Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Lénárd Ödön Erô az erôtlenségben Eszmélôdés élmények és dokumentumok fölött a magyar katolicizmus helytállása körébôl a kommunista diktatúra alatt. Itt-ott merészebben írtam testvéreim, hogy egyet-mást emlékezetekbe idézzek az Istentôl kapott kegyelem címén. (Róm 15,15) Cenzor: dr. Erdôs Mátyás, apostoli protonotárius Egyházhatósági engedély: E 153/94 -- Esztergom 1994. április 8. dr. Dékány Vilmos püspök, érseki általános helynök Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó (A Kiadó) Bevezetés Elôzetes megfontolások. Történelmi igazságtétel Hiszek az egy, szent, katolikus, apostoli anyaszentegyházban egy szent katolikus apostoli Logikus beteljesülések Függelék Henri de Lubac S.J.: A püspökök magatartása a megszállás alatt Berlini püspöki nyilatkozat Táblák Név- és tárgymutató Megjegyzés Lábjegyzetek A könyv fülszövege a szerzô arcképével ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv második kiadása 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 89 2 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A Név- és tárgymutató és a könyv más részeiben található lapszám szerinti hivatkozása esetén a program a hivatkozott lap elsô szavára vagy annak közvetlen környezetére ugrik. A szerzô fényképe a program utolsó részében 256 színű képernyôbeállítást tételez föl. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, a kép torzítva jelenik meg. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Elôszó Amikor az olvasó kezébe veszi Lénárd Ödön: Erô az erôtlenségben című írását, akkor a megváltott ember gyarlóságának megrázó dokumentumát lapozza fel. Isten kiáradó szeretetében megteremtette a boldogságra szánt embert, aki -- miként a fellázadt angyalok -- gôgjében Istenhez akart hasonló lenni. Mindkét lázadás kimenetele reménytelen volt, hiszen miként Mihály arkangyal már nevében is hirdeti: Michael-Mihály = Ki olyan mint az Isten? Lucifer és társainak sorsa végleg megpecsételôdött. Lázadásuk önmagában hordta az ítéletet. Ragyogó intellektusuk miatt -- mellyel képesek voltak átlátni tettük háládatlanságát és gonoszságát -- lázadásuk a végleges kitaszítottság állapotát hozta meg számukra. Szeretet helyett a gyűlölet, igazság helyett a hazugság, boldogság helyett a szenvedés lett örök sorsuk. Ez a sértés -- éppen ragyogó értelmi képességük miatt -- akkora volt, hogy Isten nem tartotta méltónak a bukott angyaloknak további esély adását. Másrészt a hozzá hűséges angyalok is egy örök életre szóló intô példát kaptak a lázadás önkirekesztô kudarcáról hűségük maradandó megerôsítésére. Az elsô emberpár létében kiszolgáltatottabb mint az angyal. Lázadása Isten ellen nem önmagából indult ki. A bukott angyal hazugsága és uszítása csábította el. Isten ezt is számon kérte, de irgalmas szeretetében megszánta az embert -- akinek az egész világot teremtette --, és megmentésére nagylelkű megváltást ígért. Végtelen szeretetében önmagát kínálta fel áldozatul az emberért, hogy az teljes értékű, vele kegyelmi közösségben élô gyermeke lehessen. Isten nyomban a megváltásuk után a Szentlelket küldi el az emberekhez, hogy velük létrejöhessen Péter fôsége alatt az Anyaszentegyház, mely arra hivatott, hogy a világ végezetéig képviselje az igazságot, az önzetlen szeretetet és a tiszta örömöt, melyet feladatul kapott az egész földön hirdetni. Vigasztalásul megígérte, hogy ezen intézményét a pokol erôi soha nem veszik be. Az Anyaszentegyház egésze ezt a küldetését rendíthetetlenül teljesíti, hiszen az isteni garancia védi, ugyanakkor gyarló emberek által vezetett intézmény, és azért mindenkor kikezdhetô. Ily módon az Anyaszentegyházhoz tartozó minden egyes ember sorsa újra és újra megmérettetik. Az elbukott lázadó, a sátán minden lehetôséget kihasznál -- a mai napig is --, hogy az egyes embert kikezdje, elbuktassa és magához láncolja -- az örök pusztulásba. A jóléti társadalomban elsôsorban az anyagi javak soha ki nem elégíthetô gazdagságának vágyát, a pénzszerzés mohóságát és a rendeltetése nélküli szexualitást használja fel az egyes ember megnyerésére. Magyarországon, szoros egységben a keleti blokk országaival, az elmúlt évtizedekben a sátán Isten-ellenes erôi intézményesített formában működhettek. Eredményeként a hatalom célját szolgáló hazugság lett a norma (ezért kellett megakadályozni megfélemlítéssel az igazságot tanító hittant), felszabadították az ember ösztönös mohóságát a szexualitásban (ezzel megtörik belsô tartását családjához, nemzetéhez, egyházához), intézményesítik az ateizmust annak minden lélekmérgezô kellékével együtt (ezzel vak eszközzé süllyesztik az embert, felkeltve az anyagi és érzéki javak elsôbbségéért mindent alárendelô ösztönös egoizmust). Mindezt átszôve az isteni értékrendhez ragaszkodók kirekesztésével, megfélemlítésével, harmadrendű állampolgárrá való degradálásával, jogfosztottsággal, kiszolgáltatottsággal és végtelen megaláztatással. A hűségeseknél ehhez járul a magárahagyatottság érzete, a tökélyre vitt belülrôl való bomlasztás terhének súlya, a legszélesebb körű megfigyelés, lehallgatás, az egyházi pozícióknak az ateista hatalom által irányított belülrôl való meghódításának átélése. Ugyanakkor a kollaboránsok részére látszathatalom adása, kedvezményes juttatások, külföldi utazási lehetôség, zsíros munkahely jól dolgozó beosztottakkal, magas kitüntetésekkel, röviden a ,,mindent neked adok, ha leborulva imádsz engem'' sátáni elv érvényesülésének megtapasztalása. Kérdés: ilyen szituációban, hogy vizsgázik a megváltott ember? Az az ember, akit Jézus kiválasztott és meghívott, hogy elkötelezett papi vagy világi életével tanúságot tegyen róla, és az a széleskörű társadalmi csoport, a hívôk közössége, kik Isten kegyelmébôl a keresztségben részesedtek a megváltás gyümölcsébôl, s akiket Isten már gyermekeivé fogadott az Egyházban. Lénárd Ödön szerint a válasz alapvetôen kétféle lehet: elkötelezett hűség, annak minden konzekvenciájával, vagy a túlélni akarás, annak minden lépre menô, önmagát fokozatosan feladó, és végül eladó következményével. Az Erô az erôtlenségben című könyv errôl a válaszról szól. Az egyik pólus -- amirôl csak keveset ír -- saját élete, a töretlen hűségéért kapott tizenkilenc év börtön. Ennek tényleges áldozatát csak az értheti meg, aki hosszabb vagy rövidebb idôn át maga is átélte a teljes kiszolgáltatottság, megaláztatottság egészséget, ideget, embert ôrlô nyomorúságát. Ilyen volt ô és a többi szenvedésben boldoggá váló társa, hogy csak az önkényesen kiragadott példaként említsünk pár nevet: Halász Piusz, Werner Alajos, Endrédy Vendel, Tabódy István, Mócsy Imre, Bolváry Pál, Hahót Ferenc és a többi jezsuita, ciszterci, pálos, regnumi és egyéb szerzetes és világi pap, valamint a világi testvérek ragyogó sora, és az élükön Mindszenty József, esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás. Hetényi Varga Károly -- az illetékesek által nem támogatott -- páratlan értékű könyve (Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában) szellemi emlékmű a Szentlélektôl átizzított hitvalló és vértanú egyház legkiválóbbjai számára, akik Jézus-szeretetüket, istenhitüket, apostoli buzgalmukat, testüket és lelküket adták oda tanúságot téve hűségük mellett. Agyonhallgatott és azóta sem méltatott életáldozatuk és vértanúságuk a magyarországi katolikus Egyház Golgotájának gyôzelme, miként Krisztus keresztre feszítésének véres drámája is a feltámadás gyôzedelmévé változott. Krisztussal együtt legyôzetve gyôztek ôk, a hűségesek, az Istenbôl élôk, a mai napig is agyonhallgatott példaképeink. Még a sorstárs Lénárd Ödön is e könyvében alig szól róluk, pedig könyvének címe is: Erô az erôtlenségben -- erre utal. Pedig ez az erô, a kegyelem az erôtlenségben ugyancsak jelen volt. A bömbölô hangszórók melletti felvonulások zaja, és az ateista hatalom kezében összepontosított sajtó, rádió és televízió egyszólamú harsogása mellett a Lélek halkan, láthatatlanul és csendben működött. És hogyha a jó a maga érdekében még tudatosan rejtôzködni is akar, mint abban az idôszakban is tette, akkor a hívô lélek azzal erôsíti magát, hogy van Valaki, aki mindent lát, azt is, hogy adománya -- a kegyelem nem volt hiábavaló. Azonban e titkos kereszthordozásoknak is megmaradtak a maguk teher alatti mély lábnyomai. Ezeket a szél betemette, az ember elsöpörhette, csak -- a régészet a tanú rá -- még az emberi szemek számára sem teljes tökéletességgel. Viszont feltárásuk -- ami már megindult -- sokkal több és odaadóbb munkát kíván, mint a korabeli tömegkommunikáció irányított nagy eszköztárának, vagy az eredményre vágyó hatalmi szervek sajátos stílusában megfogalmazott irattári kötegeiknek feldolgozása. Így például a kihallgatások manipulált jegyzôkönyvei célratörôen és a hivatal stílusában csak azt rögzítik, ami megfelelô csavarással az elôírt koncepcióba illeszthetô, és semmi nyomot nem hagytak a hitvalló válaszokról vagy az apostoltestvéreket védô hallgatásokról. A hűségesek nem írhattak, nem nyilatkozhattak, nem léphettek fel, s nem hagyhattak nyomot maguk után, s ha szólásra kényszerítették ôket, akkor kiforgatták szavaikat, hogy ily módon önmaguk vádlóivá váljanak. A titkos hittanórák, az Istennek ajánlott oly sokszor megalázó munkakörülmények, a cellák poklában Istennek ajánlott szenvedések nem hagytak nyomot maguk után, nem jártak dokumentálható kitüntetésekkel, nem jártak érte anyagi elônyök és pozíciók, legfeljebb a közvetlen szűk környezet, és elsôsorban a rabtársak látható jelet nem hagyó értékelése hitelesítette az áldozatot vállaló eltkötelezetteket. Mégis a titkolódzó hűség nyomait is fel lehet tárni, nemcsak a tömegesen készült eltorzított vádiratok hazugságainak lemeztelenítése által, hanem a tömeges megsemmisítés ellenére is fennmaradt pozítiv nyomokból, így pl. az akkori keresztény szamizdatokból. Azidôben ugyan ez a kifejezés a körünkben nem volt ismeretes, helyette a ,,brosúra'' vagy a ,,muníció'' szó járta. A szellemileg hermetikusan elzárt, és a lélekmérgezô hazugságokkal telített kiadványokkal és információval elárasztott országban a hívô lélek szomjazott az igazság és a természetfeletti világ szelleme után. Így minden katakomba közösség törekedett hozzájutni a szabad világban megjelenô keresztény lelki élet vagy világnézeti irodalom legújabb magyarra fordított termékeihez, és a hazai hitélet kiváló, ismert vagy ismeretlen tanítóinak írásaihoz. Ez csak a középkori kódexmásoló szerzetesek elkötelezettségével azonosuló hívôk hihetetlen és önzetlen munkájával volt lehetséges, hiszen egy-egy írást legfeljebb 8-9 példányban volt lehetséges gépelve sokszorosítani, az igény pedig óriási volt. Ezek az iratok akkoriban a hűséget szolgálták és erôsítették minden betűjükkel. A honiak közül Halász Piusz ciszterci szerzetes egész országot lefedô írásai biztos tájékoztatást adtak a megújuló, a Lélek akarata szerinti Egyházról, a Rómához való hűségrôl és a megújuló hitéletrôl. Külön sort jelentettek a hazai hitéleti és a keresztény családi életre felkészítô, valamint az ifjúság számára ,,kiadott'', föld alá kényszerített szerzetesélet és keresztény ifjúsági csoportok (pl. cserkészet, regnumiak) munkásságát és képzését elôsegítô iratok és könyvek. A nyugatról becsempészett és magyarra átültetett teológiai, lelkiéleti könyvek, a világegyház megnyilvánulásait és történéseit ismertetô anyagok sorozata mutatta, hogy a hazai hűség egy lépéssel sem maradt le a legfrissebb nyugati szabad keresztény mondanivalóktól. Nemcsak Voillaume, Lepp, Rahner, Teilhard, Tillmann, Fabbri, Andres, Le Fort, Congar, Lubac, Hans Urs von Balthasar, vagy a pápai enciklikák sora, sôt a keletnémet püspöki kar körleveleinek fordításai, de Carrel, Godin, sôt még a Trapp család regénye, Lewis-nek a Kisördöge vagy Evely írásai is ismertté váltak a szellemi vasfüggönyön belül a névtelen ,,kiadók'' áldozatos munkássága révén. A Márton Áron Kiadó -- mely létét a szamizdatok világából eredezteti 1948-tól -- szívesen vállalná -- amennyiben egyházi egyetértés és szerény eszközök ezt lehetôvé tennék számára -- e pincékben, padlásokon rejtegetett szakadt roncsok, és a rossz papírosuk révén eleve is gyorsan pusztulásra ítélt szellemi kincsek gyűjtését és megmentését. Napjainkban a viharos gyorsasággal beindult egyházi könyvkiadás korszakában ezekre már nincs szükség, és a fájó emlékezeten túl legfeljebb terhet jelentenek gazdáiknak. A legkiválóbb anyagok méltóak arra, hogy könyvkiadás révén is hozzáférhetôvé váljanak azok az értékek, melyek korunkban is abba a kategóriába tartoznak, mint az ôskeresztény vértanú akták és egyéb írások. Az elmúlt évtizedek egyháztörténelmi részanyagai dokumentálása és a hozzáfűzött eszmélôdések valóban aligha adnak ezen kiadványon belül módot Lénárd Ödönnek arra, hogy magyar hitvalló püspökök, papok, szerzetesek és világi apostolok Istenbe kapaszkodó hűségét is bemutassa. A könyvben feltárt gondolatok és dokumentumok elsôsorban a megváltott ember gyarlóságából fakadó megrázó sorsokkal foglalkoznak. Az Istenre találás, a felismerés, a választás, az elkötelezettség és az önigazolt értékvesztés tragikus drámája ez. Önvizsgálatra és gondolkodásra késztetô döbbenetes tények. Van-e kiút ebbôl? Kinek a joga és kötelezettsége a megváltott ember és az ezekbôl álló egyházi közösség önvizsgálatát és tisztulását elôsegíteni? Valóban csak a jótékony múltba feledtetô idô múlása hozhatja meg a megsebzett Egyház szeretetének tisztázását? Az oly súlyosan meghurcolt és a hűségében mindvégig kitartó szerzô elsôsorban errôl a pólusról ír. Azokról, akik a túlélést választották. Nem személyekkel foglalkozik. Ha teszi, azt is csak példaként, jelzésértékűnek szánva. Társadalmi, egyháztörténelmi jelenséget vizsgál, átfogóan. A megváltás kegyelmében részesült ember megalkuvó gyengeségét, önmaga bebiztosítását, hívô hitetlenségét. Azoknak az árulásoknak a hátterét vizsgálja, melynek gyökerei ott lappangtak már korábban is a lélek mélyén, mikor még nyugalom volt. Az öncélúság, a pénz szeretete, az érzéki megalkuvások, az elismert hivatal utáni sóvárgás, az apostoli buzgóság kifulladása vagy soha nem léte, a hiúság és a magát mentô okoskodás. A rendkívüli idôk mélyítették a torzulásokat tragédiává, árulássá, reverendás Isten-tagadássá. Lénárd Ödön -- bár megtehetné -- nem a személyek fölött tör pálcát, vallja, hogy ebben egyedül a lélekbe látó Isten az illetékes. De minden egyes sorával hirdeti: tartsunk lelkiismeretvizsgálatot, tartsunk bűnbánatot, s legalább most, utólag, mikor végre szabadon szállhat a Szentlélek tüze Egyházunkban: legalább mondjuk ki az igazságot, nyilvánítsuk semmisnek a valódi tények kétes értékű vagy hamisított püspökkari állásfoglalásait, kikényszerített diszpozíciókat és a továbbélést választottaknak juttatott kitüntetéseket. Nem az egyes, még élô személy elmarasztalása a cél, hanem az Egyház történelmi és társadalmi sebeinek gyógyításáról, a megváltást hirdetô közösség megváltásáról ír. Az ember árulása Isten ellen nem önmagából indult ki. A bukott angyal hazugsága csábította el, s rajta keresztül Isten Egyházát kezdte ki. Isten önmagát kínálta fel áldozatul, hogy vele kegyelmi közösségben élô gyermeke lehessen mindenki, aki Anyaszentegyházának igazsága melletti tisztulását és tanúságtételét vállalja. Itt kell szólnunk azokról, akik a hűséget választották, de talán éppen ezért, mert szeretetük nem ismert határt, és túl sokat vállaltak, nem bírták a terhelést. Összeroppantak, de nem adták fel. Ilyenen még a legnagyobbjaink egy része is átment, az ember ellenállóképességét meghaladó, tervszerű kikészítésük során. Péterek ôk, akik zokogva siratják gyengeségüket, s a pápává lett Péter végtelen hálájával szolgálják Egyházunkban hűségesen az Isten ügyét. Péter zokogott, Júdás felakasztotta magát, a kicsinyhitű emmauszi tanítványok szíve gerjedezett a felismert tények hatására, Jézus pedig -- miután megváltotta az embereket -- dicsôségesen feltámadt. Csak az igazság tesz szabaddá bennünket! És csak így válhat Anyaszentegyházunk erôtlensége erôvé! A Kiadó ======================================================================== Bevezetés A könyvet szeretném bevezetni, ezért be kell vezetnem, be kell mutatnom önmagamat. 1911-ben születtem. Piarista tanár vagyok, historikus, Szekfű Gyula tanítványa. A háború után az Actio Catholica országos kulturális titkára voltam. Az Actio Catholica akkor szerte az egész világon a Katolikus Egyház mozgalmi munkájának koordinátora volt. Így tartozott hozzám a Katolikus Szülôk Vallásos Szövetsége, annak az iskolák államosításával szemben végzett munkája, s ezért ítéltek el elôször 1948-ban hat évre. A Nagy Imre-féle amnesztiával szabadultam 1953-ban. Az államesküt Róma ellenzése miatt nem tettem le, és egyházi elöljáróim beleegyezésével egyszerű fizikai munkán helyezkedtem el. Mivel azonban papi munkámat minden lehetô idôben tovább végeztem, az 1961-es nagy perhullámban újra elítéltek hét és fél évre. Ebbôl már 1963-ban az akkori általános amnesztiával szabadultam. Viszont 1966-ban ugyanezért harmadszor is letartóztattak és nyolc évre ítéltek el, majd összes ítéletemet 19 évre vonták össze. Kádár János 1977-ben Rómában járt és a Szentatya fogadta ôt. Azt hangoztatta a pápa elôtt, hogy Magyarországon már egyetlen pap sincs börtönben, s tényleg vagy másfél év óta én voltam az egyedüli. De én voltam. S a jól értesült pápa Kádár elé tette a nevemet... Így szabadultam fél évvel a tizenkilenc év lejárta elôtt, harmadszor is amnesztiával. A szabadítás gyors és sürgetett leforgatása lehetôvé tette számomra, hogy bôséges, de jól elrejtett börtön-jegyzeteimet magammal hozzam. Összesen három különbözô idôfázisban, nyolc börtönépületben tizennyolc és fél évet töltöttem el. Az eseményeket a Jóisten kegyelmébôl testi és pszichés egészségben éltem túl, a körülöttem lévô világot a historikus szemével figyelve és mérlegelve. Mikor 1990 nyarán elkezdôdött a vonatkozó iratok titkosítás alóli mentesítése, a szakember lelkesedésével fogtam munkához. Elôször az engem személyemben is érintô négy pör anyagát dolgoztam végig. Ezeket összevetettem a magam élményanyagával, az ott szereplô személyes ismeretségeimmel és egyéb értesültségeimmel. Így vált elôttem bizonyossá, hogy az iratok marxista zsargonja, mely az európai gondolkodáson kívül áll, teljesen téves következtetésekre vezetheti a pusztán csak a papirosanyagra támaszkodó kutatót. Az aktáknak ugyan minden betűje érték, és mind revelál is valamit, csak nem feltétlenül azt, amit a dologban járatlan ember a maga ,,józan paraszt esze'' szerint abból kiolvasna. Ezekben az években már sorban jelentek meg apró, gyakran saját kiadású füzetek, amikben egy-egy a közelmúltakat túlélt jámbor lélek számolt be a maga egyszerű, hűséges és megszenvedett életútjáról. Ezek az életutak idôben átfedték a magyar kereszténység tudatos felôrlésének a korát, de annak egészébôl, súlyából és mélységébôl ezek az írók, fájó, de zártan egyéni élményanyaguk révén jóformán alig érzékeltek valamit. Mindez arra a felismerésre vezetett, hogy ezt a kort csak ennek a kettôs forrásanyagnak, az élményeknek és a dokumentumoknak az összedolgozásával lehet reálisan megközelíteni! A tényeknek a súlya azonban lelkiismereti felszólítást is jelent számomra. A fentiek szerint páratlan élményanyagot birtokolok, aminek levéltári dokumentumokkal való feldolgozása és alátámasztása is a lehetôségeim közé tartozik. Magát a témát így írtam körül: A magyar katolikus társadalom sorsa a második világháború utáni évtizedekben. -- Az eleve világos, hogy az anyag szédületes bôsége és a probléma világnézeti mélysége következtében a témát legfeljebb az unokáink fogják befejezni. Ezért a következô írásban még a vázlatok és keretek felvázolását sem lehet keresni. Kizárólag arra iparkodtam, hogy a fenti kettôs megközelítési lehetôség szükségességének és a magam ilyen irányú lehetôségeinek a birtokában azokat a szemléleti sarokpontokat és alapvonalakat húzzam meg, amiknek a kidolgozása, véleményem szerint, utódaink számára alig valósítható meg. Lehet, hogy ôk, akik nem élték már át csuklóikon a fűzôlánc szorítását, miközben szánalmas motyójukban ott rejtôzött a Kenyérbe burkolózott Krisztus is, kevésbé értenék az elsô rész dogmatikai címeit -- egy, szent, katolikus, apostoli -- amik egyébként történelmi jellegű adatokat fognak össze. S ha már ilyenekrôl van szó, ezeknek inkább adnának történelmi jellegű, tehát idô- vagy témakereteket feltüntetô címeket. Ez a megközelítés nem jogtalan, csak más. Itt ugyanis nem egyszerűen csak közelmúltunk eseményeirôl van szó, sôt róluk valójában csak háttérmuzsikaszerűen. A hűségünkrôl van szó. Persze ezt színfalak veszik körül, a tér és idô díszletei, mint minden emberit. De a hűséget nem kapcsolhatjuk ezekhez, mert épp ebbôl az eljárásból születik meg a hűtlenség. Csak az örök dogmatikai fogalmak elvárásai szerint járhatunk el, láncokban is, szabadon is. Csakis ezek tarthatnak rendet a dolgaink közt, csak ezek vonalába sorakoztathatjuk fel ôket. És akkor legmegfelelôbbek a Hitvallás egyszavas irányjelzôi, még ha mögéjük, a negatív teológia értelmében, jórészt a hiányainkat és lemaradásainkat kell is odarendeznünk. Ehhez az elgondoláshoz nyertem meg a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak Jelenkortörténeti Bizottságának, továbbá az esztergomi Prímás úrnak a támogatását. A tényleges munka során ez a bôségesnek tűnô támogatás a gyakorlatban sokszor bizonyult kevésnek. A személyes jogvédelem törvényes biztosítékai ugyanis egy antropológiailag téves, egyoldalúan liberális- individualista szemlélet alapján születtek meg. Az elmúlt évtizedek visszahatásaként az embernek csak egyéni oldalával számol a jogvédelem, a közösségivel nemigen. Igaz, az 1992. LXIII. törvény a személyi adatok mellett említi a közérdekű adatokat is. Csak ez az utóbbi fogalmilag egyáltalán nincs úgy körülhatárolva, hogy akinek valami ebbôl kellemetlen, bele ne csúsztathatná a személyi jogaiba, és az annak megfelelô védelmet ne követelhetné meg a maga számára. Ez teljesen elbizonytalaníthatja az anyagot kezelô levéltárosokat éppúgy, mint az azt publikálni szándékozó kutatókat. Konkrét példaként elsô pillanatra mindenki hajlandó lesz azt mondani, hogy a homoszexualitás ténye már csak igazán olyan adat, amit megillet a személyi jogok védelme. De ha az érintett illetô pl. az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari fônöke, akire az orosz kémszolgálat éppen erre a tulajdonságára támaszkodva tud ráépíteni valakit, aki mint ilyen szenvedélypartner megszerzi a monarchia felvonulási terveit, amely tény a katonaság tömegeinek jövendô sorsára lesz befolyással -- nos ekkor is még a személyiségi jogoknál tartunk? Vagy az a vidéki plébános, akinek gusztustalan üzleteléseirôl eleinte csak szűk környezete tud, de ha az összeomlás után országos, anyagi jellegű státusba kerül, és az eljárásait mindig is társadalmi gyanakvás és társadalmi károsodás veszi körül, akkor se lehessen az illetô anyagi dolgainak utána nézni, mert az személyi jog? Vajon nem az-e a reális állásfoglalás, hogy személyi jogok a magánszférában vannak? És mivel az ember bonthatatlan egység, aki a magánszférából kilép a közszereplés színpadára, az magával viszi oda személyi jogait is, és nem zárhatja rá az ajtót a vallási, faji, nemzeti, társadalmi, szellemi, erkölcsi, gazdasági stb. adottságaira, nézeteire, meggyôzôdéseire sem, mert egyetlen, egységes ember lévén, ezek éppen úgy belejátszanak minden tettébe, gondolatába, mint a falragaszokon hirdetett politikai törekvései. S mindezekben rólunk van szó, mindezek árát mi fizetjük, mások homoszexualitásának az árát is! Mikor ezek vannak hatalmon, úgysem tudunk velük mit tenni. De hogy még azután se tanuljunk belôlük? Az eszményeket keresôk az Igazság géniuszát bekötött szemmel szokták ábrázolni. Napjainkban a történelem múzsáját törvényileg akarják kötelezni arra, hogy a titkosrendôrök által a letartóztatottak arcára nyomott sötét szemüveggel járjon! Pedig ha ez a probléma nem lenne, a reális igazság felismerésének úgyis maradna még elégséges gátja, legfôképp a történelmi forrásanyag, a dokumentumok kiszolgáltatott sorsa miatt. Mielôtt a zsargonjukat értelmezhetném, nekik maguknak kell lenniük, és hozzáférhetôeknek kell lenniük! Az iratanyag, természete szerint, a történelem egésze folyamán pusztulásra hajló. Az Országos Levéltárban is így égtek el 1956-ban idevonatkozó akták is. Aztán itt van a pillanatnyi hatalomnak is és pillanatnyi ellenlábasainak is az érdeke. Az az érdek, amelyik szelektálva amily gondosan megôriz egyes dolgokat, éppoly gondosan pusztít el másokat. Ha az ellenérdekek váltják egymást, ez is, az is elvész. Valamelyik levéltár katalógusában olvastam pl. egy-egy iratról: sérült, a liftaknából került elô! Nyilván nem minden került elô errôl a ,,levéltári'' helyrôl! Máskor és máshol a hatalom- és érdekváltás következtében ,,átrendezik'' az anyagot. Az anyag természetes rendje a megszületési sorrend. Amit így iktatnak el az iktató könyvben. És készítenek hozzá egy név, hely, téma szerinti abc-rendes mutatót, míg az iktató, a témáktól független idôrendi intézkedések sorrendjét tartalmazza. Az egyes iratok iktatószáma végleges, és így az akták sorában is végleges helyük van. A kutatás egyenként veszi ki ôket onnan és teszi vissza a helyükre. Egyetlen eltűnt irat helyén is letagadhatatlan és betölthetetlen űr marad. Van azonban, ahol egy témára, pl. egy intézkedés elôkészítésére vonatkozó összes iratot, annak keltétôl stb., függetlenül nemcsak egy csomóba tesznek, hanem még be is kötnek. Ez rendszerint közigazgatási iratforrások archiválásánál történik, mert egy szakmai iratkezelônek, levéltárosnak ettôl égnek áll a haja. Minden irat ugyanis önálló szellemi lény, amire ennek elkészülte és helyretétele után legfeljebb már csak az iktatószámot lehet rátenni. Az irat természetéhez nem tartozó, utólagos bejegyzések, annak természetes, születési helyérôl való elmozdítása hamisítással ér fel, mint ahogy, ha megtörténik, legtöbbször ezzel a szándékkal is történik. Az egyszeri bekötés is károsítja az irat anyagát, de találkoztam olyan iratcsomóval is, amelyik éppen a negyedik bekötés állapotában volt! Miért? Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ilyen barbár munkát legtöbbször már nem szakmai levéltárosok végzik, hanem beosztott munkaerôk, akikbôl hiányzik az anyag iránti szellemi tisztelet, de akár az egyszerű józan ész is. Kiemelnek és eltüntetnek iratokat, mert valakik úgy vélik, hogy az nekik most jó. Máskor valami süllyesztôbôl elôkerülnek más iratok (liftaknákból!), és akkor azt odacsatolják valahova. Rontottak elôször, és amikor azt vissza akarnák csinálni vagy a nyomait eltüntetni, rontanak másodszor. Ha egyszer hiányzik a szakember tudása is, áhítata is, akkor nem csodálatos, hogy egy kivégzésrôl szóló jegyzôkönyv például nem az illetô iratainál található, hanem egészen más, indokolatlan és logikátlan helyen, véletlenszerűen. Legfeljebb esetlegesen akad valakinek a kezébe, aki nem ezt keresi, mert ott ahol van, nem keresheti. Aki viszont keresné, talál a helyén három másik iratot, melyeknek a kivégzett ügyéhez nincs semmi közük, -- és egymáshoz sem! Hogy kerültek oda? Az átrendezôk érdeme. Van levéltár és levéltáros, aki a személyi jogok fent ecsetelt helyzetébôl kiindulva retteg minden névtôl. Pedig az életben és a történelemben minden cselekvést valaki végez. Személytelenül csak az esô esik, az viszont nem történelem. A történelem személyes (ha egyes, ha tömeges) cselekvésekbôl áll! Az ilyen levéltáros, ha nem teszi úgy ki-be az iratokat, mint említettem, akkor legalább a szövegben elôforduló nevet fedi le tussal, ami ugyanolyan jellegű pusztítás, mint az etnikai tisztogatások, és utána még a másikak temetôjének is a felszántása. Bár az iratanyag gazdagsága ki is csúfolhatja az ügyeskedôt. Megtörtént, hogy egy géppel írt anyagban kitöröltek egy nevet, nem véve észre, hogy az két sorral lejjebb ismétlôdik és a betűhelyek száma, valamint a lefedésbôl kilógó egyetlen betűcsücsök lehetôvé teszik a holtbiztos azonosítást! Mindez amellett a tudományos munkának is olyan halálraítélése, amihez csak korunk totalitárius rendszereinek eljárását hasonlíthatjuk. Tessék elgondolni: a kutató hivatkozik egy aktára, azt azonban azóta átkötötték, átrendezték és senki meg nem találja, mint a fenti akasztási jegyzôkönyvet. Bizonyíthatatlanokká válnak az állítások, és lejáratódik a kutató. Persze korántsem mindig, de mivel ennek bármikor ki van téve, teljesen elbizonytalanodhat. Ennek a kötetnek a baráti lektorai nem egyszer említették: miért nincsenek a dolgok sokkal jobban nevesítve? Az volna a helyes és természetes. Nos, a fentiek miatt. Napjainkban is folynak perek, mikor pl. valaki az apja jóhírét védi. Nem azt bizonyítja, hogy az illetô nem vádolható azzal, amivel vádolják, hanem hogy a dolog emlegetése sérti a becsületét. A múlt század már csak eléggé liberális és racionalista volt, de azért még józan is. Lehetett vitatkozni arról, hogy Ocskay, Rákóczi, Görgey hôsök vagy árulók voltak-e? A legutolsónak még az életében is. A kor számára természetes volt, hogy valakinek a jóhírét maga a becstelen tett kezdi ki, nem annak az elmondása. Az csak a társadalom védekezése a már meglevô métely terjedése ellen, de nem ez a métely! 1948-as elítéltetésemnek a magja az az állítás volt, hogy az iskolákat a történelemben utoljára Hitler államosította -- ami az elhangzása idején közismert tény volt. De nem azt vádolták izgatással, aki ténykedésével az izgató tényt magát ismételte meg, hanem azt, aki erre figyelmeztetett! Szerencsére a jelen témánál ez nem okoz nagy bajt, mert egy társadalmi magatartás vizsgálatáról van szó, nem meghatározott személyek életrajzáról, s ezért ha egy jelenség társadalmi jellegű, a mögötte állók hiánytalan felsorolása részben úgysem lehetséges, részben mellékes is. Mindegy, hogy az illusztrációként felhozott konkrétum éppen milyen névhez tapad. S a megadott lelôhelyek feltárják a kutatók elôtt azt, amit a nagyközönség elôtt eltakarnak. De azért az igazság így is könnyen csorbul. Pl. valami jellegzetes dolog egy laikus nevéhez fűzôdik, s az utódai érzékenységét kímélve elkerülöm a nevesítést. Mivel ez a veszély egyháziaknál nem fenyeget, az arányok könnyen és igazságtalanul eltolódhatnak. Következésképpen kerülöm a nevesítést ott is, ahol a hivatkozott törvényes akadály nem gátolna. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a szerzô is beletartozik az Egyházba, megvan ott a természetes helye. Ha erre a helyre diszkrét fátylat borít, elveszti mondanivalójának hitelét, mert nyilván elfogult. Ha ezt nem teszi, ,,a saját fészkébe piszkít'', nyilván nem érdemel semmi hitelt, mert csalódott, elkeseredett, depressziós stb. Régen túl vagyunk azon a római közmondáson, hogy a történelem az élet tanítómestere, mert hatalmi, tekintélyféltési, anyagi érdekeltségi, hiúsági stb. szempontok legfeljebb a trójai háború elemzését engednék meg, amire már senki sem érzékeny! Napjainkban a történelmet inkább csak bunkósbotnak használnák, ha támadásra, ha védelemre. Ebben különben a történelem osztozik az Evangélium sorsával. De akkor mi értelme van egyáltalán a történelmi gondolkodásnak? Bár igaz, hogy ma már maga a történelmi gondolkodás is vád alá helyezhetô. Nézzük csak ennek az írásnak a kifutását. Hát nem egy kiemelt pontról nézi az író a témát, míg mi többiek a magunk konkrét helyzetét szenvedtük meg, és iparkodtunk azt valahogy megúszni? A könyv látásmódja maga is jelent ítéletet, és ez a szellemi-erkölcsi magasokban lebegô írót nyilván nem érinti. Testvér, hidd el nekem, ezek irreális félelmek. Aki nyílt szemmel járt arra, ahol az ég dörgött, az épp az élményei révén nem gondol ilyesmire. A könyv késôbb részletesebben is elemzi, hogy a hôsök, akik nem a propaganda próbabábúi, csak az Úristen külön kegyelmébôl születtek. Mi mind, akik itt illusztrációként lépünk a színre, egytôl egyig csak az Ítélôtôl várhatjuk a minôsítésünket. S minél nagyobb az áttekintése valakinek a dolgok felett, annál élesebb árnyalatokban látja az emberileg talán kifogástalannak tűnô dolgokban is az emberi lemaradásokat és a Kegyelem munkáját. Mindezek után talán jó értelmeznem az alcím fogalmát, hogy mit is jelent az az ,,eszmélôdés''. Lehet hogy valaki számára idegen az egyéni élmények és levéltári dokumentumok itt jelentkezô ,,keveredése''. Ez érthetô is. A Függelék két anyaga azonban kielégítô magyarázatul szolgálhat. Henri de Lubac szellemi-lelki súlya, nemzetközi tekintélye nem szorul dokumentumok támogatására. Azok nélkül is súlya van minden szavának. Bár ô maga hangsúlyozza hiányukat az írásában, de ez annak egyéni ízén és mondanivalóján mit sem változtat. Ez azonban Henri de Lubacra áll, és aki párhuzamot vonna az legfeljebb az alaptalan szubjektivizmus vádjának tenné ki magát. A Függelék német anyaga tisztán dokumentum-világ. Végsô tudományos alapnak más nem is jó. De ez a mi fent illusztrált körülményeink között ugyancsak a messzi jövôre tolná ki a problémáknak csak a felvetését is. A lelkek ma nemcsak válaszra éhesek és válaszokat követelnek, de a legtöbb joguk és szükségük is nekik van a válaszra, mert a problémák az ô életüket dúlták fel. Feltehetô az a kérdés is, hogy éppen a fentiek alapján miért kell a kommunista pártiratokra támaszkodni a tényfeltárásban? Azt kell felelnem: ezek jelentôsége pontosan annyi, mint bármilyen más iratanyagé. Mikor az ember kitalálta az írást, kitalálta a hamisítást is! Már az egyiptomi fáraók ... Ahogy a hadtörténészek mondják: ha megszületik egy új fegyver, megszületik az ellene való védekezés eszköze is. A forráskritika szükséglete örökérvényű, csak a formája függ anyagának a természetétôl. Az egész tehát csupán konkrét módszertani kérdés. A magam munkája közben a következô szempontokra jutottam. Emberi korlátok között teljesen megbízhatók a kommunistáknak azok a belsô kormányzati írásai, amik a hatalom megszerzésének és megtartásának közös célját és az erre irányuló belsô összmunkát szolgálják. Ezek az ô közös fogalmi rendszerükön belül reálisak. Gondoljunk csak a Mt 12,26-ra: ha sátán űzi ki a sátánt... hogyan állhat fönn az országa? Más a helyzet külsô célok esetében, ha pl. kívülállókat akarnak impresszionálni, így a rendôrségi, nyomozói, bírósági adatok és iratok. Itt nemcsak a tények meghamisításával kell számolni, hanem a reális tényeknek is olyan egyoldalú, marxista megközelítésével, ami kiforgatja ôket magukból. Ennek egyik nevettetô díszpéldánya az ,,illegális Oltáriszentség'', amit komoly képpel mondtak és hivatalos papirosokra leírtak. Ellenôrzendô továbbá minden kifelé irányuló szöveg, ami valakikre, valamilyen értelemben befolyást akarna gyakorolni. Persze, ettôl elvileg lehetnek ezekben igaz és helyes adatok is, sôt sok esetben a manipulált állítások mélyén is van valami igazság, és éppen ezen alapszik a manipuláció. Ugyanígy bizonytalanok a tömegráhatás eredményeinek külsô és igazolhatatlan (de esetleg érdemekre jogosító!) jelei, mint egy elôadásról a jelenlévôk száma, a hallottakhoz való viszonyulása. Az eszmélôdésnek ezek a gondolatfoszlányai vigasztalhatják meg azt is, aki esetleg hiába keres ezeken a lapokon egy-egy nevet, akihez pedig ô bensôségesen ragaszkodik. De esetleg olyat is, aki annak idején nagyon beárnyékolta lelke békéjét. Mert ahogy nem aranylegenda ez az írás, úgy nem is a rendôrileg körözöttek listája. Jóbarátok együtt-beszélgetései, mérlegelései során, valaki csendesen megkérdezte: és nem fogják ezt épp a mieink hátbatámadásnak érezni? -- Egy vidéki plébános válaszolt rá elgondolkodva: Nézd, én már régen bortermô vidéken pasztorálok. Ha eljön az Advent, Nagyböjt, a térjetek meg, a vessétek le a régi embert prófétai szózatok ideje, egyszer- egyszer ezeket alkalmazva csak el kell mondanom, hogy a borban azért mégsem a kiszólás szerinti igazság lakik, hanem valami egészen más. Erre a hallgatók reakciója pár egyszerű típusba sorolható. Van aki csöndben szégyenkezik és legalább egy idôre, legalább némi mértékben, de mégis visszafogja magát. S az egymást követô bűnbánati idôk így azt azért elérik, hogy nem szabadul el benne a pokol. A másik jámborul tudomásul veszi, mint sok mást is, aminek alig van vele vonatkozása, hiszen mindenkinek behatárolt az érzékenységi területe, s ami azon túl van, az inkább csak információul szolgál. A harmadik típus, aki megsértôdik, támadásnak, értetlenségnek, egyoldalúságnak, alaptalanul igazságtalannak véli. No, ez szorulna rá leginkább a megtérésre, s épp ez hajlamos rá legkevésbé. Megsértôdik, mert legalább a hátsó kisagyában tudja, hogy a dolog mennyire rá vonatkozik, mennyire a feladata lenne. De konokul ragaszkodik az italhoz a jövôben is, s így lesz véglegesen alkoholistává, míg sértôdés nélkül megmaradna az emberi gyengeségek általános keretei közt. Jegyezd meg, aki komolyan veszi, aki elmegy mellette, az még mind beleférhet az Isten Országába. Akik újra és újra megsértôdtek, a fôpapok és farizeusok, legjobban rászorultak a megtérésre, és legkevésbé kapkodtak utána. A sértôdôkkel kell a legkevésbé törôdni! Valaki tovább kérdez: És a többé-kevésbé csôdöt vallottak mentô körülményei? Hisz az embervilág bonyolultságában alig vannak tiszta esetek! Teljesen igaz, ha valakinek az áttekintô életrajzáról van szó. Szubjektív sorsáról. Itt azonban társadalmi összképrôl beszélünk, ahol az egyes emberek, helyzetek és történések csak illusztráló példák. Más kérdés, hogy egy turistaút honnan indul el és hová visz, és ismét más, hogy valaki azon nyögve vagy szárnyalva jár, vagy akár elkerüli. Több kényes ponton hangoztatom újra és újra: sem jogunk, sem lehetôségünk nincs bárki fölött valami végsô ítéletet kimondani. De a konkrét példákkal illusztrált társadalmi magatartás elgondolkoztató és jövôt formáló lehet! És ha most arra kell még felelnem, hogy hát akkor mi ennek az írásnak a műfaja, azt mondanám: a közösség esti lelkiismeretvizsgálata. A jót köszönjük, de tovább megyünk. Azt keressük, mit kell holnap másként csinálnunk. Az ítélkezés éppen úgy távol áll a könyvtôl, mint a Jöjjetek Atyám áldottai szózat. Egyik sem a dolgunk. A kutatás pisla fénye a követendô és kerülendô utakra szeretne némi világot vetni, de azt nagyon reálisan, a holnapunk érdekében. Csakis ezért mutat be élesen felrajzolható iskolapéldákat, de korántsem törekszik tudományos teljességre. A szöveg is utal a helytállásokat összefoglaló gyűjteményekre, itt azonban esti eszmélôdés, lelkiismeret-vizsgálat folyik: csöndesedjünk le! ======================================================================== Elôzetes megfontolások. Történelmi igazságtétel[1] Mit látsz vaksi szemeddel nézve az éjben elôre? Ifjai tűzvermén békén jár-kel az Úr! Az alábbi idézeteket túlnyomórészt hozzánk közelálló sajtótermékekbôl vettem; de mivel nem rendelkezem semminemű sajtószolgálat felett, még viszonylagos teljességüket sem garantálhatom. Egyetlen állítás megalapozottságának sem néztem utána, s így nem is foglalhatok állást egyik mellett vagy ellen sem. Azt hiszem ez nem is lenne érdekes. -- Viszont a sorozat bemutatja azt a mindent elöntô zűrzavart és tisztázatlanságot, amely ma az egész magyar szellemi, világnézeti látóhatárt is jellemzi. Az utánuk következô gondolatok ennek a zűrzavarnak a tisztázásához szeretnének legalább ezen az adott ponton hozzájárulni. Lássuk tehát az idézeteket. ,,...a papságnak volt egy nagyon gerinces része ...zöme passzívan viselte el az eseményeket ...volt aztán egy tevékeny békepapi réteg, amely kiszolgálta a kommunistákat...'' ,,...arra gondoltam: még folyik a vizsgálat, de püspökeink már elôre elítélnek bennünket? ...nem küzdök az ártatlanságom bizonyításáért. Úgyis hiába...'' ,,...csak az a »hôs«, csak az a »nagyon gerinces«, aki az adott helyzetben hangosan tiltakozott, ellenállt? És az már nem, aki »passzív«, aki minden erejével csöndben teljesítette papi küldetését? ...'' ,,...sok esetben jószándékkal, de elvileg biztosan rossz úton jártak...'' ,,...többségük megkínzott vagy megfélemlített, belsôleg megrokkant ember volt...'' ,,...a papság háta mögött a hívek »zöme« nem kívánt »hôs« lenni...'' ,,...kérdés, hogy ezt ôk hôsies kitartásként vagy gyáva bujkálásként élték-e meg...'' ,,...akadtak Júdások, akik feljelentették paptársukat ...ezek mind szomorú tények, és nem »mocskolódások«. A Gonosz munkája csak azzal szüntethetô meg, ha az illetôk bűnbánatot tartanának, és legalább egy mea culpára futná lelkiségük. Ez teljesen hiányzott a mozgalmat lezáró nyilatkozatból.'' ,,...a magyarországi békepapságot bizony négy évtizedes kompromisszum jellemzi...'' ,,...megbékélést az Egyházban...'' ,,A katolikus papi békemozgalom... a katolikus Egyház jelenlegi állapotára, arculatára, magatartására még megszűnte után is hatással van...'' ,,...elôdeim nevében is bocsánatot kérek...'' Visszatérve a címben megpendített témához, a történelem legjellegzetesebb igazságosztása immanens: magának a történeti fejlôdésnek történetileg logikus alakulásából áll, még ha azt az emberi szemlélô sokszor nehezen is látja át. Enyhe gúnnyal szokták mondani, hogy a ,,Gondviselés'' mindig az erôsebbik hadsereg oldalán áll, amire ugyan a történelemnek csak felületes ismerôi is nem egy adattal cáfolhatnak rá, míg a helytálló tényekre azt is felelhetnék, hogy a Gondviselés elôször erôsebbé teszi azt a sereget, amelyik mellé oda akar állni. Mindez azonban nem nyugtatja meg azokat, akik meleg emberi szívvel a jónak és rossznak egymást keresztezô történelmi villódzásai elôtt legfeljebb tehetetlenül leblokkolnak. Valami történelmi igazságtétellel, a fentiek ellenére is, az emberiség már sokszor próbálkozott. Persze általában nem a historikusok, filozófusok, a történelmet szemlélô gondolkodók és moralisták, hanem a politikai hatalom pillanatnyi birtokosai, akik közéleti elônyeiket akarták a történelmi igazságtétellel bebiztosítani. Az emberi gyöngeség révén valami alapja szinte mindig lehetett a vádjaiknak is, ítéleteiknek is, amint egy fordított történelmi helyzet szintén ugyanannyi alapot mutathat fel vádjaihoz és ítéleteihez. A történelmi múltban mindenféle rendszerváltás típusosan általános terrort és kivégzési hullámokat jelentett, Marius és Sulla birkózásaitól a Szent Bertalan-éjen át Napóleon bukásáig és Haynauig, vagy nem egy harmadik világbeli államban napjainkig. Nálunk is volt ilyesmi mind a két világháború után, s nem vigasztalóak az ezekrôl szóló társadalmi emlékek sem. Hiába becsülné valaki a politikai, társadalmi és erkölcsi rendcsinálás jószándékait, a megvalósítások melléfogásokat hoznak és csôdöket. A különbözô harcokban sérült és pszichésen is megkopott emberek bajosan töltik be az Ítélô szerepét és szándékait. De mivel az ember az ágaskodó történelmi szükségszerűségnek is meg akar felelni, próbáljuk megközelíteni, hogy hűséges evangéliumi lelkülettel hogyan lehetne egy ilyesféle kihívásra felelni. Vitathatatlannak tűnik, hogy az emberélet közösségi, történelmi oldala ellenpárja az egyéni létnek, jellegzetes megfelelôségekkel is, eltérésekkel is. Amint az egészséges egyéni lét szerves -- tehát normális körülmények között folyamatos, belsô logikával rendelkezô, és megrázkódtatás nélküli --, a maga módján a közösségi lét is ilyen, tehát evolutív. Az egyén életében is jöhet egy pillanat, amikor egy hasműtét életmentô, elkerülhetetlen, és így a maga egészében hasznos is. Ugyanígy, külsô-belsô okláncolatok révén, a közösség is belefuthat egy olyan zsákutcába, hogy számára a forradalom épp oly kikerülhetetlenné válik, mint a hasműtét az egyén számára. De ahogy egyetlen tervezgetô, ábrándozó fiatal sem fog a majdani hasműtétjérôl álmodozni, úgy társadalmilag sem egészséges a nagy forradalmi pátosz, akár a múltra, akár a jelenre, akár a jövôre vonatkozzék is. S amint a műtétek véresek, általában a forradalmak is azok. A földrengés a geológiai rétegek közt felgyűlt feszültségeket vezeti le, a forradalmak a társadalmi rétegek köztit. S közben természetszerűen pusztít az egyik épp úgy, mint a másik. Így aztán az úgynevezett vértelen forradalom valami belsô önellentmondást, elkenést is takar. Nem típusos jelensége a történelemnek, de az emberi szabadság gazdagságában nem is egyértelműen kizárt. Mindenképpen elhúzódó rendszerváltást jelent: kíméletes, viszont lassan letisztuló, esetleg nem is egyértelmű történéssor. Két elôfeltétele van: a/ az eddigiek (az ancien régime) lássák be, hogy lehetôségeik végére értek, ezt ne akarják erôszakkal elleplezni, mert az hozhat ugyan ideig való látszatsikereket, de a történelem óráját visszaforgatni akkor sem tudja, b/ s hogy a színrelépôk (a sans-culotte-ok), ha azt is hiszik, hogy rajtuk a sor, ne véljék azt páratlan történelmi érdemüknek, ami esetleg csak az idôegyenes természetébôl következett. Érdemeiket valójában nem a színrelépésük határozza meg önmagában, hanem annak a mikéntje. Az elôzôk lépését többé-kevésbé beszennyezheti az erôszak, amivel az idôket visszafogni próbálnák, az érkezôk fellépését viszont a bosszú, a megtorlás, a visszavágás, ami elôdeik erôszakának ellenpárja. A szó szerinti forradalomban a vérontás valamiféle tisztázást is jelenthet, bár a történelmi viharok egymásra zúduló hullámaiban a kivégzetteknek nincs módjuk, a hóhérok pedig nem szokták szükségét érezni a tisztázó magyarázatoknak. A történelem szemlélôit azonban a tisztázás messzemenôen érdekli. Vigyáznunk kell azonban a fogalmak tisztántartására is, mert a bunkóval végzett tisztázásból erôszak lesz, de a bunkó biztosított kizárása érdekében elkenéssé sem lehet a tisztázást deformálni (vö. Mt 23,29-30). A tisztázás fogalma a következôket foglalja magába: a/ a történtek tárgyszerű (objektív) felsorakoztatását, b/ az egyéni vagy közösségi személyi magatartás célszerűségének, érdektelen tisztaságának vagy alkalmatlanságának, elkésett mivoltának stb. adatszerűen bizonyított megállapítását, c/ az egyének és közösségek emberi, erkölcsi, társadalmi, szellemi, gazdasági stb. hibájának, mulasztásának, lemaradásának, árulásának stb. megállapítását, tehát annak tételezését, hogy az elôzôkben foglalt állítások alapja és gyökere az itt megjelölt személyek és közösségek szabad és akart, vagy megengedô és eltűrô magatartásában jelölhetô meg. Eddig tart a tisztázás, amibe mellesleg nemcsak az események, hanem a gondolatok és fogalmak tisztázása is beletartozik, ami nélkül megnyugtatóan a tisztázás többi része sem sikerülhet. S az újkorban ez végképp elengedhetetlen, mert a modern technikai eszközök lehetôségei nemegyszer épp az emberek gondolkodásának megkeverésével segítettek elindulni valamiféle rendszerváltás felé. A felelôsségre vonás lényegesen más dolog, mint a tisztázás. A tisztázás látni akar egy adott helyzetben. A felelôsségre vonás: cselekvés a látott helyzetben. A helyzet: objektíven adott állókép, ami -- legalábbis elvileg -- ellentmondás nélkül mindig megközelíthetô. A felelôsségre vonás az elôttünk megnyíló cselekvési lehetôségek egyike, s ezért mindig vitatható is. Hiszen minden cselekvés célratartó, és akkor már nyitott a vita a különbözô célok és az azokhoz vezetô utak és eszközök alkalmassága és bölcsessége felett, ami mind ezer szubjektív szempontot is belekeverhet a témába. Úgy tűnik tehát, hogy míg a tisztázás viszonylag egyszerű, és emberileg, erkölcsileg könnyebben tisztán tartható magatartás, a felelôsségre vonás sokkal bonyolultabb, szubjektivizmustól inkább fenyegetett, emberileg és erkölcsileg veszélyeztetettebb eljárás. És ha a színpadról lelépôk nem alkalmaztak erôszakot, a fellépôk fellélegezhetnek, mert akkor a történelem logikája könnyen mentesítheti ôket is attól, hogy felelôsségre vonják elôdeiket. Persze a társadalom egészében a tényleges típus nem zárja ki az esetleges kivételt: ha egy faluban meggyilkolták az elôzô korszak (esetleg emberileg is utált és felháborító) képviselôjét, ez még nem jelenti azt, hogy a forradalom erôszakos volt. Mint ahogy szobrok eltávolítása, utcanevek megváltoztatása, elrablott (pl. egyházi) épületek visszajuttatása sem egyenlô a felelôsségre vonás dühöngésével. Sôt nemcsak ezek nem jelentenek felelôsségre vonást, hanem az sem, ha erkölcsileg alaptalan, az általános társadalmi szint fölé bántóan kiugró és az adott történelmi helyzetben indokolatlan kiváltságokat -- például társadalom munkájából képzôdött luxust lakásban, vagyonban, fizetésben, elôjogokban stb. -- megszüntetik. Csak ennek is tárgyilagos emberséggel és átfogó gondoskodással kell történnie. A könyörtelenség, érdektelenség, gúny, bántás akkor is a felelôsségre vonás keretei közé sorolódnak, ha életveszedelemmel nem is járnak. A történelmi felelôsség keresztény megközelítése esetén a történések tárgyszerű felsorakoztatása és a személyi magatartás minôségének megállapítása a probléma egyszerűbb része. Magának a felelôsségnek a körülírása lényegesen nehezebb. A kereszténységben minden felelôsségmegállapításnál a feladat jelenti a kiindulópontot. A történelem vonatkozásainál pedig a feladatnál is, a felelôsségnél is az egyéni oldal mellett külön hangsúlyt kap a közösségi rész. Ezt a közösségi részt a hivatalos vezetôk magatartása vagy széles és reprezentatív tömegek akár spontán, akár szervezett fellépése minôsíti. A tisztázás egyik legkényesebb pontja épp a közösségek szerepének és felelôsségének megállapítása a vita alatt álló történésekben. Nyilvánvaló, hogy napjainkban az emberiség tudatosodásával mind szélesebb tömegek lépnek a történelmi cselekvés porondjára. Bár ezek tudatosodása sem látásukban, sem akaratuk szabadságában még korántsem érte el az erkölcsileg megkívánható szintet, de kétségkívül úton vannak e felé. Mind a két világháború emberi eseményei és azok tágabb következményei, napjainkban a médiák tömeghatása, a tömegturizmus, a közéletnek, ha a kívánatosnál még jóval csekélyebb is, de mégis kétségen kívüli demokratizálódása, mind ebben az irányban hatnak. Zjonnan jelentkezô szempontként, közvetlen közéleti történések mellett, nagyon elemezni kell a különbözô helyi, szellemi, társadalmi stb. közösségek magatartását és felelôsségét, önmagunkon, a hívôk társadalmán kezdve (1Pt 4,17), mint amelytôl már eleve a legmélyebb tudatosságot és erkölcsiséget kell elvárnunk. A földön minden emberi dolog idôbeli, tehát történelmi jellegű, minthogy a teremtett ember minden porcikájával térhez és idôhöz kötött. Így a kereszténység, az Egyház feladatai sem lehetnek a pillanatból kiemelten változatlanok, bár belsô lényegük, túl minden történelmi változáson, transzcendentális, örök és változatlan. De még a változatlan elvi álláspontok is különbözô hangsúllyal jelennek meg, s így a feladat is, a felelôsség is térhez és idôhöz meg a fejlôdô emberekhez és közösségekhez kötött. Ezért például alaptalan és felületes Talleyrand közismert tétele, hogy a hazaárulás csak idôpont kérdése. Minden cselekvésünk elválaszthatatlan egységet alkot a tér-idô koordináta-rendszer azon helyével, amelyben létrejött. Egységet alkotnak, és meghatározzák egymást. Ugyanezt állítják a görögök is, hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, mert mire újra belelépnénk, már más. A latinok szerint pedig: ,,si duo faciunt idem, iam non est idem'', ha ketten teszik ugyanazt, az már nem ugyanaz. Hogy valami például hazaárulás-e, vagy sem (és ez áll bármilyen történelmi értékelésre is), az a történés idôpontjában már épp úgy változatlanul és végérvényesen eldôlt, mint hogy például 800 karácsonyán megkoronázták-e Nagy Károlyt, vagy sem. A napi politikai köpönyegforgatóknak napi politikai sikerei lehetnek, ezeknek azonban semmi köze sincs a történelmi értékeléshez vagy felelôsséghez. A hűség a végsô lényege a kereszténységben minden feladatnak; a megbízottól pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen (1Kor 4,2). Minden további konkrét történelmi részlet ennek a tôkének szôlôvesszeje kell hogy legyen! Enélkül a szegénység csak társadalmi probléma, az erôszakmentesség politikai irányzat, s a tisztaság az egyéni önzés vagy a neurózis egyik formája. A hűségnek viszont két alapvetô formája van: Krisztus követése (Mt 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23) és az ellenállás (e világnak, a rossznak, a sátánnak: 1Pt 5,9; Jn 17,15; Ef 6,13). Amellett mind a kettônek a megnyilatkozási formája is kettôs. A Krisztus-követésnek a prófétáló hűség, amint Izajás mondja: ,,Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona'' (58,1), vagy Krisztus szavával: ,,Menjetek, és hirdessétek: közel van a mennyek országa'' (Mt 10,7). A másik forma a csöndes szolgálat, ismét Izajásnál: ,,Nem kiált majd, és nem emeli föl a hangját, szava sem hallatszik az utcákon; hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön'' (42,1-4), vagy Krisztus: ,,...tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg ôket... Tanítsátok ôket...'' (Mt 28,19-20). Viszont az ellenállásban az elsô a jól látható, a vértanúságig menô önfeláldozásban nyilvánul meg, míg a másiknak a ,,hallgató Egyház'' képe felel meg, ennek passzív ellenállásával, csöndes szenvedésével, óvatos és nem látványos munkájával. Lényeges, hogy tisztán álljon elôttünk az ellenállás keresztény arculata is. A közfelfogást mindmáig elborítják azok a politikai jellegű nézetek, melyek ellenálláson Gömbös szobrának a felrobbantását, nyilas gyűlések megzavarását, röplapok szórását és mindezek végrehajtására alkalmas sejtszervezést értenek kizárólagosan. Persze megvan ezeknek a jelentôsége, és elvileg az egyes keresztények sincsenek ezekbôl kizárva. De az igazi keresztény szellemű ellenállás nem az ellenfél állásainak a rombolásából áll, hanem saját világunk pozitív építésébôl, elônytelen helyzetekben is, és a leselkedô veszedelmek elôl sem hátrálva meg. Az elôzô, a negatív jellegű, kétségkívül látványosabb, és azonnalra szól. A miénk viszont csendes, nem, vagy alig érzékelhetô, viszont szerves, és a távolabbi jövô igazi gyökere. Az ellenállás függvénye a Krisztuskövetésnek, mint a szövet visszája a színének. Nem olyan önálló, mint a pozitív Krisztuskövetés, de ha ez az utóbbi megvan, szükség esetén a megfelelô ellenállás következményesen is létrejön. Ennek esetleges hiányossága visszautal a követés hiányosságaira, és önállóan nem is számolható fel, hanem csak a követés rendbetételén keresztül. Így például a hôbörgést nem lehet tartósan és biztosan visszafogni önmagában, de a hűség elmélyítése lekoptatja a lelkekrôl. Továbbá korszerűnek kell lennie a hűségnek is, az ellenállásnak is. Maga az Egyház is csak így lehet korszerű. A korszerűség ugyanis, szemben az általános társadalmi felfogással, nem egyszerűen a ,,menô'' ízlésbeli, technikai vagy szervezeti formák igénybevételét jelenti, hanem tartalmi jelleggel bír. A szellemi zűrzavarok, feszültségek és belsô széthúzások idején a krisztusi békét kell képviselnie (Jn 14,27), míg ellentmondania az emberek napi ösztönös vágyaiból fakadó napi meséinek kell (2Tim 4,3)! A felelôsség fogalma, mint a szó gyökere is mutatja, feltételez valami olyan külsô és felsô fórumot, amelyiknek joga és módja is van gyakorlatilag is számon kérni az embert. Felelôsségünk mértéke ugyan a lelkiismeretünk, de az valóban csak akkor nevezhetô ennek, ha az Egyház, a kinyilatkoztatás, az Isten által meghatározott vonalon mozog. Valami ,,kizárólagosan saját'' lelkiismeret szerint való ,,felelôsség'' egyszerű önámítás. Zűrzavaros korunkban amúgy is kiemelten fontos marad az objektív és a szubjektív bűnök közti különbség, ahol is a nem rossz szándékú lélek emberi korlátoltságára való tekintettel a tárgy szerinti rossz mégsem fogja az illetôt lelkiismeretében is terhelni. Börtönidôkbôl emlékszem arra a Pest környéki fiatalra, akit nácikkal való kollaborálás címén ítéltek el. Alig volt 14 éves, mikor nagy családi házukba-telkükre egy motoros SS-osztag fészkelte be magát. A kamaszfiú odavolt a motorért, és az SS-ek megtanították bánni vele. Azok is fiatalok voltak, tele motoros feladatokkal, s a gyereknek fogalma sem volt arról, hogy mi minden fűzôdik az SS névhez. Az ártatlanságára fizetett rá. Csak a lélek saját idô-, tér-, társadalmi stb. koordinátái közt áll fenn minden felelôsség, hisz mindenkitôl csak a saját talentumait kérik számon (Mt 25,19-27)! Irreális dolog egy késôbbi korból vissza-, vagy egy másik földrajzi, társadalmi keretbôl átnyúlva foglalni állást bármivel, bárkivel kapcsolatban, az állásfoglaló helyzetébôl indulva ki. Így helytelen a múlt idealizálása, a nosztalgia, a ,,laudatores temporis acti'' jellegű magatartás. Azután teljesen elfogadhatatlan az a tipikus viselkedés, mikor valaki egyszerűen csak a saját magatartásának megfelelôt vár el másoktól is. Akár a prófétai harsogást a csendes szolgálótól, akár fordítva: az egyszerű szolgálatot a prófétától. Egy harmadik forma: tagadni mások állásfoglalásának illetékességét, a magunkét annál gondtalanabbul képviselve. Néhány évvel azelôtt például egy német újságíró megtámadta a francia püspöki kart, illetéktelennek tartva arra, hogy hozzászóljon egy francia társadalmi kérdéshez. Ô maga azonban illetékes volt az egész francia püspöki kar kitanítására! Az a forma is bôven megtalálható, amikor a társadalmi, gazdasági, sôt az egyházi életbôl emelnek ki egyetlen részletkérdést, elkülönítve azt a legszélesebb összefüggéseitôl, és így könnyen és szabadon vádaskodva. Nemzetközi síkon sokszor kezelik ilyenformán például a fegyverkereskedelmet, a segélyek és adósságok ügyeit, a nemzetiségi kérdést, az emberi jogokat, a nemzetközi stabilitás ügyét stb., mikor éppen az átfogó kezelés hiányzik azokon a területeken, ahol nem lehet az egyiknek a lyukait a másik területébôl kivágott folttal elintézni -- legalábbis tartósan nem! Egyházi területen így csinálnak a celibátusból, az egyházi adóból, az intercommunióból stb. minden mástól elvonatkoztatott, viszont kiemeltségében megoldhatatlan problémát. A gondok ugyanis átjárják egymást, lévén a történelem hézagtalan, összefüggô egész! A botránkoztatás ténye vagy lehetôsége is belejátszik a felelôsség kérdésébe. -- Annak a bizonyos állami-egyházi ,,megegyezésnek'' az idejében történt. Elterjedt annak híre, hogy az arról készült híradó utolsó jelenetében -- állítólag -- két kinyújtott férfikar koccintott pezsgôs poharakkal, az egyik zakóban a másik, püspöki reverendában. S mikor egy keresztény családapa látta ezt, felhördül: nahát, ha nekik ez is jó, akkor vége a hittantanulásnak és a templomba járásnak! -- Persze hogy hibát követ el, szegény, csakhogy a vétkét -- ha ez valóban így volt -- az Úr a mulasztó prófétán kéri számon (Ez 33,6)! A felelôsségre vonást maga a felelôsség megállapítása önmagában még nem feltétlenül vonja maga után! A felelôsségmegállapítás egy szellemi- erkölcsi feladat, a felelôsségre vonás viszont külsô, társadalmi, közhatalmi cselekedet, amibe azonban a társadalom egyéb szempontjai és vonatkozásai is beleszólhatnak. A felelôsségmegállapítás és a felelôsségre vonás nem alkotnak egy zárt ok-okozati láncot. Azzal is számolni lehet, hogy a felelôsség megállapítása már magában is csökkentheti az újabb hibák elkövetésének a veszélyét. Viszont a már elkövetett hibák következményeivel szemben legtöbbször tehetetlen nemcsak a felelôsség megállapítása, hanem akár maga a felelôsségre vonás is. Melyikkel lehet például jóvá tenni a lelkekben azt a rombolást, amit a fent említett film idézett elô? Minden felelôsségre vonás komplikáltságát illusztrálják századunk legsúlyosabb és legszélesebb hatáskörű bűnei, az egymást keresztezô vagy egymással birkózó totalitarizmusok. Ezek lényege egy és ugyanaz, akkor is, ha különbözô színű egyenruhákat öltenek, különbözô alapfogalmakból kiindulva barkácsolnak maguknak ideológiát, és hatalom- és érvényesülésvágyukban egymást is megennék. Velük sokan és sokféle indokból birkóztak, legkeményebben ôk egymással, de leglogikusabb, legmélyebb, legátfogóbb és alapjaiban a legmesszebbmenô ellenfele mindnek a kereszténység. Hiszen a végsô választás mindig arra vezethetô vissza: Isten -- vagy valami más? A kereszténységnek ez az elvi tiszta helyzete megkönnyíthetné az egyes keresztények gyakorlati hűségét, ha a másik oldalról az emberi szabadság és törékenység nem veszélyeztetné azt ugyanilyen mértékben. Ezért nem lehet azt gondolni, hogy ebben a vonatkozásban keresztények nem követhetnek el hibát; viszont az is ritka, hogy valaki életének minden percében kizárólag áruló lett volna. A lényegi hűség vagy hűtlenség azért mindig szétválasztható aszerint, hogy az ember alapvetôen kész az önfeláldozásra, vagy alapvetôen mindenáron meg akarja menteni magát, és túl akarja élni a dolgokat. Az összes Evangélium többszörösen nyíltan és keményen állítja fel ezt az alternatívát (Mt 10,39; 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24; 17,33; Jn 12,25); az éles választás különbsége alapvetô és nyilvánvaló. A kegyelem rendelkezésre áll mindig, mindenkinek, de igénybevétele tôlünk függ, viszont sem egy pillanatnyi elszédülés, sem egy pillanatnyi jó hangulat viselkedésünk alaptípusán nem változtat. A közösségi vonatkozás a legkényesebb része a történelemszemléleti felelôsségkomplexumnak. A történelem lényege szerint közösségi jellegű jelenség. A keresztény erkölcsi felelôssége viszont végsô fokon egyéni. A kereszténység ezért el is utasítja magától a kollektív felelôsség minden formáját. A modern fejlôdés ugyan magával hozta például a ,,bűn struktúrái'' képletet, de mint II. János Pál pápa a Sollicitudo rei socialis című enciklikájának 36. pontjában megfogalmazta, ezek ,,a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig összefüggésben vannak a személyek konkrét tetteivel, amelyek ezeket létrehozzák, megerôsítik, és felszámolásukat megnehezítik.'' Az enciklika az adott helyen még hivatkozik az 1984-es Reconciliatio et paenitentia apostoli buzdításra is, ahol a hivatkozás utolsó mondata: ,,Egy szituáció -- és ugyanígy egy intézmény, egy struktúra, egy közösség -- önmagában nem alanya egy erkölcsi cselekedetnek, ezért önmagában nem lehet jó vagy rossz.'' Ennek azonban egyáltalán nem mond ellent az, hogy ha egy adott társadalomra vonatkozóan relatíve nagyszámú és azonos erkölcsi jellegű egyéni magatartást tudunk megállapítani, akkor a társadalmat ilyennek állítjuk. De ha ez történelemszemléletileg kifogástalan is, pusztán ennek alapján egyénileg mégsem lehet senkit felelôssé tenni. Viszont az így körülírható társadalmi nyomást, ami tényleges valóság lehetett, enyhítô körülménynek lehet betudni az egyedi esetekben, mint ahogy a kiáltóan nagy nyomás hôsiessé emelhet egy egyébként egyszerű és magától értetôdô helytállást is. Az egyéni és egyénen túli vonások egyébként már magánál a felelôsség megállapításánál is messzemenôen összeforrnak. Elvileg, elméletileg bárki megszólalhat például, de ennek alig van jelentôsége. Hisz az elvek megvannak, nem kell ôket felfedezni, a jellegük is nyilvánvaló. Hogy az árulás árulás, ezt kimondani, és melléje köpni is egyet, egyszerű is, igazságos is, csak nem visz elôbbre, hisz ezt mindenki tudja is, vallja is. A problémák a konkrét neveknél, helyzeteknél kezdôdnek: ha Brutus, ha Júdás, ha Talleyrand, ha Stauffenberg stb. Viszont egy konkrét terhelés elviseléséhez, valami új kezdés elbírálásához reálisan csak az szólhat hozzá, aki -- a maga helyzetében ugyan (mert más történelmi helyzetekbe reálisan átlépni képtelenség!), de hasonló terhelés alatt, hasonlóan kockázatos új kikezdésben -- valahogyan már helytállt, mert csak így tudhatja a maga konkrét nyomasztó valóságában lemérni a követelmények súlyát, a helytállás nagyságát vagy a csôd bűnösségét. Ennek hiánya esetén a közgondolkodás