Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Közi Horváth József: Mindszenty bíboros Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Schmidt Béla (USA) olajfestménye Mindszenty fôpapi címere XII. Piusz és König bíboros Mindszentyrôl Elôszó Gyerekkora A szombathelyi diákévek Negyedszázad Zalaegerszegen A hitszónok, az író és a sajtóapostol Búcsú Egerszegtôl A veszprémi püspöki székben A lelkipásztor-hercegprímás Az irgalmas szamaritánus Az emberi jogok védelmezôje A szlovákiai magyarok és a magyarországi németek ügyvédje A keresztény magyar hazafi A hercegprímás politikai szereplése Az egyetemes kereszténység ôrállója és ébresztôje Kádár János megbízatása A hosszú vértanúság kezdete A vizsgálati fogság és az ítélet Négy év a névtelen fegyházban Sztalin halála után A forradalmat megelôzô hónapokban Négy szabad nap története Tizenöt év az amerikai követségen Három életfontosságú cél Az összmagyarság szolgálatában Harca és munkája az ifjúságért Betegsége és halála Anyagi és szellemi testamentuma Emléke és tisztelete Életrajzi adatai Rövid méltatása Irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program a Mindszenty Emlékbizottság kiadásában Münchenben 1980- ban megjelent könyv szöveghű elektronikus változata. Az elektronikus változat Kovács K. Zoltán, Közi Horváth József hagyatékának gondozója, engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog Kovács K. Zoltán tulajdonában van. A program kezdôoldala Eöry Gyula (USA) ,,A könnyezô Mindszenty'' című felvételének felhasználásával készült. Schmidt Bélának a bíborosról készült festményét csak 256 színű képernyôbeállítás mellett jelenik meg torzítás nélkül. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. Mindszenty bíboros fôpapi címere Mindszenty bíboros fôpapi címere az engesztelés szentjének, Árpádházi Szent Margitnak alakjával és a családi címerbôl átvett három rózsával. A nemességet egyik katonaôse kapta a XVIII. század elején a török megszállók elleni harcokban tanúsított bátorságáért. ======================================================================== XII. Piusz és König bíboros Mindszentyrôl ,,Az új kardinálisok közül -- mondta neki XII. Piusz pápa 1946. február 21-én -- Te leszel az elsô, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!'' ,,Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében. Korszakunknak, egy olyan korszaknak a vértanúja, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés... Tisztelettel és nagyrabecsüléssel hajlunk meg ez elôtt a modernkori vértanú elôtt...'' (König bécsi bíboros-érsek temetési prédikációjából) ======================================================================== Elôszó Két évvel ezelôtt, amikor ez az életrajz az elsô idegen nyelven -- németül -- megjelent, a flamand származású premontrei atya, Werenfried van Straaten, a páratlan áldozatossággal és eredménnyel működô ,,Ostpriesterhilfe/Kirche in Not'' nevű katolikus segélyszervezet alapítója és vezetôje írt hozzá elôszót. A bátorhangú írás, amely azóta már a francia, holland és angolnyelvű kiadásban is napvilágot látott, ezzel a figyelmeztetéssel fejezôdik be: ,,Wehe uns, wenn wir ihn vergessen!'' Magyarul: ,,Jaj nekünk, ha elfelejtjük ôt!'' Nekünk, magyaroknak már jóval elôbb, a máriacelli temetésen tartott gyászbeszédében a lelkünkre kötötte, hogy ápoljuk és kövessük a Megboldogult emlékét és életpéldáját. ,,Te árva magyar nép, népe annak a nagy lelkipásztornak, akit itt, Mária kegytemplomában nyugovóra helyezünk, fordulj Te is vele, a nagy fôpásztorral Máriához!'' Az is az ô hathatós segítségének köszönhetô, hogy az idegennyvelvű kiadások után a magyar olvasóknak is hozzáférhetôvé válik ez a tömörségében is teljességre törekvô, közérthetô nyelven megírt és külsô formájában könnyen kezelhetô Mindszenty-zsebkönyv-életrajz. A Bíborosnak eddigi életrajzíróitól eltérôen, akik behatóan csak a nagy hitvalló és vértanú prímási és emigráns éveinek az eseményeivel foglalkoztak, a zsebkönyv szűkre szabott keretei dacára is részletesen ismertetem a gyerekkorát, plébánosi és püspöki tevékenységét is. Mindszentyt ugyanis, véleményem szerint, teljesen megérteni és igazán értékelni csak élete elsô felének ismeretében lehet. Haza- és magyarságszeretetére is bôvebben kitértem. Megint csak abban a meggyôzôdésben, hogy ennek a kettôs, egy tôbôl fakadó érzelmének a kiemelés nélkül a jellemrajza hiányos maradna. Remélem, hogy a felhozott példák segítségével sikerült érzékeltetnem, hogy történelmünkben igen kevesen voltak, -- még nagy költôink sorában is -- akik az övéhez hasonló mély és meleg szeretettel szerették a magyar földet és a magyar népet. Sok szószerinti idézetet hozok az írásaiból és a beszédeibôl. Mégpedig azzal a szándékkal és céllal, hogy az olvasó a Prímásnak sajátosan egyéni, erôteljes, képekben gazdag, a magyar történelem eseményeire és irodalmunk remekműveire sűrűn hivatkozó, a vasi és zalai tájszólás hatását mindvégig megôrzô, itt-ott az irodalmi magyar nyelv szabályai ellen is vétkezô stílusából is kóstolót kapjon. Talán egy kicsikét azzal is hozzájárulok a személyérôl és szerepérôl kialakítandó kép teljességéhez, hogy a nagy Mindszenty-irodalom áttanulmányozásából származó ismereteken, valamint a barátai, munkatársai és ellenfelei tanúvallomásain kívül -- mint kor- és küzdôtársa -- a történelmi háttérre vonatkozó és a vele kapcsolatos emlékeim és élményeim anyagát is beledolgoztam ebbe a szerény életrajzkísérletbe. Közi Horváth József ======================================================================== Gyerekkora Élete végéig ragaszkodó szeretettel vallotta magát a természeti szépségekben és történelmi emlékekben egyaránt gazdag Vas megye szülöttének. Szűkebb hazájának, a dimbes-dombos, szelíd szépségű vidéknek, a vasi Hegyhátnak a képe sohasem fakult meg az emlékezetében. A bűbájos tájban álló szülôfaluja iránti érzelmeinek azáltal is kifejezést adott, hogy 1941-ben idegenül hangzó Pehm családi nevét Mindszentyre változtatta. ,,Mindszenty -- mondta valaki szellemesen -- jól választotta meg a szüleit.'' Az értelmes és szorgalmas apát, a húsz holdon gazdálkodó Pehm Jánost már 32 éves korában a község bírájává tette a közbizalom. Hivatali idejének a letelte után is -- a halála napjáig -- vezetô szerepet játszott a falu és az egyházközség életében. A férjénél tíz évvel fiatalabb, 16 éves korában párta alá került édesanyjára, Kovács Borbálára így emlékezett vissza elsôszülöttje, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása és az Anyaszentegyház bíborosa: ,,Meleg otthon volt az én szülôi házam, az imának és az erényes életnek melegágya. És ennek a csendes falusi otthonnak tiszta lelkét és fényét édesanyánk sugározta ránk páratlan anyai szeretetével. Eszes, csendes, finom asszony volt, aki odaadással végezte a házi teendôket, mintaszerűen nevelt, gondozott bennünket, s ugyanakkor apánk mellett is ott állt a nehéz mezei munkában. Igen jellemzô tulajdonsága volt, hogy szívóssággal és körültekintéssel -- csaknem minden életrevaló tervét végre tudta hajtani, nagy nehézségek elôtt sem torpant meg.'' Mindszenty az édesapját is nagyon szerette. Mint mondani szokta, jól megértették egymást. Valószínűleg tôle örökölte a közéleti problémák iránti érdeklôdését és a gazdasági kérdésekben való könnyű tájékozódó képességét. A közbecsülésnek örvendô gazda még megérte fiának esztergomi érsekké történt kinevezését. Az a bensôséges kapcsolat pedig, amely a sírig édesanyjához fűzte, nemcsak a világtörténelemben, hanem a világirodalomban is egyedülálló. ,,Ha igaz az, -- írja egykori káplánja, Dr. Harangozó Ferenc, aki mindkettôjüket jól ismerte -- hogy sok édesanya nemcsak a szíve vérével, hanem a lelkével is táplálja a gyermekét, akkor ez Mindszenty édesanyjára kétszeresen igaz. Nemcsak a külsejét: alakját, ovális arcát, sötétes bôrszínét és mindenekelôtt jellegzetes nagy barna szemét örökölte tôle, de aki ismerte ezt a drága, karizmatikus jó édesanyát, az tudja, hogy a lelkületét is.. ,,Sokan, akik Mindszentyben csak a kemény, hajlíthatatlan, magához és másokhoz szinte aszketikusan szigorú papot látták,... el sem tudják képzelni, hogy milyen igaz szeretettel és melegséggel szokta mondani még bíboros korában is annak a fôkötôs parasztasszonynak, aki nála a fôhelyen ült: Édesanyám!'' Pehm János és Kovács Borbála házasságát hat gyermekkel áldotta meg az Isten. A felnôtt kort azonban csak az 1892. március 29-én született József és két húga érte el. Az egyébként szűkszavú és tartózkodó természetű Mindszenty nemcsak szűkebb baráti körben, hanem prédikációiban is és írásaiban is gyakran és szívesen emlékezett vissza gyerekkora boldog éveire. Visszaemlékezései között kettô is van, amelyek arra engednek következtetni, hogy férfijellemének alaptulajdonságai: a gyöngék védelmére való készség és a sorscsapások alatti kemény helytállás már a gyerekben is megnyilatkoztak. ,,Mikor kicsike legényke voltam, -- olvassuk egyik beszédében -- nekem is volt galambházam, galambdúcom, tele hófehér galambokkal. Alája álltam, kiterjesztettem kezemet és úgy hívtam a szelíd, kedves, tiszta galambokat: Tub, Tub, Tubicám, szállj reám! És azok leszállottak vállaimra, kezemre, fejemre... Estennen, amikor a sötétség rátelepedett az udvarra és a galambházra, felkúsztam a létrán, becsuktam a galambház kicsi ajtaját, leszálltam, elvettem a létrát, hogy a ragadozók oda ne férkôzzenek és ki ne fosszák a galambházat.'' A második gyerekkori történet így hangzik: ,,Mikor gyerek voltam, el- elmentem a faluvégi kovácsműhelybe. Ott pokolian izzított a fújtató. Nem lelkesített a kalapács, amely mindig csak ütött. De szerettem, megértéssel néztem az üllôt, amely állta a kalapácsot és nem ütött vissza és minden ütésre keményebb lett...'' Édesanyja szerint eleven és jó gyerek volt, aki pajtásaival szívesen labdázott, karikázott vagy lubickolt a kenderáztató tavacska vizében. Észben és szorgalomban azonban valamennyit felülmúlta. A fiatal tanító és az öreg plébános nem gyôzték dicsérni. ,,Taníttatni kellene a gyereket!'' -- vetette fel a gondolatot az édesanya. Az apa nem-mel válaszolt. Elsôszülöttjébôl gazdát akart nevelni. A szelíden szívós Borbála asszony azonban nem engedett és végül is gyôzött. ,,Egyik este -- emlékezik vissza -- átjött hozzánk Fehér tanító és azt mondta az uramnak, hogy nagy kár lenne nem taníttatni a fiát, akibôl a hazának is nagy fia lehet még...'' Az ország és a nemzet dolgai iránt is érdeklôdô fiatal gazda elgondolkozott a mondottakon... Aztán néhány nap múltán közölte a feleségével, hogy nem ellenzi többé a Jóska gyerek iskoláztatását. Abban azonban, hogy minek taníttassák a fiúkat, nem tudtak megegyezni. Az apa, akinek egyik ôse a török elleni harcokban tanúsított bátorságával nemességet szerzett a Pehm-családnak, katonatisztnek szánta. Az anya viszont abban reménykedett, hogy pap lesz belôle. De egyikük sem erôltette a maga kívánságát. Majd döntse el a gyerek érett ésszel -- tehetsége és kedve szerint --, hogy mi akar lenni. ======================================================================== A szombathelyi diákévek Az elemi iskola ötödik osztályának elvégzése után kicsi szülôfaluját, Csehimindszentet elhagyó parasztgyerek számára ,,nagy eset volt az elsô diákruha'', ,,az elsô utazás a nagyvárosba'', Szombathelyre, a megyeszékhelyre és a beiratkozás a csornai premontrei kanonokok vezetése alatt álló Szent Norbert Gimnáziumba. Az osztatlan falusi iskola fogyatékos elôkészítése miatt csak a felsô osztályokban sikerült magát a jó tanulók közé felküzdenie. Az érettségit azonban már jeles eredménnyel tette le. A pályaválasztása nem volt könnyű. Ha három élete lett volna, három különbözô pályát választott volna: a történelemtanárit, a közíróit és a papit. A végsô lökést a papi pálya felé a szentéletű erdélyi püspök, Gróf Majláth Károly adta meg neki. A pesti katolikus diákpasztorációs központnak, a Regnum Marianumnak egyik megalapítója püspökké történt kinevezése után is a diákok lelkiatyja maradt. Alig volt az országban középiskola, amelyet meg nem látogatott és végig ne gyóntatott volna. És majdnem minden városban volt néhány ifjú, aki a jövôjét neki köszönhette. Pehm József is azok közé tartozott. ,,Amikor nyolcadikos voltam, -- írja -- közvetlenül az érettségi elôtt bejelentés nélkül megjelent az erdélyi püspök a gimnáziumban. Másnap is eljött. Gyóntatott. Senki úgy nem gyóntatott, mint ô. Megfogta atyailag a csuklómat, talán olvasta is a vérem sebesebb lüktetését. Aztán belenézett a szemembe és azt mondta: Légy, fiam, világi pap! Szót fogadtam neki...'' A szombathelyi egyházmegyei papnevelôintézetben tárt karokkal fogadták a jeles érettségivel és kitűnô erkölcsi bizonyítvánnyal kopogató fiatalembert, akirôl az elöljárók tudták, hogy a gimnázium önképzôkörében és Mária-kongreációjában is vezetô szerepet játszott. Édesanyja öröme kimondhatatlan volt. Fiának a papi pálya melletti döntésében nyolcévi szakadatlan imájának a meghallgatását látta. A hittudományi fôiskolán az évfolyam legjobb tanulójának bizonyult. Tanárai ajánlása alapján Mikes János püspök a Bécsben működô magyar papnevelôintézetbe, a Pázmáneumba akarta küldeni, hogy az osztrák fôváros egyetemének teológiai fakultásán folytassa és fejezze be tanulmányait. Ô azonban -- püspöke és tanárai nem kis meglepetésére -- nem fogadta el ezt a kitüntetésnek számító diszpozíciót. Nem pedig azért, mert tudta, hogy az egyetemet végzett kispapok felszentelésük után hamarosan vagy teológiai tanárok lesznek vagy a püspöki irodába kerülnek. Mindkét lehetôségnek eléje akart vágni, mert ô a néppel és a hívekkel közvetlenül foglalkozó gyakorlati lelkipásztor szeretett volna lenni. Mikes püspök a visszautasítás miatt egy ideig neheztelt is rá. De aztán megbocsátott neki, mert tanáraitól hallotta, hogy a szorosan vett teológiai tanulmányainak kitűnô végzése mellett magyar történelmi, irodalmi és szociális problémákkal is foglalkozik. A kortárs-nagyságok közül ôt is, mint az akkori egész magyar kispapnemzedéket, elbűvölte és magával ragadta Prohászka Ottokár, a hittudós, a bölcselô, a költô, a szónok és a szociális apostol, aki elôbb mint az esztergomi szeminárium lelkiigazgatója és a hittudományi fôiskola tanára, majd mint pesti egyetemi tanár és székesfehérvári megyéspüspök a magyar katolikus megújulás lelke és hajtómotorja volt. Prohászkának reá gyakorolt maradandó hatását bizonyítja, hogy pap, plébános, püspök és prímáskorában is gyakran és nagy tisztelettel beszélt és írt róla. ,,A Szentlélek gyönyörűséges hárfájá'' -nak, a magyar egyház, haza és Székesfehérvár ,,vezetô tűzoszlopá''-nak, a fôváros és az egész ország ,,tanítómesteré'' -nek nevezte, aki, ,,most is ott ragyog a múlt, jelen és jövô felett, mint nemtôje ennek a nemzetnek.'' Kispapkorának két utolsó évére már rávetette sötét árnyékát az elsô világháború. Mint papnövendéknek nem kellett bevonulnia, de szabadidejének jórészét a város kórházaiban fekvô sebesült katonák ápolására fordította. Nyári vakációit a szülôfalujában töltötte. Kedvenc tartózkodási helye volt szülei büszkesége, a falu fölötti domboldalban fekvô kétholdas szôlô és gyümölcsös, közepén a présházzal, amely elôl elragadó kilátás nyílt a két falura, Csehire és Mindszentre, a völgyben kígyózó patakokra, a vizimalmokra és a mögöttük húzódó, hullámos és szemgyönyörködtetô hegyháti tájra. Idônként, ha úgy látta, hogy sürgôs a munka, félretette a Szemináriumból magával hozott könyveket, hogy szüleinek és nôvéreinek segíthessen. Nagyobb utazásokat nem tett, de késôbbi plébánosi és püspöki működésének a területeit, Zalát és a veszprémi egyházmegye vidékeit többször is bejárta. ,,A regôkoszorúzta zalai várakat: Tátikát, Csobáncot, Szigligetet'', Tihanyt, amelynek apátsági templomában ,,I. András magyar király tetemeit ôrzik'', Sümeget, ,,amelynek várfokára vértanú elôd, Ujlaki püspök fejét tűzték ki a XVII. század elején....'' Megismerte Somogy megyét és a Dráva vidékét, ,,amelynek fövenyében századokon át szorgos magyar kezek aranyat mostak...'' Végigjárta ,,a sejtelmes, hideg Bakonyt is, ahol több mint kilencszáz esztendeje Szent Gellért vértanúnk hét évig remetéskedett...'' Az elsô világháború kellôs közepén, 1915. június 12-én szentelte pappá Mikes püspök a szombathelyi székesegyházban. Primiciáját, elsô szentmiséjét szülôfaluja öreg templomában mondta el a neves művésztôl, Dorfmeister Istvántól származó oltárkép elôtt, aki a mindenszentek közé a magyar szenteket is belefestette. Az újmise egyúttal a szülôi háztól és a szülôfalutól való búcsúzást is jelentette. Minél nagyobb lett a hatásköre, minél inkább nôtt az elfoglaltsága, annál ritkábban tudott idôt szakítani arra, hogy néhány napra hazalátogathasson. A szívében azonban mindig mindszenti maradt. Lassú beszédének, rövid mondatainak, meggondolt szavainak a melódiájából és komolyan tréfás humorának hanghordozásából még aggastyánkorában is kiérzôdött a hegyháti nyelvjárás íze és zamata. ======================================================================== Negyedszázad Zalaegerszegen Másféléves felsôpatyi káplánkodás után Zalaegerszegre került, ahol 25 esztendôn át végzett igen tevékeny és nagyon eredményes lelkipásztori munkát. Rövid gimnáziumi hittanárság után a megyeszékhely plébánosa, és mint ilyen, néhány év után, egyúttal az egerszegi kerület esperese és Nyugat- Zala püspöki biztosa is lett. Buzgó és sikeres apostolkodása elismeréseként megyésfôpásztora a címzetes apáti, a pápa pedig a prelátusi címet adományozta neki. A kezdetben Pehm, késôbb Mindszenty néven működô és a címadomyányozás után hívei által ,,Apátúr'' -ként tisztelt városplébánost a legrövidebben és a legtalálóbban úgy lehetne jellemezni, hogy a híveinek nemcsak lelki és kulturális igényeit és felemelését kielégíteni és szolgálni akaró, hanem azoknak szociális, gazdasági és politikai érdekeiért is síkraszálló magyar papi típusnak ô volt az utolsó -- és talán legnagyobb -- megszemélyesítôje. Már magában az is csodálatot érdemel, amit a szorosan vett egyházi és kulturális területen alkotott. A 16000 lakosú, túlnyomó többségében katolikus hitű várost és még öt környékbeli falusi leányegyházat magában foglaló egyházközségben tökéletesen kiépítette a házapostolok hálózatát, amelyen keresztül állandó kapcsolatban volt minden hívével. A lelkészkedô papok számát fokozatosan az elôzônek a háromszorosára emelte és azoknak is kötelességévé tette, hogy rendszeresen látogassák a családokat. Ezt annyira fontosnak tartotta, hogy aránylag rövid idô alatt ô maga is minden hívét meglátogatta. Ezeknek a személyes találkozásoknak -- és bámulatos emlékezôtehetségének -- volt köszönhetô, hogy a plébánia minden lakóját, még a másvallásúakat is, névszerint ismerte. A város Olá-nak nevezett munkásnegyedében letelepítette a ferenceseket és számukra, illetôleg a környék hívei számára, zárdát és templomot épített. A hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek egész sorát hívta életre úgy, hogy mindenki megtalálhatta a korának, foglalkozásának és műveltségi fokának megfelelô szervezetet. Megnagyobbította és korszerűsítette a plébániai kultúrházat, hogy abban minden egyesület és szervezet otthont és összejöveteli lehetôséget találhasson. Népmissziókkal, lelkigyakorlatokkal és neves elôadók bekapcsolásával tartott hittudományi elôadássorozatokkal hamarosan elérte, hogy nemcsak az asszonyok és a gyerekek, hanem a parasztgazdák, munkások, iparosok, tisztviselôk és a szabadfoglalkozású értelmiségiek is rendszeresen látogatták a katedrálisnak is beillô plébániatemplom istentiszteleteit. Kulturális téren legnagyobb teljesítménye a Notre Dame nôvérek vezetésére bízott, saját nagy és szép templommal rendelkezô ,,iskolaváros'' volt. De sok templomot és iskolát épített, vagy renovált, a leányegyházakban és a püspöki biztossága alá tartozó nyugat- zalai falvakban is. A hívek -- írja -- mindenütt bôkezűen segítették. Arról nem beszél, hogy a legnagyobb ösztönzô erô az ô egyéni példaadása volt. Hívei tudták, hogy az ,,Apátúr'', aki jó gazda is volt, plébániai javadalmának legnagyobb részét egyházi célok támogatására fordította. A középmagas, szikár és komolyarcú ,,Apátúr'' kevésbeszédű és tekintélytartó ember volt, aki csak ritkán és szűkebb körben mutatta meg, hogy milyen gazdag anektoda-, különösen történelmi anekdotakinccsel rendelkezik, és hogy milyen szellemes, tréfás, incselkedô társalkodó tud lenni. A hívei mégis szerették, mert tudták, hogy aranyszíve van és hogy nemcsak a lelki problémáikkal, hanem minden ügyes-bajos dolgukkal is hozzáfordulhatnak. Megszervezte a város szegénygondozását, a kórház-, fogház- és vasúti missziót, szociális otthont épített a szegénysorsú öregeknek és évrôl- évre, jómódú hívei segítségével, 34 szegény vidéki középiskolás diáknak biztosított ingyenes lakást és ellátást. Az érzelmeit takargató kemény férfi nemcsak a Szűzanya és saját édesanyja iránt viseltetett egészen megható, gyöngéd szeretettel, hanem általában minden anya iránt is. ,,Karácsony estéjén -- írja egyik volt káplánja -- jólismert kocsija végigjárta a várost, nehéz csomagokat rakott le minden házban, ahol szegény, elhagyatott édesanya lakott. Aztán az éjféli miséig sorjában végiglátogatta ôket, elbeszélgetett velük, hogy legalább a szentestén ne legyenek olyan árvák.'' Ugyanez a munkatársa tudósít bennünket arról is, hogy a harmincas évek elején, ,,amikor annyi magyar paraszti kisudvar fölött megpergették a dobot: árvereztek a bankok, akkor a zalaegerszegi plébános kiküldte valamelyik káplánját az árverésre, megvette a házat és a birtokot és titokban visszaszármaztatta a volt tulajdonosnak.'' A város és a megye politikai életében is jelentôs szerepet játszott. Már mint hittanár 1918 ôszén és 1919 tavaszán ô vezette a Károlyi- rezsim és Kun Béla proletárdiktatúrája ellen szervezkedô keresztény- nemzeti mozgalmat. Utána elvállalta és egészen püspökké történt kinevezéséig megtartotta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Mint a városi képviselôtestület és a megyei törvényhatósági bizottság kereszténypárti frakciójának a vezetôje éberen ôrködött a közigazgatás tisztasága fölött és a legkisebb antiszociális akciót is megbélyegezte. Ismételten fölajánlották neki a képviselôséget és a felsôházi tagságot, de egyiket se fogadta el, mert lelkipásztor akart maradni. Megyeházi beszédeiben azonban többször is foglalkozott politikai kérdésekkel. Közülök kettô országos viszonylatban is nagy hullámverést keltett. 1935-ben, a második Gömbös-kormány hivatalbalépését követô megyegyűlésen Gyömörey György fôispán azt javasolta, hogy a törvényhatósági bizottság szavazzon bizalmat a kormánynak. Utána az akkor még eredeti Pehm nevét viselô apátplébános szót kért és a javaslat elutasítását indítványozta. Ellenkezését azzal okolta meg, hogy Gömbös miniszterelnök diktatúrás törekvéseivel és reformígéretei megszegésével nem szolgált rá a bizalomra. Érvelése olyan mély benyomást tett a bizottsági tagokra, hogy a hivatalos javaslat nem kapta meg a szükséges többséget. A leszavazás egyúttal a fôispán bukását is jelentette. Második országos visszhangot keltett felszólalásával nemcsak az egész törvényhatósági bizottságot, hanem politikai ellenfelét, Gróf Teleki Tibor fôispánt is meggyôzte. Ez a beszéde Muraköz visszacsatolásának a problémájával volt kapcsolatos. 