Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szabó Ferenc Láng az ôszutóban Interjúk, naplók, versek A fedôlapot Szokoly György római grafikus tervezte Triznya Mátyás egyik akvarell-részlete felhasználásával. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Újra otthon (Bevezetô helyett) I. Interjúk Vigilia -- Hegyi Béla Vigilia -- Kabdebó Lóránt Magyar Kurír -- Bodnár Dániel Árgus -- Péntek Imre Remény -- Gyepes Aranka Árgus -- Erdélyi Erzsébet--Nobel Iván II. Visszapillantás (Naplórészletek, emlékezések) 1. Nyitány 2. Emlékezés egy hosszú párbeszédre (1984) 3.Teológiai napló (1985--1986) 4. Majdnem napló I. (1985--1986) 5. Majdnem napló II. (1987--1989) 6. Izrael és Jézus nyomában (Szentföldi napló -- 1987) 7. A Genezis verseibôl 8. Az ,,örök nôi'' (Variációk egy témára) 9. Római nyár -- 1997 (Naplójegyzetek és emlékezések) III. Műfordítások és versek 1. Műfordítások Paul Claudel René Char Giuseppe Ungaretti Eugenio Montale Paul Eluard Jules Supervielle Jean Follain Pierre Reverdy 2. Új versek A könyv fülszövege a szerzô arcképével ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1997-ban jelent meg a Távlatok Szerkesztôsége és a Korda Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9097 09 8 azonosítóval. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Elôszó Személyes vallomások: interjúk, naplójegyzetek és élménybeszámolók, illetve új versek és műfordítások gyűjteménye ez a könyv. Már elfogyott köteteimbôl (Lélekben és igazságban, Az emmauszi úton, Szomjúság-forrás) olyan részleteket vettem át, amelyek az utóbbi több mint másfél évtized szellemi-lelki fejlôdésére vetnek fényt. Egyetlen kivételével újak az interjúk (elsô rész). Bizonyos ismétléseket kihúztam, három ponttal [...] jelölve a kihagyásokat. Az érthetôség kedvéért azonban meghagytam néhány rövidebb átfedést. A második rész írásai többnyire a ,,majdnem napló'' műfajához sorolhatók; ezenkívül olyan reflexiókat vagy verseket vettem fel, amelyek a kérdéses korszak belsô kalandját illusztrálják. Végül a harmadik részbe új műfordításaimat és újabb verseimet gyűjtöttem. Az olvasó könnyen észreveheti, hogy az Erosz--Thanatosz ikertéma gyakran visszatér: a többé-kevésbé szeretetté szublimált szerelem és a halál elôtti szorongás, melyet csitít az isteni Szeretetre hagyatkozó ôsbizalom. Filozófiai és teológiai eszmélôdéseimben igyekeztem jobban kibontani alapvetô élményeimet és azt, hogy kinek és miért hiszek. Végül hálás szívvel köszönetet mondok Róna Juditnak és Gergó Ágnesnak a könyv nyomdai elôkészítéséért. Budapest, 1997. június 21. ======================================================================== Újra otthon (Bevezetô helyett) Belgiumból visszavágytam hazámba -- nehéz volt megszoknom a menekültsorsot; Párizsban már otthon kezdtem érezni magam, franciás műveltségem, nyelvtudásom segített abban, hogy a meglehetôsen soviniszta franciákkal is elfogadtassam magam (talán jobban, mint a vallonok); Rómából visszavágytam egy ideig Párizsba, hiszen legszebb éveimet ott töltöttem, sok barátom volt a Centre Richelieu-ben, ahol disszertációmat készítve az egyetemisták lelkésze is voltam; most pedig, mióta -- 1992-ben, harminchat évi távollét után -- hazaköltöztem Budapestre, állandóan visszavágyom Rómába, ahol negyedszázadot töltöttem mint a Vatikáni Rádió munkatársa. Hol vagyok hát otthon? -- kérdezem. Itt Budapesten, a Pasaréten avagy az Örök Városban? ,,Göcseji magyar -- mediterrán lettem'' -- írtam egyik versemben. Azt is mondhatnám: Európa lett a hazám. A menekültsorsot, az emigránslétet nem éltem át olyan tragikusan, mint mondjuk Márai Sándor vagy olyan keserűen, mint rendtársam Varga László, aki A magyar titkok és Az élô Isten című könyveiben oly megindítóan vallott a száműzetésrôl. Utóbbi könyve elején, az Otthon lenni című nyitófejezetben olvasom (olvastam már Brüsszelben kéziratban): ,,A rettegés éjszakájában vergôdik most az életünk, és a jövôt rejtô homály még sohasem volt oly sűrű és fenyegetô, mint ma. Óriási börtön lett a föld, ahol korlátlanul uralkodik a zsarnok rémület. Hovatovább itt már mindenki száműzöttnek érzi magát, mert bolygónk megszűnt a népek otthona lenni [...] Csak most tudjuk igazán, mekkora édesség és öröm van ebben a szóban: otthon lenni! Benne teljesül minden sóvárgás, minden ígéret és remény. Az otthon a biztonság eredôje: anyánk ápoló szíve, apánk kenyéradó fáradsága, a testvérek játékos vidámsága, a bizalom melege, vagyis a család, ahol mindenkinek legfôbb gondja a másik, a többiek boldogsága. Ezért olyan fönséges izgalom messzirôl hazafelé utazni, és megérkezve a könnyes csókban elnémulni.'' Varga Laci bácsi ,,nagy magyar szíve'' örökké sajgott az otthontalanság miatt; állandóan valami fordulatot remélt, jövendölgetett is. Szegény, nem érte meg az 1989--90-es váratlan fordulatot és azt, hogy -- mint mi, külföldrôl hazaköltözött jezsuiták -- ismét itthon dolgozhasson. Az elôbb Márait említettem, akinek tragikus végét kétségkívül a száműzetés próbája is elôkészítette. Milyen megdöbbentôen vall Föld, föld című visszaemlékezéseiben! A Budapestrôl érkezett Arlberg expressz az utolsó igazoltatás után továbbindul az ennsi hídról: ,,Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább egy világ felé, ahol nem várt senki...'' (312.) Egy kicsit az övéhez hasonló szorongás fogott el engem is, amikor 1956. november 26-án egyik rendtársammal, egész napos gyaloglás után, valahol a hármas határnál -- tehát Szentgotthárd alatt, a jugoszláv határ közelében -- megpillantottuk egy osztrák falu távoli fényeit. Az utolsó szakaszon az erdôben egy cigány vezetett el bennünket a helyes irányba: az erdô szélén megmutatta a távoli fényeket, aztán magunk vágtunk neki a drótsövényes határnak. Szerencsére még nem tették vissza az aknákat, így veszélytelenebbül vergôdtünk át egy mély szakadékon keresztül Ausztriába. Sikeresen kikerültük az akkor már cirkáló magyar határôröket. Sok menekültétôl eltérôen a mi sorsunk nem volt túlságosan mostoha. Csak egyetlen vacsorát költöttünk el a táborban, azután eljött értünk az osztrák plébániáról a káplán. Megaludtunk a plébánián, másnap pedig vonaton Bécsbe utaztunk. Ott a központi jezsuita rendházban már várt bennünket provinciálisunk rendelkezése: irány Sankt Andrä (Karinthia). A noviciátusban töltöttem kilenc hónapot, majd Belgiumba, Louvainbe kerültem, hogy elvégezzem rendi tanulmányaimat, a filozófiát és a teológiát. A vallonok fôiskoláján, Eegenhovenben tanultam, 1962- ben szenteltek pappá Brüsszelben. 1964-ben Párizsba mentem, hogy teológiából doktorátust szerezzek. Elöljáróim ugyanis -- a belga jezsuiták kérésére -- teológiatanárnak szántak Eegenhovenbe. De a Gondviselés másképpen intézkedett. A jezsuiták által vezetett Vatikáni Rádiónál Orbán Miklós mellett Szabó János barátom dolgozott a magyar műsor készítésében. János nyári vakációja alatt a tiroli hegyekben baleset következtében szörnyethalt. Segítség kellett Rómában. Miután 1965 nyarán belekóstoltam a rádiós munkába és megtetszett, a párizsi doktorátus után nem Belgiumba, hanem Rómába kerültem, hogy Pater Orbánnak segítsek. Negyedszázadon át szolgáltam ott a Szentszéket és a magyar egyházat, a magyar hazát. Naponta ,,hazajöttem'' az éter hullámain már akkor is, amikor még belga útlevelemre várva nem látogathattam Magyarországra. Az évek során egyre sűrűbbre szôttem kapcsolataimat a Rómába látogató vagy általam meghívott hazaiakkal: püspökökkel, értelmiségiekkel, írókkal... Meghívtam például Rónay Györgyöt, hogy beszéljen a kortárs magyar irodalomról; a Rómában tartózkodó Pilinszkyvel három adást írattam, szintén irodalmi témákról és Simone Weilrôl; interjút készítettem Weöres Sándorral és így tovább. Akkoriban nagyon kevés vallásos könyv jelent meg Magyarországon. Rádiós adásaimat, külföldi folyóiratokban megjelent cikkeimet könyv alakban is kiadtam és hazaküldtem. Kezdetben a II. vatikáni zsinat tanítását ismertettem sorozatokban. Késôbb sor került különféle más témájú sorozatokra is: filozófiai, teológiai, irodalmi, világnézeti kérdésekre. Minthogy itthon, Budapesten francia-- magyar szakos egyetemista voltam, állandóan tanulmányoztam a két nyelv irodalmát, sok ilyen jellegű adást készítettem akár évfordulók, akár egy-egy nagy író-költô halála alkalmából. Három évtized esszéibôl a válogatást már itthon jelentettem meg »Csillag után« -- Istenkeresés a modern irodalomban (Távlatok, Budapest, 1995) címmel. Külföldi munkásságom során társszerkesztôje voltam a Szolgálat című folyóiratnak (ennek utódja a Távlatok című világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat, amelynek most fôszerkesztôje vagyok), továbbá kezdettôl fogva fômunkatársa a Mérlegnek és munkatársa a Katolikus Szemlének. Idôvel, amikor itthon már enyhült az egyház helyzete, egyre gyakrabban írtam a Vigiliába, késôbb más folyóiratokba is. Úgy gondolom, ablakot nyitottam hazai papoknak és értelmiségieknek a világegyházra, segítettem a zsinati megújulást. Többet tehettem Rómából az itthoniakért, mintha hazámban maradtam volna. Amikor pedig a fordulattal a jezsuita rend is újrakezdhette a munkát Magyarországon, többen hazatértünk, hogy a rend ,,feltámadását'', a hazai evangelizálást most már itt szolgáljuk. Mondanom sem kell, hogy harminchat évi távollét után nem volt könnyű a beilleszkedés, a volt szocialista társadalom, a magyar környezet számtalan ,,furcsaságának'' elfogadása. Öreg fát nehéz átültetni... Igaz, az utóbbi években Magyarország is igyekezett bizonyos szempontból felzárkózni a nyugathoz, de sok területen -- fôleg a szellemi és egyházi életben -- mi, ,,hazatelepülôk'' fokozottabban érzékeljük a négy évtizedes bolsevista pusztítás sebeit. Külföldre került íróink nemegyszer panaszkodtak, hogy nincs olvasóközönségük. Nehéz próba volt ez sokaknak. Titokban persze azért a ,,tizenötmillió'' magyarnak írtak. Sokak számára a magyar nyelv maradt meg ,,hazának''. Sokan az itthoniak is -- Illyéssel -- valahol a magasban és elôre keresték a megálmodott hazát, ahol egyszer majd valóban otthon lehetnek. Összedôlt a ház, ahol születtem; a két tanyán, ahol gyermekkoromat töltöttem, már csak a két, düledezô kastély látható, a cselédházak eltűntek. Csak költeményeimben álmodom vissza az elsüllyedt Atlantiszt, Kálócfát és a bárómajori tanyát, a nagy hársat és a kastély- kertet, ahol bújócskáztunk és meggyet szedtünk; a téli szánkózást és az aratási mulatságot, a kis gimnazista szenvedélyes tudásvágyát és a bimbózó szerelmet... Hol vagyok hát otthon? Göcsejbe szívesen ellátogatok, bár szüleim és öcsémék már nem élnek. Amikor Rómában végre belga állampolgár lettem, és elkezdtem hazalátogatni a hetvenes évek elején, hazajöttem Zalába, a Zalalövô melletti Nagyhegyre, majd Zalaegerszegre. Ellátogattam anyám rokonságához Kálócfára és apáméhoz Ôriszentpéterre. Most már legfeljebb csak esküvô vagy temetés alkalmával találkozik a rokonság. Nemrég ünnepeltük a zalaegerszegi volt Deák Ferenc, most Zrínyi Miklós Gimnázium centenáriumát. Részt vettem több öregdiákkal az ünnepségeken. Jó volt fölidézni a múltat, ugyanakkor szomorúan állapítottuk meg, hogy volt osztályomból a fiúk fele már elköltözött e világból. Hatvanöt után -- úgy tűnik -- már minden év a Gondviselés külön ajándéka... Most már -- négy év után -- Budapesten, a Sodrás utcában kezdem magam itthon érezni. Igaz, az idei hathónapos télben fôleg a visszaálmodott római és mediterrán nyarak emléke és nosztalgiája éltetett. Nyaranként helyettesítek még a Vatikáni Rádiónál, sôt néha karácsonykor és húsvétkor is lemegyek Rómába. Amilyen nagy várakozással tértem haza az 1990-es fordulat után, olyan lehangolt vagyok most, a második szabad választásokat követô kulturális (társadalmi), politikai helyzet miatt. Amit 1956-ban megálmodtunk, amit akkor követelésként megfogalmaztunk, nagyon lassan valósul meg. 1956. október 23-án a Bem- szoborhoz vonulva, a Körúton kiabáltunk: ,,Ruszkik, haza!'' Ez -- hála Istennek -- megvalósult. Talán ez a legfôbb eredmény. Ám demokráciánk kibontakozása alig mutatkozik. Amit Olaszországban tapasztaltam, azt látom itt is: ,,pártokrácia'' = pártok versengése a hatalomért. Pedig minimális konszenzus nélkül lehetetlen az egység a pluralizmusban. Nem látom a magyar kultúra jövôjét sem. Igaz, szaporodnak a lapok, sok könyv jelenik meg, de mintha még a jelesebb írók is tanácstalanok lennének. Ma már nem lehet ,,megélni'' a Kádár-rendszer burkolt vagy többé-kevésbé nyílt kritikájából. Jót és jól kellene írni. Remekműveket alkotni. Miként a franciáknál, nálunk is kidôltek a tölgyek; nagyon elszegényedtünk írókban, költôkben. Mindezek után mégsem a pesszimizmus, hanem a reménység szavával zárom az írást. Azzal a verssel, amelyet 1991-ben Csoóri Sándornak ajánlottam. Évszakok Most még tél van testvér de mi már tavaszra készülôdünk -- Ropog a hó megcsap az istállószag apám lovai erôt gyűjtenek majd feltörjük az ugart s jön a magvetés szél simogatja a zsenge zöld mezôt s szívünkben is élednek a remény lángjai Ugart törni vetni gazt irtani ez a mi dolgunk az aratás másra vár de már látom: mint tömött zsákot vállunkon visszük a jövôt gyümölcstôl lehajló ágak között sarjúillat száll s tiszta búzával telik a magtár tarlótüzek fanyar füstje kering a ködben Új honfoglalásra készülôdünk a szabadság fészket rak lassan az új eresz alatt s reménybôl munkából kemény hűségbôl összeáll a kép: haza a magasban! Somogy, 1997. március--április, 2. szám ======================================================================== A Vigilia távolsági beszélgetése Szabó Ferenccel Interjúk Készítette: Hegyi Béla 1931. február 4-én született a Zala megyei Kálócfán. 1950-ben érettségizett, ezután az egri és a szombathelyi szemináriumban töltött egy-egy évet. Francia és magyar irodalmat tanult a budapesti Idegen Nyelvek Fôiskoláján, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Rendi tanulmányait Louvain mellett, a vallon eegenhoveni fôiskolán végezte 1957 és 1963 között. 1962-ben szentelték pappá Brüsszelben. 1966-ban teológiai doktorátust szerzett Párizsban az Institut Catholique-on A teremtô Krisztus Szent Ambrusnál témából. 1968-tól a Vatikáni Rádió magyar osztályának vezetôje. Már munkásságának kezdetén eljegyezte magát Teilhard de Chardinnel; az elsôk közt tudósította a magyar olvasóközönséget az úgynevezett teilhard-i jelenségrôl a tudományos teológiai vizsgálódás igényével. Teilhard tanainak befogadása nála nem halaszthatatlan lecke felmondását vagy régtôl idôszerű tétel elsajátítását jelenti, hanem a teilhard-i gondolat szembesítését a változó világgal, mindannak továbbfűzését, amelyben ô újat, többet és frissen evangéliumit hozott. Szabó Ferenc magáévá tette a nagy tudós kevesek által megfogadott tanácsát: -- Aki megért, akkor ért meg igazán, ha meghalad. -- Követése tehát nem a hozzátapadás, a feltétlen hűség, hanem a nyomdokain folyó elmélyült kutatás új megoldásokért, tisztultabb válaszokért a történelem és a filozófia kérdéseiben. Mai írók és gondolkodók című, Louvainben kiadott munkája (1965) Teilhard spirituális humanizmusával illusztrálja azt a keresztény választ, amelyet sem Lukács György ateizmusával, sem Jean-Paul Sartre egzisztencializmusával nem lehet helyettesíteni. Hogy a tudomány feleslegessé teszi a Teremtôt (Lukács), és hogy az ember, mivel abszolút szabadsággal rendelkezik, nem függhet Istentôl (Sartre), éppen a minden embert megilletô személyes méltóság kérdését hagyja tisztázatlanul. Az ember Isten képmása, hasonlatossága, ontológiailag tehát, szellemi lényénél fogva, nyitott a többi ember és a világ felé, keresi értelme fényénél létének magyarázatait. Kiteljesedésének legkedvezôbb klímáját pedig a szeretet adja, amely egyes-egyedül képes harmóniát létrehozni nemcsak az emberen belül, hanem az embernek másokhoz, embertársaihoz fűzôdô viszonyában is. Végsô soron Istennel és a mindenséggel egyaránt egységet formál, mert csak a felelôsséggel áthatott szeretet tud mindennek a legmélyére hatolni, értelem és érzelem hullámhosszán egymást erôsítô rezonanciákat kelteni. A tudás fölénye és a szabadság hiúsága egymagában mit sem ér a közösségben a közösségért vállalt szeretet nélkül, a tudatosan megélt hit nélkül, amely személyiségünk kibomlásánakdöntômomentuma, emberségünk meghatározó tulajdonsága. Ugyanezt a gondolatot folytatja Szabó Ferenc Az ember és világa című könyvében (Róma, 1969), mely voltaképpen a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció kommentálása. Szorosan véve a dokumentumnak az emberre és világára vonatkozó tanításaival foglalkozik, felhasználva az elmúlt negyven év bölcseleti és hermeneutikai tapasztalatait. Egy keresztény antropológia körvonalait vázolja föl, az okmánynak ahhoz a vezérelvéhez kapcsolódva, miszerint ,,Isten, amikor az embernek kinyilatkoztatja magát mint Szeretet, egyúttal megvilágítja az emberi állapotot is -- az embert is kinyilatkoztatja önmagának...'' A Távlatok kötetben (1970) újabb irodalmi és világnézeti tanulmányait gyűjti egybe. A keresztény hit különbözô értelmezését mutatja be költôk -- Rimbaud, Baudelaire, Babits -- látomásaiban, filozófusok és misztikusok -- Pascal, Kierkegaard, Blondel, Prohászka -- élményeiben, a nemrégiben még divatos strukturalizmus módszertanában és Teilhard vallásos eszmevilágában. Az Henri de Lubac az egyházról (1972) korunk egyik legnagyobb teológusával ismertet meg, az úgynevezett új teológia képviselôjével, aki a tradicionális és a zsinati felfogást ötvözte életművében, több-kevesebb sikerrel. A Rómában kiadott Teológiai Kiskönyvtár sorozat monográfiáiban Henri de Lubac, Yves Congar és Karl Rahner munkásságát elemzi. A ,,szolgáló teológus'' portréját rajzolja meg bennük, aki ,,tudja, hogy a történelemben Isten valósítja meg tervét; ebben a tervben mindenkinek megvan a sajátos szerepe. A teológus, aki a Lélek erejével az Isten népe körében a próféta és a reformátor szerepét tölti be'', csak szabadságban és igazságban teljesítheti feladatát az egyházban, ez a szolgálat éppen ezért ,,aktív türelmet'' kíván... Szabó Ferenc az egyházon belül és az egyház világgal folytatott aktív és türelmes dialógusának elkötelezettje. Munkáiból kitűnik az a meggyôzôdése, hogy mind gyakoribbak lesznek a világban az olyan feladatok, amelyek csak a különbözô világnézetet vallók együttműködésével és kölcsönös megértésével, a világnézetek közeledésével és összefogásával oldhatók meg. A Párbeszéd a hitrôl című esszékötetének (1975) bevezetôjében -- mintegy önmagát is jellemezve -- többek közt így ír: ,,Nyitottan szemléltem a valóságot és ôszintén kerestem a párbeszédet kortársainkkal. Keresztény szemmel néztem korunk szellemi helyzetét, a hit és hitetlenség mai szembesülését. Vallom, hogy a hit nem akadálya a tárgyilagos valóságlátásnak és az emberek megértésének. Ellenkezôleg: teljesebb tapasztalathoz segít, és megvilágítja az emberi dráma rejtett dimenzióit.'' A szeretet hullámhosszán (1977) -- mely e sokatmondó alcímet viseli: ,,Miért élünk? Miért hiszünk?'' -- az emberi személynek a világban elfoglalt helyével és szerepével foglalkozik. A halál titkának bogozásával nem is az evilágon túlra, inkább a helyes életvezetésre irányítja figyelmünket, s a mind teljesebb földi lét eszményét a szeretet hitelt érdemlô gyakorlásával hozza párhuzamba. Nem elvonatkoztatva szól a szeretetrôl, hanem mint életelvet, reális magatartást formáló erôt világítja meg. A Jézus Krisztus megközelítése (1978) című művében a Jézushoz vezetô utakat járja be, a ,,szeretet civilizációjának'' kalauzaként. ,,Jézus azt akarja, hogy az Isten iránti szeretet megnyilatkozzék a gyakorlati életben, pontosabban a felebarát szeretetében -- hangsúlyozza Szabó Ferenc --, másrészt viszont a felebarát szeretete Isten szeretetében kapja meg abszolút alapját.'' A rejtett Isten útjain (1980) írásai a hit viszonyát tárgyalják a valósághoz, az Isten-keresés drámáját fedik föl -- hasonlóan a Párbeszéd a hitrôl válogatásához, amelynek anyagát itt részben megismétli és újabb tanulmányokkal egészíti ki --: miként alakítja, változtatja az embert, eltérô sorsokon és pályákon át, de mégiscsak azonos mélységgel és energiával hit és hitetlenség konfliktusa, amelyet az alkotó ember formákba önt, eszmélôdésével fölruház, megfogalmazni próbál, hogy üzenjen általa, továbbsugározza a ,,jó hír'', a megváltott emberi nem reménységét. Fényes szellôk... Te is a ,,fényes szellôk'' nemzedékéhez tartoztál. A NÉKOSZ tagjaként népi kollégiumban nevelôdtél, ahol céltudatosan törekedtek a közösségi magatartás és gondolkodás s ugyanakkor az önállóságigény és az egyéni valóságlátás, véleményformálás kialakítására. Új szellemű és erkölcsű értelmiség volt felnövôben... Itt szerzett élményeid bizonyára befolyásolták késôbbi gondolkodásodat, felnôtté érlelôdésedet is... Hadd kezdjem azzal, hogy csak a hatodik elemi után kerültem gimnáziumba, mert a szüleim szegények voltak -- a ,,puszták népéhez'' tartoztak --, és nem tudtak tovább taníttatni. Mivel azonban jó tanuló voltam, irsapusztai (Zalalövô) tanítóm elküldött versenyvizsgára a premontreiekhez Szombathelyre. Az úgynevezett falusi tehetségmentés eredményeként fel is vettek párat a jelentkezô huszonnégy tanuló közül. Én Sümegen kezdtem a gimnáziumot 1943-ban: állami ösztöndíjon tanultam, és az internátust is ingyen kaptam. 1946-ban már Zalaegerszegen folytattam, továbbra is állami ösztöndíjon. Amikor megalakult a népi kollégium, ez lett az ,,otthonom''. 1947 ôszén lettem kollégista. Minden héten kétszer összejöttünk népdal-órákra. Ennek köszönhetem, hogy ma is sok magyar népdalt ismerek. A kollégiumban rendszeresen voltak irodalomtörténeti és világnézeti elôadások is, a gimnáziumi tananyagtól függetlenül. Ezek után és más alkalmakkor is sokat vitatkoztam társaimmal világnézeti kérdésekrôl. Ekkor már pap, jezsuita akartam lenni. Rengeteget olvastam: nemcsak a magyar és a világirodalom klasszikusait (Babits európai irodalomtörténetét két nap, két éjjel ,,felfaltam''), hanem a katolikus világnézetrôl szóló könyveket (Prohászka, Bangha stb.) is. De a természettudományok is érdekeltek. Jeans és Eddington népszerűsítô csillagászati munkáit olvasva arra gondoltam -- a jezsuiták között több nagy csillagász is volt --, hogy jezsuita csillagász leszek. Kollégistaként a fôvárosban kéthetes átképzô tanfolyamon is részt vettem a karácsonyi szünetben. Együtt voltam a pesti utcákon a ,,fényes szelek'' középiskolás és egyetemista fiataljaival, népdalokat és mozgalmi nótákat énekelve. Egy csoporttal falukutatásra is lementem Tolna megyébe. Világnézeti beállítottságom nem akadályozott meg abban, hogy jó kapcsolatban maradjak kollégista társaimmal. Azt hiszem, gondolkodásom alapvonása, a párbeszéd keresése a népi kollégiumban alakult ki, bár akkor még ,,harcosabb'' voltam, ,,türelmetlenebb'', mint manapság. Vitáink azonban nem voltak olyan sablonosak, mint ahogyan azokat Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjében bemutatta. Miért akartál éppen csillagász lenni? Talán az a felismerés vezérelt: annak szüksége, hogy az ember a törvények határain túl fekvô mezôkre is behatoljon, a csillagászat látszik leginkább hivatottnak arra, hogy elsô intrádára ezt a haladást megvalósítsa? Nagyon izgattak a világegyetem titkai, nemcsak a makrokozmosz, a mikrokozmosz is. Emlékszem, S. G. fizikatanárom az atomvilágról -- a Bohr-féle atommodellrôl -- beszélt. Érzékeltetni akarta a nagyságrendeket. Számításba kezdett, majd végül felírt a táblára egy nem tudom milyen hatványú számot a következô konklúzióval: ,,A világ egy valamivel szennyezett semmi.'' Közben a lét kérdéseit próbáltam feszegetni: miért van egyáltalán valami; mi lenne, ha semmi sem lenne? Miért létezem én? Szívesen néztem esténként a csillagokat, fôleg augusztusi éjszakákon, otthon a tanyánkon -- ekkor már nagyhegyi házunkban laktunk. Pascalt a végtelen csillagterek csöndje megrendítette. Nekem barátaim voltak a csillagok, szinte magába szívott a fénylô magasság. Ezt meg is írtam egyik versemben, Augusztusi éj a címe. Érettségizô diák voltam. Az utolsó évet 1949--50-ben Pécsett végeztem el a Piusz volt tanáraival, a jezsuita rendházban. Gimnazista korodban tehát verseket is írtál. Ki nem követi el ifjúi lobogásában, hogy rímeket farag? Voltak irodalmi példaképeid? A ,,nyugatosokat'' szerettem, no meg Sík Sándort és Tűz Tamást. Járattam a Vigiliát. Elôször mindig Tűz Tamás verseit olvastam el V. K. barátommal, aki szintén verselt; levelet írtunk Harsányi Lajosnak, és mellékeltünk egy csokrot verseinkbôl. Harsányi kedves, biztató szavakkal válaszolt, elemezve költeményeinket. Megadta Tűz Tamás címét is, azzal, hogy vele is vegyük föl a kapcsolatot. Tűz Tamástól is több levelet kaptam. Pirossal megjelölte a jó képeket és különbözô tanácsokkal szolgált a modernebb verseléshez. Elsôsorban az ô francia mintáit ajánlotta: Supervielle-t, Patrice de La Tour du Pin-t stb. Egyébként ez idô tájt már franciául is olvastam, fôként Bernanos- regényeket. Harsányi utolsó levele ugyancsak elismerô volt. Fehér bocinkat szoptatom című versemre reagált, amelynek végén utalás van Francis Jammesre (Oly szörnyű volt... című versét Kosztolányi fordításában olvastam). Harsányi ezt írta: szívesen vállalná a vers szerzôségét, és bizonyára Jammes is vállalta volna... És ekkor, rendi elöljáróm tanácsára abbahagytam a verselést... A versírás, úgy tudom, mégsem maradt nálad pusztán ifjonti felbuzdulás. Azóta is költesz, fordítasz magyarra idegenbôl. A nemrég megjelent Ôszi ámulat című köteted errôl árulkodik. Látszik, hogy ambicionálod, költô is lehess... Hosszú ideig keveset írtam. Jó harminc év után viszont egyre többet. És műfordításokat is készítettem; Távlatok című könyvemben megjelent néhány (Rimbaud, Baudelaire, Michaux, Emmanuel stb.). Mostanában ismét sokat fordítottam, fôleg franciákat: Rimbaud-t, Baudelaire-t, Verlaine-t, Mallarmét, Péguy-t, Claudelt, Emmanuelt. Párat Montalétól és Rilkétôl is. Ezeket megtalálod az Ôszi ámulat lapjain. Rájöttem, mennyire igaza van Rába Györgynek abban, amit a Szép hűtlenekben írt a nyugatosok műfordításairól, s több olyan verset újrafordítottam, amelyeket nem találtam hűségeseknek. Azután fôleg olyanokat, amelyeket -- Péguy, Claudel, Emmanuel -- tudomásom szerint még nem fordítottak magyarra. Térjünk vissza az ötvenes évekhez. Hogyan alakult a sorsod? 1950-ben felvettek a jezsuita rendbe. Az egri szemináriumba kerültem, mert a Manrézába már nem mehettem. Egy év Egerben, egy év a szombathelyi szemináriumban, ezt követôen pedig a zalaegerszegi ruhagyárban voltam könyvelô, késôbb készletellenôr... 1953 ôszén Budapestre jöttem, francia--magyar szakot kezdtem az Idegen Nyelvek Fôiskoláján, innen különbözetivel átmentem az ELTE bölcsészkarára. Milyen emlékeket ôrzöl tanáraidról? Az Idegen Nyelvek Fôiskoláján szerettem Bene Edét és Kaposinét, akik franciát tanítottak. Magyartanárom, Takács egyszer azzal tüntetett ki, hogy az órán elejétôl végéig fölolvasta magyar dolgozatomat. (Ilyesmirôl szólt: stílusfejlôdés a modern magyar irodalomban.) Nem egészen ide tartozik, de megemlítem, mert az Idegen Nyelvek Fôiskoláján történt: meghívták Szabó Lôrincet, hogy a műfordításról beszéljen nekünk. Két órán át vallott a műfordítás műhelytitkairól. Felejthetetlen élményem marad. Szabó Lôrincet mint költôt nagyon kedvelem. A Tücsökzene és a Huszonhatodik év számomra a magyar költészet csúcsát jelenti. A bölcsészkaron rövid ideig hallgattam Gyergyai Albertet. Mondanom sem kell, valamennyien nagyon be-csültük. Francia--magyar elôadássorozatot tartott -- amolyan szellemtörténeti stúdiumot -- Gyôry János a színházi illúzió kialakulásáról. Szerettem még Bárczi Géza nyelvészeti elôadásait is. Ez idô tájt már államvizsga- dolgozatomra készültem: Balzac fantasztikus novelláit tanulmányoztam. Louvain, Párizs, a Vatikán Miért ez a mérhetetlen tudásszomj, küzdelem az emberi teljességért? Mert használni akarunk egyházunknak, a kereszténységnek, tenni akarunk a világért, ‘erônk szerint a legnemesbekért'. Ez cselekvésünk, elszánásunk objektív oldala. A szubjektív pedig: támaszt és energiaforrást keresünk, biztonságot a hitben, a tudásban, az ismeretekben. Hogy felvértezzenek bennünket az élet minden csapása és kísértése ellen. Ezért a sietség, az önbizonygatás, a verseny. Miután az ausztriai Sankt Andräban letettem jezsuita fogadalmaimat, 1957-tôl a Louvain melletti Eegenhovenben, a jezsuita rendi fôiskolán a szokásos filozófiai és teológiai tanulmányokat végeztem. Mivel két évig otthon már tanultam filozófiát, további két év után filozófiai licenciátust szereztem (Teilhard de Chardin fenomenológiai módszerérôl írtam dolgozatomat), majd egy nyári müncheni intermezzót követôen elkezdtem a teológiát. Fôleg Maréchallal, Blondellel és az új teológia művelôivel ismerkedtem meg. A flamandok -- én a vallonoknál voltam, tehát franciául folyt minden -- egyszer meghívták vendégelôadónak Karl Rahnert. Eljártam elôadássorozatára. A louvaini egyetemen pedig Paul Ricoeur elôadásait hallgattam Freudról. A vallon jezsuiták közül különösen szerettem L. Malevezt, akivel teológiai licenciátusomat is készítettem, A halál teológiája Karl Rahnernál címmel. A harmadik teológiai év végén, 1962-ben szenteltek pappá Brüsszelben. Malevez intézte el, hogy a fôiskola meghívott teológiai tanárnak. A harmadik probáció (Wépion-Namur) után, 1964-ben Párizsba utaztam, hogy teológiai doktorátust szerezzek az Institut Catholique- on. Chantilly-ben laktam, akkor még itt tanultak a francia jezsuita filozófusok. A Párizshoz közel esô háznak kiváló könyvtára volt; a hajdani Rotschild kastély és parkja ideális helynek bizonyult az eszmélôdésre, a munkára. Az elsô évben lehallgattam a kötelezô kurzusokat. P. Chenu szemináriumát (teológiai módszertan) látogattam, P. Marléval Bultmannt tanulmányoztuk, Kannengiesser a patrisztikába vezetett be. Eljártam a Sorbonne-ra is (École des Hautes Études); itt a protestáns O. Culmannt és P. Hadot szemináriumát (neoplatonikus hatások Szent Ambrusnál) hallgattam. Végül úgy döntöttem, hogy Szent Ambrus krisztológiájáról írom tézisemet a jezsuita Paul Henry irányításával. Disszertációm két és fél év alatt elkészült. (Közben egy katolikus egyetemista csoport lelkésze is voltam a Centre Richelieu-ben.) A disszertáció megvédésénél jelen volt az Institut Catholique rektora, Mons. Hauptmann is. Szerencsésnek találta témaválasztásomat: a zsinaton ugyanis, amikor a Gaudium et spes tervezetét vitatták, többször hangoztatták, hogy az egyházatyák krisztológiáját fel kellene dolgozni olyan nézôpontból, ahogyan én tettem. (Tulajdonképpen Teilhard krisztológiájának gyökereit kutattam az egyházatyáknál.) A bizottságban helyet foglaltak P. Henry mellett Jean Daniélou és André Feuillet is. Tézisem könyv alakban már Rómában jelent meg, 1968-ban: Le Christ créateur chez Saint Ambroise. 1965 nyarán lejöttem Rómába, hogy P. Orbánt helyettesítsem a Vatikáni Rádióban. A munkát érdekesnek találtam. Mivel P. Orbán egyedül volt -- segítôje, P. Szabó János egy hegyi túra alkalmával életét vesztette Ausztriában --, hívott a rádióhoz. Végül is elöljáróim ,,visszakértek'' a belgáktól: nem mentem teológiát tanítani Eegenhovenbe, hanem a Vatikáni Rádió munkatársa lettem. 1967. január 1-jén kezdtél P. Orbán mellett. Ô azonban nemsokára Kanadába ment, a torontói magyar plébániára. Téged neveztek ki a magyar tagozat vezetôjének. Néhány évig veled dolgozott P. Nagy Ferenc. Jelenlegi munkatársaid: Puskely Mária (Kordia nôvér), Kozma György SJ és Parentiné Ipacs Katalin. Hogyan segítetek informáló és tanító, kommunikációs tevékenységetekkel a magyar egyháznak? A Vatikáni Rádió -- mint ismeretes -- 1931-ben kezdte meg működését (egyidôs vagyok a rádióval). Rendszeres magyar adás 1950 óta van. Jelenleg 34 nyelven sugároz programot. Elsôsorban a Pápa Rádiója vagyunk: a Szentszék tevékenységérôl, pápai megnyilatkozásokról, fontosabb egyházi eseményekrôl tájékoztatunk. Ezenkívül célunk az is, hogy világnézeti orientációt, biblikus to- vábbképzést, katekézist nyújtsunk a magyar papságnak és az igényesebb világiaknak. Ezt szolgálják különbözô sorozataink: Szentírás-magyarázatok (segítség a homíliához), a zsinati tanítás ismertetése (több sorozatot szenteltem ennek), világnézeti kérdések, egyháztörténet stb. Jó ideje szentírási katekézist is adunk. Állandó rovataink: Ablak a világegyházra, Kulturális tájékoztató, Ökumenikus hírek, Magyar figyelô, Könyvismertetés, Isten mai tanúi stb. Mindezek célja az egészséges zsinati megújulás és a világnézeti öntudatosodás elôsegítése a magyar egyházban. Mondottam, hogy a Pápa Rádiója vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy a pápa, a Szentszék irányvonalát követjük. A zsinat óta ez az irány a párbeszéd, bármilyen sok és kényes problémát vet is fel. II. János Pál folytatja VI. Pál pápa ,,vonalát'' ezen a téren. A lényeg az, hogy célkitűzésünk kifejezetten vallási jellegű, mint ahogy az egyház sajátos küldetése is. Amennyire lehetséges, elkerüljük, hogy a napi politika kérdéseit feszegessük. Ez nem feladatunk. Mivel azonban a pápa is érint olyan kérdéseket -- például ember jogok, béke és háború stb. - -, amelyeknek politikai vonatkozásai vannak, idônként az a látszata lehet munkánknak, hogy ,,politizálunk'' is. Műsorszerkesztésünkben nagy szabadságot élvezünk, talán többet, mint bármelyik kormányrádió. Természetesen egyházpolitikai kérdésekben mindig a Szentszék álláspontját képviseljük: itt nem a szerkesztôk ,,ízlése'' vagy ,,hozzáállása'' a mérvadó. A Rádió vezetése mellett sokoldalú írói, újságírói és teológiai munkásságot folytatsz. Különbözô folyóiratokba írt esszéidet, valamint filozófiai-teológiai tanulmányaidat idônként gyűjteményes kötetbe rendezed. Rádiós sorozataid többségükben könyv alakban is megjelennek. Munkatársa vagy a Szolgálatnak, a Mérlegnek, a Katolikus Szemlének. Rendszeresen publikálsz a Vigiliában és a Teológiában. Néhányadmagaddal magyarra fordítottad a X. Léon-Dufour által szerkesztett francia Biblikus Teológiai Szótárt. Alszeghy Zoltán professzor irányításával és több más munkatárs közreműködésével részt vettél az immár 32 füzetbôl álló Teológiai Kiskönyvtár sorozat szerkesztésében, írásában, kiadásában. Hogy jut idôd, erôd, ihleted műfordításra, versírásra? Pihentetésül, a magad szórakoztatására vagy szellemi kiegészítésként műveled? [...] Mutatnál újabb verseidbôl? Itt van néhány, válassz! Ezt választom: René Char egy verssorára. Mottója:,,Oiseaux que nous lapidons au pur moment de votre véhémence, oů tombez-vous?'' Szelíd szemű éneklô madarak a dal lánghevében égve ér el benneteket az embervadság kemény köve -- hova hulltok riadt szemmel szárnyszegetten? vár-e valahol szánalom -- szénahalom, ringató tengerhullám avagy bérci gránitél pengéjén vérzik el daltermô torkotok? Hiszem, az Isten jár a hegytetôn -- kutat utánatok a gyengédség égvizében áztatja áhítattal véres tollatok s szívetek megszűnt dobogását a dallal szívében ôrzi mindörökre! Merre tart a mai teológia? Mint minden, manapság a teológia is válságban van. Az elmúlt negyedszázad azonban szép eredményeket hozott. Kétségtelen, hogy -- fôleg a zsinat óta -- határozottan az üdvösségtörténeti szemlélet érvényesül. Ennek jó példája az otthon is ismert Mysterium Salutis- sorozat. Az úgynevezett ,,ressourcement'' (visszahajlás a forrásokhoz: a Szentíráshoz és a patrisztikához) jelentôs teológiai megújulást indított el. Elôször a franciáknál (az úgynevezett új teológia köréhez tartozó csoportra gondolok, akiknek művei a Théologie-sorozatban láttak napvilágot), késôbb a német és a holland nyelvterület katolikus teológusai vették át a vezetô szerepet (Karl Rahner, H. Urs von Balthasar, Schillebeeckx, Metz, Kasper, Hans Küng). Vitathatatlan, hogy az újabb protestáns teológiával folytatott párbeszéd is serkentette a német katolikusokat az iskolás teológia újragondolására és az új problémafelvetésre. Ezenkívül a természettudományok, az antropológia, a strukturalizmus és a nyelvfilozófia is állandó kihívást jelentenek a teológusok számára. Az egzisztencia-filozófiák (Heidegger, Jaspers), illetve a mai perszonalizmus új eszközöket és új problematikát kínáltak fel. Módszertani szempontból a fô irány még ma is a Maréchal nyomán kibontakozott újtomizmus, a transzcendentális módszer (K. Rahner), bár újabban a keresô teológusok egyre kevésbé fogadják el támpontnak. Szerintem a legújabb teológiának egyik lényegbevágó problémája éppen az egységes filozófiai alap hiánya. A hagyomá-nyos tomizmus válsága tagadhatatlan. A jövô útja nemigen lehet a XIII. Leo tomizmusához való visszatérés. Daniélou nem véletlenül szögezte le: ,,Szent Tamás világítótorony, de nem határkô.'' Szent Tamás egy a többi egyházatya között, még ha a hivatalos egyház szerint kiváltságos hely illeti is meg. Az egzisztencializmus és a perszonalizmus témái és módszerei áldásos erjesztôi voltak a mai teológiának. A zsinat fôleg az ekkléziológiát újította meg -- ezzel kapcsolatosan az ökumenizmus képviselete, a nem keresztény vallások és a nem evangelizáltak üdvösségének teológiája is fölerôsödött. A legújabb teológia Krisztus-központú és antropológiai irányultságú. Gondolok itt például Schillebeeckx, Küng, Kasper, Metz és a protestáns Pannenberg vagy Moltmann munkásságára. Kibontakozóban a pneumatológia (H. Mühlen). A hermeneutika szintén sürgetô módszertani kérdéseket vet fel az exegézisben és a kinyilatkoztatás-hit értelmezésében. X. Léon-Dufour és fôként a protestáns filozófus, Paul Ricoeur e téren úttörô szerepet játszik. A marxizmus (általában a mai ateista humanizmus) a ,,földi valóságok'', a forradalom és a politika teológiájának adott lendületet. Ehhez termékeny intuíciókat találunk Teilhard de Chardin eszmevilágában, illetve Chenu és Metz műveiben, Congar néhány írásában. A jövô teológiája az egyház és a világ közötti párbeszéd teológiája lesz, de még alig rajzolódtak ki körvonalai. Ki áll hozzád legközelebb a teológusok közül? Talán H. de Lubac, mivel személye és műve számomra az eszményi teológust tükrözi. Embernek, szerzetesnek is vonzó egyéniség. Egyaránt ragaszkodik az élô keresztény hagyományhoz (patrisztika, középkor, a janzenizmus kora) és alkalmazkodik a modern idôkhöz (párbeszéd a világgal Teilhard nyomán, az ateizmus problémái). Nem ,,szisztematikus'' teológus, éppen ezért rokonszenves. Példát mutat arra, hogyan folytathatunk párbeszédet a múlt nagy keresztény gondolkodóival úgy, hogy közben világunkra figyelve az örök krisztusi üzenetet hirdetjük. Megtanít arra, hogy az igazi hűség nem ,,konzerválás'', hanem a hagyomány teremtô továbbfejlesztése. Ezt fejezi ki az a mottó is, amelyet H. de Lubac-könyvemhez választottam. H. de Lubac idézi Yves de Montcheuil-t Paradoxes című művében: ,,Az egyház nagy reformátorai magából az egyházból lobbantották fel azt a lángot, amely megújulást hozott. Az egyház csakis a saját szentségében találja meg bűneinek orvosszerét.'' H. de Lubac gyakran és nyomatékkal szól a világiak szerepérôl az egyházban. ,,A zsinat különbözô megfontolásokból kiindulva a Lumen gentium második fejezetében az Isten népe képének adott elsôbbséget -- olvassuk fejtegetéseiben. -- A hierarchia, a minisztériális papság a nép egészének szolgálatára van rendelve; a világiak az Isten népének jelentôs hányadát alkotják; a szerzeteseket is ebbôl a nézôpontból szemléli a zsinat. Amikor pedig az életszentségrôl beszél, nem felejti ugyan azt, hogy az egyház megszentelô anya, de sokkal hosszabban tárgyalja azt a gondolatot, hogy a nép minden tagja hivatva van az életszentségre.'' Milyen ma a világiak tanúságtétele, szolgálata és képviselete az egyházban? Éppen a zsinat hangsúlyozta, hogy minden megkeresztelt ember teljes jogú tagja az egyháznak: az isteni élet és a természetfeletti hivatás szempontjából tehát nincs különbség a világiak és a hierarchia vagy a papság között. De különbözôk a funkciók, a szerepek a Testben. A vezetôk éppúgy a szolgálatra vannak hivatva, mint az egyszerű hívôk, még ha az ordo (papi rend) révén a szolgálati papság lényegileg különbözik is az általános papságtól. Ez az elmélet. A gyakorlatban persze nagyon sok a tennivaló. A világiaknak -- különösen a nôknek -- sokkal nagyobb teret kellene engedni a központi kormányzásban (római dikasztériumok, hivatalok), valamint az egyházmegyei és plébániai szinteken. Napjainkban sokat hallunk például a politikai elkötelezettségrôl, társadalmi, szociális vállalásokról. Nos, ez mindenekelôtt a világiak feladata. Vagy ott van a nôk papságának kérdése. Szerintem a nôknek még igen széles tér nyílik a diakóniában -- bizonyos ,,papi'' teendôk ellátásában is (például a tanításban) --, mielôtt gyakorlati szempontból felszentelésük sürgôsségérôl kellene vitatkoznunk. A nôk papságának teológiája pedig csak embrionális. A kérdést nem lehet elszigetelten tárgyalni. A döntô az, hogy egyáltalán milyen a felfogásunk a szolgálati papságról. Mindenesetre némely nyugati országban -- Itáliában is -- éppúgy, mint Magyarországon, egyházi életünk még nagyon ,,klerikális''. Valóban: bizonyos szolgálatokon túl, a lényeges döntésekben is, fokozottabb szerepet kellene adni a világiaknak, a nôi képviseletnek. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy általában a világiak, nevezetesen a nôk megfelelô teológiai és egyéb képzést kapjanak. Ezért örvendetes tény, hogy Budapesten szépen működik a világiak levelezô kurzusa. Mi most a legfontosabb? Korunkat így jellemezhetnénk: az ateizmus és az ökumenizmus kora. Az egyház és az egyházak tanúságtétele csak akkor lesz hiteles a mai világban, ha egyek vagyunk. Az egyház egysége -- létkérdés. Vigilia, 1983. 1. szám ======================================================================== A Vigilia beszélgetése Szabó Ferenccel Interjúk Készítette: Kabdebó Lóránt 1980-ban a hungarológiai világkongresszuson ismerkedtünk meg. Az Akadémia dísztermében a baráti ismeretségek megszállott szövôje, Hubay Miklós, akkor firenzei professzor mutatott be egymásnak bennünket. A következô vasárnap már együtt mentünk Szentendrére tisztelgô látogatásra a Vas István--Szántó Piroska házaspár szokásos délutáni fogadására. Egy hónappal késôbb Rómában bemutatott a Triznya házaspárnak, akiknek lakása évtizedeken keresztül az emigráció és a Rómát járó magyar értelmiség találkozóhelye volt. A magyar kultúra és az egyház ügyét a Vatikáni Rádió magyar adásaival szolgáltad hosszú évekig. A nyár folyamán hazaköltöztél. Milyen érzések uralkodnak most benned? Harminchat évi távollét után örömmel tértem haza, hiszen a jezsuita rend újrakezdhette működését, most már szabadon szolgálhatja a magyarországi egyházat és a magyar népet. Sok-sok feladat vár a hívôkre a négy évtizedes pusztítás után. Eddig is, az elmúlt negyedszázad során is a magyarországi egyházat és magyar testvéreimet szolgáltam a Vatikáni Rádió adásain, könyveimen és cikkeimen keresztül. Igyekeztünk továbbítani a II. vatikáni zsinat szellemét és tanítását. Erre igen nagy szükség volt, hiszen -- mint már azt máshol elmondtam -- a ,,szellemi vasfüggöny'' akadályozta ezt a helyi egyházat abban, hogy kellôképpen bekapcsolódhasson a világegyház vérkeringésébe. Most már itthon akarok szolgálni rendem keretében. Ha azt kérdezném, hogy 1931. február 4-én Kálócfán illyési sorsban, a ,,puszták népébôl'' született gyermekbôl hogyan lett a magyar szellemi élet egyik meghatározó személyisége, regényt írhatnánk. Most inkább arra lennék kíváncsi, hogy egy magyar tudós- és írópálya hogyan formálódhatott meg külföldön. Magyar--francia szakos egyetemi hallgatóként hagytam el az országot, miután az orosz tankok visszajöttek Budapestre. Jezsuita elöljáróim küldtek ki, hogy tanuljak, itthon ugyanis már nem lehetett folytatni azt, amit akartunk. Kilenc hónapot Karinthiában töltöttem, befejeztem a noviciátust, majd elküldtek a Louvain melletti Eegenhovenbe filozófiát tanulni. 1957 ôszén kerültem oda. [...] Eegenhovenben tanultam tehát a rendi filozófiát. Felszabadító hatással volt rám Teilhard de Chardin. Róla már Magyarországon is hallottam, s nagyon tetszett nekem az ô új világképe. Pascal földije volt, jezsuita szerzetes, s nagy paleontológus szaktekintély. [...] Kimutatta: a hit és a tudomány összeegyeztethetô, a teremtés és az evolúció nem áll egymással ellentétben. Teilhard-nak az átfogó vízió kidolgozásában sokat segített Bergson filozófiája, amelyet azután a maga módján átdolgozott. Bergson ugyanis -- bár nem tért meg -- eljutott a kereszténység küszöbéig. Még Budapesten, az egyetemen sokat vitatkoztam marxista barátaimmal, akik gyakran a tudományra hivatkoztak. Én a szemináriumban még a hagyományos filozófiát tanultam, nem volt meg az eszközkészletem, hogy kellôképpen tudjak velük dialogizálni. Teilhard műveibôl láttam, hogy mindezeket a nehéz problémákat az ô víziója segítségével megoldhatom. Ebbôl a megfontolásból kiindulva javasoltam filozófiatanáromnak, Gaston Izaye-nak, akirôl tudtam, hogy bergsonista: szervezzünk szemináriumot Teilhard fenomenológiájáról. Ô húzódozott, ugyanis ha indexre soha nem tették is Teilhard de Chardin műveit, tilos volt a jezsuita skolasztikusok körében az olvasása. A Szent Officiumtól jött a monitum, hogy Teilhard-nak veszélyes nézetei vannak. 1950-ben adta ki XII. Pius a Humani generis... kezdetű enciklikát, amelyben eléggé élesen elítélte az új teológiát. Az enciklikák nem emlegetnek neveket, de a szövegezésben rá lehetett ismerni Teilhard de Chardin eszméjének kritikájára is. Késôbb azután Henri de Lubac a zsinat alatt védelmébe vette Teilhard nézeteit mindenféle ferdítésekkel szemben. Filozófiai disszertációmat is errôl a témáról írtam. Eegenhovenben Joseph Maréchalnak, a belga jezsuitának igen nagy kultusza volt. Ötkötetes monográfiájában válaszolt a kanti kritikára, és tulajdonképpen neki köszönhetô a katolikus filozófia ma is legéleterôsebb irányzata, az úgynevezett transzcendentális módszer, amelyet azután Karl Rahner is átvett. Ha ma van eleven katolikus filozófia, valamiképpen Maréchalból merített. Számomra elôször nagyon idegen volt ez a módszer, azután egyre jobban beléhatoltam, így már jobban értettem Rahner elôadásait is. Ezenkívül átrágtam magam Maurice Blondelen, aki nélkül a mai katolikus filozófia nem érthetô. 1962-ben Brüsszelben szenteltek pappá. 1964-ben, a teológiai doktorátus megszerzésére Párizsba küldtek. Párizs mit jelentett a fiatal tudós életében? A Katolikus Egyetemen doktoráltam. Bejártam a Sorbonne-ra is különbözô kurzusokra, például O. Cullmann óráira; az Institut Chatolique-on pedig többek között a híres domonkos Chenu patert hallgattam, aki az új teológiának a seniorja volt. Papként az egyetemisták lelkésze voltam, a mostani párizsi bíboros, Lustiger volt a fônököm: ötvenen-nyolcvanan jöttek a csoportomba, fôleg nyaranta. Már Louvainben elkezdtem publikálni; elsôként írtam magyar cikket Teilhard de Chardinrôl. Amikor még korábban Párizsban jártam, megismerkedtem Rezek Roman bencéssel, az ô figyelmét is felhívtam rá. Ô ugyanis Sartre-ral foglalkozott. Az Ahogy lehet című magyar nyelvű folyóiratot szerkesztette. Párizsban kapcsolódtam bele a magyar irodalmi életbe is. Tanulmányokat kezdtem írni a Katolikus Szemlébe. [...] Teilhard de Chardinrôl szándékoztam írni a téziseimet, de most már kifejezetten nem módszertani szempontból, hanem krisztológiáját akartam tanulmányozni. Ehhez az egyházatyákat kezdtem böngészni, mit mondanak Krisztus szerepérôl a teremtésben. Teilhard Krisztus szerepérôl beszélve Szent Pál leveleire hivatkozik: az Atya mindent általa, benne és érte teremtett. Szent János prológusában is szó van az Örök Igérôl, azután a Kolosszeieknek írt levél elejének Krisztus-himnuszában fogalmazza meg ezt legtömörebben Szent Pál. Ekkor már Krisztus kozmikus szerepe érdekelt. Elkezdtem tanulmányozni az egyházatyákat ebbôl a szempontból. Szent Ambrusra figyeltem fel, akit egészen a legújabb idôkig eléggé elhanyagoltak. Amolyan keresztény Cicerónak tartották: jó, moralizáló, allegorizáló Szentírás-magyarázata van, amely mára kevéssé érdekes. Magam ugyanakkor sok figyelemreméltó anyagot találtam, amint elkezdtem Szent Ambrus krisztológiájával foglalkozni. 1966-ban védtem meg a téziseimet, A Teremtô Krisztus Szent Ambrus gondolatvilágában címmel. Szent Ambrus krisztológiájában nagyon sokat átvett a görög egyházatyáktól, nevezetesen Szent Vazultól. Ambrusban a keleti és a nyugati teológia szétválása elôtti állapotot lehet vizsgálni, ahol még együtt szerepel a kétféle gondolkodás. Mondok egy példát: a keletiek a három isteni Személynek a szerepét az üdvtörténet szempontjából tekintették: az Atya a forrás, akitôl minden ered a Fiún keresztül, és a Szentlélekben van a szeretetkapocs a két Személy között. Ágostontól kezdôdik azután a nyugati gondolkodásban a szerepek kiegyenlítôdése: egy isteni természet, három Személy, függetlenül attól, hogy mi a Személyek szerepe. Ambrus még ezt a két hagyományt kiegyensúlyozottan egyesítette. Tézisem másik mozzanata az újplatonikus befolyás Ambrusnál. Sokat átvett Philón zsidó filozófustól és az újplatonikus Marius Victorinustól. Ezek az átvételek azért voltak fontosak, mert segítségükkel datálni tudtam Ambrus bizonyos műveit. Ám a leglényegesebb az volt, hogy kimutattam: Ambrusnál nemcsak az örök Isteni Igének van szerepe a teremtésben, aki Szent János prológusa szerint mindig az Atyánál volt, hanem Krisztusnak, a megtestesült Igének is, akiért minden lett. És ekkor hirtelen változás következett az életedben. 1965-ben már egy nyáron át helyettesítettem Pater Orbánt, aki a Vatikáni Rádió magyar műsorát vezette.[...] Magyarországon csak tíz évvel késôbb adták ki a zsinati dokumentumokat, sokan a Vatikáni Rádióból tudták meg, tulajdonképpen mirôl is volt szó a zsinaton. Néhány év múlva Pater Orbán elment Kanadába, akkor én vettem át a vezetést; ezt csináltam egészen 1992 nyaráig. Jóval kevesebben tudják, hogy költô is vagy. Verseket már érettségizô diák koromban, Pécsett is írtam. Varga Károly barátommal elküldtük verseinket Harsányi Lajosnak és Tűz Tamásnak. Nagyon jó kritikát kaptam. [...] Akkoriban ontottam a verseket. Azután beléptem a rendbe, ahol azt mondták, ne írjak verseket, mert ez nem vág egybe a jezsuita életstílussal. Erre abbahagytam. (Minderrôl lásd még 1988. augusztus 8. post scriptumát.) Rómában, ötvenéves koromban megírtam az Anyám leánykori fényképére című verset. Ez elindította azután az emlékezést, amely föltört belôlem, mint a vulkán. Az ámulat az öröm forrása. A szép szemlélése és csodálata szinte elragadtatásba ejt: az ember kilép önmagából és igyekszik a rokonszenv, a szeretet által mintegy azonosulni a másikkal. ,,A művész [...] lát; vagyis szemét mintegy a szívébe helyezve kiolvassa a természet titkait'' -- mint Rodin mondja. A szépségélmény mintegy a szívbe összpontosul, a vér a szellem aranytüzévé izzik, a szenvedély az intuícióban, a ,,látomásban'' szublimálódik, és a látomás teremtés, illetve együtt-teremtés lesz. Ebben az ,,extázisban'' (,,Je est un autre'' -- Rimbaud) születik az ének, a műalkotás. ,,Aki örül, az énekel'', írja Szent Ágoston. Elsô verskötetem, az Ôszi ámulat Rómában jelent meg 1982-ben, majd a Teljes évszak 1984-ben, a legutolsó 1991-ben, Zsoltárhangon címmel. Triznya Mátyás festô barátommal pedig kiadtunk egy albumot 1987-ben, ô akvarelljeit, én verseimet válogattam bele, Mielôtt szürkülnek a színek címmel. Mindben persze műfordításaim is szerepelnek, ezeket már a párizsi évektôl kezdve készítettem. Szavak forrása csend címmel 1985-ben külön kötetet adtam ki: Claudel, Valéry is Pierre Emmanuel verseinek fordításait. Irodalmi esszéidet a hazai írók legjava is értékeli, hadd soroljam tanulmányköteteid címét, amelyeket mint irodalomtörténész tartok számon: Az ember és világa (1974), A rejtett Isten útjain (1980), Lélekben és igazságban (1986), Az emmauszi úton (1987), Szomjúságforrás (1989), Napfogyatkozás (1991). Írókról, filozófusokról szólnak a tanulmányok és vallomások. A tét: a hit kérdése. Meditációk ezek az írások, küzdelmek szinte hôseid lelki üdvéért. És persze együttlélegzés a hívô írókkal. Mellettük kiegészítésként, művészi dokumentumokként műfordítások. A fordítás számodra, azt hiszem, értelmezés is. Kiket kedvelsz a hazai írók közül? Amikor elsô könyvem megjelent Louvainben, Mihelics Vid írt róla kritikát a Vigiliában; akkor kapcsolatba is kerültünk, éppen Teilhard révén. Rónayval még Párizsban ismerkedtem meg; elôzôleg inkább mint esszéírót, a francia irodalom jó ismerôjét értékeltem, de újabban megszerettem a verseit is, nagy költônek tartom. Ôvele azután bensôséges kapcsolatba kerültem, a polcom tele van dedikált köteteivel. A Vigilia számára gyakran kért tôlem tanulmányt, teológiait és egyebet is. Pilinszkyt Rómában ismertem meg. Meghívtam a Rádióba is, beszélt a modern költészetrôl, Rónayról, Weöres Sándorról és Juhász Ferencrôl, azonkívül Simone Weilrôl. A beszélgetés kéziratát eljuttattam Jelenits Istvánnak, aki a Pilinszky-szövegeket gyűjti. Hosszabb tanulmányt is szenteltem munkásságának, ez lett az 1983-ban megjelent kétnyelvű olasz- -magyar Pilinszky-kötet elôszava. Tanulmányaid mellett teológusokat, filozófusokat ismertettél meg a magyar közönséggel. Magam is hasznonnal forgatom antológiáidat. Alszeghy Zoltánnal és Nagy Ferenccel elindítottuk a Teológiai Kiskönyvtárat, amelynek harminchárom füzete jelent meg. Henri de Lubacról és Congarról, Karl Rahnerrôl magam írtam. A sorozat késôbb itthon is megjelent a Szent István Társulatnál. Ugyanígy a X. Léon- Dufour által szerkesztett Biblikus Teológiai Szótár, amelyet többen fordítottunk és Nagy Ferenccel szerkesztettünk. 1984-ben Golen Károllyal megszerkesztettük a Vallomások Teilhard-ról című kötetet. A Mai írók és gondolkodók sorozatban a jezsuita Varillon, a teológus Hans Urs von Balthasar, a filozófus Gabriel Marcel és az író Mauriac műveibôl állítottam össze egy-egy vallomáskötetet. Célom az volt, hogy az itthon kevésbé ismert nagy keresztény gondolkodókat és írókat megismertessem egy bevezetôvel és egy kis szövegválogatással. A sorozatot itthon folytatom; a Szent István Társulat adja most már ki a köteteket. És mi marad a tudományos munkának? Nyilvánvaló, hogy a rádiós munka szétforgácsolja az embert; naprakészen kell állni, bármi történhet. Ez egyrészt hasznos, mert kénytelen az ember olvasni, tájékozódni. Nemcsak híreket adtam, hanem sorozatokat is készítettem, gyakran ezekbôl lett könyv és interjúsorozat. Az egyik célom az volt, hogy a modern zsinati gondolkodást közvetítsem a magyar egyház felé, mely hosszú ideig el volt zárva ettôl. De azért adódott tudományos munka lehetôsége is számomra: még Ôry Miklós életében, részben, hogy neki segítsek tetô alá hozni a kutatásait, elkezdtem foglalkozni Pázmány Péterrel. Ôry halála után P. Lukáccsal megszerkesztettük 1987-re a Pázmány Péter emlékezete című tanulmánykötetet, Pázmány halálának 350. évfordulóján. Majd pedig 1990-ben megírtam A teológus Pázmány című monográfiát. Még nagyon sok kutatnivaló van az ô munkásságában. A grazi tanári éveket, nevezetesen akkori filozófiáját kellene feldolgozni és elhelyezni a szellemtörténetben. Az, hogy patrisztikával foglalkoztam, nagy elôny ebben a munkában. Hiszen köztudomású, hogy Pázmány a Szentíráson kívül fôleg az egyházatyákra, ezek közül is Szent Ágostonra hivatkozik leginkább teológiájában. 1992 ôszén egy elôadássorozatot tartottam Pázmányról a szegedi egyetemen. Hogyan látod az éledezô magyar egyház helyzetét? Milyen feladatokat, nehézségeket érzékelsz ,,római szemmel'', milyen tanácsokat adnál? Úgy gondolom, a Szentatya magyarországi beszédei eléggé pontosan jelezték a problémákat és feladatokat. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy a pápai beszédet ,,aprópénzre váltsuk'', hogy az ott megjelölt feladatokat közösen igyekezzünk megvalósítani. Nem annyira hátra, hanem elôre tekintve. A pápa többek között jelezte, hogy helyi egyházunk egyik legfôbb problémája az egység hiánya. Ennek gyökereit, okait jórészt a bukott rendszerben kialakult légkörnek, az elnyomásnak és az üldöztetésnek kell tulajdonítanunk. A rendszer mindent megtett az egyháziak és a világiak megosztására, például a békepapi mozgalommal, a kollaborálók beépítésével, a sokszor koholt hírek, rágalmak terjesztésével, püspökök, papok egymással való szembeállításával. A magyarországi egyházban még nem történt meg hivatalosan az ,,igazságtétel'', és ez is oka a továbbra is fennmaradó feszültségnek. Nem a politikai átvilágítás és számonkérés módszerére gondolok, hiszen nekünk az egyházban az evangéliumi módszereket kell alkalmaznunk. De az igazságtalanul elítélt, apostoli buzgóságukért börtönbe vetett papok joggal várják el, hogy objektíven mondják ki az illetékesek: nem mindegy az, hogy valaki -- bármilyen okból vagy ürüggyel (megfélemlítés, kisebb rossz választása...) -- kollaborált az egyházat elnyomó rendszerrel, segített megbénítani az egyházi életet vagy pedig csak azért, mert szerzetes volt, mert szépen dolgozott az ifjúság körében, mert nem alkudott meg, hosszú éveket töltött börtönben. (Vlk prágai érsek levélben beszélgetésre hívta meg a kollaborálókat és önként vállalt penitenciát sugallt.) Ezt a kérdést tehát elsôrendű fontosságúnak tartom. Egyébként ,,római szemmel'' azokat a feladatokat tekintem sürgetôknek, amelyeket a Szentatya a magyar püspököknek fölvázolt látogatása alkalmával. Az Írók Háza létrehozásában neked is szereped van. Hogyan illeszkedik ez bele a jezsuiták terveibe, elképzeléseibe; milyen funkciókat kíván betölteni a hazai egyház életében? Mik a terveitek? Az újrakezdô jezsuita rend számos nehézséggel küzd, miként az 1950- ben szétszórt többi rend is. Hiányoznak épületeink, rendházaink, eszközeink az apostolkodáshoz. Az 1948-ban és 1956-ban külföldre távozott fiatal rendtagok közül egyesek még munkaképesek; van aki -- mint magam is -- hazajött, mások nehezen hagyhatják ott az egyetemet, ahol tanítanak vagy egyéb munkaköreik kötik ôket. A pasaréti Faludi Ferenc Ház amolyan kommunikációs központ kíván lenni. A jezsuita rend tudatában van a médiumok, a kommunikációs eszközök fontos szerepének. Az új evangelizálásban jelentôs szerepe van tehát ezeknek az eszközöknek. Jelenleg a Faludi Ház két jezsuita lap szerkesztôségének ad otthont: a már korábban Kanadából hazaköltözött havi magazinnak, A Szívnek, amelynek fôszerkesztôje P. Sajgó Szabolcs [Amióta P. Sajgó a dobogókôi Manréza igazgatója, szerkesztôváltás történt: a lapot P. Nemeshegyi Péter jegyzi és Bárdosy Éva szerkeszti -- Sz. F.] és a Távlatok című világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóiratnak, amelyet P. Nagy Ferenccel szerkesztek, s amely 1993-ban már kéthavonként, tehát évente hatszor jelenik meg mintegy száz oldalon! [...] A Távlatok új folyóiratként lépett a hazai katolikus szellemi életbe -- mennyire vállalja a Szolgálat folytatását, milyen új célokat tűzött maga elé, mi indokolta a változtatást? A Távlatok részben folytatja a Szolgálatot, amelynek kezdettôl fogva társszerkesztôje voltam P. Ôry Miklós mellett. Az 1989-es fordulat, a Magyarországra való hazatérés lehetôsége arra ösztönzött bennünket, hogy módosítsuk a korábban Klagenfurtban, majd Bécsben szerkesztett Szolgálatot. Egyrészt, miként már az utóbbi évtizedben a Szolgálat is tette -- fokozottabban forduljunk a világi hívek felé is; tehát a P. Hunya, majd P. Ôry által szerkesztett, elsôsorban papi lelkiséget ápoló-terjesztô lap nyíljék meg Isten egész népe felé. Továbbá a mostani szabad légkör lehetôvé teszi, hogy értékeljük, ha kell, bíráljuk a magyar társadalmi-kulturális valóságot, irányt mutatva a szellemi zűrzavarban. Igen lényegesnek tartjuk továbbá a kultúra evangelizálását, a hit és a kultúra párbeszédét, amelyet a Szentatya is sürget. Amolyan ,,elôevangelizálásra'' gondolok: széles körű párbeszédre hívôkkel és nem hívôkkel is, mindazokkal, akik nagyra becsülik a kereszténység kultúrát teremtô valóságát. Vatikáni rádiós tapasztalataiddal hogyan látod az egyházi rádió- és tévéműsorok helyzetét? Melyek a legsürgetôbb feladatok? Mindenképpen több szakembert kellene bevonni mindkét médiumnál. Tudom, hogy ez pénzkérdés is. Már évek óta sürgettem, magyar egyházi felelôsöknél is, hogy képezzenek ki szakembereket a médiumokhoz; felajánlottam, hogy a Vatikáni Rádiónál segítek fiatal ma- gyar papoknak, hogy beletanuljanak mesterségükbe. A válasz legtöbbször az emberhiányra való hivatkozás volt. De szeretném leszögezni: hiába kérünk műsoridôt az állami rádiónál és televíziónál, ha az adott keretet nem töltjük ki kellôképpen. Egyébként az a nézetem, hogy a kifejezetten ,,katolikus félórákon'' kívül is lehetséges volna valláskultúrára vonatkozó adásokat készíteni. Bármint végzôdik is az áldatlan média-harc, illetve média-törvény, megfelelô katolikus szakemberekre a jövôben egyre inkább szükség lesz. Ezeknek a szakembereknek a kiképzését tartanám a legsürgetôbb feladatnak. Miként a közéletben általában, a médiumok területén is elsôsorban az elkötelezett és szakképzett világi hívôkre vár az a feladat, hogy ,,kovász legyenek a tésztában''. Eddig külföldrôl tolmácsoltad haza az európai keresztény szellemiséget -- most itthon élve, hogyan akarod folytatni ezt a munkát? Hogyan látod a magyar egyház európaiságát, zsinatiságát, milyen irányokba hathatna termékenyítôleg az európai keresztény gondol- kodás, esetleg milyen veszélyekkel fenyegeti zsenge magyar egyházunkat? A Gondviselés által adott lehetôséget kihasználva Rómából tolmácsoltam a zsinati szellemet, tanítást, a modern katolikus gondolkodást. Rádiós és sajtótevékenységem révén igyekeztem ablakot nyitni a világegyházra (huszonöt évig fômunkatársa voltam a Mérlegnek is, amelybe számos szemlét és recenziót is írtam). Továbbra is ezt a célt szeretném szolgálni, most már itthonról, felhasználva külföldi tanulmányaim és tapasztalataim ,,tôkéjét''. A magyarországi egyház -- miként például a lengyel is -- bizonyos szempontból elmaradt a zsinati megújulásban. A kommunista rendszer nyilván késleltette az aggiornamentót, a vallásüldözô rendszernek nem volt érdeke, hogy a modern világ felé nyitott, életerôs egyház bontakozzék ki. Másrészt pszichológiailag is magyarázható ez a ,,konzervativizmus'': amikor az egyházat nyomják, üldözik, el akarják szakítani a központtól és az ortodoxiától, óhatatlanul a ,,konzerválás'' arculatát ölti fel. Márpedig -- Henri de Lubac-kal szólva -- az igazi hűség a helyes haladásban van. A katolikus egyház -- II. János Pállal az élen -- régit és újat hoz elô a két évezredes keresztény örökségbôl. A magyarországi egyháznak nyitottnak kell lennie Róma és a világegyház felé, az egészséges zsinati megújuláson kell fáradozniuk egyháziaknak és világiaknak. Ugyanakkor óvakodni kell attól, hogy a bomlasztó kontesztálás megzavarja a híveket. Nem lehet most hirtelen minden ,,divatos'', és éppen ezért kérészéletű nyugati újítást bevezetni. Még az egészséges zsinati -- például liturgikus -- reform megvalósításához is kellô felvilágosításra, bevezetésre volt szükség. A katolikus médiumoknak az a feladatuk tehát, hogy az egészséges zsinati korszerűsödést, az európai keresztény szellemiség ápolását és az új evangelizálást, illetve ,,elôevangelizálást'' szolgálják. Vigilia, 1993. 