rendszerint azért lehet, mert a szabadság sérülése már felforgatta a dolgok természetes rendjét. Aki ennek a természetes rendnek a helyreállítására törekszik, ha valóban arra törekszik, kétségtelenül szolgálatot tesz az Isten Országa ügyének is. De ezt nélkülözhetetlen elôfeltételnek kikiáltani épp úgy nem lehet, mint a szabadságot sem. Az emberi egzisztencia kincseit a bűnbeesés óta cserépedényben hordozzuk (2Kor 4,7), törékenység, teher, probléma mindig van, épp ezért kellett a Megváltónak eljönnie, s aki elôbb paradicsomot akarna teremteni a földön, hogy utána gondtalanul fordulhasson az Isten felé, az naiv és irreális álmaiban mindkettôbôl kimarad. Ezzel is igazolva, hogy az igazság tényleg csak a valóság pontos, reális képe lehet! (Só és mécs 80. és 89. old.) Gertrud le Fort híres regénye, a Gettóból jött pápa (ford.: Ijjas Antal, 1934) II. Anaklét ellenpápa személyén keresztül mutatja be ennek a tévesen megközelített tételnek a tragédiáját. A dúsgazdag bankárgyerek és szerzetesi nevelôje között hangzik el ez a párbeszéd: Ha én pap lennék, atyám, mint ön, azért küzdenék, hogy megtörjem az igazságtalanság hatalmát a földön. -- Te csak arra vigyázz, hogy a kereszt hatalmát meg ne törd a földön! (81. old.) Pápai megválasztására várva mondja: A hatalom az enyém, s az órám már üt... s attól kezdve nem lesz több ártatlan áldozat a földön. -- Jó. És mit kezd majd a kereszten Ártatlanul Feláldozottal: (225. old.) Az átfogó megfogalmazást az írónô Paschalis pápa ajkára adja: Igazságosság csak a pokolban van! Az égben kegyelem van, a földön pedig kereszt. Az Egyház azonban azon van, hogy megáldja annak hordozóit. (136. old.) Az ilyesféle hangokat azonban akárhányszor még a keresztények sem hallják szívesen, sem a XII., sem a XX. században. Szeretet Egy keresztény család este, vacsora után észreveszi, hogy a konyhaszekrény szinte üres, mert minden edény mosogatás elôtti állapotban leledzik, immár nemcsak a mosogatóban, de egyéb hely híján, a fürdôkádban is. Ezért vacsora után a család egésze összeül megbeszélni, hogy miképpen is oldódjék meg a mosogatás kérdése. Abból kell kiindulni, hogy ôk ,,egy keresztény család''. De mi tesz egy családot kereszténnyé? Természetesen a szeretet. Viszont ez ugyanúgy tovább kérdezendô és fejtegetendô, hogy hát mi is az a szeretet? És fejtegetik, hiszen errôl sok mindent lehet elmondani. Mindenrôl sok mindent lehet elmondani! És mivel ôk ,,egy keresztény család'', nem is sajnálják erre a fáradságot! Így a filozófiai vita hajnali kettô felé szakad meg, mikor már mindenki leszédül a fotelbôl a fáradtságtól. Reggel persze mindenkit vár az iskolája, munkahelye, ahol az egész napot kialvatlanul, szédelegve vergôdik át. A piszkos edények változatlanul tornyosulnak ott, ahol eddig. Hiszen ôk egy keresztény család, ahol ugye a szeretet stb., mint eddig, da capo al fine... űKÖZÉPRE = * Társadalmi szintet és alakot öltve szemlélhetjük ezt a gondolkodást és magatartást a nyugat-európai ún. ,,zöldek'' (környezetvédôk és más csoportosulások) egyik-másik alakzatánál. Ezek ugyanis elutasítják az erkölcsi állásfoglalások értelmi alapjait, és csak az érzelmeket értékelik erkölcsi faktornak. Ennek megfelelôen magukat tartják az egyedüli közösségi lelkiismeretnek, akik egyedül vannak ,,jogos'' helyzetben, és félretolhatnak minden törvényes jogot. Az érzelem azonban még akkor is egyéni, ha nem önzô (és ritkán nem az!), és ezért önmagában a legkisebb közösség rendezett létét sem tudja biztosítani. Gyöngéd vagy kemény? Krisztus sír Jeruzsálem felett (Lk 19,41), megesik a szíve a naimi ifjú édesanyján (Lk 7,3), magához öleli Jánost (Jn 21,20), de kötélostort is tud kézbe kapni (Jn 2,15), és Keresztelô Szt. Jánosnak is a keménységét és elszántságát dicséri (Mt 11,7-14). S ezekbôl nemegyszer ki-ki azt idézi, amire éppen szüksége van. Kevésbé szoktunk rátalálni a szeretet gyöngédségére magánál az Úristennél, pedig a végsô idôkre azt ígéri az Úr, hogy mint egy édesanya keblén és ölében fogja becézni az övéit (Iz 66,12-13), és ezt nyilván Pál is irányadónak tartja saját viselkedése számára, mikor azt mondja: olyan gyöngédek voltunk hozzátok, mint az anya, aki dajkálja gyermekét (1Tessz 2,7). A gyöngédséget mindenesetre aligha lehet kizárni a szeretetbôl! De ha megnézzük azokat a helyeket, ahol az Úr elvárásszerűen, kötelezô erôvel szól hozzánk az istenszeretetrôl (Kiv 20,1-17; MTörv 5- 6. fej.), majd az emberek szeretetérôl (Lev 19,18; Mt 22,40), ott tenni, véghez vinni, engedelmeskedni valókról esik szó, és nem is hanyag könnyedséggel, hanem ,,minden erôddel'' (MTörv 6,3). Elgondolkoztató az Énekek énekének hasonlata is a szeretet erejérôl, mely ,,mint a halál, olyan erôs'' (Én 8,6), vagy hogy a Példabeszédek könyve is az asszonyt akarván dicsérni, az erôs (derék) asszonyt emlegeti (31,10-31). (A latin szöveg fortis szava erôst, bátrat jelent; az eredeti héber ,,hájil'' értelme is: erô, képesség, erényesség.) Úgy látszik, hogy nemcsak a gyöngédséget, de az erôt sem lehet a szeretetbôl kizárni! Lélektanilag érthetô korunk zűrzavara az erô fogalma körül (Mécs 36. oldaltól), de azért az zűrzavar marad. Viszont az sem kevésbé téves, ha valaki a szereteten pusztán ellágyulásokat, hangulatosdit, romantikát ért. Az Isten, Krisztus magatartásában, szeretetében a gyöngédség és az erô is helyén van, egyik sem kizárólagos, kiegészítik, és nem sértik egymást. Mi ennek a titka? A szeretet -- erkölcsi fogalom! A kinyilatkoztatás, a Szentírás, az Evangélium -- mint az köztudomású -- közvetlenül és öncélúan sehol nem adnak természettudományt, történelmet, szociológiát, lélektant stb. -- bár mellékesen ilyesmik is elôfordulhatnak bennük --, mert a céljuk erkölcsi: az ember elvezetése Istenéhez. Ezért az elsôdlegesen használt megközelítések is alapvetôen erkölcsi jellegűek. S a szeretet a kinyilatkoztatás egyik legátfogóbb erkölcsi fogalma. Hogy magatartásunkban bárminek erkölcsi jellege lehessen, ahhoz, erkölcstanunk szerint, két elôfeltétel kívántatik: tudva és akarva. Egyebek mellett az Isten képmására és hasonlóságára való teremtettségünk (Ter 1,26) e két alapvetô szellemi képességünk birtoklását jelenti, az értelemét és az akaratét. Minden erkölcsi, tehát Isten felé tájékozódó tettünknek, magatartásunknak elôször ezen a két ellenôrzési gócon kell keresztülmennie: az értelmünk megvizsgálja és eldönti, hogy megfelel-e Isten akaratának, s aztán ezt a döntést akaratunk a maga energiájával végrehajtja, a valóságba emeli. Eddig azonban, legalábbis egyszerűbb esetekben, egy megfelelôen beprogramozott számítógép is el tud jutni, bár az élet sok-sok egyszerű szokvány magatartásánál még nekünk is elég ennyi. De ezen felül a pusztán ennyi legtöbbször nemcsak hiányos, de elégtelen is. Átfogó emberi cselekedeteimben testi részemnek is pozitív szerepet kell vinnie: akár Isten, akár az emberek felé való fordulásom egy bizonyos átéltséggel, belsô meleggel, megdobbanó szívvel és felcsillanó szemekkel kell hogy történjék, és ez az érzelem! Nem elhagyható, és nem lenézett a másik kettô mellett, -- mindössze harmadik a sorban. Aki az elôzô kettô elé téve, csak megy az ,,érzései'' után, az az ellenôrzô állomások kikapcsolásával az ösztönvilágának enged szabad kifutást. Az erkölcs alatti lények, az állatok is így járnak el. Vannak, akik csak utólag fordulnak az értelmükhöz, egyedül azt várva tôle, hogy visszamenôleg igazolja korábbi ösztönös magatartásukat. Mások ezt is mellôzik, s papírízű, merev, embertelen és élettelen dolognak minôsítik azt a magatartást, amit az értelem és az akarat határoz meg. Az ember persze szabadon jár el, de becsapja önmagát (esetleg másokat is, csak az Istent nem, akit egyedül lenne érdemes becsapnia), ha azt mondja, hogy jobbra megyek, mikor balra indul. A pogány világ a mi szeretet fogalmunkat nem ismerte. A latin amor szó eredetileg csak a testi szerelmet jelentette. A caritas szót a kereszténység csinálta, görög tôbôl, latin képzôvel, ahol a görög tô, a charis a (szintén testi) bájt jelentette. Mert az itt tárgyalt erkölcsi jellegű szeretet- fogalmat a kereszténység hozta, s aki kereszténységre hivatkozva másként használja, az balra lép, mikor jobbot mond! Ki kell zárni még egy félreértési lehetôséget. A fent emlegetett értelmi munka igazolt tényekbôl, tételekbôl, állításokból indul ki, egymásra épülô ok-okozati kapcsolatokon, és helyesen levezetett következtetéseken keresztül, lépésrôl lépésre menve -- ahogy mondani szokás: diszkurzív úton -- jut el az új megismeréshez. A megismerésnek ún. intuitív formájában azonban az arra képes lélek enélkül az apró lépegetés nélkül egy végsô látásban, szemléletben (intueor = szemlélni) jut el a dolog átfogó, lényegi ismeretéhez. Nem a részletekhez, hanem a dolog lelkéhez. Művészek, misztikusok nem lehetnek el nélküle, de senki elôl sincs elzárva, aki megbecsüli ezt a lehetôséget is, és neveli magát rá. Az értelmi és intuitív megismerési formák közt nincs értékkülönbség -- mindkettô a Teremtôtôl ered! --, de van gyakorlati, alkalmazásbeli különbség a megismerô személye, és a megismerés tárgya vonatkozásában. A diszkurzív megismerés elônye, hogy könnyebben közölhetô is, igazolható is, a részletei pontosabbak, de a dolgok legbensejéhez általában nehezebben jut el, és még nehezebben tudja ôket a maguk lényegében megközelíteni. Az intuitív ugyanide esetleg egyetlen csapással jut el, de hogy amit lát, azt ki tudja-e fejezni, át tudja-e adni, az egy másik kérdés. A diszkurzív megismerés egyirányú, lépcsôzetesen haladó, célra törô. Az intuitívet valami szimpátia viszi a megismerés felé, ami mellett a gyakorlati célosság háttérbe szorul. Ez az elôzôleg való, csak a dologgal törôdô, hordozó szeretet elôfeltétele egy valódi intuíció késôbbi beugrásának. Így vallási vonatkozásban is a szemlélôdésnek rendszerint elôfeltétele az elmélkedés, mint a témával való tartós foglalkozás. Felkészült kezekben, és a maga területén alkalmazva, egyik sem alsóbbrendű a másiknál, míg a számára idegen területen mind a kettô csôdöt vallhat. Ugyanez a helyzet a megbízhatóságukkal is. Az ösztönösség is ugyanúgy torzíthatja mind a kettôt, csak az kell hozzá, hogy az ember szubjektív vágyai és indulatai elködösítsék az adott objektív megismerési feladatot. Bár az intuíció melegebb, mint az értelem, de az érzelemmel nem azonosítható, és megfelelhet a ,,tudva'' erkölcsi elôfeltételének. Mit szeretek a felebarátomon? Az istenszeretet egyszerű dolog, mert Istent a maga teljességében és feltétlenül kell is, lehet is szeretni. De ugyanazt az embert egyesek szeretik, mások nem. S akiket szeretnek is, másért szereti az egyik ember, és másért a másik. Mit lehet vagy mit kell szeretni egy emberben? Hogy mi mindent lehet szeretni, ez csak attól függ, ki az, és milyen az, aki azt mondja magáról, hogy ô szeret? Hisz lehet önzô, számító, perverz, bűnös. És az Evangélium világában mit kell szeretni bármelyik másik emberben, az emberiségben, az egész teremtett mindenségben? Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten ôbenne (1Jn 4,16), és mindnyájan az Ô teljességébôl merítettünk (Jn 1,16), míg ami beszennyez bennünket, az a mi szívünkbôl származik (Mt 15,18). Minden szeretetreméltó dolog az Istenre megy vissza, és csak az, és annyiban szeretetreméltó, amennyiben az Istenre megy vissza. Nem szerethetem a másik bűneit, rossz hajlamait, ferdeségeit, éretlenségeit. De áhítatos, gyöngéd kézzel hordozom benne az Isten teremtô gondolatát, úgy, ahogyan ôt elgondolta, megálmodta, aminek akarja, amit vár tôle. Azt is tudom, hogy Atyánk fejlôdôknek gondolt el bennünket. Az elsô pillanatban egy csecsemôben nincs még egy szemernyi valósított ,,jó'' sem, semmi tényleges ,,erény'', amit szerethetnénk. A vele kapcsolatos teremtô isteni gondolat is lepecsételt könyv még elôttem. De ilyenként is hódolnom kell neki, és szolgálnom, s épp mert ilyen, nem nyugszom bele semmi elcsúfításába, amit az ügyetlen lélek követne el önmagán: a gyöngeségeit, az Isten gondolatától való lemaradásait nem kényeztethetem! Ebbôl látszik, hogy az értelem és akarat mennyi ellenôrzésén kell átmenniük szeretô mozdulásaimnak is! Isten minden teremtô gondolata páratlan és egyedi! És minden ember, helyzet, esemény egy-egy újabb páratlan isteni villanás, melyek nem is emlékeztetnek sem egymásra, sem önmagamra. Az Istent mindegyik mögött ott láthatom, magamat még a rám így-úgy hasonlító gyermekeim mögött sem. De akikkel közülük a Teremtô többé-kevésbé vonatkozásba hozott, azokban az Ô teremtô gondolatát kell igenelnem, vagy ha a vonatkozás úgy kívánja, hordoznom. A szeretet tehát ebben áll: a másik Isten-akarta másságának vállalása, hordozása. S ebbôl mindjárt az is látszik, a szeretetnek nemcsak az asszonyban kell erôsnek lennie (Péld 31,10-31), hanem mindig és mindenkiben. Ehhez a hordozáshoz mindenképpen erô kell. És sokszor nem is kevés, hisz a különbözô fejlettségű lelkek feszülési távja igen sok energiát emészthet fel. Bizonyos erkölcsi távolságon túl a hordozó szinte tehetetlenné válik, és hogy ez mégse forduljon keserűségbe, cinizmusba, az is folyamatosan eszi az energiát, és csak a Kegyelembe való kapaszkodással oldható meg. ,,Elomló'' szeretet? A gyerekkel (és nem gyerekre) spóroló társadalmunkban a nagymamák nem bôvelkednek unokákban. De azért vannak még jószándékú, sokgyerekes családok, ahol a nagymama másfél-két tucat unokának örülhet. S mindig van, aki jószándékkal, meleg (és beteg!) szívvel kötelességének tartja négy-öt éves unokáit is egyenként felkeresni és meggratulálni név- és születésnapjukon, szüleiket szintúgy, sôt azokat házassági évfordulóikon is, szédületes mennyiségben sütni, fôzni a lurkóknak -- hiszen a nagyszülôi szeretet tartozik ezzel! Pedig ez csak kényeztetés, ajnározás, gyerekrontás. A gyerek ösztönvilágának persze jólesik, de csak növeli benne a fontosságtudatot, az ellátás és kiszolgáltatás igényét, jó alapokat késôbbi egocentrizmusa számára. A fiatal édesanya a nyári délelôttöt tölti kisgyerekeivel a vízparton. Fagylaltot kérnek, esetleg rágógumit. Megkapják, majd újra kérnek. Négyet-ötöt egymás után. És mindig kapnak is, hiszen a fagylaltban nincs bűn! Addig kapnak, míg a mama pénztárcája ki nem ürül. Akkor már nem lehet tovább. Miben különbözik ez az alkoholizmustól, hiszen a pohár borban sincs bűn? A kiindulás téves: semmit sem csinál az ember azért, mert az nem bűn! Ezt komolyan véve, mérhetetlen mennyiségű tennivalónk lenne minden percben. Amit csinálok (amellett, hogy nem bűnös) ésszerű és kielégítô okának is kell lennie, ami megmagyarázza, hogy a sok lehetôség közül miért épp ezt választottam ki. A kánikula pl. ésszerű oka egy adag fagylalt elfogyasztásának. De négy-öt adaghoz az esetleges gyomorrontás nem ésszerű ok. Hogy a gyerekek éretlenségükben örülnek neki? Esetleg annak is örülnének, ha ugyanilyen fegyelmezetlenséggel engedném ôket az úttesten szaladgálni, de azt már nem engedem, mert felfogom a fegyelmezetlenségbôl eredô közeli veszélyt. Azt a távolabbit már nem, hogy az elomló, kényeztetô, puha szeretetben nemet mondani nem tudva, rászoktatjuk a gyereket önakaratának feltétlen kiélésére. És felnôttként ezért viszi majd egyszer szirénázva a mentôautó, mikor kocsiját is csak az önérvényesítés irányította... Árulók és hittagadók ugyanígy mentegetik magukat a gyerekeikkel, mert ôk maguk ugye mindenre készek lennének, de hát az övéik... Így ezek aztán ebben a levegôben jómódban nônek fel, -- de elzüllésre is nônek fel! Krisztus arra tanított, hogy a szavunk legyen igen, igen, nem, nem (Mt 5,37; Jak 5,12). De ebbôl a keresztények is csak az igent tanulják meg, mert az legtöbbször csak energiát nem kívánó csatlakozást jelent. De nemet mondani, szembeszállni valamivel, ellenállni, -- még egy kisgyereknek sem! (Só és mécs 95. old.) Az állandó igen-mondás, helyeslés, melléállás lehetetlenné tesz minden keretet, határt, formát, tartást, fegyelmet. S önigazolásul az emberek ezeket még el is mondják merevnek, élettelennek, embertelennek. S éppen azáltal lesznek maguk is embertelenekké, hogy semmi követelésnek sem tudtak ellent mondani -- az emberalattiaknak sem! Harmónia A szeretetben tehát nélkülözhetetlen a gyöngédség és az erô harmóniája. Ebbôl a hordozó-szolgáló harmóniából kiszabadulva és önállósulva, a gyöngédségbôl csak kényeztetés, s az erôbôl erôszak, vagy kegyetlenség lesz. A hordozás mozgását pedig az istengyermekség és a hivatás alapirányultságai kielégítôen meghatározhatják. Ha a lélek egyfelôl rendben van Istenével, a másik oldalról pedig, az emberekkel és a világgal szemben ebben a harmóniában él, akkor alakul ki benne és körötte a béke. A világ piacain a dolog természete szerint mindig arról hangzik el a legtöbb és leghangosabb szó, ami nincsen. Ha sokan kiabálnak kenyér után, tudható, hogy éhínség van. Ha nincs éhínség, senki sem emlegeti a kenyeret, mert mindenkinek természetes, hogy van. Ha szemünk káprázik, fülünk visszhangzik a béke szótól, tudhatjuk, hogy ez is hiánycikk. De amellett a világ fiai a békén sem azt gondolják, amirôl az Evangéliumban van szó. Krisztus azt mondja: az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, mint a világ adja (Jn 14,27). A világ békéjét Mikeás írja le: ha van mit a foguk alá venniük, azt hirdetik: béke! De ha valaki nem tömi a szájukat, hadat üzennek ellene (Mik 3,5). Krisztus békéje az az evangéliumi Isten- és emberszeretet, ami ebben a harmonikus összképben valósul. (És akkor mindenféle mosogatások problémája annál könnyebben és magától oldódik meg, -- mert fel sem merül! Bár nem kényeztetjük, természetszerűen hordozzuk egymást, az áthárítások taktikai játékai -- ha valaki nem tömi a szájukat! -- a világ fiai eszköztárába tartoznak.) ======================================================================== Iránytévesztés -- értékvesztés Az alapirányokban és alapértékekhez közvetlenül kapcsolódik az a viselkedésmód, ami iránytévesztés vagy értékvesztés esetén lesz idôszerű. Mit csinál, hová fordul ilyenkor a keresztény? Van, aki azt gondolja, hogy a hívô keresztényt és a hitetlent az különbözteti meg egymástól, hogy a hitetlen bűnös, a hívô nem követ el bűnt. Ismeretes az az egyszerű indiánról szóló anekdota, aki nem tudta felfogni, hogy mire való a bűnbocsánat szentsége? Hát ha valaki megtért, megkeresztelték, ami eltörli a bűnöket, minek utána még egy ilyen szentség. Mert hogy akár a felnôtt megkeresztelkedô is vétkezhetik még, az eszébe se jutott. Valójában nem elsôsorban a bűn, vagy bűntelenség különbözteti meg egymástól a hívôt és a pogányt, hanem az a mód, ahogyan az egyik és a másik szembenáll a bűnével. A bűnt a szó teljes értelmében is csak a keresztény tartja és kezeli bűnnek, vagyis az Isten akaratával való szembeszegülésnek. Az istentelen számára ilyesmi eleve nem létezhetik. Egy istentelen társadalom számára sem, még akkor sem, ha magát a szót annak hosszú (és keresztény!) történelmi múltja révén tovább használják. Emberi rendelkezésekkel szemben is lehetséges törvényszegés, szabálysértés, de bűnrôl csak az Úristen színe elôtt beszélhetünk. a) Az is a leglogikusabb pogány magatartás, amelyik az Isten tagadásához kapcsolódva a bűn fogalmát is megkérdôjelezi. Az emberi életben mindössze biológiai, természeti és társadalmi erôk érvényesülnek. A nyúlnak ugyan kellemetlen, ha a róka elkapja, de a nagyobb erô, vagy egyéb fölény érvényesülése csak természetes, akár a rókát is elkapja késôbb a farkas, akár nem. Az emberi lét is lehet egyesek számára keserves, de hogy ez mások bűne legyen, miért? A törvényeket pedig más emberek fogalmazták a maguk szája íze szerint. Miért nem fogalmazhatnám meg én a magamé szerint, és miért ne élhetnék így, a magam elgondolásai értelmében? Nem egy ,,keresztény'' takargat tulajdonképpen ugyanilyen jellegű gondolatokat, s csak a belsô bátorságuk hiányzik ahhoz, hogy ugyanilyen kereken ki is mondják mindezt. b) A formális Isten-hívô nem fárad azzal, hogy elvileg tagadja a bűnt, de annak a körét olyan szűkre húzza, hogy maga biztosan kimaradjon belôle. Az én érvényesítése, az ösztönvilág minden területe, az erô, ügyesség és ravaszság fogásai mint a lét egyszerű adottságai szerepelnek, amik épp oly kevéssé bűnösök, mint a napfény, vagy a vihar, ha valakik meg is sínylik azokat, mint ezeket is. A bűn az apagyilkosságnál, vagy a megsemmisítô táboroknál kezdôdik, amikhez persze egy ,,úriembernek'' úgysincs köze. c) Ha pedig esetleg mégis, akkor kiderül, hogy bár a szóban forgó dolog tényleg bűn, de annak gyökere a másikban van, és aki a valóságban elkövette a bűnt, az csak szegény, szánandó áldozata -- az áldozatnak! Igaz, hogy nem beszélhettem volna így az apámmal, de hát mindig ô váltja ki a maga idegesítôen kicsinyes, szenilis viselkedésével! Persze, hogy nem lehet gyűlölködni, de azt az Isten se kívánhatja, hogy a bevándorolt vendégmunkások, vagy az ôshonos kisebbség bosszantó másságát, amibe az ember nap mint nap beleakad, csak úgy simán el is tűrje! Ez a három magatartásforma egyébként kívül esik a kereszténységen. Ha egy Szt. Pál is a bűnösök közt elsônek nevezi magát (1Tim 1,15), akkor egyikünk számára sem úgy hangzik a kérdés, hogy bűnös-e vagy sem, hanem hogy mit csináljon a bűneivel, miknek a megléte senki számára sem kétséges. A lélek helyzetébôl nézve minden bűn értékvesztés, vagy iránytévesztés az evangéliumi értékek és irányok színe elôtt. Ez az egyetlen jogosult kérdés: hogyan lehet visszatalálni ahhoz, amit az ember elvesztett vagy eltévesztett? A bűn -- a szeretet lemaradása Bár a bűn az Úristennel, akaratával, parancsával, elvárásaival való szembefordulás, az ember közösségi természete közösségi elkötelezéseket is tesz lehetôvé. Ha aztán ezek véletlenül az Isten akaratának is pontosan megfelelnek, a hívô számára bűn terhe alatt is kötelezôk lehetnek (pl. a Kresz-szel szembeni súlyos felelôtlenség), mint ahogy a meg nem tartásuk lehet kötelezô, ha egy közösségi elvárás az Isten akaratával fordulna súlyosan szembe. Korunk ilyet is látott bôven, és azért az embernek tisztán kell tartania maga elôtt, hogy mi, miért, és milyen mértékben kötelezi. Van amikor, akár halálos kockázattal is engedelmeskednie kell, és van amikor akár halálos kockázattal sem szabad engedelmeskednie. Az illemszerű társasági elvárásokkal szemben nem lehet bűnt elkövetni, legfeljebb csak ha a szembekerüléssel az ember súlyosan szeretetlen lesz valakivel szemben, de akkor a szeretetlenség a baj, nem az illemkódex megsértése. Nem bűn a kísértés (akár külsô, akár belsô felhívás valami megkérdôjelezhetô dologra), csak ha elfogadom, beleegyezem, magamévá teszem. Az ösztönterületeken belül, mivel azok gyökere bennem van, elôfordulhat, hogy csak bizonyos idô elteltével veszem egyáltalán észre, hogy mirôl is van szó. És akkor sem birkózva kell harcolnom vele, ami a legtöbbször alig eredményes, hanem elfordulva tôle, és tudatosan megtöltve a bensô világomat valami olyan kifogástalan tartalommal, amirôl tudom, hogy betölt (mint akár egy egyszerű dúdolás), és ezáltal távolítja el tôlem a kísértést. Máskor a puszta kísértés-jelleg vitathatatlan. A dolog szinte vizuális benyomásként jelenik meg az ember szeme elôtt, de mint egy vastag üvegfallal elválasztva tôle, és így nyilvánvalóan rajta kívül. S a kísértés akkor megy át bűnbe, ha az ember betöri ezt az üvegfalat, hogy karmai közé kerítse, ami azon túl van. Még az is lehet, hogy erre a látvány szappanbuborékként pattan szét -- az üvegfal áttörése azonban akkor is megtörtént! Emberi gyarlóságaim sem bűnök önmagukban. Lehetnek fejlôdési feladatok, és ennek az elhanyagolása, mint ilyen, lehet bűn, de nem maga a gyarlóság. Ha egy hittétel mélyebb átértését keresem, ez mellesleg értelmem szűk képességeire is rámutathat, de nem hitetlenség. Egyoldalúságaim okozhatnak gondot másnak, ügyetlenségeim anyagi károkat, de bűnökké csak úgy válhatnak, ha a maguk testi, idegi, biológiai szférájából gondatlanság, hanyagság, lustaság által az erkölcsibe lendülnek át. Mert a bűn Istentôl való elfordulás. Annak a szeretetnek csôdje, lemaradása, amivel az elsô parancs, a fôparancs köti az embert az Istenhez. S a parancs itt nem tetszôlegesen az ember nyakába akasztott követelés, hanem csak rövid formába öntése annak a helyzetnek, ami az alapirányultságok és alapértékek világánál az ember spontán, természetes helyzete. Bűnei révén kerül az ember természetellenes helyzetbe: olyanba, amibe a Teremtôje nem szánta, ami éppúgy nem való a számára, mint a horgászbot számára az, hogy a pásztortűz parazsát piszkálják vele. S mint ez, úgy az ember is: vagy idejében kilép a bűnébôl, vagy tönkremegy benne! Ezért halálos? A fogalmi teljességgel rendelkezô bűn -- tudva és akarva! -- a dolog természete szerint halálos: hátat-fordítás az Isten világának, abból való kilépés. Ha az ember ebben megmarad, a szabadságát tisztelve, az Úristen tudomásul is veszi a döntését: egyszer s mindenkorra eltávozik tôle. ,,Aki életével nem tudja kimondani: legyen meg a Te akaratod, annak egyszer az Úristen mondja majd: legyen meg a te akaratod!'' De a teremtésre ez sem teszi képessé az embert. Az Isten világából, az életbôl kilépett, és így marad a végleges halálban, mert, mint egy kisgyerek toporzékolhat elfordulva Atyja világától, hogy ez nem kell neki, de ettôl még nem születik számára egy másik világ. Mindez nemcsak hajszálhasogató emberi okoskodás: a szeretett tanítványnál is olvassuk: van ,,nem halált hozó'' bűn, és ,,van halált hozó'' bűn is (1Jn 5,16). Nem-halált-hozó, bocsánatos, ha a bűn erkölcsi fogalma nem teljesedik ki, ha a ,,tudva és akarva'' nem felel meg a szellemi képességek kristályosan tiszta természetének, ami a testhez kötött ember idegi, pszichés, biológiai lemaradásait jelenti, és az embernek épp legesendôbb területein, a különbözô ösztönök vonatkozásában. Egy- egy vad ösztön gondolkozásunknak már távoli indulásait is megnyomoríthatja! Sorozatos és keserves elbukásokat jelenthet, amikbôl azonban a lélek csak Isten felé nyüszít, nemhogy elfordulna Tôle! De bizony vannak olyanok is, akik tulajdonképpen csábítás, ok és szükség nélkül, ahogy mondani szokás ,,felemelt ököllel'' vétkeznek, lázadva, tudatosan a rosszat akarva! És bocsánatos mindaz, ami emberi gyöngeségünk révén csúszik ki az ujjaink közül, és törik össze: idegességünk, türelmetlenségünk, szeretetlenségeink, fáradtságaink és elszórakozásaink, amik bántanak is, mert valójában nem ezt akarjuk, csak hát... És ez a ,,valójában nem ezt akarás'' teszi ôket megbocsáthatókká már önmagukban is. S mindezt ködösebbé teszi még az is, hogy a kísértések és bűnök közti, a papíron teljesen világos határvonalak a lélek sötét vergôdéseiben teljesen bizonytalanokká is válhatnak az éppen ránehezedô, konkrét esetekben. Bódultságában hányszor föl se figyel a szegény lélek a mindenki más elôtt nyilvánvaló hibára: de ki veszi észre a tévedését? A titkos bűneimtôl tisztíts meg engem -- kéri a zsoltáros (19. zsoltár, 13. vers) is. Ennek a bódultságnak az emberiség erkölcsi történetét végigkísérô megnyilatkozása, a kollektív bűn fogalma. A primitív ,,mitgefangen, mitgehangen'' él tovább a zsidó, a kulák, a néger, a gróf, az indián, az értelmiségi stb., stb. eleve való minôsítésekben. Pedig az Úr közérthetôen mondta: ,,Miért ismételgetitek... ezt a mondást: az apák ették a savanyú szôlôt, és a fiak foga vásik el tôle... minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg! (Ez 18,2-4) -- Mindegyikünk magáról ad számot Istennek! (Róm 14,12) És ez egyszerű emberi ésszel is magától értetôdô: hogy teljesülhetne másként a ,,tudva és akarva'' erkölcsi feltétel? De hiszen tudvalévô, hogy az Úristen a rosszat ,,hetedíziglen'' bünteti! -- A rövidlátóan ösztönös félremagyarázás jellegzetes példája. A Vulgata latin szövege fordítja így ezt a helyet: a harmadik és negyedik nemzedékig, ami egyszerűen az akkoriban használt, ún. gondolatritmus, és amit elôször önkényesen össze kell adni, hogy hét jöjjön ki belôle. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a közvetlenül rákövetkezô vers így hangzik: De aki szeret, és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig (MTörv 5,9-10). Amibôl nyilvánvaló, hogy a két számjegy: a hét és az ezer egymás mellé helyezésével a szöveg azt akarja megvilágítani, hogy -- bár a rosszat is számbaveszi a Mennyei Atya -- mennyivel nagyobb súlyt fektet a jóra. A kinyilatkoztatás mondanivalója itt ez az arány, és nem az, mintha az Úr pontosan és kicsinyesen számolgatná a bűnhôdésben egymást követô nemzedékeket! És nem tudjuk-e a Ter 18,32-bôl, hogy tíz igazért megbocsátana az Úr egy egész városnak? És a Jer 5,1-ben már csak egyetlenegyet keres egész Jeruzsálem megmentésére! Mert felületességükben sokszor jól beállított színes és megkapó, de végsô fokon emberi, irodalmi szövegeket és megközelítéseket varrunk az Isten nyakába! És az áteredô bűn? Mert hiszen ebbe egyikünk se tudva és akarva került bele! Van is, aki azt állítja, hogy az áteredô bűn sem egyéb, mint kollektív felelôsségre vonás az Isten részérôl! Az áteredô bűn gyökere kétségtelenül egyszer-volt személyes (tudva és akarva) cselekvés, különben nem lehetne bűn. De nálunk, bennünk már nem ilyen, nem egyéni cselekvésünk eredménye, hanem egyszerűen a bűnös emberi közösséghez való tartozás ténye, ami a társadalom erkölcsileg fertôzött levegôjének a befolyását, ráhatását jelenti. Egy alkoholista, vagy neurotikus családi körben felnövekvô gyerek is az embermivolt közösségi oldala révén hordani fogja ennek a nyomát, bár egyáltalán nem bűnös benne. Más dolog valakit valamiért elítélni, vagy a tényt, mint tényt tudomásul venni és számolni vele! Kasper fogalmazásában: az áteredô bűn azt jelenti, hogy az általános, és mindenkit belülrôl meghatározó helyzet ellentétben van az Isten eredeti üdvözítô akaratával ... azt jelenti, hogy az üdvösség, amit Isten az embernek, mint embernek szánt, gyakorlatilag születése révén nem jut el hozzá... a szeretet, mint a lét értelme helyére valójában a magára zárkózó és önállító én-keresés lépett... ezt a bűnös helyzetet (áteredô bűn) egy szabad, történeti valósággal bíró cselekedet (az ôsbűn) alapozta meg, melybe mi -- közösségi odatartozásunk révén, mint a gyerek az alkoholista családba -- bele vagyunk bonyolódva... (Kasper: Jesus der Christus, Matthias Grünewald Verlag, Mainz, 1977. 