1941-ben, Jugoszlávia összeomlása után, honvédségünk a Trianonban Zala megyétôl elvett Muraközbe is bevonult. Az önálló Horvátország kikiáltása után azonban -- német nyomásra és a horvátokkal való jóviszony fenntartása érdekében -- a kormány visszarendelte onnan a magyar csapatokat. Az akkor magát már Mindszentynek nevezô egerszegi plébános napilapjában, a Zalamegyei Újságban, tiltakozott az ôsi magyar terület feladása ellen és a megyegyűlés elé vitte az ügyet. A Zala legnagyobb szülöttjének, a ,,haza bölcsé''-nek, Deák Ferencnek képével díszített ülésterem közönsége, a bizottsági tagok és a karzaton ülô hallgatóság, halálos csendben, szinte lélegzetvisszafojtva követte Mindszenty érvelését, aki megrázóan szép beszédében idézte a Zrínyieket, akik ennek a földnek a védelmében haltak ki és a horvát származású Gasparich Kilit ferences atyát és nemzetôrtisztet, aki 1848- ban ugyanabban a közgyűlési teremben magyar ruhában, karddal az oldalán és kereszttel a kezében követelte Muraköz védelmét a hazánkra támadó Jellasich-csal szemben. ,,Mindenrôl alkudozhatunk -- fejezte be a beszédét --, de hazánk szent földje felôl soha!...'' A felszólalás elhangzása után a könnyekig meghatódott bizottsági tagok egyhangú határozattal kérték az országgyűlést és a kormányt Muraköz visszacsatolására. A határozatot az ország minden megyéje és törvényhatósági joggal felruházott városa is a magáévá tette. A kormány azonban késlekedett a törvényjavaslat beterjesztésével. Mindszenty ekkor merész lépésre határozta el magát. Felutazott Budapestre és kihallgatást kért Bárdossy miniszterelnöktôl. A több mint félórás audiencia alatt -- a szobába többször is benyitó titkár tanúsága szerint -- éles vita folyt a két férfi között. A miniszterelnök védte a kormány diplomatikus álláspontját, de beszédpartnerét nem tudta meggyôzni. ,,Miniszterelnök Úr! -- szólt vissza a haragosan távozó vendég a félig már kinyitott ajtóból -- Vegye tudomásul, hogy egy magyar ember nem beszélhet így!'' Bárdossy néhány napig töprengett a hallottak fölött, aztán az országgyűlés elé terjesztette a kormány törvényjavaslatát Muraköznek az anyaországhoz való visszacsatolásáról. Hitler uralomrajutása után kemény elszántsággal lépett fel a bakonyi német településeket elárasztó pángermán propagandával és a Zala szegény községeit beszervezni akaró magyar nemzetiszocialistákkal szemben. Fájdalmasan érintette, hogy hosszú idôn át volt közéleti munkatársa és pártfogoltja, Maróthy-Meizler Károly keszthelyi ügyvéd és országgyűlési képviselô is hozzájuk csatlakozott. ,,Az kétségtelen, -- ismerte el késôbb az ellenféllé vált jóbarát -- hogy a Mindszentyéhez fogható bátorságot, exponált harcikészséget még maga a kormányhatalom sem mutatott a mozgalommal szemben. A nemzetiszocialista veszedelemtôl való félelem volt az oka annak is, hogy a királykérdésben kezdettôl fogva vallott legitimista felfogását egyre erôsebben kihangsúlyozta. Nem látott ugyanis más lehetôséget, mint az Ausztriával való közösséget a tehetséges és jószándékú Ottó királyi herceg államfôségével a kettôs monarchia élén, annak a megakadályozására, hogy Hitler Magyarországot elvágja a nyugat-európai demokráciáktól és Rómától. 1943 augusztusa utolsó napjainak egyikén a gyôri püspökvárban résztvett azon az Apor Vilmos püspök által összehívott országos értekezleten is, amelyen katolikus társadalmi és közéleti vezetôk -- köztük jómagam is, mint a város kereszténypárti országgyűlési képviselôje -- megállapították, hogy Hitler elvesztette a háborút és hogy nekünk fel kell készülnünk a vesztett háború utáni súlyos feladatokra. ======================================================================== A hitszónok, az író és a sajtóapostol ,,Szeretett és tudott beszélni, -- állapítja meg Varga László jezsuita atya -- de mint szónok is egészen egyéni formát talált magának... Okfejtése tudatosan egyszerű, tömörsége világító, elôadása nyomatékos. Néha a gúny finom pengéjét is megvillantja, de mindig elôkelô komolysággal... Ajkáról fontoltan, megmérten pattan el a szó...'' ,,Könnyen beszél és ír, de kevés könnyű szöveget találni nála, ellenben úgy érzi az olvasó, mintha mondatait vasból kovácsolná. Kitűnôen ismeri a magyar irodalmat, a legújabbat is. De úgy látszik, Pázmányt, Vörösmartyt és Gárdonyit forgatta leginkább, mert bennük találta meg azt a veretes beszédmódot, amely igényének leginkább megfelelt. Sajátos magyar alkatára vall, hogy gyakran idéz verseket, mivel bizonyára tudja, hogy a nemzet lelke a költeményben szólal meg igazán és teljes mélységgel. Azért lesz a nyelve igen gyakran valósággal költôi...'' Hasonlóképpen nyilatkoznak azok is, akik prédikációit és elôadásait két és fél évtizeden át hallgatták az egerszegi nagy és szép barokk templomban és a plébániai kultúrházban. A már említett Maróthy-Meizler Károly szerint: ,,Amikor megjelenik hívei fölött a szószéken, szerénységében is királyi méltóság van, alázatosságában is tekintélytartás, egyszerűségében is erô. Nagy, átható tekintetű szeme szuggesztív, lebilincselô módon ejti foglyul hallgatóságát. Nemes test- és önérzetes fejtartása végig figyelmet parancsol... Nincsen különösebb, hatásra pályázó hangjátéka. Hangja komoly, meleg tónusú, kellemes. Gesztussal ritkán hangsúlyoz. A szóvirágot és a pátoszt kerüli. Mégis színesek és tüzesek a mondatai...'' ,,Elsôsorban az érthetôségre gondolt, az értelmet kisebb szünetekkel hangsúlyozta ki és tiszta kiejtéssel segítette. Stílusa magyarosságával, zamatosságával és megvilágosító példáival, hasonlataival tette prédikációit élvezetessé és hatásossá. Az egyházi és nemzeti ünnepeken beszédei élményszerűek, lelkiörömet okozók voltak...'' Dr. Bucsis Gyula gimnáziumi tanár, buzgó egyházközségi munkatársa pedig azt írja róla, hogy ,,szónoklataiban szép magyaros nyomatékozással, a megfontoltság éreztetésével beszélt... Mozdulatai illôk s nem nagyszámúak, arca a szellemi ember nemes vonalaival válik ki, nagy dióbarna szemeiben erély s fölény nyilvánul meg, arckifejezése kissé komor...'' Elsô irodalmi munkája, ,,Az édesanya'' című könyve, amelyhez már diákévei alatt gyűjtötte az anyagot, felsôpatyi káplánkorában jelent meg. Az anya áldásos szerepérôl ,,teljes antológiát'' adó könyv késôbb több kiadásban is megjelent és számos idegen nyelvre is lefordították. Mint plébános -- több közéleti és szociális tárgyú füzeten kívül -- fôvárosi katolikus folyóiratokba is cikkeket írt. Általános meglepetést keltett és a szaktörténészek részérôl is egyöntetű elismerésre talált a Padányi Bíró Márton veszprémi püspök életét és korát tárgyaló félezer oldalas monográfiája, amely a jórészt még ismeretlen levéltári anyag felhasználásával készült könyv szerzôjét mint kitűnôen felkészült és biztos ítéletű történészt mutatta be. Mind lelkipásztori, mind pedig közéleti tevékenységében fontos és hatásos ,,munkaeszköz és kard'' volt a kezében a Zalamegyei Újság, amelyet hetiújságból napilappá fejlesztett. A lap 15.000 példányban jelent meg, ami az akkori idôben vidéki viszonylatban nagy dolog volt. Magát eltartani azonban nem tudta. Hogy a deficitet fedezze és ne legyen kénytelen bárhonnan is szerkesztôi szabadságát veszélyeztetô szubvenciót elfogadni, megvette és annyira felvirágoztatta a Zrínyi Nyomdát és Könyvkereskedést, hogy azoknak a jövedelmébôl fedezni tudta az újság költségvetési hiányait. Hogy mennyire vigyázott a függetlenségére, azt találóan illusztrálja az alábbi kis történet: Az egyik év elején a Zalamegyei Újság számára is anyagi támogatást küldött a miniszterelnökség sajtóosztálya. Amikor a segély megérkezett, a laptulajdonos-plébános felutazott Budapestre, felkereste a miniszterelnökségen a sajtófônököt és letette az íróasztalára a pénzt ezzel a kurta megjegyzéssel: ,,Ezt én nem kértem!'' Aztán sarkon fordult és eltávozott. Mindszenty lapja kezdettôl fogva képviselte és védte a városi és falusi kisemberek ügyét, megbírált minden hivatalos intézkedést és nem hagyta szó nélkül -- bárki követte is el azokat -- a hatalommal való visszaéléseket. Sokoldalú elfoglaltsága miatt, de azért is, mert nagyon rossz alvó volt, éjjel készült -- még pedig nagyon gondosan, írásban -- a prédikációira, beszédeire és elôadásaira. Az újság részére írt kommentárjait is az éjjeli órákban írta. Ritkán aludt többet, gyakran kevesebbet, három-négy óránál. Már régen pihent a ház és elcsöndesedtek a környezô utcák, amikor az ,,Apátúr'' dolgozószobájának az ablakai még mindig világosak voltak. De akármilyen keveset és rosszul aludt is, kora reggel pontosan beült a gyóntatószékbe, majd szentmiséje elmondása után irodájában kilenctôl egy óráig fogadta az ajtaján ügyes-bajos dolgaikkal sűrűn kopogató híveket. A családlátogatások, a közéleti szereplések, az egyesületi munka, a templom- és iskolaépítések, az esperesi és püspöki biztosi teendôk, az újság és a nyomda szellemi és anyagi gondjai, a szegénygondozás és a plébániai gazdaság vezetése napjainak szinte minden percét igénybe vették. Szabadságai alatt pedig a különbözô levéltárakban dolgozott, ahol anyagot gyűjtött nagy történelmi tanulmányához. Negyed évszázad alatt mindössze egyetlenegyszer, 1924-ben, tett nagyobb nyugat-európai utat, amelynek legemlékezetesebb állomása a lourdes-i Mária-kegyhely volt. Ennek az útnak a során zarándoktársaival együtt tisztelgô látogatást tett az özvegy Zita királynénál is, aki akkor kiskorú gyermekeivel a Lequeitio nevű spanyol halászfaluban élt. A fogadás alatt -- mondta otthoni beszámolójában -- alaposan szemrevette a legidôsebb fiút, a serdülôkorban levô Ottó trónörököst és igen szimpatikusnak találta. Valószínűleg a túlfeszített munka okozhatta, hogy pajzsmirigybántalmai támadtak és a szombathelyi kórházban műtétnek kellett alávetnie magát. Felgyógyulása után azonban újra visszatért régi életstílusához és munkatempójához. ======================================================================== Búcsú Egerszegtôl Mindszenty neve a 40-es évek elején már országosan ismert és becsült volt. Még azok is, akik személy szerint nem szerették és egymás között ,,Zalai lámá''-nak csúfolták, kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a közvélemény a legkiválóbb plébánosok egyikének tartja. Ezért nem keltett feltűnést, hogy XII. Piusz pápa 1944. március 4-én veszprémi püspökké nevezte ki. Az új püspök nagyböjti hangulatban, Feketevasárnap, búcsúzott a híveitôl. Búcsúprédikációja egyúttal beszámoló és vallomás is volt. ,,Alig van lélek, -- mondta többek között -- aki gyóntatószékemben feloldozást nem kért volna, alig van család, amelyet nem ismertem, alig van gyermek, akinek a szemébe bele nem tekintettem és alig van családi kereszt, amit nem igyekeztem volna enyhíteni... Jézust igyekeztem szolgálni minden társadalmi réteg lelkében... Ha hibáztam, azt felejtsétek el az Úr Jézus nevében. Ha valakit megbántottam, azt a jónak szenvedélyes akarata idézte elô. Ha pedig túloztam, azt igyekeztem jóvátenni...'' Ennél rövidebben és találóbban még senki sem jellemezte Mindszenty személyét és munkáját. Valóban! A jónak szenvedélyes akarata volt a legfôbb erénye, legnagyobb ereje, sikereinek a titka, de egyúttal -- különösen fiatalabb korában -- keménységének és konfliktusainak a forrása is. Plébániájáról majdnem olyan szegényen távozott, mint ahogyan oda negyed évszázaddal elôbb megérkezett. Személyes holmijain és kéziratain kívül alig vitt magával valamit Veszprémbe. A plébániai gazdaság értékes állat- és gépállományán kívül bútorai és könyvei nagyobbik részét is az utódjára hagyta. A távozás azonban nem jelentette az ,,egykori buzgó és szívbôl szeretett híveivel és Zala derék népével ,,25 év alatt kialakult bensôséges kapcsolat'' megszakadását. Mint hercegprímás kétszer is ellátogatott Egerszegre. A város és a környék népe mindkét alkalommal kitörô lelkesedéssel fogadta. Elsô látogatásakor, 1946. szeptember 15-én, amikor a Notre Dame Zárda hatalmas kertjében felállított tábori oltártól visszanézett és meglátta a 20.000 fônyi hívôsereget, felsóhajtott: ,,Milyen jó az Isten, hogy megadta nekem a viszontlátás örömét!'' Második látogatására két év múltán, 1948. szeptember 8-án került sor. Akkor már üldözött vad volt. A kommunista hatóságok a leggyalázatosabb eszközöktôl sem riadtak vissza, hogy a Boldogasszony Éve keretében rendezett ünnepségre érkezô Bíboros szentmiséjétôl és prédikációjától távoltartsák az embereket. Annak ellenére tízezrével tódult a nép a város fôterére, hogy egykori plébánosukat láthassák és hallhassák. Az istentisztelet után volt plébániája udvarán külön megbeszélést tartott a két helyi plébánia egyházi és világi vezetôivel. ,,Én -- mondta nekik többek között -- csak azt fogom tekinteni a jövôben, hogy mi a becsület. Nem akarom megérni, hogy -- ha autómmal elhaladok valamelyik temetô mellet -- a halottak kiugorjanak a sírjaikból és öklüket rázva utánam kiáltsák: Magyarok, hol a becsület?...'' A zalaiak nem felejtették el Mindszentyt. De ô is örökre a szívébe zárta ôket. ,,Ha aludtam a fegyházban, -- írja -- legtöbb álmomnak Zalaegerszeg volt a színhelye. Munkám és munkatársaim, ottani emberek és családok jelentkeztek álmomban. Még édesanyámmal is legtöbbször ott tálalkoztam, nem a szülôföldön...'' ,,Utódom, Dr. Galambos apát, a zalaegerszegi vármegyeház, alispánok, polgármesterek, fôispánok, ipartestület, káplánjaim, alkalmazottaim közül többen gyakran szerepeltek álmaimban...'' Nagy vigasztalást jelentett a számára a budapesti amerikai követség ,,félfogságá''-ban, hogy éveken keresztül az áldottemlékű, köztiszteletben álló Marcell kármelita atya, -- egykori zalaegerszegi kedves barátja és bizalmas munkatársa volt a gyóntatója. Marcell atya -- polgári nevén dr. Marton Boldizsár -- a zalaegerszegi gimnáziumnak volt tanára. Tanártársai nagyrabecsülték, diákjai rajongtak érte. 1925-ben lépett be a sarutlan kármeliták rendjébe, 1930- ban szentelték pappá. Újmiséjén Mindszenty volt a kézvezetôje. 1966-ban bekövetkezett halála hírének a vétele után ezt írta a naplójába: ,,Most már csak imádkozhatik értem a kiváló jó pap és barát, tanácsot nem adhat.'' Marcell atya halála után csak a követségen negyed évenként megjelenô édesanyja hozott néha-néha üdvözleteket zalai híveitôl. Száműzetésével azonban megváltozott a helyzet. Világotjáró missziós körútjain az istentiszteleteket követô fogadásokon majdnem mindenütt jelentkezett -- nem kis örömére -- valaki régi zalai papjai, munkatársai vagy emigrációban élô hívei közül. A Missouri állambeli St. Louisban meg is jegyezte: ,,Érdekes, mennyi veszprémivel és zalaegerszegivel találkozom itt Amerikában.'' Dallasban a magyarok fogadásán az ô szeme is könnybe lábadt, amikor egy egerszegi asszony térdelt eléje és zokogásba fúló hangon így köszöntötte: ,,Nem reméltem, hogy az életben mégegyszer láthatom, de most az Isten megadta ezt!...'' ======================================================================== A veszprémi püspöki székben Veszprémi püspökségének az ideje rövid, de mind egyéni, mind pedig nemzeti szempontból fájdalmas és tragikus eseményekkel és élményekkel telített volt. Esztergomban történt fölszentelése és veszprémi beiktatása minden különösebb ünnepélyesség nélkül történt. Nemcsak azért, mert honvédségünk elkeseredett harcban védte a magyar földet a hazánkba tört szovjet hadsereggel szemben, hanem azért is, mert néhány nappal elôbb Hitler csapatai megszállták az országot. Az új fôpásztor a Dunántúl legnagyobb egyházmegyéjének az élén ugyanazt akarta megvalósítani, amit -- mint egerszegi plébános és zalai püspöki biztos -- kipróbált és eredményesnek talált. Legfontosabb feladatai egyikének tekintette a túl nagy plébániák feldarabolását és az új városrészek és ipartelepek számára lelkészségek szervezését, valamint templomok és iskolák építését. Hogy ezeknek a problémáknak a minél elôbbi megoldását mennyire szívügyének tekintette, annak illusztrálására szolgáljon a következô eset: Tavaszi bérmaútja során az egyik helyen küldöttség jelent meg elôtte és arról panaszkodott, hogy a közelben létesült új és nagy településnek nincsen se papja, se temploma, se iskolája. A panasz elhangzása után a püspök végignézett a kíséretében lévô papok során és azt mondta a fiatalabbak egyikének: ,,Fiam, Te itt maradsz és azonnal megkezded az új plébánia szervezését.'' Még azt se engedte meg neki, hogy visszamenjen régi állomáshelyére a holmiját összecsomagolni. Ez a gyors és bürokráciamentes egyházkormányzati stílus tette lehetôvé, hogy mindössze kilenchónapos tényleges püspöksége alatt 34 új plébánia és 11 új katolikus elemi iskola létesült a veszprémi egyházmegye területén. Szociális vonatkozásban is nagy tervei voltak. Már püspöksége második hónapjában, 1944 májusában bejelentette a hercegprímásnak és a kultuszminiszternek, hogy a püspökség gazdaságának nagyobbik részét kitevô 7.000 holdat parcelláztatja a környék földszegény parasztsága számára. Serédi hercegprímástól kedvezô választ kapott. A Sztójai kormány azonban elutasította a terv kivitelezésének a megkezdését. Az elutasítás indokolása úgy hangzott, hogy a nagybirtok megbontása ellenkezik a háborús termelés érdekeivel. Nemcsak elvileg tette magáévá a Püspöki Kar elutasító álláspontját állampolgároknak faji alapon való osztályozásával szemben, hanem személyes közbenjárással is igyekezett könnyíteni az üldözöttek sorsán. ,,Mint veszprémi püspök -- mondta 1948 december 8-án elhangzott nyilatkozatában -- ismételten jártam zsidóügyben a miniszterelnökségen és a belügyminisztériumban...'' Közéleti vonatkozásban Apor Vilmos gyôri püspökkel együtt helyeselte és támogatta egy új kereszténydemokrata párt alakítását abban a reményben, hogy ez az új politikai alakulat a radikálisan megváltozó világban az összezsugorodott és kiöregedett réginél frissebben, bátrabban és eredményesebben fogja tudni képviselni a keresztény világnézetet és a magyar nemzeti gondolatot. ,,A Dunántúl püspökeinek memoranduma'' címen vonult be a történelem lapjaira az az emlékirata, amelyet 1944. november 13-án személyesen adott át Budán a Szálasi-kormány miniszterelnökhelyettesének, Szôllôsi Jenônek. Mindszenty, aki egyre fokozódó aggodalommal figyelte az eseményeket, úgyis mint püspök és úgyis mint az országgyűlés felsôházának hivatalból tagja, kötelességének érezte, hogy próbálja menteni a még menthetôt. A szerzô a Szálasi-kormányhoz intézendô memorandumának a tervezetét elsôsorban Serédi bíborosnak akarta megmutatni. De Budapesten arról értesült, hogy az észak felôl már ostrom alatt álló Esztergomban a hercegprímás betegen fekszik. Ezért Esztergom elkerülésével szomszédjához és jóbarátjához, Apor Vilmos gyôri püspökhöz utazott. Apor fenntartás nélkül a magáévá tette az emlékirat tartalmát. Hasonlóképpen Shvoy Lajos székesfehérvári püspök is, akit a szerzô szintén személyesen keresett fel. Az emlékirat szövegét Veszprémbôl motorkerékpáros futár vitte Pannonhalmára, Szombathelyre és Pécsre. Kelemen Krizosztom fôapát alá is írta. Kovács Sándor azonban nem helyeselte a tervezett lépést. Pécsre pedig nem tudott bejutni a futár, mert a város már hadműveleti terület volt. A hallatlanul bátorhangú beadványban a négy fôpap arra kérte a ,,Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mai intézôit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékául...'' A körülírásból nyilvánvaló, hogy a tulajdonképpeni címzett nem Szálasi, hanem Hitler volt. De az Emlékirat második része súlyos bírálatban részesíti Szálasit is, amikor az 1944. október 15-i német segítséggel történt hatalomátvételi puccsra, illetôleg az azzal kapcsolatos ígéretekre utalva felveti a kérdést: ,,Vajjon az a remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet, megvalósult-e már?'' A mi gyôzelmi lehetôségünk -- állapítja meg a Memorandum -- az egyre elôrehaladó világhatalom haderejével szemben egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal... a vágyak birodalmába tartozik...'' ,,A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, ezért -- okolják meg a fôpapok szokatlan fellépésüket -- nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében.'' Két héttel a Memorandum átadása után Schiberna Ferenc ,,hadműveleti kormánybiztosi jogkörrel felruházott fôispán'' Mindszentyt rendôrségi ôrizet alá helyezte. Indokolásul azt hozta fel, hogy ,,a katonai beszállásolás érdekében folytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedett.'' Vele együtt ôrizetbe vetette azokat a papokat és kispapokat is, -- számszerint 26-ot -- akik fôpásztorukat a fogház kapujáig elkísérték. Néhány nap múltán a népes egyházi fogolycsoportot átszállították a magyar-osztrák határ közvetlen közelében fekvô sopronkôhidai fegyházba, ahonnan késôbb a Hitler nagyköveténél személyesen interveniáló Apor püspök közbenjárásának eredményeként papjaival és kispapjaival együtt bevitték a püspököt Sopronba az Isteni Megváltó Leányai nevű nôi szerzet anyaházába. Ugyanoda internálta Szálasi Shvoy székesfehérvári püspököt is. A rabpapok egyike, a kanadai emigrációban meghalt dr. Máhig János megírta a nyilas fogság történetét. A beszámoló túláradó lelkesedéssel beszél Mindszentyrôl, aki jóságos atyai szeretettel élt együtt hűséges papjaival és kispapjaival, és hálás elismeréssel emlékezik vissza a kedvesnôvérekre, akik úgy gondoskodtak róluk, mintha az édestestvéreik lettek volna. ,,Börtönéletünk alatt -- írja -- közvetlen közelrôl ismertük meg püspökatyánkat. Szeretetünk, ragaszkodásunk napról napra fokozódott. Tökéletessége, szent élete, jóságos szíve és lelke, részvéte, rettenthetetlen bátorsága és elvhűsége minden nap új fényben ragyogott elôttünk...'' Bizonyos idô múltán a papokat és a kispapokat szabadon engedték. Három közvetlen munkatársa, Lékai László, Mészáros Tibor és Szabadhegyi Szabolcs, azonban önként vele maradt. Nekik még Sopron eleste után is heteken át kellett a hazatérésre várniok. Részint a közlekedési eszközök teljes hiánya, részint pedig a szovjetkatonák garázdálkodása tette lehetetlenné a város elhagyását. Még három heti várakozás után is csak hosszú és kalandos utazással jutottak el Veszprémig. A kép, amely székvárosában eléje tárult, mélyen megrendítette. Az oroszok nemcsak a püspöki rezidenciát, hanem a székesegyházat is teljesen kirabolták. Még szomorúbb volt a helyzet, amelyet Somogy megyei körútján talált. Gyorsabb közlekedési eszköz hiányában egylovas parasztszekéren utazott, amelynek udvari papja és rabtársa, Szabadhegyi Szabolcs volt a kocsisa. ,,Romokat, leégett házakat, kifosztott plébániákat, lesújtott embereket találok mindenfelé,'' írja. ,,Végig csak arról hallok, hogy a szovjetkatona rabolt, eszeveszetten pusztított, ok nélkül békés embereket legyilkolt, állandóan és részegen fajtalankodott...'' Ugyanezt hallotta a fôvárosban püspöktársaitól is, akiket 1945 májusában Grôsz József kalocsai érsek, Serédi hercegprímásnak a háború utolsó napjaiban bekövetkezett halála után a püspöki kar ideiglenes elnöke konferenciára hívott. A konferencián már nem találkozhatott szomszédjával, jóbarátjával és harcos küzdôtársával, Apor Vilmos gyôri püspökkel, akit a Püspökvár óvóhelyére menekült asszonyokat és lányokat elhurcolni akaró részeg szovjetkatonák megöltek, amikor testével védte velük szemben a pincébe vezetô lejáratot. A közös püspökkari körlevelet ô, a testület legfiatalabb tagja fogalmazta meg. ,,Körlevelünkben -- emlékezik vissza -- igyekeztünk az adott korlátozások közt a nemzet és az egyház tragikus helyzetérôl hű képet adni. Hallgattunk a szovjet katonák rettenetes viselkedésérôl, az okozott rengeteg kárról és megértéssel kezeltük az ország nyakára ültetett ideiglenes kormányzat intézkedéseit is, bár azok között már sok sérelmes is volt...'' A konferencia befejezése után bérmakörútra indult az egyházmegye északi részébe. Ott kapta a hírt 1945. szeptember 15-én, hogy XII. Piusz pápa esztergomi érsekké nevezte ki. Az év végén a bíborosi kalapot is megkapta. A budapesti amerikai katonai misszió jóvoltából, amely repülôgépet bocsátott a rendelkezésére, mindkét kinevezését személyesen köszönhette meg a pápának. Magától értetôdik, hogy mindkét alkalommal tájékoztatta az Egyház fejét az egyre súlyosodó magyarországi helyzetrôl. ======================================================================== A lelkipásztor-hercegprímás 1945. október 7-én az esztergomi bazilikában elmondott székfoglaló beszédében fájdalommal állapította meg, hogy a háború és az összeomlás ideje alatt meglazultak az erkölcsök. Majd így folytatta: ,,Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és a kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülô hitélet annyi, mint a társadalom gátszakadásának a megállítása... Akarok jó pásztor lenni, aki -- ha kell -- életét adja juhaiért, Egyházáért, hazájáért... Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztôként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetszô tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek.'' Nem volt esztergomi érsek, aki olyan kevés idôt töltött volna a rezidenciájában és olyan sokat idôzött volna hívei körében, mint ô. És nem volt hercegprímásunk, aki saját fôegyházmegyéjén kívül, az ország más egyházmegyéiben annyi helyen végzett volna egyházi funkciót és prédikált volna, mint Mindszenty József. Rövid, mindössze hároméves, tényleges érseksége alatt végiglátogatta fôegyházmegyéje minden plébániáját és egyházi intézményét. Különös hangsúlyt helyezett a fôváros pasztorálására, mert tudta, hogy a vidék Budapest példáját követi. Legfontosabb feladatának a nagy plébániák szétdarabolását és eleven egyházközségi élet megteremtését tekintette. Mielôtt egy plébánián, vagy intézményben megjelent, alaposan informáltatta magát a város vagy a falu, a szerzetesház, iskola vagy szervezet történetérôl és jelenlegi helyzetérôl. És az így nyert adatokat beépítette a prédikációjába vagy a beszédébe. Egyik- másik ilyen prédikációja vagy beszéde valóságos kis helytörténeti és egyházszociológiai tanulmány. Ennek az alapos elôkészületnek volt köszönhetô, hogy prédikációinak és beszédeinek lelkipásztori részei, tanácsai és intelmei sohasem voltak semmitmondó általánosságok, hanem mindig a helyi adottságoknak és szükségleteknek megfelelô elirányítások. Sohasem elégedett meg a helyi papsággal és az egyházközségi és világi vezetôkkel való találkozással, hanem mindig alkalmat adott a híveknek is, hogy fôpásztorukkal beszélhessenek. A hívek hamar megérezték, hogy Mindszenty József személyében olyan fôpásztort kaptak, aki minden tekintetben gondoskodó atyja akar lenni nemcsak az egész közösségnek, hanem a közösség mindenegyes családjának és magános tagjának is. És a szeretetet szeretettel viszonozták. Akárhol jelent meg, a templom vagy az egyházközségi terem mindenütt kicsinek bizonyult a befogadásukra. A fôvárosi egyházközségek közös rendezésein pedig, a Szent István-bazilika elôtti vagy a sziklatemplom elôtti Szent Gellért téren, a legtöbb esetben 200-250.000 ember hallgatta a prédikációját. Arra is volt példa, hogy maga az ifjúság töltötte meg zsúfolásig a bazilika elôtti térséget. A fôvárosi híveknek legemlékezetesebb, az orosz megszállókat és azoknak magyarországi kommunista csatlósait egyaránt megdöbbentô, vallásos megmozdulása az 1946. május 5-én Mindszenty bíboros által vezetett máriaremetei zarándoklat volt, amelyen zárt sorokban 100.000 budapesti férfi kereste fel ezt a budakörnyéki kegyhelyet. A hívek részvétele meghaladta az egy milliót 1946. augusztus 20-án, amikor a Szent Jobb-körmeneten a fôvárosi hívekhez a vidéki egyházmegyék küldöttségei is csatlakoztak. A Prímás -- a Püspöki Karral való egyetértésben és a Katolikus Akció szervezetének a bekapcsolásával -- országos viszonylatban is kezébe vette a lelkipásztori munka irányítását. Szorgalmazta a népmissziók és évi lelkigyakorlatok tartását, elindította az Árpádházi Boldog Margit égi pártfogása alá helyezett engesztelési mozgalmat és a létükben fenyegetett hitvallásos iskolák és az iskolai hitoktatás védelmére életre hívta a Katolikus Szülôk Szövetségét. Prímásságának utolsó, a szívéhez legközelebb álló és mind mélységében, mind pedig terjedelmében legátfogóbb és legeredményesebb hitéleti megmozdulása, amelyhez foghatót nem látott a magyar föld, a ,,Boldogasszony Éve'' volt. A ,,Boldogasszony Éve'' mérlegét ô maga így állította fel: ,,Az ország legjelentôsebb központi helyein és Mária-kegyhelyein végighordoztuk a Mária-tisztelet fehér lobogóját és százezres tömegekben milliók álltak alája. A kibontott vallási és nemzeti lobogó, mint valami vonzó mágnes, a szenvendô magyar szíveknek az Egyházhoz és hazához való hűségét hozta napfényre.'' A lelkipásztori munkát úton-útfélen akadályozó és egyre szűkebb területre szorító kommunista egyházpolitikának az volt a végsô célja, hogy nálunk is megvalósuljon a ,,szovjetmintájú vallásszabadság,'' aminek az a lényege, hogy az egyház tevékenységét a templomi istentiszteletre korlátozzák és ágenseik által még ott is ellenôrzik, hogy mit prédikál a pap és ki vesz részt az istentiszteleten. Ennek a végsô célnak elérése érdekében elnémították a virágzó katolikus sajtót, feloszlatták a katolikus hitbuzgalmi és társadalmi egyesületeket, lehetetlenné tették a katolikus karitászmunkát, elvették a katolikus iskolákat és zavarták a zarándoklatokat, különösen azokat, amelyeken a Hercegprímás prédikált. A Bíboros lelkipásztori buzgóságát és leleményességét azonban nem tudták megtörni és elkedvetleníteni. Nem elégedett meg azzal, hogy egyetlen pozíciót sem adott fel szívós és kemény ellenállás nélkül, hanem egyre újabb lehetôséget keresett a néppel való találkozásra és a papságot is szüntelen bíztatta, hogy a családlátogatás rendszeresítése által tartsanak szoros kapcsolatot a híveikkel. ======================================================================== Az irgalmas szamaritánus A második világháború és a megszállás szörnyű eseményei következtében a magyar nép, különösen a fôváros és az ipartelepek lakossága, olyan volt, mint a Szentírás kirabolt és beteggé vert utasa. Ezért Mindszenty bíboros nemcsak lelki, hanem testi táplálékot is igyekezett szerezni a híveinek. ,,A háború zivataros fergetege -- mondta elsô budapesti prédikációjában -- elzúdult felettünk... A Dunavölgy már nem vérvölgy, de maradt a szenvedés, a könny- és siralomvölgye. Ránk telepszik, mint valami óriási halálkeselyű, borzalmas öleléssel a közelgô tél, az ezeréves magyar történelem talán legnehezebb tele... Belenézek ebbe a télbe és emberi, keresztény és magyar mivoltom belereszket...'' ,,Tisztában vagyok -- folytatta -- a magyar nép önérzetével és nemes büszkeségével, amely nehezen kér, nehezen mutatja sebeit. Helyette és érte ôs Budavárának omladékai alatt, a fôvárossal való elsô találkozása idején kiáll az ország hercegprímása a nagyvilág, a civilizált népek és nemzetek színe elé népe ínséges tarisznyájával; és az élet tengerének égtájai felé küldi az SOS-jeleket: Mentsétek meg a pusztuló magyar életeket!'' A pápát már elsô római látogatása alkalmával informálta a magyar nép szomorú helyzetérôl. XII. Piusz nemcsak részvéttel hallgatta, hanem a támogatásáról is biztosította. Második római útja során a vele együtt bíborossá kinevezett négy amerikai fôpapon keresztül kérte az USA katolikusainak a segítségét. Az amerikai magyarokat rádiószózattal szólította fel, hogy adományaikkal enyhítsék óhazai testvéreik ínségét. A nyugat-európai országok hívôit részint levélben, részint pedig személyes küldöttei útján kérte fel a segélynyújtásra. Egyidejűleg mozgósította a hazai erôforrásokat is. ,,1945-46 telén -- mondta a fôvárosi papság gyűlésén annyit fogunk érni és annyit fogunk elérni, amennyi karitász lesz a működésünkben.'' Intelmét megismételte a budapesti egyházközségek központi tanácsának az ülésen, amikor figyelmeztette a vezetôket, hogy: ,,Nem elég a külföldi segítség, meg kell feszíteni erônket és akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek semmije sincs, s akinek egy karéj kenyere van, felét adja oda a nincstelennek.'' Külön kérelemmel fordult az országnak azokhoz a vidékeihez, amelyeket megkímélt a háború vihara, hogy élelmiszercsomagokkal és gyerekteleltetésekkel segítsék a fôváros és az elpusztított ipartelepek lakosságát. Az eredmény mind külföldi, mind hazai viszonylatban felülmúlta a várakozást. Vonatszám jött a ruha és az élelem az USÁ-ból, vonatszám vitték a lerongyolódott és kiéhezett magyar gyerekeket Belgiumba és Hollandiába. De a magyar vidék nagylelkűségébe vetett reményében sem csalódott. ,,Az összes egyházmegyék -- írja -- a szeretet versenyébe fogtak és buzgó vezetôik utasítása mellett az áldozatosság megindító példáit adták. Adtak a kevésbôl, az alig nélkülözhetôbôl is, mert a felebaráti, a honfitársi és hitrokoni szeretet sürgette ôket. Az akció 1946 telén 742,57 kilogramm élelmet hozott a fôvárosnak és csak Baranya és Somogy vármegyében ezen a télen 1.500 budapesti éhezô gyermeket láttak vendégül.'' A segélyakció sikerében nagy szerepet játszott a hercegprímás életpéldája. Budavári rezidenciájának a felét elvitte a bomba, de ô nem engedte, hogy annak a helyrehozására költsenek. ,,Úgy van rendjén, -- mondta -- hogy a romország prímása romházban lakjék.'' Az elvett egyházi birtok ellenértékeként felajánlott havi fizetést nem vette fel, mert a kormánnyal szembeni teljes függetlenségét meg akarta ôrizni. Háztartása a lehetô legegyszerűbb volt. Ha édesanyja, nôvérei és a szomszédos falusi plébániák hívei idôrôl-idôre nem juttattak volna el a hercegprímási konyhára élelmiszeradományokat, a szakácsnô nem tudott volna mit fôzni. A hideg téli idôben is fűtetlen szobában dolgozott. A kifejezetten személyes használatára küldött pénz- és ruhaadományokat is a segélyakció céljaira fordította. Papjait arra kérte, hogy a bérmálásokon régen szokásos ünnepi lakoma helyett az ebéd csak egyetlen tál ételbôl álljon. Ha ezt a kívánságát nem teljesítették, az elsô fogás után felállt, megköszönte a vendéglátást és kérte, hogy a többit adják az egyházközség szegényeinek. Böjti idôben hetenként két nap csak kenyeret evett és vizet ivott és az ágya elôtti csupasz padlón aludt. Mindez nem maradt titokban és jelentôsen befolyásolta a papság és a hívek magatartását is. Áldásos egyházi karitászmunkájának párthatározat vetett véget, amely a segélyakciót állami feladatnak nyilvánította. ======================================================================== Az emberi jogok védelmezôje Aki maga nem szenvedte át az összeomlás utáni évek lét- és jogbizonytalanságát, az nem is tudja elképzelni az akkori állapotokat: a nôk meggyalázását, a férfiak elhurcolását, a megszállók ,,zabrálás''- nak nevezett fosztogatását, a szovjet kéksapkások és a magyar -- vagy legalábbis magyarul is beszélô -- politikai rendôrség terrorját és a magyar nép millióinak megfosztását legelemibb állampolgári jogainak a gyakorlásától. Az elsô két esztendôben még akadtak polgári politikusok, akik néha- néha hangot adtak a tiltakozásuknak. A számuk azonban hónapról-hónapra fogyott, mert vagy elfogták, vagy pedig emigrációba kényszerítették ôket. Aki ezt a szörnyű helyzetet ismeri, annak nem kell magyarázni, hogy a Hercegprímás miért vette magára az emberi jogoknak sok munkával, még több rosszindulatú támadással járó védelmét is. ,,A nép -- így hangzott a megokolása -- nem mondhatja el fájdalmát, nem tárhatja fel sebeit. Az Egyház kötelessége híveit védeni, ha ezt esetleg félre is értik.'' Már a beiktatása utáni elsô püspökkari körlevélben foglalkozott a Szovjetben visszatartott hadifoglyok és az otthoni üldözöttek ügyével. Miután hivatkozott arra, hogy a magyar püspöki kar a német megszállás és a nyilasuralom idején védelmébe vette az üldözött zsidókat, így folytatta: ,,Ha akkor kötelességszerűen felemeltük a szavunkat, éppúgy lehetetlen hallgatnunk ma a mi népünk megsokasodott szenvedései fölött is: fôként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülôi. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrô aggodalmát...'' Majd így folytatta: ,,De nagy a számuk itthon is azoknak, akiknek hiányzik a személyes szabadságuk emberi joga, akik hónapok óta sínylôdnek fogságban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerôs bírói ítéletet hoznának, vagy csak ki is hallgatnák ôket... Közösen emeljük fel tiltakozó szavunkat éppen a tél küszöbén, a ruhátlanság, táplálatlanság várható erôsödése félelmében és kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem elôtt való felelôsségük tudatában csökkentsék az amúgy is bôséges magyar szenvedéseket, apasszák meg a családok keserűségének tengerét. Különösen felhívjuk a figyelmet a fogságban lévô és internált betegekre és az elaggottakra. Akiknek pedig -- így fejezôdik be a bátran keresztényi körlevél idevágó része -- komoly bírói ítélet alapján kell még vezekelniök botlásukért, azok számára emberi ellátásról, életüket nem veszélyeztetô tartózkodási helyrôl gondoskodni meg ne feledkezzenek...'' Egyidejűleg felszólította a papságot, hogy ,,külön lelkipásztori felkarolásban és lelkigondozásban részesítsék a foglyokat és internáltakat, nemkülönben azoknak aggódó családtagjait....'' Maga jópéldával járt elôl. 1945 karácsonya elôtt két internálótábort is meglátogatott: a délbudait és a csepelit. Egyikbe se akarták beengedni. Erre ô kijelentette, hogy addig áll a kapu elôtt, amíg meg nem kapja az engedélyt. Végül is megkapta azért, mert a környék népe, amikor híre ment annak, hogy a hercegprímás ott van, tömegesen gyülekezett köréje. A délbudai táborban tett látogatáságról így számolt be: ,,Meglátogattam a tömegszállásokat és benéztem sok cellába. A nagy térre összehívattam a hatalmas embertömeget és pár szót szóltam hozzájuk. Észrevettem, hogy szavaimra a letört férfiak felemelték fejüket és szemükben is megcsillant az élet fénye. Nem annyira a szavaktól, mint inkább a ténytôl, hogy a prímás eljött közéjük, mert meg akarja mutatni, hogy ôk változatlanul emberek és értékek az Egyház szemében...'' Nagynehezen elérte azt is, hogy néhány budapesti börtönbe is beengedték. ,,Ha engedélyt kaptam, -- írja -- igyekeztem minél több elítélttel találkozni. Celláról cellára mentem. Minden rab elsírta magát és leborulva kérte az áldásomat, még a másvallásúak is...'' Az internálótáborokban és börtönökben szerzett tapasztalatait írásban közölte az igazságügyminiszterrel és egyúttal emberséges bánásmódot kért a törvényesen elítéltek és amnesztiát az internáltak számára. ,,Ezek a szerencsétlenek, -- írta -- akik hosszú hónapok óta silány élelmezés mellet sínylôdnek egészségtelen, fűtetlen helyeken, ahol még az ablakok is hiányoznak, már eléggé levezekelték bűnüket, ha ugyan bűnrôl egyáltalán beszélni lehet...'' Fogolypasztorációját azonban nem sokáig folytathatta. ,,Nagy belügyminisztersége alatt -- olvassuk emlékirataiban -- még sikerült látogatási engedélyt kapnom, de utóda, Rajk László idején már akadékoskodtak. Ennek utóda, Kádár János pedig már engem fogatott le.'' ======================================================================== A szlovákiai magyarok és a magyarországi németek ügyvédje 1945 tavaszán az emigrációból visszatérô Benes elnök Kassán, a csehszlovák kormány ideiglenes székhelyén kijelentette, hogy ,,Csehszlovákia a csehek és a szlovákok állama és senki másé.'' Ez a fenyegetés az állam északi karéjában élô szudétanémeteknek és a dunavonal fölött zárt tömbben elô 650.000 magyarnak szólt. Az embertelen fenyegetést kegyetlen tettek követték. A szudétanémetek kiűzésével egyidejűleg megkezdôdött a Délszlovákiában ôsidôk óta ott élô magyarok likvidálása is. A Hercegprímás a Dunán át érkezô menekültektôl közvetlenül és hitelesen értesült a történtekrôl és azonnal magyar testvérei mellé állott. 1945. október 15-én megrázó hangú pásztorlevélben tárta hívei és az ország közvéleménye elé az üldözöttek kétségbeejtô helyzetét, az embertelenségek beláthatatlan sorozatát: a szudétavidékre való deportálásokat, a bebörtönzéseket, internálásokat, a kiutasításokat, a magyar intézmények megszűntetését és a magyar anyanyelv használatának a megtiltását. ,,Történik mindez -- írta -- a szerencsétlen zsidókon már kipróbált eszközökkel... Azonos eszközökkel nagyrészt ugyanazok az emberek, csak más szempont szerint és más szín alatt, üldözik már hetek óta a keresztény magyarokat...'' A panaszt eljuttatta a szlovák püspöki karhoz, a Vatikánba Montini bíboros-helyettes-államtitkárhoz, Griffin angol és Spellman amerikai bíboroshoz, VI. György angol királyhoz és Washingtonba Truman elnökhöz. És közben otthon is megtett minden tôle telhetôt, hogy a közvélemény mozgósításával a bátortalan kormányt erélyesebb kiállásra kényszerítse. Még Prágába is el akart menni, hogy személyes intervenciójával Benes elnököt jobb belátásra bírja, de nem kapott beutazási engedélyt. A nyugati sajtó megfelelô tájékoztatásáról is gondoskodott. Hogy végül is olyan megállapodás jött létre a két állam között, amely a csallóközi és garamvidéki magyarok nagyobbik részének otthonában való megmaradását biztosította, az -- nem utolsó sorban -- Mindszenty bíboros érdeme volt. ,,A kollektív deportálás -- állapította meg a Hercegprímás Dinnyés Lajos miniszterelnökhöz intézett táviratában -- minden elôzetes válogatás nélkül, bármilyen célból és indokolással történjék is, embertelen...'' Ezt az elvet nemcsak a délszlovákiai magyarok üldözésével kapcsolatban hangoztatta, hanem akkor is, amikor a magyar kormány megindította a német kisebbség kitelepítésére irányuló akcióját. ,,Mi, -- így érvelt a Hercegprímás -- akik 1944-ben az akkori kormánynál minden tôlünk telhetôt megtettünk a zsidók deportálása ellen, Istentôl kapott hivatásunk tudatában szükségesnek tartottuk a felszólalást a németek számkivetése ellen is, annál is inkább, mert híveinkrôl van szó...'' Arra az ellenvetésre, hogy a hitlerista propaganda hatása alatt a svábok közül sokan hűtlenekké, sôt árulókká lettek, emlékeztetett a 48- as szabadságharc aradi vértanúira, akik közül öten németek voltak; megnevezte azokat az értékes tudósokat, művészeket, írókat, akiket a német kisebbség adott a magyarságnak és idézte azokat a névtelen német származású százezreket, akik teljes beolvadásukkal növelték népünk erejét. ,,Tiltakozunk az ellen, -- folytatta -- hogy egyes csoportok, tudniillik a bundisták és SS-ek hazafiatlan viselkedése miatt büntessenek kollektív felelôsség alapján ártatlanokat, sôt olyanokat is, akik a Hűség Mozgalomban való részvételükkel tanúsították a Hazához való ragaszkodásukat...'' Az 1947. október 2-án kiadott és az ország minden katolikus templomában felolvasott közös püspökkari körlevélben újra visszatért erre a kommunisták által sűrűn hangoztatott önigazolásra. ,,Ám büntessék meg -- írta -- a bűnösöket bűnük egyéni tárgyilagos kivizsgálása és szabályszerű megállapítása után akár deportálással, akár kitelepítéssel. Ez ellen senkinek szava nincsen és nem is lehet. De minden válogatás nélkül, kollektív alapon történô kitelepítés ellen a legkiáltóbban szót kell emelnünk, mert az ilyen kitelepítés -- történjék az bárminô címen -- embertelenség, az emberi jogok éles hangoztatása idején különösen az...'' A körlevél végén szomorúan bevallja, hogy, bár a hazai német kisebbség jajszavát eljuttatták mindenhová és ,,mindazokhoz, akik fellettünk hatalmat gyakorolnak, de alig van visszhang.''... ,,Az elvek, az emberi jogok és az emberszeretet védelmében azonban -- teszi hozzá -- még a pusztában kiáltónak szerepérôl sem enged lemondani kötelességünk és lelkiismeretünk...'' Nyugat-Németországban még ma is emlegetik, hogy a második világháború után Mindszenty bíboros -- és vele a magyar püspöki kar -- volt az egyetlen vezetô személyiség, aki nyíltan és bátran védelmébe vette a Hitler és a nemzetiszocializmus bűnei miatt üldözött német kisebbséget. ======================================================================== A keresztény magyar hazafi ,,Megrendítô és páratlan, -- mondta róla valaki -- hogy milyen büszkén és fájdalmasan szereti a nemzetét és a hazáját.'' Ugyanolyan büszkén és fájdalmasan, -- tehetjük hozzá némi túlzással - - mint ahogyan keresztény hitét és katolikus egyházát szerette. A kereszténység és a magyarság, az Egyház és a Haza már kora fiatalságában elválaszthatatlanul összefonódtak a gondolat- és érzelemvilágában. ,,Amikor én még kisdiák voltam -- emlékezik vissza -- és kongreganista tagavatásra álltam, ...a szívemet elfutotta a melegség, hitem és hazám egy tűzzé váló szeretete a Magyarok Nagyasszonyában.'' A történelmi Magyarország képét és emlékét melengetô szeretettel ôrizte a szíve mélyén. A magyar földet egy hatalmas misekehelynek látta. ,,A kehelyvölgy a magyar alföld, a kehely pereme a hegyláncolat köröskörül''. És ennek a kehely-Magyarországnak minden darabka földjét a sajátjának és minden lakóját a testvérének tekintette. Kötelezô tanulmányai mellett gimnazista és teológus korában sokat foglalkozott a magyar történelemmel és irodalommal. Beszédei, prédikációi és cikkei tele vannak magyar történelmi és irodalmi utalásokkal. És amikor a magyar földrôl, a magyar múltról, a magyarság hivatásáról és nagy férfi vagy nôi alakjairól beszélt, átszellemült az arca, megcsillant a szeme és költôi szépségű hasonlatok tolultak az ajkára. Az Egyházhoz való hűségrôl vagy a Mária-tiszteletrôl szólva is gyakran és szívesen emelte ki azoknak sajátosan és szépségesen magyar vonásait. Ennek a háttérnek az ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy határozottan és szenvedélyesen visszautasította a kommunistáknak és társutasaiknak múltat gyalázó propagandáját. ,,A magyar múltat -- mondta nekik -- ismerem. A süllyedt korszakok hibáit, az Isten törvényébe ütközô bűneit mélyen sajnálom. De emelt hangon mondom, a magyar történelem nem katafalk és nem szemétdomb....'' Ebben a múltat védô és gyakran idézô magatartásában nem vezette -- a szónak se szociális, se pedig demokratikus értelmében vett -- reakciós szándék. Ismételten kifejezésre juttatta, hogy helyesli az igazi demokráciát, a józan földbirtokreformot és a nép javát szolgáló szociális újításokat. De tiltakozni és védekezni akart az ellen a közvéleményt mérgezô szellemi maszlag ellen, hogy a magyar nép végre a Szovjet kegyébôl 1945-ben szabadsághoz és kultúrához jutott. Azokkal szemben, akik egyszerűen ki akarták radírozni történelmünkbôl az ezeréves magyar múltat, már bemutatkozó beszédében hangoztatta: ,,Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.'' ,,A jövôben nem alacsonyítjuk le magunkat -- mondta egyik prédikációjában -- azzal, hogy az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket....'' ,,Ahogy ôseink -- jelentette ki Egerben -- 30 nemzedéken át voltak, mi is vagyunk és leszünk katolikusok és magyarok...'' Különös gondját képezte az ateista és kommunista propaganda csábításának elsôsorban kitett fiatalság. Minden lehetô alkalommal kérte és figyelmeztette ôket: ,,Szeressétek az Egyházat és a Hazát!'' ,,Mindenütt merik szeretni a hazát, -- mondta az egyetemi hallgatóknak: mi magyarok is merjük szeretni a hazánkat és 1946-ban az Egyház és a Haza szeretete legyen a mi lelkünk üdve és hazánk feltámadása....'' Ebben a vonatkozásban legjellemzôbb és legmegrendítôbb beszédét 1946. november 28-án a pesti Szent Teréz egyházközség tanoncotthonának megáldási ünnepségén mondotta el. Miután az egybegyűltek elôtt hangot adott a felvidéki magyarok üldözése fölötti felháborodásának és bánatának, az inasgyerekekhez fordulva így folytatta: ,,Amikor ti otthont kaptok itt, akkor verik ki a Csallóközbôl útszéli barmokként a magyarokat, akik nektek vérség szerint és hitben is testvéreitek... A szenvedô magyarságra gondolva legyetek szilárd, rendíthetetlen magyar fiúk és semmiféle tekintetért a magyarságtokból ne engedjetek... És mivel a legerôsebb oszlopa a magyarságnak a katolikus hit: legyetek büszkén és rendületlenül katolikusok. Ez a két szárnya legyen a ti lelketeknek és valahányszor imádság száll el ajkatokról, mindig foglaljatok bele minden magyar embert, határon innen, határon túl és a ti szívetekben legyen ott minden magyarnak a fájdalma és kínszenvedése! Ebbôl a nagy magyar fájdalomegységbôl ne engedjetek soha senkinek a kedvéért!'' ======================================================================== A hercegprímás politikai szereplése Az esztergomi érsek római szentbirodalmi hercegi címe aránylagosan fiatal eredetű és sohasem jelentett többet puszta címnél. Mindszenty bíboros nem is sajnálta az elvesztését, amikor a pápa az ötvenes évek elején a fôpapoknak effajta világi titulusait idejétmúltaknak nyilvánította. Tényleges hivatalt -- egyházi és világi téren egyaránt - - jelentett a prímásság. Szent István rendelkezése és az ô szellemében alkotott késôbbi törvények szerint az esztergomi érsek nemcsak a magyar egyház feje volt, hanem egyúttal az ország elsô közjogi méltósága, elsô zászlósúra is, aki rangban mindenki mást megelôzôen a király, az elsô világháború után pedig a kormányzó után következett. Az ô joga volt a királykoronázás, ami nálunk ugyancsak több volt ünnepélyes formaságnál, mert általa lett a király a hatalom tényleges birtokosa. A koronázás után sem szűnt meg az érsek közjogi szerepe, mert az ô kötelessége volt arra vigyázni, hogy a király -- és annak kormánya -- megtartja-e a koronázási esküben vállalt fogadalmait. Az esztergomi érsekek ennek a legmagasabb magyar közjogi méltóságnak nemcsak a díszét viselték, hanem a terhét is vállalták. Nem egy közülök börtönt is szenvedett azért, mert nyíltan és bátran fellépett a királyi hatalom túlkapásaival szemben és megbélyegezte az ország érdekeinek elhanyagolását és a nemzet szabadságának a megsértését. Az új érsek mindjárt a kezdet kezdetén közölte az illetékes világi vezetôkkel és a közvéleménnyel, hogy nagy elôdjei példáját ebben a vonatkozásban is követni kívánja. Ez teszi érthetôvé a debreceni ideiglenes kormány miniszterelnökének, Miklós tábornoknak üdvözlôtáviratára adott válaszának azt az ígéretét, hogy ,,az ország elsô közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.'' És bemutatkozó prédikációjának azt a bejelentését, hogy: ,,Ha a balszerencse elmúltával a nemzet józansága hidat ver az örvény fölött, mint Pontifex, mint hídverô és több mint 900 év jogán az ország elsô zászlósúra, a Ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében.'' Már az elsô püspökkari körlevélben, amelyet az összeomlás után ô fogalmazott meg, nagy segítséget nyújtott a debreceni ideiglenes kormánynak azzal, hogy a híveket figyelmeztette, hogy ,,bár a kormány... ideiglenes, mégis egyedüli képviselôje kifelé a nemzetnek, befelé a rendnek, azért joggal követeli magának a kellô tiszteletet és engedelmességet mindenben, ami Isten parancsaival nem ellenkezik...'' Számos nyilatkozatában leszögezte, hogy a magyar katolikus egyház helyesli és támogatja a demokráciát és nem vágyik a