3. szám ======================================================================== ,,Elôevangelizálásra van szükség...'' Interjúk Beszélgetés P. Szabó Ferenccel, a Távlatok című folyóirat fôszerkesztôjével Készítette: Bodnár Dániel Ön nemcsak szerzetes, hanem költô is. [...] A keresztény költô-író egyik feladata, hogy megkísérelje elvezetni a hit örömére a keresôket? Igen, s azt kell ábrázolni, ahogyan megélem a valóságot. Ez is egyfajta tanúságtétel. Amikor modern francia és magyar költôkrôl, írókról írtam, mindig a hit és a hitetlenség, illetve az Isten-keresés kérdésköre érdekelt. Nemcsak kifejezetten hívô költôkkel, írókkal foglalkoztam, hanem azokkal is, akik magukat hitetlennek mondták. Jean- Paul Sartre-ral, Valéryvel, Szabó Lôrinccel vagy Illyés Gyulával, aki sokáig élt a hit senkiföldjén, de élete végén mégiscsak visszatért a katolikus egyházhoz és egyházi temetést kért. A hívô is megéli a hitetlenség kísértését, hiszen a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz határvonala nem rajtunk kívül húzódik, nem mondhatjuk, hogy itt vagyunk mi, a jó keresztények, s velünk szemben állnak a gonosz ateisták, a liberálisok meg a kommunisták. Ilyen nincsen. A határvonal a saját szívünkön keresztül húzódik, és mindenkinek -- tehát a hívônek is -- meg kell küzdenie a hitetlenség kísértésével. Éppen azért, mert a hit nem látás; Isten végtelenül mély misztérium marad, nem lehet ôt átlátni, megragadni. A hit a szabadság és a kegyelem drámája, egy életre elkötelezô döntés. Tavaly megjelent »Csillag után« című kötetében írja, hogy az igazi irodalom mindig transzcendens, még akkor is, ha a szerzô nem hiszi Istent, mert valamiképpen kifejezi a Teremtôhöz való viszonyt. Kérem fejtse ki, mit ért ezen? Az emberi szellemben megvan az abszolút utáni vágy. Az egész élet és filozófia Isten-keresés, mert keressük az abszolútot, amelyhez hozzá akarjuk mérni az ismeretet. A legfôbb igazságot és a legfôbb jóságot szomjazza a szellem, és túllendül minden végesen. Elôfordul, hogy valaki a szépséget bálványozza vagy saját alkotása lesz a bálvány, az abszolútum, mint Malraux-nál vagy Szabó Lôrincnél, esetleg valami más véges, de ez már eltévelyedés. Az igazi mély irodalom és művészet mindig az abszolútumnak, a lét végsô értelmének a keresése, tehát Isten- keresés. Talán nem is tudnék mondani olyan nagy írót, akinél nincs meg ez a vágy. Beigazolódik az, amit Szent Ágoston mond a Vallomások elején: ,,Magadnak, magadhoz teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.'' Ezt az éhszomjat, ezt a soha- meg-nem-elégedést és nyugtalanságot látom Babits egész költészetében, s nagyon sok más költônél is. Adynál is, aki azt írja: ,,Az Isten van valamiképp minden gondolatnak alján.'' Eszerint keresztény vagy katolikus irodalomról nincs is értelme beszélni? Olyan értelemben igen, ha a tematikát nézem, ha egy alkotó szoro- sabb értelemben vett katolikus témákat vagy misztériumokat dolgoz fel. Én azonban tágabb értelemben venném a katolikust, ahogyan azt Claudel írja a Selyemcipôben: ,,szép az, ami egyesít, szép az, ami Istenhez emel, nem is tudom másképp nevezni, mint katolikusnak'', tehát egyetemesnek. Ugyanígy Babits is a Sziget és tenger bevezetô tanulmányában. Egyes vélemények szerint a katolikus irodalom feladata az lenne, hogy kizárólag a szépet, a jót ábrázolja. Nem áll-e fenn a veszély, hogy így túlságosan idealizált világ tárulna elénk? Az irodalom, a művészet kifejezés és teremtés is, ahogyan azt Sík Sándor megfogalmazza esztétikájában. Kifejezem önmagamat, belsô világomat, gondolataimat, ugyanakkor a költészet a létnek szóbeli teremtése, ,,alapítása'', ahogy Heidegger mondja. A Teremtôt utánozza, mert bár nem a semmibôl, de újat alkot minden művész, és az elsô feladat, hogy hiteles legyen, az igazat mondja el magáról vagy a valóságról. Ahogyan nincs katolikus fizika vagy tudomány, bizonyos szempontból nincs katolikus költészet sem. Ha egy alkotó hitelesen kifejezi azt, amit megél, akkor nem azt mondja, hogy katolikus költô, hanem olyan katolikus, aki a megélt hitérôl tanúskodik. A rút is lehet szép a költészetben, s a valóságban együtt van a jó és a rossz. Az emberi szellem sokszor poklokat jár és azt vetíti ki. A többlet, amit egy katolikus alkotó ad, hogy kifejezi, miként gondol-kodik a létrôl, tehát a rosszról is, amit nem tagadhat. Mindig a jó és a rossz küzdelmérôl van szó, ezt kell hitelesen ábrázolni. Ha egy katolikus költô igazán hisz, akkor azt fejezi ki, hogy a kegyelem erejével képes legyôzni a sötétség erôit. Az emberi valósághoz tartozik a bűn is. A megbánt bűnök Isten irgalmát jelzik: sokszor a bűnbánatban találkozunk legszemélyesebben a Szeretet-Istennel. Ön a Távlatok című folyóirat fôszerkesztôje. Mint gyakorlott lapszerkesztô, mivel magyarázza, hogy a magyar katolikus egyházban van bizonyos közömbösség a kommunikáció iránt? Sajnos a magyar katolikusok nem ismerték még fel kellôképpen a sajtó és a média jelentôségét. Az egyházi vezetésnek nagyon sok új feladata van, és nem tudták még megállapítani a megfelelô sorrendet. A püspökkari értekezleteknek az igazán fontos dolgokkal kellene alaposabban foglalkozniuk. Idônként hiányzik a tervszerűség, nem látjuk a lelkipásztori koncepciót. Pedig a média-ügyekkel mindenképpen kiemelten kellene törôdni. Nem elégséges több idôt követelni, megfelelô szakembereket kellene kiképezni, és pénzt is fordítani erre. Nemcsak a papokra gondolok, hanem világiak bevonására is. Vajon a katolikus egyháznak mennyire sikerült megszólítania a ma- gyar társadalmat 1990 óta? Nem túlságosan sikerült. Az emberek nagy része nemigen figyel a katolikus egyházra, ennek egyik magyarázata talán az, hogy a hierarchia nem lépett fel markánsan az embereket valóban érdeklô, égetô kérdésekben. Sokan hangoztatják az egyház ellenfelei közül, hogy az egyház ne politizáljon. A hierarchiának az egyház szociális tanítása alapján határozott irányelveket kellett volna adnia, például a tavalyi választások elôtt. Tudomásul kell venni, hogy mindennek köze van az üdvösségünkhöz, így a politikának is. Daniélou jezsuita atyának van egy könyve: Az imádság politikai probléma. Még ha érezzük is az ateista örökség nyomait, az elkötelezett világiaknak arra kell törekedniük, hogy a közélet erkölcse megközelítse valamiképp az evangéliumi eszményt. Úgysem érjük azt el, de kötelességünk a legjobbra törekedni az élet minden területén. Bár a pluralista társadalomban minimális konszenzusra szükség van, kötelesek vagyunk hirdetni, hogy mit tartunk eszményinek, s nem tehetjük lejjebb a mércét, mondván, hogy a társadalom nem ,,vevô'' az értékeinkre. Az, hogy tiszteljük a másik véleményét és készek vagyunk a párbeszédre, nem jelenti, hogy elmossuk a különbségeket. Nem szabad lemondanunk eszményeinkrôl, még akkor sem, ha mi magunk sem tudjuk azokat tökéletesen megvalósítani. Sem a hit, sem az erkölcs nem lehet ugyanis demokratikus szavazás kérdése, mondván, hogy a többséghez kell igazítanunk a világnézetünket. Mi indokolta, hogy a Távlatok sorozatot kezdett a magyar katolikus egyház megújulásának szükségességérôl? Kötelességünknek tartjuk, hogy foglalkozzunk az egyház ügyeivel, hiszen itt élünk, itt kell teljesítenünk a küldetésünket. Ezért szükséges fölmérni a helyzetet: hol tartunk, s miként lehetne megvalósítani az új-evangelizálást, amelyet a pápa is sürget. A feladatok nagyok, szükséges a tájékozódás. Ezért nyitottuk a fórumot, mindenki szóljon hozzá a különbözô kérdésekhez, így a Bulányi-ügyhöz is. Ez tabu-téma volt, mi viszont úgy gondoljuk, az egyháznak szüksége van a belsô dialógusra, hogy elôre léphessünk az egység felé. Egyes vélemények szerint Magyarországon ma az erkölcsi válság mélyebb, mint a gazdasági. Missziós terület lettünk? Eléggé elpogányosodtunk, bár nem jobban, mint más országok. Ma már egész Európa missziós terület. Kétségtelen, hogy súlyos az erkölcsi válság. Egy bizonyos szellemi vákuum is létezik. Nemcsak az elkereszténytelenedésrôl van szó, arról, hogy több nemzedék nôtt fel úgy, hogy semmit sem tud a vallásról, a kereszténységrôl, hanem egyáltalán az emberi erkölcsök, az etikai tartás hiánya aggasztó. Az értékek meginogtak, nincsenek eszmények, s nagy baj, hogy a fiatalság jelentôs része kiábrándult. 1956-ban a fiatalok az életüket adták a szabadságért. Ma viszont nem látom, hogy bárki a szabadságért vagy a hazáért életét adná. A fiatalokat talán még a meggazdagodás sem izgatja, máról holnapra élnek, lötyögô, anarchista réteg kezd közöttük kialakulni, nincs perspektíva elôttük. Hiányzik a távlat, hiá-nyoznak az eszmények és az áldozatvállalás is. Hiszem, hogy az egyházi mozgalmak, a katolikus gimnáziumok mások, van még vonzásuk. Az ország vezetôinek és a médiumoknak nemcsak a gazdaság ügyeivel kellene foglalkozniuk, hanem az erkölcsi neveléssel is. Mi lehet a keresztény ember feladata ebben a helyzetben? Az, hogy élje a kereszténységét és arról tanúskodjék. Nem hiszem, hogy tömegesen vissza lehetne hódítani az embereket, a »világhódító kereszténység« ma már triumfalizmusnak tűnik, de biztos, hogy aprómunkával sok mindent lehetne tenni. A családban kell kezdeni, a gyermekek nevelésével, de itt is gond, hogy a családok szétesnek, s a gyerekek elôtt nincs jó példa. Jelentôs lehet abban is a média szerepe, hogy ne csak azokhoz szóljunk, akik eljönnek a misére. Elôevangelizálásra van szükség ebben a szekularizált országban. Megszólítani az embereket, a nem hívôket is. A püspöki karnak tudatosítania kellene, nem elég a hittant megszerveznünk vagy prédikálnunk a templomokban a híveknek, hanem a keresôk nagy tömegét is el kellene valahogyan érnünk. Erre a média a legalkalmasabb eszköz, ezért van szükség megfelelô szakemberekre. S ami nagyon lényeges: érdemben kell válaszolnunk a mások által fölvetett problémákra. Sokszor ippen ezekrôl hallgatunk, mert jaj, mit mondanak akkor a liberálisok, meg mások, akik ellenségesek velünk. A keresztény igazságokat mindenképpen felszínre kell hozni, fel kell világosítani az embereket. Rengeteg egyházellenes dolgot terjesztenek, megjelentetnek Jézusról hamis könyveket és senki sem emel szót. Pedig válaszolnunk kell, mert ha nem tesszük, tovább élnek rólunk a tévképzetek. Természetesen ahhoz, hogy egy témáról valaki vitatkozni tudjon, fel kell készülnie. Ezért kell minél elôbb hozzálátni a megfelelô szakemberképzéshez. Nemcsak a média technikáját kell elsajátítani, hanem valláskultúrára, egyházi műveltségre is szükség van. Közeledik a húsvét, a legnagyobb keresztény ünnep. Mit jelent ma Jézus üzenete, közeledve a kétezredik jubileumi évhez? Még ebben a sötét korszakban is húsvét a fény, a világosság, az öröm, hiszen a feltámadt Jézus legyôzte a bűnt és diadalmaskodott. Ez igazi gyôzelem. Az ô feltámadásába vetett hitünk gyôzi le a reménytelenséget és a sötétséget; ha mi reménykedünk, s ebbôl öröm fakad, ez azért van, mert tudjuk, hogy örök életünk van. A kereszten meghalt és feltámadt Krisztus véglegesen legyôzte a rosszat, s ha hiszünk és csatlakozunk hozzá, akkor vele együtt átmegyünk a halálból az életre. Magyar Kurír, 1996. április 11. ======================================================================== A teljesebb és hitelesebb Prohászkáért Interjúk Beszélgetés Szabó Ferenc jezsuita teológussal Készítette: Péntek Imre A nagy katolikus gondolkodó, tudós fehérvári püspök életműve és hagyatéka ismét a figyelem középpontjába került. Ezt jelzik a különféle publikációk, amelyek eddig ismeretlen kéziratokról adnak hírt, elemzést, korábban elsikkadt, elveszettnek hitt dokumentumokat tárnak fel, újszerű összefüggésekre világítanak rá. Munkásságának egyik legavatottabb ismerôje, Szabó Ferenc jezsuita teológus, aki már évtizedekkel ezelôtt az emigráns sajtóban is szorgalmazta az elakadt munka újraindítását, s több írásában foglalkozott a teológus és társadalombölcselô eszmevilágával, ôt tekintve a katolicizmust megújítók egyik korai elôfutárának. Nem véletlenül vállalt szerepet a fehérvári Ottokár Püspök Alapítvány létrehozásában és tevékenységében, mely a további kutatásoknak kíván anyagi, szervezeti és szellemi műhelyt biztosítani. Legutóbbi ülésükön sokoldalú tématervet fogadtak el, amely a kutatások keretét megszabja az elkövetkezô évekre. Szabó Ferenccel egyik kutatónapján a fehérvári püspökségen beszélgettünk a feladatokról és teendôkrôl, mindarról, aminek segítségével a Prohászka- életmű ismét méltó helyére kerülhet a magyar szellemi életben. Mi indokolja Prohászka szellemiségének idôszerűségét? A magam részérôl mindig meg voltam gyôzôdve arról, hogy ez az idôszerűség máig ható, s napjainkban csak növekszik ennek a fölismerésnek az érvénye. Harminc évvel ezelôtt Párizsban írtam egy nagyobb tanulmányt, az Ahogy lehet című folyóiratban jelent meg, mely ezt tárgyalta, s késôbb is számos cikkben, tanulmányban bontottam ki Prohászka eszmevilágát. Fôleg három ponton fúrtam le életművében. Az egyik pont: Prohászka és a szociális kérdés. Rámutattam, mennyire nyitott volt a szociális eszmék iránt. A fiatal Prohászka, amikor Rómából hazatért, lefordította és terjesztette XIII. Leo Rerum novarum című körlevelét, kiállt a szociális igazságosság mellett; szinte vészkiáltásként hangoztatta, ha nem teszünk valamit ezen a téren, akkor a szociáldemokrácia, a szocializmus tért hódít, és jönnek a kommunisták, ami meg is történt 1919-ben. Nemcsak elvben hangoztatta a szociális igazságosságot, személyes példát is adott, amikor a tízes években Ôsiben és Tésen örökbérleteket kezdett kialakítani saját püspöki birtokán. Ez a gesztusa nem tetszett sem a magas egyházi méltóságoknak, sem a fôuraknak, akik ezért a ,,vörös'' jelzôt ragasztották rá. A gáncsoskodóknak azt üzente: ,,aki engem kommunizmussal vádol, annak azt válaszolom, hogy nem akarok semmi mást, mint amit XIII. Leo pápa akar''. Még utalhatnék arra is, milyen elmélyült tanulmányt írt például Marx értékelméletérôl. A másik pont a tudomány, a természettudomány és a hit kapcsolata. Fôleg a geológiával, a fejlôdéselmélettel foglalkozott, lásd a Föld és Ég című művét. Prohászka nagyon jól látta azt, amit késôbb XII. Pius Divino afflante Spiritu kezdetű körlevelében, majd pedig a II. vatikáni zsinat a kinyilatkoztatásról szóló dokumentumában leszögezett, tudniillik, hogy a Szentírásban különféle irodalmi műfajok vannak, nem kell szó szerint venni bizonyos kijelentéseket a világ szerkezetére, a csillagrendszerre vonatkozóan, így például a hatnapos teremtéstörténetet nem kell ,,egyeztetni'' az evolúciós elméletekkel. Ez a felfogás új távlatot nyit a tudomány és a hit konfliktusában... Valóban. Nemrég, tízéves kutatómunka után -- melyet Poupard bíboros vezetett -- II. János Pál pápa rehabilitálta Galileit, akit a XVII. században a Szent Officium hallgatásra ítélt. Galilei vétett abban, hogy a heliocentrikus világképre vonatkozó hipotézisét Dialógus című művében a tilalom ellenére hirdette, megsértve az akkori pápát is; a Szent Officium teológusai pedig abban tévedtek, hogy a Szentírás bizonyos szövegeit akarták egyeztetni az akkori természettudományos nézetekkel. Galilei jól látta azt, amit ma már alapvetônek tartunk az Írás-értelmezésben, és amit a Szentatya most -- Baronius bíborost idézve -- így fejezett ki: ,,A Szentlélek nem azt akarta megmondani nekünk, hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan jutunk az égbe.'' Vagyis vallási, üdvösségünkre vonatkozó igazságokat nyilatkoztatott ki a kor nyelvén, az akkori világkép keretében, és nem természettudományos ismereteket kívánt közölni. Nos, ezt nagyon jól látta Prohászka és kereste a párbeszédet ugyanúgy, mint Teilhard de Chardin, a jezsuita paleontológus, a hit és a tudomány között. Ami rendkívül korszerű -- mondjuk így -- ,,hozzáállás''. Ne féljünk -- mondja -- a tudományos kutatástól, hiszen egyetlen igazság van, amelyet a természettudomány is és a hittudomány is a saját módszerével közelít meg. Tanításának ez is lényeges vonatkozása. A mostani pápa ugyancsak szorgalmazza hit és tudomány párbeszédét; külön római tanácsot hozott létre ennek a kérdéskörnek a tanulmányozására. Ön sokszor kifejtette, milyen nagy hatást tett Prohászka gondolkodására a századelô modern filozófiája, különösen Bergsoné... Igen, ez a harmadik pont, amely már korán foglalkoztatott. Mindig izgatott Prohászka kapcsolata a modern filozófiával, nevezetesen a bergsonizmussal. Henri Bergson francia filozófus rendkívüli befolyást gyakorolt kora szellemi életére, a franciára és másokéra is azzal, hogy megtörte a XIX. század pozitivista, materialista szemléletét. Filozófiája sokaknak valóságos felszabadulást jelentett. Itt megemlítem Dienes Valéria nevét, aki Bergsont fordította, azután 1924-ben Prohászka lelki leánya lett; 1924 és 1927 között bensôséges szellemi- lelki barátság alakult ki közöttük, s ekkor sokat beszélgettek Bergsonról. Dienes Valéria is a századelôre vezette vissza megtérését, mert 1909 körül hallgatta Bergson kurzusait Párizsban, a Collčge de France-ban. Babits Mihály is részben az ô közvetítésével ismerte meg Bergson tanait. Késôbb Dienes Valéria, aki azután Teilhard de Chardint is fordított, valamiképp ötvözte Bergson, Teilhard és Prohászka eszméit. Ez nem véletlen, hiszen Teilhard is sokat tanult Bergsontól, miként Prohászka és Dienes Valéria is. Szóval a forrás a bergsonizmus volt: fôleg abban, ami a teremtésre és a fejlôdésre vonatkozik. Tudjuk, hogy az életlendület, az élan vital és a ,,teremtô fejlôdés'' lényeges felismerései Bergson felfogásának, továbbá az emlékezet és a tartam. Azt hirdette, hogy az idô folyamán, a fejlôdés során valami új keletkezik. A világ fejlôdésben lévô valóság, genezis; ezt a dinamikus szemléletet látjuk az említett gondolkodóknál... Ön a Napfogyatkozás című kötetében szembenézett a világi és egyházi modernizmus jelenségeivel is. Ebben milyen szerepet játszik Prohászka? Külön tárgyalást érdemel Prohászka modern katolicizmusa, amely félszázaddal elôzte meg a zsinatot. Errôl szól egy kis füzete, amelyet 1911-ben indexre tett Róma, a Több békességet című cikkével és Az intellektualizmus túlhajtásai című akadémiai székfoglalójával együtt. A székfoglalóban egy bizonyos racionalizmus ellen emel szót (az intellektualizmus helyett racionalizmust kellene mondani), és a tett, az élet, a tapasztalat elsôbbségét hirdeti az elvont fogalmi gondolkodással szemben. A modern katolicizmusban pedig az egyház reformját sürgette. Egy 1919-es hosszú naplójegyzetében is olyan eszméket hirdet, amelyet a II. vatikáni zsinat valósított meg. A világi hívek szerepe az egyházban, a népnyelvű liturgia, a nyitottság a modern világ felé, a szociális reformok mind felbukkannak írásaiban. Prohászkát tehát valóban a II. vatikáni zsinat elôhírnökének tekinthetjük. Éppen a zsinat következtében sok minden megváltozott az egyházban, azért ma már nem tűnik olyan forradalminak az ô szemlélete. Elveit, melyeket a zsinat is elfogadott, még jórészt át kell ültetni a gyakorlatba, meg kell valósítani, ahogy azt a Szentatya sürgette magyarországi látogatása során is. Tehát ebben a követelményben látom Prohászka idôszerűségét. A visszaszorítottság idôszakában mit és mennyit tehetett az egyház Prohászka szellemiségének ébrentartásáért? Köztudott, hogy az elmúlt évtizedekben -- a kommunista idôkben -- nemigen lehetett itthon foglalkozni az ô eszméivel. Mégis, 1974 karácsonyára Rónay Györggyel megjelentettük a Vigilia különszámát, amelyben több Prohászka-kutató írása olvasható. Közülük néhányan Gergely Jenô tanulmányaira válaszoltak, amelyek elindították az életmű körüli vitát. Gergely Jenô is elismerte Prohászka haladó szemléletét, tudniillik, ami 1919 elôtti tevékenységére vonatkozik. De az 1919 utáni Prohászkát ô is, meg sokan mások is, egyszerűen a keresztény kurzushoz sorolták, mondván, hogy a reakciós Horthyt támogatta... (Gergely Jenô azóta már kiigazította véleményét.) Nem volt veszélytelen ez a kezdeményezés, mégis elindult valami... Vass Péter piarista továbblépett és Belon Gellért, a késôbbi püspök együttműködött vele: háromkötetes antológiát szándékoztak kiadni, amelybe fölvettek volna kiadatlan naplókat is, és más, például indexre került írásokat, de ezt a tervet az egyházi és a politikai cenzúra meghiúsította. Csak egyetlen kötetnyi anyag jelent meg 1990-ben Koncz Lajos gondozásában. Így a kiadatlan írások jórészt még közlésre várnak. Az Ottokár Püspök Alapítvány azért alakult, hogy egy kutatócsoport hozzáfogjon Prohászka szellemi hagyatékának módszeres feldolgozásához. Mindenekelôtt publikálni kellene kiadatlan naplóit, a gazdag Shvoy-hagyatékot. [Azóta megjelent három kötetben a Naplójegyzetek teljes anyaga -- Sz. F.] Azután fôleg a leveleket kellene közzé tenni (tíz-tizenötezer levélrôl van szó); ezeket részben összegyűjtötték, de még sok lappang. Vass Péter piarista és Belon Gellért püspök már elkezdték a rendezést. Én magam feldolgozom Prohászka és a modernizmus kapcsolatát. [Közben már elkészítettem egy nyolcvan oldalas tanulmányt, amely megjelent a Prohászka emlékezete című kötetben -- Sz. F. ] Úgy tudom, meglehetôsen széles skálájú tématerv született a munka elvégzésére... Igen, elôzô fehérvári megbeszélésünkön próbáltuk szétosztani a szerepeket, a feladatokat. Máris vannak jelentkezôk, akik bekapcsolódtak a műhelymunkába, s vállalt témáikon dolgoznak. Ez év októberében szimpóziont rendezünk Fehérváron, mely képet ad az eddigi eredményekrôl. Ha terveink sikerülnek, az itt elhangzó elôadások kötetben is megjelennek. Egyszer majd el kell készíteni Prohászka fontosabb műveinek kritikai kiadását. Schütz Antal Prohászka halála után igen nagy munkát végzett, amikor összegyűjtött írásait kiadta huszonöt kötetben, de sokszor pontatlan az átírás, részletesebb jegyzetanyagra volna szükség, s az ismert műveket ki kellene egészíteni a kiadatlan naplókkal és más kéziratokkal. Ez a Fehérváron összegyűlt csoport, amelyik felvette az elejtett fonalat, a kutatás elsô fázisát végzi, hiszen több évtizedre szóló munka halmozódott föl. Illyés Gyula panaszolta fel a hatvanas években Babits szemébe nézni című írásában, hogy a magyar nép tékozló, nagy kincseit elherdálja, jóllehet kevés olyan kiváló szellemünk van, mint Babits -- és én hozzáteszem: mint Pázmány és Prohászka --, akik európai mércével mérve is jelentôs egyéniségek. Árgus, 1995. 4--5. szám ======================================================================== Elôevangelizáció: a hit és a kultúra párbeszéde. Interjúk Beszélgetés P. Szabó Ferenc költôvel, a Távlatok című folyóirat fôszerkesztôjével Készítette: Gyepes Aranka Az idén egy szerzetespap, Szabó Ferenc jezsuita atya kapta meg az Illyés Gyula-díjat, aki -- mint az oklevélen olvasható -- ,,hazai visszhangra nem is számítva, évtizedeken át folytatott bámulatosan gazdag írói munkásságot, melyben kiemelt helyet foglalnak el a XX. századi nagy francia költôk és ihletett teológusok fordításai és elmélyült kritikai elemzésük''. A díj-átadáskor Szörényi László a laudációban utalt rá: az írók, gondolkodók, értelmiségiek -- különösen az emigrációban élôk -- ôrökként virrasztottak a negyven évig tartó sötétségben. Az emigráns ôrködôk között játszott kiemelkedô szerepet Szabó Ferenc is (vö. Távlatok 96/5.). A neves teológust és írót a szlovákiai magyar katolikusok elsôsorban a Távlatok fôszerkesztôjeként ismerhették meg, de lapunk hasábjain számos versével is találkozhattak az olvasók. Ön huszonöt évig dolgozott a Vatikáni Rádió magyar tagozatán. Hogyan került erre a fontos ,,ôrhelyre'', ott, akkor mit tartott a küldetésébôl eredô legfontosabb feladatnak? Az 56-os forradalom után jezsuita novíciusként és magyar--francia szakos bölcsészhallgatóként kerültem ki Ausztriába, majd Belgiumba, ahol teológiát és filozófiát tanultam, és Párizsban doktoráltam teológiából. Végül mégsem lettem tanár. A II. vatikáni zsinat másnapján, 1967. január 1-jén kerültem a Vatikáni Rádióhoz. Legfôbb feladatom az volt, hogy Magyarország és általában a magyar hallgatók felé közvetítsem a zsinat tanítását. Elsôsorban a Szentszék híreit és a pápai megnyilatkozásokat ismertettük, különféle sorozatokat tartottam a zsinat tanításából, de interjúkat is készítettem magyarországi személyiségekkel is: megszólaltak nemcsak egyháziak, hanem a kultúra olyan képviselôi is, mint Pilinszky János vagy Rónay György. A kulturális, irodalomkritikai és évfordulós adásokat felhasználtuk arra, amit én elôevangelizációnak mondok. II. János Pál pápa is hangsúlyozza a hit és a kultúra párbeszédét. Ebben a szekularizált világban, a posztkommunista korszakban nagyon fontos, hogy azokkal is párbeszédet folytassunk, akik nem mennek be a templomba, sem a hittanterembe. Mi egyháziak nem vonulhatunk gettóba. [...] Írói munkásságában hogyan nyilvánul meg az elôevangelizáció, a hit és a kultúra párbeszéde? Az európai kultúrát áthatotta a kereszténység, s az irodalomban ez mély nyomokat hagyott. Amikor modern francia és magyar költôkkel, írókkal foglalkoztam, mindig a hit és a hitetlenség kérdésére figyeltem. »Csillag után« című nemrég megjelent kötetemben az Isten- keresést követem nyomon a magyar irodalomban. [...] Ön szerzetespap és költô, sôt költészetében ihletforrásként a szerelem is jelen van. Hogyan fér meg a kettô egymással. Nem korlátozza- e életállapota költészetének kiteljesedésében? [...] Az írók, a költôk, a művészek sokkal inkább átélik az élet egzisztenciális problémáit, mint a szobatudósok. Amikor a hit és hitetlenség problémáját tanulmányoztam, magam is végigküszködtem ezeket a kérdéseket. Kamaszkorom óta foglalkoztatott a lét értelme, majd Heideggernél és többi filozófusnál találkoztam ismét ezekkel az egzisztenciális kérdésekkel. Nos, ezek a kérdések vissza-visszatérnek teológiai-filozófiai eszmélôdéseimben, de költeményeimben is. Aki a verseimet olvassa, gyakran találkozik ezzel a két témával: a halál és a szerelem -- thanatosz és erosz. Az emberbe visszatér a haláltól való szorongás. Jézus is szorongott a haláltól, és mindannyian átmegyünk ezen a bizonytalanul biztos vég elôtti szorongáson. Az élet értelmét én a keresztény hitben találtam meg, és a hivatásomhoz tartozik, hogy másokat is segítsek elvezetni az igazsághoz, amely nem más, mint egy személy: Jézus Krisztus. Az persze furcsa, ha egy szerzetes a szerelemrôl beszél, de ember vagyok és semmi sem idegen tôlem, ami emberi. Verseimben vannak emlékezések fiatalkori szerelmekre, amikor még nem tartoztam a rendbe. De ez késôbb is megtörtént. Az ember találkozik valakivel, és ez az érzés felébred a lelkében. Ez tulajdonképpen megnyílás mások felé. Babits vallja: a nagy szeretet vezette tovább és fényt mutatott számára, hogy kilépjen a maga szűk kis világából, fölfedezze a másikat, és együtt nézzenek elôre. Ahogy Exupéry mondja: nemcsak egymást nézni, hanem elôre és fölfelé is... Én ezt természetesen a költészetemben szublimáltam, hiszen elköteleztem magam a szerzetesi életre. Igazában a hivatásom -- az, hogy Isten kiválasztott erre a pályára -- nem korlátoz abban, hogy a lehetô legszélesebb skálán szólaljon meg a költészetem. Doktori értekezésében Szent Ambrus krisztológiáját dolgozta fel. Hogyan fejezôdik ki a Krisztus-élmény az Ön teológiájában és életfilozófiájában? A teológia ágai közül elsôsorban a krisztológiát művelem. Figyelem a krisztológia fejlôdését. A Mérlegbe általában én írtam ilyen tárgyú szemléket, volt elôadássorozatom a szegedi szemináriumban és a Teológiai Zsebkönyvek sorozatban megjelent egy könyvem Jézus Krisztus címmel, amelyet a szemináriumban tankönyvként használnak. Ha prédikálok, lelkigyakorlatot, rekollekciót tartok, nemcsak elvont igazságokat hirdetek, hanem, amit megéltem, ami az evangélium lényege: Jézus Krisztus személye, aki megragadott engem, akinek követésére Jézus Társaságában, a jezsuita rendben vállalkoztam. Követem ôt, ami nem azt jelenti, hogy az ember mindennap tökéletesen megvalósítja az eszményt; ellenkezôleg minden este megállapítom: bár megcéloztam az eszményt, de sokkal kevesebbet tettem... De nem mondok le róla, követem azt, amire az Úr kiválasztott, az ô irgalmára számítok, hogy teljesítsem azt a küldetést, mert az Úr hűséges az én gyarlóságaim ellenére is. Ön a magyar jezsuiták folyóiratának, a Távlatoknak a fôszerkesztôje. Mit kell tudni a lapról, kinek szól, milyen a témaszerkezete? Korábban a Szolgálat társszerkesztôje voltam, amely papok számára készült. A Távlatok a rendszerváltás táján indult és a keresztény értelmiséget kívánja megszólítani. A nemrég végzett olvasói ankét eredménye azt bizonyítja, hogy a lapnak jó a fogadtatása, tehát teljesíti küldetését. A Távlatok hasábjain is helyet adunk a hit és a kultúra párbeszédének, tekintve, hogy az olvasók részérôl a lelkiség mellett szinte egyenlô mértékben jelentkezik a szellemi, illetve világnézeti tájékozódás és a kultúra igénye. Másrészt közelebbrôl figyeljük és bíráljuk a magyar valóságot, egyházi és társadalmi- politikai életet, hogy segítsük a hívôket a politikai tájékozódásban, a közéleti elkötelezettségben és az újraevangelizálásban. Remény, 1996. november 24. ======================================================================== ,,Az öröm örökkévaló''. Interjúk Adventi beszélgetés Szabó Ferenc jezsuita atyával Készítette: Erdélyi Erzsébet--Nobel Iván Pater Szabó Ferenc költô, műfordító, teológus, tudós, irodalomtörténész, a Vatikáni Rádió magyar adásának volt vezetôje, a Távlatok című folyóirat fôszerkesztôje. Melyik hivatást vállalja a legszívesebben? Nehéz erre válaszolni. Talán jobban jellemezné tevékenységemet ez a meghatározás: világnézeti író. Mindig az élet értelmének keresése foglalkoztatott. Már amikor nagydiákként a zalai erdôszélen sétálgattam -- ezt meg is írtam a Jelek az éjszakában című könyvem elején --, föltettem magamnak azokat a kérdéseket, amelyeket késôbb Heideggernél olvastam, vagyis ilyeneket: miért létezik egyáltalán valami, s mi lenne, ha semmi sem lenne. Elképzeltem az abszolút semmit, és majdnem beleszédültem ebbe. Mivel most valami létezik, mindig kellett valaminek léteznie, mert a semmibôl semmi sem lesz. Ilyen gondolatokkal foglalkoztam, és ez végigvonul az egész életemen. Az értelemkeresés Isten-keresés -- ahogyan Pauler Ákos, a magyar filozófus mondta: a filozófia és az emberi élet Isten-keresés. Ezt lehet értelemkeresésének is mondani, ahogyan Illyés is tette egyik reflexiójában. Végsô soron az abszolútumot keressük, ez az a nyugtalan szív, amelyrôl Ágoston írt a Vallomások elején. Persze elsôsorban jezsuita szerzetes vagyok. Az elôzô felsorolásból kimaradt az, hogy Szabó Ferenc az Illyés Gyula-díj ez évi kitüntetettje. A rangos díj odaítélésével nemcsak gazdag műfordítói tevékenységét értékelték, hanem azt is, hogy a költô és filozófus ,,a magyarországi olvasóközönségtôl távol, hazai visszhangra nem is számítva évtizedeken át folytatott bámulatosan gazdag írói munkásságot''. Mit jelentett Szabó Ferencnek ez a díj? Igen megörvendeztetett. Éppen Rómában voltam, a Vatikáni Rádiónál helyettesítettem, amikor megtudtam, hogy a Tokaji Írótáborban át akarják adni a díjat. Hubay Miklósék nagylelkű segítségével hazarepülhettem és átvehettem a díjat, azután visszamentem Rómába. Jólesett, hogy itthon is elismerték külföldi tevékenységemet, hiszen amikor a szellemi vasfüggöny még létezett, mi Rómából segítettük az itthoniakat, a magyar egyházat, a hívôket a tájékozódásban. Elôzôleg Andrásfalvy Bertalantól megkaptam a Pro Cultura Hungarica-díjat, s már az is ennek a tevékenységnek az elismerése volt. Az Illyéssel tűnôdve című vers költôjének valószínűleg nemcsak a díj volt fontos, hanem az is, akirôl elnevezték. Én is a ,,puszták népébôl'' származom, apám cseléd volt, így hát nagy élvezettel olvastam annak idején a Puszták népét. Azután Illyés Gyula párizsi élményei is igen megragadtak, hiszen két és fél évet magam is ott töltöttem. Valahogyan rokonnak éreztem magam ôvele. Talán a prózáját és az esszéit jobban szerettem, mint a verseit, bár van néhány nagy verse, amelyet különösen is kedvelek. Amikor elküldtem Flórának, Illyés Gyula feleségének Zsoltárhangon című kötetemet, amelyben ez a vers is szerepel, ô elküldte nekem dedikálva följegyzéseit József Attiláról. Bár már érintettük az ágostoni ,,nyugtalan szív'' kifejezést, vissza kell még térnünk hozzá, hiszen úgy tűnik, Szabó Ferenc életét alapvetôen meghatározza ez a gondolat. Ez nemcsak az én életemet jellemzi, hanem általában az emberi életet, ahogyan Babits is írja: a soha-meg-nem-elégedés. Az emberben benne van a végtelen vágy, akár a végsô igazság, akár a jóság utáni vágy. Benne van ez Don Juanban is és mindazokban, akik az élvezeteket egymásra halmozzák, de soha nem elégülnek ki, azért, mert az ember Istenhez rendelt lény. Ahogyan Ágoston mondja: fecisti nos ad Te -- azaz magadhoz, magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned. Minden végesen túllendül a szellem -- egyébként filozófiailag is lehet elemezni ezt a szellemi dinamizmust, ez az úgynevezett transzcendentális módszer lényege. Az emberi élet ilyen nyugtalanság, mert nem elégít ki bennünket a véges -- akár igazságról van szó, akár jóságról. Az abszolútum mozgat bennünket. ,,Látás nélkül is szerethetünk'' -- írja Szabó Ferenc. Egy élet tanulsága, bölcsessége ez a szép gondolat? Igen. Ahogyan az ember öregszik, egyre inkább látja, hogy végül is semmit se tud, hiába tanult annyi mindent: teológiát, filozófiát. A hit se látás, a látás majd odaát lesz. Tehát valamiképpen éjszakában járunk. Vannak csillagok, támpontok, de mégsem látunk. Tükör által homályosan -- ahogyan Szent Pál mondja. Majd a hit látássá tökéletesül, és a remény is beteljesül, egyedül a szeretet marad meg. És már most szerethetünk: a sötétben is, az éjszakában is. Tehetünk jót, hogy egy kicsit jobb legyen a világ. A hominizáció megtörtént, tehát az emberré levés, de humanizálni kell ezt a barbár világot. Ez lenne a feladatunk, mert csak a humanizált világot divinizálhatja, istenítheti meg, alakíthatja át istenivé a Szentlélek. Victor Hugo írja valahol, hogy az Isten jelenlétét valahogy úgy megérezzük, mint a napfényt a bôrünkön. Mint ahogyan a vakok is érezhetnek jelenlétet, még ha nem látnak is. Arról van szó tehát, hogy az Isten jelen van, ahogyan Pál hirdette az Areopagoszon: ,,benne élünk, mozgunk és vagyunk'', csak meg kell érezni ezt a jelenlétet. És itt van a modern ember tragédiája, amit a nietzschei metaforával, ,,az Isten meghalt'' kifejezéssel szoktak jelölni, tudniillik, hogy meghalt a tudatban az Isten -- hiszen az örökkévaló nem halhat meg --, és az ember elveszítette az Isten iránti, a jelenléte iránti érzéket. A zsoltáros nagy költôk a Védáktól kezdve Assisi Szent Ferencen át Claudelig megérezték vagy észrevették a teremtésben a Teremtô nyomait. És az ember, ha saját lelkébe tekint, ott is fölfedezheti az Isten-képmásságot, de ha nincs meg ez az érzéke, akkor számára nem létezik ez az Isten. Az esztétikai szép-élményhez tudnám ezt hasonlítani. Nézem azt a képet. A takarítónô letörli, mert úgy kezeli, mint egy tárgyat. De ha bennem megvan a szubjektív mélység, és valamiképpen egybeesem a teremtô mozdulattal -- ez az intuíció Bergson szerint -- , valamiképpen beléhatolok a tárgyba, és még inkább a személyekbe, így egybeesem azzal, ami benne egyedülálló, s így újrateremtem a műalkotást. »Csillag után« című tanulmánykötetében, amely a következô alcímet viseli: Istenkeresés a modern irodalomban, többek között József Attila Isten-élményével is foglalkozik. A költô híres-hírhedt sorai: ,,Nincsen apám, se anyám / Se istenem, se hazám'' még ma is istentagadásnak irtékelhetôk? Válaszként idézhetném a József Attila Istene című versemet, illetve a Távlatok című folyóirat karácsonyi számában megjelenô tanulmá- nyomat József Attila Isten-élményérôl. Ma már lehet errôl a témáról beszélni, és nagyon értékes tanulmányok jelentek meg az utóbbi idôben, melyeket én is fölhasználtam. Rómában, a legutóbbi hungarológiai kongresszuson is elhangzott néhány, s én is elmondtam errôl a véleményemet. Kicsit vitatkozom Beney Zsuzsával is. Én nem József Attila Isten-képérôl beszélnék, hanem Isten-élményérôl. Ô, akárcsak Ady, hitetlenül is hívô volt. Én azt mondom: az is lehet hiteles Isten- élmény, hogy az ember az Isten hiányát érzi, és mintegy megteremti ôt. Egyik utolsó töredékében így ír: ,,Édesanyám, egyetlen, drága, / te szüzesség kinyílt virága, / önnön fájdalmad boldogsága. / Istent alkotok (szívem szenved), / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!'' A theopoézist megtaláljuk József Attilánál is. A hiány, az űr állandóan visszatér utolsó korszakában, hiszen a Bukj föl az árból című versét is így zárja: ,,és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal.'' Ebben a tanulmányban idézem Unamunot, aki spanyol Kierkegaard-ként azt jegyzi fel naplójába, hogy az is lehet már kezdeti kegyelem, ha az ember az Isten hiányát érzi. De sok szép József Attila-verset idézhetnénk, például a Betlehemi királyokat, amely most, karácsony közeledtével nagyon is idôszerű. A versekben a leggyakrabban elôforduló szavak: csillag, csend, ôsz, éjszaka. Ezek a dekadenciát sugalló kifejezések ellentmondanak Szabó Ferenc életfelfogásának. Helyesen látjuk ezt? Nem a dekadencia kifejezései ezek. A misztikus költôket -- vagy akár Saint-Exupéry Citadelláját vagy A kis herceget -- olvasva a csend, a sivatag, az éjszaka és a csillagos ég ráhangol az Isten jelenlétére és az imádságra. A titkot megsejti az ember az éjszakában, mert nappal sok mindent lát, de a lényeget a csend és az éjszaka közvetíti. Ezért vonultak a remeték is a sivatagba, mert ott a belsô dolgokra, a lényegre összpontosul a figyelem. A csillag más szempontból fontos számomra. Amikor elhatároztam, hogy jezsuita leszek, és láttam, hogy voltak közöttük tudósok, csillagászok, én is gondoltam arra, hogy jezsuita csillagász lehetnék. Nem lettem csillagász, de mindig érdekeltek a csillagos ég titkai, a táguló világegyetem rejtelmei, hiszen ebben a titokzatos világegyetemben sodródunk mi is. Az a pascali megrendülés, hogy ,,a végtelen csillagterek örök csöndje rémülettel tölt el'', rám is nagy hatással volt. Elgondolkoztatott, hogy mi volt elôttem, egy nagy sötétség, utánam is az lesz, s én egy villanás vagyok az éjszakában. Ki helyezett ide és hogyhogy vagyok? Mi a lét értelme? Erre mindig visszatérek. A csillagok az éjszakában irányt mutatók. Hasonlóan tűnôdik Kosztolányi is, megcsodálva az égbolt kozmikus szépségét. Ôszi ámulat című versének ihletôje Kosztolányi volt, hiszen a mottó is a Szeptemberi áhítatból való. Igen, de Babits is, elsôsorban olyan nagy filozófikus költeményei révén, mint a Hadjárat a Semmibe című. A »Csillag után« kötetcímet is Babitstól vettem, aki állandóan megy a csillag után, mint a napkeleti bölcsek, végül azután Jézussal a kereszten találkozik -- a szenvedésben. A csillagok tehát jelek az éjszakában. Ez egyúttal egy korábbi kötetének címe is. Ha már kissé visszaléptünk az idôben: korai versei között négysoros, kétsoros és egysoros költemények is találhatók. A lehetô legtömörebb kifejezés utáni vonzódás bizonyítékai ezek? Elsô kötetemben jelentek meg, s inkább költôi játéknak tekinthetôk. Különben René Charnál is találhatunk hasonlókat. René Char verseit műfordításai között is megtaláljuk, de a franciák mellett olyan nagy modern olasz költôk is szerepelnek, mint Ungaretti vagy Montale. El tudta kerülni hatásukat? Francia szakos voltam az egyetemen, s ez meghatározta érdeklôdésemet. Meg azután francia nyelvterületen tanultam, Louvainben, Párizsban. Az is tény, hogy a századforduló óta a francia irodalomban a konvertiták egész sorával, gondolkodókkal, írókkal találkozunk, akik meghatározták a katolicizmus XX. századi szellemiségét. Akármilyen sokáig voltam is Rómában, a második nyelvem a francia lett, az olasz meg csak úgy rámragadt. Persze a francia szerzôk között is válogattam, van egy külön kötetem, amelyben Valéry-, Claudel- és Emmanuel- fordításaim jelentek meg. Irodalmi tanulmányai között Pázmány Péter jelentôs helyet foglal el. Kosztolányi a magyar próza atyját tisztelte Pázmányban. Szabó Ferenc mit tart legnagyobb értékének? Kosztolányi, de Weöres Sándor és mások is sokat tanultak Pázmány nyelvébôl. Én monográfiáimban inkább a teológussal foglalkoztam: grazi, latin nyelvű teológiai traktátusaival, mert ezeket elôttem igazán senki sem dolgozta fel. Elhelyeztem a kor szellemáramlataiban (A teológus Pázmány). Különösen érdekes volt számomra a hitrôl szóló traktátusaiban a hit és a kegyelem kérdésének megítélése. Ô nagyon éleslátó volt, és kereste az egyensúlyt. Korábban megjelentettem egy kötetet Pázmány Péter emlékezete címmel, amely itthoni és külföldi Pázmány- tanulmányokat foglalt magába, s utána jött ez a monográfia. Disszertációját Szent Ambrusról írta. Mi vonzotta a szenthez? 1956 után Louvainbe kerültem, ahol hét évig éltem és tanultam. Meghívtak oda teológiatanárnak. Ezért Párizsba mentem doktorálni. Elkezdtem tanulmányozni az egyházatyákat. Sok érdekes dolgot találtam Ambrusnál, aki Ágoston elôtt élt. Ô ugyan nem eredeti, mivel függ Órigenésztôl, Szent Vazultól és a görögöktôl, de éppen ezért tartottam érdekesnek. Most a pápa közzétett egy levelet, mert 1997. április 4-én lesz Ambrus halálának tizenhatodik centenáriuma, s Milánóban nemzetközi kongresszust rendeznek. (Ezen magam is részt veszek, s elôadok.) Ebben a levélben a pápa is kiemeli: olyan tekintélye volt Ambrusnak, hogy görögre visszafordítottak műveibôl, florilégiumokat állítottak össze, és a nagy egyetemes zsinatok hivatkoznak rá. Én fôként a kozmikus szempontot tanulmányoztam, vagyis azt, hogy Krisztusban föltámadt a világ -- ahogyan a testvére halálakor írt beszédében mondja. Hisszük, hogy föltámadunk, és a mindenség is, amely most még sóhajtozik -- ahogy Pál írja a Római levél 8. fejezetében -- tehát a mindenség is követi majd az embert a dicsôségben, hiszen az az üdvösség drámájának színtere volt. Szabó Ferenc teológiai tudományos munkásságában a szerkesztés is jelentôs szerepet töltött be, gondoljunk a Teológiai Kiskönyvtár sorozatra vagy a Biblikus Teológiai Szótárra, amely 1970-ben Rómában jelent meg magyarul, majd késôbb Budapesten is. Mindehhez nagyon ökonomikusan kell az idôvel gazdálkodni. Ez igaz, de összehangolt csapatmunkával folyt a szótár szerkesztése. Én magam végeztem a nagy cikkek fordítását, és ellenôriztem a többit is. Hat-hét ember segített és az egészet Nagy Ferenc jezsuita pater szerkesztette. A híres francia jezsuita, Xavier Léon-Dufour készítette ezt a szótárt, legalább hatvan kiváló exegétával. Ebben összefoglalták a biblikus kutatás legjavát, itthon is már két kiadást ért meg. Valóban nagy segítség ez a teológiát tanulóknak, de mindazoknak is, akik a Bibliát tanulmányozni akarják. A sok műfaj között a napló is megtalálható Szabó Ferenc oeuvre- jében. Szentföldi élményeit rögzítette ebben a formában. Igen, kétszer jártam ott; másodszor egy katonapap csoporttal mentem. Kairóba röpültünk, majd léghűtéses busszal a Sinai-félszigeten, a sivatagon átkelve tartottunk Jordániába, Ammanból mentünk Jerikóba. Mind a két szentföldi út mély nyomokat hagyott bennem. Az emmauszi úton című könyvemben írtam errôl. Csodálatos volt az este a Sinai hegy tövében. Ezt az élményemet megírtam Szináji teofánia című versemben. Sok mindenrôl szó esett már, de negyedszázados rádiós tevékenységérôl még nem. Mit jelentett a Vatikáni Rádió magyar adása vezetôjének lenni? Az ifjúságom java ott telt el; ott dolgoztam a legintenzívebben. A rádiós munka mellett írtam, kiadói tevékenységet folytattam, folyó- iratok munkatársa voltam, és így tovább. A Vatikáni Rádió elsôsorban a pápa szócsöve volt és jelenleg is az, hiszen az ô megnyilatkozásait, szentszéki híreket közvetít, ablak a világegyházra, de mellette világnézeti sorozatok, és a hatvanas-hetvenes években a zsinati tanítás ismertetése is szerepelt a műsoron. Róma mégiscsak a világ szíve, rengeteg ember megfordul ott. Én olyan jezsuita közösségben laktam, ahol húsz nemzetiségbôl voltak írók és rádiósok. Az ember az ebédnél, vacsoránál számtalan dolgot megtudott, nem úgy mint itt Pasaréten, ahol csak kutyaugatást hallok, és ha nem jövök be a városba, azt sem tudom, mi történik a világban. Mert a magyar televízió nem a világ eseményeirôl ad panorámát, hanem fôként parlamenti vitákat és egyéb ,,üléseket'' közvetít. Róma nekem a Triznya-kocsma is volt. Karinthy Cininél lehet olvasni róla, de mások is írtak ottani élményeikrôl. Szônyi Zsuzsa és férje, Triznya Matyi jó barátaim voltak, Matyi meghalt szegény, itthon, Zebegényben van eltemetve. Ott találkoztunk a magyar értelmiség színe-javával, Rónay György, Weöres Sándor, Pilinszky is megfordult ott, de külföldön élôk is, például Kerényi Károly, Cs. Szabó, írók, művészek -- ez is Róma volt. Szônyi Zsuzsa és mások könyvakciókat szerveztek: a látogatók olyan könyveket csempésztek be Magyarországra, amelyeket nem lehetett behozni: például Bibót, Méray Nagy Imre-életrajzát vagy a Katolikus Szemlét. Itthon persze gyanús volt a kocsma, kezdetben nem is mertek eljönni a kinn tartózkodó hazaiak. Onnan is Magyarországért, a magyar egyházért dolgoztam, de azt mondtam, mihelyt hazajöhetünk, jövünk. A változások után valóban hazajöttünk, mert itt a dolgunk, de harminchat év után nem könnyű. Az öreg fát nehéz átültetni. Egyik kötetének címe, a Távlatok, egy folyóirat címe is, amelynek fôszerkesztôje. Milyen távlatokról lehet beszélni a XX. század végén? Ez világnézeti és kulturális folyóirat. Azelôtt Szolgálat néven lelkiségi lapként létezett külföldön. Inkább papoknak, de világiaknak is szólt. Ahogy hazajöttünk, átalakítottuk profilját. Továbbra is vannak világnézeti kérdések egy-egy téma körül, például az októberié a halál és örök élet volt. A Figyelô rovatban a magyar politikát, kulturális életet, egyházi életet figyeljük. A Kultúra és élet rovatot én nagyon fontosnak tartom a kultúra és hit párbeszéde szempontjából. Azokhoz is szólnunk kell, akik nem mennek el misére, nem hallgatnak prédikációt, nem járnak hittanórára: a nagy szekularizált tömegekhez. Azokhoz, akik keresnek, mert hiszen a zsinat szerint Isten kegyelme titokzatosan minden ember szívében működik, azokéban is, akik nem tartoznak a látható egyházhoz. Ez lenne az elôevangelizálás. És én azt szeretném, hogy a televízió a kifejezetten vallási műsorokon kívül is legyen értékközvetítô és nevelô. Megköszönve a beszélgetést, összegzésül álljon itt a költô Te Deum című verse. Te Deum ,,Áldjátok az Urat, mert jó dalolni Istenünknek mert örvendetes dicséretét ünnepelni.'' 146. zsoltár Most hallgassanak a pusztulás prófétái mert önfeledten dicsérni akarlak Téged mert elvakít kitörô Dicsôséged magasztallak mert énekelni jó mert az öröm örökkévaló! Mint bozótban vagy asztagon harsogó tűz végigfut rajtam az öröm elôre látom jobbodon jövôm már elôre Neved magasztalom mert számon tartod könnyeinket a hegyrôl magaddal vitted szíveinket Bár zúg a tenger szenvedés most mégsem sóhajtozom a teremtéssel nyögve a vajúdás a születés kezdete -- ha majd újraöntve feltámad a világ s mi benne Glóriád eloszlat minden sötétséget de én már most dicsérlek Téged az újulást új dallal elôvételezve Magasztallak mert énekelni jó mert az öröm örökkévaló Dicsôség Néked! 1990 Kossuth Klub/Árgus, 1997. 2. szám ======================================================================== 1. Nyitány Visszapillantás Pascal Le silence éternel de ces espaces infinis m'effraie'' Van úgy, hogy -- veled együtt -- rémülettel tölt el a mérhetetlen csillagterek örök csöndje, hiába szór sziporkát fenn az augusztusi éj! Csak percnyi villanás az életem: mögöttem és elôttem ásít a sötét! Hogyan kerültem éppen most ide, miféle ismeretlen véletlen játszott velem parányi csillagporral? S mi lesz velem, ha csöppnyi fényemet kioltja majd egy ismeretlen Árny? Az életem-halálom döbbenet, talány! De éjszakádban Tűz gyúlt hirtelen, Te izzó agy, vakító értelem! Maga a Tűz jelent meg érzékeny szívedben s te könnyes szemmel, ujjongó örömmel megláttad Ôt a más rendbôl valót. Hiába szállok én is táguló csillagterekben, míg nem kereslek itt a szívközelben! Ha önmagamba szállok -- benti végtelenbe -- Te mélyen égô Tűz majd rádnyitok s e fényre szomjas szem meglát, Te nagy Titok! (Ôszi ámulat, 1981) 1981-ben írtam ezt a verset. Jó harminc évvel korábban (1950-ben), érettségi után a vakációban sok verset írtam. (Lásd az 1988. augusztus 8-i jegyzet post scriptumát!) Augusztusi éj volt a címe annak, amelyben kifejeztem megdöbbenésemet a falusi nyári éj csendjében, a hullócsillagokkal sziporkázó ég szemlélése után. Alaphangja nem a pascali rettenet volt (Pascalt különben akkor még nem ismertem), hanem a csodálkozásé. [...] Fiatalembernél az egzisztenciális szorongás nem ugyanaz, mint az érett korúnál vagy annál, aki érzi, hogy a halál felé hanyatlik. Tele van feszülô erôvel. Inkább a sok lehetôség, a választás elôtti szorongás szédülete fogja el. Akkoriban nem is a halálra gondoltam, inkább az élet értelmét kutattam. A csillagos ég oly beszédes volt, hogy nem rettentett meg a nyári éj csendje; a sötétség is fényességgé vált, amint a hullócsillagokat néztem önfeledten. Ide írom a verset. Augusztusi éj A tikkadt réten csűrbogár sírdogál hogy oly hamar elszaladt a nyár. Hallga! ni! hallani: valaki lassan húzza fel a vén Idôt mely oly hamar lejár. Oly tiszta most az éj hogy látom: az alvó dombok melle emelkedik és süllyed a lassú lélekzésre. Sarjúillat száll el az almafák alatt. Egy romlott alma hull a fűbe puffan s csend. Sziporkát szór a forgó ég miként a megkavart parázs csillagok hullnak az öblös űrbe kigyúlnak s megsemmisülve hal meg a fényük. Egyre tágul az űr magába szív a feldagadó magasság. Habzón-zsongón kiárad már a fény a kék Tejút kanyargó árkai ölén a csillagok alattam szállnak már itt vagyok az Égi Város peremén. Mi lett az éj! Csak Fény, csak Fény, csak Fény! 1950 Néha próbáltam elképzelni a semmit. Ez a ,,képzelôdés'' -- a teljes Semmi eszméje -- szédületet okozott. Hiába próbáltam képzeletben ,,megsemmisíteni'' a mindenséget, hogy a teljes Semmibôl induljak ki. Hiába! Egy villámfényben rögtön megláttam: hamis képzetrôl van szó, hiszen én itt vagyok a létezô világ ölén. Az abszolút semmibôl semmi sem lesz. Tehát abszolútnak mindig kellett lennie, különben nem lenne semmi. A mindenségnek valami abszolút alapja van, bármint nevezzük is ezt az Abszolútumot. De ugyanakkor átéltem esetlegességemet is. Azt, amit késôbb Pascalnál olvastam: ,,Ha áttekintem életem röpke tartamát, amelyet elnyel a megelôzô és követô örökkévalóság -- memoria hospitis unius diei praetereuntis (az egynapos vendég emléke, Bölcs 5,15) --; ha azt a parányi helyet nézem, amelyet betöltök a mindenségben; és fôleg ha a körülöttem örvénylô mérhetetlen világűrt, a roppant térségeket tekintem, amelyeket nem ismerek és amelyek nem ismernek engem, megdöbbenek és elrémülök látván, hogy itt vagyok -- inkább itt, és nem amott valahol --, mert semmi ok sincs arra, hogy miért itt és nem amott, miért most és nem máskor. Ki helyezett ide engem? Kinek a parancsa, kinek a végzése szabta ki számomra ezt a helyet és ezt az idôt?'' (Pensées. Br. 205.) ,,E végtelen csillagterek örök csöndje rémülettel tölt el.'' (206.) A Gondolatok számtalan szövege variálja ezt a gondolatot, mint majd látjuk. Jóval késôbb -- már Louvainben, amikor Teilhard de Chardin vízióját is ismertem -- René Grousset, a híres orientalista könyvét olvastam: Bilan de l'histoire (1946). A hívô humanista kozmikus távlatokba állítja a teljes emberi civilizációt. Könyve végén Pascal fenti gondolatáról elmélkedik, amikor -- a modern természettudományok felfedezéseit és utópiáit is figyelembe véve -- az emberi faj végsô sorsának egyedülálló problémáját veti föl. Nem lényeges -- hangsúlyozza --, hogy a faj halála a tudományos felfedezések egész sora után következik, amelyek az embereket az istenekhez tették hasonlóvá. A végsô halál annál tragikusabb lesz, minél inkább a mindenség fölé kerekedett az emberi értelem. ,,Akkor ‘e végtelen csillagterek örök csendje' valóban annak jelenik meg, ami igazában: az egyedüli problémának. Képzeljük el, hogy planétánk utolsó estéjén az utolsó gondolkodó lény errôl az egyedülálló témáról elmélkedik. De tévedek -- folytatja Grousset. Ezt az elmélkedést ismerjük már. Pascal leírta nekünk úgy, hogy egy vesszôt sem kell rajt változtatnunk.'' Ezt a »gondolatot« idézi: ,,Ha szemlélem az egész néma világmindenséget és a fény nélkül magára hagyott, a mindenség e zugában eltévedt embert, aki semmit sem tud arról, hogy ki helyezte ide, miért van itt, mi lesz halálában, és aki képtelen valamit is tudni, rémület fog el, mintha valakit álmában egy puszta, rettenetes szigetre tettek volna ki, és aki felébredve semmit sem tudna arról, hol van és hogyan találhatna kiutat. Mindezt látva elcsodálkozom, hogyhogy nem esik kétségbe valaki ily nyomorúságos helyzetben.'' (693.) Grousset ezután a neves francia biológus, Jean Rostand pesszimista látomását idézi fel az emberi faj végérôl: ,,Az emberi faj éppúgy eltűnik, amint eltűntek a dinoszauroszok és a sztégocefaloszok. Lassankint a kis csillag, amely napul szolgál nekünk, elhalványul és kihűl. Akkor minden élet megszűnik a földön, amely mint elavult bolygó vég nélkül forog a véghetetlen űrben. [...] És a mindenségnek ebben a parányi zugában örökre elenyészik a protoplazma kerge kalandja, amely talán közben más bolygókon fejezôdött be vagy talán más bolygókon újrakezdôdött. És mindenütt ugyanaz az illúzió táplálja a kalandot, ugyanazokat a gyötrelmeket hozza létre, másutt is ugyanolyan abszurd, ugyanúgy hiábavaló, ugyanúgy szükségszerűen kezdettôl fogva a végsô bukásra és a végtelen sötétre ítélve.'' A francia tudós kétségbeesett látomása megalapozott lenne, ha valóban az egész emberi kaland, a föld és rajta a civilizáció virága végsô, teljes pusztulásra volna ítélve. Grousset végül hitvallással fejezi be könyvét: a Kálvárián agonizáló, Eli, Eli, lamma szabaktanit kiáltozó Krisztusra irányítja a tekintetet, aki megváltotta az emberiséget: ,,Tudjuk, hogy a keresztény megoldáson, a spiritualista megoldáson kívül nincs más elfogadható az értelem és a szív számára. Ha a világ csak az, aminek a (materialista) természettudomány és a hitetlen filozófia mondja, akkor abszurd az észnek és fellázítja a szívet. E borzalmas ürességgel szemben a kereszténység képviseli ma a szellem védelmét. És küldetése a hajótörésben -- amely minden remény híján lenne, ha a Kereszt nem lenne jelen -- küldetése üdvösséghozóbb, mint valaha is volt. -- O Crux, ave, spes unica, üdvözlégy Kereszt, egyetlen reményünk!'' (306.) Ezt elsô könyvem végén idéztem 1963-ban. Azóta két évtized telt el, magam is sokat meditáltam az egyes személy és az emberiség jövôjérôl. Teilhard de Chardin derűsebb távlatokat nyitott, mint Rostand és mások. De a mai természettudomány sem biztatóbb, mint a háború másnapján. Legalábbis, ha hihetünk Jacques Monod-nak. A francia biológus Le hasard et la nécessité című könyvének záradéka sem sokkal derűlátóbb, mint Rostand víziója. Ezt egyébként a könyv elején hozott Camus-idézet -- Sziszüphosz mítoszának záróképe -- is sugallja. Végül tehát marad a mítosz: vagy az örök visszatérésé, mint Nietzschénél és Engelsnél (A természet dialektikája végén) vagy Sziszüphoszé, aki az abszurditásban is a ,,felsôbbrendű hűséget hirdeti'': ,,Magára hagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál! Az embert mindenkor megvárja terhe. De Sziszüphosz a felsôbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket és felemeli a sziklákat. Ô is úgy véli, hogy minden jól van. Ezt a mostantól kezdve gazdátlan univerzumot nem érzi sem terméketlennek, sem hiábavalónak. Ennek a kônek minden szemcséje, ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ. A magaslatok felé törô küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.'' (AlbertCamus: Sziszüphosz mítosza. Dobossy László fordítása. In: Az egzisztencializmus. Budapest, 1972. 345--346.) Ennek a látomásnak felel meg Monod könyvének végkövetkeztetése, aki a megismerés etikáját és a szocialista eszményt hirdetve egyszerre veti el az olyan ,,animizmusokat'', mint például Teilhard de Chardiné és egyben a történelmi materializmust is. Maga is érzi, hogy -- tudós biológiai fejtegetései és ideologizálása után -- utópiához folyamodik, amikor a teljesen felszabadult és teremtô ember Országát hirdeti: ,,Ez talán utópia. De nem összefüggéstelen álom. Olyan eszme, amely logikai koherenciájának erejével ragad meg bennünket. Ehhez a végkövetkeztetéshez vezet szükségszerűen az igaziság (autenticitás) keresése. A régi szövetség megszakadt; az ember végre tudja, hogy egyedül van a Világegyetem közömbös mérhetetlenségében, ahonnan véletlen folytán merült elô. Miként sorsa, úgy kötelessége sincs sehol megírva. Neki kell választania az Ország és a sötétség között.'' (Jacques Monod: Le hasard et la necessité. 1970. 194--195.) Ez a végkövetkeztetés se optimistább, mint Camus-é, aki egyébként késôbb némileg túlhaladt Sziszüphosz-látomásán. Monod Pascalra emlékeztet, de ô -- ezt mondhatná Monod -- még nem merte elfogadni, hogy az ember egyedül van a végtelen csillagterek némaságában. Pascal is választott, miként Teilhard is, de következetesebbek voltak, mind Monod, amikor az abszurd kétségbeesést legyôzve a hitben, arra a meggyôzôdésre jutottak, amire Camus csak vágyakozott. Teilhard egyik tanulmányában éppen Camus Sziszüphosz mítosza című könyvébôl idézte ezt a kijelentést: ,,Ha az ember fölismerné, hogy a világegyetem tud szeretni, akkor kiengesztelôdne.'' A jezsuita tudós a fejlôdést tanulmányozva és hittel reflektálva kutatására éppen azt látta és láttatta meg, hogy az egész fejlôdô mindenséget a Személyes Szeretet mozgatja. Ezért nem kell az embernek megfulladnia a kozmikus búra alatt, ezért nem elveszett elem az ember a mindenségben. Végsô soron a feltámadt Krisztusba vetett hit világítja meg a fejlôdés és a történelem értelmét, és adja meg az embernek az életlendületet, mert a világ ,,újraöntésének'', az egyetemes feltámadásnak esztelen reményét kelti föl benne. ======================================================================== 2. Emlékezés egy hosszú párbeszédre Visszapillantás Beszélgetések V. Mártával (1984. augusztus) Villa Cavalletti, 1984. november 20--27. -- Úgy tűnik, beszélgetéseink körben forognak. Próbáljunk meg elindulni egy közös pontról. Számomra az alapkérdés a lét értelme. Miért vagyunk a világon? Miért születünk? Ez a kiskatekizmus elsô kérdése is... -- Az alapkérdés ez: hamis illúziókon keresztül hogyan ismerheted meg az Abszolútot? Áltudatunktól meg tudunk-e szabadulni? -- Freud is illúzióról beszél a vallás kapcsán, Marx is hamis tudatot emleget, miként más ‘képrombolók', a ‘gyanú mesterei'. Ricoeur ide sorolja még Nietzschét. Miért érzed, hogy illúzióban élünk? -- Számtalan dolog, amely bizonyosnak tűnik, egy másik pillanatban elveszíti értékét-értelmét, illúziónak tűnik... -- Jól mondod: tűnik. Vajon ez nem pszichológiai kérdés? Hátha az illúzió, hogy minden illuzórikus? Kétségtelen, hogy a vallásosságban is, sôt leginkább itt, sok az illuzórikus elem; a hamis tudatot le kell leplezni. A hit nem lehet a vágyak csalfa kivetülése, nem építhetünk légvárakat. -- Egyetlen bizonyosság van: a szenvedés, amely az élet minden percét végigkíséri! -- A szenvedés kétségtelen tény: elôbb-utóbb mindenki megtapasztalja, mert ha a betegséget ,,megússza'' is, jön az öregedés és végül a halál. És megtapasztaljuk szeretteink miatt is a szenvedést (a szeretett lény szenvedésében részt veszünk). Egyáltalán megtapasztaljuk a világban az abszurd rosszat, a betegséget, az éhséget, a földrengést, az emberi önzésbôl és kegyetlenségbôl származó rosszat is... De kétségtelen, hogy van öröm és boldogság is. Ezt is megtapasztalom a művészi alkotásban, a szép zene hallgatásában, a baráti kapcsolatban vagy a szerelemben. Általában ott, ahol valami abszolút van jelen: a szép, az igaz, a jó pozitív élményében. Ha szeretek és szeretnek... -- Igen, de ha az ember megéli az örömöt, a boldog pillanatokat, azért aggódik, hogy el ne múljanak. Minden tünékeny, mulandó. Semmi sem örök. Örök élet? Legbiztosabb tudásunk: nem érthetjük meg a dolgokat, az életet. -- De értelmemmel belátom, miért nem érthetem meg. A valóság több, mélyebb, mint amit abból fölfoghatunk, fogalmakkal kifejezhetünk. Ehhez alázat kell: az ember és még inkább Isten ,,misztérium''. ,,Az ember végtelenül túlszárnyalja az embert'', szívesen idézem Pascalt. Csak az értené meg, aki Istent megértené. Isten pedig megérthetetlen. -- Amikor Istenrôl beszélünk, állandóan antropomorfizmusokat használunk. Rávetítjük emberi elképzeléseinket. Ugyanígy az örök életre... -- Ez igaz, ezért van szükségünk állandóan Isten-képünk megtisztítására. A teológiában ez a szerepe a negatív útnak, a ,,tagadásnak''. Isten a legfôbb Lény, de másképp létezô, mint a véges létezôk; Isten személy, de másképp személy, mint ahogyan ezt az emberi személy fogalmából kikövetkeztethetnénk. (A Kinyilatkoztatás alapján tudjuk, hogy három ,,Személy'', Reláció szeretetközössége, de nem három isten!) Isten szeretet, ez az újszövetségi kinyilatkoztatás csúcsa. De emberi szeretetélményünkbôl kiindulva csak távolról közelítjük meg az Agapét, az ingyenes, önmagát adó és így minket gazdagító Szeretetet... -- Ne hivatkozzanak az apai és anyai szeretetre! Errôl nagyon is keserű tapasztalatai lehetnek egyeseknek. Ösztönös, önzô szeretet... -- Nem mindig, de sajnos ez is gyakran elôfordul. Ezért kell megtisztítani az Istenre alkalmazott emberi szeretetet. Hogy Isten Szeretet, azt Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki a kereszten. Az Atya Fiát adta értünk, üdvösségünkért (Jn 3,16). -- Szép szeretet! A Fiát kiszolgáltatja! -- De az Atya maga is szenved! Aki szeret, szenved. Azért, mert mi nem szeretjük, szenved lázadó szabadságunk miatt, azért, mert tehetetlen velünk szemben, ha nem hagyjuk magunkat szeretni. Nekem Varillon könyve megvilágította ezt: Isten alázata és szenvedése. -- Ha igazán szeretek valakit, nem hagyom, hogy illúzióban éljen. De ha felnyitom a szemét, szorongást idézek elô. Éljen csak illúzióban! Nincs hatalmam, hogy a választ megadjam a végsô kérdésekre. Az én igazamat nem erôltethetem rá a másikra... -- Miért ez az elôfeltevés, hogy minden illúzió, hogy nem ismerhetem meg az örök igazságokat, az örök erkölcsi törvényeket? Ott van a lelkiismeretem: az megmondja, mit kell tennem. Az a lényeg, hogy ne vétkezzem a belsô fény ellen, hogy kész legyek elfogadni a teljesebb igazságot, ha fölismertem. Senkit nem kényszeríthetek, hogy lelkiismerete ellenében cselekedjék. Soha senkire sem erôltethetem rá az igazamat. De feltárhatom neki az igazságot (Krisztust), akit megismertem; illetve tanúskodhatom Róla. És szétoszlathatom hamis hiedelmeit, illúzióit. Ha szeretem, nem hagyom illúzióban élni... -- Számomra nagyon nehéz fölismerni a törvényt és igazodni hozzá. -- A törvényt fölismerhetem lelkiismeretemben (persze a téves lelkiismeretet nevelni kell); ám sokkal nehezebb igazodni hozzá. Szent Pál is a Római levélben a belsô ember meghasonlottságáról beszél: látom a jót, helyeslem is (a belsô ember örül neki), mégsem teszem meg, mert a rossz kívánság eltérít a jótól. Szent Pál szinte megszemélyesíti a Rosszat, a Bűnt. Biztos, hogy titokzatos hatalom. Mysterium iniquitatis. Fôleg, ha az ember ,,ingyen'', érdek nélkül teszi a rosszat, szinte kéjeleg benne. Azt hiszem, ilyen ember kevés van. Inkább gyöngeségünk, érzékiségünk, gôgünk, bírvágyunk rabjai vagyunk; önmagunk javát helytelenül keressük. -- Hogyan ismered meg az igazságot, a törvényt, ha egyszer minden tapasztalatod hamis? -- Ezt bizonyítani kellene. Erre még visszatérünk. -- Ki kell lépnünk az eszmék világából az életbe, az emberek közé, akkor teljesen eltűnik a végsô kérdések (Abszolútum stb.) jelentôsége. -- De a leglényegesebb kérdéseket nem hallgathatjuk el. Ez struccpolitika lenne. Pascal ,,divertissement''-nak nevezi azt a magatartást, amely nem akar szembenézni a végsô kérdésekkel. Ez a ,,szórakozás'' igen gyakori az embereknél. ,,Mivel nem tudják meggyógyítani a halált, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá...'' Ám, aki nem akar választani, az is választ. Persze, hogy a valóságban kell élnünk. A jelenben. A jelen az örökkévalóság ablaka. Itt és most kapom a kegyelmet. Itt és most kell közreműködnöm vele szabadon. A jelenben történik igazán a természetfeletti esemény. Itt kell szeretnem felebarátomat konkrétan, mert eszerint ítél meg a Bíró (Mt 25: ,,Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek...'') -- Az embereknek igen kis százaléka teszi ezt tudatosan. Az ember saját magában sem tud tisztán látni, hát még mások esetében. Kutathatnék, de mi az eredmény? -- Ezt elôre nem tudhatod. Aki megteszi az igazságot, kész megtenni, az jut el a fényre. Fényt nem lehet elôvételezni. Mennünk kell elôre a kis fényben. Szeretem a dinamó-hasonlatot. Ha biciklizem, lámpám fényt vet utamra. Annyi fényt mindig kapok, hogy elôrehaladhassak. A jövôbe nem látok, de most meg kell tennem, amit a lelkiismeretem mond. -- Az emberek szeretnek illúzióban élni. Nem szeretik, ha le akarod rombolni illúzióikat. Végeredményben a tanúságtétel számít. -- Ez igaz. A szavaknak nincs hitelük, ha valaki nem éli meg azt, amit hirdet. -- Kevés olyan emberrel találkoztam, aki átéli azt, amit beszél... * * * Ez a beszélgetés mostani lelkigyakorlatom elôtt, augusztusban folyt. Nincs pusztán elméleti megoldás az egzisztenciális kérdésekre. Marad a tanúságtétel. Elmondom hát vázlatosan, miért hittem a Szeretetnek, illetve hogyan próbáltam válaszolni Krisztus hívására. Ezek csak élménytöredékek, jelzések. Senki nem élheti át azt, amit akkor és ott (az erdôszélen, a Ráday utcában stb.) én átéltem. Mielôtt továbbmennék, ide iktatom, amit Varillon ír ,,az eredeti bűnrôl'' szóló reflexiója végén: ,,A keresztény soha nem mondhatja: megvan a válaszom, hanem csak megélheti a választ szeretve, ahogy Isten szeretett a végletekig. A keresztény soha nem hivalkodhat, hogy birtokában van a bűnre, a rosszra és a belôle eredô szenvedésre vonatkozó igazságnak, mert nem akadályozhatja meg, hogy újra meg újra föl ne vetôdjön a kérdés: vajon nem léteznek-e emberi életek, amelyekbôl látszólag minden reménység ki van zárva, ahol a minden fényt nélkülözô éjszaka uralkodik? A kereszténynek, aki reméli az értelem teljességét (nem azt mondom, hogy rendelkezik az elméleti válasszal a végsô ‘miértre', hanem hogy remél!) végtelenül alázatosnak kell lennie és meg kell ôriznie a szerény hallgatást a körülötte élô embermilliók tapasztalata elôtt, akik megélik a reménytelenséget és az abszurditást. A bűn ellenében remélhetjük, hogy végül az öröm gyôz, az örök élet a szeretetben.'' (Joie de croire, joie de vivre. 