Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Közi Horváth József Apor püspök élete és halála Sajtó alá rendezte Szamosi József Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A jelen kiadáshoz Elôszó Gyerekévek és diákkor Negyedszázad Gyulán A gyôri püspöki székben Országos szereplése A nyilas uralom hónapjai Hôsi halála A vértanú püspök tisztelete Jegyzetek Irodalom A dokumentumok jegyzéke A gyulai apátplébánosról Beliczey Miklós, Békés megye v. fôispánja visszaemlékezéseibôl Népénekkar és liturgikus mozgalom Gyulán Huszár László egykori gyulai karnagy feljegyzéseibôl ,,Mindig a mi lelkipásztorunk marad'' A gyôri beiktatáson elmondott beszédbôl Emlékeim a püspökrôl I. S. J. tanárnô kéziratban hátrahagyott visszaemlékezéseibôl A püspök és a ,,Budai 11'' Dr. Zágon József levelébôl Az üldözött zsidóság védelmében Részlet a ,,Gyôri Munkás'' riportjából ,,Miniszter urat teszem felelôssé!'' -- Apor püspök levele Jaross Andor belügyminiszterhez Azonnali intézkedést! -- Expressztávirat Sztójay Döme miniszterelnökhöz Távirat Serédi Jusztinián hercegprímáshoz Emlékeim a püspökrôl II. S. J. feljegyzései Az orvos nyilatkozata Beliczey Miklós emlékezéseibôl A szemtanú visszaemlékezéseibôl Bolza Ilona grófnô jegyzeteibôl A Kármel sírboltjában Részlet Lantos-Kiss Antal 1946-ban írt cikkébôl Levélváltás Apor püspök boldoggáavatása ügyében Bolza Ilona és Zágon József levelébôl Mindszenty bíboros boldoggáavatást sürgetô levele Apor Vilmos végrendeletébôl A legutolsó magyar úr Mécs László költeménye Képmelléklet Függelék Dunántúli (dr. Zágon József): Egy nagy mai magyar vértanú (Katolikus Szemle) Magyar sors. Tomek Vince: Megemlékezés Apor püspökrôl (Katolikus Szemle) A Dunántúl püspökeinek emlékirata (Mindszenty: Emlékirataim) A pót-fegyház (Mindszenty: Emlékirataim) A Dunántúl püspökeinek emlékirata (Mindszenty Okmánytár) Borbély István S.J.: Rotta Angelo és a magyarországi nunciusok (Papi Egység) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az Apor Emlékbizottság Kiadásában Münchenben 1984-ban megjelent könyv második, bôvített kiadásának szöveghű elektronikus változata. Az elektronikus változat Kovács K. Zoltán, Közi Horváth József hagyatékának gondozója, engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog Kovács K. Zoltán tulajdonában van. A program tartalmazza a könyv képmellékletének 26 fényképét,amely csak 256 színű képernyôbeállítás mellett jelenik meg torzítás nélkül. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. Az elektronikus változat függelékében közlünk néhány olyan dokumentumot, melyek több lábjegyzet hivatkozásait tartalmazza. ======================================================================== A második kiadáshoz Hét évvel ezelôtt jelent meg Közi Horváth József tollából ,,Apor Vilmos élete és halála'' c. könyve, örök emléket állítva egy szentéletű, mártíromságot is vállaló fényes történelmi nevéhez méltó nagy magyar fôpapnak. Minthogy a könyv már régen elfogyott, viszont egyre közeledik Apor püspök vértanú-halálának 40. évfordulója, kétszeres ok ez a könyv újbóli megjelentetésének. Könyvünk az elsô kiadás teljes szövegét, a jegyzetekkel együtt, változtatás nélkül közli. A kiegészítések: dokumentumok, emlékezések, fényképek, túlnyomó részben az Apor-hagyatékból származnak, ezeket Bolza Ilona grófnô önzetlenül bocsátotta rendelkezésünkre. Értékes közreműködéséért köszönet illeti Bitskey Gabriellát, és végül a magyar Danubia Nyomdát a kiadvány tetszetôs elôállításáért. Túl a reményen, bizonyosak vagyunk abban, hogy a könyv méltó formában örökíti meg és ápolja a vértanú püspök emlékét és hathatósan szolgálja régóta esedékes boldoggá avatásának ügyét. München, 1984 húsvétján. Sz. J. ======================================================================== Elôszó ,,... az Andrássy út 60-ban vágyva gondoltam a vértanúhalált halt Apor Vilmos gyôri püspök magasztos sorsára; szerettem volna helyében lenni.'' (Mindszenty József: Emlékirataim 242.) A második világháború alatt és után két magyar fôpap írta be a nevét aranybetűkkel a történelem lapjaira. Az egyik Apor Vilmos, a másik Mindszenty József volt. Mindketten rettenthetetlen bátorsággal szálltak szembe a hitüket és egyházukat, népüket és hazájukat egyformán fenyegetô hitleri nemzetiszocializmussal és sztálini kommunizmussal. A két fônásztor se külsôben, se modorban nem hasonlított egymáshoz. A székely fônemesi családból származó, daliás termetű, közvetlen és könnyű mosolyú Apor Vilmos egészen más embertípust képviselt, mint a vasi köznemes parasztivadék, a középmagas és szikár alkatú, tartózkodóan komoly és lassú beszédű Mindszenty József. De párhuzamosan futó papi pályájuk során -- mint megyésszékhelyi plébánosok, majd mint a püspöki kar tagjai -- mindig egyek voltak az életszentségre való törekvésben Krisztus és a hívek önzetlen és áldozatos szolgálatában. Mindszenty bíboros harcát a diktatúrák ellen, öntudatosan vállalt testi és lelki szenvedéseinek hosszú sorozatát, belsô emigrációját, száműzetését, érseki székétôl való megfosztásának történetét és aggastyánkorban végzett missziós munkájának csodálatosan szép példáját az egész világ ismeri. A róla megjelent cikkeknek és könyveknek se szeri, se száma. Apor püspök hôsi helytállása a nácizmus embertelenségével és a szovjet fegyveres erejének brutalitásával szemben olyan idôre esett, amikor a külvilágtól teljesen elzárt, Hitler és Sztálin hadszínterévé vált Magyarországról nagyon kevés hír jutott el Nyugatra. Késôbb pedig a szovjet megszálló erôk parancsnoksága és az általa hatalomba ültetett budapesti kommunista rezsim gondoskodott arról, hogy a hírszolgálati szervek hallgassanak a vöröskatonák által megölt fôpapról. Még az idegenvezetôknek is megtiltották, hogy a Püspökvárban való kalauzolás közben említést tegyenek róla. Az a néhány írás, amely otthon a teljes kommunista hatalomátvétel elôtt még foglalkozott vele, ugyanúgy a külföldön megjelent egy-két méltató cikk is, ma már hozzáférhetetlen a nagyközönség számára. Egyre fogy azoknak a férfiaknak és nôknek -- rokonainak és barátainak, növendékeinek, híveinek, papjainak és pártfogoltjainak -- a száma is, akik -- otthon vagy Nyugaton -- élôszóval tesznek tanúságot ennek a nagy magyar és keresztény példaképnek munkájáról, harcairól és vértanúságáról. Magyarságunknak és kereszténységünknek egyaránt pótolhatatlan vesztesége lenne, ha Apor Vilmos emléke feledésbe merülne. Ezért határoztam el magamat, minden fellelhetô adat kiértékelése és minden elérhetô tanú meghallgatása után, ennek az életrajznak a megírására. A munkámban sokan -- és valamennyien szívesen -- segítettek. Hálás köszönet érte! Amennyiben annak valamilyen akadálya nem volt, a nevüket megörökítettem a ,,Jegyzetek''-ben. K. H. J. ======================================================================== Gyermekévek és diákkor Dr. báró altorjai Apor Vilmos törzsökös székely fônemesi családból származott. A háromszékmegyei Aporok ôsi otthona, a Jókai által is megénekelt Bálványosvár, a hasonnevű, cukorsüvegalakú kôsziklán állott. A biztonságos, de nehezen megközelíthetô sasfészekbôl a XVII. század elején költöztek le a völgyben fekvô Altorján épült nemesi kúriába. A bárói rangot az irodalmilag is tevékeny Apor Péter, Háromszék fôkirálybírája kapta I. Lipóttól. Az Erdély politikai életében állandóan szerepet játszó család tagjai a legnehezebb idôkben is hívek maradtak katolikus hitükhöz.[1] Egy erdélyi püspök is került ki közülük. Az egykor nagykiterjedésű családi birtok késôbb néhány száz holdra zsugorodott össze. Ezért a família férfitagjai már nemzedékek óta hivatalnokoskodással keresték meg a kenyerüket. A nagyapa, Apor Sándor, a bírói pályát választotta és mint a marosvásárhelyi királyi tábla elnöke halt meg.[2] Apja, Apor Gábor megyei tisztviselô lett és a tehetséges jogászt már 33 éves korában az alispáni székbe emelte a szülômegyéje választóinak bizalma. Tíz év múltán a kormány Nagyküküllô vármegye fôispánságát bízta rá. Ott azonban csak egy évig maradt, mert az uralkodó I. Ferenc József, a bécsi székhellyel működô király személye körüli minisztérium államtitkárává nevezte ki. Apor Gábor háromszéki vármegyei fôjegyzô korában vette feleségül a nála 12 évvel fiatalabb gróf Pálffy Fideliát, gróf Pálffy Sándor nyugalmazott huszárezredesnek, a fogarasmegyei Alsószombatfalván székelô állami ménesuradalom vezetôjének a leányát. Boldog, de a férj korai halála miatt rövid, házasságukat kilenc gyermekkel áldotta meg az Isten. Közülök egy halva született, három gyerekkorban meghalt. Az elsôszülöttet, Sándort, tüdôvész vitte el 30 éves korában. A lányok közül Henriette egy holland báróhoz ment feleségül, Gizella a Magyar Vöröskereszt országos fônökasszonya lett. Az idôsebb fiútestvér, Gábor, a diplomatapályát választotta. Mint Magyarország vatikáni követe, 1944- ben, a német megszállás elleni tiltakozása jeléül otthagyta az állását. A háború befejezése után, bár hívták, nem volt hajlandó visszatérni az orosz megszállás alatt álló Magyarországra. A Szuverén Máltai Lovagrendben viselt magas tisztségei mellett, egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig, odaadó, áldozatos szeretettel segítette menekült honfitársait és az emigráció magyar és katolikus intézményeit.[3] A vértanú püspök 1892. február 29-én látta meg a napvilágot. És ennek következtében -- amint ô maga is tréfálkozva mondani szokta -- csak minden negyedik évben volt születésnapja. A szülôhelye Segesvár volt.[4] A festôi fekvésű, soktornyú, csipkés bástyás szász városka, amelynek a határában 1849. július 31-én a magyar szabadságharc leverésére küldött orosz katonák megölték Petôfi Sándort. Senkise sejthette akkor még, hogy 43 év múltán a Vilmos névre keresztelt harmadik Apor fiúnak is hasonló lesz a sorsa. 1895-ben szüleivel és testvéreivel együtt a hároméves Vilmos is Bécsbe költözött. A szülôfölddel való kapcsolata azonban nem szakadt meg. A gondos, erélyes anya, a nyári szünidô kezdetén, minden évben szárnyai alá vette a gyereksereget és hazautazott velük Erdélybe. Hivatali szabadságát az apa is velük töltötte. A kiváló hivatalnok hírében álló Apor Gábor a családi birtokot sem hanyagolta el. Meglátta és kihasználta a Büdöshegy barlangjának szénsav- és kénhidrátgázaiban és a Bálványos tövébôl bugyogó gyógyforrásokban kínálkozó üzleti lehetôséget. A környék természeti szépségeit élvezni akaró turisták és a gyógyulást keresô betegek számára szállóházat épített, ami által alapítója lett a késôbbi Bálványosfürdônek. Az elsô bálványosfürdôi szállodában a vendégek lelki igényeinek a kielégítésérôl is gondoskodás történt. A házikápolnában naponta szentmisét hallgathattak, a hegyoldal egyik kies helyén kiképzett lourdes-i barlang pedig -- benne a Szeplôtelen Fogantatás szobrával -- csöndes imára és elmélkedésre csalogatta ôket. A grotta megáldását 1898. augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony ünnepére tervezték. Az apa abban az évben nem utazhatott vakációra a családjával. De úgy osztotta be a munkáját, hogy a szentelésen feltétlenül résztvehessen. Feleség és gyerekek izgatott örömmel készülôdtek a nagy napra. Az örömet azonban szomorúsággá változtatta az ünnep elônapján érkezett távirat megdöbbentô híradása, hogy a családfô hirtelen jött súlyos betegsége miatt nem utazhat. A betegség halálosnak bizonyult. A mindössze 47 éves Apor Gábor öt nap múltán visszaadta nemes lelkét a Teremtônek. A kicsi gyermekeivel hirtelen egyedül maradt Apor Gábornét mélyen lesújtotta férje elvesztése. Az akkor még csak hat éves Vilmos meleg szeretettel osztozott anyja bánatában. Az egyik alkalommal, amikor anyját sírva találta, az ölébe kúszott és ezekkel a szavakkal próbálta vigasztalni: ,,Mama, én megtanulok hegedülni és olyan szépen fogok játszani, hogy elfelejted a papa halálát...''[5] Az özvegy a gyerekekkel továbbra is Bécsben maradt. Csak 1912-ben, amikor a lányok befejezték középiskolai tanulmányaikat, költözött át velük együtt közben megözvegyült édesanyjához a mosoni Pálffy-házba. A melegszívű asszonyból a gyakorlati érzék és az erély sem hiányzott. Az apai fegyelmet is pótolni tudta. Hogy a vallásos nevelés szülôi kötelességét is nagyon komolyan vette, azt éppen a leendô püspökkel történt eset illusztrálja. Egy alkalommal a négyéves Vilmos ebéd elôtt megmakacsolta magát és nem volt hajlandó imádkozni. Hiába volt a szép szó, hiába a testi fenyítés, a gyerek konokul hallgatott. Erre anyja elparancsolta a közös asztaltól. Ebédjét a gyerekszobában egyedül kellett elfogyasztania. Így tartott ez három napon át. A negyediken végre jelentkezett a bűnös és megígérte, hogy ezután az étkezés elôtti és utáni imádságot sohase fogja elhagyni.[6] Apor Gáborné a gyerekek jellemének a tökéletesítésére is nagy gondot fordított. ,,Ha az ember válaszútra kerül, -- szokta nekik mondani -- válassza mindig a nehezebbet, mert biztos, hogy az lesz a helyes út. Én -- tette hozzá magyarázatul -- mindig ezt az elvet tartottam szem elôtt és sohasem bántam meg.''[7] Vilmos, két bátyja nyomdokát követve, a gimnázium elsô öt osztályát az osztrák jezsuiták kalksburgi, a befejezô hármat a magyar jezsuiták kalocsai intézetében végezte. Mindkét helyen a legkiválóbb növendékek közé tartozott. A jeles diák és buzgón vallásos fiatalember a sportban is megállta a helyét. Nagyszerűen úszott, jól vívott, ügyesen kezelte a biliárddákót és a teniszütôt, szerette a lovaglást és szívesen vett részt nagy gyalogtúrákon. Diáktársai körében általános népszerűségnek örvendett. A nyugati megyékben otthonos Pálffy-rokonság és az erdélyi Apor- família rokoni és baráti körének a gyerekei is mindig örültek, ha szünidôben megjelent közöttük. ,,Mi mind szerettük -- írja egyik volt pajtása -- szelíd, barátságos, de amellett határozott lényét. Vélt igaza védelmében ugyan néha elragadta az indulat, de hamar összeszedte magát és fokozott kedvességgel igyekezett velünk feledtetni a hevessége által okozott feszültséget.''[8] A papi pálya iránt kicsi gyerekkora óta érdeklôdést mutatott. Már elsôs elemista korában azt kérte a Jézuskától, hogy karácsonyra hozzon neki kelyhet, mert misézni szeretne. Meg is kapta. Attól kezdve a legkedvesebb játéka volt a ,,misézés''. Ministránsnak betanította egyik nôvérét. Mivel azonban a kislány túl nagy örömet talált a csöngetésben, kioktatta, hogy csak akkor szabad a csengôhöz nyúlnia, ha arra ô -- a pap -- jelt ad neki. A bálványosfürdôi lourdes-i barlang megáldásánál, két bátyjával együtt, már ô is segédkezett. A diákkori altorjai nyaralások alatt pedig néha négy misét is végigministrált a szálloda kápolnájában. Már kalksburgi kisdiák korában elhatározta, hogy életét teljesen Isten és a lelkek szolgálatára szenteli.[9] És ebbôl a szándékából nem is csinált titkot. Vele egykorú rokona és jóbarátja, Haller Ferenc gróf elbeszélésébôl ismerjük a következô esetet: Az 1900-as évek közepének egyik nyarán az akkor 15-16 éves Apor Vilmos több hetet töltött náluk Kerelôszentpálon. Onnan az egyik nap a két fiú átkocsizott Mezôsámsondra, Bethlen Istvánékhoz, akik reformátusok voltak. A délutáni séta során a háziasszony megkérdezte Vilmost, hogy milyen tervei vannak a jövôre vonatkozólag. A serdülô legényke azt felelte, hogy pap lesz. Ez a válasz annyira meglepte az impulzív természetű grófnét, hogy a csodálkozástól összecsapta a kezeit és az elôtte hihetetlennek látszó elhatározás oka iránt érdeklôdött. A kérdezett nem maradt adós a felelettel. Szelíden, de határozottan kifejtette, hogy erre a pályára érez hivatást és el van határozva, hogy az Isten hívó szavát követni fogja.