régi idôk visszatérése után. Csak ,,arra vágyódik, --szögezte le többször is --, hogy minden téren szabadon működhessék, fejleszthesse intézményeit és biztosítva lássa minden híve számára az emberi jogokat...'' Amikor az ország közállapotának fokozatos romlását és a politikai rendôrség féktelen terrorját is bírálni kezdte, a kommunisták a politizálás vádját emelték ellene. A bíboros Pázmány szavaival utasította vissza a vádat. ,,Senki sem tilthat el attól, -- idézte a nagy elôdöt -- hogy nézeteimet az ország közügyeirôl szabadon elmondhassam. Kötelességem az ország jogai és szabadsága felett ôrködni.'' Pártpolitikai vonatkozásban nem foglalt állást. Az elsô háborúutáni választás elôtt nehezményezte ugyan, hogy lehetetlenné tették a Kereszténydemokrata Párt indulását, a második után pedig elítélte a Kommunista Párt választási visszaéléseit, de mindkét esetben tartózkodott az állásfoglalástól. Még a második választás elôtt -- taktikai okokból -- engedélyezett keresztény pártalakulatokkal szemben is megôrizte a semlegességét. Az emberi jogoknak lelkiismerete és magyar szíve által parancsolt és az Egyház érdekeinek prímási kötelességébôl eredô védelmén és képviseletén kívül tulajdonképpen csak két alkalommal nyúlt bele a nemzetgyűlés, illetôleg a kormány hatáskörébe. Az elsô alkalommal súlyosan kifogásolta, hogy a nemzetgyűlés idegen megszállók jelenlétében és a választók elôzetes informálása nélkül, puccs-szerűen, megváltoztatta az államformát. A második alkalommal pedig, mivel úgy látta, hogy a kormány nem veszi komolyan a béketárgyalásokra való felkészülést, szakértôk bevonásával memorandumot készített és azt -- mint a magyar katolikusok emlékiratát -- eljuttatta a nyugati világ minden illetékes tényezôjéhez. Az elsô esetben még a megfélemlített nemzetgyűlés többsége is helyeselte a lépését. A másodikban az egész nemzeti közvélemény mögötte állott. Az igen alapos és megfontolt memorandum érdekessége, hogy felveti egy, svájci mintára szervezendô dunavölgyi konfederáció gondolatát, amelyben ,,a határok elvesztenék politikai jelentôségüket.'' Addig pedig, amíg ez a nagyon kívánatos államszövetség megvalósulhat, -- javasolta -- leginkább az szolgálná a megbékélés ügyét, ,,ha minél tisztább nemzeti államok alakulnának ki a Duna völgyében...'' ======================================================================== Az egyetemes kereszténység ôrállója, és ébresztôje Mindszenty bíboros ,,büszke és fájdalmas'' magyarsága mellett, mint magyar keresztény nagyjaink majdnem mindegyike -- az egyetemes kereszténység ôrállójának és ébresztôjének is érezte magát korunk keleti veszedelme, az ateista bolsevizmussal szemben. Ô igazán jól ismerte a kommunizmust és a Szovjetuniót. Saját bevallása szerint az elsô magyarországi proletárdiktatúra alatt szerzett személyes tapasztalatai óta állandóan tanulmányozta a kommunizmus ideológiáját és annak moszkvai gyakorlatát. Éppen ezért megdöbbentette a nyugati szövetséges nagyhatalmak országaiban, különösen pedig az Egyesült Államokban a háború alatt bekövetkezett hangulatváltozás a Szovjettel szemben, ahol Roosevelt elnök egyenesen arról beszélt, hogy Oroszország Sztalin vezetésével a demokratizálódás útjára lépett és hogy a vallás és egyházüldözés is csökkenôben van. Ezzel a hamis, a nyugati világ közvéleményét halálos álomba ringatni alkalmas felfogással szemben a magyar egyházfô kötelességének tartotta felnyitni a szemeket és rámutatni arra, még pedig a magyar helyzet megismertetésével, hogy a kommunizmus istentelensége semmit sem változott, és hogy a szovjetimperializmus nemcsak Magyarország függetlenségét és a magyar nemzet szabadságát, hanem az egész kereszténységet és az egész nyugati demokratikus állami és társadalmi rendet is fenyegeti. Az egész magyar népnek -- és benne önmagának -- történelmi szerepét a legszemléletesebben abban a beszélgetésében foglalta össze, amelyet 1948. június 29-én a csehimindszenti családi otthonban folytatott egyik bizalmas munkatársával. Miután délelôtt a szombathelyi székesegyházban pécsi segédpüspökké szentelte egykori nagyrabecsült szemináriumi lelkiigazgatóját, Rogács Ferenc nagyprépostot, autóval hazatért édesanyjához, hogy néhány napot pihenjen. Nem a püspökszentelés fárasztotta ki, hanem az a kemény -- és sajnos sikertelen -- harc, amelyet hónapokon át vívott a kommunista hatalombitorlókkal szemben a katolikus iskolák megmaradásáért. Szép, csöndes nyári este volt. A jóságos Borbála asszony a nyitott pitvarban terített vacsorára. A viszontlátás öröme után csakhamar komolyra fordult a társalgás menete. Az aggódó édesanya elôhozta azokat az egyre durvuló támadásokat, amelyeket a marxista sajtó és rádió fia ellen intézett. És a végén azt kérdezte, hogy nem tehetne-e valamit az egyház és állam közti feszültség feloldására, amivel talán az életét is megmenthetné. A Prímás együttérzéssel hallgatta az édesanya fájdalmának megnyilatkozását, de nem szólt semmit, csak hosszan és gyengéden megszorította szülôanyja kezét, amikor az eltávozott, hogy a konyhában elmosogasson. Amikor négyszemközt maradtak, a papi munkatárs, régi káplánja, Dr. Vecsey József is arról beszélt, hogy a hitelvek feladása nélkül kövessen el minden lehetôt minél további hivatalbanmaradhatása érdekében. A Prímás erre megnyitotta a szívét és a következôket mondotta: ,,Ma nemcsak Magyarországról és a magyar katolicizmusról van szó, hanem az egész keresztény világról, a keresztény hitrôl és kultúráról. Mi, magyarok -- folytatta -- a történelem folyamán már máskor is voltunk abban a tragikus helyzetben, hogy -- önmagunk idôleges érdekeit félretéve -- szolgáltuk az egyetemes kereszténység ügyét. Régen, amikor nemzetünk nagy és erôs volt, fegyverrel teljesítette feladatát. Na nem vagyunk függetlenek. Katonai erônk sincs. Mégis -- hangsúlyozta ki -- helyt kell állnunk a kereszténység és az istentelen bolsevizmus harcában, hogy felriasszuk és figyelmeztessük az emberiséget a fenyegetô veszélyre. Ez a mi történelmi helytállásunk értelme. És ez mindenképpen fontosabb annál, minthogy átmenetileg, rövid idôre szóló, megalázó egyezkedések árán enyhítsünk valami keveset a saját sorsunkon.'' Két római látogatása alkalmával a pápát és a Vatikán vezetô személyiségeit is informálta a helyzetrôl. A második alkalommal arra is keresett és talált lehetôséget, hogy a vele együtt bíborossá kreált négy amerikai fôpapnak is megmagyarázza, hogy mennyire téves Washington hivatalos álláspontja a szovjetkommunizmus színváltozását illetôleg. Az ottawai Mária-Világkongresszuson és a rákövetkezô kanadai és USA- beli körútján is sok egyházi és világi vezetôvel, újságíróval, rádió- és televíziókommentátorral beszélt errôl a sorsdöntô kérdésrôl. A hatás nem is maradt el. Visszatérte után joggal mondhatta, hogy ,,a világ katolicizmusa látja, hogy itt Magyarországon élô és tevékeny hit van és hogy a magyar katolicizmus rendíthetetlenül halad a Krisztus által megjelölt úton...'' Arról nem beszélt, hogy egész útja alatt mint hitvallót és szabadsághôst ünnepelték. A Kreml urait és budapesti csatlósaikat meglepte a Hercegprímás útjának rájuk kedvezôtlen visszhangja. Többé nem is engedték meg, hogy az országot elhagyja. A Bíboros azonban szabadsága utolsó napjáig megtalálta az útját-módját annak, hogy a nyugati világot hazája és népe napról-napra rosszabbodó sorsáról, valamint a szovjetmegszállók és az ô kegyükbôl zsarnokuralmat gyakorló kommunisták viselkedésérôl értesítse. ======================================================================== Kádár János megbízatása A kettôs -- orosz és kommunista -- ellenség a szovjetmintájú, csak a szorosan vett templomi kultuszra korlátozott egyházi élet, valamint a népköztársaság szép jelzôje mögött megbújó kommunista kisebbségi diktatúra megvalósítása legfôbb akadályának Mindszenty személyét tekintette. Már veszprémi püspöksége alatti viselkedése meggyôzte ôket arról, hogy a hitlerizmus elleni harc bátor hôse a sztalinizmusnak se lesz szekértolója. Hercegprímási méltóságának nagy tekintélye és személyének rendkívüli népszerűsége miatt óvatosan, de szisztematikusan készítették elô a likvidálását. A politikai rendôrségen éppenúgy, mint a szovjetparancsnokság kémelhárító osztályán, külön erre a célra szervezett csoport foglalkozott ,,a Mindszenty személye és a köréje gyűlt reakciós kör'' tevékenysége elleni harc irányításával. Mindenekelôtt ,,pókok szorgalmával'' kiépített kémhálózattal vették körül. A posta felbontotta a leveleit és lehallgatta a telefonbeszélgetéseit. Fényképezték és listára vették a látogatóit. Rendszeres jelentéstételre kényszerítették az érseki iroda egyik tisztviselônôjét. A rendôrség kopói nemcsak vidéki hivatalos útjaira, hanem még a szülôfalujába is elkísérték. Bebámészkodtak az utcai ablakon át a szobába, ahol édesanyjával beszélgetett és utánalopakodtak a temetôbe, ahol édesapja sírjánál imádkozott. Nyisztor Zoltán prelátus, a neves író, ,,Vallomás magamról és kortársaimról'' című könyvében megrázó színekkel írja le, hogy a magyar politikai rendôrség, illetôleg az orosz kémelhárító központjában, az Andrássy út 60-ban és a Vilma királynô út egyik villájában milyen kegyetlen és pokoli eszközökkel próbálták ôt is beleállítani a Prímás elleni kémkedés szolgálatába. Megkísérelték, de sikert nem értek el vele, hogy éket verjenek a Prímás és a püspöki kar közé. Az alsópapság fellázításának a terve is kudarcba fulladt. A világi társutasokból szervezett ,,haladó katolikusok'' kis csoportjának a hangoskodása is visszhang nélkül maradt. Se az egyházi intézményekre mért sorozatos csapásokkal, se a teljességgel marxista kézben lévô sajtó és rádió napról-napra növekvô és durvuló gyalázkodásával nem tudták a Prímás ellenállását megtörni és népszerűségét csökkenteni. Édesanyjának, barátainak és híveinek aggodalmára, hogy bátor és megalkuvásnélküli kiállásáért esetleg drága árat kell fizetnie, 1946. szeptember 21-én a szegedi Dómtéren adta meg a választ, amely így hangzott: ,,Ami az én szerény személyemet illeti, nem tekintem magamat egyébnek, mint a nemzet és népem szolgálattevôjének. Ezt a szolgálatot teljesíteni akarom, akármilyen árat követeljen is...'' A fizetés ideje el is következett. Rákosi Mátyás, ,,a kis magyar Sztalin'', hirhedt ,,szalámitaktikájá''- val két és fél év alatt sorra eltávolította a közélet porondjáról a gerincesen viselkedô és egy bizonyos határon túlmenni nem hajlandó polgári és szociáldemokrata politikusokat. A kulcspozíciókba helyezett megbízható pártemberei gondoskodtak arról, hogy a minisztériumokból, a hadseregbôl és a rendôrség kötelékébôl is eltűnjenek a ,,reakciós'' elemek. A kulturális és gazdasági élet államosításával elérte, hogy mind a szellemi, mind pedig a fizikai dolgozók függô helyzetbe kerültek az állammal, illetôleg az államot irányító és ellenôrzô kommunista párttal szemben. 1948 elején Moszkva és a megszálló szovjethadsereg bizalmi embere már olyan biztosnak érezte magát a hatalom nyergében, hogy nyíltan bejelentette a Hercegprímással való leszámolás szándékát. A megokolás így hangzott: ,,A magyar demokrácia nem tűrheti tovább a papi ruha és a bíborosi pompa mögött megbúvó kémek, árulók, valutasíberek és fasiszták üzelmeit...'' Egyidejűleg utasította Kádár János belügyminisztert, hogy minden rendelkezésére álló eszköz felhasználásával készítse elô Mindszenty eltávolítását a magyar katolikus egyház élérôl. Kádár, aki késôbb maga is Rákosi áldozata lett, hűségesen teljesítette pártvezére parancsát. Az ô rendelkezéseit követve követelte az utcára kihajtott ifjúság Mindszenty halálát, írták alá a hivatalok és az államosított üzemek szellemi és fizikai dolgozói a Prímás lemondását sürgetô íveket, harsogták a népgyűlések szónokai és írta a marxista sajtó, hogy a reakciós Mindszenty a nép ellensége és hangoztatták a kommunista és társutas képviselôk a nemzetgyűlésben, hogy az állam és egyház megegyezésének egyetlen akadálya a Bíboros személye. És mialatt ez az emberhajszának is beillô pszichológiai elôkészítés folyt, az ugyancsak Kádár minisztériuma alá tartozó politikai rendôrség szorgalmasan gyűjtötte -- és még szorgalmasabban hamisította -- a Mindszenty bűnösségét bizonyító dokumentumokat és kereste munkatársai között a koronatanúnak felhasználható személyt. Több sikertelen kísérlet után végre azt is megtalálták a Prímás személyi titkárában, Zakar Andrásban, akit 1948. november 19-én reggel az utcán négy civilruhás politikai rendôr minden megokolás nélkül autóba tuszkolt és elrabolt, hogy a megfelelô gyötrelmes testi és lelki elôkészítés után majd vádlóként léptethessék föl a fônöke ellen. Egy hónappal késôbb a politikai rendôrség házkutatást tartott az érseki palotában. A csonttá és bôrré soványodott és eszelôsen viselkedô Zakar titkár vezette ôket végig az épületen. Távozásukkor magukkal vitték Bóka Imre számvevôt és Fábián János levéltárost is. És magukkal vittek a levéltárból egy, okmányok megôrzésére és a porosodás elleni megvédésére szolgáló, hengeralakú fémtokot is. Amint a tárgyaláson kiderült, azért volt rá szükségük, hogy abba helyezhessék el a prímási államellenes összeesküvést bizonyító hamisított dokumentumokat. Az ötórás házkutatás alatt a Bíboros édesanyjával és három papi munkatársával a rezidencia kisebédlôjében imádkozott. Tulajdonképpen már hetekkel a letartóztatása elôtt fogoly volt. Az érseki palotához vezetô utakat az oda kirendelt rendôrök ellenôrizték és minden oda igyekvôt igazoltattak. Igazoltatták a püspöki kar tagjait is, akiket a kardinális azért kéretett magához, hogy búcsút vegyen tôlük. Ezen az utolsó, általa vezetett értekezleten a magyar fôpásztorok -- a házigazda távollétében -- szolidaritásukról biztosították az érsekprímást és visszautasították az ellene emelt vádakat. Az értekezlet végén Mindszenty arra kérte püspöktársait, hogy bebörtönzése után se írják alá ,,az Egyházra rákényszeríteni próbált megegyezést''. ,,Ajánlottam nekik, -- emlékezik vissza -- hogy inkább mondjanak le a papság fizetésérôl, az államsegélyrôl és bízzanak a magyar népben; az nem fogja cserbenhagyni papjait. Szegények lehetünk, -- intette ôket -- de függetlennek kell maradnunk. Az az Egyház, -- mondta nekik prófétai elôreérzéssel -- amely nem független, az ateista államban csak rabszolgaszerepet tölthet be.'' A papságtól és a szerzetesrendek tagjaitól körlevélben vett búcsút. ,,A helytállás terén -- írta nekik -- a példaadásra mindenkit megelôzôen a papok, a szerzetesek és apácák hivatottak. Hitvallásunk -- figyelmeztette ôket -- semmi kétséget sem hagyhat a hívek, a másvallásúak és a hitetlenek számára.'' A társutas Dinnyés Lajos miniszterelnökhöz intézett levelében és a nemzethez intézett utolsó szózatában megcáfolta az ellene emelt vádakat és megbélyegezte a hatóságilag irányított tüntetôkampányt. Szózatának örökszép befejezô sorai így hangzottak: ,,Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellet a magam sorsa nem fontos.'' Szinte hihetetlennek tűnik, hogy ezekben az apokaliptikus napokban még arra is volt gondja és lelkiereje, hogy a bolsevizmussal szemben a vallási szabadságért és az emberi jogokért folytatott hároméves harcának dokumentumait Nyugatra kijuttassa. ======================================================================== A hosszú vértanúság kezdete A szenteste és Karácsony ünnepe a vihar kitörését megelôzô feszültség hangulatában telt el. 1948. december 26-án, az elsô keresztény vértanúnak, Szent István diákonusnak az ünnepén délután öt órakor Mátrai irodaigazgató kíséretében lement a kertbe, hogy szokásos napi sétáját elvégezze. Mindkettôjüknek feltűnt, hogy a házat ôrzô fiatal farkaskutya csatlakozott hozzájuk és lépésrôl-lépésre követte ôket. A séta befejezése után az épületbe is utánuk ment. Amikor a folyosón egymástól elváltak, az állat a Prímással maradt és elkísérte egészen a szobája ajtajáig. Ott felágaskodott és két lábát a gazdája vállaira téve fejével az arcához simult. ,,A hűségével megérezte, -- írja a Bíboros - - hogy ez volt Esztergomban az én utolsó sétám...'' Amikor ez történt, a politikai rendôrség Mindszenty-csoportja a hirhedt Décsi alezredes vezetésével már útban volt a Magyar Sion felé. Esztergomnak 79. érseke, amikor -- úgy esti félkilenc óratájban -- a palota kapuja elé járó rendôrbusz motorjának a zúgását meghallotta, felkelt az imazsámolyról és a szoba közepére állva fogadta az ajtót kopogás nélkül belökô, a Moszkvában politikai rendôrtisztté átképzett volt telekügynököt és rendôreit. ,,Azért jöttünk, mondta köszönés nélkül a hívatlan vendég, hogy önt letartóztassuk.'' A Prímás nem méltatta válaszra a betolakodót. Szó nélkül a szekrényhez lépett, kivette belôle a télikabátját, kezébe a breviáriumát, a papi imakönyvét és a rendôrgyűrűtôl körülvéve megindult a lépcsôház felé. Rövid, háromesztendôs esztergomi élete egy drámai jelenettel zárult le. A szomszédságában lakó Borbála asszony, amikor a késôesti csendet megzavaró jövésmenésre felfigyelve kinézett a folyosóra és fiát meglátta a rendôrök között, felsikoltott: ,,Hová visznek édesfiam? Én is veled megyek.'' A Hercegprímás közeledni akart hozzá, hogy forrón szeretett édesanyjától, gyerekkora óta legjobb barátjától, bizalmasától és tanácsadójától búcsút vegyen. Nem akarták engedni. Erre erôszakkal kitépte magát a rendôrgyűrűbôl, megcsókolta öreg édesanyja kezét, arcát és mindaketten sírtak. A jelenet azonban csak néhány percig tartott. A türelmetlen kommunista embervadászok letépték anyja keblérôl, letuszkolták a lépcsôkön és belelökték a kapualjban álló, lefüggönyözött rabszállító autóba. Már sötét éjszaka volt, amikor az ÁVO központjába, az Andrássy út 60.- ba, a borzalmak házába megérkeztek. ,,Te kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk!''... Ezekkel a szavakkal fogadta a társai által Gyula bácsinak szólított, kövérkés ôrnagy, aki egy sánta rendôr segítségével levetkôztette és darócruhába öltöztette. A cella, amelybe vezették, fűtetlen, levegôtlen, piszkos helyiség volt, amelyet meg kellet osztania az öttagú ôrséggel: a szobaparancsnokkal, egy régi 19-es kommunistával és négy, még sihederkorú beosztottjával, akik trágár és mocskos beszédekkel szórakoztatták és tartották ébren az ôrzésükre bízott fôpapot. Másnap reggel, 1948. december 27-én Kádár János belügyminisztériumának a sajtóosztálya a következô nyilatkozatot adta ki: ,,Mindszenty esztergomi érseket a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, hazaárulás, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja miatt a rendôrhatóság ôrizetbe vette.'' Kádár János nyilatkozata azonban se otthon, se a szabad Nyugaton nem talált hitelre. Annál nagyobb visszhangja lett Mindszenty József egyidejűleg közzétett, elôre elkészített nyilatkozatának, amelyet lezárt borítékban már napokkal elôbb átadott az esztergomi fôkáptalannak, illetôleg egy bizalmas emberével kiküldött Bécsbe. A jellegzetes Mindszenty-stílusban készült írásbeli üzenet rövid, markáns mondataival közölte a magyar néppel és a világ közvéleményével, hogy mindaz, amivel rágalmazzák és aminek az alapján majd a ,,néptörvényszék''-nek csúfolt kommunista vészbíróság el fogja ítélni, szemenszedett valótlanság. A szűkszavú szöveg egyben azt is bizonyítja, hogy teljességgel tisztában volt azzal, hogy minek néz elébe. ,,Nem vettem részt -- írta -- semmiféle összeesküvésben. Nem mondok le érseki székemrôl. Nincs vallanivalóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és azt semmisnek nyilvánítom.'' ======================================================================== A vizsgálati fogság és az ítélet A vizsgálati fogság és a népbírósági tárgyalásra való elôkészítés öt hétig tartott. Rögtön az elsô éjjel kezelésbe vették. A kihallgatást, amelyen hat rendôrtiszt volt jelen, Décsi alezredes vezette. Mindszenty tagadta az ellene emelt vádakat és a négyórás kihallgatás után megtagadta a vallomását meghamisító jegyzôkönyv aláírását. Még azután sem volt hajlandó az aláírásra, miután Décsi fenyegetô hangon figyelmeztette, hogy: ,,Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ôk akarnak, hanem azt, amit mi akarunk.'' A vádlott makacsul hallgatott és nem volt hajlandó a tollat kézbe venni. Erre az alezredes kiadta a parancsot: ,,Tanítsátok meg vallani!'' Visszavitték a cellájába és miután meztelenre vetkôztették, megkezdôdött a ,,tanítás''. Az elsô tanítója egy magát volt partizánnak nevezô, ,,magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendôrtiszt volt, aki beszélt ugyan magyarul, de az arca nem volt magyar.'' A Hercegprímás elfordult tôle, mire az neki futott és csizmás lábával teljes erejébôl belerúgott a födetlen gerincébe. Aztán luciferi kéjjel az arcán odaszólt a fal tövébe zuhant áldozatnak: ,,Életem legboldogabb pillanata volt ez!'' A partizánt egy ôrnagy követte, aki a letartóztatásánál is jelen volt. Ez a nem kevésbé kegyetlen alak gumibotjával addig verte az Andrássy út legelôkelôbb foglyát, amíg az eszméletlenül össze nem esett. Miután fellocsolták és felöltöztették, visszavitték a kihallgatási terembe, ahol Décsi újra felszólította a jegyzôkönyv aláírására. Újra nem-mel válaszolt. Erre másodszor is megbotozták. Hiába. A harmadszori felszólításra is tagadólag válaszolt. Erre az ôrnagy, akit a Bíboros emlékirataiban ,,a kínzó''-nak, vagy ,,a kínzóm''-ként emleget, harmadszor is megbotozta. Végsôkig kimerülten vánszorgott vissza a cellájába, ahol azonban újabb gyötrelem várta, mert lefeküdni nem engedték. Ha pedig ülve elszunnyadt, durva oldalbalökésekkel felébresztették. Az aludni-nem- engedés ugyanis a beismerô vallomásra való elôkészítés szerves részét képezte. ,,A kínzó'' nemcsak a testi gyötrelmek, hanem, a lelki fájdalmak okozásának is mestere volt. Az egyik éjjel -- emlékezik vissza a szenvedô alany -- csak ketten voltak egy nagy és üres teremben. Az ôrnagy meztelenre vetkôztette és aztán feltette neki az elsô kérdést. A Prímás nem adott rá választ. A megismételt kérdés is válasz nélkül maradt. Az áldozat makacsságától feldühödött poroszló ekkor egyik kezében egy kinyitott, hosszú késsel, a másikban a gumibottal a terem közepére állt és parancsot adott a rabnak, hogy fusson körbe. A Bíboros ügetni kezdett, mint a lovak a lovardában. És közben a meztelen hátára és a lágyékára sűrűn hullottak az ütések. ,,A kínzó'' idôközönként abbahagyta az ütlegelést, de csak azért, hogy a testi fenyítésrôl áttérhessen a lelki gyötrésre. ,,Szétverlek, felaprítlak reggelig, hulládat darabonként a kutyáknak vetem és a csatornába dobom. Mert -- tette hozzá diadalittasan -- most mi vagyunk az urak!'' Éjfél utáni két vagy három óráig tartott ez a szörnyű testi-lelki tortúra. De eredményt nem hozott. A vádlott konokul hallgatott. Ekkor az embertelen pribéknek borzalmas ötlete támadt. ,,Ha nem vallasz, -- tegezte le az egyházfôt -- hajnalra ide szállíttatom az anyádat. Meztelenül állítalak eléje. Anyádat megüti a guta, de meg is érdemli, mivel téged hozott a világra. Te leszel a gyilkosa!'' Erre az ördögi fenyegetésre a Hercegprímás arca eltorzult és véresrevert hátán végigszaladt a rémület verítéke. De továbbra is hallgatott. Eredménytelen maradt a három, szintén kegyetlenül megkínzott papi munkatársával való szembesítése is, akiknek a nevében Zakar titkár mondta el a betanított szöveget, hogy nincsen értelme a tagadásnak, mert a hatóságok mindent tudnak. Ez a késedelem azért volt kellemetlen Kádár Jánosnak, mert már a lefogatás utáni harmadik napon közöltette a sajtóval, hogy Mindszenty József a bizonyítékok súlya alatt megtörve beismerte az összeesküvés, a hazaárulás, a kémkedés és a valutával való üzérkedés bűntettét. Ezután a blamázs után Péter Gábor, az ÁVO feje, ez a kárpátaljai kis szabósegédbôl rendôraltábornaggyá avanzsált gnómszerű alak, megszigorította és meggyorsította Mindszentynek a népbírósági tárgyalásra való elôkészítését. A testi és lelki kínzásokon és az aludni-nem-engedésen kívül kábítószereket kevertek a levesébe és a naponta vizitáló fogházorvos akaratbénító tablettákat írt neki elô, amelyeket az ôrök elôtt kellet bevennie. A hatás nem is maradt el. A barátai és munkatársai által akaratzseninek ismert férfi ellenállóereje két hét múltán gyengülni kezdett. Most már ritkábban verték az éjjeli kihallgatások közben, mert ritkábban makacskodott. Apátia és a megváltozhatatlanba való beletörôdés kerítette hatalmába. Ahogy múltak a napok, úgy lett egyre fáradtabb, engedelmesebb. Eltűnt az önérzete és félelemérzetek gyötörték. ,,Ekkor már -- írja -- azzal sem sokat törôdtem, hogy az elém tett szöveg az én vallomásomat tartalmazza-e.'' Az elôkészítés sikerének a jellemzésére talán semmi sem alkalmasabb, mint annak a megemlítése, hogy az a Mindszenty, aki az elsô hetekben minden