172.) * * * Hitelesség: nemcsak az Igazságot keresni, hanem igaznak lenni. Megragadott ez a kijelentésed: ,,Kevés olyan emberrel találkoztam, aki átéli azt, amit beszél.'' Mindig az Igazságot kerestem, és kész vagyok -- azt hiszem -- elfogadni mindenkitôl annak egy-egy szempontját. De Jézus szava figyelmeztet: ,,Aki megteszi az Igazságot, az jut el a fényre.'' (Jn 3,21) Átadhatom, közvetíthetem az Evangélium igazságát, az Egyház tanítását, a kegyelem csatornája lehetek vagy ,,jelzôtábla'', de ha magam nem teszem meg, nem igyekszem megélni, megvalósítani, ,,csak zengô érc és pengô cimbalom'' vagyok. A gyakorlati szeretetre kell törekednem Isten kegyelmével. Jézus szava Neked is szól: a fényt nem lehet elôvételezni, nem lehet elôbb mindent megérteni és utána cselekedni. Csak úgy ismerem föl az igazságot, ha kész vagyok azt elfogadni, megtenni, ,,megtérni''. Az igazság (valóság) nem fogalom, amelyet készen kapok: hogy enyém legyen, valamiképpen teremtenem kell. Nem semmibôl, ez illúzió lenne. A valóság adva van, létem is adottság (a hívô ezt mondja: Isten, a Teremtô ajándéka). De ezt el kell fogadnom, magamévá kell tennem, mintegy újra kell teremtenem. Isten mindenkinek sajátos módon nyilatkozik meg. Mivel képmása vagyok, mint minden ember, felismerhetem ôt lelkemben. Nem én alkotom a magam képmására (bár ez is mindig kísértés, a vallások története bizonyítja), hanem fölismerem sajátos sorsomban, történetemben, fölismerem, hogy engem így szeret, így vezet örök célom felé. Így adhatok értelmet életemnek, a szenvedésnek is. A rossz nem racionalizálható, a világban tapasztalt tragédiák (éhínség, földrengés, végességünkbôl eredô szenvedés, betegség) önmagában abszurd, érthetetlen; ezért lázadunk és szenvedünk miatta, de a hitben -- a keresztre feszített és feltámadt Krisztus fényében -- értelmet adhatunk a szenvedésnek (de nem a rossznak). Erre még visszatérek. Illúzióban élni -- illúziórombolás? Gyakran visszatér nálad az a kijelentés, hogy illúzióban élünk, s nem tudunk tôle megszabadulni. Kétségtelen, sokan élnek illúzióban, a vallásos emberek is vagy talán fôleg azok. Szerintem szükséges, hogy leromboljuk az illúziókat, még ha ez fájdalmat okoz is. Tulajdonképpen Te is félsz attól, hogy illúzióidtól megfosztanak, illetve -- mivel igazságvágyad erôsebb -- félsz attól, ha elkötelezed magad valamilyen igazság mellett, erkölcsi törvény stb. megtartására, csalódás áldozata leszel. Ez vonatkozik az Isten-hitre is. Honnan az illúzió-érzés? Lehetnek pszichológiai okai; Freud és mások rámutattak gyökereire. A gyógyulás útja az, ha valaki elfogadja a valóságot, önmagát is és a képzelt (illuzórikus) világból átlép a valóságba. Elfojtott vágyaink (és félelmeink) lehetnek okozói az illúzióknak, ha azokat a nem valóságos síkra vetítjük ki. Bizonyos vallásosság is lehet a vágyak vetülete. De Freudnak nincs igaza, amikor azt állítja, hogy minden vallásosság (hit) a vágyak vetülete. Ez végeredményben filozófiai és ismeretelméleti probléma. Az egész újkori filozófiában kísért még a német idealizmus (Kant stb.). A folyamat az újkor elején kezdôdött: szétválasztották a tudatot és a külvilágot, azután megpróbáltak hidat verni a tudat és az ,,önmagában létezô'' (Ding an Sich) között. Ezt a hamis szemléletet, amely ellentétes az arisztotelészi-tamási realizmussal, Bergson kezdte megdönteni, majd Husserl és a fenomenológia igyekezett helyrebillenteni az egyensúlyt. Bergson a ,,tudat közvetlen adottságait'' tanulmányozva rámutatott arra, hogy az öntudatban az én mint megismerô alany és mint megismert tárgy közvetlen evidenciában jelentkezik. Az introspekció tehát kiváltságos helye a tudatnak. Persze az ember mindig kapcsolatban áll teste révén az anyagi valósággal. Az érzékelés révén veszek tudomást a külvilágról, és érzékeim csalódhatnak. Mivel azonban a testem nem fizikai tárgy, hanem valamiképpen én vagyok (ahogy ezt Gabriel Marcel jól megmutatta), itt még közvetlen adottsággal van dolgom. Továbbá az öntudat csak úgy lehet önmaga (én), hogy mindig valaminek a tudata: virtuálisan megismeri az egész valóságot, amelynek ölén fölébred. Egy bizonyos ,,totális jelenlét'' (Lavelle) nélkül nem volna lehetséges az vntudatos gondolkodás. Más szóval, amikor az öntudat fölébred, benne egyszerre van jelen az én és a világ: csak úgy lehet önmaga, hogy valamiképpen mindennel egybeesik és azt túlszárnyalja. Valamiképpen: potenciálisan. Szent Tamás (Arisztotelész nyomán) így mondja: Anima humana quodammodo omnia. A dolgokat azért ismerem meg végeseknek, önmagamat azért ismerem föl a világtól különbözônek, mert a Végtelen vágya (a végtelen Igazság és Jóság vágya) mozgatja szellemi dinamizmusomat. Innen ered, hogy az Abszolútum burkolt állítása benne van minden ítéletal-kotásban. (Maréchal kimutatta, hogy Kantnak nincs igaza a transzcendentális illúzióval kapcsolatban.) De e filozófiai megfontolások mellett mást is fölhozhatunk az illúziótól való félelem ellen. Az ember beleszületik egy közösségbe, az neveli, átadja neki az elôzô nemzedékek tapasztalatát, tudását. Van egy bizonyos ,,közmeggyôzôdés'', amelyre általában ráhagyatkozunk. Persze ez tévedhet is (lásd a geocentrikus felfogást). A tudomány módosítja a világról alkotott képünket. Alakul a jogról, az erkölcsrôl vallott nézet is... Ezért van szükség a valóban tudomá-nyosan igazolt felfedezések (nem ideológiák) elfogadására, amelyek kihatnak vallásképünkre is. Sajnos az egyház gyakran a profán tudomány elôrehaladása után zárkózik fel vagy sokszor utólag teszi magáévá a ,,közmeggyôzôdést'', például az emberi jogokra vonatkozóan. Ha már az egyháznál tartunk: lényeges a Hagyomány, az az élô hagyomány, amely átadja és értelmezi a kinyilatkoztatott hitet. Az egyház hitgyakorlata (például liturgiája) lehet a hit normája is (lex orandi -- lex credendi). A hívôk ,,hitérzéke'' is lényeges szerepet játszik az igazságok megfogalmazásában. Amikor gyermekkorunkban megkereszteltek bennünket, bekebelezett az egyházi közösség, amely az üdvösség jele és közvetítôje. Isten szeret, üdvösségre hív: ezt fejezi ki az a tény, hogy tagja lettem a krisztusi közösségnek. Amikor öntudatra ébredek, ezt vagy elfogadom és jóváhagyom, vagy elutasítom. Szabad döntéssel válaszolok Istennek, aki elôbb szeretett engem. Az egyházi közösség hordoz tehát, amíg embrionális szabadságom ki nem bontakozik, míg meg nem ,,születek'' szabad személyként. Ha tehát bizonytalanságban vagyok, ráhagyatkozhatom e hívô közösségre, amely az apostoli kortól átadja nekem az evangéliumi üzenetet. A lényeges hitrôl van szó, nem a ,,tradíció'' megmerevedett formáiról. Az igazi hűség nem konzerválás, hanem teremtô újrafogalmazás. Ez mindig kockázatos, de az érett hit vállalja ezt a kockázatot. Az állandó megtérés megköveteli bizonyos bálványok, szolgaságok, illúziók elvetését: képrombolás (= bálványok ledöntése). ,,Lélekben és igazságban'' kell imádnunk az Atyát, aki Lélek (Szellem) és Igazság (Jn 4,23--24). Ez viszont nem jelentheti azt, hogy elvetünk minden hagyományt, intézményt, közösséget. Hiszen -- mivel testi lények vagyunk és közösségben élünk -- a hitnek szüksége van látható kifejezésekre, jogi keretre és rendszabályokra is. Gyakran a ,,törvény'' tart meg bennünket a helyes úton, a korlát véd a lezuhanástól. De akit a szeretet mozgat, az nem a korlátot nézi, hanem a célt. Vagy másképp: Isten akaratát, amely itt és most a lelkiismereten és a hivatásbeli kötelességen keresztül nyilatkozik meg. Ez is a valósághoz tartozik. Az érzelmek, vágyak a képzelôdésben öltenek testet (illúzió), eltéríthetnek a valóságtól. Elfogadni a valóságot, vagyis ami vagyok itt és most, és ebben a természetes és kegyelmi szituációban együttműködni a most kapott kegyelemmel. Ez azt jelenti, hogy beilleszkedem Isten teremtô és |dvözítô tervébe. Végsô soron Jézus Krisztushoz igazodom. Mert minden Általa és Érte lett: mi is Érte és Általa vagyunk. Nekem vagy negyedszázad óta igen sokat adott Teilhard de Chardin víziója, amely rávilágított arra, hogy a fejlôdô mindenség nyílhegye (vagy virága) az ember, és az egyetemes fejlôdés Ómega-pontja a teljes Krisztus, aki összegyűjti a világ szellemi energiáit, az emberekben szellemivé és szeretetté érlelôdött valóságot. De úgy egyesít, hogy differenciál (l'union differencie). Vagyis személyes síkon az egység (szeretetegység) megôrzi a személyiségeket. Nem olvadunk bele a mindenségbe, ahogy a panteista hiszi, hanem személyiségünk beteljesedik Istenben, a szeretetközösségben. Ha a fejlôdés montée de conscience (a szellem növekedése a centrokomplexitással párhuzamosan), akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlôdô mindenség ,,szilárdságát'' a szellem adja. Végsô soron a hit szilárdít meg mindent -- felülrôl. A látszat szerint a vasbeton, a tapintható anyag szilárdabb, mint a szellem. Ez illúzió! Valójában az anyag (de mi az anyag?) szétporló atomhalmaz lenne, ha nem ,,tartaná'' a Törvény, ha nem lendítené a nagyobb bensôségesség (interioritás, tehát tudat, ,,személyesség'') felé a Teremtô Erô. Minden a több-létet célozza, a nyilvánvaló degradáció (entrópia) ellenére. Minden a szellemért, a szeretetért, az emberért van. Isten az embert önmagáért akarja (finis sui), és mindent érte. A létezés végsô soron az Istenemberért van, a teljes Krisztusért, akinek ,,Teste'' a természetes és természetfeletti ,,genezis'' során kiépül. Bennem folytatódik tehát a teremtés: itt és most szabad döntésemmel járulok hozzá az isteni tervhez. Ha igaz az, hogy génjeimben hordom a múltbeli információk tömkelegét (az egész fejlôdést), ha memóriámba beépül mindaz, amit tudatosan megéltem, és ha mindennek csak akkor van értelme, ha szabadon teremtettem önmagam (így valóban újat adtam a világgenezishez), tehát: ha több lettem (létben), mert jobban szerettem, akkor a szeretet minden értelme: elpusztíthatatlan, mint személyiségem. ,,A szeretet megmarad'' (1Kor 13). Ha igazán szeretek, valami abszolútot élek meg (Istenben részesedem), és maradandót adok hozzá a léthez. Így nem lehetek illúzió áldozata. Ami egyszer valóban megtörtént (vagyis szabad szeretetbôl létrejött), azt Isten sem tudja megváltoztatni, meg nem történtté tenni. Ez ellene mondana bölcsességének és szeretetének, vagyis lényegének. Nem igaz, hogy az Isten mindent megtehet. Nem pusztíthatja el azt, amiért mindent akart, amelyben a Teremtés eléri csúcsát, amely a Lét virága. Az ember ugyan szabadsága mámorában lázadhat Isten ellen, visszautasíthatja a Szeretetet -- ha ez végleges, Isten nem tehet semmit a lázadó szabadság ellen (Sartre). Amikor szentesíti a lázadó ember akaratát -- ez a pokol (Blondel). Az ilyen ember továbbra is a létben marad, mert Isten nem semmisíti meg teremtményét, akit mindig szeret, de az ember számára nem létezik Isten és a szeretetközösség. Azt nem tudhatjuk, van-e egyetlen kárhozott is, de a kárhozat reális lehetôség. Tulajdonképpen a visszautasított szeretet (bűn) kockázatát és valóságát élte meg a keresztre feszített Krisztus, és vele szenvedte el az Atya. Jézus keresztje hirdeti, milyen kockázatos a szabadság, milyen fájdalmas a bűn; de feltámadása arról biztosít bennünket, hogy az életre, az örömre hívattunk. Isten Szeretet? Mindeddig megkerültük a döntô kérdést: hogyan lehet Isten Szeretet, ha a világban mindenütt jelen van a rossz, a szenvedés? Hogyan lehet Isten szeretô Atyánk, ha minket, gyermekeit szenvedni engedi? Ez a Kérdés, ez a Botrány, amely minden racionalista theodicea buktatója. ,,Minden a legjobban működik a legjobb világban'' -- ez a leibnizi elgondolás a vérzô valóságon semmivé foszlik. Dosztojevszkij és Camus lázadása a szenvedô ártatlanok miatt jogos. A rossz és a szenvedés ellen lázadnunk kell. De nem ez a végsô magatartás. Egyes mai tudósok -- például a genetikus Jacques Monod -- a ,,véletlen és szükségszerűség'' játékának tekintik a mindenséget. De a ,,Véletlen'' és a ,,Szükségszerűség'' nem magyaráz meg semmit -- üres szavak. Ezt érzi Monod is, amikor a mítosznál, Sziszüphosz mítoszánál köt ki. (Engels is az örök körforgás mítoszát fogadja el a természet dialektikája végén.) Maradna tehát az abszurd: ,,Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk'', hangoztatta Sartre. Mivel Isten nincs, ,,az ember hasztalan szenvedély-szenvedés -- passion inutile'', mondotta A Lét és a Semmi végkövetkeztetéseként. Csakhogy az Isten-fogalom, amelyet elvetett, valóban önellentmondás volt. Az ,,En-Soi'', aki ,,Pour-soi'' úgy, ahogy ô elgondolta -- az emberi valóság meghosszabbításaként --, valóban nem létezik. Isten nem úgy létezô, szabadság, személy, ahogyan a filozófus elgondolja. Titkára csak a jézusi kinyilatkoztatás vet fényt: Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközössége, mindegyik Személy a Másikért létezik: léte tiszta reláció. A rossz, a szenvedés misztériumát is csak e fényben, pontosan a húsvéti hit fényében lehet megközelítenünk. Isten maga nem más, mint Szeretet: ezt a szenvedô, keresztre feszített és feltámadt Jézusban, Fia halálig menô önkiüresítésében nyilatkoztatta ki. Itt a szenvedés és a szeretet végtelen mértékben nyilatkozott meg. * * * A természettudós azt mondhatná: a fejlôdô világegyetemhez hozzátartozik a tapogatódzás, a bukás, a selejt: millió és millió próbálkozáson és elvetélt egyedeken keresztül halad elôre a faj fejlôdése. Valóban, a jelenségek szintjén ezt tapasztaljuk; ezt emberi szinten is: mennyi elvetélt, torzszülött a fejlôdés során. És hozzá természeti katasztrófák, földrengés, szárazság, ciklonok. Véletlen és szükségszerűség! Az emberen aluli világ selejtjét még csak elfogadnánk, a természet rettenetes pazarlása az ára a fejlôdésnek... (Bár ez már magában megcáfolja a ,,rend- és célszerűségbôl'' vett naiv istenérvet!) De emberi szinten a botrány elkerülhetetlen. Az emberré válástól mostanáig micsoda mérhetetlen pazarlás, csôd, selejt az egyedekben. Ha minden a személyért van, akkor a személyeknek sikerülniük kellene! Nem vigasztal meg, hogy az emberi faj elôrehalad (valóban elôre, miután az ember vette kezébe a fejlôdés irányítását?), ha én, aki egyszer létezem, eltűnök nemzedékemmel, és majd utánam a többi nemzedék is. ,,Mire jó, ha a Holdra szállunk, csak azért, hogy ott -- értelem hiányában -- öngyilkosok legyünk?'' (Malraux) Végül is minden értelem a halál botrányába ütközik: ,,Minden a föld alá jut és ott vész el'' (Valéry). A lét értelmének kérdése elkerülhetetlen; s a rossz, a szenvedés és a halál megkérdôjelezi az értelmet. Az értelmetlenség tény. De tény az is, hogy van értelem is. Van a világban igaz, jó és szép; ezt is megélem. Van boldogság és öröm mindenki életében. Nyomorékok, szenvedôk tanúskodnak arról, hogy ilyen állapotban is jó lenni, létezni. A szenvedés együtt jár a szeretettel, de ezt nem semmisíti meg. François Varillon írja (kiemelés tôlem -- Sz. F.): ,,Nem vethetünk követ arra, aki bizonyosságai jelenlegi állapotában, teljes becsületességgel reflektált a vallási problémára és nem tud hinni (nem tudja rászánni magát a hit döntésére). Azt kell mondanunk: igaza van! Az embernek nincs joga azt állítani, amit az Egyház állít, ha lelkiismeretben nem érzi magát kötelezve erre. Szent Tamás [...] bátran kijelentette: ‘Hinni Krisztusban önmagában jó dolog, de erkölcsi hiba az, ha valaki hisz Krisztusban, amikor értelme úgy ítéli, hogy ez rossz tett. Mindenkinek ragaszkodnia kell lelkiismeretéhez, még ha ez téves is'(S. Th. I--II. 19,5). Természetesen: a tévedésnek nem szabad szándékosnak lennie, még közvetve, hanyagság révén sem.'' (Vagyis mindenkinek kötelessége, hogy ke-resse az igazságot és készségesnek kell lennie, hogy ezt elfogadja, mihelyt felismerte. Tehát lelkiismeretünket nevelnünk kell.) Próbáljunk most elôbbre lépni ebben a nehéz kérdésben. A szenvedés misztériumát csakis nagy tapintattal és alázattal lehet megközelíteni. Aki szenved, annak más ,,érvei'' vannak, mint az egészséges érvelônek. Hogyan lehet átalakítani a botrányt misztériummá? Mert botrány az, hogy a szeretô Isten világában jelen van a rossz és a szenvedés. Nem folyamodhatunk hamis érvekhez, hogy Istent ,,kimentsük''; erre nincs szüksége a Szeretetnek. -- ,,A jó a rossz árnyéka''? -- Ez lenne a naiv optimizmus, egy bizonyos fejlôdéselmélet tétele. A több-létért, a nagyobb jóért szükség van a selejtre, a harmóniához hozzátartozik az árnyék, a torz is. A véges, törékeny, fejlôdô mindenségben ez természetes. De ezt nem állíthatod a szenvedônek botrány nélkül: ,,a rossz csak a fejlôdés egy szükséges pillanatában rossz''. Leibniz ,,legjobb világról'' szóló elgondolásában a végletekig vitte ezt az optimizmust. És Descartes: ,,Ugyanaz a dolog, amely talán nagyon tökéletlen önmagában tekintve, tökéletes lehet, ha a mindenség egy részének tekintjük.'' Ez talán érvényes lehet az ember alatti világra, de semmiképp sem az emberi személyre. A kereszténynek vissza kell utasítania ezt a szemléletet, mert mindig a szenvedô, igazságtalanságot elszenvedô személyt tekinti. A rossz ilyen ,,igazolása'' nemcsak felületes, hanem igazságtalan. Bergyajev kérdése marad: ,,Milyen értékkel rendelkezhet a világ rendjének és harmóniájának eszméje, és hogyan tudná valaha is igazolni a személy szenvedésének igazságtalanságát?'' A kereszténység szívében a személy áll, aki Isten végtelen szeretetének ,,tárgya'' (pontosabban: partnere). Azt sem lehet magyarázatként elfogadni, hogy a fájdalom figyelmeztetés; az életet szolgálhatja. Scheler elgondolásában csak igazságmorzsa van: valóban hasznos a fájdalomérzet, ha figyelmeztet, hogy az organizmusban valami rendellenesség lépett fel (vírus-támadás, megfázás). De miért kell a jelzésnek fájdalmasnak lennie? -- Az sem ,,megoldás'', ha ezt mondjuk: ,,Isten nem akarja a rosszat, csak megengedi''. Hogyan lehet ilyen megkülönböztetést feltételezni Istenben. Isten mindenhatóságát helyesen kell felfognunk. Bizonyosan nem teheti meg azt, hogy a kör négyszögű, hogy a megtörtént meg nem történtté legyen, de ha szeret és mindenható, miért nem akadályozza meg a rosszat. Egyáltalán miért teremtett (= miért akart) ilyen világot? Vajon a szeretet követeli azt, hogy ,,megengedje'' a fájdalmat? Talán ez így van, de csak a keresztény távlatban, a Kereszt fényében... -- ,,A szenvedés Isten büntetése''? -- Ez a felfogás nemcsak az ''szövetségben található, hanem ma is él a keresztények körében is. ,,Isten megbüntette'' ezért és ezért... ,,Isten nem ver bottal!'' A népi fölfogásban nagyon eleven ez a szemlélet, amely hamis Isten-képet tükröz. A zsoltárokban gyakran zavar ez a szemlélet: ,,Isten megjutalmazza az igazakat, megbünteti a gonoszokat.'' A botrány azonban kitört Jób esetében, aki ártatlan volt, mégis iszonyú szenvedéseket kellett elviselnie. Ettôl kezdve fokozatosan átalakul az ószövetségi felfogás, kifejlôdik a Séol-hit, a túlvilági igazságszolgáltatás eszméje -- hiszen itt a földön nincs igazság: gyakran az ártatlanok szenvednek, a gonoszoknak pedig jól megy a soruk. Jób barátai, akik azt hiszik, hogy a szerencsétlenség Isten büntetése, tévednek, hiszen a parabola szerint Jób ártatlan. A tanulság az, hogy az ember nem érti meg Isten gondolatait. Ne próbáljon bölcsebb, igazságosabb lenni, mint az Úr! Ne tolja fel magát a Mindenható helyébe, kioktatva a Bölcsességet, hogy milyen világot kellett volna teremtenie! Inkább alázattal ismerje el: nem értjük Istent! Meg kell szabadulnunk a fatalista szemlélettôl, amely a keresztények gondviselés-hitébe is belekeveredik. Camus Pestis című regényében ezt prédikálja a jezsuita. Ha valami csapás ér bennünket, ne ezt mondjuk rögtön: Isten akarta vagy Isten megengedte. (Mint ahogyan ne lázadjunk a kegyetlen, ,,süket'' Isten ellen, mivel nem hallgatta meg imánkat, nem gyógyította meg gyermekemet, hitvesemet...) Ha nem elégséges ,,magyarázat'' is mindaz, amit F. Varone (Ce Dieu censé aimer la souffrance. 212--219.) a szenvedés kapcsán felsorakoztat, tény, hogy ebben a véges és fejlôdô világban, ahol Isten a másodlagos okokon keresztül működik, tiszteletben tartva (felfokozva) a másodlagos okok, a világ önállóságát, a szenvedés nem úgy éri el az embert, mint Isten különleges ,,rendelkezésének'', ,,közbelépésének'' eredôje, mint büntetés..., hanem az emberiség és a világ fizikai és erkölcsi törékenységének normális eredménye. (Más kérdés: miért ilyen világot akart Isten.) A fatalista szemléletet kizárja maga Jézus is az evangéliumban (Lk 13,1--5). Pilátus vérontásának vagy a siloéi torony összeomlásának (illetve az áldozatoknak) a példáját fölhozva Jézus hangsúlyozza: Ne gondoljátok, hogy az áldozatok vétkesebbek voltak a többieknél. ,,De mondom nektek: Ha meg nem tértek, éppen úgy elvesztek mindnyájan.'' Egyébként Jézus parabolái is (mindjárt a következô, a terméketlen fügefáról szóló) vagy általában mindaz, ami a Hegyi beszédben a Gondviselésrôl szól, arra akarnak rávezetni bennünket, hogy Isten hatalmát, igazságosságát és jóságát a hitben próbáljuk fölfogni, ne emberi ,,méreteinkre'' szabjuk az Urat! Isten igazságossága is szeretetének tulajdonsága. ,,Az Atya felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt'' (ezek emberi csoportosítások), türelmesen vár a megtérésre, egészen az ítéletig, nehogy az aratók a konkollyal együtt a búzát is kitépjék. A Gondviselô Atyában bízhatunk, minden hajunk szálát számon tartja; de nem úgy hallgatja meg imánkat, ahogyan esetleg várjuk. A világ megy a maga útján, Isten nem a külsô események szintjén ,,lép közbe'', hanem a lelkiismeret és a hit síkján: az emberi szabadság és a kegyelem szintjén működik a Gondviselés. Más szóval: az Isten az emberi történelemnek üdvtörténeti távlatot ad; a mi művünket, amellyel humanizáljuk, emberibbé, szellemibbé, szabadabbá tesszük a fejlôdést, Isten Lelke átalakítja, ,,átisteníti''. Van egyetlen ima, amelyet mindig meghallgat: ha a Szentlelket kérjük tôle, Atyánk mindig megadja (Lk 11,13). -- ,,A rossz a teremtményi szabadságból származik''? -- Nem Isten, hanem a teremtményi (ördögi-emberi) szabadság felelôs a világban levô rosszért, mondják. Mellôzve a sátánit vagy a démonit, az tény, hogy az emberi önzés, erôszak, hatalomvágy, kegyetlenség, gonoszság mérhetetlen emberi szenvedés okozója. Ezt nem kell bizonyítanunk, naponta tapasztaljuk -- a legújabb kor rettenetei: háborúk, haláltáborok, elnyomás, társadalmi struktúrákban megnyilatkozó igazságtalanság stb. A ,,világ bűnét'' értelmezhetjük úgy, mint az emberi gonoszságból eredô rossz együttesét, amely már ott van, amikor az ember megszületik; megfertôzi, kísérti; ô maga, ha ,,ratifikálja'', szolidáris lesz a bűnben, s növeli azt. A nevelés, a családban, iskolában, közéletben uralkodó légkör, mind felelôs lehet ezért -- tehát valamennyien ,,szolidárisak'' vagyunk a világ bűnében, amely sokak számára mérhetetlen szenvedés forrása. Mennyi szenvedés származik például a széthullott családokban a szeretethiány, a magányosság miatt a gyermekek és öregek számára. De ez teljesen nem magyarázza meg a rosszat, hiszen ez nem mindig hozható kapcsolatba az emberi szabadsággal. A természeti csapások: földrengés, szárazság, árvíz mindig volt, s nehezen küszöbölhetô ki. És nem gyógyíthatjuk a halált. Persze emberi összefogással sokat lehet tenni a járványos betegségek, az éhínség kiküszöbölésére; az atomenergiát a pusztító és hegemonisztikus célok helyett a fejlesztésre lehetne fordítani... És erre kellene törekednünk, ha igazán a szeretet és az igazságosság mozgatná civilizációnkat. Mégis marad a végsô kérdés: ha Isten szeret engem és minden személyt, valóban szereti a világot (ezt állítja Jézus), akkor miért a rossz a világban, miért ilyen világot akart? (Globálisan akarnia kellett, hiszen létezik.) Erre a kérdésre a húsvéti hitben kell választ keresnünk. Ha a rossz miértjére nincs is racionális válaszunk, sôt a hitben sincs ,,magyarázat'', a szenvedésnek értelmet adhatunk, ha a Kereszt és a Feltámadás misztériumába kapcsoljuk. F. Varillon nyomán ezekben a lépésekben közelíthetjük meg a misztériumot: 1. Nem szabad engednünk a tudat (lelkiismeret) követelményeibôl. Vissza kell utasítanunk a hamis vagy félmegoldásokat. Nem szabad beletörôdnünk fatalista módon a rosszba, de nem szabad Isten igazságos büntetésének sem tartanunk. Küzdenünk kell az emberi igazságtalanságból eredô szenvedés, a hanyagságból eredô baleset, a felelôtlenség miatt fellépô betegség stb. ellen. Csak amikor már mindent megtettem, hogy a rosszat kiküszöböljem, és mégis sújt engem vagy szerettemet, akkor kérdezem: milyen értelmet adhatok a szenvedésnek (ennek a szenvedésnek) a hitben és szeretetben. 2. Az örömre való meghívás erôsebb, mint a rossz. Ezt világosan tanítja a kinyilatkoztatott hit: a Jézus Krisztus által felkínált üdvösség végsô soron ,,Örömhír'', az örök élet üzenete. Mivel a feltámadott legyôzte a bűnt és a halált, és mivel nekünk is megadta a feltámadás reményét, a világban levô bajt és szenvedést úgy tekinthetjük, mint a szül(et)és elôtti vajúdást: Szent Pál ezt világosan leírja a Római levél 8. fejezetében: ,,Az a véleményem, hogy a jelen szenvedések nem mérhetôk az eljövendô dicsôséghez, amely nyilvánvalóvá lesz rajtunk... Tudjuk, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik... Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk... Velünk Krisztus Jézus, aki meghalt, sôt föl is támadt és Isten jobbján közben is jár értünk...'' ,,A tudat fellázadása a rosszal szemben abszurd lenne, ha nem gyökerezne egy bizonyosságban. Hacsak nem akarunk beletörôdni az abszurditásba, tehát abba, hogy legmélyebb vágyunk az igazságosság, a jó, a szeretet, a testvériség után értelmetlen -- hacsak nem akarjuk azt mondani: mindez csupán illúzió --; meg kell engednünk, hogy a rossz visszautasítása és a botrány mögött ott van egy alapvetô vágy, amely bizonyos módon már most biztosít bennünket arról, hogy a rossz le van gyôzve. Nemde azért tiltakozunk a rossz és a szenvedés ellen, mivel hivatásunk az örömre, a boldogságra szól? Ha a szívünk mélyébe vésett vágy nem az örömre szóló hivatás lenne, lázadozásunk a rossz és a szenvedés ellen nem lenne az, ami valójában.'' (F. Varillon) Jézus a boldogságra hív bennünket: ,,Azt akarom, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.'' (Jn 14,3) -- A szülés fájdalmai után: öröm (Jn 16,20--24; Róm 8). 3. Húsvét titka: ,,átmenet'' (átalakulás) -- a megtisztulás és a szeretet misztériuma. ,,A szeretet erôsebb, mint a halál, feltéve, hogy elôbb erôsebb, mint az élet.'' (F. Varillon) A végsô miért Isten misztériumába torkollik, aki Szeretet; semmi más, csak tiszta szeretet. Ezért a teremtés: szabad, önteremtô lényeket hoz létre minden pillanatban, tehát nem bábukat, hanem olyan lényeket, akik -- Istentôl függve -- maguk teszik önmagukká magukat, miként a világ is Istentôl függve önmagát túlszárnyalja a több létet eredményezô felfejlôdésben (fejlôdô teremtésben). ,,Dieu fait se faire les choses.'' (Teilhard) E világ és benne az ember rendeltetése: a végsô átalakulás, ,,megistenülés''. Mivel Isten egyedül végtelen, a világnak végesnek kell lennie; a végesség következménye pedig a sebezhetôség, pusztulás; miként az ember is halandó, mivel véges. Elsô megállapításunk egészen természetes: a halál végességünk következménye. De miért botrány, nyomorúság, teljes dráma a személyes halál? Mert -- legalábbis látszólag -- lerombol mindent, amit az ember létezése során ,,megépített'', amivé szabad tevékenysége, kapcsolatai (,,teste'') révén alakította magát, mivel minden kapcsolat, szeretetszál megszakad... De hát Isten, a Mindenható, nem teremthetett volna másfajta világot? Nem teremthetett volna olyan világot, ahol nincs selejt, pusztulás, rossz: olyan embert, aki tökéletes, mint ô? Egyszóval: ahol nincs végesség és szakadással, fájdalommal járó halál? Isten mindenhatósága a szeretet mindenhatósága. Márpedig a szeretet azt akarja, hogy a másik valóban legyen, ne csak saját visszfénye vagy árnyéka, hanem szabad és önteremtô lény, aki szabad szeretettel válaszol a szeretetre. Vagyis: nem kész, hanem kibontakozó világ; nem késznek megalkotott ember, hanem olyasvalaki, aki -- Istentôl függve létében -- befejezi a világ teremtését és közben szabadon önmagát teremti: humanizálja a világot és átszellemiesíti a teremtést, hogy alkalmassá tegye a végsô átalakulásra, az ,,átistenülésre'', amelyet a Lélek visz végbe. Isten, amikor ilyen világot teremt, látja, hogy a rossz, baj, szenvedés is velejárója lesz. De nem olimposzi magasból szemléli a szenvedô emberiséget, hiszen amikor teremt, nemcsak a szenvedést és a halál elôtti gyötrelmet látja, hanem öröktôl fogva ô maga vállalja végességünket: a teremtés távlata a Megtestesülés és Húsvét misztériuma; kereszthalál és feltámadás. Öröktôl fogva elsônek Krisztust látja, mindent általa és érte teremt; Isten azzá az emberré válik, aki teremt; Isten elhatározza, hogy Fiában maga is szenved és meghal. Krisztus szabadon, szeretetbôl vállalt halála -- amely, mint egész élete, fiúi mivoltának kifejezése -- teljes önátadás az Atyának, tiszta szeretet, vagyis kommunió (= szeretetközösség); feltámadás (új élet), amely magával vonja a ,,testévé'' szervezôdô emberek és a világmindenség metamorfózisát, átalakulását. A szenvedésnek (most már nem általában a rosszról van szó!) értelmet adhatok a hitben. A szenvedés nem a birtoklás, hanem a lét, azaz a szeretet síkján helyezkedik el; értelmet kap, amikor az ember szabadon, a Krisztusba vetett hittel vállalja, mint a tisztulás ,,helyét'', alkalmát, vagyis annak eszközét, hogy kilépjen önzô önmagából, elszakadjon attól, ami elzárja útját mások és Isten felé. A szenvedés alkalom arra, hogy a passzivitásban és a csökkenésben, a mortifikációban és az excentrációban helyet készítsek másoknak és a Másiknak. A napi ,,kis halál'' felkészít a végsô aktusra, amikor majd - - Jézussal és lelkében -- teljesen visszaadom magam az Atyának. Jézus Krisztus nem kereste a szenvedést, hanem a végsôkig engedelmes akart lenni, vagyis hűséges Atyjától kapott küldetéséhez. Mivel prófétai küldetésével együtt járt a kereszthalál, ezt is vállalta -- szabad szeretettel. Vére által váltott meg bennünket; de nincs szó semmi váltságdíjról (amit a sátánnak kellett volna fizetni, vagy véres áldozatról, amelyet az Atya igazságossága követelt elégtételül stb.). Jézus Krisztus halála (keresztjének vére) szeretô engedelmességének kifejezése: a tökéletes Igen az Atyának. Mivel szerette övéit a végletekig és szerette az Atyát, hűséges volt egészen a kereszthalálig. ,,Kiüresítette önmagát'' (Fil 2): halálában, amikor minden visszaadott a Lélekben az Atyának, akitôl mindent kapott, kifejezte fiúi mivoltát. Alávetettsége volt küldetése: Isten alázatának kinyilvánítása. Mert a szeretet alázat: teljesen másért való lét, ahogy az isteni ,,Személyek'' reláció-léte bizonyítja. A keresztény a szentségek (keresztség, Eucharisztia) révén Krisztus húsvéti titkában részesedik. Végeredményben mindig ,,húsvétról'', átmenetrôl van szó: átmenet a birtoklás síkjáról a lét (vagyis a szeretet) síkjára. Innen pedig -- a ,,megistenítô'' kegyelem erejében -- átlépés a másik létrendbe, a feltámadott életbe. De a végsô átalakuláshoz elô kell készítenem az ,,ostyát'': cselekvésem és szenvedésem számtalan lisztszemébôl gyúrom azt, aktivitásom és passzivitásom konkrétumait választom szabad döntésem, szeretetem ,,kifejezéséül'', ,,testéül'': ezt változtatja át azután (Lelke által) Krisztus: ,,Ez az én testem!'' Ami nem szeretetkapcsolat, az semmi (nem kapcsolat). Csak annak van értéke életemben, ami szabad döntésbôl történik, ami valamiképpen szeretetem kifejezése. Ez lehet az élet számtalan testi-lelki szenvedése is. Így ,,gyakorlom a halált'' (meghalást), amely -- Krisztusban -- kommunió lehet, ha szeretettel visszaadom lényemet Istennek. De ki képes erre? Isten kegyelme nélkül senki. Szükséges és elérhetetlen: ez a természetfeletti. De ami az embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Mindent meg tudunk tenni Jézus Krisztusban, Lelke erejében, aki szívünkbe árasztja a szeretetet. Az alapfeltétel az alázatosság, a ,,szegénység''. Aki jobban kitárul Istennek, az többet kap (szentebb), és amilyen mértékben befogadjuk a szeretetet, olyan mértékben nyílunk meg egyre jobban Istennek, aki adni akarja magát. ,,Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben'', mondja Szent Ignác. Errôl a nagylelkűségrôl írja Maurice Zundel: ,,Isten ingyen adja, amit ad; azt is ô adja, amit tôlünk kér; és százszorosan adja vissza, amit kap.'' ,,Krisztus kenózisa (önkiüresítése) teljes volt halálában. Ezért ez a halál nyilatkoztatja ki a maga teljességében Isten Dicsôségét, amely lényegében Szeretet mint önmaga megsemmisítésének Hatalma. A keresztre feszített Jézusban nyilvánult meg az élô szentháromságos Abszolútum, amely tiszta ‘értünk', ‘teérted', vagyis az ‘önmagáért való lét' tagadása. A Kereszt a kinyilatkoztatás központi alakja: egy eltorzított ember (dé-figuré) leleplezi az arc nélküli örök Létet (dé- voile l'Ętre éternel sans figure)...'' (Varillon) ,,A három Személy egy a létben és a cselekvésben, a szeretetben és a boldogságban; hihetném-e azt, hogy nem egyek a szenvedésben? [...] Az Atya, amikor Fiát adja, valamiképpen több, mint önmaga, minthogy csak a Fiú által és a Fiúért Atya. Jézus adja oda magát, de ugyanakkor az Atya is odaadja magát. A Szentlélek a Csók, aki hozzácsatolja a keresztre feszítô Atyát a keresztre feszített Fiúhoz. Amikor errôl a misztériumról elmélkedem, természetesen, ügyetlen szkémáim ellenére, elkerülöm azt, hogy egy megsértett Istent képzeljek el, aki igazságossága nevében ‘követeli' a kiontott vér elégtételét. ‘Követelésnek' nincs értelme, ha az Atya, aki kiszolgáltatja a Fiút, önmagát is keresztre feszíti. Mind a három Személy keresztre feszítô és keresztre feszített. Krisztus keresztje annak a Szeretetnek a középpontjában van, amely örökké az Áldozat formájában létezik. Ez egyben az egy-Isten Boldogsága. Mert a szeretet nem ismerné meg a tökéletes örömöt, ha nem menne el önmaga legvégsô határáig. A Lélek szelíd fény vagy az öröm kitörése az Atya és a Fiú arcán, akiket különbözôségüket megôrizve egyesít.'' (Varillon) ======================================================================== 3. Teológiai napló Visszapillantás A napló műfajáról olvasom Jossuánál: ,,...A XVIII. század végén született Rousseau befolyása alatt. [...] A filozófiai naplók, mint amilyenek Kierkegaard-é és Gabriel Marcelé, közel állnak a teológiához. Ez a második tendencia erôsödik meg a XX. században, amikor a napló irodalmi műfaj lesz és a szerzô életében közzéteszik. A döntô lépés az ilyen műfajú munkákban az egyes szám elsô személy használata. Ez felveti az én helyes használatának kényes kérdését... Kritériumait egyrészt egy bizonyos belsô szükségszerűség oldalán keresem: az ember nem azért ír, hogy (önmagának) meséljen, hanem, hogy felfedezze és értelmezze múltját a létezés e pillanatában; másrészt annak éleslátó és szigorú kiválasztása vezet, ami jelentôs lehet a másik számára, és itt kerülök minden tetszelgést, feláldozom a jelentéktelen részleteket, vagyis azt, ami csak számomra jelent értéket.'' (J-P. Jossua OP: Lettres sur la foi. 1980. 113--114.) ,,Quand j'écris sur ces cahiers, je m'écris. Mais je ne m'écris pas tout...'' (1944) (Paul Valéry: Cahiers. I. 16.) Miért ez a ,,vallomás''? 1981. február elején, egy triduum során fogamzott meg bennem a gondolat, hogy visszapillantok fél évszázadomra. Tulajdonképpen ötvenedik születésnapomra terveztem meg ezt a háromnapos lelki magányt Grottaferrata és Frascati között a jezsuita villában. Akkor jegyzeteimet is átmásoltam ide. A következô évben vers- és műfordításkötettel jelentkeztem, sokak csodálkozására. Az 1981-es ,,Ôszi ámulat'' szülte a költeményeket. Az Ôszi ámulatban, majd a következô tanulmány-, vers- és műfordításkötetekben (Teljes évszak, Jelek az éjszakában, Szavak forrása csend) sokat vallottam magamról. Most egy kicsit még jobban megvilágítom az elmúlt fél évtized (1981-- 1985) lelki hátterét. E személyes reflexiók, vallomások mögött egy hosszú, többször megszakadt párbeszéd élménye húzódik. M-mel folytatott eszmecseréink jelen voltak 1984-es és 1985-ös lelkigyakorlatos eszmélôdéseimben is. Mintegy magamban folytattam a megszakadt dialógust, amely így monológgá vált. Néha azért az imában párbeszédes formát öltött az eszmélés és visszapillantás: gyökereimet kutatva, múltamat, hivatásomat vizsgálva, illetve keresve, miért és hogyan hiszek -- hálát adtam, dicsértem Istent és ugyanakkor alázattal bocsánatot kértem. Ágoston tanácsát követve: confessio misericordiae et miseriae, Isten irgalmas szeretetének és az én nyomorúságomnak megvallása... Nem írok ide mindent, hiszen nem gyónásról van szó. Van, ami kizárólag a lélekre és Istenre tartozik. De próbálom itt kifejezni krédómat: mit és hogyan hiszek. Sokat foglalkoztam mai gondolkodók és írók hitével, belsô kalandjával; párbeszédet folytattam korunk szellemeivel; ugyanakkor kifejtettem, terjesztettem az egyház tanítását. Azok, akik rádiós adásaimat hallgatták, könyveimet olvasták, megsejthették személyes hitemet, világszemléletemet. Természetes, hogy mint jezsuita az egyház tanítását képviselem. De most inkább személyes hitemrôl van szó; nem a tételes hitigazságokról, hanem az én indítékaimról. Már most Szent Jánossal válaszolhatok: ,,Megismertem a szeretetet, amellyel Isten szeret engem, és hittem benne. Isten Szeretet...'' (1Jn 4,16) Forrásvidékem felé Már kamaszkoromban (ott a bárómajori erdô szélén) olyan kérdéseket vetettem fel, amelyeket késôbb Pascalnál és Heideggernél olvastam: Miért vagyok? Mennyi véletlen játszott közre, hogy megszülettem, hogy éppen itt és most vagyok a megvalósult világ ölén! Elfogott a döbbenet! Miért van egyáltalán valami? Mi lenne, ha egyáltalán semmi sem lenne? De ha lett volna egy pillanat, amikor egyáltalán semmi sem lett volna, most se lenne semmi, hiszen a semmibôl semmi sem lesz. Ez maga az evidencia. (Hacsak nem akarjuk fölruházni a Semmit és a Véletlent isteni tulajdonságokkal.) Így tehát a Lét (bárminek nevezzük is: örök Anyag, Világ, Mindenség, Szellem, Abszolútum...) önmagában bírja léte ,,magyarázatát''. Az igazi probléma, amint ezt Lakos atyával a balatonberényi táborban megvitattam 1949-ben, a panteizmus, illetve a személyes Isten léte; vagy másképp: a személyes létezôk a Mindenségben. Szóval a ,,lenni vagy nem lenni'' alapkérdése állandóan foglalkoztatott: az egész életem értelemkeresés = Isten-keresés. Ezzel vívódtam, errôl írtam. Maréchalt tanulmányozva Louvainben megértettem, hogy az Abszolútum (Isten) már megragadta értelmemet, szellemi dinamizmusomat; hogy nincs kiindulópont (nullpont), mert amikor az öntudat fölébred, megállapítja, hogy már elindult, már ott van adottságaival, illetve a Teremtô ajándékaival. Ezt mint hívô felismerem és elismerem, hálával. Ebbôl fakad a ,,teremtés dicsérete''. Felismerem, hogy létem forrása megragadhatatlan, elérhetetlen, illetve, hogy ez a Forrás a Szeretet-Isten. Azért vagyok, mert Isten szeretett. Örök szeretettel szeretett, ,,tenyerére rajzolt'', ahogy a prófétánál mondja. Ez a gondolat nagyon megragadott Szombathelyen 1951-ben a szemináriumban, Werner Alajos lelkigyakorlatos elmélkedése alatt. Késôbb Budapesten 1953-ban vagy 54-ben, a Ráday utcában, amikor már mint fôiskolás és jezsuita novícius a Szent Ignác-i Ad amorem záróelmélkedést végeztem, megéltem azt, hogy ,,Isten, aki szeret, adni akarja magát, amennyire csak kitárulok neki, befogadom szeretetét.'' De ez a kitárulás is az ô kegyelmétôl függ! Minél többet befogadok, annál inkább szeretek, és annál inkább kitárulok Neki. ,,Sem feltérképezéssel, sem különféle mesterkedésekkel sosem tudjuk -- sem gondolatban, sem gyakorlatilag -- elfogni az Élet forrásait. Sokkal inkább kapom, mintsem alkotom magamat. [...] A mély élet, a forrásozó élet, a születô élet teljesen megragadhatatlan...'' (Teilhard de Chardin: Az Isteni Miliô) Teilhard döntô hatása ,,Ha az ember tudná, hogy a világegyetem képes szeretni, kiengesztelôdne'' -- ezt Camus írja. Teilhard de Chardin egyik esszéje elején idézi az írót, és igyekszik megmutatni, hogy igenis a fejlôdô világegyetemet végsô soron a Szeretet mozgatja, ahogyan Dante írta; a már létezô, transzcendens és személyes Ómega-pont. Teilhard tudományos megfontolásai alapján felfedeztem, hogy a világfejlôdés paramétere a centro-komplexitás/tudat növekedése, hogy a fejlôdés az emberben ébred öntudatra és lesz auto-evolúció. Teilhard a jövôt extrapolálta, de abban igaza van, hogy az emberiség most már csak úgy maradhat fönn, ha egységesül = egyesül a szeretetben: a planetáris fejlôdés szellemi síkon folytatódik és a konvergencia ,,amorizálója'' csakis a feltámadt Krisztus lehet. Mindezt már a hívô mondja. A paleontológus és ,,fenomenológus'' (Az emberi jelenség) vízióját egészíti ki és új fénnyel világítja meg a hívô keresztény (misztikus) ,,látomása'', amelyet többször lejegyzett, de talán legteljesebben az Isteni miliôben. Mint sokaknak, ez a kis lelkiségi könyv számomra is döntô volt (természetesen mögötte ott van az egész teilhard-i látásmód az egyetemes fejlôdésrôl). Amit itt Teilhard mond az emberi erôfeszítés krisztusi dimenziójáról, a kisebbedésrôl, a halálról vagy akár a kárhozat reális lehetôségérôl, mind mélyen belémvilágított. Az is, amit a nagy szentek példáját idézve mond: a szenvedés és a halál, ha a szeretet kifejezéseivé avatjuk ôket, maga a kommunió lehet -- egyesülés a szeretetben -- Krisztusban. Elszakadás, excentráció -- vagyis kilépés önmagunkból (ne legyünk önteltek; ne legyünk a világ közepe stb.): erre segíthet a hittel, reménnyel és szeretettel vállalt kisebbedés, öregedés, testi-lelki fájdalom, halál... Vagyis alkalom, eszköz (döntésem ,,teste''), hogy megtörténjék az átmenet a birtoklás síkjáról a lét síkjára; hogy beléphessünk Krisztus húsvétjába, aki mindent visszaad szeretetbôl az Atyának az önkiüresítés és az önajándékozás extázisában. Mivel Krisztus Isten Fia és mivel az Atya feltámasztotta, egyetemes Úrrá tette a mindenség felett, a természetes életen és halálon túl beteljesítheti az örök életre és örömre szóló hivatásunkat. Lelke (Igéje) és Teste (Eucharisztia) révén itt és most Egyházában beléphetünk -- hittel és szeretettel -- húsvétjába, hogy Igazságot és Életet merítsünk Belôle. Meg vagyunk már váltva, de még reménységben élünk, amíg Isten-gyermekségünk nem teljesedett be testünk föltámadásával és a világegyetem átalakulásával: a magnak meg kell halnia, hogy kicsírázzon, a születés örömét a vajúdás elôzi meg (Róm 8 és 1Kor 15). De már most a megkezdett örök életet éljük (1Jn 3,1--3). Reductio in mysterium Egy bizonyos: mindig az Igazságot kerestem; sokszor szenvedélyesen, szenvedve is (teológus koromban Eegenhovenben). Sohasem akartam magamat vagy másokat áltatni. Az illúzióktól másokat is óvtam. Hogy az Igazságot szeretem és ragaszkodni akarok hozzá (mert már elôbb ,,megragadott''), annak nemde a legjobb bizonyítéka az a tény, hogy félek a tévedéstôl, a csalatkozástól. Mindig megvolt bennem a készség arra, hogy elfogadjam a teljesebb igazságot, bármilyen oldalról jön is, ha valóban felismertem; még ha módosítanom kell is nézeteimet. Már régóta idegenkedem a meddô szócsépléstôl, a vitáktól. Igyekszem a másikkal együtt keresni, vele egyesülni a nagyobb igazságban. Azt hiszem, ezt Lacordaire mondotta. Ez a párbeszéd alapfeltétele. Senki sem birtokolja az Igazságot. (Csak a fanatikusok, a vallási türelmetlenségben megrögzöttek hiszik ezt magukról... Mennyit öltek a vallás, a hit nevében!) A másik véglet a szétfolyó szkepticizmus, a ,,minden mindegy'' magatartás, a mállasztó agnoszticizmus. Van pozitív agnoszticizmus is: az alázat, a tisztelet a Misztériummal szemben. Végeredményben ide jut el az ember. Mennyire megkapott 1952-ben a szombathelyi szemináriumban E. Przywara cikke: a problematikus Szent Tamás (a Stimmen der Zeitben olvastam). Az Aquinói Doktorról írt tanulmány végkövetkeztetése ez volt: Tamás elvezet bennünket a Misztériumhoz. Egész életműve: ,,reductio in mysterium''. Ezután már a néma imádás marad: ,,Adoro Te, devote, latens Deitas!'' Errôl a pozitív agnoszticizmusról írta Karl Rahner kevéssel halála elôtt (Frankfurter Allgemeine Zeitung 1982. április 10.), hogy Isten mai megtapasztalásának egyik módja lehet; találkozás a megérthetetlen, az ,,ismeretlen'' Istennel. Ez az agnoszticizmus ,,egzisztenciánk égô fájdalma''. De persze itt a hit, remény és szeretet teljes elkötelezettsége szükséges. Hit abban, hogy Isten létünk végsô értelme, hogy az éjszaka után jön a fény, hogy Isten lesz az igazi Beteljesedés. Példaképünk, Mesterünk, Utunk Jézus Krisztus, aki kimondta a szeretô teljes Igent az Atyának akkor is, amikor a kereszten a zsoltárt imádkozta: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Az Atya soha sem hagyta el ôt; és önkiüresítô kereszthalála után megdicsôítette Fiát, aki a Szentlélekben szeretettel kilehelte lelkét. Úrrá tette Jézust, aki az egyetlen üdvösség az embereknek (Fil 2). Ave, crux, spes unica! Bűnös jezsuita Az év elején elkezdtem olvasni André Malraux Antimémoires című visszaemlékezéseit. Mindjárt az elsô lapon megkapott Malraux beszélgetése pap barátjával. 1940-ben együtt szöktek meg a fogságból: ,,-- Mióta gyóntat? -- Vagy tizenöt év óta. -- A gyóntatás mit tanított meg az emberrôl? -- Tudja, a gyóntatás semmit sem tanít meg, mert mihelyt az ember elkezd gyóntatni, jelen van egy másik, ott van a Kegyelem. Majd kitárta izmos karjait a csillagos éjszakába: -- Egyébként végsô soron nincsenek nagy személyiségek...'' Arra gondoltam e párbeszéd olvasásakor: életünk visszáját csak Isten ismeri. Balzac ezt az emberi történelemrôl mondta. A gyóntató sem láthat igazán bele a lelkünkbe. Annyit megállapíthat: a nagy embereknek is nagy az árnyékuk. Valamennyien bűnös emberek vagyunk. ,,A jezsuita elismeri, hogy bűnös ember...'' -- mondja új szabályunk. Ez nagyon igaz. Ám utána így folytatja: ,,... de tudja, hogy meghívatott: legyen Jézus társa, mint egykor Szent Ignác... Túl a szavakon, amelyek alig képesek kifejezni a dolgok igazi valóságát, meg kell találnunk az egyszerű igazságot, amelybôl levonjuk a következményeket: Krisztus úgy él, szól, tesz, hogy az Atyától kapja létét, szavát, cselekvését; tehát a mi életünk mindenestül magából Krisztusból és valamiképpen az ô Atyjához fűzôdô kapcsolataiból részesedik, fakad és bontakozik ki... . Az Evangéliumot a szeretetben akarjuk hirdetni: a Jézus Krisztus személye iránti szeretetben, akit napról napra igyekszünk bensôségesebben megismerni, hogy jobban szeressük és kövessük ... A jezsuita számára Krisztus egy-szerre a példa, az út, az élet ereje és értelme...'' Ez tehát az eszmény, amelyre törekednem kell. Paradox módon Jézus Krisztust -- és általa az Atyát -- legmélyebben akkor tapasztalom meg, amikor megbocsátja bűneimet. Pascal mély meglátása szerint az ember igazában csak a megbocsátott bűnöket ismeri meg a maguk súlyában; ugyanígy az irgalmas szeretetet is legkonkrétabban akkor élem meg, amikor az Atya Krisztusban megbocsát. ======================================================================== 4. Majdnem napló I. (1985--1986) Visszapillantás 1985. november 12. Tegnap elkezdtem olvasni Simone de Beauvoirtól a Búcsúzás szertartását (La Cérémonie des audieux. Gallimard, 1981). Ennek hosz- szabb második fele beszélgetés Sartre-ral: 1974-ben készült Rómában és Párizsban. (Annak idején itt Rómában láttam ôket egy vendéglôben a Campo dei Fiori közelében. És a hatvanas évek elején Párizsban ,,áhítattal'' gondoltam a háború utáni egzisztencialista hullámra, illetve Sartre-ra és élettársára, amikor a Café de Flore és a Deux Mégots elôtt sétáltam...) -- Megdöbbentô Beauvoir bevezetôje; ösztönösen Sartre-hoz beszél, aki már nincs többé, majd rájön arra, hogy ez csak önámítás: ,,még ha Ön mellé temetnek is [mindig magázták egymást -- Sz. F.], az Ön hamvaitól az enyémekhez nincs átmenet''. Ugyanaz a gondolat, mint a Kor hatalma végén: ,,A halál mindannyiunk közös sorsa, de valamennyien egyedül vágunk neki. Az élet oldaláról tekintve: meghalhatunk együtt, de meghalni annyi, mint kicsúszni a világból oda, ahol az ‘együtt' szónak nincs már értelme. Amit leginkább óhajtottam mindig, az ez volt: azzal haljak meg, akit szerettem; de még ha holttetemeink egymás mellett feküdnének is, ez csak maszlag lenne: a semmitôl a semmihez nincs semmiféle kötelék.'' Sartre utolsó tíz évét -- és a sajátját -- mondja el az írónô a naplójegyzetek alapján. Megdöbbentô részletezés. Csak nô lehet ilyen aprólékos! Bántó is az öregedô és beteg filozófus-író gyengeségeinek, fizikai ,,kisebbedésének'' kiteregetése. Mintha minden egyformán fontos lenne egy életben! Ez nem hitelesség. Nem érdekel Sartre baloldalisága, maoizmusa, politikai elkötelezettségei. Néha valóban igaz ügyért állt ki. Érdekes Beauvoir és Sartre személyes viszonya; Sartre és fogadott lánya (a zsidó Arlette), illetve a görög lány; továbbá Beauvoir és Sylvie kapcsolatai, utazásai stb. Élettárs? Szerelem? Az is volt, szellemi barátság is. Valahogy nem látom a világhírű pár között a teljes átlátszóságot. Talán ez nem is lehetséges férfi és nô között. De mindenképpen elképzelhetô bensôségesebb viszony is. A személyiségnek van egy olyan intimitás-zónája, ahová másik emberi személy nem léphet be. Ez talán jól van így. (Lásd Claudel Faustáját a Kantátában!) A belsô ,,szoba'', ,,belsô várkastély''. A legnagyobb szerelemben sincs teljes összeolvadás. Ez talán jól van így. A férfi birtoklásvágya olykor addig megy, hogy a nô lelkét is hatalmába kerítené. ,,Semmiért egészen!'' A Szabó Lôrinc-féle birtoklás: ,,a sorsomnak alkatrésze légy!'' A problémáról beszélgetve K-val, eszembe jutott, hogy a pszichológus domonkos, Pohier (Quand je dis Dieu. 235--236.) írt errôl. Szerinte az egymásba olvadás nem is lenne tökéletesség. Az isteni Személyek is különböznek egymástól. A tökéletes ,,partage'' (megosztás) nem bizonyítja a szeretet tökéletességét. A házasok (szerelmesek) közti kommunikáció tökéletlensége (hiánya) pozitív is lehet, ha a Szentháromság személyei közti relációra gondolunk: egyik a másiktól az eredet-reláció révén különbözik. Az Atya nem adhatja át a Fiúnak atyaságát stb. A különbség szükséges a személyi egységhez. És itt Teilhard elvére gondolok: ,,l'union différencie'', vagyis a személyes egység nem egybeolvadás, hanem a személyes különbségek elismerése, elfogadása... Aki szeret, azt akarja, hogy a másik legyen, elismeri sajátosságait, minél több létet (szabadságot) akar biztosítani neki. Létem mástól van és másért vagyok: ez a szeretet titka. Az interszubjektivitásban, személyközi viszonyokban egymás által és egymásért vagyunk; minél inkább személyek vagyunk, annál kevésbé szigetelôdünk el, ugyanakkor annál kevésbé olvadunk be a másikba. Személyesség és kommunió együtt bontakozik ki a szeretetben. 1985. november 14. Három fontos hír a tévében: Kolumbiában vulkánkitörés (tizenöt- húszezer halott!); Olaszországban az elsô szívátültetés; a jövô héten Gorbacsov--Reagen-találkozó. A kolumbiai katasztrófa -- Mexikó után -- megrendíti a világot. A televízió képei elgondolkoztatnak. Ki a felelôs? Hol a Gondviselés? (Cf. Voltaire és a földrengés.) Mi mindent megtesznek egy ember megmentéséért, szívátültetéssel vagy más módon, miközben egy pillanat alatt ezrek, tízezrek pusztulnak el! Persze sok katasztrófa emberi hanyagságból történik; illetve meg lehetne elôzni. A szárazságtól sújtottakon jobban lehetne segíteni, ha nem fegyverekre fordítanák az erôtartalékot... És egyáltalán: mennyi életet elpusztítanak a háborúk, abortuszok stb. De végül is, ha ezeket leszámítjuk is, ott van a földrengés, vulkánkitörés, rák stb. Miért ilyen a világ? Miért a végesség? Miért a szenvedés és a halál? Mindig minden kérdéssel ide lyukadunk ki. Csak a Jézus Krisztusba vetett hit segít. Nem fatalista gondviselés-hit, nem is az az ,,apologetika'', amely mindenáron ki akarja ,,menteni'' Istent (erre nincs szüksége!), hanem a keresztre feszített és feltámadt Jézus szemlélése. Minden botrány, ellentmondás, és ugyanakkor a ,,megoldás'' és a szabadulás is a Keresztben van. Mert ez az isteni Szeretet megnyilatkozása és kiáradása. Így szeret Isten. Ez az alapállítás. Mindent e központi fénybôl próbáljunk ,,megérteni''. 1985. november 15. Beauvoir könyvét olvasom. A Cérémonie-hoz csatolt Entretiens (interjú Sartre-ral) végén (542--559.) az ateizmusról beszélgetnek. Sartre ateizmusával régebben többet foglalkoztam (Az ember és világa, A rejtett Isten útjain). Halála után írtam a Barjonáról is, arról a karácsonyi misztériumjátékról, amelyet a jezsuita Feller kérésére írt Sartre a fogolytáborban. Szerintem ez a darab tökéletesen kifejezi Sartre ateizmusának kettôsségét. Ô maga bevallotta élettársának is, meg A Szavakban is, milyen nehéz és hosszú lejáratú folyamat ateistává válni. Ott van a teremtés-eszme, továbbá a jó és a rossz ,,abszolút'' különbsége. ,,Ha Isten nem létezik, minden megengedett'': a fiatal Sartre ezt hangoztatta Dosztojevszkij ateista hôse, Karamazov Iván nyomán. Most csak bizonyos fenntartással fogadja el ezt. Valami abszolút van jelen az erkölcsi tudatban. Sartre azt is elismeri, hogy ateizmusában fontosabb szerepet játszottak a személyes, gyermekkori élmények, mint a filozófiai megfontolások: például amelyeket a háború végén A lét és a semmi című vaskos könyvében elôadott. Ebben legföljebb csak a ,,filozófusok Istenét'' cáfolta (szerintem még azt sem). De az sem tűnik komolynak a beszélgetésben, hogy tizenkét éves korában három brazil kisasszonyra várva ,,kinyilatkoztatást'' kap: Isten nem létezik... Miként a ,,jó házból való úrilány'' emlékirataiban is utólagos ateista értelmezésnek tűnik a kármelitának készülô kamaszlány (Simone) hirtelen ateizmusa... Az igazi ok 1929-ben a Sartre-ral való találkozás volt. Amit a beszélgetésben az Isten nélküli etika ,,igényességérôl'' mondanak, nem meggyôzô. Persze, igaz: ami egyszer megtörtént, azt Isten sem teheti meg nem történtté. De a hit szerinti ,,helyrehozás'' nem is abban áll, hogy Isten a megtörtént rosszat úgy törli el, hogy meg nem történtté teszi. Ha Krisztusban, Krisztus miatt megbocsát, ez új teremtés a Lélek által. De a rossz, az elkövetett (és megbánt) bűn beépült múltamba, személyiségembe: csak egész életemnek más irányt adott a szeretet. Itt is ,,Aufhebung'' -- megszüntetve megôrzés, halál és feltámadás. 1985. november 15. este A televízióban újra láttam Bergman Fanny és Alexander című filmjének elsô részét. Régebben, amikor moziban játszani kezdték, láttam az egészet. Most csak bizonyos részletekre figyeltem. Igen nagyra tartom Bergman életművét. Negyedszázad óta követem, még Louvainben, skolasztikus koromban minden alkotását megnéztük, elemeztük a flamand jezsuita tanár vezetésével, aki Bergman személyes barátja volt. Ô hallotta személy szerint a svéd rendezôtôl: Bergman a háború alatt szeretett egy zsidó lányt, akit a németek elhurcoltak és megöltek valahol egy lágerben. Ez a lelkész fiának örökös traumát okozott: azóta megrendült a hite a Gondviselésben, a Szeretet-Istenben. Milyen kegyetlen a Fanny és Alexanderben is a protestáns püspök (Edvard Vergérus), aki ,,Istent'', az ,,erkölcsi törvényt'', a kereszténységet képviseli! Emlékeztet arra is, hogy a kereszténységben a szabad szeretetnek kell az elsôbbséget juttatni; a kényszer, pszichológiai vagy bármilyen ráhatás a jézusi hit eltorzításához vezet. Bergman világa kegyetlen: erotika, de mellette gyűlölködés, egymás marása, kegyetlenség. Gyakorlati materializmus (karácsonyi zabálás). Jézus születése csak legenda, amelyet a színházi társulat megjelenít. A valóság rút. Talán a gyermekek világában van valami ígéretes. Még nem ismerik a valóságot, amelybôl az idôs Bergman kiábrándult... A fiatal Alexander már a felnôtt Bergman szemével lát. Amikor apja (Oscar) szellemével beszélget, Bergman világnézetét fejezi ki: ,,... De ez csak üres fecsegés, apa. Miért nem állsz oda Isten elé, és miért nem mondod meg neki, hogy üsse agyon a püspököt, elvégre az ô embere? [...] Egyáltalán, láttad te Istent odaát?...'' Késôbb, a forgatókönyv szerint (Fanny és Alexander. Budapest, 1985. 201--203.) Alexander álomban vagy félálomban egy titokzatos Hanggal beszélget (ez a Hang Istent képviseli, de valójában a püspök szelleme kísérti; végül kiderül, hogy Aron tréfálta meg). ,,-- Alexander: Szerintem én nem vagyok felfuvalkodottabb Istennél. Hálás volnék, ha Isten bizonyítaná az ellenkezôjét. -- Hang: A szeretet! Alexander! -- Alexander: Miféle szeretet? -- Hang: Az én szeretetem. Isten szeretete. Istennek az emberek iránt tanúsított szeretete. (Szünet) Na? -- Alexander: Igen, beszélni szoktak errôl a szeretetrôl. -- Hang: Van nagyobb dolog a Szeretetnél? -- Alexander: Akkor az csak a nagytiszteletű püspök úr fütyköse lehet, más nem jut eszembe, mivel még csak tízéves vagyok, és nincs nagy tapasztalatom. -- Hang: Jól válaszoltál, de eléggé szemtelenül. Szeretnéd, ha csinálnék valami csodát? -- Alexander: Miféle csodákat tudsz te csinálni? -- Hang: Mindenható vagyok. Talán elfelejtetted? -- Alexander: Nem felejtettem el, de nem hiszem el, mert örökösen csak fecsegsz arról, hogy mindenható vagy. Ha tényleg mindenható volnál, akkor az nyilvánvaló lenne, és nem kényszerülnél sem te, sem a püspököd arra, hogy mindenhatóságodat bizonygassátok minden vasárnap...'' Alexander (Bergman) ,,Istene'' itt a Valéry Zsoltárában jellemzett zsarnokra emlékeztet: ,,...Addig hajlítlak nyakadnál fogva, mígnem megértesz, jól és teljesen, Mert Urad vagyok és Mestered... ...Szeretni fogsz, szeretni fogsz, Mert én vagyok a te Urad és Mestered.'' A Püspök is -- aki pedig a Szeretet-Istent hirdette és képviselte -- kényszerrel, fenyítéssel akarta rávenni Alexandert arra, hogy szeresse ôt. A kisfiú joggal utasítja el ezt a gyűlöletes Isten-képet. A forgatókönyv epilógusában Gustav Adolf fejti ki kissé epikureus életfilozófiáját. Ô nem vívódik metafizikai kérdésekkel, amelyek -- szerinte -- úgyis megoldhatatlanok. Ebben a kis világban kell élnünk, örülnünk, mígnem jön a vég, az éjszaka. ,,Az én bölcsességem egyszerű, és van, aki bizony megveti az ilyen bölcsességet [...] A legjobb, ha rá se bagózunk a nagy összefüggésekre. A kis világban, ebben a kis világban kell élnünk. Ehhez kell ragaszkodnunk, ezt kell megművelnünk, ebbôl kell a legtöbbet kihoznunk. Hirtelen lesújt a halál, hirtelen szakadékok nyílnak elôttünk, hirtelen ránk tör a vihar és a katasztrófa, ezt mi mind tudjuk. De nem akarunk gondolni ezekre a szörnyűségekre. A megfoghatót szeretjük, igen, mi Ekdahlok becsüljük a kibúvóinkat.'' Meglehetôsen rövid távlatú filozófia ez: amolyan gyakorlati materializmus. De talán mégis, ösztönösen megsejti Gustav Adolf is az élet misztériumát, amikor a kis Helena Viktoriát felemeli: ,,Ez megfogható és mégis felfoghatatlan.'' A Bergman-filmen morfondírozva eszembe jutott M. Forman korábban látott Amadeusa. Ennek pesszimista vége, a közös sír, ahova beledobták a tündéri Mozart holttestét, valami rettenetet sugallt. Ez is materializmus. Hát a mozarti zene halhatatlanabb lenne, mint maga a zeneszerzô, a személy, a zseni, aki azt alkotta? Akkor valóban abszurd a lét! Abszurd lenne... Azokat sem értem, akik természetesnek veszik, hogy a halállal mindennek vége, hogy az ember visszaolvad a természetbe! Ez a botrány! Akkor jobban megértem a hitetlenné vált Simone de Beauvoirt, akit éppen a halhatatlanság elvetése miatt annyit gyötört a létezés abszurditása. A marxizmus is (legalábbis látszólag) könnyen túlteszi magát a személyes halál-halhatatlanság problémáján. Mintha csak a faj lenne fontos, az emberiség haladása. Úgy tudom -- egy szakember állította --, hogy Marx sehol sem foglalkozik írásaiban a személyes halál- halhatatlanság egzisztenciális problémájával. 