[10] Az anya nem ellenezte fia elhatározását. De meg akart gyôzôdni a komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék be egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntesi évet. Ha a világban töltött esztendô után is megmarad a szándéka mellett, szívesen adja rá anyai áldását. Amikor azonban a nyolcadikos gimnazista karácsonyi ajándékul azt kérte, hogy a matúra után azonnal elmehessen kispapnak, szíve mélyéig meghatódott. Mielôtt azonban igent mondott volna, elutazott Kalocsára, hogy fia tanárainak és nevelôinek a véleményét is kikérje. Azok egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy nem lenne értelme a késleltetésnek. Ennek a megnyugtató tanácsnak a birtokában özvegy Apor Gáborné 1909. december 24-én este boldogan tette le legkisebbik fia számára a karácsonyfa alá ajándékul szülôi beleegyezését.[11] A jeles érettségivel és kitűnô erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezô Apor Vilmos a gyôri egyházmegyében kezdte el egyházi pályafutását. Széchényi Miklós gróf püspök, aki rokona volt, igen szívesen fogadta a jelentkezését. A formaságok elintézése után új kispapját végigkalauzolta a rezidencián, amelynek majdnem ezeréves történetébe az ifjú látogatónak egy anyai ági ôse is beírta a nevét. 1598. március 29- én ugyanis korának híres hadvezére, gróf Pálffy Miklós, komáromi fôkapitány, foglalta vissza Gyôrt a törököktôl. A kert hatalmas gesztenyefái alatt sétálgatva, a házigazda rokona figyelmét felhívta egy gránitoszlopra, amely az egyházmegye két vértanúpüspökének, a mohi pusztán elesett Gergelynek és a mohácsi síkon megölt Paksy Balázsnak az emlékét hirdette. A leendô harmadik gyôri mártírpüspök elgondolkozva kísérte tovább fôpásztorát a Rába és a mosoni Dunaág összefolyásának háromszögében, a mesterséges dombon álló Püspökvár keleti bástyafokára, amely alatt éppen épülôfélben volt az új, magyarországi viszonylatban elsô, különszobás szeminárium. ,,Azért építem ide -- mondta Széchényi Miklós --, hogy a kispapok mindig a közelemben legyenek. Ôk a püspök szemefénye és az Egyház reménye.'' Ezek a szavak olyan mélyen belevésôdtek a 18 éves ifjú lelkébe, hogy a halála napjáig emlékezett rájuk.[12] Apor Vilmos azonban nem az új gyôri szemináriumnak, hanem az innsbrucki öreg teológiai konviktusnak, a Nicolaihausnak lett a lakója. Majd onnan, két év múltán, átköltözött az új teológiai konviktusba, a ma is működô Canisianumba. Püspöke ugyanis a tehetséges ifjút az innsbrucki egyetemre küldte. A volt kalksburgi és kalocsai jezsuita diák szívesen ment Tirol fôvárosába. Elsôsorban azért, mert a konviktust Szent Ignác fiai vezették és az egyetem hittudományi fakultásán is jezsuita professzorok tanítottak. A konviktus és az egyetem nemzetközi légkörében magát jól érzô székely kispap öt boldog évet töltött Innsbruckban. A gyôri egyházmegyével való elsô kapcsolata azonban egy év után megszakadt. A Nagyváradra áthelyezett Széchényi Miklós ugyanis a rokon kispapot is magával vitte új egyházmegyéjébe.[13] A nyílt, közvetlen modorú, a tréfát is élvezni tudó, németül is tökéletesen beszélô Apor Vilmosnak se a magyar, se a másnemzetiségű kollégákkal való érintkezésben nem volt nehézsége. Az elsôk közé tartozott az egyetemen vívott szellemi versenyben, és a szünnapokon engedélyezett hegyi túrák testi fáradalmainak az elviselésében. Anélkül, hogy akár az egyikkel, akár a másikkal büszkélkedett volna. Ezért szerette mindenki. A gyulai plébánosnak és gyôri püspöknek közismert buzgósága az istentiszteleti cselekmények végzésében már az innsbrucki kispapnak is erénye volt. ,,Sancta sancte, junctis manibus et demissis oculis tractentur!'' -- Az istentiszteletet szentül, összetett kézzel és lesütött szemmel kell végezni!'' -- volt a jelszava. És mint ,,magister ceremoniarum'' -- mint ,,szertartás mester'' -- erre tanította fiatalabb növendéktársait is. Teológiai tanulmányait a hittudományi doktorátus megszerzésével fejezte be. Sigismund Waitz, brixeni segédpüspök szentelte pappá -- a rokonság jelenlétében -- 1915. augusztus 24-én, Szent Bertalan apostol ünnepén. Elsô szentmiséjét már a következô nap elmondta minden különösebb külsô ünnepélyesség nélkül. Bátyja, Gábor, frontkatona volt. Édesanyja a két leánnyal, Gizellával és Henriettével együtt, sebesülteket ápolt. A világháború sötét hátteréhez jobban illett a szűk családi körben megtartott primicia.[14] A Tirol fôvárosában eltöltött évekre mindig szívesen gondolt vissza. 1941. októberében, amikor -- mint püspök -- elôször utazott az Örök Városba, Innsbruckban megszakította útját. ,,Ott tanultam -- mondta a vatikáni magyar követségen bátyja által a tiszteletére rendezett fogadáson -- és illônek tartottam megköszönni élô és meghalt tanáraimnak és nevelôimnek mindazt, amit tôlük kaptam.''[15] Szemináriumi elöljáróinak róla alkotott véleményét a mai napig ôrzi személyi lapja, amelynek kézírásos bejegyzései szerint ,,a nemes természettel megáldott, hitbuzgó, szerény, férfias és okos'' Apor Vilmos ,,mindig és mindenben'' kitűnô növendék volt. ======================================================================== Negyedszázad Gyulán Az újmisést püspöke Békés-megye akkori székhelyére, Gyulára küldte segédlelkésznek a kitűnô papnak és lelkipásztornak ismert plébános, Lindenberger János mellé. A megyei székhelyen és környékén késôbb fogalommá lett ,,báró'' 1915. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján, mutatkozott be a szószéken. Prédikációja után a gyorsan ítélô kritikusok megállapították, hogy az új káplán szépszál férfi, kedves ember, de nem szónoki tehetség. Ezt az ítéletet azonban rövid idô múltán kénytelenek voltak megváltoztatni. A szónoki babérokra nem pályázó és enyhén raccsoló ifjú arisztokrata pap ugyanis hatásos igehirdetônek bizonyult. A kényszerítô gondolatmenet, a magávalragadó hevület és a színes nyelvezet hiányát bôségesen pótolta a szónok egyszerű, világos mondataiból kiérezhetô meggyôzôdése a mondottak igazsága felôl és nyilvánvaló szeretete a hallgatóival szemben. Ez a kettôs tulajdonság különösen a kisebb helyen és kisebb közönségnek tartott beszédeit, elôadásait, elmélkedéseit tette hatásossá. Egyik leánykongreganistája így jellemezte: ,,Intelmei szíve legmélyérôl jöttek...''[16] Minél kisebb volt a terem és a hallgatóság, annál jobban hatott közvetlen, apostoli egyéniségének a varázsa. Káplánkorától kezdve egészen a haláláig legnagyobb lelkipásztori sikereit a hozzáfordulókkal folytatott négyszemközti beszélgetésekkel, a családlátogatások bizalmas eszmecseréivel és a gyóntatószékben az egyéni élet legtitkosabb kérdéseire adott feleleteivel és tanácsaival érte el. A gyóntatást a lelkipásztori munka egyik legfontosabbikának tartotta. Ezért szentmiséje elôtt, az elsô naptól kezdve, minden reggel rendelkezésére állott a híveknek. Gyertyáját meggyújtotta a Szűzanya szobra elôtt égô mécses lángjánál és úgy ült be az akkor még villanyvilágítás nélküli gyóntatószékbe. A gyóntatást annyira szerette, hogy a napot, amelyen valami sürgôs teendô miatt el kellett hagynia, hiányosnak érezte. Elsô gyulai lelkipásztori tevékenysége mindössze két évig tartott. Abból is félévet, mint hadiszolgálatra behívott katonalelkész, a várostól távol, a Vöröskereszt egyik kórházvonatán töltött. Rövid káplánságának maradandó alkotása egy szociális intézmény, a Nôvédô Iroda létesítése volt, amely egy év múltán a Szociális Missziótársulat helyi szervezetévé alakult át és mind hitbuzgalmi, mind pedig emberbaráti téren igen áldásos munkát fejtett ki. 1917 ôszén Széchényi Miklós püspök berendelte az egyházmegye központjába, Nagyváradra, és a papneveldében a tanulmányi felügyelôséget, a hittudományi fôiskolán pedig a dogmatika tanítását bízta rá. Szent László városában való tartózkodása és pedagógiai tevékenysége azonban rövid intermezzónak bizonyult. Alig egy év múltán, 1918 augusztusában, fôpásztora visszaküldte Gyulára, a debreceni kisprépostnak és kanonoknak kinevezett Lindenberger János plébános utódjául. Így lett Apor Vilmos 26 és féléves korában a váradi egyházmegyének, de talán az egész Magyarországnak is, legfiatalabb városplébánosa.[17] Szívesen tért vissza elsô állomáshelyére. Ismerte a nemzetiségi és felekezeti téren egyaránt megosztott, a magyar többségen kívül jelentôs német és román kisebbség által is lakott, a felerészben katolikus, másik felében protestáns, görögkeleti és zsidóvallású polgárokból álló 20.000-es város problémáit. Köztük a nagy kulturális, társadalmi és szociális színvonalkülönbséget is, amely a székhelyen lakó megyei arisztokráciát, a hivatalnokok kasztját, a tanár- és tanítóságot egymástól és valamennyit a kisiparos, kiskereskedô, gazda, zsellér, húsgyári munkás és mezôgazdasági proletár rétegtôl elválasztotta. Ismerte a problémákat, és azzal az elhatározással indult vissza Gyulára, hogy a szorosan vett lelkipásztori tevékenységen túl az ellentétek áthidalását is feladatának fogja tekinteni. A lakosság is -- társadalmi állásra, nemzetiségi és felekezeti hovatartozandóságra való tekintet nélkül -- szívesen fogadta a plébánosként visszatérô ifjú ,,báró''-t, aki már káplánkorában valamennyiük szívét meghódította. Ennek az általános szimpátiának a birtokában zökkenô nélkül folytathatta volna a kitűnô elôdje által ráhagyott munkát, ha a háború elvesztését követô események nem zavarták volna meg ennek a Fehér-Körös partján fekvô, szép és csöndes alföldi városnak a nyugalmát is. Gyors iramban követték egymást a megrázóbbnál megrázóbb események: az ,,ôszirózsás'' forradalom, Károlyi Mihály rövidéletű köztársasága, Kun Béla kommunista proletárdiktatúrája és a román megszállás... Az elesettségnek, bizonytalanságnak és rémületnek ezek a szomorú hónapjai megmutatták, hogy Apor Vilmos, az ifjú, szelíd, jámbor pap, ha az Isten ügye, a hívek ügye és a szenvedô embertársainak a java úgy kívánja, kemény, határozott, semmi áldozatot nem sajnáló férfi is tud lenni. Bizonyítékul két esetet idézünk: A békésmegyei kommunista direktórium megtiltotta az iskolai hitoktatást. Rendeletének azonban nem tudott érvényt szerezni. A plébános ugyanis olyan tömegekben vonultatta föl híveit a megyeháza elé, hogy a megijedt kommunista vezetôk a belvárosi iskolában újra engedélyezték a hitoktatást. A másik emlékezetes eset a román megszállás alatt történt. A város katonai parancsnoka a polgári lakosság körébôl túszokat szedett. A plébános felkereste a parancsnokot és polgártársai szabadonbocsátását kérte. Közbenjárása azonban elutasításra talált. De ô nem nyugodott bele a döntésbe. Elutazott Bukarestbe és kihallgatásra jelentkezett az angolszármazású Mária királynénál. Néhány nap múltán a parancsnok legfelsôbb helyrôl utasítást kapott, hogy a gyulai túszokat engedje szabadon.[18] A trianoni béke Apor Vilmost személy szerint is súlyosan érintette. Erdély és vele szűkebb hazája, Háromszék is, idegen kézre került. A nagyváradi egyházmegye keleti fele a székhellyel együtt szintén. Gyula gazdasági élete is megsínylette, hogy határváros lett. Annyi haszna azonban mégis lett Trianonnak, hogy szörnyű igazságtalanságával dacos élniakarást váltott ki a nemzetbôl és -- legalábbis egyházi és vallási téren -- erôteljes lökést adott a század eleje óta izmosodó katolikus megújulási mozgalomnak. 1920. október 24-én, a háború utáni elsô Katolikus Nagygyűlésen, Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök megrázó szavakkal beszélt a Muhi és Mohács után elkövetkezett harmadik katasztrófáról, Trianonról. A borzalmas helyzetet súlyosbítja -- mondta -- az a szomorú világnézeti és erkölcsi zűrzavar, amelyben ez a rettenetes csapás a magyarságot érte. A katasztrófa mélységébôl -- folytatta -- egyetlen felemelkedési lehetôség van, a visszatérés a keresztény világnézethez, amely a nemzetet ezer éven át éltette. Az ôsök hitéhez való visszatérést és a keresztény erkölcsi alapokon való megújulást követelték a Nagygyűlés világi szónokai: gróf Apponyi Albert és gróf Zichy János is.[19] A felszólítás nem maradt visszhang nélkül. Püspöki kar és papság, férfi- és nôi szerzetesrendek, világi hívôk százai és ezrei -- a fôvárosban és a vidéken egyaránt -- lelkesen álltak bele a megújulás szolgálatába. Nincsen még egy hasonlóan rövid idôszak a magyar katolicizmus történetében, amely annyi új plébánia, templom, iskola, zárda, intézmény, szervezet, sajtótermék keletkezését -- és mindezzel párhuzamosan a hitéletnek olyan nagyfokú fellendülését -- mutathatná föl, mint a két világháború közti húsz esztendô. Kétségtelen, hogy a megújuló Egyháznak, az idôszak elsô felében határozottabban és példaadóbban kellett volna képviselnie a ,,Rerum novarum'' szociális követeléseit a néhány év múlva már ellaposodott közéleti ,,keresztény kurzus''-sal szemben. Ezt a hiányt is pótolták azonban a második évtizedben erôteljes tempóban fejlôdésnek indult katolikus ifjúsági mozgalmak, amelyek a hitbuzgalmi és kulturális nevelésen túl a magyar társadalmi és gazdasági élet átformálását is a zászlajukra írták. 1935- ben a magyar katolikus megújulás egyházközségi és egyesületi munkálói a Püspöki Kar által megalapított Actio Catholicában világviszonylatban is páratlanul hatásos összefogó és irányító szervet kaptak. Az Actio Catholica nemcsak a hitbuzgalmi és kulturális munkának adott új lendületet, nemcsak az Eucharisztikus Világkongresszust rendezte meg felejthetetlen tökéletességgel, hanem a magyar nép társadalmi és politikai nevelésében is jelentôs szerepet vállalt. XI. Piusz pápának három történelmi nevezetességű enciklikáját: a ,,Quadragesimo Anno''-t, a ,,Divini Redemptoris''-t és a ,,Mit brennender Sorge''-t közérthetô magyarázatokkal ellátva két milliós példányszámban adta ki és juttatta el helyi szervein keresztül az ország és az elcsatolt területek magyar plébániáinak a legkisebbikébe is. A ,,Proletárok megváltása'' címmel a katolikus szociális tanítást ismertetô, a ,,Korunk legnagyobb veszedelme'' címmel a kommunizmus veszélyére figyelmeztetô, és a ,,Nemzetiszínű pogányság'' címmel a nemzetiszocializmus elfogadhatatlanságát bizonyító füzetek nagy befolyással voltak a közvélemény alakulására.[20] Apor Vilmos nemcsak helyeselte a megújulási mozgalom programjának a meghirdetését, hanem annak -- vidéki viszonylatban -- a vele egykorú Mindszenty József zalaegerszegi plébánossal együtt -- lelkes és fáradhatatlan munkása is lett. Mivel az intenzívvé váló lelkipásztori gondozás több fôhivatású munkaerôt kívánt, a már meglévô két kápláni állás mellé még két segédlelkészi és egy egyházközségi nôvéri állást szervezett, az állami kórház és a tüdôszanatórium számára is lelkészi állásokat kreáltatott, a gimnáziumi internátus vezetésére letelepítette a szaléziánusokat, az öregotthon vezetését az egri ferences szegénygondozó nôvérekre, a máriafalvi napközi otthont a szociális missziós nôvérekre, a szanatóriumi betegápolást a szombathelyi Annunciáta-nôvérekre bízta. A plébánia területére telepített szerzetesek és intézményeik sorsát késôbb is mindig a szívén viselte. A hívek továbbképzését, de egyúttal a világi munkatársak kiválasztásának a célját is szolgálták a katolikus hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek. A férfi és nôi értelmiségiektôl kezdve az iparosokon keresztül a földmunkásokig minden műveltségi réteg és foglalkozási ág megtalálta a neki megfelelô összetételű és nívójú közösséget. Valamennyit összefogta és az országos elnökség évi programja szerint irányította az Actio Catholica helyi központja -- élén a plébánossal és az egyes szakosztályok világi elnökeivel. A már 1921-ben elindított és havonta megjelenô Gyulai Katolikus Tudósító minden családba elvitte a plébános szavát, és az egyházközség, az egyesületek és a Katolikus Akció működésérôl szóló beszámolókat. Hogy a világháború után elemi erôvel fellángolt vágyat a keresztény megújhodás után elmélyítse, 1922-ben a város egész katolikus lakosságát megmozgató és igen eredményesnek bizonyult népmissziót szervezett. Két évre rá, 1924. augusztus 15-17-én pedig megrendezte az Alföldi Katolikus Nagygyűlést, amelyen Schioppa pápai nuncius is résztvett. A nagygyűlés vezérszónoka Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a katolikus hitbeli, szellemi és szociális megújhodás nagy és szentéletű apostola volt. Plébániáját és híveit igyekezett belekapcsolni a nagy magyar katolikus közösség életáramába. Kisebb-nagyobb csoportokkal résztvett a Katolikus Nagygyűléseken, a Szent Imre és Szent István emlékezetére rendezett jubileumi ünnepségeken és a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson.[21] 1938. július 3-án boldog örömmel köszöntötte az ,,Aranyvonat''-on Gyulára is ellátogató ,,Szent Jobb''-ot. Az embertömeggel megtelt Harruckern téren a díszsátor emelvényére helyezett legnagyobb magyar nemzeti ereklyét üdvözlô beszédében -- többek között -- ezeket mondotta: ,,Fogadjuk, hogy istenfélô tiszta erkölcsű, egymást megbecsülô, törvényt tisztelô, dolgos, bátor, fegyelmet tartó nép leszünk: tanításod szerint élünk, melyet kilenc évszázad igazolt. Ebben a szellemben csüggedés nélkül nézünk szemébe az eljövendô idôknek...''[22] Az 1925-ös szentévben 19 hívôvel elzarándokolt az Örök Városba. Az egyház feje iránti tisztelete és hűsége feltétel nélkül való volt. A ,,Sentire cum ecclesia!'', az Egyházzal való együttérzés, együttörülés és együttszenvedés kötelessége nála nem jelszó volt, hanem mélyen átérzett és átélt meggyôzôdés, amelyet kifelé is mindig határozottan képviselt. A Szentszék elleni kritikákra, amelyek papi körben, vagy világiak szájából elôtte elhangzottak, azt szokta mondani: ,,Róma vár, mert bölcs, Róma várhat, mert örök.''[23] Mint a megyeszékhely plébánosa, tagja volt a város képviselôtestületének és Békésmegye törvényhatósági bizottságának is. A napi politikát azonban mindkét helyen kerülte. Csak akkor szólalt föl és foglalt állást, ha a napirenden lévô probléma lelkipásztori, erkölcsi, vagy szociális vonatkozású volt. Ilyenkor azonban attól sem riadt vissza, hogy -- ha a lelkiismerete úgy parancsolta -- a város vagy a megye vezetôinek a hivatalos javaslatával szembe forduljon. Ebbôl a politikai tartózkodásából azonban plébánossága utolsó éveiben kilépett. Mi volt az oka ennek a változásnak? A Hitler által 1938 áprilisában kikényszerített osztrák ,,Anschluss'' eredményeként Magyarország a félelmetes ,,Harmadik Birodalom'' közvetlen szomszédja lett. A régebben inkább angolszász érzelmű miniszterelnök, Imrédy Béla, igyekezett az új közép-európai hatalmi helyzethez igazítani a külpolitikáját. Az eddig jelentéktelen szélsôjobboldali politikai csoportok öntudata és hangja megnövekedett. A német kisebbség körében most már leplezetlen nyíltsággal lépett föl a náci propaganda. Ausztria megszállása után hat héttel, 1938 májusának utolsó napjaiban került megrendezésre Budapesten a második világháború elôtti utolsó nagy európai vallásos ünnepség, a 34. Eucharisztikus Világkongresszus. XI. Piusz pápát Pacelli bíboros-államtitkár, a késôbbi XII. Piusz képviselte. A felejthetetlen emlékű ünnepségeken az egész nem- kommunista Európa részt vett. Csak a ,,Harmadik Birodalom'' küldöttségei hiányoztak. A ,,Führer'' ugyanis a Világkongresszust nemzetiszocialista ellenes nemzetközi tüntetésnek deklarálta és elôbb a német, majd az osztrák katolikusoknak is megtiltotta a részvételt. A tilalom következtében mintegy 30.000 már bejelentkezett német és osztrák katolikus -- pap és világi -- volt kénytelen a budapesti utazásról lemondani. 1939 elején Horthy kormányzó megvonta a bizalmát Imrédytôl és gróf Teleki Pál egyetemi tanárt nevezte ki utódjául. Teleki a nyugati hatalmak készületlensége és bizonytalankodása miatt kényszerítve érezte magát a német orientációjú külpolitika folytatására. Ugyanakkor azonban a rendkívüli eszközöktôl sem riadt vissza, hogy a magyar népet a nemzetiszocializmus mételyének a fertôzésétôl megóvja. Ezeknek a rendkívüli eszközöknek egyike volt a ,,szellemi honvédelem'' megszervezésére és irányítására a miniszterelnökség keretén belül létesített és közvetlenül a miniszterelnöknek alárendelt ,,Nemzetpolitikai Szolgálat'' elnevezésű osztály a neves katolikus szociológus, Kovrig Béla, vezetése alatt. A Nemzetpolitikai Szolgálat feladata volt -- többek között -- az is, hogy a kormány hivatalosan németbarát és egyoldalú sajtó- és tájékoztató szerveinek a működését kiegészítse és ellensúlyozza. Ilyen esetekben a szóbeli vagy írásos információ nem a miniszterelnökség útján, hanem idegen nevek és szervek közvetítésével jutott el a megbízható munkatársakhoz és szervezeti vezetôkhöz. Telekinek, illetôleg az ô nevében tárgyaló Kovrignak sikerült -- pártállásra és vallási hovatartozandóságra való tekintet nélkül -- mindazokat a személyiségeket és szervezeteket munkatársakul megnyernie és a Nemzetpolitikai Szolgálat országos hálózatába beépítenie, akik a nemzetiszocializmusban a magyarságra és a kereszténységre egyaránt súlyos veszélyt láttak. A katolikus püspöki kar -- élén Serédi Jusztinián hercegprímással -- szívesen látta a papság és a katolikus társadalmi szervezetek bekapcsolódását a ,,szellemi honvédelem'' munkájába. A papi munkatársak közül nem hiányzott Mindszenty József zalaegerszegi és Apor Vilmos gyulai plébános sem.[24] A Nemzetpolitikai Szolgálat munkájába való bekapcsolódásán kívül Apor plébános továbbra is minden percét és egész energiáját hívei lelki és szociális gondozására fordította. Vasár- és ünnepnapokon általában ô celebrálta a plébánia-templomban a nagymisét. Elôtte, a legtöbb esetben, már misézett valahol. 1935-tôl kezdve rendszeresen 9 órakor a róla elnevezett Apor Otthon gyerekei számára. Hétköznap minden reggel ô mondta a nyolcórás misét. De már jóval elôbb kiült a gyóntatószékbe. Az ádventi idôszakban, a roráte elôtt, már félhatkor ott találták a gyónni akarók. Utána a saját miséjéig sétálni szokott, ,,hogy a fejét kiszellôztesse''. Rövid reggelije után, ha nem volt házonkívüli lelkipásztori teendôje, egész nap készségesen állott a hívek rendelkezésére. Néha a késô esti órákig tartott a fogadás. Emiatt egy alkalommal a nála vendégeskedô és fia egészségét féltô édesanya panaszkodott is. ,,Mindenütt van hivatalos óra, -- mondta -- a plébániákon is. Ezzel szemben hozzá reggeltôl estig folyvást jönnek s hiába mondom, ezen nem változtat. Azt feleli: Hátha akkor volna legnagyobb szüksége híveimnek rám, amikor elzárkózom elôlük''.[25] A problémák, amelyekkel hozzáfordultak, igen különbözôk voltak. Konzultálták mint lelkiatyát, keresték mint befolyásos protektort és pumpolták -- érdemesek és érdemtelenek -- mint jószívű adakozót. Ô mindenkit szívesen fogadott, türelmesen meghallgatott és segített, gyakran erejét messze meghaladóan is. Még az Egyházból való kilépést bejelentôkhöz is volt atyai szava. ,,Ha valaha megnyugtatni kívánja lelkét, -- szokta mondani búcsúzásul -- csak jöjjön bizalommal ide!'' Egy fiatalember néhány nap múlva valóban vissza is tért és könnyes szemmel kért bocsánatot elhamarkodott lépésért. A konvertiták oktatását magának tartotta fenn. A templomban végzett átvételi szertartás alkalmával maga mellé térdeltette ôket a szentélyben álló padjába és közösen imádkozta el velük a hálaadást. Tucatjával írta a közbenjáró leveleket, vagy személyesen talpalt a pártfogoltjai érdekében. Mivel senkit sem tudott visszautasítani, érdemtelenek is akadtak az ajánlottak között. Ezt maga is észrevette és azért sajnálta, mert miatta megcsökkent az érdemesek érdekében tett lépéseinek az értéke is. A könyöradományokért hozzáfordulók sorából sem hiányoztak a közismerten haszontalan munkakerülôk. De ô ezeken is újra és újra segített. Abban a reményben, hogy az adományhoz fűzött intelmeivel talán sikerül ôket a jó útra visszavezetni. Ilyen körülmények közt érthetô, hogy pénze ritkán volt. Az egyik karácsony elôtt a testvérei vettek neki télikabátot, mert a meglévôt elajándékozta. Máskor két pár cipôjébôl a jobbikat adta oda egy szegénynek. A rosszabbikat hamarosan talpaltatni kellett. A probléma csak úgy volt megoldható, hogy a plébános egész délután papucsban ült az íróasztalnál.[26] Házonkívüli lelkipásztori tevékenységének lényeges részét képezte a katolikus egyesületekben végzett munka. Ennek a munkának a jellemzésére idézem a Mária-kongregáció egyik leánytagjának a visszaemlékezését, aki az Apor Vilmos személyét és papi egyéniségét kutató kérdésre így felelt: ,,Isten különös kiválasztottja volt és mégis annyira ember, annyira közvetlen, annyira a miénk volt. Fiatalos, sokszor gyerekes tréfáinkon tiszta szívbôl tudott nevetni. Heti összejöveteleink meghitt, kedves, kedélyes délutánok voltak. Komoly lelki tanításai felejthetetlen élmények. Mindig példákat állított elénk. Intelmei szíve legmélyébôl jöttek. Jól értett hozzá miként fejleszthetôk, nevelhetôk az ifjú hajtások. Szelíd, örök mosolyával gyomlálgatta hibáinkat. Akinek Apor Vilmos volt a lelkivezetôje, -- fejezôdik be a nyilatkozat -- az nem riadt meg soha és semmiféle nehézségtôl.''[27] A karácsonyi ünnepségeket úgy osztotta be, hogy mindenütt ott lehessen: az egyesületekben, a menhelyen, a fogházban és a kórházban. Mindenütt volt néhány szava a közönséghez. Legutoljára maradt a szívéhez nagyon közelálló Apor Otthon. Az apróságok úgy fogadták, mint az apjukat. Körülvették, a vállához simultak, a térdére könyököltek és sugároztak a boldogságtól, ha megsimogatta az arcukat. Amikor a villany kialudt és a kicsinyek a karácsonyfa gyertyáinak a fénye köré gyűlve énekelni kezdték a ,,Csendes éj''-t, minden évben kicsordult a könnye. A nem vallásos jellegű egyesületek is keresték a ,,báró'' barátságát és támogatását. Így -- többek között -- a Csizmadia Társulat is díszelnökévé választotta. A díszelnöknek, vagy mint ô magát tréfásan nevezni szokta, ,,díszcsizmadiá''-nak, részt kellett venni a Társulat február másodikán tartott díszülésén és a rákövetkezô lakomákon. Majd megszemlélte a munkaverseny kiállítását. A szemle befejezése után a legkiválóbb inasmunkát minden alkalommal egy tízkoronás arannyal jutalmazta. Nem a fôúr vállveregetô leereszkedésével, hanem olyan embertestvéri közvetlenséggel, hogy megjelenésével a díszülést valóban ünneppé avatta a mesterek, a segédek és inasok számára egyaránt. Lelkipásztori gondoskodása a húszas évek második felében a város peremén keletkezett, kisemberek által lakott településekre: Máriafalvára, Galbácskertre és Krinolinkertre is kiterjedt. 14 éven át az ádventi és nagyböjti idôszakban ,,szenteste'' néven házi ájtatosságokat tartott a számukra. Ez az egyedülálló, igen fárasztó, de nagyon eredményesnek bizonyult istentisztelet minden alkalommal más család otthonában zajlott le és arra a szomszédok is hivatalosak voltak. Gyakran olyan zsúfolt volt a szoba, hogy a petróleumlámpa nem kapott elég levegôt. A háziasszony kenyérhéjjal és hajtűvel biztatgatta, hogy ki ne aludjék. Az imádságot és az elmélkedô lelki oktatást a kántor által vezetett ének keretezte. Az ájtatosság után a plébános elôvette a noteszát és lelkiismeretesen bejegyezte a köréje gyűlt postások, vasutasok, munkások panaszait és kéréseit. Néha bizony már éjfél felé járt az idô, amikor a sötét téli éjszakában a kíséretében lévô kántorral gyalogosan nekivágott a belvárosba vezetô útnak. [28] Elsôsorban ezeknek a ,,szentesték''-nek a közönsége adta neki a legszebb címet, amit pap megkaphatott: ,,Apor Vilmos -- a szegények plébánosa.'' Arra sem sajnálta az idôt, hogy a templomból elmaradt híveit személyesen felkeresse. Egy ilyen látogatás alatt történt: a szektássá lett katolikus, miután az érvekbôl kifogyott, hitehagyása utolsó argumentumaként azt hozta föl, hogy a ,,báró úr'' dohányzik. Ezt a szemrehányást annyira a szívére vette, hogy attól a naptól kezdve többé nem gyújtott cigarettára.[29] Mindezeken túl a hitoktatásból is kivette a részét. Egyik polgári iskolai tanártársa ezt mondta róla mint pedagógusról: ,,Szelídségével, jóságával, csupaszív lényével közeledett feléjük, bár néha a jóságával visszaéltek a kamaszkor túlzó életnyilvánulásaival küszködô leányok''. Leánynövendékei emlékezetében pedig így maradt meg: ,,Szeretett bennünket jópásztorként, pedig nehezek lehettünk neki, mert elevenebb fajtájú osztály voltunk. Órái alatt nem igen apologetizált, inkább szeretetével és lelkesedésével ragadott Isten felé. Így is széleskörű, általános műveltséget kaptunk tôle...'' Az iparostanoncok is szerették, mert megértéssel volt irántuk. Kedvencei azonban a gyógypedagógiai iskola testileg-lelkileg nyomorult diákjai voltak. Szívesen beszélt velük és róluk. Egy pappá lett elemi iskolás tanítványa szerint ,,megjelenése az osztályban egy jelenség volt. Gyönyörűen magyarázott és sugárzott személyiségébôl a hit. Szerettem nála gyónni. Ha mint ministránsa valamit elhibáztam, nem neheztelt érte. Ez nagyvonalúságához tartozott. Negyedik elemista koromban tanított hittanra. Akkor határoztam el, hogy pap leszek.''[30] Papi munkája leglényegének elsô szentmiséje óta az istentisztelet és a szentségek kiszolgáltatását tartotta. Mindazok, akik -- akár mint plébánost, akár mint püspököt -- látták a szent cselekmények végzése közben, a legnagyobb tisztelet hangján nyilatkoznak róla. Minden lépését, szavát, akcióját a liturgikus elôírások pontos betartása, a külsô összeszedettség tökéletessége és a belsô áhítat kisugárzása jellemezte. Ugyanilyen viselkedésre nevelte a ministránsokat és az istentiszteletnél segédkezô káplánokat is. A késést nem ismerte és a pontosságot a munkatársaitól is megkövetelte. Ha az óraütésre váró asszisztencia tagjai társalogni próbáltak, rájuk szólt: ,,Ilyenkor már nincs beszélgetés!'' Az istentisztelet közben elkövetett hibákat nem hagyta szó nélkül. A ministránsokat figyelmeztette, hogy hátranézniök csak akkor szabad, ha leszakad a kórus. Ha pedig a segédkezô káplán vétett az elôírások ellen, fônöke kikölcsönözte néki Gatterer liturgikus könyvét. Az 1929- ben kapott címzetes apáti címnek csak azért örült, mert annak birtokában -- a nagyobb ünnepeken tartott fôpapi misékkel -- emelhette az istentisztelet fényét. Az asszisztenciához szükséges kispapok hiányát nagyon lelkiismeretesen betanított felsôosztályos gimnazisták pótolták. Az ünnepi istentisztelet után a segédkezô papokkal együtt aztán ôk is hivatalosak voltak a plébániára, ahol kiadós reggeli várta ôket. Nem maradtak megjutalmazatlanul azok a ministránsok sem, akik a szünidôben is pontosan ellátták az oltárszolgálatot. A vakáció végén a ,,Báró úr'' uzsonnán látta ôket vendégül.[31] Volt ministránsainak egyike így emlékszik rá vissza: ,,A gyulai katolikus gimnázium tanulója voltam. Apor apáturat mi diákok is valamennyien ismertük és szerettük. Én többször is találkoztam vele, mivel rokonom, Szabados Antal gimnáziumi hittanár is a plébánián lakott. Köztudomású volt róla, hogy az elesettek ügyét nagyon a szívén viselte. Errôl nekem is volt alkalmam meggyôzôdni. Jóllehet abban az idôben Gyulán papbôség volt, ô mégis hetenként egyszer az aggok házában misézett. Többször ministráltam neki és minden alkalommal meghatott, hogy a szentmise befejezése után milyen szeretettel beszélgetett el az öregekkel és milyen türelemmel hallgatta meg néha nagyon is hosszan elôadott problémáikat. De ugyanilyen szeretettel és megértéssel viseltetett a szegény családokból származó diákokkal szemben is. A polgári iskolában és a gimnáziumban minden évben több szegény tanuló tandíjának a fizetését vállalta. A tandíjsegélyen kívül ruhával is ellátta ôket. Szociális érzésén és segítôkészségén kívül finom ízlését bizonyította az a tény, hogy a ruha minôségével is törôdött. A ,,Báró úr'' pártfogoltjai az iskola legjobban öltözött diákjai közé tartoztak.''