kihallgatáson követelte, hogy engedjék hozzá az ügyvédét, az utolsó napokban beleegyezett abba, hogy a tárgyaláson egy olyan kommunista védô képviselhesse, aki az ügyész mellett a második vádló szerepét játszotta. A tárgyalás napjának reggelén, 1949. február 3-án gondosan meg kellett mosakodnia, szép simára borotválták, vadonatúj papi civilruhába öltöztették és ujjára húzták a püspöki gyűrűjét. A moszkvai koncepciós, elôre kitervelt, perek mintáját utánzó és mindössze három napig tartó népbírósági tárgyalás végén a fôvádlottat és egyik társát életfogytiglani fegyházra ítélték. A többiek közül kettô 15 évi, egy 10 évi, egy pedig 3 évi fegyházbüntetést kapott. Papi munkatársainak az ügyét -- Zakarénak a kivételével -- külön tárgyalták. Szakemberek véleménye szerint a Hercegprímás és társai elítélésére még akkor sem lett volna megfelelô jogalap, ha kikényszerített beismerô vallomásaik az igazságot tartalmazták volna és ha az ügyészség által prezentált dokumentumok valódiak és nem hamisítottak lettek volna is. A reméltnek az ellenkezôjét érte el a kommunista propaganda a tárgyalásról közölt fényképekkel is. Aki -- akár otthon, akár külföldön -- meglátta a vádlottak padján összetörten, félénk gyerekként, térdeire fektetett tenyerekkel, elôrehajtott fejjel és tágranyílt szemekkel a náciból kommunistává vedlett Olti tanácselnök kérdéseire figyelô egyházfôt, annak nem kellet többé bizonyítani, hogy az öthetes elôkészítés alatt testileg és szellemileg egyaránt emberronccsá tették. A szovjetmegszállás és kommunista terror alatt szenvedô magyar nép dermedt némasággal vette tudomásul az ítéletet. A szabad világ azonban -- élén a Mindszenty kardinálist igen nagyra becsülô XII. Piusz pápával és a demokratikus országok államférfiaival -- éles és hangos kritikával illette. A Mindszenty-per az UNO közgyűlését is foglalkoztatta. Az egész világközvéleményt képviselô testület -- a Szovjet és csatlósainak tiltakozásával nem törôdve -- a magyar egyházfô elleni ítéletet nemzetközi sérelemnek nyilvánította. Valószínűleg ennek az általános világfelháborodásnak volt köszönhetô, hogy az elítéltet a tárgyalóterembôl nem azonnal a fegyházba, hanem a Gyűjtôfogház rabkórházába szállították. Az egyébként piszkos és poloskás kórházi cellának az Andrássy út 60. pokoli viszonyai után megvolt az az elônye, hogy az ôrség nem a szobában, hanem az ajtó elôtt tanyázott. Kimondhatatlanul nagy örömet jelentett az orvosi kezeléssel kábultságából lassan magához térô férfiú számára, hogy sok-sok kilincselés és könyörgés után végre 76 éves öreg édesanyja is meglátogathatta. ======================================================================== Négy év a névtelen fegyházban Amikor Borbála néni 1949. november 25-én negyedszer jelent meg a Gyűjtôfogház kapujában és felmutatta a kéthavi látogatásra szóló engedélyt, csak annyit közöltek vele, hogy az engedély érvénye lejárt. Azt azonban elhallgatták elôtte, hogy rabfiát már hat héttel elôbb elvitték onnan. A Hercegprímásnak sem mondták meg, hogy hova viszik, amikor a gondosan lefüggönyzött rabszállító autóba beültették. Késôbb se tudta meg, élete végégig titok maradt elôtte, hol volt és mi volt a neve annak a fegyháznak, amelyben négy keserves éven át raboskodott. A fegyôröknek ugyanis szigorúan meg volt tiltva, hogy idevágó kérdéseire válaszoljanak. Csak sejtette, hogy új kényszerlakóhelye valahol a fôvároson kívül, de attól nem messze lehetett. Az épületrôl magáról azt írja, hogy ,,az ôszi napsütésben nem hatott olyan csúnyának kívülrôl, mint amilyen visszataszító volt belülrôl. Kínai falnak is beillô kôkerítése azonban félelmetessé tette az összbenyomást.'' Fegyencélete azzal kezdôdött, hogy letépték róla a papi civilruhát, elvették az óráját és a rózsafüzérjét. A magánzárka, amelybe betuszkolták, kicsi, nyirkosfalú helyiség volt. Az ágylepedôn vastagon állt a piszok. A falakat ocsmány pingálmányok ,,díszítették.'' Alig zárult be mögötte a vasalt faajtó, a kukucskalyuk elôtt egymást váltották az ôrség tagjai és gúnyos megjegyzésekkel halmozták el. Amikor emiatt a parancsnoknak panaszkodott, az ráförmedt: ,,Ne szemtelenkedjék! Felejtse el, ki és mi volt eddig! Jól vigyázzon, mert van ám ennél a cellánál rosszabb hely is a kazamatákban!'' A kazamatákat nem ismerte meg. A celláit azonban gyakran kellett változtatnia. Testileg a legnagyobb szenvedést az jelentette az egész életében sokat dolgozó és keveset alvó fôpap számára, hogy este hét órától reggel ötig tíz órát sötétben fekve kellett eltöltenie. Még pedig ,,szabályos alvás''-ban. Ami azt jelentette, hogy úgy kellett feküdnie, hogy a kémlelôlyukon át bevilágító ôr láthassa az arcát és a kézfejeit a takaró fölött. Ha arcát a fal felé fordította, vagy kezét a metszô hideg és a poloskák elôl a takaró alá rejtette, az ôr felrázta és kemény hangon a szabály betartására figyelmeztette. Legnagyobb lelki megrázkódtatása és megalázása egyik ismeretlen rabtársának a kivégzésével volt kapcsolatos. A cellájának dróthálós ablaküvegébe kapart kis résen keresztül volt szemtanúja az akasztásnak. Az áldozat magasabbrangú személyiség lehetett, mert a kivégzését nemcsak az ÁVO egész vezérkara, hanem -- mint hamarosan megtudta -- egy kommunista államtitkár is végignézte. Amikor a hóhér az akasztófa alatt alsóneműben álló, középkorúnak látszó férfi nyakára hurkolta a kötelet, a nézôk egy része hangosan nevetni kezdett. A hahotájukat azonban túlharsogta az áldozat hangja: ,,Ártatlanul halok meg!'' A Hercegprímás még a látottak hatása alatt volt, amikor két rendôrtiszt lépett a cellájába és az egyik köszönés nélkül rászólt: ,,Az államtitkár elvtárs elrendelte elôvezetését az emeleti terembe. Figyelmeztetem, hogy tisztességesen viselje magát, mert különben büntetést kap.'' A darócruhás bíboros a teremben terített asztal mellett lakomázva maga elôtt látta mindazokat, akik néhány perccel elôbb még az ismeretlen fegyenctárs akasztásán örvendeztek. A fegyencként eléjük álló egyházfô láttára újra nevetni kezdtek. Életének ezekrôl a megalázó perceirôl így számol be: ,,Az államtitkár végül int s még mindig el-elnevetve magát azt kérdezi: Maga a Mindszenty? Hallgatok. Egészen jól áll magának ez a ruha! -- jegyzi meg s újra fölnevet és a többiek vele hahotáznak. Van valami kívánsága? -- kérdi késôbb. Némán hallgatok. Jól van ez így, -- mondja -- most a nép az úr! A pápa is nemsokára a maga sorsára jut!'' A fegyenc-prímás ezt a megjegyzését és fenyegetését se méltatta válaszra. Az államtitkár bosszúsan intett, hogy vezessék el. A megalázott fôpap cellájába visszatérve leborult a földre és hálát adott az Istennek, hogy része lehetett a Heródes elé idézett Üdvözítô sorsában. A szigorított magánzárkai életnek keserves kilenc hónapja után nagy eseménynek számított, hogy olvasnivalót kapott a rabkönyvtárból. Még nagyobb örömet jelentett a számára, hogy visszakapta a rózsafüzérjét és a papi imakönyvét. Mindenekfelett pedig az, hogy a cellájában való napi misézésre is engedélyt kapott. 1950. június 16-a, Jézus Szíve ünnepe óta, amikor hosszú hónapok után újra misézhetett, a szentmise képezte napirendje középpontját. A kis asztalkánál, amelyet oltárnak használt és az oltárképként szereplô és a töviskoronás Krisztust ábrázoló képecske elôtt hosszan, elmélkedve misézett. A gonoszabb természetű ôrök gúnyolódásai sem tudták megzavarni az áhítatát. Különös véletlen folytán azon a napon, amelyen elôször misézhetett, a hatóságokat szóban és írásban szakadatlanul ostromló öreg édesanyja is értesítést kapott, hogy meglátogathatja a fiát. Arra azonban, hogy senki se tudja meg, hol tartják fogva a magyar egyház fejét, annyira vigyáztak, hogy a találkozás idejére átvitték a váci fegyházba. ,,A találkozás -- írja -- kirakatszerű volt. Levonták rólam a szeges bakancsot, az immár gôzös-büdös darócot, rendkívüli idôben simára borotváltak, fekete civilbe bujtattak, kalapot is adtak, sôt a raktárból zsebórámat és a fôpapi gyűrűt is rámparancsolták. Ez az utolsó pillanatban a zsebbe került, mert nem akartam segíteni a világcsalást.'' A látogatás után a jó édesanya örömmel újságolta egyik ismerôsének: ,,Él a fiam. Hála Istennek, meggyógyult.'' A soványságát azzal próbálta megmagyarázni, hogy bizonyára a fegyházban is böjtöl és engesztel. Az okos és jószemű parasztasszony ezúttal tévedett. A soványodás igazi oka régi pajzsmirigybajának a visszatérte volt. A legyöngült szervezetben hamarosan más betegségek is jelentkeztek. Súlyos, görcsökkel, lázzal, fáradtsággal, lehangoltsággal és gennyes kiütésekkel járó örvsömört kapott, amely az egyébként is álmatlanságban szenvedô rab számára lehetetlenné tette az éjjeli pihenést. 1954 elején már a tüdejében is fájdalmat érzett. Félév múltán, amikor az édesanyja újra meglátogathatta, már csak árnyéka volt önmagának. 82 kilós testsúlyának a felét elvesztette és kedélyileg is igen nyomott állapotban volt. Közeledni érezte a halált. Ebben az érzésében megerôsítette egy hivatalos irat is, amelybe beletekinthetett, amikor az orvosi rendelôben néhány percre egyedül hagyták. A véletlenül, vagy szándékosan ott felejtett iratban az állt, hogy kormánykörökben közeli halálával számolnak. ======================================================================== Sztalin halála után Hogy mégis életben maradt, azt a kegyetlen bolseviki diktátor halála után Magyarországon is megindult desztalinizációs politikának köszönhette. Rákosi Mátyás, ,,Sztalin leghűségesebb tanítványa'' a párt vezetését ugyan megtarthatta, de a miniszterelnökséget át kellett engednie a mérsékelt és humánus Nagy Imrének. A politikai rendôrség élérôl eltávolították a szadista Péter Gábort és a ,,névtelen fegyház'' is új parancsnokot kapott. Az új parancsnok 1954. május 12-én este meglátogatta a cellájában súlyos betegen fekvô bíborost. A rabfôpap nem kis meglepetésére a magasrangú kommunista rendôrtiszt igen udvariasan viselkedett és -- többek között -- beismerte, hogy az utóbbi évek során sok minden történt a magyar egyház fejével, ,,ami nem volt rendjén.'' Sztalin haláláról és a magyar belpolitikában történt változásról azonban nem beszélt. A látogatást követô napon átszállították a Gyűjtôfogház rabkórházába, ahol ezúttal jó elhelyezést, tápláló kosztot és gondos ápolást kapott. Vékási ôrnagy, az ôrség parancsnoka, ,,elfogadható viselkedésű ember'' volt. Arra azonban nagyon vigyáztak, hogy senki ne tudjon az ottlétérôl. A kertben ,,spanyolfalerdô mögé rejtve'' fektették és amikor sétára vitték, az egész épületben ablakbecsukást rendeltek el. Mégis sikerült megtudnia a helyzetében történt kedvezô változás okát. Az informátora egyik papja és vele együtt életfogytiglani fegyházra ítélt vádlott-társa, Dr. Ispánki Béla volt. Ispánkinak, aki rabmunkásként dolgozott a kórházban, egyik rabtársa, egy volt rendôrtiszt, elmesélte, hogy -- mialatt a Bíborost sétára viszik -- ô takarítja a celláját egy fiatal fogházôr felügyelete alatt. Az ôr azonban -- mondta -- az idô legnagyobb részét a portán tölti, ahol udvarol a szolgálatot teljesítô csinos ápolónônek. Ennek a helyzetnek az ismeretében Ispánki apró betűkkel, WC-parírra írva, összefoglalta az új rabok által kívülrôl behozott híreket és ezt a ,,rendkívüli információt'' -- a takarító rabtárs becsempészte a Hercegprímás szobájába. Néhány nap múltán újabb összefoglaló jelentést küldött. Azt azonban a Kardinális már nem kapta meg. A szerelmes ôrt ugyanis leváltották és a szabályokhoz szigorúan ragaszkodó utódja egy pillanatra sem hagyta magára a takarító rabot. Az Ispánkitól kapott információ egyszerre megoldotta azt a rejtélyt, amin sokat töprengett, hogy ki lehet az a Keleti József, akinek a halálhírét édesanyja, mintha csak egy csehimindszenti férfirôl lenne szó, legutóbbi látogatásakor szintén megemlítette. Az okos öreg parasztasszony így játszotta ki az ellenôrt, aki minden esetben figyelmeztette, hogy csak családi és személyi eseményekrôl beszélhetnek. Tehát meghalt Sztalin. Ezért a változás. A változás különösen feltűnôen mutatkozott meg a rabkórház fôorvosának a viselkedésében. ,,Elôször -- írja a Prímás -- arra próbálták rávenni ôt is, hogy csak rendôri ellenôr jelenlétében kezeljen. Ô azonban kijelentette, hogy így nem vállalja orvosi kezelésemet. Engedniök kellett s állapotomban javulás kezdôdött...'' A javulás azonban átmenetinek bizonyult. Néhány hónap múltán egészsége újra romlani kezdett. Egyáltalán nem tudott aludni, a teste megduzzadt, kiütései támadtak, erôsen lesoványodott és a látása annyira meggyöngült, hogy szemüveggel sem tudott olvasni. Egyidejűleg a politikában is újabb fordulat állott be. Rákosinak még egyszer sikerült a hatalmat a kezébe kerítenie. A desztalinizációs intézkedései miatt igen népszerűvé vált Nagy Imrét lemondásra kényszerítette és helyette saját bizalmi emberét, a fiatal Hegedűs Andrást ültette a miniszterelnöki székbe. A puccs miatt az egész ország felzúdult. A jobbérzésű kommunisták is nyíltan Rákosi ellen fordultak. Ebben a feszült belpolitikai atmoszférában igen kellemetlen lett volna a ,,kis magyar Sztalin'' számára, ha az általa agyongyalázott, megkínzott és életfogytiglani fegyházra ítélt Mindszenty meghalt volna. Azért a minden hájjal megkent taktikus olyan megoldást keresett és talált, amelyet a desztalinizációs politika folytatásaként lehetett értelmezni, ugyanakkor azonban biztosítékot nyújtott arra is, hogy a Hercegprímás, a legnagyobb és legveszedelmesebb ellenfél, továbbra is a karmai között marad. Mindakét szempontnak megfelelni látszott a Mecsek-hegység keleti részében, az erdôvel borított Zengôhegy tövében fekvô Püspökszentlászló nevű kis falucska, illetôleg az annak határában álló öreg püspöki nyaraló, amelyet csak terepjáró autóval lehetett megközelíteni. Oda szállították 1955. július 17-én a Bíborost, akinek a büntetését a kormány betegségére való tekintettel ideiglenesen felfüggesztette. A friss és magas deszkakerítés, valamint a kastélyocska udvarán hemzsegô rendôrsereg bizonyította, hogy a kormány gondoskodni kíván a ,,vendégé''-nek tekintett elôkelô fegyenc biztonságáról. Kívánságának megfelelôen még egy papot is rendeltek melléje. Az illetô, Tóth János, a Rákosiék által a Sztalin-szobor kedvéért lerombolt Regnum Marianum templomának egykori plébánosa volt. Édesanyja, akinek megengedték, hogy fiát meglátogathassa és vele hosszan és ellenôr nélkül beszélgethessen, a család és a falu helyzetérôl tájékoztatta. Hamarosan a bebörtönzését követô évek egyházpolitikai eseményeirôl is részletes és hiteles beszámolót kapott. Az történt ugyanis, hogy 1955. október 10-én Grôsz József kalocsai érseket is Püspökszentlászlóra szállították és az elsô emeleten a Hercegprímáséval szembeni szobába kvártélyozták be. A két fegyenc-fôpapnak hivatalosan nem volt szabad tudniok egymásról. Mivel azonban az emeleti folyosón nem volt ôrség, a magyar egyház elsô és második számú méltósága túltette magát a tilalmon. Írásban érintkeztek egymással. Naponta három-négy levelet is váltottak. Mindszenty általában kérdéseket tartalmazó leveleit becsúsztatta a szembenlévô szoba ajtaja alatti hasadékon és aztán bizonyos idô múltán kopogtatással jelentkezett a válaszért. Rajtacsípés ellen biztosítékot nyújtott az öreg falépcsô, amely irgalmatlanul nyikorgott, ha valaki alulról fölfelé indult. A kép, amely ebbôl a levélváltásból eléje tárult, kétségbeejtôen szomorú volt. Csak ekkor tudta meg, hogy 1951-ben, ugyancsak összeesküvési vád alapján, a joviális természetű, a világi hatóságokkal mindig jóviszonyra törekvô, de egyháza és népe árulójává lenni nem hajlandó kalocsai érseket is bebörtönözték; hogy a püspöki kar tagjainak a többségét internálták; hogy a férfi- és nôi szerzetesrendeket feloszlatták; hogy a szovjetmintára létesített Állami Egyházügyi Hivatal kontrollálja és irányítja az egyházmegyék életét; hogy minden jelentôs pozíció a rezsim szolgálatába szegôdött békepapok birtokában van; hogy a hitükhöz hű híveket diszkriminálják; hogy a szülôkre gyakorolt nyomás miatt rohamosan esik a hitoktatásra beíratott gyerekek száma és hogy a kisgazdákat embertelen terrorral kényszerítik bele a kolhozokba. Ez a hiteles beszámoló megcáfolta a kommunisták unos-untalan hangoztatott vádját, hogy az állam és egyház közti jóviszony kialakításának egyetlen akadálya Mindszenty személye és a magukat ,,haladó katolikusok''-nak nevezô társutasok kicsi, de hangos csoportjának azt az állítását és reménységét, hogy az ô távozásával megjavul a papság és a hívôk helyzete. A rabprímás azonban -- mondani is felesleges -- nem tudott örülni annak, hogy az események ôt igazolták. Csak október végéig maradtak Püspökszentlászlón. Az ôrség parancsnoka ugyanis jelentette feletteseinek, hogy se ,,a vendégek'', se a rendôrök, se a személyzet tagjai nem fognak tudni egészségük súlyos sérelme nélkül a téli hónapokban a nedvesfalú nyaralóban lakni. A még hatalmon lévô, de fôtitkári székét már inogni érzô Rákosi Mátyás eleget tett a helyváltoztatást ajánló kérésnek. A Bíborost két, Budapestrôl érkezô, de be nem mutatkozó elôkelôség bevitte a pécsi egyetemi klinikára, ahol alaposan megvizsgálták és egészségi állapotát kielégítônek találták. Utána autón a fôvárostól északra, a trianoni magyar-csehszlovák határ közelében fekvô Felsôpetény község szélén, nagy és szép parkban álló kastélyba szállították, amelyet az államosítások idején az Almássy-családtól vettek el. Egyidejűleg, -- 1955. november elsején -- de külön gépkocsival, odavitték Grôsz érseket és Tóth plébánost is. ======================================================================== A forradalmat megelôzô hónapokban Felsôpetényben a fegyelem szigorúbb volt, mint Püspökszentlászlón. A hatalmas parkban álló egykori fôúri kastélyban a szöges drótkerítésen belül 15 gépfegyverrel és golyószóróval felszerelt politikai rendôr és három farkaskutya vigyázott a ,,vendég''-nek nyilvánított két rabfôpapra. A felügyelet szigorítását bizonyította az is, hogy az elôtérben, amelyre a szobáik nyíltak, éjjel-nappal ôrség tartózkodott és a sétaidejüket is úgy osztották be, hogy egymással ne találkozhassanak. Még a takarítást végzô és az ételt felszolgáló személyzet tagjai is csak rendôr kíséretében léphettek be a szobáikba. A Bíborost két ízben meglátogató Borbála asszony is csak ellenôr jelenlétében beszélhetett a fiával. Egyébként azonban a hangnem, amelyet a parancsnok, a gondnok és az ôrség vele szemben használt, korrekt és udvarias volt. Még újságokat is bocsátottak a rendelkezésére. Ezekbôl az újságokból értesült arról, hogy Rákosi megbukott. A helyét azonban a fôtitkári székben az ugyancsak régi sztalinista Gerô Ernô foglalta el, aki szintén csak apró engedményekre volt hajlandó. A Rákosi bukásán felbátorodott nép ezzel szemben rendszerváltozást követelt. Közben egyre-másra érkeztek a kastélyba a fôvárosból párt-és kormánymegbízottak, hogy a két fôpappal külön-külön tárgyalásokat folytassanak. Ezeknek a tárgyalásoknak az eredményeként Grôsz érsek amnesztiát kapott és egyházmegyéje vezetését is átvehette azzal a feltétellel, hogy működésében az elhunyt Czapik egri érsek koegzisztenciás politikájának a példáját fogja követni. A pesti kiküldöttek a Kardinálisnak is felajánlották az amnesztiát és megcsillogtatták elôtte az Esztergomba való visszatérés lehetôségét is. Ô azonban mindegyikkel közölte, hogy nem feltételekhez kötött kegyelmet kér, hanem feltételnélküli rehabilitációt követel. ,,Megingathatatlanná vált elhatározásom, -- írja -- hogy a rabhalál vagy megalkuvó szabadulás alternatívájában az elsôt választom.'' Ezen az elhatározásán az udvari papként szolgálatára álló Tóth János plébános jóakaratú megjegyzése sem tudott változtatni, aki úgy vélte, hogy a csak-amnesztia formájában kínálkozó szabadulási lehetôséget is meg kellene ragadni. Akkor még egyikük sem sejthette, hogy hamarosan jelentkezni fog egy harmadik lehetôség is. Ez a harmadik lehetôség az 1956. október 23-án kitört forradalom volt. A fogoly bíboros a másnap reggel miséje elôtt hozzá lélekszakadva berohanó plébánostól értesült arról, hogy ,,Pesten kitört a forradalom!'' Utána azonban napokon át hírek nélkül maradt. A plébánost nem engedték hozzá, a személyzettôl nem kapott választ a kérdéseire. Csak kommunista ôreinek ijedt arcáról és a falusi legények hangos Rákosi- ellenes kurjongatásaiból tudott következtetni arra, hogy odakint nagy dolgok vannak történôben. Hosszú, nyolcéves fogságából a közeli Rétságon állomásozó honvédegység tisztikülönítménye szabadította ki. A hazatérése 1956. október 31-én diadalmenet volt. Az autót, amelyen ült, harcikocsik és rohamlövegek kísérték. A falvakban és a városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágesô fogadta. Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy a kocsisor csak lépésben tudott elôbbre jutni. Útközben értesült arról, hogy a Nagy Imre vezetése alatt álló forradalmi kormány, amelynek akkor még a néhány nap múltán árulóvá lett Kádár János is tagja volt, hivatalosan is rehabilitálta. A budai szerény, félig romokban lévô prímási rezidencia elôtt ezrek és ezrek várták és üdvözölték. Az íróasztalát százával elborító táviratok közül elsônek XII. Piusz pápa latinnyelvű telegrammját bontotta föl és olvasta el. ,,Amint nyolc évvel ezelôtt -- üzente a nagy pápa -- mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedbôl való jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal is erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensôséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre, amelynek ebben a pillanatban az egész, hazáddal együttérzô katolikus világ örvend.'' ======================================================================== Négy szabad nap története Az elsô szabad nap, 1956. október 31-e magyar és külföldi küldöttségek, hazai és idegen újságírók fogadásával és a legsürgôsebb egyházkormányzati intézkedések megtételével telt el. Nyugatról az elsôk között érkezett Budapestre Werenfried van Straaten flamand származású premontrei szerzetes, a ,,Kirche in Not'', a bajban lévô egyház megsegítésére alakult szervezet elindítója és vezetôje. ,,Három órával a hazatérte után -- írja -- már nála voltunk. A háború alatt súlyosan megsérült és még mindig romos budavári ház folyosója és szobái tele voltak emberekkel, akik mind beszélni szerettek volna vele. Az elôszobában néhány püspök, katonatiszt és sok rosszul öltözött polgári személy várakozott. Közülök a legtöbben csak néhány órával elôbb szabadultak ki a börtönbôl... A kissé görnyedt és vásott reverendát viselô Bíboros meghatottan fogadott bennünket. A haja még fekete volt. Mélyzengésű hangjából kiérzôdött a fáradtság, de szemei, amelyekkel egymásután végignézte a küldöttségünk tagjait, energiát sugároztak. A szervezetünket ismertetô szavaim után -- folytatódik a beszámoló -- egyik papját ott a jelenlétünkben kinevezte az Actio Catholica elnökévé és megbízta, hogy gondoskodjék a Nyugatról érkezô szeretetadományok átvételérôl és szétosztásáról. Azután visszavonult, hogy megírja azt a levelet, amelyet általunk a szabad világ püspökeinek akart küldeni. Miután a nyugati fôpásztortársainak szóló írást átadta, búcsúzásra nyújtott kezemet két tenyere közé fogva könyörögve kérte, hogy imádkozzunk a magyar népért, amely még súlyos harcok elôtt áll.'' A délután folyamán rövid nyilatkozatot adott a Szabad Kossuth Rádiónak, amelyben kijelentette, hogy ,,senkivel szemben sincsen gyűlölet a szívében''. Elismeréssel szólt a ,,csodálatos hôsiességrôl'', amely a hazát szabaddá tette. És figyelmeztette a lakosságot, hogy a rendkívüli súlyos helyzetben a legsürgôsebben meg kell találni a kibontakozást. Végül jelezte, hogy a szükséges tájékozódás után két napon belül ,,személyes szózatot'' intéz a nemzethez. A nyilatkozat elhangzása után folytatta a kihallgatásra várók fogadását. Közülök egy, a már idézett Dr. Máhig János veszprémi pap és a nyilas börtönben fogolytársa írásban is beszámolt a találkozásról. ,,Aligha találnék -- kezdi -- megfelelô szavakat lelkiállapotom hű leírására, amikor beléptem a Bíboros szobájába. Hiszen olyan sokat beszéltem már vele és órákon át sétáltam vele a soproni zárda udvarában, ahol internálva voltunk... Vajjon megismer-e, vagy pedig a nyolc évi lelki, szellemi és fizikai tortúra mindezt elmosta emlékezetébôl?... Megálltam elôtte. Csodálkozva nézett rám. Láttam, hogy keresgél emlékei között. Megszólal és kérdi: Hol is találkoztunk mi egymással? Válaszom: a veszprémi börtönben, a kôhidai fegyházban és a soproni apácák zárdájában. Erre meghatottan megölelt és kimondta nevemet, megszorította kezemet e szavakkal: Édes fiam, ülj csak le! Kérdéseire válaszolva elmondtam neki az utóbbi évek nehéz küzdelmeit. Részvétteljesen hallgatta és azzal vigasztalta, hogy