6. kiadás, 240--241. oldalak). Az áteredô bűn tehát az ember közösségi oldalát érinti, elkárhozni pedig csak személyes (tudva és akarva) bűnökön keresztül lehet! Az embermivolt közösségi oldala akkor csak arra való, hogy ennek révén létrejöhessen ez az egy szem furcsán különleges erkölcsi helyzet? Nem! Csak azért már senki sem szokott hôzöngeni, hogy például a Krisztus megváltó keresztáldozata ugyanezen az emberi közösségiség révén hozta meg a szabadulást mindnyájunknak, akik nemcsak az áteredô bűn alkalmával ,,nem voltunk jelen'', de a keresztfa alatt sem, és még kevésbé rajta! Mint ahogy nem vesszük észre, hogy a föld az Úristen állandóan ömlô kegyelmeiben, a nap mint nap kiszolgáltatott szentségek erejében, sôt még a jóakaratú emberi iparkodás áradatában is fürdik, az ugyanitt tomboló minden bűn és gonoszság ellenére is. Fel se tudjuk fogni, képünk se lehet róla, hogy mit jelent a maga valóságában elkárhozni, tehát egy steril Istenen-kívüliségben élni! Az az ateista, aki mosolyogva mondja, hogy nem kell félni az elkárhozástól, hisz most is egészen jól kijön Isten nélkül is, tájékozatlanságában csak nem tudja, hogy mirôl beszél! A teológiai megfontolás azt is állítja, hogy amennyiben az áteredô bűnre nem került volna sor, valamilyen formában kinek-kinek akkor is magának kellett volna döntenie az Istenhez való tartozás, vagy a Tôle való elfordulás közt. S ez a lehetôség csorbítatlanul fennáll mindmáig, mindegyikünk számára: ,,Az Úr... teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges lény, megvan a hatalmad... az ember elôtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának'' (Sir 15,14-17). Az ellenôrzô műszer: a lelkiismeret Ez az egész bűn-dolog egyre bonyolultabbá válik. Lehet, hogy mindez teljesen tiszta és logikus, de ki tarthat maga mellett a mindennap eseményeihez egy egész teológiai akadémiát a finomságok állandó tisztázására? Pedig ez az akadémia mindnyájunknak egyszerűen és állandóan rendelkezésünkre áll -- a saját lelkiismeretünkben, --, mindössze nem szabad vele visszaélni! A tiszta lelkiismeret mélyén az ember valójában az Isten elirányító szavával találkozhatik. Hivatkozunk is arra, hogy mindenki a lelkiismerete szerint felelôs. Az ember jót akar, és ha egy kifogásolt cselekedetet rossznak látott volna, nem tette volna meg! De ha így áll a dolog, honnan van köztünk is az a sok hiba és bűn? Mert a lelkiismeretünk is emberi lelkiismeret, alávetve az emberi egzisztencia minden korlátjának. Éppen úgy fejlôdô, evolutív, mint az egész ember, és ha valaki ezt elmulasztja, és negyven éves korában még tizenöt éves lelkiismerettel él? Lelke mélyén az isteni szó hangzik ugyan feléje, csak az ô halló, felfogó képessége maradt le! Mert az ember nemcsak a lelkiismerete szerint felelôs, de magáért a lelkiismeretéért is, mint egyébként mindenért! Ha egy kamasz nyersen beszél, rászólnak, hogy leszoktassák, és ô el is hallgat, mert tudja, hogy övéinek igaza van: így nem lehet beszélni. Ha belsô élete elhanyagolásával nô fel, negyvenévesen azt vágja oda: én csak ôszinte vagyok: ami a szívemen, az a számon! A tényleges ôszinteséget mentségnek véli -- ennyivel ügyesebb, mint a kamasz. De tovább, mélyebben nézni épp úgy nem képes, mint kamasz korában. Arra felfigyelni, hogy épp a szívének rendbe szedése volna a feladat (Mt 15,18!), a felnôtt feladata, és nem egyszerűen a puszta külsô fegyelmezettség, ehhez kellene a lelkiismeret megneveltsége, amirôl nem gondoskodott. És ahol a felelôssége van! Mert a lelkiismeret nagyon finom műszer, de ennek megfelelôen kell bánni is vele! Az emberi egzisztencia általános sorsában osztozva, a lelkiismeret is ritkán születik hibátlanul, de általában szépen rendbe szedhetô. Lehet laza, vagy aggályos, ami azt jelenti, hogy a hibák súlyozásában lemarad, vagy túllendül. De az erkölcsi realitásérzék viszonylag könnyen kialakítható. Nehezebb a helyzet, ha a hibák alapja pszichés billenékenység. Valaki két-három napig nem mer áldozni valami miatt. De azután halványul benne az a benyomás, és ,,megbeszéli magával'', hogy áldozhatik, mert a dolog mégsem oly súlyos. Újabb napok múltán egy olvasmány, egy szentbeszéd hatása alatt újra elbizonytalanodik, és ismét abbahagyja az áldozást stb. És aki az ilyenforma lelki neveletlenséget sokáig el tudja viselni magán, annak az idegrendszerébe ez be is járódhatik, akkor is, ha genetikus anyaga ezen a ponton kifogástalan, és többé-kevésbé mély pszichés billenékenységnél köthet ki. Igaz ugyan, hogy általában még ezen is lehet segíteni, csak éppen, akinek a kisebb feladathoz sem fűlt a foga, nem szokta a nagyobbat vállalni! Éppen mert a lelkiismeret alapjában véve finom műszer, amennyire pontos munkát végezhet, épp oly könnyűszerrel tönkre is tehetô. Az emberi egzisztencia általános adottságai azonban ennek a finomságnak is határt szabnak. Az ösztönterületeken a becsületes lélek sem tud minden esetben különbséget tenni a kísértés és a bocsánatos bűn, vagy a bocsánatos és halálos bűn között. Az ösztön ugyanis mélyen bennünk van, és elködösítheti egy moccanás legtávolabbi indulását is, még mielôtt a lélek egyáltalán felfigyelt volna rá. Kísértésen egy felhívást értünk -- ami egyképpen lehet belsô, vagy külsô -- valami kifogásolható magatartás felé. (Só és mécs 116. old.) A felhívás önmagában kívül áll az erkölcsi énen, azért nem is lehet bűn. Bűnné akkor lesz, ha melléje állok, magamévá teszem, igenelem, foglalkozom vele, élvezem, akár csak gondolatban is. De hogy elutasítsam, ahhoz is fel kell mérnem -- és a lélek nem dob ki magából egy pontosan meghúzott grafikont, ami eldönti, hogy a felmérés átcsapott-e már a foglalkozás élvezetébe, vagy sem. És ugyanúgy maradhat tényszerűen megoldhatatlan, hogy a már bűnösnek minôsített magatartás, mikor elcsábult az ösztönei után, tudta és akarta azt is, hogy akár az Istene faképnél hagyása árán is...? Mert az ösztönös magatartás ténye világos lehet, gyökerei a lélek talajában még sokkal rejtettebbek, mint növényeinké a földben. Van, akit a Miatyánk kérése is megzavar: ne vígy minket a kísértésbe... Hát az Isten visz bele? Pedig itt nem egy erkölcsi helyzetrôl, hanem a lélek sikolyáról van csak szó, aki tudja, hogy még bűneit is csak az Isten létfenntartó erejében követheti el, és ebben a látásban kiált segítségért! Erre felel Pál: Hűséges az Isten, ki erôtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetôségét is megadja, hogy kibírjátok (1Kor 10,3). Jakab apostol hangjában már némi szemrehányást is érezhetünk a nyögdécselô felé: Senki se mondja a kísértés idején: az Isten kísért engem. Isten nem kísérthetô a rosszra, de maga sem kísért senkit. Mindenki úgy esik kísértésbe, hogy saját kívánsága vonzza és csábítja. A kívánság azután, mihelyt megfogan, bűnt szül, a bűn pedig, ha végrehajtják, halált okoz (Jak 1,13-15). -- Pedig a Miatyánk szövege aligha volt ismeretlen elôttük! De az is csak a szokványos önbecsapások közé tartozik, hogy mivel az elôfeltételek ilyen bonyolultak, gyakorlatilag halálos bűn tulajdonképpen nincs is. Két ponttal korábban láthattuk, hogy azért János apostol nem látszik ezen a véleményen lenni! Az egész problémakörben számolni kell azzal az általános erkölcstani alapelvvel, hogy a nem világos, nem egyértelmű esetekben a biztosabbik megoldást kell választani. De bármennyire bonyolult, vagy elhanyagolt helyzetrôl legyen is szó, mindenki az Ítéletig biztosan megmarad Mennyei Atyja gyermekeként gyermeki lehetôségei között. A lelkiismeret szava ugyanolyan hangosan utal mindig a rendezés lehetôségeire is, amilyen hangos vádló szava! Így a bűntudatnak semmi köze sincs a pszichés szorongáshoz! Ennek sok oka lehet, köztük egy züllötten bűnös élet is! De már roncsolódás: ilyennek tekintendô, úgy kezelendô, és léte nem róható fel a lelkiismeret szavának! Van a műszerskálának pozitív része is? Lelkiismeretében az ember Isten szavával találkozik. Ez a szó eleinte (Ter 1,28-30) éppen pozitív irányító és nevelô volt, és csak a bűnbeesés után ütötte meg a számonkérô hangot: Ter 3,10-19. De azért az elôzô sem hallgatott el! A legfinomabb, legbensôségesebb hangon a biztatás, nyugtatás, elôremutatás, vagy a fejlôdés sürgetései szólnak. Hogy nem megállni ,,mái kis magamnál'' (Sík Sándor)! Ugyanilyen szép sürgetés az, ami a lélek, az élet és a feladatok átfogó szervességét igényli. Nem mennyiségszerűen egymásra torlódó, bár jó, de kapkodó helytállásokat, hanem a görögöknek azt a mikrokozmoszát, amibôl a részfeladatok már önmaguktól következnek! A körülírtságnak és meghatározottságnak azokat a vonalait, amikkel az emberi test került ki a Teremtô kezébôl, egész egyéniségünkben és életünkben magunknak kell a valóság rendjébe emelnünk -- az általában tapasztalható szétszórtság és ziláltság helyén. A műszerskála pozitív része érzékeli az egészséges evolúció lépéseit is. Ebben rendezôdnek össze a pillanatnyi, a mai hűségkeresés szempontjai és a történelmi nézés tapasztalatai, amik azonban nem öncélúak, hanem az aktuális hűséget szolgálják. A skála pozitív részére tartozik az a szerénység is, amivel a leglelkiismeretesebb iparkodás is távoltartja magától a maximalizmust, a minden téren és mindenkor való legjobb megoldás, a tökéletesség igényét. Az kizárólag az Úristen területe. Nekünk sohasem szabad elveszítenünk a teremtmény korlátoltságának, esendôségének, törékenységének változhatatlanul alapvetô tudatát. Ennek egyik külön oldala, azzal számolni, hogy semmiféle mulasztás -- az erkölcsileg utólag rendezett sem -- nem hozható következményeiben is úgy helyre, hogy a létben valamiféle lemaradás ne maradjon utána. Persze lehetséges, hogy egy újabb, nagy kegyelem messzemenôen átíveli a törést, a korábbinál sokkal elôbbre visz, de a törés épp oly valóság marad, mint az átívelése. A témakörbôl kilógna a lelkiismeret pozitív szerepének részletezése, ennyit azonban ki kellett mondani, mert öncsonkítás lenne, a szavát lelkünkben egyszerűen valami aknakeresô bűn- detektornak könyvelni el. Ha a szeretet felzárkózik, rendezi a bűneit! A valóban keresztény lélek magatartását János így fogalmazza meg: Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, Ô hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Ôt, és tanítása nincs bennünk (1Jn 1,8-10). Ezekbôl a szavakból látszik, hogy a rendezéshez nem elégséges az, hogy én kialszom a bűnömet magamból, hogy valamiképpen túljutok rajta, hogy a másik ember elnézi nekem, vagy valamiképpen ki is békülök vele. A bűnösség a magam belsô állapota, de a bűn maga, a Teremtô akaratának megsértése, egy rajtam kívül álló Valakivel, az Istennel van vonatkozásban, s így objektív jelleggel is rendelkezik. A bűnt elkövethetem magamra zárkózva, rendezni csak az Istenbe kapaszkodva rendezhetem! Az önmegváltások különbözô álomképei csak további lépések az egocentrizmusnak azon az útján, amin a bűn már elindult. A kinyilatkoztatás a rendezésre a megtérés (conversio) megjelölést használja végig az Ó- és Újszövetségben, majd kétszáz esetben. Például Ezekielnél: Amint igaz, hogy élek -- mondja az Úr, az Isten -- nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról! (Ez 33,11). Krisztus ajkán: Ha meg nem változtok (meg nem tértek), és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába (Mt 18,3). Az eredeti görög szöveg a megtérést (Só és mécs 63. old.) a metanoia szóval jelöli, aminek szó szerinti értelme kettôs: jelenti a gondolkodásmód megváltoztatását és jelenti az életút megváltoztatását. A keresztény megtérésnek így mind a kettôt tartalmaznia kell: valami illemkódexszerű külsô rendezés a bűnös gondolkodásmód érintetlenül hagyásával épp annyira üres, mint bensônk csalódott hangulata, amit nem követ a külsô magatartás megváltozása. Így lesz érthetô, hogy a keresztény bűnbánathoz a puszta érzelem kevés, ugyanakkor az ember természete ismeretében gyanús az olyan bánat, amit semmiféle érzelmi elfogódottság sem kísér. Ugyanígy válik érthetôvé a nélkülözhetetlen erôsfogadás is, mert enélkül aligha változott a gondolkodásmódom, bármennyire tudatában is vagyok egyébként emberi esendôségemnek. Ugyanúgy értetlenkednek nemegyszer az elégtétel fogalmával kapcsolatosan is. Mire jó ez az Istennek, aki köztudomásszerűen nem issza a bikák vérét (21. zsoltár, 13. vers)? Ha embert bántottam meg a hibámmal, mi dolga azzal az Istennek? De egyáltalán hogyan lehet még valami tartozásom, ha egyszer bánatommal letettem a bűnrôl? Az elégtétel-adás kötelessége végighúzódik az egész üdvösségtörténeten, pl.: Dávid (2Sám 12,6), vagy Zakeus (Lk 12,8) esetében. Nem hiteles annak a bűnbánata, ki közben zsebre teszi a bűnébôl eredô akár anyagi, akár szellemi hasznot. És nemcsak hogy a magáéból eredôt nem, de a másikéból származót sem. Krisztus is képmutatóknak szidja azokat, kik az atyáik által meggyilkolt prófétáknak építenek síremléket (Mt 23,29-33). A szemforgatók könnyen elítélik az elôzô generáció bűneit, és nem is bánják, hogy a kezük tiszta azok mocskától, de a lehetô helyrehozatal eszükbe sem jut. Csak nem mondanak le a bűnök gyümölcseirôl, amiket ha az apák nem követtek volna el, ôk eleinte viszolygással, késôbb közönnyel, de elkövetnének maguk is, épp mert a gyümölcseihez ragaszkodnak! Pedig más oldalról az elégtétel nem szükségképpen törekszik valami pontos megfelelésre, ami az ember részérôl a végtelen Isten irányában úgyis illuzórikus. Az elégtétel elsôsorban a lélek bocsánatkérô odahajlása Istenhez, s ennek belsô melegéhez kell felzárkóznia magának az elégtétel-adásnak is. Ennek inkább megtartó, mint megtorló a jellege. Ebben a perspektívában világosan kitűnik annak a szemléletnek az elhibázottsága, amelyik az Evangéliumokban szereplô bűnösöket teszi meg védôszentjeinek, mondván, hogy ha Krisztus is elfogadta Zakeust, Magdolnát, a tékozló fiút, a házasságtörô asszonyt, akkor az ô házasságtörését stb. is tartoznak mások tudomásul venni. Csak ezek soha nem mondják el a tékozló fiúval, hogy vétkeztem az ég ellen és teellened (Lk 15,18), vagy Zakeussal, hogy vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, négyannyit adok helyette (Lk 19,8), és a krisztusi elfogadásnak is csak az elsô szavát hallják meg: menj, de többé ne vétkezzél! (Jn 8,11). Az ilyen hangulatiaskodásokban nem is az ember akar megfelelni Istene akaratának, hanem az Istentôl várja el, hogy az alkalmazkodjék az ô vágyaihoz. Bűne elfogadását követeli meg az Istentôl, azt, amivel a bűnbeeséskor kecsegtette a kísértô, tehát hogy saját maga szabja majd meg, hogy mi a jó, és a rossz. Ez pedig az egész erkölcs elutasítását, az Istentôl való függés megtagadását jelenti: nem aki mondja: Uram, Uram, hanem aki Atyám akaratát teljesíti... (Mt 7,21) De az is téved, aki bánatának felületességére hivatkozva elfordul a bűnbánat szentségétôl, mert ami csak formális, az értelmetlen és értéktelen. Igaz, de ebbôl csak azt a következtetést lehet levonni, hogy izzóvá kell tennem azt, ami formális csak, és ezért kevés. De a ragaszkodó hűségnek valamiféle értéke még ebben a kevésben is benne van, s a szakítással ez is elpusztul, a lélek még kevesebb lesz. Ugyanúgy, ahogy a szétszórt imánál is nem az az ember dolga, hogy abbahagyja az imát, hanem hogy összeszedje magát! A tulajdonképpeni fájó pont -- a gyónás Ha tán kedvetlenül is, de egyebet úgysem tehetvén, mégis tudomásul vesszük, hogy akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23). Hogy ennek gyakorlati formái a történelemben éppen úgy változhatnak, mint általában az élet minden egyéb formái is, az nem meglepô. A fejlôdés természetének egészét azonban nem szokták ismerni és elfogadni, azért inkább az elôtt állnak az emberek értetlenül, hogy nem lehet különbözô korokból a számunkra megfelelô részleteket kiszakítani és önkényesen összefércelni, amit képtelensége miatt az élet más területein, pl. közgazdaságban sem próbálna meg senki. Egy felületes szemlélô azt gondolhatná, hogy korunk a gyónók kora, hiszen emlékszünk rá (Mécs 62. old.), hogy csak Párizsban harmincezret tett ki azok száma, akik pszichoanalitikai, horoszkópkészítési stb. tevékenységük után még jövedelmi adót is fizettek! Csakhogy az analizátor feladata fôleg a meghallgatás. A páciens órabért fizet, de elmagányosodott és megoldatlan életű emberek szívesen fizetnek is, csak hallgassa meg ôket valaki. A gyónó korántsem beszélhet ennyit, nem jut ahhoz, hogy kiélje, lereagálja magát a beszédben. Amellett valami erkölcsi jellegű minôsítéssel is szembesül, nem is feltétlenül simával és ügyessel, hiszen a gyóntatót pacientúrája terjedelmére vonatkozó üzleti érdekszempontok nem irányítják, de fáradt, vagy kimerültségében ideges annál inkább lehet. A médiákban ki-ki óránként találkozhatik az egész világ szörnyűségeivel, amiknek színe elôtt az átlagember vagy azt mondja: számítanak itt egyáltalán az én ,,bűneim''?, vagy azt kérdezi, hogy mindezek közt hol az Isten? -- A pluralizmus fogalma épp oly elkent elôtte, mint más fogalmak is (Só 75. old.; Mécs 120. old.), így aztán az Evangélium se ,,törvény'', hanem csak egy az emberiség érdekes ôsi iratai közül, hát még az arra támaszkodó magatartási elôírások! Így bizonyos, hogy korunk általános szellemi-erkölcsi zűrzavarában a gyónás is krízisét éli. Egyrészt panaszkodnak a hívôk, hogy nincs értelme gyónni, mert a gyóntatások formálisak és üresek. Nem értik meg az embert és nem is törôdnek vele. A gyóntatók nem is szánnak rá energiát, mert egyéb feladataikat fontosabbnak érzik. És aki szánna rá energiát, az ihletett prófétaként hoz megfellebbezhetetlen döntéseket, erôltet privát recepteket, legyen az egy ,,menô'' pszichológiai szlogen, vagy divatjamúlt ájtatossági forma. És ha a papokat hallgatja meg valaki, azok azt mondják, hogy a gyóntatószékben töltött idô jórésze üres és értelmetlen, mert a gyónások formálisak, az Evangélium mondanivalóit se nem ismerik, se nem akarják, se nem törôdnek vele, csak a pszichés önmegnyugtatást keresik. Röviden a hívôk azt állítják, hogy nincsenek megfelelô papok, a papok azt, hogy nincsenek megfelelô hívôk, és az egészben az a legszomorúbb, hogy mindkettônek igaza van! Mert a hívô dehogyis akarna megtérni, változtatni magán -- az eddigi életét, felfogását akarja nyugodtan tovább folytatni. Az Evangéliumban nem a Krisztus elvárásait keresi, hanem a megnyugtatást -- a saját elvárásai felôl. S a pap sem a gyónó bajával van tele, mikor találkoznak. A maga egész feladatával, munkaterületével, amibôl a jelenlévô gyónó csak egy morzsa. Nem az elveszett bárányt hordja a vállán, hanem lelkipásztori ,,birodalma'' sürgetéseit. Nem akarnak rosszat, de a maguk módján észrevétlenül is önmagukat akarják, s ezzel kiüresítik a jóakaratukat! Alapjában itt is a többé- kevésbé álcázott egocentrizmusról van szó. S a kiutat keresô számára a megoldás felé itt is csak az az út visz, mint más pontokon is: ki-ki tegye meg a maga helyén, ami éppen ott telik tôle, legyen igényes kifelé is, és harcoljon szépen az igényei kielégítése érdekében, és legyen tudatában, hogy a földi lét ezen a ponton sem mesés tündérország, az Isten malmai iparkodásaink mellett is lassan ôrölnek. És itt is áll, hogy az állhatatos zörgetônek Atyja elôbb-utóbb kinyit valamilyen kaput. Mert az ember belsô világa is szerves egész. Fiatalon ki-ki tipikusan az ösztönökkel vergôdik, és az önfegyelem eszközeit kell ellenük használnia. A felnôttet egocentrizmusa fenyegeti, és nagylelkűségének kell azzal szembefordulnia. S kegyelmi életének egészséges lüktetésére is mindvégig gondot kell fordítania. S mindez egészen másként történik és alakul benne, ha nem elveszetten bóklászik egy város gyóntatószékei között, hanem lelki atyja van, aki ismeri és szereti ôt a maga személyében, akihez a gyónó is ragaszkodik, mert léte támasz, biztosíték és megelôzés, akárcsak az egészségügyi dolgokban nem a körzeti orvos, hanem a család ismerôs jóbarátja, ,,házi orvosa'' az igazi. De akár van valakinek ilyenje, akár nincs, végsô biztonságot a legnagyobb szentek számára is csak az Isten irgalma jelenti, hogy vétkeikre többé nem emlékezem (Jer 31,34; Zsid 8,12; 10,17). Az ember minden iparkodása úgyis csak addig juthat, hogy ez az Irgalom a kellô pillanatban utána nyúljon. Ennyi azonban mindig, mindenki számára lehetséges. S ha nem rendezik -- a psziché bomlása Végül is az Úristen arra teremtette az embert, hogy a kegyelmi élet útján eltaláljon Hozzá. A földi élet az a ,,terep'', amin ez megtörténik, lezajlik. Bár a bűnbeesés óta mindenki számára ez egyéni kaland, kisebb-nagyobb megcsúszások, defektek is tarkítják, de a dolognak az a természete, hogy az ember elôbb-utóbb a célnál kössön ki. És akik éppen mozognak a pályán, ügyesen vagy ügyetlenül, esetleg kereket cserélnek, vagy egy parkolóban lihegnek, térképet böngésznek, mert elkeveredtek, még ha el is merülnek pillanatnyi gondjaikban, de mindent összevéve mégiscsak a cél felé akarnak tartani. Ami a célról eltökélten és végképp lemondva létezik a terepen, azok az összelapult, felfordult, vagy kiégett roncsok az utak mellett. És akinek van szeme a látásra, jól megnézi ôket, hogy elkerülje a sorsukat, hogy maga ne kerüljön a roncstemetôbe. A következô oldalakon ezt a roncstemetôt járjuk körül. A gondolkodás csôdje A Só 50. a Mécs 26. és 72. oldalain már szó esett a gondolkodó ész visszaéléseirôl. Önmagában is, egy-egy fogalomfajtának helytelen használata, vagy a gondolkodás egészséges menetének kibicsaklása nagyjából végigvonul az emberi gondolkodás egész történetén. De a besűrűsödésük és a korábban legfegyelmezettebb stádiumok közé számító filozófiai, teológiai gondolkodásban való térhódításuk már aggasztóbb. a) A jelenség gyökere ott van, hogy a gondolkodás megszűnt a valóság felderítésének eszköze lenni, aminek eredményeit aztán az ember kötelezônek érzi további magatartása számára. Ehelyett fegyverré vált, amivel ki-ki pillanatnyi céljait akarja érvényre juttatni. Ami nem zárja ki, hogy a következô pillanatban ugyanazt a tételt egy másik cél érdekében ellenkezô értelemben ne használja. Pl. az egyik közéleti csoportosulás egy abortusz-javaslat támogatására a keresztény ellenzôkkel szemben használta ezt az állítást: ,,legal ce n'est pas moral'' -- a törvény nem az erkölcs függvénye! Ezzel akarta a keresztények erkölcsi érveit hatástalanítani. De mit szólnának ahhoz, ha a keresztények erre hivatkozva azt képviselnék, hogy akkor az adótörvényeknek sincs közük az erkölcshöz, és az állami terhek alól való kibújásra biztatnák az embereket? Ez nyilván felháborítaná a hatalmat (mert sérti az érdekeit), míg az abortusz esetében az ösztön- emberek kiszolgálása népszerűségét -- érdekeit -- szolgálja. A kereszténységen belül is vádolják az Egyházat, hogy nem fordul eléggé szembe a zsarnokságokkal, és vádolják azért, mert szembefordulásai áldozatokat követelnek. -- Megértést követelnek az Egyháztól az emberi gyöngeségek iránt, és értetlenek az Egyház emberi gyöngeségei iránt. -- Van, aki egyszerre fájong azon, hogy az Egyház ,,elveszi az emberek szabadságát'', és azon, hogy ,,nem volt senki, aki ifjúságomban fogjon engem''. -- Maga lekicsinylôen vádolja szülei ,,formális, polgári'' vallásosságát, de felháborodik, mert gyerekét nem elégíti ki az ô világnézeti üressége, vagy felületes hangulatoskodása. b) Az objektivitás, elfogulatlanság nemcsak kikopott a szellemi életbôl, hanem egyenesen megvetés tárgyává lett. Ha kísértetként valahol felmerül, mechanikusnak, merevnek, el nem kötelezettnek vádolja akár a totalitárius pártosság, akár az egocentrikus szubjektivitás. Mert az ô elkötelezettségük nem az objektív igazságnak, hanem a szubjektív érdeknek szól! És ebbe a vonalba valami mindenek felett álló Abszolútum sehol sem fér bele. Egy közéleti vezetô hivatkozik arra, hogy országa ,,kész együttműködni minden országgal, amely tiszteletben tartja mai valóságát''. De így emberi jogokról pl. beszélni sem lehet! Ha a valóságot kell tisztelni, a legvadabb vérengzést sem lehet kifogásolni -- hisz az is valóság! -- Aki a fenti kijelentést tette, erre nyilván nem gondolt, csak a maga valóságát akarta zavartalannak tudni. De a vérengzô is csak a maga valóságát védi! A mindenkire érvényes, átfogó Abszolútum kirekesztése az etikában egyetlen ,,törvény'' létjogosultságát tűri meg: a dzsungel törvényét, az erôszakét. Egy átfogó, abszolút erkölcsnek az elhárítását még szabadságnak is szokták feltüntetni. Ostobaság -- mondják -- ,,kívülálló'' erkölcsi törvényekkel bíbelôdni! A szex dolgait a szex fogalmai irányítsák! Tehát akkor a gazdaság dolgait, gazdasági, a közélet dolgait politikai, az ipar dolgait a termelési, a kereskedelemét az üzleti szempontok stb. Az etikai abszolútum végül is az emberre vonatkozik, és ha kirekesztjük, vele az embert rekesztjük ki. Viszont akkor automatikusan abszolúttá válnak az anyagi, a tárgyi fogalmak! Az orvosok, pszichiáterek pl. mondják, hogy a fogalom teljes értelmében senki sem egészséges. Mivel az egészségügy éppen úgy nem hajlandó önmagán túli (etikai) fogalmakat elismerni, akár a szex vagy a közélet, ez azt jelenti, hogy minden bűn betegséggé lesz, a föld lakói ápoltakká vagy többé-kevésbé megfigyelésre szorulókká, de az ember, a maga teljességében és szépségében eltűnt! Ez a magatartás aztán hangsúlyozottan szokott ütközni az élet mindazon gócaival, melyek természetük szerint átfogóbban emberiek. Így: ,,...politikai kérdésekrôl ma a politika szférájában érdemes vitatkozni, nincs szükség arra, hogy más tevékenységek, adott esetben az irodalom valamiféle különleges politikai funkciót lásson el...'' -- természetesen politikus szájából hangzott el, aki éppúgy nem óhajtja magát zavartatni valami, a saját vadászterülete felett álló átfogó szemlélettel, mint a forrongó kamasz sem szex-dolgait egy átfogó erkölcsi Abszolútummal! De legelsô sorban velünk áll szemben ez az irányzat, mint az Abszolútum (és az ember) legkonokabb védelmezôivel. Mikor már Franciaországban is érezhetô lett a gazdasági válság, jöttek a kormányintézkedések, és folyt a széles körű vita az egész országban, és újságban, rádióban mondta el ki-ki a maga véleményét. Csak akkor tört ki a felháborodás, mikor egy körlevélben a francia püspöki kar is elmondta a magáét. Illetékteleneknek mondták ôket a kérdésben, amiben egyébként minden újságíró stb. illetékes lehetett. Mert a maga szubjektíven önzô felfogásában senkit sem zavart a többiek más irányú önzése. Bízott a magáé erejében. De az egyetemes, érdektelen, objektív megközelítés minden szubjektivitásnak közös ellensége! Van, aki a világnézet egyetemességét egyenesen úgy nézi, mint a terjeszkedô gazdasági vagy politikai totalitárius törekvéseket. A világnézetnek meg kellene elégednie a világ egy kisebb darabkájával, mert a demokrácia nem tűr egyetemes igazságot! (Adeleid Müller-Lissner, Orientierung, 1981. IV. 15-i szám). A mindünk fölé egyforma objektivitással boruló Abszolútum helyébe a kis, szubjektív abszolútumocskák ôserdeje lépett, és velük a dzsungel törvénye! Akárhányszor észre sem vesszük ezeknek a szubjektív ál- abszolútumoknak a grasszálását, úgy megszoktuk ôket. Mindennaposan lehet találkozni ilyen kifejezésekkel: ,,a tudomány bebizonyította'', ,,a történelem igazolta'', ,,a művészet elismerte'', ,,a pszichológia, a közgazdaságtan stb. félretette'', ,,a közvélemény elfogadta'' stb. Az utolsót pl. szívesen mondják olyanok, akik a kezükben tartott kommunikációs eszközök lármája révén nagyon is egyéni véleményüket akarják a többiek nyakába varrni. Mint ahogy a tudomány, történelem stb. is elvont egyetemes fogalmak, míg a valóságot az egyes tudósok egyéni állásfoglalásai jelentik. Ahol valamilyen általános egység tényleg fennáll -- pl. a tömegvonzás tényének és számszerűségének elismerésében --, ott senki sem erôlködik az összhang kiemelésével. A legkényesebb, mert életbevágó és el nem döntött kérdéseknél próbál egy- egy tétel képviselôje a ,,tudományra'', ,,közvéleményre'' hivatkozva híveket toborozni maga köré. De miért nem nevetünk rajta? Ugyancsak egy bevett ál-abszolútumról árulkodik ez a kijelentés: ,,nekem jó ez a rendszer'' -- és tökéletesen mindegy, hogy az illetô milyen rendszerre gondol. Jusson eszünkbe, hogy mikor Krisztust szólítják meg így: Jó Mester, -- tiltakozik: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten! (Mk 10,17-18). Ténylegesen mindnyájan tehetünk itt- ott jót, gondolatainknak és alkotásainknak lehet több-kevesebb elônyös oldala, de megszorítás nélkül, maradéktalanul csak az Istenrôl lehet állítani, hogy jó. Rossz viszont lehetséges megszorítás nélkül, fogalmi teljességben, ha valaki nem gyöngeségében hibázik egyszer-másszor, hanem elvileg fordul el az Isten világától. Ezt az ,,evilágot'' ítéli el a maga egyetemességében Krisztus pl. búcsúbeszédében és fôpapi imájában (Jn 14-17. fejezetei), errôl mondja ugyanígy Pál, hogy ne szabjátok magatokat evilághoz (Róm 12,2), vagy Jakab, hogy ôrizd magad tisztán evilágtól (Jak 1,27). -- A keresztények ettôl eltérô állásfoglalásai arról tanúskodnak, hogy az Abszolútum helyét lelkükben észrevétlenül is hogyan foglalják el az ál-abszolútumocskák! Mindezek mellett napjaink zűrzavara az objektivitás elferdítésének ellenkezô irányú perdületét is bôven produkálja. Van ember, aki épp az objektivitás nevében cinikus és elutasító mindennel szemben. Semmi sem elégíti ki, mivel mindenütt talál hibát, lemaradást, egyoldalúságot. A keresztények és maga az Egyház sem felel meg teljes objektivitással a róluk alkotott, vagy általuk képviselt elképzeléseknek. Ez alól akárhányszor az illetô saját magát sem veszi ki, és egyetlen keserű és cinikus kézlegyintéssel intézi el az Egyházat, a keresztényeket és önmagát. Itt is újra és újra csak az a hiba követôdik el, hogy valaki egy analóg fogalom segítségével az Isten szintjére vél kapaszkodhatni (Só 50. old.). Az ember azonban semmilyen ponton sem lépheti át önmaga határait. Lehet objektív, de olyan objektív, mint az Isten, nem. A végtelenség, a tökéletesség, a 100% a maga abszolút terjedelmében zárva van elôtte. Lehet objektív emberi végessége keretei között, mint ahogy ugyanezen keretek közt lehet szubjektív, érdekelt, manipulált és svindler is. De ha ezek egyikébe se esik bele, az emberi határokat az objektivitás területén ugyanúgy képtelenség számára átlépni, mint bármely más területen. De ugyanezen emberi határok között az élet más területein is jól elboldogulhat, és ez mutatja, hogy ezek az emberi határok nem elvetni valók. Az objektivitás területén sem. Szerényen és becsülettel kielégítôen meg lehet lenni velük. c) Mindezek az egyszerűsítések annyira az elfogult ösztönös- érzelmi látás malmára hajtják a vizet, hogy elhangzott már olyan vélemény is, hogy manapság nem is beszélhetünk ,,közvéleményrôl'', legfeljebb közérzeményrôl, annyira távol áll a ,,közgondolkodás'' minden gondolkodástól! A XIX. század közéleti emberei úgy tűzték ki céljaikat, hogy pl. Pest-Budát állandó híddal összekötni. Az ilyen objektív, konkrét és pontos fogalmazások helyett napjainkban ködös és elvont általánosságok divatosak: ,,...Kínát magas fokú civilizációval... rendelkezô... országgá építeni'' (Reflektor, 1983/3. sz. 37. old.). Téved, aki azt gondolná, hogy ilyen esetben csak egy országos méretű program jellemzô összefoglalásáról van szó. Minél átfogóbbak ezek az általánosságok, annál félrevezetôbbek. A gazdasági recesszió megindulása három európai országban segítette kormányra az ellenzéket ezzel a választási jelszóval: változást! (Mécs 246. old.) A nehézségek mindenkit érintenek, a változásra mindenki igent mond. Így egyszerre várhatják az alkalmazottak a fizetések emelését, és az alkalmazók azok leszállítását. A jelszó értelmében! A helyzet által kikényszerített intézkedések aztán egyiküknek sem jók, de ebben csak maga a társadalom a ludas. A választási jelszó ellentmondásosságát és ürességét egy közvélemény átláthatta volna, a közérzemény azonban úgy ment rá, mint legyek a légyfogóra! Az általánosságok legagresszívebb és legrombolóbb formája az általánosítás. Korunk embere lát valamit, és így formál róla véleményt: Persze, minden... A minden szó használata rengeteg alaptalan gyanúsításnak, elítélésnek, megminôsítésnek, lekezelésnek gyors és kéznél lévô eszköze. A pszichológus Frankl mondja: Megszoktuk már az emberek panaszkodását arról, hogy a tudósok túlságosan is specializálódnak. De úgy vélem, ennek az ellenkezôje igaz. A baj nem ott van, hogy a tudósok specializálódnak. Ismerjük a szélsôséges szimplifikátorokat. Ezek mindent leegyszerűsítenek. De vannak szélsôségesen általánosítók is... Az egyszerűsítôk ugyanarra a kaptafára húznak mindent. Az általánosítók még csak nem is ragaszkodnak valami saját kaptafához. Csak összemosnak mindent... (Victor E. Frankl: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn, 1979, Piper, 14. old.) d) Nyugati, magát kereszténynek mondó lap a saját gárdáját ,,kritische Christen'' megjelöléssel emlegeti. A kritika -- még ha téved is -- minden szellemi tevékenység természetes velejárója. Hányszor állnak így az apostolok még Krisztussal szemben is (Mt 19,10; Mt 16,22; Mk 8,27-29, stb.)