1985. november 18. Tegnap és ma a reménységrôl elmélkedtem. Nem veszem komolyan, mivel amolyan (jövôre irányuló) vágyódásnak érzem, óhajnak... Valójában az evilági reménykedéstôl eltérôen a keresztény (teológiai) reménység a hiten alapul, ennek alapja viszont Krisztus feltámadása. Isten ígéretei Krisztusban beteljesedtek. A feltámadt Krisztus lelke a garancia a jövôre (parręsia). Ez segíthet a halállal szembeni szorongás feloldásában. A Szeretet ezt mondja nekem (Jézus által): ,,Te nem halsz meg, mert szeretlek és örök életre teremtettelek!'' Isten szeret, igazmondó, megtartja ígéreteit, elég hatalmas is, hogy ezt megtehesse. Reá hagyatkozom reménységgel. (Róm 8. fejezet!) 1985. november 28. Mint a Rádió tudósítója részt veszek a püspöki szinóduson, amely mérleget készít a zsinat utáni két évtizedrôl. Most arra gondolok, hogy ezt az idôszakot (közel két évtizedet) itt a Vatikáni Rádiónál éltem át: tizenkilenc éve érkeztem ide Párizsból. Sorozatokat tartottam a zsinat tanításáról, amelyek részben könyveimben is megjelentek (például a Gaudium et spes-kommentár Az ember és világa címűben, amely két kiadást is megért). A zsinat új lehetôségeket hozott, a nyitás következtében kialakult a párbeszéd az otthoni szellemi élettel. Szóval, sokat tettem a zsinat tanításának megismertetéséért, amelyet most a szinódus sürget. Egy kicsit most -- a szinódussal -- saját tevékenységem mérlegét is elkészítem. 1985. december 1l. Suenens bíboros szép felszólalása a szinódusi aulában. Az új pünkösdrôl beszélt. Miként annak idején a zsinaton a ecclesia ad intra -- ad extra megkülönböztetést ajánlotta, most a következô (jövô évi) szinódusra is ezt a két szempontot javasolta vezéreszmeként: cenaculum ad intra -- ad extra. Suenens helyesen hangsúlyozta: az embereknek szükségük van a megélhetés eszközeire, de még inkább arra, hogy megtalálják életük értelmét (,,moyens de vivre -- raison de vivre''). Az egyház feladata elsôsorban az, hogy ezt az utóbbit nyújtsa nekik. Matagrin püspököt idézte: megszerkeszthetjük a csatornákat, az öntözôberendezést, de képtelenek vagyunk forrást fakasztani! Az élô víz forrását a Szentlélek fakasztja. Aki hisz, annak szívébôl élô vizek fakadnak. Valójában ez a Lélek ajándéka (Jn 4,10--14). A feltámadott Lelke újítja meg az egyházat. Az új pünkösdért kell imádkoznunk. Ki kell lépnünk az individualista vallásosságból. A Szentlélek karizmái támasztják a közösségeket, ahol megtapasztalják Istent. A karizmatikus mozgalomnak vannak kinövései, visszaélések tapasztalhatók, de azért nem kell azt elvetnünk. Nem csalás és nem ámítás. Új pünkösd van születôben. 1985. december 4. A Helikon szép kiadásában megjelent Jézus története Fra Angelico színes reprodukcióival és Vas István szövegével. Remek karácsonyi ajándék. Felfigyeltem a költô vallomás-versére (A rostirónt letettem): ,,...Feltámadás szele mindig újra Fúj a földön -- fújj hát rajtam át Pusztaságom odvaiba fújva Oszlasd szét a kétely zavarát, S új kezdet lesz, ami már kiszáradt: Hajtasd ki megint a pálmafákat!'' 1985. december 5. A rádiónál beszélgetés a libanoni nôvérrel. Errôl eszembe jut a másik libanoni nôvér, akivel Aricciában találkoztam 1981-ben. A lelkigyakorlat befejezése után együtt vacsoráztunk a nôvérekkel. Akkor mesélte ezt a kedves történetet. Kislány korában meglehetôsen hiú volt. Gyakran a tükör elôtt illegette magát, fésülte, befonta haját. Édesanyja nemegyszer megkorholta ezért. Eljött az elsô gyónás ideje. A szakállas maronita pap elé rettegve térdelt. De a sötét gyóntatószék rácsa mögött a jó atya türelemmel hallgatta ,,súlyos bűneinek'' felsorolását, a hiúságra vonatkozó vádakat... Végül a leányka (a leendô apáca): ,,Oldozzon fel, atyám!'' Mire a szakállas pap bácsi: ,,Elôbb te oldozz fel, kislányom!'' Beletelt egy kis idôbe, mire a kislány megértette, mirôl van szó. Míg bűneit, szépítkezéseit, fésülködéseit részletezte, a pap bácsi nagy szakállával babrált és odafonta a gyóntatószék rácsához. 1985. december 16. A hét végén Bécsbe repültem: jezsuita megbeszélésen vettem részt. Mióta -- pár éve -- az a zűr volt Lufthansával (zuhanás a ,,légüres'' térben), mindig szorongok repülés közben. Milyen lesz majd az utolsó zuhanás? Arra a legendás példázatra gondolok, amelyet a templomos lovagok újoncpróbájáról hallottam. Az újoncot odavezették egy sötét kúthoz, amelynek mélyébôl éles szuronyok villogtak. A próba az volt, hogy bele kellett ugrani. Aki ezt megtette, azt egy láthatatlan háló felfogta. -- Ez a láthatatlan háló Jézus szeretete lesz. Hiszek, ezért reá hagyatkozom. 1985. december 20. P. M. meghozta Párizsból Claudel és Valéry naplóit; a Gallimard kiadásában két-két kötet mindkettô. Claudel Journalját F. Varillon, kedvenc szerzôm vezette be, és ô fűzött hozzá jegyzeteket. Valéry Cahiers-it viszont Judith Robinson--Valéry gondozta. Lesz csemege hosszú ideig, hiszen nem lehet ôket egyvégtében elolvasni. Amikor Claudel és Valéry műfordításait készítettem, sokat olvastam róluk is, de ezek a naplók legbensôbb világukra vetnek fényt. Megragadott Claudelnél (Journal I. VIII. bevezetés) az az ismert kijelentés, amely a Partage de midi szituációjára utal: ,,La femme est la grande humiliatrice!'' A barátnô kétszeresen ellenség: (a megtért!) Claudel keresztény és bencés hivatásának ellenlábasa. Claudel egész életében jelentkezik a nosztalgia a papság után. Ezt Varillon számos idézettel igazolja. Visszautasította a hívást. Van aki elfogadja, de késôbb hátratekinget. Megosztott szív és élet: szorongás és zaklatottság forrása. A bensô békét a következetesség és a hűség hozza meg. Mindez végsô soron a Lélek gyümölcse. De passzív aktivitás vagy aktív passzivitás szükséges: ráhagyatkozás a kegyelemre úgy, mintha minden tôlem függne, olyan aktivitás, mintha minden Istentôl függne. Fessard szerint ez a Hevenesi-féle axióma ,,dialektikus'' értelme. (A banális ez lenne: Úgy bízzál Istenben, mintha minden tôle függne, és úgy cselekedj, mintha minden tôled függne.) Valójában minden Istentôl függ és minden tôlem -- más-más szinten. Én Tôle függve vagyok igazán szabad és tevékeny. ,,Dieu fait se faire les choses'' (et les personnes), ahogy Teilhard szerette mondani. 1985. december 22. Tegnap egyik rendtársam mesélte az ebédlôben a neves francia misszionáriusról és a keleti vallások szakértôjérôl, P. Raguin SJ-rôl. Hosszú indiai tartózkodás, keleti tanulmányok után végre ,,felfedezte'' -- mondotta --, hogy mi a lényeges különbség a buddhizmus ,,kis szekér'' és ,,nagy szekér'' ága között: az egyik boncai nem hordanak nadrágot a hosszú csuha alatt, a másikéi viszont hordanak. Se non č vero, ben trovato! 1985. december 23. Délelôtt karácsonyi ünnepünk a Rádiónál: elôbb a könyvtárban közös, majd a magyar tagozatnál. Este olvastam Claudel naplójából. Varillon a bevezetôben (I, XII) azt az érdekes megfigyelést tette, hogy a naplóírás lehet nárcizmus. Claudelt is kísértette. (Fôleg Valéryt szerintem.) ,,Ha az ember önmagát szemléli, sehova se jut el. [...] Semmi sem tűnik hamisabbnak, mint a szókratészi elv: ismerd meg önmagadat. Ez abszurd, mert az ember nem ismeri meg önmagát, mert önmaga mélye semmi, a semmi. Az önmegismerés igazi módja viszont ez lenne: Felejtsd el önmagadat, hogy megragadjon az eléd táruló látvány, amely végtelenül érdekesebb, legalábbis szerintem. [...] Naplót vezetni, hogy az ember önmagát nézze: ez a legbiztosabb eszköz arra, hogy az ember önmagát teljesen meghamisítsa. [...] Amikor az ember önmagát nézi, mindig egy bizonyos pózt vesz fel.'' Mindez megfontolandó most, amikor elhatároztam, hogy folytatom ezt a ,,majdnem naplót''. 1985. Karácsony este Ünnepi pihenésként Valéry naplóit (Cahiers) olvasgatom, a bevezetô után azt, ami a második kötetben a vallásra vonatkozik. Valéry 1894 és 1945 (halála) között szinte naponta, kora hajnalban lejegyezte gondolatait. Ô valóban állandóan önmagát figyelte. 261 füzetet töltött meg! Késôbb próbálta csoportosítani gondolatait, keveset közzé is tett. De jó részük 1973-ban látott napvilágot. Elgondolkoztató az, amit hitetlensége forrásáról állít (Cahiers II. 610.): Igazában nem tisztelte és szerette, hanem megvetette az embereket. Így hogyan ismerhette volna fel Jézus Krisztus Istenét, aki Agapč, Szeretet (1Jn 4,7--21). 1986. január 3. Jean Delumeau vallomását (Ce que je crois. Grasset 1885.) olvasom. A College de France neves tanára (történésze) elmondja, mit és miért hisz. Lényegében az Egyház korszerűen megfogalmazott hitét vallja. (Idézi Varillont, Ratzingert, a holland katekizmust, Rey--Mermet Croire- ját...) Érdekes, hogy a párizsi professzor, aki egy tucatnyi történeti munkát tett közzé, mennyire járatlan a teológiában. Modern szerzôket olvasva, újragondolja ifjúkori hitét. Ez a tény megerôsített meggyôzôdésemben: művelt (egyetemet végzett) világiaknak korszerűen be kell mutatnunk hitünket, hiszen sok nehézségük egyszerűen onnan származik, hogy nem tudják, mit kell hinniük, illetve hamis Isten- képpel hadakoznak stb. Természetesen a kegyelem művét nem szabad kikapcsolnunk; de sokat tehetünk a tisztogatás terén, annak bemutatásában, hogy mit nem kell hinni és mi a lényeges. Az ,,igazságok hierarchiája'' nagyon lényeges. A zsinat nyomán Varillon ezt folyton hangsúlyozta. 1986. január 4. Valéry (Cahiers I, 16.): ,,Quand j'écris sur ces cahiers, je m'écris. Mais je ne m'écris pas tout...'' (1944). Ezt magam is vallom: amit ide írok, az igaz, az én vagyok, de nem mrok le mindent. Nem szánom e jegyzeteket gyónásnak. 1986. január 15. Tegnap a televízióban megnéztem a Varázshegybôl készült filmet. Nem jelentôs alkotás. Elhatároztam, hogy elolvasom a regényt. Sohase szerettem Thomas Mannt. Bármelyik regényébe belekezdtem, abbahagytam. (Kivéve a Halál Velencébent, amelyet élvezettel olvastam Visconti filmje után.) El is kezdtem az olvasást. Túlságosan analitikus. Tolsztoj más, élvezetesebb. 1986. január 24. Történelmi esemény a televízióban: az amerikai űrkutató Voyager 2 most ér a legközelebb az Uránuszhoz. Értékes információkat küld. 1977- ben lôtték fel. Micsoda csillagtereket megjárt! 1989-ben majd elhalad a Neptunusz elôtt, azután végleg eltűnik az űrben. Visszagondolok arra a valóban korszakalkotó eseményre, amikor az amerikaiak leszálltak a Holdra. És még mit élünk meg, ha élünk?! 1986. január 28. Felrobbant a Challenger: heten odavesztek. A Voyager sikere után mekkora csôd és csalódás! 1986. február 4. Születésnapom: 55 év. Hála Istennek mindenért. Mennyi tervem van még! Azt szoktam mondani: 2000-ig ,,be vagyok táblázva''. Ez így nagyképűség; de tény az, hogy még jó erôben vagyok és tervezek. Ember tervez, Isten végez. 1986. február 21. Arra gondolok, hogy a készülô Pázmány-emlékkönyv mellett (amelynek jövô év elején kell megjelennie) összegyűjtöm az elmúlt fél évtizedben (különbözô hazai és külföldi folyóiratokban) megjelent tanulmányaimat, és hozzáadok személyes jegyzeteket, amolyan: Hogyan és miért hiszek-et. A ,,majdnem napló''-ból is átveszek. 1986. március 2. Megnéztem Bergman utolsó filmjét: Dopo la prova. Csodálatos a három színész! Tér--idô egység, mint a régi színházban. A párbeszédek nekem egyáltalán nem voltak unalmasak, mint egyes olaszoknak. Pesszimista. A fiatal Anna erkölcsi nihilizmusa megdöbbentô. Még Voglert is meghökkenti, pedig mekkora gyengédséggel, ,,atyai'' szeretettel próbálja felkarolni a fiatal színésznôt (aki lánya is lehetne, hiszen anyjával régen viszonya volt a rendezônek). Igaz, a férfiból feltör a féltékenység is, amikor Anna és Jhoan viszonyáról hall. De még inkább megrökönyödik, amikor Anna bevallja, hogy abortált karrierje érdekében... ,,Csak az bánt, hogy nem hallottam a templom harangjait...'' -- Vallási süketség? 1986. március 9. A Malraux: Le musée imaginaire (Gallimard, 1965, 65--66.): Érdekes az, amit az ,,új festészetrôl'' ír. 1830 körül fordulat. A legfôbb érték a festészet maga; a festô az úr, azt csinál a tárggyal, amit akar. Már nem a Teremtésbe vetett hit inspirál. Nem a Teremtôt utánozza a művész. Itt gondolok arra, amit M. Nadeau írt a szürrealizmusról: ,,Aller frapper r la porte de la création'' -- A teremtést szétzúzták, hogy maguk alkossanak valami egészen újat. A 69. és 72--75. lapokon a festészet és a film összehasonlítása. A filmrendezô már nem csupán színházi játékot ,,fotografál'', vesz filmre; függetleníti magát a színháztól. A film megszabadul a körülhatárolt tértôl, a fikció (teremtés) kiváltságos eszköze lesz. A festészet szerepe is megváltozik. Nincs visszaút. Érdekes, hogy Bergman utolsó filmje (Próba után) úgyszólván a színház ,,fényképezése''. A párbeszédeken van a hangsúly. Az idô szinte nem létezik, a valóság és az álom (képzelet) összefolynak. 1986. április 6. Megnéztem Fellini Ginger és Fred című filmjét. Nagyon tetszett. Az eltűnt idô nyomában... G. Masina és M. Mastroianni szenzációsak. Régi Fellini-filmek emléke: Cabiria, Édes élet, Nyolc és fél Amarcord... Clowns. A cirkusz, a gyermekkori élmények. ,,Nem szeretem a vonatok indulását...'', mondja Pippo a Termini állomáson. Találkoznak-e még egyszer? Harminc év után összetalálkoznak, és újra elválnak. Az áramszünet, illetve a sötétség a színpadon: a központ. Itt vallanak egymásnak. Sötétségbôl elôbukkanó és sötétségben eltűnô kísértetek? Álom és valóság: hol a határ? A Teremtô géniusznál összefolynak. 1986. április 8. Befejeztem a Varázshegyet. Néhány részlete, szakasza tetszett, de egészében véve nem. Naphta, a ,,jezsuita'' torzó -- és eltorzított (Lukács Györgyrôl mintázott) fanatikus. A szabadkôműves Settembrini sem rokonszenves, és a fôhôs sem... Nekem Mann világa idegen. Mennyivel érdekesebb R. Martin du Gard vagy Proust! 1986. április 14. Meghalt Simone de Beauvoir. Nemrég olvastam a Cérémonie des adieux- t. Milyen lehangoló Sartre utolsó tíz évének bemutatása. Érdekesebb az interjú. Ateizmusuk -- úgy tűnik -- végig megmaradt. Bár Sartre sok mindenben módosította nézeteit az erkölccsel, másokkal kapcsolatban. (,,L'enfer, c'est les autres!'') Amerikai támadás Líbia ellen. Háborús veszélyrôl beszélnek. 1986. április 23. Hans Urs von Balthasar Theodramtikja kincsesbánya. De sok a kitérô, ismétlés. A Mérlegnek készítem a szemlét. A Herrlichkeitet (és Balthasar életművét) egy évtizeddel ezelôtt már bemutattam. ,,Glauhaft ist nur Liebe'': Csak a szeretet hitelre méltó! Ebben a kis könyvében már minden benne volt. -- Theopraxis. Megtenni az igazságot! ======================================================================== 5. Majdnem napló II. (1987--1989) Visszapillantás 1987. május 7. Elkészült új könyvem: Lélekben és igazságban (Tanulmányok és vallomások) kézirata. Most még az utolsó simítások következnek. A tanulmányok mintegy öt évet ölelnek át. A vallomásokban sok mindent elmondtam magamról, de persze nem mindent. A ,,majdnem napló sem gyónás''; inkább világnézeti reflexióimból rögzít néhány személyes szempontot. Esetleg ezt a ,,műfajt'' folytatom, továbbfejlesztem. 1987. május 10. Továbbra is elôveszem idônként Valéry Füzeteit (Cahiers) és Claudel Journalját. A két-két Gallimard-kötet (bibliapapíron) valóságos kincsesbánya nemcsak ahhoz, hogy a két író-óriást jobban megismerjem, hanem ahhoz is, hogy folytassam velük a ,,párbeszédet''. Fôleg Valéry serkent reflexióra kristálytiszta agyával és luciferi szellemével. Valamiképpen most megértem hitetlenségét is (bár a hit-hitetlenség annyira személyes titok, hogy ,,megértésrôl'' nemigen lehet beszélni). Valéry mennyire megvetette az érzelmeket, a pascali ,,szívet''! A testi szerelmet naturális szinten gyengeségnek, betegségnek, esztelenségnek tartotta -- lealázónak. Legalábbis fiatalabb korában. Az Éros szó alá összegyűjtött jegyzetek (Cahiers II. 393kk) tanúskodnak errôl. Ezek alapján mindenképpen sokkal világosabbak lesznek a következô, a Theta alá csoportosított jegyzetek (vallás, hit, Isten: II. 565kk). Egyébként Valéry maga végezte el a csoportosítások jó részét: bizonyos jegyzetekhez odaírta az Er és a Th jelet (görög betűkkel): ez a tény is arra enged következtetni, hogy az író--gondolkodó kapcsolatot látott az erôs Érosz (szerelem) és a heves ,,misztikus'' tapasztalat között. Mindenesetre ezek a feljegyzések is azt igazolják, hogy Paul Valéry bármennyire megvetette is az érzelmeket, a szívet, a szenvedélyes szerelmet -- ,,állati'' vonásaival --, bármennyi tiszta értelem, fényes ,,luciferi'' szellem akart is lenni, valójában mélyen szorongó lény volt; félt, nagyon félt önmagától, nem volt biztos önmagában. Ô maga mondja, hogy rendkívül félénk, félôs gyermek volt, ,,a Mindentôl való ideges félelemben nevelték'', a nagy viharok és óriáspókok emléke rémisztette. Fizikai alkata is gyenge volt, ez kisebbrendűségi érzéseket táplált benne. A naplójegyzetek (az Eros mellett az Ego és az Affectivité szavak alá csoportosítottak is) megmutatják, hogy Valéry tudatában volt belsô feszültségeinek, amelyek a ,,kimeríthetetlen nyugtalanságot'' okozták benne. ,,Mindez -- írja -- nagyon is érzékeny Énem elleni védekezésbôl fakadt. Félelem Önmagamtól. Az ember csak Önmagától fél.'' Nagy szerelem-igény, és ugyanakkor félelem a (testi) szerelemtôl. ÉROS -- ,,A szerelem olyan találmány, mint az alkohol. A hatalmas egyéneknek legfeljebb szórakozásul használt -- vagy témául --, mert érezték lealacsonyító oldalát: egyenlôvé tesz másokkal, mint a részegség vagy a részegeskedés. A szerelemnek semmi köze a ‘faj zsenijéhez', miként a mértéktelenségnek sincs köze a fizikai erôk visszaszerzéséhez vagy a táplálkozáshoz. Ez óriási és demokratikus tréfa.'' (1902. II. 396.) -- ,,A szerelmi szenvedély a legabszurdabb. Ez irodalmi és nevetséges tákolmány. Egy antik szerzô mi másról beszélhetett a háború vagy a mezei munka után: borba és szerelembe esett.'' (II. 396.) ,,A szerelmi eltévelyedés, ahol az ember elszédülve a lágy és heves érzések között, teljesen elmerülve a nemzés önzô, ideges manôvereiben, emlékektôl és vágyaktól elárasztva, ciklusok zsákmányaként -- feloldódva a funkcionális mélységben, amely nincs tekintettel rá mint egyénre és korára -- ahol a férfi a nôvel érintkezve nem tudja, hogy szeretô, apa vagy gyermek-e, hogy tejjel táplált, kihasznált vagy nemzô-e -- vagy az iménti egyedüli egyén -- tiszta ezektôl a dolgoktól, tiszta értelem és emlékezet -- mi is hát a helyzet? A szerelem szervezetlenséget idéz elô, szétszedi a rendezett egyént, hogy pillanatra valami mást építsen, egy meghatározott célra alkalmas gépet, amely kénye-kedve szerint kölcsönveszi a normális lény erôit és eszközeit -- magyarázat nélkül, nem látva mást, csak azt a célt...'' (II. 399--400.) ,,Mélyen szeretve lenni, ez a leggyakoribb a világon. Ez volt Isten lehetetlen célja. ‘Mélyen', nem élvezetrôl van szó, nem is gôgrôl. Hanem a lélek ama homályos melegének befogadásáról...'' (II. 409.) 1987. május 12. Valéry a ,,tiszta'' szellem, kristály-szellem? Van ebben a tisztaságban sok gôg és nárcizmus. A másik nem létezik számára, legfeljebb önmaga megkettôzése. A nô is legfeljebb ,,anima'', amelyet az ,,animus'' teremt. Nem akar ,,elfogadni'' mást önmagán kívül, hiszen ezzel ,,kiszolgáltatná'' magát, függô helyzetbe kerülne. Ezért fél az érzelmektôl, a testi szerelemtôl, a szenvedélytôl, amely -- szerinte -- állatiassá alacsonyít; ,,elidegenít'' a szoros értelmében. Egyedül az ÉN-t érdemes bálványozni. Szellemének szüksége van arra, hogy önmaga képét kivetítse és énje másával folytassa a ,,párbeszédet''. Gyakran ,,nôi'' képeket vetít ki (Laura, Beatrice, Euridiké), de csak azért, hogy jobban ,,szeresse'' önmagát: ez csak ,,dialektikus'' távolság az én és az én között. Nem igazi kettôsség a szellem és a szív között, az animus és anima között, nem igazi alter ego felfedezése a másikban. A ,,párbeszéd'' Valérynál csak fikció és funkció. ,,Szeretet. Jobb, ha szeretnek, mintha megértenek. Mert az embert mindig csak rosszul értik meg, de szerethetik jól is. Ha erre érvet keresel, gondolj Istenre. Megtiltotta, hogy megértsék, elborzad attól, aki ezt akarja elérni. Megátkozza, bünteti... De azt kéri, hogy szeressék. Ez lecke mindenkinek. -- Szerencsétlenségünkre semmi sem olyan abszurd, mint azt kérni, hogy szeressenek bennünket. A legmélyéig ismerem ezt az abszurditást. Megtisztelô, ha megosztjuk Istennel... De még nem is olyan biztos, hogy megtisztelô. Bele kell törôdnünk. Vajon én megértem önmagamat, vajon én szeretem önmagamat? -- Nem, biztosan. - - Nos, ha ezt mástól követelem, nem vagyok igazságtalan és hiú? -- De miért ne lennék igazságtalan és hiú? -- Igen, miért ne?'' (II. 420-- 421.) Valéry Nárcisza (Fragments du Narcisse) az abszolút Önszeretet, az önmagába csukódás költeménye: ...De én, szeretett Nárcisz, már csupán csak Saját lényegemre vagyok kíváncsi; Minden más számomra csak titokzatos szív Minden más puszta távollét... A legszebb halandó csak önmagát szeretheti... Szeretek... Szeretek!... És ki szerethet mást Mint önmagát?... A töredéket kommentálva írja F. Varillon: ,,Ki írja meg annak a Létezônek énekét, aki mérhetetlenül ‘távol van' önmagától, aki számára nincs tükör, amelyben szemlélné és szeretné saját Arcát? Ez a költemény a kép örömét magasztalná, aki nem mint Ugyanaz hasonló önmagához, hanem mint Másik; a boldogságot azért, hogy képtelen önmagához közeledni vagy másképp élni, mint örökké meghalva attól a haláltól, amely -- ahelyett, hogy eltörölné -- éppen létrehívja a létezôt. Nem ‘lapos Vizek', az ‘alvó világegyetem', hanem -- amint Keresztes Szent Jánosnál -- szél, robogó hegyi patak, élô víz, láng, tűzvész.'' (Isten alázata és szenvedése, 99.) 1988. május 15. Valéry naplóit olvasva megerôsödöm mindabban, amit a Jelek az éjszakában variációiban Valéry (és Pascal) ,,éjszakáiról'' mondtam, illetve Valéry-fordításaimhoz írt bevezetôm és jegyzeteim helyességében (Szavak forrása csend). Valójában meglepô Valéry éleslátása és következetessége. Éles megfigyelôképességérôl tanúskodnak Gide-re vonatkozó jegyzetei (a harminc--negyven éves barátság ellenére sem ismerte igazában egyik a másikat; ellentétes pólusokon helyezkedtek el). Azt is jól látta Valéry, hogy igazában a Másik felé való megnyílás (erre ,,késztet'' a szexualitás is, ha szeretetté alakul) hiánya volt hitetlenségének gyökere is. THETA -- ,,Hit. Végsô elemzésben az én lényegi, szubsztanciális hitetlenségem gyökere az az eszme vagy az a nagyon megvetô érzés lehet, amelyet az emberrel szemben táplálok; képtelen vagyok metafizikai fontosságot adni neki.'' (II. 610.) ,,Mindig is volt bennem egy ‘misztikus'- [...] A ti Istenetek nem az én Istenem. Mivel a tiétek, tehát nem az enyém. Lehetetlen. [...] Az élet létrehoz ezt is, azt is, és végül annak a döbbenetét, hogy élünk: ez a virága, amely annyira különbözik levélzetétôl. A szemlélôdés olyan virág, amely a vagyok és az én közti szünetben feslik ki, aközött, amit ismerek és aközött, amirôl érzem, hogy még megismerhetném.'' (II. 614-- 615.) ,,Minden vallás magában foglalja azt az alapvetô élményt, hogy valami követte a semmit valakinek az aktusa révén. Ez a valami minden; ez a valaki különbözik a semmitôl és a mindentôl...'' (II. 617.) ,,Isten létének kimutatása csak játék! És mi könnyebb, mint az ellenkezô művelet?...'' (II. 622.) ,,Minden vallás a csodákon alapul -- vagyis olyan tényeken, amelyek nem érdeklik a szellemet és nem érdekelhetik -- meghatározása folytán. A csodák csak a ‘szívet' érdeklik, vagyis a gyermeket, a beteget, a bennünk levô remegôt, a vágyakozót -- a csodálkozást és az ellágyulást. Aki kétségbeesetten becsapott akar lenni, ami bennünk van -- azt, aki szeret, fél, szenved, vágyakozik. Vagyis, aki nem helyezi a dolgok közé azt, amit érez.'' (II. 626.) 1987. május 18. Valéry a ,,tengeri ember''. A sčte-i házból lelátott a ,,nyugodt tetôre'', az ezüstösen villogó tengertükörre, ahol bukdácsoló ,,galambok'', orrvitorlák ,,csipegettek'' az izzó Dél mozdulatlan békéjében. Az intenzitás és a telítettség, az egyensúly békéje. És a ,,tengerparti temetôben'' a halálos mozdulatlanság békéje. A nagy vers (amelyet Kosztolányi, a ,,szép hűtlen'' után újrafordítottam) így kezdôdik és végzôdik: Nyugodt tetô, galambok járnak fel-le Fenyôk és sírhalmok közt lüktet lelke; Ütött a Dél, a fényár összegyűl: A tenger lenn, a tenger véghetetlen! Mily kárpótlás a gond után -- szemedben Az istenek nyugalma mélyen ül! [...] Szél támad!... Élni kell, bár nem megy könnyen -- A légözön kinyitja-csukja könyvem, A hab a szirten porzik, szélroham! Repüljetek fénylô lapok a szélben! Törj e nyugodt tetôre ár merészen, Hol csűrök csipegettek boldogan! A mozgás az élet jele; a ,,változatlan'' isteni élet az intenzitás, a teljesség, ezért nincs átmenet a képességbôl a teljességbe, ahogy a görögök nyomán a skolasztikusok mondták. Valójában a keresztény Isten, Jézus Krisztus Istene AGAPE, Szeretet, tisztán izzó Lét- és Szeretet-teljesség. Nem ,,változatlan'' a halálos mozdulatlanság értelmében, hanem változhatatlan, mert minden tökéletesség és lét teljessége. De ,,változik'' és ,,szenved'', mivel szeret, mivel emberré lesz, mivel együttérez a Fiúval és valamennyi gyermekével, akikért Fiát halálra adja. Szabadon, szeretetbôl függôvé teszi magát a világtól, tôlünk, mivel a keresztig menô engedelmességgel, a teljes emberi sors vállalásával akart megváltani bennünket. Mindez a bölcseknek esztelenség, a zsidóknak botrány (1Kor 1). Valéry a szeretetet gyengeségnek tartja, nem tud elképzelni (szeretetbôl) ,,szenvedô'' Istent; illetve éppen ezért veti el a keresztény Isten-fogalmat. Mindenesetre bizonyos jegyzetei erre vallanak. A görög gondolkodók, akik nem tudtak eljutni a személyes Isten eszméjéhez (például az eleáta Parmenídész és Zénón), legalább bírálták az ember képmására alkotott isten eszméjét. Ezt tette már Xénophánész is az emberi, sôt állati formára elképzelt istenekkel. A kritika folytán azután kialakult ez a dogma: a Létezô mozdulatlan -- egyszerűen van. Ô minden. Nem tud nem lenni; öröktôl fogva lennie kellett, és nem szűnhet meg létezni. Ha minden mindig van (tehát nincs kezdeti és végsô semmi), semmi sem lesz. A mozgás csak látszólagos. A holtak rejtve jól vannak a földben, Szikkad titkuk a védô sírmelegben. Ott fenn a Dél, az álló nap ragyog, Magába mélyed boldog önfeledten... Tökéletes vagy. Fô, királyi öltözetben, De benned titkos változás vagyok... Valéry (vagyis a görögök) szerint tehát a változás -- tökéletlenség. A gondolatot átvette a philosophia perennis is. Ha Isten örök, tökéletes, akkor változatlan; ha változatlan, nem tud szenvedni, illetve a szenvedés tökéletlenség lenne. Ugyanakkor a keresztények hisznek Isten emberré-válásában: ,,Az Ige testté lett''. Persze úgy, hogy nem veszítette el azt, ami volt (istenségét), de felvette azt, ami nem volt (az emberséget). Isten szeretetbôl, szabadon valamivé lehet; és valóban (nemcsak látszólagosan) emberré lett. Origenész arról ír, hogy az Istenember az Üdvözítô az emberi nem iránti szánalomból már szenvedett értünk mielôtt még keresztre feszítették volna. Ez a szeretet szenvedése volt. Sôt az Atya maga is szenved egy bizonyos módon: ,,Maga az Atya sem mentes a szenvedéstôl. Ha imádkozunk hozzá, szánalmat és együttérzést tanúsít. A szeretet szenvedésétôl szenved.'' Varillon (168. lap) a szöveg kapcsán megjegyzi: ,,Origenész korában a pathč szónak -- nemcsak a szenvedés, hanem a szenvedély, a megindultság értelmében is -- pejoratív jelentése volt a filozófiai nyelvezetben. A leggyakrabban fizikai vagy metafizikai fogyatékosságot vagy erkölcsi hanyatlást idézett föl. Ezért, az evangéliumi tanúság ellenére, néha haboztak, hogy alkalmazzák még Krisztussal kapcsolatban is. Ha Origenész mégis használni meri, amikor az Atyáról beszél, ez azért van, mert mélyen átalakítja jelentését: számára csak a szeretet szenvedésérôl lehet szó a Teljesség szívében.'' -- Origenész tanítványa, Csodatevô Gergely úgy próbálta összeegyeztetni Isten szenvedésmentességét ,,szenvedô'' szeretetével, hogy ezt mondta: Isten együttérez anélkül, hogy szenvedne. Tulajdonképpen Valéry mégiscsak megsejtette a kereszténység lényegét. Utolsó jegyzetfüzete (1945. Sub signa doloris -- a fájdalom jegyében) utolsó följegyzése ez volt: ,,A Szeretet szót csak Krisztus óta társították Isten nevéhez.'' 1987. május 29. Belon Gellért szép elmélkedése püspöki jelmondatáról: Vulnere sanus (Ellesett pillanatok, 201.). ,,Innen ered püspöki jelmondatom is: Vulnere sanus, sebtôl gyógyult. A régi címerekben szereplô jelmondatok történelmet is, hitvallást is jelentenek. Történelem, amennyiben jelképezi mindazt, ami egy életen át a seb fogalma alá tartozhat, kezdve a korai árvaságtól a fiatalon szerzett betegségen át az utóbbi években megesett súlyos műtétekig. De persze nem zárva ki hibázások és tévedések, sikertelenségek és eredménytelenségek megaláztatásait sem. - - És hitvallás: amennyiben az élettapasztalat erejével képviselhetem, hogy Krisztus sebei valóban gyógyítanak. és nincs az a seb -- a legtágabb értelemben véve is -- amibôl kiút ne nyílnék a gyógyulás, a megoldás felé.'' Belon Gellért optimizmusát kétségkívül hite adja: mert Krisztus meghalt a kereszten és feltámadt, ahogy egyébként az elmélkedésben kifejti. Az egészségesek érzéketlensége a betegek iránt. Ezt joggal vetette szememre K. Persze nemcsak fizikai szenvedés, gyötrôdés van. A belsô szorongás is szenvedés. Belon Gellérttel még Dienes Vali néninél ismerkedtem meg Budapesten a Levendula utcában. Vali néni hívta fel Jánoshalmáról, mert ô volt lelkiatyja. Prohászkáról és másokról is beszélgettünk. Egyszer meglátogattam a szegedi kórházban, meg Jánoshalmán is. Párszor még összefutottunk Pesten és itt Rómában is. -- Illyés Gyulát ô temette 1983. április 23-án. (Annak idején része volt Kodolányi János visszatérésében is.) 1987. július 12. Csoóri Sándor megküldte Készülôdés a számadásra című könyvét. Élvezettel olvasom önéletrajzi visszaemlékezéseit. Sok párhuzam van életünkben: népi származás, Országos Falusi Tehetségmentés (= Horthy- ösztöndíj)... Nagy mestere Illyés. (Egy kicsit az ô ,,misszióját'' akarja folytatni!) Nagy felelôsséget érez a magyar nemzetért. Hite? Biológiai optimizmus, remény? Úgy tűnik, nincs meg nála az a metafizikai nyugtalanság, amelyet Illyésnél érzek (vö. Kháron ladikján). Hiába, a fiatal Illyést mégiscsak megjelölték a párizsi évek, a franciák, akik között nemcsak Éluard, Aragon, Malraux, Sartre volt, hanem Pascal és Bergson, Péguy és Claudel is. Mint ahogy a század elején Adyt is megsuhintotta Párizsban a katolizálások ,,tornádója''... * * * Nemrég olvastam Illyésné, Flóra könyvét József Attila utolsó hónapjairól. Megrendítô. Ki a felelôs? Mindenesetre Flóra válaszol bizonyos vádakra, inszinuációkra. Bármennyire is szeretem József Attilát, Flórának igazat kell adnom. Illyés szerepét is így tisztább fényben látjuk. Érdekesek Tverdota György újabb esszéi József Attila gondolatvilágáról (Ihlet és eszmélet). Már Vágó Márta visszaemlékezései sok újat közöltek József Attila filozófiai érdeklôdésérôl. Felfigyeltem a Bergson-hatásra (Eszmélet). Ezt még jobban megvizsgálni! 1987. július 14. Újabb könyveket olvasok Szent Ágostonról; megtérése jubileuma alkalmából szemlét készítek a Mérlegnek. Ágoston mindig ,,idôszerű'', mindig érdekes. Tulajdonképpen megjelölte a kereszténység másfél évezredes történetét. Szerencsére most már, a Vallomások után (V. I. fordítását így nem adtam volna ki újra, cikornyás!), más könyvei is megjelennek magyar fordításban Vanyó sorozatában (''keresztény írók). De latinjának tömörségét nagyon nehéz magyarul visszaadni. Ezt már gyakran tapasztaltam magam is, amikor bizonyos szövegeit próbáltam lefordítani. Jó, hogy ma már árnyaltabban beszélnek ,,megtérésérôl''. Például betegsége is lényegesen közrejátszott. Az ismert ,,Tolle, lege!''- jelenet ,,villámcsapása'' nem volt olyan ,,pontszerű'', ahogy néha bemutatták. Miként Claudel ,,megtérése'' sem egy szempillantás alatt történt ott a Notre-Dame-ban, a karácsonyi vesperáson (vö. H. Guillemin). 1987. július 15. Végre ma este megnéztem Thércse-t, Alain Cavalier Lisieux-i Terézrôl szóló híres filmjét, amelyrôl már annyit írt a sajtó. Érdekes, hogy az utóbbi években több vallásos témájú (ha nem is szellemű) film kapott elismerést a cannes-i fesztiválon: Joland Joffé Misszyió, Maurice Pialat A Sátán árnyékában (Bernanos regényébôl), majd pedig Andrej Tarkovszkij Áldozat, Jean-Jacques Annaud A rózsa neve (Umberto Eco regényébôl), Nanni Moretti A misének vége... Teréz kétségkívül igen nagy film minden szempontból, mégis vegyes érzelmekkel hagytam el a mozitermet. Talán azért, mert nagyon szeretem az igazi Kis Terézt, akinek alakját a hiteles önéletrajzi írások alapján most már rekonstruáljuk, szemben a régi (,,Egy lélek története'') retusált, részben meghamisított, rózsákat hullató Terézkével... No, Cavalier-nek nem is a retusálást vetném a szemére, egyáltalán nem; inkább azt, hogy miért nem merített többet Teréz önéletrajzából. A rendezô, aki nem hívônek vallja magát, tanulmányozta a kármeliták akkori életét, mindazokat a ,,kis dolgokat'', amelyekbôl Teréz életkerete összeállt (mondhatnánk: a kármeliták gyermekes kicsinyességeit is), de jórészt Teréz önéletrajzi írásait vette alapul. És persze a Szentírást is fölhasználja, fôleg az Énekek énekét, mintegy Kis Teréz Jézus-szerelmének aláfestéseként. A rendezô ,,találta ki'' viszont, mintegy Teréz ,,ellenpontjának'', Lucia nôvér alakját, aki végül megszökik a kolostorból, hűtlen lesz hivatásához. Lucia Terézhez fűzôdô ,,barátsága'' nem tiszta: túlzásokba esik bizonyos ,,figyelmességeiben''; Teréz iránti vonzalmába érzékiség vegyül. Teréz Jézus iránti szerelme spontán, örömmel teli, meg nem osztott. Szeretetbôl vállalja a legszörnyűbb szenvedést is, nemcsak a testit, hanem a lelkit is, azt a lelki sötétséget, amely élete végén egészen halálig tartott, és amelyrôl olyan megrendítô lapokat írt önéletrajzában (a film ezt kiválóan megjeleníti): ,,Szeretett Anyám, az a kép, amelyet a lelkemet körülvevô sötétségrôl akartam adni, éppen olyan tökéletlen, mint egy vázlat a modelljéhez hasonlítva, de mégsem akarok hosszabban írni róla, félek, káromlom Istent... félek, hogy már eddig is sokat beszéltem errôl.... [...] Szeretett Anyám, talán úgy tűnik fel ön elôtt, hogy eltúlozom a megpróbáltatásomat; valóban, ha azok után az érzések után ítél, amelyeket az idén írt verseimben fejeztem ki, olyan vigasztalásokkal eltelt léleknek kell látszanom, aki számára szinte széthasadt a hit fátyola, pedig [...] nem fátyol az számomra már, hanem fal, amely az égig ér és eltakarja a csillagos égboltot...'' Teréz fölépítése tökéletes: tíz ,,epizódból'', részbôl áll, mindegyik gondosan megszerkesztve művészileg; az egyes részek kicsit Szent Ferenc ,,fioretti''-jére emlékeztetnek (szerkezetileg). A szimbólumok mélyen átgondolt rendszere, a kamera mozgása, a premier planok (például az arcok ,,szemlélése'') bevezetnek bennünket a kármeliták világába. Teréz természetesen a középpontban áll; édes nôvérei, Pauline, Marie, Céline elmosódó alakok, ugyanígy lényegében a többi nôvér is, kivéve a már említett Luciát. Cavalier jórészt a színház kívánalmainak tett eleget a jelenetek megszerkesztésénél, a ,,díszletek'' megteremtésénél; távol vagyunk a naturalista vagy látványos modern filmek stílusától. Dreyer és Bresson stílusára emlékeztet ez a művészet. Az arcok és a tárgyak ragyogása a nagy spanyol festôk: Greco, Velásquez, Zurbarán, Goya mágikus hatásával vetekszik. Az Énekek éneke visszatérô versei pedig a görög színház kórusához hasonló szerepet játszanak. ,,Isten'' nevét csak egyszer ejtik ki, állandóan Jézusról van szó, Jézusról a szerelmesek nyelvén beszélnek a nôvérek. Az Énekek énekét nemcsak az egyházatyák kommentálták (Isten és a lélek, Krisztus és a lélek, Krisztus és az Egyház jegyesi kapcsolatára alkalmazva), hanem a nagy kármelita Szent, Keresztes János is. Ezért a kármelita hagyományban a legtermészetesebb volt ez az értelmezés, ez a jegyesi misztika. Lisieux-i Teréz maga írja: ,,Elmondhatnám Keresztes Szent János Atyánk szellemi himnuszának ezeket a szavait: ‘Az én Édesem belsô borospincéjében ittam s mikor kijöttem, az egész pusztaságban nem ismertem meg semmit, s elvesztettem a nyájat, amelyet azelôtt követtem... Lelkem az ô szolgálatára fordítja minden erejét, már nem ôrzök nyájat, más hivatásom nincsen, mert most egyetlen foglalkozásom a SZERETET!' [...] '', mennyi világosságot merítettem Keresztes Szent János Atyánk műveibôl!'' (Önéletrajz. Ecclesia, Budapest, 1974. fordította Kis Mónika, 209.) Cavalier filmjének kettôs fókusza Teréz szeretete (Jézus-szerelme) és szenvedése. Mert a kármelita a filmben, miként a valóságban, a Golgotáig követi a Jegyest. A betegterem lesz Golgotája, betegágya keresztje. Néha az az ember benyomása, hogy Cavalier Istene, aki hagyja Terézt is kínozni, mint annak idején Fiát, Jézust, nem az evangéliumok szeretô Atyja, hanem valami félelmetes, kegyetlen Hatalom. De a huszonnégy éves, tüdôbajos apáca lelki derűvel fogadja a halált, minden rettenetes megpróbáltatás, lelki sötétség ellenére, amit a bűnösök, hitetlenek miatt vállalt. Ezt jelzi a filmet indító kép: a halálra ítélt Pranzini esete, akiért Teréz misét mondat, mire a bűnözô bűnbánatot mutat, megcsókolja a feszületet... Teréz vérével írja be naplójába: ,,Köszönöm, Jézusom.'' Ez a ,,vérszerzôdés'' vezérli rövid életében. Teréznek ez a derűje, alázata, kiegyensúlyozottsága mégiscsak azt jelzi, hogy itt a misztikus szerelem csúcsáról van szó. Cavalier, aki ,,laikus'', nem hívô módon nyúlt a témához, ahogy maga hangoztatta, a következôket nyilatkozta filmjérôl: ,,Azt szeretném, hogy azok, akik életükbôl valamit egy jó ügynek szenteltek, bármilyen tevékenységnek, bármiféle ellenállásnak, magukra ismerjenek a film hôsnôjében. Teréz egy ügynek szentelt energia, teljesen odaadta magát. Tudja, hogy ez egészen önmaga fölemésztéséig, a teljes feloszlásig viheti. De ezt örömmel teszi. Teréz bizonyos értelemben a maximális létezésnek egy módja, megmutatja, hogyan lehet a legnagyobb sebességgel elmenni a végsôkig, minden engedékenység nélkül. Egyetlen mozgatója a szerelem (szeretet).'' 1987. szeptember 25--október 7. Zarándoklat egy huszonkét katonapapból és huszonegy világiból álló olasz csoporttal. Errôl beszámoltam Az emmauszi úton című könyvem befejezô részében: ,,Izrael és Jézus nyomában.'' (Lásd alább.) 1987. december 9. Magyar filmhét Rómában (1987. november 28--december 3.) -- Több filmet megnéztem, olvastam a szép katalógusokban a rendezôkkel készült interjúkat is. Rózsa János Csók, Anyu; Gárdos Péter Szamárköhögés; Mészáros Márta Napló gyermekeimnek és Napló szerelmeimnek; Böszörményi Géza Laura; Dér András és Hartai László Szépleányok című alkotásait láttam. Akik Magyarországon átélték az ötvenes éveket, a sztálini- rákosi idôket, majd pedig az 1956-os forradalmat, néha bosszankodnak az olyan ,,dokumentumon'', mint például a Szamárköhögés! Sajnos, a rákosi idôk rettenete sokkal véresebb volt, mint amit az Angi Vera érzékeltet. Az olasz közönség nemigen ért meg bizonyos utalásokat, egy-egy felvillantott képet az 56-os eseményekbôl vagy egy tűzfal feliratát. Mészáros Márta Naplói jobban érzékeltetik az átalakulásokat, amelyek az 56-os forradalomhoz vezettek. A jelenlegi helyzetet, családi problémákat feltáró ,,dokumentumok'' tanulságosak (például Csók, Anyu); meglehetôsen pesszimista képet kapunk az újgazdagokról, a család szétesésérôl, a szépségkirálynô körüli korrupcióról. E filmek annyiban pozitívak, amennyiben leleplezik a hibákat, az igazságtalanságokat, a korrupciót, illetve a múlt rémségeit. De kiutat nemigen mutatnak. Szellemi-etikai értékeket nemigen villantanak fel; a transzcendencia szinte teljesen távol van. Szerintem Gothár Péter Megáll az idô című filmje, amelyet pár évvel ezelôtt láttam, művészibben és hitelesebben ragadja meg a problémákat, az 56-os tragédiát és az utána következô idôszak kilátástalanságát, mint a karikatúrának is beillô Szamárköhögés. A Filmkultúra kritikusával, Forgács Istvánnal azt kérdezhetnénk egyes filmrendezôktôl: ,,Miért eveznek olyan területre, ahol nem lehetnek ôszinték, vagy nem mernek azok lenni?'' 1987. december 18. Meghalt Marguerite Yourcenar. Elôvettem magyarul is megjelent kis könyvét, az Én szép kastélyom című esszé- és tanulmánygyűjteményt (Rayman Katalin fordítása). Érdekes az életútja: Brüsszelben született 1903-ban, apja francia volt, anyja vallon. 1939 óta az Egyesült Államokban élt, 1942 óta Mount-Desert szigetén lakott. Láttam az Antenna 2 adását róla, egy nemrég készített interjút vetítettek. Lebilincselô a chenonceaux-i kastély históriája. Egyszer, valamikor huszonöt évvel ezelôtt jártam a Loire-völgyben a kastélyoknál Rezek Román barátommal. Autón mentünk le Párizsból egy magyar házaspár baráti társaságában. Saint-Benoit-sur-Loire-nál pancsoltunk a vízben; én teljesen leégtem. Mikor Párizs felé közeledtünk, már borzongtam... Szegény Rezek barátom most, 1987. május 8-án, Mennybemenetel napján halt meg. Csak utólag tudtam meg a hírt. Párizsban együtt dolgoztunk Teilhard-fordításain és -kiadásain. Késôbb Brazíliában szinte fanatikusan -- de sajnos, nem mindig pontosan -- végezte fordításait, és sorra jelentette meg kommentárjait, portugálul is... Most találkozott már a tragikus sorsú Golen Károly barátunkkal, akivel olyan szomorú módon összekülönböztek... 1987. december 19--20. Megkapott Yourcenar reflexiója Venerabilis (+735) példázatára, amelyet már ismertem. (A képet versben is felhasználtam: vö. Sorsunk példázata a Jelek az éjszakában című kötetemben.) -- ,,Az ember élete a földön, ó, király, összehasonlítva azokkal a határtalan idôszakokkal, amelyekrôl nem tudunk semmit, úgy tűnik, egy veréb röptéhez hasonlít: a madár beszáll egy ablakon a nagy terembe, amelyet a középen meggyújtott jó tűz melegít, és ahol te szoktál étkezni tanácsadóiddal és vazallusaiddal, mialatt odakint zuhog az esô, és dühöng a hóvihar. És a madár átszeli gyorsan a nagy termet, és kirepül az átellenes ablakon, és ezután a rövid haladék után, a télbôl érkezve visszatér a télbe, és elvész a szemed elôl. Így az ember kérészélete, amelyrôl azt nem tudjuk, mi volt elôtte, sem azt, mi lesz utána...'' Yourcenar kommentárja késôbb: ,,De az Isten tudja, honnan érkezett, és Isten tudja, hová távozott madár képe jó szimbóluma marad az ember rövid és megmagyarázhatatlan földi tartózkodásának. Tovább is mehetnénk, és egy másik ilyen szívettépô szimbólumot formálhatnánk a hó és a szél által ostromlott teremrôl, amely egy idôre kivilágosodik a tél szomorú szürkeségében. Az értelem szimbólumát: világos szoba, közepén tűzzel, amely egy idôre mindegyikünk számára megvilágosítja a dolgokat, s amely nélkül sem a madarat, sem a vihart nem tudná senki felfogni vagy elképzelni.'' (Én szép kastélyom. 74--75., 80.) 1987. december 22. Erkölcsteológiai rádiós sorozatom elôkészítéseként most többet foglalkozom alapvetô erkölcsi kérdésekkel, illetve a szexualitás- szerelem-házasság-család kérdéskörével. Most Michel Foucault életművét dolgozom fel a Mérleg-szemle számára. Nagy volt annak idején a Foucault- divat (a 68-as párizsi események körül). Akkor fôleg mint strukturalistát emlegették A szavak és a dolgok című műve kapcsán. (Én is írtam róla a Teológiában = Távlatokban.) De utólag látjuk, hogy jelentôs volt az is, amit az elmebajról, a kórházakról és a szexualitás történetérôl írt. Ez utóbbi monográfiáját nem tudta befejezni. AIDS-ben halt meg. (Különös, milyen sok író, művész homoszexuális!) Szemlémben elmondtam véleményemet életművérôl. Nekem nem nagyon rokonszenves. Újabban a németek ,,fedezték fel''. Sokat átvett Nietzschétôl. 1987. Karácsony A rádióban tartott karácsonyi elmélkedésben azt emeltem ki, hogy Jézus misztériumában elválaszthatatlanul összekapcsolódik a születés- halál-feltámadás. Minden mise a teljes Jézus-misztériumot jeleníti meg és ünnepli. Nekünk humanizálnunk kell a világot, amelyet azután Jézus, illetve a Lélek ,,divinizál'', istenivé tesz. A hominizáció után tehát humanizáció, majd divinizáció. A Lélek nem közvetlenül az anyagot, hanem az átszellemiesített, humanizált világot alakítja át, emeli az isteni rendbe. A mi feladatunk az ostya és a bor elôkészítése: mindkettô az emberi munka, szenvedés és öröm gyümölcse (szimbóluma). 1987. december 26. Karácsony másnapján magyar szentmise a Szent István Házban. Én mondtam a homíliát. Emlékeztettem arra, hogy az éjféli pápai misén, amelyrôl helyszíni közvetítést adtam, a diakónus az új karácsonyi martyrológiumot olvasta fel, amely pontosabban elhelyezi a történelemben Jézus születésének idôpontját. Idéztem Teilhard szövegét Jézus születésének kozmikus és kulturális elôkészítésérôl; utaltam ôszi szentföldi zarándoklatomra, és idéztem Pázmány ,,karácsonyi bölcsôdalát''... 1988. február 2. Nagy sikere van itt Rómában a Van Gogh-kiállításnak. Még nem volt idôm a sorbaállásra. Úgy hírlik, a ,,nagy'' Van Gogh-képek nincsenek itt. Én vagy negyedszázaddal ezelôtt láttam Hollandiában a páratlan Van Gogh-kiállítást; szinte minden remekművét elhozták oda az egész világról. Lapozom K. Mittelstädt magyarra is lefordított albumát (Vincent van Gogh. Corvina, 1976). Mindig megragad ez a rokonszenves festô. Ezek a színes, illetve fekete-fehér reprodukciók is sejteni engedik a gyötrôdô zsenit. (Hányszor láttam Párizsban az eredeti Van Gogh-okat! Legutóbb, 1987 tavaszán már nem a Jeu de Paume-ban, hanem a volt Gare d'Orsay-ban.) ,,Mennél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket'' (Theo fivéréhez). Evangéliumi ember volt. (Megihletett öngyil- kosságának története, lásd versemet: Van Gogh halála.) Csodálatosan szép Gyergyai Albert tanulmánya: Vincent (Kortársak). Megint elolvastam. Annak idején, amikor a kötetrôl írtam kritikát, elküldtem neki. Egy lapon kedvesen megköszönte. 1956 ôszén csak három órát tartott nekünk, negyedéves franciásoknak. Kár! Mennyit kaphattunk volna tôle; nemcsak tudományt, hanem emberséget is. ,,Az ô képei nem utánozzák, nem is jelképezik a természetet, egy tájat, egy emberarcot, egy virágot vagy egy házat -- hanem valami sajátos panteizmus segítségével ô maga lesz természet, ô maga árad egyre széjjel házzá, heggyé, virággá, olajligetté vagy vízmosássá, s oly erôs és ellenállhatatlan ez a teremtô hevülete, hogy ha bűvkörébe érünk, minket is mindig magával ragad, átömlik belénk, átömlünk belé, s mi magunk válunk írisszé, napraforgóvá, természetté...'' -- Az egész Vincent-t ide kellene másolnom. Gyergyai 1946-ban írta. A nagy francia írókról, költôkrôl szóló tanulmányai is ilyen veretesek, a legmagasabb színvonalon mozognak. Kevés ilyen esszéírónk van, volt, mint ô. Csak Rónay közelítette meg. 1988. február 4. Születésnapom. 57 éves vagyok. Deo gratias! mindenért. -- Folytatom sorozatomat az erkölcsteológiai kérdésekrôl. Michel Foucault megy a Mérlegnek. Most majd Marcelt készítem a Mai írók és gondolkodók című sorozatomnak. Mauriacnak nagy sikere lett. Meghívtak Pestre a Pázmány-kongresszusra. Február 26-án repülök; 29-én én is tartok elôadást a grazi kegyelem-vitáról. Egyben bemutatom a Pázmány Péter emlékezete című gyűjteményes kötetet, amely Pázmány halálának 350. évfordulójára jelent meg; P. Lukács Lászlóval szerkesztettük. Nem létezô ,,szabadidômben'' fordítom Y. de Montcheuil SJ könyvét a Szent István Társulatnak. -- Pázmány teológiáját persze szeretném majd feldolgozni, hiszen a teológus Pázmánnyal nagyon mostohán bántak eddig! Ezt már P. Ôryvel terveztük; sajnos, ô már nem érte meg. -- És ott van még a másik P = Prohászka, akinek szellemi öröksége szintén parlagon hever. Sok kiadatlan naplójegyzetet találtak. Schütz Antal különben is gyorsan végezte az összes művek kiadását (le a kalappal azért, amit csinált, de nem tökéletes; néha önkényesen csonkított). A Vass--Belon féle antológiát hűvösre tették. No, mindez, meg még sok más belefér 2000-ig nyúló tervsorozatomba... Ha Isten engedi! 1988. február 6. Yves de Montcheuil korunk legnagyobb teológusa lett volna, ha a nácik nem végzik ki, mondotta nekem egyszer H. de Lubac. Ágoston-- Pascal--Blondel vonal. Ma sem avult el az Ország követelményei, miként a Lelki élet problémái sem (a két könyv együtt jelenik meg). Radikális, miként Bonhöffer. Kevés ilyen maradandó van a könyvek áradatában, mint Montcheuil műve. Hiába, ezek a nagy ,,mesterek'': Teilhard de Chardin, H. de Lubac, F. Varillon, Y. de Montcheuil; legalábbis az én mestereim. Mind francia jezsuita. Yves de Montcheuil tanulmányai közül már huszonöt évvel ezelôtt is (Louvainben), és most is fôleg az Elkötelezni magunkat feltétel nélkül című fejezet ragadott meg (Problčmes de vie spirituelle). ,,Valóban elkötelezni magunkat annyi, mint elôre aláírni az üres lapot anélkül, hogy tudnánk, mit írnak rá késôbb, vagy inkább: csupán azt tudva, hogy egyre többet írnak rá. Új távlatok nyílnak elôttünk, ahogy elôrehaladunk, és nem annyira arra kapjuk a felszólítást, hogy többet tegyünk, mint inkább felfedezzük azokat az új, sürgetô feltételeket, amelyek feltétlenül szükségesek, hogy hűségesek maradjunk eredeti lendületünkhöz. Senkinek sincs joga, hogy megálljon, azzal az ürüggyel, hogy megvalósította a programot, amelyet az elindulásnál elôre látott. Ha valaki hallotta a hívást az állandó megújuló elômenetelre és azt visszautasítja, nem tetszeleghet azzal, hogy egy helyben marad az elért ponton, mert akkor visszahanyatlik, visszatér a banális, középszerű életbe. Az, aki így akar állni, revideálja elkötelezettségét: mert az igazi elkötelezettség feltétlen.'' És még lényeges az a gondolat, hogy ,,tetteink megváltoztatnak bennünket'', jó és rossz irányban egyaránt. Félelmetes igazság! Átalakítják ítéletalkotásunk módját is; a magyar mondás szerint: ,,ki mint él, úgy ítél''. Az emberek általában úgy élnek: ,,ahogy esik, úgy puffan'', és utána esetleg megpróbálnak kialakítani maguknak valami ,,testhezálló'' világnézetet. Ezt tapasztaltam olyan papoknál is, akik visszatértek a ,,laikus állapotba''. Ez az a típus (Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban beszél róla), amelyik elôször pályát választ, feleséget vesz stb., és utána keresi, mi az Isten akarata; sôt azt akarja, hogy Isten jöjjön oda, ahová ô akarja, Isten hallgassa meg az ô kívánságát, nem pedig ô maga áll készen Isten hívására, akaratának teljesítésére. (Egyébként Szent Ignác elôtt már Szent Ágoston is írt errôl.) Nem mondhatom ezt: ,,Csak eddig megyek el, tovább nem!'' Y. de Montcheuil errôl ezt írta: ,,E kijelentés abszurd, nemcsak azért, mivel a megismételt tett bizonyos megszokottságot eredményez, ami azután megnehezíti az ellenállást, hanem sokkal gyökeresebben azért, mert nem tudhatjuk elôre, hogy a tett után még ugyanígy fogunk-e ítélni, tehát hogy az, ami most gyűlöletesnek és meg nem engedettnek tűnik, a tett után nem tűnik-e jónak és kívánatosnak. Nem egészen ugyanaz a személy ítél a tett elôtt és után. Az ember elkötelezi magát egy fogaskerék- rendszerbe, amelyrôl nem tudja, hogy hová viszi. Misztérium ez: ami legmélyebb bennünk, legbensôbb mivoltunk átalakul a véghezvitt tettek által. Félelmetes misztérium: mert ha beleegyezünk a nagylelkűség elmulasztásába, ez jelezheti azt a pontot, ahol életünk iránya megváltozik.'' 1988. február 16. Az Antenna 2-n láttam a Lustiger bíborossal készített interjú második részét is: 1954-tôl máig. Ez a második rész jobb volt, mint az elsô; több érdekeset elmondott a mai franciaországi egyház helyzetérôl. Annak idején, 1946--66-ban Párizsban, a Centre Richelieu-ben (az egyetemisták lelkészségi központjában) ,,fônököm'' volt. Akkor nem tudtam, hogy lengyel zsidó származású. -- Az volt a szép idô! Minden héten egyszer találkoztam a csoportommal. Elôbb rövid szentírási elmélkedést tartottam a különbözô nemzetiségű egyetemistáknak, azután következett a fiatalok egy-egy beszámolója (például Dosztojevszkijrôl, a nôk helyzetérôl stb.), majd még tovább folyt az eszmecsere a szemben levô kávéházban. Egyszer elzarándokoltunkChartres-ba (két nap). Néha kirándultunk (Bois de Boulogne) vagy valakinél, szűkebb baráti körben, összejöttünk név- és születésnapot ünnepelni. Amikor a 68-as májusi események után visszamentem a Latin-negyedbe, idegenül éreztem magam. Nem is igen kerestem a régi ismerôsöket. Minden szétzilálódott. Pedig két-három évig Rómából még visszavágytam Párizsba... 1988. február 20. Tegnap meghalt Párizsban René Char (1907-ben született). Camus barátja volt. Ezért is szerettem, bár nem volt olyan rokonszenves, mint az ,,afrikai''. Hermetikus, aforizmái nagyon tömörek. Néha telitalálatok. Most elôvettem köteteit, amelyeket még tavaly vettem meg Párizsban (akkor ünnepelte 80. születésnapját). Char számára a természet mély szakadék; de ugyanakkor út is: tisztelni kell átalakulásait, amelyek talán szakrálisak. Legalábbis megérdemlik figyelmünket és barátságunkat. Sajnos, az emberi kéz gyakran pusztítja e természetet. Vidéki magányában szinte azonosult ezzel a természettel. Nem a ,,zöldek'', a környezetvédôk felületes (politikai) beállítottsága volt ez, hanem egy kicsit Saint-John Perse naturalista panteizmusa. Char humanista és egzisztencialista író-költô. Keresi az emberi létezés kulcsát, a titokzatos, érthetetlen valóságot saját tapasztalatán, értelmén, szívén átszűrve próbálja ,,kifejezni'', érthetôvé tenni. Amit megnevez, érthetôvé válik, mert újjáalkotja, már ,,felismerheti'' benne önmagát. (A szellem így ,,otthon van'' -- ez a hegeli Bei-Sich-Sein.) A fénynek kora van, az éjszakának nincsen. De milyen volt elsô pillanata ennek az egész forrásnak? Ma a rádióban megemlékeztem R. Char haláláról. Már régebben megihletett pár sora (Varillonnál olvastam). Gyengédség Istene című versemet felolvastam a megemlékezésben. (Lásd a harmadik részben: René Char.) 1988. február 21. Tegnap este Triznyáéknál megismerkedtem Esterházy Péterrel és feleségével. Mindketten nagyon rokonszenvesek. Kedden az Akadémián bemutatják A szív segédigéi című könyvét. Most újraolvasom. Eddig valamennyi könyve közül ez tetszett a legjobban. Wittgenstein szavait írta fel mottóul: ,,Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.'' Érdekes a könyv szerkezete, tipográfiája is, de fôleg elgondolkoztatók reflexiói életrôl-halálról. Esterházy ,,politikus'' is, de fôleg metafizikus, egzisztencialista, mint Mészöly Miklós. Vagy még Szentkuthy Miklós tartozik ebbe a ,,családba''. Tartozik? Ô a családfô! Beszélgetésem Hubayval és Sárközyvel a műfordításokról. (Vö. Rába: A szép hűtlenek). Példának hoztam fel Tóth Árpád Baudelaire-fordítását, az Esti harmóniát. Az egész versben a szerelmi áhítat vallásos, szakrális képekbe ,,magasztosul''. Persze, zenei motívumok is ünnepélyessé teszik a költeményt; a visszatérô sorok refrénje mintegy bűvöletbe ringat. De lényeges a három ,,misztikus'' szó: encensoir (tömjénfüstölô, amelyet a liturgiákon használnak), reposoir (szentségház, ahol az Oltáriszentséget ôrzik), és ostensoir (szentségtartó, amelyet akkor használnak, amikor az Oltáriszentséget kihelyezik imádásra). E három kulcsszó adja meg e szerelmi költemény vallásos-szerelmi áhítatát. Nos, sajnos, Tóth Árpád, a ,,szép hűtlen'' ezt nem vette figyelembe. Az elsô és az utolsó képet még valamiképpen érzékelteti: ,,minden virágkehely tömjént füstölve ég'' -- ,,Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!'' De a reposoir-t, szentségházat így fordítja: ,,Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég''! Ezzel szerintem teljesen lerombolja az egész vers hangulatát, meghamisítja a jelentést is. A csillagokkal tündöklô eget szentségházhoz hasonlítja Baudelaire, következetesen alkalmazkodva az elbűvölô liturgia- allegóriához. Ezért fordítottam újra az Esti harmóniát. Eljött az óra: rezgve száraik felett Virágkelyhekbôl -- füstölôk -- felszáll a tömjén; A hang- és illatár kereng az este ködjén; Mily mélabús keringô s ernyedt szédület! Virágkelyhekbôl -- füstölôk -- felszáll a tömjén: Zokog a hegedű, bú tépdes így szivet; Mily mélabús keringô s ernyedt szédület! Bús-szép az ég nagy szentségházként tündökölvén. Zokog a hegedű, bú tépdes így szivet, Szelíd szived a semmit gyűlölettel ölné! Bús-szép az ég nagy szentségházként tündökölvén; A nap megalvadt vérbe hullva elveszett. Szelíd szived a semmit gyűlölettel ölné! A fényes múltból megment tört emlékeket! A nap megalvadt vérbe hullva elveszett... Te bennem égsz szentségtartóként tündökölvén! Egyébként kimutatható, hogy Kosztolányi is pontatlan volt Valéry Tengerparti temetôjének átültetésekor. Óriási teljesítmény, zseniális a fordítás, mégis hűtlen sok helyütt. (Ezt is átültettem; azt hiszem, tartalmi és formai szempontból is hűséges e fordításom.) -- Weöres Sándor Mallarmé-fordításaira ugyanez áll. Persze, mindezek ellenére a magyar műfordítás-irodalom messze fölötte áll minden más nyelvű műfordításnak (az olaszról nem is szólva: ôk a formát alig veszik figyelembe). 1988. február 22. Több részletet fordítottam René Chartól. Elolvastam Camus szép tanulmányát róla. Felhasználom a kis cikkben, amelyet elviszek az Új Embernek. Az Új Írásban felfigyeltem Kabdebó Lóránt nagyon érdekes Szentkuthy-interjújára: önéletrajzi visszaemlékezések. Izgalmas, amit az Egyetlen metafora felé (1935) genezisérôl mond. (Errôl jegyzetemet lásd alább, Az ,,örök nôi''-nél.) De nagyon érdekesek a többi művéhez fűzött megjegyzések is (Fejezet a szerelemrôl, Szent Orpheus Breviáriuma...). Fantasztikus Szentkuthy olvasottsága, kultúrája (ez áll a szentek élettörténetére, az egyháztörténelemre és a teológiára is!). Még Przywara német jezsuita elvont Analogia entisét is olvasta! Ugyanígy személyes kapcsolatai is a végtelenségig szerteágazók. És mindent élményszerűen raktároz el, dolgoz fel. A Cathalogus Rerum nem lexikon-tudás, ismeretanyag, nem telefonkönyv. A jelenségek és dolgok jegyzéke műhelytanulmány. Szerintem Szentkuthy a strukturalizmus ,,elôfutárának''tekinthetô.Ugyanakkor,,egzisztencialista'' a legjavából. 1988. február 23. Tanner Láng a szívemben című filmjének utolsó szakasza Kairóban játszódik. A piramisok melletti séta közben Mercedes kielégítetlenül zaklatja a férfit: ,,Hát mondj nekem költeményt!...'' A szállodából, ahol szeretkeznek, a Nílus látható, mint az ôsszel az én szobámból. Igen, ,,szeretkeznek'', mert ez nem szerelem, csak vágy és testiség. A férfi megy üzleti ügyei után, a nô unatkozik; a kairói káoszban bolyong, végül kiköt a ,,halottak városában''. Az utolsó kép: az elôbukkanó és ismét eltűnô kisleány félénk mosolya. ,,Gyere ide!'' -- hívja Mercedes, de a leányka eltűnik a sírkamra mögött. * * * Most, hogy képzeletben -- a film nyomán -- visszatértem Egyiptomba, mennyi szép és megrendítô -- ,,feldolgozatlan'' -- emlék elevenedik meg! Néhányat leírtam legutóbbi könyvem végén (Az emmauszi úton), de az inkább teológiai eszmélôdés-elmélkedés volt. Van olyasmi, amit csak versben lehet elmondani, mint a Szináj melletti este a Szalam Hotel közelében... Amikor még aranyló volt az ég a hegyvonulat mögött, nem sejtettem, hogy ilyen az este és az éjszaka. Most, hogy besötétedett és a tiszta levegôn át földközelbe jöttek a csillagok -- kivirágzott a mélykék ég! --, csodálatos, varázslatos lett minden. Csak a hotel mellett fekvô tevék szaga érezteti, hogy a földön vagyok... Szemem a csillagokra szegezve lépkedek a hűvös estben (milyen forróság volt a sivatagban!), hogy elhagyjam a villanyfényes zónát és a kis repülôtér környékét, mert zavarnak a földi fények. Szinte beleveszek a csillagos ég öblébe. Betájolom a Göncöl-szekér-kombináción Északot és elképzelem Zalát, ahol egyszer, egy augusztusi éjjel a hullócsillagoktól sziporkázó, tüzes éjszakai égbe vesztem... Az éjszakának is megvannak -- nemcsak a szépségei, hanem -- az elônyei. Nincs tűzô napfény, izzasztó, mint nappal a sivatagban, amikor Kairótól idáig átszeltük a félszigetet. A kopár hegyek és a zavaró látványok mesés homályban mosódnak el, majd a puha fekete vonja be a látványt. Hűvös lett, talán még harmat is száll le (de honnan, hiszen nincsen pára?). A tiszta, mélykék ég és az aranycsillagok, meg a mohamedán Hold milyen boldogan tündökölnek. Megállt az idô. Ilyen volt ez az éjszaka Mózes idejében vagy még korábban, az elsô fáraók korában, sôt amikor az elsô ember megjelent (a tegnapi hír szerint körülbelül kilencvenezer évvel ezelôtt Palesztinában!); sôt még elôtte, mikor még csak a Teremtô szemlélte a tájat, ahol majd egyszer megjelenik az ember és hosszú évezredek után maga is földre lép -- egyszülött Fiában... 1988. február 24. Tegnap a Magyar Intézetben Örkény- és Esterházy-est, A szív segédigéinek bemutatása. Esterházy szellemes. Felolvastak részleteket; de azt a ,,rázósat'' nem, amelyet ô jelölt ki. Triznya Matyi szóvá is tette. Sárközy utólag elhangzott bevezetôje jó volt. -- Esterházy Péter dedikálta legújabb kis könyvét: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. (A hátlapon szép felesége leánykori képe.) Szellemes, kópéskodó, kicsit csintalan, erotikus... Nyelvteremtô (és archaizáló) képessége határtalan. A dedikáció ez: ,,Szabó Ferinek -- Pázmány Péter jóindulatú közvetítésével -- szeretettel: Lili.'' 1988. február 26--március 4. (Magyarországon) 1988. február 26-án repülés Lukács L.-val Bp.-re. 27-én Magdival (unokanôvéremmel) vonaton lementem Zalába a családhoz. Megdöbbentô volt a kis E. ,,bemondása'', amikor a szentföldi fényképeket mutogattam. A kánai menyegzôrôl megjegyeztem: Jézus itt változtatta át a vizet borrá. Mire E.: ,,Én ezt nem hiszem!'' A kislány hétéves. Hogy-hogy? -- kérdeztem. -- ,,Nem hiszem, mert nincs Isten!'' -- A szülôk csak néztek. Kitôl tanulta ezt? Hol hallotta? Persze már az óvodában vagy a gyermekek között is eltanulhat ilyesmit. 