joggal hárítja el az illetô állásfoglalását például azzal, hogy a kibicnek semmi sem drága! Hisz egy ilyen kitétel csak népies kifejezése az emberi közösségiség alapvetô tényének. Dolgainkat ,,kívülrôl és felülrôl'' megítélni csak az Isten képes és jogosult. A teremtmény számára ez a helyzet természetellenes, amelyben szükségképpen ferde és megbízhatatlan lesz a látása is, az ítélkezése is! És ez annál lényegesebb, mert az epikia, a méltányosság szerepe, mely már az egyéni magatartás megítélésénél is rendkívül fontos, még kiemeltebb szerephez jut, mikor a különlegesebb közösségi körülmények között kell keresnünk a törvényhozó igazi akaratának a teljesítését[2]. Hisz közösségi, társadalmi, történelmi helyzeteknél ez az eljárás hasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint az egyénieknél, ezért a történelmi felelôsségmegállapításoknál az epikiának egy patikamérleg finomságával kell dolgoznia. Hogy egy súlyosan felelôs helyzetben kinek, mikor, milyen hangsúllyal lehet vagy kell megszólalnia vagy csöndben maradnia, azt az epikia kézbentartása mellett is aligha tudja reálisan és hitelesen eldönteni, vagy a döntést megítélni az, aki maga hasonló pszichés terhelésen sose ment át. Késôbbi történetírók igen nehéz helyzetben lesznek, ha feladatuk ellátása közben nem támaszkodhatnak ezeknek a követelményeknek megfelelô állásfoglalásokra. Hiszen napjaink történetébôl magunk is tudjuk, hogy például koncepciós perek kihallgatási jegyzôkönyveit a nyomozók fogalmazták meg nemcsak a maguk szája íze, hanem egyszerűen az ô adott gondolati kategóriáik szerint! És a keresztények jobb híján sokszor aláírták ezeket a nekik ugyan nem megfelelô fogalmazásokat -- melyeket az utókor akár megütôdve is olvashat --, mert az ellenkezésük ténylegesen csak egy olyan politikai ízű ellenállás benyomását kelthette volna, melyet sem ôk, sem az Egyház nem vallott magáénak. Kellô súlyú egyéni tapasztalat nélkül szinte lehetetlen reálisan súlyozni ezeket a finomságokat, amiknek elmosódó határain túl viszont az árulás egyre mélyebb szakadékai leselkednek az óvatlanra. Csak az Evangélium elvárásaira támaszkodhatunk bárminô átfogóan keresztény történelemszemléleti felelôsségmegállapításnál. Ez az a megfelelô kalibrációs skála, aminek megtalálása és elfogadása alapvetô kérdés bárminemű mérlegelésnél. Ezt persze attól nem lehet számon kérni, aki egész lényével ezen kívül áll; de a saját vállalt vagy hirdetett kategóriáit annál inkább számon lehet kérni, például a nemzetiségi kérdésben, a szólás- és vallásszabadság kérdésében stb. A közösségi lét alapvetô humánkategóriái pedig -- a cél nem szentesíti az eszközt; amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak; a bűnösség bizonyításáig az ártatlanság vélelme; stb. -- minden felelôsségmegállapításnak is vitathatatlan alapjait képezik. A konkrét történelmi helyzetekhez és szereplôkhöz kapcsolódó részletek kidolgozásánál azonban például még az egyéni meggyôzôdést, a társadalom átfogó levegôjét vagy a külsô-belsô szellemi vagy erôhatalmi tényezôk stb. befolyását is a maguk realitásában kell számba vennünk. Nagyon sok finom érzékenység és érettség is kell a konkrét problémákkal való megbirkózáshoz, mert a helyzetekkel vissza is lehet élni, akár aktuális közéleti megfontolásokból, akár emberi korlátoltságból vagy számításból. Nyilvánvaló, hogy a mai skandinávoknak nem lehet felhánytorgatni a vikingek vérengzéseit, a germánoknak a római birodalom elpusztítását -- attól el is tekintve, hogy a történelmi események a legritkább esetben fűzhetôk fel valami egytényezôs ok- okozati láncra! --, a renaissance kor építkezôinek a Colosseum kövei elhordását, a mai keresztényeknek az inkvizíció túlkapásait, a mai spanyoloknak az indiánok sorsát, egy mai fiatal németnek Hitlert, orosznak Sztálint -- de az éppúgy képtelenség, hogy egy mai egyházi vezetô, mikor már halott elôdjének valami történelmi gyengesége vagy mulasztása kerül elô, csak annyit legyen hajlandó mondani: rám nem tartozik, én nem voltam ott! Az egyénre persze hogy nem, és az egyénnek a vikingek idejére visszanyúló közösségi kapcsolatai is kiszáradhattak már; de az utolsó világháború, amelyiknek a hamujában még mindnyájunk lába tapos?! Persze, hogy ezek között a biztosan széttartható szélsôségek között hol húzódnak konkrétan az elválasztó határsávok, az már sokkal esetlegesebb és bizonytalanabb. Pontos információk és finom megközelítések kellenek sokszor még egyszerűbb megállapítások helyességéhez is, mert az általánosítások önáltatóan felelôtlenek vagy semmitmondóak, és minél szélesebben általánosítanak, sokszor annál inkább közelítenek a rágalmazáshoz. Azok a nyomozók, akik évtizedeken keresztül gyötörték a keresztények ezreit, mondták, hogy az Egyház mindig kiszolgált minden uralkodó rendszert; pedig hát nekik is évtizedeken keresztül épp az volt a bajuk, hogy nem volt hajlandó kiszolgálni ôket! De nem kevésbé szétfolyó és felületes egyes, egyébként hűséges, üldözötteknek a sóhaja saját feletteseik felé, hogy ha ott valaki ,,kompromisszumképesebb lett volna...'' A taktika viszont nem tartozik a finom megközelítések közé! Elhangzanak az Evangéliumban is olyan intések, hogy legyetek okosak, mint a kígyók, vagy hogy legyetek óvatosak az emberekkel szemben (Mt 10,16-17); de az evangéliumi magatartás egészét az jellemzi, hogy hirdesd az igét! Állj elô vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2)! Így az epikia sem süllyedhet szituációs etikává, mikor is a keresztény magatartást a ,,helyzet'' úgy határozza meg, mintha isteni törvények nem is lennének! A felelôtlen taktikázás egykettôre átvált önigazolásba, megideologizálásba, áthárításba vagy letagadásba, mint legkiemelkedôbben ma a francia és német neonáci kezdeményezések teszik, amelyek -- a gázkamráknak még a létét is letagadva -- nyíltan vagy leplezetten a csôdöt vallott ideológiával kacérkodnak. Pedig gyökeres tisztázás nélkül elképzelhetetlen bármiféle egészséges újrakezdés! A forradalom csak letarolja a terepet egy buldózerrel, a vértelen forradalom esetlegesen használja itt-ott a tôvetô kapát, s így az elsô ijedelem után kissé átpofozott alakban, de lényegében alig változva marad meg nem egy, a pusztulásra rég megérett dolog a régi helyén. De a tudatos tisztázás elmulasztása helyet adhat a szó szoros értelmében vett reakciónak, nosztalgiának is, amikor is emlékezô, rokkant öregek tüsténkednek egy régi ,,aranykor'' romjai körül! És ugyanúgy érvényesülhetnek az örök farizeusok is, díszsírhelyet rakva apáik áldozatainak (Mt 23,29-30), akiknek a vérébôl azonban ôk továbbra is jól profitálnak. A gáttalan és parttalan, mértéktelen és határtalan szabadság illúzióját ugyanúgy magával hozhatja a tudatos tisztázás elmulasztása a zsarnokság megdôlte után. Pedig a teremtett, véges embernek szükségképpen mindenütt határai, keretei vannak. Szűkebbek vagy tágabbak, amik az emberiség fejlôdésével együtt tágulhatnak is, de azért minden konkrét pillanatban konkrét határok. Aki ezzel nem számol, félreértéseknek nyit kaput, de szélsôséges esetekben akár teljes létbizonytalanságba is juthat. Érdemes végiggondolni, hogy mennyire értelmetlen egy ilyen újságalcím: ,,független'' napilap! Minden megszorítás nélkül, a maga teljes létében csak az Isten független! A fenti állítás a maga átfogó fogalmazásában vagy szándékosan eltitkol, vagy naivul elken valamit. Mert lehet, hogy a lap tényleg nem függ politikai pártoktól, sôt gazdasági érdekcsoportoktól sem; mindazonáltal még függhet például akár egy haszonlesô, akár egy beképzelt és világmegváltó ötletekkel rendelkezô tulajdonos hatalmi mániáitól is! Sokkal becsületesebb például az olasz Avvenire alcíme: katolikus szellemiségű lap. Tudható, mire lehet benne számítani, mire nem, miért vonható felelôsségre, és miért nem. Az átfogó függetlenség állítása csak az átfogó felelôtlenséget jelenti! És ezzel annál inkább számolnunk kell, mert a múltban az Egyház még legalább nagyjából jelentett egy végsô, erkölcsi koordináta-rendszert, ami többé-kevésbé általános tájékoztatást adott. Az újkori totalitarizmusok ennek helyébe a sajátjukat állították, kíméletlenül elfogultan és embertelenül ridegen és mereven. Ezek bukása után viszont a demokráciában ma gyakorlatilag a médiák vindikálják maguknak ugyanezt a szerepet, amihez ugyan sem felkészültségük, sem jogosultságuk nincs, hisz tulajdonképpen csak egy technikai társadalmi kommunikatív szerepet töltenének be. Az elvtelen és könnyűvérű nyárspolgár azonban szívesen pendül egy húron a lazaságukkal, és azért a felelôsséget érzô és vállaló embernek ugyancsak vigyáznia kell magára, hogy a tömegek sodrása bizonytalanná ne tegye. Elmúlt! Ne beszéljünk már róla! -- ez ennek a nyárspolgári sodrásnak egyik újra és újra visszatérô hangja. Ami azonban nem egyéb, mint a beijedtek önmegnyugtatása. A második világháború óta már másfélszáz helyi háborút tartanak nyilván, s ha az emberállat ösztönei felôl tényleg nem fenyegetne semmi, a kutya se törôdne vele, hogy ki és mirôl beszél. De az emberek nyárspolgári nyugalmukat, nyárspolgári idegeiket, sôt nyárspolgári hitüket féltik. Van, hogy a keresztény szeretetre hivatkozva hárítanák el a tisztázást is. Igen, a bosszúnak nem szabad teret engedni. Emberileg méltányosan élhessen tovább a korábbi bűnös is, és az áldozat is. Ehhez azonban az szükséges, hogy elôször magukat a dolgokat tegyük helyre, legyen köztudott, hogy mi volt a jó, mi a tévedés és a bűn, vagy ki volt az üldözött és ki volt az üldözô, és ez a nyilvánvalóság tegye lehetetlenné a hibák és bűnök megismétlôdését. És ez elég lesz ítéletnek és igazolásnak, nevelésnek és jövô építésnek is! A konkrét történelmi ítélkezés szempontjaihoz elôször is számolnunk kell azzal, hogy a kérdést több szinten kell megközelíteni. a/ Az elsô szint egy elirányító szempont, s mint ilyen elvi és feltétlen: végsô fokon minden bűnesemény két fél között zajlik le, s ezek az Isten és a bűnös ember! Mások beavatkozását ebben az elsô lépésben az Isten elutasítja: Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek! (Mt 7,1) A feladat a bűnösé: ,,...ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg. Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira...'' (Ez 18,21) Ez a helyzet azonban módosul, ha valakit éppen az Úristen felôl kiinduló állapotbeli kötelesség, felelôsség kötelez arra, hogy a másikkal törôdjék, s így adott esetben ítélkezzék is felette, abban a keretben, amelyben a másik rá van bízva. Ugyancsak Ezekielnél olvashatjuk: ,,Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük?'' (34,2 stb.) Az Újszövetségben pl. Szent Pál lelkipásztori buzdításai családi keretek közt képviselik ugyanazt a szempontot (pl. Ef 5,21; Kol 3,18- 25; Tit 2,1-10). S mindez érthetô és természetes is, mert Isten az embert közösségi lénynek is alkotta, és akkor cselekedeteink elbírálása és a közösségi életbe való besorolása ellen nem lehet szót emelni. b/ A második szint a történelmi-etikai. Ez tulajdonképpen a legmegnyugtatóbb, mert a jónak, az igaznak feltétlen érvényesülését jelenti, csak éppen az emberi szemlélet kereteitôl függetlenül. Végsô soron ez történik a végítéletben, de addig is minden bűn magában hordja a büntetését. Legfeljebb az ember nem látja meg, sokszor a bűnös sem annak fogja fel, még akkor sem, ha tönkremegy rajta. A részeges sem így látja az alkoholizmusba való beleveszését. Átfogó történelmi vonatkozásban a Toynbee-i ,,challenge-answer'' páros fejezi ezt ki. Ha a társadalom az ôt ért történelmi kihívásra nem ad megfelelô választ, akkor visszaesik. S ha az ítélet és az igazságtétel megtörtént, irreveláns, hogy a percemberkék észrevették-e. Viszont erre be is rendezkedni a társadalomért felelôsöknek nincs joguk, mert így a rájuk bízott társadalom nevelése, rendjének fenntartása károsodnék. És azzal kell itt még számolni, hogy a feltétlen elviség erkölcsileg lehet a legnagyobb szintű, de földi vonatkozásokban való kizárólagos érvényesíteni akarása biztosan romboló! A lelkipásztorkodásban az epikia, a pasztorális prudencia ezen a tényen alapulnak. Hisz a föld semmilyen vonatkozásban sem abszolút, és így realiter és a maga teljességében semmi abszolút nem érvényesülhet rajta abszolút módon. c/ A harmadik szint a társadalmi. Itt -- a fentiek érintetlenül hagyásával -- a közösségi élet lehetôségét, és így rendjét kell ôrizni! Fenn kell tartani az élet, a munka, a közlekedés biztonságát, és el kell hárítani elôlük az akadályokat, ha tárgyiak azok, ha személyiek. Így lesznek, akiket a megfelelô törvényes keretek közt el is kell ítélni. Az ítélkezésnek -- mint minden más társadalmi történésnek is -- a mikéntje, súlya az emberiség általános és erkölcsi fejlôdésének a függvénye. Aki itt az Úristen parancsain kívül abszolút elvi határokat akar felállítani, az nem fogja fel a fejlôdést, annak nincs történelemszemlélete, sem fogalma az ember egyéni és közösségi pszichés teherbírásáról. És mivel a fejlôdés nem éles határvonalakkal, hanem elmosódó határsávokkal dolgozik, sokszor lehet helye vitáknak, nemegyszer több megoldási formula egyidejűségének is, vagy régi formák visszatérésének, mert a rabszolgaság és a halálbüntetés, a Sippenhaft (a rokonság büntetôjogi felelôssége) és az elévülés, a kegyelem és a statárium nem természeti törvényszerűségek, hanem történelmi jelenségek! Ha például a mostanában sokat hánytorgatott elévülést nézzük, biztos, hogy a fogalom valós létjogosultsággal bír. Az idôtartamát 30-40 év körül szokták megszabni, aszerint, hogy mennyit vélnek egy nemzedéköltônek, amikor gyakorlatilag már egy másik társadalom felelôs a létért, mint amelyikben a bűnt elkövették. Hozzáveszik, hogy maga a bűnelkövetô ember sem ugyanaz már. Hol van már a rendezett életű, komoly felnôtt saját kamaszkorának lopásaitól, a boldog nagyapa attól a becsípett fiataltól, aki egy báli hajnalon megbicskázta a vetélytársát? De azért nem minden ilyen egyszerű. Van, ami súlyánál fogva rányomja bélyegét a lét egész további folyására, amikor is az elévülés hangoztatása csak önámítás lenne. Az Úristen sem ismer elévülést az áteredô bűnnél! Tanulságos annak a két pilótának az élete is, akik az atombombát dobták le Hirosimára és Nagaszakira. Az egyik állítólag szerzetes lett, a másik elzüllött; vagyis egyáltalán ,,nem évültek el'' bennük a történtek, pedig úgy hírlik, nem tudták, hogy mirôl van szó, s így nem voltak erkölcsileg felelôs értelmi szerzôk! Ezek a bonyodalmak teszik érthetôvé azt is, hogy ha valahol az elévülés kizárásával meg is állapítanak valami bűnösséget, annak az elévülés általános megokolása alapján nem feltétlenül kell a büntetés kirovását is magával hoznia. Nemcsak az megoldás, hogy a törvény által kiszabott büntetést a bíróság ,,vég nélkül enyhítheti'', hanem az is, hogy az elévülésre való tekintettel a bíróság megáll az egykori bűnösség puszta megállapításánál! Ennyit azonban megkövetel a társadalmi tisztánlátás is, és a jövôre szóló bűnmegelôzés is. Azt azonban a bűnösség megállapítása kizárja, hogy a bűnös úton szerzett elônyöket a bűnös továbbra is élvezhesse. Hiszen ez valójában friss, jó tények megengedését jelentené, miközben a friss, de rossz tények -- a büntetés -- érvényesülését megakadályozzuk. Az ellenkezô magatartás önmagával kerülne szembe, magát tenné nevetségessé. Az egész probléma keresztény értékelésénél viszont vigyázzunk arra, hogy ne alkalmazhassák ránk Maritain felismerését, aki szerint a jó kereszténynek becsületes, kemény aggyal és lágy szívvel kell rendelkeznie. Sajnos -- folytatja Maritain -- legtöbb keresztény kortársunknak az agya lágy és a szíve kemény. * * * Még mondanom kell, hogy lehet, valaki furcsálja majd ennek az írásnak a természetét, mert nem talál benne száraz és tudományos hivatkozásokkal alátámasztott, imponáló tételrendszert. -- Egy világhírű francia áttekintô lelkiéleti mű bevezetésébôl veszem[3] ezt a megközelítést, mert az szintén, ha más jelleggel is, de emberi magatartásról beszél, s ezért nem kézikönyvet ad, nem akar adatokat halmozni, hanem egy lelkiséget kialakítani, és azt felruházni elvi határozottsággal, de az alkalmazás rugalmasságával is. Az itt tárgyalt magatartási modellek is amennyire elevenek, annyira intimek is. Azért a tárgyalás kizárólagos logikai zártsága ellenkeznék az anyag sokoldalú és sokszínű elevenségével. Ezért aztán a bemutatás zjra és újra súrolja az alapvetô frontokat, hisz a végcél nem egy századoknak szóló tudományos alkotás, hanem egy lelkület, egy magatartás képviselete, ami bár századunk inferno-ját maga sem úszta meg sebesülések nélkül, de megtisztulva a holnap ígéretét jelenti. Mint Aquinói Szt. Tamás madara, itt a szemlélet repdesi körül újra és újra a leglényegesebb pontokat, nem lazaságból és pontatlanságból, hanem mert a mondanivaló természete ezt maga hozza magával, és ha engedünk ennek a sodrásnak, attól csak a látás gazdagszik egységben, mélységben, sôt vonzerôben is! ======================================================================== Hiszek az egy, szent, katolikus, apostoli Anyaszentegyházban Az Egyháznak a hitvallásban felsorolt négy jellemzéke nem négy, az arisztotelészi logika szerint egymást kizáró, de egymáshoz összecsiszoltan csatlakozó, és az Egyház lelkét így maradéktalanul kifejezô skatulya, amelyek valamelyikébe minden egyházi jelenség logikusan, kizárólagosan és teljesen belefér. Nem! Az Egyház oszthatatlan lélek, élô szervezet, életmegnyilvánulásai sokoldalúak, és sokszor át is fedik egymást a fogalmak rájuk vetített szerkezetén. Mert az Isten által teremtett eleven élet némileg más, mint a mi racionális képzeteink, bár ki sem zárják egymást. Ennek megfelelôen, a történelem, az élet jelenségeit szemlélve, lehet éppen merevnek is mondani ezt a felosztást, de ha egy másikhoz nyúlunk, annak más egyoldalúsága lesz. És emellett mégis ott áll a Hitvallás. Ezért, ha a fentieket megfontolva eleve számolunk azzal, hogy itt egyfelôl tájékozódási irányzatokkal, másfelôl pedig magatartási trendekkel van dolgunk, és ezért, ha nem fizikai képletek pontos zártságát próbáljuk bennük keresni, akkor legalább nagyjából világos lesz elôttünk, hogy mit várt volna tôlünk a Hitvallás, mi ebbôl mit adtunk, és mit nem, és hogy a dolgok helyretételének, és egy mélyebb és tisztább új indulásnak milyen feladatai várnak ránk. Így: az ,,egy'' az egymás közti teljes belsô egységet követeli tôlünk, a krisztusi szó szerint, hogy legyenek mindnyájan egyek, amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek ôk is mibennünk (Jn 17,21), ami nyilvánvalóan belsô, lelki, és nem társadalmi, közéleti, taktikai stb. egységre utal; a ,,szent'', amilyen az Úristen, és amilyennek az Írás szerint az ô nyomaiban nekünk is kell lennünk (1Pt 1,16), és ami felénk gyakorlatilag abba a hűségbe való beleállást jelenti, amivel Ô hív bennünket (1Kor 1,9), megerôsít és megôriz (2Tessz 3,3), ígér (Zsid 10,23) és megbocsát nekünk (1Jn 1,9), és amit a Miatyánk értelmében tôlünk is elvár; ,,katolikus'', ami a szó értelmében átfogót, teljeset, s így közösségit jelent, szellemiekben, anyagiakban, személyekben, intézményekben, tárgyakban, stb.; végül ,,apostoli'', ami a lélek és erô bizonyításából áll, nem meggyôzô szavakból -- szervezésbôl és erôszakból -- (1Kor 2,4), hanem sugárzóan önfeláldozó elkötelezettségbôl. Az átfogóan általános, valamint a mi egyéni, személyi helyzetünkbôl következik, hogy ezek reális szükségére sokszor éppen radikális hiányuk fog utalni, a költôi szó értelmében: hiányoddal vagy jelen. ======================================================================== egy[4] Az ,,egy'' az egymás közti teljes belsô egységet követeli tôlünk, a krisztusi szó szerint, hogy legyenek mindnyájan egyek, amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek ôk is mibennünk (Jn 17,21), ami nyilvánvalóan belsô, lelki, és nem társadalmi, közéleti, taktikai, stb. egységre utal. Eléggé közismert dolog, hogy Franciaországban valójában két Franciaország él a francia forradalom óta. Leegyszerűsítve a képet: azok szellemi utódai, akik a guillotine egyik oldalán annak a kötelét fogták, s azokéi, kiknek a feje a másik oldalon hullott a fűrészporos kosárba. Persze, mondom, leegyszerűsítve a képet, mert a fűrészporos kosár oldalán a vendée-i parasztok éppen úgy nem voltak arisztokraták, mint egy mai liberális-antiklerikális akadémikus sem képzelhetô el a guillotine kiszolgálójának. De azért a két oldal megvan. Akár a forradalom bicentenáriumáról van szó, akár a magán -- tehát egyházi -- iskolák ellátottságáról. Az idôk folyamán a két oldal ugyan megmaradt kettônek, de azért messzemenôen tagolódtak is. Ma körülbelül úgy néznek ki, mint két párhuzamosan futó patakrendszer, melyek mindegyike egy csomó egymás mellett csörgedezô érré bomlik. A két patakrendszernek legbelsô erei közelebb vannak egymáshoz, mint bármelyik a maga legszélsôbb ágához. Ez tagadhatatlan. De azért az is vitathatatlan, hogy a két legközelebb esô is más-más táborba tartozik. És a kettôsség öröklôdik is. Hol családi, hol földrajzi, hol szellemi alapon, de öröklôdik. S míg az ENSZ egy Franciaországgal számol, annak utcáin és házaiban két ország, két társadalom él és mozog. Nem feltétlenül az Evangélium elvárásainak megfelelôen... Tudok egy nyugati szerzetes kolostorról, melynek egyik fele az ôket elborító totalitarizmus idején többé-kevésbé kollaborált az uralmon lévôkkel. Nem valami lángoló meggyôzôdésbôl, csak a túlélés érdekében. Ugyanakkor a másik fele ellenállt, ugyancsak a túlélés érdekében. Aztán az idôk viharai elsöpörték az egész intézményt. A vihar elmúltával viszont mind a két társaság hazatért. Azóta élnek egymás mellett, folytatva egymás történelmi elutasítását. Az intézmény egésze viszont sorvad, mert ebben a levegôben evangéliumi új élet nem támad. Ha a fentieknek megfelelôen akarnám megjelölni a mi társadalmunk vízválasztóját, azt a nevet kellene mondanom, hogy Mindszenty. Az egyik oldalon elfogadással, megbecsüléssel, vagy lángoló lelkesedéssel néznek rá, a másikon eltűréssel, elutasítással, vagy lenézéssel. Amellett elhibázott lenne mindennek kapcsán egy történelmi alak személyét, magatartását, elképzeléseit boncolgatni. Ehhez rendszerint egyik oldalról sem rendelkeznek kielégítô adatbázissal. De nem is törekszenek erre. Annak vagyunk szemtanúi, hogy a két tábor lassan rögzül egy ma már jelképes demarkációs vonal két oldalán. A személyek és események ma már csak szimbólumok, amik mögött egyéni érdekek és hiúságok, sértôdöttségek és szellemi beszűkülések húzódnak meg. És öröklôdnek. Betöltik a levegôt, s az ifjúság azt hiszi, hogy apái hitének lobogó fáklyáját viszi tovább, pedig csak az ösztönvilágának füstjét. Valószínűleg az utolsó pillanatokat éljük ahhoz, hogy ezt a fentiek mintájára alakuló görcsöt még kisimíthassuk a magyar katolikus társadalom testébôl. Korábban is voltak belsô frakcióink -- legitimisták, Kalot-vonal, harmadik utasok, européerek, gyakorlati materialisták, ragaszkodó hívôk stb. --, de halványabb színezettel. Ezeket Rákosiék két alapformára redukálták: a hűségesek, keményvonalasak, hôbörgôk, és a kompromisszumkeresôk, gyávák, eladottak táborára. Egy bizonyos, bár korántsem egyenlô mélységig, mindkét oldal tiszta jószándékkal is járhat el. Azontúl, korántsem egyforma súllyal, de hibázik is. Mindez elvileg mondható, mert az egyenkénti személyes felelôsség vonatkozásában csak a Jóisten illetékes. A társadalmi fejlôdésben máig ez a kollaborálók és az üldözöttek gócára egyszerűsödött. Pillanatnyilag a két góc a lassú megmerevedés állapotában van, és azzal fenyeget, hogy hosszú idôre félbe vágja a magyar katolikus társadalmat. Ugyanis mindenki sündisznó állásba vonul: egyrészt az elkövetett bűnt a bűnös elôtt pszichésen igazolni látszik a hozzá való ragaszkodás. A másik oldal pedig a belsô megbocsátás elutasításával, vagy elkenésével igazolja önmagát. S a két szembenálló sündisznó állást csak erôsíti, hogy az egyik témában hol az a bűnös, akinek bánnia kellene valamit és a másiknak megbocsátania, hol fordítva. A megmerevedésben aztán hitelre talál minden üres kiszólás, ami a másik ellen, és magunk mellett szól. Mindenki mondhatja: könnyű neki most beszélni, de lett volna az én helyemben! Persze voltak annak idején az ô helyében olyan mások, akik épp azért fizettek a nyakukkal, mert másként is jártak el, mint ô, de épp azért kellett ezeket félretolni. A félretolás módjai: nem tudomásul venni, nem emlékezni, bagatellizálni a többieket. Egyszerűen ügyetlenek, rövidlátók voltak, akik azért estek verembe, amit elkerülhettek volna, ha nem ilyenek lettek volna. Forrófejűek voltak, akik esztelenül kapkodtak, de hát a fegyelmezetlenség mikor volt erény? Mindegy ma már hogy volt, a jövôt kell építeni, nem a múltat piszkálni -- aztán a sietség közben ott maradnak a fel nem robbant gránátok is! Hisz a múlt hibái is úgy születtek meg a nem rossz szándékúak keze alatt, hogy csak a pillanatot látták, amire álmaik jövôjét akarták építeni. Látásuk és magatartásuk nem elvi és átfogó, hanem közeli és gyakorlati volt, de hát nem ebben látja Benda[5] is az írástudók árulását? Életük pillanatnyi külsô könnyebbségéért elvesztegették életük egész értelmét, ahogy a teológia már régen megfogalmazta: propter vitam perdere vitae causas... (és ez állandósul, lásd 95. old. is) Ezek után érthetô, hogy az elrendezô és a jövô felé nyitó tisztázásnak épp azok szegülnek ellene, akik erre legjobban rászorulnának. Az irányító és hanghoz juttató pozíciók a múltak érdemébôl túlnyomórészt a kompromisszumkeresôk kezében vannak mindmáig. A csöndes, belsô, személyi súly a másik oldalon. S mindketten egyre közelebb kerülnek az örökkévalósághoz. A kollaborálók nem tartanak bűnbánatot, nem nyúlnak az üldözöttek után, sôt egyre inkább marginalizálják az egész kérdést. ,,Ugye, megoldódott a dolog magától -- a jámborabbja: ugye, Isten megoldotta --, ki kellett volna várni, és nyugton maradni!'' Az |ldözöttek megviselten, a fentieken is elkeseredve, átfogóan árulónak néznek mindenkit, aki nem volt üldözött. A szakadék egyre szélesebb lesz, s ezzel együtt jár a társadalom bizalmának apadása is, a csalódottság, még a társadalom azon részében is, mely a maga múltbeli lapulásával egyáltalán nem szerzett arra jogot, hogy elvárásai legyenek. Nem kis szerepet játszik mindebben korunknak betegesen beszűkült, egocentrikus látásmódja. Nemhogy a kompromisszumkeresôknél, de a keményvonalasoknál is sokszor élmény volt, hogy milyen kevesen és kevéssé gondolkozunk magában az Egyházban, az Isten Országa egészében. Mindenki a maga kunyhójáért nyűglôdött, a maga dolgaival, ártatlanságával volt elfoglalva. Nemcsak a hűséges protestáns lelkész sóhajtozott a Gyűjtôben azon, hogy jaj szegény feleségem hogy birkózik meg most a disznóöléssel egyedül, a katolikusok látása is ritkán nyúlik túl a plébániája, egyesülete, rendje dolgain. Ha igen, ,,belül'' hűséges, jószándékú hívôk is úgy néznek rá -- például egy szabadulás után -- mint egy ,,szabadon elôvezetett'' kétfejű, hatlábú szörnyre, aki a manézsban megtapogatható, feketével és süteménnyel kockázat nélkül megkínálható, de ennél tovább nincs! És még azzal kell itt nagyon számolnunk, hogy a múlt számbavétele és a jövô építése nem két egymástól elválasztható ,,szakmai'' terület. Aki a múltat jó értelemben nem tartja magában elevenen, az homokra épít. Aki a mai élettôl elvonatkozva, abból kikapcsolódva foglalkozik a múlttal, az nosztalgiába merül el, és egyénisége szerint tündérálmoknál, vagy depressziónál köt ki. A fenti mottó tanúsítja, hogy mikor Krisztus az egységre gondol -- ,,amint mi'', tehát Ô és az Atya --, a teljességre, az egészre, mindenre gondol. A szűk egocentrizmusban pedig az ,,egy'' az az én és az enyéim, ha tervek, gondolatok, ha intézmények vagy emberek. Megrázó Jánosnál (14-17. fejezet), hogy Krisztusnak a szenvedése elôtt egyik legnagyobb gondja, úgy beszélni az egységrôl, ahogyan még sosem beszélt. De megrázó számomra az is, mikor egy koncepciós per kihallgatási gyötrelmei közt valaki rájön, hogy hiszen nem is ôt üldözik itt, hanem a Krisztust! Volt, aki magától jött rá, hogy az a csöppecske, amit ô csinált, és egyáltalán tudott csinálni, az eltörpül amellett a harci felvonulás mellett, amivel ôt megközelítették. Az egyik oldalon például néhány elsô áldozó kisgyerek oktatása, a másikon a lefigyelés és nyomozás százezres, vagy milliós nagyságú befektetése. Volt, akinek a szemébe vágták: Mit erôlködik? Csak nem gondolja, hogy maga a fontos! Maga egy nagy senki! A kívülálló nem tudja elképzelni, hogy milyen hallatlan erôt és felszabadultságot jelentett annak, aki ezt már ott és akkor felismerte, hogy nem érdekes sem ô, sem az egyesületecskéje, hanem csak a Krisztus! Azóta eltelhettek évtizedek, de ez a felismerés végérvényes, mindmáig tartó. Ebben lehet találkozniuk mindazoknak, akik esetleg valójában az Ô oldala mellôl indultak el, csak aztán az emberi esendôség szétsodorta ôket. A ,,túlélni'', ,,menteni'' oldal sem akart rosszat, kivéve azokat, akik csak a saját karrierjükön dolgoztak. A többiek csak beszálltak a ,,ringbe'', ,,mert csak ott lehet birkózni''. S itt már elkezdôdik valami, mert Krisztus sosem akart birkózni! Ezért evangéliumi csatákat nem is lehet folytatni a ringben, csak politikaiakat. Apró elônyökért - - ezeket nevezik majd késôbb ,,kis lépéseknek''. Legtöbbször azonban, és a lényeges esetekben leginkább, csak hátrálni kényszerülnek -- kis lépésekben. Így, amit tegnap valaki még képtelenségnek vélt, azt ma, ha nehezen is, de megcsinálja. Ha valahol egy új személy kerül elôtérbe, egy újságcikk jelenik meg, már keresi a vélt új lehetôségeket. Nem elvi keretekben gondolkodik, mert azokat akár hangtalan mozdulatlanságával is védhetné. De nemhogy az Evangéliumot, Márait sem olvasta: ,,A következetes hallgatás a közszereplés egyik leghangosabb és legfeltűnôbb, veszélyes válfaja.''[6] Mindig körülbeszél, tárgyal, nyilatkozik, és -- besározódik. Igaz, hogy mindezt Isten ügyéért véli tenni, de annak ez mit sem használ, a társadalom elôtt csak hitelét veszti, maga belülrôl ôrlôdik fel, s apródonként az állam kívülrôl is felôrli ôket. Nem volt saját evangéliumi arcuk, nem rendelkeztek a partizánok feltétlen önfeláldozási készségével, s az Evangélium ügyének sajnálatos krajzlerosaivá züllöttek. Eláll az ember lélegzete, mikor olvassa[7] az 56 utáni állam-egyházi tárgyalások egy nehéz fordulóján, hogy egy olyan hűséges és közmegbecsülésnek örvendô püspök is, mint amilyen Endrey Mihály volt, úgy foglal állást, hogy ,,hintázással'' kell ,,tűrhetôvé tenni a helyzetet''. Saját helyzetét sem tudta tűrhetôvé tenni! Még kevésbé akartak rosszat a ,,hűség'' oldalán állók, de az embernek itt is meg kell küzdenie minden pillanatért, mert sem a megcsontosodás, sem az irgalmatlanság nem hűség. Mindmáig fájó élményem az a fiatal, intelligens és tisztaszívű pap, aki elsô miséje után alig két hónappal már börtönbe került. Sokat és jól megvoltunk együtt. Egy dolga elgondolkoztatott. Egyebek között egyszer bizalmasan elmondta egy szép és hosszú versét. Tartalmában mély, és nagyjából formailag is nemcsak kifogástalan, hanem friss és ízes is volt. Egyetlen hibáját éreztem: a vége elnyúlt, mint mikor valaki maga is élvezi, amit csinál, és éppen azért húzza-húzza azt annak természetes kikerekedésén túl is. Megjelöltem neki a pontot is: -- Te, innen már esik a vers, itt kellene befejezni. -- Én sosem változtatok azon, amit egyszer leírtam -- volt a válasz. Csak azért nem hökkentett meg, mert azt gondoltam: fiatal vagy még, majd kinövöd. Az azonban világos lett elôttem, hogy ilyen merev szellemi magatartással nem lehet bonyolult társadalmi helyzetünkben szépen dolgozni. De minden egészen másként alakult. A Nagy Imre-féle amnesztiával együtt szabadultunk 53-ban. Én fizikai munkára mentem el, ô, gyenge testalkata miatt, ezt nem tehette. Adminisztrátor lett a Vasútellátó központjában. Az üzemi étkezôben minden alkalommal a terítéke mellett állva, hangosan imádkozott. Mondtam neki, hogy imádkozni kell, nem másokat provokálni, de ezt ô megalkuvásnak tartotta. Engem kárpált, mert jegyeztem békekölcsönt. Én akkor egy szövetkezetnél voltam triciklis kifutófiú. Tudták, ki vagyok, ismerték a múltamat is. Jó szívvel voltak hozzám. A szövetkezet egy összegben kapta meg felülrôl, mennyit kell jegyeznie. Becsülettel osztották el. Meg is tagadhattam volna azt, hogy jegyezzek, de ez a helyzeten semmit sem változtatott volna, csak a többi -- családos -- ember között kellett volna azt is szétosztani. Feljebb nem is tudtak az én hozzáállásomról, se így, se úgy. A munkahelyemen tán elhúzták volna a szájukat az emberek, tán nem, de hitvallásnak, kiállásnak senki se gondolta volna. Közös nyomorban, közös nyomás alatt éltünk, hisz egyetlen párttag volt csak a szövetkezetben, az is kényszerbôl, mert a szociáldemokratáktól tették át a pártok egyesítésekor. Én érzéketlenségnek tartottam, amit a barátom megalkuvásnak. Aztán eljött az 56, és ô megkérdezte, hogy mit szólok hozzá, ha kimegy. Csak két pap ilyen kérdésére feleltem akkor igennel, ô volt az egyik. Mindkét esetben azért, mert idegi érzékenységük miatt kegyelmi segítségnek véltem számukra a kilépési lehetôséget egy olyan terhelés alól, amelyre, úgy gondoltam, nem voltak méretezve. Rómába került, ahol átmenetileg egy nôi zárdába osztották be misézônek. Közben magánkihallgatásra jelentkezett XII. Pius pápánál, mert hogy ô majd elmondja, hogy mi van itt. Erre nem kapott lehetôséget, hisz a pápa mindenkor ugyancsak el van foglalva, és ô helyzete alapján nem tudhatott olyan információkat adni, ami lényeges újdonságot jelentett volna. Ettôl -- úgy látszik -- mélyen megsértôdött, vagy csalódott. A menekültek áradatában kinn rábukkant egy elvált asszonyra, aki egy gyermekével disszidált, együtt megvigasztalódtak, polgári házasságot kötöttek, és kivándoroltak Kanadába. Ezek a sorok már készen voltak, mikor a prímási levéltárban megtaláltam egykori plébánosa hivatalos jelentését, melyben káplánja letartóztatásáról számol be, egyúttal bizalmasan jellemezve is ôt. Eszerint 1948. november 5-rôl 6-ra virradó éjszaka tartóztatták le, és Pestre vitték. Jelenleg -- írja a plébános -- a Zalka Máté, volt Hadik- laktanyában van. A letartóztatás oka ismeretlen, de valószínűleg nem drégelypalánki (itt éltek a plébános is, és a káplánja is), és nem papi ügy. Többször meggondolatlanul beszélt, csaknem naponta figyelmeztettem. Nem valószínű, hogy innen ment a jelentés, de a falujárók figyelhették. Értékes, mondhatnám zseniális ember, aki kellô vezetés mellett sokra viheti, de hibája a szertelenség, amit a rajongók még szítanak. Engem atyjaként tisztelt, és látszat szerint szót fogadott. Nem tartom valószínűnek, hogy hamarosan visszatérjen (7834/1948 és 1178/1949. sz. iratcsomók). Akár magam is szó szerint elmondhattam volna róla a fentieket. Csak éppen a fegyelem, önuralom és szerénység hiányzott belôle. Régi keresztény filozófiai tétel: bonum ex tota causa, malum ex quolibet defectu. Hogy egy lánc használható legyen, ahhoz minden egyes láncszemnek jónak kell lennie. Hogy ne lehessen használni, ahhoz egyetlen láncszem hibája is elégséges! Biztos, hogy a merev lélek nem csúszik, de abból még nem következik, hogy nem is törik! Ezeknek a változatoknak ,,történelmi'' sorrendje a következôképpen alakul: a/ Szidják az Egyházat, a kereszténységet, mert ócska, meghaladott, reakciós, gettóba vonul, nem szól napjainkhoz, b/ ezért aztán akár a jószándékú, de naiv és felületes, akár az üres keresztények elkezdenek ,,szólni napjainkhoz'', mikor is, akár ugyanazok, legorombítják ôket, hogy jogosulatlanul politizálnak, ahelyett, hogy szolgálnák az igehirdetést, vagy a társadalmat, c/ viszont minden földindulás után felelôsségre vonják azokat, akik elôzôleg politizáltak, és egyúttal támadják mindazokat, akik ebben a műveletben nem üvöltenek velük együtt, ezzel is igazolva, hogy a kereszténység ócska, meghaladott, reakciós, nem szól napjainkhoz -- da capo al fine! Az egésznek a logikátlansága senkit sem izgat. A megoldás, hogy mindettôl meg nem zavarva, a keresztény kizárólagosan a Krisztus nyomán járjon, kizárólagosan ôt képviselje. Akkor ugyan sorban lesz baloldali, jobboldali, reakciós, fasiszta, maradi és progresszivista, s amit csak a múló közéleti divatok magukkal hoznak, viszont megôrzi a Krisztussal való belsô békéjét, és ez mindig elég is lesz neki! Egy fiatal paptestvérem gyôzködött velem 1943 ôszén egy hosszú beszélgetésben, hogy be kell lépni az Imrédy-pártba, különben jönnek a nyilasok. Azt feleltem neki, ha az arkangyalok jönnek le az égbôl pártot alakítani, oda sem lépek be, mert nem ez a dolgunk. A Krisztus minden emberhez küldött bennünket. Ô ekkor nyilván benne volt már a pártban. Aztán 1948-ban engem letartóztattak, ô egy évvel késôbb aposztatált. Mindkettônkön beteljesedett állásfoglalásunk belsô logikája, nem is találkoztunk többé. A nácizmust a magam teológiai és történelemszemléleti látásának hátvédjével az elsô pillanattól fogva elhárítottam magamtól. És sajnáltam azokat, akik bedôltek a saját naivitásuknak. Az összeomlás után viszont Sztálin két aktuálissá vált brosúráját a dialektikus és a történelmi materializmusról, megjelenésükkor azonnal áttanulmányoztam. És szintén naivul, azt mondtam magamban, hogy ezek olyan primitivitások, hogy ezeknek nálunk senki sem fog bedôlni. Tévedtem. Sokan még a vesztôhelyre vivô útjukon sem döbbentek rá, hogy csak eben gubát cseréltek, lényegében a vörösben nem történik más, mint ami a barnában, vagy zöldben történt. De mindegy, így is bármilyen áron változatlanul hűnek kell maradni, mert Isten gondolatai feltétlenül beérnek, mindössze a malmai lassan ôrölnek, de szükségképpen így, mert az emberiség egésze számára dolgoznak. De ezt a szemléletet akárhányszor ma sem értik, becsületes keresztények sem. Egy kiemelt poszton lévô képviselôjük mondotta mostanában: Végül már csak egy pap volt a börtönben, akinek csak a kisujját kellett volna kinyújtania, hogy kiengedjék, de nem tette meg. -- A fogalmazás és annak a melódiája kétségtelenül értetlen, vagy elítélô volt, mikor a szólónak, már csak kora miatt is, halvány gôze sem lehet arról, hogy mit jelentett volna realiter az a ,,kisujj-kinyújtás'', aminek nemcsak egész karnak, hanem egész embernek kellett volna lennie. Az ilyen kompromisszum-keresôknek ma is bô dandárja hiszi, hogy az elkenéssel a bölcsek kövét találta meg. Szerencséjük az ifjúságuk: ôk már nem fognak folytonos csúsztatásaik végén ezeknek a csapdáknak egyikébe sem belehullani. Egy öreg szerzetes meséli, hogy ô még emlékszik ,,arra a dermedt távolságtartásra'' a ,,kereten kívüliekkel'' szemben, nehogy az azokkal való érintkezés veszélyeztesse a ,,keretet'' -- tehát valójában a saját egzisztenciájukat, nem az Evangéliumot! És ugyanakkor én még azt is tudtam, hogy a mesélô ugyanúgy nem vett tudomást saját szerzetes édestestvérérôl, aki szintén kereten kívüli volt. S közben emlékeztem a 61-es perhullám idejébôl az egyik ügyvéd elcsodálkozására: ,,Ezek a lányok érthetetlenek. Mindenkire mosolyognak, de azért nem engednek semmibôl.'' Persze, ôk is kereten kívüli nôvérek voltak. Magának az egység óhajának -- már csak Krisztusra pillogva is -- általában senki sem mer ellentmondani. Csak mindenki úgy értelmezi, hogy a többiek kötelessége az ô nyomába jönni. Mert ô jót akar, ergo igaza van. Az egység felé tett elsô lépés, bensô elismerése mindnyájunk törékenységének, mindnyájunk állandó megtérési, tanulási, kiegészülési szükségleteinek. Nem az a fontos, hogy kinek van, volt, lesz igaza, hanem hogy egymást segítve tapogatózunk az Igazság felé. Ehhez csapdákból kell kimásznunk, illetve elkerülnünk ôket. Személyi kapcsolódásoktól függetlenül, elvileg kell ezeket megjelölnünk. Így: Eszmei csapdák: a/ A ,,túlélni'' és a ,,menteni'' sokarcú bálványait le kell döntenünk a ,,hűség'' oltáráról. ,,A megbízottól pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen.'' (1Kor 4,2 -- lásd 32. old.) Ez megold minden kérdést, minden problémában vízválasztó. b/ Soha, senkinek nem lehet meglenni megtérés, bűnbánat, jóvátétel nélkül, amit az egész kinyilatkoztatás egyre hangoztat. Nem az a fôbaj, hogy voltak hibáink is -- kinek és mikor nincsenek? --, hanem ha nem tudunk rajta túllépni. Ha várjuk, hogy majd elfelejtôdik, az élet túlmegy rajta, az átélôk kihalnak, mi fiatalok nem is vagyunk felelôsek érte, mintha csak az egyén léteznék, és a közösség nem, a var alatt pedig csak gennyesedik a seb. Ennek a szellemi-erkölcsi rövidlátásnak az áldozatai közben szaladnak a pillanat után, a holnapig se látnak, és aki sürgetôen szól, csak magát teszi kellemetlenné. ,,Ha az ilyen emberek azt mondják: Mit foglalkozunk a múlttal, úgysem tudjuk megváltoztatni? -- ezzel azt bizonyítják, hogy nem értették meg az erkölcsi világ követelményét, amely megkívánja annak megtagadását, amit már nem tudunk visszacsinálni.''[8] c/ Az irgalmasság gyôzelmet arat az ítéleten (Jak 2,13). Az igazság helyreállítása nem jelentheti a naiv, a tévedô, a bornírt, a megijedt, a sérült marginalizálását, lenézését, de a bűne elnézését sem. Vezetési csapdák: a/ Kilépni a hivatali rutinmunkák áradatából, ami elviszi az idô- és szellemi energiákat az átfogó lelki-erkölcsi-szellemi-közéleti-emberi látás és nívónmaradás elôl, elveszi a döntésképességet magát, és annak idejénvalóságát. Minderre az ember egymaga nem is képes, s azért aki nem tud egy ilyen jellegű munkatársi kemény magot kialakítani maga körül, annak a vezetésre való alkalmassága válik kérdésessé. b/ A fentiekre támaszkodva levetni az életszemlélet, az emberkezelés, a tárgyalási gyakorlat naivitásait. Serédi azt hiszi, hogy európai jogászként tárgyalhat a németek lakájaival, Czapik, taktikusként, Schrotty ügyeskedô talpnyalással iparkodik a vörösöknél valamit elérni. Bánáss azt hitte, hogy mert a plébániáján vendégül látta a debreceni kormányt, ô eléri azt is, amit mások nem. Balogh páter, Beresztóczy lakájkodással, Barankovics intelligenciájával vélt harcolhatni. Mindszenty, Ravasz László, Ordass Lajos egyképpen tudták, hogy ez nem megy. A bábok addig és úgy ugrálnak, ameddig és ahogyan a zsinór rángatja ôket. Czapikot egy tárgyaláson azzal képesztették el, hogy a tárgyalási helyén egy doboz külföldi tubákot talált. Utána mesélte: micsoda emberek ezek! Azt is tudták, hogy ô tubákozik, amit akkor nem sokan csináltak már. De mi lett volna, ha hozzá se nyúl? Így egy lépésnyi pszichés elônyt adott már az ellenfélnek! ,,Ich verstand, daß es unmöglich Megértettem, hogy a terrorral ist, mit dem Terror zu diskutieren tárgyalni lehetetlenség -- és -- und daß eine Diskussion mit dem hogy a terrorral való tárgyalás Terror Zusammenarbeit bedeutet. -- együttműködést jelent. -- In diesen Jahren (1968) lernte ich Ezekben az években (1968) auch, wo die Diskussion abgebracht tanultam meg azt is, hogy mikor werden muß, damit sie nicht in kell a tárgyalást megszakítani, Lüge umschl?ägt, und wo der hogy át ne csapjon hazugságba, Widerstand zur Erhaltung der és mikor kell megkezdeni az Freiheit beginnen muß.''[9] ellenállást, hogy megtarthassuk a szabadságot. -- Mindszenty, Ravasz, Ordass sem gondolkoztak másként. c/ Vezetôi poszton az embernek mindezt nemcsak magában, csendben kell tudnia. A vezetôknek ki kell lépniük abból a csapdából, hogy nem mernek vezetni. Igaz ez nem is egyszerű dolog, és a mai pszichés körülmények közt még kevésbé. De ha az ember a fentiek értelmében lélekben állandóan kíséri napjaink kihívásait, számol vele, hogy a prófétai elvárásokat számon fogják tôle kérni (Ez 33,6), és hogy általában nem parancsokra és utasításokra van szükség -- persze, ha arra van szükség, azt kell adni! -- hanem legtöbbször tájékoztatásra, véleményközlésre, biztatásra, elvárásra, és általában a stílus és hangsúly megtalálásához megfelelô észre és szívre, nos, akkor talán mégsem megoldhatatlanok a vezetôi feladatok. A vezetés fogalmába is nagyon sok minden beletartozik. A legértékesebb, legvonzóbb, sôt a ,,legkeményebb'' vezetést az a megbabonázó szellemi- erkölcsi kisugárzás jelenti, aminek az ereje elôl a jószándékú és egészséges lélek sose tud kitérni. Ahogy Krisztus hívta az apostolait. Persze egyikünk se krisztusi méretű, no de nem is Péter, vagy János hívását várják tôlünk! Legyen ez a vezetô plébános, hittanár, cserkésztiszt, de legyen akár egy országos lap szerkesztôsége, ahol azonban emberközelben írnak, és mégis nívósan, napjaink nyelvén laza fecsegés nélkül, hogy amikor az olvasó leteszi az írást, utat és csillagot lát maga elôtt, és nem azon bosszankodik, hogy 8-10 oldalnyi körfecsegés elolvasása után ott van, ahol elôtte volt! Amennyire századunk pápái a korábbiaknál sokkal sűrűbb enciklikákkal, nyilatkozatokkal és állásfoglalásokkal felelnek századunk kihívásaira, helyi viszonyaink nem mutatnak fel helyi megfelelôségeket. Pedig: ha a trombita bizonytalan hangot ad ki, ki indul csatába? (1Kor 14,8) Végül a követôi csapdák. Egocentrikus korunkban nem szoktak az emberek rádöbbenni arra, hogy a kereszténység végsô fokon Krisztus-követés. Tudatosan, vagy öntudatlanul de legtöbben maguk formálják a maguk számára a kereszténységüket, legyenek bár nemzetközileg ismert teológusok, vagy az utcák egyszerű emberei. És ha ezekhez még a vezetôi csapdák zsúfoltsága is hozzájárul, akkor a követôi csapdák sem maradnak üresen. Egy fiatal valami Istennek szentelt közösségbe lép be. Családja nem örül neki, de fôképp annak nem, hogy ,,belépett'' valahová. ,,El fogja veszíteni az egyéniségét. Ha már valami ilyesmit akar, alapítson egyet.'' Hogy a családnak fogalma sincs arról, hogy az alapítás éppúgy külön kegyelem, mint a belépés, ez még érthetô. De ha a belépés tönkreteszi az egyéniséget, kik lépnének be oda, amit a gyerekük alapítana? Az egocentrizmus korában az arisztotelészi logika általában nem kelendô áru. A közös Krisztuskövetésnek elôször azt a szakadékot kell betemetnie, ami az elmúlt idôk nyílt egyházi cirkusza és a földalatti Egyház, illetve esetenként mind a kettônek pszichés torzulásai közt nyíltak. Ahelyett, hogy áldozatul esnénk a különbözô jellegű szalámiszeleteléseknek, megôrizni a Krisztusba-kapaszkodás egységét! Akkor az építés nem fullad majd önigazolásokba, nyugatról importált, divatos pasztorális fontoskodásokba, irreális ,,nosztalgiákba'', de irigységbe és féltékenységbe sem. Legyetek tehát résen, hogy az istentelenek tévedése el ne sodorjon, és biztonságotokat el ne veszítsétek (2Pt 3,17). Mert a francia forradalom továbbélése is mutatja, hogy a múlttal szembe kell nézni, fel kell azt dolgozni, ami aztán lehet jól, vagy kevésbé sikerült, csak egyet nem lehet csinálni vele: átnézni rajta, nem számolni vele, meg nem történtnek tekinteni. A fal, aminek az ember nekiszalad, nem olyan kérlelhetetlen, mint a múlt, aminek hátat akar fordítani. ======================================================================== szent A ,,szent'' -- amilyen az Úristen, és amilyennek az Írás szerint nekünk is kell lennünk (1Pt 1,16 és Lev 11,45), és ami felénk gyakorlatilag abba a hűségbe való beállást jelenti, amivel Ô hív bennünket (1Kor 1,9), megerôsít és megôriz (2Tessz 3,3), ígér (Zsid 10,23) és megbocsát nekünk (1Jn 1,9), és amit a Miatyánk értelmében tôlünk is elvár. * * * A fôpapok és farizeusok: Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket (Jn 11,48). * * * ,,A mártírokat csak az oroszlánok szeretik.'' * * * Nehezen lehetne az egyháztörténelemben még egy olyan korszakot találni, amikor a vértanúkról olyan szisztematikusan hallgattak, mint a mi idônkben. (P. Werenfried a L'Homme Nouveau 1993. január 3-i számában: 6. old.) Újra idézem: Az a megkapó mondat, hogy ,,hiányoddal vagy jelen'', nemcsak egy szerelmes költô művészi sóhaja, hanem a keresztény történelemteológia átfogó szemléleti kategóriája is. Más oldalról negatív teológiának is nevezik, mikor épp a hiány, a csôd, a lemaradás igazolja a maga negatív módján a pozitív tétel igazát. Az eddig emlegetett hűségnek ugyanis ára van: az a belsô image, belsô arc, ami erôforrása és fenntartója a legkisebb hűséges magatartásnak is. Az elmúlt évtizedek emberi állagából folyik, hogy a legegyszerűbb dolog ennek a feladatnak negatív oldaláról fogni neki: a hűség hiányából fakadó csôdök villámfénnyel mutatják meg, hogy enélkül az alapvetô, belsô hűség nélkül nincs evangéliumi magatartás még a hétköznapokon sem, nemhogy világtörténeti fordulók idején; a mindnyájunktól megkövetelt életszentségrôl pedig szó se essék. * * * De mégis hogyan történhetett meg mindaz, ami történt? Mert hol az a kiskamasz, aki arról álmodik, hogy ô egyszer ,,tégla'' lehessen? És aki azt mondaná nekem, hogy akár Beresztóczynak és társainak akár csak 1944. március 19-én, vagy október 15-én az volt a véleménye, szándéka, elhatározása, ahogyan az 50-es években beszélt és eljárt, -- azt gondolkodás nélkül szemközt kacagnám. Az viszont messzemenôen valószínű, hogy az a mag, amibôl minden késôbbi gondolatuk, beszédük és tettük kihajtott, már régen bennük lapult, lelkük termôföldjében, s mikor a körülmények ezt kihajtatták, ôk nemcsak hogy nem fordultak el tôle, hanem ápolták a palántát, majd sóvár kezekkel gyűjtötték be a termést. Ennek alátámasztására és magyarázatára szolgáljon elôször is egy szövegrészlet Sellye Istvántól. ,,Claude Bernard, a nagy francia élettantudós a XIX. század második felében... elôször mutatott rá arra, hogy az élôlények belsô környezete (milieu intérieur) nem változhat, bár külsô környezetük állandóan változik. Észrevette, hogy a szabad és független élet feltétele a milieu intérieur állandósága... Mit értünk a milieu intérieur változatlanságán? Minden, ami a bôrömön belül van, az milieu intérieur, azaz az én saját belsô környezetem. Tulajdonképpen maga a bôrszövet is hozzá tartozik. Más szóval az én számomra a milieu intérieur nem más, mint én magam... Életem és egészségem fenntartása azt kívánja, hogy semmi se térjen el bennem túlságosan a szokásos állapottól. Ellenkezô esetben megbetegszem, sôt meg is halhatok.''[10] -- Tegyük hozzá ehhez folytatólagosan a következô tételt: ,,...az üdvrend szereplôje sohasem a lélek önmagában, hanem a testbôl és lélekbôl álló konkrét ember''.[11] Ez utóbbi így nem kevesebbet jelent, mint hogy Claude Bernard fenti megállapítását, mint biológus, ugyan az ember biológikumával kapcsolatban, és arra vonatkoztatva tette, de mivel ez földi életünkben gyakorlatilag nem különíthetô el lelki, szellemi, belsô világunktól, megállapításai erre is, illetve a konkrét ember egészére is ugyanúgy értendôk. Lelkem, szellemem szabad és független életének is elôfeltétele a belsô, lelki milieu intérieur-öm állandósága, legyen az csak humán, vagy keresztény, papi, vagy szerzetesi, nôé, fiatalé, tudósé, átlagemberé stb. És akkor már egyszerűen adódik a következtetés: minden, ha kisebb, ha nagyobb hűtlenségnek végsô gyökere ennek a milieu intérieur-nek, ennek a belsô image-nak, elhalványulása, vagy akár kimosódása a lélekbôl, ami éppúgy kiválthatja a lélekben a belsô betegséget, sôt végsô fokon a belsô pusztulást, mint a biológiai milieu intérieur változása a biológiai halált! Mivel az Úristen nem klónozva hozza létre az emberiséget, hanem mindenkit páratlan egyednek teremt meg, mindegyikünk milieu intérieur- je, belsô image-a is egyedi. Az idô és tér koordinátái között ezek ugyan nagy számú típusok közt oszlanak meg, ez azonban végsô egyediségükbe nem szól bele. A keresztény egyének és típusok viszont természetszerűen helyezkednek el egy olyan rendszer keretei közt, amely kereteket az Isten, Kinyilatkoztatás, Krisztus, Evangélium, Egyház keresztényi valósága szabja meg. Ebben az esetben a belsô image elhalványulása, vagy a lélekbôl való kimosódása ezeknek a sérülését jelenti. * * * Ismét csak a keresztény gondolatvilágon belül mozogva, ennek az elhalványulásnak, kimosódásnak, elsötétülésnek három típusos kategóriáját lehet elképzelni. Ezek: 1/ a keresztény erkölcsi kategóriák szerinti bűnök, 2/ a keresztény aszkézis szerinti fegyelmetlenségek, ösztönösségek, értéktévesztések, 3/ végül a pszichés zavarok. Mindig hangsúlyozni kell azonban az objektív és szubjektív bűn különbségét. Egy ilyen mindnyájunk húsába vágó gondolatmenetnél általános erkölcsi eszmélôdésekrôl beszélni híg, felelôtlen és célját tévesztett megközelítési mód. Az embernek a fogalmakat a maguk konkrét valóságában, közismert helyzetekben és személyekben kell szemlélnie, hogy az állításokat tisztán foghassa fel és el is fogadhassa ôket. Mellôzhetetlennek tűnt, hogy minden állítást alá ne támasszak egy-egy konkrét történelmi szereplô bemutatásával. A szerep, a helyzet, amit ezek valósítanak objektíve a bűn stb. kategóriájába tartozik ugyan, és azt a felszólítást hordja magában, hogy így nem lehet gondolkodni, eljárni, viselkedni. Mindemellett azonban még keményebben áll, hogy az ember a külsôt nézi, az Úr azonban a szívet (1Sám 16,7), azért csak az Úr választhatja szét a kosokat a juhoktól (MTörv 32,35; Mt 25,32). * * * Elôször tehát a keresztény erkölcsi kategóriák szerint ide tartozó bűnökrôl beszélnék, kizárólag a fent említett objektív bűnt tartva szem elôtt. a/ A keresztény belsô image-ának elhalványulását legkönnyebben a hétköznapi, észre sem vett, és éppen ezért lépésrôl lépésre felerôsödô gyakorlati materializmus jelenti. A családfô felelôs gondossága, mint az öregkoráért aggódó tanyai plébános garaskuporgatása. Már mint induláskor. Mert ha aztán az önellenôrzés kihagyásához hozzájárul a külsô, kedvezô alkalom, az egész országos méretűvé nôhet. Ez az eset forgott fenn Balogh Istvánnál, a háború utáni idôk ,,Balogh páterénél''. Szeged külterületén, a jómódú Alsótanyán volt plébános a háború idején. Fôrészvényese az akkori Délmagyarország című, egyébként jól szerkesztett és a nácizmussal szemben is álló napilapnak, csakhogy a szembenállás inkább liberális, mint keresztény oldalról történt. De ha ez fordítva lett volna, akkor is hiba lett volna, hogy a hívei azért morognak, mert a prédikációi rendre úgy végzôdtek, hogy fizessetek elô a Délmagyarországra! És az sem alkalmas az evangéliumi image fenntartására, hogy az akkori szegedi társadalomban köztudomású lehetett, hogy ha valamilyen családi, vagy egyéb alkalomból valaki egy komolyabb műtárgyat akart venni -- mivel ilyen igényeket kielégítô kereskedés akkor Szegeden nem volt --, a kisvasúttal kiment az alsótanyai plébánoshoz, aki körülvezette a plébániáján. Mutatott festményeket a falon, a bútorokon elhelyezett művészi és iparművészeti tárgyakat, és ami a kedves vevônek megtetszett, arra megalkudtak. -- Rákosiék bizalmát elsô pillanatban megnyerte, így lett miniszterelnökségi államtitkár, és a sajtóügyek referense. Érdemeként hangoztatta az egy-két világnézeti sajtóorgánum engedélyeztetését, hogy lapjaink tucatjainak elhallgattatását némán tűrte, arról nem szokott megemlékezni. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosa is lett, amik az országos menekülési áradatban gazdátlanul hátramaradtak. Az akkori társadalmi köztudat szerint közülük a művészi javak jórésze találta meg nála új gazdáját. Persze, mikor az ötvenes években ô is kegyvesztett lett, Rákosiék szépen megkopasztották. Mindezek mögé jó háttérnek kínálkozik, amit a hivatalos propaganda még 1984-ben is harsonázott róla[12]: ,,az élet örömeit kedvelô, a művészetekben gyönyörűséget lelô személyiség'' -- ,,testes, joviális'' -- ,,egyáltalán nem volt aszkéta típusú pap: már szegedi plébános korában is híres műgyűjtô volt'' -- ,,Hatáskörébe tartoztak kisebb-nagyobb gazdasági ügyek: a rendelkezésre álló papír elosztása, a műalkotások külföldi értékesítésének engedélyezése stb., s ezek körül... mindig voltak különbözô híresztelések''. -- Bizonyos, hogy ez a kép sem az az evangéliumi image, amirôl itt szó van. Balogh István csak kiemelkedô iskolapéldája azoknak az alapjában véve mérsékelt számú keresztényeknek, akikbôl a húsos kondér körül való lebzselés mosta ki az Evangéliumot. Nem volt rosszabb, mint mások, akik elôtt nem nyíltak meg ilyen lehetôségek. Nem egy ember viselkedett volna a helyében ugyanúgy, mint ô, és ha elôtte nem nyíltak volna meg ezek a kapuk, ô is megmaradt volna tanyai krajzleros plébánosnak. A társadalom akkor is, ma is a reálisnál nagyobb világnézeti súlyt tulajdonított ennek a típusnak. Pedig a keresztények egymás között annak idején is csak legyintettek Balogh István felett is: csak perc- emberke volt. Csak a propaganda keltette a komolyság és súly látszatát, mert folyton szerepeltette ezt a fajtát. De a Jó Hírt mégis azok a keresztények: családosok, fiatalok, papok, pedagógusok, orvosok és szerzetesnôk, kántorok és sekrestyések, és falusi öreg nénikék adták tovább, akikrôl sosem esett szó, mindmáig csak az Ítélet Könyve ôrzi nevüket -- tíz- és százezrével! * * * Ezen a területen mindaz a bűn, ami ezen a primitív materializmuson túllép, valójában már a gôgben, teológiailag minden bűn végsô alapjában gyökeredzik. Ez a gôg azonban külön, jellegzetes formákban nyilatkozik meg, de mindenképpen túlzott önértékelést jelent. b/ Egyik formája ennek az önértékelésnek a beképzelt stréber, mint Beresztóczy Miklós volt. Még Serédi titkáraként találkozott Hóman Bálint kultuszminiszterrel azok egyik tárgyalásán, és négyszemközt rávette, hogy nevezze ki ôt minisztériumának I. egyházi fôosztálya élére.[13] Sosem volt elôttem szimpatikus, de ellenérzésem 1947-ben vált véglegessé, mikor megjelentetett egy vékony füzetet, melyben ennek az I. ügyosztálynak a történetét írta meg -- hogy azokban az idôkben egy papnak ne legyen egyéb dolga? Már a kézbevételekor felkaptam a fejem, mert olyan luxus, fényes papírra volt nyomtatva, amilyet a háború vége felé sem lehetett látni, de 1947-ben? No de hát, a minisztérium! A feldolgozás módszere az volt, hogy a kiegyezés utáni idôktôl kezdve sorba vette az ügyosztály vezetôit, és leírta a vezetésük alatt történteket. Nem nagyigényű koncepció, de a téma maga sem volt az. A koncepciónak azonban logikus következménye, hogy az utolsó, akirôl írhatott -- önmaga volt. És bennem felébredt a gyanú, hogy voltaképpen ezért született meg ez az iromány. Ezt bizonyossá tette elôttem az önmagáról szóló rész elsô mondata, amire máig is emlékszem: ,,Kinevezésekor (mármint az ô saját kinevezésekor) az ország legfiatalabb miniszteri tanácsosa''. A tény maga igazolható, de a második világháború után egy papnak az a dolga, hogy karrierhistóriáival foglalkozzék? De hát a dolog ennél sokkal rosszabb, mert mélyen manipulált. Akkoriban az alkotmányos szokásjog egyik tétele volt, hogy ennek az osztályvezetôi beosztásnak megürülésekor a kultuszminiszter kérte a prímás ajánlását, és az ajánlottat ki is nevezte. Persze az ajánlottnak egyetemi végzettségűnek, tehát doktornak kellett lennie, ezt a prímás is számbavette, mert ez minden minisztériumi fogalmazási kari tisztviselôre kötelezô volt. Csakhogy más fiatalon kezdte a ranglista alján: segédfogalmazó, fogalmazó, segédtitkár, titkár, osztálytanácsos, miniszteri tanácsos stb. Viszont az is elôírás volt, hogy egy minisztériumi osztály vezetôjének legalább miniszteri tanácsosnak kellett lennie. A prímás egészen fiatalt is jelölhetett, s akit jelölt, az azonnal megkapta ezt a rangot, nem kellett végigjárnia a szamárlétrát, mint a többieknek, így a velük való összehasonlítás rejtetten igaztalan, manipulált. Ehhez a képhez a késôbbiekbôl hozzátehetem még, hogy internálása idején a legnépszerűtlenebb rabok közé tartozott, aki szabadulásakor a hátán vitte ki a matracát, amin feküdt, ahelyett hogy otthagyta volna a többieknek! Hogy bizalmas körben beszélgetve a dolgairól, azt mondta: ,,Én nem születtem vértanúnak, az elsô pofon után úgy vallottam, mint a karikacsapás!'' Senki sem születik annak, de fegyelmezett és áldozatos élettel némi erôt össze kell gyűjtenie magában a hűséghez. És ha egyszer hibázott, mert ki az, aki sohasem, azt az ember bánja, de nem teregeti ki társaságban, önmaga felmentését keresve abban, hogy szánalomból senki sem fog rátámadni. Mindez persze jó elôiskola volt a békepapság megteremtéséhez, az egyházi kiközösítésig menôen minden állami megbízás teljesítéséhez. Végül is a strébersége elvitte egy álpiedesztálhoz, ugyan némi keserű szájízzel, mert ha valami állami megbízással külföldre utazott, a határainkon túl, ahol már nem a ,,népi demokrácia'' portálta, a templomok becsukódtak elôtte. Az európai kereszténység számolt a kiközösítettségével, a misézési lehetôséget csak itthon biztosította számára -- az ateizmus! Megvilágítanám egy másik oldalról is ugyanezt a színt. Matyinak hét éven keresztül voltam osztályfônöke. Kiugróan intelligens, kiegyensúlyozott, mosolygós, kedves, készséges fiú volt. Könnyedén, erôlködés nélkül mindig színjeles. Hatodikos korában, valami konkrét ügy kapcsán, a tanári konferencia spontánul állapította meg róla, hogy az intézet legjobb diákja -- a 800 között. Osztálytársai szerették, csak a háború végén húzódtak vissza mellôle azok, akik azért nem olyan éles elvszerűséggel nézték az életet. Mert messzemenôen részt vett a katolikus ifjúsági életben, és -- ezt csak következtetem -- lehettek ott, akik további reményeket is fűztek hozzá, és készítették fel a jövôre. Abban az idôben az ifjúság közt közkézen forgott egy könyv, ami a mi berkeinkbôl került ki, és ezt a címet viselte: Vezérférfiúság. Nem emlékszem rá, hogy a tartalmában lett volna valami kifogásolható, de azért egy ilyen cím, annak idején... Mindig beleesünk abba a csapdába, hogy megteremtsük és bemutassuk egy pogány, de divatos jelenség ,,evangéliumi'' változatát. Hogy bemutassuk, a kereszténynek sem kell maradinak lennie, és kivonulnia a világból, hogy evilág fiainak pogányságát lehet keresztény módon is élni stb. És a széles úton való együttmenetelésre szoktatjuk azokat, akiknek az amúgy is sokkal nehezebb keskeny úton való járást kellene megtanulniuk. De így érthetô, hogy mikor érettségije körül megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi akarsz lenni? -- az volt a válasza: keresztény közéleti férfiú. Annak idején én sem sejtettem, hogy ez mi minden lehetôséget hord magában. Mert az 1947-es választásokon még a Barankovics-párt kortese volt, és 1948 május 1-jén belépett a ,,párt''-ba. Aztán már a Gyűjtôben hallottam, hogy Szeged legjobb marxista filozófusa, akit, mikor végzett, mindjárt meg is hívtak a marxista tanszék munkatársai közé. Aztán az Akadémia létszámába került, s egy ideig ki is járt valamelyik vidéki egyetemre elôadni. Csak az volt a számomra érthetetlen, hogy nyomtatásban nem találkoztam a nevével. Aztán lassan megtudtam, hogy iszik! Végül a munkahelyére sem járt be, mondván, hogy dolgozott már annyit a pártnak, hogy házhoz hozhatják a fizetését. Meg is tették. Ô meg maradéktalanul elitta. Családja otthagyta, minden foga kihullott, a mája tönkrement, a nyolcvanas években meghalt. Félelmetes a stréber sorsa, fiatalon is, öregen is. c/ Ágoston Julián ciszterci paptanár, költô és -- hűségéért -- börtöntöltelék volt. ,,Amikor a szívélyes vendégszeretet évei után kiengedték, egyetlen ruhája volt minden vagyona. Az is lötyögött rajta. Volt viszont egy hajdani rendtársa (ciszterci szerzetes ô is egykoron), aki abban az idôben nem volt akárki. Julián nem az az ember volt, aki szeretett kérni, de addig-addig rágták a fülét, hogy bekopogtatott a közéleti nagysággá elôlépett szerzeteshez. Ô maga mesélte el fogadtatását... ,,Nézd -- a hatalmas úr aggályosan ráncolta szemöldökét --, hibáztál. Nem ismerted föl az idôk változását... Jóvá kell tenned bűneidet. Én segítek az indulásnál...'' A közéleti férfiú szekrényéhez lépett, és fejedelmi mozdulattal egy molyrágta kabátot emelt ki. Induláshoz ennyi is elég...''