[32] Apor plébános valóban mindenkinek mindené volt. Fölösleges hangsúlyozni, hogy ekkora teljesítményt csak a lelki és testi erôknek kíméletlen bevetésével lehet elérni. Annál meglepôbb, hogy ez az igen aktív és nagyon gyakorlati lelkipásztor egyúttal mély és intenzív lelkiéletet élô hívô és önmagát napról-napra tökéletesíteni akaró pap volt. Rengeteg munkája mellett is keresett és talált idôt az imádságra. Napközben is gyakran lehetett látni a fôoltáron álló tabernákulumban rejtôzô szentségi Krisztus térdenálló imádásába elmerülve. Ha az ünnepi nagymisét nem ô celebrálta, akkor ott térdelt a szentélyben lévô kis padkájában. Ritkán és csak nagyon fontos okból mulasztotta el a májusi litániát és az októberi rózsafüzér ájtatosságot. A déli és esti harangszóra, akár az irodában, akár a lakásában, akár valahol látogatóban volt, mindig fölállt és a jelenlevôkkel együtt hangosan elimádkozta az Úrangyalát. Nemcsak a híveinek ajánlotta a bűnbánat szentségéhez való járulást és lelkigyakorlatok tartását, hanem maga is gyakori gyónó volt, és évrôl- évre fölkereste a Manrézát, a jezsuiták budai lelkigyakorlatos házát. Rendkívüli tisztelettel viseltetett a szenvedô Krisztus iránt. Erôsen kitérdelt imazsámolya fölött a megostorozott Üdvözítô képe függött, ezzel a felirattal: ,,Dilexit me et tradidit semetipsum pro me''. Magyarul: ,,Szeretett engem és föláldozta magát értem''. Hamvazószerdától Húsvétig szigorú böjtöt tartott. Vacsorája egy csésze kávéból vagy tejbôl és egy szelet kenyérbôl állott. Azért választotta a kávét és a tejet, mert egyiket sem szerette. Házvezetônôje úgy próbált, egyébként jóétvágyú, gazdája segítségére lenni, hogy nagyobb karéjban vágta a kenyeret. A jámbor csalási kísérletért azonban nem dicséretet, hanem szelíd szemrehányást kapott. Fokozott buzgósággal és áhítattal ünnepelte meg a Nagyhetet, a Megváltó szenvedése és halála emlékezetének a napjait. A Nagypénteken szokásos keresztutat a két kilométernyi távolságban lévô Kálváriára mindig maga vezette. Akkor is, ha hideg szél fújt. Pedig hűlésre igen érzékeny torka miatt vigyáznia kellett volna magára.[33] Mindenkivel szemben barátságos volt, de senkivel sem pajtáskodott. Egy bizonyos, sohasem bántó, de érezhetô distanciát még azokkal szemben is megôrzött, akikhez régi, kipróbált barátság szálai fűzték. Nôi látogatóival, munkatársaival, rokonaival szemben a kedvességnek, figyelemnek, lovagiasságnak megtestesült mintaképe volt. Szigorúan ügyelt azonban arra, hogy az erkölcsi függetlenséget biztosító távolság megmaradjon. Ennek a magaviseletének köszönhette, hogy a kisvárosi pletyka sohasem vette a nyelvére. A hatodik parancs terén való kiegyensúlyozottsága gondos nevelésének és kemény önaszkézisének az eredménye volt. Okos édesanyja már ötödikes kalksburgi gimnazista korában megkérte fia jezsuita prefektusát, hogy a gyereket tájékoztassa a férfiváérés problémáiról. A komoly lelkiéletet élô diák, kalocsai nagygimnazista korában is, lelkiismeretesen követte a kapott tanácsokat. Amikor érettségi után egy szabadszájú idôsebb ismerôs megkérdezte tôle, hogy volt-e már legényavatáson, méltatlankodva válaszolta: ,,Nem voltam!''[34] Az imádságon, sporton, az ételben-italban való mértékletességen túl az aszkézisnek minden más eszközét is igénybe vette, hogy a kísértésekkel szembeni harcban gyôztes maradjon.[35] Ismerte önmagát és testi-lelki hibáit szívós következetességgel igyekezett kiküszöbölni. Ennek a szívós következetességgel gyakorolt önfegyelmezésnek eredményeként alig észrevehetôvé fejlôdött vissza a raccsolása és lett, alapjában véve érzékeny temperamentuma dacára, a szelídségnek és a türelemnek a mintaképe. Idôsebb pap korában már csak kopaszodó fejebúbjának elvörösödése jelezte, hogy valami miatt indulatba jött. Gyôri papjai és hívei fôpásztoruk fegyelembe szorított belsô izgalmának ezt az egyetlen kifelé való megnyilatkozását sem észlelhették, mert a püspöki pileolus eltakarta a fejebúbját. Fáradhatatlan apostoli munkája és makulátlan egyénisége ismeretében magától értetôdik, hogy káplánjai és a város, valamint a környék papjai eszményképet láttak benne. Annak ellenére, hogy a munkát megkövetelte és a hibák fölött nem hunyt szemet. De a beosztottjaival szemben sohasem játszotta a fônököt. Nem parancsolt, hanem kért. És a jól végzett munkát mindig megdicsérte. Komolyabb hibák, vagy súlyosabb mulasztások igen lehangolták. És ilyenkor a bűnös határozott felelôsségrevonásra számíthatott. Tréfás formában még az illemszabályok áthágását is szóba hozta. Ezt sem vették rossz néven tôle, mert viszonzásképpen ôk is mindig nyugodtan a plébános szemébe mondhatták, ha valami kifogásolnivalójuk volt. ,,Megnyugtató rám nézve, -- szokta mondani -- ha van, aki figyelmeztet.'' [36] Ez az ôszinte légkör, párosulva a házigazda beosztottjai örömét-bánatát megosztó szeretetével, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy paptársai, a káplánok, hittanárok és hitoktatók, a plébánián otthon érezték magukat. A közös étkezések alatt ki-ki elmondta, mit olvasott, mit hallott, mit látott. És a beszámolókból a humor se hiányzott. A ,,Báró úr'' maga is élvezettel hallgatott és adott tovább jóízű adomákat. Egy-egy Buster Keaton-film vagy más hasonló ártatlan bolondság kedvéért, a moziba is elment. A Gyulára vetôdô idegen papok elôtt is mindig nyitva volt az ajtaja és a szíve. Közülök az egyik, dr. Ikvay László még 35 év múltán is meghatottan emlékszik vissza a nála tett látogatásra. ,,Egy Gyula melletti OTI-tanonctáborba voltam hivatalos, elôadást tartani'' -- írja. ,,Kötelességemnek éreztem, hogy a helyi plébánosnál tisztelgô látogatást tegyek. A néhány percre tervezett, formális vizitbôl azonban félnapos vendéglátás lett. Egész délutánját nekem, a fiatal, idegen papnak szentelte. Megvendégelt, érdeklôdött a legszemélyesebb dolgaim iránt, mindent megmutatott, a szó szoros értelmében testvéri szeretettel bánt velem...''[37] Hasonló élményben volt része mindazoknak, -- papoknak és világiaknak egyaránt -- akik a gyulai plébánián megfordultak. Nem csoda, hogy püspökké történt kinevezését papok és hívek egyaránt örömmel fogadták. ======================================================================== A gyôri püspöki székben Páter Hoffmann, a Canisianum régense, már kispap korában püspökjelöltként beszélt róla. És két évtized múltán csodálkozva kérdezte egyik levelében: ,,Báró Apor Vilmos még mindig nem lett püspök?''[38] A többször is felajánlott, jóldotált és kényelmes kanonokságot nem fogadta el. Lelkipásztor akart maradni. Neve elôször 1938-ban, majd 1939-ben szerepelt a kormány által ajánlottak listáján a veszprémi segéd-, illetôleg megyéspüspöki állás betöltésével kapcsolatban. De egyik alkalommal sem az elsô helyen. Tóth Tihamér lett Rott Nándor utódlási joggal kinevezett segédpüspöke, majd az ô tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után Czapik Gyula került a nagy közép-dunántúli egyházmegye élére. A Breyer István halálával megüresedett gyôri püspöki székre ajánlottak listáján is csak a harmadik helyet foglalta el, a sikerre való kevés kilátással. Horthy Miklós kormányzó ugyanis, Csáky István külügyminiszter útján, közölte Angelo Rotta pápai nunciussal, hogy az elsô helyen ajánlott Luttor Ferenc prelátus, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsosa, vagy a lista második helyén szereplô Kriston Endre, egri segédpüspök kinevezését venné a legszívesebben. XII. Piusz pápa azonban, aki az Eucharisztikus Világkongresszus alatt a várban a magyar államfô vendége volt, mégis Apor Vilmos mellett döntött.[39] A. szóbeszéd szerint a gyulai plébános bátyja, Apor Gábor magyar szentszéki követ közbenjárásának köszönhette ezt a feltűnô döntést. Az állítás nem bizonyítható. De ha tényleg megtörtént a közbenjárás, nem méltatlan érdekében történt. Apor Vilmos lett ugyanis a XX. század kiváló egyéniségekben nem szűkölködô magyar püspöki karainak egyik legnagyobb lelkipásztor-fôpapja. Kinevezési okmánya 1941. január 21-én kelt. Éppen útban volt valahova, amikor a postás a nuncius levelét a kezébe nyomta. Felbontatlanul a zsebébe dugta és csak este bontotta föl.[40] A vatikáni rádió közlése nyomán a hívek is értesültek a nagy eseményrôl. A szájról-szájra adott hír percek alatt bejárta a várost. A nép a plébánia elé sereglett, ahol ujjongva és sírva köszöntötték apostolutóddá lett plébánosukat. Örültek a megérdemelt kitüntetésnek, de fájdalommal gondoltak a szeretett lelkiatya elvesztésére. ,,Ha ezt a bánatot külsôleg kellene kifejezni, -- mondta közülük valaki -- arra sarkig érô gyászfátyol is kevés lenne!'' Püspökkészentelését 1941. február 24-én végezte Serédi bíboros hercegprímás, Glattfelder csanádi és Czapik veszprémi püspök segédletével a zsúfolásig megtelt gyulai plébániatemplomban. A búcsúzásnál egyetlen szem sem maradt szárazon. A távozó hangja is megcsuklott, amikor utoljára kötötte lelkigyermekei szívére majdnem negyedszázadon át hirdetett intelmét: ,,A krisztusi szeretet maradjon mindig köztetek!''[41] A Szociális Missziótársulat emlékül utána küldte a plébániatemplom fôoltára szép Mária-képének a másolatát, a város képviselôtestülete pedig teret nevezett el róla. Ô lett a Szent István által alapított gyôri egyházmegye 72. püspöke. És a kilencedik azoknak a gyôri fôpásztoroknak a sorában, akik az erdélyi, vagy a váradi egyházmegye területén születtek, vagy mint ottani püspökök helyeztettek át Gyôrbe. Közülük három különösen érdemes a megemlítésre. Náprági Demeter (1606--1619) hozta Gyôrbe a székesegyháznak mindmáig legféltettebb kincsét, Szent László aranyozott ezüsthermáját. A tudós és jámbor báró kissennyei Sennyei István (1630-- 1635) minden évben mezítláb zarándokolt el Máriacellbe. És az egyszerű, de melegszívű és türelmes szenvedô Fetser Antal (1914--1933), akit a papjai egyszerűen csak ,,atyánk''-nak hívtak. Érdekes, hogy a váradi, illetôleg erdélyi püspökök sorában csak egy volt gyôri fôpásztor található. Annak is szomorú vége lett. A mohácsi síkon elesett Paksy Balázs elôdje, a vasmegyei születésű felsôszelestei és kövesszarvi Gosztonyi János 1525-ben került Gyôrbôl Gyulafehérvárra. A következô évben, II. Lajos királynak segítséget kérô felszólítását azonnal követni akarta. Zápolyai János erdélyi vajda azonban másként határozott. Emiatti felháborodásában a sorsdöntô vereség, illetôleg a gyermekkirály halála utáni pártviszályban a püspök I. Ferdinánd mellé állott. Emiatt János király a ,,feddhetetlen életű, jámbor és művelt'' fôpapot 1527-ben elfogatta, megkínoztatta és megölette.[42] A kilencedik Kelet-Magyarországról jött gyôri fôpásztor püspöki székét igen nehéz idôben, 1941. március 2-án foglalta el. Székfoglaló beszédében arra kérte a papokat, hogy munkájukat irányítsa a szeretet és semmi fáradságot se sajnáljanak az Egyház és a Haza szolgálatában. A híveket pedig arra buzdította, hogy ôrizzék és ápolják az egységet a családban, a fiatalabb és idôsebb nemzedék viszonylatában, a szegényekkel való együttérzésben és a közjó érdekében végzett vállvetett munkában.[43] Püspöki címerének középpontjába az Apor-címer magját állította. Azzal a változtatással, hogy a kardot tartó, páncélos hajlított kar könyöke fölött álló csillag helyére keresztet rajzoltatott. Jelmondatul pedig alája íratta: ,,Crux firmat mitem, mitigat fortem''. Magyarul: ,,A kereszt erôsíti a szelídet és szelídíti az erôset.'' Apor Vilmos a püspöki székben is az maradt, ami plébános korában volt: elsôsorban és mindenekelôtt lelkipásztor. Csak magasabb szinten, szélesebb hatósugárral és nagyobb felelôsséggel. Elôdje, a mélylelkű, de igen aggályos és félénk természetű Breyer István alatt megszűnt az a közvetlen apa-fiú viszony, amely Fetser Antal hosszú fôpásztorsága alatt a gyôri püspök és papjai között kialakult. Ezért az új püspök legelsô és legfontosabb feladatának tartotta, hogy a régi bizalmi viszonyt helyreállítsa. Ennek érdekében papjait a nap minden órájában bejelentés nélkül fogadta. Egyik fiatal papja így számolt be a vele való találkozásról: ,,Isten hozott, -- köszöntött mosolyogva -- és attól a perctôl kezdve, hogy helyet foglaltunk, a lélek beszélt a lélekkel, hosszan, bátran, ôszintén. Minden után érdeklôdô, segíteni kész, jóságos atya volt, aki nem tudta volna összetörni a repedezô nádat, nem oltotta ki a füstölgô mécsbelet''. Egy másik papja, idôsebb plébános, így írja le a nála tett látogatásokat: ,,Valahányszor találkoztam és beszéltem vele, eltűnt minden határ, különbség és szinte feloldódott az ember az ô lelkületének, szeretetének, jóságának, igazi papi egyéniségének és feltétlen kegyelmi életének erôs kisugárzásában. Lenyűgözô egyénisége tele volt valami végtelen, tiszta egyszerűséggel, kedvességgel, bájjal, ami csak a kegyelemmel telt lélek tulajdonsága.''[44] Lassankint szabállyá vált, hogy a papok, akkor is, ha nem volt rá hivatalos okuk, évente meglátogassák a püspöküket. Ha valaki errôl megfeledkezett, azt magánlevélben meghívta látogatásra és ebédre. Papi látogatóit, akkor is, ha hivatalos ügyben jártak nála, mindig meghívta az asztalához. Ha valakinek korábban ment a vonatja, akkor elôbbre tétette az ebédet, vagy saját autójával vitte ki az állomásra. A távolabbról érkezô papok megszállási lehetôségét is rendezte. A szemináriumban vendégszobákat rendeztetett be a számukra és -- szükség esetén -- a Püspökvár vendégszobáit is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre. A papokról személyes és bizalmas kartotékot fektetett fel, amelyre feljegyezte a látogatás dátumát és a beszélgetés nyomán szerzett benyomásokat. Így egészen rövid idô alatt megismerte minden papját, egyéni és hivatali problémáival együtt.[45] És segítette ôket problémáik megoldásában nemcsak lelkileg, hanem anyagilag is. Az egyiknek ruhaanyagot juttatott, a másiknak pénzbeli segélyt adott. És tette mindezt olyan finom tapintattal, hogy az illetôk a testvéri szeretet megnyilatkozását látták benne.[46] És mindez nem ment a püspöki tekintély rovására. ,,Vilmos püspök -- írja egykori irodaigazgatója -- csodálatos harmóniában egyesítette a fegyelmezés tehetségét a jóság és szelídség, az atyai jóakarat adományával. A liturgikus funkciókat nemcsak személyesen végezte hihetetlen összeszedettséggel, az elôírások szigorú betartásával, -- folytatja a legközvetlenebb szem- és fültanú -- hanem másoktól is megkövetelte. Nem egyszer személyesen vezette a székesegyházi asszisztencia-próbákat, hogy az ünnepi istentisztelet mindenben szép és felemelô legyen. Vasárnaponként vagy a hívek között vagy a kóruson foglalt helyet, hogy a kispapok liturgikus mozdulatait figyelje. Ahol hibát észlelt, azonnal a spirituális -- a lelkiigazgató -- tudomására hozta. Akik nem ismerték, kicsinyességnek minôsítették. De a mód ahogyan a legkisebb hibát is korrigálta, helyesbíteni akarta, olyan kedves volt, hogy szelíd tanácsait mindenki örömmel fogadta. Mindenki tudta, hogy nem kritikáról van szó, hanem jószándékú atyai irányításról.'' Funkcióiban éppenúgy, mint egész életében percnyi pontosság jellemezte. Ha bérmaútra ment, úgy osztotta be idejét, hogy negyedórát esetleges defektekre szánt, nehogy váratlan hiba miatt késôn érkezzék. Ha úgy fordult, hogy elôbb érkezett volna, megállította kocsiját a falu határában s addig várt, míg a kitűzött idôre érkezhetett. A pontosságot papjaitól is megkívánta. Hogy az úgynevezett távbeszélôket a kijelölt idô megtartására szoktassa, órát szereltetett a szószékre. Ha a szónok ezek után sem hagyta abba, jelt adatott a sekrestyéssel, a szónokot pedig élôszóval a pontosság erényére figyelmeztette. Ugyanilyen kényes volt az istentiszteletek pontos kezdésére is. Elve volt, hogy a pap a hívekért van s a megvárakoztatás sértés. Súlyt helyezett arra, hogy nagyobb helyeken mindig legyen pap a gyóntatószékben. Ebben mint püspök is jó példával járt elôl. A meghatározott idôben mindig pontosan megjelent székesegyházi gyóntatószékében. Ha valamelyik papjával szemben komoly egyéni hiba, vagy hivatali mulasztás vádja merült föl, azt magához hivatta. A páratlan bölcsességgel és jósággal vezetett négyszemközti beszélgetés, a legtöbb esetben, fölöslegessé tette a fegyelmi eljárás megindítását. Amikor látta, hogy az illetô atyai tanácsait megfogadta, hibáit levetkôzte, mulasztásait pótolta, hamarosan elment hozzá látogatóba. Ahol a jó szó nem használt, ott a büntetéstôl sem riadt vissza. Erre azonban a legritkább esetben kényszerült. Ahol megfordult, akár hivatalosan, akár inkognitóban, nem mulasztotta el a templom megtekintését. Rövid ima után megszemlélte az oltárt, a templom belsô állapotát és a sekrestyét. Rendkívüli művészi érzékének azonnal feltűnt a giccs. Az Isten háza iránt táplált határtalan tiszteletét sértette a legkisebb rendetlenség, vagy tisztátalanság is. Utána felkereste a plébánost, vagy a templom igazgatóját és barátságos beszélgetés keretében közölte vele tapasztalatait. Az egyik ilyen elôre be-nem-jelentett látogatása alkalmával történt a következô kedves epizód: Amint a templomból már kifelé tartott, lélekszakadva rohant feléje a magas látogatásról tudomást szerzett kántor és lihegve bemutatkozott: Püspök vagyok. (Ugyanis Püspök Antalnak hívták.) A templomban mindig abszolút fegyelmezett fôpásztornak egy arcizma sem rándult meg. Csak az utcán mosolyogta el magát és súgta oda a kíséretében levô titkárnak: ,,Ha nem lettünk volna a templomban, azt válaszoltam volna, hogy én is!'' Amikor mint új püspök a Vár keleti bástyafokáról lenézett a falak tövében álló dunaparti szemináriumra, eszébe jutottak Széchényi Miklós püspök szavai, amelyekkel 31 évvel elôbb megokolta elôtte az új papnevelde helyének a megválasztását: ,,Azért építem ide -- mondta a rokon fôpap új kispapjának -- hogy a kispapok mindig a szemem elôtt legyenek. Ôk a püspök szemefénye és az Egyház reménye''. Gyakran megfordult a Szemináriumban. Bejelentés nélkül meglátogatta a gimnazista papnövendékeket és a hittudományi fôiskolán tanuló teológusokat. Nemcsak elôadásokat tartott nekik, hanem egyenként is elbeszélgetett velük. Hétköznaponként felváltva ministráltak neki a Püspökvár kápolnájában. Vasárnaponként pedig kettesével-hármasával meghívta ôket ebédre. A közvetlen és fesztelen beszélgetéssel fűszerezett ebéd után még magához hívta a kispap-vendégeket és atyailag figyelmeztette ôket az étkezés közben esetleg elkövetett szépséghibákra. Azt akarta ugyanis, hogy papjai és munkatársai ebben a vonatkozásban is megállják a helyüket.