29-én Budapesten a jogi karon az egyháztörténeti konferencia megnyitása, ünnepi ülés Pázmányról. (Köpeczi, Paskai, Maccarrone...) Én is elôadást tartok Pázmány grazi kegyelem-vitájáról. Bemutatom a Pázmány-kötetet is. Számos barátommal összetalálkozom a három nap során. A következô két napon a bölcsészkaron folytatódik a konferencia. Meghatódottan járok itt a folyosókon -- harminchét év után. Itt voltam negyedéves francia--magyar szakos 1956-ban. Sok új szakemberrel, történésszel és mással megismerkedem (a fogadáson is, a Kárpátiában). Rapcsányi interjút készít velem a Magyar Rádióban; Bukta Zsuzsa az Élet és Irodalom számára [1988. március 11-én jelenik meg]. És még két másik interjú a televíziónak (video a konferenciáról stb.). 1988. március 6. Beszámoló az Osservatorénak (Maccarronéval) a konferenciáról. 1988. március 8. Megemlékezés Kierkegaard születésének 175. évfordulójáról. (Vö. Új Ember, 1988. május 22.) 1988. május 15. Michel Foucault-szemlémet már elküldtem a Mérlegnek. Most a Szolgálatnak írandó cikk és a sorozatom miatt is újra elôvettem. Nem is annyira a szexualitás történetérôl írtak érdekelnek, hanem amit az elmebajról (esztelenségrôl) és a klinika történetérôl összegyűjtött; roppant tanulságos tények. Foucault, az ,,egzisztencialista'' gondolkodó tündököl, amikor Érosz és Thanatosz között szorongva eszmélôdik. Szemlémben már ezzel kapcsolatban leírtam egyet s mást. Igazában az elmebaj és a klinika története is a szellemtörténethez tartozik, úgy, ahogy Foucault azt feldolgozza. Segít megérteni a művészeket és a filozófiát is. ,,Az ôrültség mindenfelôl elbűvöli az embert. Az általa életre keltett fantasztikus képek nem elillanó látszatok, amelyek gyorsan eltűnnek a dolgok felszínérôl. Különös paradoxon lévén az, ami a legsajátosabb lázálomból születik, már rejtve jelen volt mint titok, mint elérhetetlen igazság, a föld méhében. Amikor az ember kibontja ôrültsége önkényességét, a világ sötét szükségszerűségével találkozik; az az állat, amely lázálmait és hiányai éjszakáit kísérti, nem más, mint saját természete, az, amelyet pôrére vetkôztet a Pokol kérlelhetetlen igazsága; a vak ostobaság hiú képei: a világ nagy tudása. És már ebben a zűrzavarban, az esztelenség univerzumában, kirajzolódik a végsô befejezés kegyetlensége. A sok-sok képben [...] a reneszánsz kifejezte azt, amit a világ fenyegetéseirôl és titkairól megsejtett.'' (Histoire de la Folie. 33.) Foucault késôbb kifejti, hogy az esztelenség irodalmi kifejezései az irónia és a játék: ez teszi lehetôvé, hogy az ember szembenézzen az ôrültséggel és védekezzék ellene. A költôk és filozófusok a sötét erôket, az ôrültséget nem a földalatti formákhoz, hanem az ember álmaihoz és illúzióihoz kapcsolják. Már Bosch, Dürer, Grünewald és Brueghel festményein is érezhetô -- az ôrülettôl való rettegésen túl -- az ôrültségben rejlô titok bűvölete. De a filozófusok és költôk még inkább ,,megszelídítik'' ezeket a sötét erôket. ,,Mindaz, ami sötét kozmikus megnyilatkozás volt abban az ôrültségben, amelyet Bosch látott, elmosódott Erasmusnál. Az esztelenség most már nem leselkedik az emberre a világ minden égtáján, hanem az emberbe szüremkedik, vagy inkább az a finom viszony lesz, amelyet az ember önmagával fenntart.'' (I. m. 35.) Ami pedig az orvostudományt, a klinikatörténetet illeti, íme néhány részlet Foucault ,,filozófiájából'': Az osztályozó orvostudomány külsô korlátját a halál alkotta. A patológiai anatómia megjelenésével a halál egy új háromszögű szerkezet csúcsa lett, amelynek két alsó szögét az élet és a betegség alkotja. ,,A halál magasából láthatjuk és elemezhetjük a szervi szerkezeteket és a patológiás következményeket. [...] A nagy elemzô a halál, amely megmutatja a kapcsolatokat, szétszedve azokat, és megvilágítja a genezis csodáit a felbomlás szigorúságában: hagyni kell, hogy a felbomlás szó értelme súlyosságától remegjen.'' (Naissance de la clinique. 146.) Az új orvostudomány tehát bevezeti a halált a megismerhetô birodalmába, felfedez egy olyan témát, amely latens, lappangó maradt az egész klasszikus korszak alatt. ,,A XIX. század makacsul a halálról beszél: Goya kegyetlen és csonkító halála; Géricault-nál a látható, izmos és szoborszerű halál látványa; Delacroix-nál a tűzvészek kéjelgű halála; az áradó vizek halála Lamartine-nál; végül egyszerűen a halál Baudelaire-nél. Megismerni az életet: ez csak annak a nevetséges és lefokozó, és már pokoli tudásnak adatik meg, amely csak holtan kívánja a testet. A Tekintet, amely beburkol, cirógat, részletez, anatomizálja a legegyénibb testet, és amely elárulja titkos harapásait, ez a merev, figyelmes tekintet, egy kissé kitágult, amely a halál magasából már elítélte az életet. De a halál észrevevése az életben nem ugyanazt a szerepet játssza a XIX. században, mint a reneszánszban.'' (I. m. 173-- 174.) ,,Általánosságban szólva: az egyéniség megtapasztalása a modern kultúrában a halál megtapasztalásához kapcsolódik Hölderlin Empedoklészétôl Zarathustráig, majd a freudi emberig: a halálhoz való makacs viszony rajzolja meg az egyetemesnek egyedi arcát és adja meg mindenki szavának a hatalmat, hogy vég nélkül meghallgassák; az egyén neki köszönhet olyan értelmet, amely túlmutat rajta. A halálban közösen osztozunk...'' (I. m. 198--199.) Foucault -- nagyon helyesen -- bírálja az újabb freudo-marxizmust, amely a nép ,,ügyét'' akarja szolgálni, és ezért a szexuális szabadosságot hirdeti: összekapcsolja a forradalmat és a boldogságot, a testi gyönyört. Óva int: vigyázni kell az új szexuális ,,evangélizmussal'', amelyben összekeveredik az igazság kinyilvánítása, a múlt képmutatások leleplezése, végül a gyönyörökben tobzódó jövô boldogság ígérete. Foucault, bírálva ezt az irányt, felfedi a hatalom- tudás-élvezet-rendszert, amely a szexualitásról szóló beszédet, a rá vonatkozó törvényeket, tiltásokat, elfojtásokat, illetve a keresztény rendszerben a kánonjogot és a szexuális erkölcstant ‘táplálja'. (Minderrôl már írtam a Mérleg-szemlében.) 1988. június 5. E. Ionesco: La quęte intermittente. Gallimard, 1987. -- Meglepô, milyen sokat foglalkozik a hittel, vallási, világnézeti kérdésekkel. Istenkeresô ember. Már jó korán leleplezte a sztálinizmust, akkor, amikor például Sartre még kokettált vele. (Lásd tanulmányomat a Katolikus Szemlében.) 1988. június 18. Megjelent az Arcod keresem című gyűjteményem Hamza Ferenc fotóival. Marcellel együtt küldjük majd haza. 1988. június 20. Holnap repülök Salzburgba; onnan tudósítunk a Pápa ausztriai útjáról. Burgenlandban a magyar zarándokokkal is találkozik. 1988. július 3. Reggel 6-kor indultam haza, este 3/4 6-kor már Rábafüzesnél voltam. 130-cal hajtottam, ahol lehetett. 1988. július 4--9. Zalában, a szülôknél és öcséméknél. Balaton. 8-án Lívia kisfiának keresztelése Csácsbozsokon (Zalaegerszeg mellett). -- Diákkoromban ide jártam ki Schnattner Szigfrid bencéshez gyónni. Minden szombaton kigyalogoltunk a réten keresztül. (Akkor még nem volt beépülve.) Ebben a kis templomban végeztem gyónás után a hálaadásokat. Elárasztott a fényesség. A megbocsátásban megéltem a Jelenlétet. Útközben pedig két barátomnak már hivatásomról, ,,világmegváltó'' terveimrôl beszéltem. Pacsai Ágoston, aki az egerszegi nagytemplomban megtanított ministrálni, vetette fel egyszer: ,,Neked jezsuitának kellene lenned.'' (Kölcsönadta Gyenis ,,jezsuita arcéleit''.) Ekkor (1946-ban) harmadikos gimnazista voltam. 1988. július 10. Indulás Zalaegerszegrôl, öcsém két lányával és unokanôvéremmel Ausztria--Olaszország felé (Velence, Firenze, Siena, Orvieto, Róma stb). 1988. július 28. Pompeji látomás (1988. július 28. dél) Kiszáradtak a hajdani kutak a falrepedésekben kókadt füvek közel kétezer évesek a kopott kövek mély keréknyomok ôrzik a kocsizörejt kemény paták csattogását a Fórum a Vénusz-templom a kocsma a közfürdôk örömházak magánpaloták némán emlékeznek a múzeumban vonagló férfi fájdalmas anya gyermekével csókba merevült szerelmesek megkövült eleven halottak mind kiléptek az idôbôl Megmozdul a történelem filmje a rémület és látomás elragad: míg merev szemű pogány istenek könyökölnek az idô kilátóján szánalommal szemlélem a lávaömlést a Vezúv e részeg óriás okádja bensejét a tűzkígyótól üldözött tömeg rohan a nyílt tenger felé vízhalála lesz szabadulása 1988. augusztus 7. Erkölcsteológiai sorozatomhoz állandóan olvasok. J.-M. Aubert (Vivre en chrétien au XX. sičcle. II. 25--26.) Paul Ricoeur-tôl idézi e szép szakaszt: ,,Végsô soron, amikor a férfi és a nô egymást öleli a szerelemben, nem tudják mit tesznek; nem tudják, mit akarnak; nem tudják, mit keresnek; nem tudják, mit találnak. Mit jelent ez a vágy, amely egyiket a másik felé hajtja? Vajon az a gyönyör vágya? Igen, természetesen. De ez szegény válasz; mert ugyanakkor sejtjük, hogy a gyönyörnek nincs értelme önmagában, mert valami mást jelez. De mit? Élénk és homályos tudatunk van arról, hogy a szex olyan hatalom-hálózatban részesedik, amelynek kozmikus vonatkozásait elfelejtettük, de azért megvannak; hogy az élet sokkal több, mint az élet; akarom mondani: hogy az élet sokkal több, mint a halál elleni küzdelem, tehát a végzetes bukás feltartóztatása; hogy az élet egyetlen, egyetemes, egész mindenkiben és hogy a szexuális gyönyör (öröm) ebben a misztériumban részesít; hogy az ember csak úgy személyesedik etikailag, jogilag, ha ugyanakkor belemerül az Élet folyamába. De ez az eleven tudat homályos is, mert jól tudjuk, hogy ez a világ, amelyben a szexuális öröm részesít, összeomlott bennünk; hogy a szexualitás víz alá merült Atlantisz roncsa. Innen ered rejtélye.'' Ricoeur Marcel-interjúja, amelyet Marcel-füzetemben közöltem, fényt vet a két filozófus kapcsolatára. Ricoeur napjaink egyik legnagyobb filozófusa. Hívô protestáns. Szerettem mindig is Ricoeur perszonalizmusát, kiegyensúlyozottságát. Annak idején, 1962 ôszén, eljártam Freudról tartott kurzusára, amelyet a louvaini egyetemen tartott. Késôbb ezt könyv alakban is kiadta. (De l'interprétation, essai sur Freud. Seuil, 1965.) -- Az a tervem, hogy Ricoeurt is felveszem Mai írók és gondolkodók című sorozatomba. Hangszalagon megvan a teljes interjú, amelyet Párizsban készítettem vele 1978-ban a Mérleg számára. A Mérleg 1978/3. számában közölt szöveg (Jézus Krisztus megközelítése című könyvembe is felvettem) jelentôsen rövidített változat. Elhagytam mindazt, amit a hatalomról és a marxizmusról mondott. 1988. augusztus 8. Antoine és Guers Claudel-életrajzát olvasom. (Lásd késôbb a ,,variációkat''!) Itt eszembe jut, hogy Claudel régi ismerôsöm. Emlékszem, 1950-ben Pécsett milyen lelkesedéssel olvastam a Selyemcipôt Semjén Gyula fordításában. Amikor megindítottuk a Levél című ,,lapot'' V. K.-val, költôtársammal (ez egy tucatnyi gépelt lap volt verseinkkel!), javaslatomra ezt a Claudel-idézetet írtuk fel mottóul a Selyemcipôbôl: ,,Ami szép, az egyesít, ami szép, Istentôl származik, nem is tudom másképp nevezni, csak katolikusnak.'' -- Abban a Levélben ,,jelentek meg'' elsô verseim (Lövô Ferenc álnéven). Onnan Pécsrôl írtunk Harsányi Lajosnak, elküldtük verseinket. Hosszú levélben válaszolt, méltatva a költeményeket. Persze, példaképül a ,,Harsányi--Sík--Mécs''-hármast (így írta a sorrendet!) állította elénk! Késôbb átpasszolt bennünket Tűz Tamásnak. Neki is küldtem verseimbôl: kedvesen válaszolt is néhányszor, megjelölve a jó képeket és rímeket pirossal. (Volt ilyen: ,,a fürjek hangja a rozsból / mint kulacsból a piros bor / bugyog a tikkadt tájra...'') Küldtem azért még az ôsz felé is egy-két verset Harsányinak is, például a Fehér bocinkat szoptatom címűt, amelyet 1950 nyarán Nagyhegyen írtam. Melegen gratulált ehhez, és azt mondta, hogy szívesen vállalná a szerzôségét. Ez a vers Louvainben jelent meg, Virrasztók című magyar lapunkban, amelyet 1957--58-ban az egyetemistákkal alapítottunk (Keszei Pista és tsai). Összesen csak két- három szám jött ki. Itt közöltem le elsô tanulmányomat Albert Camus- rôl. -- Mivel emlékezni jó, hát leírom a ,,híres'' verset: Fehér bocinkat szoptatom Szagos szénát ropogtat két tehén. A fürge fecskék már fészkükre ültek. Fehér bocinkat szoptatom. Kerülget Motoz a trágyaszag. Az est tején Galambbúgás habzik és bugyborékol. Az égi kertben csillagokat ültet Az Isten sok szolgálólánya. Dűltek A nagy kertnek a fonatai néhol. Amott is sárga dália hajol ki: A telihold egy hosszú résen át. Az Isten boldog, békés otthonát Egy féltekének álma, gondja tölti. De míg szemléltem a bimbós eget, Fehér bocim szopott s már nézeget. Megyek elkötni, van még sok dolog S tán furcsa, Francis Jammes-ra gondolok. Post scriptum (1997. június 18.) Kevéssel azelôtt, hogy ezt a kötetemet sajtó alá rendeztem, felkeresett V. K. (Varga Károly) barátom, akivel 1949--50-ben Pécsett az Ignatiumban jezsuita jelöltekként a gimnáziumot végeztük (Karcsi a hetediket, én a nyolcadikat). Felidéztük a régi szép idôket, költôi szárnybontogatásainkat, a levelezést Harsányi Lajossal és Tűz Tamással. Én magam valahol elveszítettem a nekem szóló leveleket, de Karcsi megôrizte a neki címzetteket, amelyekben rólam is szó esik. Most megkaptam tôle a jelentôs köteget fénymásolatban. Varga Karcsi elôbb kezdett levelezni Harsányi Lajossal (és Mécs Lászlóval), mint én. Rajta keresztül kerültem kapcsolatba a gyôri papköltôvel, aki kezdetben a Karcsinak írt levelekben reagált elküldött verseimre. A legnagyobb jóindulattal, bátorítón karolt fel bennünket. Karcsi felvetette neki azt a problémát is, hogy Pater Pálos, akkori pécsi rektorunk figyelmeztetett bennünket: a költôi alkotó munka nemigen egyeztethetô össze a jezsuita életmóddal. Pálos atya tanácsára azután abbahagytam a költészetet, s csak ötvenéves koromban, az Ôszi ámulattal jelentkeztem újra versekkel. Mindezt az elôbbiek és a Harsányi-levelek (melyeknek ide írom néhány részletét) jobb megértése érdekében mondtam el. * * * 1949. november 3. ,,Szabó Feri mostani versei jobbak, mint az elôzôk. Csak szorítsa továbbra is a forma tökéletességét. Ünnepnap című szonettje szép, de túlteng a szótagszám. A szonettnél még az ötödfeles jambus is kötelezô. Néhány új képe nagyon tetszett. (‘Visít a sín') A tábortüzek, Kilátón kissé régiesek és sokszor megírt témák, az újdonság varázsa nélkül. De halad és friss.'' 1949. december 31. (Szilveszter-nap) ,,Szabó Feri most küldött két versébôl, a ‘Bál' itt-ott döccen a ritmusában, de egyébként jó vers. Csak vigyázzon, ne nézze apáca- szemmel a civil élet megengedett örömeit. Van, kell lenni tisztességes bálnak is, ahol a Szűzanya nem hullat könnyeket. Feri téved, ha azt hiszi, hogy Jézus tiltja az örömöt és a tiszta élvezetet. A kánai menyegzôn bizonyosan táncoltak is, és ô mosolyogva nézhette. Némi simítással ezt a versét lehetne közölni mutatóba. A másik versnek csak az utolsó 3 sora szép és tiszta. A többi képzavaros, sok benne a nagy szó...'' 1950. április 11. ,,Dicsérem Szabó Feri fordításait is. Csak ô nem vigyáz eléggé a ritmusra, szótagszámra és meg-megdöccen a jambusa... Ne veszítse el kedvét Feri, hogy ily élesen rámutatok hibájára, hisz ez technikai kérdés, amit meg lehet (és meg kell!) tanulni. E hibája mellett Ferit zseniális költônek tartom, de a hibáiról le kell szoknia! Miért ne csiszolhatná hibátlanra a gyémántját, mikor ezt még Ady is megtette! Húzd meg helyettem a fülét.'' 1950. április 20. ,,Add át Szabó Ferinek az ide mellékelt levelet. Mondd meg neki, hogy gondolkodjék költôi neve felett. Szabó névvel senki se lehet világhírű költô. [...] Tűz Tamást figyelmeztettem, hogy sűrűbben írjon és gondosan irányítson benneteket. De én is szívesen veszem leveleiteket, bármikor írtok.'' 1950. május 21. ,,Ki az a Lövô Ferenc? [Közben költôi nevet választottam, Zalalövôre utal a Lövô álnév -- Sz. F.] Versei megleptek. Március-a is szép, Két esti költeménye közül a második pedig egyenesen meghökkentôen szép, csodálatos tömörségével...'' Ide írom az említett verset: Március Még hűvösek a reggelek s az ember kicsit megremeg korán kitárva ablakát, de a zöldhajú fűzfa már borzolja lenge tincseit a szellô átsimít haján A rügyszikrák az orgonán levélbe lobbannak megint mint tavaly és mint minden évben Mert tart a Törvény, él tovább: halottak helyébe újak lépnek s kinyílnak a boldog orgonák minden évben... 1950 1950. július 15. ,,Szabó Feri a múlt héten küldött valami 15 verset, köztük néhány nagyon szépet. Válaszomban meg is dicsértem és meg is szidtam több technikai hibája miatt. Ha olyan technikája volna, mint neked, bizony erôs protagonistád lenne. Levelében ô nem foglalkozik a költô és pap problémájával, csak ír, mint ahogyan a forrás csobog... [Ezután Harsányi hosszan reflektál a perverz, zsivány életű költôkre, Villon, Verlaine, Wilde stb. életére. -- Sz. F.] Örök titok marad, hogy miért volt rablógyilkos Villon, és miért lett nagykövet Claudel. [...] Mindezekkel talán megfeleltem arra a beszélgetésre, amelyet Szabó Ferivel folytattál Villonról és Aranyról. Nektek nem kell fenegyerekeknek lennetek, írhattok jezsuita létetekre helyes magatartással mindenrôl, nemcsak vallási dolgokról, mégis nagy költôkké lehettek. De szemérmeseknek kell lennetek minden kényes témában és helyes magatartást kell tanúsítanotok. -- Éppen e levél gépelése közben kaptam újabb levelet és verseket Szabótól.'' Úgy emlékszem, ezek között volt a Fehér bocinkat szoptatom, amelynek végén Francis Jammes Oly szörnyű volt... című versére utaltam. Kosztolányi fordításában így kezdôdik: Oly szörnyű volt, én láttam a kis borjat a vágóhídon, s lelkem összeborzadt...'' Jól emlékszem még egy másik 1950-es versemre: Ôszutó Felhôk szállnak kéken gyenge ôzikéken borzongás fut át. Nincs virág a réten ôszi erdôszélen szélre száll a lomb. Nyár nevet szívemben színesen kireppen pillangóm: dalom. Amikor megjelent elsô verskötetem, Tűz Tamás többek között ezeket írta az Ôszi ámulatról: ,,Szabó Ferenc -- magam is tanúsíthatom -- nem ötvenéves fejjel kezdett verselni. 1950 körül még én is láttam az érettségire készülô diák reménykeltô költeményeit. Azután rendi elöljárói tanácsára elállt a költészettôl. [...] Ez az elsô verseskötete. Persze nem az elsô könyve. Magyar--francia szakos tanár, filozófus, teológus, a Vatikáni Rádió magyar adásának vezetôje, s széles körű munkásságát több mint egy tucat könyv tanúsítja. De az Ôszi ámulat csupa vers, nemcsak a sajátjai, hanem több mint fele részben műfordítások francia, olasz, német költôk verseibôl. [...] Bár a versek visszatérô üstökösként 1981-ben jelentek meg a költô egén és fogalmazványfüzetében, valójában az érettségi vizsga óta eltelt harminc év fölgyülemlett élményeinek felszínre szabadulását jelzik: ‘hogyha múltamba mélyedek... a számon szikrát vet a szó.' Ez a múlt annak, aki a Genezis könyvétôl Teilhard-ig minden írást áttanulmányozott, nem fél évszázadra, hanem évmilliókra terjed: ‘Ott voltam örök terveidben... anyám méhében Te szôtted testemet.' Ez a múlt Atlantisz: a ház, a bürű, a kiskút, a tiltott almáskert, az álló idô a tenger fenekén, a szűk cselédszoba, ahol anyja megszülte, bölcsôben ringatta. Gyermekkori élmények erdôn-mezôn, vízparton, aratásban... karácsony táján betlehemesek, templom, iskola, megvesztegetôen egyszerű Francis Jammes-i hangszerelésben elôvarázsolják az eltűnt idô homokszemeit. [...] Persze harmincéves kihagyás után újra kell kezdeni az ujjgyakorlatokat. De így is szép, mert nincs hamis hang, édeskés romantikus benne, s amíg ujjai a billentyűkön, hátában érzi ‘Dante mély vizeit', a ‘Consolatio mysticá'-t, s a mini-Apokalipszist Róma nyugtalan szívében, hogy végül meglelje a végsô igazságot: ‘a tékozlásban leled meg magad -- a közös lét a szeretetbôl épül', s az öregedô költô fölismerése: ‘Belül alkoss magadnak új világot.' [...] Nem véletlen, hogy aki nemcsak az értelem és bölcsesség, de a szépség bűvöletében is él, elôbb-utóbb ihletet merít a művészet szentélyeiben is. Van Gogh és Csontváry látomásai serkentik dalra, Szônyi István zebegényi színei s a jó barát Triznya Mátyás lírai zengésű akvarelljei. Sokat utazik, élményei impresszionista versekben csapódnak le... [...] Filozófia-teológiai tanulmányai kikristályosították benne a kifejezés egyértelműségét: a Claritas-t. Tudja, mit akar mondani, s könnyen megtalálja a kifejezés eszközeit is. Skolasztikus háttere egy cseppet sem zavarja népi indítású líráját, a ‘felszántott föld barázdájából' kel szárnyra a hangja, ‘vízmosások mély medrébôl'. E kettôsség természetesen ötvözôdik egymásba, mint a zsoltáros ujja nyomán Isten mérhetetlen léte és a szív magánya. Pascal gondolatai szépen megférnek az egykori tanyasi gyerek ‘csillagmélyi csendbe' merülô ámulatával. De a költô elôbb-utóbb kinô a gyermekkorból, s ez az iszonyat kezdete. Szépség és Rettenet között hányódik. Hiába áll ôrt az Angyal és a Loyolai pallosa. S ebbôl a hányódásból születnek a legjobb versek. Szabó Ferencéi is... [...] Az Ôszi ámulat után várjuk a tavaszi virágzást. Mert sohasem késô.'' Irodalmi Újság 1983/3. szám * * * 1988. augusztus--szeptember--október A Genezis versei. (Lásd alább a 7. fejezetet!) 1988. október derekán Látogatás otthon -- Budapest--Eger/Noszvaj (elôadás a jezsuita iskoladrámák szellemtörténeti helyzetérôl) -- Debrecen -- Budapest -- Pécs (Mariska súlyos operációja) -- Zalaegerszeg (öcsémék -- szülôk) -- Budapest -- Róma. -- Amikor október 24-én este visszaérkeztem R.-ba, jött a telefon unokanôvéremtôl, hogy Mariska, öcsém felesége meghalt. R.I.P. 1988. október 27. Juhász Ferenc-est a Magyar Akadémián (Via Giulián). Bemutatták a József Attila sírját olaszul. Juhász (éjjel írt) bevezetôje szenzációs volt. Hasonlata: úgy kaparja nyüszítve a létezés titkát, mint a kutya, ha valamit a földben keres. -- Ha van olyan magyar költô, akit lehetetlen idegen nyelvre ,,lefordítani'', akkor az Juhász. Tobzódó, ôrjöngô, kifullasztó képzuhatagai a műfordítókat kapitulálásra kényszerítik. Nem vetettem össze a magyart és az olasz fordítást. ...Mert jaj nekünk és jaj a világnak, ha nem tudjuk csillag-sűrű szavainkkal körültapasztani a világ tengelyét és pacsirta-könnyű szavakkal, vagy tűzmadár-szavakkal, vagy bálnafújú-szavakkal, vagy sárkány-nehéz totyogó-szavakkal, vagy nárcisz-szirom-belsô-bársoly szavakkal az izzó világ kemence-vázát betapasztani és csecsemôtalp-puha szavakkal kitapasztani törékeny kicsi tested... ... jaj nekem, aki küldettem utánad, Menekülô, te Legtöbb-szeretetre-vágyó, te Gyöngéd, isten-után-kiáltozó Árva, jaj, jaj, jaj kiáltoztam kiáltozásod, zuzmarás, kicsi ôszi sírod elôtt... 1988. november 7. Este megnéztem Scorsese hírhedt Jézus-filmjét. (Jézus utolsó megkísértése) Az elsô része jó, nem is túlságosan ,,meghökkentô''. A művész (olasz eredetű) tehetséges; nagy filmet alkothatott volna. De amikor Jézus ,,leszáll'' (álomban) a keresztrôl és Magdolnához megy, aki elôbb a megfeszített véres testet törölgeti, majd a jelenet szeretkezésbe olvad, nemcsak a jó ízlés borzad el, hanem -- innentôl kezdve -- az egész második rész, amely lázálom a kereszten, és amelyet Kazantzakisz jobban elkülönít, a filmben művészileg is egyvelegnek tűnik. Demagóg valláskritika az is, amikor a (Magdolna halála után újraházasodott) családos Jézus Pállal találkozik, aki a názáreti Jézus haláláról és feltámadásáról prédikál. Jézus: Hazug vagy, hiszen sohasem haltam meg és támadtam fel... Olyan ember vagyok, mint a többi... Mire a fanatikus Pál: Ez nem számít, a népnek szüksége van az ópiumra. (Nem szó szerint, csak emlékezetbôl idézem, a gondolatot igyekszem visszaadni.) Mennyire más, szebb, művészibb, egységesebb és hitelesebb volt Godard Je vous salue Marieje, amely ugyan szintén ,,botrányt'' keltett bizonyos körökben, mivel a modern ,,parabola'' visszautalt mint ,,szerkezeti keretre'' az evangéliumi gyermekség-történetre. Pasolini Máté-evangéliuma is, jóllehet a feltámadás nála is elmaradt, sokkal hitelesebbnek tűnik. 1988. november 4--6. Megbeszélések Münchenben (Mérleg, SJ-koordinációs bizottság). 1988. november 27--december 4. Lelkigyakorlatom. Villa Cavaletti (Frascati). Elôvettem az alapvetô problémát: Érosz--Thanatosz--Isten. Tulajdonképpen nincs is más. Megszilárdítani az ôsbizalmat. Isten = Szeretet. * Vajon véletlen? Három Kínában járt szerzôt olvasgatok az elmélkedések mellett: éspedig a nô--szerelem--Isten, illetve a cölibátus--barátság témakörben: Teilhard írása az ,,örök nôi''-rôl és a tisztaságról (H. de Lubac kommentárjával); a Claudel-kötet (a Déli osztozásban leírt dráma, ,,megtérése'' utáni négyéves küzdelme a Rose- zal való szerelmi kapcsolat miatt...); végül Y. Raguin, akinek a cölibátusról szóló kis könyve, a (szerzetes) pap--(szerzetes) nô barátságáról írt cikke már pár évvel ezelôtt is tetszett, és most leginkább segített. Egyébként Raguintôl olvastam most La Profondeur de Dieu című könyvét is. Ebben (71--73.) röviden összefoglalja gondolatait a cölibátusról és a barátságról. * H.de Lubac (L'Éternel Féminin. 272--273.) idéz Teilhard lelkigyakorlatos jegyzeteibôl. Mindig ez tér vissza: hogy Isten valóság legyen számomra. Ez a hittôl függ. ,,A teljes igazságot megvallva -- ez az elemi igazság! -- egyedül Isten képes bennünket segíteni, elérni bennünket lényünk legmélyén, érdeklôdni irántunk állandóan és életadóan, meggyógyítani bennünket és megmenteni a haláltól -- vagyis, valójában, bármennyire körülvesznek is bennünket az emberek, barátok, valamennyien egyedül állunk Isten színe elôtt.'' (1940-es és 1945-ös jegyzetek.) * Mint mindig, most is vagy két nap kell, míg az ember ,,belerázódik'' a csendbe. Az idô az elsô három napon szép; a kertben sétálok sokat. Elmélkedem, imádkozom, igyekszem megtalálni a belsô békét. Nem tudom még, mit kér tôlem az Úr, nem akarok semmit sem megszabni elôre. Valahogy úgy kellene tennem, mint nyáron, amikor a tengerparton napozom: kinyújtózkodni és süttetni magamat a kegyelem napsugarával. Igen, de ez nem olyan egyszerű. A lelki küzdelem nem ilyen idillikus. Ez jól látható például Claudel sorsában, aki a nô (házasságtörô szerelem) és Isten (egy ideig a papi hivatás) között vergôdött. * Raguin szerint Chantal Szent Franciska mondta Szalézi Szent Ferencnek: ,,Notre amour n'a de nom dans aucune langue'' -- szeretetünk kimondhatatlan! -- Raguin hangsúlyozza, hogy a ,,tisztaság'', az Úrnak való teljes elkötelezettség (a nagyobb szeretet) megköveteli a távolságot és az elszakadást (is). A szerzetes férfi és nô közötti barátságban nem mosódnak el a nemek szerinti különbségek: férfi vagy nô mivoltunk nemcsak testünkben, hanem pszichénkben, mentalitásunkban, érzelmeinkben, emberekkel való kapcsolatainkban, sôt Jézussal és Istennel való kapcsolatunkban is meghatározó. (Néha mosolygok Szent Ignác atyánk szabályán: igyekezzenek az angyalok tisztaságát utánozni! Hiszen hús-vér emberek vagyunk, a mi tisztaságunk sohasem lesz ,,angyali''!) Raguin jól kifejti a cölibátussal kapcsolatos kérdéseket; realista, ugyanakkor nagyon igényes. Igaza van: a cölibátust, a tisztasági fogadalmat -- amely teljes igen a Szeretetnek -- csakis a hitben lehet megélni. Különben (a természetes ember számára) értelmetlen önkínzás, ,,csonkítás'', frusztráltság... A papi-szerzetesi cölibátus válsága részben összefügg a hit válságával. De csak részben. Az emberi nemiség újraértékelését is figyelembe kell venni. Lehetséges a szerzetes férfi és nô (pap és nô) közti barátság, de arra kell törekedni, hogy a testi-érzéki vonzalom ne legyen uralkodó, illetve egyre inkább szellemivé váljon. Vagyis szabadnak kell lennünk (illetve: azzá kell válnunk). Ez nem megy lemondás, önmegtagadás nélkül. Egymás hivatását tiszteletben kell tartanunk. Nem önmagunkat keresni, hanem -- az igazi szeretet törvénye szerint -- a másik, mások javát: excentráció. Ebben segíthet a szublimált szexualitás: a másik felé fordít. Csak ne legyek rabja, bálványozója. És ne legyek saját élvezetkeresésem rabja. Eltökélt akarat, a célt és a hivatást szem elôtt tartani. A múlt -- a megbánt bűnök és a tapasztalat -- is segíthet. Sohasem szabad kapitulálni! Igazában a Lélek adja az igazi szeretetet és tesz lelki emberré. Ezért kell imádkoznom. És Lukács evangéliuma szerint az Atya sohasem tagadja meg a Szentlelket azoktól, akik kérik tôle. 1988. november 29. Három földlökés egy óra körül. Minden mozgott szobámban; kiszaladtam az udvarra, és a következôt már ott hallottam-éreztem: az épület kis dobozként remegett. Azt mondják, itt az Albánói-tó vidékén vulkanikus a talaj, gyakran van ilyen mini-földrengés. Kicsit meghökkentem. Este felkészültem arra, hátha ki kell szaladnom. Visszaemlékeztem a görögországi esetre. Szalonikiben a szalézieknél szálltam meg egy éjszakára: a hatodik emeleten laktak, ,,befalazott'' lift vitt fel oda. Pár hónappal (?) korábban nagy földrengés volt ott, lehetett látni a falrepedéseket; a városban megtámogatott, aláducolt templomok, házak... Este a teraszon beszélgetünk. Kérdezem: mi történik, ha jön a földrengés, mit csinálunk? -- Az elsô, hogy kikapcsolják az elektromosságot. (Tehát a lift nem működik!) Legjobb az asztal alá bújni! (No, ez annyit ér, mint mikor a Lufthansa-gép zuhant, és én az ülés szélébe kapaszkodtam...) Éjjel nem aludtam, a szúnyogok miatt sem. Négy órakor fölkeltem, mivel este már rendeztem számlámat, behúztam magam után az ajtót, beszálltam a kapu elôtt álló kocsimba és eszeveszetten rohantam ki a városból (nem volt forgalom). Eltájolódtam: egy idô után azon vettem észre magam, hogy Athén felé tartok, nem Jugó felé, ahogy akartam. Megfordultam: amikor a görög--jugoszláv határhoz értem, még annyira korán volt, hogy a vámosok aludtak... Várnom kellett körülbelül egy órát. Most a lelkigyakorlat jó alkalom arra, hogy meggondoljam: ha nem is földrengés, bármi történhet velem még ma éjjel; ,,számon kérik a lelkemet''. És minden nap készen kell lennem. (Persze, Isten nem olyan kegyetlen Szörny, aki éppen azt várja, hogy készületlen legyek, és akkor ,,visz el'', hogy kárhozatra taszítson...) Azt szoktam hangoztatni, hogy -- a litánia könyörgésével ellentétben -- én a váratlan halált kérem az Úrtól, mert szörnyű lehet például az, ha valaki tudja, hogy rákja van... Fél év? Egy év? A szorongás, a bizonytalanul biztos vég miatt, rettenetes lehet. Bár sohasem lehet elôre elképzelni, hogy akkor majd hogyan viselkedem. Isten megadja kegyelmét, de mindig a jelenben adja, és a jelenben kell vele együttműködnöm. Most a lényeges az, hogy jól végezzem a lelkigyakorlatot, hogy ôszinte bűnbánatot tartsak és megújítsam életemet. -- Mindenesetre, az ítéletrôl (és kárhozatról) szóló elmélkedés -- Szent Ignác szerint -- üdvös lehet, hogy jobban magamba szálljak, hogy legalább az üdvös félelem tartson vissza a súlyos bűntôl. Az Irgalomra hagyatkozom bizalommal, de óvakodom a vakmerô bizakodástól! Régamey OP. ,,Il faut mourir avant sa mort'' (A Vie Spirituelle utolsó számából fotóztam ki az érdekes cikket: ,,Meg kell halnunk halálunk elôtt.'') Ez a keresztény élet a keresztségtôl kezdve: részvétel a húsvéti misztériumban, Krisztus halálában és feltámadásában. Meghalni az inautentikus, nem igazi életnek. Ha olyan nagy dolog, döntô tett a halál (a meghalás aktusa), hiszen belépés az örök életbe, nem lehet a véletlenre hagyni. Boros László hipotézisét lehet bírálni, de az kétségtelen, hogy egész életünket akkor foglaljuk össze, akkor döntünk majd véglegesen Isten mellett -- vagy ellene. De természetesen, nem lesz közömbös, hogyan éltünk, hiszen tetteink megváltoztatnak jó és rossz irányban (,,Ki mint él, úgy ítél!''). Most nem látom elôre, hogy akkor majd hogyan döntök, de itt és most, naponta meg kell tennem Isten akaratát, együttműködve a kegyelemmel, és akkor már a megkezdett örök életet élem. A hívô számára a jelen pillanat az örökkévalóság ablaka: guichet de l'éternité, olvastam régen valakinél. (Lavelle?) * 1988. december 1. ,,Aki szeret, ismeri Istent...'' A szeretet az a szem, amellyel ,,meglátjuk'' Istent, magyarázza Ágoston Szent Jánost. Próbáld ki ezt a ,,módszert''! Törekedj a szeretetre ténylegesen, a mindennapi életben. ,,Nem a sok tudás elégíti ki a lelket -- mondja Ignác --, hanem sentire el gustare res interne.'' Bensôleg ízlelni, a ,,scientia saporosa''-ra szert tenni, amelyrôl Prohászka beszélt. * Fontos az itt és most, a mostani elhatározás! Ne csaljak, ne csapjam be önmagamat! Ne legyek cinkosa a konkupiszcenciának, ne tegyek engedményeket! De ha szükséges is az önmegtagadás, ez még nem elég; a tiltás, a tabu helyett csakis a nagyobb szeretet lendít túl az alsó korláton. * A kérdéses barátságnál (amelynek érlelôdése sok idôt vesz igénybe és sok önmegtagadást követel) a fô kritérium: nem von el másoktól (és fôleg nem térít el hivatásomtól), hanem nyitottá tesz mindenki felé és arra segít, hogy jobban szeressem(sük) Jézust. -- A középszerűség, amely a kompromisszumok takarója lehet, nem igazi egyensúly! ,,Az igazi lelki érettség inkább az, amelyik elfogadja, és reménységben és hitben hordozza saját egyensúlyhiányát; a hitben és reményben átalakítja gyengeségeit és hűtlenségeit is úgy, hogy újjászületik az újra megtalált szeretetben.'' (M. Rondet SJ írását idéztem a Szolgálat- cikkben: Lélekben és igazságban. 361kk.) * A földi szerelem (szeretet) élménye segít ahhoz, hogy rányissak Isten misztériumára, aki Szeretet. Ez az újszövetségi kinyilatkoztatás csúcsa: ,,Mindaz, aki szeret, Istentôl született és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert Isten szeretet (Agapč)...'' (1Jn 4,7--8) Minden attól függ, milyen szeretetem minôsége. Az igazi szeretet a Lélek ajándéka. A szerelemben megtapasztalt gyengédségbôl kiindulva -- a Lélek segítségével -- eljuthatok Isten megtapasztalásához. (Gyengédség: van ebben szerelem, érzelem, a másik nemhez való vonzódás, az anya, a nôvér, az Anima iránti vonzalom...) Természetesen: mindazt, ami önzés, nárcizmus, önmagunk élvezetének kizárólagos keresése, birtoklásvágy stb., tagadni kell. Itt is érvényes a via negativa szabálya. De ez a tagadás nem semmisíti meg azt, ami pozitívum a szerelemben: megnyílás a másik felé, magam-felejtése, örömszerzés a másiknak, gyöngédséget adok és kapok stb. Mindez lehet az ,,alsó fok'', a kiindulás. És fôleg a barátság ne legyen zárt: ne zárjon el bennünket másoktól, hanem maradjak nyitott sok-sok emberi- baráti kapcsolat felé. A mindennapi kapcsolatokban, munkahelyen, közösségben figyelem másokra, szolgálatkészség, mások meghallgatása, együttérzés -- egyszóval: ,,mindenkinek mindene''. Vagyis: a szerelemrôl-házasságról való lemondás ne jelentsen önzô agglegényéletet -- illetve: az ,,üres szív'' nem azt jelenti, hogy nincs benne szeretet, meddô, hanem azt, hogy nyitott mindenki felé, nincs tele önmagával. Mindig megvan a veszélye annak, hogy csak úgy általában szeretünk; az egyetemes ne legyen ,,semleges'', elvont. A szeretet öltsön konkrét formát, ,,arcot''. Erre segít a ,,nôi'', ahogy Teilhard önéletrajzából látom. A fiatal Teilhard a háború alatt ezt írta unokanôvérének (Genčse d'une pensée. 82--83.): ,,Nem fontos, hogy -- emberileg szólva -- ‘félresikerültnek' tartod magad, ha Isten maga sikerültnek tart téged, tetszése szerint... Ha Isten közbelép, hogy elválassza szívünket, hogy erôvel egyedül ôrá irányítsa a kölcsönös boldogság- és szeretetvágyat, amelyet ô keltett fel bennünk a fiatalság boldog évei során --, akkor nem kell emiatt panaszkodnunk... Imádd ôt, felajánlva Istennek egzisztenciádat, amely félresikerültnek tűnik neked a körülmények hatására: van-e szebb tiszteletadás, mint ez a szeretô lemondás arról, ami az ember lehetett volna!'' Ha verifikálni akarod, hogy Isten egyedül elég, a teszt M. Delbręl szerint a következô: ,,Hogy megpróbáljuk Istent jobban szeretni minden másnál, elôbb-utóbb arra kell kényszerülnünk, hogy egyedül csak Istent szeressük... Akkor az ember beletörôdik vagy elfogadja, de egyszer s mindenkorra tudja, mit jelent, Istent mindenek elé helyezni...'' * ,,Mit jelent jezsuitának lenni? A jezsuita elismeri, hogy bűnös ember, de tudja, hogy meghívatott: legyen ‘Jézus társa', mint egykor Ignác...'' (Szerzetesélet a Jézus Társaságában.) Meghívatott, vagyis hivatását az Úrtól kapta. Tulajdonképpen nem választ, hanem kiválasztják. És aki már fogadalmat tett, annak állandóan meg kell újítania ezt az elkötelezettségét, és a kegyelem erejével hűségesnek kell maradnia. Ahhoz, aki elsônek szerette -- örök szeretettel szerette -- és kiválasztotta. Érdekes, hogy Szentháromságról nevezett Erzsébet nôvért (dijoni karmelitát) mennyire megragadta az Efezusi levél elejének himnusza. (H. U. von Balthasar Schwestern im Geist című könyvében olvasom.) ,,...Szeretetbôl eleve arra rendelt, hogy -- akaratának tetszése szerint -- Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk...'' (Vö. Róm 8,28--30.) Ebbôl fakad az üdvösség reményének bizonyossága, a parręsia, amelyet a Lélek ad. -- Emlékszem, a szombathelyi szemináriumban 1951 ôszén, amikor Werner Alajos tartotta a felejthetetlen lelkigyakorlatot, engem is megragadott az Efezusi levél elejének himnusza arról, hogy Isten, az Atya örök szeretettel szeretett és kiválasztott (errôl Marmionnál olvastam), Werner a prófétát magyarázva (mutatva szép, művészi kezével); ,,örök szeretettel szerettelek és tenyeremre rajzoltalak téged!'' * Guillaume de Saint-Thierry: La contemplation de Dieu: ,,Tandem tamen domine, certus sum per gratiam tuam desiderium desiderii tui, et amorem amoris tui habere me, in toto corde, et in tota anima mea...'' A ,,szeretnélek szeretni'' ágostoni reminiszcencia. Legalább vágyakozzam arra, hogy vágyakozzam, ez már több, mint puszta velleitás. (Második binárius, talán?) Ez az eszmény: teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl! ,,Amoris enim vel nomen, vel affectus nulli competit vel debetur nisi tibi soli.'' Egyedül Isten követelheti meg, hogy teljes szívvel és lélekkel szeressük. Ha ezt teremtmény- nyel, másik személlyel tesszük, bálványimádásba esünk. -- Két szeretet? Nincs két szeretet, mondja Órigenész, Ágoston, Guillaume de St.-Thierry, Lacordaire (Claudelnél); vagyis két abszolút szeretet nem fér meg egy szívben. A bálványozás veszélye: a szerelmi szenvedély elvakít, abszolutizálja a másikat, polarizálhat úgy, hogy még Istent is kizárja. Ez az üdvösség kockázata. Ez egyébként a próféták figyelmeztetésének értelme: Jahve ,,házasságtöréssel'' vádolja a hűtlen, bálványimádó népet. -- A ,,megtért'' Claudel ezt megélte a Rose-zal való házasságtörô kapcsolatban. (Ysé--Mesa szerelme a Déli osztozásban.) De Istenben, Istenért, Istentôl függve egyre jobban szerethetem a Másikat... * 1988. december 11. Erkölcsteológiai sorozatomban a homoszexualitásról kell most majd beszélnem. Újabban sokat foglalkoztak vele az AIDS miatt (e fertôzés jórészt a homoszexuális közösségeken keresztül terjedt, bár nemcsak az ilyen kapcsolatok adják tovább). Újabban több neves személyiségrôl lehetett hallani, hogy homoszexuális. Michel Foucault AIDS-ben halt meg. Pár hónapja olvastam egy interjút Aronnal (nem a híres R. Aron történész). Kíváncsiságból elôvettem Gide-et. Az elsô Földi táplálékok (1897) a századfordulón még finom költészet. Szétfolyó, megejtô pogány hedonizmus, néha evangéliumi hangvétellel. Az Új Földi Táplálékok (1935) már a nietzschei gôgöt és istentelenséget tükrözik. Gide immoralizmusa határozott és kihívó. G. Fessard SJ annak idején mélyrehatóan elemezte a homoszexualitás és az ateizmus összefüggését, kiindulva Róm 1-bôl és többször hivatkozva Gide-re is (De l'Actualité historique I. 189kk.). A férfi homoszexualitást jellemzi az effemináltság, ugyanakkor -- paradox módon -- a homoszexuális (aki bizonyos nem nélküli angelizmusra törekszik) a teremtô Istennel szemben nem veszi fel a nôi, passzív, kitárulkozó magatartást. Hitetlenségének gyökere ez, vagyis a szellem gôgje. A szellem bűne a Szentlélek ellen. Ugyanakkor bálványozás: Én, Gyönyör, Szabadság... Jellemzô, hogy Gide a Nouvelles nourritures végén megismétli, amit már korábban is hangoztatott: ,,Ne sacrifie pas aux idoles!'' Ne áldozz a bálványoknak! Valójában az a bálványozó, aki az élô Istent elveti. Szent Pál a Római levél elején ezt jól érzékelteti. 1988. december 14. A lelkigyakorlat elôtt, alatta és utána is olvasgattam Keresztes Szent Jánost, illetve a hozzá írt kommentárokat (Baruzi, G. Morel SJ és az újabb G. Tavard: Jean de la Croix, počte mystique. Cerf, 1988). Részben Tavard könyve, részben a még korábban megkapott fordítás miatt vettem elô a misztikust: Takács Zsuzsa lefordította magyarra Keresztes János összes költeményét (A lélek éneke. Helikon, 1988. Szántó Piroska művészi illusztrációival). Takács Zsuzsa rövid, értô utószót is írt a költôi fordításokhoz. (Ô is ,,szép hűtlen'', Rába kifejezésével). Persze, kicsit több magyarázat is kellene. Mindenesetre, a leglényegesebb ,,tudnivalókat'' megtaláljuk ebben az utószóban. (Kár, hogy a címadó nagy költemény, A lélek éneke tagolása, szcenáriója elmaradt; csak egyszer szerepel a ,,Vôlegény'' megjegyzés. Az avatatlan olvasó így nem értheti teljesen a verset, hiszen egyszer a Vôlegény, máskor a Menyasszony, illetve a ,,teremtmények'' kórusa beszél.) Magam is fordítottam Keresztes Szent Jánost; tudom, milyen nehéz visszaadni tömörségét, feszes poétikai formáját úgy, hogy a jelentést meg ne hamisítsuk. De itt talán fontosabb a tartalmi, mint a formai hűség. A XVI. századi kármelita misztikus ugyanis maga hosszan magyarázta költeményeit, amelyekben szinte minden szónak megvan a pontos jelentése. Valaki azt mondhatná: ezek már utólagos ,,belemagyarázások'', még ha maga a misztikus költô írta is ôket a kármelita nôvérek kérésére. Ez részben igaz: a tulajdonképpeni, lényegi ,,mondanivaló'' a költeményekben keresendô. Ezt egyébként maga Keresztes Szent János is megjegyzi például A lélek éneke kommentárjának bevezetôjében: ,,Tévedés lenne azt hinni, hogy a misztikus megismerésre vonatkozó szerelmes szavakat, mint amilyenek ezek a strófák is, prózai nyelvre lehet fordítani. Az Úr Lelke segítségünkre siet, mondja Szent Pál, bennünk lakik és kimondhatatlan sóhajtozásokkal kéri azt, amit mi nem tudunk sem felfogni, sem kellôképpen megérteni, hogy kifejezhessük (Róm 8,26). Ki tudná kifejezni azt, amit e Lélek a szeretettel teli lelkeknek értésére ad, amelyekben lakást vesz? Ki tudná szavakba önteni azokat az érzelmeket, amelyeket nekik ad, vagy a vágyakat, amelyeket sugall nekik? Biztosan senki sem, még azok a lelkek sem, akik ezekben a kiváltságokban részesültek. Ezért képeket használnak, hasonlatokat, szimbólumokat, hogy valamit kifejezzenek érzelmeikbôl és feltárják azokat a misztériumokat, amelyeknek titkát ismerik, ahelyett, hogy érveket sorakoztatnának fel. Ezeket a hasonlatokat a szeretet szelleme egyszerűségével kell olvasni, a bennük foglalt tanítás megértését keresve; különben különcködéseknek vesszük ôket, nem pedig értelmes szavaknak. Ezt látjuk a Salamontól származó Énekek énekében és a Szentírás más könyveiben... [...] Minthogy ezeket a strófákat a szeretet és a misztikus fény befolyása alatt írtam, lehetetlen ôket teljesen megmagyaráznom. Egyébként nem is ez a célom. [...] Jobb a szerelem szavainak meghagyni a jelentés teljes tágasságát, hogy mindenki a maga módján és a maga képessége szerint merítsen belôlük, ahelyett, hogy egy meghatározott jelentést tulajdonítana nekik, ami nem lenne mindenki ízlése szerint...'' Tavard részletesen elemzi a Lélek éneke három változatát. Keresztes Szent János az elsô 31 strófát írta a toledói börtönben (1578). A 32--34. strófákból álló szakasz hozzáadás (1579--82 között íródott); a harmadik rész pedig (a 35--39. strófákkal) 1584 körül keletkezett, amikor Keresztes Szent János még nem fejezte be a költemény kommentálását. Mindezt azért érdemes tudni, mert így jobban megértjük a költemény szerkezetét. Látjuk, hogy a 31. strófa valóban lezárta a Canticót, a hozzáadásokkal kissé megbomlott a szerkezet, illetve bizonyos ismétlések keletkeztek. Egyébként a 32--39. strófák eredeti költôiség szempontjából is az elsô 31 strófa mögé helyezendôk. (Feltűnô a fokozott allegorizálás.) Keresztes Szent János misztikus ,,szerelmi'' költeményét az Énekek éneke, illetve annak keresztény kommentárjai sugallták. Elôször Hippolitusz idézi kifejezetten az Énekek énekét a III. század elején. Azóta a keresztény hagyomány Isten és a lélek, Krisztus és a lélek, illetve Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatára alkalmazza az ószövetségi nászének-gyűjteményt. Már az Efezusi levélben is van utalás erre a misztikára. Korábban pedig az ószövetségi próféták, például Ózeás és Ezekiel a szerelmesek, illetve a házasok kapcsolatához hasonlítják Jahve és népe viszonyát (a hűtlenség, bálványimádás = házasságtörés stb.). Órigenész kommentárjában minden további nélkül Krisztusra és a lélekre (illetve az egyházra) vonatkoztatja. Számára egyébként az Írások kulcsa mindig Krisztus. De ez a misztikus értelmezés nem zárja ki azt, hogy nagyon konkrét legyen. Mert ô pontosan követi az Énekek éneke szövegét, nem úgy, mint például az új magyar fordítás. Én 1,13: ,,Kedvesem kebleim között (keblek: ubera) pihen'', nem pedig keblemen, ahogy a magyar fordításban olvasom. Órigenész Ezekielre is hivatkozva megmagyarázza, hogy a szűzlány mellei kemények, teltek, míg a prostituáltéi löttyedtek... Isten Igéje tehát az Ara (lélek, egyház) keblei között pihenhet, ha a lélek szűz... Érdekes, amit Órigenész a két szeretetrôl (szerelemrôl) mond: a lelki és a testi szeretet nem fér meg együtt. ,,Senkit sem tarthat hatalmában két szerelem. Ha a testet szereted, nem érted meg a lelki szerelmet.'' Claudel, aki szintén kommentálta az Énekek énekét, másutt Lacordaire-t idézi: Nincs két szerelem! * Itt eszembe jut, hogy Keresztes Szent János életét a szombathelyi szemináriumban olvastam (itt másodéves teológus voltam 1951/52-ben) Szabó Elek OFM homiletikatanárom próbaprédikációm témájául e spanyol misztikus életét adta. A prédikációt az ebédlôben, a pulpitus- szószékrôl mondtam el. Már nyár lehetett, mert elborult az ég, viharfelhô takarta el a napot. Azt hiszem, Keresztes Szent János éjjeli szökésérôl beszéltem éppen: amikor a híres toledói börtönrôl, lepedôbôl készített ,,kötélen'', az ablakon keresztül leereszkedett, illetve leugrott a Tajo partjára. Konkrétan ecseteltem a szökést: ,,A sötét éjszakába villám hasított...'' -- és ebben a pillanatban vakító villámcsapás és égzengés: a szombathelyi szeminaristák velem együtt egy pillanatra megszeppentek, majd kitört a jóízű nevetés. Arra biztosan emlékszem, hogy a villámlás-dörgés éppen abban a pillanatban következett be, amikor kiejtettem a villámcsapás szót... Az epizódot azért is említem, mert jelezni akartam, hogy Keresztes Szent Jánossal nem tegnap kezdtem el foglalkozni. Már Jelek az éjszakában című 1983-as kötetemben is közöltem két versének fordítását, a Sötét éjszaka dalát és az Élô szeretetlángot. Ezeknél ügyeltem a költemény formájának (ritmus, rímek) pontos visszaadására. A most fordított nagy költeménynél, A lélek jegyesi énekénél nem törekedtem a rímképletek amúgy is szinte lehetetlen újraalkotására -- amint ezt például a francia fordítások sem tették --, hanem inkább a tartalmi hűséget tartottam szem elôtt, de közben mégis költôi, ritmikus fordítást készítettem; lehetôleg hűen követve Juan de la Cruz tömörségét is. A költeményt azért is fordítottam le, mert nehéz Keresztes Szent Jánosról írni, ôt értelmezni, ha nincsenek szemünk elôtt költeményei. (A prózai magyarázatokat jobban nélkülözhetjük.) Egyéb megjegyzéseimet az olvasónaplóból ,,kinôtt'' variációban, a Keresztes Szent János ,,jegyesi misztikája'' című eszmefuttatásban találja meg alább az olvasó. 1988. december 18. Most olvasom az Irodalmi Újságban (1988/4.) Fejtô Ferenc szép ismertetését Illyés Gyuláné könyvérôl (József Attila utolsó napjairól), amelyet tavaly olyan nagy örömmel olvastam végig. Igaza van Fejtônek, hogy Flóra beszámolójának ôszinteségében nem lehet kételkedni. Én ezt ,,belsô érvek'' alapján is így gondoltam; Fejtô pedig személyesen is ismerte József Attilát, ezekben az utolsó napokban is találkozott vele. (Legalábbis úgy emlékszem: egyszer Triznyáéknál kérdezgettem József Attilával való kapcsolatairól, amelyekrôl Mémoires-jában is írt.) Itt jut eszembe, hogy régebben, vagy másfél évtizede, itt Rómában Barankovicsot is faggattam Attilával való ismeretségükrôl... Vele szintén T. Zsuzsáéknál találkoztam. Tegnap este ugyanitt Vásárhelyi Miklós beszélt a hazai helyzetrôl. Most látom az Irodalmi Újságban, hogy hetvenéves. Nem is gondoltam volna. Emlékkönyvet adtak ki barátai és tisztelôi (1133 oldalon 90 közlemény! -- az említett nevek közül ötöt-hatot személyesen is ismerek). 1988. december 19. Michel de Certeau SJ (+1986) fiatalkori (1956-ból való) írása a RSR 1988/2-ben a vallásos tapasztalatról. (Vö. 1Jn 1,1kk.) A ,,már'' és a ,,még nem'' feszültség; a durée, valamint a dépassement jelentôsége. A megmerevített ez vagy az, a dolog értelmetlen, az értelem az irányban, a szándékban, a folyamatban, a lendületben, az önfelülmúlásban keresendô. Így Isten jelenlétét sem itt vagy ott találod, ebben vagy abban. Isten elvonul és csak utólag veszed észre (Gen 29,16) -- ,,hátulról'' pillantod meg (Kiv 33,23). Vagy mint az emmauszi tanítványok, akkor fedezed fel, hogy ô volt, mikor már eltűnt. Ez áll az Isten ,,látására'' is; még nem látod, bár jelen van, illetve állandóan jön, ad-venir, adventus Domini: állandó adventben élünk. ,,Isten nekünk örök jövô'' -- írtam Tiszta ellentmondás című versemben. Nemcsak olyan értelemben, hogy ô lesz az abszolút jövô, amikor majd meglátjuk úgy, ahogy van, hanem állandóan jön. Jelenléte elsôsorban eljövetelében van, illetve a mi vágyunkban, Isten-keresésünk lendületében. Ha már azt hiszed, hogy megragadtad, nem ô az; ha azt hiszed, hogy látod, mint egy konkrét dolgot, nem Isten. Ha azt hiszed, megértetted (= fogalomba öltöztetted, kimondtad a kimondhatatlant, amelyet csak a költôk és misztikusok képei sejtetnek meg azzal, aki elég mély, hogy a szimbólumokat megragadja), nem Istent értetted meg, hanem egy bálványt, a magad alkotta Istent. Mindez már részben az én reflexióm, túlhaladtam Certeau-n, bár az ô vonalában maradtam. Húsz évvel késôbb sokkal inkább hangsúlyozza Isten távollétét, a másuttlétet, a hiányt, az űrt. Érdekes La faiblesse de croire című könyve végén az ,,Extase blanche'', fehér extázis. ,,Látni Istent, ez végsô soron: semmit sem látni; nem veszünk észre semmiféle részleges dolgot, hanem részesedünk az egyetemes láthatóságban, amelyben már nincsenek szétvágott különleges jelenetek, nincs sokfajta, töredékes és mozgó mozzanat, mint az emberi észrevevésnél.'' (315.) A RSR folyóiratban pedig, 1984-es fényképe mellett egyik könyvébôl (L'Invention du quotidien. I. 322.) ez az idézet áll: ,,Van mégis egy elsô és egy utolsó egybeesés a meghalni, hinni és beszélni között. Csakugyan, egész életem folyamán, végsô soron csak halálomnak hihetek, ha ‘hinni' egy másikhoz való viszonyt jelöl, aki megelôz és állandóan eljön. Nincs semmi olyan ‘más', mint halálom, amely minden másság indexe. De semmi más nem határozza meg jobban a helyet, ahonnan kimondhatom a másik iránti vágyamat, hálámat azért, hogy létezem -- garancia és bármiféle felajánlható jó nélkül --, azért a létért, amelyet várása tehetetlen nyelvezetében kaptam; így tehát halálomnál pontosabban semmi sem határozza meg azt, hogy mit jelent beszélni.'' 1988. Karácsony ,,Istent sohasem látta senki. Az egyszülött (Fiú) Isten, Aki az Atya kebelén nyugszik, ô nyilatkoztatta ki.'' (Jn 1,18) ,,Mindaz, aki szeret, Istentôl született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert Isten Szeretet, Isten szeretete abban nyilvánul meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. [...] Szeressük tehát, mert Isten elôbb szeretett minket. Aki azt állítja: Szeretem Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné? Ezt a parancsot kaptuk tehát tôle. Aki szereti Istent, szeresse testvérét is.'' (1Jn 4,7--9; 19--21) És még az a vers, amelyet 1962-es brüsszeli papszentelési emlékképemre nyomattam: ,,Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet Fiában van.'' (1Jn 5,11) * Ma Karácsonykor grosso modo elkészültem Szomjúság-forrás című kötetem kéziratával. Deo Gratias! 1989. január 10. Befejeztem a Szomjúság-forrást. Karácsony után még néhány szép Claudel-fordítást hozzáadtam. Nagyon megkedveltem most Claudelt. -- Egyben elkezdtem a Mai írók és gondolkodók sorozatom 3. füzetének összeállítását: H. U. von Balthasart. Befejeztem a Mérlegnek a trilógia utolsó része, a Theologik bemutatását. Korábbi két bôvebb szemlémmel együtt így lényegében megvan a bevezetô tanulmány. Most fordítom -- a francia fordítás felhasználásával is (ahol van) -- Balthasar szövegeit. Néha a francia nagyon pontatlan és kínosan nehézkes. Persze Balthasar is komplikált. Mivel irodalmi érdeklôdését és munkásságát is akarom érzékeltetni, fordítok Péguy-rôl, Goethérôl és Hölderlinrôl szóló szakaszokat is. (Péguy-nél felhasználhattam -- idézetekhez -- korábbi fordításaimat az Évából, valamint a csodálatos Éjt.) 1989. januuár 18. Hölderlin igen nagy hatással volt Balthasarra. Valóban csodálatos és ugyanakkor megindító a sorsa. Tulajdonképpen negyven évig (1802-- 1843) elborult elmével élt. Már kezdett úr lenni rajta az ôrület, amikor Szophoklészt fordított és himnuszait írta. Az élet felén (amelyet oly sokan átültettek magyarra) olyan remekmű, mint Goethe csodás kis verse: A vándor éji dala. Újrafordítottam Hölderlint. Az élet felén Aranyló körtékkel s dús vadrózsákkal hajlik a tóba a domb. Ti békés hattyúk csóktól részegen hajtjátok fejetek a józan-szent vízbe. Jaj nekem ha jön a tél honnan kapok virágot meleg napsugarat s földi árnyat? Hideg házfalak merednek némán s fenn süvítô szél zörgeti a bádogkakast. 1989. január 31. Most emlékeztünk Sík Sándor költô, író születésének százéves fordulójára. Felidézem már említett emlékemet 1950-bôl, amikor mint kezdô költô levelet váltottam Harsányi Lajossal, aki a ,,Harsányi--Sík- -Mécs''-triász érdemeit méltatta, megmagyarázva, hogy minden kornak megvan a maga két-három nagy költôje: Babits--Kosztolányi--Tóth és ugyanígy a ,,katolikus költészetben... az említett három papköltô. Harsányi azután ,,átpasszolt'' Tűz Tamásnak, egy idô után vele leveleztem. Tűz kétségkívül az új ,,katolikus'' nemzedékben, pontosabban a ,,papköltôk'' sorában az elsô helyre került, és ezt a rangot a mai napig megtartotta. Puszta Sándor utolsó szakaszának jó néhány nagy versével ugyan ,,felzárkózott'', de modernségben, formagazdagságban, folytonos megújulásban nem látom Tamás párját. A festészetben Prokop Péter állítható erre a rangra, akinek hetvenedik születésnapjáról nemrég emlékeztünk meg. Péter mondotta az interjúban: ,,Akár tetszik, akár nem: csak művészet van, nincs szakrális, vallásos művészet...'' Azt akarta mondani -- gondolom --, és ez áll az úgynevezett katolikus költészetre is --, hogy művészt (költôt) elsôsorban nem tematikája, még csak nem is vallásos vagy nem vallásos (hívô -- nem hívô, ezt vagy azt hívô) világnézete és inspirációja alapján kell minôsítenünk, hanem magával művészi-költôi alkotásával, annak minôségével; vagyis a kérdés ez: milyen színvonalú a költészete, festészete. Persze, hogy kinek mi a normája, amelyhez a ,,színvonalat'' méri, az megint más kérdés. Ezek a gondolatok merültek fel bennem, amikor a Vigilia 1989. januári számát lapozgattam, amelyet Sík Sándor emlékezetének szenteltek. Az ötvenes évek elején én is hallgattam azokat a konferenciabeszédeket, amelyekrôl Jelenits ír. Elôvettem Sík összes verseit is. Bizony, ma már a legtöbb túlságosan hosszúnak, bôbeszédűnek tűnik: a tematika ,,elbeszélô'' feldolgozása és a forma hagyományos. Más korban élünk. Ugyanígy vagyok Harsányi és Mécs verseivel. Tűz Tamásnál mindig találok valami mellbevágót; még ha néha túlságosan keresett és ,,modernkedô'' is, ami nem tetszik nála, ôt szeretem a legjobban. (A nem ,,papköltô'' katolikusok közül persze Rónayt, Pilinszkyt és Vasadit.) A Vigiliában találtam egy szép Csanád-verset: Szent János apostol állomásai (Sík Sándor születésének centenáriumára). Rónay László pedig ugyanebben a számban ismerteti A kozmosz ablakait. Egyetértek vele. Az újabb Csanád -- Pilinszky befolyására is -- egyszerűsödött, markánsabb lett, olyan mint amilyen az öregedô Puszta Sándor volt. Kár, hogy olyan keveset ír. Ma olvastam a Magyar Nemzetben, hogy meghalt Weöres Sándor. R.I.P. Holnap megszólaltatom azt az interjút, amelyet 1969. februárban készítettem vele itt Rómában. 1989. február 26. Most, hogy befejeztem a kefelevonatok javítását, hallottam T. Zsuzsától, hogy Márai Sándor öngyilkos lett Amerikában. Fôbe lôtte magát. Isten legyen neki irgalmas! Szerencsétlen, nagyon magányos volt; pár éve meghalt a felesége, majd a fogadott fiuk. Agnosztikus volt, ahogy naplójegyzetei mutatták. Szinte fél életen át foglalkoztatta a Júdás-, illetve Jézus-téma, ahogy a Harminc ezüstpénz (1983) hosszú genezise is elárulja. Jézusa minden bizonnyal a liberális Szentírás- kritikáé; de ennél több is: Isten irgalmának megtestesítése. ,,Egy napon megismeri az embereket és fölfedezi az irgalmat. Lénye csordultig telik irgalommal, ami úgy buggyan a szavából, mint a mákony a szivacsból, melyet a római zsoldos lándzsája hegyével cserepes ajkához nyújt, mikor a kereszten függ és szomjúhozik. Ez minden, amit ígérhet. Ezért élt, ezért halt meg.'' (Harminc ezüstpénz. 35.) ======================================================================== 6. Izrael és Jézus nyomában Visszapillantás Szentföldi napló -- 1987. szeptember 25--október 7. 1987 ôszén (szeptember 25. és október 7. között) abban a szerencsében volt részem, hogy egy olasz zarándokcsoporttal (22 pap, 21 világi) megjártam Kairót, a Szináj-félszigetet, Jordániát és (most már másodízben) a Szentföldet. Így a bibliai tájakon újra elmélkedhettem a választott nép kivonulásáról, az ó- és újszövetségi történetekrôl; Jézus életének és halálának színhelyein átélhettem azt, amit sorozatomban elôadtam és nagyjából már kész, Az emmauszi úton című könyvemben leírtam. A most következô emlékezések és eszmélôdések tehát személyes jellegűek: nem az útleírás vagy a szentföldi kalauz műfajához tartoznak, hanem inkább lelki-teológiai naplójegyzetek -- egy zarándoklat keretében. * * * Rómából Kairó felé repülve, a Földközi-tenger felett arra gondoltam: itt ringott civilizációnk bölcsôje. Itt hirdették elôször Krisztus Evangéliumát, azt a békét, amelyet a világ nem adhat. És e vidék -- Közép-Kelet -- népei mióta szenvednek a politikai feszültségek, terrorcselekmények és háborúk miatt! Amikor az arab ,,Szalam'' és a zsidó ,,Salom'' köszöntést hallottam a két hét során, gyakran gondoltam erre: nincs béke ,,Ábrahám fiai'' között; fôleg a ,,Béke városában'', Jeruzsálemben volt ez világos. De hiszen az ellentét az egyiptomi rabszolgaságig, sôt Ábrahám és Hágár fiáig, Izmaelig megy vissza... (Az iszlám hagyománya szerint az egyiptomi rabszolganôtôl származó Izmael az arabok ôsatyja.) A zsidó-keresztény civilizáció a teremtés és üdvtörténet eszméjével a fejlôdés fô erjesztôje volt a panteizmusokkal és az örök körforgást hirdetô mítoszokkal szemben. Teilhard de Chardin Az emberi jelenségben, amikor a kozmikus fejlôdés legújabb szakaszáról, a Nooszféra kibontakozásáról kezd tárgyalni, jogos büszkeséggel írja: ,,A szárazföldek szerencsés kialakulása folytán vannak bizonyos, a többinél kedvezôbb övezetek, kiterjedt fennsíkok, szűk átjárók -- hatalmas, művelhetô síkságok, fôleg, ha néhány nagyobb folyó öntözi, ahol összegyűlnek és elkeverednek a fajok. E kiváltságos helyeken az emberi tömeg a letelepedett életforma, a szálláskészítés óta természetszerűleg összpontosulni, egybeolvadni és felmelegedni törekedett. Innen ered, hogy a csiszolt kôkori rétegen kétségtelenül ‘veleszületettnek' mutatkozott néhány vonzási és szervezôdési pólus, amely a Nooszféra számára felsôrendű és új állapot elôjele és elôjátéka. -- Öt ilyen gyújtópont ismerhetô fel a múlt különbözô mélységeiben: a közép-amerikai maja civilizáció; a dél-tengeri polinéz civilizáció; a Sárga-folyó medencéjének kínai civilizációja; a Gangesz és az Indus folyó völgyének indiai civilizációja, és végül a Nílus és Mezopotámia egyiptomi és sumér civilizációja.'' Miután röviden jellemezte az egyes központokat, civilizációkat, Teilhard így folytatja: ,,Lassanként visszaszorulunk így a világ legnyugatibb övezetei felé, ahol az Eufrátész, a Nílus, a Földközi- tenger mellékén a földrajzi hely és a népek kivételes találkozása néhány ezredév alatt oly kedvezô keveredést hozott létre, amelyben nem veszett el a felhajtó erô, ellenkezôleg, az értelem tényekkel, a vallás pedig tettekkel párosult. Mezopotámia, Egyiptom, Hellász -- majd Róma - - s mindenek fölött [...] a zsidó-keresztény titokzatos kovász adta meg Európa szellemi formáját! [...] Késôbb, a Nooszférában folyó planetizációról szólva rámutatok majd az Emberiség más részeinek is a nagy és lényeges szerepére, ami a Földön elvárható teljesség betöltésébôl számára jut. Kutatásaink jelenlegi pontján a tények érzelmi meghamisítása lenne, ha nem ismernénk fel, hogy a Történelmi idôkben a Nyugat vitte elôre az Antropogenezis fôtengelyét. [...] Hatezer év alatt a Földközi-tenger körül új Emberiség csírázott ki, amely épp most szívja magába a csiszolt kôkori mozaik utolsó maradványait: egy más fejlôdési réteg rügyezése ez, valamennyi közt a legsűrűbb a Nooszférán.'' Teilhard de Chardin -- egy kicsit Bergsont követve és transzponálva -- döntô szerepet tulajdonít az Idô, pontosabban a ,,teremtô fejlôdés'' felfedezésének. Ez jellemzi leginkább a modern emberiséget: az evolúció felfedezése és tudatosítása. Mondjuk így: a történetiség tudata. És ezzel megjelenik a szorongás is. Már Pascal -- az elsô ,,modern'' -- érezte ezt a szorongást, a néma, mérhetetlen világmindenségben elveszô parány rettenetét: ,,E végtelen csillagterek örök csöndje rémülettel tölt el!'' Errôl hosszan elmélkedtem Jelek az éjszakában című könyvemben. De kortársainkat -- kezdve Heideggerrel -- jobban nyugtalanítja az Idôbe dobott és végre (halálra) szánt lény esetlegessége. Legalábbis azokat, akik a hívô Teilhard-ral nem fedezték fel, hogy a fejlôdésnek iránya van, hogy valami Transzcendens Ómega vonzza (,,amorizálja'') ezt a kibomló teremtést. ,,Az ember kiengesztelôdne, ha felfedezné, hogy a Világegyetem tud szeretni'', írta valahol Camus. Nos, Teilhard -- Dante hitét vallva -- állítja, hogy ,,a Szeretet mozgat Napot és minden csillagot''. Az ember végleges életre lett, örök élete van, mert a világmindenség fejlôdését magára vette a Teremtô Krisztus, akiben és akiért minden lett, Szent Pál és Szent János szerint. Minden az ô jövetelét készítette elô, és minden valamiképpen Hozzá tartozik. Most a Földközi-tenger felett -- Afrika (talán az ôsember bölcsôje) felé repülve -- fölidézem azokat a költôi szárnyalású sorokat, amelyeket annyit idéztem, és amelyeket a jezsuita paleontológus 1924-ben ,,világmindensége'' egyik elsô megfogalmazásában írt le: ,,Az elsô Karácsonyt megelôzô csodás idôkbôl nem hiányzik Krisztus, hanem áthatja azokat hatalmas erejével. A fogantatására való lázas készülôdés mozgatja a kozmikus tömegeket és irányítja a bioszféra elsô életáramait. Az ô születésének elôkészítése gyorsítja meg az ösztönök fejlôdését és a gondolat kibomlását a Földön. Ne botránkozzunk ostobán azon, hogy oly végeláthatatlan várakozásnak kellett megelôznie a Messiás eljövetelét. Nem kevesebb kellett, mint az ôsember rettenetes és ismeretlen erôfeszítése; Egyiptom rejtetten bontakozó szépsége, Izrael nyugtalan várakozása, a keleti misztikák lassan lepárolt illata, a görögök végletekig kifinomult bölcsessége, hogy Jessze és az Emberiség törzsén kinyílhasson a Virág. Mindezek az elôkészületek kozmikusan és biológiailag szükségesek voltak, hogy Krisztus az emberi színpadra léphessen. És mindezt az erôfeszítést lelkének aktív és teremtô ébredése serkentette, amennyiben az emberi lélek arra volt kiválasztva, hogy átlelkesítse a Mindenséget. Amikor Krisztus megjelent Mária karján, az egész világot kezdte magasba emelni...'' Egyiptom Háromórás repülés után érkeztünk meg Rómából Kairóba (szeptember 25-én este). Mielôtt leszálltunk volna, hosszan repültünk a fényektôl csillogó egyiptomi partok felett: a Nílus-delta és Kairó, a 12-14 milliós fôváros villanyai életrôl tanúskodnak. Egyiptom számára az ôsi idôktôl kezdve a Nílus vize jelenti az életet. Az ország 95 százaléka sivatag. A Shepheard's Hotel hatodik emeletérôl a Nílusra látok. Az autótülkölés hajnali három óráig tart -- és ötkor újra kezdôdik. Nappal teljes a káosz a központban, ahol éppen most készült el a metró. A teret majd még rendezni kell, ki kell építeni. Ez lesz a világ egyik legszebb és legnagyobb tere, magyarázza arab vezetônk, amikor másnap buszunk próbál átkelni a kavargó ,,tengeren'', hogy a múzeum közelében kikössön. Gyalog elôbb érkeztünk volna, ha a hoteltôl átvágunk a múzeum irányába. De így is érdekes; vezetônktôl sok mindent megtudunk Egyiptomról. Egyiptom telülete több mint egy millió négyzetkilométer, de csak mintegy 3 százaléka lakott terület: a Nílus völgye és deltája, valamint az oázisok. Az esôzés nagyon ritka, még a tengerparton is. Kairó ezért rettenetesen piszkos a portól, a sivatagi homoktól (a gizai piramisok mellett már kezdôdik a sivatag). Természetesen, a lakosság 93 százaléka muzulmán. A megmaradó 7 százalékot fôleg ke-resztény ,,szekták'' alkotják, muzulmán vezetônk kifejezése szerint: ortodox (4 millió), katolikus (200 ezer) és protestáns (100 ezer). Igen nagy a munkanélküliség; azok is, akik munkalehetôséget kapnak, sokszor nevetséges bérért dolgoznak. Az országnak mintegy 36 milliárd dollár a külföldi adóssága. Mubarak elnöknek a következô években súlyos nehézségekkel kell szembenéznie. * * * Szeptember 26-án délelôtt a kairói múzeumot látogattuk, amely világviszonylatban elsô helyen áll egyiptomi gyűjteményével -- mintegy százezer darabjával. Közel öt évezred civilizációjáról, művészetérôl nyújt áttekintést. A földszinten találhatók a nagy-méretű alkotások (szarkofágok, óriásszobrok) idôrendben, az elsô dinasztiáktól a fáraók kora végéig; az elsô emeleten pedig papíruszok, ékszerek, ôskori leletek, Tanisz király kincse, Tutanhamon (= Tutenkhamen, 1347--1339) sírja és kincsei... Itt minden a temetkezéssel és a vallással (az életen túli élettel) kapcsolatos. A látogató csak a legfontosabb ,,darabokra'' tud figyelni, követve a vezetô jelzéseit. Ismeretes, hogy a modern egyiptológia születési dátumának 1822-tôt tekintik, amikor J.