! Viszont a kritikát tenni megkülönböztetô jeggyé?! Azt mondja Krisztus, hogy aki utána akar jönni, vegye fel a keresztjét (Lk 9,23), hogy az övéit üldözni fogják (Mt 10,16-42), de a kritikát csak a ma embere írja külön a zászlójára, nem a Krisztus tanítványa, mert bármiféle élet lényegében csak valami pozitívumból állhat. A legbölcsebb kifogások sem jelentenek egy mustármagnyi életet sem, mert az már valami pozitív! És mennyire igaz Chesterton megdöbbentô tétele: Az a bolond, akinek csak az esze maradt meg! (Igazságot! -- 16. old.) Már Goethe is emlegeti (Faust, I., Jékely-fordítás, 158-159. old.), hogy a valóság helyét hányszor foglalják el a szavak. Utóbb a szavak is a divat tárgyai lettek, ennek hullámai fel is kapták, majd el is ejtették ôket. Az ideológiák aztán meghozták a szavak kábulatát is. Olyasfélék, mint demokrácia, fasizmus, éhínség, kizsákmányolás, szabadság, egyenlôség stb. úgy hatnak, mint a harci trombiták: bármelyik is hangzik el, mindig vannak csoportok, kiket a szó maga már támadásra, vagy védelemre serkent, anélkül, hogy eszükbe jutna a mögötte álló valóságot lemérni. Akik tehetetlenül vonogatják a vállukat, ha koncentrációs táborokról, vallási, faji, politikai üldözöttekrôl, menekülni kényszerülôk tíz- és tízmillióiról esik szó, azoknak ökölbe szorul a kezük, ha csak egy történeti könyvben is olvassák az inquisitio szót. Pedig ez mennyiségben és minôségben is messzemenôen eltörpül a korunkbeli jelenségek mellett, csak vele kapcsolatban nyugodtan botránkozhatunk és háborodhatunk fel, anélkül hogy fenyegetve éreznénk életünket, vagy akár csak kényelmünket is, ami a korunkbeli jelenségek esetén korántsem lenne ilyen egyértelmű (Mécs 70. old.) Az ember egyetlen valóság, bár a testnek és a léleknek, tehát két egészen külön jellegű valóságnak, számunkra a maga egészében teljesen meg sem közelíthetô, harmonikus, de magasabb valóságából áll. Rövid, egyértelmű megjelölése mégis kényes, mert az olvasó, vagy a hallgató egyéni felfogása szerint értelmezheti. Az ,,ember'' bármily átfogó szónak tetszik is, a lelket mégsem fogja beleérteni az, aki azt elvileg tagadja, és azért már nem abban az értelemben fogja fel a szót, ahogy a másik kimondta. Nem mondható helytelennek a ,,lélek'' szó használata sem -- gondoljunk csak Gogol ,,holt lelkeire'' --, bár itt az a kockázat áll fenn, hogy valaki ennek benyomása alapján elbagatellizálja az ember testi vonatkozásait. Az ilyesmitôl csak a rendszeres szellemi élet tud bárkit is távoltartani. De az energiapocsékoló tévedés, ha akár egy keresztény azt hiszi, hogy bármilyen kifejezés hangsúlyozása, mások felületességétôl függetlenül is, biztosíthatja az igazság helyzetét. Így vívnak aztán felesleges szélmalomharcokat szavakért és szavak ellen. Például idézhetô a tudós Laurentin Lisieux-i Szent Terézrôl szóló, értékes könyvébôl: Inkább a ,,lelkek'' érdeklik ôt, mint az ,,emberek'': az elôbbi szót háromszázszor, az utóbbit mindössze tíz alkalommal használja önéletrajza kéziratában, amelynek a címe is jellemzô: Egy lélek története (i.m.: 122. oldal). e) S a legfelkapottabb szavak, vagy fogalmak sem mentesek a totem- , vagy tabu-szerű használattól, és annak deformáló hatásától. A fejlôdés fogalmát senki sem tartja jelentéktelennek. De ha az ember áttekintéseket olvas egy-egy már lezárt szellemi pályáról -- mint e sorok készültekor lehetett olvasni pl. Lukács Györgyrôl, Németh Lászlóról, Szekfű Gyuláról --, az a benyomása támadhat, hogy a legeredetibb szellemek élete is egyszerűen külsô események függvénye. Persze, hogy a külvilág megnyomoríthat vagy kibontakozáshoz segíthet minden növényt és állatot is. De a makkból tölgyfa lesz, és fejlôdésének ez a lényeges eseménysora, és nem az, hogy az állandó széljárás ferdére nyomta-e a törzsét! Ha a ,,vallásos ateizmus formáiról'' beszélnek, akkor is már nem egyszerűen a fogalom terjedelmének elhibázásáról van szó (Só 50. old.), hanem olyan alapvetô gondolat-szerkezeti hibáról, mintha egy atomerôműben összefolynék a sugárhatásnak kitett és annak ki nem tett víz! f) A gondolkodás degenerálódásának egyik legjellemzôbb vonása a negatív fogalmak elôtérbe kerülése. Aki látta a Jézus Krisztus szupersztár című filmet, az ennek a jelenségnek egyik tipikus példájával találkozott. Nincs most szó a filmszerűségrôl, rendezésrôl, zenéjérôl, kiállításáról stb. És nem is ellenséges film. De míg Júdás, Pilátus, vagy Heródes komoly színészi teljesítménnyel hitelesen ábrázolnak egy emberi magatartást, Krisztus sápadt és fakó alakja jellegtelenül és magatehetetlenül sodródik üvöltözô vagy táncoló tömegek között. A film nyomán a kereszténység történeti tényét egy külsô szemlélô legfeljebb a másik háromhoz köthetné, de Krisztushoz soha. Egy ilyen búval bélelt fehér tunika még egy vidéki filozófiai iskolát sem tudna teremteni, nem egy világvallást! Csak persze egy kalap is lehet nagyon hasznos, de ugyanolyan érdektelen is. Viszont rögtön megtölti a nézôteret -- ha nyulak jönnek ki belôle! És a degenerálódás éppen abból áll, hogy szellemi életünkben ilyen cirkuszi jelenségek kapnak helyet. Pl. Walter Jens eladatlanul nem maradt Júdás-regénye, amelyik azt magyarázná, hogy Júdás tudta, hogy nélküle lehetetlen a megváltás (!), így vállalta benne a maga szerepét és annak minden gyalázatát, azért ô sokkal inkább megváltó, mint Krisztus, és sokkal inkább tiszteletreméltó is... Az eltérô, a marginalizált, a beteg, a neurotikus az igazi, mert még soha-nem-volt (bár ez lassan már mind kevésbé áll!), szavakban, színekben, formákban egyaránt. Hogy egy keresztény elveszíti a hitét, az nemegyszer megtörtént már. De hogy valaki hívôként a hiteles Evangéliumok helyett az apokrifekkel táplálkozzék, vagy hitét a keleti vallások dolgaival ,,gazdagítsa'', ez ide tartozó jelenség. g) A minden abszolútum iránti érzékét elvesztett szubjektív egocentrizmus végsô fokon teljes szellemi csôlátásba fut bele: a valóságból minden pillanatban csak a maga érdekének vélt legszűkebb területet fogja fel, idôben, térben, fogalmakban, történésekben. Ez a szűk magárazárultság, hogy minden energiája csak a saját vágányain szalad, öntudatlanul is erôszakossá teszi, akkor is, ha éppen az erôszakmentességet hirdeti! Az erôszak lehetô nemzôi közt ott van a Kizárólagosság is! (Az itt esetleg felötlô pluralizmusra: Só 75. old.; Mécs 120. old.) h) Az általános gondolkodási zűrzavar külön kihegyezett helyzetet teremthet az értelmiséggel szemben. Maga ez a hiba természetszerűen kiemelten megminôsíti a benne ludas értelmiségieket. A vele szemben álló, valóban ,,értelmiségieket'' viszont nemegyszer ellenszenvessé teszi a gondolkodás csôdjétôl elsodortak szemében értelmi intaktságuk, amit egyszerűen csak ,,rezisztenciának'' könyvelnek el. Ha még a katolicizmussal is kapcsolódnak, az ,,váratlan pálfordulás'', ,,világnézeti következetlenség'', és ,,divatok kritikátlan befogadása''. (Kritika, 1984. febr., 17. old.) Másrészt a különbözô logikai csúsztatások a magatartási kontúrok elkenésével feloldják az emberek egyéniség- és azonosságtudatát (identitásukat), és elbizonytalanítják ôket. Nem lévén határozott meggyôzôdésük, eleve gyanúval néznek mindenki másra, akinek bármiféle meggyôzôdése van. Anélkül, hogy cáfolni lennének képesek a másik állításait, és feleletet sem kérve vagy várva, kérdezik: De honnan tudják? Azok szemében, kik egész életükben csak sodródtak, a meggyôzôdéses ember ostobának vagy szélhámosnak tűnik! i) Külön tragédia, ha ez a hibás magatartás valami hatalmi poszton érvényesül, bár bizonyos értelemben ez is általános helyzet, mert a szubjektív egocentrizmus következtében napjainkban mindenki a számára elérhetô hatalom megszerzésének vagy megtartásának szempontjai szerint jár el kizárólagosan. A közéleti hatalmat birtoklók pl. választások elôtt gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, ellátási stb. intézkedéseikkel kizárólag hatalmi helyzetüket szolgálják, és a közgazdák okos javaslatain legfeljebb nevetnek. Ennek a tételnek a világánál válik érthetôvé egy olyan megállapítás is, hogy az ,,okos'' materializmus jobban megfér az ,,okos'' idealizmussal, mint a ,,buta'' materializmussal! Vagy az a másik, hogy ,,vég nélkül tárgyalunk, de egy lépést sem engedünk!'' Csak azt ne higgyük, hogy ilyesmi kizárólag az ENSZ folyosóin hangzik el, vezetô államférfiak huzakodása közben! Az utcák legszürkébb embere, kis kápolnák legkisebb hívei is ebben a szellemben védik védhetetlen pozícióikat. Két lelkigyakorlat befejezése: az egyik fiatal résztvevô mondja az ugyancsak ifjú lelkigyakorlat vezetônek: igazad van, de vedd tudomásul, az élet egészen más! -- A felnôtteké végén egy nagyapa foglalja össze így a maga benyomásait: ezeket a racionális okfejtéseket hallva, az ember újra és újra átejtôdik, mert azt hiszi, hogy mindez a gyakorlatban is megvalósítható! (Só és mécs 93. oldaltól) Nyilván mindketten csak meg akarták védeni önmaguk elôtt az elhangzottakkal szemben a saját szubjektív, egocentrikus életüket és gyakorlatukat az objektívnek és abszolútnak minden fertôzése ellen! Egy stílushű, szubjektív szöveggel. Ahogy a lemezjátszónak a vájatba beragadt tűje hajtogatja változatlanul ugyanazt. Az értelem bűnlistája Újkori múltunkat nem alaptalanul vádolják egyoldalú, spekulatív racionalizmussal. Mondják pl. hogy sok üres játékot csináltunk a természetjog fogalmával, Lehetséges. De ezért most egészen félretenni ezt a fogalmat, csak az ellenkezô elôjelű hiba. Érdemes ezért tisztázó szándékkal valami olyan értelmi lelkiismeretvizsgálat módjára összefoglalni a keresztény ráció legáltalánosabb mai hibáit: -- A fogalmak tisztázatlansága, elkentsége, félremagyarázása, pl. az ellentét belecsúsztatása a fogalom körébe, a létrendek összekeverése, egyetemes, vagy elvont fogalmak történetiekként való használata (,,vallás''); -- analóg fogalmak abszolút használata; -- a hasonlatok értelmének kiterjesztése a képszerű részleteken keresztül, vagy bizonyításra való felhasználásuk; -- reális, de egyszeri tények és helyzetek irreális általánosítása, pl. a ,,minden'' stb. jelzôk használata révén; -- elvi tételek támadása a részleges hibás gyakorlat emlegetésével, vagyis az elv elutasítása gyakorlati és történeti adatokkal; -- a logikus, következetes renddel való nem-törôdés, az egyik be nem bizonyított nehézségrôl ugrás a másikra, az elôzôt sem fenn nem tartva, sem el nem ejtve, az egymásra toluló kifogásokkal már az igazoltság és igazság látszatát is keltve; -- minden egyes esetben külön-külön foglalni állást, ösztönös és érzelmi alapon, de semmit sem rendelni általános elvek alá; -- a lelkiismereti pluralizmust tény- és értékkérdésekre vinni át; -- visszaélni mindennel lehet, de a vele való visszaélés a dolog önértékét nem érinti; -- a különbözô kitérô, szubjektív jellegű magatartások semmilyen irányban sem dönthetnek, mint a sértôdött visszavonulás, a drogos jellegű megszállottság, a cinikus és keserű lemondás, vagy hangulati alapú, derűs optimizmus, sôt a másik fél tényleges eredményeinek kisebbítése ezzel a váddal, mint az a Szentatya ellen felhasznált szlogen, hogy a tömegek ünneplése ,,az énekesnek szól, nem az éneknek''. Az egyes hibák egymásra torlódása aztán zűrzavarossá és önellentmondóvá teszi a legkülönbözôbb pontok összképét: -- A kereszténység a közelmúltban a 6. és a 9. parancs mániákusa volt, mondják azok, akik ma az 5. és 7. parancs mániákusai; -- együtt akarnak dolgozni a vallással, és le akarják azt építeni; -- teljesítményt várunk, és kényeztetéssel szoktatunk le a teljesítményrôl; -- vallásunkat és az ökumenét, a nemzetit, és a nemzetek felettit, vagy az emberit alkalomszerűen, kapkodva használjuk, szerves összetartozásuk kidolgozása nélkül; -- harcolunk a munkaidô megfelelô korlátaiért, de a szabadidôt nem tudjuk egészségesen felhasználni; -- folyton emlegetjük a szellemiséget és a kultúrát, de hiányzik a vitathatatlan kultúrkánonunk, viszont elönt a giccs; -- az élôk között kire-kire csak hatalma arányában figyelünk, miközben szellemiekrôl, jellemrôl és erkölcsrôl beszélünk, de ilyesmit ténylegesen inkább csak a halottaknál veszünk tekintetbe; ...de még itt is csak a listának, és korántsem hiányosságainknak van vége! Az akarat pusztulása Az egocentrikus gondolkodás csôdje szükségképpen zsákutcába viszi az akaratot is, olyan irányokat kezdeményezve, mik nem az Evangéliumban hordják a gyökereiket. Akinek a lelkét egyénisége teljes kifejlesztésének a célja dobogtatja meg, akinek fôgondja az aktuális problémák közötti tájékozódás, aki gondosan iparkodik arra, hogy a kereszténységnek csak a legmegkapóbb oldalai legyenek láthatók, és törekvései legmegfelelôbb eszközének csak az intelligenciát tartja, arról Xavier Szt. Ferencnek a breviáriumban is olvasott levele beszél így: sokszor eszembe jutott, hogy azoknak, akik az európai akadémiák körül szaladgálnak és esztelenül összevissza fecsegnek, több a tudásuk, mint a szeretetük... (olvasmány december 3-án) Az akaratnak tán leglényegesebb melléfogása, ha nem a hűségre, hanem a szenvedés el-, és megkerülésére koncentrál. A kereszténység Krisztus keresztjével kezdôdik, és már az apostolok sem voltak képesek kereszt nélkül, pusztán igehirdetéssel látni el a dolgukat. Jószándékból, vagy szeretetbôl sem lehet félrehallani, hogy Krisztus ugyan ,,mindenki'' számára jött el (Jn 1,17), de ,,mégsem ismerte fel ôt a világ'' (Jn 1,10). ,,Mindannak azonban, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen'' (Jn 1,12). Tanítványait ugyan az egész világra elküldte (Mt 28,19-20), de bármilyen problémánk egyetemes, átfogó megoldását nem ígérte meg, annál inkább a megmaradásukat: ,,szegények mindig lesznek veletek'' (Jn 12,8), vagy: ,,ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak'' (Jn 15,20). Akik arról vádolnak bennünket, hogy 2000 év alatt sem tudtuk rendbeszedni a világot, ezzel csak az Evangélium nem-ismerésérôl tesznek tanúságot. A hallatukra elbizonytalanodó keresztény pedig az éretlenségérôl, mert tudnia kellene, hogy minden léleknek magának kell megtalálnia az útját Atyja felé, s ez nem örökíthetô úgy az utódokra, mint a gyárak vagy az autósztrádák. A kultúrgondolkodók általában is hangsúlyozzák, hogy a társadalmak, kormányzati rendszerek, valamint a világnézet és a szellemiség szorosan átjárják egymást, és egyiket sem lehet külsôségesen úgy lecserélni, ahogy ruhát vált az ember. Az egyre szélesedô körű egyéni elkötelezettség formálja át lassan és átfogóan a világot, nem a nagyléptékű szervezeti tevékenység. Nem is a látványos külsô rendezésekbôl van hiány, hanem azokból a csöndes, embertôl emberig menô egyszerű és áldozatos munkákból, amiket orvosok, pedagógusok, papok, és általában a másokért élôk teljesítenek. Akik a maguk helyén építenek, azt senkitôl el nem véve, senkit ki nem szorítva, senkivel nem ütközve, de minden testvérhez kapcsolódva. Csak az eszményt szolgálva pozitíven és elôremutatóan, egyformán távol mások gyalázásától, de az önostorozástól, és a sértôdésektôl is. Egy-egy áttétel révén azonban az egyéni elkötelezettség is átcsúszhat az egocentrizmusba. A már felnôtt gyerekek tűzön-vízen keresztül való támogatása sokszor csak pótcselekmény a saját élet üressége és megoldatlansága miatt. Nem elkötelezettség, ha valaki pl. úgy lefoglalja a házastársát, hogy féltékeny akár a gyerekeire, de akár az Istenre is, mert hogy a másik életében rajta kívül is van valaki. Nem elkötelezettség: szaladni az emberek után, kutatni, hogy az mire vágyik, és szállítani neki az elmélkedési módszereket. A fizika törvényeit is mindenki úgy tanulja meg, ahogy azok vannak, s nem ahogyan neki jólesnének. Ôrült, aki azon vergôdik, hogy milyennek szeretné valaki az elemek periodikus rendszerét. Az Isten Országa is van olyan autochton, külön világ, mint akár a kémiáé, akár a fizikáé, és legalább ugyanilyen nyitott és készséges megközelítést igényel. És mindebbe nem vegyülhet semmi kesernyésség, hisz a nehézségek ellenére is Isten ,,mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik'' (Bölcs 1,14). Érdemes elgondolkodni az akarat elkötelezettségének azon a három vonásán, amit Szolzsenyicin emleget.* Elsô a bűnbánat, ami olyan idegen a mai embertôl, hogy a Jelenések könyve idézhetô rájuk: ,,nem fordultak el gyilkosságaiktól... paráznaságuktól, tolvajlásaiktól'' (Jel 9,21). A második az önkéntesen és nem kikényszerítetten szerény életvitel, szemben az egocentrizmusnak akár a világot is elnyelni kész étvágyával. És a harmadik: nem venni részt az egyéni és közösségi önzés legátfogóbb megnyilatkozásában, a hazugságban. A mindennapi élet kis hazugságaiban sem, amik tán leginkább átjárják a társadalom levegôjét. Végül még azzal is szembe kell néznünk, hogy az egocentrikus ember akarata kezdetben szükségképpen skizofréniás állapotba kerül. Tulajdonképpen és egyértelműen a szubjektivizmusát akarja. De nem tud még elzárkózni az objektív, abszolút, kinyilatkoztatott stb. ellentétes benyomásoktól sem, amik akár mint ifjúkori emlékek, akár mint józan eszének állásfoglalása merülnek fel benne. Ezektôl még nem képes gyökerestül megszabadulni, az egocentrizmusához viszont maga ragaszkodik. Ennek következtében billenékennyé válhatik a lelkiismerete (Mécs 151. old.), ami aztán lépésrôl lépésre elboríthatja egész akaratát, és azt, mint ilyet, fel is ôrli. Ritkább eset, amikor valaki oly teljességgel merül el szubjektív egocentrizmusába, hogy kibeszéléseket se gyártson a másik oldal felé, és így tegye egyértelművé bensô világát. És még ritkább, hogy az ellenkezô irányban állítsa helyre belsô egységét levetkôzve egocentrizmusát. Eleinte a lényeges dolgokban tudatosan tartózkodik az egyértelműségtôl, elkötelezéstôl, döntéstôl. A nyárspolgári ,,arany középút'', ,,ne quid nimis'', és hasonló kiszólásokat idézve mindig lesznek fenntartásai, biztosít magának kibúvókat. Ez lassan úgy bejáródhatik, hogy elôáll a pszichikai döntésképtelenség esete. Ezt az állapotot pedig igen szívesen látja az egyéni és közösségi erôszak minden képviselôje. Mert ez a kikopott psziché kifelé teljesen egészséges benyomást kelthet, ugyanakkor már enged az erôszaktényezô feltűnésmentes nyomásának, és a felületes szemlélô azt hiheti, hogy az illetô meggyôzôdésbôl, saját akarata szerint jár el. * Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? 46--52. old. Miben áll a döntés? Három fázist különböztethetünk meg benne: a) a problémára vonatkoztatható információk összegyűjtése, b) az adatok belsô szintézise, c) a választás. Az adatok összegyűjtését a rövidlátás is, a hanyagság is akadályozhatja. De az egész folyamat lelke tulajdonképpen a különálló információs adatok rejtett belsô összefüggéseinek reális feltárása, mert hiszen ez alapozza meg a tényleges választást. Ha ez a két elsô fázis nem kielégítô, akkor nem is beszélhetünk a szó valódi értelmében vett döntésrôl. Ekkor a választás vagy behunyt szemmel, találomra történik, megfontolások nélkül, vagy pedig mechanikusan, tehát a konkrét helyzettel nem is törôdve, nyúl valaki egy általa már megszokott és bejárt eljárási forma után. De ha az elsô két fázis teljesen kifogástalan, akkor is elôállhat az a helyzet, hogy a választás, a konkrét döntés elôtt leblokkol valaki: egyetlen lehetôség után sem mer tudatosan nyúlni, és idôközben vagy elmúlik bármilyen cselekvés lehetôsége, vagy külsô körülmények és események fogják eldönteni, hogy mi történjék a továbbiakban. Ennek alapvetô oka, hogy a lélek egyetlen lehetôségért sem vállalja a belsô felelôsséget, azt, hogy valami mellett való állásfoglalásával kizárja a többi lehetôséget. Ez alapulhat azon is, hogy a különbözô lehetôségeket képtelen értéksorrendbe állítani, és ennek alapján dönteni köztük. Ez végsô fokon erkölcsi érettség és önállóság kérdése, ezért teljesen indokolt a fiatalnak ilyen helyzetben való támogatása. Késôbb már ugyanez a helyzet lemaradásnak minôsülhet, és állandósulás esetén pszichés állapottá, a teljes értelmű döntésképtelenséggé rögzôdhetik. A döntésképtelenség álcázása lehet a halogatás (majd megnézem még egy másik üzletben is!), vagy az a lassúság, amíg az alkalom elmúlik (utazzék-e? s addig készülôdik, míg elmegy a vonat!). A nehéznek vélt téma elôtt addig udvariaskodik a telefonban, míg megszakad a vonal, vagy a másikat elhívják, és akkor -- megkönnyebbül. Igaz, hogy a pszichomotorikus gyorsaság bizonyos keretek között adott, de bizonyos mértékig nevelhetô is. Ennek elmulasztása a döntésképtelenség kialakulását segíti elô. A döntésképtelenség álcázásának egyik alakja, mikor a döntést durvaságnak, szeretetlenségnek minôsíti valaki, és ezért nem mer pl. egy társaságból önállóan és egyedül távozni, hanem súlyos nehézségek árán is megvárja, hogy más távozókhoz csatlakozhasson. Ezen a szálon elindulhat az ember a szindróma teljes kialakulása felé: ekkor az önálló cselekvések helyébe a mindennapi élet visszatérô és nem jelentôs dolgai esetén a lélektelen mechanizmus lép, jelentôsebb esetekben pedig a sodródás: csak a másikhoz, vagy másokhoz csapódva jár el, és ha a társadalom körötte megoszlik, a nagyobb szám, a nagyobb anyagi, vagy hivatali súly, vagy az erôszakosabb fellépés ragadja magával. Emberi esendôségünknek a döntésképtelenség is lehet egyik megjelenési formája. Krisztus is fejet csóvál azok felett, akik se Hozzá, se a Keresztelôhöz nem tudnak csatlakozni, ahogy az éretlen gyerekek nem tudnak az utcán megegyezni abban, hogy mit játsszanak (Mt 11,16-19; Lk 7,31-35). Kétségtelen, hogy az egészséges döntôképesség kialakulása nem megy komoly bensô munka nélkül. Kiinduló pontként az átfogó erkölcsi elvek szolgálhatnak, mint pl. az, hogy az állapotbeli kötelesség mindig elôbbre való, mint a szabadon vállalt jótett, vagy hogy súlyos esetben és megoldhatatlan kétely esetén a biztonságosabb megoldást kell választani. Ezeket gazdagítja mindaz a gyakorlati mérlegelés, ami személyek, helyzetek és problémák kapcsán a lelkiismeretes emberben az idôk folyamán, mint tapasztalat felhalmozódik. Ennek ellentéte a csôlátás (Só és mécs 142. old.) és a polarizálás, ami mindig csak egyetlen szempontra figyel, és akkor is a legszélsôségesebbre, mikor az evangéliumi látásnak az áttekintés, a harmónia, az egyensúly egyik nélkülözhetetlen része. A polarizálás formája lehet a maximalizmus is, mikor azért nem tud dönteni valaki, mert a lehetséges döntési formák egyikében sem látja biztosítva azt az elméleti 100%-ot, amit ô egyedül hajlandó elfogadni (s döntése nélkül még annyi jó sem lesz meg, mint amennyi pedig lehetséges lett volna!). Van, aki egyszerűen önzésbôl döntésképtelen, mert nem tudja magát arra rávenni, hogy bármirôl is lemondjon annak következtében, hogy tudatosan kiválasztott valamit. A naiv keresztény azt reméli, hogy mivel ,,Istennél semmi sem lehetetlen'', még az egymással ellentétes vagy irracionális dolgokat is meg fogja kapni, s a dolgok természete szerint így jár a legrosszabbul! Mert ami az Isten világában természete szerint döntésre vár, az anélkül aligha sülhet el jól! Az is jellegzetes tény, hogy a döntésképtelenség épp a motorizmus korában szélesen elterjedt epidémia, mikor egy sofôr kétpercenként átlag 80 döntést hoz! Még ha ezekhez nem is kell belsô élet! Az átlagos, egészséges embernél a döntésképtelenség nem genetikus eredetű. Éretlenséggel indul, ami a belsô élet tartós elhanyagolása esetén pszichéssé mélyülhet, és végsô fokon akár vegetatív idegösszeomlásba is torkollhat. De mindenképpen elgondolkoztató korunk emberének belsô világával kapcsolatban! Az emberi erkölcsi állapotot megelôzô fél-állati tenyészlét nem a Mennyei Atya ránk vonatkozó elgondolása! Ugyanezt kell mondani abban az esetben is, ha a döntések meghozatalát valami pszichés félelem, rettegés gátolja (Só és mécs 91. old.) Mindössze a félelem révén való rombolódás bekövetkezhetik az embernél hibáján kívül is, külsô körülmények behatása alatt, akár már egészen kis korára visszavezethetôen. S az ilyesmi megfelelô arányban felmenti a döntésképtelenség felelôssége alól is, habár ennek terhei és következményei akkor is rá fognak nehezedni! Az egyéni esetekben mindezek a szempontok össze is játszhatnak, fel is erôsíthetik egymást. A megkopás különbözô gyökérszálai, a felelôsség aránya legtöbbször alig-alig tisztázható. De ettôl függetlenül, az ember belsô szabadságából és önállóságából legfeljebb emlékeztetô romok maradnak! Az akaratnak is van bűnlistája Kétségtelenül lehet hibázni egyoldalú, empátia, beleérzés nélküli voluntarizmussal. Az akarat nem mindenható, és nem is oldhat meg mindent. De az csak az ellenkezô hiba, ha erre való tekintettel mások rend, fegyelem, tekintély nélkül próbálják berendezni az életüket. Sôt még az állapotbeli kegyelem emlegetése is elcsöndesedett a keresztények ajkán. Ha ma egy ember életében társadalmi állapota sokszorosan változékonyabb lehet is, mint régen volt, de a perc kegyelmei akkor is az éppen adott állapothoz szólnak. A meghatározottságtól félünk, még az Úristen kegyelmeivel kapcsolatban is? Viszont hogy kérdezzük nyakra-fôre egymástól a profilunkat, programunkat -- éppen azért, mert az ránk megy vissza, és nem az Istenre? Mennyire mások Pál kifejezései: ,,...én vagyok megbízva a körülmetéletleneknél az Evangélium hirdetésével... (Gal 2,7) A II. Vatikáni zsinat az életszentségrôl beszélve, az Egyházról szóló dokumentuma 41. pontjában részletezi, majd annak utolsó bekezdésében összefoglalja az állapotbeli kötelesség és kegyelem összefüggését és kihatását: ,,Minden keresztény hívô napról napra jobban megszentelôdik sajátos helyzetében, feladataiban és életkörülményei között, sôt éppen mindezek által, ha hittel fogad mindent a Mennyei Atya kezébôl, együttműködik az isteni Akarattal...'' (ugyanígy: Rajz Mihály: Családunk katekizmusa, 1983., I. kötet, 446-- 450. old.) -- (Só és mécs 33. és 98. old.) Így aztán a keresztény akarat is sok mindenben hibásnak található, például, hogy: -- folyton a társadalom igényeit kutatjuk -- aminek az Apostolok Cselekedeteiben és a katolikus levelekben nyoma sincs --, és így jobban látszik izgatni bennünket, hogy megfeleljünk a világnak, mintsem Krisztusnak; -- a minden pillanatban és mindennek való nagy megfelelési iparkodásunkban nem látszik, hogy vállalnók a ,,zsidóknak botrány, a pogányoknak oktalanság'' (1Kor 1,23) tételét és helyzetét; -- az emberek üdvözülését sem az isteni gondviselés és irgalom keretei közt látjuk biztosítva, hanem saját humanista fogalmi konstrukcióinkban; -- az Isten Országát illetôen sokkal jobban bízunk intézményes megoldásokban, mint a lelkek hűségében. Ennek megfelelôen a föld különbözô pontjain és különbözô módszerekkel, de lényegében mindig intézményeket teremtünk és mentünk, pedig szolgáló lélek nélkül azok csak öncélúvá lesznek és nem szolgálókká; -- erôs és egészséges akarati élet hiányában alig mondjuk ma Pállal, hogy ,,tudom, kinek hiszek, és meg vagyok gyôzôdve'' (2Tim 1,12), hanem a nyugodt és kiegyensúlyozott öntudat helyett belül egyre folyik az önigazolás, bizonyítás, önmegnyugtatás, míg kifelé a színkép az agresszivitástól és apologetikától a szégyenkezésen és traumákon keresztül a bujkálásig és üldöztetés-tudatig nyúlik, ...