[14] A ,,hatalmas úr'' Horváth Richárd volt, akkor a papi békemozgalom egyik atyja, országgyűlési képviselô, ennek következtében egy ideig az Egyházból ki is közösítve, az Ecclesia szövetkezet egyik vezetôje stb. Az akkori társadalmi köztudat szerint lényegében mindez azért, mert az elôzô idôkben nem tudott úgy érvényesülni, ahogyan ô méltányosnak gondolta volna! Volt, aki származási okokat emlegetett, ami méltán lehetett ugyan fájó, de egy pap életét mégsem az érvényesülésnek kell meghatároznia. Viszont az egyéni sértettség -- a gôg egyik arca -- századunk világnézeti küzdelmeibe nem egyszer döntôen szólt közbe! Még egy vonás, ami teljessé teszi az ô, és a hozzá hasonlók belsô arculatát. A Politikai Bizottság 1960. március 1-jei ülésének jegyzôkönyve tartalmazza Gáspár Sándor alábbi közlését: ,,Horváth Richárddal beszélgettem a múltkor. Kifejezte, ô ott tart, hogy világnézetünket tudományosan is érti, és akármikor megfelelô kis hivatal biztosítása árán otthagyná a munkáját.''[15] No comment. Persze, ilyen szívességekkel a párt nem kényeztette lakájait, mert ez nekik talán kényelmesebb lett volna, de felnyitotta volna a keresztények szemét, s így az illetô kapcsán vesztettek volna esetleges korábbi csáberejükbôl. A párt viszont ezt még felhasználta, de rájuk magukra a régi tételt alkalmazták: ...megfizetjük, de kezet nem fogunk vele... d/ A gôg egyik újabb arca a világmegváltó kalandoré, amilyen volt például Nagy Töhi (Nagy Töhötöm S.J.), a KALOT egyik hallatlanul intelligens és dinamikus szervezôje. Ezzel a minôsítéssel azonban csupán egy átfogó magatartási formát jelölök, és korántsem azonosítom vele Töhi egész személyiségét! Önéletrajzát: Jezsuiták és szabadkôművesek[16], minden mai gondolkodó magyar kereszténynek végig kellene dolgoznia, hogy idejében felfogja azokat a csapdákat, amikbe a jóakaratú ember is beleeshetik, abszolutizálva azt a különben teljesen helyes részletet, amire rászánja a munkaerejét. Ha kiesik a kereszténység egyetemességébôl olyasformán, hogy ,,nem tudtam megbirkózni a breviáriummal... a zsoltárok világa teljesen idegen, sôt lassan ellenséges lett számomra''[17] , viszont: ,,...elhagytam a szentatyákat, a nekik szánt idôk alatt, sôt azt meg is toldva, rendszeresen tanulni kezdtem szociológiát.''[18] ,,A magiszterium alatt szakítottam magamnak idôt arra, hogy átrágjam magam Marx és Engels művein... összekerültem P. Kerkaival, és a tervezgetések egészen konkrét részletekbe mentek át.''[19] ,,Jézus Társaságának valamikor a barokk korszakban Magyarországon 32 kollégiuma volt... és volt hat fôiskolánk és egyetemünk... a tömegekhez ma már nem a szeretet útján tudunk eljutni... ma az apostolkodás igaz útja... a szociális igazság és a szociális tömegszervezés útja. Ha a Jézus Társasága ebben az irányban indul el a hódító útra, jelentôsége ismét a régi lesz...''[20] ,,Ezzel a munkával a Társaságot az országban újra ugyanarra a befolyásra fogjuk emelni, mint ahol volt a 32 kollégium idején...''[21] -- Mindezek lelkes, kamaszos ötletek, csak mert ahhoz a belsô image-hoz való levetkôzhetetlen hűség hiányzott, elôször taktikából szorosabban ölelkeztek a leventékkel, mint kellett volna (errôl az önéletrajz hallgat, valószínűleg nem számításból, csak ez kevésbé színes, és azért nem érzi fontosnak). Erre gyorsan jött a másik oldal: ,,...meg kell találnunk a módot arra, hogy az orosz engedje továbbra is működni a mozgalmat a mi vezetésünkkel'',[22] ,,egy sikeres fronton való átszökés a legsikeresebb bejelentô névjegy az orosz számára''[23] Késôbb a Zeneművészeti Fôiskola nagytermében való látványos szereplésük is nagyon tetszett az oroszoknak, ,,nagyon gratuláltak is, de pár nap múlva betiltották a mozgalmat''[24] Ôk jelentették jórészt a Barankovics-párt tömegbázisát is, de mindezzel a taktikával teljesen elvesztették a magyar Egyház bizalmát. Egy ilyen incidens után a rendje Dél-Amerikába helyezte át, ahol az ottani egyházi vezetéssel került szembe, rendjébôl kilépett, laicizáltatta magát, megnôsült -- és belépett a szabadkôművesekhez. Végigjárta azok egész ranglistáját, és érdekükben egy beadvánnyal fordult Rómához. Úgy hírlett, hogy ennek során tudták csak meg a szabadkôművesek, hogy ô jezsuita volt, árulójuknak kiáltották ki, és állítólag halálra ítélték. Ez elôl ,,disszidált'' volna haza, ahol a kormányzat az elôbbiek után tárt karokkal fogadta, és az Akadémia lexikonszerkesztôségében helyezték el. Itthon hunyt el 1979-ben, de végakarata az volt, hogy Argentínában temessék el. -- Hiába hord a kaland keresztény színeket, ha az evangéliumi belsô image nem található meg benne! Hogy igazoljam, fentebb nem Töhit akartam gyalázni, bemutatom ugyanennek a ,,világmegváltó keresztény kalandor'' típusnak egy hétköznapi, szürke alakját. A neve már csak dereng elôttem. Magyar származású amerikai állampolgár volt, az USA-ban szentelték pappá a háború közepén. Utána még éppen haza tudott jönni rokonai látogatására, mikor beállt Amerikával a háborús állapot, és ôt, mint ellenséges állampolgárt, internálni kellett. Mindkét világháborúban a magyar internálások általában igencsak emberségesek voltak. A nagybátyja plébános volt egy pestkörnyéki faluban, és ôt oda internálták a nagybátyja plébániájára. Mikor az orosz tankok már Pest felé tartottak, kiszaladt eléjük egy amerikai zászlóval, azt képzelve, hogy ezek majd felveszik, és gondoskodnak a hazajuttatásáról. Azok meg se álltak neki. Belátva, hogy ez eltart egy darabig, hasznossá akarta magát tenni, így fordult meg az Actio Catholica központjában is. A hasznossá tételrôl azonban az emberek más-más fogalmakkal rendelkeznek. Akkoriban az Actio Catholica az amerikai katolikusok természetbeni adományaira támaszkodva 136 ingyenes népkonyhát tartott fenn Budapesten. Ebben akkor még a hazai hatóságok is támogatták. Egy alkalommal nagyobb mennyiségű konyhai felszerelés kiutalását kértük, amihez akkor másként nem is lehetett hozzájutni. Az illetékes hatóság azt válaszolta, hogy elvileg a dolognak ugyan nincs akadálya, de azért tisztázni kellene az ügyet, mert hisz nemrégiben kaptunk egy hasonló kiutalást. Az elôzô kiutalásról azonban nálunk senki sem tudott. Bement valaki az illetékesekhez, kérve, hogy mutassák meg neki a kérvényünket, mert az otthoni háborús felfordulásban nem található meg annak házi másolata. Megtették. A munkatársunk egyszeri rápillantással megállapította, hogy a kérvény tényleg saját céges papírunkon készült, amit azonban, az irodában mozogva, bárki megszerezhet. A pecsét viszont nem a sajátunk -- ahhoz már nem tudott akárki hozzáférni --, hanem egy gyereknyomda keresztény szimbólumkészletébôl összeállított egyéni alkotás. És mellette az aláírás -- ezé az amerikánus papé. Az eredménnyel hazajôve szóra állították az illetôt. Azt mondta: ô csak a városszéli szegényeken akart segíteni: ingyen kiosztott köztük egy teherautónyi lábast, fazekat. A 10%-ukat értékesítette pénzért, amihez az egész akció lebonyolításához szüksége volt. Éppoly magától értetôdôséggel mondta el mindezt, amily természetességgel írta alá saját nevét a hamisítványra. Elôzôleg nyilván átélte a ,,hamisított'' embermentô keresztlevelek sorát és nem számolt azzal, hogy ami egy kivételes helyzetben elmegy, abból azért nem lehet hétköznapi gyakorlatot csinálni. -- Egyházi segítséggel gyorsan hazaküldték Amerikába. * * * Lehet, hogy az itt bemutatott tárgyalásmód valaki elôtt szeretetlennek tűnik fel. Már csak azért is, mert végsô fokon mégiscsak testvérekrôl van szó. A másik oldalról viszont azért tűnhetik felelôtlennek, mert hogyan lehet egy típust egyetlen példával hitelesen bemutatni. Mindkét ellenvetésben van valami, de mégis ez tűnt még a legjobb megoldásnak. Az elsôre az a válasz, hogy ezek már mind bevonultak a történelembe, másrészt épp azért kerülnek lehetô rövid elemzés alá, messze elkerülve a sokkal részletesebb illusztrálást, amire meglennének az adatok, és általában csak egy-egy személlyel kapcsolatosan, mert tiszta történelmi- erkölcsi formációkat szeretnék bemutatni, és nem ellenérzéseket felkelteni. Ez hárítja el a második nehézséget is, azzal, hogy az egyetlen példa csak egy jellemzônek kiválasztott, a krónikás által még számon tartott számos közül. Adódnék még az a megoldás, amit Czeslaw Milosz választott A rabul ejtett értelem című művében[25], ahol a lengyel irodalom négy alakján keresztül mutatja be a totalitárius ideológia térnyerését az irodalom ugyancsak szellemi-világnézeti területén. Az írók személyének megjelölésére ugyan a szövegben ô a görög abc négy elsô betűjét használja --1953-ban --, a mögöttük álló konkrét személyek azonban a könyv végén található írói életrajzban már saját személyi nevükön szerepelnek. Az igazat megvallva, ezt gyerekes formalizmusnak érzem. Amellett az egyes típusok cégtáblahordozóit a társadalom éppúgy ismeri náluk, mint nálunk is, és a megjelölések nyomán meginduló gyanúsító találgatásokba még sokkal több szeretetlenség fér bele, mint a természetes, egyszerűen szókimondó megjelölésbe. * * * A második átfogó kategória a keresztény aszkézis szerinti ösztönösségek, éretlenségek, fegyelmetlenségek, értékvesztések széles skálája. a/ Tisztalelkű, jószándékú keresztényeknek békeidôben is kísértésük a mindenrôl és mindenkirôl csak jót feltételezô naivitás. Nehéz helyzetekben az ilyen lélek nemcsak maga körül okozhat szédületes károkat, de tönkreteheti saját személyiségét is. Hivatalos érintkezések során ismertem meg Zakar Andrást, Mindszenty bíboros úr személyi titkárát. Meg is szerettem, de már a prímási per elôtt is volt, hogy elakadt tôle a lélegzetem. Egy alkalommal hivatalos ügyben jártam a Prímásnál, aki ilyen alkalommal szokásosan marasztalta magánál ebédre a magamfajtákat. Ebéd elôtt Zakar hívott be a szobájába egy pohárka aperitifre. Koccintás közben megkérdezi: tudom-e, mit iszunk? Persze, mondom, rajta van az üvegen: Triple sec. ... nem, mondja, és rámutat az ajándékba kapott üveg alján a gyártó, országunkban akkor közismert cég nevére. Te, hát ez a cég neve, és nem a likôré, feleltem, de ôt nem lehetett abban a hitében megingatni, hogy magát a likôrt hívják így. Ejtettem a témát, hisz igazán nem olyan idôk jártak, hogy likôrnevek felett vitatkozzunk, nem is dolgunk a likôrök világában tájékozottnak lenni, de hogy egy ilyen helyzetű ember a világ dolgai közt ilyen tájékozatlanul mozogjon...? Évekkel késôbb mindketten a váci börtön magánzárka osztályán éltünk. Én egyedül. Zakart ott az ôrség osztályírnokként használta. Ez általános feltűnést keltett, mert ilyesféle funkcióba általában csak ,,megbízható'', eladott vamzerek kerültek. Akkor is meg voltam gyôzôdve arról, hogy nála errôl szó sincs, s az adminisztratív jártasságát azért tudja az ôrség is nyugodtan felhasználni, mert ez a naivitás teljesen megnyugtathatja ôket. És tényleg. 1950 végén, vagy 1951 elején járhattunk. Valami adatgyűjtés céljából végig kellett járnia a zárkákat. Persze, egy ôr kísérte, hogy közben ne érintkezhessünk egymással. De az ôr folyton cikázott mögötte, mert hol elôtte nyitotta a következô zárkát, hol utána visszament zárni azt, amelyikkel az írnok már végzett, s így folytatólagosan. Így gyorsabban ment a dolog, az ôr is hamarább szabadult a feladattól, de ha nem bízott volna benne, akkor állandóan vele marad, bár így jóval lassabban érnek az osztály végére. Ezen is felkaptam a fejem. Azon azonban még inkább, hogy Zakar mégiscsak kihasználta az adódó alkalmat, és a következô kérdést tette fel nekem: Te, ha fordul a kocka, elvállalnád a Szent István Társulat vezérigazgatóságát? -- Hát velem tényleg fordult egyet a világ. A korábbi években még csak tervezgettek primitív foglyok arra az idôre, ha fordul a kocka! Ekkor azonban, aki nem élt nyugodtan a Jóisten tenyerén, az csak két változat között ôrlôdött: Kivisznek Szibériába? Vagy: A zárka ételbeadónyílásán keresztül sorba legéppisztolyoznak bennünket? Szívem szerint csak azt kérdezhettem volna viszont: megháborodtál? De hát pillanatok voltak csak, magyarázatra nem volt idô, nem tehettem rá a fejcsóválásommal valami súlytöbbletet, hát csak annyit mondtam: hagyjatok engem az A.C.-nél. Ô megnyugodva ment tovább, én lényegesen nyugtalanabbul maradtam ott. b/ A kereszténység egész történelmén végighúzódik az az éretlenség, mikor valaki a politikát az Evangélium hirdetése nélkülözhetetlen elôfeltételének tartja. A krisztusi idôktôl kezdve napjainkig nyúlik ez a tévhit. Nem mintha megfelelô körülmények fennállása esetén a keresztény társadalom nem politizálhatna, de a papságnak akkor is más a feladata. De hogy elôfeltételként, minden áron, mint akár a békepapság, akár egyes elúszottak, de akár napjaink felszabadítási teológiája? Azokból az idôkbôl csak példaképp említem az országgyűlési képviselôket, mint Máté Jánost, Várkonyi Imrét, akiket azután Róma is kiközösített. Hiszen a kereszténység is a földön él, de végsô lényege mégiscsak a transzcendentálé! c/ A kellô aszkézis hiányára vall az is, amikor azokban az idôkben valaki jogos felháborodástól vezettetve ugyan, de kellô körültekintés nélkül, vad indulattal beszélt a szószéken, ami mégiscsak a Jó Hír hirdetésének a helye, és nem a hôbörgésé. Persze legtöbbször ezt a közönség is örömmel vette, sôt élvezte, csak társadalmunk neveletlensége nem igazolja a sajátunkat! Nem egy olyan paptestvér volt benn, aki inkább kinn dolgozhatott volna azalatt az Úristen szôlôjében. Az értéktévesztés esete foroghat fenn, mikor valaki az Úristen Országának egyik valódi értékét játssza ki a másik ellen, pillanatnyi könnyebbséget szerezve így magának. Történhetik ez farizeusi módon, de történhetik ôszintén is. 1948. tavasza végén már internálták a Katolikus Szülôk Vallásos Szövetsége Országos Intézôbizottságának az elnökét, mikor beállított hozzám ugyanennek a bizottságnak egy másik, pedagógus tagja, azzal, hogy ô most ettôl a tevékenységtôl visszavonul. Azt mondta, értsem meg, a felfogása semmit sem változott, de hát a család is az Isten gondolata! d/ Ennek a késôbbi ,,Margit néninek'' én egyetemi évfolyamtársa voltam. Mivel ugyanazon a szakon belül, de más stúdiumoknál és más professzoroknál kötöttünk ki, sokat nem találkoztunk, de azt tudtam róla, hogy bensôségesen hívô családból származva, Tóth Tihamér kongregációjában nôtt fel. Így is került be az Intézôbizottságba. De azt is tudtam róla, hogy nem ment férjhez, késôbb sem, és a saját jogú nyugdíjjal rendelkezô édesanyjával ketten élnek együtt. Hát hol az az emlegetett család? Az egyszer elindult csúsztatás késôbbi lejtôi azonban legfeljebb csak meredekebbek lesznek. Évtizedek múltán egy ismerôs család kamasz lányával beszélgetve került elô futólag ,,Margit néni'' neve, mint a lány egyik tanáráé. Szerettem volna tudni, hogy mi lett belôle, de nem akartam esetlegesen célzottnak érzett érdeklôdéssel a lányt befolyásolni. Azért azt kértem tôle, magam is mint pedagógus, jellemezze minden tanárát, hogyan néz ki egy mai tanári kar. A gyerek végig is mondta ôket, jellegzetesen ,,Margit nénit'' hagyva utolsónak. Mikor aztán rá került a sor, mondta is, hogy ez a feladat legnehezebb része. -- Tulajdonképpen senki sem tudja, hogy mit gondoljon ,,Margit nénirôl''. Mert van, akirôl tudjuk, hogy párttitkár, és mindig fel is mondja az aktuális leckét. Van ,,reakciós'', aki persze másképpen beszél, sôt óvatos csipkelôdéseket is megenged magának, de azért tudja, hogy meddig a meddig. Aztán van reszketô beijedt, van színtelen üres, de a ,,Margit néni'' érthetetlen külön szám. A ,,Margit néni'' ugyanis mindennap áldozik az iskolával szomszédos templomban, nyíltan és köztudottan, ugyanakkor azonban az ô vöröscsillagos szövegei mellett a párttitkáréi is szégyenkezve bújnak el. Az egész iskola legnagyobb titka, hogy a ,,Margit néni'' tulajdonképpen kicsoda? -- No comment! e/ Az értékvesztés egy másik jellegzetes formája egy kikezdhetetlen vidéki plébánosnak az esete 1946-ból. Épp mert kikezdhetetlen volt, és ennek megfelelôen széles körben népszerű, akarták kikezdeni. Az ablakán keresztül lefényképezték, mikor a szobájában egy fotelben ülve a breviáriumát olvasta. Azután kiretusálták a képbôl a breviáriumot, s helyette egy montázzsal az ölébe ültettek egy meztelen nôt. Aztán megmutatták neki a fényképet, hogy ezt hozzák le a helyi újságban, ha... És a szerencsétlen azt hitte, hogy a maga becsületétôl még el is tekintve, nagyobb kárt okoz a botránkoztatással az Evangélium ügyének, ha ez a fénykép tényleg megjelenik, mint ha... Pedig nekünk nem kell megmentenünk a világot, csak sugároznunk az Evangéliumot. Ezt a fényt azonban evilág fiainak az ,,okossága'' sokszor kioltja! * * * A harmadik kategóriát a pszichés egyensúlyvesztések jelentik, amik a legkülönbözôbb fokúak és jellegűek lehetnek, amik körül csak bizonytalanul tapogatódzhatunk, a legbizonytalanabbul akkor, ha az illetôk felelôsségérôl esik szó. a/ Van, aki hideg, számító, sakkozó taktikával dolgozik, akár még bosszantja is az ellenfelet, élvezi annak kiugró szellemi pitiánerségét, és azt is, hogy az esetleg ködösen maga is érzi, hogy nem éri utol a másikat, s ezen hol szégyenkezik, hol dühöng. Egyszer a Gyűjtôben kérdeztem aggódva egy paptársamat, akivel az akkori helyzetben alig-alig találkozhattunk: Hogy vagy? ,,Sportszerűen fogom fel'' -- hangzott a váratlan felelet, nem utalva valami senkivel és semmivel sem törôdô lelkes hitvallásra! b/ A lelkes fiatalokat könnyen fogta el valami dobogó szívű vizsgaizgalom, attól félve, nehogy önkéntelenül, ügyetlenségbôl ártson az ,,ügynek''. Az ügybe legtöbbször az is beletartozott, hogy azért a szakmáját, világnézeti munkáját majd tovább folytathassa, a családja ne sérüljön, szóval azért ne legyen olyan komoly a dolog! c/ A másokért való felelôsség súlyát is érzô, de megalkudni se hajlandó felnôtt vezetôk verítékezô téblábolásánál kezdôdik talán az az üldözés által kiváltott pszichés befolyásoltság, ami már maradandó nyomot hagyhat az egyéniségen is, és a magatartáson is. Ilyesféle megokolással adott be kegyelmi kérvényeket, az ún. Keresztény Front egyik vezetôje. Sokgyermekes, mezôgazdasági cselédsorban élô családból származott, gyermekségétôl kezdve katolikus vonalon futott. Sajnálkozva néztük, mikor egymás után tépték szét a kérvényeit, hogy ez még kevés, egyre többet préselve ki belôle, de ha kiment a szobából, kivették a papírkosárból a szeme elôtt széthasított kérvényt, és összeragasztva eltették, mert még jó lehet az is valamire. Olyan fájóan sajnálatos dolgok voltak ezek, mert valamit akkor is tönkretettek kívül-belül, ha végül sikerült is valami kis idôt kegyelmi úton megtakarítani. d/ Nem egy esetben láttam a pszichés nyomás elindulását már a börtönben, ami börtön után teljesedett ki komoly gyógyintézeti kezelésben, ami azonban legtöbbször csak a vegetáláshoz juttatta el az áldozatot, de színes és értékes egyéniségét már nem tudta visszaadni. Akadt persze olyan is, ami már odabenn kiteljesedett. Fiatal, alföldi káplán volt, aki rémült arccal mesélte, hogy az Ávón diódákat ültettek be az agyába, és most olvasnak a gondolataiban. Nem tudom, mi lett vele. e/ A félelem váltja ki a menekülési effektust is. -- Az egyik paptestvéremet gyakran ugrattuk benn, hogy prímás akar lenni, mert már harmadszor van benn, -- mint Mindszenty is. Az ilyesmihez azért kell némi kitartó hűség. Ennek ellenére harmadszori szabadulása után -- aposztatált. Ugyanennek a menekülési effektusnak engedett az a másik, annak idején országosan ismert lelkipásztor is, aki az ÁVO fenyegetéseire sem volt hajlandó kiadni a benne bízók és rá támaszkodók adatait, viszont rettenetesen félt a börtöntôl. A problémáját ô is aposztáziával oldotta meg: elmenekült a pszichés nyomás elôl -- hisz az aposztázia után békében hagyták, céljukat elérve -- egy többtényezôs értékrendtévesztés árán. f/ A pszichés nyomás eredôje lehet -- a félelemtôl függetlenül is -- a hűségnek valami katatón merevségbe való átcsúszása. Embertelenül merevvé és irgalmatlanná lehet válni, értelmetlenül mechanikussá, aki mindig csak egyetlen állítást fúj, mintha más nem is lenne, vagy mintha az idô nem is múlnék, és a dolgok nem is változnának. Biztos, hogy rendkívül kényes terület, mert egyrészt az óvatlan ugyan egyszer csak nyakig benne találhatja magát az elkenésben, a szituációs etikában, másrészt viszont akár valami szélsôséges eretnekségben, és abban is hallatlan öntudattal, mint az igazság kizárólagos birtokosa. Valami olyan Lefčbvre-szerűségben. Azt is tudjuk, hogy minden eretnekségben van valami igaz, sôt legtöbbször nem is az az eretnek, amit állít, hanem amirôl hallgat, amit kihagy, amit elutasít. És bár a magatartás hibás is, még mindig lehet mögötte sok fájóan tiszteletreméltó és árva hűség. És lehetséges, hogy a felettük ítélkezôknek is igaz minden szavuk, de ôk is elhallgatással manipulálnak. És az is lehetséges, hogy a ,,jogosan'' elítéltek egyszer még mindig nyugodtabban nézhetnek majd az egyetlen és igazi Ítélô szemébe, mint elítélôik. Mert aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék (1Kor 10,12). g/ A hol félelem, hol stréberség alapján, de önmagától szolgálattételre jelentkezô lélek, aki ezt úgy indokolta meg, hogy az adott helyzetben csak velük egyetértésben lehet az Evangéliumot hirdetni! Volt olyan, akirôl az hírlett, hogy már kispap korában eljutott erre a korszakalkotó meglátásra, más külföldi tanulmányait befejezve, a tulajdonképpeni munkáját kezdte meg ezzel a lépéssel. Az ember mindenképpen döbbent megilletôdéssel és a Jóisten irgalmába vetett hittel áll meg ezek elôtt a félelmek, torzulások, és megsiratnivaló görcsök elôtt. * * * Bár itt tulajdonképpen magunkról, a katolikus hívôk társadalmáról van szó, téves értelmezéshez vezethetne, ha megfeledkeznénk arról, hogy ez a puha hívô társadalom egy még sokkal puhább laikus nemzeti társadalomba volt beépülve. Ennek is voltak hôs egyedei és hôsies kis csoportjai, de a társadalom nagyja és egésze legtöbbször nyakig belemerült a maga pillanatnyi hasznába, kényelmébe. Aki nyitott füllel és lélekkel olvassa az elmúlt évtizedek emlékiratait, az elôtt ez vitathatatlan. Csak rendszertelenül, példaképpen kikapott egy-két tanúságtétel a sokból, elsôsorban szellemi-erkölcsi látású emberektôl, és nem politikusoktól, mint Márai: Ami a naplóból kimaradt, Rácz István: A Semmi partján, Schöpflin: Szélkiáltó, Tardy: Szaggatott krónika stb.[26] Bóbiskoló korokban még elcsúszik egy s más, de lángoló idôkben, a történelem országútján, és ráadásul egy kis nemzet akár még meg is semmisülhet, ha nem hôsies. A keresztények is a társadalomból kerülnek ki, és önkéntelenül is visszahatnak a társadalomra. Ha annak egésze sárbaragadt, gyakorlatilag nem nagyon lehet azon csodálkozni, hogy a keresztények is besározódtak. És ha egy társadalom szellemileg szűk és kicsinyes, akaratvilága fölött jórészt az ösztönök, szenvedélyek, vagy a gyűlölet uralkodnak, és ennek megfelelôen önfegyelemrôl, áldozatkészségrôl és közösségi érzésrôl alig-alig lehet szó, akkor mit lehet várni a sokkal finomabb, sokkal mélyebb világnézeti területen és kérdésekben? Igaz, hogy az Egyháztól, a keresztényektôl joggal lehetne elvárni, hogy elpogányosodott, elanyagiasodott társadalmakban is fújják Isten megbízásából a próféták kürtjét (Ez 33,1-9), a történelem szemlélôje azonban tudja, hogy ennek tényleges valósulása az Isten kegyelmének ritka csodája. A valóságban legtöbbször a keresztény egyén és közösség általában véve csak nagyon kevéssel emelkedik ki jobban a sárból, mint a környezete. Az általános fejlôdéssel persze a helyzet is javulhat valamicskét, és az egymáshoz való viszony is valamicskét, de ennek az esetlegesen magasabb szintjérôl sem lehet számon kérni a korábbi összevisszaságokat. A közösség olyan nagyon is reális valóság, hogy teljesen igazságtalanok lehetünk az egyes egyének, események és helyzetek megítélésénél, ha földrajzi, történelmi, társadalmi, szellemi környezetükbôl kiemelve, mintegy sterilen, elszigetelten önmagukban próbálnók megvizsgálni és megítélni ôket. Viszont nem is relativizálhatjuk a helyzetre hivatkozva az erkölcsi elvárásokat. Elutasítjuk a szituációs etikát, ugyanakkor nélkülözhetetlennek tartjuk a keresztény epikiát. És ez nem szófacsarás, hanem hűség és lelkület kérdése. Mindezen megközelítések bonyolult finomságát éltem át 1992 nyarán, mikor lehetôséget kaptam arra, hogy ezekre a témákra irányultan tudományos kutatást végezhessek a börtönök iratanyagában. Azokban, ahol magam is fogoly voltam hosszú évekig, ahol rólam is szóltak iratok, amiket kezembe adtak olyan emberek, akik annak idején még gyermekek voltak, vagy pedig olyan nagyanyakorú ôrtisztnô, aki visszaemlékezett az arcomra az utolsó szabadulásom idejébôl, mikor ô készítette hozzá a szükséges iratok egy részét. Persze hogy nincs kollektív felelôsség, de az emberi közösség valóságára vall, hogy az egykori gyerek ma mégiscsak viszolyogva kérdezte tôlem: Volt maga is a vendégünk? -- mint ahogy én is valami rossz érzéssel szégyelltem magam, mikor papirosokon valami keresztény, akárcsak ügyetlenséggel is találkoztam. Még a szánó szeretet is valami belsô kötelékrôl tanúskodik. Mindezekben a helyzetekben csak a teljes belsô erkölcsi érettség és önállóság biztosítja a maradandó egyensúlyt! * * * Ezek után nézzünk még szemébe a pozitívumoknak is, amik nélkülözhetetlenek a belsô helytálláshoz és a külsô hűséghez. Ez a gondolatmenet nem nyújt teret semmiféle lelkiéleti biztatásnak, még ha a következôk annak is tűnnének valaki elôtt. Mindössze csak a magam bôséges élményanyaga alapján tételszerűen fel szeretném sorolni azokat a magatartási elemeket, amelyek nélkül, tapasztalataim szerint, tartósan és nehéz körülmények között helytállásról és hűségrôl nem lehetett szó. a/ Elsôként az Istennek adottság, amihez nem ér fel a ,,túlélni'', a ,,megmenteni'' szemléletnek morzsája sem. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy bármennyire gyér számban is, de voltak olyan mélyen humanisták, mint Demény Pál, vagy Weishauss Aladár, vagy Gábor Áron, akiket azonban ismét csak példaképpen emelek ki, akiket a maguk ôszintén követett eszménye -- Demény: Zárkatársam Spinóza, Gábor Áronnál a Polgár -- közelhozott a keresztények Istenre támaszkodó magatartásához, s ezért hűségbôl és helytállásból volt, hogy ôk sem adtak kevesebbet, mint a keresztények. b/ Az egészséges psziché, belsô kiegyensúlyozottság nélkülözhetetlen volt mindenkinél. Könnyűszerrel kellett tudni bármirôl lemondani, mert minden kötöttség, elvárás, ragaszkodás csak kiszolgáltatta az egyént és a közösséget az ellenségnek.[27] c/ A lényegre irányuló szellemi látókör, ami mindig is alaptétel, de az adott éles helyzetben még inkább! A szűkség, korlátoltság, monománia épp oly mértékben kiszolgáltatja az embert, mint az elôzôk, csak más módon. d/ Vérré vált fegyelem, ami magától értetôdônek tartja az életben a rendet, és azért az esetleg összeomlott korábbi rend helyébe azonnal felállítja az aktuális, de képlékeny és hajlékony újat, ami mindjárt neki is biztosítja a tartás egy faját, egy részét. e/ Közösségi, szociális, affabilis lelkület, amelyik másféle irányultságú emberek között is gyakorlatilag érvényesíteni tudja mindnyájunk istengyermekségét és testvériségét. f/ Ennek következtében szánó szeretettel néz másokat, távol minden antipátiától és gyűlölettôl. g/ De azért reálisan is nézi önmagát is, a többieket is, a helyzetet, és távol tartja magától a nosztalgiát éppen úgy, mint a vágyálmokat. h/ Nem foglalkozik ítélkezéssel annak bonyolultsága miatt, hisz úgyis tudja, hogy mindnyájan csak Istenünk irgalmából élünk meg, és így tud távol maradni a gôgtôl. j/ Világosan látja, hogy ami számára egzisztenciális kérdés, az az Isten Országa hullámverésében csupán egy páracsepp, s így önkéntelenül sem gondolja a maga ügyeit a világproblémák gyökerének. k/ Végül szembenézett azzal, hogy mindnyájunk hűsége gyöngyszem ugyan az Isten kezében, de végsô fokon az Isten Országa egészének a menete nem függ sem az én egyéni hűségemtôl, de még a gyöngeségeimtôl sem! A hűségnek különben három fokozata van: egyszerű, csöndes helytállás, szükség esetén kifejezett tanúságtétel, s végül irgalom minden és mindenki felett! Azt gondolom, hogy mindezeket végigelmélkedve kitisztulhat az ember elôtt az a belsô arc, ami a keresztények image-át adja. Az ember ráébredhet arra, hogy ez egyúttal a korszerű keresztény életszentség olyan átfogó, általános kereteit is jelenti, amik nemcsak forrongó korunkban való helytállást teszik lehetôvé, hanem azt is, hogy a Hitvallásnak a fentiekben idézett szent jelzôjéhez elevenen ható illusztráló anyagot is szolgáltasson. Élô anyagot, amelyiknek nemcsak ragyogóan pompázó színe van, hanem baloldala is, ami térbelivé, reálissá, foghatóvá teszi, hitelt ad neki. Mert az elfogulatlan nézô szemében az árnyék csak kiemeli az alak pozitívumait! ======================================================================== katolikus ,,Katolikus'', ami a szó értelmében átfogót, teljeset, s így közösségit jelent, szellemiekben, anyagiakban, személyekben, intézményekben, tárgyakban stb. * * * ...védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra. Mindenki cserben hagyott. Ne rovassék föl nekik. Ám az Úr pártomra állt, és erôt öntött belém... (2Tim 4,16-17) * * * Ki kit hagyott cserben? Hétköznapi értelemben ma akkor használjuk a cserbenhagyás fogalmát, ha a cserbenhagyó ludas is az áldozat bajában, például ha a gépkocsivezetô hagyja az útszélén azt, akit ô ütött el. A kereszténység finomabban áll a kérdéshez. Érezhetôen elítéli az irgalmas szamaritánus példabeszédében (Lk 10,30-37) az egyszerűen csak továbbmenô papot és levitát, aztán Péter tagadását, amit mind a négy Evangélium hoz, a tanítványok szétszaladását Krisztus elfogásakor (Mt 26,56; Mk 14,50), vagy akár az emmausziak elcsüggedését is (Lk 24,13- 25). Ez érthetô, ha meggondoljuk, hogy a hűség az Isten Országának egyik alapvetô fogalma, akár az Isten és az ember, akár az emberek egymás közti viszonyára vonatkoztatva. A hűség-hűséges-hűségesen fogalomegyüttes több mint négyszázszor szerepel a Szentírás szövegében. A fogalomnak fenti hétköznapi használata pusztán és nyersen jogi értelmű, míg a keresztény használat erkölcsi jellegű. Amibôl az is következik, hogy aki magatartásában megmarad a jogi keretek között, az lehet hogy maga nem kerül börtönbe, de nem is fogja látogatni a börtönlakókat, és így Mt 25,43 értelmében kimarad az Isten Országából. Hogy az elmúlt évtizedekben mi keresztények hogyan viselkedtünk ebben a problémakörben, annak tisztázásához elsô pillanatban ez a két sarokkô elégségesnek látszanék. Az emberi lélek törékenysége azonban bonyolultabb ennél. Magam kezdetben úgy véltem, hogy a felnôtt kereszténynek nyugodt és biztos erkölcsi önállósággal kell rendelkeznie. Aki érett fejjel és lélekkel marad egyedül, az, ha kell, akár élete végéig is rögzül, és adott esetben másokat is rögzít a Krisztus elgondolása szerinti viselkedésben. A sokéves háborús benyomások azt a képet keltették bennem, hogy ha az elôôrs tüzet kap, nem várhatja el, hogy a tábornok szolidaritásból oda rohanjon. Sôt nagyon furcsán nézne ki, ha ezt megtenné, mert neki más a dolga az egész együttesben. Csak késôbb jöttem rá, hogy ez az átfogó evangéliumi szolidaritás-tudat századunk egocentrikus társadalmában legfeljebb csak nyomokban található meg. A hűségesek is túlnyomóan magányosan élték meg a hűségüket, csak ha már ropogtak a csontjaik, hördültek fel, hogy senki sem siet segítségükre, arra sem gondolva, hogy korábban ôk sem hallották meg mások csontja ropogását. A pócspetri ügynek -- statáriális lévén -- 72 óra alatt le kellett zajlania. Czapik, egri érsek, akinek egyházmegyéjébe ez a falu tartozott, csak 24 órás késéssel tudott Pestre jönni. Addig én voltam kijelölve az ügy gondozására. Az érsek a második nap délelôttjén az Actio Catholica székházában vett fel a kocsijába, s míg a Markó utcába beértünk, referáltam neki az elôzô nap történéseirôl. Magától mondta: de hiszen én akár püspöki reverendában is odaülök Asztalos mellé a vádlottak padjára is, -- mikor az a kérdés merült fel, hogy bemenjen-e a tárgyalóterembe, vagy se? Én az elôzô napi, a püspökökre célzó kiszólásokra hivatkozva, azt az álláspontot képviseltem, hogy ezt nem kellene megkockáztatni, mert megjelenése csak olaj lenne a tűzre. Ezért aztán le is mondott róla. Késôbb, mikor már magam is börtönbe kerültem, és a Gyűjtôben személyesen is találkoztam Asztalos Jánossal, mondta el nekem, hogy mennyire rosszul esett neki, hogy az érseke nem jött el a tárgyalásra. Nem ecseteltem neki, hogy ebben én lehetek a ludas, mert úgy éreztem, hogy ha a dolgot a fenti magyarázattal mondom el neki, akkor ezt valamiféle megminôsítésnek érezné. Pedig elôttem csak az a személyesen ismert, konkrét eset lebegett, mikor a katonák saját testükkel fedezték megsebesült tisztjüket. Én a magam ügyében senkit sem kívántam magam mellé a vádlottak padjára. (Arról nem is beszélve, hogy késôbbi tapasztalataim rámutattak az egyedüllét gyakorlati elônyeire a védekezésben, mikor a másik jószándékú ballépése sem tehet keresztbe!) Mikor a nyomozás idején közvetlen felettesemnek, Mihalovics Zsigmond prelátusnak sikerült idejében távoznia az országból, volt letartóztatott paptársam, aki rosszalva mondta: na, a fônököd szépen cserbenhagyott téged! És gyanakodva és értetlenül nézett rám, mikor azt válaszoltam, hogy örülök, hogy sikerült neki, mert igazán felesleges, hogy ugyanazért a dologért ketten is üljünk itt, míg így a maga lehetôségeivel tud dolgozni az Evangélium és a magyarság ügyéért. Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem, s azt gondolja, hogy csak megjátszom magam. Hogy a témát reálisan közelíthessük meg, azt a másik oldalról kell kezdeni. Aki nem látta közelrôl, el sem tudja képzelni, hogy milyen szédületes elhagyatottságba zuhant letartóztatásakor a sztálinista baloldaliak legtöbbje. Emlékszem egy ávós alezredesre, aki állítólag külföldön adta el a magyar kémhálózat egy részét. Ôt aztán valami furfanggal hazalopták, halálra ítélték, majd kegyelembôl életfogytot kapott. Eleinte azt gondolta, hogy ezt ô úgyse tölti le, a barátai majd kiviszik, de ebbôl csak annyi történt, hogy a felesége azonnal elvált tôle, és körötte az egész világ mindenki mással együtt belesüllyedt a semmibe. S róla csakhamar az hírlett, hogy az idegrendszere már felbomlóban van. Vagy az a két 56-os nagy kamasz testvér, akiknek a szülei rendôrtisztek voltak, mindketten. Azt mondták nekik: vagy a rendôrségtôl válnak meg, vagy a gyerekeiket tagadják ki. Az utóbbit választották. Az elsô halálos ítélet után a fiúk itt is életfogytra szóló kegyelmet kaptak, s az ítélet után talán egy évre a szülôknek is megengedték, hogy meglátogathassák gyerekeiket a börtönben. A fiúk azonban a kitagadásra utalva, elutasították szüleiket és nem voltak hajlandók lemenni a beszélôre. A szülôk hazamentek, és együttesen fôbelôtték magukat. Ezek az emberek nyugatot a földgömbrôl is leradírozták, s mikor kelet meg ôket radírozta le magáról, a legüresebb semmi várt csak rájuk. Míg közülünk az is, aki a legelhagyatottabbnak tudta és érezte magát, az is számolhatott azzal, hogy szerte a világon egyének és szervezetek tartják számon az üldözött keresztényeket, évente visszatérô imanapok vannak a vasfüggöny mögött élôkért és az ottani rabokért, s a világ minden részén keresztény kicsik imádkoznak esténként a keresztény rab bácsikért és nénikért. S ebben az értelemben felettünk lebegtek Izajás szavai (60,15): ...bár elhagyatott voltál, mindenki csak gyűlölt és cserbenhagyott, mégis büszkeség tárgyává teszlek örökre, öröm forrásává nemzedékrôl nemzedékre... vagy a 2Kor 4,9 verse: ...üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk... Mielôtt azonban tovább mennék, be kell vallanom, hogy a bennem élô szakmai historikus máris fejet csóválva nézi ezeket a lapokat. Történelmi eseményekrôl beszélni anélkül, hogy az ember megmondaná ki, mikor, hol -- ez teljes sarlatánságnak tűnik. Bizonyos, hogy a következô nemzedéknek egyszer majd forráskiadványként kell bemutatnia mindazokat az iratokat, amiket még, vagy már meg fog találni. Reméljük, hogy valami ilyesmi egyszer még lehetséges is lesz. Mi csak romok között tudunk turkálni, vagy azok között se. Akár a pontos adatok, akár a személyes élmények, amikhez ma hozzájuthatunk, csak véletlenül kezünkbe kerülô bizonytalan roncsok. Rájuk támaszkodva pontos, hiteles és elfogulatlan eseményrajzot legfeljebb egy-egy részletben lehet adni. De ha átfogásra nem is, arra képesítenek a részletek, hogy az események irányultságát meghatározzuk, s erre támaszkodva a történések általános erkölcsi jellegét körülírjuk. Hogy pl. az események során ki, mikor, milyen ügyben és milyen mértékben volt hűséges az Evangéliumhoz, vagy hűtlen hozzá, ezt ma még csak a Magasságos Mindenható tudhatja. De ami csak a kezünkben van, az is tanúskodik már arról, hogy voltak megrázó és szívmelengetô hűségek, és voltak siratnivaló árulások. De még az ezekért való felelôsséget sem lehet pontosan megállapítani. S ezért teljesen méltatlan lenne, ha a kutató elôtt beigazolódik Kis Jóska egy botlása, és ô ezt teljes névvel és adatokkal közli, mikor ô is tudja, hogy akár egy tucat ennél sokkal súlyosabb és piszkosabb dolog is lehetséges, mindössze ezekrôl még, vagy végérvényesen nem lehet tudni. De akkor Kis Jóska magányos leleplezése az igazság átfogó ismeretéhez nemhogy közelebb vinne, inkább eltávolít tôle. Hisz a közlés önkénytelenül is azt sugallja, hogy ez van, pedig mi minden van még...! Az is igaz, hogy egy-egy esetben ez a magatartás csak fügefalevél az igazi szereplôn, akinek a személyét a hozzáértôk elôtt a körülmények teljesen világossá tehetik. A kutató errôl nem tehet, és a nagyközönség felé nem ez a helyzet, és végül ez az, amit egy erkölcsi jellegű történelemszemlélet egyáltalán megtehet. És mert mindenre nem képes, az nem jelenti azt, hogy azt se tegye meg, amire még képes. Amire viszont képesek vagyunk, azt komolyan kell tennünk. Akit például neurotikus félelmek nyűgöznek le 1992-ben is, az maradjon csöndben. Mert ha egy börtönviselt nem közli egykori ávós kihallgatóinak nevét, az elfogadható, hisz még a vélt tudás sem minden esetben helytálló. Hogy a nevük monogramját közölje, az gyerekes dolog, de hogy ezt fordítva közölje (amit persze az ügyben járatos úgyis azonnal észrevesz), az beteges. Arra azonban jó illusztrációnak, hogy a mai olvasó elôtt felderengjen nemcsak azoknak a tragédiáknak a mélysége, amikrôl az ilyesféle írások szólnak, hanem az a véres veríték is, amiknek árán a tragédiákról beszámoló írások is megszületnek! * * * És ne gondoljuk azt, hogy akár a tényleges cserbenhagyás is nem került magának a cserbenhagyónak is sokba, nagyon sokba! Akkor, ha alapjában véve mégiscsak becsületes szeretett volna lenni. Külön, és nem idetartozó feladat az olyan nyilvánvalóan és egyértelműen hűtlenekként elkönyveltek szerepe, mint Beresztóczy, Horváth Richárd, Máté János, Várkonyi Imre, és hadd ne folytassam a sort. Ezek nappalai és éjszakái sem voltak irigylésre méltók. Azok, akik valójában becsületesek voltak, de kötelességüknek vélték a személyi, vagy intézményes ,,túlélés'' biztosítását, éltek állapotszerűen a legfelôrlôbb feszültségben. Annak idején a kezemben volt az egyik rendi elöljárónak másfélsoros aláírt és lepecsételt rendelkezése. Így szólt: ,,X.Y.-t z.-i rendházunkból azonnali hatállyal elhelyezem''. Az egyházjog csak áthelyezést ismer, nem elhelyezést. Ha valahová átkerül egy rendtag, akkor valahonnan szükségképpen el is kerül. Egyházjogi perrel bebizonyított rendkívül súlyos és megbotránkoztató erkölcsi vétség kell ahhoz, hogy valamelyik szerzetesrend egy fogadalmasát csak így a kapu elé tegye, nem pedig az Állami Egyházügyi Hivatal, vagy a rendôrség követelôdzése. A rendôrség fegyveres beavatkozása ellen mit sem tehetünk. De még ettôl a népszerűtlen feladattól is megkímélni ôket, csakhogy mi magunk és az intézmény jó fiú maradjon, ez a hűtlen sáfárok okossága, ,,a maguk nemében'' (Lk 16,8), mert Krisztus csak arról tud, hogy ,,ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak'' (Jn 15,20). Ezzel számolva, viszont a fenti stílusú dolgokat megélve, töprengett elôttem egy szerzetes mondván, hogy növendék korában az egyházjogban részletesen megtanították arra, hogy mi mindent jelent az, ha valaki hűtlen a rendjéhez. Arról nem volt szó -- mondta elgondolkodva --, hogy akkor mi van, ha a rend lesz hűtlen valamelyik tagjához? Pedig: tényleg! Egy nálam fiatalabb rendtársam levelébôl idézek, aki kispap korára emlékezik: ,,Azt írod: a Vízműveknél vízóra leolvasó voltam... hát errôl eszembe jutott egy apró eset. Egy alkalommal édesanyám meséli, hogy képzeld el, egy új ember volt nálunk vízórát leolvasni, elbeszélgettem vele, mondtam, hogy te piarista vagy, mire azt mondta, hogy ô is piarista tanár. Elôször nem akartam elhinni, de olyan szimpatikusan és kulturáltan beszélt, hogy talán mégiscsak lehet. Kérdezd meg a rendházban, hogy lehet ez? -- Hát ez bizony egybevág, csak Te lehettél ... megkérdeztem Elôd urat, ô pánikba esett, Albert úr pedig... valami olyat mondott, hogy errôl nem szabad beszélni. Ott maradtam egyedül a problémámmal, hogy valami nagy gonoszságot tettél-e, vagy esetleg megnôsültél, azért vagy a renden kívül. Mindenesetre, arra emlékszem, hogy napokig imádkoztam érted, hogy a dolog rendbe jöjjön... Amikor szabadulásod után az elsô szentmisédet mondtad az ötödik emeleti kis kápolnában, ott voltam én is, de a két dolgot csak most tudtam összekapcsolni.'' A levél kelt 1991 novemberében. -- Nem az a hazugság, gyanúsítás, rágalom érdekes, amit kívülrôl szórtak ránk, de ami a magunk mulasztása, puhasága, gyávasága következtében szállt a szélben, mint a kutyatej bóbitás magvai! A cserbenhagyás levegôjét árasztó esetek túlnyomó része nyilván abból az evilági okoskodásból eredt, hogy a bajbajutottat elöljárói gyorsan leírták a többiek és az intézmény ,,érdekében''! S ennél az átfogó megállapításnál az ember kissé levegô után kapkodva megáll, felsóhajt, fohászkodik és kéri a Mindenható irgalmát. Mert mit tud mást tenni? Cyprián-szindrómának szoktam nevezni azt az ellenkezô magatartást, amit a Decius-féle üldözésben, a harmadik század közepén kivégzett Cypriánnál, mint az akkori keresztény vértanúknál általában, találunk: még a kiomló vérüket is felitatják kendôkkel, eltemetésükrôl gondoskodnak, tárgyalásukról jegyzôkönyvet (acta) vesznek fel, s ôket az Egyház kincseinek és jövôje biztosítékának látják. A mieink szeme elôtt csak az Egyház jelene forgott! (Esetleg csak a saját maguké?) A fenti ,,elhelyezô'' elöljáró szimpatikus idegrendszeri összeomlásban halt meg, ami tipikus halálnem volt azoknál, akik tényleg két malomkô között ôrlôdtek, tehát akik számára a hűség is követelôdzô valóság volt. Mert a fent névvel megjelöltek számára már csak a ,,másik'' malomkô létezett. Ez hol ôrölte, hol kiszolgálta ôket. Az egri érsek, fôpap létére, a XX. században még -- tubákolt. Már 1948 elôtt mesélte nekem elgondolkodva Mihalovics Zsigmond, az A.C. akkori igazgatója, hogy az érsek milyen kellemesen volt meglepve, mikor az államiakkal való tárgyalás egyikén helyére oda volt készítve egy csomag külföldi tubák. És attól kezdve rászokott, hogy -- bármi történjék is közben az Egyházzal -- ôt az ÁEH ellássa az itthon beszerezhetetlen tubákkal. Amit az készségesen meg is tett, amirôl annak Elnöki iratai tömören tanúskodnak.[28] Aki számára a tubák ilyen fontos, az nyilván jóval megértôbb lesz az azt beszerzô cég óhajaival szemben! -- És jusson még az eszünkbe, hogy egy évtized elôtt, a kereszténység felé ugyan tapogatódzó, de magához a megkeresztelkedéshez el mégsem jutott Simone Weil Londonban éhenhalt, mivel már csak annyi táplálékot volt hajlandó ott is magához venni, mint amennyit az övéi ugyanakkor Auschwitzban kaptak! Táplálékot, nem tubákot! De hát azért azt se higgyük, hogy a másik oldalon nem voltak gondok. Egyik kihallgatásom alkalmával, négyszemközt, hangosan töprengett elôttem a börtönviseltek elôtt közismert Svejk. Svejk akkoriban ôrnagy volt, évekkel késôbb a Gyűjtôfogház ún. operás tisztjeinek -- beépített ávós nyomozók, nevüket az orosz mintára használt operatív megjelölésrôl kapták -- fônökeként, alezredes. A rabok közvéleménye szerint az egész világirodalomból csak a Svejket ismerte, azt magánál hordta, széleseket nevetett rajta, amikor a ,,nyomozási tervben'' az értelmetlenül hosszúra kiszabott nyomozati idôt valamivel ki kellett töltenie. Mint egy kisdiák, a könyvet az íróasztala kihúzott fiókjában tartva, olvasott belôle nekem is, nagyokat kacagva, s készen arra, hogy belökje a fiókot, ha valaki belépne a szobába, s akkor elkezdjen valamit gépelni az íróasztalán álló írógépbe fűzött üres papírlapra. Ebben az összképben válik érthetôvé szóban forgó töprengése is. Valamikor, valami címen letartóztattak egy domonkos szerzetest, és ô utasítást kapott felülrôl arra, hogy hallgassa ki az ügyre vonatkozólag annak rendfônökét is. De hát hogyan -- morfondírozott elôttem. A törvény eltörölte a domonkos rendet. Még domonkos szerzetes sincs, még kevésbé lehet annak elöljárója. Ezért az illetô vagy nem elöljárója a letartóztatott szerzetesnek, de akkor minek hallgassam ki. Vagy tényleg elöljárója, de akkor nem kihallgatnom kell, hanem letartóztatnom, mert akkor ez maga is államellenes összeesküvés. De a ,,terv'' és az utasítás szerint letartóztatni nem lehet, de hát akkor hogyan viselkedjek vele szemben? Bohócot kell csinálnom magamból! Nem tudtam a gondjain enyhíteni, mert hisz az egész helyzet valóban cirkuszi volt. Ôk is tudták, hogy minden becsületes szerzetes lelkiismeretében továbbra is annak tudja magát, az elöljárói is elöljárójuknak, legfeljebb nem merik, vagy taktikából szándékosan nem élik ezt meg nyilvánosan. S amellett ezeken a lelkiismereti dolgokon változtatni az egész szocialista világrendszer sem lett volna képes. A mi oldalunkon -- emberi gyarlóságunk mértékében -- szélsôségesen eltérô intenzitásban alakult az egyesek magatartása. Voltak nagyon keményen végiggondolt és megszervezett gócok. Az egyik legmesszebbre mutató elszántság volt az, mikor 1949-ben a jezsuitáknak sikerült szinte a teljes növendék-állományukat, több mint félszáz embert egyenként külföldre juttatniuk. Idôk folyamán közülük vagy két tucat egyetemi, fôiskolai tanár került ki, s mikor már az utolsóknál lebukott a vállalkozás, és ezért az ,,illegális'' rendi vezetôség börtönbe került, senki nem drágálta a lényegében sikeres akció árát. Ma pedig a rend magyar vonatkozásban rendelkezik azzal a kemény szellemi irányító maggal, amivel az ,,óvatosak'' nem! Mint ahogy egy hosszú börtönidôket ült szerzetesnek mondták a helyzettel ismerôsök: -- Te, ezek meg ezek, mit nem adnának azért, ha akár havonként eladhatnád nekik a börtönidôdet! Viszont nem egy olyan egyházi elöljáró volt, aki pár száz méterre lakott csak börtönviselt régi jóbarátjától, egykori beosztottjától, és évtizedeken keresztül nem lépte át annak lakása küszöbét, azzal az ürüggyel, nehogy ezzel veszélyeztesse a saját még meglévô lehetôségeit. Hány esetben történt, hogy a szabaduló jelentkezik a lelkiismerete szerinti illetékesnél, aki azonban csak gyorsan lerázza, azt se mervén tôle megkérdezni, hogy délben hol kap a másik egy tányér levest? S ezek után természetes, hogy a keresztény társadalom egésze még kevésbé verte a mellét, hogy mi vagyunk az Egyház, mint ahogy itt-ott ma teszik sokkal ártatlanabb egyházközségi üléseken. Ebben a vonatkozásban az egyik legelképesztôbb dolog az 1961-es perhullámmal kapcsolatosan a magyar püspöki karnak 1961. március 15-én kiadott II. számú körlevele, amelyben ,,...úgy magát, mint a ...katolikus papságot elhatárolni kívánja az ilyen felelôtlen egyházi személyeknek cselekményétôl''. Mondva mindezeket még a nyomozati idôszak alatt, minden bírói eljárás elôtt, prejudikálva az ítéletnek, ami Európában az ilyen súlyú közéleti személyiségektôl mindig is a lemondást és visszavonulást követelte meg. Igaz, hogy az a hír járja, hogy a körlevél Beresztóczy hamisítványa volt, amirôl maguk a püspökök is csak utólag szereztek tudomást, csakhogy ezt a körlevelet azóta sem vonták vissza, vagy utasították el. Viszont annak idején hány letartóztatottnak vágták a szemébe, és zavarták meg azzal, hogy ,,hiszen magukat a saját püspökeik is elítélik!''[29] Én is annál a kis letartóztatott asztalnál olvastam elôször ezt az írást. Aztán szó nélkül letettem az asztal sarkára. -- No, mit szól hozzá? -- esett nekem éhes várakozással a nyomozótiszt. -- Semmit! -- Hogyhogy semmit? -- Mert lehet, hogy ezt az írást a püspökök tényleg aláírták. Végeredményben megfelelô eszközökkel mindent alá lehet íratni az emberekkel. Az azonban lesír a szövegrôl, hogy fogalmazni nem ôk fogalmazták. Ennyi szimatom már nekem is van az egyházi dolgokhoz. Nincs ennek semmi jelentôsége. A tiszt szó nélkül süllyesztette el a papirost, és elôttem soha többé nem is emlegették. És mindez teljesen áll, akkor is ha a Beresztóczy- feltételezés igaz, amirôl persze abban a pillanatban fogalmam se volt. Viszont tudok olyan paptestvérrôl, aki elhitte és komolyan vette mindezt, és tökéletesen elvesztette a talajt a lába alatt. Ugyanide tartozik annak a szerzetesnônek az esete is, akit mikor a maga evangéliumi magatartásától sehogy sem tudtak eltéríteni, így szidalmaztak: -- Mit akar maga? Mit akar megvédeni? Hisz maga egy nagy senki! A püspökeinek kellene itt ülniük a maga helyén! (Lásd 50. old.) Milyen sajnálatos, hogy mindez így történt. És nem föltétlenül kellett volna így történnie, mert egészen másként indult. Serédi Jusztinián, esztergomi bíboros-érsek 1944. október 6-i egyházmegyei körlevelében, a 7779. sz. utasításban közli papjaival, hogy ,,bármilyen lenne a helyzet a lelkipásztoroknak ott kell maradniuk híveik között, hogy éppen a legnagyobb megpróbáltatás idején teljesítsék lelkipásztori kötelességüket, még vértanúság árán is'' (ez utóbbi kiemelés tôlem). A prímás 7451/1944.sz.a. szeptember 19-én kereste meg a püspöki kar tagjait azzal, hogy ,,a mostani bizonytalanságban... szokásos ôszi konferenciánkat az idén nem tartjuk meg... püspöki kar tagjai az alább megjelölt kérdésekben szíveskedjenek... véleményüket velem közölni, illetve szavazatukat per vota dispersa leadni.'' A latin kifejezés azt jelenti, hogy a püspökök nem jönnek össze, hanem ki-ki a maga részérôl egyedül dönt, s döntését, mint szavazatot valamilyen úton eljuttatja a prímáshoz, aki azokat összesíteni fogja. Azonban 1944. október 6-án -- tehát a fenti körlevéllel azonos napon -- zjabb levelet küld a püspöki kar tagjainak, mert közülük többen mégis óhajtották a forma szerinti összejövetelt, és ezért most október 17-re összehívja a püspökkari konferenciát. Erre az összejövetelre azonban mégsem került sor, nyilván, mert közben egyrészt a front átlépte az országhatárt, másrészt a két nappal korábban történt nyilas hatalomátvétel egyáltalán nem javallta a püspököknek akár, hogy csak órákra is otthagyják székhelyüket, akár hogy valahol valamennyien együtt találhatók legyenek. Azonban a prímás már ebben az október 6-i levelében is írja, hogy ,,az Apostoli Szentszéktôl is érkezett számunkra olyan figyelmeztetés, amilyent én körlevelemben már elôzôleg megadtam papjaimnak, hogy 'parochi, administratores, a plébánosok, káplánok a capellani praesentibus et fenyegetô, vagy jelenlévô imminentibus quoque tempestatibus veszedelmek esetén is saját in sua quisque paroecia cum plébániájukon, a híveikkel együtt fidelibus suis maneant.' maradjanak. A konferencia elmaradása ellenére is, ez a közlés megtette a maga hatását. A váci püspöki levéltárban található 2340/1944 sz. iratnak csak épp a felzetlapja van meg -- az elmúlt évtizedek súlyát levéltáraink is megszenvedték. A felzetlapon belül azonban még ott van annak a fogalmazásnak a vége, ami nyilván magát az iratot tette ki. S mivel a felzetlapon alul kívül még az a szó is rajta van: ,,Circularis'', nyilván egy egyházmegyei körlevél fogalmazványával van dolgunk: aki kiemelte a tartalmát, meghagyta az utolsó lapot, hogy a számozott sorrend sértetlen maradjon, gondolván, hogy a rajta lévô két és fél bekezdés -- összesen vagy harmadoldal -- már se nem szoroz, se nem oszt. Az utolsó bekezdés azonban a maga teljességében így hangzik: (oldalt az alcím:) ,,Tilalom az állomáshely elhagyására.'' A szöveg: ,,Bár nincs tudomásom arról, hogy valamelyik paptársunk állomáshelyét -- még a legnagyobb veszélyben is -- elhagyta volna, de más megyéspüspökök és állami tanügyi hatóságok hasonló intézkedéseivel kapcsolatban (úgy rendelkezem -- ez a két szó tintával, kézzel kihúzva, s kézírással a következô néggyel helyettesítve) -- mégis közlöm azon rendelkezésemet, hogy az egyházmegyében alkalmazott papok (plébános, káplán, hittanár, hitoktató stb.) elôzetes és kifejezett fôpásztori engedély nélkül állomáshelyüket el nem hagyhatják.'' Erre az átfogóan önfeláldozást elváró felsô magyar egyházi rendelkezésre, amely az akkori viszonyok közt párját ritkítja, méltán lehetünk büszkék, hisz a szerb partizánok rémtettei következtében ez a magatartás csak a Délvidéken 36 tényleges papi vértanút jelentett.[30] Csak az a kár, hogy ez a fellángolás olyan rövidéletű volt![31] * * * Ahogyan fentebb már esett szó róla, más a cserbenhagyás erkölcsi ténye, és a cserbenhagyatás élménye. A kettônek semmi köze egymáshoz. A tényleges cserbenhagyás mellett is rendíthetetlen nyugalommal mehet el az áldozat, és gyötrôdhetik valaki a cserbenhagyatás élményétôl akkor is, ha semmi cserbenhagyás nem történt. Az alapkérdés mindkét oldalon az, hogy mennyi emberi ,,okosság'' és mennyi evangéliumi készség vezeti a szereplôket. 1948-ban, amikor az Actio Catholica felett már sötétedett az égbolt, a munkatársaimnak egyenként mondtam: ha nincs készen arra, hogy Szibériában éhenhaljon, menjen innen idejében. Volt férfi, aki elsírta magát, hogy velünk van a szíve, de ô már másfél évet töltött orosz hadifogoly táborban, ô ezt nem bírja, és elment békével. A fiatal, beteges titkárnôm azt felelte: kitüntetésnek tartom, hogy ilyen idôkben segíthetek atyáéknak, és kiment a szobámból. Ôt is letartóztatták, de bizonyíték hiányában sikerült felmentetni. A nemsokára bekövetkezett letartóztatásunkról Mihalovics prelátus úr azonnal jelentést tett Mindszenty prímás úrnak, aminek a szövegében csak évtizedek múltán olvashattam, mikor már egyikük sem élt, hogy ,,...kezet nyújtott, megöleltük egymást, letérdepelt elém, és megáldottam ôt''.[32] A kocsiban, amiben vittek, még felajánlottam magam a Krisztusnak, azzal a gondolattal, hogy kit vigyenek el, ha engem nem? Arra gondoltam, hogyha egyáltalán napvilágra kerülök még egyszer, legfeljebb roncs leszek, s ez csak a Kegyelem dolga, ha nem úgy történt. De az biztos, hogy a túlélés gondolata nem fordult meg a fejemben. * * * Majd 19 évi börtönidôm alatt egyszer kaptam, társaimmal együtt, egyházi elöljárói látogatást, Brezanóczy, akkori egri érsek személyében. Persze ô is azért jött, mert a kormány küldte. A kormány pedig azért küldte, mert az európai püspöki konferenciák akkori elnöke, Feltin párizsi érsek, hivatalosan járt az országban, és az a nálunk szokatlan ötlete támadt, hogy meglátogatja a börtönben lévô papokat. Hát ezt ugyan nem engedték, de hogy valahogyan kihúzzák a szônyeget a probléma alól, gyorsan beküldték Brezanóczyt. És ô jött! Utána lehetett hallani a smasszerektôl, hogy az a fekete Mercedes, amin jött, az aztán kocsi! Egy természetszerűen sokat utazó fôpapnak szüksége is lehet megbízható kocsira. Csak a foglyok meglátogatását Krisztus aligha így gondolta (Mt 25,36)! Végeredményben a Gyűjtô nem az egri egyházmegye valamelyik távoli sarkában leledzik, ki lehet oda menni villamossal is, busszal is. Az érsek úr így nem a mi oldalunkról jött testvérként, hanem az ateista hatalom megbízottjaként, az ô felükrôl. Hozott is mindegyikünknek két-két olyan doboz cigarettát, amit különben nem engedtek oda be -- különben sem cigarettáztunk --, és két-két tábla csokoládét, amit egyébként egyáltalán nem engedtek be. S a parancsnok az ô füle hallatára adta ki nekünk az utasítást, hogy ez csak nekünk szól, ebbôl senki másnak nem adhatunk. Az érsek nem szólt hozzá, mi meg szétosztottuk, de ennek a képtelen utasításnak szó nélkül hagyása mutatta, hogy milyen messze is voltak ezek az urak a valóságos élettôl! De ez csak a dolog egyik fele. -- A 61-es perhullám után voltunk, aminek már a nyomozati szakában is a fent említett körlevelében a püspöki kar elhatárolta magát tôlünk. A nyomozás alatt ezzel bennünket akartak megtörni, utána voltak próbálkozások arra, hogy hát akkor mi is forduljunk el a püspökeinktôl. Amellett Brezanóczy személye és magatartása különben sem volt olyan, hogy a keresztények hűséges részét tiszteletre gerjessze. A helyzet alkalmas lehetett arra, hogy a találkozás után az ôrség elégedetten somolyogjon, az érsek viszont megsértôdve, korábbi magatartását önmaga elôtt igazolva lássa. -- Még a zsinati egyszerűsítések elôtt voltunk, és így a körünkben általános tiszteletnek és tekintélynek örvendô Halász Piusz, ciszterci, kiadhatta a jelszót: találkozáskor az általános elôírások szerint féltérdre ereszkedünk és megcsókoljuk a püspöki küldetést jelképezô gyűrűt. Mindegyikünk egymás után így járt el, s a jelenlévô smasszertisztek döbbent csöndje érzékeltette az Egyház szuverén levegôjének jelenlétét. Egyike volt a börtönéletünk mellbevágó pillanatainak! * * * Enélkül az eleven belsô hűség nélkül azonban és a túlélésre szegezett szemekkel a cserbenhagyás magától adódik. A titkárnômet, hiába sikerült felmentetnem, az elárvult A.C. félôi azonnal kitették. De már a Gyűjtôbôl tudtam érdekében a prímáshoz fordulni, aki rögtön vissza is vétette. De egy fél év múlva, mikor a prímást is letartóztatták, az A.C.-ban neki is felmondtak. Cserbenhagyás? Minôsítetten! És mennyi ilyen kis piszkosság is volt! Ha a börtönben valamelyikünket a fent emlegetett operás tiszt hívott kihallgatásra, és valaki más után érdeklôdött, mikor az ember visszajött, legelsô kötelességének tartotta, hogy valami módon az érintettnek tudtára adja, hogy ezt kérdeztek rólad tôlem, ezt feleltem rá, hogy számolni tudj a dologgal. Az ottani helyzetben és körülmények közt is! 1966 elején ismét megsűrűsödni éreztem a levegôt magam körül. Akkoriban reggel 6 órakor miséztem a rendházi kápolnában. Az elöljáróm 1/2 6-kor szokott misézni, úgy hogy rendszeresen találkoztunk a sekrestyében, mert amikor ô bejött a kápolnából és éppen levetette a liturgikus öltözéket, én akkor kezdtem öltözni. Az adott napon ezen a korai idôben más nem is volt kettônkön kívül a sekrestyében. Amint végzett a dolgával, elment mellettem, aki épp öltözködtem, és halkan, de átfűtötten egy mondatot mondott, ami így hangzott: -- Téged is jól el kéne fenekelni, hogy nem tudsz a bôrödbe férni! Szegény, már ô is letette a Jóisten elé minden félelmét. Mert ebbôl nyilvánvaló volt számomra, hogy helyesen érzékelem a dolgokat, ôt már gyötörték azért, hogy mit tud rólam, amit ô nem a krisztusi hasonlóság felett (Jn 15,20) érzett örömmel fogadott, még csak nem is a rendôrség számlájára írt, hanem kizárólag nekem rótt fel. -- 1976-ban az A.C. akkori fôtitkára, az Amnesty International hivatalos érdeklôdésére azt felelte, hogy szabadon vagyok, amikor pontosan tudta, hogy börtönben ülök. -- Egy régi ismerôsöm érdeklôdésére volt aki a saját rendházamban is letagadta, hogy ilyen nevű tagja egyáltalán lenne a rendnek, még a nyolcvanas években is! Cserbenhagyás? Az, még ha én nem is tudtam róla! És amikor az 1950-es ,,megegyezés'' tárgyalásakor a ferences Schrotty Pál kihízelgi magának Rákosi bizalmát, ,,akit ôszintén csodálok'' mondja, és akinek ismételten emlegeti a ,,prófétai tehetségét''[33], akkor lehet hogy csak azon a bizonyos túlélésen dolgozik a maga és rendje érdekében, s eszébe sem jut, hogy ô most tulajdonképpen cserbenhagyással vétkezik. Minden más testvére, az Evangélium és Krisztus ellen. Fedje be az Úr irgalma egocentrikus rövidlátását! * * * S az élet még egy furcsasága, ami nem is jutna eszébe az embernek, s amit úgy neveznék, hogy pozitív cserbenhagyás. Mikor Werner Alajos, a nemzetközi hírű egyházzenész és zeneszerzô, annak idején a Zeneakadémián az egyházi zene tanszékének professzora meghalt 1979-ben, Lékai bíboros, mindenkin túllépve, maga temette el. Pedig addig nem sokat törôdött vele, hisz börtönviselt és a Regnum papi csoporthoz tartozó valaki volt, akik három perben is tettek tanúságot a maguk hűségérôl, és semmi közük sem volt Lékai ,,kis lépéseihez''. A bíboros azonban reálisan felmérte, hogy a Regnum mögött egy széles társadalom áll, és Wernernek magának is nagy volt a tisztelôi és baráti köre. Várható volt, hogy a temetésen nagy tömegek lesznek, ami be is jött. S a temetési menetben rózsafüzérét pergetô bíboros a tájékozatlanokban azt a látszatot kelthette, mintha ez az ô tömege lenne, holott az emberek nem miatta, hanem ellenére vettek részt a szertartáson. Hasonló dolog történt Emôdi László temetésén is. Egy fiatal ismerôsöm vitt ki kocsival a ravatalozóhoz. Emôdit is egy sok lében megfürdött egyházi személyiség temette, nem saját regnumi társai. A visszaúton a fiatal arról faggatott, hogy nem értette a búcsúbeszédet. Mintha valami sajnálat, valami bocsánatkérésféle lett volna benne, de csak úgy sejtetve, nem kimondva, nem elmagyarázva. Én mondtam el, hogy míg Emôdi a hűségéért többször volt börtönben, azután éppen ezért egyházi peremhelyzetbe szorítva, az aki temette, azt a BM a maga részérôl is gondozta. Most, a nyolcvanas évek végén a halottakkal már a rendôrség nem törôdik, a másik egyházi oldal is tiszteleg azoknak, akik már nem tudnak ez ellen tiltakozni, és megnyugtatja a saját lelkiismeretét azzal, amit ô magában bocsánatkérésnek nevez, s amirôl gondoskodik, nehogy valaki megértse. Bizony cserbenhagyták ôket, mikor a viharok idején elfordultak tôlük, és most újra cserbenhagyják ôket, mikor a szélcsöndben feléjük fordulnak, s úgy tesznek, mintha azokkal életükben is együtt meneteltek volna. Ezeket azzal hagyták cserben, szégyenítették meg holtukban, hogy melléjük tolakodtak! * * * Az eddigiek azt a benyomást kelthetik valakiben, mintha cserbenhagyáson csak azt érteném, mikor valakit az elöljárója hagy benn a pácban. Errôl azonban szó sincs. Elôször is alapjában véve mindenki, ha kicsi, ha nagy, nem a másik embert hagyja cserben, hanem a Krisztust. A másikat a nehézségek csak mint a Krisztus hűséges hordozóját érik, ezért is tudja azt békével, nyugodtan elviselni. S ezért az elöljárói tévedések sorába tartozik az is, mikor valaki azért lépett fel a beosztottjával szemben, mert ,,különben a rendôrség elvitte volna''. Ismerve bennünket, a rendôrség linkre is fenyegetôzhetett ezzel, hogy egy egyházi felettessel végeztesse el a népszerűtlen és piszkos munkát. De még ha ez minden esetben reális alternatíva lett volna is: szabad a személyi érdeket az Isten Országa érdekei elé tenni? Viszont arra is újra emlékeztetek, hogy itt elvi tisztázás folyik, a személyes felelôsségre vonásra csak az Ítélô illetékes! Hiszen bárki szenvedhetett akkor legyôzhetetlen információs beszűkülésben, pszichés elbizonytalanodásban, félelmi sokkban, minden erkölcsi felelôsséget feloldó befolyásoltságban stb. És van bizony ,,cserbenhagyás alulról is''! A pócspetri pörben például állami részrôl elhangzott, hogy garantálnák Asztalos János életét, ha a püspöki kartól olyan biztatást, vagy engedélyt kapna, aminek értelmében átháríthatná a felelôsséget a fôpapságra, mondva, hogy ô kénytelen volt a kapott utasításoknak engedelmeskedni. Csak az a bökkenô, hogy ô, mint keresztény, az Egyháza világnézeti jellegű intézményeit a maga lelkiismerete alapján is, utasításoktól függetlenül is tartozott védeni. Ezért egy ilyen látszólagos felelôsségáthárítás -- nem történt meg! -- ,,alulról való cserbenhagyás'' lett volna, amikor tehát az alárendelt hozza kényes helyzetbe a fônökét, önmaga önzô védelmében. És itt is ugyanarról a Krisztusról van szó, akit az aposztata is cserbenhagy. De még jóval az aposztázia elôtt is vannak az ,,alulról való cserbenhagyásnak'' finomabb formái is. A rendek feloszlatása idején élt az a, bár gyér számú, típus, amelyik magasrendű és különleges szellemi képzettségére, pl. nyelvtudására támaszkodva állt be egy megfelelô állami vállalathoz. Ott ôt ismerve, jól kizsákmányolták, alulfizették, lenézték, éreztették vele, hogy csak megtűrik, ô azonban mindezt vállalta, mert így mégiscsak kivülesett a viharzónán. Helyzetének megóvása érdekében nem érintkezett egyháziakkal, nem végzett semmiféle papi munkát, esetleg titokban, otthon misézett. Cserbenhagyta -- jogi árulás nélkül -- azt, amire ô maga adta, szentelte életét. Példa a régi tételre: propter vitam perdere vitae causas: az élet megóvása érdekében elveszíteni az élet értelmét! (l. 49. old. is) Ennek pár-csoportja ,,az ájtatos manók társasága'': akik nem tudtak templomszag nélkül élni, akármi folyjék is abban a templomban. Ezek mentek el a legvadabb békepapok mellé is kántornak, sekrestyésnek, mert a fônökük akár emberszámba se vette ôket, de kiszolgáltatta magát velük, s ezért meg is védte ôket -- tehát ugyanott vagyunk. Ezekbôl az ismertebbek akár még olyan dugi-kisegítôk is lehettek, hogy a templomot (és a perselyeket) mégiscsak megtöltsék a hívek, akiket különben a templom gazdájának sem az egyénisége, sem a munkája különösebben nem vonzott. Végsô fokon itt is a Krisztus a cserbenhagyott, és itt is alulról való cserbenhagyás történt. Ugyanebbe a kategóriába esik társadalmunk egészének a puhasága, lazasága, gyávasága. Egy alkalommal a Gyorskocsi utcában vágták röhögve a szemembe, hogy az emberek nem fognak idejönni tüntetni magukért -- és én tudtam, hogy tökéletesen igazuk van! Mert társadalmunk mai világnézeti érettségi fokán hajlandó otthon, behúzott függönyök mögött imádkozni, sôt akár könnyes szemekkel jönni ki a Gandhi-filmrôl, de kiállni, harcolni és kockáztatni, no azt nem! Neki a kereszténység arra kell, hogy a földi élete legyen minél nyugodtabb, biztosítottabb, ezért az Evangéliumot is csak szelektáltan olvassa. Ilyeneket, hogy ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20), vagy: nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot (Mt 10,34) ,,az ô Evangéliumuk'' nem tartalmaz. De továbbmenve ide tartozik mindaz a hittanról, templomból való elmaradás, keresztek, érmek levétele nyakból, vagy lakásfalról, amely folyamatnak 1991-1994 között most viszont a megfordulását élhetjük meg. S ez aligha történik több hittel és elszánt meggyôzôdéssel, mint az elôzô fordított folyamat történt. De még sokkal hétköznapibb, kevésbé észrevett és számon tartott formái is vannak ennek a szürke alulról való cserbenhagyásnak. Hivatalos ügyekben jártam 1946 tavaszán, tehát éppen csak a háború után, még teljes szegénységben és szétesettségben, a fôváros egyik peremkerületi plébániáján. A plébános -- már nem él -- tele volt panasszal. Megmutatta a nappali-fogadó szobáját azzal, hogy képzeljem csak el, az egész bútorzatot neki kellett kiskocsin hazahúznia a budai sziklapincébôl ide Pest szélére. Mert a bombázások elôl oda vitette, hisz ez egy párizsi bútorkiállításon díjat nyert nagyértékű készlet. Igen, azokban a háború elôtti években készült divatos kommersz áru volt az egész. Rengeteg fából, rengeteg -- és felesleges -- faragással, amitôl a könyvszekrényben éppen csak a könyveknek alig jutott már hely. Én csak néztem, és magamban azt gondoltam: megérdemled a sorsodat. Az ôrangyalod jól kitolt veled, bár úgy látom nem sokat tanultál belôle. Hát azokban az idôkben az volt egy pesti, külterületi plébános dolga az Evangélium szerint, Krisztus szeme elôtt, hogy esztelen divatbútorokra pazarolja az energiáit? Hát nem magától értetôdô, hogy a hívei a Gandhi- filmre esetleg még elmentek, de a Gyorskocsi utca honnan jutott volna eszükbe? De az akár így, akár úgy cserbenhagyókról nem szól az Írás biztatása, csak azokról, ,,akik nem imádták a vadállatot és bálványképét, és jelét nem viselték homlokukon és kezükön'' (Jel 20,4). * * * Végül érdemes még szembenéznünk azzal a lépcsôzetességgel, amiben a cserbenhagyás szerkezeti alapformái mindmáig tartóan kiépülnek. a/ A kiindulás a túlélésre irányuló belsô elhatározás. Ez alapjában véve értéktévesztést jelent: a feltétlen hűség helyére más kerül. Tudom, hogy a ,,túlélés'' fogalmának itt képviselt félretételét -- aminek becse az elmúlt évtizedekben társadalmunkban széles és értékelt volt -- esetleg nem könnyű az olvasónak elfogadnia. Ezért idéznék abból az 1949. évi január 11-én kelt pápai levélbôl, amit Mócsy Imre jezsuita páter hozott el Rómából az akkori magyar püspöki karnak: ,,...gondoljatok arra, hogy az Egyház szabadságaiért és szent jogaiért nemcsak fáradtságot és szorongattatást kell elviselni, hanem, ha szükséges, még az életet is fel kell áldozni.''