ezentúl máskép lesz minden.'' A húszperces fogadás után a látogatónak az volt az érzése, hogy a nyolc éven át hordott súlyos kereszt egykori püspökét megértôbbé tette az emberi gyengeségek iránt. A második nap, november elseje is küldöttségek fogadásával telt el. A nemzeti kormány is felvette vele a hivatalos kapcsolatot. Nagy Imre miniszterelnök nevében helyettese, Tildy Zoltán református lelkész és Maléter Pál helyettes honvédelmi miniszter köszöntötte és kérte a támogatását, amit ô készségesen meg is ígért. Sorban jelentkeztek a feloszlatott katolikus szervezetek vezetôi és jelezték, hogy megkezdik a működésüket. A bel- és külföldi sajtó képviselôi is újra és újra hallani akarták a véleményét. Amikor közülök az egyik jövôbeli politikai szándékai után érdeklôdött, határozottan kijelentette, hogy nem akar és nem fog politikai szerepet vállalni. A harmadik napon, november 2-án Grôsz József kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci püspök bevonásával szűkebbkörű püspökkari értekezletet tartott, amelyen elhatározták a békepapi mozgalom feloszlatását és megállapodtak, hogy az új nemzeti kormánnyal tárgyalás útján fognak rendezni minden olyan egyházpolitikai problémát, amelyben az állam szavát is meg kell hallgatni. A Prímás másnapra tervezett rádiószózatának a tartalmát is átbeszélte fôpaptársaival. A negyedik napnak, november 3-ának nagy részét rádiószózata megfogalmazásának szentelte. Nagyfokú felelôsségérzetét bizonyítja, hogy a politikát érintô részeket végleges formába öntésük elôtt megbeszélte Tildy miniszterelnökhelyettessel. A rádiószózatot este nyolc órakor mondta el az országház épületében. Tildy mellette ült és könnyezve hallgatta. A beszéd elhangzása után pedig Nagy Imre miniszterelnök és minisztertársai nevében köszönetet mondott neki azért a ,,nagy segítségért'', amelyet szózatával a nemzeti kormánynak nyújtott. Különösen megköszönte a munka felvételére szóló felhívást, a semlegesség helyeslését, a magánbosszú elítélését, a pártatlan bíróság illetékességének a kiemelését és a pártoskodás helytelenítését. A Prímás beszéde elején köszönetet mondott XII. Piusz pápának, a szabad világ egyházi és világi vezetôinek, a világsajtó, rádió és televízió képviselôinek és mindazoknak a magánszemélyeknek, akik az elmúlt nehéz idôkben a magyar nép és az ô egyéni sorsát a szívükön viselték, úgyszintén azért a páratlan rokonszenvért, amellyel az egész kultúrvilág a magyarság szabadságharcát kísérte. ,,Minden néppel és nemzettel -- folytatta -- barátságban akarunk élni... A régi nacionalizmusokat fel kell számolni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képezô kultúrértékek területén...'' ,,Mi magyarok az európai népek családi, bensôséges békéjének zászlóvivôiként akarunk élni és cselekedni...'' ,,Egész helyzetünket azonban -- tért rá a legnagyobb és legsúlyosabb problémára -- az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévô katonai erejével... Ôszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erôk kivonása országunkból megtörténik.'' A jövôre vonatkozó belpolitikai elgondolásait így foglalta össze: ,,Jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztô, szociális érdekektôl helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni...'' ,,,Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyen minden párt indulhat... Én -- emelte fel a hangját -- pártokon kívül és állásomnál fogva felül vagyok és maradok. Ebbôl a tisztembôl figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyet pártviszályoknak és széthúzásoknak... A politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk...'' ,,A bukott rendszernek -- folytatta -- nagy bűnei voltak. A felelôsség eldöntése azonban a pártatlan bíróság elé tartozik. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni.'' Belpolitikai fejtegetése végén -- mint a katolikus egyház feje -- kijelentette, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sôt az egészséges fejlôdést mindenben elômozdítjuk... Egyházi vonatkozásban bejelentette, hogy ,,a bukott rendszer erôszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk...'' Követelte ,,a keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, az Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának'' a visszaadását is. Amikor késôbb a kommunista és társutas propaganda azzal vádolta, hogy a világháború elôtti félfeudális rendszert akarta visszahozni és visszakövetelte az egyházi földbirtokot, a forradalmi kormánynak emigrációban élô minisztere, a szociáldemokrata Kéthly Anna erélyesen a védelmére kelt. ,,A Bíboros -- mondta -- támogatta a forradalmat és nem akart annak reakciós jelleget adni. Se Horthyt, se a kapitalistákat nem akarta visszahozni. Lojális volt velünk szemben...'' Ugyanez volt a véleménye Hugh Seton-Watson londoni egyetemi tanárnak, a közép-és kelet- európai problémák szakértôjének is. Szerinte ,,Mindszenty bíboros kiszabadulása után egyáltalán nem úgy viselkedett, mint bosszúszomjas reakciós vagy harcos soviniszta, hanem mint keresztény hazafi, aki nemzete egységéért és a szomszédos kis népekkel való békés együttélésért szállt síkra...'' A rádiószózat elhangzása után fáradtan, de bizakodóan tért vissza a várban lévô érseki rezidenciába. Szokása szerint még sokáig dolgozott és imádkozott. Éjfél után tért pihenôre. De csak keveset aludhatott. A telefon felébresztette. A vonal másik végén Tildy titkára jelentkezett, aki gazdája nevében arra kérte, hogy azonnal menjen a parlamentbe, mert tragikus fordulat történt: Kádár János, a Kommunista Párt fôtitkára és a forradalmi kormány minisztere több elvtársával átállt az oroszokhoz, a magyar-orosz tárgyalásokat vezetô szovjet tábornok pedig -- a katonai becsületkódex legelemibb parancsainak a lábbaltiprásával -- letartóztatta Maléter Pál honvédelmi minisztert és a magyar delegáció vele lévô tagjait. A kommunista árulással és a szovjet szószegéssel egyidejűleg az ellenséges haderô támadása is megindult a fôváros ellen. Száz és száz ágyú bömbölése és az éjszakai eget kísértetiesen megvilágító villanások és fénylepedôk látványa közben vitte a gépkocsi a Prímást a Várból az Országházba. Mire odaért, Nagy Imre már nem volt az épületben. Eltávozott, mielôtt az orosz páncélosok odaértek volna. Az ottmaradtak körében általános volt a zavar. Tildy miniszterelnökhelyettes, hogy az épületet és a benne tartózkodók életét megmentse, kitűzette a fehér zászlót. A további ottmaradás céltalanságát látva a Prímás távozni akart. Titkára azonban jelentette, hogy az autó eltűnt és az oroszok a dunahidakat is lezárták. ,,Melyik a legközelebbi követség?'' -- kérdezte a Prímás. ,,Az amerikai'', -- felelte a titkár. ,,Menjünk oda!'' -- adta ki az utasítást. Reverendájukat a kabátjuk alá húzva és az orosz páncélosok közt bujkálva indultak el a közvetlen közelben fekvô Szabadság téren álló követségi palota felé. Edward Thomson nagykövet melegen fogadta. Rövid félórán belül megérkezett Eisenhower elnök határozata is, amellyel teljes menedékjogot biztosított a személyének. ,,Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetba való hurcolás helyett -- okolta meg késôbb a menekülését -- így reméltem még tartalékolni magamat hazám és Egyházam további szolgálatára...'' ======================================================================== Tizenöt év az amerikai követségen A bíboros-érsek, egy hónap híján tizenöt éven át volt az amerikai követség vendége. A követségnek nemcsak a diplomatái, hanem személyzetének a tagjai is az egész idô alatt figyelmes és gondoskodó szeretettel vették körül. Arra azonban nagyon vigyáztak, hogy a budapesti csatlóskormány a menedékjoggal való visszaéléssel ne vádolhassa ôket. Ezért a követség magyar alkalmazottaival nem érintkezhetett és magyar látogatókat nem fogadhatott. Csak édesanyjának, nôvéreinek és gyóntatójának, a már említett Marcell karmelita atyának engedték meg, hogy bizonyos idôközökben meglátogathassák. Külföldi látogatókat is csak ritkán fogadhatott. Levélileg sem érintkezhetett a külvilággal. A pápához és az USA elnökéhez intézett leveleit a követség közvetítette. A Vatikánnal való cenzúranélküli érintkezése késôbb lehetôvé vált azáltal, hogy König bécsi bíboros-érsek többször is felkereste. Néhányszor Casaroli érsek, a Vatikán ,,külügyminisztere'' is meglátogathatta. Mint mindig és mindenütt, a követség ,,félfogságá''-ban is sokat dolgozott. A Szabadság téren a követség épületével szemben 15 éven át éjjel-nappal ott strázsáló motorizált politikai rendôrök az elsô hetekben még gyanúsnak tartották, de aztán megszokták, hogy a karmaik közül kicsúszott elôkelô fegyenc ablakai a legtöbb esetben még éjfél után is világosak voltak. Áttanulmányozta a magyar történelmet és a magyar szentek életét. Rengeteg jegyzetet készített. Összegyűjtötte az ,,Emlékirataim'' címmel tervezett könyve nyersanyagát; több fejezetet el is készített és édesanyjának is megmutatott. Követségi barátai jóvoltából nemcsak a magyar, hanem a fontosabb nyugati újságok, folyóiratok és könyvújdonságok is a rendelkezésére állottak. Megtanult angolul és valósággal a lelkipásztora és lelkiatyja lett a követség amerikai tagjainak. Tizenötéves ,,félfogságá''-nak legnagyobb öröme és vigasztalása édesanyjának negyedévenkénti látogatása volt. Ettôl az örömtôl és vigasztalástól fosztotta meg az 1960. február 5-én a követségen keresztül érkezett hír, hogy a legjobb édesanya 85 éves korában nemes lelkét visszaadta Teremtôjének. ,,Édesanyám meghalt, jegyezte fel. Nagyon, nagyon szegény -- s annál is szegényebb lettem. Nemcsak ünnepeimbôl, egész életembôl hiányozni fog most már: leesett a mi családunk koronája... Az én anyám zord idôk csillaga volt és szomorúságomban néha már csak az ô fénye vigasztalt. Most elment a csillag. Elhívta az örökkévalóság nagyobb fénye...'' ,,Február 7-én 14 órakor temetik. Ha valakinek, úgy nekem kellene ott lennem. Nem adhatom azonban magam a kommunista államrendôrség kezére...'' Koszorúját az olasz követ és felesége és a francia követ neje vitték el a temetésre, szalagján a következô mondattal: ,,Hálával, fájdalommal, a viszontlátás reményében.'' Hosszú belsô emigrációjának a megváltozott világpolitikai és a vele változó vatikáni keleti politika vetett véget. Már XXIII. János pápa érdeklôdött, -- ,,minden presszió nélkül'' -- hogy hajlandó lenne-e elmenni Rómába kuriai állásra. A távozására azonban csak VI. Pál alatt került sor, amikor már Washington nem titkolta, hogy Mindszentyt ,,nem kívánatos vendég''-nek tartja. A vendégjogot felmondó Nixon elnök hivatalos indokolása az volt, hogy az öregedô fôpap gyönge egészségi állapota miatt ,,terhére van a követség személyzetének''. Az évek óta friss testi és szellemi erôben lévô bíboros azonban tudta, -- és ezt meg is örökítette -- hogy: ,,az úgynevezett enyhülési politikának álltam az útjában.'' 1971. szeptember 28-án -- a beavatottak kicsi körén kívül -- az egész világközvéleményt meglepetésként érte a hír, hogy Mindszenty bíboros a budapesti kormánytól amnesztiát kapott és a pápa kifejezett kívánságára Rómába utazott. A kommunista kormány attól való félelmében, hogy a Prímás a Vatikánnal elôzetesen kötött megállapodás alapján adott kegyelmet visszautasítja, a végzést nem kézbesítette ki neki a követségre, hanem utána küldte. A félelmük jogos volt. A Bíboros, mihelyt a végzést kézhez kapta, a következô választ küldte az igazságügyminiszternek: ,,Pár nap múltán, hogy hazámat elhagytam, arról értesültem, hogy rendszerük amnesztiát küldött utánam. Ezt az amnesztiát, amelyet az elmúlt 15 év alatt sem kértem és fogadtam el, most is visszautasítom azzal, hogy a Justizmord jóvátétele csak rehabilitáció lehet és semmi más.'' A pápa az élô vértanúnak kijáró tisztelettel fogadta. ,,Várva-várt vendégünk ô, -- mondta a püspöki szinódust megnyitó prédikációjában -- aki ma együtt misézik velünk, ... példaképe a hitben gyökerezô, megingathatatlan erôsségnek és az Egyház iránti önzetlen odaadásnak, amit elôbb fáradhatatlan munkásságával és ôrködô szeretetével, majd imáival és hosszú szenvedésével mutatott meg...'' A meghatóan szép fogadtatást, amelyben Róma Mindszentyt részesítette, a sajtó a Bíboros hôsi és tragikus pályája zárójeleneteként kommentálta. Nyilván a Vatikán új keleti politikájának intézôi is annak szánták. Különben nem ígérték volna meg a budapesti kommunista rezsimnek, a Prímás tudta és beleegyezése nélkül, hogy Nyugatra távozó áldozatuk se szóban, se írásban nem tesz olyan nyilatkozatokat, amelyek neki kellemetlenek lehetnek. Könnyelmű, felelôtlen és késôbbi konfliktusok lehetôségét magában rejtô ígéretüket nyilván abban a hiszemben tették meg, hogy a nyolc súlyos évtized terhét vállain hordó aggastyánnak se kedve, se ideje nem lesz arra, hogy az emigrációban bármiféle tevékenységbe kezdjen. Bizonyság arra, hogy se a sajtó emberei, se a Szentszék diplomatái nem ismerték az öreg, törékenytestű, meggyötört, de rendkívüli hivatástudattal és akaraterôvel megáldott fôpapot, aki égett a vágytól, hogy 23 évi kényszerű tétlenség és némaság után maradék erejét újra az Isten, az Egyház és hôn szeretett magyar népe szolgálatába állíthassa. Fôhadiszállásul az osztrák fôvárosban lévô és a mindenkori esztergomi érsek fennhatósága alá tartozó magyar papnevelôintézetet, a Pázmáneumot választotta. A búcsúzásnál a pápa biztosította, hogy: ,,Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Munkálkodj és ha nehézségeid lesznek, fordulj Hozzánk mindenkor bizalommal'' König bíboros, bécsi érsek és az osztrák fôváros népe meleg szeretettel fogadta. ,,Nagy megtiszteltetés a számomra, -- hangzottak a köszöntés szavai -- hogy vendéglátó házigazdája lehetek... Boldogok vagyunk, hogy vendégül láthatjuk országunkban és reméljük, hogy még sok- sok éven át élvezheti közöttünk a békét és szabadságot itt, ebben a városban, ahol oly sok honfitársa talált második hazára.'' A lakáskérdés nem okozott problémát, mert Lepold Antal halála óta gazdátlanul állott a tágas rektori lakosztály. A személyzeti kérdés is megoldódott azáltal, hogy régi zalaegerszegi, veszprémi és esztergomi papmunkatársai kezükbe vették a titkárság megszervezését, magyar kedvesnôvérek pedig vállalták nehezen olvasható kéziratainak, 15 otthoni emigrációs év szellemi termékének, a legépelését és a háztartás vezetését. A száműzött prímásnak bécsi letelepedésével a nagy elôd, Pázmány Péter által a török megszállás idején alapított papnevelôintézet a szabadföldi magyar katolicizmus -- és sok tekintetben az egész diaszpórában élô magyarság -- lelki és szellemi központja lett. Azt ugyan nem tudta elérni, hogy a Vatikántól hivatalos felhatalmazást kapjon a szabadföldi magyar katolikusok pasztorálására, de anélkül is ,,lelki fejedelme'' lett a Nyugaton élô magyarságnak. ======================================================================== Három életfontosságú cél ,,Amikor elindultam szomorú számkivetésembe, -- írja -- némi vigasztalást találtam abban a gondolatban, hogy -- ha Isten életet és erôt ad -- külföldön is szolgálhatok három életfontosságú célt: mint magyar prímás fôpásztori gondjaimba vehetem a többszázezer hazátlan magyar katolikust, emlékirataim kiadásával figyelmeztethetem a még szabad világot a bolsevizmusnak évrôl-évre növekvô és terjeszkedô veszélyére, és néha talán arra is adódik alkalmam, hogy szószólója legyek tragikus sorsú népünk ügyének.'' Mindhárom vonatkozásban példátlan és csodálatraméltó volt a teljesítménye. A nyolc évtizeddel a vállán világmisszióra vállalkozó aggastyán-fôpap európai, amerikai, afrikai, ausztráliai és újzélandi apostoli útjai állomásainak a puszta felsorolása is oldalakat venne igénybe. Egyetlen meghívást se utasított vissza. ,,Amíg az Úr életben tart, egészséget ad, -- mondta -- mindenhová elmegyek, ahová meghívnak, ahol szívesen látnak és ahol értelme van a látogatásomnak.'' Lelkipásztori útjainak eredetileg tervezett katolikus és magyar keretei már elsô európai látogatásai alkalmával szűkeknek bizonyultak, mert a nem-katolikus magyarok is látni és hallani akarták és a meglátogatott országok és városok egyházi és világi vezetôi és hívôseregei is köszönteni kívánták. Mindszenty bíboros -- mondták -- nemcsak a magyaroké és nemcsak a katolikusoké, hanem minden népé, az egész kereszténységé és az egész szabadságotszeretô világé. Magyarok és idegenek egyaránt mindenütt a hitvallónak, vértanúnak és az emberi jogok bátor védelmezôjének kijáró megbecsüléssel és szeretettel fogadták. ,,Megható jeleneteknek voltunk a tanúi, írja egyik kísérôje. Édesanyák magasba emelték gyermekeiket és úgy kérték rájuk áldását. Kemény férfiak szemébe könny szökött, mikor a kommunisták kegyetlen börtöneit megjárt fôpap áldását fogadták...'' Mindenütt, ahol misézett, prédikált vagy beszélt, akkora tömegek jelentek meg, hogy a legnagyobb székesegyházak és elôadótermek is szűkeknek bizonyultak a befogadásukra. Nemcsak a hatalmas müncheni, bambergi, frankfurti, kölni dóm és a brüsszeli Jézus Szíve bazilika, vagy az észak-amerikai nagy templomok, hanem az óriási dél-amerikai katedrálisok is úgy megteltek érkezése hírére, hogy prédikációit hangszórókon közvetítették a künnrekedt ezrek és ezrek számára. Pedig magyarul és általában hosszan beszélt és prédikációinak az idôtartamát megduplázta a fordítás. A portugáliai Mária-kegyhelyen, Fatimában nem kevesebb, mint 300.000 zarándok hallgatta a szentbeszédét. Ambrus Szaniszló frankfurti magyar lelkész, aki európai útjain gyakran a kíséretében volt, témáiról, azok elôadásmódjáról és emberi magatartásáról így nyilatkozott: ,,Egyszerű és érthetô, régi és mindig új isteni igazságokat hirdet és példáz. Azokat, amelyekért helytállt életével és amelyeket ma is egyetlen igaz útnak tart népe és az egész világ számára... Beszédeiben nem keresi a tetszést, nem beszél magáról, a szenvedésekrôl, megaláztatásokról, nem lázad és nem vádol...'' ,,A megérkezésekor felcsattanó tapsot és a szereplése utáni ünneplést tudomásul veszi, de mindjárt el is hárítja magától Szent Pál szavaival: Minden csak kegyelem s ebbôl a kegyelembôl vagyok az, ami vagyok...'' A költô Tűz Tamás, aki a kanadai Torontóban látta és hallotta prédikálni, benyomásait így összegezte: ,,Amikor belépett a Prímás, egetverô tapsorkán reszkettette meg a falakat... Mintha csak Rómában lettem volna, a San Pietróban, amikor a pápát behozzák Michelangelo kupolája alá...'' Majd a száműzött prímás szentbeszédére rátérve így folytatta: ,,Baljával megragadta az aranyos pásztorbotot, a jobbja magasba lendült. Mutatóujja sötétséget oszlatott el, világosságot gyújtott, irányt mutatott. Mozaiknyugalmú szeme föl-fölvillámlott, hol a szent haragtól, hol a szeretettôl... A 82 éves fôpásztor hangja úgy szárnyalt a hatalmas templomban ezrek feje fölött, olyan fiatalosan és ércesen, olyan tisztán és dallamosan, a magyar nyelv minden szépségét megmutatóan, mint valaha régen a zalaegerszegi plébániatemplomban, a veszprémi székesegyházban, az esztergomi bazilikában, mint országjárása idején a magyar kegyhelyeken...'' Gondosan elôre elkészített prédikációiban és elôadásaiban csak ritkán érintette az aktuális világ- vagy egyházpolitika kérdéseit. Sajtókonferenciáin azonban nyíltan fellépett az ateista kommunizmus, a kis népeket elnyomó szovjetimperializmus és az egész világot fenyegetô moszkvai tervek ellen. Azt se titkolta, hogy szorgalmasan dolgozik emlékiratai befejezésén, amelyek a magyar nép, a magyar egyház és az ô egyéni sorsának konkrét bemutatásával a még szabad népek közvéleménye elé tárják, hogy mit ér a kommunizmus és a szovjet életforma a valóságban. A budapesti csatlóskormány azzal fenyegette meg a Vatikánt, hogy -- ha nem hallgattatja el Mindszenty -- annak következményei lesznek az otthoni egyház és az állam kapcsolatában. Minden valószínűség szerint ennek a fenyegetésnek a hatása alatt nyilvánította a pápa -- 1973. december 18-án -- az esztergomi érseki széket megüresedettnek. Mindszenty a Szentatya döntését engedelmesen tudomásul vette és a pápa levelének kézhezvétele után többé se az érseki, se a prímási címet nem használta. De nagyon komolyhangú és megfontolt nyilatkozatban tudatta a közvéleménnyel, amint azt elôzôleg már a pápának is kifejtette, hogy az adott körülmények között miért nem mondhatott le önként. Arra is nagyon vigyázott, hogy magatartásával ne szítsa a melléje állott közvéleményben a felháborodás tűzét. Amikor -- például -- Ausztráliában egy újságíró makacsul megismételte a kérdést, hogy a pápa döntése nem döbbentette-e meg, ezzel a felelettel tért ki a válasz elôl: ,,Nekem nincs idôm megdöbbeni, kérem. Nekem még sok dolgom és elintéznivalóm van ezen a földön...'' És tovább járta a világot, hirdette az igét magyarnak és idegennek és még szorgalmasabban dolgozott az emlékiratain. Munkatársai nem gyôztek csodálkozni a munkakedvén és munkabírásán. Kora reggeltôl késô estig talpon volt. Az egyházi funkciók elôtti idôt a helyi egyházi és világi hatóságok meglátogatása és küldöttségek fogadása töltötte ki. Az istentiszteletek után pedig -- néha a késô éjjelbe nyúlóan -- rendelkezésére állott mindazoknak, akik személyesen is köszönteni akarták. És ilyen zsúfolt program mellett még arra is talált idôt, hogy egy-egy messze vidéken betegen fekvô hívôt felkeressen, aki látni szerette volna. ,,Utazásaim, -- írja -- a sok egyházi funkció, sajtókonferenciáim, küldöttségekkel, családokkal vagy magánszemélyekkel való találkozásaim is a sokféle lelkipásztori és nemzeti probléma megtárgyalása nem estek nehezemre, hiszen 23 évi kényszerű elszigeteltségem után a hivatásommal járó intenzív tevékenység, az emberekkel és a világgal való missziós kapcsolatok örömmel töltöttek el...'' Sok dolga és elintéznivalója között egyike volt a legfontosabbaknak ,,Emlékirataim'' című könyvének végsô formába való öntése és kiadása. Megvolt az a ritka képessége, hogy egy-egy távoli országból visszatérve azonnal folytatni tudta az írást ott, ahol hetekkel vagy hónapokkal elôbb abbahagyta. Ennek a képességének volt köszönhetô, hogy a félezeroldalas, nagyformátumú munka aránylag rövid idô alatt elkészült. A majdnem minden nagyobb kultúrnyelven kiadott emlékiratok német fordítását 1974 ôszén a frankfurti nemzetközi könyvvásáron mutatták be a közönségnek. Az ,,Emlékirataim'' megírásának és megjelentetésének a célját a szerzô könyve elé írt elôszavában így határozta meg: ,,Amirôl beszámoltam, nem azért írtam meg, hogy fájdalmaim és sebeim gyümölcseit bármilyen tekintetben learassam. Azért tanúskodom, hogy a világ újra tudomásul vegye, mit cselekszik a bolsevista rendszer az alája rendelt emberi életekkel és sorsokkal. A magyar egyház fejének keresztjét emelem fel a világ elôtt: emlékeztetni akarom magyar népem roppant szenvedéseire. Ugyanakkor fel szeretném hívni figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a még megmaradt szabad társadalmat elpusztulással fenyegetik.'' Az ,,Emlékirataim'' -- különösen annak a letartóztatástól a szabadulásig terjedô része -- a nyugati kritikusok véleménye szerint fontos és jelentôs kortörténeti dokumentum. A liberális baloldali párizsi napilap, a ,,Le Monde'' szerint ,,ma már egyes kommunisták maguk is beismerik négyszemközt, hogy a magyar kormány hibát követett el, amikor a bíborost letartóztatta, megkínoztatta, majd hátborzongató bírósági komédiát rendezett, melynek során hamis adatokkal próbálta bebizonyítani a fôpap bűnösségét. Emlékirataiból most megismerhetjük részleteiben is a Prímás kálváriáját. De a fizikai szenvedések ellenére, a meghurcoltatások és megalázások ellenére sem sikerült ôt eltéríteni önmagától és elveihez való hűségétôl.'' Az ,,Emlékirataim'' megjelenése után a budapesti kommunista Állami Egyházügyi Hivatal vezetôje, Miklós Imre is megszólalt. Rádiónyilatkozatában felsorolta mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a Kádár-rezsim, az Egyház érdekében foganatosított. Szerinte Mindszenty a könyvével ártott az Egyháznak és aláásta a pápa tekintélyét. Erre a kommunista egyház- és pápavédelemre a nemzetközi tekintélyű svájci napilap, a ,,Neue Zürcher Zeitung'' megjegyezte, hogy a kommunista pártfunkcionárius megnyilatkozása ,,annyira álszent, hogy az már gusztustalan.'' Emlékiratait a száműzött egyházfô ezzel a vallomással fejezte be: ,,A számkivetésben sem érzek keserűséget. A hit állandó öröme indít arra, hogy dolgozzam a lelkekért a menekült magyarság körében. Ezt kezdtem meg Zalaegerszegen, folytattam Veszprémben, Esztergomban és az országban. Ez a feladat hárul rám most is: keresni, vigasztalni és erôsíteni enyéimet.'' ======================================================================== Az összmagyarság szolgálatában Magyarország utolsó hercegprímásának ajkán a gyakran használt ,,nemzetem, népem, magyarjaim'' kifejezés nem szónoki frázis volt, hanem a fajtája -- és annak mindenegyes tagja -- iránt érzett szeretetének a megnyilatkozása. Korunk legnagyobb magyarja az összmagyarság dimenziójában gondolkozott. ,,Az a háromfajta magyarság, -- hangoztatta újra és újra -- amely ma a világon él, ... az egy magyarság. Csonkamagyarország, az elszakított magyarság és az öt világrész emigráns magyarjai -- egy nemzet. Ezt nem szabad soha elfelejtenünk. Ez legyen nemcsak álmainknak, hanem tetteinknek és magatartásunknak is rugója az élet minden napján!'' Mint annyi más vonatkozásban, ezen a téren is példát adott. Körömszakadtáig harcolt a csallóközi magyarságnak ôsi otthonából való kiűzése ellen. Börtönében minden nap imádkozott az otthon szenvedô, az elszakított területeken kettôs járom alatt élô és a világon szétszórt magyar testvéreiért. Erdély problémája még az amerikai követségi ,,félfogságá''-ban is foglalkoztatta. Amerikai diplomata barátaival beszélgetve minden lehetô alkalommal szóba hozta a romániai magyarüldözést. Rómában tett két látogatása idején -- érseki, illetôleg bíborosi kinevezését követôen -- végigjárta az olaszországi magyar menekültek táborait. A római magyar egyházi és világi vezetôk elôtt elmondott prédikációjában arról beszélt, hogy ,,a magyar fa leveleit messze elhordta a világfergeteg.'' ,,Vigyázzatok, kérte ôket, minden magyarra és ne múljon el egyetlen nap, hogy valamelyik árva falevélre jótéteményt ne írtatok volna!'' Kanada és az Egyesült Államok magyarságával elôször 1947 nyarán került személyes kapcsolatba, amikor résztvett az ottawai Mária- Világkongresszuson. A kongresszus lezajlása után 16 magyar plébániát keresett fel. ,,Mindenütt miséztem, -- írja -- és mintegy száz magyar lelkipásztorral értekeztem.'' New Yorkban megköszönte az NCWC -- az amerikai katolikus segélyszervezet -- vezetôinek a püspöki kar nagylelkű adományait és további támogatásukat kérte a szükséget szenvedô magyarság számára. Már otthoni -- sajnos, rövid -- tényleges prímássága idején nagy súlyt helyezett a katolikus-protestáns együttműködésre az ateista kommunizmus elleni harcban. A hitvallásos iskolák védelmében szorosan együttműködött Ravasz László református és Ordas Lajos evangélikus püspökkel. 