[47] Apor püspökhöz a híveknek is szabad bejárása volt. Az irodaigazgató, vagy a titkár megkérdezhette ugyan a jövetel célját, de vissza senkit nem tarthattak. Kivételt csupán a közismert szélhámosok képeztek. Bár ezeknek is inkább személyesen mondta meg a véleményét. Elôszobája nap-nap után tele volt látogatókkal. A fogadásnál szorosan ragaszkodott az érkezési sorrendhez. Egy tábornoknak például, aki kivételes elbánást kívánt, udvariasan megmondta, hogy elôbb egy egyszerű embert kell fogadnia, mert az elôbb ott volt.[48] Ha ajánlólevelet, vagy megbízhatósági bizonyítványt kértek tôle, azonnal megírta. Ettôl a gyakorlattól csak akkor tért el, ha az illetôt nem ismerte. Ilyen esetben elôször kivizsgáltatta az ügyet. Látogatói közül a könyöradománykérôk sem hiányoztak. És ô mindenkin igyekezett segíteni. Nem egy esetben megtörtént, hogy a látogatás utáni napon a kérelmezô háza elôtt megállott a püspöki uradalom szekere liszttel, tüzelôfával, vagy egyéb ajándékkal megrakodva. Se szeri, se száma a szegény özvegyeknek és a pénztelen diákoknak, akiknek a kérô szava a jószívű püspöknél meghallgatásra talált. Nem is beszélve a jótékonysági és szociális szervezetek vezetôirôl, akiknek anyagi gondjait rendszerint a püspök bôkezűsége enyhítette. Persze a Püspökvár új urának jószívűségét az ital közismert barátai és a munka notórius ellenségei is igyekeztek kihasználni. És nem eredmény nélkül. Ezért irodaigazgatója arra kérte, hogy ezeknek a fogadását és lerázását bízza az irodára. A püspök azonban még ezeknek a haszontalan teremtéseknek mentségére is talált érveket. ,,Talán mi is ilyenekké lettünk volna, -- mondotta -- ha olyan körülmények közé kerültünk volna, mint ôk''. ,,Nem az ô kedvéért adtam, -- mentegetôzött egy másik alkalommal -- ártatlan gyermekein akartam segíteni''. Az is megtörtént, hogy egy méltatlan koldust megkért, ne mondja meg az irodában, hogy ô is kapott valamit. Ebben a papjai közül is többek által túlzottnak tartott jótékonyság-gyakorlásban két szempont vezette. Elôször: -- mondta -- jósággal többet lehet javítani, mint keménységgel. Másodszor: -- folytatta az érvelést -- inkább adjon az ember 99 méltatlannak, semhogy egyet elutasítson, aki igazán rászorul a támogatásra. Ebéd után -- pihenés helyett -- két három órán át a rengeteg levelezését intézte, sajátkezűleg. Minden hozzá intézett levelet megválaszolt. Ha nem tudott kedvezô választ adni, akkor is küldött néhány vigasztaló szót. Volt gyulai híveitôl is sok levelet hozott a posta. Rendszerint a protekcióját kérték. Délutáni sétára rendesen a város határában lévô püspökerdôbe ment. ,,Amikor jellegzetesen begyűrt nagy kalapjával, kívülrôl nyaka köré csavart barna sáljával, télen pedig a nyakán lógó muffjával -- gyalogszerrel vagy fogatán -- megjelent az utcán, az emberek örömmel emelték meg elôtte kalapjukat, ô pedig -- nem egyszer megelôzve ôket -- mindig derűs mosollyal viszonozta a köszöntést''. A város lakói, éppenúgy, mint elôzôleg a gyulaiak, a magukénak érezték Apor püspököt. Különösen a gyerekek! Mivel a sétáját is mindig ugyanabban az idôben végezte, a városrész gyerekei az út mentén sorfalat álltak és ujjaikat cserkészmódra magasba tartva üdvrivalgással köszöntötték. Gyakran leszállt a kocsiról, elbeszélgetett velük és szentképpel vagy cukorral ajándékozta meg ôket.[49] Arra, hogy nagyobb sétautakat tegyen, ritkán volt ideje. Ilyenkor mindig magával vitte a távcsövét is. És ha sikerült egy szép ôzet vagy szarvast a lencséje elé kapnia, egész napra megvolt az öröme. Apor Vilmos nagy reformtervekkel a szívében foglalta el a püspöki széket. El volt szánva arra, hogy fôpapi javadalmát teljesen és intézményesen, az utódokat is kötelezô formában, az eredetien hivatását képezô pasztorális és szociális célok szolgálatába fogja állítani. Különös gondot akart az Egyháztól elidegenedett ipari munkásság lelkének a visszahódítására fordítani. Ezért nemcsak a munkáspasztoráció modern módszereit kívánta bevezetni, hanem a nagyobb ipari központok számára tanoncotthonokat és egészséges családi háztelepeket is tervezett. Részt óhajtott venni annak a katolikus reformmozgalomnak a munkájában is, amely az idejétmúlt magyar félfeudális nagybirtokrendszernek a megszűntetését és a földnek a megfelelô kulturális és szakmai képzéssel jól elôkészített parasztság tulajdonába való juttatását tűzte a zászlajára. Sajnos, a nagy és szép tervek megvalósításában nem jutott messzire. Mégsem érheti a mulasztás vádja. Ezeken a területeken is megtett mindent, amit a világháborúba belesodródott ország egyre súlyosodó helyzetében tenni lehetett. A magyar püspökök a második világháború befejezéséig általában nagy földbirtokokkal rendelkeztek. Az elsô éveikben mégis adóssággal küszködtek. A fôpapi örökösödési szabályok értelmében ugyanis a püspöki javadalom teljes, élô és holt, felszerelése az elôd személyi tulajdonát képezte. Halála után a hagyatékának számító felszerelést egy miniszteri bizottság felértékelte és három részre osztotta. Az elsô részt az allamkincstár, a másodikat az Egyház, a harmadikat a rokonság kapta. Az új javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli ellenértékét kifizetni. Vilmos püspök ezt a visszás állapotot megszűntette. Az államkincstár javára befizetett nagy összeggel megváltotta a szabad végrendelkezés jogát és az egész felszerelést végrendeletileg a mindenkori gyôri püspökre hagyta. De azzal a megterheléssel, hogy annak fejében az egyházmegye ipartelepein a munkások számára családi házakat építsenek. A másik feltétele pedig az volt, hogy utódjai az ingyen kapott ,,fundus instructus'' fejében a szegény egyházközségeket templomuk és plébániájuk építésében segítsék. Maga jó példával járt elôl. Évenként átlag négy plébániaépítkezési problémát segített megoldani. Még ô is földesúr-püspök volt. A háború kellôs közepén földbirtokreformra, és benne az egyházi nagybirtok reformjára, gondolni sem lehetett. Az akkor már -- Ausztria bekebelezése után -- közvetlen szomszédunkká lett nemzetiszocialista német birodalom idegesen reagált minden ezirányú szándékra. A gabonaraktárának számító Magyarország mezôgazdasági termelésének csökkenésétôl félt. A kérdés politikai és szociális oldala nem érdekelte. Így a püspök számára egyelôre nem maradt más lehetôség, mint megpróbálni jó földesúrnak lenni. A próba tökéletesen sikerült, mert az uradalom alkalmazottaiban, cselédjeiben és idénymunkásaiban nem alantasokat, hanem munkatársakat és embertestvéreket látott. A majorokban tett elsô látogatásai után a tartózkodó tiszteletet a ragaszkodó szeretet váltotta fel. Amikor kocsija befordult az udvarba, a családok köréje seregelve hangos örömmel köszöntötték. Az asszonyok behívták a lakásaikba, megmutatták neki szépen berendezett szobáikat, de nem titkolták el elôtte a panaszaikat sem. És ô, ha tényleges javítanivalót talált, azonnal intézkedett. Nyaranként, amikor rendesen a sopronmegyei Szanyban lévô nyaralójában tartózkodott, vasárnaponként végigjárta a majorok kápolnáit, ahol misézett és prédikált a cselédségnek. Az idénymunkásokról sem feledkezett meg. Egészséges lakásokat építtetett a családosok részére, zuhannyal ellátott szállásokat a mindkét nembeli ifjúság számára. Az asszonyoknak szombat délutánra fizetett szabadidôt adatott, hogy a szükséges házi munkát elvégezhessék, és a vasárnapjuk igazán szabad legyen. Elvárta viszont, hogy a vasárnapi szentmisén mind megjelenjenek. Az istentisztelet elôtt szívesen állott a gyónni akarók rendelkezésére. Utána pedig kedvesen- kedélyesen elbeszélgetett velük. De nem a fôúr vállveregetô, vagy a fôpap kegyesen leereszkedô stílusában, hanem oly közvetlen természetességgel, amely azonnal megnyitotta a szíveket és megoldotta a nyelveket.[50] Ismerte a falu problémáit és vallotta, hogy azok megoldásától függ az ország jövôje. Fenntartás nélkül magáévá tette a magyar püspöki karnak már évekkel elôbb hozott határozatát, hogy az Egyház, a földbirtokreform jöttén, a maga részére nem kíván kivételes elbánást. Igen nagyra becsülte és minden tôle telhetô eszközzel támogatta a Kerkai Jenô jezsuita atya által megindított és néhány év leforgása alatt helyi szervezeteivel az egész országot behálózó katolikus agrárifjúsági mozgalomnak, a KALOT-nak, a vallási, kulturális, szakmai és politikai nevelés terén egyaránt mintaszerű és hallatlanul nagy eredményeket felmutató munkáját. Anyagilag is jelentôs összeggel segítette és személyesen adta át rendeltetésének a mozgalomnak a sopronmegyei Egyházasfaluban létesített népfôiskoláját.[51] Súlyosan nehezedett a lelkére, hogy a gyôri egyházmegye ipari munkásainak egy részé is elidegenedett az Egyháztól. Hozzájuk is kereste a kapcsolatot. Végiglátogatta az ipartelepeket, gyárakat, bányákat, elbeszélgetett a munkásokkal és bányászokkal, igyekezett megismerni a lelkületüket és a problémáikat. Anyagilag is támogatta a keresztény munkásszervezeteket és örömmel vett részt a munkásegyesületek ünnepségein, szórakozásain. A munkásifjúság kérdései országos viszonylatban is foglalkoztatták. A püspöki konferencia ugyanis ôt bízta meg a két katolikus munkásifjúsági szervezet, a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) és a DL (Dolgozó Leányok Mozgalma) védnökségével. És ô ezt a megbízatást is -- mint minden más feladatát -- igen komolyan vette. A KIOE egykori országos vezetôje így emlékezik rá vissza: ,,Nem névleg, hanem teljes szívvel, erkölcsi és anyagi támogatással volt a védnökünk. Rendkívül érdekelte ôt a munkásifjúság helyzete. Többször eljött lelkigyakorlatainkra és tanfolyamainkra. A fôvárosban tartott közgyűléseinken mindig megjelent. A munkásfiúk nagyra értékelték érdeklôdését, irántuk való jóindulatát, amelynek ôszinteségét ösztönösen megérezték. Egyházmegyéjében külön körlevélben hívta föl papjai figyelmét a KIOE és DL fontosságára és szorgalmazta a munkásplébániákon a helyi csoportok megalakítását. Két fiatal papját felküldte Pestre a KIOE Gát utcai központjába, hogy ott a munkásfiú- pasztoráció módszereit elsajátítsák''.[52] Az építeni szándékolt tanoncotthonok közül kettônek, a gyôrinek és a tatabányainak a tervét is elkészíttette a háború alatt. Bár biztosra vette a tengelyhatalmak és a velük együtt harcoló Magyarország vereségét, mégis bizakodott, hogy a béketárgyalásokon nem a Harmadik Birodalommal szembeni háborúban kimerült Szovjet, hanem a nyugati hatalmak akarata fog érvényesülni. Remélte hogy a második világháború után Magyarországon is egy olyan nyugati formájú demokratikus rendszer alakul ki, amelyben az általa elképzelt szociális arcú egyház zavartalanul élhet a küldetésének. Ezzel a bizakodásával és reménykedésével nem állt egyedül. A papság, az ellenzéki politikusok, a diplomaták és az intelligencia soraiban meglehetôsen nagy volt azoknak a száma, akik úgy vélekedtek, hogy ,,az amerikai befolyás -- még a legrosszabb esetben is -- érvényesülni fog valamelyes szabadság biztosításában.'' A sokat tapasztalt pápai nuncius, Angelo Rotta érsek, nem osztotta ezt a derűlátást. ,,Ne építsenek annyira az amerikaiakra!'' -- mondta egyik bizalmasának. ,,Nem olyan nagy barátaink ôk, mint ahogy azt sokan feltételezik''.[53] ======================================================================== Országos szereplése Apor Vilmos 1941. március 2-án foglalta el püspöki székét. Egy hónap múltán, 1941. április 3-án meghalt az általa igen nagyra becsült Teleki Pál miniszterelnök. A jó hazafi és hívô katolikus államférfi önkezével vetett véget az életének. Ezzel a kétségbeesett gesztussal tiltakozott a hitleri nyomással szembeni engedékenység ellen. Tragikus távozása annak a reménységnek a végét is jelentette, hogy okos és óvatos külpolitikával a kisentente csôdtömegébôl visszaszerezhetjük a magyar területeket anélkül, hogy a tengelyhatalmak oldalán való háborúba lépésre kényszerülnénk. Teleki halála a Nemzetpolitikai Szolgálat megszűntét is jelentette. Utódja, Bárdossy László, 1941. június 27-én a sokat vitatott kassai repülôtámadás után bejelentette, hogy Magyarország és a Szovjetunió között megindult az ellenségeskedés. Ennek következményeként 1941. december 6-án megérkezett az angol, hat nappal késôbb az USA hadüzenete Budapestre. Az új gyôri püspök elsô alkalommal Bárdossy rövid, 11 hónapos, miniszterelnöksége idején kapcsolódott bele -- mint az országgyűlés felsôházának hivatalból való tagja -- a nagypolitikába. Mégpedig a kormányzóhelyettesi állás létesítését javasló törvénytervezettel és a kormányzó István nevű fiának az új állásra való ajánlásával kapcsolatban. Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek, hercegprímás, a helyzet lemérése után erôfeszítéseit arra összpontosította, hogy megakadályozza Horthy Istvánnak utódlási joggal való megválasztását. Célját el is érte. A törvényjavaslatot módosították. Apor püspök azonban ezzel a kompromisszummal nem elégedett meg. A javaslatban még ebben az enyhített formában is dinasztia-alapítási kísérletet látott. A Horthy- családnak a királyi trónra való emelését pedig minden áron meg akarta akadályozni. Nemcsak azért, mert meggyôzôdése legitimista volt és bátyja, Apor Gábor szentszéki magyar követ révén jól ismerte Ottó fôherceg amerikai kapcsolatait és élénk tevékenységét Nyugaton, hanem azért is, mert a politika iránt addig egyáltalán nem érdeklôdô, a közélet kérdéseiben teljességgel járatlan ifjú Horthyt nem tartotta alkalmasnak az államfôi tisztség betöltésére. Személyi ellenszenv nem vezette. Plébános korában többször találkozott a Horthy-gyerekekkel, akik mint az Almássy grófi család vendégei gyakran megfordultak Gyulán.