[34] -- Ugyanô szóbelileg hozta azt az üzenetet: ,,Az egri érseket senki sem bízta meg tárgyalások kezdeményezésével az állam és Egyház közti kérdések ügyében.'' Valamint Tardini, a különleges ügyek akkori vatikáni titkára üzenetét ugyancsak a püspöki kar számára: ,,Siano forti ed uniti''[35] -- legyetek bátrak és egységesek. b/ A következô lépcsô a lapulás. Dehogyis akar a lélek áruló lenni, sôt azt hiszi, hogy egy újonnan megtalált érték, a túlélés, irányítja. Azt a problémát, hogy ezt össze tudja egyeztetni régebbi önmagával, úgy oldja meg, hogy nem csinál semmit. Bebújik egy vakondlyukba, s mivel elsô lépésben ez rendszerint kifelé is elég, a lelkiismerete megnyugszik, hogy ez az irány jó. c/ Ebben a téves nyugalomban aztán megindul vele szemben a szalámiszeletelés. Mindig csak egy kis szelet kívántatódik tôle. Az ellenállással kockáztatná az addig elért eredmények összességét, ami mindig aránytalan és esztelen dolognak tűnik fel. Viszont visszatekintve, ha már az elején egy csomóban látta volna az összes meglépett és odaadott szeletet, -- úgy sohasem lett volna minderre képes. Ezért méltatlannak is érzi, hogy mások egyszerűen kollaboránsnak tartják. d/ A helyzet változása után ezek képviselik a leghangosabban a túllépni rajta tételét. A jövôt kell építeni, nem a múltat piszkálni -- mondják --, mintha lenne terápia diagnózis nélkül! Az Evangélium világában persze nincs helye semmiféle bosszúállásnak, még visszavágásnak sem. Megértéssel és irgalommal kell a tényeket és felelôsségeket tisztázni. De tisztázni, azt kell. Az embernek van egyéni és közösségi oldala, ennek megfelelôen egyéni és közösségi lelkiismerete. Így van egyéni és közösségi lelkiismeret-vizsgálat is, bűnbánat is, elégtétel is, hogy ezek után megkaphassuk a feloldozást is. A magunk lelkiismeretétôl is, Mennyei Atyánktól is, és földi vonatkozásban a társadalomtól is. * * * Ennek a helyzetnek pozitív irányú megközelítését viszont a kétszeresen börtönviselt Timár Ágnes O.Cist. állásfoglalása tartalmazza. Az ôt érintô rendôrségi vizsgálatok folyamán három magatartási tényezôt dolgoz ki a maga számára. Ezek: a/ Az életem lényegét: hitemet, szerzetesi elkötelezettségemet nem tagadom meg, sem szóval, sem cselekedettel, sem mulasztással. b/ Nem akartam szem elôl téveszteni egy pillanatra sem azt a tényt, hogy az üldözést nem mi okoztuk, hanem mindnyájan üldözöttek vagyunk, keresztényeket üldöznek minden lehetô és lehetetlen eszközzel. c/ Missziónk az, ahová az Úristen állított, és ez erôsebb küldetés minden önként vállalt missziónál.[36] Aki ezeket végiggondolja, és magatartásában hű marad hozzájuk, az az elôzô négy lépcsônek közelébe sem kerül, nem környékezi meg a túlélésre és mentésre való iparkodás, sem elhatárolni nem fogja magát testvéreitôl, sem ítélkezni nem fog felettük, a Jóisten békéjében hordja el a keresztjét, ami általában egészségesnek is ôrzi meg testben- lélekben. * * * A legszélesebb, el nem csúszott tömegeink azonban korántsem ilyen öntudatossággal élték meg a hűségüket. Ellenállásukban általában sokkal több volt az érzelmi, hangulati elem, mint az értelmi. A bulik, kirándulások jórészt ennek a jegyében zajlottak le, legalábbis az azokon résztvevôk emlékeibôl ma azok bukkannak fel nagyobb súllyal. Maga az egész titkolt összetartás minden formájában jelentôs akarati, fegyelmi (aszketikus) összetevôket is megmozgatott és igényelt, de az értelmi vonalnak csak ritkán volt jelentôs súlya. Ez pedig komoly hiány volt, hisz a résztvevôk nagyobb része került ki az értelmiségbôl, részben tudatosan ôrzött családi hagyományok révén, részben mert értelmiségi mivoltánál fogva jobban átlátta az egész világnézeti helyzet súlyos emberi következményeit. Az adott helyzetben a legtöbb energiát ez az értelmiségi munka követelte volna meg. Ennek elégtelen mivolta magyarázhatja akár a késôbbi lekopásokat, akár azt, hogy valakiknél a hűségbôl inkább görcs lett, mint megalapozott, egészséges meggyôzôdés. Innen ered az is, hogy az elsô hű generáció a maga gyerekeinek általában már kevésbé hatékonyan és nívósan tudta csak továbbadni hitét és életét. Valójában legtöbbször inkább csak zárt együttélésrôl volt szó, ami eszköznek jó, de csak szilárd belsô meggyôzôdés mellett, amit helyettesíteni azonban nem képes. Az együttélés pedig görcsbe és katatóniába is átválthat, ami kifelé riaszt, belül pedig csak békétlenséget szül. Igaz, a mi adott körülményeink közt a zárt együttélés biztonsági elôfeltétel volt, s mint ilyen, nélkülözhetetlen, aminek elhanyagolása az életet csírájában fojtotta volna meg. Csakhogy ez a biztonsági, tehát szervezeti, formai elôfeltétel nem egyszer tartalmivá is lett, s a katolikum helyébe a mi sejtünk, egyesületünk, mozgalmunk, rendünk, plébániánk stb., már más oldalról is jól ismert dicsôsége lépett. Az Evangélium helyébe leplezetten és áttételesen, de mégiscsak a mi, az én! Ténylegesen nem volt nálunk a társadalom egészét, vagy annak csak egy átfogó részét érintô felsô vezetés. Biztonságból is, meg a felsô és alsó szintű résztvevôk óvatosságából is, egy-egy esetben akár idegi félelembôl, jórészt azonban az egyes csoportok tudatos magukra zárkózásából is. Mi csináljuk a legjobban, legóvatosabban, legfegyelmezettebben! És lehet, hogy valahol, valamikor gyakorlatilag így is van. De ez még mindig csak formai kérdés. A helyzet változásával tudnak-e az illetôk is újszerűen eljárni? Mert ha minden körülmények között, még érdeklôdésben, tanulásban is megmaradunk a magunk kis csapatának a keretei között, ez azt jelenti, hogy a keresztényüldözés forró drótja Moszkváig ment ugyan, az szabta meg a mikort, a hogyant és a meddiget, de nekünk nem volt gyakorlatilag élô, forró drótunk az Egyházig, Krisztusig, hanem nemegyszer mindössze jószándékkal indultunk el a magunk kútfejétôl, amelyik tagadhatatlanul hordozott evangéliumi vonásokat is -- sok más egyéb mellett -- és amelyiket így sohasem volt módunk ellenôrizni és korrigálni. Lehet azt állítani, hogy az akkori fejlettségű, érettségű és mélységű katolikus társadalom nem is volt képes többre, sok mindenre hivatkozva a felelôsség jórészétôl is mentesíteni lehet ôket, magán a tényen, annak minôségén, sôt következményein ez nem változtat. Kétségtelenül hűek voltunk, sajnos kétségtelenül nyárspolgárok is, ami azt is jelenti, hogy a hűségünk általában egyedi volt, nem közösségi! Ki-ki csak magára vigyázott, arra még igen, de a segítségre szoruló másik mellett nem készségesen, hanem bosszankodva ment el! Ez is a túlélési bálvány következménye: már az Egyházat is nehezen láttuk -- könnyen beszélnek ott Nyugaton! --, de a másikban végképp nem láttuk az Egyházat! Ezért az árvíz elvonultával is általában csak magányos vándorköveket lehet találni, amik megszokták ezt az állapotukat, és alig képesek egészséges, szerves kapcsolódásra. A cserbenhagyás komplexumának egész problematikája -- annak valóságától az attól való irreális félelemig -- az Evangélium közösségi színének teljes elhalványulásáról tanúskodik. * * * Bár fentebb is történtek utalások társadalmunk egészének puhaságára, lazaságára, a sietôs olvasó esetleg nem fogta ezt fel a maga teljességében és súlyában. A történtek illusztrálására ugyanis természetüknél fogva a valami módon kiemelkedô események, helyzetek és emberek kívánkoztak, és így valakiben önkéntelenül az a téves benyomás alakulhat ki, hogy valójában a kisebb-nagyobb irányító pozícióban lévôk vitték félre a szekér rúdját, és az azon ülô ,,kisemberek'' pusztán csak áldozatai az elôbbieknek. De ez bizony annak az egocentrikus ,,kisembernek'' a rövidlátása, aki azt várja vezetôitôl, hogy azok ingyen biztosítsák neki a lehetô legnagyobb kényelmet, aminek fejében ô viszont gátlás nélkül kritizálhassa ôket. Ezzel a felfogásukkal azonban csak az ember és a kereszténység közösségi természetét negligálják. Emlékezzünk csak arra a régi tételre, hogy minden népnek, nemzetnek, társadalomnak, közösségnek olyan vezetôi vannak, amilyeneket érdemel! A vezetôk ugyan irányítják, nevelik a társadalmat, de azt a társadalmat, amelyik ôket is kitermelte magából! A vezetôk és vezetettek kölcsönösen hatnak egymásra, és ha kezdetben eltérô értékeket, vagy színeket képviseltek is, ezek nagyjából csakhamar kiegyenlítôdnek egymással, vagy a két fél, így, vagy úgy, de megszabadul egymástól. Az egyéni és egyedi felelôsség kérdése a ,,kisemberek'' esetében épp úgy túl van a történelem szemlélôjének az illetékességén, mint a nagyokéban, de a típusról, az átfogó helyzetrôl velük kapcsolatosan ugyanúgy beszélhetünk, mint a vezetôk szintjén. A típus viszont nem mutat lényegi eltérést, legfeljebb nagyságrendbeli szintkülönbséget. Amíg Mindszenty szabadon volt, egy-egy beszédére százezren gyülekeztek össze, öntudatlanul is faltörô kosnak vélvén ôt a maguk evilági érdekei védelmében -- tisztelet a kivételnek. Utána viszont, mint már szó volt róla, az emberek levették a keresztet a nyakukból, a szobájuk faláról, a gyereküket nem íratták be hittanra, hanem visszahúzódtak önmagukba, mint az ôszi kikerics a hagymájába a tavasz elmúltával, hogy ott csöndben megvárják a jobb idôket. És hányukra nem köszöntöttek már rá a jobb idôk! És akikre még igen, azok közül hány keresi elô ma a fiókja mélyébôl puszta nosztalgiából a régi keresztet, és csak újra csalódik, hogy az sem hozza neki vissza azokat a bizonyos ,,Ferenc József-i aranyidôket''! S az ok itt is a ,,túlélni'', ,,menteni'' jegyében a jelen pillanaton való soha túl nem nézés. Nem kell kalandornak lenni, az ember megpróbálhat valamiféle modus vivendit is, de az 57. oldal Ratzinger idézete szól arról, hogy bizonyos határon túl minden tárgyalást meg kell szakítani. Fel kell állni -- és kész! A gyakorló katolikus Szombathelyi vezérezredes nem is tudott az újvidéki vérengzésekrôl. De ha azonnal feláll, amikor rájön a védett bűnösökkel szembeni tehetetlenségére, biztosan nem a szerbek karóján végzi. Ha az ôt a szerbeknek törvénytelenül kiszolgáltató Ries inkább feláll az igazságügyi miniszteri székbôl, minthogy ezt megtegye, attól halhatatlan ugyan nem lesz, de nem az Andrássy út pincéiben fogják a pribékek pár év múlva agyonverni. Mikor 1948-ban, a Földművelésügyi Minisztérium 83 vezetô beosztású tisztviselôjét ítélték el, mi lett volna, ha az egész minisztérium feláll az íróasztalok mellôl? Hát ha indulatoktól és dühtôl vezérelten éveken, évtizedeken keresztül tarthat a palesztinok intifádája, a balkániak, a kurdok, a baszkok, az írek, afrikai, amerikai népek gyilkos és halálos birkózása a maguk lehetôségeiért, nem lehet ilyesmit csinálni meggyôzôdésbôl és békés eszközökkel? No, persze, az önfeláldozást bele kell számítani, mint azoknál is! Az 1963-as amnesztia után az utcán találkoztam egy olyan édesanyával, akinek a családja katolikusnak számított a fôvárosban. Gyermekei hittantanulásához is volt közöm. Megkérdezett: maga most mit csinál? Azt, amit eddig -- feleltem. Hát van még, aki meri hittanra taníttatni a gyermekét? -- kérdezte, s úgy nézett rám, mint aki egy hibbanttal találkozott. -- Van -- feleltem. Azóta sem láttam, de több rokona forog ma is a katolikus közéletben ezekkel a híg színekkel. Viszont a központi szeminaristák az ötvenes évek végén egy tömbben ,,álltak fel'', mikor békegyűlésre akarták elhajtani ôket. Persze utána megvolt a maguk kálváriája, áldozataik is, de a nagyobb része ma mégiscsak felszentelt papként élhet a hivatásának. Ez a rövidlátó szemlélet átejthet még komoly koponyákat is. Annak idején Szekfű Gyula négyszemközt magyarázta nekem, hogy azért fogadja el a moszkvai követséget, nehogy különben egy csirkefogót küldjenek oda helyette. Nem ismerte fel, hogy az oroszok úgyis csak azt csinálják az adott helyzetben, amit a maguk belátása szerint tudnak is, akarnak is. Ha nem egy csirkefogó van ott, hanem ô, akkor a mögött a függöny mögött, amit az ô személye jelenthetett, esetleg még többet. Ugyanaz a helyzet, mint mikor a püspök azért helyezi el valamelyik papját, hogy annak ne gyűljék meg a baja a rendôrséggel (94-95. old.). A nagy mentési szándék csak elvette az emberek realitásérzékét, és helyette naivitással töltötte be ôket. Tudatunkban ma már közhelyként él Szabó Zoltán tétele, hogy Szekfű úgy került Moszkvába, mint annak idején Török Bálint a konstantinápolyi Héttoronyba.[37] Annyit is tudott csinálni. Csak Török Bálintot vitték, ô maga ment. Török Bálint dolga nem ámíthatott el senkit, Szekfűé igen, bármilyen jószándékkal tette is, amit tett. A szerzetestanároknak sem volt könnyű dolguk, mikor az iskolák államosítása idején a Prímás utasítására felálltak a katedrák mellôl. Az a kevés, aki ezt mégsem tette meg, a maga lassú elcsúszásával, csalódottá, zavarossá, vagy akár neurotikussá válásával csak azt a kérdést veti fel, hogy egyáltalán érdemes-e túlélnie annak, aki valamit feltétlenül túl akar élni? Ez a kérdés viszont egyformán érinti a kicsiket és a nagyokat! A katolikum, a közösségi mivolt, nincs csupán a jókra specializálva. Ha gyengék vagyunk, a gyengeségünket lengi be. De újra és újra hangsúlyozni kell azt is, hogy emellett a sajnálatosan átfogó igazság mellett az Isten iránti hűségnek számtalan apró kis mécse is lobogott. Sokszor szélfútta, ferdére égett csonkok, füstölgô, irányt nem mutató, naivul magukba fordultan égô, ügyetlen lángocskák, amiket valójukban csak Mennyei Atyjuk látott, s akiknek gyér viaszmaradványait a történelmi kutatás csak lassacskán tudja felszínre hozni. Az olvadás kezdetén jelentek meg, nem egyszer az író saját költségén, olyan önéletrajzi írások, mik szerzôjüknek ezen a történelmi áradaton való átkelésérôl számoltak be. A dolog természete szerint, ezek legtöbbje rövidlátó írás, melynek szemhatárát teljesen betölti az egyéni sors és vergôdés, mely nem is bírhat rálátással a történelmi sors egészének méreteire. Az átfogónak szánt írások pedig a legutolsó idôkig az irat- és levéltárak hermetikusan elzárt ajtaiba ütköztek, amik csak a rendszerváltás révén kezdenek lassacskán megnyílni. Így ezek a munkálatok mérhetetlen szellemi és anyagi energiák ráfordításával nem egyszer a föld egészérôl iparkodtak összegyűjteni a szenvedôk és túlélôk emlékeit és vallomásait. Bár tökéletes emberi munka nincsen, ez a módszer, amely ellenôrzô írásbeli forrásoktól elzárva, szinte kizárólagosan az emberi emlékezetre épít, az átlagosnál jóval több adathibát is tartalmaz. De hozza a szubjektív élményanyagot, ami nélkül viszont az iratok jelentenek egy csupán szárazon zörgô, embertelen papírhalmot. A becsúszott tévedésekért pedig az írók nem felelôsek. Annál megrázóbb annak a megtapasztalása, hogy -- ellentétben bizonyos másoldalú közéleti harcokkal -- ezekben a sok szenvedésrôl szóló, és legtöbbször egy-egy ugyancsak megszenvedett embernek tollából kikerülô írásokban vannak tévedések és egyoldalúságok, de indulattal, bosszúállási vággyal nemigen találkozhatunk bennük. Ez pedig a közösségi jellegű felelôsségérzetnek napjainkban egyik igen ritka megnyilvánulása. Ilyenek: Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon, Németh Lajos: Papok a rács mögött, Havasy Gyula: A magyar katolikusok szenvedései, Szántó Konrád művei: Az egyházügyi hivatal titkai, A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, A kommunizmusnak sem sikerült, és legfôbbként Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában c. négy nagy kötetre tervezett műve, melyben azonban még így sem kaphattak helyet például a civilek és a nôk. Részterületeket ölelnek fel a jezsuiták kiadványai saját rendtagjaikról: az Anima una sorozat, a regnumiakról Dobszay János: Így, vagy sehogy című kötete, valamint Tölgyesi Ágnes két filmjének szövegkönyve: a nôi szerzetesekrôl az ...evilágból..., és a férfiakról ...a kövek fognak kiáltani... Jelen írás pedig a széles társadalmat, az átlagot akarja bemutatni, azért szükségképpen kimaradtak belôle az önmagukban és önmagukért helytálló teljesítmények, mint Mindszenty, Ordass, Ravasz, Ispánki stb. kötetei, de ez nem jelent mellékezelést, csak a téma logikus következménye. Azóta megjelent Mészáros István: ...Kimaradt tananyag... I., II. és III. átfogó műve a hatalomról és az egyházról (1945-1990-ig) (A szerk.). Ezt a pár sort pedig azért kellett még ennek a fejezetnek a végére idebiggyeszteni, nehogy a csôdök és lemaradások reális látványa öntudatlanul is egyoldalúvá ferdítse egész szemléletünket. Egy régi felismerés mondja: ha a vihar kicsavar egy fát a hegyoldalban, annak hangjától visszhangzik az egész föld. De ha tavasszal körös-körül minden sarjad és nyílik, abból senki nem hall semmit. A rossz láthatóan és harsogóan rombol: ez természetellenes természete. A jó sokszor kicsiben, csöndben és észrevétlenül, viszont szívósan és életerôsen építi az Isten Országát. Nem volna természetes, ha nem fájnának az embernek a ledôlt oszlopok, az Isten Országának egésze azonban mérhetetlenül több és tágasabb náluk. ======================================================================== apostoli Az ,,apostoli '' ami a lélek és erô bizonyosságából áll nem meggyôzô szavakból (1Kor 2,4) -- szervezésbôl és erôszakból --, hanem a sugárzóan önfeláldozó elkötelezettségbôl. * * * Hitben hunytak el ôk mind, anélkül hogy elnyerték volna az ígéretet. Csak messzirôl látták és köszöntötték, s ezzel megvallották, hogy vándorok és jövevények a földön (Zsid 11,13). * * * ,,A vallástalanság, amelyben egész tudatos életemet leéltem, nem engedte, hogy kereszténnyé váljak. De a hívôknél tiszteletreméltóbb emberekkel nem találkoztam a lágerekben. A romlottság mindenkinek átitatta a lelkét, csak a vallásosokét nem.''[38] * * * ,,...a hívôk... jobban ellenálltak a hatalom csábításainak... jobban viselték a láger megpróbáltatásait és az átlagosnál nagyobb volt közöttük az életben maradottak száma.''[39] * * * Salamov elborult elmével, Primo Levi öngyilkosként halt meg. -- Kit üldöztek: A Krisztust, vagy téged? -- Akkor most kiért ágálsz: A Krisztusért, vagy magadért? Az agitátor vagy megfizetett, vagy megszállott, de mindenképpen anyagi, vagy szellemi befolyásoltság irányítja. Az apostol tüze saját lelkében ég, onnan belülrôl sugárzik, nem képes hallgatni, de nem magától, magáról és magáért beszél (ApCsel 4,19-20). Az agitátor, mint a hangosan beszélô, sorozatban készül és a szükséghez képest cserélhetô. Az apostolnak belsô image-a, belsô arca van, mégpedig egyedi, és elôször az van benne és belôle. Az apostolnak ez az egyedi belsô arca azonban teljesen megközelíthetetlen a napjainkban divatos humanista és egocentrikus antropológia felôl. Ez magától értetôdô, ha feldolgozzuk napjaink egyik legkomolyabb teológusának a szavait: ,,Die Person des Menschen lässt Végül is az emberi személy csak sich also nur von Gott her und auf Istenbôl kiindulva és Rá Gott hin definieren; Gott selbst irányulva határozható meg; az gehört in die Definition der Isten maga is beletartozik az menschlichen Person hinein. In emberi személy meghatározásába. diesem Sinn spricht die Schrift Ebben az értelemben beszél az vom Menschen als 'Bild und Írás az emberrôl, mint Isten Gleichnis' Gottes''.[40] képmásáról. -- Ez a tétel azonban azt jelenti, hogy minden antropológiának -- az apostolénak is -- kiindulása és megalapozása -- a teológia! A másik része, a kiteljesedése, pedig a történelem, hisz az ember (Istentôl leválasztott) embersége a maga teljességében ott fogható meg. A biológia, pszichológia, szociológia önmagukban csak a történelem materialista ízű részletei. A történelem ilyen átfogó jellegét tanúsítja például Chaunu: ,,Seul existe le passé. Le présent Csak a múlt létezik. A jelen csak n'est que passé au moment oú annak a pillanatnak a múltja, j'écris cette ligne et le futur un mikor leírom ezt a sort, a jövô passé qui se forge.''[41] pedig a magát épp formáló múlt. Azért a keresztény legelsô és legkisebb apostoli moccanása elôtt is a saját belsô tisztulását látja a legégetôbb feladatnak. -- Egy bájos eset: egy kisgyerek kérdezi a templomban az édesanyjától, hogy kik azok az emberek a templom üvegablakain? Az édesanyja azt feleli, hogy azok: szentek. A legközelebbi hittanórán véletlenül az a kérdés hangzik el, hogy kik a szentek? A kicsi jelentkezik, és azt mondja: szent az, akin átsüt a nap! A felnôtt hozzáteheti a Mt 5,14-et: ti vagytok a világ világossága! * * * Ez a tisztaság és világosság elôször is értelmi feladat. -- Senki sem csodálkozik azon, mikor a napilapokban a legkülönbözôbb továbbképzô tanfolyamok hirdetéseit olvassa. Azon sem, ha az orvos, a mérnök, a vállalkozó munkahelyén kapkod a szakmai folyóiratok legfrissebb számai után. A történelmi fejlôdés során az életünk ugyancsak felgyorsult, s aki nem tart lépést vele, kihullik. Ehhez a lépéstartáshoz azonban állandó reflektált élet kell, mikor ki-ki tudja, hogy a maga szellemi kocsiján együtt kell futnia a többiekkel, ha nem akar reménytelen helyzetbe kerülni. Az elôbbiek azonban önmagukban még csak az Ortega-i szakbarbárságot jelentik. A katolikusnak, hogy ma ténylegesen is az lehessen, a reflektált életet is a maga katolicitásában kell élnie! Ez elképzelhetetlen a Szentírás, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak, valamint a pápai enciklikáknak állandó forgatása nélkül! És akkor még nem esett szó a vallási élet klasszikusairól, egy a lélekben és nemcsak nevében katolikus sajtóról, sem olyan katedrális megnyilatkozásokról, melyek nem elvontak és nem hivatalosak, nem szárazak és nem giccsesen ájtatoskodók, hanem nívósan széles és mély szemlélettel és felelôs és átélt elkötelezettséggel süt rajtuk keresztül a kegyelem napja! Annak a bizonyos belsô image-nak a kialakulásáról csak mindezek megléte nyomán lehet beszélni. Az ne ejtsen át bennünket, hogy ma bárki, bármilyen címert akaszthat magára, büntetlenül. Amibôl azonban az is következik, hogy önmagában még nem jelent semmit, hogy ki minek nevezi magát: hívônek, keresztény művésznek, tudósnak, közéleti embernek stb. Nagyon helytálló az alábbi meghatározás: ,,Christliche Literatur ist Az az írásmű tartozik a Schrifttum, gleich welcher Gattung keresztény irodalomba, amelyik und welcher Thematik, das aus műfajától és tárgyától christlichem Verständnis von Gott, függetlenül, Isten, ember és a Mensch und Welt entstanden ist und világ keresztény értelmezésébôl ohne Berücksichtigung dieses született, és ennek a keresztény christlichen Verständnisses nicht értelmezésnek a tekintetbevétele adäquat interpretiert werden nélkül helytállóan nem is kann.''[42] értelmezhetô. Ez a szerencsés átfogó meghatározás -- megfelelô áttételekkel -- a keresztény élet minden területére alkalmazható, lévén a meghatározás nem formai, hanem tartalmi! Ezek nyomán a belsô image dinamizmusa végsô fokon természetfölötti lesz, és nem evilági, nyárspolgári, szolgálni akar majd és nem érvényesülni, hűségcentrikus lesz, és nem eredménycentrikus. Önmagában ugyanis az értelmi feladat teljesítése semmit sem jelent, bármenynyire fontos és elengedhetetlen mint elôkészület. A páli szó: ,,tanításom... nem emberi bölcsesség meggyôzô szavaiból állt, hanem a lélek és az erô bizonyításából...'' (1Kor 2,4) -- örökérvényű! * * * Ez a páli dinamizmus, ez a hiteles apostoliság az a bizonyos ,,jel'', ami régen magától értetôdô volt, és amirôl ma azért beszélünk annyit, mert -- hiánycikk. Az elmúlt évtizedekben történt, hogy letartóztattak egy papot és egy fiatal munkatársát. A bírósági tárgyaláson persze együtt voltak, de külön-külön vezették el és fel ôket. Az elvezetéskor azonban egy pillanatra egymás mellé kerültek, s akkor a fiatal lehajolt és megcsókolta a pap bilincsét. Mikor távolabb, már csak a saját visszavezetô ôre volt mellette a folyosón, az megkérdezte tôle: -- Mi volt ez? A szolidaritás jele? -- Igen -- volt a válasz. Az ôr némán bólintott, megértette, maga is úgy gondolta. Ha mellé fektetjük Szent Cyprián vértanú-püspök sorait a harmadik századból, nem érezzük azt a több mint másfél évezrednyi idôtávolságot, ami köztük ténylegesen fennáll. Nam quantum perniciosa res est ad Mert amennyire veszélyes dolog az sequentium lapsum ruina alárendeltek elbukása praepositi, in tantum contra utile szempontjából az elöljáró bukása, est et salutare cum se episcopus ugyanoly mértékben hasznos és per firmamentum fidei fratribus üdvösséges az, ha a püspök praebet imitandum. hitének erejével példát ad a testvéreknek. Ecclesia stat fortiter in fide, Az Egyház keményen kitart a licet quidam terrore ipso hitben, még ha egyesek csôdöt is compulsi, sive quod insignes vallottak, akár a megfélemlítés personae, sive apprehensi timore hatása alatt, akár rangjuktól, hominum, ruerunt: quos separatos a vagy az emberi tekintetektôl nobis non dereliquimus, sed ipsos befolyásolva. Ezeket, bár exhortati sumus et hortamur agere elkülönültek tôlünk, nem hagyjuk paenitentiam, si quo modo magukra, hanem biztattuk és indulgentiam poterint recipere ab biztatjuk ôket, hogy tartsanak eo qui potest praestare, ne si bűnbánatot, hogy bocsánatot relicti fuerint a nobis, peiores nyerhessenek Attól, aki azt efficiantur. adhatja, nehogy csak rosszabbakká legyenek, ha mi is elhagyjuk ôket. Videtis ergo, fratres, quoniam et Látjátok tehát testvérek, hogy vos hoc facere debetis, ut etiam nektek is így kell eljárnotok, illi, qui ceciderunt, hortatu hogy még azok is, akik elbuktak, vestro corrigentes animos eorum, biztatástokra rendbehozzák si apprehensi fuerint iterato, lelküket, hogy ha újra elfogják confiteantur, ut possint priorem ôket, hitvallók legyenek, s errorem corrigere, et alia, quae ezáltal helyrehozhassák korábbi incumbunt vobis, quae etiam et hibáikat, és egyebeket is, mik ipsa subdidimus, ut si hi, qui in rátok nehezednek, vagy amivel mi hanc tentationem inciderunt terheltünk meg benneteket, hogy coeperint apprehendi infirmitate ha ezek, kik ebbe a kísértésbe et agant paenitentiam facti sui beleestek, és elfogta ôket a et desiderent communionem, utique gyengeség, bánják meg tettüket, subveniri eisdebet: sive viduae, vágyódjanak a közösség után, és sive thlibomeni qui se exhibere lehessen rajtuk segíteni, akkor non possunt sive hi qui in is, ha özvegyek, akkor is, ha carceribus sunt sive exlusi de maguk nem tudnak helytállni, ha sedibus suis utique habere debent börtönben vannak, vagy akiket qui eis ministrent: sed et otthonukból űztek el, hogy catechumeni apprehensi infirmitate mindnek legyen valakije, aki decepti esse non debebunt, ut eis törôdik velük, és hogy az subveniatur. elfogott katechumeneket se ejtse át a gyengeség, rajtuk is segíteni kell. Salutant vos fratres qui sunt in Üdvözölnek benneteket a fogságban vinculis et presbyteri et tota lévô testvérek, a presbyterek és ecclesia, quae et ipsa cum summa az egész Egyház, mely maga is sollicitudine excubat pro omnibus nagy gonddal ôrködik mindazok qui invocant nomen Domini.[43] fölött, akik az Úr nevét hívják segítségül. Viszont ha visszalapozunk az elôzô fejezetekben leírt cserbenhagyásokhoz, elhatárolódásokhoz, merev távolságtartásokhoz -- akkor egy egészen más világban találjuk magunkat. Igen, mert az elôzô keresztény, az utóbbi pedig szekularizált, egocentrikus, a jánosi értelemben evilágból való (Jn 8,23). Az elôbbi világban a ,,szolidaritás'' például jel, ami mellett a másik megáll és elgondolkozik. Az egység is csak ebbôl a szolidaritásból fakadhat, különben csak idôszerű és ezért múló közéleti taktika, ami nem jel senki számára sem, mert evilág fiai is ugyanígy járnak el. Nem jel a kosztümös történelmi tablókban gondolkozó nosztalgia, sem az irreális, naiv tündérmesékben élô romantika. Ezeknek az üres hangulatoknak semmi köze sincs az Isten Országa valódi jeleinek élô dinamikájához. Mert jel volt például az Ószövetségben a körülmetélés, ami ellenôrizhetô anyagi formában kötött hozzá valakit egy életformához. Ugyanígy jel volt -- az Isten és ember összetartozásának a jele -- a szombat megszentelése (Ez 20,20). A zsinati dokumentumok is élôként, érzékelhetôként emlegetik a jelet: a keresztény közösség élô jele annak, hogy itt van a világban az Isten[44] -- Krisztusra mutató jel, mind az egyes hívôknek, mind pedig a közösségnek magának tanúságtevô élete[45]. A celibátust is jelként emlegeti a Papi szolgálatról és életrôl szóló határozat[46]. És azt se felejtsük el hogy az Isten Országának jele mellett lehet hordani ,,a vadállat jelét'' is (Jel 13,17; 14,9; 14,11), ami nélkül viszont ,,senki sem adhat és vehet'': vagyis nem tartozik evilág zűrzavarába. Már kezdetben elhangzik a Szűzanya felé a jóslat, hogy Fia ,,jel lesz'', amelynek ellenszegülnek (Lk 2,34), viszont az Úr is jelet ad azoknak, akiket elküld a nemzetek közé (Iz 66,19), és akik az Isten Országának örömhírét hirdetik majd (Mt 24,14). * * * Mi olyan történelmi idôket éltünk, amikor ritkán lehetett prófétai kürtszót hallani, de akinek volt szeme és lelke hozzá, megláthatta azt a számtalan jelet, mécset, szentjánosbogarat, amik a ,,vadállat'' sötét erdejében szanaszét pislogva öntöttek erôt a lankadókba. Ilyen biztos, szívós és kemény jelek voltak a keresztény szamizdatok. A nagy közvélemény alig tud ezekrôl, hanem inkább csak azokról a politikai írásművekrôl, melyeket azért a némi háttérrel is rendelkezôk állítottak össze olyankor, mikor ez már nem volt halálveszedelem. De a keresztények az ötvenes évektôl kezdve mindvégig űzték ezt az ipart, hogy elkerüljék a lelki-szellemi megfulladást, újra és újra gépelve a számukra hozzáférhetô ócska masinákon, a sok ügyességgel megszerzett indigóval és kalappapírral esetenként legfeljebb 7-8 példányban az életükhöz nélkülözhetetlen régi klasszikusokat és új írásokat, vagy a világegyház aktuális mondanivalóit. A munka vég nélküli volt, a lehetôségek sohasem érték el az igényeket, és a bensôséges lelkek egész sorozatának ment el az élete arra, hogy gépel, és gépel, és gépel... És tényleg mekkora jel volt ez! Fegyvereket nem is kerestek nálunk, dollárt általában ott találtak, ahová ôk hoztak magukkal, de a ,,brosúrák''! Másra valójában nem is voltak kíváncsiak, de azt ôk is képtelenségnek érezték, hogy egy kereszténynek tudott ember lakásában tartott házkutatáson ne találjanak ilyet. Ez volt a házkutatás fôcélja, s egyúttal az államellenes összeesküvés elégséges bizonyítéka is. Akinek nem elégségesek az állami nyomdatermékek, sôt még a ványadt- bágyadt hivatalos vallásos könyvkiadás sem, aki nem sajnálja az ezekbe fektetett állati munkát, az se kérdés, hogy ô csinálta-e, olvasta-e, egyetért-e vele, ha van, épp oly felesleges minden további magyarázat, mintha egy géppisztoly kerül elô. Ezek szellemi robbanóanyagoknak számítottak, minden puskapornál veszedelmesebbeknek. És csakugyan estek remek históriák is. Mikor elkapták például a regnumiak egy ifjúsági szellemi olimpiájának egyik díjnyertes pályázatát, ami nem volt egyéb, mint egy magnószalagon rögzített hangjáték. A meséje, hogy Oroszországban megbukott a kommunizmus, és most keresztény misszionáriusok járnak arra! 1960-ban! Vagy felháborodott dühöngéseket váltott ki az akkori keletnémet Püspöki Karnak a Zsinatra, az ENSZ chartájára és a keletnémet alkotmányra hivatkozó körlevele, mely a bérmálás helyére szánt ,,ifjúavatás'' erôszaka ellen tiltakozik, és általában hitvalló életre szólít fel. Bár ez már jóval késôbbi (1974) volt, a keleti blokkon belülrôl eredt, de a hivatalos tényezôk a rávaló hivatkozástól is tüzet okádtak. Egy ,,másik'' ország dolgait emlegetni a mi szuverén viszonyaink közt! De jel volt az is, amikor az egyik regnumi perben a fiataloknak sikerült a tárgyalás megkezdése elôtt virágba borítaniuk a termet, s a hivatalosan megidézett tanúk a terembe belépve a vádlottak padján ülô atyákat köszöntötték a Laudetur Jesus Christus-szal, amire azok feleltek is, a tanácselnök nagy bosszúságára. S az egyszerű névtelen jelek sokasága: a karácsonyi csomagokban beküldött fenyôgallyak, amiket a fegyôrök mind kidobtak, s amit a rabok a szemétbôl itt-ott mégis ki tudtak szedni, vagy annak az asszonynak a hűsége, aki tudta, hogy melyik zárkában van a férje, s karácsony este egy szemben fekvô üres telek egyik bokrán meggyújtott a férje számára egy karácsonyfagyertyát, s amikor leégett, sorban sötétedésig egyiket a másik után -- s a férje nézte a börtönablakból... S a társadalom egészének minden puhasága mellett is, voltak a társadalomban is jelek -- más helyzetben másfélék. Jel volt, hogy mertek járni hittanra, s állandó gondot okoztak ezzel az éber állami hatóságoknak. S jel volt az a tizenötéves kamaszlány, akit félénk szülei eltiltottak a hittantól, de az titokban a saját felelôsségére is járt. Voltak olyan hittant titokban tanítók, akik elvileg képviselték azt az álláspontot, hogy a még önállótlan kicsit csak a szülei beleegyezésével és közreműködésével lehet tanításra elfogadni, de a kamaszkortól kezdve, ahogyan az egyéniség erkölcsileg is önállóvá válik, még a szülei tilalma ellenére is joga van a hittan tanuláshoz, mert az isteni jog (a kinyilatkoztatással való találkozásra) megelôzi ez emberi korlátokat. Jelek voltak a titkolt kisközösségek, a táborok, kirándulások -- ma még felmérhetetlen mennyiségben és kiterjedésben -- a papok, akik titkon surrantak be a kórházakba, s mindaz amit minden részletében csak a Jóisten tud. Nagy és letagadhatatlan jelek voltak a püspöki kar, bármennyire a velük szemben álló zsiványokhoz képest felkészületlen, mégis elvileg hű és jószándékú harcai az üldözöttek érdekében, azután 1944 ôszén a papság helybenmaradását szolgáló rendelkezések! Hisz milyen tömegpusztulás lett volna abból, ha csak az ôt fenyegetô veszedelemmel számolva, tömegesen elmenekül a papság; már csak a biztatás és propaganda hatása alatt is a társadalmunk fele lódult volna utána! Ugyanígy megrázó jel 1948 végén Mindszenty és a püspöki kar egyik utolsó szabad megnyilatkozása: ,,A magyar katolikus hívek nagy lelki kínok között gyötrôdnek, minden lélek minden fájdalma az én lelkemnek is mérhetetlen szenvedése.'' ,,Kegyetlen választás elé állít ma az élet sok katolikus lelket: választania kell az emberi lét fenntartásának lehetôsége és az emberi tisztesség, a keresztény becsület, a katolikus hűség között. Akinek megadatott a szent hôsiesség kegyelme, menjen a katolikus jellem egyenes útján. Isten, az igaz Bíró, megjutalmazza érte. Én magam a hívek lelkiismeretén szeretnék könnyíteni. Kijelentem: nem kívánom azt, hogy személyem miatt egyetlen egy hívô is kenyerét veszítse. Ha a katolikus hívek ellenem tiltakozó íveket aláírnak, abban a tudatban tehetik, hogy ezt nem szabad elhatározásból teszik.''[47] A legtisztábban fellobbanó jelek egyike, szellemében utal az arénákban egymást még utoljára megölelô ôskeresztényekre, akikrôl a pogány nézôk mondták: Nézzétek, ezek mennyire szeretik egymást. És méltó hozzá a Prímás szabadtéri gyűléseinek száz és százezres tömeges hallgatósága, akik maguk részérôl szintén összeölelkezô jelek voltak. A jel fogalmával a gondolatmenet logikusan kapcsol vissza az ,,egy''- hez, mutatva a kérdés zárt és szerves mivoltát. Egy a világítótorony, egy a jelzôtűz, amik ténylegesen is ,,jelek'': mutatnak is valamit, irányítanak is valami felé. Az imbolygó lidérclángok, a jel ellentéteként, pusztulásba csalogatják a naiv barangolót. Még visszacseng a római intés: siano forti ed uniti! -- 1947 nyarán Zamárdiban voltam elôadó az A.C. egyik ifjúsági vezetôképzô táborában. Az egyik nap valamilyen ügyben az ott lévô atyák közül valakihez beállított az akkori veszprémi püspök, Bánáss László. Amíg ô tárgyalt az illetôvel, a fiatalok természetesen kíváncsian vették körül a kocsit, amivel jött, beszédbe ereszkedtek a civil sofôrrel, aki szívesen és enyhe fölénnyel mesélt nekik püspök-gazdája dolgairól. A hátsó sarokban szótlanul figyeltem én is. A mondanivalójának a lényege az volt, hogy ,,a püspökök minket küldenek (így, szerényen önmagát is beleértve) a kormányhoz, a miniszterekhez, és minden hivatalos helyre, ahol valami komoly dolgot kell elintézni''. -- Szomorúan gondoltam: honnan tudja ezt? Ô nyilván nem vesz részt a püspöki konferencián. Csak a gazdája henceghet úgy elôtte, amivel aztán ô tovább domborít. De hát a püspöki kar egy tagja kezelheti így magát, a munkáját, csak belül a saját lelkiismeretében is, nemhogy másoknak beszéljen róla? És igaz, hogy annak idején a társadalmunkban az is elterjedt, hogy Bánáss, a korábbi debreceni plébános a frontátvonulás utáni elsô debreceni idôk hangulatában olyasmit is el tud intézni hivatalosan, amit a püspöki kar más tagja nem, de hát az egész világnézeti helyzet mutatta, hogy ezek legfeljebb lényegtelen fontosságú dolgok lehettek. Az ateizmus tankjait egy pillanatra sem tudta megállítani. És ha tudta volna? Krisztus nem Egyházat alapított, s a Szentírás az apostolokról nem úgy beszél, mint a ,,tizenkettôrôl'' (Mt 26,14.47; Mk 14,10.43; Lk 8,2; 9,12; 22,47; Jn 6,71; 20,24; ApCsel 6,2), szerves egységrôl? Eleve elhibázott, az Evangélium szellemiségébôl kilógó minden olyan jószándékú, és esetleg még sikeres is, próbálkozás, ami nem az Egyház egységes fellépésére alapozódik, hanem egyéni ügyeskedésekre. És mennyi ilyen volt! Egyénileg lobogtatott apró sikerecskék, csalik a fogóban naiv gyerekek számára! De jelnek senki sem fogta fel ôket! A következô idôkben ilyen nyíltan már csak a ,,vadállat jelei'' voltak észlelhetôk. A megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai (Mt 26,31) ideje jött el. Azoknak a véka alá rejtett jeleknek -- mécseknek (Mk 4,21) -- évei sorjáztak, miket természetük szerint csak a Gondviselés tud számon tartani, amik a kegyelem világában tovább sugározhattak, de amik már nem voltak jelek napban, holdban és a csillagokban (Lk 21,25). A fentiek ellenére is a mai ember már el sem tudja képzelni azokat a viszonyokat, azt a levegôt, amelyben küzdöttünk mindnyájan -- a püspökök is -- az Evangéliumért. A börtönben élônek még akárhányszor több nyugalma volt, mint azoknak a báboknak, akiket hol a dísztribünön szerepeltettek, hol négyszemközt ,,instruáltak''. Két részletet mutatnék be a ,,Párt'' legfôbb testülete, az országot valóban kormányzó Politikai Bizottság üléseinek jegyzôkönyveibôl. A vezetô elvtársak itt maguk közt vannak. Érdemes megfigyelni a koncepciós vonásokat: ,,...elhatároztuk, hogy fontos csapást mérünk rájuk. Májusban akartuk megcsinálni, azonban el kellett egy hónappal halasztani...'' Ezt az ülést 1951. június 28-án tartották[48] a szöveg Rákosi Mátyás politikai információja a Politikai Bizottság tagjai számára. A csapás, az ügy, amirôl szó van, a Grôsz-per. Az idézett részlet elôtt Rákosi a kitelepítésekrôl beszélt, ez magyarázza az idézet elsô szavait. Szédületes az a durva, erôszakos, egyáltalán nem európai, diplomáciai stílus, amivel itt nemcsak a mai olvasó szembesül, hanem a szöveg tanúsága szerint az akkori fôpapok -- Hamvas, Czapik --, akik amellett még sokkal jobban keresték velük a kompromisszumot, mint azt a keresztény közvélemény elbírta. Külön érdekesség a placetum regium -- királyi tetszésjog -- emlegetése. Korábbi századok zűrzavaraiban nemcsak királyok, sokszor még a nagyurak is elôzetes ellenjegyzésükkel engedték csak kihirdetni a római egyházi rendelkezéseket. Ezek ellen a hatalmi visszaélések ellen az Egyház akkor is tiltakozott (lásd: ,,A pápaság elvben most sem ismeri el a magyar királyi kegyúri jog oly extenzív interpretációját...'' stb.[49]), mikor a hibázók legalább hívô keresztények voltak. De hogy ateisták, és a királyságok elvi ellenzôi próbálják igénybe venni ezt a jogtalan jogot, az a történelmi helyzet derűs pikantériája! A második, rövidebb szöveg Gerô Ernô politikai információja a Politikai Bizottság 1951. augusztus 23-i ülésén.[50] Ebbôl jellegzetes, ahogy szemben állnak az Egyház ,,egységével'', aláhúzzák, ,,hogy továbbra is a differenciálás politikáját kell vinni''. Tehát az ellenfél is bizonyítja számunkra, hogy mennyire elhibázott a külön-külön való ügyeskedés, hogy mennyire tűzön-vízen keresztül meg kell maradnia minden katolikusnak az egységben, az apostoli közösségben. Mennyire nem lett volna szabad külön jelentkezgetni javaslatokkal, nem engedni magunkat egyéni állásfoglalásokba belerángatni, hanem: majd a püspöki kar egésze... Viszont azt se higgyük, hogy a püspöki kar valami kényelmes biztonságban egyszerűen cserben és faképnél hagyta a papságot, a hívôket, az Egyházat, a nyűglôdôket... Nekik is megvolt a Golgotájuk, a keresztjük, még ha annak a fajtáját maguk is választották maguknak... És most jöjjenek a szövegek: ,,Ezeknek az elôrelátásával vettük elô az egyház ügyét. A burzsoázia mozgósította az Egyházat is. Bár a papi reakció most is mozog és aktív, de hol van attól, amikor Mindszenti[51] vezette ôket. Ennek dacára elhatároztuk, hogy fontos csapást mérünk rájuk. Májusban akartuk megcsinálni, azonban el kellett egy hónappal halasztani a francia és olasz választások miatt. Nem akartuk, hogy egy ilyen nagy port felverô ügybôl a két katolikus országban az ellenség valami hasznot húzzon. Ha megnézzük milyen balhét csapnak rádiójukban, újságaikban, fel lehet tételezni, hogy az elvtársak politikai munkáját is megnehezítették volna. Hátránya, hogy bizonyos fokig beleesik az aratásba, amikor nem annyira a rádiót hallgatják, mint a kalászok zizegését. Azt hiszem, hogy a csapás, amit a reakcióra mértünk, elég tűrhetôen elô volt készítve politikailag és bűnügyileg is. Elmondhatjuk, hogy az ÁVH ezúttal megtette, amit vártunk tôle és semmi kétség, hogy a burzsoáziára igen komoly csapás, különösen arra a részre, amihez nehéz egyébként hozzáférni, a papi reakcióra. Mi már megbeszéltük, hogy fogjuk ezt továbbvinni. Szociális vonatkozásaiban, abban, hogy az egyszerű munkásember, a dolgozó paraszt látja, mit jelent a papi reakció, sokkal alkalmasabb az agitációra mint a Mindszenti ügy. Abban sok volt a nemzetközi vonatkozás, de ebben Hagyó Kovács, a halastóban megsérült gyerek, a látástól vakulásig dolgozás, felidézték a múltat az elé a réteg elé, amely szívesen elfelejti. A fô agitáció ezzel kapcsolatban augusztusban, szept.-ben fog kezdôdni. Véleményem, hogy belsô kihatásaiban ez a csapás nem kisebb, mint amit a Mindszentivel mértünk. Mindszentinél az volt a fontos, hogy megtörtük az egyház varázsát, kiderült, hogy a hercegprímást is dutyiba lehet tenni és rajta is remeg a gatya, ha a népi demokrácia bírósága elôtt áll, az istenek alkonya ôket is elérte. Papi körökben meglehetôs pánik van. Hamvas írt egy levelet Dobinak. -- Meg kell mondanom, hogy nem jókedvében írta és nem szerelembôl. Ma beszéltem Czapik érsekkel, aki eljött Kossa[52] elvtárshoz, hogy megszagolja, merrôl fúj a szél. Czapik azt mondotta, hogy minden hónap elsô napján[53] püspöki konferencia van, amelyen ki akar hozni egy nyilatkozatot, amelyben a püspöki kar elítél mindenkit, aki a népi demokrácia ellen bármit tesz, és a parlamentben át fogja adni. Azt mondottam, szavak nem elegendôk, nekem tettek kellenek. Mindjárt felvetettem, hogy megnézzük a kánoni törvényeket, amelyben az van, hogy minden pap ellen, aki a népi dem. ellen nyilatkozik, el kell járniuk. Hét esztendeje vagyunk legálisak és eddig egyetlen egy pappal szemben sem jártak el. Elkezdi magyarázni, hogy a kánonjog értelmében az érseket csak a pápa vonhatja felelôsségre. Nem tehetnek semmit a többiekkel szemben sem, mert azok ügye összefügg az érsekével. Mi van a békepapokkal? Ha valaki kiáll a béke mellett a papok közül, bélpoklosként kezelik. Vegyék be a vezetôiket az 50 vezetô pap közé. Ezt sem teheti. Megmutattam neki Hamvas nyilatkozatát. Megmondtam, hogy magára is veheti. Maga is kaphat tíz évet. Lemondhat-e Hamvas és helyette kinevezik Beresztóczyt. Paragrafusaink nekünk is vannak, de mi nem megyünk utána. Akit a pápa kinevez, elvihetjük az internáló táborba. Esküdözött, hogy meg leszünk vele elégedve... Visszaállítjuk a placetum regiumot. A magyar állam illetékes szerveinek elôzetes hozzájárulása nélkül nem lehet püspököt stb. kinevezni. Utána megyünk tovább. Ennek a lépésnek tulajdoníthatjuk, hogy ezekben a napokban folynak a hittanra a beiratkozások és igen kis számban. Azt hittük, hogy fokozatosan kell leszorítani. Vigyázzunk, hogy ne csináljuk esetleg erôszakkal. Ennek a pernek a belpolitikai jelentôsége azért is nagyobb, mert a Mindszenti per óta két és fél év telt el és a nép fejlôdött. Hogyan fogjuk ezt továbbvinni. Az egyházi részen tovább fogunk menni, lépésrôl- lépésre vissza fogjuk szorítani. Hozzá kell fogni és fel kell rázni a Pártot ezekkel a tényezôkkel szemben. Egyik ez, a másik a jó termés. Ellensúlyozni fogja a nehézségeket, melyeket a jegyekkel kapcsolatban a proletariátusnak el kellett viselni. Ôsz elejére fel fogjuk rázni, mert jönnek a nagy feladatok. Újra kölcsönt jegyzünk, újra választjuk a vezetôségeket. Itt van az 5 éves terv második évének befejezése. Szeptember közepén fogunk tartani egy nagy pártaktivát, ahol megmondjuk, hogy tessék komolyabban fogni és legyôzni a nehézségeket. Erre már most fel kell készülni, ha azt akarjuk, hogy megforduljon ez a vonal. A Grôsz ügy bizonyos fokig határkô. Ahogy a prolik írnak, ahogy beszélnek róla, érthetô is, hogy igen komoly csapás. Gondoskodni kell, hogy az aratás jól menjen, legyen bôséges élelem, késô ôszre a húskérdést is megoldjuk és amikor az objektív nehézségeket csökkentettük, politikai téren is nagyobb követelményekkel lépünk fel.'' ,,A klerikális reakció elleni harc feladatai. A Titkárság értékelte a kongresszus óta a klerikális reakció ellen folyt harcunkat. Megállapította, hogy a katolikus klérus elleni harcunkban jelentôs eredményeket értünk el s, hogy különösen a Grôsz-per komoly sikert képez. Ehhez járult egy sor állami intézkedés, majd a püspökök eskütétele. A Titkárság azonban szükségesnek tartotta figyelmeztetni vezetô funkciót betöltô elvtársainkat s általában Pártunkat, hogy fokozni kell a harcot a reakciós papokkal szemben; hogy a papi békemozgalomban nem kell törekedni a papok tömeges belépésére, hanem az egyéni csatlakozásra kell irányt venni. A Titkárság megállapította, hogy a nagy vereség után a klerikális reakció megkísérli rendezni sorait és az Egyház ,,egységének'' helyreállítását. Megkísérli felszámolni a politikai izolálódást. A Titkárság aláhúzta, hogy továbbra is a differenciálás politikáját kell vinni. Ezen kívül a Titkárság számos konkrét gyakorlati határozatot hozott ennek az elvi- taktikai vonalnak sikeresebb gyakorlati megvalósítása érdekében.'' * * * De aki ma véli tövig égett gyertyája üres tartóját ,,jelként'' lobogtatni -- az mélyen csalódik. Ha benned a Krisztust üldözték, akkor vigyázz, hogy ma is csak érte küszködj! Ma a jel az engagement, az elkötelezettség, a diakónia, a szolgálat. Nem a nosztalgia, és nem a romantika! Úgy kell mennünk, mint az autósnak a tejködben: megfontoltan, csak a következô válaszvonalat figyelve, a ködtôl független objektív jelet, különben baj lesz. Ha valaki a köddel törôdik, annak oszlását sürgeti, ami úgyse tôle függ, ha a kényelmetlenségeitôl akar szabadulni, a másikat megelôzni, látványos eredményeket elérni, akkor lehet hogy annak idején tényleg a Krisztusért üldözték, de ô most annak a dicsfényében bizony csak a saját pecsenyécskéjét sütögeti! Amikor olyasmi hangzik el, hogy a mi ,,profilunk'' az iskola, a kórház, a sajtó, mindegy hogy mi -- ez legjobb esetben is melléfogás. A mi profilunk az Evangélium! Ennek persze sokféle munkaeszköze lehet, de az orvosnak se a fogók, vagy a kések, vagy a gyógyszerek a ,,profilja'', hanem az ember testi egészsége. A mienk a léleké, amit az Evangélium biztosít, ezer munkaeszközzel, ami azonban mind esetleges, átmeneti, de a ,,profil'': a változtathatatlan Evangélium! Azt még lehet mondani, hogy egy külsô erôszak szórt szét, félemlített meg, vagy deformált bennünket, hogy ki- ki megbújt a maga egérlyukában, és boldog volt, ha legalább azon belül égve tudta tartani a mécsét, de most mi választ el, mi deformál? Ha a Krisztusért üldöztek, most mért ágálsz magadért? Aki apostoli módon él, annak a belsô alakulásában három típusos szakaszt lehet megkülönböztetni: a kérygmát, a kegyelmi lökést, indítást, felébredést, mint Pálnál a damaszkuszi kaput, a katechézist, a tanulás, felkészülés, lelki kialakulás idejét, mint Pálnál az arab sivatag három évét, végül a diakóniát, az apostoli szolgálatot, mint Pálnál az apostoli útjait. Még azzal is kell számolnunk, hogy ez az alakulási, érési folyamat mindegyikünkön az életében többször is, és több síkon is végigfuthat. Ma a kérygma jelentheti a múlt tudatosítását magunkban. Józanul, hôbörgés és vádaskodás nélkül, de szembenézve a kialudt mécsek sorával. És ezt a társadalom sokszor nem akarja, benne mi katolikusok sem! Nem akarjuk elhinni a szörnyűségeket, a butaságainkat, bűneinket, mert kényelmetlen lenne szembenézni lelkiismeretünk vádjaival. Mások, a melegszívű jószándékúak, vagy a tapasztalatlan fiatalok szívük naivitásának dôlnek be. Érdemes felfigyelni az olyan reális fogású szemlélôkre, mint például König bíboros, vagy Szabó Ferenc jezsuita, a vatikáni rádió magyar részlegének annak idején volt vezetôje, ôk hívják fel a figyelmet arra, hogy az egykori, a marxistáktól propagandaokokból erôltetett marxista-katolikus párbeszédben a mi oldalunkról való résztvevôk mennyi naivitással ültek le a tárgyalóasztal mellé![54] Viszont a helyesen tudatosított múlt hallatlan dinamizmust jelenthet a léleknek a következô idôkre! S a szívesen felejtôk nagy táborában maga is jel! Katechézisünk úgyszintén jel lehet önmagában is. Ennek a történelmi kornak rengeteg nyomora után érthetô, ha a társadalom vigaszt akar, meleget, érzelmeket, csak magukban, függetlenül minden értelmi, akarati tényezôtôl. Persze ekkor már az ösztönvilágnál vagyunk, a kikezdett embernél, mert értelem és akarat nélkül az igazán emberi nem képzelhetô el. A szubjektív érzelmi átmenetileg nagyon forró együttléteket is jelenthet, de az objektív értelmi, akarati összetartó erôk hiányában ez mindig mulandó. Éppúgy nem idôtálló azonban napjaink ellentétes irányzata, az állandó kritikába fúló racionalitás sem. Ez ugyan objektív szín, de ha nem egészíti ki, nem teszi simulékonnyá a szubjektív empathia, a beleérzés, akkor irreálisan papírízűvé és embertelenné válik. Magunk körül, különbözô arányokban, de itt is kizárólagosan csak a szélsôségeket tapasztalhatjuk. -- Szekularizált világunkban egy édesanya a harmadik gyermekét jelenti be az illetékes fórumon. Az eljáró hivatalnok naivul durva indiszkrécióval kérdi: maguk cigányok, vagy hívôk? -- Ugyanígy állunk a szubjektív és az objektív, az empathia, a beleérzés és a kritika, a kívülrôl való bíráló szemlélet közti egyensúly kérdésével. Elszabadulva mind a kettôt megtaláljuk a társadalomban, élô, szerves egyensúlyban szinte csak nálunk, azt azonban éppúgy nem szabad hinni, hogy nálunk meg mindig. Ahol azonban megvan, ott találkozik a ,,láss, ítélj, cselekedj'' szintén katolikus eredetű (a JOC-ból származó) munkamódszerével, ami lényegileg átfedi a kérygma, katechézis, diakónia hármasát. A diakónia, a szolgálat teszi teljessé a jelként jelentkezô evangéliumi magatartást! A régi elnyomás hirtelen megszűnte a keszonbetegség sajátosan szellemi jeleit hozta magával. Egy csomó keresztény ember összetartásáról kiderült, hogy csupán a külsô nyomás passzírozta ôket a többiek közé. Mikor ez megszűnt, mikor a társadalmi mozgásból kiiktatódott a félelmi koefficiens, a hűség és összetartozás helyébe is az érdekes és felelôtlen szanaszét való kalandozás lépett. Ha nem a még rosszabb: pótolni kell, amivel lemaradtam, a keresztény sem hitványabb a pogánynál, meg kell mutatni, hogy mi is meg tudjuk keresni azt, amit a pogányok, mi is el tudunk jutni azokra a magas rangokra, mint az istentelenek, nem gondolva végig, hogy ez azt jelenti valójában: mi is tudunk olyan evilágiak lenni, mint ôk! Persze semmi kétség efelôl, csak éppen akinek sikerül bebizonyítania, hogy ô pogányabb a pogányoknál, az értelemszerűen nem lesz keresztény! De ehhez a célhoz sokkal egyszerűbben is el lehet jutni! Az igazi szolgálat nem eredménycentrikus! Emlékezzünk az Urat bosszantó dávidi népszámlálásra (2Sám 24; 1Krón 21), ami a király büszkélkedésébôl eredt, s ezért az Úr helytelenítésével találkozott. Manapság is mondható: a keresztények vagy vannak, vagy számlálják -- szervezik, mozgósítják stb. -- ôket. A szolgálat meghatározója ugyanis, hogy addig tart, ameddig a kezem ér! Ez az üldözés ideje alatt szinte jobban, már eleve is biztosítva volt, a mozgási korlátozások és a feltűnés tudatos kerülése révén. Az enyhülés szele ezeket elfújta, s most bár például olyan igazi nívós, átfogó, a katolikum szellemét sugárzóan képviselô lap után még inkább csak áhítozunk, viszont egy sereg góc és centrum nem tudja elképzelni önmagát saját lap nélkül, országos hálózat nélkül, bár ettôl a szellemi energiáink nem sokasodnak, csak lesz egy csomó erôsen közepes fajsúlyú megnyilvánulásunk. És arról sincs szó, hogy idôk folyamán sok minden nem futhat fel, de van ,,ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak'' (Préd 3,7). És mindig akad jószándékú, áldozatkész, fiatal pap is, aki azonban nem gondol azzal, hogy nem neki kell a világot megváltania, s buzgalmában úgy szaladgál, mint a vízipók Óbuda és Rákosszentmihály között, míg a túlterhelésbôl származó idegösszeomlás sokkal hosszabb nyugalomra nem fogja, mint amennyit addig ,,feláldozott''. Ahogyan az egyén számára a paradicsomi ôskísértés -- olyanok lesztek, mint az Isten -- mindenki minden késôbbi kísértésének ôsformája, ami változó tényezôkkel ugyan, de ugyanazon alapképlettel tér vissza mindhalálig mindünk lelki életébe; a közösségi kísértéseknek ôs-, és alapformája Krisztus megkísértése tanításának megkezdése elôtt. Van olyan vélemény, hogy ennek a résznek talán épp ez az idôtlen mondanivaló biztosított helyet az Evangéliumban. Az elsô kísértés -- a kenyerekké változtatandó kövek -- az az emberi szociális nyomorúság, aminek a csapdájába az Evangélium hirdetôi újra és újra beleesnek. Már az apostoli idôkben azért kerül a diákonusok megválasztására sor, mert a tizenkettô azt mondja: ,,nem volna rendjén, hogy az asztalnál szolgáljunk, a közben elhanyagoljuk az Isten igéjét'' (ApCsel 6,2). A diákónusok beállítása igazolja a szociális munka szeretetteljes vállalását, de korántsem annak elsôrendűségét, még kevésbé kizárólagosságát, akár csak addig is, míg a szociális helyzet megérik az Evangélium hirdetésére, mert ez a helyzet sohasem jön el. Szegények mindig lesznek veletek (Mt 26,11; Mk 14,7) -- a szociológusok és emberiségmegváltók nagy megbotránkozására --, s kell is velük a Krisztus meleg szeretetével törôdnünk, de az Evangélium hirdetése ettôl független, más feladat. A második kísértés -- a templom tetejérôl való leugrás -- a cirkusz, az emberek elszédítésének a kísértése. Napjainkban a szervezés, a rendezvények, a médiák kísértése. Ismét: ezek nem elhanyagolandó eszközök, de csak eszközök. Amellett csak helyes használat mellett hasznosak. De azt hinni, hogy rajtuk fordul az Isten Országának a sorsa, és ezért összekötni magunkat velük, akkor is, mikor nyilvánvalóan egészen más szellem tölti meg ôket -- kísértés és csapda. A harmadik kísértés -- neked adom a világot -- a hatalom kísértése. Mikor az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon (Mt 20,28; Mk 10,45), akkor nehéznek tűnik annak az álláspontnak a képviselete, hogy a hatalom segítségét vegyük igénybe az Evangélium érdekében. A történelem ismerôi tudják, hogy a keresztények hányszor dôltek be mégis ennek a kísértésnek! Pedig Gertrud le Fort híres regényében, a Gettóból jött pápa címűben[55] egy ilyen jószándékú, hatalommániákus keresztény számára olyan találóan megfogalmazza: a mennyországban kegyelem van, a földön kereszt, igazság -- amit a hatalom birtokában mindig meg akarnak teremteni -- csak a pokolban van. Ami épp azért pokol, mert ott már csak a nyers, tiszta igazság van, kegyelem, kereszt nélkül. -- És ezek a kísértések csapdák maradnak akkor is, ha az átejtettek jelet látnak bennük. Ez a nemzedék nem kap jelet (Mk 8,12). A mécset ugyan tartóra kell tenni, hogy ,,világítson a ház minden lakójának'' (Mt 5,15) -- ez az alapvetô és természetes helyzet, mindegyikünk helyzete. Külön hivatás, ha valakibôl hegycsúcson rak tüzet az Úr, és az is külön, ha világítótornyot emel belôle. Megnyújtotta a karjukat, ha püspökként, ha pápaként, ha államférfiként, egyetemi tanárként, gondolkodóként, művészként stb. állítja az emberek közé. Mindez lehet gyönyörű hivatás, de akkor is kegyelem dolga, és nem az emberi akarnokságé. Minden mécs, minden tűz a neki szánt természetes helyén szolgálat és jel, míg aki bedôl a médiák szenzációhajhász felhajtóinak, az cirkuszt csinálhat, de jel sosem lesz! Az apostoli mivolt sok mindent követelhet tôlünk, de mindezzel együtt ilyen, olyan, kisebb vagy nagyobb, de jelnek kell lennünk. A jel szükségképpen szolgál, épp mert szolgálata lesz a jel. S a szolgálatának helyén lévônek, természetesnek kell lennie, mert a mutatvány cirkusz lehet, de jel nem. Az üldözés minden lángot -- ha meg akart maradni annak -- mindenképpen visszacsavart a maga magjára, parazsára. Ez haszna is volt az üldözésnek. Aki ebbôl tanul, az tudja, hogy a katakombákból az út kis föld feletti kápolnákba vezet, amik lassan, az idôk folyamán tágulhatnak majd -- ha úgy is állunk hozzá a dologhoz -- katedrálisokká. Aki rohanva rohan szervezésbe, közéletbe, médiákba, cirkuszokba, azt lehet, hogy üldözték, de katakombában sosem volt! * * * A jel és a diakónia értelemszerűen másoknak, a közösségnek szólnak, közösségi momentumok. Az apostoli szó csak keresztényi összefoglalása a fentieknek. Hisz elôfordulhatnak ezek nem keresztényi vonatkozásban is -- a ,,vadállat'' jelei! --, és akkor lehet belôlük propaganda, társadalomszervezés, csak éppen apostoliak nem lesznek soha. A propaganda egyedi, vagy horda-érdekeket szolgál, nem közösségi és nem apostoli. De jó számolnunk azzal, hogy mert valakire rácsurgott a keresztvíz, attól önmagában még se közösségi, se apostoli, és még sok egyéb se lesz! Említettem már Hetényi Varga Károly könyvét: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. Az író nyugdíjas történelemtanár, kutató, aki a feleségével együtt évek óta gyűjti az anyagot, saját költségén utazva itthon és külföldön, egyedül birkózva egy olyan feladattal, amivel Németországban