1946. november 29-én a magyar kálvinizmus fellegvárában, Debrecenben elmondott egyik beszédében Pázmány Péterre, a nagy katolikus bíborosra emlékezett, aki jó viszonyban volt a protestáns Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel. ,,Ha megértés volt a múltban, -- tette hozzá -- vagyunk most olyan mélyen a második világháború után, hogy ma is meglegyen közöttünk a kontaktus.'' Emigrációs missziós körútjain a magyar katolikus és görögkatolikus egyházközségeken kívül meglátogatta a református és evangélikus lelkészségeket is. És mindenütt nagy-nagy szeretettel fogadták. ,,Mindszenty József -- mondta egy amerikai magyar protestáns lelkész -- minden kereszténynek védelmezôje, vezére és nemzeti hôse.'' A Bíboros az üdvözlôbeszédekre adott válaszaiban újra és újra kiemelte az egyházközségekbe való tömörülés fontosságát és figyelmeztetett arra, hogy ,,ma minden jó magyarnak össze kell fogni egymással, hogy fenntarthassuk magyarságunkat és megôrizhessük hitünket. Építenünk kell, hogy tettekkel bizonyítsuk be meggyôzôdésünket és láthatóvá tegyük hitünket. Építsetek! Építsetek magyar iskolákat, magyar templomokat, magyar öregotthonokat! Hozzatok áldozatot a jövendôért! Tanítsátok gyermekeiteket magyarul!...'' ,,Nagyon helyes, ha mi -- katolikusok és protestánsok -- összejövünk, elbeszélgetünk. Fôként igyekezzünk a magunk áhítatában elmerülni és imádkozni azért, hogy akik az Úr Jézus Krisztust elismerjük, életünk minden napján testvérek s egyek legyünk!...'' Ökumenikusan magyar beállítottságát talán a legszemléletesebben tárja elénk dél-afrikai útjának egy -- önmagában kicsi -- eseménye, amelyet a kíséretében lévô papi munkatárs így foglalt írásba: ,,Tikkasztó melegben térve vissza a Jóreménység Fokától, nem mulasztotta el, hogy meg ne látogassa Fokvárosban az egyetlen magyar asszonyt egy kórházban. Amikor arra hivatkoztak, hogy várja az ottani bíboros a papsággal és szerzetesrendekkel együtt és arra, hogy az asszony úgyis református, azt mondotta: ,,Annál inkább meg kell látogatni!... Leült az évek óta béna beteg asszony ágya mellé és olyan szeretettel beszélgetett el vele, mintha az édes testvére lett volna. Amikor a látogatás végén megáldotta az asszonyt, az könnyezve mondta: ,,Ez volt az idegenben a legboldogabb napom! Áldja meg az Isten érte!'' Ez a nagy lelkipásztor nem ismert társadalmi és foglalkozásbeli megkülönböztetést sem. Csak a lelkeket kereste. Meglátogatta Svájcban Zita királynét özvegyi magányában és felkereste a magyar vájárokat Ausztrália legnagyobb ezüstbányájában. Már elsô amerikai látogatása alatt felhívta a figyelmet arra, hogy bár széjjelszóródtunk, mégis minden magyart egy szoros lelki és szellemi kapocs fog és tart egybe, és hogy nemcsak magunkért, hanem magyar testvéreinkért is felelôsek vagyunk. Magyar népéhez és magyar hazájához való szeretetébôl az idegenek elôtt sem csinált titkot. Amikor Los Angelesben a sajtókonferencián megkérdezték tôle, hogy mit remél lelkipásztori útjától, így felelt: ,,Azt remélem, hogy a magyarok hitélete megélénkül, felpezsdül, és ahol csüggedés van, ez megszűnik, s a magyarságukhoz való kapcsolatuk is megerôsödik.'' A másik kérdés így hangzott: hiányzik-e neki Magyarország és hogyan érez Magyarországgal kapcsolatban. Amire ezekkel a szavakkal válaszolt: ,,Távollétem nem szűntette meg azt a szeretetet, meleg érzést, amit hazámmal szemben érzek és vele szemben viseltetem. Sôt, hazámnak sanyarú sorsa még inkább növeli ezeket az érzéseket.'' ======================================================================== Harca és munkája az ifjúságért Otthon és az emigrációban egyaránt legfontosabb feladatai egyikének tekintette az ifjúság keresztény és magyar nevelését. Egerszegi plébános korában valóságos kis iskolavárost épített a város és a környék leányai számára. Évrôl-évre 30-40 szegény középiskolás fiú számára biztosított ingyenes ellátást. És minden tôle telhetô módon támogatta a paraszt- és munkásifjúsági mozgalmakat. Rövid veszprémi püspöksége idején, amikor a nyilasok bebörtönözték, nem volt hajlandó elfogadni a jóakaratú fegyházigazgatótól semmi kedvezményt, ami az ô életét a vele együtt letartóztatott hűséges kispapjaiétól megkülönböztette volna. Velük együtt élte át a megaláztatások és fizikai megpróbáltatások egész sorát. Mint esztergomi érsek és bíboros-hercegprímás oroszlánként harcolt a hitvallásos iskolákért, az ,,összeesküvés''-sel vádolt hit- és nemzethű diákokért, a katolikus tanoncotthonokért és a kommunisták által halálraítélt katolikus ifjúsági mozgalmakért. ,,Légy üdvözölve hazánk ifjúsága, bíztató tavaszunk az ôsz borújában!''... Ezekkel a szavakkal köszöntötte egy héttel esztergomi beiktatás a után a pesti Szent István-bazilika elôtti téren az új fôpásztor üdvözlésére 100.000-nél nagyobb számban megjelent, a dobogóról valóságos ,,embererdô''-nek látszó fiatalok tömegét. Majdnem ugyanezek a szavak tolultak az ajkára a kastli gimnáziumban, amikor az ottani diákfiúkon és lányokon keresztül elôször találkozott a szabadföldi magyar ifjúsággal. Öröm volt látni, -- otthon is és az emigrációban is -- hogy ez az ezer gonddal terhelt egyházfô, illetôleg rengeteg testi-lelki szenvedésen átment vértanú-bíboros milyen meleg szeretettel tudott elbeszélgetni, eljátszogatni, tréfálkozni kicsi gyerekekkel és milyen önfeledt örömmel élvezte a fiatalok táncait és énekeit, amelyek beszédeihez a művészi keretet adták. Amikor -- Rómából Bécsbe történt áttelepülése után a müncheni cserkészek a Pázmáneumban meglátogatták és otthoni betlehemes játékkal köszöntötték, úgy elérzékenyült, hogy kicsordultak a könnyei. A budapesti kommunista rezsimet újra és újra megbélyegezte a magzatelhajtás törvényesítése miatt. Emigrációs körútjain pedig mindig az volt az elsô kérdése a magyar vezetôkhöz és szülôkhöz, hogy vannak-e gyerekek és tudnak-e magyarul. És alig volt olyan beszéde, prédikációja, amelyben ezt a kettôs kérdést fel nem vetette. A dél-kaliforniai San Diegóban fölcsillant a szeme, amikor a fogadás során díszmagyarban eléje járuló Waczek-család fejétôl azt hallotta, hogy kilenc gyerekük van és abból heten a kastli magyar gimnáziumban tanulnak. ,,Mostoha idôkben leszegényedhetik egy nép; de az anyagiak visszatérhetnek, ha ifjúságunk testben, lélekben ép marad'', ezt hangoztatta otthoni pásztorleveleiben és a Mária-év alatt országszerte tartott prédikációiban. Ugyanezt hirdette, kérte, követelte emigrációs missziós körútjain is mindenütt. Azzal a különbséggel mégis, hogy a szabadföldi szülôk, nevelôk és papok elôtt soha sem mulasztotta el kihangsúlyozni még a magyar nyelvre, magyar imádságra és a magyar kultúrára való nevelés fontosságát is. Már az elsô, a katolikus hívekhez intézett körlevelében elhangzott a figyelmeztetés: ,,Nyelvében él a nemzet. A család reményünk horgonya, hogy nem engedi elhalkulni az anyanyelvet. Nem hibáztatható a befogadó nép nyelvének ismerete, de nincs lehangolóbb, mint a szülôk életében a gyermeknél megszűnt hazai nyelv...'' Utolsó körlevelében, amelyet két héttel a halála elôtt intézett a venezuelai Caracasból a szabadföldi magyarsághoz, szinte könyörögve kéri: ,,Magyar szülôk, ne vonjátok el gyermekeitektôl az édes magyar anyanyelvet!... Kincs az, amit át kell adnotok gyermekeiteknek is!... Meg kell tanulni az új haza nyelvét is, tudom, de nagyon szépen megfér együtt ôseitek nyelvével. Ahány nyelv, annyi ember, de az elsô helyen az anyanyelvnek kell állnia!'' ,,Magyar édesanyák, -- folytatódik a kérés -- imádkozzatok gyermekeitekkel magyarul! Bármilyen fáradtak is vagytok este, csevegjetek velük magyarul, meséljetek és énekeljetek velük magyarul. Édesapák, gondoskodjatok arról, hogy a gyermek megtanulja a magyar betűt is; tanítsátok meg magyarul olvasni. Olvassatok nekik magyar történelembôl, a magyar földrôl. Alkalmas könyveket most már nagyobb magyar központokból lehet szerezni...'' Ha gyerekekrôl volt szó, nem sajnált se idôt, se fáradtságot. Odahaza is és az emigrációban is rendkívüli örömet okozott neki, ha elsôáldozóknak misézhetett és ha fiatalokat bérmálhatott. Errôl a készségérôl és örömérôl beszél az alábbi kis történet is: Utolsó missziós útja végsô állomásán, Kolumbia fôvárosában, Bogotában elsô áldozó gyerekeknek és bérmálkozó fiataloknak misézett és prédikált. A szent cselekmény befejezése után már vetkôzött a sekrestyében, amikor megjelent ott egy népes magyar család és a nagyapa -- az asszonyok és a két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány, sírásától kisérve -- elpanaszolta, hogy hatszáz kilométerrôl jöttek, de a záporesô miatt nem tudtak idôben megérkezni. ,,Lekéstük -- fejezte be szomorúan -- az elsô áldozást és a bérmálást. Pedig, -- tette hozzá -- hogy készültek rá ezek a gyerekek!...'' Az aggastyán fôpap, aki pedig a hosszú dél-amerikai út fáradalmaitól már nagyon kimerült volt, jóságosan végignézte a családot és már öltözködni is akart az új szentmiséhez... Végül is kísérôi tanácsára beleegyezett abba, hogy másnap reggelre halasszák el, hiszen a rossz idô miatt a család még úgyse indulhatna vissza. ,,Ritkán láttam -- írja a kíséretében lévô munkatárs -- Mindszentyt úgy elérzékenyedni, mint ennek a két kis magyar gyermeknek elsô szentáldozásánál és bérmálásánál. Csak úgy folytak a könnyei.'' A szertartás befejezése után az egész család bement a sekrestyébe. A szót megint a nagyapa vitte. Mindenekelôtt pótolni akarta az elôzô napi mulasztását, hogy nem mutatkozott be. ,,Vétek József vagyok, mondta a Bíboros elôtt meghajolva. A kis unokám pedig Vétek Jóska, a kislány meg Vétek Katalin.'' A száműzött esztergomi érsek szeretetteljes pillantásával végigsimogatta ôket és csak annyit mondott: ,,Milyen vétek lett volna meg nem bérmálni ezeket a szép magyar gyerekeket!'' ======================================================================== Betegsége és halála Az 1975. április 9-e és 26-a közt lezajlott venezuelai és kolumbiai missziós körútja volt a hattyúdala. Kísérôi véleménye szerint hároméves emigrációja alatt soha nem volt testileg-lelkileg olyan friss, mint ezen a dél-amerikai úton. ,,Nem érzett magasságot, meleget, fáradtságot. Jobban aludt, evett, mint Bécsben... Hangja a nagy dél-amerikai székesegyházakban élesebben csattogott, mint valaha... És amikor magyar híveit fogadta, kikérdezte, vigasztalta, tekintete és a hangja soha még nem volt olyan jóságos, atyai, mint ezen az utolsó úton... Szinte állandó extázisban élt. Éles márványlépcsôbe ütötte be a lábfejét úgy, hogy vérzett, de nem vette észre, csak este és nem tudta, mitôl van...'' 1975. április 26-án, amikor visszafelé indult, a bogotai érsek ezekkel a szavakkal vett tôle búcsút: ,,Maradj mindig ilyen fiatal!''... Mindszenty bíboros a tréfásan kedves hangnemet átvéve a régi latin diáknótával válaszolt: ,,Gaudeamus igitur juvenes dum sumus!... (Hát akkor örüljünk, amíg fiatalok vagyunk!) A fiatalság látszata azonban csalt. Már lázas volt, amikor a gépbe ült. A caracasi közbenleszállásnál üdvözlésére megjelent magyarok szeretete kissé felélénkítette. Még inkább Frankfurtban a friss európai levegô a gépcserére való várakozás közben. Annyira, hogy elôvette a jegyzeteit és a soron következô skandináviai és franciaországi lelkipásztori útról kezdett beszélni. ,,Már nincs is egészen egy hetünk az indulásig!'' -- mondta. A javulás azonban csak átmeneti volt. A hazaérkezést követô éjjel elakadt a vizelete és görcsök gyötörték. Kórházba kellett szállítani, ahol -- kifejezett kívánságára -- megoperálták. A prosztata-műtét sikerült. Öreg és megviselt szíve azonban felmondta a szolgálatot. 1975. május 6-án délután 2 óra 15 perckor, öt héttel június 12-én esedékes gyémántmiséje, pappászentelésének 60. évfordulója elôtt, nagy és nemes lelkét visszaadta a Teremtônek. Halála másnapján VI. Pál pápa az általános audiencia kezdetén a Megboldogultra emlékezve -- többek között -- ezeket mondta: ,,Gyászolunk, mert a halál kioltott a földön egy fáklyát, amely az utóbbi évtizedekben fényével világított az Egyházban.'' Az ünnepélyes rekviemet a bécsi dómban bíborostársa és jóbarátja, König érsek celebrálta. ,,Mindszenty kardinális -- mondta prédikációjában -- mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket Egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében. Korunknak, egy olyan kornak a vértanúja ô, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés...'' Az érsek azt is szükségesnek tartotta kiemelni, hogy Mindszenty bíboros ,,minden belsô nehézség ellenére engedelmességet tanúsított Szent Péter utódjával szemben, hogy -- amint azt neki mondta -- a fenntartás nélküli engedelmességre példát adjon.'' Honfitársai nevében ezeknek a soroknak az írója búcsúztatta el ,,korunk legnagyobb magyarjá''-t. Kívánságának megfelelôen ideiglenesen a máriacelli kegytemplomban temették el abban a reményben, hogy, ,,ha Mária országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga'', földi maradványait hazavihetik az esztergomi bazilika sírboltjába. A máriacelli gyászistentiszteletet is König kardinális celebrálta többszáz pap és sokezer hívô jelenlétében. A rekviem és a temetés alatt annak a kastli magyar gimnáziumnak a diákjai és diáklányai énekeltek, amelynek az énekkara európai elôadásaihoz és prédikációihoz is gyakran szolgáltatta a művészi keretet. A németnyelvű szentbeszédet P. Werenfried van Straaten premontrei atya, az ,,Ostpriesterhilfe'' nevű katolikus segélyszervezet alapítója és lelke, a Megboldogult híve és barátja mondotta. Nagy és szép prédikációjában, amelyben az elhunytat ,,az egyháztörténelem óriás alakjá''-nak nevezte, annak a reményének adott kifejezést, hogy ,,azok a jelek és csodák, amelyeket Isten egyháza megmentésére általa, Mindszenty bíboros által adni fog'', hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az Egyház hivatalosan is a szentek sorába iktathassa.'' A beszentelés után a kettôs érckoporsót a bazilika egyik baloldali, a magyar lovagkirályról, Szent Lászlóról elnevezett kápolnájába vitték. Ezt a kápolnát az esztergomi érsek -- és prímáselôd, Szelepcsényi György építtette, amikor Magyarország nagyobbik része, Esztergommal együtt, török uralom alatt szenvedett. Ott is temették el. Művészi síremléke a Szent László-oltárral szembeni falat díszíti. Mindszenty koporsóját az oltár és a síremlék közti térség padozatába süllyesztett és betonnal kiöntött sírba tették. A sír -- a Megboldogult végakaratának megfelelôen -- igen egyszerű. A padlóval egy síkon fekvô, esztergomi vörös márványból készült sima fedôlapba vésett aranyozott kereszt alatt csak ennyi áll latinul: ,,Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása, 1892-1975.'' A fedôlap alján pedig: ,,Vixit et vivat Pannoniae Sacrae.'' (,,Élt és éljen továbbra is Szent Pannoniának.'') Valamivel bôvebb annak a márványtáblának a szövege, amelyet a feje fölé, a kápolna ablaka alatti falba illesztettek. De ez a latinnyelvű hexameterekbe foglalt felirat is csak az életrajzi adatok közlésére szorítkozik. A szöveg magyarul így hangzik: EZ A MÁRVÁNYKÔ FEDI MOST -- MÍG A FELSZABADULT HAZA FÖLDJÉBE MEGTÉRNEK -- FÖLDI MARADVÁNYAIT MINDSZENTY JÓZSEFNEK, AKI CSEHIMINDSZENTEN SZÜLETETT 1892. MÁRCIUS 29-ÉN; PAPPÁ SZENTELTÉK SZOMBATHELYEN 1915-BEN, NÉGY ÉV MÚLVA ZALAEGERSZEG PLÉBÁNOSA, 25 ÉVRE RÁ VESZPRÉMI PÜSPÖK; 1945-BEN ESZTERGOMI ÉRSEK, MAGYARORSZÁG BÍBOROS HERCEGPRÍMÁSA. HELYTÁLLVA ISTENÉRT, EGYHÁZÉRT ÉS SZENVEDÔ NÉPÉÉRT, AZ ELNYOMÓ HATALOM KÉTSZER VETETTE FOGSÁGBA; 1949-BEN PEDIG ÉLETFOGYTIGLANI BÖRTÖNRE ÍTÉLTE. RABSÁGÁBÓL 1956-BAN A SZABADSÁGHARC KISZABADÍTOTTA, DE MIUTÁN A SZOVJET ERÔSZAK LEIGÁZTA AZ ORSZÁGOT, 15 ÉVEN ÁT AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK BUDAPESTI KÖVETSÉGÉN KAPOTT MENEDÉKET. ENGEDELMESSÉGBÔL VETTE MAGÁRA A SZÁMKIVETÉS NEHÉZ KERESZTJÉT S AGGASTYÁNKÉNT LETT A VILÁGBAN SZÉTSZÓRT MAGYARSÁG HŰ PÁSZTORA ÉS IGAZ ATYJA. MEGHALT BÉCSBEN 1975. MÁJUS 6-ÁN. ======================================================================== Anyagi és szellemi testamentuma Ô volt a magyar és világegyháznak legvagyontalanabb érseke, illetôleg bíborosa. A szegénységet önként választotta. Visszautasította a fél-, majd teljesen kommunista budapesti rezsim által felajánlott államsegélyt és nem vette fel a Vatikántól a bíborosi járandóságát, mert mindkettôvel szemben meg akarta ôrizni a függetlenségét. Nagylelkű jótevôk -- köztük igen sok magyar és idegen szegény emberadományaiból élt és utazott. De még abból is jótékonykodott, mert önmagára szinte semmit sem költött. Kopott ruhában-cipôben járt és egyetlen élvezete a napi szivar volt, amelyet részletben, ebéd, illetôleg vacsora után, szívott el. Emlékiratai kiadásából meglehetôsen nagy összeghez jutott. Abban is reménykedett, hogy még kéziratban lévô tanulmányait is sikerül befejeznie és azoknak is lesz jövedelme. Ezért életre hívott egy ,,Mindszenty Alapítvány''-t azzal a rendeltetéssel, hogy ezeknek a pénzeknek a felhasználásával szolgálja azt a magyar nemzeti és katolikus célt, amit ô maga élete feladatául tűzött ki, s amit Isten segítségével hazájában és a száműzetésben is igyekezett megvalósítani: ,,megtartani magyarságában s hitében népünket, különösen felnövekvô ifjúságunkat.'' Amikor végrendeletének elsô fogalmazványát 1962. október 19-én a budapesti amerikai követség félfogságában papírra vetette, egyetlen fillér saját vagyona sem volt. De annál nagyobb volt a szellemi kincs, amelyet helytállásával és vértanúságával szerzett meg magának. Ebben ez elsô végrendeletében, szellemi testamentumában -- ,,hűséggel az Egyház fejéhez és a történelmi magyar hazához''... -- szenvedô népének, a magyar püspöki karnak, fôegyházmegyéje papjainak és híveinek, a mesgyéken innen és túl, a tengereken is túl a hontalanoknak, ezt üzente: ,,Gyötrelmes sorsotokban, amíg Isten végtelen könyörületébôl jön a virradat, éljetek hűségben Istenhez, Egyházhoz és történelmi hazátokhoz...'' Három hét múltán -- az ellene folyó gyalázatos kommunista rágalomhadjáratra célozva -- hozzáfűzte: ,,Harcom nem a tôkéért és nagybirtokért, hanem Egyházért, hazáért folyt...'' Ugyanezeket a gondolatokat és érzelmeket tartalmazza az a levél, -- talán a legszebb és legmélyebb értelmű írása -- amelyet elsô észak- amerikai -- kanadai és USA-beli -- körútja után intézett a rendezôbizottság elnökéhez. Ebben a levélben benne van az egész Mindszenty: az Egyház válságát tisztán látó, de attól meg nem riadó keresztény hívô, pap és egyházfô, a magyar haza, a magyar nép és a külföldi magyarság sorsát és problémáit tökéletesen ismerô, de azok elôtt kapitulálni nem hajlandó hazafi és a történelmi küldetését és felelôsségét a címtôl és rangtól való megfosztottsága után is érzô és viselô esztergomi érsek. A Kanadában és az USÁ-ban élô ,,Kedves Magyarok''-nak írt levél bevezetô soraiban leszögezte, hogy ,,nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze''. Még pedig -- tette hozzá -- ,,a teendô közös ügy és nem az úgynevezett elvesztett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.'' ,,Az Egyház mai mély válsága -- folytatta -- ne ijesszen meg bennünket!'' ,,Túlságosan és sokáig -- állapítja meg kritikusan -- ráhagyatkoztunk az ôsi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép mindenegyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad eleresztenie az alkalmat, a lehetôségeket még halálos fáradtság miatt se, mindaddig míg Isten meg nem áld bennünket. Isten fiatal. Övé a jövô. Ô nemcsak a múlt, a hagyományok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az elôhívója is egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztôl, az ismeretlentôl, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövôjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, -- figyelmeztet az aggastyán fôpap -- hogy azt elôhozzuk.'' Utána, a magyar sorsra áttérve, így folytatta: ,,Százados, tragikus és hôsi küzdelmekben hazát vesztettünk: majdnem csak talpalatnyi földünk maradt. Többszázados törökdúlás ment át rajtunk... 