[54] Erre a személyes ismeretségre hivatkozva, levélben kérte Horthy Istvánt, hogy ne fogadja el a neki felajánlott jelöltséget. A kormányzóhelyettes választása 1942. február 10-ére volt kitűzve. A megelôzô napok egyikén a kormányzó bizalmas híve, Magasházy László ny. tábornok, országgyűlési képviselô, táviratilag kérte a püspököt, hogy vegyen részt az országgyűlés ülésén. Apor sajátkezűleg fogalmazott válasza így hangzott: ,,A kormányzóhelyettes választásán nem kívánok résztvenni''. Magasházy rögtön közölte az elutasító választ a kormányzóval.[55] Horthy -- úgy látszik -- nem felejtette el és nem bocsátotta meg a püspök nyílt állásfoglalását. Apor püspököt a választásra következô elsô találkozásuk alkalmával nyilvánosan megszégyenítette. Az eset -- közvetlen szemtanú, Zágon irodaigazgató, elbeszélése szerint -- így történt: A Szigetközt a visszatért Csallóközzel összekötô medvei dunahíd felavatására Apor püspök is hivatalos volt. ,,A kormányzó kíséretével elsônek ment át a hídon. A híd közepén álltak a meghívott elôkelôségek, köztük Kelemen Krizosztom pannonhalmi fôapát, aki mint belsô titkos tanácsos világi rangban megelôzte a gyôri püspököt. Horthy Kelemen Krizosztomhoz sietett és melegen kezet szorított vele. Természetes lett volna, hogy ugyanazt csinálja a fôapát mellett álló Apor Vilmossal is. A püspök már tett is egy fél lépést a kormányzó felé. Az azonban sarkon fordult és nem üdvözölte a püspököt. Apor -- ellenkezô hírekkel szemben -- nem hagyta ott a ceremóniát és nem beszélt róla még nekem se, aki pedig mögötte álltam és észrevettem, mi történt''. Gábor testvérének, a vatikáni magyar követnek, azonban beszámolt a történtekrôl. És a szófukar, de bátor diplomata legközelebbi budapesti látogatása alkalmával számonkérte államfôjétôl az öccsével szembeni diszkvalifikáló gesztust. Horthy azzal mentette ki magát, hogy nem volt szándékában a sértés. Egyszerűen nem vette észre a püspököt. Apor Gábor tudomásul vette a nyilatkozatot. Utána írt öccsének és a beszélgetés ismertetése után arra kérte, hogy ne avatkozzék bele olyan politikai dolgokba, amelyek elsôsorban a prímás hatáskörébe tartoznak. A püspök nem hagyta magát. Ha a prímás nem áll hivatása magaslatán, -- válaszolta -- akkor neki lelkiismereti kötelessége kifejteni álláspontját. Ismételt levélváltás után az idôsebb testvér ezzel a megjegyzéssel zárta le a vitát: ,,Látom, hogy Te is anyánk természetét örökölted, aki azt szokta mondani: Dem hab' ich's aber gesagt!'' Magyarul: ,,Jól megmondtam neki a véleményemet!'' [56] Az incidenst -- politikai vonatkozásain túl -- azért is érdemes megismerni, mert nemcsak a testvérek egymásért való kiállásának, hanem az egymásközti nyíltságnak is beszédes bizonyítéka. Gábor bátyján kívül Gizi nénje és Henriette húga is sokszor meglátogatta a püspöktestvért. Az egymáshoz való viszonyuk ideális volt, ami azonban nem zárta ki, hogy mindegyikük szabadon és ôszintén elmondja és képviselje a saját véleményét. Bárdossy rövidéletű miniszterelnöksége után Kállay Miklós kapott megbízatást a kormányalakításra. Az új kormányfô a gyakorlott, megbízható és sok nyugati kapcsolattal rendelkezô diplomatára, Apor Gáborra akarta bízni a külügyminisztérium vezetését. Elôzôleg azonban magánúton, báró Waldbott Kelemen által, érdeklôdött a berlini külügyminisztériumban, hogy miként fogadnák ott a tervezett kinevezést. A beszédpartner, Weizsäcker államtitkár, a bekért információk alapján, amelyek Apor Gábort klerikális neveltségűnek, Németország, a nemzetiszocializmus és a német külpolitikai célok ellenségének bélyegezték, minisztere, Ribbentropp, nevében közölte Waldbott-tal, hogy ,,Die Wahl, von der Sie sprachen, wäre hier nicht erwünscht''. Magyarul: ,,A választást, amelyrôl szó volt, itt nem tartanák kívánatosnak''.[57] Apor püspök működését is élénk figyelemmel kísérte a német hírszerzôszolgálat. Magyarországi egyházügyi informátora, Málnási Ödön történész, 1942 végén a püspöki karról küldött jelentésében elôször a hercegprímással, majd utána rögtön a gyôri püspökkel foglalkozik. ,,Serédit -- írja -- Pacelli még mint államtitkár 1934-ben a német nemzetiszocializmus délkelet-európai gravitációs erejének neutralizálásával bízta meg... A háború kitörése óta, a fôpapi karban a római Curia intenciói szerint, az angolszász érdekeket képviseli... A fôpapi karban a Habsburg Ottó pártjának reprezentánsa, báró Apor Vilmos gyôri püspök van elôtérbe helyezve Serédi utódjaként. Apor Vilmos 1942. november 20-án vállalta is az Ottó-mise pontifikálását és ezzel nyílt állást foglalt ebben a fontos közjogi kérdésben''.[58] Az új miniszterelnöknek ,,Kállay-kettôs''-nek csúfolt külpolitikája nem tudta megakadályozni a magyar hadsereg jelentôs részének elvérzését az orosz fronton, de annyit elért, hogy az ország két éven át mentes volt a nyugati bombatámadásoktól. Két év múltán, 1944. március 19-én, Hitler az ország megszállásával kényszerítette ki Kállay távozását és a neki engedelmes Sztójay Döme miniszterelnökségét. A megszálló csapatok Gyôrön át özönlöttek az országba. Apor püspöknek aznap délután Budapesten kellett volna lennie, hogy ott egy, már régebben elfogadott egyházi funkciót elvégezzen. De nem utazott fel a fôvárosba, hanem engem bízott meg a helyettesítésével. ,,Nekem -- mondta -- ma nem szabad az ôrhelyemet elhagynom''. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy nemcsak a kérését teljesítettem, hanem három nap múltán, március 22-én, a képviselôháznak a megszállást követô elsô ülésén az ország függetlenségének megsértése és több törvényhozótársunk elhurcolása ellen is tiltakoztam. A püspököt Hitler lépése nem érte váratlanul. A Harmadik Birodalom vereségét bizonyosra vette és számított arra, hogy az egyre reménytelenebb helyzetbe jutó ,,Führer'' a legbrutálisabb akcióktól sem fog visszariadni, hogy az összeomlást késleltesse. A katasztrófa közeledtét elôrelátó fôpásztor már a német megszállást megelôzô évben, 1943-ban igyekezett egyházmegyéje papságát a várható fejleményekre elôkészíteni. Az espereskerületi üléseken nyíltan beszélt arról, hogy nagyon nehéz idôk várnak az országra és a nemzetre. ,,Nemsokára itt lesz az idô, -- mondta egyik gyűlésen a papságot ért nemzetiszocialista gyalázkodásokra utalva -- amikor majd nekünk kell védeni azokat, akik most minket támadnak''.[59] 1943 augusztusának végén a katolikus szociális mozgalmak vezetôit és a politikai élet több reprezentánsát Gyôrbe hívta, hogy velük a helyzetrôl és a teendôkrôl megbeszélést folytasson. Az értekezleten résztvettek: Beresztóczy Miklós, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztályfônöke, az EMSzO (Egyházközségi Munkásszakosztályok) országos vezetôi, Kerkai Jenô jezsuita atya, a KALOT (a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) néven ismert és az egész országot behálózó parasztifjúsági mozgalom alapítója és lelke, Mihalovics Zsigmond, a Katolikus Akció országos igazgatója, Kovrig Béla kolozsvári egyetemi rektor, Közi Horváth József, Gyôr országgyűlési képviselôje, Varga Béla országgyűlési képviselô, Mindszenty József zalaegerszegi plébános, Kiss Szaléz ferences atya, ifjúsági lelkipásztor, Pfeiffer Miklós kassai kanonok, a felvidéki katolikus egyetemi ifjúsági mozgalom lelkiatyja, erdélyi katolikus vezetôk és délvidéki mozgalmi emberek. Az értekezlet megállapította, hogy a Harmadik Birodalom gyôzelme kizártnak látszik, és hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. Ezért a katolikus mozgalmaknak minden tôlük telhetôt meg kell tenniök, hogy az átalakulás valóban demokratikus szellemű legyen. Az értekezleten résztvevô szociális tömegmozgalmak vezetôi az egyöntetű és eredményes munka biztosítása érdekében elhatározták, hogy a Katolikus Szociális Népmozgalom névén federációba tömörülnek. A federáció püspök-védnöke Apor Vilmos, világi elnöke Kovrig Béla lett. Kovrig Béla az értekezletre következô hónapokban, három munkatársa: Cser János, Tóth József és Kerék Mihály közreműködésével ,,Magyar Társadalompolitika'' címmel háromkötetes elvi és gyakorlati programot is készített a Népmozgalom számára. A program 1944 májusában lett készen. Az ország azonban akkor már német megszállás alatt állott. A mozgalmi vezetôk kézhez kapták ugyan a titokban kinyomtatott programtervezetet, de arra már nem nyílt lehetôségük, hogy annak megvitatására össze is gyűlhessenek. Apor püspök pártfogásának volt köszönhetô, hogy Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás nemcsak a Katolikus Népmozgalomra adta áldását, hanem a késôbb abból kinôtt és az elöregedett Keresztény Pártot leváltani hivatott Keresztény Demokrata Néppárt megalakítását is helyeslôleg vette tudomásul.[60] C. A. Macartney professzor azt állítja, hogy a gyôri püspök az ellenzéki pártvezetôket összefogó és a megszálló hatalommal szembeni ellenállást koordinálni hivatott Függetlenségi Fronttal is közvetlen kapcsolatban állott.[61] Ez az állítás ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Tény azonban, hogy a Keresztény Demokrata Népfrontot a Függetlenségi Frontban annak elsô elnöke, a püspök unokaöccse, gróf Pálffy József képviselte, aki idôrôl-idôre beszámolt unokabátyjának a történtekrôl. Az 1944. október 13-án megalakult Keresztény Demokrata Néppárt programját tartalmazó ,,Utunk'' című füzet már a nyilas hatalomátvétel után jelent meg, mint földalatti nyomtatvány. Kiadásának és terjesztésének a költségeit, fele-fele arányban, Apor Vilmos és Mindszenty József püspökök fedezték.[62] 1944 tavaszáig az angolszász gépek gyakran átrepültek ugyan hazánk fölött, de se városainkat, se az ipartelepeinket, se a vasúti csomópontjainkat nem bombázták. Megjelenésük hírére felbúgtak a szirénák, a közönség azonban nem vonult le az óvóhelyekre. Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a helyzet radikálisan megváltozott. Az angolszász légitámadások sűrű egymásutánban dobálták le gyilkos terhüket az ellenséges hatalom birtokába került magyar földre. Gyôrt, a fontos hadiipari központot és vasúti csomópontot, 1944. április 13-án érte az elsô, pusztításaiban a legborzasztóbb, légitámadás. A város legnagyobb üzeme, a Magyar Vagon- és Gépgyár 80%- os kárt szenvedett. 77 lakóház teljesen leégett. 564 ember az életét vesztette, 1132 megsebesült. A háború végéig a város lakosságának még 25 kisebb-nagyobb légitámadást kellett átszenvednie.[63] Apor püspök minden támadás után megjelent a pusztulás színhelyén, hogy vigasztalja, bátorítsa, együttérzésérôl biztosítsa a híveit. Ugyanezt tette akkor is, ha fôpásztori látogatásai során valamelyik megtámadott vidéki plébánia területén tartózkodott. ,,Jelenléte bátorító, megnyugtató erôsség volt számunkra'', -- írja az Isteni Megváltó Leányai Kongregációjának egyik nôvére, akiknek Budán a Szent Imre herceg útján lévô rendházában szokott megszállni, és akikkel bombatámadások idején sokszor volt együtt a légoltalmi pincében. ,,A repülôgépek vészes dübörgését próbálta szinte túlharsogni az egyre emeltebb hangon ismételgetett fohászimákkal: Jézusom bízom Benned, Jézusom irgalom! Jelenléte mindig megnyugtatólag hatott ránk''.[64] A világháború utolsó három esztendejében azért tartózkodott gyakran a fôvárosban, mert Zichy Gyula kalocsai érsek halála után ô lett a katolikus vallású zsidók szervezetének, a Magyar Szent Kereszt Egyesületnek egyházi elnöke, és mint ilyen kötelességének érezte minden lehetôt elkövetni a német megszállás következtében kétségbeejtô helyzetbe került zsidók sorsának az enyhítésére. Gondoskodása nem korlátozódott a megkereszteltekre, hanem minden üldözöttre kiterjedt. Küzdelmével egyúttal a magyar nép jövôjét is akarta szolgálni. Attól félt, hogy a háború elvesztése után a csatlós kormány bűnrészességét és magyar hivatalnokok, rendôrök-csendôrök részvételét az üldözésben és a deportálások kivitelezésében az egész magyar nép számlájára fogják írni. Aggódó lélekkel szokta mondani: ,,Aki szelet vet, vihart arat''.[65] Már a német megszállás elôtt is sokat járt a minisztériumokba, hogy tárgyalásaival, kéréseivel enyhítse a magyar zsidótörvények által keletkezett testi és lelki nyomorúságot. Gondoskodását nem korlátozta a katolikus vallású zsidókra. Készségesen a magáévá tette a protestánsok és nem-keresztények ügyét is. Az ország megszállása után német parancsra nálunk is megkezdôdött gettóbazárás és deportálás ellen, nála szokatlan keménységgel és hévvel vette fel a harcot. A Püspöki Karban ô volt az ellenállás hajtómotorja. Serédi bíboros oldalán résztvett a kormánnyal folytatott tárgyalásokon, és a közös püspökkari tiltakozó körlevél megfogalmazásában. A hercegprímást egyre újabb és újabb lépésekre sürgette. Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a Püspöki Kar nyíltan és világosan kifejtse a hívek elôtt a katolikus álláspontot. Ezzel kapcsolatban írta a Prímásnak: ,,Jól tudom, hogy egy ilyen lépésnek különféle kellemetlen következményei lehetnek: újságproblémák, rágalomhadjárat a papság ellen, anyagi károsodás, lefoglalások, korlátozások iskolai és egyesületi viszonylatban, esetleg lefogások és kínzások. Meggyôzôdésem szerint azonban mindezt vállalnunk kell...''[66] 1944 Pünkösdjén éppen a székesegyházba indult, amikor a kezébe adták a Gyôri Hírlapot, amely nagy címbetűkkel hozta a hírt, hogy Gyôrött is felállítják a gettót. Erre félretette elkészített ünnepi prédikációját és improvizált beszédében addig tôle még soha nem hallott éles hangon és szenvedéllyel bélyegezte meg a kormány intézkedésének embertelenségét. ,,Aki a kereszténység elsô és legnagyobb parancsát, a szeretet parancsát megtagadja, -- mondotta többek között a katedrálist zsúfolásig megtöltô hívôseregnek -- és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve; aki azt hirdeti, hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek, vagy zsidók, azt -- bármennyire is dicsekszik a kereszténységével -- pogánynak kell tekintenünk... Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban résztvesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi...''[67] A nagymise elmondása után pedig azonnal írógéphez ült és levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek. ,,Mint az ôsrégi Gyôr városának püspöke tiltakozom a rendelkezés ellen, amely elôzetes bírói ítélet nélkül ártatlan embereket, köztük bűncselekmény elkövetésére képtelen kisgyerekeket is, súlyos büntetéssel sújt. Mindazokért a betegségekért és halálesetekért, -- írta a püspök -- amelyek ennek az intézkedésnek a következményei lesznek, Isten és a történelem színe elôtt a Miniszter Urat teszem felelôssé''.[68] Jaross élôszóbeli válasza úgy hangzott, hogy ha nem nézné a levélíró egyházi méltóságát, akkor internálná. ,,Állok elébe!'' -- felelte kurtán a püspök. Mivel a tervezett megoldás mellett 17 személy jutott volna egy szobára, a helyi hatóságokhoz fordult orvoslásért. Elôször a városházára ment. Koller Jenô polgármester azzal mentette ki magát, hogy nem illetékes az ügyben. Onnan ,,elfutott'' a megyeházára, az erdélyi származású Kászonyi Richárd fôispánhoz, akivel baráti viszonyban volt. Nagy meglepetésére a fôispán, jóllehet négyszemközt voltak, bizonyítani próbálta az akció helyességét és jogosságát. Erre az egyébként mindig választékos stílusú, finom modorú, példás önfegyelmű püspök elvesztette a türelmét, kiabálni kezdett és feltűnôen kemény hangon kioktatta a házigazdát a keresztény magatartás lényegérôl. A meglepôdött fôispán megpróbálta a feszültség enyhítését. Ô megérti, mondta, hogy egy katolikus püspöknek így kell gondolkoznia és cselekednie. Ezzel a gyatra mentegetôzéssel azonban csak olajat öntött a tűzre. Apor csak ennyit felelt rá: ,,Ha te katolikusnak vallod magad, úgy kell gondolkodnod és cselekedned, mint ahogyan a püspököd teszi!'' Ezzel sarkon fordult és kézfogás, köszönés nélkül elhagyta az irodát.