például egy egész tudományos intézet dolgozik lexikális kötetek nagyságú kiadványsorozatokkal. Mi persze nem rendelkezünk ekkora lehetôségekkel. De azért... A könyv elsô két oldalán az anyagi támogatók névsorát hozza, összesen 64-et. Ezek egyformán oszlanak világiakra és egyháziakra, köztük egyetlen fôpapi ,,Hivatal'' szerepel. Tehát ott sem személyi melléállás csak a hivatal. És az ,,egy''-tôl is elszomorodnék az ember, ha nem gondolná tovább, hogy arányaiban a kétszer 30 sem több annál az egynél, mert valójában vannak, akik tudják, hogy csak innen elkezdve lehet életerôs jövôt építeni, de puha társadalmunk egésze máig is a Széchenyi-féle ,,magát szüntelen álmokba ringató Hunnia'', amelyik ilyen kemény dolgokkal, és ilyen keményen nem szívesen néz szembe. Aki kinyitja a könyv 9. oldalán a szerzô elôszavát, találkozik az eléggé ismert lidicei történettel. Az a része már kevésbé köztudott, hogy Lidice német nevű -- Sternbeck -- plébánosát a nácik nem akarták kivégezni, csak azt kívánták tôle, hogy tagadja meg 35 éve vezetett híveit. S mikor erre a 73 éves ember nem volt hajlandó, kegyetlenül megkínozták s végül ôt is kivégezték. -- Hasonló jellegű, csak éppen sokkalta apróbb méretű hűséges helytállásokra az elmúlt évtizedekben is, és ma is nálunk azt mondják: forrófejű, kit ment meg ezzel, józanul kell élni, -- lehet, de az Evangéliumon kívül. Mert ,,józanul'' ki küldene bárányokat a farkasok közé (Mt 10,16), ,,józanul'' útra bot, tarisznya, kenyér, pénz, váltó ruha nélkül (Lk 9,3) -- és ha ma ezeket csak jelzésnek, stílusnak vesszük is, mikor veszi ez a puha társadalom olyan határozottan a maga ,,meggyôzôdését'', hogy ,,a port is lerázva a lábáról'' (Lk 9,5) kockáztatná a kényelmét egy tiszta meggyôzôdés kialakításával és képviseletével? Alig lehet átfogó állásfoglalásokkal, józan, de messzenézô és látó tervekkel találkozni, mert aki nem nosztalgiába, vagy romantikába merül el, az is csak a saját kis csigaházát akarja pucolgatni. Ami önmagában véve mind nem rossz, csak kevés! Nem közösségi, nem apostoli, és így nem is tisztán evangéliumi. És az apostoliság épp azért fontos, mert a hitvallás köre is itt zárul, itt teljesedik ki, itt válik valósággá. Az elôzôkért lehet könyörögni, bíztatni rá a testvéreket, de teljes emberi -- tehát egyszerre természetes és természetfeletti -- valósággá mindez csak az apostoli fogalmi keretében lesz. És persze az elôzô fogalmakhoz való hozzáállásunk lemaradásai is itt tetôznek: ha az egységet elhanyagoltuk, arra a szentségnek már csak a töredéke épülhet rá. Ezen viszont a katolicitásnak még kisebb töredéke fér el, aminek tetején aztán az evangéliumi apostolság számára már legfeljebb csak egy reklámtáblányi hely marad. * * * Egy lehetôség azonban mindig nyitva van az ember számára, ugyanúgy mint hétköznapi ügyeiben is: szembenézni vele, elfordulni tôle, a maga módján letenni az Úristen elé, és újra, elölrôl kezdeni begombolni azt a bizonyos Deák Ferenc-i mellényt. És miért esnék ez nehezére bárkinek is, mikor szent Pál a bűnösök közt is magát vallja az elsônek (1Tim 1,15). Az ô árnyékában melyikünknek derogálhatna valami ilyesmi? Vannak ugyan naiv lelkek, akik azt gondolják, hogy a hitetlen bűnözik, a hívônek, éppen mert hívô, nem lehetnek bűnei! Alapvetô tévedés, a hívô épp olyan esendô ember, mint hitetlen testvérei. A különbség másutt van. Abban, hogy mit csinál bűnével, annak elkövetése után, az egyik és a másik? A hitetlen -- típusosan -- tagadja, hogy bűn egyáltalán történt, lévén neki egészen más az erkölcsi kalibrációs skálája. Vagy, mint a szituációs etika híve, megmagyarázza, hogy persze, persze általában, de ebben az ô helyzetében? Hát csak nem kockáztathatja a karrierjét? Vagy harmadik esetben elismeri a bűn megtörténtét is, akár súlyosan el is ítéli, csak mossa a kezeit, mint Pilátus, hogy mások hozták létre a helyzetet, ô már csak úgy került bele a credóba tehetetlenül, nem volt mit csinálnia, a bűn ugyancsak súlyos, csak éppen -- másoké! A hívô szembenéz a bűnével, elfordul tôle, leteszi az Úristen elé, és zjra kezdi az életet. Bűne következményeit nem mindig tudja, vagy nem teljesen tudja megszüntetni, de megteszi azt, amit lehet, s már csak az elôzôk miatt is iparkodik hűségét annál jobban felforrósítani. Az elôzôk után, és a továbbiakban még itt van ennek az írásnak a feladata. Illetve, ennek csak kisebb jelentôségű, elsô részében. Mert a korábban történtek és mulasztottak következményeivel és beteljesüléseivel még itt a papiroson és közösen szembe tudunk nézni. De aminek a szembenézés után még következnie kell, vagy kellene, azt már ki-ki csak a maga lelkiismeretében tudja elvégezni, Mennyei Atyja színe elôtt. És ez már csak rájuk, kettejükre tartozik. Söma Izrael[56] Nem vagy próféta, de azért csak menj, menj, hisz úgy fortyog bennük a fekete szenny, nem érdemlik meg, hogy utcalányt végy el, fattyúidat hívd majd ,,Irgalmatlan'' névvel, nem érdemlik, hogy nappal ássad a falat, ahogy ôk keresik majd a patkánylyukat. Dehogy vagy próféta, de csak gúnyold ôket, a puha ruhákba öltözôket, az én nagyon-okos szolgáimat: csupa kocsi, csupa balatoni lak! a tolmácsokat, kutatókat, átvedletteket, kik a pokolban is berendezkednek! Ha nem is vagy próféta, mutasd meg nekik: enyéim ma vackukat priccseken vetik, hajnalban, este járnak ismeretlenül, amerre az emberár folyik, szétterül, csajkából, tasakból esznek nagy sietve millió szolga közt durván elkeverve. S mert nem vagy próféta: ne büntess, ne jósolj, de jelet lásson benned, ki jelemnek hódol! Nem kapsz állatbôrt, nyíratlan fejet, a jeltelenség lesz döbbenetes jeled! Mert felmutatlak nekik az utolsó percben: a rongy, a semmi, az nem árult el engem! Nem volt tán próféta? Száz termett egyszerre! Jelet vártatok? Azt adtak reggel, délben, este! Jel volt, amint ettek, dolgoztak, aludtak, szava volt csöndjüknek, tüzüknek, bajuknak! Népem elôtt a tenger egyszerre vált ketté, s ez a szám most megnôtt százzá, ezerré! Igaz, hogy senkik, s hogy leköptétek ôket! Mózesre mondtátok, hogy: taposd szét, öld meg? Szemetek se bírta rajta el a fényem! S e kócbábuk hordtak vállon és tenyéren, ha bután, ha rogyadozva, ha röhögtetôen, de erô, csodák, jelek nélkül, s csöndben lehunyták szemüket, ha testük elkopott, -- Én se tartom sokra ôket -- de más prófétám nem volt, se nagyobb, se jobb! Gyűjtô, 1973. ======================================================================== Logikus beteljesülések ,,Jaj a lázongó fiaknak... Olyan terveket szônek, amelyek nem tôlem valók, és olyan szövetséget kötnek, amelyet nem én sugalltam... A fáraó erejétôl remélnek oltalmat, és Egyiptom árnyékában bizakodnak. Bizony lázongó nép ez... A látnokoknak azt mondják: ne lássatok, a prófétáknak meg: ne jövendöljetek nekünk igazat, mondjatok inkább hízelgô dolgokat, prófétáljatok csalárdságokat... Hagyjatok nekünk békét Izrael Szentjével. Ezért most ezt mondja Izrael Szentje: mivel megvetettétek szavamat, és inkább az elnyomásban és a hazugságban bíztok, azért olyan lesz számotokra ez a gonoszság, mint egy megrepedt és leomlani készülô fal, amelyik hirtelenül omlik össze...'' (Iz 30,1-13) * * * ...s döntéseid minden idôben maradjanak meg Ôbenne... (Tób 4,19) * * * Így beszéltek: Rajta! Szôjünk összeesküvést Jeremiás ellen, mert nélküle sem fog hiányozni a törvény a papnak, sem a tanács a bölcsnek, sem a beszéd a prófétának. (Jer 18,18) A cím maga is éreztetheti az olvasóval, hogy ne várjon ettôl a fejezettôl valami radikálisan újat, hanem a 44. oldalon idézett Garrigou-Lagrange mű munkametódusa értelmében, valójában csak teljes összerendezôdését, végsô lehetôségeinek kifutását mindannak, ami az elôzôkben látszólag elszigetelt töredékként jelentkezett. Hiszen minden ember, de alapjában véve minden helyzet, minden történés valami egységes dolog, csak az emberi szemlélet természete az, hogy külön- külön és egymás után, a maguk teljességébôl ki is szakítva, vesz kézbe egyes darabokat. Ez magában véve nem tragédia, ha az egyes részismeretek valahol végül is összefutnak, és rendezett teljességük feltárja igazi gyökereiket és végsô valójukat. -- Ez a fejezet ezt az összegezést szeretné elvégezni, és tárgyát egy magasabb evangéliumi világosság fényében a végsô helyére tenni. * * * A magyar társadalom, majd késôbb a katolikus hívôk szemléletében is viszonylag hamar válnak két ellentétes pólus megtestesítôivé Mindszenty és Czapik. Az elsô -- a szemlélô hajlandósága szerint -- kapja a hűséges, hagyományhű, jellemes, akaraterôs, mozdíthatatlan, merev, kompromisszumra képtelen, egyoldalú, reakciós stb. színeket, míg Czapik -- ugyancsak a szemlélô szája íze szerint -- lesz ügyes, taktikus, életrevaló, ravasz, diplomata, dörzsölt politikus, haladó, megalkuvó, eladott stb. A minôsítések és a megminôsítések, kitüntetô, vagy elítélô hangsúllyal egyképpen és egyidejűleg is szóhoz juthatnak, de minôsítésük súlyát és tartalmát a megszólaló személyiség, és annak irányultsága szabja meg. Alig van szó adatokkal alátámasztott, világos és átfogó, elvi, erkölcsi-történelmi megközelítésekrôl, hanem csak többé-kevésbé naiv és elfogult, rosszabb esetben önigazoló, aktuálpolitikailag megszínezett állásfoglalásokról. És sokszor gyakorlatilag a keresztények is beleállnak az idôk politikai szféráiba, ahol a szubjektív indulatok és érdekek, félelmek és stréberségek nem sok helyet adnak az objektivitásnak. A mai, történelmi-erkölcsi alapon álló szemlélô azt mondhatja, hogy Mindszenty minden külön, az egyes adott helyzetekre tudatosan kidolgozott elvi, világnézeti, vagy taktikai megalapozás nélkül, evangéliumi egyénisége spontaneitásával élte és képviselte a semmire nem nézô, föltétlen evangéliumi hűséget. Czapik ugyanúgy a maga földibb, evilágibb belsô struktúrájával a túlélést. E két szemben álló alapszempont mellett, tévedés a két ember egyéni emberi vonásainak összevetésében keresni a gordiusi csomó felfejtésének a lehetôségét. Hisz a fenti (57. old.) Ratzinger-idézet arra is utal, hogy kiindulásában még egyik sem elvetendô, de eljöhet az a pillanat, mikor tudni kell felállni a tárgyaló asztaltól! S a bajnak ott van a gyökere, hogy ezt nem tudták! Mindszenty személyes tragédiájával halálos sebet kapott a hűség egész vonala is, míg a párhuzamos vonal által, ha félelem és kényszer hatása alatt is, de mégiscsak elfogadott 1950. évi megegyezés átfogó és kizárólagos játékszabállyá tette a túlélést. Hűsége és tragédiája héroszi magasságba emelte Mindszentyt, míg a keresztény kegyelet mindig meg fogja menteni a túlélés bajnokát attól, hogy mérlegének serpenyôje olyan mélyre süllyedjen, mint amilyen magasra emelôdik az ellenpárja. Az viszont vitathatatlan, hogy az olvadás kezdetéig, sôt elég sok berozsdásodott és begyepesedett ponton azon túl is, a túlélés volt az alapja nemcsak keresztények tudatos életének, de önkéntelen álmaiknak, vagy pszichés reakcióiknak is! És bár tudjuk, hogy a tanítványok nem egyszer típusosan rálicitálnak mesterükre, mint szokták is mondani, hogy Darwin nem volt darwinista, sem Freud freudista, így a közismert és kiugró békepapok is messze túlmentek Czapikon, de azért a zászlóvivô sem feledkezhetnék bele annyira a maga eszméibe, hogy ne reflektálna arra, hogy miféle népség gyűlik köréje. Amellett a vértanúság az Evangélium egyik alapfogalma, és nem Mindszenty hobbyja. A fentebb említett (89-90. old.) 1944. október 6-i körlevelében Serédi említi ezt a fogalmat, míg a túlélést a négy Evangélium öt helyen ítéli el: aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 16,25; 10,39; Mk 8,35; Lk 9,24; Jn 12,25). Végül már valójában nem is a túlélésrôl volt szó, hanem csak a nyárspolgári perc-emberke pillanatnyi gyávaságának és puhaságának megnyugtatásáról -- bármilyen áron is! A túlélésre való puszta iparkodásnál azonban sokkal nagyobb pusztítást okoztak ennek logikus következményei. Mert ennek következtében részben kipusztult, részben maradványaiban és csökevényeiben eleve ostobának, fegyelmetlennek, forrófejűnek, szektásnak, eretneknek tűnt minden koncepció, kezdeményezés, életteli mozgás! Sok minden egyébbel együtt zárójelbe kerül az a krisztusi szó is, hogy azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön (Lk 12,49). Ennek nyomában lázadónak, a sorból kilógónak, értetlennek és zavart keltônek minôsült minden dinamizmus! S végül messze a kényszerítéseken túl a keresztények széles köre stílust csinált a gondolattalan, érdektelen, érzéketlen és mozdulatlan embertelenségbôl. * * * A hatvanas évek második felében jártunk. A Gyűjtôben akkor mi papok, néhány kivételtôl eltekintve, munkára típusosan a cipészműhelybe voltunk beosztva. A műhely akkori kb. százas létszámában persze jutott azért még hely másoknak is. Ilyenek voltak a késôbb elôvett kisnyilasok, azután dühükben, vagy italosan ôszintén megszólaló -- izgató -- kisemberek. A nyilasok közt volt egy, még börtönkörülmények között is, hatalmas termetű, széles vállú férfi, aki azonban állandóan féloldalasan, ferdén tartotta magát, s úgy tűnt az embernek, mintha valami gerincsérülése, vagy hasonló baja lenne. Egyszer aztán megkérdeztem valakitôl, aki közelebbi kapcsolatban volt velem, úgy enyhén szánakozva, hogy ez valami betegség, sérülés, netán genetikus nyomorúság lenne? -- Te, ugye, nem vagy jártas a birkózósportban? -- felelte a másik, aki persze jól tudta, hogy ki vagyok. Ugye, nem tudod, hogy mi a ,,zsák''? Tényleg nem tudtam, a másik magyarázta el. -- A birkózósport a veszélyes sportok közé tartozik. Az elsô osztályú versenyzôkre, például, nagyon vigyáznak, mert ha egy komoly sérülés folytán versenyképtelenekké válnak, a beléjük fektetett vagyonnyi pénz elúszott. Tréningezniük azonban természetesen kell, de nem a rájuk veszélytelen kezdôkkel, mert az nem jelentene nekik munkát és fejlôdést. Egymással azonban szintén nem birkózhatnak, mert ôk kárt tehetnek egymásban. Ezért van a ,,zsák''. A ,,zsák'' olyan másodrendű birkózó, akirôl az edzôi tudják, hogy elérte a határait, soha nem lesz belôle komoly versenyzô. Tehát nem is nagy kár érte. Viszont másodrendűnek azért másodrendű, és így munkát is jelent a futtatott elsôrendűnek, és ezért megfelel a célnak. Persze, ha az emberen mindig nálánál fejlettebbek gyakorolnak, az azért meghúzza az illetôt. A barátunkat is meghúzta. S ekkor belém villant a hatvanas évek bizonyos katolikus köreinek egyik slogan-je: No persze, hogy nem vagyunk kommunisták, birkózunk is velük. De birkózni csak a ringen belül lehet! Ezzel igazolták volna ,,békés'', vagy egyéb kollaborációs tevékenységüket! (Lásd: 51. old.) A ,,zsák'' képe és fogalma viszont feltárta a valódi helyzetet: a fenti állítás csak akkor felelne meg a valóságnak, ha ôk egyenértékű és szabad versenyzôkként szálltak volna be a ringbe. De hát errôl szó sem volt! Csak azt és annyit csinálhattak, vagyis azt csinálták, amire a másik félnek szüksége volt. Szó sincs arról, hogy birkóztak! ,,Zsákok'' voltak! Bele is nyomorodtak! A dolog természete szerint elsôsorban nem a testi, hanem a szellemi, idegi, erkölcsi gerincük ferdült el. Mert aki közülünk a ringbe lépett, csak ,,zsáknak'' léphetett be! * * * A ring hivatalos megjelölése a ,,keret'' volt. Amennyire ismeretlen a ring megjelölés, olyan ismert mindmáig a keret. A keret azt jelentette, hogy az ateisták meghatározták, hogy mennyi papra van szüksége az Egyháznak, ezen belül püspökre, tanárra, kispapra, szerzetesnôre stb. Ezt számszerűen lefixálták, és az illetôknek érdemeik szerint némi bért is juttattak. A számon túliakat egyszerűen nem ismerték el azoknak, akik voltak, és ha az érintettek ezt nem vették tudomásul, hanem lehetôségeik szerint továbbra is papként éltek, azt egyszerűen államellenes összeesküvésként kezelték. Az igazán visszataszító a dologban azonban ezen túl van. A keret ugyanis felállításakor az adott valóságnál jóval szűkebb volt. Eleve kiestek belôle a feloszlatott szerzetesrendek tagjai, de a meghagyottaknál is a rájuk vonatkozó számot meghaladókat, esetleg az akkori létszámnak majd két harmadát, rekesztették ki. Ezt csökkentette az apránként Nyugatra menekülôk, a börtönben lévôk száma. Másokat, különösen a még kispapokat, átjelentettek az egyházmegyékhez, de a felszentelteknél már ezt is csak egy zárt szám keretében nyelte el a hatóság, amely szám körül is hosszú birkózás folyt, és ahová szintén messze nem mindenki tudott beleférni.[57] És ez is csak szalámiszeletelés volt, mert az egyházmegyék rövidesen újabb utasítást kaptak, melynek értelmében meg kellett szabadulniuk a ,,volt'' szerzetesektôl.[58] És amellett késôbb is, ha valaki nem volt elég hajlékony a számukra, saját egyházi feletteseivel lökették ki ebbôl a ,,keretbôl''. Ennek volt áldozata pl. az a 84. oldalon emlegetett X.Y., akinek[59] korábban leírt összeomlása is ebbôl a gyökérbôl indult el. - - Szoktam mondani: nem egy esetben nyugodtabb szívvel állnék a Bíró elé a jogilag csôdöt vallott lélek bôrében, mint feddhetetlennek tűnô elôljárójáéban, aki azt formalizmusával, félelmével stb. a csôd felé indította! És épp ez az egész keret-ügy egyik legvisszataszítóbb része, hogy a végrehajtást magukra az egyházi elöljárókra bízták, és azok ezt vállalták is! Persze nem rossz szándékkal, hanem ismét azzal a balhittel, hogy ha ôk csinálják, még mindig jobb, mintha az ÁEH, vagy az ÁVO! Amellett az is jogtalan, méltatlan és embertelen lett volna, ha a hatóság megakadályoz egy újonnan jelentkezô fiatalt abban, hogy olyan egyházi körülmények között éljen, amilyenben ô maga óhajt. De amikor már kölcsönös elkötelezettségek történtek, amik között telt el nem egyszer az illetôk életének elsô frissebb és akcióképesebb része, ebben a helyzetben távolítani el egy embert, ez már teljesen erkölcstelen és embertelen. De hogy adott esetben a kiválogatást maguk az elöljárók végezték el, a kisebb rossz erkölcsi elvére hivatkozva -- ami azonban erôsen kérdéses volt -- és hátat fordítva az egyházjognak[60] -- erre valójában az összes erkölcsi kategóriák közül legfeljebb az isteni irgalmat vehetjük igénybe. Mert megtörtént, hogy nem az Evangéliummal, hanem a politikai kacsákkal számolva, valahol az is a kiválasztás döntô szempontjai között szerepelt, hogy ,,ezt el lehet küldeni, mert ez megél a jég hátán is'', viszont ,,a másikat benn kell tartani mert gügyeségében éhen pusztul az alatt az öt év alatt is, míg ez az egész megbukik!'' Az öt év alatt aztán legfeljebb annyi történt, hogy az egyik felôrlôdött a kitaszítottságában, míg a másik a bennmaradás tényétôl nagy mellényt kapott. S az évek múltával ennek az antiszelekciónak a hatása szépen kivirult, és ma nem egy helyen azoké a döntô szó, akiket ezek az önállóságra stb. képtelenek neveltek. Mire? Döntôképes iránymutatóknak? Egy manapság élô és hűséges fiatal esetleg a fejét fogja, és képtelen megérteni, hogyan kerülhetett ilyesmikre sor, és méghozzá olyanok részérôl, akik, ha nem is voltak zsenik, de alapvetôen becsületes és hűséges lelkek akartak maradni? Nem is érthetôek a dolgok, az akkori idôk egész levegôje nélkül. A háború vége felé suttogtak a társadalmunkban egy sztálini kiszólásról, hogy az egész magyar ügy végeredményben csak vagonkérdés. Akkor ezt általában komolytalannak vélték, de amikor késôbb látták az emberek a zsidókat vivô, majd a hadifogoly, a kitelepítô vonatokat, akkor teljes realitást kapott az idegeikben ez a lehetôség. Ezt a kommunista propaganda is kellôen felhasználta. A már régóta vergôdô, aztán 1950-ben befejezôdéshez ért állam-egyházi tárgyalások elôtt a kormány a szerzetesek százait deportálta, összezsúfolva néhány kiválasztott rendházba, ellátásukról sem gondoskodva, arról azonban igen, hogy benne legyen a levegôben: ha nem egyezünk meg, legfeljebb kivisszük ôket Szibériába! Ez mint félelmetes és valós lehetôség ülte meg a tárgyalók lelkét, azzal a benyomással, hogy ôk lesznek a felelôsek ezeknek a szerencsétleneknek minden külsô-belsô elnyomorodásáért! Talán közelebb hozza a dolgot a megértéshez egy egészen más területrôl való analóg esemény. -- Német nyomás alatt, kellô felszerelés nélkül, amit ugyan a németek megígértek, de nem teljesítettek, került az orosz frontra a 2. magyar hadsereg. Aztán a felszerelés hiányossága miatt, az amúgy is óriási mértékű orosz támadás súlya alatt összeomlott és szinte megsemmisült. Ennek benyomása alatt adta ki parancsnoka Jány Gusztáv az 1943. évi január 24-én kelt hírhedt hadparancsát, ami olyan kitételeket tartalmazott, hogy ,,a magyar hadsereg elvesztette becsületét'', ami azután, mikor a kommunisták perbe fogták, nem kis súllyal esett latba elítéltetésénél és kivégzésénél. A mai hadtörténész azonban[61] azt mondja: ,,Rettenetes szavak ezek, melyek csakis egy pillanatnyi idegösszeroppanás következtében születhettek meg, hiszen ha egy hadsereg elveszti becsületét, parancsnoka éppúgy elveszti, mint a legutolsó közlegénye.'' Azt merem feltételezni, hogy annak az idônek a levegôje éppen olyan idegösszeroppantó sokkot váltott ki a megegyezést aláíró illetékesekben, mint aminek, más helyzetben ugyan, de Jány Gusztáv esett áldozatául. Az igazi bajt itt is abban látom, hogy késôbb sem következett be az a Ratzinger-i asztaltól való felállás, amikor már sokkról nem lehetett beszélni. A ,,megegyezés'' szövegében is elgondolkoztató, hogy a négy rövid és nagyjából általánosságokból álló (hisz így lehet aztán mindent belemagyarázni) pontból, mindjárt az elsôben olvashatjuk, hogy a Püspöki Kar ,,kijelenti, hogy az Egyház törvényei szerint eljár azok ellen az egyházi személyek ellen, akik a Népköztársaság törvényes rendje és kormányának építô munkája ellen fellépnek.'', ami körülbelül annyi, mintha a meggyónt káromkodónak egy rendôr a gyóntatószék ajtajában még egy idézést is kikézbesítene. De ezt talán még megmagyarázza a sokkos idô. Ezeket a hűségnyilatkozatokat azonban újra és újra kikövetelik és meg is adják, ami lehet annak is a jele, hogy valójában egyik fél sem hisz bennük. Így már alig egy évvel késôbb a Grôsz-féle ,,összeesküvés'' után, 1951. július 3-án, az azévi VIII. püspökkari körlevélben, 2978 sz.a., Isten parancsaira hivatkozva követelnek engedelmességet az államnak, és egyebek közt kijelentik, hogy ,,különösen elítéljük és megbélyegezzük azokat az egyházi személyeket, akiknek bűnös működésére a legutóbbi napok folyamán fény derült'', tehát például Grôsz kalocsai érseket, valamint, hogy ,,fegyelmi úton eljárunk mindazon egyháziakkal szemben, akik a Népköztársaság törvényeinek áthágásában bűnösnek találtatnak.''. És néhány nappal elôbb (lásd fentebb: 115 és 117. oldalak) még maga Czapik magyarázza Rákosinak, hogy az érseket csak a pápa vonhatja felelôsségre! És mikor pár év múltán mindezek ellenére Czapik halála folytán Grôszt visszahozták az érseki székbe, természetesen újra elhangzik, hogy ,,abban a szellemben kíván működni, mint amelyet az elhunyt érsek képviselt az Egyház és állam békés viszonya érdekében'' (lásd részletesen lejjebb: 150-151. old.) Ebbe a sorba aztán egészen természetesen illik bele a fentebb már emlegetett az 1961. II.sz. március 15-i püspökkari körlevél (88. old.), utána az 1962. március 8-i esztergomi körlevélben, 481.sz. a., 13 pap, 3 teológus és 2 kántor elítélése stb. -- Remélhetôleg a Jóisten irgalma már kisimogatott az aláírókból minden félelmi sokkot! Ezek a dolgok aztán részben tovább koptatták a szereplôk idegeit, részben hozzászoktatták ôket az ÁEH pórázához. Egy-egy kivételével a fôpapok még csak iparkodtak megôrizni méltóságukat, de az ún. ,,középkáderek'' mindennapi ügyeikkel úgy szaladtak az ÁEH-hoz, mint unoka a jóságos nagymamához. S az ÁEH el is intézett nekik mindent, postán, vámon, lakáshivatalban, a pénzügyeknél stb. Például a 93. oldalon már szó esett az Actio Catholica 1976. évi fôtitkáráról. Ez az ember 1961-ben Miskolcról került Pestre, a fôtitkári székbe. Másfél év múlva már azért fordul az ÁEH-hoz, hogy az szerezzen neki mentességet a pesti illetôséghez szükséges ötévi Pesten lakási kötelezettség alól, mert egy házráépítésbe akar betársulni. Az ÁEH elnöke ezzel a megokolással támogatja a Fôvárosi Tanácsnál, hogy ,,egyházpolitikai meggondolásból került Budapestre, és tölti be azóta is -- az állam és az Egyház közötti megegyezés szellemében -- jelenlegi munkakörét.'' A tanácselnök a kérésnek helyt is ad ,,egyházpolitikai érdekbôl''.[62] Ugyanez az úr ugyanebben az évben egy új VW 1500-as személykocsit akar magának behozatni. Az egri érsek vállalta, hogy az árat nyugati támogatásból lefedezi. Ô azért sír az ÁEH-nál, hogy kapjon 50%-os vámkedvezményt, amibe az bele is menne, erre a fôtitkár úr vérszemet kap, és már 75%-osat kér. A dologból azonban mégsem lesz semmi, mert a nyugati segélyszerv csak a püspököknek és néhány nagybeteg rokkantnak tud ilyet küldeni, s a kivételezéssel csak ,,a paptestvéreket elkeserítô látszatba kerülnénk''. De a jelzett összeget az akkori devizás támogató szerven, a magyar állami IKKA-n keresztül is át tudják utalni, és azon keresztül lehet autót is venni -- csak hát persze nem nyugati kocsit. A fôtitkár úr nemcsak felháborodottan válaszol a segélyszervnek, hanem fel is jelenti azt az ÁEH felé: ,,Érthetetlen módon azonban részérôl (a segélyszerv részérôl) az ügyben teljes negativitást tapasztaltam. Meggyôzôdésem az, hogy a megbízott urat (Paulai Károly) nem lehet pártatlannak tekinteni és munkájában politikai indokok vezérlik. Negatív magatartása az Actio Catholica Országos Elnöksége felé hivatalos tudomásul szolgál.''[63] A harmadik húzása ugyanebben az évben, hogy a Szent István társulat tagjai sorába akar bekerülni. Az elnök, Esty Miklós ezt ellenzi, mondván, hogy ôt már mindenünnen kitúrták, ez az egy helye maradt meg, és ez az ember csak az ô helyére pályázik. És az ÁEH elnökét a fôtitkár úr tényleg nyilván maga mögött érezheti, mert az ezt írta az irat felzetére: ,,Hagyjuk egyenlôre Estyt megnyugodni. Nem lehet vele értelmesen beszélni.'' Ki csodálkoznék azon, hogy 14 év után ez az ember, ha börtönben lévô papról van szó, csak hazudni tud? Egy másik úr, ismert katolikus újságíró, a lakásügyét rendezteti az ÁEH segítségével, amit az elnök, Miklós Imre ,,fontos egyházpolitikai okok miatt'' támogat is.[64] Ugyanezen az úton jut az illetô telefonhoz is.[65] Ennek egyik kollegája, sajtónk akkori ,,szürke eminenciása'' azért veszi igénybe a hivatalt, hogy a gyereke biztosan bejusson az egyetemre. Igaz ugyan, hogy jeles diák, de nehogy a felvételi bizottság ferde szemmel nézze azért, mert hitvallásos iskolába járt, s az apja katolikus újságíró. Az ÁEH elnöke meg is nyugtatja az illetékes dékánt, hogy az apa ,,egyike azoknak a világi katolikus személyeknek, kik helyzetüknél és széleskörű befolyásuknál fogva jelentôs mértékben hozzájárulnak az állam és a rk. Egyház közötti jóviszony kialakításához és megszilárdításához.''[66] -- Mindenesetre szeretném én látni azt az írást, ahol Emôdi, Tabódy, Szigeti, Mócsy, Pálos Antal, Halász Piusz -- és még folytathatnám a sort oldalakon keresztül -- magatartásáról állítanak ilyet! A fenti csokorra a koronát az Ecclesia bolt illetékesének a feljelentése teszi rá[67] ; ahol név szerint jelent fel papokat, akik elsôáldozási és bérmálási képeket forgalmaznak, mert ,,pénzügyi bűntettet követnek el'', ,,vétenek a sajtótörvényben meghatározott sokszorosítási törvény ellen is. Az elmúlt esztendôben nyomozócsoportjukhoz már adtam hasonló tárgyban feljelentést... szeretném kérni, hogy az ügyek pénzügyi befejezése után... adják tovább az ügyet a belügyi büntetô hatóságoknak'' ... ,,Mivel a szezon ezen cikkben most éri el csúcsfokát, kérem igen gyors és hathatós beavatkozásukat.'' És ez az ember kereszténynek és nem ávós besúgónak vélte magát![68] A fôpapok még legalább a lelkekért aggódva követtek el balfogásokat, de ezek a középkáder laikusok csak a maguk pecsenyécskéjét sütögetik az Evangélium parazsán! Ebben az egyházkormányzati és pasztorális helyzetben melyet végsô fokon a ,,keret'' és az ÁEH teremtettek meg, súlyosan sérült az evangéliumi magatartás egésze. A ,,semmirôl sem akarok tudni'' és a ,,csinálni kell, nem jelenteni'' modellkapcsolat az Egyháznak a gerincét támadta meg. Ezért mindmáig gyengén állunk a friss, bátor és újszerű vezetési stílust kívánó problémák megoldásánál. -- Vagy nem nevetséges helyzet az, hogy Pesten, a Ferenciek terén egyetlen épületben van a különbözô katolikus könyvkiadók kezében egy üzletnek és hat butiknak mondható helyiség, ahelyett hogy lenne egyetlen katolikus könyváruház, ahol viszont tényleg lehetne kapni minden katolikusnak mondható kiadványt? Most nevetve-bosszankodva hét egymás mellett fekvô bolton jár végig a jámbor lélek, hogy végül esetleg üres kézzel menjen haza. És hol van ez még az országos problémáktól? Egyrészt tehát vezetési kihagyásokat észlelhet az ember, ugyanakkor a másik oldalról megkérdôjelezik az engedelmességnek magának még a fogalmát is, eltekintve minden szentírási felszólítástól, keresztény gyakorlattól, beleszédülve szekularizált közéleti divatokba. És érveket merítve az elmúlt évtizedek ilyen irányú, hibás lemaradásaiból. Megismétlem: mindezek következtében aztán részben kipusztult, részben maradványaiban és csökevényeiben eleve ostobának, fegyelmetlennek, forrófejűnek, szektásnak és eretneknek tűnt minden koncepció, kezdeményezés, az Egyház agyának életteli moccanása. Az 1950. évi megegyezés 20 évre számolt csökkenô mértékű állami támogatással az Egyházak számára. Nem véletlenül. Késôbb lassan kiszivárgott, hogy az állami hatóságok úgy gondolták, hogy a szocializmus szédületes fejlôdése nyomán, hol lesz már a vallás húsz év múlva? Az egyháziak viszont úgy vélték, hogy ennyi idôn túl úgysem kell gondolkodni, mert hol lesz már akkorra a kommunizmus? Mindketten csalódtak, de a magunk csalódásának most is fizetjük az árát. A húsz év alatt egyetlen hivatalos irányító szempont csak az volt: túlélni! Várni, nem csinálni semmit, nem mozdulni, mert minden mozgás veszedelmes. Az idôszak végén az ún. ,,kis lépések'' politikája csak önámítás volt, mert szó sincs róla, hogy mi léptünk volna akármilyen kicsit is, a másik fél léptetett, a maga szempontjából elônyösnek vélve valamit a maga számára. A palifogás csodálatos példáit produkálhattuk, mint azon a fôpapi dokumentumfilmen (és könyvben), ahol a bemondó így kérdez: ,,Elmondhatjuk-e azt, hogy a világnézeti különbségek ellenére a mai társadalom (1983-ban vagyunk) sikerrel megvalósította a szociális enciklikák elveit?'' S a hosszú válasz a munkanélküliség, a betegellátás és a nyugdíj rendezésére utalva mondja: ,,Mindezt a mai államrend napjainkra megvalósította''[69], -- mintha abban, amit csinált a pápai enciklikákat akarta volna valósítani. Nem is beszélve a valóságról magáról, hisz 1976-ban magam olvastam a rabújságban, hogy országunkban több mint félmillió nyugdíjkorú ember nem kap nyugdíjat, és szabadulásomkor a számukat eggyel én is gyarapítottam. A helyzetnek megfelelô, élô és új formák koncepciói a gyanúval kísért lelkes káplánok és az üldözött kisközösségek körében alakultak ki, persze nem egyszer a mindebbôl származó egyoldalúságokkal is megterhelve! Az átfogó koncepciók hiányát mindmáig megszenvedjük. Helyettük legtöbbször két irreális pótlékkal szembesülünk, a nosztalgiával és a romantikával. Az elsô tökéletes irrealitással kikapcsolja a létbôl az elmúlt évtizedeket, és ott folytatná, ahol az, mondjuk 1944. március 19-én, abbamaradt. Igaz, hogy ehhez hiányoznak az emberek, tárgyak, anyagiak, helyzetek, viszont mérhetetlen lepusztulás grasszál -- ô azonban behunyt szemmel követeli és roskatag erôivel építené azt, ami volt. A másik viszont elôrenézve, úgy látja, hogy itt a lehetôség egy soha nem volt tündérvilág felépítésére, gyönyörűeket álmodik, a saját felhôibôl leesve naponta megüti magát, míg végül keserűvé és cinikussá válik. Megismétlem: azzal, hogy annak idején lázadónak, a sorból kilógónak, értetlennek és zavartkeltônek ítéltek minden moccanást, kiölték társadalmunkból a dinamizmust! Sôt, messze túl a kényszerítésen a keresztények szinte stílust csináltak a gondolatnélküli, érdektelen, érzéketlen és mozdulatlan embertelenségbôl, amelybôl való kilépésre úgy tekintettek, mint a kereszténység és a jövô kockáztatására, amit ôk oly szépen bebiztosítani véltek a keresztény élet csíráinak hibernálásával. Egy konkrét példa ennek a dinamizmusnak a hiányára Meszlényi Zoltán, esztergomi segédpüspök elhúzódó exhumálása. -- Meszlényit 1950. június 17-én az esztergomi káptalan helynökévé választotta. Egy hónap múlva internálták, majd népellenes magatartás címén bíróság elé állították, ahol ismeretlen tények alapján ismeretlen ítéletet kapott, majd nyolc hónapra rá 1951. március 4-én ismeretlen körülmények közt meghalt. A Rákoskeresztúri köztemetô 249. sz. parcellájában temették el. Ezt azonban hivatalosan csak 1954. június 5-én, húgának a megkeresésére közli vele a Legfôbb Ügyészség. Hamvas 1957 novemberében írja, hogy már az elmúlt évben készült az exhumálás megindítására, de közbejött események meggátolták. 1958 januárjában Schwarcz-Eggenhoffer kéri a káptalant intézkedésre. Azután újra csönd, csak 1962-ben írja Hamvas, hogy ,,foglalkozom a gondolattal''. 1962 júliusában Csepregi személyesen ad át illetékes helyen az ügyben egy Pro memoriát. 1966. májusában írja újra Hamvas, hogy Rómából hazatérve újra felmerült benne a kívánság, megkerestette az ÁEH-t, és onnan üzenetet kapott, hogy egyszerű keretek közt az exhumálás megtörténhet, ami aztán júniusban meg is történt.[70] Az iratok nem utalnak semmi erôszakos akadályoztatásra, a dolog mégis egy évtizeden keresztül nyúlik, mert ,,készülnek'', ,,foglalkoznak a gondolattal'', ,,felmerül a kívánság'', csak mozgásra, tettekre nem kerül sor, csak a dinamizmus hiányzik. Van, aki gyorsan kész a válasszal: nem tehettek róla, ilyen idôket éltünk! Nem igaz! Nagyon sok mindenrôl tehettünk volna! 1948-ban ültük az Eucharisztikus Kongresszus 10 éves évfordulóját. A pesti Bazilika elôtti nagygyűléssel akartunk megemlékezni róla. Ehhez persze például a közterület hangosításának az engedélye is kellett. Idejében kértük. Semmi válasz. Végül az elôtte való napon, szombaton telefonon érdeklôdik a minisztériumban az Actio Catholica igazgatója, hogy mi van az ügyben. Senki illetékes nincs benn. Miniszteri kihallgatást kér. Rajk László sincs benn. Utána újabb telefon: benn van, jöjjön azonnal. Bemegy: a miniszter nincs benn, nem is volt. Erre távirat megy a három elnöki palotába: Pestre, Leányfalura és Balatonföldvárra, hogy a válasz elmaradását az engedély megadásának tekintjük. Másnap kora reggel mindenki benn van ugrásra készen az A.C. központjában, mikor jön a Bazilika plébániahivatalából egy telefon, hogy egy rendôrtiszti küldöttség van ott, és kéri a hangosítási engedélyt. Mivel azonban az ünnepélyt az A.C. rendezi, jöjjön valaki, és tárgyalja le az ügyet. Mihalovics prelátus úr engem küld, taxival megyek, s a Bazilikánál kiszállva elôször a hangosító mérnökünkkel beszélek. A két torony ablakaiból elôre-hátra nézve összesen nyolc nagy méretű hangszóró nyúlik ki. Csökkenti-e a hangerôt, ha becsukjuk elôttük a zsalukat, kérdezem. Egyáltalán nem -- hangzik a válasz, de hát miért ne nyitottuk volna ki? És az a kis hangszóró, ami a Bazilika kerítésén lóg? Az inkább csak udvariasság a közvetlenül elöl elhelyezett díszvendégekkel szemben, de a tornyokban lévô hangszórók mellett komoly szükség nincs rá. A plébánia tanácstermében vagy másfél tucat rendôrtiszt üli körül a nagy asztalt, ki egyenruhában, ki civilben. Kérik az engedélyt. Elmondom nekik a fentieket. Ôk megértik a helyzetünket, de ehhez nem tudnak hozzászólni. Nekik csak a hangosítási engedély ellenôrzésére van kompetenciájuk. Én is teljesen megértem az ô helyzetüket -- mondom --, de én sem tudok kilépni a magunk kereteibôl. Dermedt csend. Megszólalok: meg vagyok gyôzôdve arról, hogy egyikünk sem óhajt nyilvános botrányt, s nem akarjuk egymás szemét kikaparni. Mivel mi jelenlévôk nem tehetünk az elôállott helyzetrôl, próbáljuk közös erôvel megoldani. Valaki megkönnyebbülten megszólal: tessék hát javasolni valamit. A következôket mondom: Szerintem a Bazilika kerítése mindenképpen a Bazilikához magához tartozik, és nem közterület, -- de elismerem, hogy errôl lehet vitatkozni. Azért az ott elhelyezett hangszórót leszereltetem. A toronyban lévô hangszórókat -- bár azok már vitathatatlanul a templom területére esnek -- behúzatom a toronyba és becsukatom elôttük a zsalukat, hogy ne legyen a dolognak provokatív jellege. De hogy azon túl, a templomon belül aztán mit csinálok, szeretném látni, hogy abba ki szól bele? -- Pár pillanatnyi pisszenéstelen csend, aztán valaki megszólal: hát akkor tessék kiadni a megfelelô utasításokat. -- Kérem minden rendben lesz, csak egy kis türelmet, mert mind a két toronyba külön-külön fel kell másznia valakinek. -- És eleve történt megbeszélésünk szerint, ekkor belép a terembe a prelátus úr, akinek a jelenlévôk elôtt még lereferálom a történteket, amit ô mosolygó fejbólintással hagy jóvá. -- A dolognak nem is lett semmi további következménye, azon kívül, hogy másnap értesültünk arról, hogy Rajk dühöngött a minisztériumban, hogy minden ravaszkodása ellenére megtörtént a hangosítás. Valaki tán azt mondja, hogy ez csak egy véletlenül bejött kalandorkodás. Nem így áll a dolog. A Politikai Bizottság 1947. augusztus 7-i ülésén ezt az utasítást adják a belügyminiszternek: ,,A Politikai Bizottság megbízza Rajk elvtársat, hogy folytassa tovább az egyházi hatóságokkal a Szent István-napi körmenetre vonatkozó tárgyalásokat, és kísérelje meg a felvonulás útvonalát lerövidíteni. Szükség esetén engedje meg, hogy ott legyen, ahol kívánják.''[71] -- A prímás letartóztatása után ugyan a mozgásterünk jelentôsen beszűkült, de csak utána, és a fenti kisstílű és mindennapos jellemtelenségeket ez sem igazolja. Az Egyház lerobbanása logikusan nem áll meg sem a gerincének sérülésénél, sem a koncepció és a dinamizmus kipusztulásánál. A túlélésre való iparkodás önkéntelenül is úgy átsodorja embereinket a hatalom oldalára, ahogy Brezanóczy börtönlátogatásának a stílusánál láttuk (91-92. old.) -- Az 1963-ban szabadult papok közül az egyik esztergomi egyházmegyésnél a bíróság letilt 416 Ft-ot börtönköltség címén, és egyházi felettese jelzi, hogy azt a nyugdíjából két részletben vonja le.[72] Egy börtöntôl feldúlt életű, kifosztott nyugdíjastól! Vajon ezt az összeget nem fizethette volna ki az illetô a saját zsebébôl? Mikor harmadszor szabadultam, Werner Alajos a karján hozott utánam vidékre egy öltöny ruhát -- igaz, ô is börtönviselt volt! Vagy nem fizethette volna ki az Actio Catholica segélyezési keretének a terhére, ami abban az évben 140.000 Ft-ra terjedt?[73] Csak hát az illetô, lélekben a túlélés, tehát a hatalom oldalán áll, nem az üldözött keresztényén! Ô irgalmat gyakorol, amikor csak két részletben vonja le azt, amit a hatalom követel, de azt egészen keresztüllépni szembenállás, ellenforradalom lenne! Pedig lehetne másképp is! Egy másik, ugyancsak esztergomi egyházmegyés papnak 16.687 Ft bűnügyi költségét is kifizeti az egyházmegye 1972-ben, igaz, ez már az elôzôleg ugyancsak üldözött Kisberk püspök úr nevéhez fűzôdik.[74] S egy-egy ilyen részletnél sokkal súlyosabb volt az a pszichés teher, amit az üldözött papok hordtak, mert akiknek állapotbeli kötelességük lett volna a hónuk alá nyúlni, azok ugyanúgy a hatalom oldalán állva, csak távoltartó tenyerüket szegezték szembe velük. A téma minden részlete külön kötetet töltene meg. Elgondolkoztatónak csak egyetlen börtönviselt papnak a fôhatóságához írt két levelébôl idézek 1973-ból és 1976-ból! Az elsô: ,,...tizenhárom év alatt soha, egyetlen egyszer sem jött úgy létre köztem és Fôpásztorom között egy személyes kapcsolat, hogy azt Fôpásztorom kezdeményezte volna irántam való személyes érdeklôdéstôl indíttattva.'' A másodikból: ,,...Az eltelt 15 és fél év alatt Fôpásztoraim... soha sem üzenet, sem levél formájában önkezdeményezésűleg nem nyilvánították azt a szándékukat, hogy szeretnének találkozni velem, vagy legalább olyan levelet kapni tôlem, amelyben beszámolok életkörülményeimrôl... Bíboros úr nekem az irántam való érdeklôdésnek soha a legcsekélyebb jelét sem adta...''[75] És lássunk egy laikus sorsot is. -- Gróh József több mint 38 éven át volt az esztergomi egyházmegye, s így végül Mindszenty jogtanácsosa is. A prímás elítélése után ôt is letartóztatják, azzal az indokkal, hogy mint Mindszenty jogtanácsosa, tudnia kellett a dolgairól, és mégsem jelentette fel, holott más oldalról az ily minôségben megtudott tényeket büntetés terhe alatt tartozott megôrizni. Két év ítélet, utána internálás, teljes vagyonelkobzás (családi ház, telkek), nyugdíjmegvonás, amire három különbözô munkahely révén is volna joga. 1960-ban fordul az érsekséghez, ahonnan kap ugyan 1000 Ft segélyt, de a nyugdíjkérelmére azt válaszolják, hogy elôbb forduljon az Igazságügyi Minisztériumhoz, hogy kegyelmi úton rehabilitálják. Megható ennek az vreg, beteg embernek a válasza: ,,...nem tudom bánni, amit tettem, s aki voltam, s nem tudok kegyelmi kérvénnyel...'' S az ismert versidézettel zárja: Kegyelmet uradtól nem kér soha Szondy! Megalázkodás nélkül próbálkozik az ÁEH-nál is nyugdíjkérelemmel, de azok ,,hatáskör hiányában'' visszadobják a labdát az egyházmegyének. 1963-ban kér újra valami segítséget az egyházmegyétôl, miután nyugdíjat sehonnan nem kap, ingóságai abban az idôben nem értékek, 82 éves, és ,,...11 éve ápolom gyógyíthatatlan feleségemet börtönviselt, leromlott idegeimmel...'' -- kap is 500 Ft-ot![76] -- Vigasztalódásul az olvasó felütheti Balla András Esztergom című albumát[77] amelyben az egyik kép aláírása: A Gróh-féle ház homlokzatának részlete (Széchenyi-tér). A képen a falon egy bolthajtásos féldomborműben a Szűzanya imádja a Kisjézust. -- Most már Gróh is imádja egy szebb és bensôségesebb világban! És most visszautalhatok a katolikus fejezet egész elsô felére, a cserbenhagyás témájára, és akkor látjuk, hogy tényleg logikus beteljesülésekrôl van szó: aminek a magvait az ötvenes évek elején vetették el, az akár még húsz év múlva is szépen hozza virágját, gyümölcseit! * * * Az eddigiek érthetôvé teszik a két, korábban már emlegetett átfogó gyűjtôág kialakulását: a hűségesek, merevek, kereten kívüliek, forrófejűek és a megalkuvók, kompromisszumkeresôk, elfogadottak és józanok, végsô fokon: a vértanúsággal is számolók, és a túlélni akarók. Az 1944. októberi püspökkari körlevél követôi és az 1961-es -- hamisított -- körlevél kórusa. Az elnevezések általában minôsítésjellegűek is, és nem sokat kell találgatni, hogy melyiket adták az emberek saját maguknak, s melyiket köszönhetik ellenfeleiknek. A dolog természete szerint elsôsorban az élvonalban álló egyháziakra vonatkoztatottan alakulnak ki a címkék, de ugyanúgy és jogosan, használják ôket az azok sodrásába betagolt hívôkre is. Az elnevezések belsô tartalma egyéni és lelkiismeretbeli: végsô fokon csak a Jóisten ítélhet bárki felett is. A rájuk visszavezethetô jelenségek azonban kívülrôl és elfogulatlanul is megközelíthetôk, mikor is -- nem gondolva az illetôk pszichés megtámadottságára, befolyásoltságukra, megtévesztettségükre, primitivitásukra -- csak az eseményeket nézzük önmagukban, illetve kihatásaikban. Ezen kívül is még mindenki a saját csoportján és keretein belül is, esetenként szabadon néz szembe a jónak és rossznak percenkénti kihívásaival. Az elsô csoportot alapvetôen hűség és helytállás kötelezettsége önti el, annál is inkább, mert látja mások megbotránkoztató magatartását. Ez a hűség azonban -- esetleg pszichésen is megtámogatva -- átalakulhat görccsé, embertelen értetlenséggé, mások irgalmatlan (és esetleg elfogultan alaptalan) megítélésévé is. Láthatjuk: a nyilvános és felesleges, sôt akár agresszív imádkozás aposztáziába is átfordulhat. - - Ide tartozik a ,,mindent vissza'' nosztalgiája is, amely kizárólagosan csak a jogot és erkölcsöt nézi, de azt nem, hogy az élet a bűnökön keresztül is továbbmegy, és nem fordítható vissza. Az hódítható meg belôle, amit erôink reálisan bírnak, s ha lesznek új erôk, azok magukhoz mérten kiharcolhatják majd azt, amire képesek. A görcs egyik jelensége a magábafordulás és megállás is, ami szintén életellenes. A hűség ugyan nem áll ,,be'', de meg sem áll, hanem a lehetôségei szerint ugyan, de él tovább. Aki a hűségébôl múzeumot csinál, és bevonul oda teremôrnek, az kívül került az életen. Lehet, hogy a nosztalgikusok felhasználják, de ez nem jelent semmit, mert a nosztalgikusok is kívül vannak a valóságos életen. De arra is van példa, hogy valaki ebben a magábavonulásban, elzárkózva, ujjai közt pergeti tovább, amit kimentett az árból és magával vitt, és szintén önmagában, utópiát épít utópiára. Ahogyan ô helyesnek látná. Egyre közeledve egy keresztény Swifthez, Campanellához, önmagához, vélt hűségével az Isten Országától -- távolodva. Ismét: aki azt hiszi, hogy áll... (1Kor 10,12). A másik csoport helyzeténél fogva is, önmagát igazolni akarva is, sokkal jobban, nyakig, benne áll az életben, s így aránylag többször huppan bele sajátos csapdájába, mint az elôzô. Ez az elôzô ugyan legtöbbször elítéli a másikat, de nem lévén pozícióban, ez az elítélés nem nagyon kelt feltűnést, ha igazságos, ha nem. A másiknak viszont minden gesztusa történelmi és romboló. Az elsô csoport levegôjére jellemzô pl. az a bizonyos regnumi szellemi olimpián szerepelt magnószalag a Szovjetunió misszionálásáról (112. old). A másodikat olyasmivel tudom illusztrálni, hogy az ÁEH 1961-ben már a perek lefolytatása elôtt a kispapok szintjéig iparkodott ennek a bizonyos márciusi körlevélnek a szellemében maga mellé állítani az egyháziakat. De nem is ez az -- érthetô -- törekvése a döntô, hanem az egyháziak naiv bedôlése. Errôl tanúskodnak pl. Rátkai János egyházügyi fôelôadó, miniszteri biztos ,,szigorúan titkos'' feljegyzései, amiket 1961. ápr. 26-án készített végzôs szeminaristákkal.[78] Az egyik teológus pl. ,,igen pozitíve nyilatkozott a papi békemozgalomról'' -- ,,a ma papjainak feltétlenül aktív tagjainak kell lennie''. Viszont elítélte a februárban történt államellenes összeesküvéssel kapcsolatos letartóztatott személyek ténykedését. Mai olvasó jót derülhet a miniszteri biztos úr kapcsolódó, és nem túlságosan hízelgô megjegyzése részletein: ,,Általános műveltség terén nem nagy tájékozottsággal bír, az egyházi sajtón kívül csak a képes Szovjet-kultúrát olvassa, megfelelô vezetôvel használható lesz.'' -- Egy másik évfolyamtárs a februári összeesküvésrôl csak annyit tud, amennyit a rektor mondott és a sajtóban olvasott, ,,az ott résztvevô papokat elítéli'', ,,a papi békemozgalomban részt kíván venni'', ,,és szükségét érzi annak, hogy a haladó papsággal ô is együtt haladhasson''. -- No és a miniszteri biztos további árulkodó adatai: ,,a sajtót nem szereti, csak a tiltott sportújságot olvassa titkon'', ,,nagyfokú kisebbségi érzése van, szolgai hűséggel végre fog mindent hajtani'', ,,az engedelmesség terén a világi vonatkozásokban sem lesz nála hiány, ha ezt megfelelô óvatossággal és tapintattal visszük feléje (a sportot, bort, nôt nem fogja megtagadni)''. További részletek a körképbôl. -- Elôször 1953-ban szabadultam. Nem óhajtottam letenni a Róma által ellenzett esküt, s törvényes egyházi elöljáróm tudtával és beleegyezésével fizikai munkát vállaltam. De azért be akartam köszönni az Actio Catholica központjába, hiszen onnan hurcoltak el, és amellett a régi vezetés -- amelyhez ugyan az ekkorinak már semmi köze sem volt -- még másfél éven keresztül folyósította a családomnak a fizetésemet, amivel a börtönellátásomat tudták feljavítani. Nemhogy kereszténynek, még európainak sem tartottam volna, ha ezt nem kísérlem meg, bár tudtam, amit tudtam. De azért értek meglepetések. Mikor 1948-ban letartóztattak, naponta több száz ügyfél ment át a helyiségeinken, ezért minden poros, elhasznált volt, hiszen takarítani, megfelelôen karbantartani, nem volt pénzünk. Most minden ragyogóan ki volt glancolva, mint egy népköztársasági hivatal, viszont én voltam benne az egyetlen ,,ügyfél''. Bár csak a magam rövid köszönetét rebegtem el, a hivatalvezetô fôpap arcára kiült a félelem, hogy mit akarok kérni tôle, és hogyan szabadulhatna meg tôlem. Nehezen tudtam magamba fojtani a kacagást, és kijôve onnan, gondoltam, hogy egy vagyonért sem cserélném el a magam békés kifutófiúi munkáját ennek az országos egyházi vezetônek a görcseivel. Egyébként ezt az ,,állást'' is az öcsém szerezte nekem, akinek a pályája három peremmel kapcsolatban háromszor roppant meg, de ez ôt nem zavarta. Egyházi részrôl viszont maguktól ígérték, hogy támogatásomra majd kapok pl. fordítanivalókat a Vigíliától, errôl azonban a továbbiakban egyetlen egyszer sem esett szó. Csak az akkori házfônök, Szemenyei Laci csöndben odasúgott bíztatását ôrzöm: Te, azért ha zavarba jössz, én mindig el tudom könyvelni, amivel segítelek. De ezt se vettem igénybe egyszer sem. Viszont az 1961-es második letartóztatásomkor a Vízműveknél voltam vízóra leolvasó. Persze tudták, hogy ki vagyok, de nem volt köztünk semmi ,,világnézeti kapcsolat''. Puszta emberségük azonban annyira ment, hogy nem vették tudomásul a letartóztatásomat, továbbra is létszámban tartottak, fizették utánam a társadalombiztosítást majd három éven keresztül. Szabadulásomkor egyszerűen tovább dolgoztam. A munkakönyvembôl ez a börtönidô így nem is állapítható meg, és ezért még a nyugdíjamba is beleszámított. Az is részben derűs, részben megkapóan emberi számomra, hogy mikor a nyolcvanas években rendezni lehetett a nyugdíjhelyzetemet, ez után nem én tolakodtam, arról nem is beszélve, hogy az egyházi hatóságok sem foglalkoztak ilyesmivel, hanem a börtönbeli jóbarát deményisták indították el. Az ötvenes években a magam ragaszkodását akarva mutatni, vasárnap délben rendszeresen megjelentem a rendházi ebédeken. Ez nem egyszer jelentett számomra nehézséget. A hétvége akkor a magunkfajtának drága idô volt: a lelki napok, csoportfoglalkozások, gyóntatások szűkös és zsúfolt ideje. És persze kinn valahol a budai hegyekben. Onnan rohantam be, majd vissza, a családiasan elnyúló ebédekre, ami kinn nem vett volna igénybe többet egy negyedóránál, de ezt olyan becsületbeli kérdésnek éreztem. Mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy ezel az érzéssel jórészt magam vagyok. Nincs rám szükség, sokan csak behúzzák a nyakukat, hogy jaj, ez is itt van! Akkor lassan elmaradtam. -- De nem egyetlen ilyen eset volt. Régi gyóntatómnak, aki akkor elöljáróm is volt, mondtam egy gyónásban, hogy én szívesen beszámolok arról, amit alapjában véve csinálok. Ez a lelkipásztori munkám volt, és az ajánlatom más körülmények közt egyszerűen kötelességem lett volna. És gyónásban voltunk. Az illetô hátrahôkölt, két nyitott tenyerét fordította felém, ezzel: -- Nem! Semmirôl sem akarok tudni! Az Egyház ma is olvastatja az évközi idô XXVI. vasárnapjának második leckéjében a papi zsolozsmában szent Polykárp vértanú-püspöknek a filippiekhez írt levelébôl, hogy ,,...magnopere congavisus sum ,,...nagyon örülök veletek vobis ... quod prout decuit vos, együtt, hogy amivel tartoztatok comitati estis eos, qui implicati is, elkísértétek azokat, akik sunt vinculis...' bilincsek közé jutottak...'' Mit csináltak ezek az emberek, mikor kénytelenek voltak ezeket a szövegeket olvasni? Elpirultak, megdühödtek, átugrottak rajtuk, vitatkoztak velük? Ó kor-analógia[79], te is csak bosszantod a szegény halandót! Hamvas, csanádi püspök és esztergomi adminisztrátor Kollár Ferenc jezsuitát 1950. szeptember 2-án, tehát rendjük feloszlatása után felveszi az esztergomi egyházmegyébe, és megbízza a régi jezsuita lap, a Szív, további szerkesztésével. De mikor egy év múlva a lap engedélyét visszavonják, Hamvas is meneszti az egyházmegyébôl is Kollárt, sôt közli vele, hogy tilos számára minden lelkipásztori munka.[80] Az egyháztörténelem szélsôséges esete, hogy egy püspök a papjának minden további nélkül megtiltja a lelkipásztorkodást, -- még ha nyomás alatt is[81] Arra viszont volt figyelme és energiája, hogy a Szent István napi ünnepélyes mise alkalmából külön engedélyt kérjen a cappa magna (ma már nem használt bíborszínű különleges fôpapi uszály) használatára.[82] Grôsz József kalocsai érseket 1951-ben tartóztatják le és ítélik el 15 évre. A kapcsolt perekben elítéltek közül, személyi titkárával, Sztrilich Károllyal, egyszer véletlenül futottam össze pár pillanatra a Gyűjtôben. Ô mesélte el, hogy Grôszt letartóztatása után egy szerdai napon az ÁVH akkori központjában, a Margit-híd pesti hídfôje mellett álló ,,fehér házban'' helyezték el az ottani börtönrészlegben. Ennek legalsó szintjére az 5. pinceszintre vitték le, ahol a zárkák alján tenyérnyi magasságban állt a beszivárgó dunavíz. Aztán szombatig senki se nézett felé, ennivalót sem adtak be neki. Szombaton felvitték, elébe tették a kész jegyzôkönyvet, amit ô ezek után szó nélkül aláírt. Mélységesen tévednek azonban azok, akik azt hiszik, hogy az akkori püspöki kar egyszerűen ,,beadta a derekát'', ,,eladta magát''. Elég végignézni csak Salacz Gábor rövid könyvét[83], hogy az ember belelásson abba az iszapbirkózásba, amit püspökeink állandóan folytattak a kommunistákkal, még ha érzékeli is az ember a Czapik vezette túlélést keresô irányt és az elvi álláspontokat hangoztatók különbségeit. És soká fog még tartani, amíg minden írás hozzáférhetô lesz, és feldolgozásukkal átfogó összkép áll majd rendelkezésünkre. Eddig ugyan nem lehetett találkozni nálunk azzal az 1944. októberi római-Serédi magatartással, hogy ,,még vértanúság árán is''[84], de arról a szédületes rombolásról sem volt fogalmuk, amit magatartásuk külsô vetülete okozott a hívek közt. A 15 évre ítélt Grôszt még valamivel 5 év eltelte elôtt a püspöki kar és az ÁVH összjátéka[85] kihozza a börtönbôl az idôközben elhunyt Czapik pótlására, sôt 1957. december 7-én meg fogja kapni -- és el is fogadja -- a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatát.[86] Hogy azonban ez az ,,összjáték'' is valójában milyen keserves és egyoldalú kínlódás volt, az a ma már elôásható iratokból is világosan kiderül. Czapik Gyula egri érsek, 1956. április 25. meghalt, és ezzel az ország -- Mindszenty és Grôsz börtönben lévén -- érsek nélkül maradt. Így a püspöki rangsorolás szerint Shvoy, fehérvári püspök vette át a püspöki kar elnöki tisztét és május 11-ére püspökkari értekezletet hívott össze. Az ÁEH Czapikkal a maga módján ,,kijött'', de most gondterhelt volt, hogy ki legyen a neki megfelelô új elnök. Salacz idézett könyve[87] írja, hogy ezen az értekezleten Hamvas már beszámol az ÁEH- val folytatott elôzetes tárgyalásról. Ennek következtében a püspöki kar küldöttsége még aznap délután (!) megjelenhetett Hegedűs miniszterelnöknél, és írásban átadta neki a következô nyilatkozatot: ,,A magyar püspöki kar május 11-én tartott értekezletén felmerült a püspöki kar elnökségének kérdése. A kérdés legsimább megoldásának látszik a kalocsai érsek visszatérése fôegyházmegyéjébe. Hogy ez lehetôvé váljék, amnesztiát kérünk a számára, hogy érseki székébe visszatérve, joghatóságát zavartalanul gyakorolhassa. A püspöki kar az ô elnöklete alatt továbbra is abban a szellemben kíván működni, mint amelyet az elhunyt érsek képviselt az Egyház és állam békés viszonya érdekében és elômozdítani kívánja a Magyar Népköztársaság építô munkáját és hazánk békés fejlôdését. Minden olyan törekvést, mely népünk jólétének emelésére irányul, megértéssel veszünk és a jövôben is támogatunk.'' A püspöki kar kérelmét az Elnöki Tanács azonnal teljesítette, ,,kegyelmi úton'' elengedte Grôsz büntetését s másnap már fogadta is ôt Hegedűs miniszterelnök és közölte vele, hogy a minisztertanács nem emel kifogást az ellen, hogy elfoglalja a kalocsai érseki székét és betöltse a katolikus püspöki kar elnöki tisztét. Valójában azonban szó sincs arról, hogy ez a kérdés a püspöki kar értekezletén ,,merült fel''. Nincs támpont Salacz feltételezésére sem, aki szerint: ,,Valószínű, hogy halála elôtt maga Czapik vethette fel Grôsz érseknek Kalocsára való visszaengedését.'' Viszont május 3-áról kelt Horváth Jánosnak, az ÁEH akkori elnökének egy elôterjesztése, amit Hegedűs András miniszterelnök még aznap elôjegyeztetett a másnapi Politikai Bizottsági ülésre, elküldve az elôterjesztést Rákosinak. A Politikai Bizottság az elôterjesztést el is fogadta.[88] Ebbôl a szövegbôl egyértelműen kiderül, hogy a kezdeményezés és a forgatókönyv az ÁEH berkeiben született meg. A PB május 11-i ülésének a jegyzôkönyve tartalmazza, hogy Hegedűs még aznap fogadja a püspököket, hogy a kegyelmi rendelet a sajtóban másnap, május 12-én jelenjen meg, és hogy így az ügyet ,,egy héttel elôbb'' pörgessék le, mint korábban gondolták. A dolog Grôsz számára sem jelentett meglepetést, mert vele az ÁEH elnöke, Horváth János, május 6-án már beszélt, felkeresve ôt internálása helyén, Tószegen.[89] Horváth János május 3-i elôterjesztésének a törzsszövege a következôképpen szól:[90] 1./ Czapik érsek halálával megüresedett a Püspöki Kar elnöki tiszte. A jelenlegi viszonyok között Hamvas Endre csanádi püspök volna elfogadható erre a tisztségre. Ennek megvalósítása érdekében szükségessé válna három -- ôt korban és rangban megelôzô (a negyedik Péteri József püspök működését nem engedélyezzük) -- püspök lemondatása a Püspöki Kar elnöki tisztérôl. Ezek: Virágh Ferenc pécsi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Dudás Miklós hajdúdorogi püspökök. Ezek elkerülhetetlenül személyi sértôdéshez vezetnének. Javasoljuk Grôsz József kalocsai érsek funkciójába való visszahelyezését. Ezáltal ô lenne a Püspöki Kar elnöke, mert rangban az érsek minden püspököt megelôz. 2./ Május 19-én a Püspöki Kar három legtekintélyesebb tagja a Püspöki Kar nevében kérje a Minisztertanács elnökétôl Grôsz József kalocsai érsek funkciójába való visszahelyezését. Ez alkalommal a Püspöki Kar képviselôi a Kar nevében olyan írásos nyilatkozattal kérjék Grôsz József visszahelyezését, amely nyilatkozatban kifejezik készségüket az állam és egyház közötti megegyezés megtartását, valamint a kormánnyal való jó együttműködést illetôen. 3./ A Minisztertanács elnöke május 21-én fogadja Grôsz Józsefet. Közölje vele, hogy kegyelemben részesült, elfoglalhatja egyházi tisztét. Grôsz József ez alkalommal adjon írásos nyilatkozatot, amelyben elkötelezi magát az állammal való jó együttműködésre, továbbá hitet tesz a Czapik érsek által képviselt politikai irányvonal folytatására. Mindezek közben azonban azok, akiket Grôsszel együtt ítéltek el, kiemelkedô papi egyéniségek és egyszerű kisemberek ülnek tovább. És sem ô, sem püspöktársai nem veszik észre azt a pasztorális csôdöt, amit magatartásuk a hívôk között okoz. Személyesen is találkoztam akkoriban az érsek úr egyik elítélttársának a családjával. Sok, hat vagy nyolc gyerekes család volt. A gyerekek abban az ifjúkorban voltak, ami leginkább a tanulás ideje, akartak volna is tanulni, csak éppen nem tehették. Részben apjukra hivatkozva sehová sem vették fel ôket, részben minden munkára képes családtagnak dolgoznia kellett, hogy a rájuk nehezedô nyomás ellenére is meg tudjanak élni. És keserűen mondták, hogy mennyire nem törôdik velük az érsek úr. Persze az is lehet, hogy kifejezetten meg is tiltották neki, de hát az ember akkor se fogad el ilyen körülmények közt kitüntetést, viszont semmi áron sem hagyja cserben az övéit. Ezekiel 33,6: ...ha az ôr látva, hogy közeleg a kard, nem fújja meg a trombitáját, és nem riasztja a népet, s a kard odaérve elragad egyet közülük, akkor bár saját bűne folytán ragadta el, vérét mégis az ôrtôl kérem számon. -- Ez a szempont valahogy nem élt elég élesen az akkori egyházi vezetôkben. És nem döbbentek rá arra sem, hogy a ,,túlélésnek'', ennek az egész fogalomnak nincsenek sem bibliai, sem hagyománybeli gyökerei! Csak napjaink puha nyárspolgárságára megy vissza! Éppen Grôsszel kapcsolatos az alábbi eset is. Még 1947-et írtunk. A Zeneakadémia akkori egyetemi lelkésze, Mojzes Péter, nagyon hűséges, intelligens és bensôséges pap volt, maga is kalocsai egyházmegyés. Az Actio Catholica ifjúsági titkárságával karöltve vagy 120 zeneakadémikust vitt le azon a nyáron Kalocsára kéthetes világnézeti táborozásra. Elôzetes szervezô munka révén az egyes fiatalokat helyi családok látták vendégül, ôk pedig köszönetül a vendéglátásért, a napi elôadások, viták stb. után, több este adtak a város közönségének szabadtéri hangversenyt. Az egyiket az érseki palota elôtt. Teljes ének- és zenekar volt lenn, s a holdfényes augusztusi estén a fiatalok kotta nélkül játszották Mozart: Egy kis éji zenéjét, csak a karmester kottáját világította meg a kapu felett égô egy szem villanykörte. Mojzes Petivel együtt mély örömmel hallgattuk a magukfeledten játszó fiatalokat, akik közben fel-felpislogtak a palota erkélyére, ahol az ajtók csak nem akartak kinyílni, s ahonnan a házigazdának kellett volna fogadnia a szerenádot. Végül Péter türelmét vesztve mondta nekem: felmegyek, és elôrángatom az Öreget, hát nem lehet hallatlanra venni a fiatalokat. Be is ment, s mivel otthon volt, ismerte a járást, egyenesen az ebédlôbôl nyíló erkélyajtóhoz sietett, azt kinyitotta, és lenn mindenkiben az a benyomás támadt: no, történik már valami! Aztán hosszú idôn keresztül semmi sem történt tovább, míg végül újra elôkerül Peti lógó orral és vérvörös-dühösen. -- Képzeld, hátul ultizik az aulistáival, és azt mondta, ilyen késôn (9 óra volt) ô már nem hajlandó kijönni. 1947-ben, 120 egyetemista elé. Hol él ez az ember? -- kérdeztük egymástól. A Czapik halála utáni helyzet bonyodalmai azonban még tovább gyűrűztek. Hegedűs András miniszterelnök a Politikai Bizottság július 25-i ülésén újabb elôterjesztéssel él az üres egri érseki székkel kapcsolatosan. Ismét érdemes felfigyelni a manipulációs indítékokra, melyeknek semmi közük sincsen a vallási szempontokhoz: ,,...hogy a kezdeményezés a mi részünkrôl legyen és hogy a Püspöki Karban erôsödjenek azok, akik az állammal való együttműködést szorgalmazzák...'' De azoknak az idôknek a levegôjét érzékeltetve, érdemes az irat egész törzsszövegét végigolvasni:[91] ,,Tardini bíboros az elmúlt héten levélben felszólította Grôsz Józsefet, hogy tegyen javaslatot az elhalt egri érsek helyett pápai vikárius kinevezésére, aki felváltaná Brezanóczit, akit -- amint ez a Politikai Bizottság tagjai elôtt ismeretes -- Czapik halála után káptalani helynöknek választottak meg. Azért, hogy a kezdeményezés a mi részünkrôl legyen és hogy a Püspöki Karban erôsödjenek azok, akik az állammal való együttműködést szorgalmazzák, javaslom a következô határozati javaslat elfogadását: Az Állami Egyházügyi Hivatal útján el kell érni, hogy a Püspöki Kar, illetve annak elnöke Grôsz József a Vatikánhoz elôterjesztést tegyen Hamvas Józsefnek! egri érsekké és Brezanóczi Pálnak csanádi püspökké való kinevezésére. Véleményünk szerint e javaslatnak a Vatikán részérôl történô elfogadása a Püspöki Karban erôsítené az állam befolyását. Amennyiben a Vatikán nem fogadná el, úgy ez mély sértést jelentene Hamvasra -- aki jelenleg a Püspöki Kar egyik legtekintélyesebb tagja -- és Brezanóczira is.'' A Politikai Bizottság ezt a javaslatot is magáévá tette már a következô napi ülésén, tehát 1956. július 26-án.