1849-ben saját dinasztiánk tiport el bennünket orosz csizmával. A végzetes Trianont követte a még végzetesebb kiszolgáltatottságunk Yaltában és 1956-ban a nemzetgyilkos kommunista rendszernek. Ebbe a minket perzselô tűzvészbe persze mi magunk is beledobtuk száraz és mindig újra meggyújtott gerendáinkat: hitetlenségünket és árulásainkat egymással szemben, káromkodásunkat, közéleti könnyelműségünket és legutóbb azt, hogy népünk kényelemszeretetbôl segédkezet nyújtott a magyarság termésének alattomos lekaszabolásához...'' ,,És ki tudja, egyedül a jó Isten, talán még el sem értünk a vészkijárathoz. Mégis, -- folytatta -- mielôtt a szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és ôseink mondatják velem és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni, legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétôl halála órájáig: A megmaradt kevésbôl újra kell építenünk a hazát! Ez a dolgunk ezen a világon! Ettôl megszabadulni nem tudunk, csak elbújni elôle.'' Levelének befejezô soraival kifejezetten a szabadföldi szétszórtságban élô honfitársaihoz fordult. ,,Tegyétek félre -- intette ôket -- a versengést, a mértéktelen személyi nagyravágyást, a ki ha-én-nem magatartást!... Mindenki ott tegye meg a magáét, ahova az élet állította. Teremtsünk keresztény hitre épülô egyházi közösséget! Legyen a családban gyermek Isten akarata szerint! Ez áldás és jövô, bármit mond a világ. A gyermek kapjon a családban, a hétvégi iskolában... krisztusi hitet magyar nyelven, magyar öntudatot! Fiatalságunk lelkében tegyük izzóvá a magyar Ígéretföldjének megszerzését!... Tanuljuk meg és használjuk idegen népek gazdag tapasztalatát és fordítsuk ezt a nagy célra! Csak az a lelkesedés helyénvaló, amelyet a munka nehézsége, a szenvedés hosszantartósága mindig újraéleszt...'' Ezután az intelem után következik a vallomása arról, hogy egész élete Isten és az Egyház, hazája és nemzete szolgálatában telt el. És az mgérete, hogy ezt a szolgálatot a halála után is folytatni akarja. ,,Amit e sorokkal -- írta -- lelketekre akarok kötni, ezért éltem, ezért élek és imádkozom itt és az örökkévalóságban.'' ======================================================================== Emléke és tisztelete A bazilika Szent László-kápolnájának sírján kívül még két másik emlékmű is beszél Máriacell nagy magyar halottjáról: a Mindszenty- stáció és a Mindszenty-Emlékmúzeum. A szabadvilág magyarságának adományaiból épült Mindszenty-stáció Közép-Európának ezen a legnagyobb kegyhelyén maradandó emléke lesz a nagy hitvalló-vértanúnak és vele együtt a második világháború és az ötvenhatos szabadságharc áldozatainak és hôseinek akkor is, amikor az ország felszabadul és a Prímás földi maradványai az ,,ideiglenes'' sírból hazatérnek az esztergomi bazilika kriptájába. A stáció a Szentolvasó tizedik titkát szemlélteti: ,,Akit érettünk keresztre feszítettek.'' És egyike lesz annak a 15 kápolnácskának, amelyek képben és írásban bemutatják az Úr Jézus életét. A városkán kívül, gyönyörű alpesi környezetben álló kápolnácska magas talapzatának a közepén magyar- és németnyelvű tábla hirdeti, hogy ,,Mindszenty József, a vértanú magyar hercegprímás dicsô emlékezetére, valamint a második világháború és az 1956-os szabadságharc áldozatainak emlékére állították menekült magyarok 1977-ben.'' Éppenúgy, mint a síremlék és a stáció felavatása, nagy magyar zarándoklat keretében történt meg a Mindszenty-Emlékmúzeum megnyitása is 1979. június 17-én a bazilikát a bencés rendházzal összekötô épületrészben. A belépôt a Megboldogult életnagyságú portréja, az USÁ-ban élô Schmidt Béla festôművész remekműve, fogadja. Az arca ugyanolyan jóságosan szelíd és átszellemült, mint akkor volt, amikor világotjáró körútjain az istentiszteletek után a köszöntésére eléje járuló ,,magyarjai''-t várta. Természetesen a múzeum csak keveset tud mutatni otthoni életérôl: szülei képét, néhány családi csoportfelvételt, kopott reverendáit és papi imakönyveit. De ott van a pázmáneumi íróasztal, amelynél sokat dolgozott és az ágy, amelyen keveset aludt. És ott van a sok-sok ajándék, drága fôpapi gyűrűk, szép miseruhák és egyszerű, szeretettel horgolt kézimunkák, amelyeket pápáktól, egyházi és világi méltóságoktól, egyházközségektôl, vagy öreg imádságos magyar asszonyoktól kapott. Magától értetôdik, hogy a három emlékmű közül a sír gyakorolja a legnagyobb vonzóerôt a zarándokokra. Temetése óta -- írja a bazilika egyik gyakori látogatója -- ,,a Szent László kápolna elôtt nap mint nap megilletôdött, imádkozó embereket (nagyon sok idegent is!) lehet látni; feltűnôen sokan jönnek magyarok Csehszlovákiából, Jugoszláviából, még Erdélybôl is, de az otthoniak is megtalálják az utat-módot a ,,tiltott sírhoz'', letesznek néhány szál magyar földben termett s nemzeti szalaggal átkötött búzakalászt, kis mezei csokrot, hazulról hozott kézimunkát. A temetési koszorú- szalagokra százan és százan írták rá nevüket, címüket, sokan rövid fohászokat, kéréseket is hozzáfűztek.'' A vértanú-prímásra való emlékezés és az iránta táplált tisztelet azonban nem szorítkozik Máriacellre. Reá való emlékezésbôl és az iránta táplált tiszteletbôl számos szabadföldi -- egyházi és világi -- magyar intézmény és szervezet vette föl a nevét. Azok a városok és helységek pedig, amelyeket missziós körútjain meglátogatott, sorra megörökítik ott-tartózkodása emlékét. Ezen a téren az USA magyarsága vezet. New Brunswickban, amelynek szépen renovált templomát újra felszentelte, a róla elnevezett téren hatalmas bronzszobor -- Varga Ferenc monumentális alkotása -- hirdeti, hogy az Egyesült Államokban ott prédikált elôször. Clevelandban a városnak ugyancsak róla elnevezett reprezentatív terén, ahol megáldotta a rabnépek örökégô szabadságlángját, a magyar szervezetek felállították ifjú Hollósy Erwin által készített szép mellszobrát. New Yorkban a Magyar Ház oromzatán Mindszenty címerével díszített emléktáblán magyar és angolnyelvű szöveg közli az arrajárókkal, hogy ,,mikor járulhatott vészterhes korunk történelmi hercegprímása elé New York és környéke magyarsága.'' Washingtonban a ferencesek szentföldi bazilikájában pedig féltett kincsként vitrinben ôrzik azt a kelyhet és liturgikus ruhát, amelyet ottani misézése alkalmával használt. Az emléke ápolását és tisztelete terjedésének szorgalmazását végzô mozgalmak koordinálását a müncheni székhellyel működô Mindszenty- Emlékbizottság végzi. Amint arról már szó volt, Werenfried van Straaten atya már a temetésen elmondott prédikációjában kifejezte azt a reményét, hogy ,,korunk nagy hitvallóját és vértanújá''-t az Egyház a szentek sorába fogja iktatni. Azóta is felhasznál minden lehetô alkalmat, hogy a Megboldogult emlékét elevenen tartsa és tiszteletét növelje. Így -- többek között -- neki köszönhetô, hogy az általam nem magyar olvasóközönség számára írt rövid Mindszenty-életrajz zsebkiadás formában és sok-sok ezer példányban már német, francia, holland és angol nyelven is megjelent. Magyar vonalon Füzér Julián ferences atya, New Brunswick magyar plébánosa, a leglelkesebb és legszívósabb munkása a vértanúprímás szenttéavatási ügyének. 1976 augusztusában az amerikai Philadelphiában megtartott Eucharisztikus Világkongresszussal kapcsolatos magyar papi értekezleten, amelyen Lékai László bíboros-érsek vezetésével a kongresszusra érkezett magyar delegáció is résztvett, konkréte is elôterjesztette a szenttéavatást elôkészítô teendôket. A tervezet utolsó pontja így szól: ,,Végül arra kérjük otthoni testvéreinket, elsôsorban a magyar püspöki kart, hassanak oda, hogy Mindszenty otthon teljesen rehabilitáltassék és amint az emigrációban, otthon is dolgozzanak a szenttéavatásán.'' Máriacellben a múzeum felavatási napján világi hívek sürgetésére elindult egy akció ,,Mindszenty boldoggáavatásáért'' címmel, amely aláírások ezreivel arra akarja kérni az illetékes vatikáni hatóságot, hogy hivatalosan is indítsák meg a szenttéavatási ,,per''-t. ======================================================================== Életrajzi adatai 1892. március 29-én született a vasmegyei Csehimindszent községben földműves szülôktôl. Apját Pehm Jánosnak, anyját Kovács Borbálának hívták. Idegenhangzású nevét 1941-ben változtatta Mindszentyre. 1903-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait Szombathelyen a premontrei fôgimnáziumban. 1911-ben vették föl a szombathelyi egyházmegyei papnevelôintézetbe. 1915. június 12-én szentelte pappá Gróf Mikes János megyéspüspök a szombathelyi székesegyházban. Utána másfél évig káplánkodott a vasmegyei Felsôpatyon. Ott fejezte be ,,Az édesanya'' című könyvét, amely 1916-ban kiadásra is került és késôbb több idegen nyelven is megjelent. 1917. február elsejével a zalaegerszegi gimnázium hittanára lett. 1919. február 9-én ellenzéki magatartása miatt a Károlyi-kormány fôispánjának a kívánságára ôrizetbe vették. 1919 áprilisában a kommunista népbiztos rendelkezésére kiutasították Zalaegerszegrôl és szülôfalujába internálták. 1919 augusztusának elején, az elsô proletárdiktatúra bukása után visszatért Zalaegerszegre. 1919. október elsején Zalaegerszeg plébánosává választották. 1921-ben az egerszegi kerület esperese lett. 1924-ben fôpásztora címzetes pornói apáttá nevezte ki, 1927-ben pedig rábízta Nyugatzala püspöki biztosi teendôinek az ellátását. 1934-ben jelent meg ,,Padányi Bíró Márton élete és kora'' című történelmi monográfiája. 1937-ben XI. Piusz pápai prelátussá, 1944. március 4-én pedig XII. Piusz veszprémi püspökké nevezte ki. 1944. március 25-én szentelte püspökké Serédi bíboros-érsek az esztergomi bazilikában. 1944. november 13-án adta át Budán Szôllôsi nyilas miniszterelnökhelyettesnek ,,a Dunántúl püspökeinek memorandumá''-t. 1944. november 27-én letartóztatták. 1944. december 24-én a veszprémi fogházból 26 papjával és kispapjával a sopronkôhidai fegyházba szállítottak. 1944 utolsó napjainak egyikén csendôri kísérettel bevitték ôket Sopronba az Isteni Megváltó Leányai anyaházába, ahol a szintén odainternált Shvoy székesfehérvári püspökkel együtt szeretetteljes gondozásban részesült. 1944. április 20-án indult vissza Sopronból Veszprémbe. 1945. május 24-én jelent meg a püspöki kar elsô világháború utáni körlevele az ô fogalmazásában. 1945. szeptember 15-én értesült esztergomi érsekké történt kinevezésérôl. 1945. október 7-én mondta el székfoglaló prédikációját az esztergomi bazilikában. 1945. november 30-án indult el elsô római útjára. 1946. február 18-án repült másodszor az Örök Városba, ahol XII. Piusz pápa február 21-én tette fejére a bíborosi kalapot. 1947. június 18-22 között résztvett Kanada fôvárosában, Ottawában a Mária-Világkongresszuson, amelynek a befejezése után több amerikai magyar egyházközséget is meglátogatott. 1947. augusztus 15-én nyitotta meg Esztergomban a magyar Boldogasszony-Évet. 1948. január 10-én Rákosi Mátyás bejelentette, hogy ,,az egyházi reakcióval'' le fognak számolni. Egyidejűleg megindult a Prímás letartóztatását elôkészítô rágalomhadjárat. 1948. november 18-án mondta el letartóztatása elôtti utolsó szózatát a nemzethez. 1948. december 26-án letartóztatták és a politikai rendôrségnek a pesti Andrássy út 60.-ban székelô központjába vitték. 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházra ítélték. 1949. február 14-én XII. Piusz pápa ünnepélyesen tiltakozott az ítélet ellen. 1949. április 5-én az Egyesült Nemzetek Szövetsége közgyűlése megbélyegezte és nemzetközi sérelemnek nyilvánította Mindszenty elítélését. 1956. október 30-án este a gyôztes forradalom katonái Pálinkás- Pallavicini Antal ôrnagy vezetésével kiszabadították felsôpetényi rabságából. 1956. november 3-án rádiószózatot intézett a magyar néphez és a világhoz. 1956. november 4-én a fôvárost elfoglaló szovjet csapatok elôl az USA nagykövetségére menekült, ahol 15 éven át élvezte az amerikai nép vendégszeretetét. 1960. február 5-én meghalt édesanyja, Pehm Jánosné, Kovács Borbála. 1971. szeptember 28-án a Vatikán, Washington és a budapesti kommunista rezsim képviselôinek elôzetes tárgyalásai után VI. Pál pápa határozott kívánságának engedve elhagyta az amerikai követséget és Rómába utazott. 1971. október 23-án Bécsbe érkezett a lakhelyéül választott Pázmáneumba. 1971. november 19-én mondta elsô nyilvános magyar szentmiséjét a kapucinusok bécsi templomában. 1971. november 21-én mutatta be König bíboros-érsek ,,korunk hitvallóját és vértanú''-ját a Stefansdomban az osztrák fôváros népének. 1971 decemberének elején körlevelet intézett a szabadföldön élô magyar katolikusokhoz. 1971. december 26-án jelent meg elsô interjúja a ,,Welt am Sonntag'' nevű nyugatnémet hetilapban. 1972. március 29-én, VI. Pál pápával az élükön, sok egyházi és világi vezetô köszöntötte 80. születésnapja alkalmából. 1972. május elsején a svájci Zizersben meglátogatta a szintén 80. születésnapját ünneplô özvegy Zita királynét. 1972. május 20-a és 23-a közt tette elsô körútját a Német Szövetségi Köztársaságban: München, Scheyern, Bamberg, Frankfurt, Würzburg, Oberhaching. 1972. június 15-én meglátogatta a bajorországi Burg Kastlban működô magyar gimnáziumot. 1972. augusztus 26. és 29. között Begliumban járt: Brüsszel, Tongerlo, Banneaux és a magyar emlékekben gazdag német határváros: Aachen. 1972. szeptember 17-én elôször zarándokolt el, mint száműzött, Máriacellbe. 1972. október 11. és 26. között zajlott le portugáliai körútja: Lisszabon, Fatima, Madeira szigete. 1973. március 17-én és 18-án látogatás Innsbruckban, ahol a róla elnevezett magyar egyetemi otthonban magyar emigráns fôiskolások fogadták. 1973. április 28-a és május 1-e közt látogatás Kölnben. 1973. június 30-án és július 1-én látogatás Augsburgban. 1973. július 14-e és 20-a közt missziós körút Angliában. 1973. szeptember 18. és 28. között Kanadában tett missziós körutat. 1973. szeptember 29-én New York érintésével New Brunswickba utazott, ahol felszentelte az ottani magyar katolikus egyházközség szépen renovált templomát. 1973. november 1-én VI. Pál pápa kérte, hogy mondjon le esztergomi érseki székérôl. 1973. november 24-e és december 4-e közt körút Dél-Afrikában. 1973. december 8-i válaszában felsorakoztatja az érveket, amelyek lemondása ellen szólnak. 1973. december 18-án a pápa közli vele, hogy érseki székét megüresedettnek nyilvánította. 1974. február 5-én a Vatikán és Budapest egyidejűleg közli, hogy az esztergomi érseki szék megüresedett. 1974. február 6-án Mindszenty nyilatkozik arról, hogy miért nem mondhatott le önként. 1974. május 6-a és június 29-e közt héthetes missziós körút az USA- ban. 1974. június 29-én rövid látogatás a németországi Stuttgartban. 1974. július 1-e és 3-a közt látogatás Münchenben. 1974. július 13-án látogatás az észak-németországi Essenben. 1974. október 10.-én ,,Emlékirataim'' című könyve német kiadásának bemutatása a frankfurti nemzetközi könyvvásáron. 1974. október 13-án látogatás Regensburgban. 1974. október 24-e és december 20-a közt missziós körút Ausztráliában és Újzélandban. 1974. december 20-án leszállás és rövid találkozás a Hawai szigetén élô magyarokkal. 1974. december 21-e és 23-a közt második látogatás San Franciscóban. 1975. április 8-án, útban Dél-Amerika felé, rövid látogatás Londonban. 1975. április 9-e és 20-a közt missziós körút Venezuelában és Kolumbiában, ahonnan betegen érkezett vissza Bécsbe. 1975. április 28-án kórházba szállították. 1975. május 6-án, prosztata-operáció után szíve felmondta a szolgálatot. 14 óra 15 perckor távozott az élôk sorából. 1975. május 10-én requiem a bécsi dómban. 1975. május 15-én temetés Máriacellben. 1977-ben avatták fel ugyanott a Mindszenty-Emlékstációt és 1979-ben adták át rendeltetésének a Mindszenty-Emlékmúzeumot a bazilikát a bencés kolostorral összekötô épületrészben. Ugyanakkor indult el a magyar világi hívôk által kezdeményezett aláírásakció is ,,Mindszenty boldoggáavatásáért.'' ======================================================================== Rövid méltatása Az aggastyán-fôpap Los Angelesben a Szent István magyar királyról elnevezett plébániatemplomban halála elôtt tizenegy hónappal, 1974. június 14-én elmondott szentbeszédében hosszú és küzdelmes életútjára visszatekintve -- többek között -- a következô kijelentést tette: ,,Ha mégegyszer kellene kezdenem az életet, úgy kezdeném, ahogy kezdettem. És ha teljes nyíltsággal látnám azt, hogy mi lesz a következménye, hát akkor is ugyanazt tenném, amit tettem...'' Életérôl és életművérôl ma még nem lehet részletesen kidolgozott képet rajzolni és végleges ítéletet alkotni, mert kéziratainak, prédikációinak, beszédeinek, elôadásainak, sajtónyilatkozatainak nagyobbik része még nem hozzáférhetô a kutatók számára, mert még összegyűjtésre vár kiterjedt levelezése és mert még a Vatikánban hét lakat alatt ôrzik a vele kapcsolatos dokumentumokat. Mindezeken túl a végleges ítélethez szükséges történelmi távlat is hiányzik. Azt azonban már ma is el lehet mondani róla, hogy rendkívüli egyéniség, makulátlan életű pap, buzgó és eredményes lelkipásztor, meggyôzôdését bátran megvalló közéleti szereplô, hazáját és népét rajongásig szeretô magyar, legnagyobb fôpapjaink egyike és legendáshírű száműzött szabadsághôseinknek, II. Rákóczi Ferencnek és Kossuth Lajosnak méltó utódja volt. Lelkialkata és jelleme annyira sajátosan egyéni, egymással ellentétes tulajdonságokat is magában foglaló és harmonikusan egybeolvasztó volt, hogy az ismert embertípusok egyikébe sem lehet belesorolni. A legkifejlettebb és a legfeltűnôbb jellemvonásai az akaraterô, az elvhűség és a munkakedv voltak. Átlagon felüli szellemi képességei közül messze kiemelkedett hihetetlenül erôs emlékezôtehetsége. Egyszerű származását soha nem tagadta. Ellenkezôleg, minden alkalommal kihangsúlyozta, hogy a szülei ,,szôlô- és földművelôk'' voltak. Érdekes, hogy mindig a szôlô áll az elsô helyen, és az is, hogy sohasem használja a paraszt kifejezést. Nyilvánvalóan azért, mert ennek a szónak a Dunántúlon abban az idôben lekicsinylô mellékíze volt. Gyakran beszélt és írt szorosan vett családi hozzátartozóin kívül a tágabb értelemben vett apai és anyai rokonságáról is. Feltűnô, hogy soha, még gyerekkori emlékeinek a felidézése közben sem fordul elô a nagyszüleinek a neve. Ennek oka, hogy egyáltalán nem ismerte ôket, mert azok már szülei házasságkötése elôtt meghaltak. Nagyon szerette a szüleit és a nôvéreit, de -- jóllehet az egerszegi plébánia bôséges jövedelemmel rendelkezett -- anyagilag csak ritkán, nagy szükség esetén támogatta ôket, mert elítélte a papi körökben annakidején gyakran elôforduló és a híveket megbotránkoztató nepotizmust, a rokonok feltűnô pártfogolását. Az volt a felfogása, hogy a papnak az egyszerű megélhetés feltételeinek biztosítása után fennmaradó jövedelmét egyházi intézmények támogatására és szegény hívei segélyezésére kell fordítania. ,,Soha nem találkoztam -- mondta róla egyik bizalmas munkatársa -- sem pappal, sem civil emberrel életemben, aki hivatását s az abból folyó kötelességeket olyan halálosan komolyan vette volna és teljesítette élete utolsó pillanatáig, mint Mindszenty József.'' Ugyanolyan hivatástudatot és munkakészséget követelt meg a papjaitól és a világi apostoloktól is. Ezért a lanyhábbak és a kényelemszeretôk néha -- a háta mögött -- morogtak is ellene. Akik csak felületesen ismerték, a modorát merevnek, az emberkezelését hidegnek tartották. Akik azonban hosszabban a közvetlen közelében éltek, egyöntetűen azt vallják, hogy nagyon barátságos és vidám is tudott lenni, és hogy a zárkózott külsô igen meleg, együttérzô, segíteni mindig kész szívet takart. Határozott elvei voltak és azokat akkor is megvallotta, ha csak kevesen értettek vele egyet. És helyesnek tartott tervei kivitelezését akkor is megkezdte, ha azoknak megvalósítását a tanácsadói lehetetlennek tartották. Kétségtelenül volt benne bizonyosfokú ,,szent'' makacsság, az igaza tudatában a fôszolgabíróval is szembeszálló falusi bíró édesapja elvhűségének és édesanyja célratörô akaratának szerencsés ötvözete, amelynek azonban semmi köze sem volt a köznapi értelemben használt emberi gyöngeséghez. Sok tekintetben ennek a ,,szent'' makacsságának köszönhetô, hogy -- magyar és világviszonylatban egyaránt -- élete és életműve kitörülhetetlenül beíródott a történelem lapjaira. A lefogatását megelôzô rágalomhadjárat idején Kádár János belügyminiszter rendôrkopói Zalaegerszeget is végigszaglászták, de üres kézzel kellett távozniok. Az öreg Bábi néni, akit szintén megkérdeztek, nyíltan a szemükbe vágta: ,,Ha az egész várost tűvé teszik is, semmit se találnak ellene...!'' Legelsô és legfontosabb feladatának -- mint plébános, mint püspök, mint prímás és mint száműzött bíboros egyaránt -- a lelkipásztori munkát tekintette. Hit és erkölcs dolgában a hagyományos katolikus tant követte, az igehirdetés és lelkigondozás terén azonban a legmodernebb módszereket is szívesen alkalmazta. Feltűnô volt, hogy a második vatikáni zsinat után mennyire szorgalmazta a magyarnyelvű istentiszteletek bevezetését. A sajátos magyar helyzet hozta magával, hogy a közéleti, politikai szereplést is kötelezônek érezte. Mint ilyen a haladó konzervatívok csoportjához tartozott. Az volt a felfogása, hogy jobb jövôt csak a múlt értékeinek a fundamentumára lehet építeni. De ugyanakkor azt se szűnt meg hangoztatni, hogy a parasztságnak és munkásságnak is jogot kell biztosítani a nemzet sorsának intézésében és a közösen szerzett nemzeti jövedelem élvezetében. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik kezdettôl fogva világosan látták, -- és ebbeli meggyôzôdésüket nem is rejtették véka alá -- hogy kereszténységünknek és magyarságunknak a nemzetiszocializmus és a kommunizmus is halálos ellensége. Ezért emelte fel a szavát a hitleri megszállás ellen és ezért utasította vissza -- még mint veszprémi püspök -- a két kisgazdapárti papképviselô, Balogh István és Varga Béla ajánlatát, akik arra kérték, hogy utazzék fel velük a fôvárosba és mondjon köszönetet Sztalinnak és Vorosilov marsallnak szabadulásáért és az orosz hadseregnek az Egyház iránt tanúsított jóindulatáért... Mind a Hitler, mind pedig a Sztalin által uralomra segített csatlós rezsim üldözte. De se az egyiknek, se a másiknak komiszkodása nem tudta lelohasztani szívében annak a mély és forró szeretetnek a lángját, amellyel hazáját és nemzetét kisgyerek kora óta szerette. Nem utolsó sorban az ô hôsi kiállásának és vértanúlélekkel vállalt szenvedésének köszönhetô, hogy a szabad világ megismerte a kommunizmus igazi arcát és az orosz imperializmus hódító szándékait. Amit a száműzött bíboros kényszerű emigrációjában végzett, az fizikai és szellemi vonatkozásban egyaránt egyedülálló teljesítmény. Magyar embernek még soha nem volt a nagyvilágban akkora híre-neve, mint Mindszenty Józsefnek. A szabadföldi magyarság életét pedig az egész nyugati féltekét behálózó missziós körútjaival legalább egy nemzedékkel meghosszabbította. VI. Pál pápa, akivel pedig a Vatikán új keleti politikája miatt komoly ellentétei voltak, amikor a Bíboros elhunytát közölték vele, ezt a kijelentést tette: ,,A halál olyan lángot oltott ki a földön, amely ragyogó fényével bevilágította az Egyház útjának utolsó évtizedeit...'' Hasonló volt König bécsi bíboros-érsek gondolatmenete is, aki temetési búcsúbeszédét ezzel a latin mondattal fejezte be: ,,Defunctus adhuc loquitur.'' Magyarul: ,,Holtában is beszél.'' Adja Isten, hogy a nagy magyar hitvallónak és vértanúnak a tanítását necsak meghallgassuk, hanem kövessük is. ======================================================================== Irodalom ,,Annak, ami velem történt, -- állapította meg a vértanúbíboros Emlékirataim című könyvében -- nagy irodalma lett; a különbözô nyelveken megjelent könyvek, újságközlemények, értekezések számát is nehéz megállapítani. Az 1956-ot követô idôk után, egyetlen napon egyszerre adtak kezembe egy angol, japán, kínai, spanyol, portugál, arab s burmai nyelven kiadott könyvet, amelyet rólam és ügyemrôl írtak.'' Idáig ketten próbálták a Mindszenty-irodalmat számba venni. Az elsô Dr. Vecsey József volt, aki a szerkesztésében és kiadásában Münchenben, 1962-ben megjelent németnyelvű, Kardinal Mindszenty nevet viselô vaskos tanulmánykötet függelékében 21 oldalon keresztül sorolta föl -- és részben méltatta is -- az addig megjelent kiadványokat. A másik Széplaki József, aki 1977-ben az amerikai Youngstownban angolul napvilágot látott Bibliography on Cardinal Mindszenty című füzetében 32 oldalon keresztül a könyveken kívül sok, folyóiratokban és újságokban található Mindszenty-cikk címét is közli. De azóta is több könyvvel és számos értekezéssel és megemlékezéssel gazdagodott ez az irodalom. Magam is cikkeknek és könyveknek egész sorában foglalkoztam korunk legnagyobb magyarjának személyével és szerepével. Az elmúlt két év folyamán négy idegen nyelven -- németül, franciául, hollandul és angolul -- került kiadásra a róla szóló életrajzom. Az olasznyelvű, római és vatikáni kapcsolatait különösen tekintetbe vevô kiadás elôkészületben van. Könyveim és cikkeim megírásában az alábbi szerzôk és kiadványok voltak segítségemre: Mindszenty Okmánytár (Pásztorlevelek -- Beszédek -- Nyilatkozatok -- Levelek) Sajtó alá rendezte Dr. Vecsey József. Három kötet. München, 1957. Kardinal Mindszenty. Beiträge zu seinem siebzigsten Geburtstag. Herausgeber Dr. Josef Vecsey, München, 1962. Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974. Mindszenty József: Napi jegyzetek. Budapest, amerikai követség, 1956- 1971. Batthyány Ivánnak, a Mindszenty Alapítvány elnökének bevezetôjével, Martin J. Hillenbrand volt budapesti amerikai nagykövetnek ,,Egy nagykövet emlékezik, Mindszenty a követségen'' című cikkével és Csonka Emilnek ,,A kor és a bíboros'' című tanulmányával. Dr. Bucsis Gyula: Emlékezés Mindszenty Cardinálisról. Kézirat, 1960. Csonka Emil: Krónika Mindszenty József bíboros amerikai útjának egyik jelentôs szakaszáról. Kézirat, München, 1974. Csonka Emil: A száműzött bíboros. San Francisco-München, 1976. Dr. Kótai Zoltán: Mindszenty József látogatása 1974 tavaszán Cleveland egyházmegyében. Képes Emlékalbum. Cleveland, 1975. Lasky, Melvin J.: Die ungarische Revolution. Die Geschichte des Oktober-Aufstandes nach Dokumenten, Meldungen, Augenzeugenberichten und dem Echo der Weltöffentlichkeit. Ein Weissbuch, Berlin, 1958. Maróthy-Meizler Károly: Az ismeretlen Mindszenty, Buenos Aires, 1958. Mihalovics Zsigmond: Mindszenty -- Ungarn -- Europa. Karlsruhe, 1949. Nyisztor Zoltán: Vallomás magamról és kortársaimról. Róma, 1969. Shuster, Georg, N.: In silence I speak. With the research assistance of Dr. Tibor Horányi. New York, 1956. Szamosi József: Máriacelli emlékkönyv, Képes magyar kalauz. München- Zürich, 1979. Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára. Sankt Gallen, 1970. A szabadföldi magyar folyóiratok és újságok közül az Életünk-ben, a Katolikus Magyarok Vasárnapjá-ban, a Katolikus Szemlé-ben, a Nemzetôr- ben, a Papi Egység-ben és az Új Európá-ban találtam értékes adatokat és szempontokat Dr. Eszterhás István, Dr. Fábián Károly, Füzér Julián, Dr. Harangozó Ferenc, Dr. Ispánki Béla, Dr. Máhig János, Dr. Nyisztor Zoltán, Ruzsik Vilmos, Tűz Tamás és Dr. Vecsey József cikkeiben.