[69] A gettókba való összegyűjtés után megkezdôdött a zsidóknak Németországba való kiszállítása. A deportáltak útja -- utolsó magyarországi szakaszán -- a gyôri egyházmegyén vezetett keresztül. ,,Apor püspök -- olvassuk a Nemzetközi Vöröskereszt jelentésében -- nemcsak ismerte a deportáltak szörnyű helyzetét, hanem meg is tett minden tôle telhetôt, hogy a szerencsétlenek sorsát enyhítse. Gyűjtést rendezett a javukra, és az útvonal mentén fekvô plébániák lelkészeit utasította, hogy az átvonuló deportáltakat segítsék''.[70] Sôt még olyanokat is bekapcsolt a segélyakciójába, akik nem tartoztak alája. Így például a Gyôr közelében lévô és a Héderváry gróf tulajdonát képezô Gyulamajor intézôjét megkérte, hogy a titokban odaszállított ennivalót és bort osztassa ki a kiéhezett menetoszlopok tagjai között.[71] A püspök számára a legfájdalmasabb élményt a budai úti barakkokban összezsúfolt gyôri zsidók gettójának a felszámolása jelentette. A foglyai közül sokat személyesen ismert és becsült. Legalább lelki vigaszban szerette volna részesíteni ôket. Mivel se a tábor parancsnokától, se annak Hatvanban lévô felettesétôl nem kapott rá engedélyt, 1944. június 13-án Sztójai miniszterelnökhöz fordult és egyidejűleg a belügyminisztert is megkereste. Jaross megengedte, hogy a pap bemehet a gettóba, de a püspök nem. Az értesítés vétele után Apor vette a kalapját és Zágon irodaigazgató kíséretében felkereste a Gestapo gyôri fôhadiszállását. Két fiatal tiszt fogadta és a kérés meghallgatása után közölte vele, hogy a Führer parancsa értelmében pap nem lépheti át a gettó küszöbét. A püspök tudomásul vette a felvilágosítást és viszonzásul arra kérte ôket, közvetítsék legfôbb haduruknak a gyôri püspök üzenetét. A merészen bátorhangú üzenet így hangzott: ,,Az isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idô, amikor majd a világ és az Isten ítélôszéke elôtt felelnie kell tetteiért!'' Utána rögtön táviratilag közölte a belügyminiszterrel, hogy a Gestapo akadályozza az általa megadott engedéllyel való élést. Jaross újra engedélyezte egy pap látogatását. Erre Proszt Ignác karkáplánt saját kocsiján küldte a gettó kapujához. Mindhiába. -- Háromórás megvárakoztatás után közölték vele, hogy Baky László államtitkár, minisztere engedélyét megsemmisítve megtiltotta a látogatást.[72] ======================================================================== A nyilas uralom hónapjai Horthy kormányzó 1944. augusztus 29-én lemondatta Sztójayt és egyik bizalmi emberét, Lakatos tábornokot bízta meg az új kormány alakításával. A Lakatos-kormány legfôbb feladata a háborúból való kilépés elôkészítése volt. A nem sikerült október 15-i kilépési kísérlet után Hitler kegyébôl, a magukat nyilaskereszteseknek nevezô magyar nemzetiszocialisták vezérének, Szálasi Ferencnek a kezébe került a hatalom. Szálasi ,,nemzetvezetô'' címmel az államfôi és a miniszterelnöki jogkört is gyakorolta. Helyettes miniszterelnök Szöllôsi Jenô, vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig Rajniss Ferenc lett. A ,,nemzetvezetô'' 1944. október 24-én bemutatkozó látogatást tett Esztergomban. A két és egynegyedórás tárgyalás során Serédi bíboros kertelés nélkül megmondta neki, hogy hatalomrajutását és ,,de facto'' uralma óta hozott intézkedéseit alkotmányellenesnek tartja. A háború folytatása érdekében folytatott nyilas propagandát is határozottan elítélte. ,,A gyôzni fogunk, mert gyôzni akarunk'' jelszava, mondta, nem elegendô a háború megnyerésére. A nyilas hatalomátvétel után újra fellángolt zsidóüldözést és a túszok szedését is megbélyegezte. A tárgyalás során a Prímás az ország világi és egyházi fôvárosának, Budapestnek és Esztergomnak nyílt várossá való nyilvánítását kérte Szálasitól. Ezt a kérést november 1-én és 8-án írásban is megismételte. A két város megmentése érdekében Veesenmayer német követ segítségét is kérte.[73] Kérése egyiknél sem talált meghallgatásra. A német hadvezetôség -- Hitler kifejezett parancsára -- a fontos közlekedési középpontot, Budapestet és környékét feltétlenül védeni akarta. A hatásosabb védelem érdekében a hadvezetôség tervbevette a fôváros és környéke polgári lakosságának Németországba való kitelepítését. Szálasi arra kérte a Prímást, hogy az egyháziak adjanak jó példát az eltávozni vonakodó híveknek. A kardinális a kérést visszautasította és felszólította püspöktársait és a lelkészkedô papokat, hogy feltétlenül maradjanak a helyükön. A kérés után fenyegetés következett, de ez is eredménytelen maradt. A hercegprímás kijelentette, hogy ,,nem enged a terrornak, végzi kötelességét, amely maradásra utalja''.[74] A nyilas kormány azzal a próbálkozásával is kudarcot vallott, hogy a papságot a nemzetiszocialista propaganda szolgálatába állítsa. Vajna Gábor belügyminiszter rendeletileg szólította fel a papságot, hogy támogassa a Szovjetunió elleni propagandát. A rendeletet a püspökök is és az alsópapság is figyelmen kívül hagyta. Ezt látva, a miniszter a hercegprímáshoz fordult. De tôle is határozottan elutasító választ kapott. Serédi bíboros közölte vele, hogy ,,az ilyen irányú szentbeszédeket nem tartja a nemzet érdekében állóknak''.[75] A magyar katolikus papságnak a nemzetiszocializmussal szemben tanúsított magatartását illetôleg érdekes az a jelentés, amelyet az ,,Országos Számonkérô Iroda'' nevű nyilas hatóság készített a nemzetvezetô és a kultuszminiszter számára. A történelmi dokumentumnak számító jelentés szerint ,,a papság a mai rendszerrel nem szimpatizál. A római katolikus papság nemzetközi alapon áll. Soha semmiféle formában a mai rendszerrel közösséget nem vállal, a hívek elôtt tartott prédikációiban sem a magyar nemzet mostani élethalálharcáról, sem a hungarista gondolatról, sem a nemzetvezetôrôl említést nem tesz. A jobboldali beállítottságú papok száma elenyészôen kevés. A papságnak a mai rendszerrel össze nem egyeztethetô magatartása veszélyes és káros, mert a tömeget, mint lelki vezetôk, befolyásuk alatt tartják. Az ellenük való védekezés igen nehéz, mert propagandájuk nem tettekben, hanem a mai rendszer és célkitűzéseinek agyonhallgatásában, a vallás nemzetközi voltának kihangsúlyozásában áll''.[76] Szálasi a hatalomátvétel után a pápai nunciussal is tárgyalt. Ott sem talált kedvezô visszhangra. Angelo Rotta, XII. Piusnak a magyar viszonyokat kitűnôen ismerô budapesti követe, kifejezetten helyeselte a hercegprímás, a püspöki kar és a papság magatartását a német megszállókkal és az általuk uralomra segített nyilasokkal szemben. Mint a diplomáciai kar feje -- a svéd, a svájci, a spanyol és portugál követekkel egyetértésben -- több ízben is határozottan felemelte a szavát az október 15-e után újra megindított és embertelen kegyetlenséggel végrehajtott deportálások ellen. A tiltakozásokon kívül vatikáni védôlevelek kiadásával védett házak felállításával és deportáltak menetoszlopait kísérô segélycsoportok felállításával sok- sok ezer üldözött zsidót mentett meg a biztos haláltól. Szóban és írásban tett tiltakozásain és segélyakcióin kívül azzal is kifejezte a nyilas kormánnyal szembeni kritikáját, hogy -- jóllehet arra felszólítást kapott -- nem követte a ,,nemzetvezetô''-t, amikor az ostrom elôtt álló Budapestet elhagyva, Vas megyében ütötte fel a fôhadiszállását. A 70 éven felüli vatikáni diplomata -- osztva a fôváros lakosságának nehéz sorsát -- a Várban lévô nunciatúra épületében vészelte át az ostrom szörnyű heteit. A magyar katolikus egyház és a mögötte álló pápai követ magatartása miatt felháborodott Szálasi közölte Rajniss kultuszminiszterrel, hogy meg akarja szakítani a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel. Késôbb oda módosította elsô haragjában tett nyilatkozatát, hogy 1945 áprilisában levelet fog írni ,,a Pápa úrnak'', amelyben -- mondta -- ,,kifejezésre akarom juttatni a hungarista mozgalom és a hungarista világnézet viszonyát az egyházhoz... E levélben megfelelô konkrét javaslatokkal akarok elôállni, különösen egy új konkordátum megkötésének elvi alapjait óhajtanám a hungarista nemzetvezetés szempontjából rögzíteni. Májusban pedig -- folytatta -- cselekedni fogok a magyarországi római katolikus egyházzal és papjaival kapcsolatban''.[77] A németek által megszállott, nyilasok által terrorizált, oroszok által fenyegetett Dunántúl püspökei közül Apor Vilmos volt a legnehezebb helyzetben. Székhelyét, a fontos hadiipari központnak és vasúti csomópontnak számító Gyôrt, a nyilas hatalomátvétel után egyre gyakrabban keresték fel az ellenséges bombázók. De ô a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette sem gondolt arra, hogy aulájával, ideiglenesen, a nyugalmasabb vidéki püspöki kastélyok egyikébe költözzék. Azokba a rezsim hozzá menekülô üldözötteit helyezte el. Köztük a legismertebb a történetíró Szekfű Gyula volt, aki nemárja származású feleségével együtt a szanyi püspöki nyaralóban kapott búvóhelyet. Maga a püspöki rezidencia is tele volt üldözöttekkel. Még a székesegyház padlására is jutott belôlük. Hogy Apor püspök a nyilas puccs utáni fokozottan veszélyes körülmények között is bátran és áldozatosan segítette a deportálásra ítélteket, annak bizonyítására idézem egy zsidó származású, de katolikus vallású budapesti tisztviselônek a levelébôl a következôket: ,,Miután az osztrák határ felé terelt deportációs menetoszlopból sikerült megszöknöm, Gyôrött több régi, kedves ismerôsömet is fölkerestem. Mindegyikük szívesen fogadott, de a bujtatásomat egyik se merte vállalni. De azt a tanácsot adták, hogy keressem föl a püspök urat, talán ô fog tudni segíteni. Aggodalommal siettem fel a várba, mert a püspök urat nem ismertem. A titkár kérdezés nélkül bejelentett. A püspök úr szeretettel fogadott. Amikor igazolásomra felhoztam a szerzetes gimnáziumot, amelyben tanultam és általa is ismert egykori tanáraim nevét és a pártfogását kértem, rám nézett és azt mondta nyomatékosan: 'Maga Kovács István menekült tanító Kiskunfélegyházáról. Itt marad. Aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni'. Két hétig rejtôzködtem a gyôri püspökvárban. Utána Angelo Rotta, a pápai nuncius egyik mentôakcióját vezetô lazarista szerzetes, az áldott emlékű Köhler atya vitt autón vissza Pestre, ahol ugyancsak sorozatos csodák útján sikerült átvészelni a borzalmas idôket''.[78] A hasonló eseteknek se szeri, se száma. A püspök egyetlen hozzá menekülô üldözöttet sem utasított el. Munkatársai, barátai és rokonai nemcsak a jószívűségét és a bátorságát, hanem a gyakorlatiságát és a találékonyságát is megcsodálták. Így például egyik papját, Somogyi Antalt, a Gestapo által keresett neves egyházművészeti írót, úgy mentette meg az elhurcolástól hogy egy orvos ismerôse segítségével álnéven befektette a kórházba. Ugyanez volt a helyzet a szomszédos veszprémi egyházmegye székhelyén is. A két egyházfô, Apor és Mindszenty, a püspöki kar legfiatalabb tagjai, nemcsak származásban, de testi-lelki adottságokban is különbözött egymástól. De az arisztokrata Aport és a parasztnemesivadék Mindszentyt, a daliás termetű gyôri püspököt, és a középmagas-szikár veszprémi fôpásztort, a gyermeki mosolyú, kedvesen közvetlen székelyt és a meleg szívét takargató, tartózkodóan komoly, kevésbeszédű vasi magyart, a két apostoli buzgóságú papot, kiváló lelkipásztort és hazája sorsáért aggódó hazafit, a kölcsönös tisztelet és nagyrabecsülés szálai fűzték egymáshoz. Ez a kölcsönös tisztelet és nagyrabecsülés a német megszállás, a nyilas uralom és a fegyveresen közeledô kommunista veszedelem idején szoros barátsággá és együttműködéssé fejlôdött. Ennek a baráti együttműködésnek eredményeként született meg az a dokumentum, amelyet a ,,Dunántúl püspökéinek emlékirata'' néven ismer a történelem. A kezdeményezés a veszprémi püspöktôl indult ki. Mindszenty, a vörös hadsereg feltartóztathatatlan közeledését látva, egy memorandum- tervezetet készített, amelyben arra kérik a még szabad Dunántúl püspökei ,,Magyarország sorsának mostani intézôit'', hogy a még ép Dunántúlt ,,ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja és vele a magyar jövô és felépülés utolsó reménye is odavész. Ha az volna a kérdés, -- folytatta a tervezet -- hogy honnan vesszük a jogot, hogy szavunkat felemeljük, emelt fôvel válaszolunk: magyarok vagyunk, elszakíthatatlan közösségben élünk és akarunk élni a nemzettel. A törvényhozásnak, az országvezetésnek vagyunk Istentôl rendelt tényezôi'' -- tette hozzá a püspök felsôházi tagságára utalva. Majd az aláírásra felkérendô személyek egyházi tisztségére gondolva így fejezte be: ,,A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, azért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében''.[79] Magátólértetôdô lett volna, hogy a szerzô a tervezetet elôször a Prímáshoz viszi el. Mivel azonban azt hallotta, hogy Serédi súlyos beteg, elsôként ,,jóbarátjá''-t, Apor Vilmost kereste fel. ,,Apor püspök -- olvassuk a Prímás Emlékirataiban -- velem együtt úgy gondolta, hogy a fanatikus, eszméiktôl megszállott nyilas vezetôknél aligha fogunk eredményt elérni, mégis úgy találtuk, hogy a nemzet és híveink védelmében vállalnunk kell történelmi felelôsségünket. Mi ketten írtuk alá elsônek az emlékiratot''. Készséggel csatlakozott hozzájuk Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi fôapát. Az óvatos Kovács Sándor szombathelyi püspök nem írta alá. A pécsi püspök pedig nem volt elérhetô, mert Baranya megye akkor már hadszíntér volt.[80] A memorandumot Mindszenty 1944. november 13-án Budán személyesen adta át Szôllôsi miniszterelnökhelyettesnek.[81] Két héttel a memorandum átadása után Mindszentyt, több papjával és kispapjával együtt, Schieberna Ferenc hadműveleti kormánybiztosi joggal felruházott veszprémi fôispán, koholt ürügyek alapján letartóztatta. A fogoly püspököt késôbb Veszprémbôl a sopronkôhidai fegyházba, majd onnan Sopronba, az Isteni Megváltó Leányai anyaházának fogház céljára lefoglalt helyiségeibe vitték. Kôhidán és Sopronban fogolytársa volt Shvoy székesfehérvári püspök is, akit -- szintén más indoklással -- a nyilasok ugyancsak megfosztottak a szabadságtól. ,,Veszprémben nem fogadhattam látogatókat, -- írja Mindszenty -- pedig már letartóztatásom második napján ott járt Apor püspök és Kelemen fôapát, hogy látogatásukkal kifejezést adjanak szolidaritásuknak és így hozzák a Szálasi-kormány tudomására, hogy a november 13-án Szöllôsinek átnyújtott emlékiratért ôk is vállalják a felelôsséget''.[82] A Prímásnak ez az állítása téves információn alapult. Legközvetlenebb munkatársai tanúsága szerint a gyôri püspök abban az idôben nem járt Veszprémben. Arra kísérletet tett, hogy a kôhidai fegyházba bejuthasson, de nem kapott rá engedélyt. Két fôpaptársával csak jóval késôbb Sopronban sikerült találkoznia, amikor azok már az Isteni Megváltó Leányai anyaházában raboskodtak. Hogy a két fôpásztor a közönséges bűnözôkkel és politikai foglyokkal telezsúfolt fegyházból a soproni nôvérek szeretetteljes gondozásába kerülhetett, az Apor püspök fáradhatatlan és energikus közbenjárásának volt köszönhetô. Mivel ô maga nem kapott engedélyt a látogatásra, megkérte Papp Kálmán soproni város-plébánost, aki felsôházi tag is volt, hogy tegyen kísérletet a fegyházba való bejutásra. Papp Kálmán el is érte, hogy Karácsony ünnepének délutánján püspöke üdvözletét a két rab-egyházfônek átadhassa.[83] Az egyházi joghatósága alá tartozó fegyház lelkészének is a lelkére kötötte, hogy különös gondja legyen a két fôpapra és a velük együtt ott raboskodó papokra és kispapokra. A szomszédos Fertôrákos község határában lévô püspöki uradalom gazdatisztjét pedig utasította, hogy bocsásson rab-püspöktársai rendelkezésére mindent, amivel a sorsukat enyhítheti.[84] Ismételten kísérletet tett a magyar hatóságoknál hogy püspöktársait engedjék ki a fegyházból. Ha másként nem, akkor legalább olyan formában, hogy egyházi helyen tartsák ôket ôrizetben. Amikor látta, hogy érdemleges választ nem kap, hogy húzzák a dolgot, egy merész elhatározással kihallgatást kért Veesenmayer német követnél, aki akkor a közeli Hédervár községben, az ottani grófi kastélyban lakott. Hitler követe és magyarországi fômegbizottja szívélyes udvariassággal fogadta a közismerten antináci fôpapot. Eléje sietett a parkba és személyesen kalauzolta be az épületbe. Amikor a püspök elôadta jövetelének célját, azt válaszolta, hogy magyar belügyrôl lévén szó, közvetlenül nem intézkedhetik, de kérni fogja Szálasit, hogy a püspököket szabadítsa ki a börtönbôl.