[92] Róma azonban nem hagyta magát sürgetni, hisz amennyire magáénak érzett egy-egy jelöltet az ÁEH, legalább annyira nem lelkesedtek érte Rómában. Csak tizenhárom év múltán, 1969-ben lett Brezanóczyból egri érsek, Hamvas akkor maradt a helyén. A püspökök belsô tárgyalásai ugyan iparkodtak legalább elvben védeni legalább az elvi kérdéseket, és ehhez akartak jó pontokat szerezni a külsô lojalitással, azt gondolván, hogy mindenkinek van józan esze is, lelkiismerete is, tudnia kell, min mit értsen. De ha ez így lenne, akkor arra a bizonyos ,,ôrre'' nem is lenne szükség. És akiben még egyénileg is voltak puha pontok, az még tovább áltathatta magát! Külön kiemelt és bôséges téma lenne pl. az ún. katolikus sajtó szemforgatása. (Nem egy olyan terület van, amit a sajtóhoz hasonlóan lehetne végignézni és elemezni! A sajtó a maga tömeghatása és közismertsége révén csak jól kínálkozó példa.) Azt gondolom, emberileg érthetô, ha a fentiek olvastán valakinek Churchill mondása jut eszébe, amit a müncheni egyezményt aláíró Chamberlainnek mondott: Ön választhatott a megalkuvás és a háború között. A megalkuvást választotta, és megkapja majd hozzá a háborút is! Nem egy ember van, aki egyszerűen így látja püspökeink magatartását az elmúlt évtizedekben, legfeljebb melléje teszi még a Vatikán úgynevezett keleti politikáját is. És ha van is a dologban sok igazság, mégsem ilyen egyszerű. A véleménymondók ugyanis önkéntelenül is politikai kategóriákban gondolkodnak, hatalmi és érdekszempontok szerepelnek náluk öntudatlanul is, az Egyház dolga pedig az Evangélium hirdetése, tehát magatartása lelkipásztori, és nem politikai! Persze azért a földön él, és nem tud teljesen elvonatkozni ételtôl, ruházattól, utcától és politikától, sôt emberi mivolta belebonyolódhatik történelmi hibákba is, de újra és újra iparkodik azokból kiküzdeni magát, éspedig az Evangélium irányába. Az Egyház Róm 13,1-7 és 1Pt 2,13-17 alapján az átfogó földi rendet, így az államrendet is, Isten teremtô akaratára vezeti vissza, mellyel csak igen súlyos visszaélések esetén, amikor az már teljesen kiforgatja az Isten akaratát, száll szembe, és nem egyszer sokáig is vár a józan ész felülkerekedésére. De akkor is számol az esetleges, és az emberek számára elbírhatatlan üldözések lehetôségével. Az isteni, elvi elvárás, és az emberi teherbírás számontartása közti ôrlôdés -- amelynek hordozásáért ugyancsak felelôsek vagyunk --, a bármilyen szintű egyházi vezetés egyik drámai csapdája végig a történelmen. Az ember megdöbben azon, hogy ebbôl a szempontból a mohácsi vész utáni magyar helyzet szerkezetében mennyire azonos volt a második világháború utánival. Hóman-Szekfű: Magyar Történet IV. kötetének 235-287. lapjai kísérik végig ezt a fejlôdést. Csak pár mondatot emelnék ki, ami alátámasztja ezt a megállapítást. ,,Az új helyzetre legjellemzôbb a püspöki szervezetnek szinte teljes kihalása. A mohácsi vészbôl mindössze csak öt-hat magyar püspök menekült meg, akiknek száma is, halálesetek következtében, csakhamar megfogyatkozott[93] ,,A pápának -- Ferdinánd és János között nehéz lett volna választania --, akinek egyházi szempontból úgyis arra kellett törekednie, hogy mindkét királlyal lehetôleg jó viszonyban legyen. Tehát politikai és egyházi lelki okok egyaránt arra késztették Rómát, hogy a püspöki kinevezések halasztásával a két király közt békét, megegyezést teremtsen. A pápaság a magyar Egyháznak éppen legkritikusabb évtizedeiben sokkal kevesebb információval rendelkezett a hazai viszonyokról, mint akár elôbb, akár utóbb bármikor. A pápaságnak évtizedeken keresztül hiányzik a rendes, állandó képviselete Magyarországon.[94] ,,Miután ezek a nehézségek minden egyes kinevezésnél elôjöttek, így szokássá vált a sorozatos püspöki kinevezés.'' 1538-ban János számára 5 fôpapot neveztek ki, 1554-ben Ferdinánd számára 10-et, és 1573-ban is sorozatos kinevezés történik. Az elsô sorozatos kinevezés elôtt már csak három fôpap volt az országban, 1572 elôtt pedig már csak négy.[95] ,,Az állam beleegyezése nélkül még fôpásztorokkal sem láthatta el a pápaság a magyar egyházmegyéket.''[96] Mindennek következtében ,,a hierarchiának szinte teljes megszüntével a régi Egyház évtizedeken át teljes tehetetlenségben lévén a német városokból tovaterjedô új hitnek kellett átengednie a lelki szükségletek kielégítését.''[97] És így: ,,Évtizedek kellettek míg a katolikus Egyház a felemelkedés útját megtalálta.''[98] Ha az ember kihagyja, vagy behelyettesíti a korhoz kötött fogalmakat mint király, vagy Mohács, a szöveg gerince és egész mondanivalója pontosan jellemzi a magyar katolicizmusnak a második világháború utáni helyzetét, és azt a szorítót is, amiben Róma leledzett mindkét történelmi helyzetben, amikor alapjában véve csak a lelkekrôl szeretett volna gondoskodni, de gúzsba kötötte a rajta kívül álló történelmi helyzet. A püspököknek ugyanezt a vergôdését látjuk a náci rezsimmel való birkózásnál. A politikus könnyen mondhatja: tudomásul nem vétel, passzív ellenállás stb., amik a mi oldalunkon is lehetségesek, de az is kemény evangéliumi valóság, amit Bertram kardinális, a német püspöki konferencia elnöke, mondott az egyik fuldai püspöki kari ülésen, aki pedig egyébként szintén a ,,kemény vonalasok'' közé tartozott, hogy ,,ô végigcsinálta a (bismarck-i) kultúrharcot, s ezért nem tudja magát arra elhatározni, hogy legyenek ismét hívôk, akiknek papi segítség nélkül kelljen meghalniuk.''[99] -- Szeretném tudni, ki merné ezt a gyötrôdést egyszerűen megalkuvásnak mondani? És ezek között a szempontok között oldódik fel mindaz a kérdés és probléma is, amit a Vatikán ,,Ostpolitik''-jával emlegetnek azok, akik épp ennek az átfogó szemléletnek a híján feleslegesen, de kínlódnak. Casaroli mondta: ,,Im höherem, sozusagen Egy magasabb, mondhatnám metahistorischem Sinne habe der történelem feletti értelemben a ungarische Kardinal tatsächlich magyar bíborosnak tényleg igaza recht behalten... Gleichwohl sei volt... Lelkipásztori okokból es aus pastoralen Motiven azonban épp oly szükséges volt notwendig gewesen, Entscheidungen döntéseket hozni, amiket VI. Pál zu treffen, die auch Papst Paul pápa is megszenvedett. VI. durchlitten habe.[100] -- Casaroli pontosan a fentieket hitelesíti meg! Csak az is bizonyos, és itt visszautalnék Ratzinger szavaira (57. old.), hogy a fentiek után azt is kell tudni, hogy ,,mikor kell a tárgyalást megszakítani, és mikor kell megkezdeni az ellenállást''. És nálunk a bertram-i leckét tudták ugyan, de Ratzingerét? Ha ezek után folytatjuk a sajtó problémáját, ôk is azt hitték, hogy a Szentlélek alszik, és nekik kell megmenteniük az egész magyar katolikus társadalmat, aminek viszont elôfeltétele, hogy önmagukat mentsék meg. Már 1948-ban olvasható egy belsô vizsgálati eredményben[101]: ,,Az Új Ember vezetôi ha el is ismerték elvben az Actio Catholica fennhatóságát, vagy inkább ellenôrzô jogát, az egész vállalatot gyakorlatilag inkább a maguk konzorciumának tekintették...'' A sajtókatolicizmusnak a sterilitásáról némi fogalmat adhat Rónay György kétkötetes napló-behemótja[102], összesen 1562 oldal. Kétszerese a fentebb emlegetett (76 old.) Schöpflin (325 old.) és Rácz (550 old.) együttes oldalszámának, de tizedannyi tartalommal se. A továbbiak elôtt még hadd mentegetôzzem újra: nem vagyok Rónay ellensége, nem akarom támadni, és nem vonom felelôsségre. Lehet, hogy külön odafigyelés nélkül, mint a már emlegetett Grôsz és az alább következô Sík, csak egyszerű természetességgel szívta magába a túlélni, menteni, lapulni levegôjét, s csak azért ,,rühellé a prófétaságot'',[103] mert a naplójából az sem tűnik ki, hogy akár a fogalmat, akár a számára ebbôl esetlegesen származható feladatot egyáltalán ismerte volna. Pedig akkor felnôtt, katolikus körökben a sajtóapostolság állandóan emlegetett feladat volt. Naplója viszont puszta önmaga körül való forgás: írásai, fordításai, irodalmi problémái -- nem úgy, mint a fenti másik kettô, akik pedig ateisták --, és még csak nem is félelembôl, ez nem érzôdik rajta, hanem egyszerűen az érdeklôdése nem jut túl a maga irodalmi- játszótéri homokozásán! Ez jól érzékelhetô pl. az I. kötet 410. oldalán, ahol ugyan kiugró kivételszerűen egy katolikus közéleti eseményt említ: ,,folyik a szerzetesek házaikból való eltávolítása'', de ez azonnal át is megy az egyoldalú kritikába: ,,lesz-e elég bölcsesség, önfegyelem és alázatosság fôpapjainkban ahhoz, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyekkel talán még megakadályozhatják...'' -- érdekes, hogy Néró és Décius idejébôl nem ismerünk az ôskeresztényektôl ilyen szövegeket! Azok jobban tudták, hogy mi a dolguk. De a szerzetesek iránti elszigetelt érdeklôdéssel is tisztába jöhetünk pár oldallal hátrább[104], mikor alappal, vagy alaptalanul... -- az Új Ember létét érzi kockán forgónak. Ekkor is csak a mások felé való kritika csendül fel, hogy ,,talán ,,illetékesek'' tehettek volna, megelôzôen, akkor, amikor a megegyezés tárgyalásai folytak; szólhattak volna, tárgyalhattak volna a sajtó érdekében is.'' Azután a fájongás egy oldalon keresztül: ,,Nem egyszer úgy érzi az ember, hogy ezek a »legnagyobb helyek« a szeretetükkel is elhagytak, ha ugyan egyáltalán valaha mellettünk álltak. Gyanakvó kritikát kaptunk eleget...'' stb. Nem mintha nem lenne igaza szinte mind abban, amit mond. Bizalmatlanok voltak velük szemben -- de mivel szolgáltak rá a bizalomra? Hogy mások nem tették a dolgukat -- igaz! De ôk talán tették? Ôk ugyanúgy kívül álltak az egész magyar keresztény- és embersorson! A börtönben találkoztam egy képzôművésszel, aki ugyan csak humanista volt, nem keresztény, de ez elég volt neki arra, hogy ne álljon be a Képzôművészeti Alapba, hanem a maga kenyerén éljen. S mikor ez a művészetébôl származó kenyér ki-kifogyott, akkor elment a jéggyárba segédmunkásnak addig, míg újra csurrant-cseppent valami. Bírálni annak és azt van csak joga, aki és amiben maga is harcolt. Ülni a szerkesztôségi asztalnál, és elvárni, hogy az Egyház azt biztosítsa a számomra, ahelyett, hogy harcolnék -- no, igen, a kibicnek semmi sem drága. A sajtó jó eszköz lehet, de Krisztus nem azért alapította az Egyházat, hogy az a sajtó fenntartásáról gondoskodjék. Hogy a sajtónk ügye sem egyszerű magától értetôdôséggel rendezett, arra is utal, hogy innen-onnan megközelítve napjainkban is szônyegen forog. Sajnos, a megközelítések is sokszor csak aktuálpolitikai és nem lelkiismeret- vizsgálati szinten mozognak. A támadóknak legtöbbször tökéletesen igazuk van -- abban, amiben támadnak, és a védekezôknek is, védekezésük területén --, csak a kettô két különbözô, egymással nem találkozó szinten folyik. Ennek illusztrálására: Jelen sorok írásakor például folyt egy sajtóvita, ahol az egyik fél támadta az Új Embert, az elmaradt helytállást, iránymutatást hiányolva tôle az ötvenes, hatvanas stb. évekbôl. Egy régi munkatársa viszont cikksorozatban hozta az ellenpéldákat -- 1950 elôttrôl. Ez a korábbi idô sem volt ugyan teljesen makulátlan, de biztos, hogy hűségesebb a késôbbieknél. Ettôl függetlenül, a különbözô idôsíkokon folytatott vita érvei így elmentek egymás mellett. A sajtónk kétségkívül hordott evangéliumi ízeket, színeket és hangulatokat, hiszen másként meg se vette volna a közönség, kicsúszott volna az egzisztencia íróik talpa alól, sôt a központi egyházi feladatok számára az Actio Catholica tárcájából is hiányzott volna az átlagosan évi egymillió forint, amit a sajtó hozott. Persze, ez az íz és szín mindig pontosan annyira volt érezhetô, amennyire az egyúttal a rendszernek is megfelelt. Ezt éreztettem az 1961-es perhullámmal kapcsolatos tanulmányban is[105]. Különben ez a cenzúra, sôt elôzetes öncenzúra nem volt se kisebb, se nagyobb, mint az egész magyar szellemi élet egyéb frontjain, ami azt is jelenti, hogy épp az az elôremutató, prófétai szín hiányzott belôle, ami átfogóan mégiscsak a kereszténység egészének lenne a hivatása. Mindszenty letartóztatásáig ez nem hiánytalanul, de nagyjából érvényesült. A sajtótörténész -- a fenti idôpontig -- fel tudja sorolni a helyes lépések sorát, a kortárs utal a fent idézett belsô revízió megállapítására, miközben emlékezik a hiányokra is. A Czapik fémjelezte korszakban és utána sajtónk annyiban is úgy létezett, amennyire a kormány a maga szempontjai szerint azt jónak látta. Mint minden más egyéb is. Csakhogy ez a sajtó -- egy-egy ritka, és talán nem is szándékolt kivétellel, mint 1956-ban -- ezt a helyzetet elfogadta, belesimult, nem került sor a hatóság újra és újra való közbelépésére, mint pl. a szociáldemokrata sajtónál a két világháború közt. Ennek a sajtónak nem voltak ügyeletes börtönben ülôi, mint azoknál. S ezt a készséges szellemiséget biztosították, az olyan jellegű, apró személyi lekötelezettségek, amikrôl fent esett szó, s amiket sajtónk személyi állománya rendszeresen kért, kapott és elfogadott. Nem mindenki, nem is mindig, de olyan mértékben, hogy a lekötelezettség, és ezzel együtt a sajtó lépéstartása a kormány diktálta ütemmel biztosítva legyen. És aki hiányolja ezt a bizonyos prófétai színt, annak bizony alapvetôen igaza is van, a reálisan felsorolható jópontok ellenére is. Aki viszont azt válaszolja, hogy különben egyáltalán nem lett volna keresztény sajtó, az nem ismeri azt a keresztény erkölcsi alapelvet, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. És az egyháztörténelembôl vagy nem ismeri, vagy a kor-analógia fogalmát elutasítva nem törôdik az annak idején élt jezsuita generálissal, aki, amikor rendje fennmaradása érdekében a rendi szabályzat felvizezésére akarták rávenni, azt felelte: Sint, ut sunt, aut non sint! Legyenek, ahogy vannak, vagy ne legyenek![106] Úgy 1948--50-tôl a sajtónk vitathatatlanul elérte azt az eredményt, hogy fenntartotta a saját szervezetét, bizonyos pénzösszegekkel támogatta a központi egyházvezetést, fenntartott bizonyos vallásos hangulatot a jámbor és/vagy naiv lelkekben, bizonyosfajta segédeszközt jelentett a kormány kül-, és belpolitikája számára, az esetleges többit alig lehet elválasztani az önámítástól és önigazolástól. S a túlélésre való törekvés nemcsak személyeknél nem hoz elô olyasmit, amirôl azután elmondható: ezért mégiscsak érdemes volt! Más területen is így van. Márai fájongásai is szólnak errôl: ,,A hitleri terror múlásával a német íróasztalfiókokból sem került elô az a bizonyos kézirat, amit sokan vártak... A kézirat, amely a terror idejében titokban készült, menedékhelyen lappangott, és várta a pillanatot, amikor az író megmondhatja az igazat... A pillanat eljött, de az író és a kézirat valahol az asztalfiókban maradt. Most is híre jár az ilyen kéziratoknak a vasfüggönyön túl... De lehet, hogy most sem kerül elô semmi a vörös terror elôl rejtegetett szellemi fedezékbôl -- dokumentációs írások, talán''[107]. Anélkül, hogy tudták, vagy megfogalmazták volna, az Egyház bármilyen jellegű hangadói egyre jobban elfogadták az ateisták játékszabályait, egyre jobban távolodva az Evangélium levegôjétôl. A Vigília például, mint szellemi kulturális fórum, 1948-ban és 1949-ben egyszerűen nem vesz tudomást sem az Actio Catholica perérôl, sem a Mindszenty-perrôl. Egy késôbbi generáció, a lapot olvasva, észre sem fogja venni, hogy ilyesmi is volt. Egyszer, 1953-ban történt elsô szabadulásom után, egy autóbuszon véletlenül szembetalálkoztam, az akkori ,,katolikus sajtó'' ,,szürke eminenciásával''. Kisfiával volt, nem vett tudomásul, a legközelebbi megállónál határozottan terelgette leszállni a fiút, aki nyilván nem értette, hogy miért kell nekik ott és akkor leszállniuk? Az 1961-es perhullám után a lap már szépen domborított is az állásfoglalásával. Így érthetô, hogy mikor a korábbi kisfiú a hatvanas évek közepén már érettségizett, ünnepi ajándékul egy autót kapott az apjától, a harmadikat a családban, mert édesanyja is rendelkezett már kocsival. Pedig akkoriban még egy kocsi sem volt mindennapos a családokban. És hogy mindezek nem egyszerűen figyelmet nem érdemlô, a közéletre ki nem ható, jelentéktelen emberi kicsiségek, hanem éppen ellenkezôleg, egy gyökeres belsô eladottság, a maga pozíciójában való megmaradni és túlélni akarás külsô csillámai, arra az alábbiakban teljes terjedelmükben közlök két levéltári iratot.[108] Mindkettô egy Gál Ferenc nevű, nyilván hivatali beosztott, feljegyzése fônöke, Nógrádi Sándor, miniszterelnökségi államtitkár részére. Abban az idôben a sajtóügyek a miniszterelnökségi államtitkárság hatáskörébe tartoztak. Az elsô irat kelte: Budapest, 1947. november hó 8-án. Szövege: ,,Az Új Ember szerkesztôsége részérôl ... a lap felelôs szerkesztôje megjelent hivatali helyiségemben, és a következôket adta elô: Az Új Emberben a legutóbb megjelent Mindszenty-levél kizárólag a prímás személyes és terrorisztikus fellépésének következménye. A prímás kb. 3- 4 hónappal ezelôtt, mint az Actio Catholica díszelnöke a lap irányának megszabásában aktivizálta magát. A bizonyos levél közzétételét már egy héttel ezelôtt követelte, azonban a szerkesztôbizottság által vezetett küldöttség kérésére kijelentette, hogy a dolgot még meggondolja. A hozzá visszajuttatott levelet azonban vasárnap reggel személyesen adta át Mihalovics Zsigmondnak, a lap felelôs kiadójának, és utasította a közzétételre. Ugyanakkor azt követelte, védje meg az Új Ember Schlachta Margitot, és bizonyítsa be, hogy a Házból 60 napra való kizárása törvénytelen. Ezt a kérését nem teljesítették. Néhány hónappal ezelôtt a szerkesztôség tudta nélkül levelet írt a felelôs szerkesztô egyházi fônökének, és kérte ôt, hogy az illetôt helyezze át Budapestrôl valamelyik másik városba. Ez a kísérlete azonban nem sikerült. A szerkesztôség nevében kijelentette ... , hogy a szerkesztôség a betiltást jó alkalomnak tekinti aziránt, hogy megszabaduljon a Mindszentyvel való függôségtôl. Az a kérése tehát, hogy a revízió során az Új Ember új lapengedélye ne az Actio Catholica nevére szóljon, hanem pl. az Új Ember Lapkiadó Kft. nevére, mint merkantil társaság. Ilyen körülmények között Mindszenty hatását teljes mértékben tudná a szerkesztôség közömbösíteni. Az egész változást a prímás beleegyezése nélkül akarják végrehajtani, s ôt csupán kész helyzet elé akarják állítani. További terve a szerkesztôségnek az, hogy egyházi részrôl Bánáss veszprémi püspököt akarják közel hozni a laphoz, aki a prímás esetleges beavatkozási kísérleteit egyházi vonalon is el tudja hárítani. Amennyiben a fentebb vázolt lehetôség megvalósul, az új lap szerkesztôsége kérelmet nyújt be a betiltás megrövidítése iránt.'' A másik irat kelte: Budapest, 1948. április 27-én. Szövege: ,,Feljegyzés Nógrádi államtitkár úr részére. Ma, ... az Új Ember szerkesztôje megjelent nálam, és a következôket mondotta: Mindszenty hercegprímás hétfôn három olyan nyilatkozatot akart leközöltetni az Új Ember-ben, amelynek közlésére a lap nem volt hajlandó. A szerkesztôségbôl három tag, akiket nem nevezett meg, még aznap felmentek a prímáshoz, és kérték a nyilatkozat megváltoztatását. Erre a prímás egy enyhébb hangú nyilatkozatot adott, de annak a közlése is még ebben a percben bizonytalan. A nyilatkozat szövegét nem ismeri még, de megérkezése után el fogja küldeni. Ezzel az esettel kapcsolatban úgy látják, hogy Mindszenty hercegprímás az utóbbi idôben arra törekszik, hogy ,,fait acomplikkal'' (!) a lapot olyan helyzetbe hozza, hogy a hatóságok a lap ellen eljárjanak. Miután sem ... nem hajlandók tovább elviselni Mindszenty politikai manôvereit, és nem hajlandók sem a lapot, sem magukat az amerikai propaganda eszközévé tenni, s miután úgy érzik, hogy a lap szerkesztôsége Mihalovics Zsigmond kivételével mögöttük áll, működésüket tovább ilyen körülmények közt nem kívánják folytatni. Véleménye szerint Mindszenty ôket olyan helyzetbe akarja juttatni, hogy mint fôpásztor léphessen fel velük szemben, abban az esetben, ha az engedelmességet megtagadják (kiközösítés stb.). Másrészt pedig az amerikai propaganda szolgálatában rendészeti eljárással akarja a lapot tönkretenni. ... szerint Mindszentyt céljainak szolgálatában sem intézmények, sem emberek sorsa nem érdekli. Mindszenty legutóbbi próbálkozása a csehszlovák ügy volt. Errôl a kérdésrôl kijelentette, hogy azokat a cikkeket, amelyeket a csehszlovák kérdésrôl leközöltek, Mindszenty erôszakolta ki. Kijelentette továbbá, hogy Mihalovics Zsigmond ebben a percben igen ingadozó, errôl a beszélgetésrôl nem is tud, és amennyiben ôk kiválnának a lapszerkesztôségbôl, egyedül próbálná vinni a dolgot, de véleménye szerint teljesen sikertelenül. Megemlítette, hogy ... a legutolsó püspöki konferencia elôtt végigjárta a püspököket, és ennek következtében Mindszenty ellenére a Püspöki Kar egy olyan határozatot hozott, hogy az Új Emberrel meg vannak elégedve. Mindszenty azonban nem respektálja a határozatot. Az a kérése, hogy tegyük megfelelô formában lehetôvé azt, hogy az Új Ember megszűnjön azon a címen, hogy az Actio Catholica nem jogi személy, és egy megfelelô testületnek a véleménye szerint, mint leghaladóbb rendnek, a Bencés rendnek adjunk új lapengedélyt. Tekintettel arra, hogy a lapot így sokáig már nem hajlandók csinálni, az ügyben gyors döntést kérnek.'' A lap alján még külön két sor: ,,Révai József elvtársnak, Budapest.'' Az ügy nyilván ôt is megjárta. Az iratdosszié további illetékes, párt- vagy állami forrásból eredô állásfoglalást nem tartalmaz. Ha végiggondoljuk a két szöveget, nyilvánvalóvá lesz elôttünk, hogy itt egy intézmény kínálja fel a hatalomnak ugyanazt a ,,kivetkôzôdést'', amivel az egyeseknél is találkozhatunk (Horváth Richárd: 67. old., Máté János: 190. old. és a sor folytatható). A dolog válasz is lehet Rónay György panaszaira (159-160. old.). Egyébként személyesen is jelen voltam annak idején az Actio Catholica egy belsô tanácskozásán, ahol a jövendô lap szellemi arculatáról volt szó, és ahol az élvonalbeli munkatársak egyike azt az álláspontot képviselte, hogy az akkor közismert Vu és Lu párizsi érdekesen beszámoló bulvár-lapokat kellene mintának venni, tehát az elsô pillanatban sem akartak a szóvivôk valami hűségesen hitvalló magatartást képviselni, hanem az itt is emlegetett ,,merkantil'' stílust. A kereszténységbôl pedig csak annyit, hogy ebben a sivár világban tömjénszagot leheljen, és így a templomokban árusítsák, és ebbôl meglegyen íróik kényelmes haszna. Hisz csak a ,,maguk konzorciumának tekintették'' (159. old.) Önzésükben nem is gondoltak arra, hogy amiként az egyéni, úgy az intézményes ,,kivetkôzôdést'' sem engedi meg a párt, hisz a nyílt színvallással megszűnne egyetlen hasznuk: a csapda-jelleg a hívôk felé. Ezek mind azt hitték, hogy a párt lelkendezve szorítaná ôket keblére, pedig csak: megfizetni igen, de kezet fogni vele...? (67. old.) Az Új Ember gárdájának akkori egyházhűségét jól jellemzik azok a szavak, melyekkel Rónay György még 1977-ben is beszél Mindszenty magatartásáról: ,,mi az ô politikáját már akkor katasztrófa-politikának és utánam az özönvíz álláspontnak tartottuk.''[109] -- Júdás is mondhatta volna virágvasárnapon Krisztusnak, hogy tárgyalni kell a farizeusokkal, mert a hűség katasztrófa-politika. És a saját boldogulási szempontjából igaza is lett volna. Persze lehet, hogy a szerkesztôség egyszerű munkatársainak minderrôl fogalmuk sem volt. Elvégezték a dolgukat, amiket a lap fôkorifeusai hol elfogadtak, hol kizsigereltek. Vannak errôl is egykorú emlékeim. Külön is felháborító a két jelentés igaztalansága. Ôk vádaskodnak azzal, hogy a prímás ,,akarja a lapot tönkretenni'', amire persze semmi bizonyítékuk nincs. Viszont mind a két írás a maga szövegében is azt a kívánalmat tartalmazza, hogy ,,az Új Ember megszűnjön'', és ôk kaparinthassák meg. Azt mondják, hogy a prímást ,,céljainak szolgálatában sem intézmények, sem emberek sorsa nem érdekli.'' És ugyanakkor már a következô sorokban elfordulnak annak a csehszlovák ügyben való próbálkozásától, ami nem volt más, mint a Csallóközben a csehek által kitelepített magyarok védelmének kísérlete. De ugyanúgy említettem (91. old.) segítô próbálkozását a saját titkárnômmel kapcsolatban. A hatalom üldözöttjeivel kapcsolatban viszont, ha egyáltalán megszólalt a szerkesztôség, legfeljebb egy árnyalattal szelídebben ismételte meg az ügyészi szövegeket. Édes dolog az is, hogy ,,gyors döntést kérnek'', mert ,,a lapot így sokáig már nem hajlandók csinálni'' -- és aztán az egész társadalom tanú rá, hogy bizony mindvégig, vagy harminc éven keresztül, csinálták, mert a valódi gazdáik így kívánták tôlük. Az biztos, hogy a ,,még vértanúság árán is'' magatartásról nem lehet vádolni ôket. Sôt arra is emlékszem, hogy annak idején komolyan hívôk nem egyszer emlegették, hogy tisztább lenne a helyzetünk, ha az Új Ember nem is lenne. Nem vallottam ezt az álláspontot, és a sötét pontok mellett itt-ott fényfoltok is derengtek, de lelkiismeretvizsgálatot tartani talán mégsem lenne felesleges. Szerényebb lesz tôle az ember, és reálisabb! * * * A játékszabályok elfogadása egészen a szóhasználatig, a stílusazonosságig megy el. Amikor kihallgattak, csak úgy beszéltek velem: ,,kirúgott piarista''. Ennek tényalapja az volt, hogy ôk soha nem vettek fel a maguk egyházi kereteibe. Ha hivatalosan is írtak rólam, akkor ez úgy hangzott, hogy a ,,volt'' piarista. Elnevettem magam, mikor a prímási levéltárban elôször került a kezembe a 868/1953. sz. iratcsomó, és aztán mások is , ahol ugyanúgy olvasom egy lapon: ,,volt'' szerzetestanárok. Vagy az író feloldotta ôket fogadalmaik alól? Minden állami rendelkezés ellenére, az ötvenes években megindul valahol az országban egy új szerzetesi együttélés. Kerülô úton jelentkeznek Rómában, hisz itthoni egyházi fórumoknál ez lehetetlen lenne, de azért valami Egyházon kívüli szekta gyanújába sem akarnak esni. És kérnek Rómából valamiféle elfogadó visszajelzést, ami csak lelkiismereti jellegű, hisz az adott helyzetben semmiféle egyházjogi lehetôség sincs. Kapnak is egy gyanútlan szokványos pápai áldást egyikük nevére családtagjai elhalálozása esetére. Az még csak hagyján, hogy persze egyiküknek sincsenek ,,családtagjaik''. Az sem csodálatos, hogy a lap egyik sarkában iktatószám van, másutt is szokás ilyesmit használni. Hogy az iktatószám elôtt három betű van -- S.C.R. -- az feltehetôen az iktatórendszerhez tartozik. Igaz is. A dolgainkban kellôen jártas ember fel is tudja oldani: Sacra Congregatio Religiosorum -- szerzeteskongregáció, ami a szerzetesek ügyeivel foglalkozik. Viszont az ilyen ember azt is tudja, hogy az ilyen halálos ágyra szóló pápai áldással kapcsolatos teljes búcsú dolga a Poenitenciáriához, a bűnbánati ügyekkel foglalkozó kongregációhoz tartozik, semmi köze a szerzetesekhez. Akkor itt valami nem stimmel. Nem is, mert ez csak titkolt visszajelzés a szerzetes-kongregáció részérôl, szerzetesi ügyben. A dolog érdekessége azonban most jön. Bizonyos okokból ezt a lapot bemutattam egy alapjában véve hűséges egyházi vezetônek, magam, személyesen és négyszemközt. Ô elsô pillanatban nem jött rá, hogy mirôl van szó, a fentiek szerint magyaráztam el neki. És akkor felkiáltott: Róma is ilyen eszközökkel dolgozik! Az észrevétlenné vált kollaboráció észrevétlen fertôzése. Miért ne lenne joga bárkinek a maga belsô életére vonatkozó dolgokat titokban tartani, vonatkozzanak azok Istenére, szerelmére, tudományos problémáira stb. De hát a nyomozók nekünk is állandóan mondták, hogy minden olyan vallási dolog, amirôl az ÁEH elôre nem tud, és arra megbízást nem ad, az állam-ellenes összeesküvés. No, errôl nem is tudott. De aki megbotránkozik ezen, az azt jelenti, hogy az illetô az Isten országa oldaláról gyakorlatilag és észrevétlenül, de mégiscsak átállt az ellenfél oldalára. Érthetô, ha az alsópapság hűséges tagjaiban erre egy olyan, az Evangélium ügyét védeni szándékozó magatartás alakul ki, hogy nem kérdezni, nem jelenteni, csinálni! Megfelelôje a fentebb említett ,,Semmirôl sem akarok tudni''- nak! Önmagában mind a kettô lehet jószándékú, de attól még két felôl rombolják az Egyházat, mert sem a felelôsséget, sem az engedelmességet nem iktathatjuk ki az Evangéliumból! A mindennapos engedélykérések és jelentések, valamint hogy a hivatal a maga részérôl tényleg rengeteg jellegtelen, hétköznapi problémát intézett el az övéi javára, amiktôl tízezrekre dagadtak az évi iktatószámai, valami különös légkondicionált létet biztosított a vonalasaknak, ami kiemelte ôket az utca emberei közül. Persze ebben a liturgiában a kiemeltek is részt vettek kéréssel, hajlongással, köszönéssel. Messzemenôen nem mindig volt szó önmagukban komolyan kifogásolható dolgokról. Csak ez a levegô megtartotta ôket a hatalom oldalán, miközben teljes öncenzúrával éltek, hogy meg is maradjanak ott. Elidegenedtek az evangéliumi gondolkodásmódtól, és így következményesen minden államilag esetlegesen kifogás alá eshetô embertôl, helyzettôl is, sôt társadalmunk nagyobb részétôl is, mely nem egyszer nem is értette ôket, hisz kívül élt ezen az ô levegôjükön. Ôk csóválták a fejüket ezen az értetlen társadalmon, az viszont ôrajtuk! Csak hát az emberi lélek pszichés egység, éspedig egy közösségbe szervesen beágyazott egység. Azon kívül könnyen elveszti a talajt a lába alól, s áldozatul eshet egy átfogó lazulási tendenciának, ami aztán az egyénenként való gyöngébb pontokon aktualizálódhatik. Hol az alkohol, hol a szex, a pénzügyi rothadás, vagy a stréberség, vagy olyan általános erkölcsi felfogásbeli lazulás áll be, hogy -- ha papról van szó -- akár a gyóntatószékben is, esetleg a saját megnyugtatására is, belesegít a hasonló ösztönproblémák elkenésébe. Ez oly mértéket is ölthet, hogy egy országosan azonos helyzetben ki lehetett vívni az ateisták elcsodálkozását is, mikor azok a szóban forgó ügyben még valami püspökkari köriratra is hivatkozhattak. Például mikor egy alkalommal egy ilyen hivatkozásra valaki azzal felelt, hogy -- Kérem, én római katolikus vagyok, nem kalocsai katolikus! A választ egyszerűen Grôsz érsek úr személye ellen szólónak érezték, mert a szemléletükben a mi vonatkozásunkban mindig csak személyi keretben gondolkoztak, a dolgok elvi része mindig értetlen és felfoghatatlan maradt számukra -- s nyomukban a mögöttük kullogó mieink számára is! Mindezzel senki sem nézett szembe. Ennek egyik következménye aztán az élet minden, jelentéktelenül apró területén is, az események eleve való elkenése, semlegesítése, nehogy még valakinek eszébe jusson gondolni is valamire. Nevetséges szôrszálhasogatásnak tűnhetik az alábbi esettel való foglalkozás, ha nem látná az ember a következményét: a teljes zűrzavart és tisztázatlanságot társadalmunk gondolkodásában. A jelentéktelen és a jelentôs dologban egyformán. Mert akit jelentéktelen ügyekben rászoktattak az elkenés mechanizmusára, az észre sem veszi, mikor begyakorlottan használja ugyanazt akár élet-halál fontosságú ügyekben is. Szolgáljon az elkenés mindennapossá válásának illusztrálására ez a személyes élmény. 1959-ben kapott Sík Sándor engedélyt egy verseskötet megjelentetésére. Ez volt az Ôszi fecske. Mindenki örült neki, de azért... Négyszemközt kérdezett meg, hogy mit szólok hozzá? Így feleltem: -- Ha elôvesszük azt a régi megközelítést, hogy tegyük fel, elpusztul az egész kultúránk, s vagy tízezer év után az archeológusok csak ezt az egyetlen kötetet találják meg belôle, akkor így fognak felsóhajtani: Milyen aranykorban élhetett ez a költô, hisz más sincs ebben a kötetben, mint áprilisi szellô és virágzó májusi domboldal. -- Hát igen -- volt a válasz egy enyhe vállvonással, és másról kezdtünk beszélni. Mert a lényegre tapintó szemléletnek eszébe kellett jutnia, hogy ha áll a híres babitsi tétel, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma -- mennyivel vétkesebb az, aki szól ugyan, de -- mellébeszél. Tegyük ezek mellé ugyanennek a Sík Sándornak 1939. évi naplójegyzeteibôl: ,,Mindenki gyáva... Ez a borzasztó: hogy olyan kicsiknek bizonyulnak az emberek. Nagy emberek is! Nagy keresztények is!'' -- Mindössze húsz év volt a két magatartás közt.[110] A hetvenes években ennek az oldalnak a képviselôi szívesen hangoztatták, hogy íme ôk megtalálták a modus vivendit. A másik oldal egy szójátékkal azt felelte, hogy ez a modus vivendi igencsak modus moriendi, a lassú kipusztulás módja. De ahol egy ilyen vita lehetséges, ott már prófétai magatartásról szó sem lehet. A próféta Isten jele a világban. Esetleg szavaival, de életével és magatartásával feltétlenül, még akkor is, ha nincs módja szólni. Viszont az élet, amíg egyáltalán tart, prófétai lehet. Azonban minden prófétaság egyenes, egyértelmű, felelôsségteljes, erkölcsi önállóság gyümölcse, ahogyan az Úristen ihleti a lelkiismeretet. És ahogyan az ószövetségi Ámosz próféta pásztor volt, adott esetben a prófétaság a maga egyszerű szerénységében ugyan, de bármelyik keresztény, bármelyik istengyermek egyszerű életállapota is lehet. Már persze azé, aki nem rühelli. * * * Az egyik oldal messzemenô elcsúszásai, vagy elcsúszási lehetôségei nem jelentik azt, hogy a másik nem volt kísértéseknek és bukásoknak kitéve, vagy, hogy nincs mindmáig. Ennek elsô, legkönnyebb és legáltalánosabb módja az általánosító, kemény és irgalmatlan ítélkezés a többiekkel szemben. Az érdeklôdô még számokkal is találkozik: ,,a kereten belüli papság 80%-a eladta magát!'' Ezt a számtani feladatot ki, hogyan végezte el? Honnan tudja, hogy nem 75, vagy nem 95%? Számszerű megállapításokat tán mégsem szabadna sejtések, benyomások alapján tenni! Nem evangéliumi, nem igazolt, botránkoztatja a társadalmat, és mélyen sérti mindazokat, akikre társadalmi helyzetük révén vonatkoztatható. S egy-egy villanás arra is utal, hogy az ilyesféle ítélkezéseknek társadalmi háttere is hiányzik. A Politikai Bizottság 1951. június 28-i ülésén, belpolitikai információjában mondja Rákosi: ,,ezekben a napokban folynak a hittanra a beiratkozások, és igen kis számban. Azt hittük, hogy fokozatosan kell leszorítani.''[111] -- Ekkor hol voltak a mai nagy ítélkezôk? De vannak bonyolultabb formációk is. A hosszú idôn keresztül tartó, összeszorított fogú, hűséges helytállás egy olyan kataton szellemi görcsbe mehet át, ami csak rombolólag hat kívül és belül. Langyosabban, vagy forróbban, de ez a szélsôséges nosztalgiák fűtôanyaga is. Ha hibásan, ha helyesen, de az élet megy tovább, egy az egyben a legnagyobb bűnökre hivatkozva sem fordítható vissza. A méltányosság könnyíthet valamit, de az eleven életerôt nem pótolhatja. A pillanatnyi tényleges lehetôségeket szalasztja el az, aki a múltak meséi után megy. Jog és erkölcs nem tolhatók félre, de az élet folytonosságát sem képes megszakítani senki. Az eleven magokkal kell törôdni, s nem múzeumokat ôrizni. És a botrány csak annál nagyobb, minél kiemelkedôbb volt az illetô hűsége a korábbi fázisban. De minden perc új csata, mindig újra felcsendül a napnak, a percnek szóló hívás, és az új körülmények közt újra helyt kell állni. Minden korábbi hűséget felválthat egy más formájú hűtlenség (Ez 33,12-13) és ha az elôzô küzdelemben megkopott lélekrôl le is simítja a foltot az Úr irgalma, a botránkoztatás, a rombolás valóság marad akkor is. És ezért szükséges a szeretetteljes, de mégiscsak határozott óvatosság a jelenséggel magával szemben. Ennek a jelenségnek kiemelkedô formája, ha a katatónia ideológiává válik. A sok hűtlenség láttán valaki a jövôre nézve biztosítani akarja a hűséget. Ledöbbentem, amikor egy nagyrabecsült, és keményen hűséges múltat magáénak valló lélek magyarázta nekem, hogy a jövô Egyházát kisközösségi formára kell alakítani, úgy hogy 10-10 keresztény alkot egy kisközösséget. Ezek megválasztják a maguk vezetôjét, és tíz kisközösségnek a vezetôje fog alkotni egy magasabb rendű közösséget, amelyben ôk úgy dolgoznak, mint a magukéi az ô vezetésük alatt. Ôk szintén választanak egy vezetôt, aki viszont... stb. Így mindenki két közösségben vesz részt: az egyikben mint vezetô, s a felette lévôben mint tag. S mikor a kereszténység egészét besorolták ebbe a láncba, a legutolsó, legfelsô tízes közösség által választott vezetô lesz a -- pápa! Elhűlten hallgattam ezt a teljesen papírízű, az embervilágon kívül esô, mechanikus utópiát, ezt a vallási falansztert. Szekularizált korunk amúgy is melegágya a magukat kereszténynek valló utópiáknak, mélylélektani, szociológiai, gnosztikus és még ki tudja hány formában. Az embernek azonban külön fáj a szíve, amikor egy áldozatos hűség deformálódik a maga görcsbeszorultságán keresztül egy jellegzetesen katatón ideológiába. Fogalmak válnak így tabuvá, hol pozitív, hol negatív irányban. Ahogyan másutt a pápai fôség, a celibátus, az interkommunió stb. úgy itt például a felsô egyházi vezetésben való csalódás tabuizálja az engedelmesség fogalmát, ami az egész ügyben teljesen ártatlan. Kényes esetekre mindig is tanította a morális, hogy mikor, kinek és meddig kell engedelmeskedni, és ha az engedelmességbôl baj lett, az mindig csak az egyik fél bűnös önkényén, vagy a másik ugyanolyan bűnös gyávaságán, primitivitásán stb. múlt. De azért mert firkászok vannak, és tényleg vannak, senkinek sem jut eszébe megkérdôjelezni akár Dantét, akár az irodalmat magát. Viszont a hűségbôl kialakult katatóniás görcsöt szánó szeretettel és melegen simogató tenyérrel kell próbálni kisimogatni. Ennél is rombolóbb a cinikus keserűség, mikor valaki valami spártai jellegű, csak azért is hűséggel végig kitart ugyan, hogy azzal a végszóval lépjen le a színrôl: nem volt érdemes! Semminek sincs értelme! Fentebb utaltam ilyen esetekre is. Ezek élô példái annak, hogy igazán hűnek lenni nem lehet valami sportteljesítmény mintájára, hanem csak az Evangéliumba, a Jóistenbe kapaszkodva. Másrészt arra is rádöbbenhet a szemlélô, hogy a kegyelem átfogó misztériuma egy ilyen különleges helyzetben csak még inkább misztérium! És ugyanezzel a szánó szeretettel kell szembenézni a megkérdôjelezhetôk sebeivel is. Azt is említettem már: a legigazibb eladottak, éppen mert mélyen azok voltak, ezt az állapotukat viszonylag jól viselték el. Akik két malomkô között ôrlôdtek, tehát akik szemében és szívében az Evangélium is számított azok pusztultak bele a szimpatikus idegrendszeri összeomlásba, vagy borult el a belsô világuk. Milyen ôsi elv az amicus rei, inimicus causae -- a bűnnel kell szembeszállni, de a bűnöst -- szánni! S a keresztény még kevésbé veheti hallatlanra a krisztusi szót: nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek... tanuljátok meg mit tesz az: irgalmasságot akarok... (Mt 9,12-13) * * * Ha egy ilyen kényes kérdésben akar az ember konszenzusra szert tenni, nem egy ellenvetéssel kell szembenéznie. Akiben valamiért rossz érzést kelt a látásmód határozottsága, például azt mondja, hogy ez többszörösen is egyoldalú, mert börtönviselt, papi emberé, és, például, ki kellene egészíteni egy laikus, és börtönön kívül maradt emberével. A nehézség azonban történelemszemléletileg téves. A szemlélet helyessége ugyanis soha sem köthetô valamilyen formális, mechanikus, strukturális tényezôhöz, így fajhoz, valláshoz, társadalmi helyzethez stb., hanem csakis a szemlélô belsô képességeihez. Ilyenek: elfogulatlansága, információs anyaggal való ellátottsága, az adatokon keresztül hatoló lényeglátása, azokat felfogható rendbe állító formakészsége stb. Ha ettôl a szemlélettôl eltekintünk, akkor szükségképpen ki fogunk kötni a ,,népi német'', a szocialista, a felszabadító, a feminista stb. ,,történelemszemléleteknél''. Továbbá az egyik szemlélô hibája soha sem semlegesíthetô, vagy integrálható egy másiknak más jellegű gyengeségével: egy börtön-viselt klausztrofóbiás zavarai, és egy, bár börtönbôl kimaradt, de lelkiismeret-furdalásai miatt alkoholistává lett lélek összevisszaságai összeöntve sem lesznek egészséges szemléletté. Ezen a ponton sokszor a rosszul értelmezett pluralizmus és ökumené vezeti félre az embereket. Így van, aki azt hiszi (megtörtént!), hogy ô csak akkor fog helyesen felfogni egy hívô megmozdulást, ha magával visz oda tíz ateistát, hogy azok véleményével is számoljon! Egy hangversenyre kritikusnak -- süketeket! De ez csak korunk átfogó szellemi zűrzavara. Az öcsém laikus volt (banktisztviselô) és elkerülte a börtönt. Nemcsak hogy mindig teljes egyetértés volt köztünk mindezekben a dolgokban, de 30 üldöztetéses éven és nyolc börtönépületen keresztül kísért végig teljes lelki nyugalommal, mint három gyermekes családapa, aki minden letartóztatásomat megérezte a maga munkahelyén is. Szerinte is kizárólag a hűség volt fontos és döntô, amelyiknek természetesen az emberi világban igen sok alakja és változata lehetséges anélkül, hogy ez a lényeget érintené. Azért is kell az ilyesmit tudatosan végiggondolni, mert a történelem szemlélôi elôtt közismert, hogy a nagy történelmi, társadalmi földindulások legtöbbször az emberek belsô világát is próbára teszik. Sokan -- hol tudva, hol csak tudatuk alatt -- de többé-kevésbé megkérdôjelezik akár Istenüket is, végsô fokon ôt marasztalva el a bekövetkezett tragádiákért. Ennek az elmarasztalásnak két féle reakciója van. Az elsô: sokkal komolyabban kell venni az Isten dolgát, mert a lazaságok vezettek a bajokhoz. Ebbôl alakul ki valami ultrafundamentalista syndroma, mint nyugaton a Lefčbvre-ügy, ami egy szélsôséges pszichés katatóniáig is vezethet. És ez a nem-vallásos világszemléletekre éppen így áll. Emlékszem, hogy 1948-49-ben a Gyűjtôben lévô nyilasok azt tartották, hogy ôk csak azt az egy hibát követték el, hogy nem voltak elég következetesek. De legközelebb kérlelhetetlenül határozottak lesznek. A dolog értelmetlenségét az is bizonyíthatja, hogy vallóival együtt ma már a tétel is föld alatt van. Veszélyesebbnek tűnik, mert nagy tömegek által is sokkal könnyebben elfogadható, ennek az ellentéte: az események azt mutatták, hogy nem érdemes annyira komolyan venni a dolgokat. A nyugati világ túlnyomó része ebben az irányban mozdult el: a marxizmus-rokonszenv, a 68-as mozgalmak, a gyors és szélsôséges szekularizálódás, teológiailag a Küng, Drewermann stb. féle álmodozások, az egyházfegyelemmel szembeszálló törekvések stb. Nálunk, a mi adott helyzetünkben, mindez csak mérsékeltebb amplitúdóval jelentkezik, de általánosabb formációkban azért jól kitapintható. Minden egyértelmű, pontos meghatározást, minden határozott meggyôzôdést egykettôre elfogultságnak, erôszaknak, értetlenségnek, merevségnek minôsítenek. Minél bizonytalanabbul áll a lábán a minôsítô maga, annál inkább ódzkodik a pontosságtól. Nálunk, az elôzô idô elkenései ugyan más táptalajon virultak ki, de mint elkenések, természetes könnyedséggel csúsznak át az új pályákra. * * * Hogy az emberi életben a dolgokat a maguk reális helyére tudjuk tenni, ahhoz nélkülözhetetlen a kor-analógia állandó szemmel tartása. Mit értünk ezen? Már az elsô ember számára erkölcsi magatartásában két lehetôség állt nyitva: mint gyermeke, állandóan a Teremtôre figyelve, vele állni dialógikus kapcsolatban, ráhallgatni, utána menni, vagy monologizálva, önmagára figyelni, a maga vágyai, elgondolásai után nyúlni. Így kerül sor az ôsbűnre. A teológiai gondolkodás szerint azonban, késôbb enélkül is valami módon minden egyes embernek a maga értelmes szabadsága birtokában le kellett volna tennie a garast az Úristen mellett. A soha elô nem állt helyzet mikéntjérôl persze csak fantáziálni lehet, de ez a teológiai tényen magán nem változtat. Arra azonban rávilágít, hogy minden ember és minden emberi helyzet egyetlen lényeges feladat elôtt áll a földi létében: Atyjához húzó gyerek akar-e lenni, vagy a létben saját szakállára botladozó világ-csavargója? Az áteredô bűn után és a Megváltó eljövetelével az erkölcsi kulisszák messzemenôen eltolódtak, de a kérdés ugyanaz maradt. Valamilyen módon felel rá mindenki, és felelnek a közösségek is. Ezért lehet mondani, hogy minden egyénnel, házassággal, új közösségi formációval stb. elölrôl kezdôdik a világtörténelem, mivel ennek lényege, tartalma, az új és új körülmények között egyenként létrejött egyéni, közösségi válaszok. Ezek a válaszok az általános fejlôdés révén szükségképpen egyre újabbak, esetlegesen bűnös voltukban is egyre színesebbek, gazdagabbak lesznek, minthogy ilyen lesz kibontakozásuk útja, a történelem maga is. Vagyis csak egyetlen kérdés cseng végig az egész világegyetemen és világtörténelmen! És minden és mindenki csak ugyanazon két feleletlehetôség között választ! És bár a fejlôdés és a szabadság révén ezek is mindig új és még soha nem volt formákban jelentkeznek, a reflektált életet élô, és ezért a dolgok mélyére látó, és ott a lényeget szemlélô ember végsô fokon mindig Sokrates keresztútján találja magát. Ez jelenti a kor-analógiát. Nem ô formálja meg elôször a választ a világtörténelemben, hanem csak beáll a válaszadók egyik, vagy másik, de mindenképpen hosszú sorába. S ha ránéz a két sorra, mindjárt könnyebb is lesz számára a választás, hogy kik közé akarok kerülni? Ezért a történelemben bármin is keresztülnézni csak behunyt szemmel lehet, s aki teszi, a maga kárára teszi. Aki ma azt mondja: ,,csak a kisujját kellett volna mozdítania'' (54.old.), ha számolna a kor-analógiával, tudná, hogy az ôskeresztények idején is esetleg csak egy szem tömjént kellett volna leejtenie, esetleg azt is csak egy függöny mögött, egy halk, akár félre is érthetô és félremagyarázható szót mondania, esetleg még ennyit sem, csak megfizetnie egy hivatalnokot, hogy adjon írásos bizonyítékot annak megtörténtérôl, ami nem történt meg, és szembe nézni azzal, hogy ezeket az ôskeresztények úgy hívták, hogy libellatici -- igazolványosok, és egészen máshová sorolták ôket, mint a hitvallókat. Nincs tisztázás a kor-analógia tudatos vállalása nélkül! * * * A fentiekbôl az is kitűnik, hogy a kor-analógia hallatlan támaszt biztosít a létben árván bóklándozó lélek számára. Aki viszont nem a természetes helyét keresi a kor-analógia révén létünk közös kérdésére már eddig is megfeleltek nyomában, abból lesz a perc-emberke. Ady óta ennek a kifejezésnek magyar földön pejoratív értékítélet jellege van, és nem helytelenül. De átfogó létértelmi síkon a pusztán természetes, emberi lényeget is kifejezi. Széles panorámát az embernek csak az Isten oldaláról szemlélt kor-analógia nyújt. Különben alig lát túl tér-, és idôbeli pont-helyzetén, s az legtöbbször meghatározó súllyal nehezedik rá. Épp az elmúlt évtizedek egymás sarkába lépô világnézeti elvárásai támasztják ezt alá. -- Becsületes, Rómában végzett, fiatal pap, akiben a második világháború idején felébred a ,,germán vér''. Aposztatál, megnôsül, arrafelé kötelezi el magát. Persze, mikor eléri a front, azonnal belép a ,,pártba''. Mindig csak a percnyi helyzetet oldja meg. Két év múlva öngyilkosságot sejtetô, gyanús körülmények közt hal meg. Megint csak egy kétségbeesett ,,pillanatot'' vél megoldhatni? -- Egyházi iskola. A tantestület egyik tagja megtudja, hogy két kollegája városszerte zsidónak híreszteli, ami véletlenül még nem is igaz, csak a keresztény, nem jobboldali szellemű tanítását akarják kikezdeni. Mikor okmányszerűen ,,igazolja magát'', az egyik támadója így szól: -- Ki sejthette volna ezt, mikor köztudomású rólad, hogy mindeddig nem tudtál átállni? -- Születésem óta katolikusnak és magyarnak tudtam magam. Nem mondanád meg, hogy ezek közül melyikrôl és mire kellett volna ,,átállnom''? -- Tudod te azt nagyon jól -- volt a kitérô válasz. A másik még ennyire sem tartotta fontosnak aljassága rendbehozását. A háború után azonban a megrágalmazott rövidesen börtönbe kerül, épp kereszténysége miatt, a két rágalmazó szépen megtalálja a maga helyét az új viszonyok között is. A perc-emberke, ha úgy kívánják az idôk, különösebb lelkiismeret- furdalás nélkül lesz fregoli, éppen mert mindig csak a percet látja és oldja meg. Csakhogy a perc: a természet, a növény-, és állatvilág, amelyik csak a pillanatnyi zsákmányszerzési, vagy menekülési benyomásokat fogja fel és oldja meg, úgy, ahogy tudja. A természetfölötti, a valóban emberi panorámát csak az Isten Országa kínálja fel. A perc-emberke ebbôl szükségképpen kimarad megoldási kísérleteivel együtt. Viszont ezért nem hanyagolhatja el a keresztény a kor-analógiát. Azok, például, akik akármilyen ürüggyel de nem akarnak a tisztázásokkal szembenézni, ismét csak a kényelmetlen pillanatot szeretnék lehetô olcsón megoldani. Csak holnapra toljuk el, csak ezt várjuk meg még, majd csak meghalnak ezek meg azok, majd csak idôszerűtlenné válik a dolog stb., s a kártyaváron épül egy újabb emelet: a perc-emberkék rezidenciája, amihez ismét semmi köze nem lesz az Isten Országának! * * * Ha mindezzel számolva tömören összefoglaljuk a logikus beteljesüléseket, ez a körkép adódik: A Czapik-érában nem volt megfelelô hierarchikus egyházi vezetés, pedig ez lényegesen hozzátartozik az Egyház arculatához. Alig akadt olyan terület, olyan pont a magyar Egyházban, ahol semmi spontán alsó mozdulás ne lett volna, akár egy-egy karizmatikus egyén körül, akár lelkes kiscsoportok spontaneitása révén. Ezek, a maguk kezdetleges módján ugyan, de mégis csak képviselték a krisztusi ígéretet, hogy a pokol kapui sem vesznek erôt rajtunk (Mt 16,18). De mivel egyik oldal sem élt, vagy élhetett pontosan az Egyház isteni szervezetének modellje szerint, az átlagosnál több emberi gyöngeség is keveredett közéjük. S ezért, ahhoz, hogy a világ elôtt tiszta és egységes arccal, hitelt érdemlôen tudjunk megjelenni, átfogó lelkiismeretvizsgálatra, és lelkiismeretünk rendbetételére van szükségünk. Enélkül, ha mindegyikünk csak tovább fújja a magáét, a mindkettônkben valóban jelenlévô részigazságra támaszkodva, és a másik oldal ugyancsak valóságos gyengeségeivel eltakarva a magunkét, akkor követjük el a hibák hibáját. Mert tegnap még több-kevesebb joggal, de mégis csak hivatkozhattunk arra, hogy az elnyomás torzítja el a dolgainkat, de ma...? Mi tehát a teendô? Szembenézni azzal, hogy minden korban és helyzetben, a legvadabb fenyegetések, színe elôtt is, csak ,,a még vértanúság árán is'' magatartás evangéliumi, és jövôt biztosító. Ez a magatartás a kor- analógián is keresztül az ôskeresztények hűségébe kapcsol bele, és az örökkévalóság levegôjét hozza magával. Míg a másik, a ,,túlélni'', ,,menteni'' magatartás nem ment meg a haláltól, de elôtte még le is alacsonyít. Ez kilép a kor-analógia elvárásaiból, és perc-emberkévé tesz. A szituációs etika lidércfénye nyomain ,,zsákká'' válik, belesimul az ellenség játékszabályaiba, és akár észrevétlenül is de belecsúszik a többé-kevésbé való kollaborálásba. A hívei attól kezdve mindmáig verik a mellüket, hogy ,,ôk nem vonulnak gettóba'', mert felelôsek a társadalomért, mert emberhalászok stb. Attól eltekintve, hogy egyetlen lélekkel sem sikerült még találkoznom, aki valóban ezek révén tért volna meg Krisztushoz, az Evangéliumhoz és nem valamiféle szekularizált fél- szektához, -- a történelemben a gettót mindig egy hatalmi kényszer állította fel és hajtott bele másokat, a katakombákat viszont az ôskereszténység a maga spontaneitása szerint alkotta meg, életének tiszta, megalkuvás nélküli fenntartása érdekében. De az alapjában véve hűséges magatartás is nem egyszer hallatlanra vette a Miatyánk könyörgését: ...bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek...! Az ember így a katatóniáig menôen keménnyé, érzéktelenné válhatik, irreális nosztalgiának, vagy katatón ideológiának élhet, peremegyházat teremt, vagy cinikus keserűségbe fúl. A másik oldal alapmagatartása viszont az elkenés, amelyik elhallgatja, letagadja, bagatellizálja a múltat, mindmáig, mint a neonácik Auschwitz- ot, félretol eseményeket, vagy embereket, mint a pápalátogatás magyar kalauzának[112] kronológiája, amely két kényes évtizedet egyszerűen kihagy a magyar Egyház történetébôl. Vagy nemrégiben volt közelmúltunk egy részét bemutató egyházi kiállítás, mely saját területének valójában csak az állam által szabadalmazott, az ÁEH kereteiben megôrzött részeit mutatta be, mint teljességet. Mintha üldözés, áldozatok, katakombás munka nem is lettek volna. És ha valaki az ilyesmire megcsóválja a fejét, akkor a mulasztó általában még meg is sértôdik. Különféle magyarázatokkal megtizedelik a saját múltunkat, szellemileg elgázosítják a hűségesek és önfeláldozók egy egész nemzedékét. A túlélés ószövetségi divatprófétája Hananja volt (Jer 28), mai utódai azonban nemegyszer túltesznek rajta, mikor a hamis próféciát akkor is hajtogatják még, amikor a történelem túllépett már az egész helyzeten. Ez azonban -- ha komolyan vesszük -- sokkal nagyobb feladat, mint elsô pillanatban gondolnók. Igaz, hogy XI. Pius a nácizmus ellen szóló enciklikájában (Mit brennender Sorge) már mondja, hogy ,,...minden kornak nemzedéke... köteles ôszinte lelkiismeret-vizsgálást tartani... tisztulásra... megújulásra...''[113] Majd a II. Vatikáni Zsinaton a Dignitatis humanae dokumentumban fogalmazódik meg, hogy ,,minden embernek pedig kötelessége, hogy... keresse az igazságot... ez a kötelesség az embereket lelkiismeretükben érinti és kötelezi'' (1. pont). Primitív körülmények közt -- például nálunk a népvándorlás idején és közvetlenül utána -- a népek még inkább hordák, alig-alig fejlett szubjektív erkölcsiséggel. Erre inkább csak az újkorban lesz képes az ember, bár a XX. században a szemünk láttára szabadult fel az ember állatiassága. Egy félévezreddel ezelôtt még értették az emberek, hogyha egy vándorkereskedô adósságot hátrahagyva tűnt el egy városból, a szülôhelyérôl származó többi kereskedôt tették ezért felelôssé, úgy hogy velük fizettették ki az adósságot. Az emberi öntudat és személyiség kialakulásával azonban -- bár a társadalmi klíma hatásával is mindig számolni kell -- lényegileg a bűn egyénivé lesz, és a kollektív felelôsséget a barbarizmus jellemzéseként tartják számon. Az egyest pedig semmiféle társadalmi befolyás sem menti fel saját döntései vállalása alól.[114] II. János Pál pápa pedig mai fogalmazásokra utalva mondja ugyan, hogy ,,jogosan beszélünk a bűn struktúráiról'', amelyek azonban ,,a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig összefüggésben vannak a személyek konkrét tetteivel...''[115] És ezek bizony nem túlhaladott problémák és állásfoglalások. Elképedve olvashatja az ember a második világháború utáni tisztázási állásfoglalások közt, hogy ,,a háborús viszonyok nem engedélyezik az egyénekig lebontott különbségtételt.'' Az idézô Rózsa Péter[116] joggal mondhatja, hogy ,,a kollektív felelôsség fent idézett értelmezése a kollektív tudathasadás állapotát tükrözi.'' Amily mértékben azonban igaz ez, ugyanúgy kell képviselni a közösségi lelkiismeret-vizsgálat eredményének közösségi vállalását, mint az ember teremtett közösségi természetének letagadhatatlan következményét, másrészt azonban legtisztább és legmélyebb átélését is! Ennek ma komoly akadálya sokszor a személyi jogok fogalmának tisztázatlansága. Mivel teljesen ki-, és elhagyják mellôle a közösségi jogok fogalmát, az egész csak az önzôen egocentrikus, szélsôséges liberális individualizmus megnyilatkozásává fajul. Aki egy tettet nem a szobája négy fala közt visz végbe, hanem azzal a közösségi létbe is beleszól, az a közösségi reakcióval szemben nem hivatkozhatik egyszerűen személyi jogaira. A Nobel-díját senki sem titkolja, az ôrültségeit, a gonoszságait, a védhetetlenségeit viszont védené! De mindezek mégiscsak beleépültek a közösségi létbe, és ha a személyi jogok címén kivesszük a közösségi reakciók, a közösségi védekezés alól, csak kiszolgáltatjuk a közösséget minden bűnnek és rossznak. Továbbá lehetetlenné válik minden humán tudomány, mert vagy állításai igazolatlanok, ezért ellenôrizhetetlenek és így felelôtlenek, következésképpen érdektelenek is lesznek, vagy a személyi jogok címén megfojtják és hallgatásra kényszerítik. A múlt század is ugyan erôsen pozitivista és individualista volt, de még becsületes: nem engedte ürügyekkel takargatni a kifogásolhatót. Ma megjelenik egy széles körű memoár-kötet, ahol a fejezetek végén abc-rendben megtalálhatók ugyan az egyes informátorok nevei, de a fejezet állításai maguk így, pontosítás nélkül teljesen a levegôben lógnak. Így amennyire igazságtalan a kollektív felelôsségre vonás (az egyéni tettek általánosítása), annyira természetes az ellenkezô, a pozitívum, a kollektív jogok, akár egy kisebbségé, akár a társadalom egészéé. És mert az ember közösségi lény is, vannak közösségi megnyilatkozásai, és ezért szükségképpen van közösségi kihatású felelôssége is! A megoldás tehát az, ha szembenézünk hibáinkkal, amiket úgyis tudunk magunk is, az Úristen is, sôt a társadalom is, köztudhatóan elhatároljuk magunkat tôlük, hisz a hibákat is közismerten követtük el és mint már volt szó arról, hogy az erkölcsi világ követelménye, hogy megtagadjuk azt, amit már nem tudunk visszacsinálni (56. old.)! Járjunk el emellett reális történelemszemlélettel, megbocsátó evangéliumi szeretettel, és fogadjuk el egymást mindazzal a gyengeséggel együtt, ami ebbe a keretbe belefér -- és azért aránylag sok fér bele! Az biztos, hogy aki eddig más zászlót lobogtatott, az ne akarja most a körmeneti keresztet vinni! Nem mintha bármelyikünk is kizárhatná azt a lehetôséget, hogy az illetô ôszinte pálfordulással is teheti ezt, hanem mert nem botránkoztathatjuk meg a körülöttünk lévô, amúgy is zavart lelkeket. (1Tim 3,6) S ez sokszor nem is valahonnan való kiakolbólítást jelent, hanem a mindennapi élet és viselkedés egy olyan szerénységét, amelyik tudatában van és számol a maga módján is körülírt erkölcsi határaival. Nemrégiben történt, hogy az egyik média valami közvetítésben való közreműködésre akart rábírni egy szerzetesközösséget. Ezeknek azonban nem volt kedvük a médiák mai közismert erkölcsi-szellemi összevisszaságába bekapcsolódni és elzárkóztak az ajánlat elôl. A tárgyaló riporternô élesen mondja a telefonba: -- Mikor lesztek már hajlandók kibújni a magatok elefántcsonttornyából? A kérdés azért érdekes, mert az, akinek feltette, az elmúlt évtizedekben kétszer ült hosszú éveket börtönben, nyilván nem azért, mert nagyon elefántcsonttoronyban élt! A kérdezô viszont korábban is, ma is jól fizetett média-alkalmazott. Még az sem fejezi ki eléggé a helyzetet, hogy bagoly mondja a verébnek... És ebben a szeretetben egyformán oldódjanak fel azok is, akik már korábban és másutt oldódtak fel tévesen és elhamarkodottan, és azok is akik ômiattuk elhúzódtak és megmerevedtek. Mert ,,egy az Isten mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van'' (Ef 4,6), és azért Hitvallása egy, szent, katolikus és apostoli színeit várja el tôlünk! * * * Mondanivalóim vége felé még hangsúlyozottan szembenéznék azzal a kérdéssel, hogy mit hozhatnak ezek a sorok mindnyájunknak? Mert nemrégiben történt, hogy egy hasonló témájú könyv megjelenése elôtt egy kiemelkedô súlyú katolikus egyéniség így foglalt állást: mi úgyis tudjuk, hogy kik voltak börtönben, a nagyközönség úgysem kíváncsi rá, felesleges az egész könyv. És ez a baj. A középiskolából nem emlékszünk már a Walesi bárdokra, és Arany magyarázatára hozzá, hogy Edwárd király akciója révén a nemzeti múlt tudatának kellett volna az üldözöttekben elhalványulnia? Ahogyan be van ágyazva egyéniségünk a közösségbe, ugyanúgy a tér és idô kereteibe is, egészségesen egyikbôl sem tudunk kiszakadni. Korunk diktatúráin is látjuk, hogy épp ezért akarják mindig elszakítani társadalmukat annak múltjától, hogy gyökerek nélkül ellenállásképtelen és kiszolgáltatott legyen velük szemben. Ha nem tanultuk ezt meg Orwell 1984-jébôl, még mindig megtanulhattuk Rákosiéktól, akik a magyar történelmet 1945-tôl, tehát saját maguktól, akarták elkezdeni. Akkor mi katolikusok most viszonzásul 1989-tôl kezdjük majd? Ahogyan nem eshet ki a magyar nemzettudatból Muhi, Mohács, vagy Trianon, a maguk összes elôzményével és következményével együtt, úgy sem a magyar, sem a katolikus gondolkozásból Rákosi és annak minden körítése. Csak nem lehet bosszúszomj az emlékezés alapja, hanem a dolgokkal való reális szembenézés, és elszánt új kikezdések. A latinok mondták: história est magistra vitae -- az élet tanítómestere a történelem --, és nem a kényelmetlen számon kérô emlékek magunkról való gyors lehántása! A következô lapok egy speciális szempont során mutatnák be, hogy mennyire súlyos is lehet az emberi sorsokra, az a múlt, az a történelmi talaj, amibôl kinôttek. Konkréten: nagyon sokan, nagyon sok mindent nem csináltak volna meg, ha rendezettebb szociális viszonyok közt nôttek volna fel. Nálunk itt elsôsorban a trianoni sokkot kell említeni. Trianont átélôi olyan esztelenségnek látták, ami úgysem maradhat így, s azért valójában alig tettek mást, mint vártak a visszarendezôdésére. Ezért nem végezték el azt az alapvetô társadalmi átformálást sem, amit, igaz csak mindenki összefogásával, de a két világháború közt elvégezhettek volna. De inkább választották a pillanatnyi alacsony színvonalú rendet, mint a keserves, de korszerű átrendezôdést. Erre épült rá a második sokk: a harmincas évek fiataljainak szociális lázadása. Számukra az egészségesebb társadalmi rend kialakítása lett életük egyetlen értelme. Voltak kik hol családot, hazát, hol emberséget, Istent hagytak faképnél azért a bálványért, amelyik ezt a rendezôdést ígérte nekik. Kit-kit, történelmi-társadalmi helyzete szerint, hol jobbról, hol balról, hol egymás után mindkét oldalról kezdett ki a Kísértô. S a kísértés annál nagyobb volt, mert megalapozott volt. És bár Krisztus szavai szerint is ,,szegények mindig lesznek veletek'' (Mt 26,11; Mk 14,7) -- ez a társadalom emberi fejlôdésének szükségképpeni velejárója --, de nem a társadalomból kiszorultak, elhanyagoltak, s ebbe belenyomorodottak! Nem egy olyannal találkoztam, aki egy szebb világ révületében indult el akár a nácizmus, akár a kommunizmus felé, s mire kinyíltak a szemei már késô volt. Másoké sosem nyíltak ki, s csak a Mindentudó mondhatná meg, hogy hányé a mi mulasztásunkból, naivitásunkból, primitivitásunkból! Ez a téma is akár egy önálló kötetet is megtölthetne. Itt csak három meghökkentô vázlattal szeretném az ébredést szolgálni. A társadalom elég széles körben ismerte meg Décsi Gyula nevét. Már ávós alezredesként volt szerepe a Pócspetri, a Mihalovics és a Mindszenty perekben. Azután tovább avanzsált, államtitkár, majd rövid idôre igazságügyi miniszter is lett. A Rajk-ügy egyik árnyékperébe került bele, mint minisztert tartóztatták le, és véletlenül a kezembe került, már az ÁVO pincéjében készült lemondása a miniszterségrôl.