és itt is csak a listának és nem gyengeségeinknek van vége! Az űrt kitölti a kötôszövet: a hangulat A biológusok ismerik azt a tényt, hogy az idegsejtek, a testnek egyik legértékesebb anyaga, a születés után már nem szaporodnak. Ami az élet folyamán belôlük elpusztul, annak helyét már csak töltelékanyag foglalja el: a kötôszövet. Ez a helyzet analóg a bomló pszichével: ahogy oszlik-foszlik a gondolkodás és az akarat, úgy borít el mindent a lélekben a meghatározhatatlan, érzelemdús hangulat. Az értelem világában megszűnik a fogalmak elemzése, tételek felállítása, következtetések logikus egymásra építése, stb. A ,,ne ölj'' átérzett meleg képével szemben hiába érvel valaki (Mécs 38. és 39. old.) a törvényes halálos ítélet lehetôségével. A békés körülmények közt álmodozó naiv fiatalnak egyszerűnek látszik, hogy inkább ô haljon meg, minthogy védekezzék, a családjával (ami persze még nincs!) majd törôdik a Gondviselés, még a saját lányát sem védené meg az erôszaktól stb. Az ,,ölj'' szó és fogalom pontos elemzésére csak legyint, mert számára döntô a minden értelmi-erkölcsi megalapozás nélkül való szlogen, hogy amit az ember nem adhat (ti. az életet), azt nem is veheti el, mintha az orvos nem amputálhatna le egy lábat, amit pedig szintén nem növeszthet újra, és aminek az értelmében a vasárnapi sült csirkéjéhez sem ülhetne, mert hiszen annak sem tud életet adni. Lelke rajta, ha hindu módra a bolhát sem nyomja el, de mi köze van mindehhez a korlátoltsághoz az Evangéliumnak? Viszont a szülészorvos egyetemi tanárnak az ellenkezô irányú és értelmű felelôtlen magatartása igazolásához ugyanígy elég egy másik kiszólásra való hivatkozás: kicsire nem nézünk! A köztudomás és a közélet felszínére már csak a szélsôséges esetek jutnak el azoknak az életformáknak a következményeibôl is, ahol az akarat sosem kapott irányító szerepet. Az idôbeli vagy külsô rend, munkafegyelem és anyagi kiegyensúlyozottság érthetetlen, múltbeli merev és embertelen, vagy kikacagni való fogalmak. És ezen az sem változtat, hogy a 19 éves kacagónak a mája már nem ígér hosszú életet az alkohollal való szabad és kötetlen barátkozása révén. Ha a fiatal kereszténynek mondja és tartja magát, ilyen alkoholos tragédiába esetleg nem kóstol bele. De az már elôfordul, hogy fôiskolás létére a nap java együttdalolással, az éjjel és a hajnal otthon való magnózással telik el, tanulmányai lényegében jogi lefedezettséget adnak, családja meg kénytelen kiszolgálni, mert otthon alig mozdít valamit. Hitének tételeit mérsékelten ismeri, hisz oly kevés az idô, de a keleti vallások, vagy alig-vallások, vagy az ateizmus különféle formái inkább érdeklik -- munkát ugyan ezek megismerésébe se fektet -- , mert hát a kereszténységtôl ezek épp abban különböznek a leglényegesebben, hogy nincsenek elvárásaik, senkire nem rónak semmi kötelezettséget sem, nem kívánnak akarati munkát! Némi tapasztalat után késôbb ebbôl azt a következtetést vonja le, hogy a keresztények egyszerűen mind farizeusok, mert nem látja, hogy az Evangélium világa az ô kényelmére körötte valósulna meg. (Az az akarati küzdelem, amivel a lélek egy életen keresztül lassan közelebb dolgozza magát Atyja világához az ô szemében nem bábu a sakktáblán!) Nincs meg az egészséges feszültség és egyensúly az objektív hitigazságok és a szubjektív transzcendentális éhség között. Az vnmagát keresô lélek kiúttalansága a kereszténységnek legnagyobb és legjellegzetesebb tényezôit is kivetkôzteti önmagukból, s azok feladatát, súlyát és helyzetét kizárólag az emberek jólesô hangulatainak legyezgetésében és melengetésében látja. Nyári turistáskodásra mennek ,,hívô'' fiatalok. Pap ugyan nincsen velük, de azért Oltáriszentség legyen, mert az -- szerintük -- hozzátartozik a dologhoz. Hasonlóan felelôtlen templomi körülményeik között egyszerűen leakasztják a szentségtartó kulcsát, és mindenki más tudta nélkül visznek annak tartalmából. A táborhelyük egy csöndes zugában fára függesztik, így aztán nem is csodálni való, hogy hazajövetelkor ott felejtik! Vagy: a fiú kiskatona. A lány megy ôt látogatni, és vigasztalására akarja vinni neki a szentséget. Ezért megáldozik, de utána kiveszi a szájából az Ostyát, becsomagolja egy papírdarabba, elviszi a fiúhoz, aki ott magához veszi. -- Jó néhány évtizeddel ezelôtt Közép-Afrikában ha egy európai az autójáról ledobott egy sérült gumit, megtörtént, hogy a helybeliek közül valaki megtalálta, nyakába vette és hazavitte, mint egy szerencsésen megszerzett, nyilván hatalmas -- totemet! Ilyen kezekben a Krisztus sem több, mint egy darab -- totem! Csak éppen ma és itt köztünk, a ,,művelt'' Európában! De strigis vero, quae non sunt... Kálmán király híres törvénye: a boszorkányokról pedig, akik nincsenek, szó se essék. A világ tele van az elkötelezettség, a valahová való, tudatosan vállalt és akart tartozások hangoztatásával. Vannak művészeti iskolák és tudományos műhelyek. Elméleti felfogások és gazdasági megközelítések protagonistái. Módszerek vallói, pártok tagjai. Ismerjük a pártosság követelményének fogalmát. És persze mindezek magukban hordják a tévedés kockázatát is, mint minden emberi magatartás. És van, aki ennek panorámájában elkötelezettségrôl épp úgy nem akar hallani, mint a boszorkányokról! Pedig az el nem kötelezettség alapja lehet a szétfolyó hangulatvilág is. Lehet a pszichés döntésképtelenség is. Lehet a csôdbe futott gondolkodás, vagy mindezek nyomán felgomolygó félelmek és elvetélt önállóság. Sôt akár egy olyan naiv objektivitásvágy is, amelyik a maga mindenen kívülállásával valami fennlebegô istenit próbál megjátszani. Nem gondolva rá, hogy az elkötelezettség csak más megközelítése a teremtményi lét természetes korlátainak, amik részben adódnak számomra, részben alakítom ôket magamnak, de mindenképpen vannak! Kereteim milyensége felett döntök, nem a ténye felett. Az elkötelezettség pedig csak az általam elfogadott korlátok tudatát és vállalását jelenti, ami a keresztény elôtt csak a hivatás más megnevezése (Só és mécs 30. old.). Vagy az ott tárgyalt autonómia képtelenségének felismerése (Só és mécs 45. old.) Az elkötelezettség amellett természete szerint mindig mindent jelent. Az egészet. Krisztusnak az egész ember kell: ,,...add el, amid van... aztán jöjj, vedd föl a keresztet és kövess engem'' (Mk 10,21-22; Mt 19,21; Lk 18,22). Az apostol is így folytatja: ,,...vessétek le tehát a régi embert... s öltsétek magatokra az új embert...'' (Ef 4,22-23) A múló napi divatok szűk, meghatározott részleteket követelnek: nyelveken beszélést, egy-egy szegénységi tabut, a katonáskodás megtagadását stb. Krisztusnak az egész egyéniség kell, az elkötelezés. De ha keresztény az ember, ha nem, az elkötelezés nagy bankóját ugyan a zsebében tarthatja, de az aprópénz nélkül nem tud a földön létezni. A legkisebb családi, munkahelyi együttélés alkalmazkodások vállalását, apró elkötelezések sorát jelenti. Amikor megminôsítô hangsúllyal olvas az ember egy ilyen kifejezést: ,,a politikai realitásokkal nem számoló határozattervek'', mindegy, hogy kirôl, mirôl van szó, az elmarasztalás a saját vágyak vak követése közben egy rész-elkötelezés elmulasztásának szól. Az elkötelezés elôl való kitérés akár paranoiás jelenségekhez is vezethet. Kaszárnyai szabadidejében egy kiskatona olvasás közben gyöngéd óvatossággal tartja a fején a maga által erre a célra készített -- töviskoszorút! A valóságos elkötelezés elôl kitérve egy ilyesféle pótcselekvénnyel az ember csak a psziché bomlására teszi fel -- a koronát! ======================================================================== ,,...Saját képmására...''? (Ter 1,27) Aki korunk társadalmát nyitott és résztvevô szívvel és szemel kíséri, az messze többet is lát még, mint amennyi tragédiát az eddigi bomlástünetek mutatnak. Ígéretes fiataloknak felnôtt korukra való ellaposodása, kiürülése és elkeseredése, vagy lanyhulása, elcsúszása, árulása, cinizmusa, kétségbeesése, sôt öngyilkossága, vádjaik az emberek, a társadalom, vagy az Isten ellen, ami akár teljes belsô elsötétüléssel, akár vegetatív idegösszeomlással végzôdik, a 11. zsoltár reménytelenségét idézik: a legjobb szándék sem segít ott, ahol már az alapok is tönkrementek! -- De ez a pár sor mégis a sötétben felvillanó fény, mert arra utal, hogy nem toldásra-foldásra van szükség, nem egyes helyes részletmegoldásokat kell egymáshoz illeszteni, hanem alapjaiból újonnan felépíteni a lélek életét. ,,...vessétek le tehát a régi embert... s öltsétek magatokra az új embert...'' (Ef 4,22-24). És ahogy a ,,régi'' dobná a keserű kérdést: ezek a ,,saját képmására'' vannak? -- úgy kell az újnak, az el nem rontottnak, gyökereiben bemutatnia ezt a ,,saját képmást''. Nemcsak a végtelen Istenarc legszerényebb vázlata, de még az a véges tükörkép is, amit mi emberek hordunk magunkon Atyánk vonásaiból, szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, de azt a gyökérszálat, amin el lehet indulni, s ami elvezethet egy ilyen vázlathoz, viszonylag gyorsan és egyszerűen meg lehet markolni. És ismét csak azt a néhány vonást akarjuk szemügyre venni, amikkel a mai ember fokozott értetlenséggel áll szemben. A lélek szerkezete Az újkor gondolkodási pályáinak egy része -- valóságtartalmuktól függetlenül -- kikezdte az ember belsô egyensúlyát, mert külön-külön mindegyikbôl valami ál-abszolútumot csináltak (Só és mécs 134. old. b. pont), ami látszatra minden kérdést megold, ahelyett, hogy a tényleges eredményt, és csak azt, az emberi szellem tudásanyagában a maga szerves helyére iktatták volna be. Pl. ilyesformán, mint Haeckel mondja: ,,A fejlôdés az a varázsige, amelynek segítségével feltárhatunk minden bennünket körülvevô titkot...'' (Kleibl: Ádám nyomában, 118. old.) Azután már Freud beszél az újkori ember három alapvetô megalázásáról, amiket az Kopernikusznak, Darwinnak és neki köszönhet. Az elsô a Kozmosz közepébôl lökte ki az embert, a második nyomán az ember már nem úgy néz magára, mint Isten képmására, hanem mint egy állatra az állatok között, míg maga Freud azt mutatta be az embernek, hogy nem az esze vezeti ôt, hanem az ösztönei sodorják. (Albert Görres: Kennt die Psychologie den Menschen? -- 174. old.) Ehhez azóta még hozzá is vehetjük a történelmi materializmust, ami sokak szemében az ember múltjának méltóságáról rántotta le hasonlóképpen a leplet. Pedig mindezen gondolatoknak vannak bizonyos reális mondanivalóik is, de ha a szerves egyensúlyba való beiktatás helyett varázsigét csinálunk belôlük (vagy akármibôl!), az így elôálló káosznak magunk vagyunk a szerzôi, s az nem a valóság jellemzôje! Mindez átfogóan érvényes a társadalom egészére, és tragikus korunk egész szellemi zűrzavarára. Ezzel azonban mindegyikünk tehetetlenül áll szemben. Az átfogó zűrzavar, lassabban vagy gyorsabban, de az egyesek elsötétülésének elôrehaladásával állt elô, és csak az egyesek lassú rendezôdésével oszlatható el. Valaki el tudja végezni talán a maga körében is, de feltétlenül rendet tud teremteni mindenki a saját lelki-erkölcsi-szellemi belvilágában. Ezt teszi lehetôvé, ha, durva megközelítéssel ugyan, de tájékozódni próbálunk az emberi lélek ,,szerkezetében''. Freud rajzolta fel azt a vertikális tengelyt, amelyen egymás felett helyezkednek el az Es, az Ich, és az Überich területei. Ha Freudon elindulva ezeket mégis a keresztény ember reális lélekismeretével elemezzük, akkor az Es az ösztönvilágunkat idézi, az Ich megfelelhet a skolasztikus scintilla animae-nek, a lélek legbelsô magjának, míg az Überich, az énfelettes Én Freudnál család, iskola, társadalom, hagyomány, minden, ami az én alakulását befolyásolhatja (vagy megnyomoríthatja), viszont keresztényeknél mindezeket ki nem zárva, de rajtuk túlnyúlva, elsôsorban Isten, mint a lét legfôbb rendezôje. És a fejlôdésünk tulajdonképpen abban állna, hogy az énfelettes Én vezetése alatt, az én egészségesre, szervesre és egyensúlyosra alakítja viszonyát és kapcsolatait ösztönvilágával és az énfelettes világgal is. Ez nem egyszerű feladat, és láthatóan nemcsak az én teszi bele a magáét. Az arányok eltolódása pedig már változatos elnyomorodásokat, sôt tragédiákat hozhat létre. A kép bonyolultsága azonban a Freud óta eltelt idôben még csak nôtt. Az Ich magasságában, annak két oldalán két újabb tömböt rajzolnak ma fel: az én-mögöttes ént, vagy árnyék-ént, míg elôtte, a másik oldalon, a szerep-ént. (Lásd a mellékelt ábrát.) Korábban (Só és mécs 40. old.) szó esett már arról, hogy mint különben az Isten teremtett világa mindenütt, minden egyes emberi lélek is szédületes gazdag lehetôségeket rejt magában. De ebben csak a Teremtô áradó gazdagsága és nagylelkűsége fejezôdik ki; minden lehetôségnek virágba borulása az emberi lélekben is, épp oly gyakorlati képtelenség, mint minden csírának a kikelése az anyagvilágban. Csak az anyagvilág csírái között az anyagi jellegű törvényszerűségek válogatnak, míg az emberi lélekben tudatos és erkölcsi jellegű megfontolás-sorozatoknak kellene a Teremtô gondolatainak megfelelô szerves képet kialakítaniuk. Az árnyék-énben azok a lehetôségek tolonganak, melyeket a lélek szintén választhatott volna, de nem választott. A biológia fogalmaival megközelítve: a látensek az érvényesülô dominánssal szemben. Azok a munkák, amiknek az elutasításával választotta valaki pl. az orvosit. Majd késôbb azon belül az a többi szakterület, amiknek az elutasításával lett pl. szemész. És mint ilyen választotta a kutató lehetôségek elutasításával a gyakorló orvosét. És ez folytatódik végig az életen munkahelyek, beosztások, feladatok közti döntésekkel. Amikhez járulnak más hasonló szálak: a házastárs kiválasztása más lehetôségek közül, emberi életének szálai olvasás, zene, sport, gyűjtési lehetôségek, hobbik stb. Ha az ember, Istenére figyelve teszi választásait, és dolgozza ki feladatait, akkor módjában áll a látensnek maradt lehetôségekbôl a domináns segédcsapatait alakítani ki, a látensekbôl zenekari kórust alakítani a szóló domináns köré. Ha ezt nem csinálja, hanem ,,kiteljesítô'', zsugori marokkal mindig futtatná istállója összes lovait (és mindig, mindegyiket elsônek akarná, bármily lehetetlen is ez), akkor az élet legkisebb nehézségénél is a lehetôségek folyton egymás ellen fognak acsarkodni, is egymást ôrölni: látod, ha nem praktizálni mentél volna, hanem kutatni... vagy fordítva! (Só és mécs 40. old.) Ugyanilyen Istenre figyelô magatartással a fiatal medikusnál a szerep-én foglalja magában azokat az elvi és személyi eszményképeket, amikkel találkozott, és amiket irányadóknak jelölt ki jövendôje számára. De nézheti ugyanezeket egocentrikus, ,,kiteljesítô'' szemmel is, és akkor finomkodva fogja fôzni és inni a teáját úgy, ahogy a professzoránál látta, és úgy fog beszélni, mozogni és viselkedni a betegekkel szemben, hogy azok a háta mögött azt mondhassák: ,,a kiköpött fôorvos úr!'' -- De a lélek azt mondja: Te stréber, te képmutató, te színész! És mindezeket, mint a dió belét a héja, veszi körül a héj-én vagy a motorikus én. Az egyensúlytalan mai lélek egyik formája ugyanis pl. az az édesapa, aki keresztényi kötelességbôl egészen ,,a családjának él'', de azért ennek megviselô terhei nélkül. Vagyis hajlamai szerint ,,bütyköl'' rádiót, magnót, tévét a családnak, (no meg a barátainak is) vagy a kertben szemez, keresztez, méhészkedik, ami önmagában ugyan nem bűnös, de egész terjedelmében mégis semlegesítheti a család felé. Egy kamasz gyerekkel nehezebb birkózni, mint egy szerkentyűvel, pedig az esetleg még azt is mondja: bár lenne kevesebb a magnóból, de több édesapából! De a saját és a problémák mélyeivel szembenézni kényelmes lélek inkább nyüzsög a héj-én felületén, mintsem hogy mélyeinek rendbetevésével vergôdjék. Pedig a belsô rend megléte nélkül minden divatos és felkapott ,,varázsige'' is magával sodorhatja a lelket s akkor a Teremtô képmása helyett a teremtés elôtti ôskáosz, a tohuvabohu lesz jellemzô személyére, dolgaira és egész világára. De persze itt is elôfeltétel a 122. zsoltár szerinti magatartás: ,,Íme, miképpen a szolgák szeme az ô uruk kezére, miképp a szolgálók szeme úrasszonyuk kezére, úgy néz az Úrra, Istenre szemünk'' (Sík Sándor ford.). Ekkor viszont -- és csak ekkor -- az embernek eszébe sem jutnak a freudi ,,megalázások'', nemhogy kigyógyulnia kellene belôlük. Aki azonban beleesett, az épp azért esett bele, mert kívül áll ezen a szemléleten. Kívül pedig nincs rá orvosság és megoldás. {bmc p162bw.bmp} A Teremtôtôl a Teremtôig Ezzel a címmel, mint egy egzisztenciális turistaút megjelölésével, lehetne összefoglalni azt az utat, amit a lélek, szerkezeti rendezôdése mellett és azzal párhuzamosan a beteljesedése felé egészségesen megtesz. (Kísérjük a szöveget a mellékelt táblázaton.) A teremtés tényével, mint teremtmények, mindnyájan a Teremtôtôl indulunk el. Születésekor minden egyes ember olyan, ahogyan a világot mutatják be a Genezis elsô versei közvetlenül a teremtés után: üres és bizonytalan, sötétség fedi a mélyeit, bár az Isten Lelke lebeg a vizei felett. Keresi helyét, feladatát, értelmét, korlátait és lehetôségeit. Bár módjában áll, ennek a keresésnek neki sem indulni, vagy elôbb- utóbb abbahagyni, megelégedni a sötéttel, és azzal, hogy így az Isten Lelke is egyre távolabb kerül a vizeitôl. De ha a kereséssel nem hagy fel, gyorsan rájöhet, hogy olyan, mint egy legós doboz: a benne lévô mozaikdarabokról mindjárt látszik, hogy kapcsolódhatnak ugyan egymáshoz, de az is, hogy valós és értelmes összekapcsolásuk komoly munkát igényel. Általában mindenki számára jobban hozzáférhetô a valós lét, s ezért elôször az szokott kibomlani a lélek elôtt, lépésenként, más felismerésekkel váltakozva. Elôször is felismerheti teste és szellemisége kettôsségét, s ezek bonyolult összjátékát. Ennek az összjátéknak a csatornái: a tudatos és a tudaton kívüli események (az értelem illetékessége területén), az ösztönösen elszabadultak és az erkölcsileg vezetettek (az akarat illetékessége területén), és belsô világának emberileg átélt, vagy magatehetetlenül elöntött része (az érzelem területén). Mindezeket a csatornákat megfelelôen összerendezve áll elô a valós biológiai egészség, és az etikai rend belsô fegyelmének együttese. Ezt a vonalat kíséri a másik oldalról, a maga részérôl az értékrendé. (Az értékrend nem kevésbé valós, mint a másik oldal, és a valós rend nem értéktelen, csak a tiszta látás érdekében érdemes a két sajátos profilt külön tartani. Az emberi fejlôdés sem fut két külön szálon, sem párhuzamosan, sem egymás után, hanem szétválaszthatatlanul összefonódva, és egymást átjárva. Csak a megismerésünket szolgáló fogalmi kategóriák rendezhetôk akár egymás mellé, akár egymás után. Ezek azonban valójában így lesznek áttekinthetôk.) Az értékrendi vonalon a teremtmény felismeri istengyermeki mivoltát, az ezzel járó méltóságát, egyenlôségét, és a Mennyei Atyától való függését. Istengyermekségét újra szálakra bontva, megtalálja benne a földi lét és a földöntúli cél értékpárját (immanencia és transzcendencia), a szabadságát és a tekintélyét, ami belülrôl idézi az Abszolútumot átfogóan, az egyén és közösség Szentháromságra emlékeztetô feszültségét (benne a döntéssel, és a sodródó együttmozgással). A szabadság-tekintély pár maga is több színű: a törvény számára jelenti az idôbeliséget, evolúciót, relativitást, de jelenti a Teremtôre emlékeztetô alkotáskészséget, kreativitást is, valamint a mindezekért való felelôsséget, az erény-bűn lehetôségét, de az ítéletét és irgalomét is! Az így egymással párhuzamosan kibontakozó valós- és értékrendeknek a fejlôdés minden fokán egyensúlyosan kell egymásba tagolódniuk. Ebben az esetben az egyénben megszülethetik léte, hivatása egyéni arca, az állandóan Atyjára irányított szemlélôdésben, párhuzamosan azzal a tevôleges szolgálattal, amit Atyja ettôl az egyéni arctól elvár. Ha mindez így tényleg létrejön, akkor ebben megvalósul a Teremtô álma gyermekérôl, a teremtmény kikerekedik, beteljesedik. Ebben a beteljesedésben pedig visszajut a Teremtôjéhez. Csak azzal kell még számolni, hogy a felsorolt szálaknak mind megvan az elvi lehetôsége, sôt az áteredô bűn óta a hajlama arra, hogy önállósítsa magát. Ez az egocentrizmus, mely öncélnak jelöli ki magát: ösztöneit, vagy teremtô képességét, értelmét, a közösséget, amelybe tartozik, vagy bármelyik egyéb összetevôt. Ebben az esetben az egyes szálak, momentumok, gócok nem jutnak kiegyensúlyozott egységre, hanem szétspriccelnek, mint a tűzijáték sziporkái, és nem jutva el a beteljesedésre, kihunynak a lét sötétjében. Annak az ezerarcú egocentrizmusnak, amire ez a tanulmány annyi oldalán utal, itt bukkanunk rá az egész kiterjedt gyökérzetére. Ugyancsak számolnunk kell azzal, hogy az itt kibontakoztatott kép nem tarthat számot még megközelítô teljességre sem. A lelkünk ennél sokkal bonyolultabb, és sokkal egyedibb is. Az itt feltüntetett egyes kategóriák maguk is egész területeket jelentenek, melyek messzemenôen, és amellett mindig egyedi módon tovább részletezhetôk. Ennek az összefoglaló kis vázlatnak csak az a feladata, hogy a felépítés vonásairól és szerkezetérôl adjon némi beavató tájékoztatást. -- Sôt, a tanulmány egészét fel lehetett volna építeni a lélek egészséges fejlôdésének erre a sémájára, és az összegyűjtött mai problémákat menet közben, a maguk logikus helyén megtárgyalni. Ez a felépítés azonban spekulatív jellegű lett volna. A mai ember inkább áll meg azoknál a gyakorlati problémáknál egyenként, melyekbe nap mint nap beleütközik, még ha azok logikai rendje és összefüggése csak késôbb világosodik is ki elôtte. {bmc p166.bmp} Az egocentrizmus álarcai Bár már a Só és mécs 17. oldalán kezdôdô fejezet is ezzel a témával foglalkozott, az ember egzisztenciális életútjának áttekintésekor irreális dolog lenne nem figyelni fel arra az ezer -- nemegyszer jószándékú -- csapdára, amik az emberi utakat észrevétlenül is képesek elhajlítani a Teremtôben való beteljesedési ponttól. (Ez a pont különben a gondolatmenetben betöltött helyét tekintve, a maga módján megfelel Teilhard de Chardin Omega-pontjának.) Katolikusnak vallja magát az a sajtóorgánum, amelyik lenyomtatta ezt a kifejezést: ,,Theologie der Menschen''. A teológia szó magyar visszaadásban azt jelenti: Istenrôl szóló tudomány. Mint a hasonló szószerkezetű geológia azt jelenti: a földrôl szóló tudomány, földtan. Ha valaki találkoznék ilyen kifejezéssel: Geologie des Himmels, tehát az a földtan, ami az égrôl szól -- nyilván azt gondolná, hogy itt valami sajtóhibáról vagy esetleg trükkrôl, ugratásról van szó, mert ez így értelmetlen. A Theologie der Menschen is értelmetlen: az az Istenrôl szóló tudomány, ami az emberrôl szól -- csak az antropocentrizmusba lehet beleszédülni annyira, hogy valaki ezt a primitív gondolkodási hibát se vegye észre, amit a logika contradictio in terminis névvel illet. Ez a fogalomnak az a belsô önellentmondása, amit a fából vaskarika kifejezés illusztrálhat. És aki leírta, teológusnak mondja magát! Mindennapjaink tele vannak ilyen csapdákkal, elkenésekkel, félrevezetésekkel. István, a király utolsó szavai közt, programmegjelölésként szerepel a kereszténység Istene felé: Veled, Uram, de nélküled! Ha valaki így akarna házasságot kötni, munkaviszonyba lépni, nem vonnák-e kétségbe a józan eszét? Az Isten felé ez sokaknak még tetszetôs is, több oldalú, el nem kötelezett, ami mind lehet igaz, de az éppúgy nem kereszténység, mint a megfelelôje nem házasság! Mikor ezek a sorok leíródtak, eszembe sem jutott, hogy az ellentétes világnézeti oldalról ugyanezt az ôszintétlen (és irreális!) elkenést, mindenki felé jónak lenni, és mindenkit kielégíteni akarást fogják a darabnak felróni. A Kritika 1984. májusi számának 29. oldalán olvasható: ,,Dramaturgiai leleménye a világ drámairodalmában egyedülálló, hiszen akár a protagonistába, akár antagonistájába helyezkedik bele egyetértôleg a nézô: egyformán önmaga vágyképei elégülnek ki. Nincsen még egy drámája a világirodalomnak, amelyben mindegy volna, hogy a tézist vagy az antitézist fogadja el a nézô, ahol az állítás és annak tagadása egyforma kielégülést nyújtana. A szerzôk találmánya valóban egyedülálló!'' Egy lelkiéleti feladatokkal foglalkozó írás szempontokat hoz ,,az emlékezet gyógyítására''. Hatástalanítani, begyógyítani a lélekben mindazt a sérülést, amit az múltjából, gyerek- vagy ifjúkorából esetleg fájdalmasan ôriz. Az érzelmi indíttatású gyógyító, vigasztaló közelítések azonban egyáltalán nem érintik a problémában lappangó én- központúságot, amikor a sebesülés éppen abból ered, hogy a lélek nem istengyermekként viselkedik (Só és mécs 24. és 27. old.). És amikor nem vigasztalásra lenne szükség, hanem annak értelmi-erkölcsi belátására, hogy végsô fokon teljesen alaptalan és irreális volt a sebesülés érzete. Nincs seb, amit gyógyítani kellene, hanem egy téves, egocentrikusan ferdült látásmód, amit evangéliumi szemlélettel helyre kell igazítani! Mert ahogy korunk belsô ferdeségei igen nagy részben vezethetôk vissza egocentrizmusunkra, úgy belsô sérüléseink oka túlnyomóan szintén az, hogy valamikor nem sikerült pl. a mások egocentrizmusával szemben a magunkét érvényesíteni! De ezért nem csicsijgatni kell a lelket, hanem annak kell az Isten Országa realitásaihoz alkalmazkodnia! A lélektan csapdája Akad, aki vádként hangoztatja a kereszténység felé, és botrányt lát benne, hogy mikor a kereszténységnek a lélek évezredek óta magától adott munkaterülete, az újkori tudományos pszichológia mégis a kereszténységtôl távolesô körökbôl indul (Freud stb.), ritkásan akad benne késôbb is rokon hang, és csak legújabban mutat fel olyan szakembereket, akik teljesen az Evangélium talaján állva dolgoznak (Albert Görres, Victor Frankl, Ignace Lepp stb.). Akinek azonban voltak a kezében a keresztény lelkiélet könyvei (pl. Kempis, Szalézi Szent Ferenc, Keresztes Szent János, Nagy Szent Teréz, vagy Garrigou- Lagrange összefoglaló műve), az tudja, hogy ez a kérdés valójában úgy áll, hogy a kereszténység a maga feladata szerint, a lélek egészséges és természetes fejlôdésével mindig foglalkozott, míg a modern pszichológiának éppen az az egyik Achilles-sarka, hogy betegekbôl és a pszichiátriából indul ki, ezeken szerzett tapasztalatait általánosítja, és az egyes lélekkel szemben csak azt a feladatot látja maga elôtt, hogy betegségcímkéi közül melyiket ragassza rá. Ez a fogása illetéktelenné teszi még a mai zilált társadalom nagy részével szemben is, ahol pedig ténylegesen illetékes, ott a kereszténység nem is akar versengeni vele. Csak segítsen azokon, akik valóban rászorulnak, és akiken becsületesen tud segíteni. Mert még a saját területén is van egy buktatója a pszichológiának. Rányomta ugyanis a bélyegét az a tény is, hogy egy természettudományosan megjellegzett korban született, és az ember belsô világát sokszor ma is és nagy mértékben az anyagi természet mechanikus törvényszerűségei módjára nézi. Úgyannyira, hogy az evolúció mindenütt hangoztatott tényérôl itt szó sem esik. Hogy egy hitetlen vagy nem-keresztény a szentségek, a kegyelem formáló, nevelô erejével nem számol, mikor egy lélektani helyzettel foglalkozik, ez magától értetôdô. De hogy ettôl függetlenül is, a pszichés ténymegállapításokat állandóan és csakis úgy tegyék, mintha azok egyszer megállapítva olyan végérvényes tények lennének, akár egy vércsoporthoz való tartozás, ez tökéletesen kirí az egész modern gondolkodásból. Olyan minôsítések mint agresszív vagy hisztérikus, teljes végérvényességgel fogalmazódnak meg. Pedig, ahogy a robbanóan szangvinikus Szalézi Szent Ferenc a szelídség példaképévé tudta magát átnevelni, ez tipikus lehetôség az emberi lelkek elôtt, és nem kivételes csoda. Nem egy keresztény, sôt jószándékú pap magatartása legalábbis félrevezetô ezen a téren. Letesztelnek egy egészséges, normális kamaszgyereket, és eredményként adnak neki egy olyan általánosságokban mozgó leírást, mint a horoszkóp-készítôk. A fiatal teljesen magára ismerhet benne, mert tapasztalatok híján még nem tudja, hogy egyéb hasonló leírásokban is magára ismerhetne. Az ütközô rügyek korántsem olyan különbözôk, mint a kinyílt virágok, vagy érett gyümölcsök! Egyedivé ilyen fiatalon még csak a betegség tenné, és akkor helyén is lehet az ilyen tesztelés, de mire szédíteni és félrevezetni az egészségeseket? Van, aki ilyen eljárással a gyerek bizalmát véli megnyerhetni, és az önismeretéhez szolgáltatni alapokat. Lényeges is egy fejlôdô fiatalnak a bizalma a vele foglalkozók iránt. De a bizalom tartós és egészséges alapja csak a személyes kapcsolat lehet, minden mechanizmus ezt csak felületessé és embertelenné teheti. Amellett az így elvégzett látszat-munka után, még arról is meg szoktak feledkezni, ami egyedül tesz értelmessé minden diagnózist: a terápiáról. A fiatal egyéniségéhez és helyzetéhez mért (és éppen ezért számítógépbôl meg nem kapható) önnevelési feladatok megbeszélésérôl, kijelölésérôl, és az eredmények újra és újra visszatérô megbeszélésérôl. A tesztelés is munka, de a rendszeres személyes foglalkozás sokkal több! A tesztek kiértékeléséhez olyan szakmai felkészültség kell, amit legtöbbünk legfeljebb csak bátran vindikál magának, míg a lelkipásztori lehetôségek egy hűséges és áldozatos papi életben természetesen és szervesen adva vannak! Az egészséges lélek fejlôdésében és problémavilágában a papnak, lelki vezetônek a lelki élet oldaláról kell elsôsorban otthon lennie! Az ilyen szekularizációs jellegű pótlékkal a bensôségesebb lelkek elôtt csak hitelét veszti, míg az éretlenebbeket és gyanútlanabbakat nem az evangéliumba, hanem a szekularizációba viszi csak beljebb. A csapda másik formája az, amit a lelkeket