-F. Champollion (+1832) hosszú kísérletezés után megfejtette a hieroglif, a hieratikus és démotikus írás jeleit. Visszatérve közel-keleti utamról, elolvastam Kákosy László Ré fiai című könyvét (Gondolat, 1979), amelybôl nagyon sokat tanultam az ókori Egyiptom történetére és kultúrájára vonatkozóan. Ezzel kiegészíthettem azt is, amit szeptember 26-án délután a gizai piramisokról mesélt vezetônk. A görög-római világ az ókor hét csodája közé sorolta Kheopsz, Khefrén és Mükerinosz piramisát. Építésük rejtélyét még a mai napig sem fejtették meg teljesen. Kákosy Lászlónál (Ré fiai. 311.) ezt olvasom az egyiptomiak vallásáról: ,,A Nap, a Hold, az istenek világa szerves része annak a képzetkomplexumnak, mely az egyiptomiak tudatában fokozatosan kialakult a létrôl, annak okairól, céljairól, fizikai és spirituális vonatkozásairól. A világ kormányzójának a különbözô neveket viselô Napistent tekintették. Leggyakrabban mint Ré (Ra) tűnik fel a szövegekben, nevének bôvebb formája Ré-Harahtu ‘Ré, a Fényhegyen levô Hórusz'. [...] Ré a képeken általában sólyomfejű ember, fején vörösen izzó napkoronggal, ritkábban nem keveréklény, hanem teste is sólyom. A Nap érthetô módon foglalkoztatta az egyiptomiakat, lényét sokoldalúnak, összetettnek tekintették...'' Az alvilágot, az egyiptomiak túlvilághitét jeleníti meg az Ozirisz- mítosz, amelyhez meglehetôsen bonyolult történet kapcsolódik. Ezt a történetet Plutarkhosz foglalta össze Ízisz és Ozirisz című könyvében. Az istenség eredetileg talán nem is az alvilág ura volt, hanem termékenységi hérosz, ôsi király, a Nílus egyik megtestesítôje. A mítosz fôszereplôi Oziriszen kívül feleség-nôvére, Ízisz, testvére Széth, valamint Ízisz és Ozirisz gyermeke, a sólyom vagy a kisfiú képében elképzelt Hórusz. ,,Az Ozirisz-kultusz eddig kielégítôen meg nem oldott történeti problémája az istenség aránylag késôi megjelenése. Írott forrásokban csak az Óbirodalom második felétôl, az V. dinasztiától kezdve találkozunk nevével, s bár ez nem jelenti azt, hogy tisztelete csak röviddel ez elôtt alakult ki, mindenesetre arra utal, hogy a hivatalos vallás nem könnyen fogadta be. Késôbb viszont a leggyakrabban említett istenek egyike lett, uralkodója a túlvilághitnek. A vallás alakulása során a rendkívül sokoldalú isten egyes vonásai is módosultak, de mindig világosan elôtűnt a lényeg, a termékenység, a halál, az elmúlás és újjáéledés jelenségeinek elválaszthatatlan összekapcsolódása, amit legpregnánsabban egy halotti szöveg, a Kapuk könyve egyik képe fejez ki: óriási gabonakalászokat látunk, melyeket a kísérô szöveg ‘Ozirisz testé'-nek nevez.'' (Ré fiai. 317.) Az egyiptomiak hiedelmeit még számtalan más isten, szent állatok, állatistenek, fétisek, démonok, numenek népesítik be. Úgy tűnik, nem fogadható el az az elmélet, amely szerint az egyiptomi vallás latens monoteizmus, tehát a filozófus elmék számára -- a néphittôl eltérôen -- csak egyetlen elvont isten létezett. Inkább henoteizmusról vagy monolátriáról beszélhetünk, amely egy-egy kiemelt istenre ruházza a többi hatalmát, funkcióit: erre Egyiptomban a himnuszirodalom szolgáltat bôségesen példákat. De ez a felfogás nem tagadja a többi isten létét, nem tiszta monoteizmus, mint a bibliai hit. Egyiptomban tehát már gazdag civilizáció és kultúra bontakozott ki, amikor (a Középbirodalom korszakában, a 12. dinasztia idején) a félnomád Ábrahám, a választott nép ôsatyja a mezopotámiai Úrból megérkezett Kánaánba. A patriarchák kora (Ter 12--50) a Középbirodalom végére és az Újbirodalom elejére tehetô; adatok vannak arra, hogy a héberek kényszermunkát végeztek Pi-Ramszesznél. II. Ramszesz (1301-- 1234) uralkodásának vége felé vagy közvetlenül utána vonulhattak ki a zsidók Mózes vezetésével Egyiptomból. Merneptah (1234--1229) idején egy sztele említi az ,,Izrael'' fölötti gyôzelmet. Körülbelül 1220 és 1200 között hatol be Józsue az Ígéret földjére. * * * 1987. szeptember 27-én reggel indulunk Kairóból -- az Exodus ,,nyomán'' -- a Szinai-félsziget sivatagja felé. Most látjuk csak, milyen óriási a város. Elhaladunk a Szadat-emlékmű elôtt. Félelmetes látvány a ,,halottak városa'': a lakásínség miatt az élôk beköltöztek a temetôbe és együtt laknak a halottakkal. Több kilométeren át balra csak a törpe temetô-épületeket látjuk. Majd Kairó külvárosában számtalan épülô bérház sorakozik. Végre kiérünk a mammut-városból és kezdôdik a sivatag, a holdbéli táj. Az aszfaltút Szuez felé tart. Minden töltés vagy egyéb földmunka nélkül készült ez az ,,autóút''! Most hirtelen furcsa látvány. Közel négyezer évet visszaugrunk a történelemben: szegény egyiptomiak kosárban vagy puszta kézzel hordják a köveket egy építkezéshez. Így dolgozhattak az izraeliták is az egyiptomi fogság idején, mígnem Mózes kiszabadította ôket. Szueznél a csatorna, illetve öböl alatt alagúton halad át autóbuszunk. Vezetônk felolvassa a zsidók hálaénekét: ,,Magasztalom az Urat, mert dicsôség övezi, a lovat és a lovast tengerbe vetette. Az Úr az erôsségem és menedékem, ô lett szabadítóm. Ô atyáim Istene, ôt magasztalom. Az Úr nagy harcos, Jahve a neve. A fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, legjobb harcosai elmerültek a Sás-tengerben... Uram, ki hasonlít hozzád az istenek közül? Kit övez a szentség úgy, mint téged? Félelmetes vagy tetteidben, csodákat művelsz... Az Úr ural-kodik örökkön örökké...'' (Kiv 15) Vezetônk felidézi Mózes születését és meghívását, a Kivonulás történetét, majd vázolja az Egyiptomba került József és testvérei korábbi történetét. A patriarchák: Ábrahám, Izsák, Jákob (Ter 12--50) bizonyos szempontból ,,atyáink a hitben'' nekünk keresztényeknek is (miként a zsidóknak és részben a mohamedánoknak). Az új emberiség zsengéit alkotják: meghívásuk és útjuk, a nekik és utódaiknak szóló ígéretek mintegy az ember lelki kalandját jelképezik; az ígéretek végleg Jézus Krisztusban teljesednek be. A nomád Ábrahám számára a föld a sikert, az életteret jelenti, az utód pedig Isten áldását. Mivel az Istennel való örök élet hite Izraelben majd csak fokozatosan alakul ki, az utódok adják meg a földi élet értelmét; bennük folytatódik az ôsök élete. De az isteni ígéret túlmutat a hivatás konkrét keretein, Ábrahámon keresztül Isten az egész emberiséget hívja és mindenkire kiterjeszti áldását: ,,...Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége'' (Ter 12,1--3). Így tehát Ábrahám és utódai sorsában játszódik a meghívottak, sôt az egész emberiség sorsa. A Zsidókhoz írt levél így értelmezi Ábrahám példáját: ,,Ábrahám hitbôl engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az ígéret földjén, idegen országban, és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít...'' (Zsid 11,8--10). A szellemi kaland majd Jézus Krisztusba torkollik és a mennyei Jeruzsálemben ér véget. Ábrahám története folytatódik fia, Izsák, illetve unokája, Jákob által, aki ,,Izrael'' lesz, ôse Izrael tizenkét törzsének, amelyek Jákob fiaitól eredeztetik magukat. (Még a Jézus által kiválasztott 12 apostol is e tizenkét törzsre utal. A Biblia utolsó könyve, az Apokalipszis is felidézi ezt a képet, amikor a Krisztus végleges gyôzelme utáni örök Királyságot mutatja be.) József, az utolsó elôtti fiú története, egyiptomi szerepe mintegy összekötô kapcsot alkot a patriarchák palesztinai élete és Egyiptomba való menekülésük között. Ugyanakkor az isteni Gondviselésrôl is tanítást nyújt: Izraelnek nem szabad sohasem kétségbeesnie, hiszen vele van Isten, aki kiválasztotta. Egyébként az égô csipkebokor jelenete (Kiv 3), Mózes meghívása és Jahve nevének kinyilatkoztatása is -- miként az egész pusztai vándorlás -- azt példázza, hogy Jahve népével van, oltalmazza; még akkor is hűséges, ha a nép hűtlenné válik, bálványimádásba téved vagy zúgolódik sorsa miatt. Isten szabadító, az ígéretek és a szövetség Istene; ugyanakkor hűséges szolgálatot, a törvényének való engedelmességet kíván, és fôleg azt, hogy rajta kívül ne imádjanak más istent. Jahve a vad pusztai környezetben, a száműzetésben, az égô csipkebokorban nyilatkoztatja ki magát Mózesnek (Kiv 3,1--15). Megemlékezik Ábrahámról és ivadékáról, figyel a zsidók egyiptomi nyomorúságára; eltökélte, hogy megszabadítja ôket. Maga az ,,Én vagyok, aki vagyok'' (Én vagyok Jahve) valami felfoghatatlant jelez. Pozitív jelentése az, hogy Isten jelen van, népével van, szabadító hatalom, Emmanuel. A csipkebokor-jelenetet többféleképpen értelmezték; ezeket három típusra lehet visszavezetni: 1) ,,Én az vagyok, aki vagyok'', vagyis nem értheted meg, ki vagyok, mert titkomat nem lehet meghatározni. 2) ,,Én vagyok az egyetlen Isten, aki valóban VAN'' (= Én vagyok JAHVE); vagyis a többi istenek nincsenek, semmik. 3) ,,Én vagyok, aki veletek vagyok (leszek), oltalmazlak benneteket.'' Ez a harmadik értelmezés talán a legvalószínűbb (bár teljesen nem kell kizárni az elôbbieket sem), mivel számol azzal, hogy Isten valóban a történelemben nyilatkoztatja ki magát. ,,Idegen isteneid ne legyenek kívülem!'' (Kiv 20,3) ,,Az izraelita monoteizmus nem metafizikai elmélkedés gyümölcse, nem is politikai integrációé vagy vallásos fejlôdésé, hanem a hit tanítása, és olyan régi Izraelben, mint a választott nép hite, vagyis mint kiválasztásának bizonyossága: Isten minden nép ura, ôt választotta minden nép közül. Ez a monoteisztikus hit hosszú idôn át összefért ‘más istenek' létét magában foglaló elképzelésekkel. [...] De Jahve kezdettôl fogva nem tűrheti vetélytárs jelenlétét, és Izrael egész történelme Isten gyôzelmeinek sorozata ezeken a vetélytársakon: Egyiptom istenein, Kánaán baáljain, Asszúr és Babilon birodalmi istenségein, egészen a döntô diadalig, amely szembeötlôvé teszi, milyen semmik a hamis istenek. Ezt a diadalt olykor csodák hozzák létre, de mindenképpen a hit diadala. Az a Jeremiás, aki megjósolja Júda és Jeruzsálem teljes pusztulását, egy egyszerű megjegyzésben csak úgy odaveti, hogy a nemzetek istenei ‘nem istenek' (Jer 2,11), hanem ‘nem létezôk' (5,7). A száműzetés kellôs közepén, a bálványimádás bűvös erejével szemben, egy legyôzött, meggyalázott nép körébôl tör elô a végérvényes kijelentés: ‘Elôttem nem alkottatott isten, és utánam sem lesz; én, én vagyok Jahve, és rajtam kívül nincs szabadító' (Iz 43,10k). Nyilvánvaló itt a Hóreb emléke, és sokatmondó e két olyannyira különbözô szöveg szellemi folytonossága: Jahve az egyedüli Isten, mert csakis ô képes megmenteni, Qaz elsô és az utolsó, mindig jelenvaló, mindig figyelô'. A bálványimádás azért sebzi ‘halálosan', mert üdvözítô képességét és akaratát vonja kétségbe, mert tagadja, hogy ô mindig jelen van és tevékeny, hogy ô Jahve.'' (BTSZ, 621--622. J. Guillet az ,,Isten'' címszó alatt.) Jahve a választott népnek küldetést ad, hogy terjessze az egyetlen üdvözítô Isten üzenetét. E nép lesz hordozója a messiási ígéreteknek, amelyek Jézusban teljesednek be. * * * Sivatag: forróság (jó, hogy buszunk léghűtéses!), homok és kôtörmelék; a Szináj-félsziget belsô részén magas hegyek, jobbra pedig a Szuezi-öböl kék vize. Csupán néhány oázis mellett haladtunk el. Most megállunk egy vendéglônél, hogy valami jó hideget igyunk. Egyesek elszaladnak a Szuezi-öbölig, amely csupán 500 méterre van. Milyen jó lenne fürödni, de tovább kell indulni. Ebéd -- zacskóból -- csak egy óra múlva lesz, egy másik vendéglônél. Most elfordulunk Kelet felé, a Szináj-félszigetet határoló másik ,,villakar'', az Aqabai-öböl irányába (a két öböl a Vörös-tenger nyúlványa). Átvágjuk tehát a félsziget alsó háromszögét, a Szináj-hegyvonulat irányába fordulva. Megjelennek a hegyek. A természet, az évezredek óta ôrlô Idô, szél és esô furcsán szép figurákat mintázott a hegyoldalakban. Vezetônk magyarázza, hogy kôolajat termelnek ki a Szuezi-öböl felé nyúló sík részen. Ennek nyomait látjuk is: üzemek, vezetékek, kis repülôtér. Miután átvágunk a Szináj nyúlványán -- már túl vagyunk az ebéden, a délután derekán járunk -- nagy oázison haladunk át. Hajdanában itt virágzó város volt, püspöki székhely. Most már jobbra nyíl mutatja a Szent Katalin-kolostor felé vezetô utat; de ide csak holnap látogatunk el. Most balra fordulva, a hegyoldal meredek kanyarain át eljutunk egy fennsíkra, ahol 1967-ben az izraeliek egy kis repülôteret építettek. Közvetlenül ennek a szomszédságában van a Szalam hotel, ahol éjjel megszállunk. Szináji teofánia Kiv 3,14--15 Isten-jelenés itt a hajnal s az alkonyat tisztán látod az árnyakat mert a színarany még átragyog a Hegy mögül -- nincsen árnyalat csak kék arany meg tündöklô sötét ôrzik a csillagok a Nap tüzét nappal csak kô homok és néha tamariszk nagyritkán oázis az éden emlékeként égô szomjúság kínoz a pusztaságban itt nincs kétely talán és talány csak igen és bizonyosság van: víz van hisz gyötör a szomjúság a Nap van hisz vakítón ragyog -- ,,Én vagyok ÉN VAGYOK!'' Szináj, 1987. szeptember 27--28. Egy bátor csoport reggel fél háromkor kel és indul, hogy megmássza a Szináj csúcsát, a mózesi teofánia állítólagos helyét. Az utolsó szakasz -- 700 lépcsô -- kimerítô. De a napfelkelte látványa és a csúcson bemutatott szentmise kárpótolja ôket a vállalkozás nehézségéért. Kora délelôtt a Szent Katalin-kolostornál találkozik a két csoport: a hegyrôl lejövôk és mi, akik a hotelbôl buszon érkeztünk ide. A kolostor völgyben épült. Már a kereszténység elsô századaiban (a IV. századtól) ide vonultak vissza a remeték: Mózes és Illés emléke vonzotta ide ôket. A Biblia végleges szövegeiben különbözô hagyományokat ötvöztek; a Sinait (Szinájt) Hórebnek is nevezik (Kiv 3,1; MTörv 1,2; 1 Kir 8,9; 2 Krón 5,10). De mindkét hagyomány megkülönbözteti azt a Hegyet, amelyen Mózes a Törvényt kapta. A kolostor erôdítményszerű falát Jusztiniánusz császár építtette 527-ben, hogy a remetéket megvédje a beduinok támadásaitól. Ugyanez a császár építtette a bizánci stílusú templomot, amelyet elôször a Theotokosznak, Isten Anyjának szenteltek. Késôbb a Színeváltozás címet adták neki. Végül egy legenda szerint Alexandriai Katalin vértanú testét ide hozták, ezért a kolostort a Szentrôl nevezték el. Jelenleg ortodox szerzetesek élnek itt. Csak a templomot látogathattuk meg. Pedig érdekes lett volna híres könyvtárának megtekintése: 3500 kézírásos kódexet tartalmaz, kétharmad részük görög, a többi arab vagy más keleti nyelvű. A Vatikáni Könyvtár után ez a világ második legnagyobb kéziratgyűjteménye. Innen származik a Biblia IV. századi híres kézirata, a Codex Sinaiticus, amelyet jelenleg a londoni British Museumban ôriznek. Szinájnak nevezik egyébként az egész hegyvonulatot a kolostor mögött. Arabul Gebel Musa, Mózes hegye annak a 2285 méter magas csúcsnak a neve, ahol Mózes a Törvényt kapta (Kiv 19--20; Neh 9,13; Lev 7,37). Az arabok is prófétaként tisztelik a héberek vezérét. A Szináj volt tehát a Jahvéval kötött szövetség színhelye, de itt történt a nép elsô árulása is (Kiv 32), amelyre Michelangelo Mózese is emlékeztet. Egyébként Isten üdvösségtörténeti tetteirôl, a Kivonulásról és a pusztai vándorlásról, a nép hűtlenségérôl nemcsak a Kivonulás könyvében olvashatunk, hanem például a 78. és 105--106. zsoltárban is. ,,... A Hórebnél borjút formáltak maguknak leborultak az arany képmása elôtt. Dicsôségét fölcserélték a bika képével, amely szénával táplálkozik. Elfeledték Istent, aki megmentette ôket, s aki nagy dolgokat művelt Egyiptomban. Csodadolgokat Kám földjén, félelmetes tetteket a Vörös-tengernél. Már arra gondolt, hogy eltörli ôket, ha nem lett volna Mózes, akit kiválasztott. Ô eléje lépett, hogy fékezze haragját, és ne hozzon pusztulást rájuk...'' (Zsolt 106,19--23) Szeptember 28-án délelôtt 11 körül visszatértünk a hotelbe, fogjuk csomagjainkat és buszunk máris indul Nuweiba felé. Roppant hôségben érkezünk ide az Aqabai-öböl partjára. A léghűtéses vendéglôben jól esik a friss sör. Drága, de most nélkülözhetetlen. A tündöklô tiszta kék vizet éppen csak megérintjük kezünkkel, nincs idô a fürdésre. Jordániában Ebéd után mindjárt átmegyünk a közeli kikötôbe: az egyiptomi útlevélkezelés után fogjuk a csomagjainkat, elköszönünk az egyiptomi vezetôtôl és buszsofôrtôl, és beszállunk a hatalmas hajóba, amely jó négyórás út után Aqabában köt ki. Jordániában elég gyorsan átesünk az útlevél- és vámvizsgálaton. Már elôkészítette az ,,átkelést'' jordániai arab vezetônk. Elôkelô szállodában vacsorázunk és töltjük az éjszakát. Aqaba fontos kikötô, magyarázza vezetônk másnap reggel (29-én), amikor elindulunk északra, Petra felé. Az úton számtalan teherautót látunk, ide a kikötôbe hozzák a foszfátot. Jordánia sivatagjának ugyanis szinte egyetlen haszna a foszfát, amelyet műtrágyának használnak. Az ország egyik export-áruja. Megint hatalmas hegyek között, majd a sivatagon át vezet utunk. Most már harmadik napja szinte csak sivatagot látunk (szerencsére, a hajóút kellemes volt). Vezetônk magyarázza, hogy odébb vezet az egyetlen vasút, amelyet a törökök építettek, elsôsorban a Mekkába igyekvô zarándokoknak. Most már csak foszfátszállításra használják. Olyan vidéken járunk, ahol -- három kontinens találkozásánál -- hajdan a legfontosabb karavánutak haladtak, illetve keresztezték egymást, összekötve Egyiptomot és Mezopotámiát, Szíriát és Arábiát. Északabbra majd a ,,Királyi út''-on tartunk Amman felé. De most még elôbb megállunk a híres Petrában. Elegáns Forum Hotel vár ránk a sziklás hegyek között. Már magasról, a hegyoldalból láthatjuk nemcsak a falucskát, hanem azokat a sziklafalakat is, amelyek mögött a nabateusok templomai és sírjai találhatók. Megpillanthatjuk az egyik csúcson Áron sírját is. Ebéd után -- kora délután -- már készülôdünk a különleges ,,expedícióra''. Hosszú hagyománya van annak, hogy a sziklarengetegbe lóháton érkeznek a látogatók. Fehér lovam botladozik, nemcsak a szokatlan súly miatt, hanem azért is, mivel a lejtôs út köves, egyenetlen. Ránk hajló sziklafalak között -- a ,,siq''-en át haladunk, körülbelül másfél kilométer után hirtelen egy térségbe torkollik utunk; már többen megérkeztek ide a csoportból, leszálltak a lóról és az ôket megrohanó arabokkal hadakoznak: színes kôport, tôröket, régi pénzeket, képeslapokat kínálnak, no meg -- természetesen -- a fából faragott tevéket. Impozáns látvány elôttünk a nabateusok egyik templomszerű, oszlopokkal díszített, kôfalba vájt hatalmas sírkamrája, a ,,Kincstár''. Amikor a beduinok felfedezték, azt hitték, hogy királyi kincseket rejt. Innen indulunk gyalog beljebb a hegyek közé a hihetetlen gazdag nekropoliszba, amelynek csak egy részét látogatjuk meg. Kik voltak a nabateusok? Vezetônk magyarázata és a közben elolvasott tájékoztatók alapján néhány megjegyzést teszek, hiszen a Bibliához is közük van. Eredetileg nomád szemita törzs; Kr.e. a IV. századtól az edomiak (mai Jordánia) területén telepedtek meg. Fôvárosuk Petra volt, amely a fontos karavánutak keresztezôdésénél feküdt: Perzsa öböl -- Arábia -- Vörös-tenger. A Kr.e. I. századtól a Kr.u. I. századig az arab terület legjelentôsebb kereskedô népe volt. Baráti szövetségben álltak a Makkabeusokkal (1Makk 5,25; 9,35). Ismert királyuk, I.Arétász, menedéket nyújtott Jázon fôpapnak (2Makk 5,8). IV. Arétász helytartója alatt kellett Szent Pálnak elmenekülnie Damaszkuszból (2Kor 11,32). A birodalom északi részét Kr.u. 106-ban Trajánusz hódította meg és Arábia provincia néven a római birodalomhoz csatolta. A hellenisztikus nabateus művészet legjelentôsebb emlékei itt Petrában találhatók. Papiruszon fennmaradt felirataikból és feljegyzéseikbôl kitűnik, hogy egy Duráresz nevű Nap-, illetve termékenységistent és Allutot, a Hold istennôjét tisztelték. A Királyok útján -- az ôsi karavánúton -- haladunk északra, Kerakon át Madabáig. Innen ,,kimegyünk'' Nébó hegyére (810 méter). Ködpára borítja a Holt-tengert és Jerikót, ezért most nem láthatjuk, mint Mózes, az ,,ígéret földjét'' (MTörv 32,49). Az ôsi (VI. századi), helyreállított szép templomban koncelebrálunk. Itt is, miként a Szent- földön, ferencesek ôrzik a szent helyeket, jelentôs ásatásokat folytatnak a templom körül -- a Hegyen. Mise után -- még ebéd elôtt -- Madabában megtekintjük a híres görög-ortodox Szent György-templomot, amelynek padozatán egy VI. századi mozaik-térkép látható: a bibliai tájak térképén jól kivehetô például a Holt-tenger, Jerikó a pálmákkal és még számos palesztinai város. Délután Amman mellett haladunk el északra, hogy megtekintsük Gerázát, utána visszatérünk a fôvárosba, hogy megszálljunk a Grand Palace Hotelben, és másnap bevonuljunk Jerikóba. Geráza a Dekapoliszhoz (Tíz városhoz) tartozott Jézus idejében. Valószínű, hogy Nagy Sándor alapította. A római birodalom egyik leghíresebb keleti városa volt; ,,ezer oszlopú városnak'' is nevezik a ma is álló oszloperdô miatt. Az I. század második felében és a II. század során építették ki. A színház, fürdôk, templomromok megtekintésére égetô napsütésben került sor. Vezetônk és a prospektusok szerint a régi római városnak csak egy kis (bár jelentôs) részét ásták ki. Kr.u. 90-ben a város Arábia római provincia része lett. 106-ban Trajánusz kiépítette a birodalom útjait, ez megkönnyítette a kereskedelmi kapcsolatokat Geráza, illetve Kelet felé. 129--130-ban Hadriánusz császár meglátogatta a várost, ennek emlékét ôrzi a ma is álló diadalív. 350-ben fontos keresztény közösség élt itt. 400 és 600 között tizenhárom keresztény templomot építettek. Geráza (Jérash) pusztulását a perzsák 614-es inváziójának tulajdonítják. 746-ban pedig földrengés pusztított a vidéken. A keresztes háborúk idején egyes pogány templomokat (így Artemiszét is) erôdítménnyé alakították át. A Mk 5,1-ben szereplô Geráza (gerázai megszállott) valószínűleg a Gerázától 40 kilométerre északra fekvô Gadarát jelöli (vö. Mt 8,28). Szentföld 1987. október 1-én másodszor lépek az Üdvözítô szülôföldjére. Reggel korán indulunk Ammanból; leereszkedünk a Holt-tenger felé. Erre már sok a zöld: datolyapálma és egyéb délszaki növény látható a buszból. Jerikó felé fordulunk, megérkezünk Pont Allenbyhez. A jordániai útlevélvizsgálat könnyen megy, annál bonyolultabb az izraeli részen. Nyilván félnek az arab terrorizmustól. Jerikón csak áthaladunk, mert az utolsó elôtti napra iktatták be látogatását. A Jordán völgyében tartunk Názáret felé, mert Galileában kezdjük programunkat, onnan megyünk majd -- Szamarián keresztül -- Jeruzsálembe. * * * Egyszer már, 1980 márciusában jártam a Szentföldön. Akkor a tavaszi esôzésektôl kivirult még a sivatag is. Most balra a hegyekig minden kiaszott, kivéve néhány öntözéses területet, no meg persze a Jordán völgyét. Kicsit már ismerôs a táj. Kevésbé vagyok elfogódott, mint az elsô alkalommal. (Akkor egyébként Tel Avivból mentünk fel Názáretbe, és ezen a völgyön jöttünk le Jerikóba, mivel a szamariai Szichem körül zavargások voltak, zsidó--arab összetűzések.) Szeretném valóban zarándokként végigjárni ezeket a helyeket. Mindegyik Jézus evangéliumi történetére emlékeztet. Názárethez közeledve megpillantjuk a Tábort; holnap oda is felmegyünk. Most mielôtt felkapaszkodna buszunk a názáreti hegyre, közösen elimádkozunk egytized rózsafüzért. Jézus megtestesülésérôl elmélkedve, amely itt történt. Milyen mélyen átélte ezt a költô Péguy: Maga a természetfeletti is testi S a kegyelem fája mélyen vert gyökeret S gyökerét mélyen a talajba ereszti És így a faj fája maga is örök lett. S az örökkévaló maga is idôben S a kegyelem fája mélyen ver gyökeret És egész fenékig hatol le a földbe S maga az idô is idôtlen idô lett... A kegyelem fája s a természet fája Úgy összefonódtak testvéri csomókkal Hogy mindkettô lélek és mindkettô testi Mindkettô hajótest mindketten árbócok. Mindkettô teremtett mindkettô teremtmény Mindkettô hajó az egy Óceán felett. Mindkettôt egyazon fegyverzet szorítja Mindkettô bölcsô a semmi vize felett... (Éva) Áldott a te méhednek gyümölcse! Igen, Jézus földünk virága, anyaméh gyümölcse, egy faj leszármazottja -- gyökerei Izrael történetébe, az ószövetségi választott nép múltjába nyúlnak vissza. Meghatározott idôpontban lépett történelmünkbe itt, három kontinens és több civilizáció csomópontján. Az ,,idôk teljessége'' a hosszú fejlôdés után elérkezett: az emberiség helyzete minden szempontból olyan volt, hogy a messiási jövendölések beteljesedhettek, a várva-várt Szabadító Mária igenjére elérkezett, emberré lett. ,,Amikor elérkezett az idôk teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett. Ki kellett ugyanis váltania a törvény alá rendelteket, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: ‘Abba, Atya!' Tehát nem rabszolga többé, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten által örökös is.'' (Gal 4,2--7) Most már nemcsak egy nép, hanem minden ember örököse az ígéreteknek, amelyeket az üdvtörténet hajnalán Isten Ábrahámnak tett. Ezért írja valamivel elôbb Szent Pál az Ábrahámnak tett ígéretekre hivatkozva a krisztusi hit egyetemességérôl: ,,a (mózesi) törvény által senki meg nem igazul Isten elôtt, mert: ‘Az igaz a hitbôl él'. A törvény azonban nem a hitbôl van, hanem: ‘Aki teljesíti, élni fog általa'. Krisztus megváltott minket a (meg nem tartott) törvény átkától, amikor az átok hordozójává lett értünk. Hiszen ez is meg van írva: ‘Átkozott mindaz, aki a fán függ'. Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hit által elnyerjük a Lélek ígéretét.'' (Gal 3,9--14) ,,Itt testesült meg az Ige...'' ,,Itt született Jézus...'' ,,Itt állt Jézus keresztje...'' -- ismételgettem magamban Názáretben, Betlehemben, Jeruzsálemben, amikor a szent helyen térdeltem. A helymegjelölés többé-kevésbé pontos, hiszen a keresztény áhítat, a hűséges hagyományôrzés -- amint az archeológiai leletek is igazolják -- nemigen tévedett. Nem is az a lényeges, hogy az itt centiméternyi pontossággal fedi-e a valót. Az a fontos, hogy Jézus közénk jött, az isteni Ige -- ahogy János prológusa mondja -- közöttünk ütötte fel sátorát, velünk-lakó-Isten, Emmanuel lett. Megint csak Péguyre gondolok, aki mély hittel úgy ráérzett a lényegre: Boldogok, akik látták járni-kelni országukban; boldogok azok, akik látták járni e földön, azok, akik látták járni az evilági tavon, azok, akik látták, hogy Lázárt feltámasztja. Istenem, ha meggondoljuk, hogy ez csak egyszer történt! Ha arra gondolok, hogy olyan ember volt, mint a többi, látszólag olyan, mint mindenki más, mindennapi ember. Az úton járt, mint bármelyik másik ember, lába az úton haladt, az ösvényt rótta, felkapaszkodott a domboldalak kanyargóin. Jeruzsálem! áldottabb vagy, mint Róma. Názáret, kis falucska, kis júdeai város, te is boldogabb vagy, mint Reims vagy Saint-Denis. És te, Betlehem, Júda legkisebb faluja, örökké tündökölsz a keresztény falvak felett, örökké, vég nélkül sötét kis falvaink felett... Jeanne D'Arc szeretetének misztériuma Jézus valóban ember volt: éhezett és szomjazott, lefeküdt és fölkelt, pihent, dolgozott, örült és szomorkodott, együtt lakmározott Kánában a násznéppel és sírt Lázár sírjánál. Amikor fellépett, együttérzésbôl gyógyított, hirdette Isten országát, amely személyével elérkezett -- beteljesedtek a messiási jövendölések. Ennek tudatában volt, de csak fokozatosan vezette be övéit Isten-emberi titkába, hiszen mindjárt nem értették volna meg még bizalmasai sem. Az éj leszálltával félrevonul, hogy imádkozzék. Miután elhagyja a názáreti családi házat és körbejár Galileában, nincs hová fejét lehajtania. Az imént haladtunk el a Genezáreti-tó (Tibériás) közelében, ahová holnap visszatérünk: itt, a tó környékén hirdette elôször az Örömhírt, Kafarnaumban, ahol Péter lakott, a tóparti halásznép körében. A zsinagógában vagy pedig egyszerűen a tóparti domboldalon, a bárkából... Megérkeztünk Názáretbe... * * * Hamarosan azután, hogy felértünk az újvárosba, szállodánkhoz érkeztünk. Elszállásolás és ebéd után rövid sziesztát tartottunk, majd indultunk be az óvárosba, a szent helyekre. Jártam már Názáretben, de most új várakozással tekintek minden élmény elé. Megtekintjük Mária kútját, majd az Angyali Üdvözlet bazilikájánál az ásatásokat, illetve a Szent József-templomot, majd koncelebrált szentmisét mutatunk be az Angyali üdvözlet, Mária háza valószínű helyénél. Az ásatások vezetôi megállapították, hogy a mai bazilika helyén már 431 elôtt bizánci bazilika állott. Az itt talált egyik felírás utal az angyali üdvözletre. Az Ave Maria rövidítése vehetô ki; görög nagybetűkkel ez áll egy oszlopalapzaton: XE MAPIA (= xaire Marian). A mise alatt felolvassuk Lukács evangéliumának örökszép jelenetét (Lk 1,26kk.). A homília alatt próbálom ,,szemlélni'' az Ige megtestesülésének ,,triptichonját'' úgy, ahogy azt Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyvben leírja, és amelyrôl annyiszor elmélkedtem. Idézem a három elôgyakorlatot: 1. ,,Idézzem fel a történetet, amelyrôl szemlélôdnöm kell: hogyan nézte a három isteni Személy az egész földkerekséget, tele emberekkel, és látva, hogy azok mind a pokolba jutnak, hogyan határozza el a maga örökkévalóságában, hogy a második Személy az emberiség megváltására emberré legyen. Amikor az idôk teljessége elérkezett, elküldi Szent Gábor angyalt Boldogasszonyunkhoz.'' 2. ,,A színhely kialakítása. Itt lássam a világ nagy terjedelmét, a földkerekséget, ahol oly sok és annyiféle nép lakik. Hasonlóképpen nézzem meg tüzetesen Boldogasszonyunk házát és szobáját, Názáret városában Galilea tartományában.'' 3. ,,Kérjem, amit elérni kívánok. Itt kérjem az Úr bensô ismeretét, aki érettem emberré lett, hogy ôt jobban szeressem és kövessem.'' Utána következik a három pont, ahol még konkrétabban látnom kell azokat a személyeket, ,,akik a föld színén élnek, oly nagy különbözôségben, mind öltözetüket, mind viselkedésüket tekintve: -- egyesek fehérek, mások feketék; -- egyesek békében élnek, mások háborúban; egyesek sírnak, mások nevetnek; -- egyesek egészségesek, mások betegek; -- egyesek születnek, mások meghalnak -- és így tovább...'' Egy kijelentésen fennakadok: Szent Ignác atyánk úgy gondolta, miként nagy fia, Xavéri Szent Ferenc, a távol-keleti missziók egyik elôfutára, hogy a pokolra kerülnek mindazok, akik nincsenek megkeresztelve, tehát nem tartoznak kifejezetten, láthatóan Krisztus egyházához. De kitételét megmenthetjük a mai teológia szempontjából is, ha nem az egyes emberekre gondolunk, hanem a megváltó megtestesülés elhatározása ,,elôtti'' idôre, tehát -- antropomorf módon -- azt képzeljük, hogy a Szentháromság éppen most határozza el az emberiség megváltását; ha ez a megváltás nem történt volna meg, az emberek üdvössége lehetetlen lett volna. A Szentírásból világos Isten egyetemes üdvözítô akarata; teológiailag tisztázott az is, hogy valaki elnyerheti az üdvösséget, ha saját hibáján kívül nem ismerte meg az Evangéliumot, de nem vétkezett lelkiismerete, az ôt szólító Igazság fénye ellen. Isten tudja hogyan, írja a zsinati dokumentum (GS 22), valamilyen módon mindenki részesedhet húsvét titkában. Pontosan így hangzik a fontos szöveg, amelyet II. János Pál is idézett elsô körlevelében: ,,Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte anélkül, hogy megsemmisítette volna. Igen, ô, az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkozott, emberi akarattal cselekedett, és emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától született, így valóban egy lett közülünk: mindenben hasonló hozzánk, a bűnt kivéve...'' Késôbb pedig ugyanebben a pontban, miután a dokumentum Krisztus megváltó haláláról és feltámadásáról, illetve a húsvéti titokban való részesedésrôl szólt, ezt olvassuk: ,,Mindez nemcsak a keresztény hívôre vonatkozik, hanem minden jószándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végsô hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra -- Isten tudja, miképpen --, hogy a húsvét titkában részesedjék.'' Átváltoztatáskor hallom, hogy a közeli mecset müezzinje nyújtottan imára hív. A zsidók Názáretben is, Jeruzsálemben is csendesebbek, bár kevésbé toleránsak, mint az arabok. Mise után a régi názáreti negyeden haladunk át. Itt fôleg arabokat látunk. Bekukkantok egy ácsműhelybe is. Fiatal zsidó lány jön -- Máriára gondolok. A bazár és a piac itt is ugyanaz, mint Egyiptomban, Jordániában vagy Jeruzsálemben a Via Dolorosán, vagy Betlehemben. A zarándokokra (turistákra) is tekintettel vannak; sôt a különféle emléktárgyak, kegyszerek árusai kifejezetten az idegenekbôl élnek. De így van ez Lourdes-ban és Rómában is. Október 2-án zsúfolt program vár ránk Galileában: Názáret -- Kána -- a Boldogságok Hegye -- Tabga (kenyérszaporítás) -- a primátus temploma -- Kafarnaum (igaz, ezek a Genezáreti-tó partján egymáshoz közel esnek) -- majd Ein Ghev -- hajón átkelés a tavon -- Tibériásban ebéd -- keresztségünk megújítása a Jordánnál -- Tábor (szentmise) -- Názáret. Itt minden Jézus jelenlétérôl beszél. Legkevésbé a tó változott. Az Ein Ghev-i kibucnál szállunk hajóra, miután még megvártunk két csoportot. (A hajójárat rendszeres: Ein Ghev és Tibériás között.) A Genezáreti tavon Mk 4,35--41 Most is olyan a tó mint mikor átkelt rajta a halászok Halásza -- de most dél van alszanak a nyugtalan szelek tündöklô tükör az égi kéktôl Ein Ghevtôl Tibériásig alig egy óra de a motor megáll elsimul a hajósodor vezetônk Írást olvas figyelünk a Szóra mely felidézi a hajdani vihart ,,... És nagy csendesség lett...'' Mindenki hallgat mélyen meditál különös csendélet -- Valami láthatatlan Kéz felülrôl felénk nyúl és mennybe emeli az óriás csend-akváriumot. Ein Ghev-Tibériás 1987. október 2. Tibériásban, a tóparti vendéglôben ebédelünk. Tibériás városát Nagy Heródes fia, Heródes Antipász alapította a római korszakban. Tibériusz császárról nevezték el. A jeruzsálemi templom lerombolása (70) után Galilea lett a zsidó vallás hivatalos központja. A Fôtanács (Szanhedrin) Tibériásba tette át székhelyét. A város a zsidó vallásosság és kultúra egyik központjává vált. Itt fejezték be a jeruzsálemi Misnát és (a IV. században) a Talmudot (a rabbik törvénymagyarázatai). Számos híres rabbi itt van eltemetve. A legismertebb a filozófus Maimonidesz, aki Szaladin udvarában, Kairóban orvos volt. Halála után hamvait ide, Tibériásba szállították. Egyébként a Szentföldön (és Jordániában) gyakran emlegetik az egyiptomi Szaladin fejedelmet: ô futamította meg 1187-ben a kereszteseket, és ô vetett véget a jeruzsálemi francia királyságnak. A ,,galileai nap'' eseményei közül megemlítem még Kafarnaumot: Péter házának romjai és a zsinagóga maradványai (ennek zsinagóga-ôsében mondta el Jézus az eucharisztikus beszédet, Jn 6) azt a helyet jelzik, ahol -- a tó közelében -- nyilvános működése elején Jézus a leggyakrabban megfordult: lásd Márk elsô három fejezetét! Kafarnaum lett második otthona. Miután a tóparton meghívta Simont és testvérét, Andrást, a kafarnaumi zsinagógában meggyógyított egy ördögtôl megszállott embert. ,,A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment...'' Valóban csak pár lépést kellett tennie, és máris Péterék házában volt. Itt meggyógyította az apostolfejedelem anyósát. Majd ,,bejárta egész Galileát, hirdette az igét a zsinagógákban és ördögöket űzött...'' ,,Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt meghallották, hogy otthon van, olyan sokan gyôltek össze, hogy az ajtó elôtti téren sem fértek el. Miközben hirdette nekik az igét, egy bénát hoztak oda. Négyen vitték. A tömeg miatt azonban nem tudtak eléje jutni. Ezért kibontották fölötte a háztetôt s a nyíláson bocsátották be a hordágyat, amelyen a béna feküdt...'' Ismerjük a folytatást: Jézus megbocsátja a beteg bűneit, és isteni hatalma jeléül egyetlen szavával meggyógyítja, talpra állítja. (Kisiskolás koromban a tisztelendô úr magyarázta e történetnél, hogy Palesztinában -- a miénktôl eltérôen -- a házak teteje lapos, és könnyen kibontható... Annyi evangéliumi apróságot rögtön megért, ,,lát'' az ember, ha a Szentföldön jár. Például az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd: ,,Egy ember lement Jeruzsálembôl Jerikóba...'' Megtettük kétszer is ezt az utat; valóban lemegyünk a körülbelül 800 méternyi magasságban fekvô városból a Holt-tenger közelében fekvô Jerikóba... De ezek ma már közismertek, hiszen számtalan bibliai tárgyú könyv, fényképalbum, diapozitív vagy videofilm forog közkézen.) Újra nagy élmény délután a Tábor: pazar panoráma. Toszkán tájra emlékeztet a galileai dombos vidék, innen felülrôl nézve. Koncelebrált szentmisénk során felidézzük Jézus színeváltozását. Majd -- mivel a taxik már nem dolgoznak -- a hosszú-hosszú szerpentinen gyalog megyünk le a buszhoz, gyönyörködve a valószínűtlenül szép naplementében. Az este gyorsan ránkszakad; az utolsó csoport el is tévedt egy útkeresztezôdésnél. Végre mindenki együtt van a buszban. Irány Názáret. Amikor felkapaszkodunk a názáreti ,,hegyre'', elimádkozzuk az Úrangyalát. Közben vezetônk bejelenti: reggel korán, hatkor indulunk, mivel szombat lesz és Kippur ünnepe, késôbb nehézségeink lennének a zsidó többségű településeknél. Arab buszsofôrünk ismeri a helyzetet, meg az utat is; majd kikerüli a veszélyes ,,gócokat''. Október 3-án tehát felmentünk Názáretbôl Jeruzsálembe, éspedig Szamarián keresztül. Ismeretes, hogy Jézus korában Palesztina három részre oszlott: északon Galilea, középütt Szamaria, délen Júdea Jeruzsálem fôvárossal. 721-ben az asszír II. Szargon király elhurcolta Szamaria lakosságának egy részét és pogány telepeseket küldött helyükbe. Ezek az ottmaradt izraelitákkal keveredtek és új faj született. Nagy Heródes Szamaria fôvárosát, Szebasztát (= Auguszta, Augusztusz császárról elnevezve) ragyogó görög-római várossá építette ki: szentélyek, színház, fórum, sportstadion, utak, oszlopcsarnokok romjai még ma is a régi dicsôségrôl beszélnek. Az idegen fajú és vallású jövevények és a zsidók keverékét nevezték szamaritánusoknak. A Jahve-kultusz mellett más (pogány) kultuszok is elterjedtek itt (2Kir 17,19--41). E pogány keveredés miatt a zsidók a számkivetés után nem engedték a szamariaiakat a jeruzsálemi templomba (Ezd 4,1kk), ezért a Garizim hegyén (870 méter) saját szentélyt építettek (2Makk 6,2). A Haszmoneus I. Hürkánosz János Kr.e. 107-ben leromboltatta ezt, de a hegy továbbra is istentiszteleti hely maradt, amint Jézus és a szamariai asszony beszélgetésébôl is megtudjuk (Jn 4,20). Megállunk Szichemben Jákob kútjánál. Az Efraim hegységben Ebál és Garizim között fekszik a helység, amelynek mai neve Nablusz. Ábrahám és Jákob is erre járt. Jákob ásta a kutat, amelybôl Jézus is ivott. A IV. század végén már egy templom állt itt, amelyet a szamaritánusok lázadása idején megrongáltak, Jusztiniánusz császár újjáépíttette. Késôbb újra lerombolták, majd a keresztesek újjáépítették, azután Szaladin idejében újra lerombolták. (Ez a szomorú történet ismétlôdik gyakran Palesztinában, fôleg Jeruzsálem múltjában.) 1960-ban görög-ortodoxok megszerezték a romokat és hatalmas templomot kezdtek építeni a ma is létezô kút fölé. (Korábban, még az 1917-es forradalom elôtt, orosz ortodoxok érkeztek ide.) Pénzforrás hiányában nem tudták folytatni az építkezést, csak a falak állnak. A sziklába vájt mély kútból (több mint 30 méter) vizet húzunk egy vödörben, és iszunk belôle. A kis földalatti kápolnában egy ortodox szerzetes ikonokat és más kegytárgyakat árul. Ezenkívül kis korsókat készít: a látogatók ezekben vizet vihetnek maguknak emlékül. A kertben elolvassuk János 4. fejezetébôl Jézus és a szamariai asszony történetét. ,,-- Uram -- ismerte be az asszony --, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a helyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell ôt. -- Hidd el nekem, asszony -- válaszolja Jézus --, eljön az óra, amikor sem ezen a helyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti ismeretlent imádtok, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól való. De eljön az óra, sôt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk. -- Tudom, hogy eljön a Messiás, a Fölkent -- mondta az asszony. Mikor eljön, tudtunkra ad majd mindent. -- Én vagyok az, aki veled beszélek.'' (Jn 4,20--26) * * * Lélekben és igazságban -- ezt a címet adtam elôzô tanulmánykötetemnek. Mostani közel-keleti utam során szkeptikusabb lettem a vallások és felekezetek közti párbeszéd gyakorlati lehetôségét illetôen. Amikor egy bizonyos szinkretizmus és relativizmus jelentkezik még a katolikus hiten belül is, amikor azt mondják -- a régi türelmetlenség ellenpólusaként: mindegy, hogy az embernek milyen vallása van, minden vallás egyformán jó, hangsúlyozom a kereszténység sajátosságát, egyedülálló igazságát. Amikor a múlt maradványaként egyesek továbbra is türelmetlenek mások hitével és világnézetével szemben, ezt hangsúlyozom: senki sem birtokolja a teljes igazságot, még azok sem, akik hisznek Jézus Krisztusban. Mert igaz ugyan, hogy Jézus az Igazság, és minden érték Belôle forrásozik és feléje mutat, hiszen az Atya mindent Általa és Érte teremtett; de a kinyilatkoztatásban feltárt igazságot a történelmi ember -- még maga a tévedhetetlen vándorló Egyház is csak részben sajátítja el; sohasem tudja teljesen kimeríteni, csak megközelíteni a Misztériumot. Ezért lehet fejlôdés az egyházi tanításban, ezért van igazi dogmafejlôdés. Viszont nekem, aki a kereszténységbe születtem bele, akit katolikusnak neveltek, aki a katolikus teológiát elmélyítette..., világos, hogy a krisztusi hit fölötte áll minden monoteizmusnak, minden más vallásnak. De ez nem jelenti azt, hogy elítélem azokat, akik nem az én hitemet vallják, vagy egyáltalán nem hisznek. Isten mindenkit lelkiismerete és jóhiszeműsége szerint ítél meg. Miben lettem hát szkeptikus? A zsinat óta annyit hangoztatott párbeszéd gyakorlatát illetôen. Mert nemcsak zsidók és arabok halálos ellentétérôl van szó, nem is pusztán zsidók és keresztények, arabok és keresztények antagonizmusáról vagy ellenségeskedésérôl; hanem az egyes keresztény felekezetek: ortodoxok, protestánsok, katolikusok, illetve az egyes keleti rítusok közti ellentétekrôl is. Már 1980-ban is ez ütött meg a Golgotán, a Szentsír körül. Most még világosabb lett Jeruzsálemben és Betlehemben, de már Názáretben is: hosszú-hosszú idônek kell eltelnie addig, míg magasabb szinten, a teológiai vegyesbizottságokban vagy az egyházi vezetôk szintjén elért eredmények eljutnak a bázishoz, amikor a századok óta meggyökeresedett szokások, elôítéletek és ellenérzések eltűnnek a mindennapi kapcsolatokból. Világos, hogy nem pusztán teológiai kérdésekrôl van szó, hanem életbevágó problémákról, társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális nehézségekrôl, sôt -- mint a palesztinok esetében -- élet-halál kérdésrôl. Libanonban, miként Észak-Írországban nehéz lenne szétválasztani a múltbeli vallási megoszláshoz kapcsolódó tényleges társadalmi-politikai problémákat a mai vallási ,,pártállástól''. Ez az eszmélôdés nemcsak a Jeruzsálem felé vezetô úton, de egész szentföldi tartózkodásom idején bennem kavargott. (Pár nappal Rómába való visszatérésem után olvastam az újságban, hogy súlyos összetűzésekre került sor Jeruzsálemben a Siratófalnál, illetve az Omár- mecsetnél zsidók és arabok között. Megértem a zsidókat is: a hajdani dicsôséges templomból csak a fal maradt, helyén mohamedán mecsetek állnak. Másrészt viszont a szegény arabokat is megértem, amikor az új, gazdag zsidó negyedeket látom vagy azokat a zsidó településeket, ahonnan elôzôleg kitelepítették az arabokat, ,,katonai zónának'' nyilvánítva a térséget...) * * * Mielôtt beértünk volna Jeruzsálembe, jobbra fordultunk, hogy felkeressük Emmauszt. Nem azon az úton érkeztünk tehát, amelyiken a feltámadás után Kleofás és társa haladhattak. De megint nem lényeges a topográfia, az sem, valóban ott volt-e a vendégfogadó, ahol a jelenlegi templom áll. A koncelebráció során felolvastuk Lukács evangéliuma végérôl a történetet. Tulajdonképpen ebben minden benne van. A feltámadt Krisztus -- Lelke által -- jelen van az Írásokban (igeszolgálat) és a Kenyértörésben (Eucharisztia), jelen van az egyházi közösségben. Nem kell senkinek a Szentföldre zarándokolnia, hogy találkozhassék a feltámadt Úrral; ezt a hitben itt és most, mindig és mindenütt megteheti. A hit által Jézus társai és kortársai leszünk. Megérkezve Jeruzsálembe, körbejárunk a falak körül, illetve a Jozafát-völgyön át (a Kidron völgyében) felkapaszkodunk a délnyugati dombokra, hogy lássuk a panorámát. A falakkal körülvett óváros -- amint a térképen nézem --, csak egytizede a modern Jeruzsálemnek. ,,Jeruzsálem -- teológiai provokáció'', írta valaki. Ma a három monoteista vallás, judaizmus, kereszténység, mohamedanizmus egyaránt a ,,magáénak'' tartja a Béke Városát, ahol számtalan csata dúlt, építés és rombolás egymást váltogatta az évezredek során. A keresztények is megosztottak: a Szentsír-bazilikában (miként Betlehemben) osztozkodnak a szent helyeken. Zsidók, keresztények és mohamedánok Ábrahám gyermekeinek vallják magukat. A hagyomány szerint a volt salamoni templom Mória hegyén épült, ahol Ábrahám Izsákot fel akarta áldozni, hittel engedelmeskedve Istennek. A mohamedánok szerint innen ment mennybe Mohamed; a szent szikla fölé emelték az ,,Omár-mecset'' kupoláját. A kánaáni Jeruzsálemet Dávid zsoldosai hódítják meg, ezért a király magánbirtoka (,,Dávid városa''). Salamon a várostól északra palotát és templomot emel. Kr.e. 587--86-ban elpusztítja Nabukodonozor, lakóit babiloni fogságba hurcolja. Izajás, Jeremiás és Ezekiel próféta működése szorosan Jeruzsálemhez kapcsolódik. 539-ben Cirusz (= Kürosz) perzsa uralkodó meghódítja Babilóniát: a zsidó nép visszatér Jeruzsálembe. Zorobábel újraépíti a templomot. Kr.e. 175-ben IV. Antiochusz Epiphánész eltörli a Jahve-kultuszt és megszentségteleníti a templomot. Kr.e. 64-ben Pompejusz meghódítja Palesztinát. Kr.u. 70-ben Titusz seregei elpusztítják Jeruzsálemet. (Errôl szól Josephus Flavius A zsidó háború című könyve.) 135-ben római-hellenista stílusban újra felépítik a várost (Aelia Capitolina). 637-ben hódítják meg az arabok. A templomtér szent szikláján megépítik a mecsetet. Jeruzsálem az iszlám szent városa és zarándokhelye lesz. 1517-tôl négy évszázadon át török kézen van. Az óváros falait a XVI. században kapta. A Jézus korabeli Jeruzsálem délen terült el, csak északi része azonos a mai óvárossal. 135-ben a Szentsírt is betemették; Konstantin császár Kr.u. 325-ben megtalálta az igazi, betemetett sírt, illetve a keresztrefeszítés helyét, amely Jézus idejében a falon kívül volt. Kedves nekem az Olajfák hegye és környéke, ahol a látogatást kezdjük. Jézus gyakran jött ide imádkozni az utolsó éjszakáig, amikor vérrel verejtékezve könyörgött az Atyához: ,,Abba, neked minden lehetséges: Vedd el tôlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te...'' (Mk 14,26) Ezek a vastag törzsű olajfák -- azt mondják -- évszázadosak. Ha nem ezek, de ôseik tanúi lehettek Jézus éjjeli imáinak és szenvedése elôtti gyötrôdésének. Ragyogó napfényben szemléljük innen a Várost. Az elôtérben a mecset aranykupolája. Dominus flevit a neve annak a templomnak, amely arra emlékeztet, hogy Jézus sírva fakadt a szenvedés elôtti napokban, amikor innen megpillantotta a várost: ,,Jeruzsálem, bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!'' (Lk 19,42) Elôzôleg Betániában jártunk, ahol Jézus szintén sírt, Lázár sírja elôtt (Jn 11). ,,Jézus könnyekre fakadt'', mire a zsidók megjegyezték: ,,Nézzétek, mennyire szerette ôt.'' Némelyek azonban megjegyezték: ,,ô, aki visszaadta a vak látását, nem tudta volna megakadályozni, hogy ez meg ne haljon?'' ,,Jézus még mindig mélyen megindulva a sírhoz ment. Az egy kôvel elzárt barlang volt...'' Mi is láttunk ilyet ott a kertben. Jézus feltámasztotta Lázárt, aki azután késôbb meghalt. Az ô saját feltámadása nem egy holttest megelevenedése volt, hanem megdicsôülés, átlépés a végleges életbe, más rendbe, megistenülés. Ilyen lesz a mi feltámadásunk is. A tanítványok itt az Olajfák hegyén találkozhattak a feltámadt Krisztussal, mielôtt felment volna a mennybe, vagyis végleg eltűnt volna testi szemük elôl. Kis kápolna ôrzi emlékét. Ott van a szikla lábnyomaival. A jámbor hagyományt annyira tisztelte Szent Ignác atyánk, amikor elzarándokolt ide, hogy jó messzirôl visszagyalogolt: egészen pontosan meg akarta figyelni, milyen irányban, égtáj szerint nyomódtak be a kôbe Urunk lábnyomai mennybemenetele elôtt. Milyen mély lehetett akkor, 1523 szeptemberében Ignác áhítata! Még kereste Isten rá vonatkozó akaratát. Késôbb elmesélte társának, Favre-nak, hogyan gyúlt ki szívében a szeretet tüze, amint testi szeme elôtt mintegy leperegtek Jézus életének és szenvedésének titkai, és hogyan erôsödött meg abban a szándékában, hogy egész életére a Szentföldön marad. Isten másképp határozott: Alcala, Salamanca, illetve Párizs iskolapadjai után majd Rómába kerül elsô társaival (belôlük születik meg 1540-ben Jézus Társasága), és a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. (Isten terve az volt velem is, hogy Louvain és Párizs után Rómába kerüljek és a pápát szolgáljam...) * * * Kavarognak bennem az élmények, az 1980-as szentföldi zarándoklat emlékei keverednek a mostaniakkal. Azóta évi lelkigyakorlataimon Jézus misztériumairól elmélkedve könnyebb a ,,helyzetkép-alakítás'', a képzetek rögzítése. Több versem ôrzi az elsô szentföldi zarándoklat emlékét. Például a következô, amely az 1984 novemberében, Frascatiban, a Villa Cavallettin végzett lelkigyakorlat alatt született, amikor az olajfák között elmélkedtem. Olajfák kertjében 1 Zöldezüst levelű olajfák tollászkodnak a késô ôszi fényben boldogok, bárhol megélnek erejük: gyökerük Távolabb Tusculum dombján a pineák ecsetje ultramarint kever be futó fehér felhôkbe -- szálló illúzió! Közel s távol benned fut össze központ vagy mindenhez mérték Mi lesz majd ha memóriádban a múlt hamva kihűl ki emlékszik rád ha egyszer majd te is porrá leszel? Belül s kívül most az ôszi verôfény játszik veled a most van csak -- holnapod nem ismered Keresd a múlóban a röppenôben öröklétedet! Ezt is lehet? Most fakad léted számtalan lehetôséged szabadon valóra válthatod ha vállalod hogy te légy magadnak mérték ne vessen ide-oda az ingatagság kerge szele állj meg magadban mint az olajfa -- rendíthetetlen gyökere! De gyökered honnan ered? 2 Szellôzködô olajfák között jársz fel-alá a szálló alkonyatban A Lélek-fuvallat igazi hatalom! Nem a beomló vasbeton-váz nem az erôszak mely leigáz nem a vulkán a romboló hanem a gyenge szellô a teremtô Szó az elsô és a hit létünk lényege! Szólt és lettek az elsô hajnalon szólt és talpraállt a béna szava látóvá tette a vakot ,,Lázár, jöjj ki!'' és a bűzlô halott életre kelt legott mint majd a csonthalom ha megszólal a végsô újuláskor ,,Bűneid megbocsátva!'' szólt az Irgalom mint most nekem e tavaszi ôszben megtört csontjaim táncra kelnek az Irgalom teremtô szavára! 3 Nézd ott nyugaton a felhôvonulat mint óriásmadár fél szárnya a városra ráterül és elfedi napod de holnap ismét szárnyára kap az újuló remény kitágul nyilalló kék eged -- folyton-folyvást szorít és tágít ez a lüktetés: az életed Fel-alá jársz a fák között keringsz magad körül? Ne zárkózz a bôvös körbe a központ a Másik ne magadat nézd hideg tükörben légy áttetszô a fénysugárnak a Forrásra fordítsd tekinteted! Szemed színét és tehetségedet anyád-apád adta -- a véred mástól ered megújul egyre az életáram sisteregve kering -- agyadban szikrát vet a szellem majd sűrűbb lesz a vér szívedben ha a szorongás újra rádfeszül de add tovább a fényt az ajándékot magad csak úgy lehetsz ha mások veled és te másokkal együtt szülitek a létet így vagytok kibomló teremtés -- Csak úgy vagyok ha adok és kapok nagy család vagyunk -- szegény gazdagok! 4 A szabadság benned egyre nô a szellem az igazi erô és a hit a remélt jövô alapja Kinyújtózol -- a remény szárnyait a Fuvallat szélesre bontja lépj a vízre -- fenntart a hit a lehúzó örvény felfele hajt felszálló forgószél ragad magával csak azonosulj teremtô Szavával tüzes szekéren szállsz ,,Aki bennem hisz, nem lát halált!'' 5 De most a kertben árnyak osonnak Jézust látom -- Atyjával társalog: ,,Abba! te ismersz engem Tôled jöttem Tôled a küldetésem Neked adom vissza egész lényem Te engem akarsz én Téged kettônk Csókja az örvénylô Lélek Egymásba áramlunk az örök ölelésben Órám s Uralmad elközelgett Ne úgy legyen ahogy a test akarja hanem amint a Lelked mikor majd emberlelkem kileheltem a kenózis végsô sóhajában Benned leszek és Te bennem s örömünk ujjong az örök Mában!'' 6 Leszáll az éjszaka ,,a sötétség órája ez'' de a szél még tovább lengedez a Lélek új tüzeket éleszt az űrben hunyorgó galaktikák tűzrakása egyre jobban felizzik vörös tüzek lobognak húsvét készül a színfalak mögött a gyôztes Bárány jelt ad a boldogoknak... A négy nap során -- Jeruzsálemben és környékén, Betlehemben és Hebronban, a sivatagban, Jerikóban, a Qumránnál és a Holt-tenger mellett -- állandóan sietünk, hogy a zsúfolt programot megvalósítsuk. Egy idô után már nem túlságosan érdekelnek a régészeti és egyéb magyarázatok. A szent helyeken könnyen felidézem az evangéliumi epizódokat. Próbálok imádkozni és elmélkedni. Kicsit lassítunk a Via Dolorosán, ahol a bazárok között tolong a nép. Az émelyítô szagok felkavarják a gyomrot... Türelem, Jézus erre a keresztet hordozta. Megállunk a megjelölt állomásoknál, imádkozunk. Az utolsó stációk már a Szentsír-bazilikában találhatók. Ide még vissza kell térnem, hogy nyugodtabban imádkozhassam. Nincs ,,idôbeli sorrend'' a szent helyek megtekintésénél, ez is zavaró pszichológiailag. Egy nap során megéled a vérrel verejtékezést, a keresztutat és a Golgotát, de ugyanakkor a mennybemenetelt, az utolsó vacsorát és a Szentlélek eljövetelét is; azután másnap Betlehemben Jézus születését, utána Ain Karimban a vizitációt (Mária látogatása Erzsébetnél), majd este újra a szenvedéstörténetet. Húsvét és karácsony váltakozik. Talán ez a legfontosabb: Jézus életének kezdete és vége. Betlehem. -- Az esôs, nyirkos idô legalább segít egy kicsit, hogy ez az októberi betlehemi karácsony hasonlítson a miénkhez, a decemberihez, a gyermekkorihoz, még ha nem havazik is. Régen, Magyarországon ritka volt a fekete karácsony. Itt az egyik sziklabarlangban, amely hasonlít ahhoz, ahol Jézus született, ugyanolyan giccses betlehem idézi fel a misztériumot, mint mifelénk a falusi templomokban. Tehát még itt is szükség van a képzelet támogatására! Bent a városban, a konstantini bazilika alatt, egy csillag jelzi az ,,igazi'' helyet: Itt született Jézus. (Kr.e. 6--4 között. Idôszámításunk kezdetének -- Krisztus születése dátumának -- megállapításakor ugyanis tévedett Dionysius Exiguus, de ez nem lényeges.) Betlehem, Dávid városa, ezért kellett ide jönnie az áldott állapotban levô Máriának és Józsefnek a népszámláláskor: ,,Augusztusz császár rendeletet bocsátott ki, hogy számlálják össze az egész földkerekséget. Ez az elsô népszámlálás Quiriniusznak, Szíria helytartójának idejében történt. Elment mindenki a saját városába, hogy feljegyeztesse magát. József Dávid házából és nemzetségébôl származott. Elment tehát Galilea Názáret nevű városából Dávid városába, a júdeai Betlehembe, hogy följegyeztesse magát Máriával, feleségével együtt, aki áldott állapotban volt. Miközben ott tartózkodtak, elérkezett Mária szülésének napja. Megszülte elsôszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.'' (Lk 2,1--7) Észrevétlen, a világtörténelmet pillanatnyilag egyáltalán nem befolyásoló esemény, de majd a világtörténelem vízválasztója lesz. Jézus megjelenése csak nyilvános fellépésekor kezdi érdekelni a fôpapokat és helytartókat, mivel forrongásba hozza a népet. De bizonyára Heródes éppúgy, mint Pilátus vagy a Fôtanács tagjai amolyan egyensúlyát vesztett prófétát vagy lázítót látnak a Názáretiben. Josephus Flavius több lázadásról beszél: ,,Elmondom tehát, hogy Antiochos Epiphanészt hogyan űzték ki az országból a Hasmoneusok, miután Jeruzsálemet elfoglalta, és a várost három évig és hat hónapig hatalmában tartotta; hogy hogyan kérték ki a rómaiak és Pompejus döntését az ô utódai egy trónvitájuk alkalmából; hogy Heródes, Antipatros fia, Sosius segítségével hogyan döntötte meg uralmukat; hogy Heródes halála után Augustus római császár és Quintilius Varus helytartó kormányzása alatt hogyan lázadt fel a nép; hogyan tört ki a lázadás Néró uralkodásának 12. évében; hogy mi történt Cestius helytartósága alatt, és hány erôdítményt foglaltak el a zsidók rohammal a háború elején...'' (Flavius Josephus: A zsidó háború. Budapest, Gondolat, 1964. 18.) A zsidó történetíró, aki saját élményei alapján számol be Jeruzsálem 70-ben történt elpusztításáról, fôleg a politikai vezérek, illetve a háború fontosabb mozzanatai iránt érdeklôdik. Tömegek vonulnak fel, harcolnak, halnak meg a pusztulásban, vérfürdôben stb. Az egyszerű személyek csak ,,statiszták''. Kit érdekelhetett az, hogy egy szegény názáreti fiatalasszony a nyájak védelmére szolgáló barlangban fiúgyermeket szült! Ez a tény elhanyagolható ,,nagyságrend'' a világtörténelemben -- a zsidó vagy pogány történetírók szemében, hiszen Jézus ,,hatástörténete'' késôbb bontakozik ki. Igen, de nem Lukács evangélistának, aki utólag -- Jézus kereszthalála és feltámadása, a Szentlélek eljövetele és az egyház kezdeti elterjedése után -- megírja a Názáreti Jézus történetét. Nem életrajzot, hanem ,,evangéliumot'' ír; de ennek koordinátái vannak a térben és az idôben. És miután lejegyezte a húsvéti eseményeket -- a hagyomány ezeket részletezte leginkább! --, miután összegyűjtötte Jézus ,,szavait'', példabeszédeit, a csodáira vonatkozó elbeszéléseket, ,,elôtörténetét'' is vázolja, mintegy evangéliuma ,,nyitányaként''. Számomra nem lényeges: pontosan ott volt-e a barlangistálló, ahol a csillag ma jelzi (valahol ott volt, hiszen a hagyomány, a jámbor hűség erôs Keleten). Nem izgat, vajon a Máténál leírt epizód a napkeleti bölcsekrôl és a csillagról ,,igazi'' történet-e, avagy csak példázat, teológiai magyarázat, midrás. Minden bizonnyal közelebb állunk az igazsághoz, ha nem csillagászati számításokkal, például üstökös feltűnésének kimutatásával próbáljuk igazolni a szakasz történetiségét, hanem hittel Jézushoz járulunk, a napkeleti bölcsekkel együtt leborulunk elôtte és a világ Üdvözítôjeként imádjuk ôt. Most is, mint 1980-ban, háromszor felmentem a Golgotára. A Via Dolorosán az járt eszemben, amit valahol A. Malraux-nál olvastam: ,,Az ember nem megy fel turistaként a Golgotára.'' Szerencsére az utolsó alkalommal, visszaindulásunk reggelén, kora hajnalban még kihalt volt a város: a bazárok, üzletek még zárva, semmi zavaró nem volt. A kereszt tövében, a Fájdalmas Anya oltáránál miséztünk 5 órakor. (Ilyen korán még lehet ott misézni -- az ortodoxokkal ezt elintézték a ferencesek; késôbb lehetetlen lenne a zarándokok tömege miatt.) Nem volt homília (az elôzô napokon mindig más- más pap beszélt csoportunkból az evangélium után). Térdelve elmélkedtünk Jn 19,25kk felolvasása után: ,,Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nôvére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Mikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: ‘Asszony, nézd, ô a te fiad!' Azután a tanítványhoz fordult: ‘Nézd, ô a te anyád!' Attól az órától fogva házába fogadta ôt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett már. Ezért, hogy az Írás valóra váljék, így szólt: ‘Szomjazom!' Volt ott egy ecettel telt edény. Izsópra tűztek egy ecettel itatott szivacsot és szájához emelték. Amint Jézus az ecetet megízlelte, így szólt: ‘Beteljesedett!' Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.'' * * * Reggel 6-kor már indultunk a jeruzsálemi hoteltôl Jerikó, majd a határ felé, hogy Ammanból visszatérjünk Rómába. A gép nem repült át Izrael felett, hanem északra, Szíria felé vette útját és csak ott fordult nyugatra. Láttuk a törökországi partokat, Ciprust és Krétát, a görög szigeteket, átrepültünk Korinthosz felett. Pontosan az a vidék, amelyet Szent Pál apostol bejárt, hirdetve a keresztre feszített és feltámadt Krisztust. Mennyit kellett utaznia szárazon és vízen, különbözô veszedelmek között; mi pedig 3 óra alatt ,,áttekinthettük'' az egész földközi-tengeri vidéket, ahol a kereszténység bölcsôje ringott! Sokan nem jutnak el a Szentföldre, hogy Jézus nyomdokain járjanak. De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy lelkileg kövessük Jézust, hogy itt és most a hitben találkozzunk Vele. Mindenütt Galilea és Golgota, mindenütt Cenákulum és Emmausz lehet azoknak, akik a Lélek erejében befogadják az Úr igéjét és feltámadott (szentségi) Testét magukhoz veszik. Mert a Feltámadott Lelkével az Egyházban él. Ôszinte áhítattal megcsókoltam Betlehemben a csillagot, amely Jézus születésének helyét jelzi, a Golgotán pedig az Üdvözítô keresztjének helyét, illetve sírjának kövét. A Szentföldön ugyanazzal a Jézussal találkoztam a hitben, mint akirôl kisgyermek koromban édesanyám mesélt: karácsonykor, miután a fenyôfán meggyújtotta a gyertyákat és a csillagszórókat, vagy nagyböjtben, vasárnap délután, amikor kis fekete imakönyvében mutogatta a keresztút stációinak rajzát és megmagyarázta, hogy Jézus értünk, a mi bűneinkért szenvedett és halt kereszthalált. Ott ült anyám a felmosott konyhában egy széken, térdén a nyitott imakönyvvel, én pedig mellette álltam, figyeltem. Nem sejthette, hogy vagy tíz évvel késôbb a negyedikes gimnazista majd ugyanerrôl a Jézusról beszél neki... Egy nyári vasárnapon, amikor a majorban az akácfa alatt ruhákat foltozott, felolvastam neki -- nagy lelkesedéssel -- néhány részletet Endrôdy Kaszap Istvánról szóló könyvébôl. Azt a részt, amikor Kaszap Pisti a Manrézában a lelkigyakorlat alatt Krisztus Királyról és a Két Zászlóról elmélkedik. ,,Üdvözítve üdvözülni, az embereket Krisztushoz vezetni... Ez a jezsuita hivatás'': ,,Jezsuita leszek'' jelentettem ki anyámnak, aki késôbb könnyezve hallgatta, hogy el kell majd szakadnunk egymástól. ,,Aki nem hagyja el atyját, anyját, mindent, nem méltó hozzám...'' Jézus hívott, társául szegôdtem. Már az elemi és középiskolai hittanórákon is sokat megtanultam Jézusról; késôbb -- mint jezsuita -- a teológián, tanulmányaimon túl fôleg az ignáci lelkigyakorlatok vezettek be Jézus élô ismeretébe. Budapesten, Sankt Andräban (a noviciátusban), Louvainben, Wépionban (a harmadik probációban), majd Párizsban és itt Rómában: tanulmányaim és eszmélôdéseim, elmélkedéseim és imáim ,,alapozták meg'' hitemet (a kegyelmi segítségen túl vagy innen). Így lettem Jézus apostola: a hit megismertetése és védelme lett fô feladatom a Rádiónál és írói működésemben. Remélem, egyben hitvallás és tanúságtétel is volt ez a munka. Mindenesetre, azt hirdettem, amit magam is átküszködtem -- magam is megéltem. Tudom: nem elég hinni: a hit csak a szeretet által élô. Most arra gondolok, hogy Péter Fülöp Cezáreájánál megvallotta: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia.'' De ez még nem volt elég: tulajdonképpen még nem sejtette, mit követel tôle Krisztus megvallása és követése. Mert még nem értette a kereszt titkát. Amikor a Getszemáni-kertben karddal hadakozott és levágta Malchus fülét, még nem értette, hogy Isten országa nem hatalom. Következett az árulás éjszakája. Azután jött a végsô megrendülés, a keresztrefeszítés botránya: a földrengéssel Péter és a tanítványok hite összeomlott. A Genezáreti-tónál, ott a ,,primátus'' templománál gondoltam Péter második vallomására (Jn 21): az árulás és hűtlenség után ez már, a bűnbánat és a bűnbocsánat után, az Irgalom iránti viszonszeretet vallomása volt. Sajgóbb, de mélyebb, mint az a hitvallás a Jordán forrásvidékén. ,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged!'' De amint akkor nem a test és a vér adta Péter ajkára a hitvallást, most sem magától tette ezt: az isteni irgalmas Szeretet újjáteremtette, a feltámadt Krisztus Lelke cselekedte. Hitvallás helyett vallomás (Jn 21) Hitvallás volt amaz a Jordán forrásvidékén ez itt most szeretetvallomás a tóparton izzik a parázs rajta a most fogott halak A Mester homlokát aranyba fonja a hajnal nem vallat szelíden kérdez ,,Simon, szeretsz te engem?'' így férkôzik Péter szívéhez ,,Uram te mindent tudsz azt is tudod hát hogy szeretlek téged!'' Az új Nap feljött már a tó fölött villogva remegnek a húsvéti fények ======================================================================== 7. A Genezis verseibôl Visszapillantás Új kezdet Nem kell az ôskezdethez visszamenned úgyis hiábavaló volt e kísérlet a Kezdetet most megéled -- Eddig szabályos rendben hunyorogtak a szelíd majd hideg csillagok irányt mutatott a Göncöl-szekér rúdja hajdan Göcsejben majd tavaly a Szináj tövében mikor a színarany égbolt a mély kékbe fordult De nemrég szétrobbant kozmoszod megért peteként felhasadt a Hold tört tojás sárgájaként szertefolyik a fény s a Galaktikák közti árkok ölén elszivárog a csillagtalan űrbe Ki rendezi el táguló káoszod? Te a tenger meg a tűz (Második tengerparti elégia) 1988 Ferragosto 1 A tengerparton egyedül ballagok talpam alatt a süppedô homok lehúz -- nehéz a szívem is a fodros habok temetik lábnyomom békés a víz most meditál a tenger ôskori szörnyek emléke mélyen gyomrába rejtve hallgat a víz az életbölcsô -- a közös víz ugyanaz itt is mint lejjebb Afrikában ahol talán az ôsember talpra állt vagy mint Capriban Ostiában meg Albano krátertavában... Milyen jó lenne ha itt lennél velem s elmondhatnám az életem feltárnám múltam és remélt jövôm! 2 Hol voltál mikor még nem ismertelek? egyszer majd Te is feltárod életed? A ,,fordulat éve'' jött mikor születtél én már nagydiák Egerszegen a pesti Rádióban énekeltünk -- egy leánykar lelkesen zengte elôttünk a Sztálin-kantátát mi pedig (véletlen irónia?) egy németalföldi mester dallamát: ,,Keletrôl, Keletrôl fény árad s kél a nap...'' A téli háztetôkön elnyúltak a félelem árnyai a rémuralom farkasa felugatott hiába vártuk a virradatot csillagtalan éjbe néztünk kilátástalan 3 Látod milyen kamasszá tettél! Most fellobog a diákszerelem: (ez már a zalai táj nem a tenger) zsong a vadvirágos júliusi rét rejtelmeit sugdossa a nagyhegyi erdô mintha most néznék leendô pályám elé most még minden lehet: most írom elsô versemet jön egy leány leendô arám az út végén átlibbensz piros kabátban égô pipacs a tűzzuhító nyárban reszketek az izzó sugárban 4 Gyűjtögetem régvolt emlékeim mézét s mind Eléd viszem az ákác- a hárs- a jázminillat sem oly édes mint hiszem hisz akkor még nem voltál nekem Most szemedtôl frissen felragyognak megfakult csillagok kiváncsi angyalok elhúzzák az ég függönyét a Göncöl most esküvôi hintó száguldunk a tejúti árkok mentén egyedül maradunk az űrben -- ketten betemet bennünket a hársillatú göcseji éjszaka 5 Most ez itt megint a tenger de a tűzre emlékezem nem mentünk fel a Vezúvra Te voltál a kitörô vulkán sistergô piros láva ömlött az éjszakába a Fárosz fénye elsápadt melletted... Vajon ez a tűz elhamvad egyszer a távolsággal csökken a hô? mindent szétmállaszt a porló idô? Vágy és félelem csatázik bennem s az égô seb mélyen sajog hiába zsongnak itt a hűs habok... Nem tudtam csak hallottam és olvastam hogy a szenvedély s a szenvedés egy tôrôl fakad hogy a szerelem gyönyört ad de gyötrô kín is lehet -- most kezdem mindezt megélni Veled! 6 A tenger zúg néha sirály sikong száraz facsonkot vetett a hullám a partra emberi csontváz? enyém? tiéd? ilyenek leszünk majd egyszer ha csontunkról a hús lemállik hogyan bírjuk ki külön a halálig? (Hiányod szüli ezt a költeményt az lenne a Pokol ha nem lennél!) De jó hogy vagy! légy csak teljesebben! Nem! Nem! nem halunk meg egészen nemcsak emléked emlékem hanem a lényegünk megmarad örökre Pál mondta hogy nem múlik el soha ha egyszer igazán szerettünk! 7 A fürdôzôk hazatértek egymagam maradtam a tengerre nagy madárként rászáll az alkonyat halálmadár -- vagy tűzmadár? (az ég peremén a víz és a tűz összeér) ha egyszer majd eljön a vég szeretném Veled fújni az alkony tüzét hogy meghátráljon a közelgô sötét az éj szeme felizzana s ebben a reményparázsban önmagát emésztené a halál lánya Múzeumban Látod lassacskán visszatér minden emlék eleven élet most feslô jelenlét minden pillanat mit Veled töltöttem Veled szebb volt minden szemed tükrében kékebb a kék s aranyabb arany Fra Angelico táblája lángolóbbak a szentek glóriái s a Szixtusz-kápolnában Michelangelo Utolsó Ítélete sem riasztó -- mikor a szibillákat figyelted felvetett fejjel féltôn követtelek nehogy eltűnj a tömegben mikor a régi világtérképeket vizsgáltad én Téged néztelek és mint huncut diák szavaidra nem figyeltem -- a képzelet szárnyán messze délszaki szigeten jártam (Veled kettesben) az ártatlanság aranykori kertjében hol örök a nyár... A végsô teremben a ,,húsevô'' szarkofágok között hol ránk meredt sok vak szoborszem fellángolt a szerelem szemünkben s ebben a mini-nekropoliszban csintalan csókkal köszöntöttük a diadalmas Életet Párbeszéd Animus Sok kedves nôbôl akartam összerakni azt akit eszménnyé színez ki a képzelet s most úgy érezem megelégszem Veled Ki vagy hát? Ki vagy Te nekem? Nem is tudom megmondani hiszen múltadat nem ismerem Ki vagyok én? Kik vagyunk mindketten? Két villámlás közt mélyülô sötét vulkánömlés után merevedô két szobor amilyet Pompejiben láttunk? Mi a földi lét? Labirintus, alagút, tömlöc avagy tégely, anyaméh, bölcsô? Anima Miért mindig a kezdet és a vég? miért nem élsz a mostban, a mában? Most itt vagy velem egymáshoz tartozunk úgy lehetünk mélyebben egyek ha a nagyobb Szeretet izzít át s közösen fogjuk fel sugarát A szerelem nem csaló öröklét hunyd be a szemed s szíveddel lásd: fényesebbek a csillagok a belsô éjszakában ha a Szeretet tüze szívedben ég Animus Ilyesmit élt át s írt meg a toledói börtönben János a ,,Sötét éjszaka'' szentje s Teréznek magyarázta az Énekek énekét... Anima Hallgass rám most én leszek Beatricéd: vaksi ez a múlandó földi lét de ha szívedben kihajt és arcodon alakot ölt a tiszta szerelem máris az öröklét ablakán tekinthetünk be -- ketten Ne hidd hogy árnyképed vagyok alkalom hogy boldog lehess én is lenni akarok! Együtt egyek vagyunk -- egy és más a személyes lét nem egybeolvadás csak Istenben lehetünk egyek és mások mind a ketten Animus De ha a páros út elvész a végtelenben ha a távolság s a tilalom köztünk egyre nô ha a hűséget is szétmállasztja a maró idô? Hogyan lehet az hogy egymáshoz tartozunk? Ki vagy Te nekem? Légy hát húgom kislányom életfakasztó arám légy meder bölcsô dajkáló anyám maga a Gyengédség! Légy levegôm szárnyaló szabadságom a szerelemben együtt szálljunk önmagunkon túlra! Ami még hiányzik a mindenbôl Tôled kapom mégsem vagy Mindenem egyetlen dajkám ringat el a bennem sajgó fölém hajló Végtelen! Énekek éneke Hiába hajtanám fejem két kebled közé mint Sulammit vôlegénye nem menthetsz meg a haláltól hiába ismételjük vég nélkül: ,,Szeretlek!'' egymásnak öröklétet szánva mindkettônket elragad a vég! Egyedül Isten elég! Csak a legfôbb Te -- a Szeretet tud bennünket Szívében elrejteni! Értsük meg édes Életem egyedül ô az Élet és a Feltámadás ô lesz a Beteljesedés, miként ô volt a Forrás Egymáshoz tartozunk Fárának Ha megtörténne hogy mint suhanó madárszárny után a láthatatlan remegô levegô visszaáll s a madár reptét semmi sem jelzi már egyszervolt reptedbôl nem maradna semmi emlék pedig nyilallásod megjelölt s a mélyen nyílt seb még továbbsajog poklokat idézve ez a teljes megsemmisülés lenne mert amíg egy bolygón élünk amíg lüktetve ver a szívünk egymáshoz tartozunk Bennem lobogsz még édes Életem ezt nem változtatja meg az Isten sem semmi nem vész el a mindenségben ôskori egymásra rétegzett kôzetek ôrzik a hajdani buja növényzetek emlékét (a tudósok datálják koruk) ha esetleg belémkövülve maradsz meg mint sajtolt vértelen virág s a ránkszakadt égbolt alatt várjuk a végítéletet akkor is remélek még egymáshoz tartozunk s ha majd új föld lesz és új ég kinyílunk újra két ikervirág s isszuk az Irgalom napsugarát! 1989 Kimondhatatlanul (Utószó a Genezishez) 1 Ó selyemforrás: Gyengédség csendmohában örömcsobogás kinyíló mosoly rádnevetek -- így vagyunk egyek Anyám! 2 Ó sóhaj mely sziromba szökken és a csókban kivirágzik ó jaj lángba lobbanó szerelem kéj és kín egyszerre kimondhatatlan! -- kínból kibomló Gyengédséget kaptam Tôled második Szülôanyám! 3 Ó ôsi és mindig új Szépség! mely itt bennem fakad most ismét megtaláltalak a kibomló Gyengédségben meg a csobogó Irgalomban! Hagyom hogy szeress: vedd vissza szabadságom Te légy az én igen nagy jutalmam és Ô a ráadás -- a százszoros! ======================================================================== 8. Az ,,örök nôi'' (Variációk egy témára) Visszapillantás Lelkigyakorlatom után egészen Karácsonyig tulajdonképpen a nô- szerelem-halál-Isten témára reflektáltam. Most már irodalmi és filozófiai-teológiai reflexiókra is kiszélesítettem a személyes eszmélôdést. Így ,,olvasónaplómból'' egy kis tanulmány kerekedett ki. A most következô meggondolások, jegyzetek tehát tulajdonképpen a ,,majdnem napló'' kiegészítései. Néhány korábbi jegyzetet is ide vettem át, mivel a témakörbe vág (például Szentkuthy). * * * Szentkuthy Miklós és az érosz Az Új Írás folytatásokban közli Kabdebó Lóránt interjúját Szentkuthyval, aki már elhunyt (júliusban), mire a sorozat könyv alakban (Frivolitások és hitvallások) kezembe került. Roppant érdekes egyéniség, és igen nagy író. Jó pár évvel ezelôtt Ulysses-fordítását csodáltam. Annak idején (még Louvainben) Joyce e remekművét Valéry-- Larbaud francia fordításában olvastam. Most újra elôvettem Az egyetlen metafora felé (1935) című korai könyvét, amelynek kulcsát megadja az önéletrajzi interjúban (Új Írás, 88/2). ,,A címlap! A második kiadás címlapja orchideát ábrázol. Orchideát azért, mert mint mondtam, a szerelem minden csínját-bínját, kínját igyekszem ábrázolni. Márpedig ezer mitológiában az orchidea a szerelem jelképe. Az orchidea nekem egyúttal a természetnek, sôt a történelemnek is egyik eklatánsan kifejezô alakja. A természetnek? -- ez magától értetôdik. De hogy a történelemé is?... Nos, ez azért, mert az orchidea rokon a bogárevô, húsevô növényekkel és ez engem fájdalmasan arra int, hogy még a növények, a legszebb virágok világában is olyan disznóságok, gyilkosságok, rablások, kínzások folynak, mint az emberiség történetében. De ezen túl: izgat (más írót is izgatott!) a Természetnek a maga különálló története. [...] Egyszóval: izgat a Természetnek ez a rettenetes más és öncélú folyamata, amelyik purcant az emberi históriára. Errôl különben a Véres Szamárban, Orpheusom VI. kötetében van egy passzus, ahol én is nekiduráltam magamat, hogy Teilhard de Chardin után kifejezzem a totális indifferenciát a természet részérôl az ember boldogsága vagy boldogtalansága iránt. [...] Ehhez kapcsolódik az, hogy abban az idôben a vallás kérdései, az én drága katolikus egyházammal kapcsolatos érzéseim és neveltetésem gondolatai, mind erôsen foglalkozattak. Ennek kis emléke Metaforámban egy Miatyánk- kommentár, amiben említem Szent Ágostont is...'' 1935-ben, a Metaforában (1985-ös kiadásában 100. oldal) így vall: ,,Két dolog izgat: legszubjektívebb életem legszubjektívebb epikai részletei, efemer apróságai, a maguk adatszerű, stilizálatlan egyéniségükben -- és a világ nagy tényei, allegorikus, Standbild-szerű nagyságukban: halál, nyár, tenger, szerelem, istenek, virág.'' Csupa poézis Holbein: Fiatal lány arcképe (42. darab). Ugyanakkor Heidegger és Kierkegaard, zene, erotika, metafizikával keveredve -- de szándékosan. Metafizikai impresszionizmus. Érosz és Thanatosz: tulajdonképpen nincs is más ,,probléma'', illetve misztérium. A Fejezet a szerelemrôl: cathalogus amoris, a testi és lelki szerelemrôl. -- Szentkuthy önarcképéhez a Metafora 22. töredékébôl: ,,Itt állok most a cselédhisztéria és Heidegger filozófiája, a mozi és az igazság között, egyetlen aktív hivatásommal: a mitikus teljességű unalommal.'' ,,Csupa vad intellektuális hajlam -- ugyanakkor örök menekülés a könyvtôl, intellektuális társaságtól a paraszt, a szelíd bamba felé. A jó az egészben csak az, hogyha ez neurózis, semmi esetre sem úgy neurózis, ahogy például a Kierkegaard-é volt, vagy ahogy azt egy hat. eng. lélekanalitikus verklis elnyikorogná, ha kezei közé akadnék.'' ,,Unalmaim alján vallási ösztön van talán? Egyetlen kérdésem mindig, tudatosan vagy freudi diszkrécióval a ‘how to be saved?' Lehet: könyvek untatnak, mert nem visznek a mennyországba.'' ,,Nôk: mozgó architektúrák. Építészet: metamatizált szexualitás. Mi a lényegem (mely egyúttal unalmam kielégítô magyarázata is lehet)? Lényegem: abszolút és szakadatlan intenzitás-igény (Isten, politika, nô, örök fecsegés: mindegy, hogy mi) és örök forma-igény, tiszta vagy álarcos plaszticitás, biológiai vagy geometriai rajz. Ez is csak azt mutatja, hogy nagy vitalitás mögött nagy neurózis, nagy neurózis mögött nagy ôs-élan van.'' ,,A lehetetlenség plasztikája a szerelem: a nô az a titokzatos középpont (éppilyen pont Istennek az emberiség, anyának a gyermek), ahol a semmi és a minden reszketô egyensúlyban lebegnek, mint ideges mérleg két serpenyôje, avval a vibráló szeméremmel, mellyel virágra szálló lepkék vízszintesre tárt szárnyai szoktak dideregni.'' (Fejezet a szerelemrôl, 344.) * * * Bosch Édenkertje Újra elôvettem Michel de Certeau SJ könyvét: La fable mystique (Gallimard, 1982), amely a XVI--XVII. századi misztikával foglalkozik. Michelt személyesen ismertem Párizsban. Nagyon tehetséges volt, sokat köszön a strukturalistáknak. 1966-tól 1986-ig, haláláig, a Recherches de Science Religieuse (a francia jezsuiták tudományos folyóirata) szerkesztôbizottságához tartozott. Ezért a folyóirat két számot is szentel emlékének. (1988/2--3.) A Bevezetô vallomásszámba megy. M. de Certeau azt mondja: annak ,,száműzöttje'', amirôl itt ír; vagyis a misztikáról és Isten jelenlétérôl szóló írások ,,hozzá nem értôtôl'' származnak, mivel ô maga mindezt nem tapasztalja meg, bár sohase nyugszik bele ebbe a hiányba! -- Roppant szellemtörténeti tájékozottság (nemcsak a filozófia, teológia, misztika, hanem a pszichoanalízis, a művészetek, irodalom terén is!) jellemzi, ugyanakkor modern (néha túlságosan keresett?) stílus, hermetizmus is. Mivel a misztika a szerelem nyelvezetét használja, érthetô, hogy a misztikusok tapasztalatáról írva gyakran Freud meglátásait, illetve a modern pszichoanalízis eredményeit is felhasználja. Tizenhét éven át kapcsolatban volt a párizsi freudi iskolával (Lacan), de azért nem érzi magát teljesen szakavatottnak ezen a területen (ti. amikor a freudi módszert alkalmazza a misztikus szövegek ,,olvasásánál''). A ,,szó'', amely oly szorosan kapcsolódik a vallásos hagyományhoz (a Biblia: Isten Szava), a XVI. századtól kezdve átalakult fabulává (,,fable''): ez olyan ,,mese'', amely szimbolikusan jelez valamit, nem puszta fikció, hanem ,,példázat''. Egyébként minden fikció valamit el akar rejteni, kendôzni, illetve valamilyen rejtett értelme, jelentése van. A ,,fable mystique'', amelyet misztikus példázattal fordítanék magyarra, a XVI--XVII. század tág értelemben vett misztikus tapasztalatát akarja feltárni a történelem, a szemiotika és a pszichoanalízis módszereinek alkalmazásával. A könyv elején, Hieronymus Bosch Édenkertjének zseniális elemzését olvashatjuk. H. Van Aken (Bosch), aki 1516-ban halt meg, az egyik legkülönösebb festô. A Pradóban ôrzött (220 x 195cm nagyságú) festményt számtalan ,,kulcs'' segítségével próbálták értelmezni. Magyarul is megjelent Wilhelm Fraenger (méreteiben is) hatalmas könyve Boschról (Corvina, 1982), aki új életrajzi adatok segítségével igyekszik megfejteni Bosch szimbolikáját. Szerinte Bosch a XIII. századtól elterjedt Szabad Szellem fivérei és nôvérei nevű eretnek mozgalommal volt kapcsolatban, amelyhez adamita erotika is kapcsolódott. Az adamitáknak rossz hírük volt már a IV. századi egyházatyáknál. ,,A Szabad Szellem közösségei, e páholyszerű misztériumszövetségek tagjai kifelé jámboran álcázták magukat, befelé azonban fölesküdtek a legmagasztosabb szellemi ‘tökély' megismerésére. Hívei egyaránt lehettek a társadalom bármely rétegébôl származó férfiak és nôk; különösen sok hitbuzgó, félig egyházi személy, harmadrendi ferences, begárd és begina tartozott közéjük...'' (Fraenger: i. m. 16.) Az Édenkert értelmezése (29kk.) az adamiták, illetve a ,,Szabad Szellem fivérei és nôvérei'' eszméi és gyakorlata alapján plauzibilisnek tűnik, mégsem fogadja el minden szakember. Michel de Certeau említi a hipotézisek burjánzását. Szerinte az ideológiai vonatkozás másodlagos Bosch Édenkertje ,,magyarázatánál''. A művészet és a vallás történetében egyedülálló alkotásnak M. de Certeau eredeti értelmezést ad, minthogy maga a műalkotás autonóm valóság: a nézô rádöbben arra, hogy ôt nézik; a kép struktúrája olyan, hogy észreveszem: engem néz, különösen is bizonyos pontokról. A különbözô gyönyörök és szenvedések számtalan formája (mert az Édenkert mellett a kínok Pokla is jelen van!) olyan ,,szemüreget'' képez, ahonnan egy másik tekintete néz engem. Bosch -- mondhatnánk: az elsô modern -- miként a szürrealisták, szétszedi az ôsi világot, összekeveri annak elemeit és így megzavarja annak jelentését: torz, hibrid alakjaival, az arányok megváltoztatásával, a ,,rend'' most már nem ,,beszédes'', mint hajdan. Ez a szürrealizmus, amelyet a festô teremt, az elképzelt, imaginárius elemekkel látványosságot nyújt, de nem szól hozzánk értelmes szavakkal és mondatokkal. Legalábbis a képnek nincs közvetlenül érthetô jelentése, vagy csak látszat-jelentése van. Bosch fantasztikus konstrukciója nem annyira a valóság vagy az ismert jelentésével kapcsolatban tesz fel kérdést, hanem megkérdôjelezi a jelentést, érzékelteti a kimondhatatlan rejtélyt. A festô szétbontja és újra összerakja a formákat, lerombolja a valóságot és ô maga újat teremt fantasztikus képzelô- és alkotóerejével. Ebben a teremtésben a művész és a mesterember egy személyt alkot. M. de Certeau, Paul Klee-re hivatkozva, írja: ,,A műalkotásban nincsenek ‘ösvények' a nézô szemének, aki vaktában kikémleli azt, mint ahogy az állat átgázol a legelôn. Bosch édenkertjében is könynyen elveszünk. Mégis vannak támpontok, amelyek megóvnak az eltévelyedéstôl. Oldottan, mint az álomban, a biztos jelentések távolról jönnek. Megjelenésük itt-ott a festményen ösvényeket jelez a szamócák, a cseresznyék, a szemek között, amelyek körök és nemi szervek, orális vagy anális obszessziók. Ezek az értelmetlen ,,utak'' -- végeláthatatlan feledés-hálózatként -- olyan Másutt-Levô-Édenkertet alkotnak, amely nem valami ezotérikus tan elképzelése, nem is egy hajdani mítosz paradicsoma vagy korabeli karnevál gyökereinek édene.'' M. de Certeau Baudelaire-t idézi: Ó, Éden, illatos tájad mily messze int! ... S hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényô kertje ... óh, hol van? Kína sincs s az Indiák se messzebb! (Moesta et Errabunda, Tóth Árpád fordítása) Mert a táj indiai, kínai vagy törökös díszletei valami más egzotizmus metaforái a képen. Ennek elemeit -- szavait -- lehet tanulmányozni, mint egy szótárt, de nincsenek mondatai, mint a költeménynek. Kétségtelen, hogy az antik ikonográfia és irodalom szolgáltatja Bosch Édenkertjének egyes elemeit, kezdve a Bibliától, a Hortus Deliciarum és a paradisus voluptatis (gyönyörök kertje) különbözô keleti változataiig, de a kertben bolyongó kíváncsi vagy tudós hamar rájön, hogy az itt látható konstrukciók sajátos szimbolizmust hordoznak. A más és másutt állandóan jelen van, a kép kiutal önmagából, illetve engem néz és kérdez. Csukott ajkú Szfinx, Szibilla, Rejtély: mintha ezt mondaná: ,,Te, te mit mondasz magadról, amikor azt hiszed, hogy kimondod, ki vagyok én?'' (Vö. La fable mystique. 71--99.) Az Édenkert olyan hely, ahol az ember ,,elbolondul''. (,,Elbolondult'' -- mondták Zalában arra, aki eltévedt az erdôben.) * * * Két szerelem harca Claudelnél Két jelentôs Claudel-életrajz jelent meg: Gérald Antoine Paul Claudel ou l'Enfer du génie (Laffont, 1988) és Marie-Josčphe Guers Paul Claudel (Biographie, Actes Sud, 1987). Ez utóbbi fôleg életrajz, nôi érzékenységgel megírva. Az elôzô, Antoine monográfiája pedig az egész életművet feldolgozza; a műveket elhelyezi az alaposan felkutatott életrajzi adatok keretében. Igen fontos a IV. fejezet (,,La forte flamme'' méridienne = A déli ,,égô láng'', 1901--1905), amely -- mintegy válaszul H. Guilleminnek -- feltárja Claudel nagy szerelmének történetét; H. Guillemin ugyanis a ,,megtért'' Claudelrôl szóló könyvében nem tette közzé ezt a történetet. Rosalie Vetch = Rose (ôt testesíti meg a Déli osztozás hôsnôje, Ysé) iránti négy évig tartó szerelmi szenvedélye már ,,megtérése'' utánra esik. Az Ernest-Simons hajón ismerkedik meg a férjes (négygyermekes) asszonnyal. Kínában a tiltott szerelem feldúlja Claudelt. Lelkiismeretfurdalások gyötrik, annál is inkább, mert ebben az idôben arra is gondol, hogy pap (bencés) lesz. Két szerelem harca. Isten és a nô között vívódik. Majd Rose, Claudel gyermekével szíve alatt, elhagyja férjét, részben családját és szerelmét, és egy harmadik férfival (egy bizonyos Lintrerrel) Belgiumban eltűnik. (1905. január 22-én született Rose Vetch és Claudel törvénytelen kislánya, Louise.) Claudel hiába keresi leánya anyját Belgiumban és Hollandiában. 1905 nyarán meglátogatja F. Jammes és G. Frizeau barátait, elzarándokol Lourdes-ba, ahol ismét a szentségekhez járul. Az év végén eljegyzi, majd 1906. március 16-án feleségül veszi Lyonban Reine Sainte-Marie Perrin-t, akivel hamarosan Kínába indul. 1907 januárjában megszületik elsô kislányuk. (Ennek örömét fejezi ki a Magnificatban.) 1906 ôszén jelenik meg elôször, kis példányszámban a Partage de Midi (Déli osztozás), amely Rose-zal való szerelmének állít emléket. Antoine megmutatja, hogy a házassággal teljesen nem zárult le a ,,bűnös'' szerelem története. Az emlékek idônként ,,megrohamozzák''. A költôi szublimálás marad megoldásnak. Claudel költôi hangja mindig elcsukló, fojtott szenvedélytôl izzó lesz, amikor a ,,Rózsa neve'' vissza-visszatér. (Lásd errôl: Szavak forrása csend című műfordítás- gyűjteményemet, meg mostani fordításaimat.) A Második Ódában így vallott: ,,Végül én is megtaláltam -- a halált, ami nekem kellett! Megismertem ezt az asszonyt. Megismertem az asszony szerelmét. A tiltottat magamévá tettem. Megismertem ezt a szomjúság-forrást! A lelket akartam, megismerni ôt, a vizet, mely nem ismer halált! Az emberi csillagot tartottam karjaim között... ... Rózsa, nem látom többé arcodat ebben az életben!'' A rózsa énekében Beata így szól (Kantáta három hangra): ,,...Ó megmondom, nem a rózsa, hanem egy pillanatra Beszippantott illata örök! Nem is a rózsa illata! a teljes teremtésé, amit Isten nyarában alkotott... ...Ó a fontos nem élni, hanem meghalni és felemésztôdni! És ismerni egy másik szívben azt a helyet, ahonnan nincsen visszatérés, Mely oly törékeny egy röpke érintésre, mint a rózsa, mely elillan ujjaink között! És a rózsa épp-hogy-csak virít egy este, S máris minden szárról elrepült a rabszárnyú furcsa lepke!...'' Még a Selyemcipôben is visszatér A rózsa éneke motívuma: ,,...Ritka akarok lenni neki és mindennapos, akár a víz, akár a nap, akár a víz a szomjas szájnak, amely sohasem ugyanaz, mihelyt a nyelvünk ráfigyel. -- Egyszerre akarom betölteni és elhagyni egy pillanat alatt, azt akarom, hogy semmiképp se tudjon akkor megtalálni, hogy szeme és keze ne érjen el, hanem csak lelkének centruma, a hallásnak az az érzéke, amely bensônkben kitárul. Ritka és mindennapos, mint a rózsa, amelynek illatát mindennap magunkba szívjuk, ameddig tart a nyár és mégis csak egyetlen egyszer. Ó, milyen öröm lesz nekem, ha betöltöm majd azt a szívet, amely vár reám...'' Antoine és Guers egyaránt megmutatják, hogy Claudel ,,krízise'' ugyan jórészt megoldódott a házassággal, de a költô igazában sohasem felejtette el Rose-t. Legalábbis műveiben is, életében is még vagy két évtizedig jelen van, egészen a Selyemcipôig. Az érzékeny nô, Guers (Paul Claudel. pp. 101.) így következtet: ,,Az antagonizmus feloldódásával látszólag minden arra vall, hogy Claudel engedett a mindenáron létrejövô harmónia kísértésének, ami természetének megfelel. Hogyan beszélhetünk így a konfliktus megoldásáról. Az isteni Szeretet és az emberi szerelem kibékítésében (utalás a Selyemcipô című dráma korszakára, az 1919--1924-es évekre) nem kell-e inkább a konfliktus redukciójáról, lefokozásáról beszélnünk? Miután 1918 júniusában újra megtalálta Rose Vetchet, Claudel hiába állítja, hogy szerelme olyan nagy volt, hogy ‘elfelejtette a test útjait', [...] és hogy a szerelem egyedül a testi birtoklás nélkül marad örökkévaló -- továbbra is szerelmes Rose Vetchbe. Élete az elmúlt húsz év során kísérlet volt arra, hogy e szerelem nélkül éljen -- a házasság, az apaság, az ima, az érvelés révén igyekezett helyreállítani lelkiismereti egyensúlyát [...], hogy újra megtalálja széthullott lelki egységét. Ezekben az ingadozásokban nem kell a bizonytalanságok jelét látnunk, hiszen annak a lénynek a gazdagságát tanúsítják, aki olyan intenzíven élt, hogy állandóan tovább akarta mélyíteni önismeretét. -- Azok a megtérési válságok, amelyeken Claudel 1906-ig átment, megtanították arra, hogy -- bármilyen legyen is -- ‘pihenônk a paradicsomban rövid'. De az ember csak a megrendülés révén alakíthatja önmagát. A krízisek hozták el számára azokat az elemeket, amelyekre szüksége volt önmaga kikémleléséhez, amelyet kamaszkora óta folytatott. Mivel minden alkalommal teljesen megkérdôjelezte önmagát, hogy új lendülettel induljon el, azért volt az az érzése, hogy újjászületik. Így a ‘déli' évek krízise után az volt a benyomása, hogy új szüzességet szerzett, hogy élete most kezdôdött...'' * * * Gérald Antoine nagy könyvének igen jó a sajtója; valóban kimeríthetetlen kincsesbánya Claudel életművének jobb megértéséhez (A Vatikáni Rádióban is bemutattam már: Paul Claudel ou l'Enfer du génie. 1988.) Antoine megmutatja, hogy a két nô, Rosalie Vetch és Camille nôvére mennyi gyötrelmet okozott a költônek. A tiltott és elárult szerelem, illetve Rose eltűnése, valamint Camille viszonya Auguste Rodinnel, majd ôrülete, vég nélküli kínt jelentettek Claudelnek. (Mindehhez járult még az is, hogy idôs apja vallástalan volt.) Claudel, aki szinte betegesen szerette nagyon tehetséges Camille nôvérét, nehezen tudott beletörôdni sorsába. Egyik levelében ezt írta: ,,Egészen olyan vérmérsékletô vagyok, mint nôvérem, jóllehet egy kicsit puhább és álmodozóbb, és Isten kegyelme nélkül történetem kétségkívül olyan lett volna, mint az övé, vagy még rosszabb.'' -- Claudel itt tehát konfrontálja Camille--Rodin és Paul--Rosalie Vetch két ,,történetét'', a két tragikus szerelmet. Szakértôk szerint Camille paranoiában, illetve üldöztetési mániában szenvedett. Elmebajosok menhelyére került 1913-ban, és ott maradt haláláig, 1943-ig. Most készült el Bruno Nuytten nagy filmje: Camille Claudel, amelyben Isabelle Adjani alakítja páratlan módon Camille szerepét. Rodint pedig Gérard Depardieu játssza. Camille és Rodin szenvedélyes szerelmi történetét idézi fel, amely 1885-ben Párizsban kezdôdik. Camille már próbálgatja a szobrászatot, Rodin meglátogatja, majd tanítványává fogadja a tehetséges fiatal lányt, aki egy idô után szerelmes lesz. Viszonyuk botrányt kelt a közvéleményben. Ez nem tetszik Camille-nak. Elviseli egy ideig Rodin élettársa, Rose dühkitöréseit és féltékenységi rohamait is, hogy folytassa szobrászművészetét. Még az abortuszra is vállalkozik. Teremtô lázában szinte mestere színvonalára akar emelkedni. Camille egy napon választás elé állítja Rodint: vagy ôt választja, vagy Rose-t. Közben Paul Claudel -- Rimbaud olvasása hatására -- megtér; Schwob és Debussy társaságát látogatja. Paul elutazik Amerikába. Camille heves szemrehányásokat tesz Rodinnek, gyávasággal vádolja, majd megbetegszik, az önrombolás és az ôrület felé hanyatlik... Jellemzô, hogy a Le Monde 1988. december 8-i száma három teljes oldalon foglalkozik a filmmel, négy-öt cikkben. A film hosszú ideig készült és 96 millió frankba került. Jórészt Isabelle Adjani makacs kitartásának köszönhetô, hogy tetô alá hozták: a színésznô rátette az életét, hogy ezt a szerepet megszerezze a Claudel-családtól és páratlan művészettel alakítsa. Többet kell mondanunk a kritikusoknál: nemcsak alakítja Camille Claudelt, hanem megtestesíti. Kíváncsian várjuk Párizsból ide Rómába ,,Camille Claudel''-t, amely 1988 nagy filmszínházi eseménye. Ismét elôvettem René Habachi szép könyvét: Le moment de l'homme (Desclée, 1984). Perszonalista filozófus (Ricoeur és Lacroix szellemi családjához tartozik); mediterrán ember (libanoni származású, úgy hiszem). Emlékeztem, hogy a szerelemrôl írva (78kk) mély megjegyzéseket tesz Claudelrôl is, jóllehet inkább csak illusztrációként idézi a Déli osztozást és a Selyemcipôt. ,,Amikor két lény szereti egymást, az egész világmindenség érdeklôdik e szerelem iránt. E szerelem a világ egyik esélye, amely révén az emberi természet megkísérelhetné a fellendülés kalandját. A szerelem kozmikus.'' Habachi ismeri Teilhard-t éppúgy, mint Freudot, hivatkozik is rájuk kifejezetten vagy burkoltan, amikor a szexualitásról és az életrôl beszél. De Freud túlzásait helyreigazítja: ,,Lehetetlen tagadni a szexualitást vagy lefokozni valami mellékes tevékenységre, amelyet valamiféle társadalmi vagy külsô vallási törvény szabályozna. A szexualitás elválaszthatatlan az élet problémájától. Nem úgy, ahogy Freud gondolja, tehát hogy minden tevékenységünk tudatosan vagy tudattalanul feléje hajlik, hanem úgy, hogy a szexualitás csaknem minden tevékenységünk koefficiense, velejárója. A genitalitás csak egy lokalizált funkció (genitalitás = a nemzés biokémiája), viszont a szexualitás létmód, egyedülálló és szükséges mód ahhoz, hogy az emberi nemhez tartozzunk. A szexualitás egy bizonyos módja annak, hogy a ,,szituációban legyünk'' a világegyetemben. Elég megjegyeznünk, hogy egy lény szexuális fejlôdése kiterjed egész életére...'' ,,...A szexualitás nem valami kényszerűség, amit el kell viselnünk, nem is megkegyelmezô engedmény az életnek, nem is a vízbe fulladás visszautasítása: teljesen és mindvégig meg kell azt élni, mert ez az egyik út, amely révén az ember túlhaladja az embert, miután felzárkózott hozzá.'' Kétségkívül Habachinál a ,,l'homme passe l'homme'' kitétel Pascalra utal: ,,l'homme passe infiniment l'homme'' = az ember végtelenül túlszárnyalja az embert. Habachinál késôbb is gyakran visszatér a szerelem-szeretet kapcsán a ,,dépassement'': az ember túlhalad önmagán, a férfi és a nô a mély szerelemben együtt túlhalad(nak) önmagán (önmagukon) az Abszolútum felé. Habachi így folytatja: ,,Ezért amikor a férfi és a nô találkozik valami elkeseredett szenvedély ragadja ôket magával. Valami extázis, önkívület szakítja ki ôket a világból, választja el ôket a jövôtôl. Ezt fejezi ki Mésa, a Déli osztozás hôse, amikor karjaiban tartja Ysét: ,,Ó asszony karjaim között! Tartalak, megtaláltalak -- ez túl sok! Így tehát, Én is megragadtalak téged! és magát testedet tartom, Karjaim között és te egyáltalán nem állsz ellen, és bensômben hallom ahogy ver a szíved! Igaz, csupán asszony vagy, de én, én sem vagyok más mint férfi, És tovább már nem bírom, olyan vagyok mint a kiéhezett, aki nem tudja visszatartani könnyeit az étel láttán! Ó oszlop! Ó szerelmesem hatalma! Ó mily igazságtalan, hogy találkoztam veled! Minek nevezzelek! Anya vagy... és nôvér... és zsákmány...!'' (Claudel: Partage de midi. Acte 11.) Késôbb Habachi, a következô megjegyzésekkel vezeti be a Selyemcipô- idézetet: ,,metafizikai komplementaritás hívja a férfit és a nôt egymás felé, és mindkettôt túllendíti önmagán. Senki sem tudná ezt jobban kifejezni, mint Rodrigue a Selyemcipôben, amikor így beszél kínai szolgájához: ,,Azt hiszed, hogy csak a teste képes bennem ily vágyat gyújtani? Nem azt szeretem én, ami benne felbomolhat, ami kisiklik elôlem és távol lehet és ami egyszer majd többé nem szeret, hanem ami létének oka és csókjaimra az életet teremti, nem a halált! S ha megtanítom arra, hogy nem a halálra születtem, ha halhatatlanságát kérem tôle, a csillagot, mely tudta nélkül lényének mélyérôl sugároz, ó, hogy is tudná ezt tôlem megtagadni! Nem azt kívánom, mi benne zavaros, vegyült és bizonytalan, mi benne erôtlen, lomha és veszendô, hanem mezítlen lényegét, a merô életet, azt a szerelmet, amely oly hatalmas, mint én magam, akit így hajt a vágy, akár a zabolátlanul felcsapó láng, vagy mint a nevetés az arcomon. Ó, bárcsak nekem adná (ájulás fog el és az éjszaka borul szememre), bárcsak nekem adná (és nem szabad, hogy nékem adja), szerelmes teste nem tudna soha megbékíteni. Örökké csak egymás által tudunk a haláltól megszabadulni, mint az ibolyaszín, ha naranccsal vegyül, merô vörössé válik. (Semjén Gyula fordítása) * * * Újra csak a Selyemcipô, a csodálatos darab. Auguste Valensis SJ szerint (Regards. pp. 189., 194.) alapvetô gondolata ez: ,,Egy nagy bűnös szerelmi szenvedély szerencsétlenség, ha az ember annak játékszere, de áldás, ha megfékezi, ha levezeti és kiaknázza.'' A darab címe ez lehetne: ,,Mivé alakítja a kegyelem két szeretô bűnös szerelmét.'' Vagy még találóbban: ,,A szerelem és a kegyelem Játéka.'' A Selyemcipô kulcsa tehát: a szerelem metafizikája. Prouhčze-nek nagy hôsiességre van szüksége, hogy miután szépségével felébresztette Rodrigue szerelmét és e végtelen vággyal a Végtelen, Isten valósága felé lendítette, eltűnjön, kilépjen Rodrigue életébôl, nehogy Isten és közötte ernyô vagy válaszfal legyen. Mert Rodrigue annyira Prouhcze-t nézi, hogy nem látja Istent; a végtelen vágy megáll az asszonynál, elkezdi ôt bálványozni. Ezért el kell szakadniok, bármennyire fájdalmas is ez, bármilyen sebet okoz is; a szerelem akkor lesz igazi, mély, ha mindketten Istent ,,célozzák'', ha a testi szerelem nem állja útját a Végtelen vágyának. Kétségkívül a Második Nap végén található Hold-jelenetben fedezzük fel a Selyemcipô alapeszméjét, kulcsát. Prouhčze szava: ,,...Soha! ez legalább olyan örökkévalóság, amely a miénk és rögtön megkezdôdhet. Sohasem! lehetek meg többé nélküle és ô sem lehet meg nélkülem többé soha. Mindig lesz valaki, aki Isten nevében eltiltja testemet, mert túlságosan szerette volna. Ó, de én sokkal többet akarok neki adni. Mit érne az, ha neki adnám testemet? mintha annak a vágynak, melyet szemében olvasok, határa lenne! [...] Igen, tudom, csak a kereszten lehet majd enyém s lelkünk egymásé a halálban lesz és az éjszakában, túl minden emberi indítóokon! Ha édenkert nem lehetek neki, legalább a keresztje lehetek. S hogy lelke, testével együtt, rajta szétfeszüljön, megérem azt a két fát, mely egymásra van szegezve! Az eget nem tudom neki adni, de legalább a földtôl elszakíthatom. Csak én üthetek szívében olyan nagy hiányt, mely vágya méretének megfelel. [...] Istenem, látni fogom az örömét, látni fogom majd ôt Veled és ennek oka én leszek! Egy asszonytól kérte ô az Istent és ez neki oda is tudta adni, mert semmi sincs a földön és az égen, amit a szerelem ne tudna adni.'' (Semjén Gyula fordítása) * * * Az ,,örök nôi'' Emmanuel és Teilhard művében Pierre Emmanuelt, aki Claudel egyik ,,lelki gyermeke'', a Biblián kívül az ôsi mítoszok, a keleti vallások és az alkémia misztikáját ihlette. Jung Animus--Anima-elmélete is hatott rá, de mindenekelôtt a freudizmus. Gnoszticizmusába belejátszott a keleti egyházatyáktól, illetve az orosz vallásbölcsektôl kölcsönzött Sophia-tan. Az oroszok, illetve J. Böhme visszanyúlnak az ôsi Sophia-mítoszhoz, amelyrôl Hamvas a Scientia Sacrában (164k) ír. (Lásd még alább a Bulgakov- és Hamvas- idézetet.) Emmanuel elôször Jouve révén ismerkedett meg a lélekelemzéssel. Freud és Jung felfedezéseit bôven kamatoztatta költészetében. Baudelaire vívódásaiban is magára ismert. Baudelaire számára a nô a másik, helyrehozhatatlanul; a férfi számára nem más, mint tárgy, de abszolút tárgy. ,,Az abszolút hiány tárgya, valami lehetetlen kultusz tárgya, tehát a kárhozatot jelenti. Ez a költô pszichikai és lelki tapasztalata --, az ô igazsága, ami kétségkívül halálát okozta. Minden erotikus megismerés egyik kulcsát adta így kezünkbe; ki tagadná ezt?'' Így Emmanuel Baudelaire-rôl. Majd ismét Baudelaire-rôl, önmagát is elemezve: ,,A Másik, a Nô egyszerre pokol és paradicsom, kifeszítve a férfit a vágyakozás és az örvény között: közvetítô a lét felé, és ugyanakkor a lét megcsonkítója. A Baudelaire-hoz hasonló férfiak számára a nôiségnek ez a kétértelmű kísértése (kísértetjárása) a pszichózis szülôje: ez élteti ôket, mert állandóan halálra adja ôket, szemfényvesztéstôl szemfényvesztésig űzve ôket, állandóan saját hiányuk szomjától, a folyton fokozódó szomjúságtól gyötörve.'' (Vesd össze: Claudel: Második Óda: ,,source de soif''.) Emmanuel a nemek kettôsségének, kimondhatatlan és helyrehozhatatlan kettôsségének titkát kutatja egészen a szellem legmélyéig, az ôsmítoszoktól a jungi Animus--Anima-kettôsségen át egészen az istenségig (Sophia, Lélek). Költészetének szimbólumteremtése az ôseredeti és végsô Egyet keresi Érosz és Thanatosz égisze alatt. Újra akar születni -- önmagától úgy, hogy integrálja másik énjét, az Animát. A benne levô örök létnek egyszerre apja és anyja akar lenni. Ez a vajúdás mérhetetlen szenvedést jelent. Poklot is, hiszen önmaga bűvös körébôl nem tud kiszabadulni. De végül is a szerelem, az igazi, megnyitja a másik felé, és a szeretetben rányit az isteni Szeretetre. (Vö. Szavak forrása csend, 132--133.) ,,... Ó örök nô te csak átmenet vagy Képzelôdô egyedüli nyomod a seb Örvény melyben a férfi elmerül végtelen hívás melybe a férfi beleszédül Az a seb honnan kivétettél és rögtön behegedt Ádámban A természeted, semmi sincs lényedben ami nem vérzô és tátogó ôr...'' (Himnusz az ôsanyához) Emmanuelnél az Animus és Anima kettôzöttsége sokszor mesterkélt; fikció; meddô párbaj a ,,szkizofréniás'' tudat két ,,én''-je között. De végül igazán felfedezte a Másikat, a Te-t és a legfôbb TE-t, Istent. Így lett katolikus ihletésű költészete tanúságtétel a Szeretet mellett. ,,Szólni annyi, mint szeretni -- írta.-- Szeretni nemcsak a nyelvet, hanem a szellemet, amely megnyilatkozik benne. [...] A nyelv szeretete aszkézishez vezet: ez a csend általi nevelés, a csend növekvô szeretete a szavakban -- óceáníz. A szó szeretete a csend szeretete: a mondani ebben a belsô elmélyítésben fokozatosan a hallgatni visszhangjává válik. A lélek lassan megérti, hogy egyedül a csend szeretet.'' ,,Ahhoz a szavamhoz, amelyet Te adsz Téríts meg engem: egyedül Te vagy az értelem. Tedd egyre figyelmesebbé nyelvemet. Taníts meg hogyan beszéljek Hozzád Ha magamhoz szólok. Ha másokhoz szólok. Mégha vitába kezdek is Veled Legyen dicséret tiltakozásom...'' (Emmausz) ,,Az ember csendje Isten Csendjébôl merít életet. Sohasem értettem meg, hogy az emberek miért vádolják Isten csendjét (hallgatását). Ha azzal vádolják Istent, hogy hallgat, ez azt jelenti, hogy nem hisznek benne. Isten kifürkészhetetlen Csend. [...] Csend -- a Lélek forrása. Minden ember számára elérkezik az évad, amikor megérti: az egyetlen valóság tekintete elôtt elhallgat a zaj, amelyet az emberek önmaguknak csapnak, és hogy elérkezett az idô, hogy törekedjék meghallgatni Lelkét.'' * * * H. de Lubac Teilhard Az örök nôi című költeményének genezisét és jelentést elemezve (L'Éternel Féminin. pp. 57--60.) megmutatja, hogy bizonyos kapcsolat van Teilhard és Szolovjov eszmevilága között; Szolovjov (miként Florenszkij, Bulgakov) kozmikus Sophia-tanával emlékeztet Teilhard-ra. (Az orosz vallásbölcsekrôl lásd még, amit alább az Emmanuel-fordítások bevezetéséül írtam.) Szolovjovnál (miként Danténál ,,Beatrice'', a firenzei leány) egy konkrét nô indította el a reflektálást az ,,örök nôi''-re, Teilhard-nál is valami konkrét tapasztalat volt a kiindulópont, bár H. de Lubac ezt éppen csak sejteni engedi Madame Madaule-ra hivatkozva. (Bergson. pp. 80.) Mások szerint úgy tűnik -- ezt a Gencse d'une pensée levelei is sejteni engedik --, hogy Marguerite unokanôvéréhez írt reflexióiban (az elsô világháború alatt, mielôtt letette volna utolsó rendi fogadalmait) a konkrét szerelmi érzés szublimálásáról van szó. E. Rideau SJ La Pensée du Pčre Teilhard de Chardin (Seuil, 1965) című könyvében, a Teilhard-t ért befolyásokat -- fiatalkori fejlôdése állomásait összefoglalva megjegyzi (pp. 22.): ,,1913: A ‘nôi', vagyis a szexuális probléma valóságának és fontosságának felfedezése. Miért kellene ezt eltitkolni? E korszakban Teilhard tisztasága próbának volt alávetve érzelmi síkon; e kísértés megújul 1927--28-ban, párizsi tartózkodása idején, de hamar elcsitul.'' (Rideau a jegyzetben J. Madaule Initation ŕ Teilhard de Chardin című könyvére hivatkozik. 1950- ben Teilhard Az Anyag Szíve című önéletrajzi írása záradékában lerója háláját a ,,nôi'' iránt, ama nôk iránt, ,,akiknek melegsége és bája cseppenként átszivárgott legkedvesebb eszméi vérkeringésébe''. ,,Mindaz, ami kifejlôdött bennem, nôi tekintet és befolyás melegének köszönhetô.'' (Az Út az Ómega felé című budapesti antológiában, Rezek fordításában: pp. 647--648.) Teilhard itt megismétli, amit már korábban a tisztaság fejlôdésével kapcsolatban leírt. Az emberi szexualitás-szerelem két véglete (belemerülés -- teljes megvetés) között harmadik megoldást keres; ez a ,,harmadik út'' nem középsô -- a kompromisszum, illetve a középszerűség értelmében --, hanem magasabbrendű. ,,Én felsôbbrendű útról beszélek, amelyet megkövetel az a forradalmi változás, amelyet minap robbantott ki szellemünkben éppen a ‘szellem' eszméjének szemléleti átalakulása. Nem anyagtól elszakítottságot jelent a szellem, hanem szintézist. Materia matrix: az anyag a szellem anyaméhe. A nemek kölcsönös vonzódásában még alva rejlô és kifürkészhetetlen erôktôl nem durva szakítással kell elfutnunk, hanem magasabb fokra emelve (szublimálva) kell ôket meghódítanunk. Egyre határozottabban meg vagyok gyôzôdve, hogy itt rejlik a Tisztaság titkos lényege és a jövôben rá váró nagyszerű szerepe.'' H. de Lubac a rá jellemzô aprólékossággal fedi fel Teilhard 1918- ban a (fronton) írt poémája, Az örök nôi születésének körülményeit. Ez is a ,,háború alatti írások'' gyűjteményébe tartozik: a fiatal jezsuita elsô intuícióinak költôi megfogalmazásához, amelyeket késôbb -- fôleg természettudományos és filozófiai szempontokból szakszerűbben kidolgoz (H. de Lubac: L'Éternel féminin. 1968). Jellemzô már az ajánlás is az írás elején: ,,S Béatrix''. Lubac szerint lényeges ez a helyesírás (Rezek nem veszi figyelembe, Beatricé-t ír!). Mert jóllehet Dante sugallta, nem egy konkrét személyt jelöl, hanem az ,,örök nôi''-t, ezért Teilhard latinosan írja. Teilhard-nál a ,,nôi''-nek kozmikus gyökerei vannak; a szexualitásról és a perszonalizmusról -- a személyesedésrôl -- vallott nézetei evolucionista világképébe illeszkednek. Ugyanakkor, mivel számára a fejlôdô teremtés egyesülés (,,union créatrice''), a tudat, a szellem növekedése (,,montée de conscience'') -- az anyag bonyolódásával, komplexifikálódásával párhuzamosan, vagyis az immanencia-fok szerint --, az anyag ,,lelki hatalmának'' kell kibontakoznia az emberi lényen -- test-lélek egységen -- keresztül, hogy azután leszálljon rá Krisztus ereje, aki azt ,,megszenteli'', átalakítja (Lubac egyébként többször rámutat Claudel és Teilhard eszmevilágának hasonlóságára, különösen is a Selyemcipôt idézve.) A nôi vonzást -- a testi szerelmet, amely kétértelmű -- Krisztus megszabadítja, felemeli, és az újfajta Szüzesség formájában az Ember kibontakozásának energiája lesz. Az Érosz és az Agapč összekapcsolódnak ebben a ,,szublimálásban''. Az említett háttérben értjük Teilhard költeményének II. részét, amelybôl itt idézek, több ponton helyesbítve Rezek Roman fordítását: ,,Krisztus üdvözített. Megszabadított. Amikor azt mondotta: Melius est non nubere (= Jobb nem házasodni: Teilhard itt 1 Kor 7,9 és 7,38, illetve Mt 19,10--12 összevonásával utal a szüzesség evangéliumi eszményére!), azt hitték, hogy meghaltam az örök Élet számára. Pedig valójában ezekkel a szavakkal támasztott fel, mint Lázárt -- Magdolnával --, s ragyogó fénykoszorúként emelt engem Önmaga és az emberek közé: Mert amikor kinyilatkoztatta az Erényt, valójában meghatározta igazi lényegemet, és az Embereket, akik nyomom vesztették, ráállította arra az igazi útra, amerre én jártam. Az újjászült Világban most is az vagyok, mint kezdettôl fogva: hívás a Mindenséggel való egyesülésre -- a Világ vonzása, mely egy emberi arcon sugárzik. De az igazi egyesülés az, amely egyszerűsít, vagyis amely átszellemiesít. ...Az igazi termékenység a Szellem szülésében egyesíti a létezôket. Hogy Nô maradjak az új szférában, amelybe a Teremtés eljutott, új formát kellett öltenem, anélkül, hogy megváltozott volna régi természetem. Amíg csalóka arcom továbbra is az Anyag felé csábítja a kéjencet. Valóságom felemelkedve magasba vonz (ez az ismert goethei ,,Das Ewig-- Weibliche'' reminiszcenciája); a Keresztény és Isten között lebeg. Most is csábítok, de a fény felé. Most is vonzok, de a szabadságba. Ezentúl már a Szüzesség vagyok. A Szűz még hozzá asszony és anya: íme, az új idôk jele. A pogányok az Akropoliszon szemére vetik az Evangéliumnak, hogy eltorzította a Világot, és siratják a Szépséget. -- Ez istenkáromlás. Krisztus szava nem szakításra és függetlenségre hív: -- mintha Isten választottjai -- elvetve a test Törvényét -- elszakítanák azokat a kötelékeket, amelyek fajuk sorsához fôzik ôket, elszökhetnének a kozmikus áramból, amelybe beleszülettek! Annak, aki meghallja Jézus hívását, nem kell kivetnie szívébôl a szerelmet. Ellenkezôleg, lényegileg embernek kell maradnia. Szüksége van tehát még rám, hogy érzékennyé tegyem képességeit, és felébresszem lelkében az isteni szenvedély szeretetét. A Szentnek, jobban, mint bárkinek, az anyai árny vagyok, amely bölcsô fölé hajol --, a fiatalság álmainak ragyogó alakja --, az alapvetô vágyakozás, amely vitathatatlan és idegen hatalomként átjárja a szívet --, az egyedi létezôben én vagyok az Élet tengelyének a nyoma. Krisztus meghagyta minden ékszeremet. De olyan sugarat bocsátott rám az Égbôl, amely határtalanul eszményített. [...] [...] Isten és a Föld közé emelve, mint a közös vonzás régiója, egyiket a másikhoz vonzom szenvedélyesen. ...Mígnem bennem történt meg a találkozás, amelyben kibontakozik Krisztus növekedése és teljessége a századok során. Én vagyok az Egyház, Jézus Jegyese. Én vagyok Szűz Mária, minden ember Anyja.'' A francia kiadás (Écrits du temps de la guerre. pp. 261.) itt megjegyzi: ,,Ez tehát az eszményi szeretet (szerelem), a Szűzé -- és az Egyházé, amelynek a Szűz a keresztény hagyomány szerint eszményi jelképe. Mária vonzotta le Istent e Világba (lásd a Szűz Fiatját az angyali üdvözletkor, amelyrôl Teilhard Az Isteni Miliôben is beszél). Az Egyház és Mária misztikus egységét gyakran megénekelte Claudel.'' * Teilhard A tisztaság fejlôdése című esszéjében (1934) ezeket írta: ,,Azon a ponton, ahová jelenlegi Világunkban elérkezett az Élet, az emberi monádok spiritualizáló egyesülését két, ugyanegy természetű, de különbözô értékekkel rendelkezô vonzás uralja: a Férfi és a Nô kölcsönös szerelme és az isteni szeretet. Mindkét elemet egyszerre, egymással társulva serkentik a szenvedélyes erôk és a misztikus erôk. A férfinak egyszerre kell kiegészítenie a Nôiben emberi egységét -- és az Isteniben kozmikus egységét. Mindez lényegében ugyanaz az összpontosító energia, ugyanaz a szerelem. De a két erô közvetlenül mégsem működik összhangban. Hogyan kell ôket kombinálnunk, hogy olyan eredôt kapjunk, amely a maximális fokra emeli a spirituális ‘teljesítményt'? -- Igazában ez a tisztaság által felvetett kérdés.'' Teilhard ezt a megoldást javasolja a Férfi és a Nô spiritualizálandó szerelméhez: ,,Miért ne lendülhetne elôre egyik a másik felé, miközben kölcsönös vonzalmukból csak azt ôrzik meg, ami az egymáshoz közeledésükkor felfelé emeli ôket? Nincs közvetlen érintkezés, hanem felfelé irányuló összpontosulás. A teljes önátadás pillanata így egybeessék az isteni találkozással. Ez még mindig a test lelki értékébe vetett hit -- de már helyet hagytunk a szüzességnek. A tisztaság így lényegét tekintve késleltetet odaadás.'' Teilhard késôbb figyelmeztet e megoldás nehézségére is: ,,Elvileg lehetséges a szerelemnek ilyen átalakítása. Megvalósításához az szükséges, hogy a személyes isteni központ hívását elég erôsen megérezzük, hogy uralkodni tudjunk a természetes vonzás felett, amely arra törekszik, hogy idô elôtt egymásra boruljanak az emberi monádokból alakult párok.'' ,,...Az ember arra van teremtve, hogy a földön járjon. Ugyan ki gondolt volna arra is, hogy repülni fog... Erre én ezt válaszolom: Igen, a bolondok már álmodtak errôl. S íme ezért miénk a levegôég. Az életet az bénítja, hogy nem hiszünk és nem merünk...'' ======================================================================== 9. Római nyár -- 1997 (Naplójegyzetek és Visszapillantás emlékezések) Róma, 1997. július 14. Tegnap délután megékeztem Caorléból. Igazi római nyár van. Kellemesebb volt az Adria partján. A Sodrás utcában mindig a napfény után vágyom, hát most van belôle. Mintha 1992-ben el se hagytam volna a Vatikáni Rádiót, rögtön munkába állok. Az ismerôsök barátian köszöntenek. Itt a hivatalban kissé kifakult az a fénykép, amely a Szentatya, Wojtyla pápa beiktatása után pár nappal készült, amikor fogadta az újságírókat. Ipacs Katival és Kordiával mi is ott vagyunk. A másik fénykép: a Vatikáni Rádió ötvenéves jubileuma alkalmával a pápa végiglátogatta az összes nyelvi tagozatot: bejött hozzánk is. Katival és Kordiával fogadtuk. Kordia Boldog (azóta szent) Hedvig képecskéjét nyújtotta át neki, a Prokop- féle ,,magyar szentek'' sorozatból. Év elején is itt voltam, két hétig helyettesítettem. Január 1-én a műsorban is megemlékeztem arról, hogy 1967. január 1-én kezdtem itt a munkát, miután 1966 december derekán Párizsban megvédtem Szt. Ambrusról szóló doktori tézisemet. Több mint negyedszázadot töltöttem itt 1992- ig. * * * A propos Párizs és Szent Ambrus. Húsvét elôtt Párizsban jártam, a magyaroknak tartottam rövid lelkigyakorlatot. Megtekintettem a felújított Louvre-t, meg a könyvvásárt a Porte de Versailles-nál. Töménytelen mennyiségű könyv jelenik meg, pedig a kiadók anyagi gondokkal küzdenek nyugaton is. Elmentem a Latin-negyedbe, a Szajnától felsétáltam a Boul' Saint Michelen. Adyra is gondoltam, de fôleg a harminc évvel ezelôtti Párizsra, ahol annyi fiatal barátom volt a legkülönbözôbb nemzetiségekbôl. Mindez régen volt! Hol vannak már a régi jó barátok? Ahogy a Sorbonne közelébe érek, keresem a Centre Richelieu helyét. Most valamilyen finn intézet van ott. Akkor Lustiger volt a fônökünk, az egyetemi fôlelkész, a mostani párizsi bíboros érsek. Ahogy a Szent Mihály útján a Szajna felé ballagok, ismét Ady sejtelme jut eszembe: ,,S égtek lelkemben kis rôzse-dalok Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok''. Hogy elmúlt az idô! Lám azok a fák, amelyeket az 1968-as események után ültettek -- mert a lázongó-romboló fiatalok kivágták az út menti fákat is! -- hogy megnôttek! Harminc év -- egy nemzedék... Húsvét után Milánóban a Katolikus Egyetemen részt vettem a nemzetközi Szent Ambrus-kongresszuson. Neves szakemberekkel találkoztam. Én is tartottam (franciául) elôadást: Ambrus második ,,beszéde'' testvére, Satyrus halálakor a feltámadásról. Ezt a kis traktátussá átdolgozott beszédet elemeztem, megmutatva -- miként már disszertációmban is -- Ambrus teológiájának kozmikus vonásait. Egy hétig voltam Milánóban; lényegében az elôadásokat és hozzászólásokat hallgattam. Persze, elôzôleg készültem, a harminc év alatt megjelent fontosabb irodalmat átnéztem, hogy aggiornáljam magam. * * * Az Írók Házában ugyanazt a szobát kaptam, amelyben két évtizedig dolgoztam. (Elôzôleg öt évig a püspöki szoba volt az enyém.) Most, mivel sok könyvemet hazaszállítottam, az ágy is befér. Mennyit írtam itt Torpedómon! Akkoriban sokat szívtam -- Kentet. Volt úgy, hogy este 8-tól éjfélig elszívtam egy doboz cigarettát. Még égett, de már egy másikra gyújtottam... A hivatalban ,,bebüdösítettem'', Kati mondása szerint. Igaza volt, ,,rontottam'' a levegôt. Egyszer azután, lelkigyakorlatra készülôdve bejelentettem: ,,No, most leszokom a dohányzásról.'' Mire Kati: ,,Szabó, ahhoz jellem kell ám!...'' Kimentem a Frascati melletti jezsuita villába, a Villa Cavallettibe nyolcnapos lelkigyakorlatra. Többször végeztem itt lelkigyakorlatot, a hatalmas, gyönyörű park nagyon alkalmas a szemlélôdésre, sétákra. A negyedik napon este ott a parkban a szegénységrôl elmélkedtem. Természetesen, a cigarettázásra is gondoltam. Milyen sokba kerül és fölösleges, árt a saját egészségemnek és másokénak. Szóval felsoroltam az indítékokat, és azzal zártam: most abbahagyom a dohányzást. Este hét óra volt. Még van egy fél óra a vacsoráig. És egészen természetesen nyúlok a zsebemben levô Kent után... Megdöbbentem. Hát csak eddig tartott a jófeltétel?! Nem gyújtottam rá, az öngyújtóval játszottam. Vacsora után ismét a parkban sétálok, megint nyúlok a cigaretta után, de nem gyújtok rá. Így ment ez még négy napig. Nagyon nehéz volt, de nem gyújtottam rá. Hazajöttem és újrakezdtem a rádiós munkát. Elôször nem szóltam. Majd a harmadik nap kérdeztem Katitól: ,,Nem veszel észre semmit?'' -- ,,Mit?'' (Azt gondolta, hogy -- mivel ,,megjavultam'' -- most már nem szívok a hivatali helyiségekben...) Azután egy-két hét múlva megállapította, hogy tényleg abbahagytam a cigarettázást. Jött az elismerés: ,,Szabó, neked mégiscsak van jellemed!'' Mindez vagy tizenkét éve történhetett. Azóta csak álmomban gyújtottam rá; volt is lelkiismeret-furdalásom -- álmomban. Felébredve megkönnyebbülten állapítottam meg: nem engedtem a kísértésnek. Persze, jött a következmény; felszedtem vagy tizenöt kilót. Most azt kellene leadnom. Mindig csak mondom: fogyókúrát kezdek. De mindig holnapra halasztom... Nehéz is, amikor itt olyan jó az asztal, és oly sok meghívás van. Azt mondom: majd a Sodrás utcában, ott a ,,Junior'' étkezde kolhozkajája majd segít... Meleg ez a nyár. A kertbôl behallatszik a ,,szellôzködô'' kabócák erôs ,,reszelése'', cirpelése. Ez számomra egyet jelent a római nyárral. Elraktározok most a napfénybôl és melegbôl egy adagot a magyar télre, amely szinte félévig tart. Nem is annyira a hideg, mint a borús, nyirkos idô elviselhetetlen. Amikor egy-egy hétig nem látom a napot... 1997. július 18. Július 15-én meghalt François Furet francia történész. Sz. Zsuzsa hívta fel rá a figyelmemet, aki szép kis megemlékezést is írt róla műsorunkban. F. Braudel és G. Duby mellett az egyik legjelentôsebb francia történetíró. A forradalmakról írt kiváló monográfiákat -- a francia forradalmat is újraértelmezte, demitizálta, majd leleplezte a kommunista és a náci totalitarizmus szörnyűségeit. Most márciusban a Francia Akadémia tagjai közé választotta, de nem érte meg beiktatását: egy teniszezés közben kapott sérülésbe halt bele. Kommunista volt, de az 1956-os magyar forradalom után megtagadta múltját. 1995-ben megjelent Egy illúzió jövôje című könyve figyelmeztetés a még mindig ,,marxizálóknak'', baloldali értelmiségieknek, akik a bolsevizmus összeomlása után sem ábrándultak ki a vörös diktatúrából. A volt kelet-közép-európai kommunista országokban még kísért a ,,baloldaliság'', nálunk a nosztalgia a Kádár-korszak után. Mert a kádereknek akkor jól ment; mit számít nekik a magyar múlt vagy a jövô, csak jó fizetésük legyen ma! A jóléten kívül más nem érdekli ôket. Most olvasom, hogy Kubában milyen ünnepi ,,liturgiával'' veszik körül Che Guevara visszahozott csontjait. És a végsôkig kommunista Castrót hogy ünnepelték tavaly itt, Rómában... Megértem azt, hogy a kizsákmányolt latin-amerikai nép változásokat akar; az úgynevezett felszabadítás- teológiák is a gyakorlati cselekvéshez kínálnak szempontokat. De mindig idegesített ezeknek a naiv ,,marxizálóknak'' az ideológiája és magatartása, akik nem látták, hogy Kelet- és Közép-Európában milyen gyümölcsöket termett a ,,valós szocializmus'', vagyis az úgynevezett proletárdiktatúra. Ma, amikor a világ ,,globális falu'' lesz, nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyik földrészen azt, ami a másikon történik. Persze, ez fordítva is igaz: a ,,Nyugat'' -- beleértve az Egyesült Államokat is, vagyis az elsô világ, a jóléti társadalom, túlságosan a maga problémáival van elfoglalva. Nagy zajt csapnak például O'Dell halálbüntetése körül, ugyanakkor alig szólnak a médiumok az afrikai öldöklésrôl, népirtásról, vagy pár évvel ezelôtt a boszniai polgárháború is csak annyiban érdekelte a nagyhatalmakat, amennyiben érdekük fôzôdött hozzá. Más volt magatartásuk az Öböl-háború idején! 1997. július 21. Tegnap, vasárnap reggel kihajtottam Fregenén túlra, a ,,papi'' strandra, Palidoróba. A Passo Oscuro eukaliptusz-sorai között a ,,Simongáti lányok''-at nótáztam, mint ezelôtt vagy húsz évvel, amikor H. Csicsával mentünk arra. Ô akkor hangszalagra vette a nótázást. Pár éve, amikor -- kislánya, Eszter keresztelôje után -- Pécsrôl Sze- gedre vitt (felesége, Zsuzsi is velünk volt), feltette a kazettát és eszeveszetten vezetett Mohács felé a nem éppen jó úton. Figyelmeztettem, hogy lassítson. Bátaszék után láttuk, hogy a kanyarban egy kocsi már felfordult. Ahelyett, hogy levette volna lábát a gázról, rántott egyet a kormányon és átlendültünk az út másik sávjára. A vasúti töltésnél szerencsére senki sem jött szembe... Azután a töltéshez érve a villanypóznát csak öt centire kerülte el, majd a vasúton átlendülve, beleütközve egy nagy kôbe, kocsink az árokba zuhant, ahol a sűrű sásnak köszönhettük, hogy nem törtük össze magunkat. Mindez pár pillanat alatt történt. Utána sokszor gondoltam arra: mi lett volna, ha szembe jön velünk egy másik autó, vagy ha a sürgönypóznának ütközünk. Álmaimban sokáig visszatért ez a szörnyű élmény. Hála a Gondviselésnek, mindhárman épek maradtunk, csak a kocsi ment tönkre. No, de most a tengerparton sétálok, amint oly sokszor tettem egyedül is, ismerôsökkel is. Több versem itt fogant: például a Tengerparti elégia vagy 1988-ban a Te, a tenger meg a tűz. Több egyházi ,,méltóság'' is megfordult, fürdött itt. Egyszer ott ebédeltem a Casa del Cleróban: Glemp és Tomko bíborossal hármasban ültünk az asztalnál. Találkoztam annak idején a parton Poggi érsekkel is, (mindketten fürdônadrágban), aki akkoriban Magyarországra járt mint vándornuncius. Tapasztalhattam, hogy otthon nem egyszer félreinformálták. Az Ostpolitik nem neki való volt... Ebbôl ennyi elég. Persze, Agostino Casaroli sem változtatott keleti politikáján, amikor Wojtyla pápa bíboros államtitkárává tette. Pedig korábbi tapasztalatai rádöbbenthették volna: kár volt olyan sokat engedni a kommunistáknak. 