[117] Mivel ô volt elsô kihallgatóm, személyesen is ismertem: jogot végzett, intelligensnek mondható ember volt. A lemondó irat kézírása viszont jól tükrözi a pincepribékek gumibotjainak, vagy saját pszichés összetörésének a hatását. Elsô szava az volt hozzám: -- Én ismerem már magát valahonnan. -- Megjegyzem a nevemet sem tudták, mikor kerestek az Actio Catholica hivatalos helyiségeiben, csak felmutatták a Katolikus Szülôk Vallásos Szövetségének az iratait, azt kérdezve, hogy ez a dolog kihez tartozik? -- Mi sohasem találkoztunk még -- feleltem. -- De kellett valahol találkoznunk. -- Én nem járok olyan helyekre, ahova Önök. -- Megvan! -- kiáltott fel. Maga ott volt a Pócspetri-ügy tárgyalásán, s mindjárt le is írta, hogy hol ültem a tárgyalóteremben. -- Ez igaz, mondtam, mert a tárgyaláson én voltam az egyházi kiküldött. -- Mellesleg könnyű volt neki rám felfigyelnie: egyetlen ember voltam aki reverendában ült a teremben. Én viszont hogyan emlékezhettem volna a sok nyüzsgô civil között pont ôrá? -- No, mit szól a perhez? -- volt az elsô kérdése. -- Pócspetriben nem gyilkosság történt, hanem tömegverekedés folyt, ami közben elsült egy fegyver, és megölt egy embert. Ezért Önök egy ártatlant akasztottak föl, a plébánosnak pedig annyi köze volt az egészhez, mintha ugyanezen idô alatt Borneó szigetén tartózkodott volna. Mikor ezeket mondtam, még nem tudtam, hogy a Pócspetri-ügy nyomozati részében neki is, és nem is kis szerepe volt. De mindenképpen azt vártam, hogy jó esetben legyint azzal, hogy elfogult, kívülálló, naiv vagyok, nem értek hozzá stb. Rosszabbik esetben dühöngeni fog, és mint ellenséges, ,,klerikó-fasiszta'', imperialista, reakciós -- és ami még a szótárukból kitelik -- magatartást kezeli. A legnagyobb csodálkozásomra azonban megrántotta a vállát, cinikusan elkaccantotta magát, azt mondva: -- Hát igen! -- És utána részletesen elmagyarázta, hogy nem engedhetô meg, hogy mikor az iskolák államosításának gyakorlati végrehajtása kezdôdik, ilyesmi történhessék. Példát kellett statuálni! Hisz a rendôröket úgy okítják, hogy mindig csak egyes gazemberekkel kerülhet szembe, de soha nem a néppel, mert ô a nép oldalán áll, ott kell állnia. Pócspetriben azonban a néppel került szembe. Mivel ez kettônk között, négyszemközt történt, más nem is tudhatott róla. Mikor a rehabilitáció folyamán a Legfôbb Ügyészség zjsághirdetéseken keresztül is kereste azokat, akik hozzá tudnak tenni valamit a dologhoz, lelkiismereti kötelességnek véltem a jelentkezést. Jegyzôkönyvbe vették amit mondottam, de azt már éles hangon utasították el, amikor én is akartam kapni egy példányt a jegyzôkönyvbôl. És arról sincs tudomásom, hogy a fentiek bárhol nyilvánosság elé kerültek volna, már csak azért is le kellett itt írnom ôket. Egyébként mindössze kilenc napig voltam az Andrássy úton, hihetetlenül jó körülmények közt. Nem vittek a fogdába, hanem egy földszinti irodában ôriztek. Az elsô éjjel ugyan csak egy íróasztal tetején aludtam, de a második nap már beállítottak egy rekamiét is. Megkérdezték, hogy mit akarok enni, mert vendéglôbôl hozatnak nekem ételt. Amire azt feleltem, hogy ez már mégiscsak túlzás a jelen helyzetemben, hozzanak, amit akarnak. Décsi a lakásomról hozott el nekem általam kért olvasnivalót, nálam volt a karórám egy manikűrolló, aki járt arrafelé, az tudja, hogy ez milyen képtelenség. Kellô pillanatban hangot is adtam ebbeli csodálkozásomnak, mire valami olyasmit feleltek, hogy ôk arra számítanak, hogy ha egyszerre mutatnak erélyt is, udvariasságot is a prímás vonalával szemben, rá fogják bírni a ,,megegyezésre''. Engem már egy központi egyházi szervbôl, az Actio Catholicából hoztak el: ez az erélyük, viszont a velem való bánásmódjuk az udvariasság. Érthetô, hogy nem tartottam feladatomnak, felvilágosítani ôket arról, hogy rosszul számolnak. Mikor kilenc nap múltán Décsi átadott az ügyészségnek; az utolsó hozzám intézett mondata így hangzott: Egyszer rá fog jönni arra, hogy elrontotta az életét, mert bedôlt egy amerikai tippekre ugró fôpapnak! A helyzet nem adott akkor lehetôséget valami vitafélére. Mikor több mint öt év múlva szabadultam, megtudtam, hogy Décsi még bent van! Nevetve mondtam, ha most találkozhatnánk, megkérdezném tôle, hogy azt ugyan tisztáztuk, hogy én hol rontottam el az életemet, de hát alezredes úr, ön hol rontotta el a magáét? De ilyen találkozás soha nem jött létre. Én jártam a magam további börtöneit, ôt késôbb szabadulása után állítólag az Akadémia szótárszerkesztô bizottságának az élére állították, a recski film felsorolta azok közt, akik nem voltak hajlandók nyilatkozni, pedig nyilván nem kevesen lettek volna kíváncsiak rá, hiszen az internáló és kitelepítô végzések ezrein szerepel az aláírása. Azóta pedig elment közülünk. De amiért mindezt leírtam, az csak most következik. Ugyanis Décsi (Damvéber) Gyula is felôlünk indult el. Szentgotthárdon járt gimnáziumba, mint szegény gyerek (özvegy édesanyja mosással tartotta el a családját) az ottani ciszterci monostorban kapott enni, s ezért ministrált. A gimnázium utolsó éveiben került kapcsolatba egy kommunista sejttel, ekkor viszont -- és ez becsületére válik -- lemondott a monostori étkezésrôl. Egy hónapig Halász Piusz is tanította, aki nem ôrzött meg róla akkorról rossz emlékeket. Nem történhetett volna ez másként is? Még ismertebb a hitvallásos iskolákat államosító Ortutay Gyula neve. És még szélsôségesebb a pályája. Mikor már egyértelműen közveszélyessé vált, az Actio Catholica a prímás tájékoztatására összegyűjtötte a pályájára vonatkozó adatokat. Az eredményt tartalmazó 1947. évi áprilisi felterjesztésbôl idézek[118]: ,,Középiskolai tanulmányait -- osztályismétléssel -- a szegedi piarista gimnáziumban végezte. Ismert tény, hogy gyenge érettségire számított, s ezért VIII-os korában felvételét kérte a rendbe. Így, mint piarista papnövendék, jól érett lett.'' -- Késôbbi tudomásomból ehhez kapcsolódik, hogy mikor az iskolák államosítása idején két iskolát meghagytak a rendnek, az akkori kultuszminiszter Ortutay azt szerette volna, hogy a pesti mellett a rend, az ô ottani diákságára való tekintettel, második intézetének a szegedit válassza. A piaristák azonban ennek ellenére rendi megfontolásokból a kecskeméti intézet mellett döntöttek. -- Folytatom a jelentés szövegét: ,,Mint bölcsészhallgató, Szegeden végezte tanulmányait. Az Emericana- ban (katolikus egyetemi diákszövetség volt) vezetô szerepet vitt. Csak szegény özvegy édesanyja élt, akire két fiú és egy leány neveltetésének gondja nehezedett, s mindössze varrásból tartotta fenn magát -- az alsóvárosi plébánia, valamint a belvárosi egyházközség Karitásza állandó támogatásban részesítette. Az ún. Szent József akció részérôl 1926-1933 években körülbelül 800 aranypengô pénzsegélyben részesültek. Ezenkívül természetben élelmiszert és ruhaneműt is juttattak a családnak. Ez csak egy részlete az állandó segítésnek. Ortutay nehéz anyagi körülményei folytán Glattfelder püspök ajánlására elnyerte a Vásárhelyi József pápai prelátus féle városi alapítványi helyet a szegedi Szent Imre kollégiumban. Ezzel ô lett az elsô ingyenes 1931. évi február 1-tôl 1934. évi június 30-ig, vagyis egyetemi tanulmányainak befejezéséig. Így II. éves bölcsészhallgató korától fogva volt a kollégium növendéke. A nyilas kormány idején feleségét származása miatt a Szent Szív intézet apácái rejtegették.'' Mivel magam 1937 ôszén kezdtem szegedi rendi intézetünkben tanítani, egy egyéni élménnyel is ki tudom egészíteni ezt a képet. -- Szent Imre kollégium papi prefektusai akkor még ugyanazok voltak, mint Ortutay idejében. Egy beszélgetéskor arról panaszkodtak, hogy a fiatalok nem egyszer átejtik a már öregedô Glattfelder püspököt, amit aztán ôk alig gyôznek helyrehozni. Így Ortutayról mesélték, aki akkoriban kezdett az irodalmi életben feltűnni, hogy egyszer bement a püspökhöz azzal a panasszal, hogy mennyire nincs pénze, s az megszánva ôt, adott neki tíz pengôt. S Ortutay a bankót lobogtatva, hencegve jött vissza a többi fiúhoz, hogy sikerült megvágnia a püspököt, és most ,,a püspök pénzén megyek el a lányokhoz''. Egymás után rakva a színeket, a fenti ifjúság után érdekes az a fogalmazás is, ami a prímási levéltár fenti számú csomójában található, 1947. IV. 15-i keltezéssel, aminek elsô bekezdése így szól: ,,Vallás-, és Közoktatásügyi Miniszter Úr! Értesítem arról, hogy az Egyházra és a nevelésre szoruló gyermekekre sérelmes fakultatív hitoktatásról, a világi erkölcs tanításáról készülô törvényjavaslat benyújtása, vagy a rendelet kibocsátása napján hatálybalépôen Címedet az Egyházból kiközösítem, az Egyházi Törvénykönyv 2220-2222 canon-jában gyökerezô jogomnál fogva a 2334 és 2344 canon alapján.'' Végül is, a fakultatív hitoktatás ügye akkor még lekerült a napirendrôl. Aki azonban a fentieket mai szemmel nézve, és az akkori idôk levegôjét már nem érzékelve, valahogyan erôsnek érzi a rendelkezést, annak számára hadd idézzem a Magyar Kommunista Párt Titkársága 1945. március 7-i ülésének jegyzôkönyvébôl (nem tévedés a dátum!) a 8. pontot: ,,A titkárság elfogadja Ortutay Gyula... titkos belépését a pártba úgy, hogy a tagsági könyvüket más névre állítsák ki.''[119] És még ilyen áron is tiszavirág életű a hatalom. -- A párt Szervezô Bizottsága 1948 októberében határozza el Ortutay minisztériumának felülvizsgálatát. Az errôl szóló jelentés az ô személyérôl ilyesmiket tartalmaz: ,,Ortutay magatartása... nem egyértelmű. Kifelé általában határozottságot mutat, de a minisztériumon belül gyakran ingadozik. Kényesebb feladatok megoldása idején szeret beteget jelenteni, vagy szabadságra menni. Hatáskörét féltékenyen ôrzi... Nyomatékos és határozott kívánságunkra eltávolította angolszászbarát titkárnôjét... Az eltávolítást azonban úgy oldotta meg, hogy 6 hónapos fizetéses szabadságra küldte, és azóta már több ízben kísérletet tett, hogy visszahozza a minisztériumba... összehívta az egyetemek rektorait és dékánjait és elôttük politikailag nagyon is félreérthetô ,,megnyugtató'' kijelentéseket tett... vezetô elvtársaink elôtt szeret arra hivatkozni, hogy bizonyos kérdéseket Pártunk vezetôivel már közvetlenül megtárgyalt. Ez sok esetben nem fedi a valóságot. Havonta körülbelül 30.000 forintnyi összeget kap kézhez a Jointtól (akkori nemzetközi zsidó segélyszerv). Ezzel teljesen szabadon gazdálkodik. Egy részével művészeket, írókat támogat, másik részét borítékpénz formájában közvetlen munkatársai között osztja szét. Nagyobb összegeket kap a mellette dolgozó Radnótiné... Radnótinéval régi baráti viszony köti össze. Radnótiné jóformán semmi kapcsolatot nem tart a párttal... Ortutaynak mindent elmond... Mindez azt illusztrálja, hogy Pártunk határozatainak keresztülvitelében Ortutayra nem lehet határozottan számítani.''[120] A dolog folytatását régi szegedi egyetemi társának a közben római követté avanzsált, és onnan szintén elmozdított Tolnai Gábornak az önéletrajzából tudhatjuk meg[121]: ,,...március elején lehetett (1950), Rákosi hívatta... Barátságos közvetlenséggel fogadta Ortutayt ilyesféle szavakkal: Nézd, Gyula, barátsággal, bizalommal vagyunk irántad, de most... Egy idôre a kardot visszatesszük a hüvelyébe...'' -- Az ,,egy idô'' most már az örökkévalóságig tart... Ez után az ugyancsak hosszú és szomorú anyag után térjünk vissza a történet elejére. Ifjúságának ugyanilyen stílusú vonatkozásaitól eltekintve, az egyetemista Ortutay Sík Sándor legszűkebb tanítványai körébe tartozott. A korábbi Szerb Antalt követték Szegeden Budai György a nagyszerű fametszô, Radnóti Miklós, Erdei Ferenc, Baróti Dezsô, a tanszékén is utóda és a fent idézett Tolnai Gábor is. Valamennyi tehetséges ember és ugyanakkor világnézetileg valamennyi bizonytalan, nyárspolgár, stréber, titkos, vagy nyílt kommunista stb. Az a Sík Sándor, akinek késôbbi lelkigyakorlatai a fôváros egész katolikus társadalmát megmozgatták, akit karizmatikus egyéniségnek tartottak, hogy nem gyakorolt a maga egyénisége szerinti mélyebb hatást mindezekre? Köztudomású volt, hogy az akkori peremreszorítottak védelmet találtak benne, nem egyszer anyagilag is. Bátor és áldozatos védelmük csak dicsôsége professzoruknak. De az érthetetlen, hogy nagyjából ezek alkották azt a bizonyos családias és szellemileg nívós szűkebb kört. Hogy tanítványainak, és most csak azokról van szó, és nem a késôbbi lelkigyakorlatok hallgatóiról -- az alkotó tudomány és művészet sugárzását el tudta közvetíteni, az alkotó evangéliumi emberét nem? És emlékszem, hogy ezt a kérdést már annak idején is feltették nekem a szegedi társadalom katolikusai körébôl. És itt ismét arra a naivitásra kell gondolnom amirôl fentebb (71-72. old.) már szó esett, és ami a felelôsségének és szeretet kötelességének tudatában élô keresztény egyik állapotbeli csapdája. A magvetô példabeszédében is csak 25% esik a jó földbe, és ennek ellenére a magvetônek nagylelkűnek kell lennie és nem számolgatnia. Egyszer a Gyorskocsi utcában is röhögve vágták a szemembe, hogy a harmadik világ kommunista vezetôi mind a misszionáriusi iskolákban nôttek fel! Valóban, másutt nem is nôhettek fel, mert más nem volt. És ha Krisztus mellett is felnôhetett egy Júdás, akkor mi még kevésbé adhatunk biztosítékokat. De aki mellett valamilyen területen látványos negatívumok születnek ellentételezés nélkül, és mikor az különben jeles és bensôséges ember, akkor magyarázatnak csak a naivitás marad. És ezt Sík Sándorról annak idején való rendtársai is emlegették. Ortutay már 1941-ben azt írja neki egy személyes levélben, hogy ,,csak szomorúbb, ziláltabb lett életem, barátaim élete. Egyik napról a másikra élünk: saját régibb hitünkben sem merünk már hinni!''[122] Aki 1941-ben nem egyre jobban élt már a hitébôl, hanem nem merte azt tenni, az -- elzüllött. Az Evangélium kemény realitás, és kemény realitásérzéket kíván tôlünk is! Még egy harmadik arcél: életének delelôjén a papi békemozgalom egyik korifeusa és kiközösített országgyűlési képviselô volt: Máté János. A középiskola három utolsó osztályában osztálytársam volt, így személyesen ismertem, bár az érettségi után soha sem találkoztunk már. Szorgalmas, de igen szerény tehetségű fiú volt. Ma is látom, amint felelt: összeráncolt homlokkal, félig behunyt szemekkel, erôlködve préselte ki magából, amit elôzô délután bele tudott sulykolni a fejébe, de a kezdetleges memórián kívül az intelligencia írmagját sem birtokolta. Évtizedek múlva azt tudtam róla -- fentebb is elhangzott -- hogy a papi békemozgalom egyik -- szürke -- vezetôje volt, ilyenként lett országgyűlési képviselô, s ennek révén esett kiközösítés alá, aminek részletei itt közömbösek. A Politikai Bizottság Titkárságának az anyagain dolgoztam, mikor annak 1952. augusztus 21-i iratai között kezembe került az Állami Egyházügyi Hivatal 1952. augusztus 1-jén kelt Eln. 1/84. sz., Rákosi Mátyásnak címzett irata.[123] Az irat arról számol be, hogy Bécsben osztrák katolikus napot rendeznek, amelyet a népi demokráciák elleni uszításra akarnak felhasználni. Ezért az osztrák kommunista párt Katolikus Demokraták Közössége címen egy nagygyűlést akar rendezni, és szeretnék, hogy a ,,rendezvényeiken egy magyarországi, katolikus, lehetôleg magas rangú pap is részt vegyen.'' Máté ekkor már a veszprémi püspök általános helynöke, igaz, hogy váci egyházmegyés, de ez a hivatalt a maga erôszakában nem zavarta, és ôt javasolta erre a kiküldetésre is. Rendkívül érdekes szembesülni azzal, ahogy a hivatal bemutatja Mátét a saját feletteseinek: ,,...a Hivatal csinált belôle fôpapot. A papi békemozgalomban kezdettôl fogva aktívan részt vesz. Jelenleg is az Országos Papi Békebizottság tagja. Politikai felfogása megfelelô, ô már ki is akart vetkôzni és megházasodni, a mi kérésünkre maradt továbbra is papnak. Nekünk messzemenôen le van kötelezve. Kapott tôlünk pénzt, decemberben, mikor beteg lett, a Kútvölgyi úti kórházban kapott elsôrangú kezelést és karácsonyi ajándékot, ezen kívül mi ismerjük egy kecskeméti tanítónôvel való kapcsolatát, amely 1944 óta fennáll és ezt a püspöke nem ismeri és nem is tételezné fel róla. Máté János fellépése komoly, politikailag tájékozott, és mint pap is igen komoly fellépésű. Badalik püspök elôtt is komoly tekintélye van. Nyugodtan küldhetjük Bécsbe, egészen biztosan vissza fog térni. Máté János ugyan nem tud németül beszélni, de szerintünk ez elônyös, mert lehet mellé tolmácsot állítani, aki mindenhová elkíséri, és minden beszélgetésénél jelen van. Ismert katolikus világi személyiség nincsen szabadlábon, ilyenre javaslatot tenni nem tudunk.'' Fentiek jól mutatják a hivatal egész mentalitását, eljárásmódját, és a szolgálatukba állók kialakuló jellemtelenségét is. De azt is tudom, hogy Máté János is teljesen egyszerű körülmények között nôtt fel, és egy rendezettebb társadalmi helyzetben talán soha nem jutott volna eszébe, hogy papként próbálja életét megoldani, és így talán abba a helyzetbe se került volna, hogy ilyen mértékben aljasodjék el. Mert az érettkori elcsúszások már nem kamaszos neveletlenségek, és ha fáj is a másik embertelensége, a csôd többé nem kenhetô el. De az is érthetô, ha a szemlélô felsóhajt, hogy ó, ha akkor több szociális rend és kevesebb kilátástalanság lett volna a társadalmunkban, -- akkor is így történt volna minden? * * * A háború után, 1946 nagyböjtjén az Actio Catholica egy átfogó rendszerben végig-lelkigyakorlatoztatta a fôváros összes plébániáit. Valami ilyen korszerű lelki-szellemi fertôtlenítôn kellene egymás kezét fogva végigvinni magunkat. Ennek során összeállítani egy átfogó, a jövôre is iránytmutató lelkiismereti állásfoglalás sorozatot. Az alábbiak, mint egy javasolt kezdeményezés, szolgálnak ehhez például. 1./ Annak idején csak kéziratban keringhetett a társadalomban az a Mécs- vers amelynek még emlékszem ezekre a soraira: ,,Megöltek 50 milliónyi embert, de senki nem megy érte gyónni!'' A helyzet mindmáig ez: egy félévszázados erkölcsi-szellemi genocídium után csak okos ártatlanokkal lehet találkozni. Mindenki fel tudja sorolni, hogy ô mit írt, mit mondott, kit mentett meg, miközben a genocídium nyilván csak úgy magától történt. -- A nürnbergi perben annak idején a náci vezetôk sorban álltak elô azzal a mentséggel, hogy ôk ezt, meg ezt, meg ezt a zsidót mentették meg! Kitôl, önmaguk elôl? Végül is a dolog közderűbe fúlt, amikor az ügyész komoly formában azzal a kéréssel fordult a bírósághoz, állapítsák meg, hogy egy zsidó megmentése hány másiknak az elpusztítására jogosít fel? Ma is le kéne tennünk arról, hogy vitathatatlan helytállásainkra hivatkozunk, ahelyett, hogy az épp olyan vitathatatlan mulasztásainktól fordulnánk el! (Lásd 56. old.) 2./ Eljutni ahhoz, hogy a ,,túlélés'', ,,menteni'' fogalmakat minden következményeikkel együtt félretegyük, mint ami nyárspolgárságból, stréberségbôl, egocentrizmusból, ösztönös hangulatokból táplálkozik. 3./ Egyszerű, evangéliumi, nem hôbörgô hanem szolgáló hűségre van szükség, és nem eredménycentrikusságra, sem munkát nem igénylô, szellemi-lelki ,,gyorshízlaló'' bódulatokra. 4./Az adott hely, helyzet -- nemcsak földrajzi, hanem erkölcsi is, egyfajta kegyelem. Tudatos spontán megváltoztatása, mint disszidálás, pártba, békemozgalomba stb. való belépés csak az Istenben gyökerezô szabad és erkölcsös lelkiismereti döntés alapján képzelhetô el. 5./ Nincs olyan, önmagában véve erkölcsös helyzet (pl. börtönben élni, vagy szabadon, itthon vagy emigrációban stb.) ami önmagában igazolná, vagy elítélné a benne leledzôt. Egy hibátlan helyzet pl. nem teszi hibátlanná a benne lévô egyén hibás magatartását. A hibás helyzet viszont önmagában is megminôsítheti az azt vállaló személy jószándékú magatartását is. 6./ A minôsítés és megminôsítés mindig csak a tipikus helyzetnek és típusos magatartásnak szól, de nincs sem kollektív pokol, sem kollektív mennyország, mert bárki egyéni felelôsségének súlyozása csak az Úristenre tartozik. 7./ Aki azonban a típusos helyzetekbôl és magatartásokból, valamint a történelembôl nem tanul, a kor-analógiát nem használja fel, azt, mint bukott diákot, a történelem osztályismétlésre utasítja. Lehet, hogy új kulisszák között, de újra végig fogja járni az adott problémáknak idôközben még göröngyösebbé vált útját. 8./ Minden emberi felelôsség kettôs, egyéni és közösségi, minden olyan esetben, melynek közösségi kihatása is van. A közösségnek is joga van - - az Isten elgondolása szerinti keretek között -- az életét, sorsát ért hatásra elismerôen vagy bírálattal reagálni, akkor is, ha ez valakinek becsületes egyéni lelkiismeretével nem egyezik meg. 9./ Viharos történelmi korok után, egészséges újrakezdés nélkül eleven élet nem sarjadhat. Épp az újrakezdés követeli meg a fenti erkölcsi tisztázást, aminek viszont át kell mennie egy letisztult küldetéstudatba. 10./ Ez a küldetéses újrakezdés nem helycsere a börtönökben, vagy a pénztárcák körül. Nem a múltat újraálmodó nosztalgia, sem a jövô tündérálmait festegetô romantika. A sorba beálló szolgálat, nem alapítási mánia. Objektív problémákkal való birkózás, nem személyiekkel: klerikalizmus, laikusok, nôk szerepe stb., önmagukban csak közéleti, egocentrikus fontoskodások. A reális -- és megoldandó -- probléma bennük csak az Evangélium oldaláról közelíthetô meg, mert a velük kapcsolatos problémák is az Evangélium hiányából erednek. Átfogó érvényű: Isten Országa nem eszem-iszom (gazdasági, szellemi, társadalmi, közéleti stb. sem), hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben (Róm 14,17). 11./ Ez az Isten Országa -- sôt az emberek világa is -- rendkívül gazdag. A harsogó próféta és a hangtalan szolgáló, az igazság és a szeretet hordozói egyképpen megférnek benne a maguk feladataihoz való hűségben. Megfér az ôszinte békességszerzô is, aki önmaga felôrlôdésével próbálja az emberi világban is összehozni azt, ami Mennyei Atyánk Országában elválaszthatatlanul együtt van. -- Nem fér bele viszont a taktikus, aki ezt önmaga és érdekei szolgálatában teszi, akár ér el némi eredményt, akár nem. Az ügyesen megfogalmazott címkék: ,,kis lépések'', ,,hintázás'' stb. csak a gyanút kell, hogy felébresszék a mögöttük lapuló manipulációval szemben. 12./ Kétségtelenül ki kell kristályosodnia valamilyen góc körül a Toynbee-i ,,alkotó elit''-nek, annak a kemény magnak, mely reálisan számol ugyan az adott történelmi, társadalmi és emberi helyzettel, de ez számára nem kényelmes cél, hanem nehéz kiindulópont. S munkája vezércsillagát Ezekielnél találja meg: Homlokodat olyan keménnyé teszem mint a gyémánt, ami keményebb a sziklánál. Ne félj tôlük, és ne remegj elôttük, mert hiszen lázongó nemzedék ez (3,9)! * * * Lehetséges, hogy valaki, végére érve ennek az írásnak, azt gondolja, hogy az író (nem szólva esetleges elvbarátairól) valójában hôsnek véli magát, és erre a piedesztálra állva, intézi el a nálánál pechesebbeket. Ez a vélemény azonban több, ellenôrizhetô tévedést tartalmaz. Elôször maga a ,,hôs'' fogalma. -- A börtönben magasrangú katonatisztektôl tanultam meg, hogy a hôs és a gyáva között az a különbség, hogy a gyáva fél, és elszalad, a hôs fél, és ott marad. De félni mindenki fél, mert emberi idegrendszerrel rendelkezik, ami egyikünknél sem áll danulon-fonalból! Az ember: ,,állat, aki élni akar''![124] Ezért elôször is nézzünk szembe azzal, hogy puha társadalmunk ma egyszerűen összekeveri a hôs és a becsületes ember kategóriáját, pedig a két kategória között nagyságrendi különbség van. Elsô letartóztatásom idején 1949-ben édesanyám már tíz éve vergôdött egy ekcémában, ami idônként fél testét elborította, és vándorolt rajta. Sehova nem tudott kimozdulni, s naponta kétszer kapott két-két órás kezelést. Ennek megfelelôen soha sem tudott a börtönben meglátogatni. Az egyik látogatási lehetôség elôtt aztán a húgom kijött a Gyűjtô parancsnokságához, azzal a szándékkal, hogy elmondja a dolgot és valamiféle megoldást kérjen. Szerencséjére a parancsnok házon kívül volt, így a helyettese, egy nô fogadta. Mint nôk, talán jobban megértették egymást, így a parancsnokhelyettes azt mondta neki, hogy képtelenség, hogy egy édesanya másfél éven keresztül immár ne is láthassa a fiát, ô gondoskodik róla, hogy érkezéskor soron kívül beengedjék a kísérôjével együtt, hisz akkoriban hosszú sorok álltak a börtön elôtt esôben, szélben órákon keresztül várakozva. Hozzanak magukkal egy összecsukható széket is, hogy a beszélô alatt le is tudjon ülni az édesanyám. Boldogan készülôdtek erre a találkozásra, mígnem a megelôzô napon, a parancsnokságtól sürgönyi értesítést kaptak, hogy az egész dolog elmarad. Ezeket a részleteket magam, csak magán a beszélôn tudtam meg öcsémtôl. A beszélôt követô hétfôn aztán engem hívattak a parancsnokságra, ahol ugyancsak ez a nô fogadott, ismét a parancsnok távollétében. Ô is elmondta a történteket a maga oldaláról. Hogy tudniillik, mikor a parancsnokot tájékoztatta a dologról, az ráförmedt, hogy miért avatkozik bele ilyen dolgokba, ,,annak az embernek'' semmi ilyesmi kedvezményt nem lehet adni. S a parancsnoknô azzal a felém irányuló kérdéssel folytatta a beszélgetésünket, hogy ô ezt nem érti, ,,történt valami a parancsnok úr és maga között?'' Mert ô szívesen közvetítene, ha lehet. Azt feleltem, hogy magam részérôl semmi ilyen személyes dologról nem tudok. Ekkor elkezdôdött a szokásos börtön-anamnézis, hogy miért is van maga itt? Mire felelek: az iskolák államosítása. Ja úgy, hát mi baja van vele, hisz ez mindenkinek jobb, ez modern stb. az akkori központi brosúra-szöveg. Én minderre egyszerűen, támadás stb. nélkül mondtam: a mi állásfoglalásunk ez és ez. És persze az évszázadok alatt kiérlelt és gyökerükben evangéliumi álláspontok minden téren zártak, logikusak és kikezdhetetlenek, azt az ember számtalan esetben tapasztalhatta, minek következtében az ellenfél leszorul a pályáról s ha érvényesíteni akarja magát, nem tehet mást, mint hogy erôszakhoz nyúl. A mi helyzetünkben, akik a túlélésre tettek, de eladni magukat mégsem akarták, ilyenkor legalább olyan taktikai elkenéseket engedtek meg maguknak, hogy hát tetszik tudni... engem már így neveltek... de a maguk álláspontja is nagyon szép... érdekel is engem... iparkodom majd utánanézni és elgondolkodni rajta... addig is nézze el nekem, hogy én ilyen vagyok... és ez mindjárt lehetôvé tette a még el nem embertelenedett másiknak, hogy élvezhesse a saját irgalmasságát. Én azonban sosem léptem túl a szentírási tételen: beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van (Mt 5,37; Jak 5,12), ahogy nem engedtem meg magamnak udvariatlanságot, úgy elkenést sem. -- S a jelenet végén a parancsnokhelyettesnô mélyet lélegezve mondta: Most már értem a Parancsnok urat! -- Elküldött, s minden maradt a régiben. S ilyen jellegű élményem sorozatban volt. De ez a dolog nem hôsi, pusztán becsületes. Mint mikor azt kérdezték tôlem: -- Hát a pénz magát nem érdekli? -- Még a hüvelyk- és mutatóujját is összedörzsölte az illetô, mint mikor valaki bankókkal számol. -- Gyermekkorom óta sose érdekelt -- válaszoltam. De ez egyszerűen így igaz, így volt becsületes, minden más a tények alapján, elkenés, hazugság, tehát becstelenség lett volna. Így becsületes volt. Becsületes, de nem hôsi! A becsület, a hűség, alapja lehet a hôsiességnek, de az messzemenôen túlmegy rajtuk. A hôsiességhez spontán kezdeményezés is kell, éspedig tudatos, tehát erkölcsi, kiemelt nagyságrendben, legalábbis erôsen kockázatos, ha nem kilátástalan helyzetben. Általában túl is van az ember általános lehetôségein, s a Jóisten indító kegyelmi segítsége nélkül nehezen képzelhetô el. Ilyen volt például Kolbe életáldozata, mikor önként jelentkezik egy kivégzésre kijelölt családapa helyére, a nácik megsemmisítô táborában, abszolút kilátástalan helyzetben, tudva a kivégzési mód kegyetlenségérôl is: lassú éh- és szomjhalál egy zárt, föld alatti bunkerben. Szomjhalál a teljesen kisebesedô nyálkahártyákkal sokkal súlyosabb mint az éhhalál. És a csoportban ô élt legtovább, míg két hét múlva, utolsóként egy injekcióval vetettek véget életének. Alátámasztanám ezeket Becket Szt. Tamásnak 1170. évi karácsonyi beszédének szavaival: ,,A keresztény vértanúság nem véletlen. A szenteket nem a véletlen teszi szentekké. Még kevésbé fakad a keresztény vértanúság az olyan ember akaratából, aki szentté akar lenni... A vértanúság sohasem az ember szándéka, mert az igazi vértanú az, aki Isten eszközévé lett, aki elveszítette akaratát az Isten akaratában... A vértanú többé semmit sem kíván magamagának, még a vértanúi dicsôséget sem...''[125] És hogy ez a szentség és vértanúság a maga természetfelettiségében és a mi gyöngeségünkben számunkra milyen nehezen megközelíthetô dolog, hadd idézzek abból a pápai szózatból, amivel a Szentatya 1993 januárjában fordult a magyar püspöki kar tagjaihoz, azok akkori ad limina látogatásának idején: ,,Papjaitok sokszor hôsies teljesítményeket vittek véghez a negyvenéves kommunista uralom alatt. Sokuknak kellett keserűen megtapasztalniok azt is, hogy emberileg magukra hagyták ôket, aminek következtében nem ritkán belsôleg és külsôleg egyaránt elzárkóztak és másoktól visszahúzódtak. Ezt a tapasztalatot megerôsítették néha azokkal a paptestvérekkel kapcsolatos kiábrándulások, akik papi szolgálatukat nem mindig a felelôs fôpásztorokkal való kívánt összhangban és nyílt egységben végezték.''[126] Igen, voltak hôseink, de ne siessünk túl gyorsan, se egymást, se magunkat csak úgy egyszerűen hôsöknek kinevezni! * * * De az is csak járatlanságáról tesz tanúbizonyságot, aki azt hiszi, hogy csak becsületesnek, jellemesnek megmaradni is egyszerű és magától értetôdô dolog. Voltam olyan cigány lókupeccel együtt, aki 46 éves korára huszonhatodszor volt börtönben, olyan közeg volt ez már számára, mint halnak a víz. De a szabadság, az önrendelkezés az átlagembernek úgy a létéhez tartozik, hogy amikor a letartóztatással tökéletesen megfosztják attól, valami sajátos szellemi-erkölcsi súlytalansági állapotba kerül. Mert a kommunisták általi letartóztatással nem egyszerűen egy bár más, bár keményebb, de mégiscsak kiszámítható, és az emberi mivoltot legalább nagyjából megôrzô jogi állapotba került az illetô, mint például egy behívott kiskatona, hanem akkor és ott tárggyá lett, amivel mindenki azt csinálhatott, ami eszébe jutott, míg ômaga csak a saját kínlódására ôrizte meg emberi öntudatát, szellemiségét, erkölcsiségét, felelôsségérzetét. A két állapot -- a tudatos és az erkölcsileg súlytalan -- a magányban lázasan váltogathatta egymást, az illetékesekkel való szembesülések esetén jelentkezhetett egyszerre, egyidejűleg, egymást zavarva, és annál jobban kikészítve a lelket, minél hűségesebb és finomabb volt az. Ebbôl az örvénybôl csak állandó, erre irányított belsô munkával (elsôsorban a Jóisten színe elôtt való hűséges istengyermeki élettel) tudhatta magát a lélek lassan kidolgozni, és akkor különösen, ha ehhez a külsô körülmények is ,,kedvezôek'' voltak a számára, például, ha különbözô idôkben járt meg különbözô börtönöket, s így a börtönvilág panorámája széltében-mélyében megnyílhatott elôtte. Ez azonban csak néhány közismerten kemény egyéniségnek, mint pl. Tabódy Istvánnak, és ugyancsak világnézetileg kemény magoknak, mint pl. a jezsuitáknak, vagy a regnumiaknak jutott osztályrészül. A hűségesek túlnyomó része egyszer esett át ezen a megpróbáltatáson, és így legtöbbjüknek nem volt lehetôsége egyéniségük szerinti, de egyébként szilárd és egyensúlyos magatartást kialakítani. Mindnyájan kínlódtunk ügyetlenségeink és átejtettségeink késôbbi felismerésekor. És ma azt is gondolom, hogy mindez nem is lehet másként. Épp a becsületes embernek van szüksége a sorozatos élmények vitathatatlan pszichés biztonságára, ahhoz, hogy teljesen a maga lábán álljon. A harmadik letartóztatásomkor már nyugodtan kijelentettem, hogy semmiféle vallomást nem óhajtok tenni, védelemre nincs szükségem, azt csinálnak velem, amit akarnak, és ami úgyis el van már döntve. És ha valaki felháborodott, vagy megbotránkozott ezen, annak nyugodtan mondhattam, hogy nem éppen most léptem le a falvédôrôl, adatszerűen idézhettem elôzô élményeimet, amirôl ôk is tudták, hogy reálisak. Három hétig nem is szóltak hozzám, ami legalább nyugalmat jelentett. Azután elkezdték elibém rakni környezetem tagjainak vallomásait, akik hűségesek és becsületesek voltak, de az én múltammal nem rendelkeztek, és így számítottam is rá, hogy ugyanúgy vallani kényszerülnek, mint én annak idején, hisz nem akarták ellenforradalmi, politizáló, az állami rendet eleve elutasító anarchisták benyomását kelteni, aminthogy az Egyház, melynek tagjaiként vallatták ôket, szintén nem az. Elibém tették tehát a vallomásaikat, amikben egy-egy félrefogást, hangsúlyt helyesbítettem csak, azt sem gondolva, hogy a vallomástevôk tévedtek, legfeljebb nem vették észre a szövegezô nyomozó rafinériáját. Utána ezek mondták is, hogy én nem is tettem vallomást, csak mások vallomásaihoz szóltam hozzá. No és, kérdezhettem, követtem el valami jogsértést? Amire csak azt válaszolhatták, hogy rossz színben tüntetem fel magam a bíróság elôtt. Az erre adott enyhe vállrándításomat is értették, hisz mindketten tudtuk, hogy a bíróság számára az a jelzô, hogy marionette- figurák, még megtiszteltetés. Igen, de ez elsô letartóztatásom után 18 évvel történt, amik mind a börtön és az üldöztetéses életállapot tapasztalataival voltak tele. Az ember azonban mindvégig magában hordja az elsô alkalom hűségéhez mégiscsak odatapadó kevésbé tiszteletreméltó ügyetlenségeinek az emlékét is. Ezért kapaszkodik a magunkfajta pusztán az Úristen elôtti igaz hűségébe, remélve, hogy ezért bocsánatot kap az ügyetlenségeiért. A dobogókat pedig könnyű szívvel átengedi azoknak, kik az Ítélô elé nem is tudnak mást vinni, mint önmaguk gyártotta piedesztáljaikat. Ha kézbe vesszük Máté 26. fejezetét, a 62-64. versekben megtaláljuk az ideális megoldást. A hamis tanúk vádjai után a fôpap megkérdezi Krisztust: Semmit sem felelsz arra, amivel ezek vádolnak? Jézus hallgatott. A fôpap folytatta: Esküvel kényszerítelek az élô Istenre: mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten fia? Én vagyok, felelte Jézus. -- Két teljesen tiszta és elhatárolt momentum. 1/ A manipulációkat az ember még olyan mértékben sem veszi tudomásul, hogy elutasítsa ôket. 2/ A hitvallás, a hűség felkérdezésére viszont feltétlenül válaszol, frappáns röviden. -- És ha egyikünktôl sem várható el magának Krisztusnak a magatartása, de aki éppen az üldözések közt kiérett és elmélyült, az tudja, hogy nem kell már azzal veszôdnie, hogy mit, vagy kit ment meg, hogy anarchistának, neurotikusnak, félhülyének fogják-e tartani ôt magát, és rajta keresztül az egész kereszténységet, mert tudja, evilágnak és a Sátánnak ebben a misztériumjátékában úgyis tud már mindenki mindent, csak egyetlen dologról van szó: vállalom-e föltételek nélkül Mennyei Atyámat magát, Országát, elvárásait, gondolatait, s mindenki azt mond és azt gondol ehhez, amit akar. Minél többet felel, beszél, magyaráz valaki, annál több csapda állítására nyújt lehetôséget az ellenfélnek. Krisztus persze az elsô pillanatban tudta azt, amit mi emberek, a Jóisten különös kegyelmeitôl eltekintve, csak lassan tanulunk meg, ha kapunk hozzá idôt. Ha nem, a magunk ügyetlenségeivel szolgáljuk az Isten Országát, megnyugodva abban, hogy az ezt is kibírja. Mint a mi történelmünk, és a történelem egésze is, mutatja. Itt visszautalnék még Tímár Ágnes három tételére (98. old.), vagy az alább következô Virágvasárnap, 1973. című írásra. Virágvasárnap 1973. Jelentkezett a gerincében a fáradságot kétségtelenül jelzô fájdalom. Kicsit tehermentesítette a jobb lábát, eligazította a testsúlyt. Homlokával lehelletnyit megtámaszkodott a szószék alsó faragásain. Márk evangélista lába hűvös volt és megnyugtató. A recehártya még ôrizte a dalmatika bársonyát. A gazdag arany merev vonala fölött, maroknyi fiúarc erôsödött elszánt kôkeménnyé. A levegôben még állt a mélybôl kilökött szó: ,,A hallásomat megnyitotta Uram, Istenem, én meg nem ellenkeztem, s tôle nem fordultam el...'' A szentély szűk torkában pirosan lángolt a tegnap, ma, és holnap. A kétévezredes dráma pergett a fejek fölött, a homlokok mögött. Belemerült a passio hullámaiba. Megmártódott a hangok, színek, formák, arcok zuhatagában. Kibillent egyensúlyából az idô. És ekkor, váratlanul, élesen, sivítón, rákiáltott a szolgáló: -- Te is együtt voltál a Názáreti Jézussal? -- De ô tagadta. A Szolgáló, szolgáló volt és eseményszomjas. Puffadt arca mélyébôl öregedô szemei rutinosan mustrálták az új szállítmány szánalmas figuráit. Nyelve azonos ritmusban mozgott körbe, fogatlan szájában, íráshoz nemigen szokott ujjaival. Sorakoztak a letéti kenderzsákok, teltek a rubrikák. Az asztal, a golyóstoll, a vasalt, hibátlan csíkos hangsúlyozott fontossága mellett, még esettebb volt a most szállítottak tétova sora. Homályos raktár, polcok, zsákok. Ormótlan bakancsok, lötyögô szűk, foltos, ócska rabgöncök... arcok... arcok... A lábak mellett a civil életek vedlett törmeléke kupacokban. Fehérnemű, blúz, zsebkendô, elvétve egy könyv, toll... A letéti kenderzsák egykedvű torka szemérmetlenül fogadja be az undorral leltárba vett embersorsot. Rab, és fegyôr, cinkos összeröhögése lemérte és könnyűnek találta a szállítmányt. Vajon mikor lett szánalmassá és nevetségessé a hôsi? Melyik pillanat volt az, amikor a ,,hitvalló'' törzskönyvi szám lett? Harmadik volt a sorban. S míg a tizedes megvetô két ujja dobálta: 1 blúz, 2 zsebkendô, ...igen, a zsebkendô és a pulóver között, egyszerre kiverte a verejték. A félelem hideg verejtéke. Tudta, egészen pontosan tudta: majd, egy töltôtoll és egy zokni között, ez a kéz lóbálni fog egy fekete rózsafűzért, és akkor... akkor, majd nyerítve felröhög a Fogatlan és a Másik és a Szolgáló megkérdezi: Te is együtt voltál a Názáreti Jézussal? Görcsös, félelemtôl remegô ujjak tapogatása cipô és zokni között. Surlódó gyöngyszemek, nedves tenyérben. Éget a Krisztus fém teste, karcol az érem a kapcsolásnál. Elvetett és új ötletek sora, tört percek lázas óráiban... Leejteni, odébbrúgni, megszabadulni... jaj, csak megszabadulni... A fuldokló ujjak partot érnek egy téli kesztyű prémjén... A kesztyű átkerül a szomszéd holmijára... ó gerincet roppantó aljasság... Neve, törzsszáma... jöhet a másik kenderzsák. Unottan nyeli el, egy cipô és egy kesztyű közben a tanúságtevést. ,,De ô tagadta.'' Nem kérdezték... de ô megtagadta. Milyen jó, hogy hűti égô arcát az evangélista márvány lába. Márk, kérlek Márk, mondd, hogy nem késô, évek után sem késô könnyekre fakadni. * * * Nem, kedves olvasóm, nem voltunk hôsök, nem voltunk szentek, csak hűségesek szerettünk volna lenni, emberi törékenységünk, ügyetlenségünk azon is ejtett néhány foltot, hogy a Jóisten irgalma se maradjon munka nélkül. De kétségtelenül iparkodtunk egyszerűen becsületeseknek megmaradni, amilyenek például a spártaiak is voltak, még a kereszténység elôtt. De hogy amikor még szabadok vagyunk, alkalmazkodásból, félelembôl ne hazudjunk magunknak, az Egyháznak, a Jóistennek, testvérek, ez olyan rettenetesen nagy dolog lenne a XX. században? Hisz már a spártaiak is tudták... * * * A befejezô vers 1975-ben született a budapesti Gyűjtôfogházban. Talán meg tud valamit mutatni a múltak hangulatából, sebeibôl, s azokból az ugyancsak szakadékos, örvényes mélységekbôl, amelyekbôl mindnyájunknak fel kell merülnünk, rajtuk túljutnunk, s közös Mennyei Atyánk színe elôtt önmagunkra is, egymásra is újra rátalálnunk. A ,,püspök'' azonban itt csak jelkép -- kiemelkedô helyzeténél fogva -- de a vers nemcsak nekik szól, hanem mindnyájunknak: papoknak, szerzeteseknek, nôvéreknek, laikusoknak, fiataloknak és reszketeg öregeknek. Az édesapának, aki átment az utca túloldalára a ,,fekete bárány'' unokabátyja elôl, az édesanyának, aki ijedten fogta vissza kamaszgyerekeit a hittantól, s a gyereknek magának is, aki már ekkor elkezdte gyűjtögetni a ,,pontokat'' az egyetemi felvételihez. -- Az Úr legyen irgalmas mindnyájunkhoz! A püspök egy (bűnbánati) zsoltárt mond el: a 37.-et. Uram, haragodban meg ne vádolj, s engem ne bántson kemény dühöd; jobb, ha azoknak jut a korholásból, kik Téged figyelnek, s nem a püspököt. Pedig, ha nyilaid belém is álltak, s a Kezed rajtam ugyancsak súlyosul, engem akar, ha akar, pásztorának a világ, s ki benne az erô, s az úr. Háborgásod miatt mindenem beteg, bajaim szétmarják a csontomat: tudod, ma az ember mennyit igyekezhet, míg egy elsôosztályú autót kap? A zűrök a fejem fölé nôttek, és szörnyű súlyok nehezednek rám; ami pénz jô: gyérülô csöppek, s alig köszöntenek páran az utcán! Bűzlô, senyvedô hüllônek néznek, esztelennek, de ártalmatlannak, ki ittmaradt, múltjából a földtekének, s kit a háta mögött ki is kacagnak. S mennyit kell hódolnom, hajlonganom, mikor egész napom olyan szomorú; szűk helyem van az asztalsarkon, csak hogy a taps legyen dörgô és hosszú! Tagjaimat lázaim emésztik, minden idegszálam szemétbe való; amit teszek, lent és fönt lenézik, s az esti imám: egy marék altató. Hogy kiszáradtam, s hogy összetörtem, üvölthetnék, a bensôm úgy háborog, lelkiismeret, te zajonghatsz könnyen, de két úrnak szolgálni, nem tréfadolog. Uram, vágyaimat mind elôdbe öntöm, sóhajtozásom elôtted nem titok, úgy lennék valaki, de itt a földön, kapaszkodom, és sehogy sem bírok. A szívem kihagy, infarktus les rám, a szemem elôtt ködös éjszaka; s ha hosszútávon nincs igazam tán, hát nem elég a napnak a maga baja? Volt társaimat a zűrök nem érdeklik, s kikben megbízhatnék, távol maradnak, elhúzódnak a börtön sötétjeig, én ôket, s ôk engem tartanak vaknak. Csapdák lapulnak minden kis zúgban: ezt kerülgetem, azt én állítom fel, itt valaki botlik, ott valami huppan, ki imádkozik, ki meg jajveszékel. De én, mint a süket, meg se hallom ôket, s ki nem nyitom a szám, akár a néma, vagy ôre legyek bôrükbe nem férôknek, s kik nem látják: hol a szalma, széna? Mindig is úgy teszek, mint aki nem hall, s kinek a szája nem hord feleletet: rám dülleszkednétek mind-mind egyhamar, de én ki nem állok mellettetek! Bízom benned Uram, hogyne, hogyne, Te vagy a nagy-nagy Meghallgató; de hogy tanítványod csak az volt-e, ki keresztet hordott? -- hát ez kacagtató! Azért mondom: ne csóváld a fejed, s ha megbotlottam, ne hajtsd az igazad; csak a fafejű csökönyös és merev, s elvégre Te juttattad keresztre magad! Valahogy mégis egyre csúszom, s a szorongás el nem hagy sohasem; csak rettegek: megúszom? nem úszom? s hol kötök ki végül: odafönn, odalenn? Lefekvéskor én is tudom a bűnöm, s a vétek akkor nyugtalanít, de másnap a piac zsongító-nyüzsgôn csak úgy kezel, mint jólmenô palit. Hát csak ok nélkül ellenkeznek velem, és igaztalanul kárhoztatnak, kik naponta szemrehányják nekem egy-egy szavát az Evangéliumnak! Kik rosszal fizetnek a jóért, s elítélnek holott csak jót akarok: kisírok nekik stallumot, meg jobb bért, s úgy néznek engem, mint Bál-, s Mammonpapot! Miért hagysz el hát te is, Uram? Ne maradj tôlem olyan nagyon messzi, hisz mi megrekedt itt sárban, kátyuban, a megváltásodat én menekítem ki! Jöjj most Te a támogatásomra, Uram, üdvömnek Istene, hisz, ha én meg nem mentettelek volna, neked itt ma már nyomod sem lenne! (Gyűjtô, 1975.) Mert a végsô szó, a végsô elkötelezés mégiscsak ez: a nemzetek világosságává tettelek... (Iz 49,6) És a lelkes, fiatal Sík Sándor 1916-ban tudja is, írja is, vallja is: A testvéreknek, kik az éjben járnak az Isten küldött, szentjánosbogárnak. Csak ôt? Nem mindnyájunkat? És csak 1916-ban, 1950-ben, 60-ban, 90-ben már nem? És jó, nem ,,prófétának'' a szó szoros, kiemelt és bibliai értelmében. De legalább szentjánosbogárnak mégis! ======================================================================== Henri de Lubac S.J.: A püspökök magatartása a Függelék megszállás alatt Az alábbiakkal még szeretném bevezetni de Lubac atya írását. Lehet, hogy az eddigiek elolvasása után -- ha már nem közben -- az olvasónak hajlandósága támad falhoz vágni ezt az egész írást. Ezt teljesen megértem, mert ebben én is sors- és szenvedô társa vagyok. Hisz olvasáskor az emberben a következô reakciók is feltámadhatnak: a/ Mindez olyan szomorú, hogy valahogy, valamilyen okból, de talán nem is igaz az egész! b/ Ez olyan hitvány dolog, hogy én veszem a kalapomat errôl az egész tájékról. c/ Az író érthetôen ugyan, de olyan sérült pszichésen, hogy a látása és ennek megfelelôen az adatgyűjtô munkája is, egyoldalúan és betegesen depresszív. És mit felelhetek mindezekre? Mondhatnám, maga az a tény, hogy én is felvetem ezeket a kérdéseket, és ennek ellenére is megírtam, amit írtam, cáfolat és elutasítás a kérdések problémáira. De bármennyire erôsen él is bennem ez a meggyôzôdés, szubjektív mivolta miatt másokat is meggyôzô erejérôl nem vagyok bizonyos. Ezért láttam jónak Függelékként közölni az alábbi Lubac-írást. Ez a Lubac szöveg csak a közelmúltban lett közismert: a Revue des deux mondes közölte 1992. februári számában, a 67-82. oldalakon. Az írás a Kolbsheim-i Maritain-központ anyagából került elô. 1944-ben már ugyanazzal a lelkiismeretet vizsgáló magatartással néz szembe a francia katolicizmus a maga közelmúltjával, mint ez az írás szeretné tenni a magunkéval. Csakhogy ez a francia közelmúlt a tizedrésze a mienknek: mindössze négy év náci megszállás a mi több mint negyven évi kommunista rabságunkkal szemben. Mégis: a látvány lényege semmiben sem különbözik az itthon elénk tárulkozótól! Pedig ,,Franciaország az Egyház legidôsebb leánya'', kb. kétszer annyi idôs a kereszténysége, mint a miénk! S az idôk folyamán mennyi keresztény szellemi indítást kaptunk onnan! Azt hiszem azonban, ez a megközelítés elégtelen. Minél mélyebben néz bele az ember a nácizmus és a bolsevizmus párhuzamos szakadékaiba, annál nehezebben tud elzárkózni az elôl a benyomás elôl, hogy mindkettô mélyeiben valahol ugyanaz a démoni dolgozik. Lehet, hogy ez az elsô pillanatban meghökkentôen hangzik, de az nem változtat a látás komolyságán. Külön tanulmányra lenne szükség ennek az állításnak illusztrálására, aminek itt nincs helye, de az valószínűleg csak pontosítaná az elnagyolt állítást. Ez pedig mindjárt egész más összképbe helyezi a tényeket is. A démonival való közvetlen megbirkózásra az ember természete átlagosan és tipikusan nincs berendezve. Krisztus mondja Jeruzsálem pusztulásáról és a világ végérôl szólva, hogy ,,akkor olyan nagy gyötrelem lesz, amilyen még nem volt a világ kezdetétôl mindmáig, és nem is lesz. Ha meg nem rövidülnének azok a napok, egyetlen ember sem menekülne meg. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.'' (Mt 24,21-22). Az akkori aktuális helyzeten túlnézve a krisztusi szó reálissá teszi a fenti megállapítást: lehetséges olyan erkölcsi helyzet, amivel az ember valamiképpen nem azonos síkon áll. Ez persze nem tesz lehetôvé valami általános erkölcsi amnesztiát, és így is minden egyes ember felett az Ítélô mondja ki a végsô szót, csak éppen azt az elképesztô döbbenetet magyarázza meg és oltja ki, ami a fenti felháborodott téziseket váltotta ki az emberbôl. És ha ez a francia katolikus társadalomra már négy év alatt így hatott, hát nálunk negyven év alatt nem pusztíthatott úgy, mint ahogy pusztított? Biztos, hogy nincs helye a manipuláló magamentésnek, sem a szerecsenek kölcsönös egymásmosdatásának, bizonyos, hogy fel kell számolni a rommezôket, és végiggondolni és végigimádkozni a teendôket. Az ember bűneibôl is tanulhat, és ha nincs is semmi okunk valami derűs nyugalomra, azért az elsötétülésre sincs. Ennek igazolására szólaltattam meg Henri de Lubac-ot! Végül az angol történésznek, Alan Bullock-nak bár más vonatkozásban, de jórészt ugyanezekrôl az idôkrôl írt szavaival zárhatom le a témát: Die Jahre, die ich geschildert Azok az évek, amelyeket habe, haben gezeigt, zu welch ábrázoltam, bemutatták, hogy tiefer Bosheit und Verworfenheit emberi lények milyen mély menschliche Wesen im Umgang gonoszságra és elvetemültségre miteinander fähig sind. Doch das képesek az egymással való historische Material weist auch érintkezésben. De a történelmi auf etwas anderes: selbst unter anyag még valami másra is utal: den ungünstigen Verhältnissen, sei arra, hogy akár a es an der Front, sei es in den legkedvezôtlenebb viszonyok közt Gefängnissen und Lagern, sei es is, akár a fronton, akár auch in der Verfolgung, unter der börtönökben és lágerekben, Folter oder im Angesicht des üldözésben, kínzás alatt vagy a sicheren Todes, gab es auf allen biztos halál színe elôtt, minden Seiten Menschen, die beweisen, zu oldalon voltak emberek, akik azt welcher Größe der Einzelne sich zu is megmutatták, hogy mekkora erheben vermag.[127] nagyságra tud az egyes ember felemelkedni. Más arányok közt és áttételesen, de ebben az írásban is ez a kettôs irányzat dereng fel. Messze nem ilyen élesen és mélyen, nem ilyen alapvetô szétválásban, sôt nem egyszer a lelkek bizonytalan ide-oda való tántorgásában, de végül mégiscsak a Második Törvénykönyv alapvetô kettôssége (30,19) marad mindig valóságos: ,,életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé -- válaszd az életet ''. * * * És most következzék Henri de Lubac szövege. E sorok írója semmiképpen sem szándékozik átfogó, mindenre kiterjedô beszámolót adni arról, amit ma Franciaországban a ,,püspökök kérdésének'' neveznek. A kérdés olyannyira kényes jogi oldaláról nézve, mint amilyen fájdalmas a katolikusok lelkiismerete elôtt. A szerzônek sincs hozzá sem ideje, sem indítása. Nem akar egyebet, mint feljegyezni röviden a kérdés néhány lényeges jellemzôjét. Erre is csak magasabb felkérésre szánta rá magát, melyet, szándéka ellenére sem tudott egészen visszautasítani. Minthogy nincs kezeügyében semmilyen dokumentáció (akire a jövôben az a kínos feladat hárul majd, hogy összegyűjtse, bizony túlságosan bô anyagot fog találni!), úgy döntött, hogy a tények felsorolása helyett inkább egyfajta magatartást jelez, és az események, melyeket felidéz, csak illusztrációként szolgálnak.[128] Másrészt, sokkal kevésbé szól a maga nevében, mintsem inkább azokat a reflexiókat ismerteti, melyeket oly sokszor lehetett hallani a nyilvánosság elôtt vagy bizalmas körben. A reflexiók közül nem egy mély belsô aggodalomról tanúskodott, melyet a szerzô tôle telhetôleg igyekezett orvosolni. És mielôtt ma feltárná ezeket, ezeken a szigorúan bizalmas lapokon, elôrebocsátja, hogy igen sokszor a lehetôségek határáig és majdnem azon túl is a püspökök védelmére kelt akkor, amikor tévesen vagy okkal felháborodtak, vagy megbotránkozni látszottak a körülötte lévôk. Megjegyzendô, hogy a ,,püspökökrôl'' szólva nem megkülönböztetés nélkül beszélünk valamennyirôl, anélkül, hogy kivételeket tartanánk fenn. Távol álljon tôlünk! Nem ismeretlenek továbbá az egyéni gesztusok sem, melyek azt mutatják, hogy még azok is, akiknek a magatartása csalódást okozott, mindennek ellenére atyák és pásztorok voltak. De az a magatartás, melyet igyekezni fogok leírni, annyira általánossá vált, hogy felhatalmazva érzi magát az ember arra, hogy ezt a kollektív kifejezést használja. Hogy valamiféle rendet, éspedig egészen gyakorlati, pragmatikus, rendet teremtsünk az elmondandókban, elôször felsoroljuk a francia püspökökre vonatkozó legfôbb szemrehányásokat, majd nagy vonásokban elemezzük azt a rossz közérzetet, melyet magatartásuk a megszállás négy éve során okozott, vagy elmélyített az emberek tudatában. Azon szemrehányások között, melyekkel a francia püspököket illetik, vannak olyanok, melyek abból erednek, hogy többé vagy kevésbé félreismerik az Egyház küldetését, összekeverik a lelkieket és az ideigvalókat, vagy éppen valamiféle partizánszemléletbôl fakadnak ezek a szemrehányások. Ilyesmire nem érdemes figyelmet fordítani. A komolyabb szemrehányások a következô öt fô pontban foglalhatók össze: 1. Püspökeink általában nincsenek eléggé tudatában az Egyház függetlenségének. Nincs meg bennük a püspök mivoltuknak megfelelô és kívánatos szent büszkeség. Ennek következtében, jóllehet legtöbbjük se nem politikus, se nem karrierista, hanem ôszintén vallásos és buzgó fôpap, könnyedén engedi a közhatalom vontató kötelén vontatni magát, amint az nyomást gyakorol rá.[129] Amikor megértik, hogy az emberek azt szeretnék, hogy függetlenebbek legyenek, úgy vélik, hogy ellenálló magatartást várnak el tôlük. Annyira nem tudják elképzelni azt, hogy kiemelt pontról tekintsék át az eseményeket, néhány olyan ismert formula ellenére is, mint ,,a lojalitás alávetettség nélkül''! Pedig nem várnak tôlük mást, mint hogy püspökök legyenek... Tény az, hogy közülük sokan a Vichy rezsim kezdetétôl feladták lelki auctoritásukat néhány végig nem gondolt gesztus miatt, és késôbb már nem tudták függetlenségüket visszaszerezni anélkül, hogy ne tűntek volna az ellenálláshoz csatlakozóknak. Ez a hiányosság okozta, hogy sok püspök szinte hipnotizáltan tekintett a politikai hatalom problémájára és Vichy ,,legitimitására''; minthogyha e kérdés megoldásával az összes többi is megoldódnék, és mintha a legtörvényesebb és legtökéletesebb kormány is érinthetné az egyházfôk lelki elkötelezettségét... Ugyancsak ebbôl következik a szervilizmus számos cselekedete: X. püspök áthelyezi papjainak valamelyikét, akinek vétke az, hogy plébániája egyik csoportjának felolvasta a bíborosok és az érsekek egyik deklarációját, mely nem egészen nyerte meg a prefektus tetszését; Y. püspök megtiltotta a szerzeteseknek, hogy egyházmegyéje területére lépjenek, elôzetes tájékoztatás vagy értesítés nélkül, engedve egy abszurd prefektoriális parancsnak; Z. pedig szó nélkül tudomásul vette, hogy legionáriusok megakadályozzák egyik papját abban, hogy folytassa egy fiatal izraelita nô hitoktatását, aki már a háború elôtt is készült a keresztségre stb. stb.[130] Ide tartozik az a számos körlevél vagy rendelkezés a gabona vagy a fémek beszolgáltatására vonatkozóan, sôt a kultikus tárgyakig menôen, mely körleveleket a polgári hatalom zsarolt ki tôlük. (Egyelôre még nem szólunk bizonyos, még súlyosabb nyilatkozatokról, deklarációkról, melyek a megszálló hatalom óhajainak feleltek meg.) Ide sorolható az a sokféle áldás és ceremónia, melynek lelki értéke nulla, de hatása vészes. Azok az alkalmak, mikor a püspököket inkább beidézték, mintsem meghívták, és így személyükben az Egyház kapott a legindiszkrétebb módon felszólítást egy rezsim lefedezésére[131], és nem rendelkezett azzal a szabadsággal, hogy szavát hallassa. Innen származik az a hajmeresztô elv, melyet csaknem kivétel nélkül készségesen elfogadtak, hogy a püspöki aktákat vessék alá az állami cenzúrának[132]. Ez oly mértékben vált elfogadottá, hogy sok püspök, hogy úgy mondjam, elôre cenzúrázta saját magát, és ezek soha nem tettek komoly kísérletet arra, hogy közzé tegyék akárcsak azon halvány megnyilatkozásait is a bíborosok és érsekek testületének, melyeket a cenzúra megcsonkított. Mennyire kívánatos lett volna, hogy mindenütt egy olyan egyházi ember elszánt magatartását tegyék magukévá, mint Mgr. Bruno Solages-é volt, aki bár nem volt püspök, de mindig visszautasította azt, hogy egy megcsonkított doktrinális szöveget nyomtassanak ki tôle! 2. Püspökeink jó része pontos adminisztrátor[133]; akik gonddal ügyelnek a sokféle érdekre, melynek sokszor nyomasztó súlyát viselik -- de közülük sokban nincs meg ugyanilyen mértékben evangéliumi küldetésük tudata. Az Egyház ,,teste'' (nem teológiai értelemben véve a szót) lelkének elhanyagolására viszi ôket. Az eszközök, melyek nagyon súlyosak, elnyelik ôket, és valamelyest elfeledtetik velük a célt. Nagyon érzékenyek mindarra, ami veszélyeztetheti, vagy ellenkezôleg, ami kedvez a működô Egyház szervezetének, mindig készek arra, hogy védjék a veszélyeztetett javakat, vagy hogy elfogadjanak olyan engedményeket és szubvenciókat, melyeket iskoláink vagy intézményeink bizonytalan helyzete tesz kívánatossá. De azt nem látják mindig világosan, hogy feladatuk messze túlnyúlik ezen. Nem értik meg az alapokig menôen, hogy a lelkiismeret hangját kell hallatniuk, és ki kell állniuk az Igazságosság Istenéért, minthogy arra hivatottak, hogy ,,kormányozzák Isten Egyházát''. Innen ered e négy esztendô botránya, mikor is bennük oly gyakran az Egyház megelégedettnek tűnt, amikor az igazságot mindenfelé megerôszakolták, az emberek lelkiismeretét megkínozták, és a kereszténységbôl gúnyt űztek. Bennük, a francia Egyház tűnt úgy mindenki szemében, mint aki gyűlöletesen hasznot húz egy gyűlöletes helyzetbôl. Az értelmezés téves volt ugyan, de kikerülhetetlen. Különösképpen azok a szubvenciók, melyeket egy kissé megalázó processzussal adtak meg a katolikus iskoláknak, és amelyek ahhoz az egészen külsôséges presztizshez kapcsolódtak, melyet némely fôpapnak biztosítottak (Gerlier bíboros spanyolországi utazása stb.), és amelyek nemegyszer arra vezettek, hogy a lényegest feledtessék el. Ezzel kapcsolatban valaki nagy keserűséggel -- és nem egészen alaptalanul -- ezt mondotta: ,,Amikor Júdás megkapta 30 dénárját, az üzletben nem volt kikötve, hogy a pénzt ne fordíthassa jámbor célokra, pl. hogy iskolát ne nyisson.'' Mennyivel nemesebb a német püspöki kar magatartása! Ôk soha nem gondoltak arra, hogy az alávetettség, mellyel az államnak tartoznak, megakadályozhatja azt, hogy bármely ponton felemeljék szavukat. Megannyi erôszakos zsarolás ellenére sem használták soha a konkordátumot és annak anyagi elônyeit ürügyül arra, hogy ne kelljen protestálniuk a hittel ellentétes tanok és cselekmények ellen, vagy azon dolgokkal szemben, melyek egyszerűen a természeti törvénybe ütköztek! Soha sem vélték azt, hogy hallgathatnak, mert a hívek nem közvetlenül szenvednek ettôl. Nem úgy tekintették magukat, mint akik egy testület vezetôi vagy védelmezôi, hanem, mint akik Isten és az Ô Igazságosságának tanúi a világban. Túlságosan sok katolikus hajlamos azt hinni, hogy rendben van a vallás dolga, ha ôket nem zaklatják, és amikor az, amit az ô pártjuknak neveznek, diadalmaskodik. Ha pl. üldözik a zsidókat és kommunistákat: nemde ez számukra kettôs gyôzelem? Szomorúan kell megállapítani, hogy a francia püspökök magatartása ahelyett, hogy az Evangélium szellemére figyelmeztetett volna, hagyta elmélyülni ezeket az ösztönös érzéseket; nem úgy, hogy erre felbiztatott volna, hanem azáltal, amit elhallgatott. Tény pl. az, hogy a ,,katolikus körök'' túlnyomó részében, beleértve számos kolostort is, süketek maradtak a szeretet legparancsolóbb kiáltásaira. A tények részletezése végtelen hosszúra nyúlna. 3. Az, hogy a katolikusok lelkiismeretét nem világosították fel, abból is következett, hogy a püspöki testület egésze doktrinális szempontból súlyos hiányosságokban szenved. Kevés kivételtôl eltekintve a püspöki eligazítások és rendelkezések szegényessége általánosan ismert. Egy olyan történelmi korban, mikor a rossz nemcsak az elszabadult szenvedélyekbôl ered, hanem kereszténység-ellenes tanításokra is feljogosítva érzi magát, olyan zavaros idôben, amikor a homályban a legkényesebb problémák kuszálódnak össze, az ilyen hiányosság különlegesen végzetes. Mindennek csak néhány megnyilatkozását idézzük fel. A hitleri propaganda országunkat rengeteg könyvvel, képes folyóirattal, újsággal, brosúrákkal, mindenféle kiadványokkal és konferenciákkal árasztotta el. E propaganda nagy része -- mely gyakran kifejezetten hitellenes volt -- elérte a katolikusokat; jelentôs részük határozottan erre is irányult, nem ritkán tartottak erôszakolt kurzusokat is.[134] Ezeket az elôadásokat néha elkentebb formában katolikusok, még papok is tartották. Példaként csak P. Gorce brosúráját idézem, ami 1941-ben jelent meg, ,,Hogy jól használjuk ki a vereséget'' címen. Márpedig ez az írás, tudomásom szerint, soha nem került indexre, se nem tiltották, nem került sor bármiféle megfeddésre, sem figyelemfelhívásra. A püspökök többsége nem ismerte ezt a fajta irodalmat, vagy ha ismerte, nem látta meg benne a mérget, vagy nem tulajdonított neki nagy jelentôséget. Ugyanakkor az általuk okozott károk jelentôsek voltak. A társadalom nem egy rétegét, különösen a fiatalokat fertôzték meg. Voltak aposztáziák, de még sokkal többször következett be a hit belsô perverziója, a hívô gyakorlat fenntartása mellett. Nem találták összeegyeztethetetlennek, hogy katolikusokat, sôt papokat is elküldjenek tanfolyamokra, ahol kioktatást kaptak ,,a nemzeti forradalomról'' egy olyan ember révén, aki bár személy szerint jelentôs volt, csak éppen már rég fanatikus propagálója lett Dr. Crouchoud Jézus nem-létérôl szóló tanainak. Engedték megtéveszteni sok fiatal vezetô ember lelkiismeretét, akikkel elhitették, hogy egy embernek tett eskü feltétlen és lelkiismeretben kötelezô, mindig, minden körülmények között, anélkül, hogy azontúl bármikor is tekintettel kellene lenniök az erkölcsi követelményekre. Volt püspök, aki az Egyház tanítása felôl -- az antiszemitizmusra vonatkozóan -- tájékozódásul azokra a gyalázatos értekezésekre támaszkodott, melyeket a Zsidó ügyek Bizottsága intézett hozzá... Az Egyház és az állam, a hit és az ész, a ,,hívô'' és az ,,állampolgár'' fogalmak szerencsétlen összekeverése miatt néhány püspök egy ,,új protestantizmus'' miatt nyugtalankodott, mely -- mint mondották -- megszállta az Egyházat, mivel a katolikusok nem voltak hajlandók minden lelkiismereti jogukat feladni a politikai hatalommal szemben. Egy köztiszteletben álló teológussal, -- aki egyik teológiai fakultásunk dékánja volt, és aki igen okos és kiegyensúlyozott állásfoglalást fogalmazott meg a megszállókkal és a Vichy kormánnyal szembeni kötelezettségekrôl, -- a püspökök úgy bántak, mint egy zavarosfejű diákkal, és nevetségessé tették. Ôk maguk inspirációikat az Action française hasábjaiból merítették. Ugyanakkor minden nehézség nélkül megadták az Imprimatur-t a Lesaunier-brosúrára, amit még csak nem is helytelenítettek stb. Tény, hogy a püspökök többsége, az esetek szerint többé vagy kevésbé határozott formában, de olyan magatartást tanúsított, akár a földalatti nyomtatványokról, akár a németországi munkáról stb. volt szó, mellyel gyakorlatilag elítélte az ellenálló keresztényeket, még akkor is, ha ezek nem ragadtatták magukat semmiféle erôszakra, és ha nem is helyezkedtek a politikai ellenállás oldalára. Az indokok, melyekkel ezt a magatartást igazolták, mindig, végeredményben a ,,törvényesség'', a legitimitás érvére támaszkodtak.[135] Ámde -- nem beszélve az alkalmazásának vitatható eseteirôl -- a törvényességnek, a legitimitásnak ez a fogalma semmiben sem támaszkodott a hagyományra. Az Egyháznak a tekintélyre vonatkozó tanítása a közjó fogalmára épül; a törvényesség, a legitimitás csak ebbôl eredô fogalom, mely meglehetôsen pontos elôfeltételeket kíván meg; ezek a feltételek meg is változhatnak, el is veszhetnek stb. Nem úgy tűnt, mintha ebben kételkedtek volna. Sok esetben -- látszólag arról sem volt fogalmuk, hogy vannak a vallásos tiszteletnek bizonyos formái, melyeket egyetlen katolikus sem engedhet meg magának, még a legtökéletesebb hatalom irányában sem. Itt a ,,Marsall kultuszára'' célzunk, mely ugyan a leginkább nevetségesnek tűnhet, de épp ez volt egyik módja annak, hogy a náci tanítás és szellem legfélelmetesebb elvei behatoljanak közénk. Nagyon kevés egyházmegye kivételével soha nem lehetett tiltakozást hallani a szentségtörô ceremóniák, beszédek és írások ellen; sohasem hangzott el figyelmeztetés a túlzások ellen, nem történt hivatkozás a keresztény ember méltóságára. Ellenkezôleg. A megzavarodás a szentélybe is behatolt. Ez és ez a püspök nemde odavolt a csodálattól, mikor elmesélte, hogy a Marsall kijelentette, hogy kinyilatkoztatást kapott?[136] Amaz meg, nemde azt vallotta be, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy térdre hulljon és az áldását kérje? Ismét egy másik meg, nemde világgá kürtölte meghatottságát azon, hogy a Marsall ezt mondta neki: ,,A Szent Szűzet a vértanúk királynôjének hívják; én pedig a vértanúk királya vagyok''? Az ilyesfajta megnyilatkozások megszámlálhatatlanok. Nem volt-e látható egy ismert szentélyben egy olyan üvegablak, mely a Marsallt ábrázolta, a kabinetje egyik tagjának hódoló ajándékaként? A kevésbé hízelgô egyéni motívumoknál sokkal messzemenôbben a tanbeli hiányosság ad magyarázatot arra, hogy egészében véve, a francia hivatalos Egyház a nyilvánosság elôtt hallgatott a náci veszedelemmel szemben. Néhány, olykor harsogó kivételtôl eltekintve ez a hallgatás magában véve is reális, nagyon reális tény. Kiszámíthatatlan következményei voltak. Annál is inkább, mert a rettenetes elnyomás idején, amit elviseltünk, egyedül a püspökök voltak azok, akik szólhattak volna, ha akartak volna szólni. Erre nemcsak az illetékességük volt meg, mint mindig, hanem csakis ôk érhették volna el, hogy hallgassanak rájuk. Hallgatásuk következménye közül csak egyetlen különösképpen súlyosat említek meg. Igen sok helyen a papjaik védelem nélkül voltak kiszolgáltatva a propaganda és az elnyomás erôinek, mely rájuk nehezedett. Nem lehet megkívánni minden paptól, hogy helyes kritikai érzéke legyen, mélyrehatóan ismerje a világ problémáit, és kifinomult szellemisége is legyen. A hitlerizmus a papság számára távoli dolog volt, némelyek számára csak valamiféle mítosz. Azt tudták, hogy a püspökeik jó kapcsolatban vannak a pillanatnyi hatalmasságokkal. Ôk maguk a plébániájuk területén megszabadultak egy-egy szabadkôművestôl vagy antiklerikális tanítótól, kaptak egy kis pénzt a szerény iskolájukhoz; a szerzetesek újra felöltötték habitusukat... Miért is ne hittek volna a regionális Croix c. lapjuknak (sajnos csaknem minden katolikus újság nemcsak konformista, hanem ,,kollaboráns'' volt, néha olyan cikkeket lehetett olvasni ezekben, melyek Hitlert, mint a keresztes-háború vezérét dicsôítették stb.) vagy a Voix-françaises-nek vagy a kifejezetten számukra szerkesztett újságnak, a Soutanes de France-nak vagy egy Creyssel rádiójának vagy Philippe Henriot-nak? Így történt, hogy jó és tisztességes papok nem egy tartományban odáig jutottak, hogy nyilvánosság elôtt tettek fogadást Hitler gyôzelmére, és heves szavakkal kikeltek mindenféle ellenállás ellen -- és, sajnos, néha még rosszabbakra is. Voltak véres drámák. Ezek a dolgok nem fordultak volna elô, ha helytállnak a püspökök. Közülük többnek a kezéhez papjaik vére tapad... 