modernkedésével megnyerni akaró, jószándékú, de balkezes keresztény írások követnek el ezen a területen. Bemutató példának emelek ki mások közül egy kötetet, amire csak azért esett a választás, mert épp e sorok írása idején jelent meg. Szentmártoni-Benkô: A lelkiélet lélektanához, Prugg Verlag, 1984. A kötet természetesen sok figyelemreméltó, helyes és segítô megállapítást tartalmaz. Vitatható rész is természetszerűen van minden emberi műben, ez teremtményi korlátoltságunk következménye. Csak a fent érintett, alapjában hibás megközelítési módot szeretném példaképp bemutatni. A másfélszáz oldalas könyvben a 106--143. oldalakat, tehát az anyagnak majdnem egyötödét foglalja le a Pszichopatológia és iletszentség című fejezet. A fejezet nyolc patologikus pszichéformát sorol fel, és ezeknek az életszentségre adott lehetôségeivel foglalkozik. Egészséges pszichotípusokról azonban szó sem esik. Sôt ez az egész fejezet így kezdôdik: ,,Az ember egzisztenciális állapota a világban olyan, hogy nehezen lehetne ujjal rámutatni valakire, és teljes meggyôzôdéssel azt állítani róla: Íme, a tökéletes ember! Mindnyájunkban vannak ugyanis rendellenességek...'' (106. old.) Persze, a tökéletes, az minden ponton az Isten! A rendellenesség viszont önnevelési feladat, evolutív mivoltunkból érthetôen. Az állatok kicsinyeinek ügyetlensége, vagy kezdeti életképtelensége lehet éretlen és kezdetleges, de nem rendellenes! Anekdotaszerűen a fogorvos még társaságban is csak az emberek rossz fogai után érdeklôdik, de a pszichológus ne süllyessze magát anekdota-alannyá, hogy mindenkiben csak patologikus jelenségeket fedezzen fel! Még azzal a különbséggel is, hogy a tényleges rossz fogakat nem azonosítja senki sem az ember egészével, ami a pszichopathológiáról nem mondható el. Hová lesz így a Mennyei Atyának az a lelkes öröme, amivel újra és újra végignéz a teremtésén, és azt látja, hogy minden jó (Ter 1. fej. 10., 12., 18., 21., 25., 31. versek)! Ezt a pszichológus-magatartást átfogó borúlátása is elhatárolja a Teremtô szemléletétôl. Az emlegetett könyv nyolc szent felsorolásával akarja bemutatni, hogy az egyes lelki rendellenességekben szenvedôk is eljuthatnak az Istenhez, hiszen a szentté avatott példáknak ez vitathatatlanul sikerült. Az azonban annál vitathatóbb, hogy az évszázadokkal korábban élt, s ezért autopsiának már alá nem vethetô egyedek tényleg szenvedtek-e a hivatkozott lelki rendellenességekben? Mert az adatszerű alátámasztások nem hogy nem meggyôzôek, hanem nemegyszer alaptalanok és tévesek. Keresztes Szent Jánossal, a lelki élet egyik mesterével kapcsolatosan megtudjuk, hogy ,,a magányra való hajlam... alapjában patológiás vonás'' (113. old.). De mert a katatónia zárt, merev magánya súlyos sérültség már, abból nem következik, hogy minden magány már elvileg az! Mert van nymphománia, azért a házas élet még nem patológiás hajlam! A bűnbánatot és alázatot sem teszik azzá a ténylegesen létezô aggályosság vagy kisebbrendűségi érzés! A ,,lélek sötét éjszakáját'' pedig természete szerint mindenki magányosan éli át, aki átéli. De általában is, amennyire a könyv szemlélete tele van pathopszichológiával, annyira nyoma sincs benne az Egyház évszázados lelki életi tudásanyagával való ismeretségnek. Aquinói Szent Tamásról pl. megtudjuk, hogy benne ,,...meglehetôs adag kisebbrendűségi érzés nyilvánul meg. Negatív én-kép kísérte élete végéig. Utolsó napjaiban pl. meg volt gyôzôdve arról, hogy minden, amit írt, csupa szemét'' (117. old.). Korunk nyomott és kiüresedett társadalmának ezt az egyik jellemzô lelki nyavalyáját csak úgy egyszerűen visszavetíteni 700 évvel, materialista szemléletre vall. Mert a reuma kiváltó okai azonosak, és itt is, ott is megvoltak, ebbôl semmi sem következik a részben szabad, részben egészen más evolutív ponton álló lélekre! A felhozott példa pedig a látás egyoldalúságának rovására írható ferdítés. Alapja az a történeti tény, hogy mikor Szent Tamás a Summa Theologica-ját diktálta Regináld testvérnek, egy reggel, mikor az a munka folytatására jelentkezett, fogadta ezekkel a szavakkal: palea sunt omnia, quae scripsi! Vagyis: minden csak polyva, amit írtam! A polyva értéktelen, de természetes melléktermék. A szemét már megminôsítés. A lelki élet ismerôi az esetet típusos illusztrációként emlegetik arra a pillanatra, mikor a lélek belép fejlôdésének utolsó, legérettebb szakaszába, a via unitiva-ba, az Istennel való misztikus egyesülés belsô útjára. És mikor a lélek már teljesen és kizárólagosan Isten felé fordul, Vele összehasonlítva, minden kifakul körülötte. Méltán. De ez nem negatív, csak transzcendentálisan reális én-kép! Chantal Szent Franciska hisztériás, mert ,,nem tud teljesen önállóan, vezetô és támogató nélkül boldogulni'' (127. old.). A nem tud bizonyításával az írás adós marad, mert ha lelki vezetôje halála után valaki újat keres, az jelentheti azt is, hogy elfogadja a lelki vezetés fontosságáról mindmáig szóló egyházi tanítást. Xavéri Szent Ferenc a narcisztikus személyiséget testesíti meg, ,,az önmagába szerelmes embert'' (128. old.). Az ilyen ,,önmagát, lelkialkatát viszi bele vallásos lelki életébe is'' (130. old.). De ki, melyik lelki alkat az, amelyik nem ezt teszi? Ki tud bújni a saját bôrébôl? Ez minden személyiség lényegéhez tartozik! Továbbá: ,,...két vonásra szeretnénk felfigyelni nála... az egyik... a Gondviselésbe vetett rendíthetetlen hite... a másik... a kikezdhetetlen meggyôzôdés'' (130. old.). Ez narcisztikus? Ez az önmagába szerelmes ember? Ez patologikus? Bár mindnyájan és minél teljesebben mondhatnánk magunkénak ezt a két vonást! Bizonyos, hogy ahogyan a testi bajok és betegségek úttá lehetnek a lélek számára Mennyei Atyja felé, az idegiek, lelkiek szintúgy. De egyik sem önmagában és önmagáért, hanem, ha a lélek evangéliumi módon meghaladja ôket, túljut rajtuk. A megtérés, metanoia, conversio követelménye rájuk is áll, az utat a nyolc boldogság jelzi és jellemzi. Ehhez ugyan a földi élet és az anyagi világ sok segítô eszközt kínál, de ha valamelyikhez kötôdik az ember, és az eszközjelentôségnél nagyobb súlyt ad neki -- csapdává lehet a számára. Bármi legyen is az -- akár a lélektan is! Fejlôdés Az emberi sors alakulását a gondolkodás többféleképpen próbálta már kitapogatni. A felvilágosodás kora óta az evolúció, a fejlôdés fogalmával közelíti meg, s társadalmunk általában mint egyre magasabbra tartó egyenes vonalat jeleníti ezt meg. Ösztönösségünk pedig, mint mindennel, ezzel is szívesen visszaél. Hajlandó úgy nézni, mint ami a fizikai folyamatok magától értetôdésével zajlik le, s eredményei minden erôfeszítés nélkül, automatikusan hullnak az ölünkbe. Ha ez mégsem történik kielégítôen, bűnbakokat keres, mert a világfolyamat spontán lendületében nem kételkedik. Egocentrizmusa következtében mindig magát látja a fejlôdés csúcspontján, többé-kevésbé nyíltan lenézi a történelmileg vagy földrajzilag akár érthetôen is alacsonyabb fokozatokat, és reálisan nem számol vele, hogy a fejlôdés lényegesen meghaladhatja az ô magasságát is. Tehát ezzel a fogalommal kapcsolatban sem az igazság keresésérôl van szó, hanem egy több módon használható, hajlékonynak vélt fegyverrôl a társadalmi és szellemi harcokban (Só és mécs 133. old. a. pont). A változás fogalma valójában semmiféle, az idôben kibontakozó teremtménytôl nem választható el. A ,,fejlôdés'' fogalom azonban már egy pozitív értékmegjelölést is magában foglal, ami azonban csak egy elfogadott értékskálával vonatkozásban mondható ki. A hívô számára ilyen az Evangélium. A hitetlent ideológiai szempontjai irányítják, ami szintén elfogadás kérdése. Ez alól a humanizmus sem kivétel: ott az ember fogalmának köre és meghatározása a döntô (és kényes) pont. Az anyagi világban is csak ezek függvényében lehet fejlôdésrôl beszélni. A keresztény felfogás szerint is az idôbeli emberi teremtmény változása a természet rendje. Sôt a Teremtô elgondolása szerint, ennek állandóan értékében növekvônek kellene lennie. Errôl tanúskodnak a teremtés körülményei (Ter 1,26-31) éppúgy, mint Krisztus tanítása (Mt 5,48). Viszont az ember erkölcsi szabadsága lehetetlenné tesz minden automatizmust: ténylegesen vannak elôrelépések, és vannak bűnök, rombolások. De az erkölcsi szabadságával sem él mindig az ember, van, amikor csak sodródik mások cselekvése áramában. És ha ez a sodró cselekvés helyes volt, a jót növeli, ha káros, a tragédiát! A technikai fejlôdés eredményei is csak ahhoz járulnak hozzá, hogy az emberiség útja egy még szélsôségesebb lázgörbe benyomását keltse. Mindezeknek az esendôségeknek a keresztények, mint emberek, éppúgy alá vannak vetve, mint bárki más. Tévedés, ha akár mások várják tôlünk, akár mi várjuk magunktól, hogy a kereszténység majd kiemel, vagy bebiztosít az emberi egzisztencia átfogó törékenységével szemben. A lemaradás, a tévedés, a bűn bennünket sem kímél (Só és mécs 114-116. old.). De csak hibás gondolkodásra vall, ha ennek kapcsán valaki a fejlôdés fogalmából fegyvert akar kovácsolni akár a keresztények, akár maga a kereszténység ellen! Ennél már csak az a nagyobb hiba, amikor a naiv keresztények bedôlnek ennek, és ott támad rossz lelkiismeretük, ahol erre semmi okuk sincs, vagy pedig a fejlôdés fogalmának lekezelésével vélik helyreállíthatni belsô nyugalmukat. Az utóbbi években a Római Klub munkássága meggyôzôen mutatta be, hogy az emberiség egyenesvonalúan felfelé tartó, megszakítatlan és végtelen anyagi fejlôdése kizárólag századunk hatvanas éveit szem elôtt tartó, naiv illúzió (lásd összefoglalóan: Peccei: Kezünkben a jövô, Gondolat, 1984). De nemcsak irreális, hanem egocentrikus és bálványimádásszerű is, akár a konzumtársadalom, akár a kollektivizmus formáinak elvárásaiban. Századunk története átfogóbb vonatkozásban is mutatja, hogy a haladás fogalmának akár individualista, racionalista kezelése, akár kollektivista megközelítése, a szűk csoportoknak esetleg hozott elônyök mellett is, az emberiség egészének kérdéseit még megközelíteni sem képes. Hisz minden szervezés, rendszer, adminisztráció végsô soron kívül marad az emberen. Ha pedig a fejlôdés, haladás fogalmával kapcsolatban a végsô fokon egyedül érdemeset és értékeset, magát az embert vesszük szemügyre, akkor csak a keresztényi ihletésű Teilhard koncepciója elégíthet ki, aki a bonyolódás (összpontosulás), tudatosulás tendenciájával írja körül a fejlôdést. (Boné: Teilhard de Chardin dinamikus világképe a Vallomások Teilhardról c. kötetben, Róma, 1984.) Így kerül a fogalom méltó és valóságos helyére: az emberi törekvés és esendôség változatos sodrú és irányú, de mindig kiszámíthatatlan irányába. És ahol a keresztények problémája nem más, mint a helytállás a só és mécs mivoltunknak szegezett kihívásokkal szemben (Só és mécs 80. old.). Altamíra, Altamíra, Altamíra... Altamíra? Egy barlang Spanyolországban, a baszkok földjén, Santander mellett. Egy elszegényedett spanyol fônemes kis kastélyával, és a barlangban kb. 200, 15-20 000 év elôtti, jégkorszakbeli színes sziklafestménnyel, melyek az egész emberi kultúra kincsei. Sautola, a barlang, a kastély és egy kis földdarab tulajdonosa, a santanderi Történelmi Emlékeket Védô Társaság alelnöke a barlang földjébôl csontokat, régészeti leleteket gyűjtött. Egy ízben (1878-ban) ötéves, Mária nevű kislánya is elkíséri, beszalad a barlang belsejébe, ahová az apja sohase ment, és felfedezi a festményeket. Az apja Madridból elhívatja Vilanova-t, a Királyi Egyetem geológus professzorát, aki bejárta az egész barlangot, és a festmények korát legalább 15000 évre becsüli. Cikkek az újságokban, XII. Alfonz spanyol király személyes látogatása, aki az ôstörténészek következô évi lisszaboni kongresszusát meg is hívja a barlang megtekintésére. A kongresszuson világhírű tudósok vettek ugyan részt, de a barlangról szóló tárgyalást még napirendre sem voltak hajlandók venni, mert a szakemberek még a tárgyalás elôtt csendben megegyeztek: ilyen felfedezés egyszerűen kizárt dolog. Elfogadása a feje tetejére állította volna minden eddigi, oly sok éven keresztül végzett munkájukat. Ennek a kornak az emberét úgy nézték, mint a fejlôdés igen alacsony fokán álló primitív lényt, inkább állatnak vélték, mint embernek. Hogy ebben a korban ilyen csodálatraméltó művészet létezett volna, azt csak fantaszták vagy hamisítók állíthatják. Csak egy nem-szakember vasútépítô mérnökkel vizsgáltatják meg, és ezután a lapok az ,,altamírai hamisítóról'' cikkeznek. A helyzet nem változik az 1883. évi berlini ôstörténész világkongresszuson sem. De 1885-ben felfedeznek egy újabb festményes barlangot, és a fiatal Breuil abbé (aki idôsebb korában Teilhard pártfogója lesz) 1902- ben két újabbat. Csak ekkor küldi ki a Tudományos Akadémia Breuil abbét és a lisszaboni kongresszuson a csalást kimondó Cartailhac professzort Altamíra megvizsgálására. A barlangot a már 18 éves Mária nyitja ki, az apja már nem él. ,,Cartailhac görcsösen megkapaszkodott Breuil karjában. Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, s a barlang csendjében hallani lehetett, amint zihálva szedi a levegôt. Most csupán egyet mondhatok -- fordult Máriához -- nem az Ön édesapja, hanem én magam voltam elvakult fantaszta, akit megbocsáthatatlanul vakká tett az ostobasága. Higgyen nekem, mindent megteszek, hogy tisztára mossam az Altamíra és az Ön édesapja nevét.'' (Josef Kleibl: Ádám nyomában, Madách Kiadó, 1978. 9--20. old.) A legnagyobb magyar lexikon, a Révai, 1910-ben megjelent megfelelô kötete és az 1920-as években megjelent pótkötet Altamíra nevét nem is említi. Csak az 1935-ben megjelent újabb pótkötet tartalmazza! Az ember és az emberi múlt ismerôje meleg és szánó szívvel kíséri végig törékeny és esendô fajtánknak ilyen jellegű botladozásait. Mennyi van belôlük, és minden területen, hisz mindenütt a mi gyönge emberségünk tüsténkedik. A naivok persze azt gondolják, hogy az ilyesmi csak máskor és máshol történhetett meg, velünk, haladott emberekkel és haladó korunkban már nem! Czeizel Endre: Az érték bennünk van című, 1984-ben megjelent művében beszél a Burt-botrányról (84--88. old.). Burt, aki 1971-ben halt meg, ,,pszichológus kutatóként elsôsorban az értelmi képesség alakulását befolyásoló hatásokkal foglalkozott... munkássága nagy hatással volt a pszichológia számos vonulatának fejlôdésére... az elsô brit pszichológus volt, aki megkapta a lovagi rangot, és a legmagasabb egyesült államokbeli pszichológiai (Thorndike-) díjjal is kitüntették... számos tudományos és ismeretterjesztô munkája jelent meg, amelyeket több nyelvre lefordítottak... a harmincas és negyvenes években az angol kormány oktatásügyi tanácsadója volt... 1950-ben történt nyugdíjba menetelét követôen élô klasszikusként, ,,nagy öreg''- ként tisztelték. Elhunytakor minden idôk legnagyobb pszichológusát, sôt tudósát gyászolták... halálát követôen azonban mind gyakrabban kérdôjelezték meg munkáit. Elôször adatainak nyilvánvaló valótlansága leplezôdött le... vizsgálatainak módszertani részeit sohasem közölte, forrásként egyéb munkáira vagy tanítványai disszertációira hivatkozott. De az idézett publikációkban megint csak további utalásokat találtak, illetve az említett disszertációk nyomára sem bukkantak... Burt munkáinak jelentôs részében két társszerzô szerepelt, mindenki úgy tudta, ôk végezték a vizsgálatok technikai részét... s most derült ki: ilyen nevű személyek nem szerepelnek sem az egyetemi, sem az angliai személyi nyilvántartásokban... ha pedig ôk nem léteznek, akkor a vizsgálatokat senki sem végezte el... minden kutató és tudományban kissé járatos személy is tudja, hogy a közleményekben a valótlan adatok nem ritkák ...a szándékos kis csalásokról általában tudomást sem vesz a tudományos világ... a nagyobb csalások motivációi is szerteágazóak: ilyen lehet a fiatal akarnokok gyors feltűnési vágya... vagy az ideológiai tételek voluntarista bizonyítási kísérletei (emlékezünk még Lepesinszkája közléseire) ...tulajdonképpen az történhetett, hogy más tudományos adatok ismeretében és saját -- értelmes -- koncepciójának megfelelôen megtervezte ,,vizsgálatainak'' eredményét, de azokat nem végezte el... sokan még a fentiek ismeretében sem tudják feltételezni Burt tudatos csalásait. Öregkori szenilitásával és betegségével (Meniere-kór) magyarázzák korábbi eredményeinek megengedhetetlen felhasználását újabb elképzeléseinek illusztrálására... az emberiség legnagyobb tudósainak munkáiban is találhatók -- finoman szólva -- ,,kozmetikázások'' ...számomra a Burt-botrány azért volt különlegesen fájó, mivel korábban megjelent ismeretterjesztô műveimben nemegyszer az ô adatait közöltem... szükségszerűnek éreztem a helyreigazítást... egyesek szerint a helyreigazítással minden korábbi állításom és ,,tanom'' visszavontam, illetve azok megbízhatóságát megkérdôjeleztem... más kritika szerint a helyreigazítással ,,ártottam a közgondolkodás alakulásának...'' Bűnök, hibák, gyöngeségek nemcsak magukban vannak, hanem még tovább is gyűrűznek. Az elfogulatlan ember érzi, hogy mennyi óvatossággal, kritikával és elalkudhatatlan igazságkereséssel kell eljegyeznie magát, hogy folyamatosan felbukkanó gyöngeségeinkben folyamatosan túl is tudjunk lépni. De az nem szokott eszébe jutni, hogy egy fogással lehúzza a redônyt az ôstörténet, vagy a genetika, az ôstörténészek, vagy a genetikusok elôtt. Hiszen akkor végeredményben minden emberi tevékenységre rácsaphatná az ajtót. Esendôségünk másik oldala, hogy a zsenikkel szemben milyen nagy mértékben értetlen a saját koruk. Senki sem próféta a saját hazájában -- de a saját korában sem. Közismert, hogy olyan képzôművészek alkotásaiért, akik életükben nyomorogtak, haláluk után vagyonokat adnak. Adyt sem kevesen mondták életében vérbajos hülyének, és élete végére Semmelweis is kiborult idegileg, mert a gyermekágyi lázat és annak kórokozóját rajta kívül senki sem fogadta el, még a szakemberek sem. A gondolkodó fôk viszont azt mondják, hogy ez bármennyire fájó, ismét csak benne van az emberi egzisztencia adottságaiban. A lángész zsenialitása abban is áll, hogy elôbbre van a koránál. Az utókor majd felfogja, de nem lenne zseni -- nem lenne elôbbre koránál --, ha kortársai maradéktalanul értenék. A meg-nem-értettség a zseni sorsától és lényétôl logikailag elválaszthatatlan. A meg-nem-értettség ezért sok esetben nemcsak megminôsítô, de kiemelô, elismerô hangsúlyt is kaphat. Akár a tévedések, akár a zsenialitás társadalmi következményeit a higgadt elmék általában esendô emberi helyzetünknek kijáró, megértô és megbocsátó magatartással kezelik. Amikor azonban keresztények sorsáról, vagy magatartásáról van szó, a hang azonnal ellenségessé lesz. Minél problémadúsabb egy ismeretterület, minél inkább közel van magához az emberhez, kezdetlegességei annál bántóbbak és annál sajnálatosabbak lehetnek, de a megértésre nem kevésbé szolgálnak rá. A következô szöveg is ezt tanúsítja: ,,Hogy az onánia betegség, az ma már komolytalan, tudománytalan, antihumánus kijelentés, de még nyolcvan-száz évvel ezelôtt egyértelmű tény volt. Olyan kórként kezelték az onániát, amely epilepsziát, impotenciát, gerincvelô sorvadást, testi-lelki zavarokat, esetleg halált is okoz. Műtéti gyógyításáról elborzasztó beszélni is, hiszen az a csikló kioperálását, illetve a hímvesszô idegeinek átmetszését jelentette, s ma már tragikomikus képtelenségnek hangzik, de létezett.'' (Bakonyi Péter: Téboly terápia, stigma. Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Kiadó, 1983., 194. old.) S ez a hang azonnal elveszti megértô humanizmusát, amikor ugyanebben a témában és a következô oldalakon, de már felénk fordul: ,,S ťáldja az UratŤ az a gyerek, akinek (még tíz-húsz évvel ezelôtt is vagy akár manapság) nem került -- nem adták -- a kezébe Tihamér atya Tiszta férfiúság című könyvét, vagy annak lányok számára írt ikerpárját, amelyek a fenti kiöregedett ťtudományosŤ dogmát szegezték össze a megátalkodott és undorító bűn rögeszméjével -- akár talán egy életre is megrontva ifjú olvasóikat hamis bűntudattal'' (195. old.). És akkor nézzük meg magát az idézett könyvet is: Tóth Tihamér: Tiszta férfiúság, Összegyűjtött munkái, I. kötet, 1935. 14. kiadás, 28 ezerig, 58. old.: ,,Nem állítom, hogy az egyedül elkövetett titkos bűn a testi szervezet összeomlásához vezet. Bár aki éveken át rabja a bűnnek, arra esetleg idegzetének megrendülése is vár, és minél fiatalabb korában és minél erôsebben kerül valaki e bűnnek szomorú, zsarnoki igájába, annál hamarább érzi annak testi rombolását is.'' (kiemelés tôlem) Aki találkozott már olyan felnôttel, akinek a családi élete problémássá lett, mert ettôl a kamaszkori hibájától késôbb sem tudott megszabadulni, s míg ez az énkeresésnek szexuális formájává lett, az egész egy külsô szemlélô számára is észrevehetô idegfeszültséggé dagadt, -- nos az bizony Tóth Tihamérnak fog igazat adni! Állításait biológiai oldalról egyébként ô is két tucatnyi egyéni és közösségi orvosi szakvéleményre alapítja. (137--43. oldal) A mai olvasónak legfeljebb a könyv szónokiasan tragikus, drámai hangja idegen. Ez azonban -- még a penicillin elôtt vagyunk! -- a vérbaj veszélyével kapcsolatos (75--87. old.), részben századunk elsô felének stílusa. Ady prózai cikkeiben, a népi írók írásaiban ugyanolyan szenvedélyes hangot találunk. Koszterszitz Józsefnek a kamaszkorról írt könyve (Viharzóna, 1939) Ranschburg Pál, egyetemi tanár állásfoglalását idézve, ugyanazt a nézetet képviseli. Hogy a kereszténységtôl megkívánt magatartások, ösztön-fegyelem stb. nemegyszer nyugtalanítja a nem-hívôket, az közismert dolog. Egyszerűbb, ha az ember magatartását senki nem vitatja, mint ha valahol meg kell gyôznünk magunkat, hogy a keresztények megrontanak bennünket ,,hamis bűntudattal''. Az a bántó, mikor maguk az (éretlen) keresztények is bedôlnek a ferdítéseknek és álokoskodásoknak, ugyanilyen üres és helyt nem álló szemrehányásokkal fordulva önmagunk felé, és saját öntudatukat és magatartásukat ôrölve vele. Csak szűkölnek, akárhol kap bele valaki a kereszténységbe. És ha jogosan, ha jogtalanul teszi, a keresztényeknek nem jut eszükbe, hogy míg a világ világ, Altamírák is mindig lesznek. De ettôl az ôstörténetet sem írja le senki. Aztán a szokásossá vált elgyávulás következtében elhibázzák még az állásfoglalásuk realitását is. Ekkor pedig aligha dobol bennünk valamiféle harmadik erô, amely a saját prémisszáiból indul ki, és valósítja a harmadik arcot, a Megfeszített árnyékát! Ô saját képmására teremtett, de mi minek és kiknek a képmására formáljuk remegô kezekkel bizonytalan arcunkat? ======================================================================== A keresztények kereszténysége: a természetfeletti Sokszor harsog a föld a világ fiai, de a saját magunk bizonykodásától is, hogy mindnyájan ugyanazon a földön élünk, ugyanazon problémákkal kell szembenéznünk, a megértés és emberiesség egyforma követelményekkel állnak elénk, miben különbözünk akkor egymástól? Az a szokás vagy hangulat (?!), ami egyszer-egyszer el- elvisz bennünket abba a bizonyos hűvös épületbe, elégséges megkülönböztetést jelent? Hiszen külföldön és turistaúton mások is bôven látogatnak katedrálisokat. Lehet erre a kérdésre olyan feleletet kapni, hogy mindez nagyjából igaz, de csak ezen a természetes és humanista szinten. A kereszténységben azonban ez csak felszín, vagy út és eszköz, de annak végsô, meghatározó lényegét mégis a természetfölötti (a transzcendentális) adja. Ez azonban sok keresztény elôtt is bizonytalan és kétes fogalom, ami inkább csak elkeni a dolgokat, semmint tisztázná ôket. Ellenkezô tendenciával, de olyasféle nehézség merül fel itt is, mint az alázat fogalmánál (Só és mécs 98. old.): hogy tudhat valaki a természete fölé emelkedni? A hal fel tud emelkedni a maga hal-természete fölé, és meg tud tanulni repülni, mint a madár? És ha esetleg meg is tette, akkor hogyan maradt meg halnak? Az ember azonban testbôl és lélekbôl áll. A teste (bizonyos értelemben) közös a haléval és a madáréval, mint mindazokéval is, akik tagadják a lelkét. Mindazokéval, akikkel a testi természet vonalán esetleg tényleg együtt tudnának dolgozni a keresztények is. És akik következetesen ebben a szűkebb (kizárólagosan testi) értelemben használják a természet szót. És nemcsak a szót használják, hanem az életüket is így élik. S a keresztények köztük és velük. És jószándékú egyetértésben, hiszen a testi és humanista megközelítések reális valóságokhoz tapadnak és nem is embertelenek. Csak mire végükre ér, a keresztény már fáradt és kimerült ahhoz, hogy életszerű realitással nézzen szembe a testi természetén túlnyúló lelki vonatkozásaival is, amik neki sajátos emberi természetéhez tartoznak, bár testi természete fölé nyúlnak. Mert ez a kifejezés: természetfeletti -- valójában az anyagi, testi természet felettieket jelenti, ami reálisan mindnyájunkhoz hozzátartozik, amit a hitetlen elutasít magától, és ezáltal kiemeltebbé és jellegzetesebbé teszi a kereszténynek a természetfelettihez való tapadását. A kifejezés maga azonban egy szűkebb körű csak anyagi természetre épül, pedig Isten (és az Ô világa) az ember teljes és igazi természetétôl elválaszthatatlan, és a maga egésze számára nem, csak az anyagi valóságára vonatkozóan ,,természetfeletti''. Joseph Delp, a Hitler által lefejeztetett fiatal jezsuita börtönírásainak egy fejezetében frappánsan ad ennek a tételnek hangot: Der Mensch ist nur mit Gott zusammen Mensch -- az ember csak Istennel együtt, Istenhez kapcsoltan számít embernek. (Worte der Hoffnung, Herder, 1982. -- 33. old.) És ha valaki ezeket a szavakat a helyzettôl indokoltan ugyan, de azért hangulatilag feltöltöttnek véli, idézni lehet a nemzetközi súlyú teológiai egyetemi tanár W. Kasper szakmai definícióját is: ,,Die Person des Menschen lässt sich also letztlich nur von Gott her und auf Gott hin definieren; Gott selbst gehört in die Definition der menschlichen Person hinein. In diesem Sinn spricht die Schrift vom Menschen als ,Bild und Gleichnis' Gottes.'' (Ter 1,27) (W. Kasper: Jesus, der Christus. Matthias Grünewald Verlag, 6. kiadás, 1977, 292. old.) -- végül is az emberi személy csak Istenbôl kiindulva és Rá irányulva határozható meg; az Isten maga is beletartozik az emberi személy meghatározásába. ebben az értelemben beszél az Írás az emberrôl, mint Isten képmásáról. Van egy öreg apácád? A természetfeletti súlyát és a természeteshez való viszonyát pontosan érzékelteti a híres páli szöveg: ,,az idô rövid. Ezért, akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna; aki sír, mintha nem sírna; aki örvend, mintha nem örvendene; aki vásárol, mintha meg sem tartaná; s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem érintkeznék vele, mert elmúlik a jelen világ.'' (1Kor 7,29-31). És képszerűen állítja elénk ugyanezt a híres agrafon: A világ csak híd: menj át rajta, de ne építsd rá a házadat (Só 37. old.) -- s a szemünk elôtt megjelenik a középkori hidakra épített butiksor, pedig itt nincs maradandó hazánk, inkább az eljövendô után vágyódunk (Zsid 13,14). A földi élet, az anyagi lét híd, út, eszköz, s mint ilyen, nemcsak jó, de nélkülözhetetlen is számunkra, de nem több! Az értelem, a cél természetfeletti: az Isten Országa. Ireneus mondja már a II. században, és II. János Pál idézi tôle napjainkban közép-amerikai útján, hogy az Isten dicsôsége az élô ember, aki az élete értelmét az Isten szemléletében találja meg (Documentation Catholique, 1983. No. 8. ápr. 17. -- 389. old.). Az ateista felhördül, hogy ez sötét, babonás és életellenes! És az a keresztény, aki nem birkózott meg korának problémáival, csak zavartan topog, és önmaga elôtt sem tudja eltitkolni elbizonytalanodását. Pedig a maga módján ugyanezt mondja a fizikus Heisenberg: ,,Ha megkérdezzük a nyugati embert, mi a jó, és mi a rossz, miért érdemes küzdeni, és mi az, amit el kell kerülni, látni fogjuk: válaszai a kereszténység etikai normáit tükrözik, akkor is, ha réges-rég elveszítette kapcsolatát a keresztény parabolákkal és szóképekkel. Ha egy nap kimerül a mágneses erô, amely felé a nyugati ember iránytűje mutat -- és mi más lenne ezen erô forrása, mint a lényegi rend? -- akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel, rosszabb az atombombánál, a koncentrációs tábornál is.'' (Heisenberg: Pozitivizmus, metafizika és vallás. 