1978-ban mindenképpen eljött az idô, hogy ,,megszorítsák'' a dialógust, többet követeljenek a másik oldaltól. Maga Kádár is [!], 1977-es vatikáni látogatása után várta, hogy a magyar püspökök többet kérnek tôle... Hiába! 1997. július 24. Új sorozatot kezdtem a rádióban Fejlôdés és teremtés címmel. Sokat foglalkoztam ezzel a témával már Leuvenben (Eegenhovenben), amikor Teilhard de Chardinrôl írtam licenciátusi dolgozatomat P. Izaye vezetésével. Akkoriban még ,,gyanús'' volt Teilhard, de a zsinat alatt (1962-ben) H. de Lubac nagy könyvében (La Pensée religieuse du Pčre Teilhard de Chardin) helyes fénybe állította barátja és rendtársa eszmevilágát. Szegény Golen Karcsi barátom szerkesztett egy Teilhard- kötetet. Betegsége miatt én fejeztem be a fordításokat, és itt Rómában adtam ki a Vallomások Teilhard-ról című kötetet, amelyben hosszan elmondtam, mit tettem (Rezek barátommal) Teilhard eszméinek magyarországi terjesztéséért. Azért mondom, hogy ,,szegény'', mert amikor gégerákja elhatalmasodott, szorongása a kétségbeesésig fokozódott, és öngyilkos lett (élettársával együtt). Pedig hívô ember volt. Ki tudja, milyen szörnyű lelkiállapot taszítja öngyilkosságba az ilyen szerencsétleneket. R.i.p. Még csak annyit, hogy Golenék haláluk elôtt minden papírt elégettek, csak két könyv maradt az asztalon; az említett Vallomások és az Út az Ómega felé című Teilhard-válogatás, amelyet Golen Karcsi készített Rezek Román fordításaiból, és amelyet a Szent István Társulat adott ki. Ha már Teilhard-nál tartok, még elmondom ezt a két kis sztorit. Párizsból elmentem párszor Vézelay-be, hogy a Teilhard Társaság által szervezett napokon részt vegyek. Ilyenkor több Teilhard-szakértôvel találkoztam; két magyarral is: Tordai Zádorral és Varga Ivánnal. Mlle Mortier, Teilhard egykori titkárnôje volt a mozgatója ezeknek az összejöveteleknek. A díszvendégek között ott ült a belga Marie José királyné, Umberto olasz király (elvált) felesége is, aki a Teilhard Társaság díszelnöke volt. Az egyik alkalommal én is felszólaltam. Úgy látszik a királyné felfigyelt rám. Este ugyanis ,,hírnök jô és pihegve szól'': P. Szabót hívatja a királyné. Én az ifjúsági szálláson már vacsoráztam, de szívesen elfogadtam a királyné meghívását vacsorára a Cheval Blanc szállóba. Hatan ültünk az asztalnál: én a királynéval szemben, aki Teilhard-ról kérdezgetett, mellette Mlle Mortier, a másik oldalon egy pap (talán lelkiatyja), és mellettem két oldalt még két személy. Nagyszerű vacsora volt, erre jól emlékszem. A másik emlék is Vézelay-hez fűzôdik. Egy másik ilyen Teilhard- szimpózion alkalmával történt. B. János, volt novíciustársam, aki filozófiai tanulmányai végén Münchenben elhagyta a rendet (késôbb a Mérleg fôszerkesztôje lett) eljegyezte J. Mártát, akit én korábban ismertem, mint ô. Ott voltak ôk is Vézelay-ben, de ritkán láttam ôket az elôadásokon. Burgundiában barangoltak... Meghívtak az eljegyzési vacsorára. A Cheval Blanc-nál volt a találka; persze, B. J., szokása szerint, késve jelent meg jegyesével. Valahol Burgundiában egy elôkelô vendéglôben ünnepeltük a nagy döntést. Mondhatom, ez a vacsora túlszárnyalta a királynôvel elköltöttet... Most pár éve Prohászkával foglalkozom, aki rokon szellem volt Teilhard-ral. Az október 10-i fehérvári Prohászka-szimpózionra (amelybôl majd egy olyan gyűjtôkötet születik, mint a Prohászka ébresztése) már megírtam Eszméletcsere című esszémet, ahol bemutatom Bergson--Prohászka--Teilhard--Dienes Valéria szellemi rokonságát. Persze a két magyar, miként Teilhard is, Bergsontól kapta az ihletet. Prohászka közvetlenül is, meg Ed. Le Roy-n keresztül is, amint már megmutattam.(Lásd: Prohászka és a modernizmus. In: Prohászka ébresztése. Budapest, 1996. 73.) * * * Olvasom Castelli SJ három kötetét: Krisztus arcai a modern irodalomban. Hosszabb recenziót írok róla a Rádiónak, meg majd a karácsonyi Távlatokban is közlöm, amely központi témaként Jézus Krisztussal foglalkozik. Magam is -- Moellert, Blanchet-t és másokat követve -- sokat írtam magyar és francia írók, költôk istenkeresésérôl. 1995-ben megjelent, »Csillag után« című kötetem válogatás volt mintegy harminc év termésébôl. 1997. július 25. Ma éjjel meghalt P. Andretta (95 éves volt). Ô már a második atya, aki ittlétem alatt elment. Pár éve létesítették a második emeleten a betegek részlegét: minden római ház öregjét és betegjét itt gondozzák mexikói apácák és civilek. Ott van P. Csele, Müller Szepi testvér és P. Lukács László is. Lukács nem olyan régen került oda agyvérzéssel. Voltam nála, megismert, de nem tudta kifejezni magát. Ô is 84 éves már; kiváló történész, a Monumenta Pedagogica SJ számos kötetének gondozója. Ezenkívül az osztrák--magyar provincia katalógusait is közzétette. Rengeteget dolgozott. Nem vagyok olyan idôs, mint az infirmarium lakói, de amikor a harmadik emeletrôl lemegyek az ebédlôbe, és ott haladok el a betegek folyosója végén, arra gondolok, hogy -- ha megérem -- én is ilyen ,,elhagyatott'' vagy gyagya gyermekké válok... Több évvel ezelôtt mondom Katinak: ,,Úgy érzem, fiatalon halok meg.'' Mire Kati csak ennyit válaszolt: ,,Már nem!'' Sokszor elmondtam ezt másoknak. Azt is sokat ismételtem, amit most készülô új könyvem címadó verse, a Láng az ôszutóban elsô két sorában írtam le: Még nem hiszem hogy meghalok mindig mások mennek el... Ezt többé-kevésbé Heidegger ihlette. Valahol arról elmélkedik, hogy az ember, a halálra-szánt-lény (Sein-zum-Tode) nem hiszi, hogy ô meghal -- mindig mások halnak meg. Erre egy kis anekdotát hoz fel: az egyszeri müncheni bajor azt mondja feleségének: ,,Ha majd egyikünk meghal, én vidéki házunkba költözöm.'' 1997. július 24--25. A La Civiltŕ Cattolica legújabb számában jó cikket olvastam G. Rossi jezsuitától E. Drewermanról. Értô kritika. Jó, hogy Drewerman észreveszi azt, ami a kereszténységben közös a nem keresztény vallásokkal. Ugyanakkor elhalványítja a keresztény sajátosságot. Jó, hogy bírálja a történeti-kritikai módszert, ugyanakkor -- éppen Bultmann ellentéteként -- remitizál. Egyesek szerint a német papterapeuta sem nem igazi pszichológus, sem nem jó exegéta. Mégis nagy a sikere. A Klerikusokban sok jó meglátását olvastam (például a papok ,,szimbolikus'' életérôl). 1997. július 26. Ma reggel a betegek kápolnájában hálaadó misén vettünk részt: az aranymisés P. Csele volt az ünnepelt. Ott voltunk valamennyien magyarok; Lukács L. és Müller Szepi a betegterembôl, továbbá P. Szilas, P. Polgár és én magam. Otthon meg P. Benkô ünnepelt, akit Cselével együtt itt Rómában szenteltek. Vajon megérem-e aranymisémet, 2012-t? (1962-ben szenteltek Brüsszelben.) 1997. július 27. Tegnap Sz. Zsuzsánál vacsorán S. Ádámmal. Ma délelôtt az Albánói- tóban fürödtünk, majd Genzanóban Wagner Zsuzsáéknál ebéden voltunk. A kis Izabellát tavaly augusztusban kereszteltem. Útközben a ,,kocsmáról'' kérdezgetem Sz. Zsuzsát, mi van a régi tagokkal, kik az újak... Zsuzsa írja a kocsma történetét. Élvezem a római nyarat. A Rádiónál van azért munka, de nem vészes. Készülô új könyvem tábláját elkészítette Gyuri, Triznya Matyi egy akvarell-részletének felhasználásával. Évôdött: még hány ,,ôszutó'' lesz életemben, mielôtt beköszönt a tél. Az biztos, hogy zsugorodik a szamárbôr, és az is, hogy ,,Rómában is meghal az ember''. Ez Károlyi Amy egy versének utolsó sora (az ,,ember'' a ,,leánder''-re rímel). Amikor 1969-ben itt jártak Weöres Sándorék, a magyar akadémiára mentem el, hogy ott kis UHER-emen interjút csináljak W. Sanyival. A végén megszólalt Amy is: beolvasta egyik új versét. Annak az utolsó soráról van szó. Weöreséket elvittem a Triznya kocsmába is, amelyet nem sokkal azelôtt kerestem fel elôször, bár tudtam létezésérôl. Ugyanígy Rónay Gyurkát és Nellyt, késôbb Vas Istvánt és Piroskát is én vittem el Zsuzsáékhoz. Rónay, akit feleségével együtt Zsuzsával elkísértünk városnézésre, szépen megemlékezett e napokról a Jegyzetlapokban. Különösen szép Zsuzsáról a ,,Tündér Rómában''. Gyurka a Rádióban négy szép elôadást tartott. Késôbb Pilinszky is hármat. Jancsi kéziratát és hangszalagra vett verseit ma is ôrzöm. Hafner Zoli nemrég közölte a Pilinszky-szövegeket Pilinszky Rómában című kis könyvében (Sz. Zsuzsa leveleivel). De visszatérek még Weöres Sándorhoz. Meghívtam vacsorára egy a Cancelleriával szembeni, elsô emeleten levô vendéglôbe. Amy náthás volt, nem jött. Vacsora és iszogatás közben beszéltünk irodalomról, vallásról, karmelita és indiai misztikáról stb. Mikor mondom, talán mehetnék, mert Amy várja haza, Sándor így válaszolt: ,,Az nem baj! Igyunk meg még egy fél liter bort!'' ,,Nem sajnálom'' -- mondom. Aztán végre felkelünk. A lépcsôn lefelé karon fogom, támogatom Sándort. Amikor kilépünk az utcára, megszólal: ,,Érdekes, otthon nem szoktam ily hamar becsiccsenteni.'' 1997. július 29. A reggeli lapokban most már ritkul a kommentár a (gay) divattervezô, Versace meggyilkolásáról és O'Dell halálbüntetésérôl. Megdöbbentô, hogy ezekkel az ügyekkel hosszú oldalakon mily sokat foglalkozott a média. Talán azért is, mert mindkettô olasz származású? Ma végre a La Repubblica című liberális lapban más- fajta hírt olvasok: V. Gassman ,,megtérésérôl'' szól egy teljes oldalon. A színész nyilatkozott egy veronai egyházmegyei hetilapnak. Elmondja, hogy sohasem volt ateista, de gyakorló sem. Nagy hatással volt rá tavaly novemberben II. János Pál pápa, akit akkor aranymiséje alkalmából ünnepeltek. Gassman is elôadta a pápa egyik versét. Aztán járt a kamalduliaknál is... Még szerzetes is lehet, hiszen ilyesmi ma divatos színészeknél, színésznôknél. Nem szeretem Gassmant mint színészt. Pöffeszkedô, csak önmagát játssza. Jobban kedveltem Mastroiannit, aki viszont halálakor lett ellenszenves. Végrendelete szerint nem kért egyházi temetést. Mindegy. Isten lát a lelkekbe. És a Lélek ott fú, ahol akar... * * * Mondom Zsuzsának, majd én is felidézek néhány kocsmai emléket. Sok van. Eszembe jut Huszárik Zoli. Még vacsora elôtt félrehívott a kisszobába, és szinte meggyónt nekem, jezsuitának ô, a kálvinista. Nagyon szeretem filmjeit. Körülbelül egy éve a magyar televízió játszotta a Szindbádot. Most is milyen friss, nagyszerű Latinovitscsal! Más filmek meg, még egy-két Bergman és Fellini is, nagyon öregszenek. Csak a költôi alkotások élnek. Visszatérve Huszárikra: vacsoránál ülünk. Matyi kínálja borral. Most nem iszik. Talán orvosi tilalom. ,,Hát legalább ásványvizet igyál!'' Mire Zoli: ,,Az én gyomromban az is fröccsé változik.'' * * * Délután ismét az Albánói-tóban fürdünk; jobb ez, mint a széltôl felkavart tenger. Zsuzsának elmondom, hogy 1978. augusztus 6-án ugyanitt fürödtünk öcsém feleségével, Mariskával és Erzsi lányával. Késôbb megtudtuk, hogy VI. Pál akkor már itt Castelgandolfóban haldoklott. Ezért nem mondta el a déli Úrangyalát. Este felé átmentünk Tivoliba, a Villa Hadrianába. Este tíz körül a Tiburtinához érkeztünk, a hídon megállt a kocsim. Lerobbant. Valakik segítségével az állomás mellé toljuk. A rendôrtôl megtudom: ,,Meghalt a pápa.'' Mintha villám csapott volna belém; pillanatok alatt felmértem a következményeket. A nagy esemény miatt nem mozdulhatok Rómából, hiszen a temetés után jön majd a konklávé. Nyári terveimet módosítanom kell. De mielôtt a ,,krónikát'' folytatnám, pár szót a nagy VI. Pálról. * * * VI. Pál pápát tizenegy évig szolgáltam. Tiszteletreméltó ,,egyházfô'' volt. Nemegyszer összehasonlították János pápával, aki merészen meghirdette a zsinatot, és hozzá képest VI. Pált konzervatívnak tartották a progresszisták. (Annak idején Rouquette SJ az Études-ben bírálta ezt a beállítást.) A valóság az, hogy ez a ,,Hamlet-pápa'' óriási feladatot teljesített: a második ülésszaktól, 1963-tól neki kellett vezetnie a II. vatikáni zsinatot, neki kellett azt befejeznie és utána -- a Humanae vitae körlevél kapcsán kitört krízis idején -- egyensúlyban tartani a haladóbb és maradibb irányzatokat, bírálva egyaránt a túlzó progresszistákat (akik a fürdôvízzel együtt a gyereket is kiöntötték) és a Lefebvre-féle konzervatívokat. Azt szoktam mondani: XXIII. János pápának az volt a szerencséje, hogy nem érte meg az említett válságot, amely mindenképpen kitört volna, hiszen már XII. Pius idejében, az 1950-es Humani generis elôtt és után nagy volt a feszültség. Az elmúlt években sokat tanulmányoztam a modernizmust, fôleg Prohászka kapcsán. (A piliscsabai Katolikus Egyetemen is adtam egy kurzust róla.) Ez a század eleji ,,mozgalom'' konfrontálni akarta a katolicizmust a modernséggel. Loisy szándéka kezdetben helyes volt. De az akkori maradi katolikus szentírás-tudomány (amely miatt Prohászka is, meg olyan nagy szakemberek is, mint például Lagrange O.P. sokat szenvedtek), valamint a hagyományos apologetika, amely elzárkózott az újabb filozófiáktól, az 1907-es Pascendihez, meg az antimodernista eskühöz vezetett. A szentírás betű szerinti értelmezése és a fejlôdés eszméje elôtti bezárkózás sok kárt okozott. A két háború között azután kezdett kibontakozni a biblikus, patrisztikus és teológiai megújulás, többek között az úgynevezett ,,új teológia'' H. de Lubac vezetésével. De ismét téli idôszak következett: a Humani generis gátat vetett ennek a megújulásnak, több neves teológust félreállítottak, megbélyegeztek. Közéjük tartozott a jezsuita H. de Lubac, Daniélou, Teilhard de Chardin, Bouillard vagy a domonkos Y. Congar, Chenu és mások, akiket aztán János pápa és VI. Pál a zsinat idején rehabilitált. * * * 1978 nyarán nem kaptam magyar vízumot belga útlevelemre, mert elôzô évben, amikor otthon jártam, minden lépésemet figyelték. (Én voltam ugyanis VI. Pál tolmácsa Kádár látogatásakor. Késôbb II. János Pál alatt gyakran hívtak tolmácsolni: Lázár, Puja, Horn stb. vatikáni látogatásakor, Miklós Imre ittjártakor is két-három alkalommal...) Poggi érsek átnyújtotta a listát, hol, mikor, kivel beszéltem stb. Úgy volt, hogy rokonaimat -- Firenze és Velence gyors meglátogatása után -- elviszem Grazig, és ott vonatra teszem ôket. Én pedig Görögországba készültem, ahol unokanôvéremmel, Magdival és férjével, Pityuval találkoztunk volna. Már megvolt a repülôjegyük. A pápa halála miatt mindez kútba esett. Mariskáékat szerencsére vonaton hazakísérte Lukács Laci, aki éppen akkor hazalátogatott. Itt pápatemetés, konklávé. Majd 33 napi szolgálat után meghalt I. János Pál pápa is. Újra temetés, konklávé. Mindenki meglepetésére Karol Wojtylát választották meg. A beiktatás is megtörtént. Itt van a falon az a fénykép, amely Lékai bíborost ábrázolja, amint az új pápa elôtt térdel. Nem túlságosan örült akkor a pápa személyének, azt éreztem szavaiból, amikor feljött hozzánk a Rádióhoz. Talán sejtette, hogy a kommunista országból jött szláv pápa majd változtat az Ostpolitikon, ismerve a kommunista világot. Sajnos, ez nem történt meg. Lékaiék tovább folytathatták a ,,kis lépések'' politikáját, amelyhez Miklós Imre diktálta a ritmust. Szóval, végül is, október végén meghívtam unokanôvéreméket, Magdit és Pityut -- Görögország helyett -- Szicíliába. Nagyon szép két hetet töltöttünk együtt; kocsimon körbejártuk a szigetet, fôzicskéztünk is a Gyuritól kölcsönkapott kis gáztűzhelyen. -- Egy következô évben még szép volt velük a kéthetes spanyolországi út. Sokat vezettem, keveset pihentem, de megérte. Szegény Magdi! Isten nyugosztalja! Két év alatt elvitte a rák. Milyen szívesen utazott! Még betegsége alatt is elmentek a Kanári-szigetekre. Most Kálócfán pihen, pár méterre a volt cselédház helyétôl, ahol születtem. * * * Ha már az elôbb a pápákról szóltam, még mostani Szentatyánkról is néhány emlék. Az említett tolmácsolásokon kívül is sokszor talál- koztam II. János Pállal. Fôleg, amikor 1991-es és tavalyi magyarországi látogatása elôtt a magyar kiejtésre tanítottam. Nemcsak a már kész beszédek egyes bekezdéseinek kiejtésénél segítettem, hanem korábban, szerdánként, az általános kihallgatás elôtt többször felmentem dolgozószobájába, hogy a magyar zarándokoknak szóló mondatok kiejtését gyakoroljuk. Mindig kedves, barátságos volt. (I. Kati mondta is, hogy amikor a pápával találkozom, mindig lelkesedéssel beszélek személyérôl.) Két alkalommal, két magyarországi útja elôtt, a pápával ebédeltem Castelgandolfóban. 1991-ben Kada érseket kísértem el, aki magyar beszédeit otthon felolvasta. Sok mindenrôl beszéltünk. Elôzôleg Gara francia antológiájából lefotóztam neki Cs. Szabó bevezetôjét a magyar irodalom újabb történetérôl, valamint hozzátettem a MISSI című folyóirat egy Magyarországról szóló számát, amelyet P. Gérard-ral együtt szerkesztettünk. A pápa már olvasta ôket. Amikor ebédeltünk, elôtte voltak a szövegek: kérdéseket tett fel a magyar történelemrôl. Akkor mondtam el neki röviden 1956 történetét. Hogy elôször (Gömöri Gy. javaslatára) a bölcsészkartól a Bem-szoborhoz vonultunk, mi egyetemisták, hogy kifejezzük rokonszenvünket a lengyelekkel, a poznani eseményekkel... A pápa megjegyezte ezeket, mert amikor otthon a magyar püspököknek rögtönzött, felemlegette mindazt, amiket elmondtam. (Hangszalagon ôrzöm szavait.) Akkor nyújtottam át a pápának egy kazettát is: egyik oldalán Wojtyla magyar nyelvű versei, a másikon mai vallásos versek, köztük az én Ígéretem is. Ezt említettem a Szentatyának, mire Kada érsek megjegyezte: ,,P. Szabó költô is...'' Tavaly közvetlenül a gyôri-pannonhalmi látogatás elôtt, hétfôn, kedden és csütörtökön délelôtt vatikáni kocsi vitt ki Castelgandolfóba. Minden nap másfél órát gyakoroltunk a Szentatyával. (Délben elmondtuk az Úrangyalát.) Az utolsó nap, csütörtökön meghívott, hogy vele ebédeljek. (Aznap két és fél órát töltöttem vele. Mondtam is viccelôdve: a pápa nem tudta fogadni Jasszer Arafatot, mert velem volt elfoglalva... Csak Sodano bíboros érsekkel találkozott.) Sok érdekeset tudnék mesélni ebéd alatti beszélgetésünkrôl. Csak két titkára volt jelen. * * * 1997. augusztus 1. Tegnap este Szent Ignác ünnepén vagy százan együtt miséztünk P. Kolvenbach generálissal a Szent Ignác-templomban. Örömmel láttam, hogy sok fiatal tanul, készül Rómában a jezsuita életre. Kolvenbach (akivel annak idején együtt voltunk Párizsban), felidézte a La Storta-i látomást. Ignác Rómához közeledve látta a keresztjét hordozó Jézust, és hallotta az Atya hangját, aki Jézus mellé helyezte ôt és társait. ,,Sub vexilla crucis Deo militare'', ezt a küldetést kaptuk, ezt kell teljesítenünk a mai közönyös és szenvedô világban, részt vállalva az új evangelizálásból. * * * Ezeket a római jegyzeteket hozzáteszem készülô kötetem második részéhez, ahol ,,majdnem naplók'' és útleírások szerepelnek. Sokat kellene írnom, de idô és nyugalom kellene hozzá. Majd egyszer talán arra is sor kerül. * * * V. Márta, aki volt szíves újragépelni a szöveget, megjegyezte, hogy e nyári jegyzetek állandóan fürdésrôl, evésrôl-ivásról szólnak. Mondom: ,,Ez is én vagyok. Lesz azért a kötetben másfajta naplójegyzet is. Például a beszélgetés-részlet, amelyet 1984 augusztusában Veled folytattam, és amelyet Lélekben és igazságban című kötetembôl veszek át.'' V. Márta egyébként -- a rádiós munka mellett -- egy évtizedig sokat segített könyveim elôkészítésében. Nemcsak lektorált, javított, hanem fordított is többször, például a Jézus Krisztus tegnap és ma című kötet vallomásainak egy részét ô fordította franciából magyarra. Korábban Puskely Mária, Kordia nôvér hasonló együttműködésére is számíthattam. Én viszont az ô könyveinek ,,pólyázásánál'' segítettem. A Vatikáni Rádió magyar részlege kis kiadóközponttá alakult. Sokat segített a hetvenes években P. Nagy Ferenc is, fôleg a Teológiai Kiskönyvtár-sorozat és a Biblikus Teológiai Szótár szerkesztésében, kiadásában. Tény az, hogy amikor Magyarországon még kevés vallásos könyv jelenhetett meg, innen Rómából számtalan kiadvánnyal segítettük a magyar egyházat. * * * Nem is tudom, miért olyan sürgôs, hogy a Láng az ôszutóban című vallomáskötet megjelenjék. Készülôdés télre? Kinek írok? Elsôsorban magam számára rögzítek élményeket, gondolatokat. Most a személyes dolgokról van szó. Annyit írtam másokról -- írókról, filozófusokról, teológusokról. Persze, közben magamról is vallottam -- áttételesen. Közvetlenül verseimben. Azok most elapadtak -- mióta hazaköltöztem elég nagy a hajsza. Nemigen jön az ihlet. Meg aztán öregszem is. Leginkább a halál elôtti szorongásomat fejeztem ki -- a szerelmi élmény mellett. Végül is a kettô -- Erosz--Thanatosz -- összefügg. Talán ha jobban szeretnék, ha kevesebbet foglalkoznék magammal és jobban figyelnék másokra, a világ örömeire és bajaira, ha szolidaritást vállalnék másokkal, csökkenne szorongásom, és maradandó kincset gyűjtenék. Mert igazában csak egyetlen érték marad meg: a szeretet örök. ======================================================================== Paul Claudel (1868--1955) Műfordítások Október Octobre Hiába látom a fákat mindig zöldnek. Akár gyászos köd temeti be, akár a hosszú verôfényben olvad el, az év éppúgy közeledik a végzetes napfordulathoz. Nem ábrándít ki ez a nap, de a tájék tovanyúló bôsége sem. Nem tudom, mi ez a nagy nyugalom, a pihenés, mely kizárja az ébrenlétet. A tücsök alig kezdett el cirpelni és rögtön elhallgat, attól tartva, hogy túllép a teljességen, amelynek egyedül nincs joga szólni. Azt mondaná az ember, hogy egyedül az itteni aranymezôk ünnepélyes biztonságába szabad mezítláb belépni. Nem, ami mögöttem van a hatalmas aratás fölött, nem ugyanazt a fényt árasztja, és ahogy a szalmakötegek között elôrehaladok, akár most itt egy mocsár szélén fordulok, akár egy falut fedezek fel eltávolodva a naptól, arcomat a széles sápadt hold felé fordítom, amelyet nappal látunk. Abban a pillanatban történt, amikor kiléptem a sötét olajfák közül: láttam, hogy megnyílt elôttem a ragyogó rónaság egészen a hegyek karéjáig, és hallottam a jelszót. Ó, a halálraítélt évszak utolsó gyümölcsei! most hogy a nap lehanyatlik, ez a vissza nem térô év végsô érettsége. Vége. A tél türelmetlen kezei nem fosztják ki barbár módon a földet. A szelek nem tépnek, nem vágnak jeges élek, nem nyelnek el a vizek. Hanem gyengédebben, mint májusban, vagy amikor a telhetetlen június az életforráshoz tapad a tizenkettedik óra teljében, az Ég kimondhatatlan szeretettel mosolyog a Földre. Mint amikor a szív enged a folytonos sugallatnak, jön a beleegyezés; a búzamag kihull a kalászból, a gyümölcs leesik a fáról, a Föld lassanként enged a legyôzhetetlen zaklatónak, a halál kilazítja túl tele tenyerét! Most a Föld hallja ezt a szót, amely szentebb, mint a nász napjaiban hallott, mélyebb, gyengédebb, gazdagabb: Vége! Alszik a madár, a fa elalszik az árnyékban, mely eléri, a földet érintô nap sugarai a talajjal vízszintesek, vége a napnak, az év bevégeztetett. Az égi kérdezésre ez a szeretô válasz: Vége. (Connaissance de l'Est) ======================================================================== René Char (1907--1988) Műfordítások 1. 1988. március 1988. február 19-én hunyt el Párizsban a költô, René Char, aki 1907-ben született a dél-franciaországi Isle-sur-la-Sorgue-ban. Tanulmányait Aix-en-Provence-ban végezte. Elkötelezte magát Spa- nyolországban a republikánusok mellett, majd a negyvenes években hazájában az ellenállás egyik vezetôje lett. 1945 után visszaköltözött Dél-Franciaországba. 1965-tôl alig hagyta el szülôfaluját. Az eszmélôdésnek és a költészetnek élt. Fiatalkorában A.Breton és P. Eluard mellett a szürrealizmus mozgalmával haladt, majd elvált tôlük és kidolgozta a maga formanyelvét: tömör, kristályos, hermetikus, aforizmaszerű prózaversei filozófia és költészet között helyezkednek el. Humanista és egzisztencialista költô: keresi a létezés kulcsát, a titokzatos, érthetetlen valóságot a saját tapasztalatán, értelmén és szívén átszűrve objektiválja. Úgy fejezi ki a valóságot, hogy azt újraalkotja, de nem magyarázza, nem egyszerűsíti le. ,,A dolgok nagyon könnyűek lennének -- írja róla Pierre Berger --, ha a költô egy napon elhatározná, hogy tisztává vagy egyszerűbben meghatározhatóvá, lakhatóvá teszi ôket. De vajon ez megvalósítható-e?'' Senki olyan következetesen nem alkalmazta a hermetikus, elliptikus fogalmazást, mint René Char. Képszerűsége ellenére (számos festô barátja volt, és kedvelte a festészetet) elvont marad. Életszemlélete hasonlít nagy barátjáéhoz, Albert Camus-éhez. Vele együtt küzdött az ellenállás idején; ott élték meg a testvériséget, amely -- természetmisztika mellett -- Char különleges ,,földszagú'' és etikai misztikájának forrása lett. Egzisztencializmusa sokat köszönhet Heideggernek, akivel baráti kapcsolatot tartott fenn. René Char -- Camus megfigyelése szerint -- a preszokratikusokkal egy bizonyos tragikus optimizmust vallott. ,,Ha a villámban veszünk lakást, ez az örökkévaló szíve'' -- írta Char. Camus ezt a kijelentését idézi, majd hozzáfűzi: ,,Char költészete pontosan a villámban vett lakást, és nemcsak átvitt értelemben. Az ember és a művész -- mindkettô együtt halad -- bevetette magát a hitleri totalitarizmus elleni küzdelembe, ma pedig leleplezi az ellenkezô és cinkos nihilizmust, amely szétszaggatja világunkat. A közös harcból Char az áldozatot, nem az élvezetet vállalta.'' Még az ellenállás, a harc idején, ahogy Camus emlékeztet rá, a költô ezt merte kiáltani: ,,Sötétségeinkben nincs hely a szépségnek. Minden hely a szépségé.'' Camus hozzáfűzte: ,,Ettôl a pillanattól, kora nihilizmusával és minden tagadással szemben Char valamennyi költeménye a reménység útját jelölte meg.'' René Charral az egyik legnagyobb modern francia költô távozott el, ahogy a sajtó ismételgette. Kevesek ismerték, forgatták, de akik megszerették, nem tették le vers- és esszégyűjteményeit. A kiadó még életében megjelentette Összes műveit a híres Pléiade-sorozatban. (Char a Gallimard kiadó sajtószolgálatának felelôsét, Marie-Claude de Saint- Seine-t vette feleségül, így -- minden bizonnyal -- könnyebben megnyílt az útja a világhírű kiadóhoz...) René Char halálára 1 A kérdésbozótban nem énekel madár csak kígyó nyújtogatja nyelvét lustán ásít a felzavart oroszlán egymásra pislognak a kis gyíkok a béke és az emberség elmenekült 2 Kis lánggal a kezünkben botorkálunk hajnalváró virrasztók lábunknál felásítanak a szakadékok a fájdalom tüskéi figyelmeztetnek: vagyunk 3 Isten álmatlanul szemléli birodalmát szorgos angyalok szájkosarat tettek az ordító fájdalomra felenged a görcsbe merevült derű a lét tüskés bozótjában rigó énekel hajnalodik 2. René Char fordítása közben -- 1997. június Most, hogy újra fordítok René Char költeményeibôl, ismét csak meg kell küzdenem hermetizmusával: a látszólagos vagy való logikátlanság meghökkent; érteni szeretném, de a paradoxonok és a legbizarrabb képkapcsolások idegesítenek. Talán nem is kell érteni: csak hagynunk kell, hogy mellbevágjanak sziporkázó aforizmái vagy elbűvöljenek ,,villanásai'', mint amelyeket Rimbaud-nál megszoktunk. Kemény dió, de ha megtörjük, ízletes belet találunk. Rimbaud mintaképe volt; amit egyik remek tanulmányában róla ír, azzal egyben magát is jellemzi. Idézek esszéjébôl: ,,Rimbaud-t egyes-egyedül a költészet távlatában kell szemlélni. Vajon ez botrányos? Műve és élete páratlan következetességgel tárul fel, nem az eredetiség által és nem is annak ellenében. Művének minden mozzanata és életének minden pillanata részesedik, amelyet -- mondhatnánk -- tökéletesen vezérel Apolló és Plutó: a költôi kinyilatkoztatás, a lehetô legkevésbé leplezett kinyilatkoztatás, amely mint törvény elillan, de amely a nemes jelenség neve alatt, szinte bensôségesen kísér bennünket. Jegyezzük meg: a költészeten kívül, lábunk és az általa taposott kô között, tekintetünk és az általa elért látási mezôny között, a világ semmi. Az igazi élet, az elutasíthatatlan kolosszus, csakis a költészet ágyékában alakul ki.'' ,,Ritka tény a francia költészetben és szokatlan a XIX. század második felében: Rimbaud-nál a természetnek elsôrendű rész jut. Nem statikus természet, kevéssé becsült megszokott szépségért vagy termékeiért, de a költemény folyamatához társul, amelyben gyakran szerepet játszik mint anyag, mint fényes háttér, teremtô erô, az inspirált vagy pesszimista vonatkozások támasza, kegyelem. Ez a természet ismét tevékeny. Íme ez következik Baudelaire után...'' Mindez áll Char költészetére is. Talán elvontabb, mint Rimbaud. A természet itt is csaknem mindig jelen van: az éjszaka és a nappal, a villám, a tűz, a föld, a forrás, a harmat, a legkülönösebb tárgyak szerepelnek, sokszor egymás mellé rakva, mint egy absztrakt festményen. De nem csendéletek. Dinamizmus, drámai feszültség, cselekvés lüktet a versben. Néha a különös szavak szerepeltetése, az alliterációk vagy a villanások adják a rövid ,,költemény'' vagy aforizma ,,értelmét''. Sokszor ez még ember elôtti világ. 3. René Char verseibôl és aforizmáiból Matutinum Les Matinaux (1950) (Részletek) Az igaz éjszakák Les nuits justes Hevesebb széllel Tisztább lámpafénnyel Megtalálhatjuk a helyet Hol az éj ezt mondja: ,,Átmehettek!'' És akkor tudjuk meg hogy ez igaz Mikor kialszik a lámpa fénye. Ó gyengéddé vált föld! Ó ringó ág hol érik örömöm! Az éj torka fényes lett Ami ott benne tündököl Te vagy bukásom, szerelmem, pusztulásom. Az igazság szabaddá tesz benneteket La vérité vous rendra libres Lámpa vagy éjszaka vagy; e kis ablak tekintetedé a pad várja hogy fáradtan ráülj e maroknyi víz oltja szomjúságod egész falak várják azt akit világosságod világra hoz Ó Rablány -- ifjú Mátka! Hajnalpír Rougeur des Matinaux Ó nagy fekete sorompó! Útban a halál felé miért mindig te villogsz felém? I A felkelô nap lelkiállapota a vidámság a kegyetlen nappal és az éjszaka emléke ellenére. II Amikor az ébresztés a küldetésünk, hajnal elôtt patakban mosdunk. Az elsô bűvölet és az elsô elragadtatás sajátunk. III Szabd ki esélyedet, szorítsd magadhoz boldogságodat és indulj kockázatod felé. Ôk majd -- téged nézve -- hozzászoknak. IV A legnagyobb zivatarban is van egy madár, amely biztonságot ad. Ez az ismeretlen madár. Mielôtt elröppenne, énekel. VI Törj a lényegre: nem lesz szükséged más csemetére, hogy befásítsd erdôdet. VII Az izzás hallgatag. Képe nem az. (Szeretem azt, ami elvakít és utána teljesebbé teszi bennem a sötétséget.) IX Fújni kell a kis lángra, hogy világosság legyen. Szép tüzes szemek még ráadások az ajándékra. XII Személyes kaland, tékozló kaland, hajnalaink közössége. XIII Hódítás és állandó megôrzése e hódításnak magunk elôtt elôre, hol már hajótörésünk zúg, -- eltéríti kiábrándultságunk. XIX Ne panaszkodj, hogy közelebb élsz a halálhoz, mint a halandók. XXI A lehetô legkevésbé utánozd az embereket abban, hogy -- rejtélyes betegségük folytán -- folyton csomókat kötnek. XXII A halál csak azért gyűlöletes, mivel külön-külön éri el öt érzékszervünket, majd pedig egyszerre valamennyit. Szigorúan véve: a hallás maga elhanyagolná. Minden élet... Toute vie... Minden élet amely fakad megsebez valakit. Íme a fegyver, semmi, te, én, visszafordíthatón e könyv e rejtély amivé te is válsz a homoktenger keserű szeszélyében Görcsbe merevült derű A une sérénité crispée (1952) Nárcisz, inni kellett, nem pedig magadat csodálni! Többet kockáztattál: szép maradok! Egyetlen madár sem mer énekelni a kérdések bozótjában. Esôs napokon tisztogasd a puskád. (Karbantartani a fegyvert, a dolgot, a szót? Tudni megkülönböztetni a szabadságot a hazugságtól, a tüzet a gonosz tűztôl.) A hit világa és a megismerésé között ott van az Elsô Figura levágott feje, és még korábban Dionüzosz általuk megvetett száraz szôlôfürtje, amely -- ki tudja? -- holnap talán újra kizöldül. Hosszú ideig magányosan sírni: ez elvezet valamihez. Behunyt szemmel, erôlködve, hogy elaludjak, látom amint pilláim mélyén izzik egy parázs, amely a makacs lélek, nappalom dicsôséges hajótörésének pislogó roncsa. Reszelôajkú idô, egymást váltó arcokkal önmagadat élesítsd és lázas leszel... Az egyensúlyt csak az igazságosság kárára nyerhetjük el. Nem így van-e, anyák, akik csalánnal megtömött hasatokban hordoztatok bennünket? Kísértés, hogy eltűnjünk a kezek burjánzása mögött. Tapasztalat, amelyet az élet meghazudtol: ezt kedveli a költô. Az a pillanat, amikor a szépség, miután hosszú ideig váratott magára, a közönséges dolgokból merül fel, átszeli ragyogó mezônket, összeköti mindazt, ami összeköthetô, meggyújtja mindazt, ami meggyújtható sötétségnyalábjainkból. Post-merci (1952) Meteorok vagyunk planétapofáknak. Egünk virrasztás, futásunk vadászat, és vadunk egy csöpp világosság. Együtt visszahelyezzük az Éjszakát síneire; és úgy haladunk elôre, hogy egyszer gyűlöljük egymást, máskor szeretjük, egészen a hajnal csillagaiig. Azt kerestem tintámban, amit nem lehetett kutatni: a tiszta foltot túl a mocskos íráson. A költészetben: valamivé válni annyi, mint kiengesztelôdni. A költô nem mondja az igazságot, hanem éli: és megélve azt hazuggá válik. A Múzsák paradoxona: a költemény pontossága. A költemény szövetében egyformán jelen kell lenniök rejtett alagutaknak, harmónia-szobáknak és ugyanakkor jövô elemeknek, napkikötôknek, mámorító pályáknak és egymást hívogató létezôknek. A költô közvetítôje mindennek, ami rendet alkot. Fellázadt rendet. A kiábrándítás kegyetlen dicsôsége! Akár akarja, akár nem, akár védekezik ellene, akár nem, minden távolálló teremtmény közös ösvényt vág, majd elporlasztja annak eszméletét. -- A szétszórásnak ez a második gesztusa löki elôre a tragédiát. A legszilárdabb megalapozások a hűségen nyugszanak és e hűség kritikus vizsgálatán. Elérkezünk a legvégsô kétségbeesés idejéhez és a semmiben való reménykedés leírhatatlan idejéhez. Vigasztalás. Amit kezünk e végletekben megkísérel véghezvinni, az kétségkívül számít; de az életfában, nem innen és nem is túl azon. Anticiklopsz! Anticiklopsz! Az eddig mindig visszavásárolt világot halálra adják elôttünk és ellenünk? Bűnösök azok, akik megállítják az idôt az emberben, hogy hipnotizálják ôt, hogy átfúrják lelkét. Vajon ez alkalommal hóhéraiktól üldözött szenvedô milliók közül támad-e egyvalaki, aki alkalmatlan harcosként és határozatlanul e hóhérok kiirtója lesz? -- Igen, mert nincs supremum vale. Az elveszett meztelen Le nu perdu (1964--1970) Ágakat visznek azok, akiknek kitartása elkoptatja a bütykös éjszakát, amely megelôzi és követi a villámlást. Szavukat az a meg- megszakadó gyümölcs hozza létre, amely önmagát tépve terjeszti a szót. Mély bevágások és jelek vérfertôzô fiai, akik a kávára húzták fel a gyülekezés vödrének virágos karimáját. A szelek dühöngése még meztelenül tartja ôket. Szembe repül velük a fekete éj tollpelyhe. Szolgálólány Servante Még egyszer gyertya vagy, hol elvesznek a sötétségek az új lázadó körül, Te akire korbács lendül, amely elvadul könnyes tisztaságodtól. Magvaszakadás Déshérence Az éj ôsrégi volt Mikor a tűz belenyilallt. Így volt ez házammal. Nem öljük meg a rózsát Az ég háborúiban. Száműzzük a lantot. Bánatom szívósan kitart Egy hófelhô miatt. Vértócsa lesz jutalma. A kegyetlenség szeret élni. Ó forrás te hazudozol Ikersorsainknak. Egyedül ezt a gondolkodó Portrét festem meg a farkasról. A nyárfa elmosódása Effacement du peuplier Az orkán tépázza az erdôt. Én elalszom villámmal gyengéd szememben. Hagyjátok a nagy szelet mely megremegtet Hogy egyesüljön a földdel amelyben növekszem. Fuvallata feni ôrházamat. Milyen zavaros az iszapos forrás Maszlagos mélye! Egy kulcs lesz lakhelyem, Tűz színleli melyet a szív igazol: És a levegô záraiban tartja. Venasque A fagyok falkában összegyűjtenek benneteket, Lángolóbb emberek mint a csipkebokor; A hosszú téli szelek felakasztanak benneteket. A kôtetô nyaktilója Az állva megfagyott templomnak. Egyazon kapcsolatról D'un męme lien Eltévedt atom, kis csemetefa Te növekszel, nekem jogom a járás. Vízivó rétségeken át Butácska gyerekekként ittuk A reggel tiszta sugarát. A prófétáló szerelem csalogat Hogy mindent újrakezdjünk. Ó juharfa szálló gyümölcse A te jövôd egy hajdanvolt. Szárnyaid kialudt lángok, Acélporuk keserű harmat. Jöjjön a feltámadás esôje! Ebbôl a felfrissülésbôl élünk, Hold és nap, fék és korbács, Hallucinációnk rendjében. Vadászó fűszerillatok Aromates Chasseurs (1978) Azt szeretném, ha vén bánatom lent lenne, mint a kavics a folyóban: egészen medrem mélyén. Így vízsodrom gondtalan szaladna. * * * Az Idô csendesen suhant évezredeken át, amíg az ember kialakult. Jött az esô, véget nem érô esôzések; azután az ember járt és tett-vett. Megszülettek a sivatagok; feltört a tűz másodízben. Akkor az ember a megújuló alkímia hatalmával elrontotta gazdagságát és lemészárolta övéit. Víz, föld, tenger, levegô követték, de egy atom ellenállt. Ez pár perccel ezelôtt történt. * * * Körülöttünk és bennünk minden csak óvás és fenyegetett növekedés. Ezt fellázadó, intenzíven átélt kétségbeesésünk, éleslátásunk és szeretetszomjunk állapítja meg. És annyi öntudat végül betapétázza az elillanót. Drága lakó-kocsi! Hídépítôk Pontonniers Két part kell az igazságnak: az egyik átmenetünknek, a másik visszatérésünknek. Utak, amelyek ködüket isszák. Amelyek érintetlenül megôrzik boldog nevetésünket. Amelyek összetörve is kimentik a jeges vizekben úszó unokáinkat. Csonkítók Mutilateurs Elég lett volna egy fényes nem, hogy a végtelenbe nyújtsuk és felemeljük ujjunkat a térben és a dolgok fölé. A mérföldkô megcsonkított, ahol a sás közül kiömlött az egész felfogható forrás. A mi helyünkön gondozzuk a megroppant derekú Idôt. Szibériai jegyzet Note sibérienne A hó nem szaladt már a gyermekek kezébe. Összegyűlt és szülte északi arcunkon a határokat. Ebben az egyre összezsugorodó éjszakában már nem különböztettük meg, ki született. Miért akkor ez az ismétlés: szikra vagyunk az ismeretlen eredetnél, egyre elôre szalad gyújtó lángunk, hogy ez a tűz hörög és ordít a kialvás pillanatában? Semmi más, csak annyi, hogy szenvedôk voltunk, elannyira, hogy az óriási csend központjában meghasad. Részegség Ébriété Amíg az aratás végül is rávésôdött a nap réztányérjára, egy pacsirta a nagy szél résében ifjúságáról énekelt, amely csakhamar véget ér. Ôszi hajnal a nap tűznyilaitól felszabdalt tükreiben tündökölve három hónap múlva visszhangozná. * * * A pacsirta L'alouette Az ég végsô parazsa és a nap elsô sugara a hajnalba ékkôként foglalva énekli a lázas földet Pihegése daljáték szabadon szárnyal Elbűvölô -- megölöd ha csodálod A kazári fecske Le martinet A kazári fecske szélesre tárt szárnyakkal siklik és örömét kiáltja a ház körül. Ilyen a szív. Kiszárítja a mennydörgést. A derűs égbe magot vet. Ha a földet éri, szétroncsolja magát. Válasza a pacsirta. Gyűlöli a meghittséget. Mit ér a csipkefátyol a torony felett? A legsötétebb zugban pihen meg. Senki nem él szorosabban mint ô. A hosszú napfényes nyár elillan a sötétségben, az éjféli zsaluréseken át. Nincs szem, amely visszatarthatná. Kiált, ez egész jelenléte. Egy karcsú puska lelövi. Ilyen a szív. A térben Dans l'espace A nap alacsonyan szállt, alacsonyan mint a madár. Az éjszaka kioltotta mindkettôt. Szerettem ôt. Hitvonal Lingne de foi A csillagok kegye felénk: beszédre szólítanak, megmutatják, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a hajnalnak teteje van és tüzemé két kezed. Egy gyanúsított dicsérete Éloge d'une Soupçonnée (1987) (Részletek) Csodálatos pillanat, amikor az embernek nem volt szüksége kovakôre, sem parázsra, hogy tüzet élesszen, hanem a lábánál tört fel a tűz, amely ezt az embert mindig égô fénnyé és kérdezô fáklyává változtatta. * Gyűrôdés a kéreg alatt, Törés az ágon. Behajlás az ág felé egyedül a szél segítségével. * Miért változtatnánk meg az út lejtôjét, amely alulról a csúcsig vezet, amikor nincs sem idônk, sem erônk, hogy azt teljesen végigjárjuk? * A művészet elnyomásból, tragédiából áll, amelyet idônként megrostál az öröm betörése, amely elárasztja helyét, azután eltávozik. * Hagyjuk az energiát és térjünk az energiához. Az Idô mértéke? A szikra, amelynek vonásaival megjelenünk, azután eltűnünk a mesében. * Az egyedüli szabadságot, az egyetlen szabadságállapotot, amelyet fenntartás nélkül megtapasztaltam, a költészetben értem el, a köny- nyekben és néhány távolról hozzám érkezett lény ragyogásában, szeretetében, amely megsokszorozott engem. * Most hogy a gyertya megundorodott az élettôl, a hallgatás izzik az ablakokban. * A szirmok kinyílnak és szétterjednek, kilépnek a virágágyakból a halál kíséretében, egy pillanatra a rózsát idézô szívhez társulnak. ======================================================================== Giuseppe Ungaretti (1888--1970) Műfordítások Az egyiptomi Alexandriában született luccai származású olasz szülôk gyermekeként. Huszonnégy éves koráig Egyiptomban élt. 1912-ben Párizsba költözik; itt a francia irodalom néhány kiválóságának hatása alá kerül: Apollinaire, A. Breton (a szürrealizmus ,,fôpapja''), és olyan festôk a barátai, mint Derain, Braque, Picasso. Kapcsolatba kerül az olasz futurizmussal is. Az elsô világháború kezdetén már Olaszországban találjuk. Egyszerű gyalogosként kikerül a carsói frontra. Átéli a pusztítás szörnyűségeit, ugyanakkor fölfedezi az emberi testvériséget. A fronton ébred rá emberi és írói hivatására. 1933-ban Sentimento del tempo (Az idô érzete) című harmadik kötete már érett költôként mutatja be. 1936-ban Sao Paulóba megy, ahol olasz irodalmat tanít. Brazília immár negyedik hazája. Itt éri a tragédia: elveszíti kilencéves kisfiát. Il dolore (Fájdalom) című 1947-es kötetének néhány versében fájdalmát panaszolja el. 1942-tôl modern olasz irodalmat tanít a római egyetemen. Összes versei gyűjteményének ezt a címet adja: Egy ember élete. 1970. június 2-án hirtelen hunyt el Milánóban. Ungaretti lassan tért vissza a keresztény hithez. Megtérését befolyásolta Michelangelo művészete és Pascal olvasása, fôként pedig találkozása Francesco Vignanellivel, aki hitetlen volt, de megtért. Vignanelli meghívta Ungarettit, töltse a nagyhetet Subiacóban. A bencés kolostorban lelkigyakorlatot végzett. Ungaretti költôi és lelki útjának csúcsát, Krisztussal való bensôséges találkozását jelzi a Mio fiume anche tu (Te is, Tiberis...) kezdetű költemény, amely az ,,emberarcú barbárság''-ról is hű képet fest. Tudomásom szerint magyar fordítása itt jelenik meg elôször. (Néhány Ungaretti-fordításom megjelent Ôszi ámulat című könyvemben, ezekbôl hármat átvett Szénási Ferenc Ungaretti- válogatásába: Mérték és titok. Kráter, Budapest, 1993.) Fény-árnyék Chiaroscuro Még a sírok is eltűntek Végtelen fekete tér terjed innen a balkontól a temetôig Sikerült megtalálom arab bajtársamat aki múlt este megölte magát Újra reggel Visszatérnek a lapos sírok az utolsó sötétség komor zöldjében a feslô hajnal zavaros zöldjében Csend Silenzio Ismerek egy várost mely minden nap túlcsordul a fénytôl és minden eltűnik e ragyogásban Elmentem egy este Szívemben továbbzengett a tücsökzene A fehérre festett korláttól láttam városom eltűnését hagytam, hogy a fény csíkja egy kicsit elidôzzön a zavaros levegôben. (1916) Szép éj La notte bella Mily ének szállt fel ma éjjel mely átfonta a szív kristályhangjával a csillagokat Mily ünnep fakadt a nász-váró szívbôl Sötétség-mocsár voltam Most harapom az űrt mint gyermek az anyamellet Már megrészegedtem a mindenségtôl (1916) Lángoló rózsák Rose in fiamme Harangkelyhek óceánján himbálódzik s hirtelen hasad a hajnal (1917) Reggel Mattina Elönt a fény a végtelen ölén (1917) Márciusi éj Notte di marzo Szemérmetlen hold, hirtelen fényed felé fordul az árnyék hol Apolló alszik -- áttetszô homály Az álom nyitja varázsló szemét felragyog a magas ablakban Repíts feléje vágyat ha megvalósul földet ér megtestesíti a szenvedést (1927) Anyám La Madre Midôn szívem majd utolsót dobban és ledönti az árnyékfalat, kézen fogsz, anyám, mint hajdan hogy elvezess az Úristen elé. Térden állva, eltökélten, szoborként jelensz meg az Örökkévaló elôtt, aki így látott már akkor is mikor még közöttünk éltél. Remegve tárod ki öreg karjaid mint mikor végsôt sóhajtottál mondván: Itt vagyok, Uram. Csak akkor kívánsz rámtekinteni mikor Ô már megbocsátott nekem. Emlékezel mily sokáig vártál és szemeden feldereng a megbékélés. (1930) Te is, Tiberis... Mio fiume anche tu 1 Te is, Tiberis, fatális folyóm, most hogy a megzavart éj tovaszáll; Most hogy kitartóan mintegy erôlködve a kôbôl elôtörve nyöszörgô báránybégetés árad szét bolyongva a riadt utcákon; Mi rossz van a nyugtalan várakozásban? a legrosszabb rossz a kiszámíthatatlan rossz várása: összekuszálja lelkem és lépteimet; Mily végtelen zokogások hosszú hörgések dermesztik a bizonytalan odu-házakat; Most hogy suhan a szétszaggatott éj és minden pillanatban hirtelen eltűnnek vagy félnek hogy megbántanak az érkezô jelek szinte isteni formák hogy ragyogjanak jövendô emberi évezredeken át; Most már feldúltan szalad az éj és megtudom mennyit szenvedhet az ember; Most, most, miközben mint rabszolgát fojtogat a bajoktól örvénylô világ; Most, hogy elviselhetetlen a kín és féktelen a halálos harag a testvérek között; Most ezt merik mondani szentségtörô ajkaim: ,,Krisztus, szelíden lüktetô; miért oly távol tôlem a Te Jóságod?'' 2 Most hogy a juhocskák a bárányokkal riadtan szétrebbennek a hajdani városi utcákon s vigasztalan bolyonganak; Most hogy egy nép hazátlanul szétszóratása után megtapasztalja a deportálás ostoba gazságát; Most hogy a tömegsírokban perverz fantáziával és gaztettektôl szennyes kezekkel az ember megcsúfolja az isteni képmást és az üvöltô segélykiáltás kôvé merevedik; Most hogy az ártatlanság legalább egy visszhangot várna és jajong még a kôszívekben is; Most hogy hiábavaló minden más kiáltás; Most világosan látok az éjszakában, tanulok tudom hogy a pokol a földön nyílik meg oly mértékben amint az ember ôrülten kivonja magát szent szenvedésed sugárzásából. 3 Szíveden sebet ejt az összes fájdalom mellyel az ember befedi a földet; a Te Szíved a nem hasztalan szeretet lángoló székhelye. Krisztus, szelíden lüktetô megtestesült csillag az emberi éjben testvér ki folyton feláldozod magad hogy emberivé alakítsd az embert, Szent, Szent szenvedô Mester és Testvér és Isten aki tudod hogy gyengék vagyunk; Szent, Szent szenvedô hogy megszabadítsd a holtakat a haláltól és felkarolj minket boldogtalan élôket most már többé nem sírok egyedül mert Téged szólongatlak Szent, Szent, Szent szenvedô. Tó hold hajnal éjjel Lago luna alba notte Karcsú fák sövénye halk vízsurrogás szempillái Hegedô sebhely roncsa... Egy férfi egyedül baktat némán sajgó szívvel... Fénylô kagylóhéj sodródj a naptorkolatba! Térj vissza lélek! visszfénytôl telten és nevetve találd meg újra a sötétséget... Reszketve rebbenô idô... (1927) Ugrálnak Saltellano Ugrálnak aprócskán sosem virrasztanak szűztisztán galambok ôk. Az azúr ég -- (mely majd aranyból vörösbe olvad a fűre fekszik felvillantja a csiganyomokat ibolyaszínben kitart hosszan) önmaga bűvöletében ég vagy makacsul gomolyog ólmosan -- hiába próbálja megzavarni ôket a turbékoló bolond szeretôket (1932) ======================================================================== Eugenio Montale (1896--1981) Műfordítások Eugenio Montale 1896. október 12-én született Genovában. Gyalogos tisztként részt vett az elsô világháborúban; a háborús tapasztalat nem gyakorolt olyan erôs befolyást költészetére, mint Ungarettiére. 1922- ben Torinóban megalapítja a rövid életű Primo Tempo című folyóiratot. 1927--1947 között Firenzében könyvtáros, mellette különféle lapoknak dolgozik, sokat fordít angolból. Antifasizmusa közismert. 1947-tôl élete végéig újságíróként dolgozott egy nagy milánói napilapnál. 1975- ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Montalétól távol áll a romantikus költészet. A mindennapi életet éli, de a modern ember bonyolult lelkivilágával. Az idô múlásának élménye, a halál elôtti szorongás ,,egzisztencialista'' költônek mutatja. Kicsit sztoikus vagy inkább pesszimista. Ossi di seppia (Szépiacsontok) című kötete 1925-ben jelent meg. Amikor e verseket írta, világnézetére hatott Boutroux francia filozófus, akit jobban ismert, mint Bergsont. (Blondel és Bergson egyaránt Boutroux perszonalista irányához tartoznak.) Az Ossi di seppia kötetbôl, továbbá a Le Occasioniból (Alkalmak) most fordítottam néhány verset (például A vámosok háza). Régebben pedig (Ôszi ámulat című kötetemben) többet a Bufera e altro (A fergeteg és egyebek. 1956), valamint a hetvenes években megjelent Diarióból (Napló). Montale egy interjúban így jellemezte költészetét: ,,A jövô a Gondviselés kezében van... Tudom folytatni, és holnap abbahagyhatom. Nem tôlem függ; egy művész a szükségszerűségnek enged, nincs szabad választása. Ezen a téren jobban, mint máshol, determinizmus uralkodik. Követem az utat, amelyet korom kijelölt, holnap mások más utat követnek; én magam is változhatom. Mindig mint szegény ördög írtam, nem pedig mint hivatásos író ember. [...] Koromat a lehetô legkisebb hitványsággal éltem át, amennyire gyenge erômbôl tellett; de van, aki többet tett, sokkal többet, még ha nem adott is ki könyveket.'' Sirokkó Scirocco Ó haragos déli szélvihar most a száraz sárgazöld földeket perzseled; a fakó fényekkel tele égen elszáll és eltűnik néhány bárányfelhô. Bizonytalan órák -- megborzongsz tudva hogy életed elsuhan mint a vízsugár ujjaid között. Megfoghatatlan események árnyak és fények a föld kérész dolgainak remegése. Ó a levegô száraz szárnyai most én vagyok az agávé mely megkapaszkodik a sziklafalon félve az algakarú tengertôl mely szélesre tárt torokkal tátogat, a sziklához tapad. Most minden lény forrongásában csukott bimbóimmal melyek többé nem nyílhatnak ki kínnak érzem mozdulatlanságom. Dühöngô északi szél Tramontana Most már elsimultak a szorongás körei melyek szétgyűrűztek szívem taván és az anyag hatalmas sistergése lassan elhalkul s elenyészik. Ma vasakarat söpör végig a levegôn bokrokat tép pálmákat tépáz és rázúdulva a tengervízre nagy tarajos tajtékokat szánt. Minden alak szétmállik a szélörvényben kitépett dolgok harsány harsogása szétszaggat mindent a múló óra: az ég kupolája levelek madarak szállnak s rögtön el is tűnnek. És te akit minden megráz a féktelen szelek zúgó sodrában magadhoz szorítod karjaid ki nem nyílt virágokkal megrakottan; mennyire ellenségnek érzed a szellemeket melyek méhrajokként repdesnek a feldúlt föld felett -- ma mennyire szereted gyökereidet. A vámosok háza La casa dei doganieri Nem emlékszel a vámosok házára ott fenn a kiugró sziklaszirt felett: magányosan vár rád estétôl fogva gondolataid raja szállta meg s ott marad nyugtalanul. Szél csapkodja vén falait évek óta elhalkult már vidám nevetésed az iránytű kergén forog erre-arra s a kockajáték kiszámíthatatlan. Nem emlékszel; a régmúlt elmosódik emlékezetedben; kusza lesz a fonál. Egyik vége még kezemben: de ködbe vész a ház és csúcsán a füstös szélkakas forog-forog könyörtelenül. Egyik vége kezemben; de te egyedül vagy itt sem lélegzel a sötétben. Ó elmosódó láthatár hol néha felvillan egy teherhajó fénye! A szoros itt van? (Bôsz tajték csapkodja a sziklaszirtet...) Nem emlékszel mai estém házára. És én nem tudom ki megy el s ki marad. Súlytalan L'imponderabile A bizonytalanság gránitnál keményebb tömbjét lehúzza a nehézkedés. Siess, mondja Filli, nyújtsd meg léptedet és szinte lebegsz a föld felett. De más a pehelysúly és más a gránit daru ezt fel nem emelheti. A könnyűség nem erény hanem sors s kinek nincs fölakaszthatja magát bár így a gránit saját súlyával nehezebb lesz. Anyámhoz A mia Madre Most hogy a fürjek kórusa körüllebeg örök álmodban -- ott száll a boldog csapat a leszüretelt lejtôk felé; most hogy jobban dühöng az élôk harca, ha te mint árnyék itthagyod porhüvelyed (nem is árnyék, ó édes, nem az aminek hiszed) ki védelmez téged? Az úton nincs akadály, de nem is út, csak két kéz, egy arc, azok a kezek, az az arc, egy élet mozdulata, amely élet nem idegen, hanem önmaga, -- csak e mozdulat helyez át oda hol élsz, a lelkektôl s hangoktól zsúfolt eliziumba; és a kérdés melyet bennem ébresztettél, az is a te mozdulatod, a keresztek árnyékában. (La Bufera e altro) ======================================================================== Paul Eluard (1895--1952) Műfordítások Homlokom a hideg ablaküvegen... Le front aux vitres... Homlokom a hideg ablaküvegen mint bánatos virrasztóké Az ég már kibomlott az éjszakából parányi síkság nyitott tenyerem két közönyös merev láthatárral Homlokom a hideg ablaküvegen mint bánatos virrasztóké Téged kereslek túl a várakozáson Téged túl önmagadon és nem tudom -- annyira szeretlek -- kettônk közül ki van távol Felállsz... Tu te leves... Felállsz és a víz szétárad Lefekszel és a víz felszökell Te vagy a mélységeitôl eltérített víz Te vagy a föld mely gyökeret ereszt Te csendbuborékokat fújsz a zajsivatagban Te éjjeli himnuszt zengsz a szivárvány húrjain. Te mindenütt vagy eltörlöd az utakat Te feláldozod az idôt A pontos láng örök ifjúságának Amely betakarja a természetet miközben újrateremti Nô te mindig hasonló testet hozol a világra A tiédet Te vagy a hasonlóság ======================================================================== Jules Supervielle (1884--1960) Műfordítások Helyet adni Faire place Tűnj el egy pillanatra, adj helyet a tájnak A kert szép lesz mint a vízözön elôtt az emberek nélkül a kaktusz újra virít, és semmi közöd a gyökerekhez, amelyek keresik amit nem láthatsz jóllehet behunyod szemed. Hagyd hogy a fű sarjadjon álmodon kívül aztán majd visszajössz látni a történteket. Egy kis idô Le temps d'un peu Mit akartok mit tegyek a világgal minthogy oly korán el kell mennem. Egy kis idô hogy körben elköszönjek hogy lássam mit kell befejeznem, hogy lássak egy-két nôt belépni ifjúságuk tart még mikor már nem leszünk és már csak lelkünk ügye érdekel. A test halott lesz már zavarában. ======================================================================== Jean Follain (1903--1971) Műfordítások Egyedül beszélni Parler seul Megtörténik hogy az ember önmagának ejt ki pár szót egyedül e furcsa földön akkor a kis fehér virág a kavics mely a többihez hasonló a kunyhó tört szalmaszála mind összegyülekezik a korlát elôtt amelyet az ember lassan kinyit hogy belépjen a vályogházba míg a székek az asztal a szekrény tüzet fognak a dicsôség napjától Minden országban Dans tous pays Az élet és a halál között minden országban megtörténik hogy egy lány levetkôzik hogy lássa magát amikor elhagyja a szobát a szépség helyet hagy a nyugalomnak néha ugyanakkor annak kezei ki retteg a végtôl ropognak a csend sötétjében hogy visszatartsák a reménységet ======================================================================== Pierre Reverdy (1889--1960) Műfordítások Mindig a szerelem Toujours l'amour Ritka növények levélzete alatt cseresznyék csöppnyi rózsaarca csillog és a távolság gyémántjai és a nyakát díszítô gyöngyök Langyos fénylô esôben szétszabdalt mezôkön át megszakított álmokon át csillogó tócsákon vízmosásban temetôk dús pázsitján Rajtad át a világ végéig átgyalogolva a mindenségen szerelmed az esti fényességben gyenge vagyok hogy kétségbeessem vízcseppek gyöngysora kebleid között a sors törékeny korlátjára támaszkodva Szeretem az elveszett gondolatok fehér hópelyheit a téli szélben és a csípôs tavaszban a régi rozsdamarta láncokból szabadulva lelkem szorosan belesimul bilincseidbe Késôn az életben Tard dans la vie Kemény vagyok Gyengéd vagyok Elvesztegettem idôm az alvás nélküli álmodozással s azzal hogy menetelve aludtam Mindenütt ahol megfordultam Távollétemmel találkoztam Sehol sem vagyok Kivéve a semmit De bensôm csúcsán elrejtve Ott hova gyakran villám csapott Szívet hordok hova minden szó bevésôdött És honnan életem elcsepeg a legkisebb mozdulatra Születés a villámból Naissance ŕ l'orage Az egész kerek homlokzat Az ég sötét sarkában A kard a világtérkép a levegô függönyei alatt Hosszabb szempillák alól a felforgatott szobában egy felhô beszakad Megszületik egy villámból az éjszaka ======================================================================== Új versek Láng az ôszutóban Még nem hiszem hogy meghalok mindig mások mennek el... Ki vagyok én hatvanhat évesen? néha nárciszként tükör elôtt kérdezem Szemem kútjából a teremtô tűz meddig lángol? Ó gyermekkor -- szülôanyám! Eszembe jut sok régi nyár s életem ôszén láng lobban felfakad a lét kútja még minden lehetek -- súgja az öncsaló tudattalan Illúzió! Nem adom meg magam mégse Lángolj szívem! magammal viszem belsô tüzem a rámtörô télbe Pascal Kikönyökölsz az égerkélyre csillagpor száll ifjú fejedre már nem tölt el rémülettel a végtelen terek örök csöndje felülrôl nézel le a földre hol az Ember agonizál az olajfák lábainál alszanak az apostolok Így lesz ez örökre? Álomtájakon (Kriptogramm) Tűzliliom kelyhébe hull a rózsa vére Álmosan kúszik a Hold az ég peremére Tengerhullámok élén ringnak a vágyak Imbolygó hálón egy tündér táncol Ki vagy hát? tündér vagy vérzô Vénusz? Álmodom: holdsarlón hintázva látlak Nem tudom: repüljek avagy vízen járjak? Aranyhomokon holdfényben várlak Kiáltanék de tiltás zárja számat 1994 Virágvasárnap Prado Ahogy belépsz hirtelen rádordít a rémület: Szaturnusz behemót torokkal falja fiát nyersen véresen Az emeleten ismét Goya vár (Rubens rózsahúsú hölgyei után) táncoló ifjúság életöröm majd ismét a Halálba ütközöm Greennél három fázisban a nô a földön halott csecsemô majd a vén Brueghel látomása a Kaszás vidám aratása Bosch is csak a poklot festi meg a Gyönyörök kertje után új Paradicsom nem vár Csak Grecónál nyílik meg az ég szemem felfelé szárnyal oda vitte Jézus övéi szívét Madrid, 1994. június 2. Rímjáték Fölém tartod áldó kezed Parázslik az emlékezet Jóságod fel nem fogom ésszel Mindig a hűtlenségben érsz el Mikor tékozlón hazaballagok Elôttem járnak ôrzô csillagok Melletted örök nyár van Kinyújtózom szemed sugarában Monet kertje 1 Szebb a kép mint a valóság! Szélesre nyílt vízirózsák napoznak önfeledten fehér hattyúk ábrándozva a tó tükrén lassan úszva a mélységrôl mit sem tudva múlatják a megállt idôt 2 Én mindig a vízi mélyben álomszülte zöldes éjben húskarú korállok között keresem az eltűnt idôt -- régi arcok rakódtak egymásra holt emlékek szirommontázsa 3 Elszállt éveim merre jártok? talán hűs ásvánnyá válva lent merev mozdulatlan feltámadásra vártok? (1995--1997) Pünkösd Csíksomlyón -- 1997 Dsida Jenô emlékének ,,...De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!'' (Dsida Jenô: Pünkösdi várakozás) Kánikulában özönlött a nép tenyerén hozta el szívét Jézus Anyjának Máriának Imát mondva énekelve csengetyűzve vonultak csángók csíkiek szétszórt magyarok tépett zászlók ôsi keresztek alatt Máriát dicsérni jött az áradat Szombaton felfelé folyt az emberár fel fel a Hármas Halomra az árból kilátszó új Ararátra vitték az öröm piros zászlait hajtotta ôket az ôsi hit -- fenn várta az Oltár-Bárka hogy az égi Tűz leszálljon rája A Lélek lebegett az emberár felett szólt az Úr: Legyen! -- és lett egyetlen tüzes szív a szenvedô nép megtört a ,,mélységes iszonyú sötét!'' 1997. Pünkösd Panteizmus? A gesztenyefák kibontott konttyal ünneplik az életet mint minden évben gyökereik szétvetik a betonburkolatot már ezt az Ôserôt rejtették a magok Sôt tizenöt milliárd évvel ezelôtt mikor szétterültek a kozmikus mezôk ô lendítette pályáikon a tejutakat ô dajkálta a tengerben a halakat ô pirosította az éden almáit ô lüktet a mámoros méhek táncában ô tüzel a szerelmesek szemében -- csírázó magokban és villámokban egyaránt Ôt az Ôserôt tudhatod mely ,,mozgat napot és minden csillagot'' 1997. június Öröktôl -- örökre Öröktôl fogva elgondoltál engem: mielôtt az ôsrobbanás szétterjedt az űrben az energiamezôk értem rendezôdtek értem játszottál a csillagokkal hogy én majd egyszer Nagyhegyen egy tüzes augusztusi éjjel az öblös űrbe veszve szemléljem mennyei udvarod tűzijátékát Megjelöltél örökre Magadhoz kötöztél láthatatlan kötelékkel a jel a szívemig égett a sebsajgás ôrzi emléked hiába minden hűtlenségem -- ott állsz mindig útjaim végén s hozzám hajló irgalmadban újra meg újra rádtalálok 1997. június Az esemény ,,Ó nagy fekete sorompó! Útban a halál felé miért mindig te villogsz felém? (René Char) Mindig a halál sorompója elôtt ér véget az éber álom mindent újraélhetek de a halálom más rendbôl való miként a szeretet. Az lesz majd egyszer az Esemény! Képek -- képzelgések -- töredékek Caorle Az Adria felett augusztusi hold ragyog ezeregyéj virága körülzsongják táncos méhek csöppnyi csillagok Caorle, 1993. augusztus Napraforgó ,,A hátukat fordítják felém, és nem az arcukat...'' (Jer 2,27) Legyek napraforgód! Feléd fordítom mindig orcám. Majd ha rámszakad az alkonyat Arcod fényét ragyogtasd rám halálom óráján légy kelô Napom! Apokalipszis Megrendült mindenségem a szuroksötét éjben hátammal tartom a beszakadt eget a hullócsillagok között az Égi Bárány béget a Hold poshadt almaként puffan a fák alatt várjuk lélegzetfojtva hogy a rigófütty újra felkeltse az ájult Napot ,,Volt egyszer rég...'' Tíz éve sincs még de csillagtávolban látom az emlékeket a narancsfák éppúgy illatoznak ott fenn a sorrentói parton ugyanúgy ragyog a mediterrán nap mely megsokszorozta mosolyodat de az egyszervoltat Isten sem hozza vissza hiába harcol a hű emlékezet... Táncoló életfa (Juhász Gábor festményére) Nézd az életfát -- táncol mögötte az óriás-nap lángol az örömtôl esett önkívületbe elôtűnnek a gyökerek a röntgenezô sugárban széles zöld levelek lomhán keringnek a fény-körhintán Ne félj az elmúlástól az örök Nap mindig lángol! Balatonszárszó, 1996. november 2. Töredék ,,Ne mondj le semmirôl!'' -- súgja Babits De a szamárbôr egyre zsugorodik aki nem választ választ az is marad az emlékezés... Intelem magamnak ,,Vivre sans souvenir est peut-ętre le secret du bonheur des dieux.'' (Alvaro Mutis) ,,Minden csíra csodálatos'' írtam egyszer Rilke sírjára -- de a gyümölcs a beteljesedés. Ne vágyódj mindig a gyermekkorba az emlékezés lehet csalóka. Ne bálványozd azt ami voltál ne merevedj a közvetlen mostba! Elôre tárul fel a lehetôség, ott vár a teljesség a bôség. ======================================================================== A könyv fülszövege a szerzô arcképével {bmc szabof.bmp} Szabó Ferenc S.J. (szül. 1931) 1953-ban lépett a jezsuita rendbe. Az 1956-os forradalom leverése után külföldre távozott. A belgiumi Leuvenben végezte rendi tanulmányait; 1962-ben Brüsszelben szentelték pappá. Miután 1966-ban Párizsban teológiai doktorátust szerzett, egy negyedszázadon át a Vatikáni Rádió magyar műsorának szerkesztôje/vezetôje volt. 1992-ben költözött haza; Budapesten a Távlatok c. folyóirat fôszerkesztôje. Számos irodalomkritikai, filozófiai és teológiai tanulmánykötet szerzôje. 1981-tôl versekkel és műfordításokkal is jelentkezett. Francia írók és gondolkodók magyar nyelvű tolmácsolásáért Illés Gyula- díjjal tüntették ki. Mostani kötete mintegy másfél évtizedet átölelô személyes vallomások gyűjteménye: interjúk, naplójegyzetek és útleírások, valamint újabb műfordítások és versek.