4. A helyzet nem súlyosbodott volna el ilyen mértékben, ha legalább az ország életével jobban kapcsolatban maradt volna a francia Egyház. De az egyházi vezetés környezete, szokások, egy sereg elôítélet és a rutin következtében túlságosan eltávolodott a néptôl. Ha tanbeli hiányosságaik és függetlenségük feladása következtében a püspökök készséggel lesznek opportunisták, akkor az uralkodó hatalom szerint fognak igazodni, a hivatalos körök véleményére támaszkodni, vagy méginkább ezeknek egy meghatározott zárt körére, mintsem a nemzeti öntudatra. (Valaki, igaz, meglehetôs túlzással ezt mondta róluk: ,,Az idejüket az esélyeik számítgatásával töltik ki.'') Így történt azután, hogy a szakadék egyre mélyült a ,,kollaboránsok'' és az ,,ellenállók'' között.[137] Minthogy a nemzet nagy tömege az ellenállókkal szimpatizált, úgy tűnt, hogy az Egyház a másik oldalon áll. Elmondható, hogy egészében véve a francia nép reakciói egészségesek voltak. Szemben álltak a keresztény hűségre hivatkozó útmutatások zömével, hogy ne kötelezôdjünk el az ellenállásban, mert az útmutatások egyre lejjebb csúsztattak az együttműködés lejtôin. ,,Mit beszélnek rólam? -- kérdezte egy érsek egyházmegyéje egyik JOC-os (Katolikus Munkásifjak Egyesülete) fiataljától. -- Püspök úr -- válaszolta az ôszintén -- azt mondják, hogy amint a szél megfordul, önt felakasztják. -- Ó! -- válaszolt meghökkenve a püspök -- és önök mit gondolnak? -- Püspök úr, nem szeretnénk ezért az ügyért önnel együtt lógni!'' Az érsek -- mint egy vétket -- megtiltotta az angol rádió hallgatását, elnökölt a kollaboránsok nagygyűlésein, és olyan banketteken, melyeket a Katonaság vagy a Párt adott... Mások meg örültek a hivatalos kedvezéseknek, melyeket látszólag rájuk pazaroltak, és nem vették észre, hogy hogyan használják ki elismeréseiket, és hogy a haragnak milyen reakcióit váltották ki ezek az elnyomott népben.[138] Volt idô, amikor a híradóban két valamiféle antibolsevik légióra vagy csalárd ,,leváltásra'' vonatkozó rendôrségi közlemény és egy ,,faji'' ihletésű film között a mozivászonra szinte rituálisan vetítettek fel egy bíborosi arcot vagy püspöklila palástot. Így az Egyház annak keretében jelent meg, amit jogosan utáltak.[139] De ha más megfontolás nem hatott rájuk, hogyan elnököltek volna a püspökök úgy, ahogy megtették, olyan ceremóniákon, mint amilyen Philippe Henriot ünnepélyes temetése volt, vagy a tiszteletére tett szolgálatok, hogyan mondhattak volna olyan beszédeket, mint amilyeneket némelyek közülük elmondtak, hacsak a legkisebb fokon meglett volna bennük az a nemzeti érzés, mely mindenünnen körülvette ôket? Hogyan maradhattak volna püspökeink -- mint sokan tették mindvégig -- olyan hajthatatlanok a Németországban végzendô munkára irányuló utasításaikban, és kérlelhetetlenek a ,,maquis'' (az ellenálló francia partizánok) masszív elítélésében, továbbá annak makacs elutasításában, hogy akárcsak átmenetileg is megengedjék egy papnak, hogy lelki támaszt nyújtson oly sok ettôl megfosztott fiatalnak, mikor gyilkosaiktól meggyötörten haldokoltak, ráadásul azzal az irtózatos gondolattal, hogy az Egyház elvetette ôket? Hogyan fogják mindezt kimenteni az Isten elôtt? 5. Az ötödik lemaradás, úgy, mint az elsô, inkább egyházias természetű. Ez utóbbi években a francia püspököknél konstatálni kellett az Egyház egyetemessége és a püspökök egysége iránti érzékük hiányosságait. Erre vonatkozóan szó esett a gallikanizmus újraéledésérôl. Bár ez a kifejezés talán egy kissé erôs olyan tárgyra vonatkozóan, ami fôként negatív jellegű. De az a tény, hogy egyrészt Rómától fizikailag elvágva a püspökeink jórészének ez, úgy tűnik, nem okozott gondot. Közelebb lévén egy másik hatalom, némelyek ,,pápa-hűsége'' zavartalanul átváltott ,,Pétain-hódolatra''[140]. A Mit brennender Sorge kezdetű enciklikát elfelejtették.[141] Egészen természetesnek találták azt, hogy a Maison de la Bonne Presse, amelyik XI. Pius aktáinak kötetét kiadta és amelyben a fenti enciklikának is meg kellett volna jelennie, meg sem említette azt. Egy püspök kijelentette, hogy miután újra elolvasta ezt az enciklikát, belátta, hogy itt csupán egy valláspolitikai kérdésrôl van szó, melyet XI. Pius nemrég vitatott meg a Harmadik Birodalommal, és hogy nekünk ezzel nem kell törôdnünk. Ami pedig a Szent Officiumnak a fajelmélet tévedéseivel kapcsolatban a teológiai fakultásokhoz címzett dekrétumát illeti, ez a dokumentum valóban doktrinális, de mivel nem volt rajta a pápa személyszerinti ellenjegyzése, nem kell figyelembe vennünk... Egy másik püspök betiltott egy olyan kis lapot, melynek címe: A Vatikán Hangja volt, és amely minden kommentár nélkül, a lehetô legjobban ügyelve a pontosságra adta vissza a Vatikáni Rádió üzeneteit. Mások egyáltalán nem érezték kényelmetlenül magukat, midôn a keresztény szakszervezeteknek az elvét is feláldozták, a Szentszék formális és állandó direktívái ellenére, mondván, hogy ezek immáron idejüket múlták. Még általánosabban, püspökeink megsértôdtek azon, hogy a Cahiers du témoignage chrétien révén, vagy más úton-módon a francia katolikusok megismerték a német, a belga vagy a holland püspökök tanítását. Elfeledkeztek a püspökök egységérôl és arról, hogy minden egyes püspöknek kollegáival egységben Péter katedrája, az egyetemes Egyház körében van a helye. Némelyek közülük panaszkodtak a többi püspök nyilatkozatai miatt, azt vélvén, hogy az ô híveinek nincs joguk más hangot meghallani, mint az övékét és, ha nem is ment el mind eddig a szélsôségig, sokan arra a vitathatatlan tényre hivatkoztak, hogy a politikai helyzet Franciaországban nem ugyanolyan, mint a többi országban. Ezen a címen utasították el, hogy bármiféle szolidaritást vállaljanak -- a lelki ellenállás vonalán -- püspök-kollégáikkal. Röviden: meg lehetett figyelni a részükrôl egy olyan irányzatot, hogy önmagukat az állam-funkcionáriusokéval analóg helyzetben lévôknek tekintsék.[142] Nem meglepô, hogy ez a szemlélet -- mely tények sorozatában mutatkozott meg, és melyekbôl, ismétlem, csak néhány példát akartunk adni, úgy ahogy toll alá kívánkozott, inkább csak szimbólumként, semmint kifejezett információként -- a Krisztushoz és Egyházához legmélyebben ragaszkodó francia katolikusokban mélyrehatóan rossz érzést keltett. Az ügy sokkal súlyosabb és átfogóbb, semmint esélye lenne annak, hogy ez a rossz érzés minden további nélkül eloszoljék. Sajnos, attól kell tartani, hogy püspökeink jórészének errôl, még ma sincs fogalma. Ez jóhiszeműségük és egyenességük bizonyítéka. Ámde, ha bármilyen, akár kissé brutális, esemény sem ébreszti rá ôket a realitásra, akkor ez a jóhiszeműség nem biztosíték arra, hogy a dolgot orvosolni is tudják. Elmondható, hogy ez a rossz közérzet kettôs. Egyrészt számolni kell a nemzet-tudattal. Másrészt, és ez a lényegesebb, az emberek lelkiismeretével. 1. A közelmúltban az országban az ,,ellenállás'' nemcsak azt érezte, hogy félreértette, vagy elhatárolta tôle magát az egyházi vezetôség, hanem azt is, hogy ha nem is kánonjogilag, de legalábbis erkölcsileg kiközösítette. A bíborosok és az érsekek felmentô kis nyilatkozatát a Németországba távozásokra vonatkozóan a püspökök jórésze nem ratifikálta, közülük többen ellenkezô nyilatkozatokat tettek. Az elítélések megkülönböztetés nélkül hullottak a ,,maquis''-kra, partizánokra, akik átmenetileg sem jutottak paphoz stb. Különbözô helyeken olyan ,,adminisztratív internáltak'' is akadtak, akik hol azt követelték, hogy ítéljék el, hol azt, hogy mentsék fel ôket, mert közbűntényesként ki voltak zárva a szentségekbôl, s így azt várták, hogy az internáltságuk mutassa meg élesen, hogy a kormányzat ellen lázadtak. Márpedig ma, ez az ,,ellenállás'' van hatalmon. Tagjai sorában sok igen jó katolikus is található. A hivatalos Egyház irántuk nem mutat olyan jóakaratot, mint tegnap a sokkal kevésbé keresztényekkel tette, akik nem követték el azt a hibát, hogy megfélemledjenek. Ezek a katolikusok nem mentesek olykor bizonyos nehezteléstôl. Egyébként, minél jobban ragaszkodnak az Egyházhoz, annál jobban fáj nekik, hogy az Egyház erkölcsileg kompromittált helyzetben van egy olyan ország színe elôtt, mely ma kiokádja mindazt, ami a hitleri Németország és partizánjainak uralmára emlékezteti. Jól tudják, hogy az Egyház nem paktált a hitleri Németországgal, de nem lehet azt sem látatlanba venni, hogy az elmondott hiányosságok következtében, az a látszat állt elô, hogy ezt tette. Azt is tudják, hogy itt egészen másról van szó, mint a politikai hullámzásokról, melyre a Történelem nem egy példát mutat. Az a benyomásunk, hogy ha az Egyháznak nem lenne bátorsága ahhoz, hogy a megújulás gesztusait maga tegye meg,[143] akkor azt kockáztatja, hogy hosszú idôre elveszíti megbecsülését az ország színe elôtt. Nyugtalanul veszik tudomásul, hogy a még viszonylag közepes beosztásban is még ma is ugyanazok az egyházi személyek élvezik a püspökök bizalmát, akiket tegnap többé-kevésbé ,,kollaboránsként'' ismertek, és akiktôl hiába várnák akár a legkisebb segítséget is a szükséges lelki megújuláshoz. Másrészt az is biztos, hogy az ország tömegében nem érdeklôdik a kérdés iránt, annak ellenére, hogy pillanatnyilag több püspök nagyon népszerűtlen. Vajon, gratuláljunk ezért magunknak? Bizonyos értelemben, talán igen. De ez inkább csak a közömbösség jele, mely egyrészt éppen abból következik, hogy a püspöki kar gyakorlatilag már nem számít a szemükben; elveszítette az emberek megbecsülését azzal a magatartással, melybôl hiányzott a szellemi nagyság. Nem szabad magunk elôtt eltitkolnunk azt sem, hogy túl a közömbösségen egy lappangó antiklerikális áramlat is van. Hozzátartozik nemzeti hagyományunkhoz, és naiv dolog lenne azt hinni, hogy megszűnt. Mindaz, ami a közelmúltban történt, csak táplálékot adott neki. Titokban dossziék teltek meg. Ha elsônek nem az Egyház tekint ezekbe, nagy küzdelem bontakozhat ki, holnap vagy holnapután, akár az iskolákkal kapcsolatos viták során, akár a választások idôpontjában. 2. Mint mondottuk, a lelkekben mélyebb a rossz közérzet. Mert mindaz, ami négy év alatt itt történt, bármilyen abnormálisnak tűnjék is, nem egyéb, mint az Egyház szellemi, lelki hanyatlásának jele Franciaországban, ami csak azért látványosabb, mert a körülmények kényszerítôbbek voltak. Ezt a tényt ne kendôzzük el a ,,jó szándék'' vagy ,,jóhiszeműség'' apológiájával. Csak a teljes ôszinteség útján lehetséges a helyretevés. Az igaz emberek, akikre elsôsorban gondolnunk kell, nem hagyják becsapni magukat. Tegnap még ezeket talán sajátmagukért töltötte el leginkább az aggódás. Ma elsôsorban az Egyházért aggódnak. Nem áll módunkban hosszan foglalkozni ezzel a témával, mely igen kényes elemzést és hosszú meggondolást igényelne. Befejezésül a sajnálatos tényeknek csak három sorozatát jegyezzük meg, melyeket, ha az idô engedné, igen pontos példákkal lehetne igazolni és magyarázni. Az Actio Catholica vezetô személyiségei gyakran elkeserednek. Némelyek elhagyják helyüket, mások csak önmegtagadásból maradnak ott; végül azok, akiknek a dolog természete szerint ott lenne a helyük, elfordulnak tôle. Mert a Katolikus Akció fölött, ellentétben azzal az elgondolással, amivel XI. Pius azt létrehozta, egyre jobban gyámkodik az a hierarchia, mely maga is képtelennek mutatkozik a szükséges kezdeményezések megtételére. Az utóbbi években sok szó esett a ,,megtestesült'' kereszténységrôl. Nos, a kereszténység igazi ,,megtestesülése'' elôször is abban állt, hogy abban a tragikus helyzetben, amelyben voltunk, ne mulasszuk el azokat a parancsoló kötelességeket, melyekkel szembesültünk, hogy megvédjük kereszténységünket egy pogány szellem brutális támadása ellen, és gyakoroljuk a szeretetet az üldözöttekkel szemben. Márpedig e kettôs kötelesség elôl a Katolikus Akció -- a hierarchiától kapott direktívák alapján -- szisztematikusan kitért. Ugyanakkor a legjobbjai spontán módon vállalkoztak ennek a kötelességnek a teljesítésére, és sokan a halálig menô odaadással valósították. Röviden összefoglalva ebben állt a konfliktus. Magam is tudom mindazt, amit el lehet mondani bizonyos direktívák bölcsességének igazolására. Sok okosságra volt szükség. A keresztény követelmények logikája fölé azonban semmit sem lehet helyezni.[144] Vajon állíthatjuk-e, hogy az emberi okosság értelmében jártak el a felszabadulás elôtt pár héttel, amikor kidolgozták a francia A.C. új statutumát, vagy Bordeaux területére vonatkozó bizonyos eligazításokat? Amennyiben a súlyos okok megmaradásával a konfliktus, úgy tűnik mégis lecsillapult volna az A.C.- n belül, ez csak azt jelentené, hogy lényegét veszítette el, hogy ne legyen egyéb, mint ,,férfiatlanított'' keresztények testülete -- amint ezt nemrég egyik vezetôje mondotta, aki, úgy tűnik, a dolgot egészen természetesnek találta. -- Napjainkban az Egyházon kívül sok értékes szellem van, aki a kereszténység felé fordul. A vihar elgondolkoztatta ôket. Felfigyeltek az olyan hangokra, mint amilyet XI. Pius vagy XII. Pius hallatott. Kapcsolatuk a földalatti mozgalomban és a börtönökben az Ellenállásban résztvevô keresztényekkel alkalmat adott termékeny eszmecserékre. Csodálják az Evangéliumot, és fölsejlik bennük az, hogy az örök élet igéivel az Egyház az ideigvaló élet titkát is hordozhatja. Ezek az emberek közelednek felénk, de az utolsó pillanatban mégis haboznak. A látvány, melyet ma nálunk az Egyház eléjük tár, nem hat bátorítólag. Nem tudják az Egyházat komolyan venni. Amit az Egyház szemére vetnek, az elsôsorban a mély hit és az Evangélium erejébe vetett bizalom hiánya. Azt hiányolják, hogy nincs egészen tudatában saját erôforrásainak ... Meg kell jegyezni végül -- jóllehet ez nem olyan szembetűnô, mint a tömeges jelenségek, de mégse kivételes --, hogy a katolikusok egy része, férfiak és nôk, a protestantizmus felé hajlik. Ennek oka az, hogy tanbeli gyöngeségei és összefüggéstelenségei ellenére a protestantizmus tagjainak szép számában megtapasztalni vélik a hit frissességét, a tiszta keresztény szellemet, lelki felemelkedettséget, az Isten és a lélek dolgai iránti szomjúságot, és egy olyan nemes függetlenséget, amivel ugyanilyen fokban a hivatalos katolicizmusban nem találkoznak. Bár ez a jelenség nem szélesen elterjedt és felületi, mégis súlyos, és értelmetlenség lenne ezt néhány okosnak vélt elôírással orvosolni akarni. Erre vonatkozóan figyelemfelkeltô a következô anekdota, melynek hitelességérôl megbizonyosodtunk. Szándékaink számára egyébként elég lényeges, hogy szimbolikusan összefoglal több olyan jellemzôt, melyekrôl külön-külön esett szó. Egy lelkipásztor látogatást tett az egyik püspöknél, hogy olyan ügyrôl tárgyaljon vele, mely közös részvételüket kívánta. A búcsúzás percében testvéri szóval akart elköszönni: -- ,,Excellenciás uram -- mondta -- igaz, sok nézeteltérés volt a protestánsok és a katolikusok között, ma is vannak tanbeli ellenvélemények szép számban; de milyen jó arra gondolni, hogy mégis van valaki, akiben egyek vagyunk ... -- Igen, Lelkipásztor úr, szól közbe a püspök, heves kézszorítással, igen, a Marsall!'' A félreértés ártatlan volt. De szomorú. Mindaz, amirôl itt esett szó, tudjuk, egyoldalú. Azt akarjuk, hogy ez az emlékeztetô szigorúan bizalmas legyen. Határozottan állíthatjuk, hogy minden szenvedély nélkül írtuk. Tudjuk, nem arról van szó, hogy embereket vádoljunk (bizonyára, közülük mindegyikrôl, még akik a legelégtelenebbnek bizonyultak is, lehet dicséretes dolgokat is elmondani), hanem egy társadalmi jelenség megállapításáról. Ezt a jelenséget bizonyos értelemben a hivatalos francia Egyház szellemi tehetetlenségének neveztük.[145] Van ennek ellenpólusa is: Annak az igényes és világoslátású szellemi elitnek a kialakulása, ami különösen az utolsó húsz esztendô során rajzolódott ki. Ez teszi akuttá a konfliktust. Ez ad alapot a reménykedésre is. Ám nem szükségszerű, hogy ezek az emberek szélre szoruljanak, és a meg nem értettség érzése uralkodjék el bennük. Mert akkor következésképpen ki is maradnak a katolikus élet nagy áramából. Jól tudjuk, hogy mindenben szükségünk van a püspökeinkre. A fiaik vagyunk, és szeretjük ôket. Nem tudunk nélkülük élni. Ha szenvedtünk miattuk, fogadják el azt, hogy ebben a pillanatban ôk szenvednek miértünk, hogy ôk és mi, ôk a mi segítségünkkel, mi az ô vezetésükkel együtt dolgozzunk, megújult lendülettel, Krisztus Országáért a holnap Franciaországában.[146] ======================================================================== Berlini püspöki nyilatkozat Függelék Állásfoglalásaink elmélyülését teszi lehetôvé, ha sikerül szemügyre vennünk más katolikus társadalmak viselkedését is hasonló helyzetekben. Henri de Lubacnak átfogóan mély és evangéliumi, és ugyan nem dokumentumokkal, de személyes élményekkel annál inkább alátámasztott, és egyértelműen reális szövegéhez máshonnan párt keresni eléggé reménytelen vállalkozás. Viszont -- és talán jó kiegészítésül -- rendelkezésre áll ebben a témában egy egészen más jellegű dokumentum: a berlini püspöki hivatalnak ugyanerrôl a problémakörrôl, de természetesen csak a maguk viszonyait véve tekintetbe, mint Henri de Lubac is a franciákat, 1991. december 17-én közzétett sajtónyilatkozata. És hogy a probléma náluk is mindmáig aktuális, azt jellemzi, hogy ugyanez a püspöki hivatal 1993 márciusában egy félszázoldalas brosúrát is kiadott a témáról, mely jegyzeteiben újra közli a fenti nyilatkozatot is. Alább ennek alapján közlöm én is a szöveget.[147] (Mindössze pár rövid, összesen kb. 13 sornyi részt hagytam ki, mely csak a püspökség munkájában hűségesen résztvett -- és nálunk ismeretlen -- egyházi személyekre utal.) A nyilatkozatot megelôzôen, és azt alátámasztva és megvilágítva, három bekezdésnyi szöveget hoznék még a brosúra anyagából. Ezek: ,,Angesichts der Erfahrung, daß ,,Annak a tapasztalatnak a színe christlicher Glaube und auch die elôtt, hogy a keresztény hit és Kirchen mit staatlichen az Egyházak állami kényszerítô Zwangsmassnahmen letztlich nicht eszközökkel végsô fokon nem zu beseitigen sind, stellten sich számolhatók fel, a párt és a Partei und sozialistischer Staat szocialista állam arra álltak rá, darauf ein, auch ihrerseits mit hogy a keresztényekkel és az den Christen und Kirchen auf Egyházakkal valamilyen módon längere Zeit in irgendeiner Weise nekik is még hosszabb ideig koexistieren zu müssen. Bis sich együtt kell élniök. Mire azonban diese Erkenntnis jedoch ez a felismerés általánossá lett, durchzusetzen begann, vergingen évtizedek teltek el. Ezalatt a Jahrzehnte. Während dessen keresztényekkel és az Egyházakkal wechselten die Methoden im Umgang való érintkezés módszerei a mit den Christen und Kirchen szélsôséges agresszivitás és a zwischen äuerster Aggressivität felületes békülékenység közt und vordergründiger váltakoztak. Végül a párt és az Friedfertigkeit. Letztlich állam egyházpolitikája abba a mündete die Kirchenpolitik von próbálkozásba torkollott, hogy Partei und Staat in den Versuch, elérje az Egyházak és a eine Paralyse der Kirchen und keresztények valamiféle Christen durch deren umfassende elsorvadását a DDR-ben reálisan Integration in das System des létezô szocializmusba való átfogó real-existierenden Sozialismus betagolásukkal. A keresztényeket der DDR herbeizuführen: Die be kellett vonni saját politikai Christen waren einzubeziehen in céljaikba.'' die eigenen politischen Ziele.''[148] ,,Die Kirchen wurden aus Gründen ...,,A történelmi és a der Ideologie des historischen dialektikus materializmus, und dialektischen Materialismus valamint az osztályharc und des Klassenkampfes von Anfang ideológiája révén az Egyházak an gewissermaen als 'natürliche kezdettôl fogva valamiféle Feinde' angesehen. Zeitweise 'természetes ellenségnek' wurden sie als 'Vorhut des számítottak. Idônként 'az Imperialismus' diffamiert. imperializmus elôfutáraiként' Nachdem sich die unmittelbare gyalázták ôket. Miután azonban az Bekämpfung der Kirchen und der Egyházak és a keresztények elleni Christen... als wenig wirksam und frontális támadás ... kevésbé nicht opportun erwiesen hatte, hatásosnak és alkalmatlannak wurde aus dem Nahziel ein bizonyult, a közeli cél távolivá Fernziel. Was sich änderte, war lett. Csak a módszer változott. die Methode. Wohlklingende Az államilag irányított médiákban Beteuerungen der Hochshätzung von megszaporodtak a jól csengô Christen durch die bizonykodások a keresztények staatsgelenkten Medien nahmen zu, nagyrabecsülésérôl, megfelelô die Veröffentlichung von fotók nyilvánosságra hozatalának entsprechenden Fotos sollte pedig az állam és az Egyház Harmonie und Verständnis zwischen vezetô személyiségei közti den führenden Persönlichkeiten harmónia és megértés látszatát von Staat und Kirchen kellett keltenie. De a cél vortäuschen. Das Ziel jedoch maradt: a keresztények hitének blieb: die Auslöschung des kioltása és az Egyházak Glaubens der Christen sowie die félretétele. Az Egyház elleni Beseitigung der Kirchen. Zu den harc megváltozott módszerei közé veränderten Methoden des elsôsorban az a kísérlet Kirchenkampfes gehörte vor allem tartozott, hogy azt belülrôl der Versuch, die Kirche von innen gyöngítsék. Erre a célra her zu schwächen; Mittel zu eszközökként Júdás és a trójai diesem Zweck waren das faló szolgáltak ...'' 'trojanische Pferd' ebenso wie der Judas...''[149] ,,Dieser Weg der katolischen ,,A katolikus Egyháznak ez az Kirche war keine Gratwanderung útja nem volt borotvaélen való zwischen Anpassung und tánc az alkalmazkodás és az Verweigerung. Es war vielmehr ein elutasítás között. Sokkal inkább Weg, der durch die Niederungen olyan ösvény, ami egy nehéz eines schwierigen politischen und politikai helyzet és egy ideologischen Geländes führte. ideológiai terep lapályain át Angesichts der Totalität des vezetett. Az élô hitnek, valamint totalitären Systems und seiner az Egyház és sok keresztény Ideologie ist das Zeugnis des messzemenô elutasításának gelebten Glaubens und tanúsága, farkasszemet nézve egy weitgehender Verweigerung durch totalitárius rendszerrel és die Kirche und viele Christen ideológiájának egészével, nem nicht vergeblich gewesen.''[150] volt hiábavaló.'' Végül az 1991. december 17-i sajtónyilatkozat szövege:[151] ,,Die Beziehungen zwischen Kirche ,,Az Egyház kapcsolatai a und Staat in der DDR, keletnémet állammal és különösen insbesondere zum Ministerium für az állambiztonsági Staatssicherheit, stehen minisztériummal egyre jobban a zunehmend im Interesse der közérdeklôdés színterére Öffentlichkeit. Dies veranlaßt kerülnek. Ez indítja a berlini das Bischöfliche Ordinariat püspöki hivatalt arra, hogy az Berlin volgendes zu erklären: alábbi nyilatkozatot tegye: Alle Ministerien der ehemaligen Az egykori keletnémet állam DDR waren Instrumente der minden minisztériuma a Sozialistischen Einheitspartei szocialista egységpárt eszköze (SED). Sie dienten letztlich dem volt. Végsô soron ezek arra Politbüro seinen ideologischen szolgáltak a Politbürónak, hogy a und politischen Willen maga ideológiai és politikai durchzusetzen. Dabei hatte das akaratát rajtuk keresztül hajtsa Ministerium für Saatssicherheit végre. Ebben az állambiztonsági (MfS) eine zentrale Funktion. minisztériumnak központi szerepe volt. Die katolische Kirche hat in A katolikus Egyháznak, minden jeder Gesellschaft und auch in társadalomban, a diktatórikus diktatorischen Staaten ihren államban is, be kell töltenie a Sendungsauftrag zu erfüllen. Sie maga küldetését. Ezért nem konnte aus diesem Grund nicht mondhat le arról, hogy darauf verzichten, Kontakte mit kapcsolatot tartson az egyes verschiedenen Ministerien zu minisztériumokkal, az unterhalten, auch mit dem MfS. állambiztonságival is. Erre a Die Bischöfe haben damit feladatra a püspökök bizalmi Geistliche ihres Vertrauens papjaikat hatalmazták fel... beauftragt... Das MfS versuchte, ein Gitternetz Az állambiztonsági minisztérium von Aktivitäten flächendeckend megkísérelte, hogy über Staat, Gesellschaft, Kirchen tevékenységének hálójával befödje und kirchliche Einrichtungen zu az államot, a társadalmat, az legen. Das führte dazu, daß auch Egyházakat és az egyházi an den bischöflichen Beauftragten intézményeket. Ez oda vezetett, vorbei versucht wurde, Personen hogy megkísérelték a püspöki aus dem kirchlichen Bereich als megbízottak megkerülésével Mitarbeiter zu gewinnen und együttműködôket nyerni meg inoffizielle Mitarbeiter (IM) in egyházi területrôl, vagy nem- die Kirche einzuschleusen. Bei hivatalos munkatársaikat der Anwerbung von IM mit dem becsempészni az Egyházba. Az Ziel, die Kirche auszuhorchen, állambiztonsági minisztérium azon von innen zu beeinflussen und auf törekvéseinél, hogy az Egyházat diese Weise zu zersetzen, kifigyelje, belülrôl spekulierte man auf menschliche befolyásolja, és így szétmarja, Schwächen. Ehrgeiz, Angst, az emberi gyöngeségekre Begünstigungen oder gar nackte számítottak. Becsvágy, félelem, Erpressung waren die kedvezmények, vagy a nyílt Ansatzpunkte, Menschen abhängig erôszak voltak a fogódzópontok az zu machen. Nicht jeder hat die emberek függôvé tételéhez. Nincs Kraft gehabt, sich zu verweigern. mindenkinek ereje az elutasításhoz. Um die Gefahren für den einzelnen Hogy az egyesek számára a bei Anwerbeversuchen möglichst beszervezési kísérletek veszélyét gering zu halten, ist durch die lehetôleg csökkentsük, a püspökök Bischöfe bereits den már a teológiai hallgatóknak is, Theologiestudenten und mit és bizonyos rendszerességgel a gewisser Regelmäßigkeit auch den papok és egyházi munkatársak felé Priestern und kirchlichen is, azt az utasítást adták, hogy Mitarbeitern der Hinweis gegeben az ilyesmit azonnal hozzák a worden, sich unverzüglich dem püspök vagy egy pap tudomására, Bischof oder einem Priester zu és ezt az eljárásukat nyíltan offenbaren und dies dem közöljék a minisztérium Mitarbeiter des MfS auch deutlich munkatársaival is. És mivel a zu sagen. Da der derartige minisztériummal való ilyenféle Zusammenarbeit mit diesem együttműködés mindig is Ministerium immer konspirativen konspiratív jelleggel bírt, az Charakter trug, war ein ilyen nyilvánosságra hozatal Offenbaren der beste Schutz vor bizonyult a legjobb védelemnek weiterer Belästigung oder minden további zavarás, vagy Bedrohung. Viele konnten sich so fenyegetés ellen. Az elmúlt in den vergangenen Jahrzehnten évtizedekben sokan vonhatták ki der Mitarbeit entziehen. ilyen módon magukat az együttműködés alól. Die Bischöfe haben bei vielen Konfliktusok esetén a püspökök a Konfliktfällen durch Intervention minisztériumoknál és elsôsorban in Ministerien, vor allem beim az állambiztonsági MfS, zu helfen versucht: z.B. bei minisztériumnál való Diskriminierungen im közbenjárással próbáltak Bildungswesen, bei segíteni. Így oktatásügyi grundsätzlicher Verweigerung des diszkriminációk esetén, a Dienstes als Soldat aus lelkiismereti okokból való Gewissensgründen, bei Ablehnung katonai szolgálatmegtagadásnál, von Reisegenehmigungen trotz az útlevélmegtagadásoknál, ,,humanitärer Gründe'', bei különösen mikor annak még Enteignungen, bei Ablehung von humanitárius alapjai is voltak, Baugenehmigungen, bei az építési engedélyek Behinderungen von Gottesdiensten elutasításánál, istentiszteletek und bei Kirchen- oder megakadályozásánál, valamint Botschaftbesetzungen. templomok és követségek megszállásánál. Eine Hauptaufgabe sah die Kirche Az Egyház egyik fôfeladatát in der Famielienzusammenführung képezték a családegyesítések és und in der Sorge für az elítéltek gondja ... Strafgefangene ... Dem Bischof ist bekannt geworden, A püspök tudomással bír arról, daß auch Mitarbeiter der hogy a katolikus Egyház katholischen Kirche -- Priester munkatársai is -- papok és und Laien -- Informationen an das laikusok -- szolgáltattak MfS geliefert haben. Mancher mag információkat az állambiztonsági das sogar in der irrigen Annahme minisztériumnak. Sôt némelyek ezt getan haben, der Kirche einen abban a téves feltételezésben Dienst zu erweisen. Bereits im tették, hogy ezzel az Egyháznak September dieses Jahres haben die szolgálatot tesznek. Ennek az Ostdeutschen Bischöfe alle évnek a szeptemberében a Belasteten aufgefordert, sich zu keletnémet püspökök már offenbaren. Bisher haben einige felszólították az érintetteket, Personen ihre Kontakte hogy lépjenek színre. Néhányan eingestanden. eddig már beismerték kapcsolataikat. Der Kirche ist daran gelegen, Az Egyház azt óhajtja, hogy ohne Ansehen der Person und der személyre és beosztásra való Dienststellung Licht in jene tekintet nélkül világosságot Bereich zu bringen, die teremtsen ezen a területen, amit gegenwärtig noch im Dunkeln pillanatnyilag még sötétség sind.'' borít.'' De ha már német földön járunk, bűn lenne elmulasztani a megemlítését annak a majd 900 oldalas, messze túlnyomó részében a kérdést tisztázó dokumentumokat tartalmazó kötetnek,[152] amelyik bár a németeknél megszokott alapossággal dolgozik, tudja, hogy a hajója elaknásított vizeken jár. Már a bevezetése elsô oldalán leszögezi, hogy az adatokból ,,egy bizonytalanságokkal teljes kép bontakozik ki, ami az egyértelmű ítéletalkotást -- különösen a teológiai erkölcstan területén -- ugyancsak megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné. Ezért a kiadónak nem is állt szándékában újságírói szempontból szenzációs feltárásokra törekedni, például nem hivatalos keleti és nyugati együttműködôk leleplezésével. Mégis eddig ismeretlen, de jellemzô eseményekkel kapcsolatosan név szerint is meg kellett jelölnie egyes személyeket, hogy a titkosszolgálati tevékenységeknek az Egyházra és a teológiára való hatását konkréten ábrázolni lehessen. Ahol csak lehetséges volt, már ismert esetekkel, vagy tipizáló eltakarásokkal dolgoztunk.'' Egy oldallal késôbb: ,,Minden magyarázat és utalás ellenére is, egyetlen könyv sincs bebiztosítva a visszaélések ellen. Így fel lehet használni politikailag az összefüggésükbôl kiszakított idézeteket, vagy akár egész fejezeteket. Egy ilyen könyv új munícióval szolgálhat a katolikus Egyház régi ellenségei számára, és megerôsítheti ôket elôítéleteikben. Viszont egyházi oldalról is vissza lehet élni ezzel a dokumentációval, mintha ez maga valami politikai katharzist jelenthetne. És bár a kiadók semmit sem tehetnek sem az egyik, sem a másik ellen, leszögezik az ezektôl a stratégiáktól való teljes függetlenségüket.'' És amellett 1991-ben egyházi oldalról amúgy is megállapították, hogy ,,Tudatában vagyunk annak, hogy ebben a problémakörben még csak egy része jut szóhoz a mögöttünk fekvô történelemmel való összefonódottságunknak.'' Befejezésül még egy dolog gondolkoztatott el ennél a vastag kötetnél. Százoldalas bevezetésének utolsó alfejezete ezt a címet hordja: Egyház--Egységpárt--Állambiztonság. Értékelô kísérlet és megfontolások a bűn mai kezelésére. -- Az idevonatkozó jegyzeteiben pedig maga is vagy féltucat szerzôt idéz, akik ilyen könyvcímekkel szerepelnek, mint Die Schuldfrage (A bűnösség kérdése), Organisierte Schuld (A szervezett bűn), Schuldfrage im östlichen Deutschland (A bűnösség kérdése Kelet- Németországban), Bekannte Schuld (A beismert bűn), Öffentlich Schuld bekennen (Nyilvánosan beismerni a bűnt) stb. * * * Talán ezen sem lenne kár elgondolkodni. ======================================================================== Táblák I/A Tábla (67. old.) I/B Tábla (67. old.) I/C Tábla (86. old.) II. Tábla (88. old.) III/A Tábla (89-90. és 151. old.) III/B Tábla (89-90. és 151. old.) III/C Tábla (89-90. és 151. old.) III/D Tábla (89-90. és 151. old.) IV/A Tábla (113. old.) IV/B Tábla (113. old.) V/A Tábla (115-118. old.) V/B Tábla (115-116. old.) V/C Tábla (117-118. old.) VI. Tábla (116., 118-119. old.) VII/A Tábla (139. old.) VII/B Tábla (139. old.) VIII/A Tábla (144. old.) VIII/B Tábla (144. old.) VIII/C Tábla (144. old.) IX/A Tábla (152. old.) IX/B Tábla (152. old.) X/Tábla (155. old.) XI/A Tábla (163-164. old.) XI/B Tábla (163-164. old.) XI/C Tábla (164-165. old.) XI/D Tábla (164-165. old.) XII. Tábla (183. old.) XIII. Tábla (187. old.) XIV. Tábla (190. old.) ======================================================================== III/D Tábla (89-90. és 151. old.) Titkos! Egyházmegyém minden kedves papjának Minthogy az ellenséges hadsereg elérte egyházmegyénk határait, emlékezetetekbe idézem azokat a kötelezettségeket, melyeket lelkipásztori feladatainkkal kapcsolatosan váltottunk. Katonai kiürítés esetén, ha nemcsak a civil hatóságok, hanem maga a lakosság is a falut elhagyni kényszerül, a papok kísérik híveiket. Sem megszállás, sem annak veszélye esetén a papok (a plébános és a káplánok) nem hagyják el a híveket, hanem jó pásztorok módjára köztük maradnak, visszagondolva az Úr szavaira: A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a nyáj nem tulajdona, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. (Jn 10,11-12) A támadás pillanatában elrejtôzhettek egy megbízható ember házában, s ha akartok akár civil ruhában. Pár nap múlva azonban, ha a faluban már viszonylagos nyugalomról értesültök, ismét megjelenhettek az emberek elôtt és eljárhattok a tisztetekben. Megszállás esetén, ha katolikus hit megvallását és annak gyakorlatát olyan keményen akadályoznák, és a püspöki joghatóság gyakorlása is akadályokba ütköznék, úgyannyira, hogy a levélbeli érintkezés is lehetetlenné válnék, ezzel az írással Rétei Gyulát, a kiskunsági esperes címzetes apátot, kiskunmajsai plébánost a megszállt területre vonatkozóan helyettesemnek nevezem ki, az ô helyébe viszont, akadályoztatása esetére Verdon Lajos, csongrádi esperes, címzetes apát, szegvári plébános lép. Ha csak a tiszántúli terület kerül megszállás alá, és a püspökséggel a levélbeli érintkezés is lehetetlenné válik, azon a területen ugyancsak Verdon Lajos helyettesítsen. Éljen a mi drága hazánk! Imádságaitokba magamat különösen ajánlva, püspöki áldással vagyok Vác, 1944. október 3. atyátok Krisztusban + József s.k. Püspök ======================================================================== ======================================================================== Név- és tárgymutató 1944. október 6. 89, 131 1961. március 15. 88 -- A -- Actio Catholica 69, 81, 91, 92, 93, 137, 138, 142, 144, 148, 154, 159, 161, 162, 163, 183, 186, 191, 221, 222 ÁEH 84, 134, 137, 138, 139, 141, 145, 147, 152, 153, 156, 178 Ágoston Julián 66 ,,ájtatós manók társasága'' 95 Albert István 85 (Piarista tartományfônök) ameddig a kezem elér 121 Amnesty International 93 árulás 30, 32, 36, 37, 49, 83, 95 Asztalos János 81, 95 átállni 168, 176 -- B -- Babits Mihály 159, Balogh István 56, 62, 63 (,,Balogh páter'' Szeged- alsótanyai plébános, majd a moszkvai fegyverszüneti küldöttség tagja, miniszterelnökségi államtitkár. A Kisgazdapártnál indul, utána megalapítja a Balogh- pártot, majd kegyvesztettként kiszorul a közéletbôl) Bánáss László 56, 114, 164 (Veszprémi püspök, korábban debreceni plébános, innen jó kapcsolatokkal az ott megalakult kormánnyal. És azzal a hittel, hogy ez elég lesz a magyar egyház megóvására. 1949-ben halt meg.) Barankovics István 56, 66, 68 (A Demokrata Néppárt fôtitkára, ami valójában a Kalot-vonal közéleti képviselôje, 1949-ben Nyugatra ment. Európai parlamenti életet élt volna, amikor csak a hűség és a túlélés színei voltak valóságosak.) Bárd János 211 (kalocsai s. püspök, meghalt 1983- ban) Becket Szt. Tamás 196 belsô arc 59, 68, 69, 79, 106 Benda, Julien 49 Beresztóczy Miklós 56, 60, 64, 84, 88, 118 Bernard, Claude 60 Bertram, Adolf Johannes 158, 159 (Breslau-i érsek, született 1859- ben, meghalt 1945-ben.) Besier, Gerhard 231 Biemer, Günther 179 Brezanóczy Pál 91, 92, 144, 156 (1964 óta egri érsek, 1972-ben halt meg.) Bullock, Alan 208 bűn struktúrái 36 -- C -- Campanella 147 Casaroli, Agostino 158, 159 (1914-ben született, 1979-tôl helyettes államtitkárként, majd államtitkárként a vatikáni diplomácia vezetôje.) csapdák: eszmei 55 követôi 58 vezetési 56, 57 Chaunu 106, 107 cserbenhagy 80, 82, 84, 85, 90, 92, 93, 94, 95, 96, 97, 98, 110, 145 csinálni kell, nem jelenteni 139 Cyprián 85, 109, 110 Czapik Gyula 56, 81, 115, 117, 137, 151, 152 (Egri érsek, 1956-ban halt meg.) 153, 155, 161, 177 Czigány Lóránt 102 -- D -- Décsi Gyula 183, 185 Demény Pál 78 (A két világháború közt és után meg nem alkuvó hazai kommunista frakcióvezetô, az önálló hazai vezetésű kommunizmus álmodója, ezért volt mindkét háború után börtönben. 1991-ben halt meg.) diakónia 119, 121, 124 dinamizmus 108, 120, 132, 141, 142, 144 Dobszay János 104 -- E -- Ecclesia 66, 110, 139 egocentrizmus 50, 58, 81, 93, 100, 106, 110, 180, 192, 193 egyensúly 65, 74, 77, 78, 121, 197, 199, 214 Eliot 196 elkenés 29, 30, 40, 48, 55, 75, 169, 174, 178, 195, 213 elkötelezett 46, 98, 105, 107, 119, 134, 210 ellenállás 32, 33, 38, 57, 97, 99, 158, 159, 182, 210, 214, 217, 219, 220, 222 Elôd István 60, 85 (A háború utáni években piarista fôiskolai tanár, dogmatikus.) Emôdi László 94, 139 (A Regnum házfônöke, 1961-ben 7, 1965-ben újabb 5 évre ítélték.) enciklikák 179, 218 Endrey Mihály 51 (A váci egyházmegye A. C. titkára, 1950-ben egri segédpüspök, 1957 és 1958 között az esztergomi egyházmegyét kormányozza, 1972-tôl pécsi segédpüspök, 1975-tôl váci püspök, 1977-ben elhunyt. Idônként az állami mellôzés jellegezte meg az életét.) epikia 37, 39, 42 eredménycentrikus 108, 121, 192 Esty Miklós 138 (A Szent István Társulat elnöke, évtizedeken át a felsô egyházi vezetés laikus munkatársa.) -- F -- Fehérváry István 103 feláll 101, 102, 131, 136 felelôs 30, 31, 32, 34, 35, 36, 37, 38, 40, 41, 42, 43, 48, 53, 55, 62, 74, 77, 83, 95, 98, 100, 101, 107, 113, 117, 135, 137, 157, 159, 168, 170, 178, 179, 180, 189, 192, 197 félni 27, 93, 95, 99, 109, 113, 119, 121, 130, 134, 135, 137, 148, 159, 193, 194, 200, 201, 215, 220, 229 Földes József 134 -- G -- Garrigau-Lagrange 44 Gertrud le Fort 123 Gábor Áron 78 (A székely szabadsághôs leszármazottja, újságíró, szovjet bíróság ítélete alapján 15 évet töltött Szibériában. Háromkötetes beszámolója: Az embertôl keletre - - Szögletes szabadság -- Évszázados emberek címmel 1980-ban jelent meg elôször Nyugaton.) Gál Ferenc 163 Gálik István 134 Gedényi Mihály 78 Gergely Jenô 93, 133 gerinc 27, 133, 139, 144, 158, 200 Gerlier bíboros 212 Gerô Ernô 116 (Miniszter, a kommunista párt Központi Vezetôségeinek tagja.) görcs 48, 76, 99, 146, 148 Gróh József 145 Grôsz József 115, 118, 136, 137, 150, 151, 152, 153, 159, 169 (Kalocsai érsek, 1961-ben halt meg.) Györkei Jenô 136 -- H -- Hagyó Kovács Gyula 117 (A Grôsz-per egyik vádlottja, a ciszterciek egykori gazdasági vezetôje. A mondat célzásai a per koncepciós részleteire utalnak.) Halász Piusz 92, 139, 186 (Ciszterci szerzetes, a borsodpusztai kontemplatív közösség kezdeményezôje, kétszer ítélték el, összesen 7 évre.) Hamvas Endre 118, 141, 150, 152, 153, 155 (Csanádi püspök, 1970-ben hunyt el.) hatalom oldala 144, 168 Havasy Gyula 104 Hegedűs András 153, 155 Hetényi Varga Károly 104, 124 D.v. Hildebrand 56 Horváth János 152, 153 Horváth Richárd 66, 67, 84, 165 hôs 27, 37, 76, 113, 194 Hürten 158 hűség 29, 32, 33, 36, 39, 48, 50, 51, 55, 59, 65, 68, 75, 77, 78, 79, 80, 81, 83, 86, 92 , 94, 97, 99, 100, 103, 108, 112, 113, 121, 124, 126, 130, 131, 135, 136, 146, 148, 154, 161, 166, 168, 171, 172, 173, 178, 179, 192, 196, 197, 198, 201, 216, 218, 225 -- I -- Imrédy Béla 54 irgalmatlan 51, 75, 127, 146, 171 irgalmas 56, 76, 79, 80, 85, 93, 98, 135, 137, 144, 170, 173, 195, 201 Ispánki Béla 104 (Ispánki Béla: Az évszázad pere, 1987, Vörösváry, Toronto-Kanada. - - Ispánki 1985-ben halt meg.) ítélkezni 37, 41, 42, 75, 79, 98, 170 -- J -- II. János Pál 36, 179, 196 110, 111, 112, 113, 114, 119, jel 120, 121, 123, 124, 127, 136, 170 jezsuiták 67, 68, 87, 97, 104, 120, 150, 162 197 -- K -- 106 Kasper, Walter katatónia 75, 99, 171, 178 katechézis 120 keret 55, 133, 134, 139, 144, 167 Kerkai Jenô 68 (A Kalot elindítója, 1949-ben 10 és fél évre ítélték, az utolsó napig kitöltötte, 1970-ben halt meg Pannonhalmán.) kérygma 119, 120 keserűség 172 kis lépések 51, 140, 193 kísért 71, 109, 122, 149, 170, 183 kollaborálás 48, 49, 98, 133, 168, 178, 216, 220 Kollár Ferenc 150 (Jezsuita, lapjaiknak, a Szív-nek fôszerkesztôje, 1978-ban halt meg.) kollektív felelôsség 36, 77, 180 kompromisszum 28, 39, 48, 49, 50, 55, 115, 130, 146 kor-analógia 150, 162, 174, 175, 176 König, Franz 120 (Bécsi bíboros, a II. Vatikáni Zsinat után a nem-hívôk tanácsának elnöke, Mindszenty amerikai követségi tartózkodása idején a Vatikán ismételten küldte hozzá.) közösség 29, 30, 31, 36, 37, 38, 41, 42, 46, 55, 58, 77, 78, 80, 98, 100, 101, 103, 110, 111, 113, 116, 122, 124, 140, 169, 172, 175, 180, 181, 182, 190, 193 Kranz, Gisbert 108 -- L -- Lange, Gerhard 225 lapulni 49, 60, 97 Lefčbvre 75, 174 (A II. Vatikáni Zsinatot elutasító, s így az Egyháztól eltávolodott volt francia érsek.) Lékai László 94, 140 (Esztergomi bíboros érsek 1976 és 1986 között.) lelkipásztor 41, 42, 75, 89, 150, 156, 158, 223 Lidice 124 Lubac, Henri de 206, 207, 208, 225 (Korunk egyik legnagyobb teológusa, jezsuita, bíboros, 1991- ben halt meg.) -- M -- Márai Sándor 51, 76, 162 Margit néni 73 Maritain, Jacques 206 (Századunk egyik legnagyobb katolikus gondolkodója, 1973-ban halt meg.) Máté János 72, 84, 165, 190, 191 Matyi 65 mécs 103, 111, 115, 119, 123, 191 menteni 36, 51, 55, 78, 101, 131, 159, 178, 192, 218 Mészáros István 104 Meszlényi Zoltán 141 (Esztergomi s. püspök, meghalt 1952-ben, internálásban.) Mihalovics Zsigmond 82, 86, 91, 142, 163, 164 (Az Actio Catholica országos igazgatója, 1959-ben az USA-ban halt meg.) milieu intérieur 60, 61 Milosz Czeslaw 70, 194 Mindszenty József 48, 56, 57, 71, 75, 91, 101, 104, 113, 116, 117, 118, 130, 131, 145, 151, 161, 162, 163, 164, 165, 166, 183, 211 Mócsy Imre 97, 139 (Jezsuita, római egyetemi tanár, 4 évi internálás után 9 és fél évre, majd újabb 4 évre ítélték, fűtôként dolgozott, 1980-ban halt meg.) modus moriendi 170 modus vivendi 101, 170 Mojzes Péter 154 -- N -- Nagy Töhötöm 67, 68 naivitás 40, 53, 54, 56, 71, 102, 110, 115, 120, 121, 125, 130, 147, 183, 184, 189, 220 Németh Lajos 104 nosztalgia 34, 110, 119, 193 -- O -- önállóság 33, 77, 81, 113, 135, 170 Ordass Lajos 56, 57, 104 (Evangélikus püspök, az evangélikusok ,,Mindszentyje'', 1978-ban halt meg.) Ortutay Gyula 186, 187, 188, 189 -- P -- Pálos Antal 97, 139 (Jezsuita, 17 évi ítéletébôl 11-et kitöltött.) Paulai Károly 138 (Premontrei, a bécsi, hazánk felé dolgozó egyházi segítôszerv feje.) perc-emberke 63, 131, 176, 177 XI. Pius 179, 218, 221, 222 XII. Pius 52, 222 placetum regium 115, 118 Pócspetri 81, 95, 183, 184 Polykárp 149 (Vértanú-szent.) Primo Levi 105 próféta 32, 34, 35, 57, 77, 93, 111, 127, 128, 129, 130, 159, 161, 170, 179, 193, 204 puhaság 76, 85, 96, 100, 112, 124, 127, 154, 156, 194 -- R -- Rácz István 76, 159 Rajk László 142, 143, 183 Rátkai János 147 Ratzinger, Joseph 57, 101, 131, 136, 159 (Bíboros, a Hittani Kongregáció elnöke.) Ravasz László 56, 57, 104 (Református püspök, 1948-tól félreszorítva.) reflektált élet 107, 175 Regnum Marianum 94, 104, 112, 147, 197 (A budapesti hittanároknak a századforduló óta dolgozó együttese, cserkészcsapattal, kongregációval, napjainkban már széles hívô társadalmi háttérrel.) Révai József 165 Ries István 101 (Szociáldemokrata, igazságügyminiszter, 1950-ben halt meg, letartóztatva, az ÁVO kezei közt.) ring 51, 133 romantika 110, 119, 125, 141, 193 Rónay György 159, 165 Rózsa Péter 180 -- S -- Sacra Congregatio Religiosorum 167 sajtó 27, 62, 107, 119, 138, 139, 153, 156, 159, 160, 161, 162, 163, 225, 227 Salacz Gábor 51, 151, 152, 153 Salamov, Varlam 105 Schlachta Margit 163 Schöpflin Gyula 76, 159 Schrotty Pál 56, 93 (Ferences, az 1950-es ,,megegyezés'' tárgyaló bizottságának egyik tagja.) Selye János 60 semmirôl sem akarok tudni 139, 149, 168 Serédi Jusztán 56, 64, 89, 131, 151 (1945-ben elhalálozott bíboros- prímás, esztergomi érsek.) Sík Sándor 169, 170, 189, 204 (Piarista tartományfônök.) Stehle, Hansjakob 159 Svejk 86 (Fehér Gyula alezredes.) Swift 147 -- SZ -- szabadság 29, 31, 36, 38, 40, 57, 97, 175, 188, 197, 211 Szabó Ferenc 150 Szabó Zoltán 102 Szakács Gyula 211 szalámiszeletelés 58, 97 szamizdat 111 Szántó Konrád 90, 104, 162 Szekfű Gyula 102, 116, 157 (Historikus, egyetemi tanár, háború után az elsô moszkvai magyar követ, 1955-ben halt meg.) szekularizált 110, 120, 140, 172, 178 személyi jog 180 Szemenyei László 148 Szent István Társulat 72, 138 Szigeti Imre 139 (Domonkos, egyike azoknak, kik legtöbb idôt töltöttek börtönben: kb. 19 évet.) szolgálat 27, 33, 34, 76, 111, 119, 120, 121, 122, 123, 124, 165, 166, 191, 197, 217, 229, 231 szolidaritás 81, 108, 110, 121 Sztrilich Károly 150 Szombathelyi Ferenc 101 -- T -- Tabódy István 139, 197 (A legtöbb börtönidôvel rendelkezôk közé tartozik: kb. 19 év.) Tardini 97, 155 Tardy 76 Távlatok 27, 47 Tímár Ágnes 98, 199 tisztázás 27, 30, 31, 39, 40, 49, 81, 95, 176, 177, 180, 193 Tolnai Gábor 188 totalitarizmus 35, 40, 47 Toynbee 42, 193 Tölgyesi Ágnes 104 Török Bálint 102 trianoni sokk 182 túlélni 48, 51, 55, 78, 84, 91, 92, 93, 97, 98, 100, 101, 103, 131, 132, 140, 144, 146, 151, 154, 159, 162, 163, 178, 179, 192, 195 -- U -- Új Ember 159, 160, 163, 164, 165, 166, 167 utópia 147, 172 -- V -- Várkonyi Imre 84 (Átmenetileg kiközösített országgyűlési pap-képviselô, az Actio Catholica akkori igazgatója, 1983-ban halt meg.) Vatikáni Zsinat 107, 111, 179 vértanúság 33, 59, 65, 85, 89, 90, 109, 131, 146, 149, 151, 167, 178, 196, 215 Vezérférfiúság 65 Virágvasárnap 199 -- W -- Weishaus Aladár 78 (A két világháború között és Rákosiék által is elítélt, jellemes hazai kommunista frakció vezetô, 1963-ban halt meg.) Werner Alajos 93, 144 (Regnumi pap, egyházi zeneszerzô, a Zeneművészeti Fôiskola egyházzenei tanszékének professzora, 1979-ben halt meg.) -- Z -- Zakar András 71, 72 (Mindszenty titkára, a perben társa, 1986-ban halt meg.) zsák 132, 133, 178, 200 ======================================================================== Megjegyzés Ezen írás utolsó nyomdai korrektúrája idején jelent meg az Új Ember 50 éves fennállására összeállított Évkönyv. Amit tartalmaz, az -- nagyjából -- igaz. Ami hiányzik belôle, az -- sajnos -- legalább annyira igaz. Akik dolgoztak rajta, a korábbi idôknek tanúi még nem voltak, és lényeges dokumentumokhoz ma még nem férnek hozzá. De a hűség mellett minden Golgotához hozzátartozik Judás, Pilátus, a fôpapok, a pribékek és az utcák hol lapuló, hol üvöltô népe. Csodálatosképpen senkinek sem tűnt fel, hogy ezek közül mennyien maradtak ki az Évkönyvbôl. Az ilyen megközelítés -- bármilyen problémánál -- a legtisztább szándék mellett is megkérdôjelezhetô. (A Szerzô) ======================================================================== Lábjegyzetek 1 Ez a fejezet megjelent a Távlatok 1992/3. számában, 413-427. oldal. 2 Teológiai Kisszótár, 168. oldal. 3 R. Garrigau-Lagrange: Les trois ages de la vie intérieure, I-II. kötet, Paris, Cerf, 1938. 4 Ez a fejezet megjelent a Távlatok 1993/3. számában, 273-281. oldal. 5 Az írástudók árulása, Budapest, Anonymus, 1945, 145. és 167. oldal. 6 Ami a naplóból kimaradt, Vörösváry, Budapest, 1992. 304. oldal. 7 Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948-1964), Görres Gesellschaft, München, 1988. 166. oldal. 8 Dietrich von Hildebrand: Átalakulásunk Krisztusban, Szent István, 31. oldal -- kiemelés tôlem. 9 30 Tage, 1992. április, 42. oldal: Zehn Jahre in Etappen. Ratzinger von 1982 bis 1992. 10 Selye: Stressz distressz nélkül, Akadémia, 1983. 32. oldal. Kiemelés tôlem. 11 Elôd: Dogmatika, Szt. István, 1978. 142. oldal. Kiemelés tôlem. 12 Politikuspályák, Kossuth, 233-243. oldal. 13 Zakar András közlése, Belügyminisztérium, Történeti irattár, V- 700/2 dosszié, 166. oldal. 14 Fekete remeteségem. Ágoston Julián versei. Mi világunk, 1991. Rónai László utószavából, 143. oldal. 15 Országos Levéltár, VII. oszt. MSzMP iratok: 288. fond, 5. csoport, 172. ôrzési egység. Kiemelés tôlem -- Lásd: I/A-I/B Tábla. 16 Universum, Szeged, 1990. 17 Lásd mint fent: 54. oldal. 18 Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkôművesek: 100. oldal. 19 Lásd mint fent: 106. oldal. 20 Lásd mint fent: 99. oldal. 21 Lásd mint fent: 101. oldal. 22 Lásd mint fent: 147. oldal. 23 Lásd mint fent: 148. oldal. 24 Lásd mint fent: 136. oldal. 25 Európa, 1992. 26 Márai: Budapest, Vörösváry, 1992.; Rácz: Budapest, Magvetô, 1991.; Schöpflin: Budapest, Magvetô, 1991.; Tardy: Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 27 Lásd pl. Gedényi Mihály: A fogoly száma: 1551 c. művének 14., 48., 55. és 78. oldalait. 28 Pl. az 1953. XI. 3-i 406/1953/ Eln. sz. akta. Lásd: I/C Tábla. 29 Lásd: II. tábla. 30 Szántó Konrád: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, Mécses kiadó, 1991, 25-29. oldal. 31 Lásd a III/A-D Táblákat. 32 Prímási levéltár, 1948/4562 sz. iratcsomó. 33 Gergely Jenô: 1950-es egyezmény, A szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon, Vigília, 1990. 115-116. oldal. 34 Pálos Antal S.J.: Viharon, vészen át -- a Jézus Társasága Magyar Rendtartományának kiadása, 1992., 36. oldal. 35 Lásd mint fent. 36 Vigília, 1992. november, 870. oldal. 37 Czigány Lóránt: Nézz vissza haraggal! -- Gondolat, 1990. 24. oldal. 38 Varlam Salamov: Kolima 185. oldal. 39 Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek, 184. oldal. 40 Ter 1,27 -- Walter Kasper: Jesus, der Christus. -- Mathias Grünewald Verlag, 6. kiadás, 1977., 292. oldal. 41 P. Chaunu: Reflets et miroir de l'historie. Paris, Economica, 1990. 35. oldal. 42 Gisbert Kranz: Lexikon der christlichen Weltliteratur, Herder, 1978. 4. hasáb. 43 Szent Cyprián püspök és vértanú levele Szent Fábián pápa vértanúságáról. Brevárium, vatikáni latin kiadás, 1972. III. k. 1068. oldal Szent Fábián ünnepének második olvasmánya. 44 Ad gentes -- Az egyház missziós tevékenységérôl, 15. pont. 45 Lásd mint fent: 20. pont. 46 Presbyterorum ordinis: 16. pont. 47 Prímási levéltár: 7698/1948 sz. és kalocsai érseki levéltár: 7059/1948 sz. -- Lásd: IV/A-B Táblák. 48 Országos Levéltár, VII. osztály, MSzMP iratok, 276. fond, 53. csoport, 78. ôrzési egység, 12-13. oldal. -- Lásd: V/A-C Táblák. 49 Hóman-Szekfű: Magyar történet, IV. k. 242. oldal. 50 Országos Levéltár, VII. osztály, MSzMP iratok, 276 fond, 53. csoport, 81. ôrzési egység, 8-9. oldal -- Lásd: VI. Tábla. 51 A közlés betűhív! 52 Kossa akkor az Állami Egyházügyi Hivatal vezetôje volt. 53 Tévedés. Régen évente két rendszeres püspökkari konferencia volt, a tavaszi és az ôszi. Ebben az idôben rendszertelen sűrűséggel tartották ôket, ahogy a szükség -- az állami nyomás - - rákényszerítette a püspököket. Olyan, hogy ,,minden hónap elsô napján'' eleve lehetetlen, hiszen az liturgikus ünnepekkel stb. is ütközhetne. 54 Vigília, 1992. november, 844. és 852-853. oldal. 55 Gertrud le Fort: A gettóból jött pápa (Vigília, 1934), 136. oldal. 56 Az ószövetségi prófétai megnyilatkozások szokásos kezdete: Halljad, Izrael! 57 Gergely Jenô: Az 1950-es egyezmény (Vigília, 1990, 308-316. oldal.) 58 A volt szerzetesek Golgotája egy külön önálló tanulmánynak lehetne a tárgya. Itt és most csak annyit, hogy már az 1952. június 20-i püspökkari értekezlet kénytelen tudomásul venni, hogy ,,a volt szerzetes kispapok a szemináriumokban nem tanulhatnak.'' (Prímási levéltár, 4005/1952.sz.iratcsomó) Ugyanez év novemberében csak az esztergomi egyházmegye kénytelen egy 101 nevet tartalmazó névsort felterjeszteni az ÁEH-nak, mint ,,egyházmegyei szolgálatból elbocsátott volt szerzeteseket'' (uo. 4962/1951. sz. iratcsomó), és nemhogy 1953-ban még egy vastag iratcsomó tartja számon plébániák és esperesi kerületek szerint teljes személyi adatsorral, mint egy rendôrségi adatgyűjtés, részben azokat a ,,volt'' szerzeteseket, kik egyházi alkalmazásban vannak, részben azokat, akik csak a szóban forgó területen laknak (!) -- (uo. 868/1953. sz. iratcsomó), de 1958-ban is Földes József, Vörösmarty utcai lelkész, még havi 200 Ft-os részletekben levonandó 1200 Ft büntetést kap a budapesti általános érseki helytartóságtól, mert nem vette figyelembe azt a rendelkezést, hogy ,,csak az egyházmegyei szolgálatba átvett szerzetesek'' vehetnek részt a lelkipásztorkodásban -- vagyis maga az egyházi hatóság tiltja a lelkipásztori munkát! Persze: ,,Az elintézés módját Gálik István egyházügyi megbízott helyesnek tartja... azzal a kéréssel, hogy a legközelebbi egyházmegyei körlevélben az ügyet leközöljük'' (uo. 2631 sz. iratcsomó -- kiemelés tôlem.) 59 Vigília 1991/6. sz.-ban Koncentrált támadás a ,,hallgató Egyház'' ellen: Bírni idegekkel c. alfejezet. 60 Lásd az 1389. kánont az 1983-as Codexben. A korábbi, az 1917-es Codexben a 2404. kánonban még kevésbé éles. 61 Györkei Jenô az Új Magyarország 1993. július 16-i számának 10. oldalán. Kiemelés tôlem. 62 Új Magyar Levéltár, V. oszt., XIX-A-21 1963. év, 12694 és 12883 sz.-k. 63 Lásd mint fent 1963, 12356, 12834, 459, 1189 és 1190 sz. iratok. 64 Lásd mint fent 1961, 4507 sz. irat. 65 Lásd mint fent 1961, 4988. sz. 66 Lásd mint fent 14675/1963. 67 Lásd uo. 1962, 7627 sz. 68 Lásd: VII/A-B Táblák. 69 ,,A megnyesett fa kizöldül'' -- Portré dr. Lékai Lászlóról. -- RTV-Minerva Szt. István, 1984, 13-14 (számoztalan) szövegoldalak. 70 Prímási levéltár, 1726/1963 sz. csomóban az összes addigi iratok, továbbá az 1761/1966 és 1976/1966 sz. iratcsomók. 71 Kiemelés tôlem. -- A Politikatörténeti Intézet levéltára, 274. fond 3. csoport, 100. ôrzési egység. 72 Prímási levéltár, 3271/1964. sz. iratcsomó. 73 Prímási levéltár, 519/1964. sz. iratcsomó. VIII/A-B-C Táblák. 74 Prímási levéltár, 2258/1972. sz. iratcsomó. 75 Prímási levéltár. 1403/1976. sz. iratcsomó. -- Lásd a 84., 91- 93. és alább a 148. oldalakat. 76 A vonatkozó iratok összegyűjtve a Prímási levéltárban 282/1960. sz. iratcsomóban, továbbá az ÁEH iratai közt: Magyar Országos Levéltár, V. oszt. XIX-A-21, 1960, 16007. sz. a. 77 Esztergom város önkormányzata, 1991. 78 Az iratról xerox-másolat kiadását a levéltár még 1993 tavaszán is megtagadta! Pedig a bemutatás nem sérti a személyiségi jogokat, hanem éppen azok védelmét segíti, mikor igazolja, hogy az ÁEH micsoda embertelen brutalitással és lenézéssel kezelte, megerôszakolta és kihasználta a neki már kiszolgáltatott, de még meg nem állapodott fiatal lelkeket is! -- Jelzete: Országos Levéltár, V. oszt. XIX-A-21 3.430. sz. 79 A fogalom magyarázatát lásd a 174. oldaltól. 80 Szabó Ferenc: Kortárs magyar jezsuiták. I. 296. old. Prugg Verlag, Einsenstadt, 1991. 81 Ezzel és más hasonló (pl. ebben az írásban is emlegetett ,,elhelyezési'' -- 84. old.) esetekben érdemes átelmélkedni az Egyház állásfoglalását, pl. az 1389 sz. kánonban: ,,Aki az egyházi hatalommal vagy tisztséggel visszaél, a cselekmény vagy mulasztás súlyossága szerint büntetendô, nem kizárva a hivataltól való megfosztást sem. -- Erdô Péter: Az egyházi törvénykönyv, Szent István, 1985, 935-936. old. -- Lásd továbbá a 135. old. 1. sz. jegyzetét. 82 Prímási levéltár, Esztergom, 2031/1959. sz. iratcsomó. 83 A magyar katolikus Egyház tizenhét esztendeje: 1948-1964, Görres Gesellschaft, München, 1988. 84 1944. okt. 6-i, VIII. sz. Esztergom egyházmegyei körlevél 7779. sz. utasítása, valamint Serédi körlevele a püspökökhöz: Pírmási levéltár, 7828/1944. sz., 1944. okt. 6. III/A-D Táblák. 85 Salacz: i.m. 126-127. old. -- Lásd: 87-90. old. -- III/A-B-C-D Táblák. 86 Magyar Katolikus Almanach II., Szent István, 1988. 39. old. 87 Salacz: i.m. 126-127. old. 88 Országos Levéltár, VII. oszt. MSzMP-iratok, 276. fond, 53. csoport, 284. ôrzési egység, az 1956. május 4-i PB-ülés jegyzôkönyve. -- Lásd: IX/A-B Táblák. 89 Salacz: i.m. 126. old. 90 IX/B Tábla. 91 Országos Levéltár, VII. osztály, MSzMP iratok, 276. fond, 53. csoport, 297. ôrzési egység, 99. oldal. -- Lásd: X. Tábla. -- Jellegzetes, hogy a miniszterelnök által aláírt irat Hamvas keresztnevét (Endre) is rosszul használja. Tardini nem volt bíboros, ez csak illetékeseink pontatlansága. 92 Lásd: 155. old. 1. jegyzet: 29-30. old. 93 236. oldal. 94 Lásd mint fent 240. oldal. 95 Lásd mint fent 243. oldal 96 Lásd mint fent 250. oldal. 97 Lásd mint fent 235. oldal. 98 Lásd mint fent 280. oldal 99 Hürten: Verfolgung, Widerstand und Zeugnis, Grünewald, 1987, 87. old. 100 Hansjakob Stehle: Geheimdiplomatie im Vatikan, Benziger, 1993, 304. old. 101 Prímási levéltár, Esztergom, 7124. sz. 1948. okt. 15. 102 Magvetô, 1989. 103 Babits: Jónás könyve, I. rész. 104 I. kötet 468-469. oldal. 105 Vigília, 1991. szeptember, 691. oldal. 106 Szántó Konrád: A katolikus Egyház története II. k. 265. oldal. 107 Márai: Napló, 1968-75, Akadémia, 11. oldal. 108 Az MSzP Politikatörténeti Intézetének Levéltára, 274. fond, 7. csoport, 251. sz. ôrzési egysége, 1., illetve 6-7 lapok. -- XI/A- B-C-D Táblák. 109 Vigília, 1993, 11. sz. 865. oldal. 110 Sík Sándor hagyatékából: A százgyökerű szív, Magvetô, 1993. 212. oldal. 111 MSzMP-iratok: Országos Levéltár VII. osztály: 276. fond. 53. csoport, 78. ôrzési egység: 13. oldal. 112 Az esztergomi pápalátogatás kalauza. 1991. aug. 16., 47. oldal. 113 XI. Pius pápa a Katolikus Egyház helyzetérôl Németországban, Szent István, Budapest, 1937. 17. oldal. 114 Günther Biemer: Glaube zum Leben, Herder, 1986. 552-555. oldal. 115 Sollicitudo rei socialis enciklika, 36. pont. 116 Ha túléled, hallgass! Szabad Tér kiadó, 1989. 61. oldal. 117 XII. Tábla -- Országos Levéltár -- VII. oszt. MSzMP iratok. 276. fond, 65. csoport, 182. ôrzési egység, 121. oldal. -- 1953. január 17. 118 Prímási levéltár, 7215/1948. sz. 119 A Politikatörténeti Intézet levéltára, 274. fond, 4. csoport, 20. ôrzési egység. -- Lásd XIII. Tábla. 120 A Politikai Bizottság 1949. február 3-i ülése jegyzôkönyvének az anyaga. -- Országos Levéltár VII. osztály MSzMP-iratok, 276. fond, 53. csoport, 20. ôrzési egység. 121 Szóbeli jegyzék, Magvetô, Tények és tanúk sorozat, 1987. 451- 452. oldal. 122 Sík Sándor hagyatékából: A százgyökerű szív, Magvetô, 1993. 250. oldal. 123 Országos Levéltár, VII. oszt. 276. fond, 54. csoport, 207. ôrzési egység, 208-209. oldal. -- XIV. Tábla. 124 Czeszlaw Milosz: A rabul ejtett értelem, Európa, 1992. 174. oldal. Különben ez a könyv az itt tárgyalt témakörben messzemenôen tágíthatja és reálisabbá teheti az ilyesfajta élményeken át nem esett szemlélô látását! 125 Eliot: Gyilkosság a székesegyházban, Európa, Budapest, 1966. 225- 226. oldal. 126 L'Osservatore Romano, 1993. január 29. 4. oldal. 127 Alan Bullock: Hitler und Stalin. Paralelle Leben, német kiadás: Siedler Verlag, 1261. oldal. 128 ,,Magatartás'', mint az enyém is: lásd: 44., 83., 87., 96. oldalak. 129 Lásd nálunk: 115. oldal és folyt. 130 Lásd nálunk: 134-137. oldal. 131 Lásd fentebb: 151-154. oldal: a Grôsz-ügy egésze. 132 Lásd nálunk: Szakács Gyula, Bács-Kiskun megyei Tanács egyházügyi fôelôadójának a jelentése a budapesti ÁEH fôosztályvezetôjének 1962. július 30-ról. (Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjteménye, V. oszt., XIX-A-21, 9866/1962. sz. irat.) -- ,,F. hó 26-án Kalocsán a többi között ide mellékelt, Bárd János s. püspöknek címzett küldeményt is megtekintettem. Miután Bárd valamennyi postáját rendszerint magamhoz veszem, az ide mellékelt anyagot is elhoztam, s én bontottam fel Kecskeméten. Az anyag a II. Vatikáni Zsinattal foglalkozik... Tanácsot kérek az anyag további sorsát illetôen.'' -- Viszont Mindszenty 1948. február 9-én még azt írja, hogy olyan jelentést kapott, hogy ,,a körleveleket ezentúl a miniszterelnökségre kell küldeni, akár nyomtatás, akár más úton sokszorosítják. A miniszterelnökségrôl a belügybe továbbítják, s a végsô placet-et az adja meg.'' Október 8-án határozatba ment, hogy ilyen cenzúrának elvi okokból nem vetjük alá magunkat. Errôl a miniszterelnök átiratot is kapott; válasz nélkül hagyta. (Prímási levéltár, 1132/1948.sz.) 133 Lásd nálunk: 56. oldal. 134 Mint nálunk a békepapi mozgalom politikai elôadásai a papok számára. 135 Lásd nálunk pl. az 1961. március 15-i körlevelet -- II. Tábla -- , aminek a levegôje meghatározta az egész idôszakot. 136 Lásd a 93. oldalon a Schrotty-nyilatkozatot.; A Marsall: Pétain marsall a nácikkal általában kollaboráló Vichy-kormány feje. 137 Lapozzunk vissza ennek az írásnak pl. 47-49. oldalaira. 138 Lásd a 137-139. oldalakat. 139 Lásd 144. old.: ,,...úgy átsodorja embereinket a hatalom oldalára...'', valamint 164. old. 140 Szójáték: idolatrie = bálványimádás mintájára gúnyosan papolatrie = ,,pápaimádás'', és ebbôl a Pétainre való vonatkoztatás. 141 A nácizmust ítélte el 1937-ben. 142 Lásd a 139-141. oldalakon leírt magatartást. 143 Lásd ránk vonatkoztatva: pl. 88. old. 144 A mi vonatkozásunkban ennek felel meg a ,,túlélni'' egész komplexuma, pl. 51-57. old. 145 Lásd nálunk: 139-141. old. 146 A szövegrôl Franciaországban kevés vita folyik. Ahogy német vonatkozásban a Besier-Wolf mű utal erre a lehetôségre (231. old.). -- Magam az írást hitelesnek, elgondolkodtatónak és jellegzetesnek tartom. A magunk vonatkozásában is. 147 Gerhard Lange: Katholische Kirsche im sozialistischen Staat DDR. 148 Lásd i.m. 4. old. 149 Lásd i.m. 38. old. 150 Lásd i.m. 38. old. 151 Lásd i.m. 43-45. old. 152 Gerhard Besier -- Stephan Wolf: Pfarrer, Christen, Katholiken. - - Das Ministerium für Staatssicherheit des ehemaligen DDR und die Kirchen. -- Neukirchener, 1991. ======================================================================== A könyv fülszövege a szerzô arcképével Ezzel az arccal jöttem ki elôször a börtönbôl, Vácott, 1953. augusztus 1-jén -- annak idején Szent Péter láncainak az ünnepe --, a Nagy Imre- féle amnesztia értelmében. Akkor már három és fél éve azt se tudták rólam, mint sok százunkról sem, hogy élünk-e még? Mert 1950 kora tavaszán, amikor felforrósodott a koreai helyzet, a kommunisták attól tartottak, hogy a harmadik világháború kirobbantásába mi, kiéhezett és elgyötört politikai rabok fogunk beleszólni. Ennek megelôzésére átvették a náciktól a náluk ,,Nacht und Nebel'' (éjszaka és köd) költôi néven futott rabtartási rendszert. Nálunk ez a tárgyilagosabb ,,néma ház'' nevet hordta, a társadalomtól való tökéletes elzártságot jelképezve. Semmilyen érintkezésünk nem volt többé senkivel. Megszűnt minden levélírás, látogatás, csomagküldés. A nem eléggé megbízhatónak vélt ôrszemélyzetet válogatott ávósok váltották fel. Az eleinte uralkodó teljes belsô mozdulatlanság mellett -- se munka, se könyv, csak tespedés -- volt, aki megôrült, volt, aki éhen halt. Nemcsak arról nem adtak felvilágosítást, hogy hol vagyunk, de hogy egyáltalán vagyunk- e még? Amikor aztán mégis hazajöttem, ennek az írásnak elsô sziklevelei már ott hajtottak abban a kopaszranyírt fejemben. Azt persze ezek a levélkék nem is sejtették, hogy negyven év múlva majd napvilágra bújnak. Sokkal valószínűbb volt, hogy sohanapján, de ez a további bimbózásukat akkor sem zavarta. Lénárd Ödön