1952. -- A rész és az egész című kötetben, 285. old.) Vagy hallgassuk meg a historikus Toynbee-t: ,,Az egocentrizmus elleni küzdelem és az Istennel való harmónia az emberi lélek és az Isten problémája. Ez a vallás igazi területe is: az Isten és az emberi lélek közti személyes kapcsolat. És a vallással való visszaélést jelent, ha a világi, társadalmi célok szolgálatába állítják, bármilyen ártatlanok vagy hasznosak legyenek is ezek a célok önmagukban.'' * A természetfeletti akkora súlyt jelent, hogy ha nem törôdünk vele, felborul életünk egész egyensúlya. De olyan súlytalanná is tudjuk manipulálni, hogy ettôl vesztjük el egyensúlyunkat. És ennek ellenére olyan finom, hogy akár észre sem vesszük, hogy mikor csúsztatjuk át a súlyát a súlytalanság állapotába. Azok a földi -- személyi és közösségi -- hatalmi és erôgócok, melyek féltékenységgel is elutasítással nézik a kereszténységet, de erôszakos kiiktatására vagy képesnek nem érzik magukat, vagy ennek kihatásait vélik a maguk számára elônytelennek, így próbálják a kereszténység energiáit számukra veszélytelennek, sôt hasznosnak vélt csatornákba folyatni. Ezért szívesen látják a részvételünket átmeneti és áldozatokat kívánó kampányokban, pl. egy alfabetizálási rohamban, de nem a mélyreható rendszeres iskolázásban. Tapsoló segédcsapatként az általuk szervezett emberiességi, szociális, társadalmi akciókban -- ahol miénk a munka, és övék a dicsôség --, de nem hogy a keresztények maguk szervezzenek ilyeneket. Reménytelen elmebajosok, többszörösen ronccsá sérültek ellátásánál, ami óriási munkát jelent, és a társadalmat nem érinti, de nem általában a betegellátásban és szociális szolgálatban, ami maradandó nyomot hagyhat a társadalomba visszatérô emberek lelkében. A távolállók részérôl érthetô ez a magatartás. Az érthetetlen, hogy a naiv keresztények ezt nem fogják fel, és saját erôforrásaik bevetésével nemkívánatos irányokba szabadítják fel a másikéit. Arról ábrándoznak, hogy a másik fél értékeli az Evangéliumot, mikor csak kineveti ôket a hátuk mögött! De hát szembenézünk mi magunk azzal, hogy milyen botrányos felületességgel, önzéssel és anyagiassággal fordulunk akárhányszor magunk is a természetfeletti irányába? Van egy öreg apácád? -- Évekig lehetett találkozni ezzel a kérdéssel a szerzetesrendek feloszlatása után. Van egy kis cselédszobánk, fôzne, mosna, takarítana, vigyázna a gyerekekre, taníthatná is ôket, mi nem bántanók, a lakás is jobban le lenne fedezve az eggyel több bejelentett személlyel... Hogy az Istennek adottságot segítsünk életben tartani az adott körülmények közt, ez eszünkbe se jutott, hogy a magunk családi üzemébe szerezzünk egy olcsó és megbízható segédmunkást, az annál inkább. Hány hálátlansága miatt betöltetlen és megoldatlan egyházi funkciót oldottak meg hasonló stílusban, imádsághoz sem engedô, látástól vakulásig tartó robotban, nem támogatva, hanem magunk is szétszedve azt az életformát, amelyiknek kiemelten kellene ápolnia köztünk a természetfelettit! Volt aki a szomszédos kiürített rendházból a ministránsokkal este át tudott hordatni a plébániatemplom üres szárnyába negyven kis padot, és így nagy lelki béke töltötte el a szívét a szerzetesrendek feloszlatása felett. Mert nemhogy a természetfeletti, de még a szellemi javak sem érdekeltek senkit. Milliós mennyiségű könyvanyag ömlött zúzdákba és raktárakba, s kinek fájt a szíve érte? Aztán eltelik néhány évtized, s elfogytak a régi gyerekôrzôk, egyháziak konyhalányai, és az újságok hírt adnak egyházi és állami illetékesek tárgyalásairól ,,egy új nôi szerzetesrend'' alapításával kapcsolatban. Ismét nem a mások érdekesek, hanem mi magunk. Nincs abban semmi, hogy mások nem értenek a mi dolgainkhoz, de hogy mi magunk se? Ismer az egyháztörténelem olyan szerzetesrendet, amelyik a nagyok, a hivatalosak tárgyalásaiból született meg, mert azoknak olcsó és megbízható ápoló- és szakácsnôkre volt szükségük? A dolog mindig úgy kezdôdött, hogy valaki (Benedek, Ferenc, Klára, Ignác, Chantal Franciska stb.) és körülötte valakik az Istennek adták az életüket. Évtizedek múlva, mikor így egy Istennek szentelt családi élet kialakult és megszilárdult, lehetett arról szó, hogy az Isten nevében gyertek ide és segítsetek. Az életetek, a gyökereitek erejében. De ha valaki éhes, és gyümölcsöt akar szedni, de azonnal, ôt nem érdekli sem a csemete, sem a gyümölcsfa ápolása, csak a gyümölcs legyen meg most, azonnal, a levegôbôl -- ha valami a természetben esztelen, az azért már értelmes lesz a természetfelettiben? A neves, de nem eléggé kiegyensúlyozott teológus Karl Rahner, 80. születésnapjára adott ünnepségen összefoglalta belsô szellemi fejlôdését (röviddel utána meg is halt). Megrázó olvasni, ahogyan egy nagy tehetségű ember egyre mélyebben hatol bele a világ, az emberiség és önmaga esendôségeibe és egzisztenciális tragédiájába, és ahogyan elôre megy, hogyan vált egyre borúsabb hangra. És amit mond, az adatszerűen mind fekszik. A fájó az, amit nem mond. Amin talán átsiklott a látása. Mert csak korunk emberi nyomorúságai sorolódnak, és a valóságnak meg is felelôen, csak nem említôdik a magunk istengyermeksége, az Isten teremtô jósága, életünket kísérô kegyelemvilága és végsô irgalma. (Herder Korrespondenz, 1984. május, 221--230. old.) A természet súlya a mélybe rántja a serpenyôt, mert a lélek megbabonázottan csak ezt nézi, csak ezt látja. A természetfölötti serpenyôjét sem tagadja persze, de ez a hozzáállás a lelkében azt teljesen súlytalanná teszi. ,,Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el, ha más -- valaki ember -- a saját nevében jön, azt elfogadjátok'' (Jn 5,43). De legyen bármily kényes a természet és a természetfeletti egyensúlya, Krisztus számunkra és a szemünk elôtt mutatja be, mikor így imádkozik a tanítványaiért -- értünk: ,,...nem e világból valók, amint én sem vagyok e világból. Nem azt kérem, hogy vedd el ôket a világból, hanem hogy óvd meg ôket a gonosztól'' (Jn 17,14-15). Az az alapkategória, ami a természetfelettit megkülönbözteti a természetestôl, tehát így hangzik: a világban, de nem a világból. Sem gyökereinkben, sem végcélunkban, sem gondolkodásunkban, eljárásainkban, sem vágyainkban. Sem sírásainkban, sem örömeinkben. Sem bizonytalanságainkban. Még öntudatlanul sem. Mert hiszen a szekularizálódás épp azáltal áll elô, hogy a természetfeletti tagadása nélkül is úgy betölt a természetes, a földi, az evilág, hogy felborul a belsô egyensúly, mert a másik serpenyô gyakorlatilag súlytalanná válik. A kereszténység pedig ebben a vonatkozásban annak az átélt és eleven tudatát jelenti, hogy ,,vándorként élünk a testben...'' (2Kor 5,6), hogy ,,testben élünk, de nem test szerint harcolunk'' (2Kor 10,3). Életünk minden vonatkozásának végsô meghatározója, hogy Istentôl eredünk, és Feléje tartunk. Ô is ezt akarja velünk, ránk irányuló gondolatait és elvárásait ez irányítja. Akkor nem értjük Ôt, ha megrekedünk a nagyon is magunkéiban, az evilágban, a természetesben. Végsô gyökerében innen ered mindaz a nehézség, amivel az ember a keresztény lélek alapirányultságaival, vagy alapértékeivel szemben áll. * Toynbee: A Nyugat története és kilátásai. Válogatott tanulmányok. Társadalomtudományi könyvtár, Gondolat, 1971. 215. old. Hogyan tűrheti az Isten? Már a kezdeteknél indul, és napjainkig ér az az emberfajta, amelyiknek a száján a zsoltárok fakadtak, Ferenc Naphimnusza izzott, és századunkban Gertrud le Fort himnuszai lobogtak. De örök a másik is, aki Krisztustól is megkérdezi: ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? (Jn 9,2). Aki Renanként elhagyja hitét a lisszaboni földrengés hírére. Vagy az a zsidó származású fiatal, aki bár papnak készült, Auschwitzbôl hazatérve, azt mondja: ha mindaz lehetséges, amit én a magam szemével láttam, akkor nincs Isten! Az ember Isten felé vezetô útján a Rossz az egyik legnagyobb kísértô és buktató. És sokszor nem is annak számára, aki a maga személyében szenved. Nagy tisztulások, megtérések vezethetôk vissza az ember szenvedésére. De mások szenvedésének látványa, a Rossz létének az élménye még jobban felzaklathatja az embert, mint a saját kínlódása. Nem vesszük észre, hogy a rossz iránti érzékenységünk a maga módján mennyire aláhúzza az Isten, a teremtés jóságát, hogy mennyire a jó a természetes, a magától értetôdô, a megszokott nekünk! Egyévi egészség mellett észrevétlenül megyünk el, bezzeg egy télvégi nátha! A keleti mondás: ha a viharban kidôl egy fa, ropogása betölti a völgyet, de mikor tavasszal sarjad az egész hegyoldal, azt senki se hallja! Ennek a jegyében az újkori technikai fejlôdés meglökte az ösztönvilágunkat is. A kívánó területeken segítségére jött a minden téren való öncélú élvezetvágynak, az agresszív területeken az uralmi tendenciáknak. Most hiszi csak el az ember igazán, hogy olyan lesz, mint az Isten (Ter 3,5), és ô határozza meg a jót. De ösztöneinek szélsôséges kiszolgálása csak a hétköznapok összeférhetetlenségeit hozza, nemcsak hogy nem tud alkalmazkodni, de ezt még sértônek is tartaná magára nézve, s jönnek az eszmei kizárólagosságok és prófétai öntudatok, a közéleti kiskirályok hétköznapi zsarnokoskodásai. Pedig elsô moccanásában ki-ki csak a jót akarta, csak éppen a maga szája íze szerint és magának. Nem a dolog volt rossz, az ember hozzáállása (Mt 15,18-19), és a szabadságunk azt is jelenti, hogy az Isten tűri és eltűri a hozzáállásainkat. Ez a válasz azonban csak a saját rosszainkkal számol, tehát azokkal, amiket még mindig -- épp a válasz tudatában is -- könnyebben hord el az ember, de nem felel a Krisztusnak feltett fenti kérdésre. Igen ám, de az ottani krisztusi felelet -- sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem inkább Isten művének kell megnyilvánulnia rajta -- inkább oktalannak láttatja a kérdést, mintsem hogy megfelelne rá. Mert a tanítványoknak is tudniuk kellene azt, amit kérdeznek. Mindezen kérdezôknek ôstípusa Jób felesége, aki épp ilyen értetlenül nézi szenvedô férje hűségét. Az ô reakciója: átkozd az Istent és halj meg! A megoldás Jób feleletében van: ,,Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezébôl, miért ne fogadnánk el a rosszat is?'' (Jób 2,9-10). Az ember azért fordul az orvosához, mert bízik benne, és nem azért, mert kellemes a vele való érintkezés. Az alapvetô kérdés: istengyermekségünk realitása (Só és mécs 22. old.). Hogy a gyermeket földi szülei is nevelik, és hogy ez annak sem mindig kellemes, nemcsak Pál fejtegeti (Zsid 12,4-13), az Ószövetségben a Pál által is idézett Izaiáson túl is el-elhangzik. A gyerek akkor is gyerek, ha éppen kikap, vagy nem éri fel ésszel a fájdalmas orvosi kezelést. A kereszténység nem csupán emberi ésszerűséggel bíró hittételek észbeli elfogadása, hogy pl. Isten van, hisz ennyit a Sátán is tud, de ez semmit sem változtat rajta (Jak 2,19). Hitünk ,,önmagunk Istenre való rábízását és rendelkezésére bocsátását jelenti (Elôd: Dogmatika, 390. old.). Az alapvetô kérdés: rábízom magamat, vagy sem? Ha igen, nem hányhatom fel Neki a kellemetlenségeimet, mert akkor hol a rábízás? És ha elutasítom Ôt, hogyan akarom számon kérni? Az ember vagy Jób, s akkor nem kérdez, mert bízik, vagy nem bízik, és akkor Jób felesége, s úgy beszél, mint valami féleszű asszony. A féleszűség egyik fajtája: a korlátolt ember számszerűségeit kérni számon a végtelen Istentôl. Aki tudomásul veszi, hogy kivétel nélkül mindenki meghal, kiborul azon, hogy Lisszabonban, vagy Auschwitzban, vagy bárhol mennyien haltak meg egyszerre. Krisztus idejében az is megzavart egyeseket, hogy Siloéban 18 emberre dôlt rá a torony (Lk 13,1-5). Az anyagi természet egészét akár csodálni is, csak azon háborodni fel, ha annak a működése engem érint kellemetlenül. Pedig az anyagcsere, az anyagok egymásba való átváltása az anyagi testtel rendelkezô ember mellett sem megy el észrevétlenül. Így érthetô az is, hogy mikor ilyesféle problémával hiába küszködnek az apostolok, Krisztus azt mondja nekik: ,,ez a fajzat nem űzhetô ki másképp, csak imádsággal és böjttel'' (Mk 9,29) -- amik ugyancsak az istengyermek rábízó magatartásának a megnyilatkozásai. Az emberi jóérzés üzembiztos megteremtése az istengyermeki gondolkodásba nem fér bele. És ezek az alapvonalak akkor sem változnak, ha a történelmi korok árján a Rossznak új és új formája, alakja, arca merül fel. A természettudományos vívmányok az emberi egzisztencia törékeny és kiszolgáltatott helyzetén mit sem tudnak változtatni. Az atomhalálnak sem vagyunk jobban kiszolgáltatva, mint korábban a pestisnek. És amellett is megmaradhatott mindenki bensôséges istengyermeknek. A személytelen Rossz terhei -- társadalom helyett állam, ember helyett rendszer stb. -- nem pusztítóbbak, mint a személyes alávetettségek voltak (jobbágy, rabszolga), amiktôl pedig Pál egyáltalán nem esett kétségbe (1Kor 7,17-24). Az emberies gondolkodásnak a teteje, mikor valaki minden rosszat egyértelműen csak Isten büntetô, ,,bosszúálló'' eszközének tud tartani, a tanítványok fenn idézett kérdésének a jegyében. Elôfordul, hogy valaki nem vállal egy konkrét elhivatást nagyon is emberi okokból (kényelem, gyávaság, érvényesülési vágy, gôg stb.), utána csôdbe jut a maga akarta életformájával, és azt gondolja, hogy az Isten ,,visszavágott'' neki! Pedig éppen mentôszándékú ,,elôvágás'' volt a hívás: el akarta vonni arról a területrôl, ahol elôre látta a fenyegetô csôdöt. Csak azzal kell számolni, hogy az Isten Atyánk, és nem Shylock! A Rossz kérdése tehát alapvetôen és sajátosan elhibázott, ezért nincs is meg rá az áhított válasz. A bizalommal szenvedô Jóbnak bizalma révén érthetôvé lehetne tenni egyet-mást, csak erre Jób éppen bizalma révén nem szorul rá, mert úgyis érti. Aki nem érti, azért nem érti, mert kívül áll ezen a bizalmon, de épp ezért nem is magyarázható meg neki az, amire csak ez a bizalom az egyenértékű magyarázat. ,,Akinek ugyanis van, annak még adnak, hogy bôvelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van'' (Mt 13,12). Isten igazságtalansága: a kegyelem Nem megmondja Szt. Pál: Mid van, amit nem kaptál? (1Kor 4,7) És ha mindent kaptam, amim van, akkor nyilvánvalóan amim nincs, azt nem kaptam. És ha nem kaptam meg, hogyan lehetne felelôsségre vonni azért, hogy nem csinálom azt, amit mások nyilván azért tudnak csinálni, ha tudnak, mert megkapták hozzá a megfelelô kegyelmet. Az elkopott, vagy kiüresedett keresztények jórésze az emlékeikben még meglevô keresztény fogalmak megmanipulálásával vigasztalja magát, nyugtatja meg a lelkiismeretét. A másokkal szembeni türelemhez, a hűséggel járó lemondásokhoz, ösztöneik fegyelmezéséhez -- úgy mondják -- nyilván nem kaptam meg a megfelelô kegyelmeket! Önmaga és a világ csôdjeiért az Istent teszi felelôssé, ezt még azzal is aláhúzva, hogy a modern, demokratikus és humanista egyenlôséget az ennek-annak adott ilyen- olyan kegyelmekkel tulajdonképpen megsérti a Teremtô, és ezzel is hozzájárul az emberi vonatkozások közti feszültségekhez...! Akár a hitét vesztett, aki a génjeire hárítja a felelôsséget (Só és mécs 84. old.)! S a másik keresztény ezek hallatára akárhányszor csak zavarba jön. Nem veszi észre, hogy megkavart testvére nem az istengyermek evangéliumi egyenlôségében gondolkodik, hanem a felvilágosodás korának mechanikus egyenlôség-fogalmában, ami tulajdonképpen egy azonos állatfaj egyedeinek egyenlôsége, mert hiányzik mellôle a paralel fogalom: a páratlan egyeddé formáló hivatás! Még közösségi keretek közt is csôdöt vall az az elgondolás, amelyik azt hiszi, hogy az egyén, szabad akarat, hivatás fogalomkomplexumának félretételével, pusztán az egyenlôség alapján megoldhatók a társadalmi kérdések. ,,Tévedés volt az a feltételezés -- s ebben sokáig hittek a szocializmus hívei --, hogy a termelési eszközök államosításával, az állam hatalmának megszervezésével már automatikus és viszonylag sima fejlôdés nyílik meg a szocialista országok elôtt.'' (Heti Világgazdaság, 1983. VIII. 20. -- V. évfolyam, 34. szám, 5. old.) Biztos, hogy a kegyelemtan az egész teológiának, az Isten és ember egész viszonyának, hitünk anyagának, a dogmatikának egyik leglényegesebb része. De az életalakításunk sem lehet meg nélküle, akárhova osztjuk is be a kegyelemtant a teológia rendszerébe. Látási zavart vált ki, ha az erkölcsteológiában meg sem említik (Király Ernô: A keresztény élethivatás), mert az olvasó az emberi hűséget öntudatlanul is valami egyoldalú, humanista teljesítményként nézheti. Ezek a lapok azonban nem vállalkozhatnak arra, hogy a kegyelem egész finom, bonyolult és átfogó jelenségét megfelelôképpen elemezzék. Ez a teológiai szakmunkák feladata. Csak azt keressük, hogy a gyönge és esendô emberi lélek felôl nézve, mit jelent számunkra a kegyelem. Semmiképpen sem jelenti szabadságunk csorbítását. Amit Atyánk egyik kezével ad, azt (Só és mécs 83. oldaltól) nem veszi el a másikkal. Kezdet óta világos, hogy én, az ember választok, döntök, valósítok, és enyém az eredmény az Úr szavai szerint: ,,...tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok...'' (MTörv 30,19) Azonban alapvetôen, egészében és részleteiben Istentôl kapjuk mindazt a képességet, erôt, energiát, amivel létünket általában fenntartani, vagy bármilyen helyzetet megoldani képesek vagyunk. ,,Hogy is maradhatna meg bármi, ha Te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha Te nem hívtad volna létre?'' (Bölcs 11,25) Izaiás az Úrtól eredezteti az erôt: ,,...erôt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. Még a fiatalok is elfáradhatnak... de akik az Úrban bíznak, új erôre kapnak...'' (Iz 40,29-31). A zsidók is Krisztus erejét firtatták elsôsorban (Mt 13,54; Mk 6,2-3; Lk 4,22), és késôbb erre az erôre hivatkoztak az apostolok is (ApCsel 4,7; 10,38) üldözôikkel szemben is, híveik elôtt is. A Szentlélek leszállásával ,,erôben részesültök'', mondja Krisztus az apostoloknak (ApCsel 1,8), és ôk úgy hirdetik tovább, hogy az Evangélium ,,Isten ereje minden hívônek... üdvösségére...'' (Róm 1,16; 1Kor 2,5; 1Pt 1,5; 4,15). Egyéni nehézségeiben is azt hallja Pál az Úrtól: ,,...elég neked az én kegyelmem...'' (2Kor 12,9). Az erô az ember számára felképesítést jelent: hogy legyen energiája, és meg is tudja csinálni mindazt, amire a maga akaratával elszánja magát. Ez az erô maga is sokoldalú, sokféle hatóképességgel. Érdemes az egyik finomságát külön is szemügyre venni: ,,...az Úr rendelkezése tiszta, fényt gyújt a szemnek...'' (18. zsoltár 9. vers), és: ,,...az Úr nyitotta meg a fülemet, s én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg...'' (Iz 50,5) Az Isten ereje tehát a folyamat gyökerénél jön már a segítségünkre, amennyiben a két fô információszerzô érzékünkön keresztül biztosítja számunkra a helyes és reális tájékozódást. És mindjárt ugyanitt vehetjük tudomásul ennek részünkrôl való elôfeltételét (vagy ha tetszik: szabadságunk biztosítékát), hogy mindehhez az is kell, hogy én ne álljak ellen! Emberi oldalról nézve, a prófécia lehetôsége is ebben rejlik: az Úr fényében az emberi információk egészen új rendbe állhatnak össze (Garrigou-Lagrange: Perfection chrétienne et Contemplation, I. kötet, 329. old.) s az így elôálló lényeglátás biztosítja a páratlan lehetôségeket! Az erônyújtás és felképesítés után a kegyelem másik mozdulása felénk a hívás. Valójában az Úristen létünk minden pillanatában ezer oldalról, módon és hangon szól utánunk. Halkan ugyan és finoman, hogy ne rohanja le a szabadságunkat, de szól. Elmehetünk mellette vállat vonva, vagy észre se véve, ez a mi dolgunk, de Ô szól: ,,Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek...'' (Jel 3,20). Így kapcsolódnak a dolgok: az Isten erôt ad és hív, s nekem kell meghallanom és nyitnom. Személyesen hív, ,,neveden szólítalak'' mondja (Iz 43,1; 45,4) és hűséges gyermekei a gyermek Sámuellel felelik rá, hogy itt vagyok (1Sám 3,4). Krisztus is hív (Mt 9,13; Mk 2,17; Lk 5,32 stb.), s az apostolok folytatólag hivatkoznak is erre (1Pt 2,9). De kezdettôl fogva hangzik a szemrehányás is: ,,...amikor hívtalak benneteket, nem jöttetek, oda sem néztetek, amikor a kezemet nyújtottam...'' (Péld 1,24), ,,...mert hívtalak ugyan benneteket, de nem válaszoltatok, szóltam hozzátok, de nem akartatok rám hallgatni...'' (Iz 65,12; 66,4), ,,...fáradhatatlanul beszéltem nektek, de nem hallgattatok rám, szüntelenül hívtalak benneteket, de nem válaszoltatok...'' (Jer 7,13). Krisztus is felhányja a lakomára hívás példabeszédében a földet vettem, ökröt vettem kifogásokat, és hogy nem is ízlelik meg ezek a lakomát, pedig ,,hivatalosak voltak''. (Lk 14,24). Mindez egyszerre tanúskodik a hívó isteni szóról, ami azonban elengedhetetlenül igényli az ember igenlését is. Az Egyház a maga liturgikus tanításában is gondosan ügyel arra, hogy pontosan mutassa be az isteni kegyelem és az emberi szándék közt ezt az összjátékot. Az ,,A'' évben, az évközi 15. vasárnap olvasmányában hirdeti az Úr a maga kegyelmi szaváról: ,,...nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, s eléri amiért küldtem'' (Iz 55,11). -- Aki csak ezt hallaná, esetleg azt hihetné, arról van itt szó, hogy az Isten tűzön-vízen keresztül, az ember félretolásával is, végrehajtja vagy hajtatja azt, amit akar. És ugyanazon a napon az Evangélium a magvetô példabeszédét hozza (Mt 13,1- 23), ahol sorban halljuk az emberi változatokat: aki meghallgatja az Isten Országának igéjét, de nem szívleli meg -- aki meghallgatja, örömmel be is fogadja, de az nem ver gyökeret benne -- aki meghallgatja, de a világi gondok elfojtják azt -- aki meghallgatja, megszívleli és termést hoz... Eléri azt, amiért küldtem: ez nem valami külsô tárgyi, dologi esemény, hanem a maga személyes feladata, a mag elszórása, tehát a hívás és a lehetôség ereje. Mellette az ember feladata a földé: termést hozni, a valóság rendjébe emelni azt, amire hívást és lehetôséget kapott. Ha föntebb, a természetfelettirôl áttekintôen szólva idéztem Delpet, hogy az ember csak az Istennel együtt számít embernek (Só és mécs 186. old.), a kegyelem, mint a természetfelettinek számunkra jól érzékelhetô kisugárzó pontja, iskolapéldaszerűen illusztrálja ezt az együttest. Ami azzal a következménnyel is jár, hogy a kegyelem lényegét csak megközelíteni is csak az Istent és az embert egyszerre és egyformán átölelve lehet. Aki úgy vizsgálná mikroszkóp alatt, mint egy kôdarabot, mindentôl elválasztva és elhatárolva, vagy pedig akár az ember, akár az Isten, de az egyik helyzete védelmében szállna síkra a témában, csak a maga számára biztosítja a nehézségeket, az érthetetlenséget. Isten a kegyelmeiben nemcsak igazságos, de élô is. Személy, aki személyesen fordul az emberi személyhez. Nem mechanikus, mint egy automata, amelyik ugyanarra a pénzdarabra ugyanazt pottyantja ki, hanem családapa, aki övéinek szükségletei szerint ,,kincseibôl újat és régit szed elô'' (Mt 13,52). Ha nem szolgálsz -- kinek szolgálsz? Az Úr beszél népe hűtlenségérôl: ,,Bizony régen széttörted már igádat, és széttépted bilincseidet. Így szóltál: Nem szolgállak tovább! Ugyanakkor minden magaslaton és minden lombos fa alatt lefeküdtél, te céda nô!'' (Jer 2,20). A szolgálat ma inkább csak egy divatos, de üres, tartalom nélküli szó. Használói csak önmaguk szereplését és fontosságát szokták érteni rajta. Ha tartalmi oldalról közelítve engedelmességet mondunk, az egocentrikus lélek természetszerűen látja benne ,,egyénisége sérelmét''. Az alkalmazkodást esetleg mint ,,demokráciaelleneset'' hárítja el magától -- addig, amíg erôi teljében van. Ha elgyengülve senki sem nyitja rá az ajtót, az ,,elmagányosodást'' panaszolja fel, pedig csak az történik, hogy azon idônek erôsei úgy viselkednek vele szemben, ahogy teljében ô is viselkedett az elesettekkel. Ritka kivételektôl eltekintve, az elmagányosodás a társadalmi egoizmus logikus következménye. Lukács György Naplójának 1910. május 29-i bejegyzésébôl: ,,Csak egy kis belsô produktivitás -- és jól érzem magamat és nem kell senki. Jó volna valaki -- de ki? Valaki, aki elég erôs legyen, hogy tükör legyen... De csak tükör kell, hogy legyen... Mert az már bizonyos: nekem nem kell, amit a másik ember mond, csak olyan ember kell... akinek én tudjak beszélni''. (Világosság, 1984. július, 443. old.) (Még messzebbre és mélyebbre nyúlva, persze, akinek a lét végsô gyökere és saját leglényegesebb kapcsolata nem egy Személy, hanem valami tárgyi, dologi minden, végtelen, anyag stb., az nyilván bebiztosította magának az elmagányosodást. Amennyire bizonyos a maga személy mivolta, annyira nyitva marad, hogy találkozik-e egy másik személlyel, aki hajlandó vele ilyenként kapcsolatot tartani. Ez mindegyikünk számára csak a Mennyei Atyáról holtbiztos!) Egoizmus nélkül már az sem érthetô, hogy egy kereszténynek hogyan lehetnek ezen a ponton nehézségei. Az alá-, fölérendeltség elutasítása a teremtés egész hierarchikus rendjét létrehozó Istennel való szembefordulást jelenti. (Király Ernô: A keresztény élethivatás, 498. old.) Krisztus egész egzisztenciája a küldetése iránti engedelmesség. (W. Kasper: Jesus, der Christus, 247. old.) Legyen meg a te akaratod - - mondja újra és újra Atyja felé (Mt 6,10; 26,42; Lk 22,42). Nem a maga akaratát keresi, hanem azét, aki küldte ôt (Jn 4,34; 5,30). Rokonainak, testvéreinek is azokat ismeri el, akik ugyanígy tesznek (Mt 12,50). És a mennyek országába is csak ezek jutnak be (Mt 7,21). Az apostolok tanúsága ezt a vonalat folytatja. Krisztus engedelmessége hozta helyre az áteredô bűn engedetlenségét (Róm 5,19), a szenvedésbôl tanulta meg az engedelmességet (Zsid 5,8), és engedelmes is lett mindhalálig (Fil 2,8). Jeremiás panaszkodik, hogy ,,ez az a nemzet, amely nem akar az Úrnak, az Ô Istenének szavára hallgatni, sem a fegyelmet nem vállalja (Jer 8,28), az apostolok levelei nem fogynak ki sem általában, sem egyes konkrét vonatkozásokban az engedelmességre való biztatásokból (1Pt 1,14; 2,13- 18; Ef 6,5; Tit 2,9; Kol 3,20; Zsid 13,17), hisz ez nemcsak minden közösségi együttlétnek, de az egyéni alakulóképességnek is elôfeltétele! Ennek ellenére lehet ma hangokat hallani az engedelmesség ellen. Sokan a közelmúlt évtizedeinek bármilyen, egyéni vagy közösségi, tragédiáit egyszerűen arra vezetik vissza, hogy az emberek engedelmeskedtek. Ez azonban még egy pusztán humanista, de józan történeti szemlélô elôtt is téves egyszerűsítésnek minôsül. Erkölcsileg pedig soha nem is lehetett az engedelmességet bármiféle erkölcsi törvény ellen kijátszani, hiszen már maguk az apostolok, és éppen üldöztetésük közben, hangoztatják: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek!'' (ApCsel 5,29). S azok az idôk és helyzetek, amikre ilyenkor hivatkozni szoktak, bôven tájékoztatnak éppen az evangéliumi gyökerű és indítékú ellenállásokról, vagy parancsmegtagadásokról. Hadd idézzem Serédi Jusztinián prímás szavait 1944-bôl, az Országtanács azon ülésérôl, ahol Tasnádi-Nagy András, az akkori felsôház elnöke puccsszerűen eskette meg Szálasit. Íme: ,,Szégyellem magam, hogy az egész ülésen csak magam állottam ki alkotmányunk és törvényeink védelmében. A többi tag (a képviselôház és a felsôház elnökei, a kúria és a közigazgatási bíróság elnökei, a vezérkar fônöke) hallgatott. Pedig mikor már egy tag bátran felszólalt, a többinek is megjöhetett volna a bátorsága. De nem jött meg. Ez Bethlen és Gömbös bűne, mert teljes szervilizmusra nevelték a nemzet vezetôit, az országgyűlés tagjait, a tisztviselôi kart és a középosztályt, és mert következetesen megvonták a törvényhatóságok és városok autonómiáját, és a kormányzó elôtt sokszor kifejezett kérésem és tiltakozásom ellenére Gömbös belevitte a pártpolitikát a hadseregbe és a tisztviselôi karba, úgyhogy most, mikor legjobban kellene, senki nem mer, vagy nem tud ellenállást kifejteni, úgyhogy akármilyen törpe kisebbség a nyakunkra ülhet.'' (Kritika, 1983. aug. -- 31. old. -- Kiemelés tôlem.) A szöveg pontosan tanúsítja, hogy merre kell keresni a jellemtelen hajlongás és merre az erkölcsi tartás belsô forrásait. A helyzet igazi képére azonban az Úr utal a fejezetkezdô szentírási szakaszban: megtagadhatom az Istent, hátat fordíthatok neki, de a valóság nem a szavaimtól függ. Semmilyen ideológia sem tudott még senkit magától valóvá tenni, mindnyájan megmaradunk függô lénynek, teremtménynek. Szavainkkal mondhatunk bármit, de teremtett pszichénk természete szerint keresi a forrását, s nem tud úgy létezni, hogy ne hajoljon meg valami felé. Az Istenarcot eltakarhatom elôle, tehetek mást a helyébe, vagy hagyhatom üresen a helyet, s akkor lehet hogy ostobán vagy találomra fog valami pótlék felé fordulni, mert önmagában nem tudja megtalálni önmaga forrását, -- és ez a bálványimádás, az isten-pótlék! Naiv, aki azt hiszi, hogy kérdésbe lehet tenni az engedelmességet! Csak az lehet nyitva, hogy kinek engedelmeskedünk. Nem az Istennek? Jó! Akkor Hitlernek? Korunk bálványimádóinak legnagyobb száma valójában önarcképét helyezi a piedesztálra, mindössze a humanizmus, emberi jogok és egyéb ismert drapériák redôzetével árnyalva. Akik pl. házas életük fegyelmével kapcsolatban elhárítják a hivatalos egyházi állásfoglalásokat, és saját felelôsségükre hivatkoznak -- valójában mire gondolnak? Mert napjainkban a felelôsség mindenkinek a sajátja, és csak a sajátja, ha mondja, ha nem. Másrészt csak akkor beszélhetünk felelôsségrôl, ha ténylegesen van is valaki, aki felelôsségre von. Az Egyházat elhárítja, s vele valójában az Istent is -- aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg, aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki küldött engem (Lk 10,16). És mivel más földi, emberi instanciáról persze még kevésbé lehet szó, marad a saját lelkiismeret, ami amennyire helyénvaló, mint lelkiismeret, olyan képtelenség, mint végsô felelôsségre vonó fórum. Münchhausen báró a saját hajánál fogva nem tudhatja kirántani önmagát a mocsárból! Így a saját felelôsség valójában teljes felelôtlenséget jelent, mert a lélek önmaga bálványa elôtt hajlong, ez azonban csak a münchhauseni meseötletek sorát szaporítja eggyel. Elutasítjuk az engedelmességet, kiüresítjük a felelôsséget, megtagadjuk az elkötelezettséget, az apostol szavai szerint: ,,...mind a maguk javát keresik, s nem Krisztus Jézusét.'' (Fil 2,21) Elutasítjuk a szenvedést, vagy lázadunk ellene, a fegyelemben életellenes merevséget látunk, és nem az Isten barátságához vezetô utat (Bölcs 7,14), hogy tudnánk akkor vértanúságig menô hűséggel szolgálni? Mert a szolgálat, engedelmesség, hűség hol egyszerűbb, hol nehezebb, de végsô fokon magáig a vértanúságig nyúlik, abban lesz teljessé, és a legkisebb engedelmesség is ennek elsô szikráját hordja magában. Krisztus sohasem ígérte a szegénység, betegség, öregség, halál, üldöztetés megszüntetését. Sôt azt is világosan látta, hogy az Evangélium újabb ürügy lesz az emberüldözés számára (Mt 10,34). Ezekre a természetes ember csak visszavágna (Mt 26,52-53; Lk 22,49-51), Krisztus ajkán azonban a természetfölötti biztatás hangjai szólalnak meg: Ne féljetek (Mt 10,26; 10,28; 10,31; Lk 8,50; 12,32; 24,36; Jn 6,20), veletek vagyok (Mt 28,20), az Isten az élôk Istene (Mt 22,32; Mk 12,27), és hogy hamarosan eljövök (Jel 22,20). Az ilyen hangokra ugyan a természetes ember mindig is felhorkan: ,,Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?'' (Jn 6,60-61) -- a szekularizációs idôkben ez még csak makacsabbul hangzik, de a kereszténység is annál határozottabban néz szembe a végsôkig való hűség elvárásaival. II. János-Pál pápa az 1983. évi Lourdes-i zarándoklaton, a fáklyás körmenet alkalmával beszélt a ma is aktuális keresztény vértanúságról. Elôször sorban idézte Krisztus félreérthetetlen tanításait a tanítványaira váró vértanúságról: Mt 5,11-12; Mk 13,13; Lk 21,13; Mk 13,9-13; Mt 10,28; Lk 6,22-23; Lk 12,11-12; Jn 15,18-21; Jn 16,33. Azután így folytatta: ,,Az Egyház Krisztus keresztjén született meg, és az üldözések keretében nôtt fel. Így volt már a kezdeteinél is, az antik Rómában. És ugyanígy lett késôbb is. A századok folyamán különbözô helyeken törtek ki egyházüldözések, és a Krisztus-hívôk életüket adták a hitükért a legkegyetlenebb kínzásokon menve át. S az Egyház vértanúságának története tovább íródott századokról századokra. Ma, Lourdes-i zarándoklatom napján gondolatban az Egyház szívére szeretném ölelni mindazokat, akik korunk üldözéseinek vannak kitéve... A hitükért való üldözések néha azokhoz hasonlítanak, amelyekrôl az elmúlt századokból számol be az Egyház vértanúságának a története. Ezek a diszkrimináció különbözô formáit öltik magukra a hívôk és az Egyház egész közössége irányában. És a diszkrimináció formáit néha ugyanakkor alkalmazzák, mikor elismerik a vallásszabadsághoz, a lelkiismeret szabadságához való jogot egyes államok törvényhozásában ugyanúgy, mint nemzetközi jellegű okmányokban. Kell ezt még részletezni? Az elsô századok üldözéseiben a halál, a deportálás és a száműzetés voltak a szokott eljárások. Ma, a börtönhöz, az internáló vagy kényszermunka-táborokhoz és a saját hazából való kiűzetéshez még más büntetésmódok is járulnak, kevésbé feltűnôek, de annál fájóbbak: nem véres halál, de a polgári halál egy neme, nemcsak egy börtönben vagy táborban való elkülönítés, de a személyes szabadságnak állandó korlátozása, vagy a társadalmon belül való diszkrimináció. Hitünknek száz- és százezer tanúja él ma, akiket a közvélemény gyakran nem is ismer, vagy elfeledkezik róluk, mivel olyan sok dolog veszi igénybe a figyelmét, gyakran nem tud róluk más, mint Isten. Mindennapos jogfosztottságban élnek minden kontinens legkülönbözôbb területein. Hívôk, akik titokban kényszerülnek összegyűlni, mert vallási közösségüket a törvények nem ismerik el. Püspökök, papok vagy szerzetesek, akik hivatásukat nem gyakorolhatják a templomokban vagy nyilvános összejöveteleken. Szétszórt szerzetesek, akik nem folytathatják a maguk megszentelt életformáját. Nagylelkű fiatalok, akiket megakadályoznak abban, hogy egy szemináriumban vagy vallásos nevelésen keresztül valósítsák meg a hivatásukat. Fiatal lányok, akik nem kapják meg azt a lehetôséget, hogy egy közösségi élet keretében az imának és a felebaráti szeretetnek szenteljék magukat. Szülôk, akiknek nincs meg az a lehetôségük, hogy gyermekeiket hitük szerint neveljék. Férfiak és nôk, munkások és értelmiségiek vagy bármiféle foglalkozást űzôk, akiknek szembe kell nézniük azzal, hogy megfosztják ôket, az ôket érdeklô pályafutás vagy tanulmányaik lehetôségétôl, csak azért, mert megvallják hitüket. Mindezek a tanúságtételek csatlakoznak a bebörtönzöttek, internáltak és száműzöttek nehéz és fájdalmas helyzetéhez, nemcsak a katolikusok és egyéb keresztények, de más hívôk vonatkozásában is. Mindez olyan dicshimnuszt jelent, ami lelkiismeretük szentélyébôl állandóan emelkedik az Isten felé, mint egy Neki minden bizonnyal kedves lelki áldozat. És nem szabad elfeledkeznünk a hitünk szerinti élet egyéb nehézségeirôl sem. Ezek nemcsak a szabadság külsô korlátozásaiból, az emberek, a törvények vagy a rendszerek ellenségességébôl származnak. Ugyanígy eredhetnek olyan szokásokból és gondolkodásformákból, amelyek ellenkeznek az evangéliumi erkölcsökkel, és amelyek a társadalom tagjaira jelentôs befolyással vannak. Szó lehet a materializmusnak vagy a vallási közönynek olyan levegôjérôl, ami elfojtja a lélek vágyait, a szabadság egy olyan individualista és téves fogalmáról, ami összetéveszti valamiféle ingerlô ösztönkielégítési lehetôségét emberi hivatásának lehetô legjobban való kialakításával, saját szellemiségével vagy a közjóval. Az ilyesmi nem olyan szabadság, ami megalapozná az emberi méltóságot, és szolgálná a keresztény hitet. Azoknak a hívôknek, akik ilyen környezetben élnek, nagy bátorságra van szükségük, hogy világosan lássanak és hívek maradjanak, és jól használják a szabadságukat. Értük is kell imádkoznunk. Jézus azt mondta, hogy azoktól féljünk, akik a lelkünket tudják megölni (Mt 10,28). Az Egyház történetének minden szakaszában figyelemmel, külön megemlékezéssel és különleges szeretettel vette körül azokat, akik ,,Krisztus nevéért szenvedtek''. S az Egyház ehhez, mint egy elpusztíthatatlan emlékhez és állandó gondhoz ragaszkodik. Mai találkozásunk Krisztus Lourdes-i Szeplôtelen Szűzanyja lábainál, alkalmat ad arra, hogy kifejezést adjunk ennek az állandó megemlékezésnek. Imádkozzunk azokért, akiket bárhol és bármilyen módon, de üldöznek a hitükért. Magának Krisztusnak a szavait idéztük. Testvéreink és nôvéreink találjanak ihletre és erôre ezekben a szavakban. Legyen velük a Szentlélek, aki megvilágosítja a lelkeket, és a hitvallók szívét hôsi erôvel árasztja el. Az Isten szemében bizonyos értelemben úgy csillognak ôk, mint az egész világon szétszórt fények, melyekbôl titokzatos módon az Egyház is erôt merít. Bárcsak mindegyikük megôrizhetné a maga belsô békéjét, és valóban keresztény lelkierejét. Szilárduljon meg bennük a méltóságnak az az érzése, ami a lelkiismerethez és az igazsághoz való belsô hűségbôl születik. Az Úr adja meg nekik az üldözôiknek való megbocsátás és az ellenségszeretet kegyelmeit...'' Azon is érdemes elgondolkodni, hogy amiként a keresztény fizikailag nem válik el a világ fizikai törvényszerűségeitôl, létezési módjaiban a keresztény szellemiség sem vonatkozik el a teremtményi lét általános kereteitôl. Ahogyan az ember nem magától való lét, úgy a fogalom teljességében végsô cél sem lehet. Csak az Isten lehet önmaga célja. A teremtmény természetszerűen adja magát Teremtôjének, s ennek legteljesebb módja a vértanúság. És ha valaki bálványt választ magának, annak fogja adni magát, és szintén a vértanúságig! Azt megválaszthatom, hogy kit szolgálok, és kinek a vértanúja leszek, de mivel teremtmény vagyok, valakit mindenképpen szolgálni fogok, és annak többé-kevésbé a vértanúja is leszek! Csak választani áll módomban, maga a tény elôl nem tudok kitérni! Vagy nem lesz ,,vértanúja'' az alkoholista az alkoholnak, s a drogos a kábítószernek? Az infarktusban az érvényesülést hajhászó az irvényesülésnek, az önimádó és gôgös az elmagányosodásban önmagának? Valamiben mindenki felôrlôdik és elhasználódik, legfeljebb nem olyan látványosan, mint a vértanúság szó szerinti formái. De a pápa szavai szerint is a feltűnés nélküli keresztény vértanúk is százezrével vannak... Rá kell döbbennünk arra, hogy a reális Isten-közelség határai ma nemhogy nem felekezetek vagy világvallások, de sokszor még nem is ,,hívôk'' és ,,ateisták'' között húzódnak. Elgondolkoztató, amit a Szentatya fent idézett szavaival egyidejűleg mondott Szolzsenyicin, az Oroszországból száműzött Nobel-díjas író Londonban, a Templeton- alapítvány díjának átvételekor: sokkal inkább lehetséges, hogy nyugatot belülrôl formálja pokollá a szekularizáció, mintsem kívülrôl a kommunizmus! (Communio, 1984. júl.--aug. 91. old.) A becsületes keresztény élet magától értetôdôen torkollik bele valamiféle természetfeletti jellegű vértanúságba. De mivel a Sátán az Isten majma, az ô híveinek valami sátáni ,,vértanúság'' jut osztályrészül. Valaki így számolt be a maga papi tragédiájáról: Én nem születtem vértanúnak! Az elsô pofon után úgy vallottam, mint a karikacsapás! Egyikünk sem születik semminek, még szobatisztának sem. Csak eljuthat valahova, ha a kapott kegyelmeit kiegészíti a maga hűségével. De az a keresztény, aki ilyen módon fázik a vértanúságnak még a gondolatától is, egész életével és vérével mindenképpen akkor is tanú lesz. Csak legfeljebb nem a Krisztusé! Hamis vértanúságok Ismeretes, hogy a kereszténység a vértanúságot is Isten hívásához köti. Az ôskeresztények is helytelenítették az önkéntes vértanúkat: akik maguk jelentették fel magukat az üldözô hatóságoknál. És magatartásuk igazolását látták abban is, hogy azok közt, akik az üldöztetésben gyengének bizonyultak, aránytalanul nagy számban szerepeltek épp az önkéntesek. Ebben a vonalban megmaradva, ma sem tartjuk keresztényi stílusnak sem a hôbörgést, sem a provokációt. Az emberi világ bonyolultsága révén azonban kétségtelenül vannak ezeken túlmenôen is téves magatartások. Ezek lelkiismereti értékét csak az Úristen látja, de külsô mivoltuk helytelensége ettôl függetlenül is okozhat zavart a szemlélôkben. Éppen korunkban nagy a száma a hamis vértanúságoknak is, amik egyénileg az Úristen elôtt vértanúvá tehetnek, és kihatásaik mégsem egyértelműek. Aljas és ostoba vezérek mögött is hányszor lehet találni lelkes igazságkeresôket, kiknek tisztalelkű felmorzsolódása látszat-glóriát fon egy méltatlan zászló köré. Ami ma a világban hatékony mezôgazdasági és ipari termelésben, az anyagvilág törvényeinek és lehetôségeinek feltárásában, az emberi test és szellem hatékonyságának kifejtésében és erôinek megóvásában, a társadalom szervezôdésében történik, az vagy közvetlenül az európai kultúra terméke, vagy gyökereiben arra megy vissza. A leggazdagabb és legöntudatosabb olajsejknek sem jut eszébe, hogy ne az európai civilizáció szerkentyűivel utazzék és ápoltassa magát, hadseregét, pénzügyeit és államigazgatását ne ennek mintájára szervezze meg, terroristáival ne az európai kultúra műkincseibôl raboltasson magának. S mikor mindezekkel körülpárnázta magát, ezek erejével utasítja el mindezek gyökerét és lelkét: az európai kultúra ember- (és Isten-) fogalmát. Az emberi jogokról ebben a tanulmányban már ismételten szó esett (Só 56. old.; Mécs 104. old.; Só és mécs 24. old.). Napjaink jellemzôen égetô kérdése, és jellemzôen megoldhatatlan kérdése. (Lásd: Mérleg, 1984/2. szám, 155--165. old. és Documentation Catholique, 1983. április 3., 370--377. old.) Az emberi jogok fogalma valójában arra a szálra fűzôdik fel, amin egymás után sorakoznak a görög és a római szellem, a kereszténység, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az amerikai alkotmány és a francia forradalom. Ezek hordozzák a személyes erkölcs hitét és tételét, a hatalommal való ütközéseit, és az emberi jogok meghatározásában az egyént akarják biztosítani az intézményes hatalommal szemben. Ez ugyan nem mindig sikerült, és a sikerei sem egyértelműek, mert az így biztosított egyén a maga lehetôségeivel bôven és bűnösen vissza is élt. De közben mégis megteremtette mindazt, ami a kultúrájában szép és érték, amit az olajsejkek is magukénak akarnak, miközben az iszlám jog fanatikusai elutasítják ennek a kultúrának lelkét és gyökerét, az ember feltétlen, objektív értékét. Pl. a nô, az asszony hivatalos eljárásaikban, bíróságaik elôtt, a személyi kártérítés eseteiben csak fele annyi értéket jelent, matematikailag is kifejezve: pénzben, bírságban, mint a férfi. A szexuális erkölcsöt ma is nyílt színi korbácsolásokkal és megkövezésekkel védenék. És ezzel az öntudattal vittek 1981-ben az UNESCO elé is egy iszlám nyilatkozatot az emberi jogokról. A marxizmus még átfogóbb érdektelenséggel áll az egyénnel szemben. Az ô felfogása szerint a hatalom a párton keresztül a proletariátus egészének a kezében van, s ezért nem áll fenn olyan feladat, hogy ezzel szemben bárki egyént védeni kellene. Csak a kapitalizmus külsô vagy belsô visszatérése ellen kell védekezni, de ez ellen sem az egyént, hanem a szocialista tábor egészét kell védeni. Az eltérô felfogást az is jól mutatja, hogy 1945-ben, az emberi jogok tárgyalásakor az ENSZ-ben a szocialista államok üresen szavaztak. Bár az európai álláspont is messzemenôen magán hordja az emberi korlátoltság és bűnösség minden jegyét, azt sem lehet tagadni, hogy ami szép és nemes van benne, az még áttételeken keresztül is kultúrájának a természetfelettibe tapadó szálaira megy vissza. Míg a tôle különbözô felfogások becsületes hozzáállásaikban is teljesen a saját történelmi-emberi vonásaikba tapadnak. Így az emberi jogok fogalma és kezelése is jelenthet vízválasztót a természetes és természetfeletti között, és a legmesszebbmenô nemzetközi iparkodás mellett és a humanizmus minden emlegetése ellenére is, a természetfeletti lefedezése nélkül az ,,emberi jogok'' bármi eredményt mutatnak is fel, azt nem tudják garantálni, hogy épp a konkrét embert megvédik az üldöztetés és kiszolgáltatottság bármilyen formája ellen. Mert a természetfeletti lényeges különbséget jelent, nem csak valami szépen hangzó, hangulati ráadás. Kicsinek lenni!? Ismert és vonzó keresztény kép: Krisztus a gyerekek közt. És mondja is: ha nem lesztek olyanok, mint a gyermek... (Mt 18,3) Aztán Kis Szt. Teréz, Foucauld a kis testvérekkel és nôvérekkel, a focolarini és Caretto, és, és... a kicsiség dicsérete nem akar szűnni. Nem vitatja, nem tagadja senki. Lelkiéleti, sôt mozgalmi program is lesz belôle. S ennek megfelelôen a szolgálatból is, ami szintén nem szűkölködik címekben szövegekben és programokban. A valóságban nehezebben megy a dolog, mert a szekularizált és egocentrikus lélek helyes célkitűzéseitôl még megmarad ugyanennek. Hogy megváltozzék, le kellene tennie egész feszítô evilágiságát. Mert amíg az lüktet benne, az Isten Országa terjedését is csak úgy tudja elképzelni, hogy egyikük Krisztus jobbján, másikuk balján üljön az Ô dicsôségében (Mk 10,37). Bár napjaink ehhez futószalagon szállítják a példákat, nem fogjuk fel, nem vesszük észre ôket, mert ugyanabban a fertôzésben leledzünk. Azért érdemes részletesen megnézni legalább egy kiugró esetet. A 30-as, 40-es években tömegek ismerték nálunk Nagy Töhötöm, fiatal jezsuita atyát, népszerű nevén: Nagy Töhit. Friss intelligens, akaraterôs, nálunk ritka szervezôképességgel megáldott és áldozatos életű ember volt. Rendtársával, Kerkai Jenôvel együtt a KALOT, a magyar katolikus agrárifjúság mozgalmának, a két világháború közti egyesületeink kétségkívül egyik legenergikusabbjának létrehívói és mozgatói. Bár Kerkai is kiugró embertípus volt, Töhi még színesebb, és egész pályájában jellegzetesebb alak. A mozgalom ugyan világnézeti jelleget viselt, de mozgató ereje és tömegvonzása kétségkívül a megoldásra váró agrárszociális kérdéseink iránti érdeklôdésében és programjában rejlett. Ez gyűjtötte össze híveit is, ellenfeleit is, és így bizonyos értelemben koordináta- rendszerül szolgálhatott egész korabeli társadalmunk áttekintéséhez. Töhiék meg voltak gyôzôdve céljaik helyességérôl, látták a külsô és belsô magyar helyzetet, benne mintegy a végítélet elôszelét, és önmagukon kívül még csírájában sem láttak olyan erôt, ami itt a katolikus magyarság túlélését biztosítaná. Az ilyen látás azonban óhatatlanul prófétát formál a látóból, és árulót mindenkibôl, aki akár csak kérdezni is mer. Eluralkodik az autoritatív és erôszakos hang, kifelé is, befelé is. A Nagy Cél feltétlen bűvölete semlegesít minden önkritikát is, mikor eszközökrôl és utakról van szó. Így aztán a leventemozgalom eluralkodásakor olyan szoros kapcsolat jött létre Töhiék és a leventék közt, amin nem egy bensôséges hívô lélek csóválta a fejét. Igaz, hogy az akkori országos leventeparancsnok is gyakorló katolikus volt, igaz, hogy mindez nagy mozgási szabadságot, sôt anyagiakat is jelentett a KALOT-nak, de a sodródás benyomásának olyan botrányát is, amit bôven kihasználhattak azok, akik a KALOT tiszta céljait sokkal kevésbé tudták, mint amennyire szerették volna megtámadni. Azután jött a frontátvonulás, mikor is Töhi a nagy felfedezôk- utazók ügyességével siklott keresztül két fronton, jutott el Debrecenbe, vette fel a kapcsolatot a megszálló csapatok parancsnokságával, akik ennek következtében 1947-ig rajta tartották a kezüket, megakadályozva azt, hogy a helyi hatalmak már 1945-ben felszámolják a KALOT-ot, amit szívbôl szerettek volna. A létért küzdve most pontosan ellenkezô irányba sodródott a mozgalom, mint korábban, még a MIOT-ba is belépett, az országos ifjúsági csúcsszervezetbe, ami által a világban az egyetlen olyan katolikus mozgalommá avanzsált, amelyik egy materialista csúcsszervezetbe tartozik. Ezt már néhány elkötelezett szemlélôn kívül, csak általános felhördülés fogadta. Nem csoda, hogy így a mozgalom szembekerült az ország prímásával is, ami a szenvedélyes Töhinél személyes ellenszenvbe és támadásba is átment. Ennek következtében rendje Dél-Amerikába helyezte át. Ezután már gyorsan peregtek a dolgok. Teológiai tanár lett, az itthoni tapasztalatokkal indult neki az ottani nem kisebb problémáknak, és az itthon kialakult öntudattal és keserűséggel került szembe ottani püspökével is, míg el nem hagyta rendjét és papságát. További élete külsô kereteinél sokkal érdekesebb és jellemzôbb belsô alakulása: most ugyanis szabadkôművessé lett. Régi intelligenciájával és rámenôsségével végigdolgozta magát az egész szabadkôműves ranglistán, a legfelsô fokozatig. Keresztény múltjából és kalandos egyéniségébôl adódóan most azt a regényes célt tűzte maga elé, hogy felszámolja a szabadkôművesség és az Egyház közti évszázados ellentétet, és békét hoz létre köztük. Még a Szentatyához is benyújtott egy ilyen értelmű tervezetet, ezt a munkáját és egész életét egy nagy önéletírásban közölve a nagyközönséggel . Az egyre jobban saját gondolatai rabságában élô ember egészen irreálissá lett. Róma csak hallgatott, de a szállongó hírek szerint a szabadkôművesek, akik eddig jezsuita múltjáról nem tudtak, most végezni akartak vele, mint egy befurakodott kémmel. Hazamenekült, ahol mindezek után lakást és egy irodalmi íróasztalt kapott, majd rövidesen meghalt. Életének igazi nagy tanulsága azonban még mindezek mögött van. Az említett önéletírás beszámol ifjúságáról is, amikor a rendi növendéket sem a teológiai elmélyülés vonzza, hanem a tervbe vett jövendô társadalmi szervezést készíti elô. Már akkor ebbe az egyetlen szervezetbe akarva tömöríteni az egész magyar társadalmat, hogy felemelje a magyarságot, a katolikumot és saját rendjét is. Az indián regények hôseinek kamaszosan fölényes és kizárólagos céltudatával. A tragikus azonban az, hogy az intelligens és becsületes fiatal szerzetes a nagy szervezeti célok bűvöletében elmegy az Isten Országa dolgai mellett, amik emberi céljait elmélyíthetnék, és ôt magát egyensúlyban tarthatnák. Késôbbi papi életében, saját beszámolója szerint épp így nem jut ideje a breviáriumra, elmélkedésre, imára (átfogó szellemi elmélyülésrôl nem is szól), mert minden percét és energiáját elnyeli az országos mozgalom. A mag tüskebokorba hullott, a természetfölöttit elnyelte a természetes. Töhi saját maga által rögzített, már ifjúkorában meggyökeresedett gondolkodása iskolapéldája a mai ember (és sokszor a mai keresztény!) zsákutcájának ebben a kérdésben. A természetes, amiért kiáll, önmagában szép, jó és becsületes. De amikor a természetfeletti helyére rakja, azt helyettesíti vele, bálvánnyá lesz, s ilyenként romboló erôvé. Töhi gondolataiban ez így folyik le: a tömeg jogokat követel -- aki nekik jobb életet ígér, abban bíznak, annak az istenében hisznek - - az igazi, mai apostoli feladat a szociális igazságért való küzdelem, és a tömegek szociális megszervezése -- mindig az élen kell maradni -- a fiatalokat azáltal megtartani az Egyházban, hogy az ember eszményt, célt ad nekik: az igazságos életre való reményt -- (T. Nagy: Jesuiten und Freimaurer, Wilhelm Frick Verlag, Wien, 1969, 119--122. old.) -- az imát mindig lenézte: a világi értelemben ,,dolgozók'' viszik az Isten ügyét, nem az imádkozók (313. old.) -- kierôszakolta a breviárium alóli felmentését is, hiszen az egy idegen nép szép szövegei, és olvasásuk arra az idôre megy vissza, mikor a szerzeteseknek nem volt egyéb dolguk, mint saját lelküket megmenteni (67--68. old.). Állítások, mik történelmileg sem igazak, az Evangélium ellenzôinek érzelmi világából táplálkoznak, és propagandájukból ismertek, de egy intelligens jezsuita is gondolkodás nélkül átveszi ôket. Mert ami ôt mozgatja, az szép, emberi és természetes ugyan, de bálvánnyá lesz, ami végül ôt magát is felfalja, amikor a nagyobb nyomaték kedvéért ebbôl természetfelettit csinál, ennek érdekében a valóban természetfelettire csak legyint. Végsô soron azonban a valóságon az ellene való ágálás mit sem változtat, maga a felületes és rövidlátó ember azonban úgy jár, mint aki fejjel ment a falnak... S ugyanakkor az ember kinyithatja és szembesítheti vele Lallement- nak, saját XVII. századi rendtársának a lelkiéleti tanítását, ami a lelkiéleti írók között maradandó és máig is használt, hisz legutóbb 1960-ban adták ki (Lallement: Geistliche Lehre, Johannes Verlag, Einsiedeln). Ebben mondja az író a rendi feladatokról: ,,Die Gesellschaft muss durch die gleichen Mittel erhalten und gefördert werden, durch die sie errichtet worden ist, dass heisst durch übernatürliche. So sollen wir nicht danach begehren, dass unsere Patres zu Kardinälen oder Beichtiger in Königshäusern erwählt werden. Denn es wäre eine Beleidigung unseres Herrn, wollten wir ein Werk, dessen Urheber er so offensichtlich ist, durch die Gunst der Fürsten stützen und seine Erhaltung von irdischen Mächten erwarten. Gott und die Tugend werden die Gesellschaft erhalten'' (uo.: 56. old.) (A rendet ugyanazokkal az eszközökkel kell fenntartani és fejleszteni, amelyekkel megalapították, tehát természetfelettiekkel. Azért nem is szabad az után vágyódnunk, hogy rendtagjainkat bíborosoknak vagy uralkodó családok gyóntatóinak válasszák ki. A mi Urunkkal szemben lenne sértô, ha egy olyan intézményt, melynek nyilvánvalóan Ô a kezdeményezôje, a fejedelmek kegyeivel akarnánk megtámogatni, és a fennmaradását földi hatalmaktól várnánk. A rendet Isten és a maga erényei fogják fenntartani.) A széles áttekintés és reális elôrelátás amúgy is igencsak töredékesen fér bele a korlátolt teremtmény lehetôségeibe. A történelem nagy csatái és hadjáratai tanúsítják, hogy a vezetôknek vannak elôzetes elgondolásaik, és az események lezajlása után meg lehet állapítani az elôállt új helyzetet. A kettô közti összefüggés sokkal billenékenyebb valami. A második világháború közbeesô eseményei és átfogó vége is mennyi olyan momentumot tartalmazott, amit senki sem akart, amivel senki sem számolt. De a békeállapot átfogó eseményei és szervezetei nem kevésbé bekötött szemmel szólnak bele az ember sorsába. Csak építjük a gyárakat, mint eddig is tettük, s kipusztulnak a halak a folyókból, az erdôk a hegyekrôl, s egyszerre elporlanak azok a szobrok, miknek évszázadokon keresztül nem volt semmi bajuk. Milyen jó, hogy rábukkantunk olyan kémiai szerekre, amikkel több éhes szájnak tudunk gabonát termelni, és egyszerre egy megmérgezett glóbusszal állunk szemben. Minél átfogóbban nyúlunk a pénzügy, az ipar, a társadalom dolgaihoz, annál kevésbé sejtjük, hogy azon az eredményen kívül, amit célba vettünk, mi minden és milyen jellegű, álmunkban sem gondolt helyzettel fogunk szembenállni. Igazolásául annak, hogy a teremtmény szerves hatásköre: ameddig a kezünk elér. Az önmagával eltelt emberben azonban ezek az aggályok fel sem merülnek. Ezért kezd háborúkat, amikbe belebukik, vagy tornyokat, amik sok energiát visznek el, hogy aztán haszontalan csonkokként éktelenkedjenek. Hogy evilágban mindez így történik, nem csuda. Dehát jószándékú, lelkes és iparkodó keresztények miért nem olvassák a Lk 18,28-at? Dehát a tövisbokor is maradandó, és mindmáig lesi a körébe hulló magot. Ma is van gyűrűzô hullámok közt evickélô pap, aki teológus korában már a pápaválasztás megreformálásának problémájával foglalkozott, s baráti köre ugyanúgy azt gondolta, mint Töhiék, hogy velük kezdôdik az új világ. S a nyugati, nemcsak szabadon, hanem vadul is burjánzó ,,teológiában'' hányan és hányan gondolják, hogy a modern világ számára ôk mentik meg és át az egész Evangéliumot. És közben hangzanak a szavak kicsiségrôl, demokráciáról, pluralizmusról. És mind jobban szaporodnak az egyetlen és kizárólagos megoldást ismerô próféták. Akik egy egész országot, vagy a szellemi fejlôdés egészét, de akár a nagyvilágot, vagy az Egyház teljességét vélik kizárólagosan maguk által megmenthetôknek. Napjaink Nagy Sándorai, Attilái vagy Dzsingisz kánjai. A természetfölötti azonban a gyermekséget ajánló krisztusi szóban van. A teremtmény korlátolt, a Fazekas körülhatárolt edényeket készít, az átfogó határtalanság a Teremtô birodalma. A végtelenségbe kilovagolni és azt meghódítani akarni persze ma sem kevésbé csábító, mint amikor elôször hangzott el, hogy ,,olyanok lesztek, mint az istenek'' (Ter 3,5). És persze a kicsi nem egy meghatározott hosszmérték. Minden hivatás a maga természete szerinti körzet gondozásával jár, mint az orvos körzete, a pedagógus iskolája, a pap plébániája stb. A hivatás élô és szerves lévén, természete és körzete az idôk folyamán egyként és messzemenôen tágulhat: a plébánia egyházmegyévé nô a püspökké lett pap kezében. És elérhet oda, amikor joga és kötelessége akár a pápaválasztás mikéntjével foglalkozni. De ha teológus korában akár ezt, akár szociális társadalomszervezést művel, akkor kimarad a teológia és a lelkiélet, az idôszerű kötelesség helyét elfoglalja az éretlen hobbi, az Evangélium bensôséges kicsiségét egy irreális, de gôgös és feszítô utópia (Só és mécs 65. old.). A kicsiség jelenti: ameddig a magam evangéliumi helyén a kezem ér. Ameddig a kezem ér, az kegyelemmel támogatott, természetfölötti lehetôség. Az ezen túlmenô szervezési tipródás: az evilág strébersége. Akkor is, ha az Evangélium zászlóját hordja. Mindez nem a természetes és szép emberi törekvések tagadása akar lenni, csak annak az átfogó rendnek és egyensúlynak a hangoztatása, ahol a természetfölötti is megkapja a maga helyét. Rá legfeljebb azért kell külön vigyáznunk, mert a természetes mindenütt jelen van, a természetfölöttit csak mi tudjuk hordozni az Evangélium valósításával. Ezért a kereszténységet, a tényleges kereszténységet a természetfölöttirôl lehet felismerni. Ez a mi jegyünk. A természetes is megvan, de az mindenkivel közös, nem megkülönböztetô jellegű. Van, amikor választásra akarnak kényszeríteni bennünket a kettô között, de ezt a képtelenséget sohasem vállaljuk. A liturgiából, a XVII. évközi vasárnap könyörgése cseng ide: Istenünk, ...aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó... vezetéseddel úgy használjuk a mulandó javakat, hogy már most a maradandókhoz ragaszkodjunk. És ennyi elég is ahhoz, hogy keresztény legyen az egyén és a közösség, és keresztény legyen a lelkület mindkettôben, ma éppen úgy, mint a kereszténység elmúlt idôiben. Écrasez l'infâme! Voltaire kiáltotta el újra és újra az Egyházra vonatkoztatva: tiporjátok el a gyalázatost! Egyébként persze minden kézikönyv tanúsága szerint a felvilágosodás, a tolerancia és a szabadság bajnoka volt. S ez a hang Néró fáklyáinak idejétôl mindmáig legfeljebb szavaiban, fogalmazásában változik, de lényegében nem csitul. Napjainkban az jelentheti vele kapcsolatban az újdonságot, hogy felkapják keresztények is, hol nyíltan, valami önostorozásképpen, hol, mint egy rossz lelkiismerettel csöndben, magukban gyötrôdve. De egy higgadt elgondolkozás is kénytelen megállapítani, hogy akár a kereszténység átfogó történetében, akár egyes keresztények magatartásában és tetteiben a botránykrónikákhoz való nyersanyagot nem kevésbé lehet megtalálni, mint más földi kisemberek és hatalmasok, intézmények és birodalmak háza táján. S az Egyházon belül lévôk esetleg még többet is látnak, és fôleg fájóbban érzékelnek, mint mások. Vannak körünkben felnôtt fiatalok, akik öntudatoskodásuk döntô idejében kiábrándultan, vagy dühödt lázadással fordítanak hátat. Vannak, akik egy törekvô élet végén cinikus kézlegyintéssel térnek napirendre az Egyház felett. Vannak, akik évtizedes becsületes keresô munka után talán ismételten is megállnak a kapuink elôtt, aztán fejcsóválva mégis tovább mennek. Vannak, akik ôszintén tôlünk várnának orvoslást a beteg minden gondja-bajára. A végsô igazságok tényleges birtokában hogy nem világítanak az égrôl mindent elsöprô fénnyel azok a tételeink és rendszereink, amik megoldást jelentenének a mindennapi emberi élet számára, a kicsik bajaira és a hatalmasok gondjaira, a tudomány igazság-, és a művészet szépség-keresésére, a betegségekre és zavarodottságokra, az önzésre és a hataloméhségre, az égetô értelemkeresésekre és viszketô bôrünkbe-nem-férésre? És ki mondaná közülünk, hogy nincs igazuk, ki mondhatná azt, hogy magányos, csöndes estéken mi magunk is nem kérdezzük magunktól ugyanezeket, -- de ki tagadhatná közülünk azt a leírhatatlan érzést is, hogy ezenközben mégis valahogy és valahol, egy rendkívül finom ponton, mint egy lemezjátszó beragadt tűje, eltévesztjük a tovább vivô pályát, és értelmetlen monotóniával hajtogatjuk ugyanazt, a magunkét, de nem az Istenét. Átejthet bennünket, hogy érveléseink teljesen helytállóak lehetnének bármelyik politikai párt központi bizottságában, bármelyik multinacionális vállalat igazgatótanácsában, vagy egy nemzetközi kutatóintézet elnökségében. Mert mindezek eltérô méreteik és jellegük ellenére is ugyanabba a súlycsoportba tartoznak, mint a fenti vádak, érvek és gondok, ti. teljesen földiek. A földi tömegvonzás ereje hat rájuk, és egyformán hat rájuk, s ennek jegyében érthetôk és értelmezhetôk. Úgy nagy általánosságban persze tudjuk, hogy a kereszténység simán és ellentmondás nélkül nem illeszkedik ebbe a keretbe, mert, mint ez a fejezet végig hangsúlyozza, a kereszténység, amellett, hogy itt a földön él, lényegében természetfeletti is. De ahogy nem szoktuk ezt tagadni, úgy nem szoktuk átélni sem. Mint egy távoli alaptételt elfogadjuk, de amikor percenként beleütközünk az Egyház nagyon is hétköznapi valóságába, nem is gondolunk a tétel alkalmazására. De hát a jószándékú Nikodémus nem ugyanilyen értetlenül hallgatta Krisztust (Jn 3,1-21), mint a hatalom birtokosai: Pilátus (Mt 27; Jn 18-19) és Heródes (Lk 23)? Azt a Krisztust, aki a jelentéktelen kisemberekbôl válogatta össze legközvetlenebb híveit, aki már kezdetben beengedte közéjük, és késôbb sem távolította el az árulás világtörténeti névadóját, akinél nyoma sincs a tudatos szervezés akár katonai, akár társadalmi módjainak, aki vesztôhelynél különb fizetséggel nem tudta övéit toborozni (Mt 10,16-23; 16,24-28; Mk 13,9- 13; Lk 21,12-17), és nemcsak abban a pillanatban, hanem ugyanezt egyúttal gondosan elôre is vetítve a jövendô korok egészére. Mi pedig szinte automatikusan kihomorítunk ez, és ennek minden következménye elôl. Egy évszázadokkal korábban élt szentet ünnepelnek valahol, és a papnak a liturgiát bevezetô elsô mondata így hangzik: A szentek koruk haladó emberei! Az állítás nem tagadható, de a szóhasználat gyökere nem evangéliumi, lelkiéleti, egyházi, hanem közéleti. Akik eredetileg használták, bennünket nemcsak hogy bele nem értettek, hanem egyenesen vádló hangsúllyal szegezték ezt nekünk. Amellett, mikor az illetô szent élt, ez a szó még a jövendô századok homályában rejtôzött. Az említett esetben azonban a pap az elsô mondatával a szentre, s rajta keresztül magára és az egész Egyházra rá akarja teríteni azt a divatos ideológiai esôköpenyt, amit éppen megvonnának tôle. A liturgikus ünnepnek is amellett kell letennie a garast, hogy mi is hozzátok tartozunk, a ti csillagaitok után járunk. Dehogy tagadja a betlehemi Csillagot, de hogy az az idôszerű ünnepeken kívül és túl egész egzisztenciáját kitöltse, és sajátosan végsô és kizárólagos élettartalmat és tájékoztató iránytűt jelentsen számára -- mellékesen nem jobban, mint a maguké azok számára, kiknek az árnyékába húzódik, - - no, errôl szó sincs! De gondolatban fordíthatunk is egyet a dolgon. Mi lenne, ha a keresztények, egyenként és összességükben ilyen csúsztatások és megalkuvások nélkül élnének itt a világban? Vannak, akik az emberi helyzet ismeretében ezt még szerencsétlenebbnek tartanák. Most látják az esendôségünket, és azt hányják a szemünkre. De ha nem látnák, nem kevésbé gyanúsítanának vele, csak az eltussoló szemfényvesztés, csalás és hazudozás, vagy manipulálás vádjaival is megtoldanák. Hiszen az ösztönember gyűlöletét mindig kiváltotta már az is, hogy minden gyöngeségünk mellett el nem hallgat sorainkból sem az erkölcsi rend követelése, sem a természetfelettirôl való tanúságtétel. (M. Pfliegler: Priesterliche Existenz, Tyrolia, 1953. 124. old.) És nem bénulna le a jószándékú keresô is valami angyali tisztaságú társadalmat látva maga elôtt? Nem mondaná-e, hogy ez ugyan nagyon szép és vonzó, de nekem nem való, aki testbôl és vérbôl való gyönge és esendô ember vagyok. Nem lenne-e valójában emberfölötti az, amit sokszor mai gyöngeségében is ilyesmik hangoztatásával vélnek félretolhatni? Mikor zűrzavaros korunkban becsületes és súlyos egyéniségek nyíltan is feltesznek ilyen kérdéseket, hogy Mért vagyok katolikus?, vagy Mért maradok az Egyházban? (Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban? A mustármag reménye: 93. old. -- Hans Urs von Balthasar: Kleine Fibel für verunsicherte Laien, Johannes Verlag, 1980.) -- a feleletek egyik oldala éppen a kereszténység foltjaiban is emberszabású mivolta. Le lehet sajnálni, mint egy kikopott papucsot, de éppen kopottságában otthonos és testre illô. Aki azonban a földi dolgok közé mélyen evilági gôgjével és fennkölt elvárásaival illeszkedik bele, annak számára ez a látás és ez az okoskodás sohasem lesz elfogadható. Ahogy a zsidók sem ácsnak képzelték el a Messiást. És ahogyan az Úr általában mondja: a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim (Iz 55,8). A Mennyei Atya emberi és emberies formájában is tűri és használja az Egyházat. A megtérést ugyan folyton sürgeti rajta (Só és mécs 63. oldaltól és a 126. oldaltól), de így is tűri és használja. Hogy a természetfölöttihez van-e közünk, van-e hozzá csak némi érzékünk, azon mérhetô le, hogy Atyánk magatartásának hasonlóságára képesek vagyunk-e tiszta elvárásokkal és egyúttal reális helyzetképpel, de féltô szeretettel is fordulni az Egyház felé? Egyéb és másutt való részletproblémák az Egyházzal kapcsolatban egymásra tolulnak és halmozódnak. Aki sértôdötten és sértegetôen védi védhetetlen dolgainkat, nem hihet igazán a természetfelettiben, hisz akkor nem zavarná, ha valami a természetesben nem intézhetô el. De nem hihet az sem, aki ugyanezek miatt elhatárolja magát tôlünk, hiszen különben tudná és számítana rá, hogy az Isten Országában nem ez a végérvényes szó. Természetfeletti szemmel nézni az Egyházat, ezt jelenti: a valódi hibát vinni és dolgozni a kijavításán, az üres vádak mellett nyugodtan elmenni, a tisztaságát ugyan nem reklámozni, de úgy élni és lélegezni benne és belôle, mint a hegyi levegôbôl a hegyek között lakó. Nincs tér egy ilyen szűk keretű tanulmányban arra, hogy az egyháztan egészét és összefüggéseit hiánytalanul végigkísérjük. Az azonban biztos, hogy nem tartozhatunk félig hozzá: kegyelmeit használva, és közben azt gondolva, hogy kontesztálással mentesülünk a gyöngeségei alól. Egy vagyunk vele, ahogy rávetülnek a személyes hibáink is, úgy ránk is az Egyház átfogó gyengeségei. Hűségünk enyhíthet valamit rajta, kontesztálásunk Kám szerepébe süllyeszt (Ter 9,20-27). Ugyanaz a helyzet áll elô, ha az Egyház tanai és rendelkezései közül kiemelünk egyet-kettôt azzal, hogy ezek ma már elvetendôk, vagy akár mindig is hibásak voltak. S azontúl a hitünket az jellemzi, hogy pocskondiázzuk a kifogásoltakat, és hirdetjük helyette a magunk konstrukcióit. Arról nincs is szó, hogy racionálisan hol és mennyiben van, vagy lehet igazunk: ,,ha a törvényt ítéled meg, nem vagy a törvény megtartója, hanem bírája'' (Jak 4,11), még akkor is, ha éppen csak emberi rendelkezésekrôl van szó. A stílus és magatartás erôszakossága, az evilági haszonelvű gondolkodásba való beleragadtsága mutatja az Evangéliumtól való idegenségét. És ennek a magatartásnak van még egy olyan teljesebb formája, mikor valaki az Egyház egészét olyan romlottnak, és a maga igazságot szomjazó lelkiismeretéhez méltatlannak tartja, hogy egy ugrással, vagy lépésenként távolodva elkülöníti tôle önmagát és az általa gondozott igazságot. Esetleg még az elszakadás fogalma sem merül fel benne, hiszen éppen ô van az igazság birtokában, a többieknek kell tisztázniuk a maguk helyzetét. És feltétlenül ellene szól mindezeknek a helyzeteknek az ôket kísérô sok-sok nyerseség, önállítás, evilágiság. Ha gyűlölet nem is mindig, de ellenérzés és ítélkezés, önmagának a másiktól való elhatárolása bôven akad. És akár ugyanazon berkekben esküsznek az ,,üres pokol'' elméletére, mert a végtelenül jó Istennek feltétlenül meg kell találnia azt a módot, hogy így, vagy úgy, de mindenkit üdvözítsen. De ha a másik -- akár egy tisztulás után is -- de egy örökkévalóságon keresztül az Istennek jó lesz, akkor a mai tüzes ellenfele hogy fog vele összeférni? Az üdvözülôk együttesét komolyan véve, nem nevetséges a sok földi távolságtartás? A hatvanas években futott nálunk egy kiváló Jeanne d'Arc film. Egyebek mellett a rendezés az elítéltetés pillanatát is megkapóan hozta. Az amfiteátrumszerű bírói emelvényt megtöltô díszes öltözékek, és lenn középen az egyszerű, magányos parasztlány. Egy jószándékú fiatal mondta erre: Azért az Egyház is rettenetes dolgokat tudott csinálni! De hát te is tudod -- feleltem --, hogy nem a ruha teszi az embert. Azt is, hogy a bíróság egy megszálló katonai hatalom lakájaiból vagy tehetetlenjeibôl állt. Azt is, hogy az Egyház azt a parasztlányt avatta szentté. Azt is, hogy az Egyház Krisztus minden hívét öleli fel, és nem egy papi klub. Hát ott, abban az esetben miért nem tudod az Egyházat abban az üldözött parasztlányban látni, miért foghatóbbak számodra az eladott jelmezek? Nem válaszolt, csak értetlenül nézett rám. Mert valahol itt van a dolog nyitja: az érzékeken túli természetfelettit eltakarja-e elôlem a színes, véres, harsogó és rohanó földi valóság? Az Egyház az a gyűjtôlencse, amelyben ennek a kérdésnek a sugarai ma leginkább összefutnak. Gyakorlatilag ma az Egyház kérdése az a leginkább kézügybe esô fáziskeresô, amelyikkel való érintés azonnal revelálja azt, hogy az anyagi huzal fogható és a kiló és méter anyagi értékeiben kifejezhetô valóságon túl, jelen van-e a lélekben valami égô fény és hatékony energia, -- lüktet-e benne a természetfeletti energia is? ,,...tükörben, homályosan...'' (1 Kor 13,12) -- de nem hamisan! Az egész kinyilatkoztatáson végighúzódik a tétel, hogy az ember a földi életben csak bizonyos szűrôkön keresztül és korlátok közt szembesülhet az Istennel. Ez a korlátozott találkozás azonban mégis reális és valódi, és gyökeresen különbözik minden hamistól. Ami szintén van, sôt legtöbbször ez van túláradó mennyiségben. S a hamis kép jellegét még maga Krisztus mondja az éretlen Péter szemébe: ,,Terhemre vagy, mert emberi módon s nem Isten tervei szerint gondolkodol.'' (Mt 16,23) A természetfeletti akkor kezd bennünk formát ölteni, ha nemcsak egy-egy olyan ponton, mint az elôzô fejezetek, vesszük kényszeredetten tudomásul a Teremtô eljárásmódját, hanem általában megszűnünk az Isten világára a magunk emberi kategóriáit alkalmazni akarni! A természetes ember viszont úgy nézi az Istent, mint egy másik, csupán kozmikus méretű embert, akinek lépteit, vagy energiáját nagyságrendben ugyan számszerűleg extrapolálni kell, de szerkezetében azonos a miénkkel, ami azt jelenti, hogy mindig az emberi haszonelvűséget keresi benne! A más égitesteken élô értelmes lények létét azért azzal a spekulatív érvvel támogatja, hogy hát különben mi értelme lenne a csillagok 100 és 100 milliárdjainak? Máskor viszont a demográfiai robbanásról beszélve, már a földön élô emberekkel kapcsolatosan is elhangzik a nehézség, hogy az Isten bármennyire szeret, és bármennyire Isten, de azért mire jó neki az embermilliárdoknak ez a mindent elsöprô óceánja? Akiknek a messze nagyobb tömege még csak nem is rokonszenves! És még egy lépcsôvel lejjebb lépve, mi értelme van annak, hogy egy nemi aktusnál 2-300 millió ondósejt lépjen színre, mikor legjobb esetben is egyetlenegynek lesz szerepe? Mert lehet ugyan biztonságra is dolgozni, de ez már pazarlás és esztelenség. Az érvelés akár egy termelési értekezleten is helytálló lenne, annyira földi és emberi. Mennyit emlegetjük a pluralista gondolkodást, az empátiát, amivel bele kell tudnunk élni magunkat a másik fél helyzetébe. Még senki sem tud megjelölni egyetlen lakott égitestet sem, de már nemzetközi munkacsoportok dolgoztak olyan modelleken, amik adott esetben hozzásegíthetnek egy más kultúrával való érintkezés felvételére. De a Teremtôvel szemben nyoma sincs bennünk semmi ilyen nyílt, elébemenô magatartásnak, ami számolni próbálna azzal, hogy Ô nem ember. Sôt Feléje irányuló vád lesz abból a szánkon, hogy nem az! Itt a földön a természetfeletti megközelítés sem lépi túl a tükörben és homályosan szintjét. Csak nem a mi szűk kereteink közé próbálja beszorítani, hanem szembenéz azzal, hogy Isten ,,in seiner Liebe freier Herr'' -- szeretetében szabad úr (W. Kasper: Jesus, der Christus, Matthias Grünewald Verlag, 6. kiadás, 1977, 293. old.). Szeretete, szabadsága, feltétlen hatalma, s ezek egymást átjáró, egymástól elválaszthatatlan szerves egysége jellemzi, mint Istent, választják el tôlünk, és teszik a mi gondolkodási sémáink felôl megközelíthetetlenné. Tudomásul lehet venni Ôt Önmagából, és ez a természetfeletti, de megközelíteni magunk felôl, ez értelmetlen, és emberi! És mivel az ember az Ô ,,képére és hasonlatosságára'' (Ter 1,26) teremtôdött, a Róla és magunkról, vagy magunkról és Róla alkotott képeink szükségképpen átjárják és befolyásolják egymást (Só és mécs 185. old.), magunkat, az embert is természetfeletti módon, tehát az Isten szemével kell szemlélnünk ahhoz, hogy természetfelettinek legyenek mondhatók a gondolataink. Ebbôl pedig átfogóan akkor lesz valóság, ha végleg elutasítjuk magunktól az ôskísértést, hogy olyanok legyünk, mint az Isten (Ter 3,5). Mert legtöbb bajunknak végsô gyökere az, hogy hasonlóságunkat túllicitálva, úgy gondolkodunk, úgy viselkedünk, olyan elvárásaink vannak önmagunk egész helyzetével kapcsolatosan, mintha mi is Isten lennénk. Az emberi valóságot olyan makacssággal utasítjuk el magunktól, ami már a neurózisokra emlékeztet. Ennek egyik oldala, hogy a keresztény valamilyen formában de sokszor értetlenül áll azzal a ténnyel szemben, hogy az Isten, aki lélek (Jn 4,24), egy anyagi világot teremtett. Ennek a következményei megzavarják az embert a fizikai és biológiai törvényeknek való kiszolgáltatottságunk, nemiségünk, vagy akár a fejlôdés és történetiségünk vonatkozásában. A valósággal való szembenállás azonban eltépi a szeretet gyökerét, a hálát. S ha az ember nem hálával nézi, nem ajándéknak és jótéteménynek tartja, s ennek megfelelôen nem örömmel veszi a Jóisten kezébôl mindazt, amit kap, egykettôre Jób feleségének lázadó kórusában találja magát (Só és mécs 192. old.). Nem is hinnénk, hogy természetfeletti gondolkodásunk egyik elôfeltétele az anyagról való szemléletünk helyrezökkenése! (A. Görres: Kennt die Psychologie den Menschen? -- Piper, 1978. 207--208. old.) De ugyanebbe az irrealitásba, az anyagvilág valóságával való szembenállásba ragad bele az ember, amikor fölényesen átnéz teremtményi korlátain, megjátszva, hogy formák, keretek és határok nélkül lebeg a lét egésze fölött, mint a teremtés után az Isten Lelke (Ter 1,2). Történhetik ez abban a formában, hogy egy, a valóságunktól elszakadt, isteni objektivitást vindikál magának, vagy vár el másoktól (Só és mécs 134. old.) értelmi síkon, vagy pedig akarati vonatkozásban homorít el minden elkötelezettség alól, mert az ilyesmit magához méltatlan korlátoltságnak és lekötöttségnek érzi (Só és mécs 156. old.). Az egész természetfelettinek mintegy hitelesítô és igazoló pecsétje létünkön, ha a magunk arcának vonásai törés és ellentmondás nélkül simulnak bele a Megfeszített Arcának árnyékába, ahol is az Ôt illetô szemléletünk természetfelettiségérôl Megfeszítettségének jellege kezeskedik, a magunkéról pedig az, hogy vonásaink ebbe a képbe simulnak bele. Meddig tűrjelek titeket (Mt 17,17), kérdezôk népe? Napjaink ingatagságának és bizonytalanságának reális benyomását kelti a kérdéseknek az az áradata, amivel az emberek önmagukat gyötrik és egymást ostromolják, amiket állandóan nekiszegeznek a közvéleménynek, a társadalomnak, az Egyháznak, az Istennek! Minek nézünk elébe? Mi lesz a gazdasági hanyatlással, a munkanélküliséggel, a környezetszennyezéssel? Az atomháborúval? A fejlôdô országokkal, az éhínséggel, a népességrobbanással? A nyersanyagok kimerülésével és a világűr meghódításával? Mi lesz az én jövôm? Rákban fogok meghalni, közlekedési balesetben? Miben segít, mit szól mindezekhez az Egyház? Hogyan lesz a politikai, faji, vallási emberüldözésekkel? A világmindenségben vannak-e másutt is emberek, értelmes lények? Azok hogy vannak Istennel? A Krisztus máshová is elment megváltani az embereket? Ott is kereszthalált halt? Akik üdvözülnek, együtt lesznek azokkal? És az elkárhozottak? ... Az egymásba vágó, egymást keresztezô, lázas kérdésáradatra azonban senki sem tud felelni. De nem is lehet. Mert az egész kérdezô magatartás alapjában elhibázott. Jób sem kap emberi értelemben feleletet, magyarázatot a kérdéseire. Nem is kaphat, mert a létben az Isten a ,,Kérdezô'': ,,Világra szóló tervemet ki homályosította el oly szavakkal, amelyekbôl hiányzik a tudás?'' -- teszi fel az Úr a kérdést. És folytatja, Jóbhoz fordulva: ,,Kérdezni szeretnélek, világosíts föl!'' (Jób 38,2-3) S az ember dolga: felelni, helytállni. Ez különben a Teremtônek és teremtményének természetes egymáshoz való viszonya. S a kérdezôk népe csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy egocentrizmusában milyen alapvetôen felfordítja a Teremtô és önmaga közti viszonyt. És ez nemcsak papírízű, zavaros kérdéseknél van így, de Jób fekélyeitôl akár a koncentrációs táborokig. A nemzetközileg elismert bensôségesen hívô osztrák pszichológus, Viktor E. Frankl a koncentrációs táborban, a pusztulás szélén mondta el így ezeket, más pusztulásra szántaknak, akik könnyezve szorongatták a kezét: ,,Was hier not tut, ist eine Wendung in der ganzen Fragestellung nach dem Sinn des Lebens: Wir müssen lernen... dass es eigentlich nie und nimmer darauf ankommt, was wir vom Leben noch zu erwarten haben, vielmehr lediglich darauf: was das Leben von uns erwartet! Zünftig philosophisch gesprochen könnte man sagen, dass es hier also um eine Art kopernikanische Wende geht, so zwar, dass wir nicht mehr einfach nach den Sinn des Lebens fragen, sondern dass wir uns selbst, als die Befragten erleben, als diejenigen, an die das Leben täglich und stündlich Fragen stellt -- Fragen, die wir zu beantworten haben, indem wir nicht durch ein Grübeln oder Reden, sondern nur durch ein Handeln, ein richtiges Verhalten, die rechte Antwort geben. Leben heisst letztlich eben nicht anderes als: Verantwortung tragen für die rechte Beantwortung der Lebensfragen, für die Erfüllung der Aufgaben, die jedem einzelnen das Leben stellt, für die Erfüllung der Forderung der Stunde.'' ....... ,,Sofern nun das konkrete Schicksal dem Menschen ein Leid auferlegt, wird er auch in diesem Leid eine Aufgabe, und ebenfalls eine ganze einmalige Aufgabe, sehen müssen. Der Mensch muss sich auf dem Leid gegenüber zu dem Bewusstsein durchdringen, dass er mit diesem leidvollem Schicksal sozusagen im ganzen Kosmos einmalig und einzigart dasteht. Niemand kann es ihm abnehmen, niemand an seiner Stelle dieses Leid durchleiden. Darin aber, wie er selbst, der von diesem Schicksal Betroffene, dieses Leid trägt, darin liegt auch die einmalige Möglichkeit zu einer einzigartigen Leistung.'' (Viktor E. Frankl: ...trotzdem Ja zum Leben sagen, Kösel, 5. kiadás, 1981, 125--126. és 134. old.) ,,...egy nagy fordulatra van szükség az élet értelmére vonatkozó egész kérdésfeltevésben: meg kell tanulnunk... hogy sohasem arról van szó, hogy mit várhatunk még mi az élettôl, hanem hogy mit vár az élet mitôlünk! Céhbeli filozófusként szólva, azt lehetne mondani, hogy egy kopernikuszi fordulatra van szükségünk, amennyiben egyszerűen nem nekünk kell az élet értelme után tapogatódznunk, hanem saját magunkat kell úgy néznünk, mint akiknek az élet naponként és óránként tesz fel kérdéseket, kérdéseket, amikre felelnünk kell, de nem töprengésekkel és szónoklatokkal, mert a helyes választ csak tettekkel, megfelelô magatartással adhatjuk meg. Végsô fokon az élet nem jelent egyebet, mint felelôsséget vállalni az élet kérdéseinek helyes megválaszolásáért, azoknak a feladatoknak az elvégzéséért, amiket mindenkinek felad az élet, a jelen pillanat követelményeinek teljesítéséért.'' ....... ,,Amennyiben pedig a konkrét sors valami szenvedést rak az ember vállaira, ebben a szenvedésben is feladatot, éspedig egészen egyedülálló feladatot kell látni. A szenvedés színe elôtt is át kell járnia az embert annak a meggyôzôdésnek, hogy a maga szenvedésteljes sorsában mint egyszeri és egyedüli lény áll. A szenvedést senki sem veheti le róla, és senki sem szenvedheti végig helyette. Azonban abban, ahogyan ô, ennek a sorsnak érintettje, ezt a szenvedést elhordja, abban páratlan lehetôség van számára egy egyedülálló teljesítményre.'' S ha elsô hallásra ez meghökkent valakit, csak nyugodtan végig kell gondolni, hogy a moralista Häring az ember egész erkölcsi magatartását úgy értelmezi, mint választ (Antwort) az isteni kinyilatkoztatás, elvárás szavára (Wort). (Christlicher Personalismus gipfelt also nicht im Kult der eigenen Persönlichkeit, sondern im Wort- Antwort-Bezug zwischen dem Heiligen Gott und der Heil empfangenden Seele. -- A kereszténység személyiségtana nem az egyéni személyiség kultuszában csúcsosodik ki, hanem az üdvözítô Isten és az üdvösséget befogadó lélek közti szólítás-válasz viszonyában. -- Häring: Das Gesetz Christi, 1957, 4. kiad. 87. old., vagy az újabb feldolgozásban: Frei in Christus, 1979, 81. old.). És különbözik-e ettôl a historikus Toynbee látása, aki a népek és kultúrák egész sorsát (tehát most már nem az egyes embert nézve, hanem az egész emberi közösséget) arra vezeti vissza, hogy azokra a kihívásokra (challenge), amikkel újra és újra szembesülünk, tudunk-e megfelelô választ (answer) adni? (A. Toynbee: Der Gang der Weltgeschichte, Europa Verlag, Zürich, 1970, II. kötet, 451. és 461. oldalak). Vagyis rá kell döbbennünk arra, hogy a kérdezôk népébôl a felelôk népévé kell lennünk! Akármennyire csak tükörben és homályosan szemléljük az Istent, kérdezô mivoltát nem cserélhetjük fel a vádlottak padján ülô számonkértével! Ez azonban csak úgy lehetséges, ha egocentrizmusunkat letéve, mondatainkban megritkulnak a személyes névmás egyes vagy többes számának különbözô alakjai, ha újra és újra a Teremtônktôl indulunk ki, és olyan tévedhetetlenséggel kötünk ki nála, ahogy Frankl koncentrációs tábori beszámolójának utolsó szava is -- az Isten (uo. 148. old.). Mindent elölrôl, teljesen elölrôl... Ennek az alapállásváltoztatásnak a követelménye -- kérdezôkbôl felelôkké -- valójában csak a Nikodémusnak nekiszegezett krisztusi követelés továbbgyűrűzô visszhangja: ...ha valaki újra nem születik... (Jn 3,3) Keresztények is alig fogják fel ennek a teljes egyéniségváltásnak akár a követelését, akár a realitását. Az ateisták akárhányszor leereszkedô és megbocsátó mosollyal mennek el a mi Isten-érveink, így pl. Szt. Tamás öt útja mellett, azt mondván, hogy ezek csak annak az esze számára jelentenek igazoló érveket, aki már anélkül is hisz. Ebben az állításban viszont nem egy keresztény az ateisták konokságát és irracionalizmusát látja igazolva. Ez azonban csak a kapkodás rövidlátása, alapjában véve nemcsak hogy igazuk van itt az ateistáknak, hanem valójában még mi is egyetértünk velük. A hit az egész ember ügye, a teljes önmagunk Istenre bízása (Só és mécs 192. oldaltól), a tamási öt út pedig kizárólag az értelemre tartozik. Ezt egyedül bizony hiába gyűri le az érvelés, ha az ember minden egyebe kívül marad az Isten Országa sugárzásán. ,,Te hiszed, hogy egy az Isten? Jól teszed. Ezt azonban az ördögök is hiszik -- és mégis rettegnek.'' (Jak 2,19) Pusztán észbeli látással és elfogadással az ember akár ördög is lehetne, miért kellene akkor ettôl -- megtérnie? Az értelem meggyôzése ténylegesen csak akkor visz elôre, ha az ember egyéb területei is -- ha egyidejűleg, ha már régebben --, de lépést tartanak az értelemmel. Csak az értelem, steril egymagában senkit sem tesz hívôvé. Mi is így tartjuk, hiszen szentekké -- meghatározott történelmi-társadalmi körülmények között -- akár analfabéták is lehetnek! És így tárul fel lelkes keresztény fiatalok naiv buzgalmának irrealitása is. Majd én megtérítem! -- mondják könnyen és gyorsan a másikról. És hisznek a vitatkozó képességükben, vagy a másikkal való törôdésük emberi melegében. És akárhányszor ezek hatásossága mellett sem történik megtérés. Mert ahogy a hitnek az egész emberre kell kiterjednie, a hitetlenség is az egész embert tartja fogva! És ha az Evangélium nem hat le a másik ösztöneiig és szokásvilágáig, nem fogja meg idegfeszültségeit és társadalmi kapcsolatait, munkáját és szórakozásait, hétköznapjait és álmait, akkor mondhat az esze, vagy egyéniségének bármelyik tetszôleges részlete, szelete bármit, az ember egésze attól még mozdulatlan marad, ha a feje vagy a keze meg is remegett! Sôt, még egy lépést kell tenni! A megtérés, alapállásváltoztatás nemcsak az ember ontológiai, hanem idôbeli teljességét is fel kell, hogy ölelje! A változtatás a maga természete szerint el kell hogy érje a már lepergett idôt, s annak, felületes szemlélet szerint egyszer s mindenkorra meghatározott és megmerevedett alakzatait. Ezt teszi a nyílt, ôszinte és teljes bűnbánat, de csak akkor, ha a bűnt és a bűnbánatot Isten felôl nézzük (Só és mécs 114-159. old.), és nem közéleti, taktikai magatartást látunk benne. Ismeretes a pascali megközelítés, hogy az átfogó emberi magatartásoknak csak két egészséges formája van: a becsületes Isten-keresés és a boldog Isten- birtoklás. Az emberi lélek evolutív jellegénél fogva azonban a maga természete szerint ez a két alak szerves egységben tartozik össze, ahol is a második az elsôbôl nô ki. Ezért a valódi bánattal rendezett megtérés elôtti állapot nem idegen a megtérés utánitól, hanem annak gyökere, támasza és tartója a földi lét sáros talajában, -- ami persze nem mond ellent az Úristen szabad kegyelmi eljárásai esetleges egyéb útjának! Viszont semmi köze sincs ahhoz a korábban nem ismert, és csak korunk által produkált jelenséghez, mikor közéleti férfiak életük folyamán két önéletrajzot hoznak nyilvánosságra, különbözô aspektussal. És hogy közben nem ,,megtérésérôl'' van szó, arra az a bizonyság, ha megjelenése idején mindkét verzió az éppen ,,menô'' szélirányba mutat (Mécs 71. old.) A stréberek helyezkedésének a bűnbánathoz és megtéréshez semmi köze sincs ugyan, de a maga módján ez is illusztrálja azt a tendenciát, hogy minden Nikodémusnak valamiképpen a maga egész idôbeliségével együtt kell újjászületnie, hogy mindent elölrôl, teljesen elölrôl kezdhessen egyéniségének maradéktalan teljességével. Az Atya a magunk egészében teremtett bennünket, azért mindnyájunkat a magunk maradéktalan egészében vár vissza Magához, és csak maradéktalan egészünkben fogad el... ======================================================================== Búcsúszó Lehet, hogy most a tanulmány végéig eljutott olvasó hibáztatja a fölépítés logikáját. A harmadik résszel kellett volna kezdeni, hiszen az elôzôkben történt állásfoglalásoknak itt a gyökere. Ez teszi érthetôvé is, elfogadhatóvá is a korábban adott válaszokat. Mint egy fiatal papi olvasó mondta az elsô két rész után: mindent elfogadok, de hogy lehet ezt megélni? Ez az egyetlen kérdésem. És azt kellett rá felelnem: ez az egyetlen kérdés maradt tényleg logikusan nyitva, és erre az egyetlen kérdésre felel az egész harmadik rész. És azért lett belôle ravaszul, zárt, de fordított logikai sorrendben harmadik, mert így is akadt olyan fiatal pap is, aki már a Sót letette egy-két tucat oldal után, nem hallván ki belôle azokat a hangokat, melyek napjainkban olyasféle cirkuszokba gyűjtik a tömegeket, amilyenekbe az ôskeresztények nem voltak hajlandók bemenni. És ha valakinek már a kérdések nem ,,menôk'', hanem hagyományos, merev, maradi, fundamentalista, reakciós stb. ízűek a válaszok, és a válaszok gyökere, valószínűleg még inkább az. De reméltem, hogy lesz olyan is, aki bár kifogásolja a kérdéseket, de azért elég szorítóknak is érzi ôket ahhoz, hogy tovább olvasson. És végül talán mégis szót értünk. Az élet lüktetésében a tanulmány megírása is hosszabb idôt vett igénybe, mint talán kívánatos lett volna. Szellemharcainknak egy-egy nagyon kiugró és jellemzô vonása talán a rendezetlenség benyomását keltve merül fel itt is, ott is. Nem törekedtem ennek mindenáron való kiiktatására. Végül is ezek a sorok nem egy elvont filozófiai rendszert írnak le, hanem egy magatartást mutatnak be. És a magatartás az életben is különbözô fekvésekben ad újra és újra jelt magáról. Vannak azonban tapasztalataim arról is, hogy ez a magatartásról való jeladás mennyire nem egyszerű és könnyű dolog. Kulturális titkárként dolgozva az Actio Catholica Országos Elnökségében -- 1947- et írtunk -- jelentkeztem a Vigília akkori fôszerkesztôjénél, Sík Sándornál, a rendtársnál, és régi ismerôsnél. Az Actio Catholica központjában jól lehetett érezni az akkori katolikus élet lüktetését, a bensôséges vonásokat éppen úgy, mint a kihagyó lélegzetet vagy a kapkodást. E látások alapján öt-hat egymásra épülô cikkben szerettem volna helyzetünket elemezni, és feladatainkat megközelíteni. Sík Sándor örömmel egyezett bele, és azonnal hozta az átnyújtott elsô cikket. Megjelenése után közölte velem, hogy voltak, akik örültek neki, és voltak, akik nem. De hát ez mindig így van. Kérte és megkapta a másodikat. Nemsokára azonban magához kéretett, és gondterhelten fogadott. Azt mondta, hogy ô csak a versek közlése felôl dönt egyedül a maga személyében, a prózai írásokat a szerkesztôség egészének kell elfogadnia. És igaz, hogy az írás mondanivalója ellen a szerkesztôség nem tud felhozni semmit, de a tartalom olyan súlyos, hogy felkeltheti a saját olvasóközönségünk -- tehát a hívôk! -- ellenérzését. Ezért: ,,meg kell cukrozni!'' -- Amire én azt mondtam, hogy magam képtelen vagyok rá, mert a művelet az igazság meghamisítása lenne. De nem akarok makacs lenni. Ôbenne, Sík Sándorban, feltétlenül megbízom. Elôre és látatlanban elfogadom azt, amit ô szükségesnek tart átírni, és azt, ahogyan átírja. Megkönnyebbülten vette az ajánlatot, a kéziratot nála hagytam. De soha többé nem esett szó sem a kérdéses cikkrôl, sem a folytatásokról. Sík Sándor becsületes volt, nyilván ô sem tudta úgy megcukrozni, hogy megfeleljen a szerkesztôségnek, és annak sem lett volna értelme, hogy sürgetésemmel fokozzam az ô malomkövek közti ôrlôdését, mikor végül úgyis ez emésztette fel a szervezetét. A tervezett sorozatból ez az egyetlen cikk valósult meg (Vigilia, 1947. június, 328-333. old.). Közel negyven év múlt el a szöveg fölött. Nem sok olyan cikk van abból az idôbôl, amit írója ma is hajlandó volna ajánlani olvasásra. Ebben viszont könnyen fel lehet fedezni a jelen tanulmánynak akár elsô csíráját, akár itt a végén, az összefoglalását. A közben eltelt negyven év eseményei részleteikkel kitöltötték a cikk csontvázát, és történéseikkel igazolták mondanivalóit. Akik akkor ennek az olvasását sem bírták elviselni, ennek a sokszorta sokszorosát is leírták, nem a Krisztus-hívô higgadt meggyôzôdésével, hanem a buzgó mócsing begyulladt kapkodásával. A reális önvizsgálatot elhallgattatta a szolgalelkű kereplôk irányított recsegése. Hogy az egyes lelkek mennyit nôttek mégis, annak csak a gondviselô Isten a tudója. Hogy a sakktábla egészén ma ugyanúgy van elgondolkodni-, imádkozni-, és iparkodnivaló, mint akkor volt, arról a friss példák és adatok vallanak. Izaiás is, János is, Pál is panaszosan kérdik: Uram, ki hisz a tôlünk hallottaknak? (Iz 53,1; Jn 12,38; Róm 10,16) Lehet akkor oka és reménye ennek az írásnak arra, hogy negyven éve, vagy ma a régieknél több hű és higgadt elgondolkozással találkozzék?