[85] Apor püspöknek a német követnél és a német követnek Szálasinál történt intervenciója eredményeként került a rabfôpap a kôhidai fegyházból a soproni apácazárdába. Az esetnek azonban folytatása is lett. A ,,nemzetvezetô'' a német követnek nem mert ellentmondani, Aporral azonban éreztetni akarta a rosszallását. Ezért elküldte hozzá vallás- és közoktatásügyi miniszterét, Rajniss Ferencet, azzal az utasítással, hogy részesítse megrovásban a püspököt. Rajniss az akkor már napirenden lévô bombatámadások miatt már korán megérkezett Gyôrbe Kôszeg környékérôl, ahol a Budapestrôl elmenekült Szálasi és kormánya ideiglenes otthonát felütötte. A püspök, aki saját lakosztályát is átengedte a menekülteknek, titkárja szobájában fogadta a nyilas minisztert. A közismerten beképzelt és fölényeskedô modorú Rajniss fennhangon kezdte a mondanivalóját. Apor azonban kikérte magának ezt a hangnemet. ,,Ha vele ôszintén beszélni akar, -- mondta neki -- tegye azt tisztességes módon''. A rendreutasítástól megjuhászodott hivatlan vendég ezután már udvarias hangon közölte a vendéglátójával, hogy a ,,nemzetvezetô'' rossz néven vette, hogy idegen hatóságokhoz fordult és prímási jogkört bitorolt. Majd megbízója nevében azt követelte, hogy a püspök a nyilas kormánnyal szemben barátságtalanul viselkedô pápai nunciussal, Angelo Rotta érsekkel, szakítsa meg a kapcsolatot. Apor megmagyarázta a miniszternek, hogy azért fordult a német követhez, mert a nyilas hatóságok válaszra sem méltatták a kérését. A nunciussal való viszonyt érintô kívánságra pedig azt felelte, hogy ,,ha a kormánynak valami baja van a pápai követtel, forduljon a Szentszékhez. Amíg azonban Rómát Angelo Rotta képviseli Magyarországon, addig a gyôri püspök nemcsak kötelességének, de szívügyének is tekinti, hogy vele tartson...''[86] ======================================================================== Hôsi halála Közben a háború réme rohamtempóban közeledett a gyôri egyházmegye és annak székhelye felé. Az oroszok 1944 Karácsonyának másnapján elfoglalták Esztergomot. A prímási várossal együtt a gyôri egyházmegyének legkeletibb része is szovjet megszállás alá került. Két hét múltán, 1945 januárjának közepén, a németek ellentámadást indítottak. Az eredményes offenzíva során annyira megközelítették Budát, hogy a Dobogókôrôl beláttak az ostromlott városba. Hitler parancsára azonban vissza kellett vonulniok. De a felszabadított Esztergom és a gyôri egyházmegye keleti csücske március közepéig, az új nagy orosz támadásig, német-magyar kézben maradt. Ebben a két orosz megszállás közti idôszakban történt, hogy a nyilas kormány bizottságot küldött ki a szóbanforgó területre a szovjetkatonák kegyetlenkedéseirôl érkezô hírek kivizsgálására. Egyidejűleg a gyôri püspököt is kérte, hogy az Egyház is vegyen részt a vizsgálatban. Apor püspök -- nem törôdve azzal, hogy a nyilas hatóságok az üldözött zsidók és a bebörtönzött püspökök érdekében hozzájuk intézett megkereséseit következetesen visszautasították -- öttagú papi bizottságot rendelt ki a kormánybizottság mellé. A német- és nácibarátnak egyáltalán nem mondható papokból összeállított bizottság jelentése ,,az állatiasságnak és az emberi elvadulásnak eddig elképzelhetetlen példáit sorolta föl. Ettôl kezdve Apor püspök örökké optimista, idealista lelkülete némileg kétkedôvé vált, mert az események mögött olyan lelket kellett látnia, mely nem sok reménnyel kecsegtetett a várvavárt békét illetôleg''.[87] Az 1945 márciusának közepén támadásba lendült orosz haderô áttörte a Balaton és a Duna északi része közt kiépített német-magyar védelmi vonalat és a Kisalföldön át Bécs felé tört. A bombatámadásoktól megviselt, élelmiszerhiányban szenvedô Gyôrben fejvesztettség és pánik lett úrrá. Karsay Árpád nyilas polgármester figyelmeztette a lakosságot, hogy készüljön föl a menekülésre. Rövidesen azután Magyarffy fôispán, mint hadműveleti kormánybiztos, elrendelte a város és környéke kiürítését.[88] Velük szemben Apor püspök azt tanácsolta a híveknek, hogy maradjanak a helyükön. Három héttel a szovjet csapatok megérkezése elôtt végigjárta a város apácazárdáit, hogy a nôvéreket elôkészítse a várható eseményekre. Nem titkolta el elôttük a vöröskatonák viselkedését. Mégis azt ajánlotta nekik, hogy ne hagyják el a helyüket és adjanak jópéldát a világiaknak. A lelkipásztoroktól pedig határozottan megkövetelte, hogy a nyájukkal maradjanak. Ugyanakkor a német hadvezetôséget arra kérte, hogy Gyôr értékeit kíméljék meg a háború pusztításától. Sepp Dietrich SS tábornok felelete elutasító volt. A hadászati szempontból fontos várost, -- mondta -- minden áron védeni fogják.[89] A majdnem ezeréves Gyôrnek, ,,a három folyó városának'', még nem volt ilyen borzalmakkal és szenvedésekkel tele Nagyhete.[90] A szovjetcsapatok közeledésének a hírére a nyilasok és a németek minden mozgatható értéket magukkal vittek. A fôispán elrekvirálta a püspök autóját, két géppisztolyos pártszolgálatos a lovasfogatát vitte el anélkül, hogy a tulajdonosnak egyetlen szót szóltak volna. Német SS katonák pedig betörtek a pincébe és a gazdasági udvarba, ahonnan teherautókra rakva elszállították a bort és a disznókat. Az az ellenvetés, hogy a Püspökvárat megtöltô menekültek élelem nélkül maradnak, nem érdekelte ôket. ,,A tragédia rohamléptekkel közeledett''. Nagyhétfôn és Nagykedden a mosoni Dunaág és az ,,Öregrába'' összefolyásának háromszögében álló Püspökvár csonkatornyából már látni lehetett a harcok kereszttüzébe került falvak égô házait. Nagyszerdán, 1945. március 28-án délelôtt már Gyôr ellen is okádták a tüzet az orosz ágyúk. A védôk visszavonultak a két folyó északi, illetôleg nyugati oldalára. Átkelésük után felrobbantották a hidakat és új állásaikból aknatüzet zúdítottak a Belvárosba bevonuló oroszokra. Az ôsi vár több méteres falaiban sem az orosz ágyúk, sem a német aknák nem tudtak komolyabb kárt tenni. De ott állott a közelben -- védelem nélkül -- a Szent István által alapított székesegyház. A püspök a becsapódások morajából próbált a találat helyére következtetni. Amitôl félt, délután 3 órakor bekövetkezett. Egy gyújtóbomba eltalálta a tornyot. Az égô torony rázuhant a templom tetôzetére és azt is felgyújtotta. A szörnyű hír annyira megrendítette a püspököt, hogy ledôlt az óvóhely pihenôjére és keservesen sírt. De nem sok ideje maradt a bánatra. Az óvóhely ajtajában hamarosan megjelentek a ,,felszabadítók''. Apor püspök kitörölte szemébôl a könnyet és a szárnyai alá menekült hívek elé állva méltóságteljes nyugalommal fogadta a betolakodókat. A szovjet katonák Nagyszerdán délután történt elsô látogatását a Püspökvárban egy feltétlen hitelt érdemlô szemtanú így örökítette meg: ,,Géppisztolyok, revolverek szegezôdnek a melleknek, értelmetlen kiabálásokra a kezek magasba lendülnek s kezdôdik a motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Személyesen áll ôrt az ajtóban. Már öt-hat, külön erre a célra vett zsebórát leadott, de mindig újak jönnek, követelôznek s géppisztollyal handabandáznak. A püspök türelme határtalan. Jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól''. Egész éjjel nem aludt. Amikor kérték, hogy pihenjen egy kicsit, így válaszolt: ,,Nekem ébren kell lennem arra az esetre, ha történik valami!'' Nagycsütörtökön reggel korán elmondta a szentmiséjét -- életének utolsó szentmiséjét -- az óvóhelyen. A nap folyamán eltávolodott a harci zaj. A Püspökvárba azonban nem tért vissza a nyugalom. ,,Egymásután özönlenek a katonák'', -- olvassuk a szemtanú beszámolójában. ,,Fosztogatnak, követelôznek. Vilmos püspök állja a harcot. Velük megy a pincébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget''. Egy igen durván fellépô csoport vezetôjével éles vitába keveredett. A vezetô félre akarta lökni az ajtóból. A püspök nem engedett. Erre az egyik szovjet katona nyeglén odaszólt a vezetônek: ,,Eressz bele néhány golyót a hasába!'' Amikor eltávoztak, valaki a menekültek közül arra kérte a püspököt, hogy ne exponálja magát annyira, mert még baja lehet belôle. A püspök az ôt jellemzô szelíd határozottsággal azt felelte, hogy azokat, akiket rábíztak, minden áron meg fogja védeni. A Nagycsütörtökrôl Nagypéntekre virradó éjszakát is átvirrasztotta. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a nagypénteki csonkamise megtartásáról. Kora reggel a püspök felolvasta Krisztus szenvedésének evangéliumi történetét. ,,Sohasem volt az -- emlékezik vissza a szem- és fültanú -- olyan megrázó, mint azon a napon és abban a lelkiállapotban''.[91] Úgy tíz óra tájban egy kisebb vöröskatona csoport érkezett. Végigjárták a pincehelyiségeket, de nem követelôztek. Ellenkezôleg. Az elôzônapi látogatókkal szemben feltűnôen barátságosan viselkedtek. Közülök az egyik magyarul is tudott. Az óvóhely lakói még derültek is, amikor az idegen hadfi tört magyarsággal elmesélte; hogy: ,,Papa Karcagról, neve Király, háborúban szoldát, maradni oroszban, elvette mama, én félmagyar, kicsi tudni magyar...'' Akkor még senki se sejthette, hogy a barátságos csoport küldetésének célja a helyzet kikémlelése volt. A nap folyamán Gyôrbe érkezett orosz parancsnokság egyik részlege a Városházán, a másik a Széchenyi téren álló Tápintézet épületében ütött tanyát. Amikor a püspök errôl értesült, irodaigazgatóját a városházára, egy másik papját pedig a Tápintézetbe küldte azzal a megbízással, hogy a Püspökvár számára védelmet kérjenek a katonák garázdálkodása ellen. A fiatalabb papot a Tápintézetben egy németül is beszélô tiszt fogadta. Nyugodtan végighallgatta a püspök küldöttjének a mondanivalóját, majd néhány kérdés feltevése után indult kifelé és beszállott a ház elôtt álló autójába. A pap, aki azt hitte, hogy a megértést mutató tiszt a helyszínen akar meggyôzôdni az elmondottak valóságáról, felállt az oldallépcsôre, hogy mutassa az irányt. Feltevése azonban tévesnek bizonyult. A tiszt beindította a motort, aztán egy könnyed mozdulattal félrelökte a papot a lépcsôrôl, és elhajtott az ellenkezô irányban fekvô Gyárváros felé. Zágon irodaigazgatót a parancsnok fogadta. A püspök küldöttje szószerint elôadta gazdája üzenetét, amely úgy szólt, hogy ô tartotta vissza a népet a meneküléstôl és most saját házában kell a túlzottnak hitt hírek valódiságát átélnie. Ilyen célra -- hangzott a parancsnok kurta válasza, nincsen embere. Különben is -- tette hozzá mentegetôzésként -- a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak. Aztán minden átmenet nélkül a nyilas vezetôk névsorát és az elbújt német katonák rejtekhelyének elárulását követelte Zágontól. A két pap a karmeliták temploma elôtt találkozott és indult fel a Püspökvárba, ahol akkor már folyamatban volt Apor püspök vértanúsága történetének elsô fejezete. A viszonylagos nyugalomban eltelt délután végén, úgy hét óra tájban, visszatért a délelôtti barátságos csoport. Ezúttal azonban meglehetôsen ittas állapotban. Egy ôrnagy vezette ôket. Hangos szóval fiatal nôket követeltek ,,krumplipucolásra és egy kis házimunkára''. A pincelejárat elôterébôl nyíló mosókonyhában a menekültek vacsorájának elôkészítésével foglalatoskodó asszonyok annyira megrémültek ettôl a követeléstôl, hogy kiugráltak az ablakon. A pincébe is lehallatszó kiabálásra a püspök azonnal fölsietett a tágas földszinti helyiségbe. A délcegtermetű és vállas fôpapnál is magasabb és testesebb ôrnagy megismételte a követelést. A püspök határozott nemmel válaszolt. De megígérte, hogy a házimunkára szükséges csoportot önkéntesen jelentkezô idôsebb férfiakból és nôkbôl összeállítja. Az ôrnagy visszautasította az ajánlatot. Ragaszkodott a fiatal nôk kiszolgáltatásához. A tolmács, egy Békéscsabáról menekült és szlovákul gyengén tudó orvos, egyre ijedtebben próbálta visszaadni a heves vita mondatait. A katonák percrôl-percre fenyegetôbben viselkedtek. A püspök azonban rettenthetetlen maradt. Végül is felhúzott géppisztollyal kényszerítették a pincébe való lemenésre. A sikertelen küldetésbôl visszaérkezô két pap éppen akkor érkezett meg, amikor a püspök indult lefelé. Az irodaigazgató próbált neki röviden beszámolni a küldetés eredménytelenségérôl. Lelke mélyéig felháborodott gazdáját azonban nem érdekelte a parancsnok válasza. Az ôrnagy, miután három katonát a kijárat elé állított, hármat pedig a fiatal nôk felkutatására küldött,[92] lement a pincébe. A püspök a lépcsô elôtt fogadta. A menekültek rémülten hallgatták az újra megindult szócsatát. A szovjet tiszt egyre gorombább lett. Többször a püspök nyakláncát is megrántotta. A püspök ellökte magától ellenfelének fenyegetôen hadonászó kezeit és hajthatatlanul kitartott eredeti álláspontja mellett, hogy a lányokat és a fiatalasszonyokat nem engedi ki a házból. A minden érvébôl kifogyott ôrnagy végülis olyan dühös lett, hogy kirántotta pisztolyát. Lôni azonban nem tudott, mert azalatt a röpke pillanat alatt, míg kezei a fegyver kibiztosításával voltak elfoglalva, a püspök mögéje ugrott és a két könyökét erôsen hátraszorítva és a lépcsôn maga elôtt tolva az óvóhely elhagyására kényszerítette. Ettôl kezdve villámgyorsan követték egymást az események. Alig tett a püspök a lépcsôn néhány lépést visszafelé, amikor felülrôl kétségbeesett sikongatás hangzott: ,,Vilmos bácsi!... Vilmos bácsi!... Segítség!... Segítség!'' A katonák megtalálták az almáspincében elbújt fiatal nôket és ráncigálták ôket kifelé. A püspök azonnal visszafordult és felrohant az elôtérbe. Utána futott kis, diákkorban lévô unokaöccse, a ,,Kuki''-nak becézett Pálffy Sándor gróf. Annak a nyomában a két pap. A saját biztonságával egyáltalán nem törôdô fôpásztor feltartott kezekkel, haragos ,,Hinaus!... Hinaus!'' -- ,,Ki innen!... Ki innen!'' kiáltással követelte a nôrablók távozását. Erre vagy az ôrnagy, vagy egyik embere tüzelni kezdett. A sorozat elsô három golyója az elôtér mennyezetébe fúródott. A következô hármat ,,Kuki'' gróf kapta. Kettô súrolta, a harmadik a térdét találta el. Apor is három golyót kapott. Az egyik jobb karján a reverenda és ing kézelôjét lyukasztotta át. A másik a homlokát horzsolta, de csontot nem érintett. A harmadik, a halálos, a köldöke fölött hatolt be a hasüregbe.[93] A homloksebbôl kiömlô vér végigcsorgott az arcán, a reverendáján és vörösre festette a kövezetet. A katonák ,,hôsi tettük'' következményét látva elengedték áldozataikat és kiszaladtak az épületbôl. A súlyosan sebesült püspök a segítségére sietô két papja vállaira támaszkodva ment le az óvóhelyre, ahol egy tábori ágyra fektették. A tolmács-orvos, aki elsôsegélyben részesítette, megállapította, hogy a golyó nem hatolt át a testen, hanem valahol a hasüregben elakadt. ,,Azonnali operációra van szükség!'' -- jelentette ki aggodalmas arccal. A püspök egyik munkatársa azonnal útnak indult hogy az ostromlott és sötétségbe borult város túlsó felén lévô közkórházból szakorvost hozzon. Mialatt ô romok között bukdácsolva és orosz járôrök által többször is feltartóztatva útban volt, az óvóhely lakói könnyes meghatottsággal szemlélték a csodálatos, szinte természetfölötti nyugalmat, amely mindvégig eszméleténél lévô pártfogójuk arcából-szemébôl feléjük sugárzott. Amikor egyik munkatársa föléje hajolt és megkérdezte, hogy vannak-e fájdalmai, szelíden suttogta: ,,Köszönöm Jézusomnak, hogy Nagypénteken szenvedhetek!...'' Arra a hírre pedig, hogy a lányok és fiatalasszonyok megmenekültek, boldog mosollyal felelte: ,,Érdemes volt!...'' A szomorú hír vétele után Petz Aladár igazgató -- Ágoston és Jung fôorvos kíséretében -- a rezidenciába sietett. Ôk is azonnali operációt tartottak szükségesnek. Mialatt az orvosok elôre siettek, hogy a műtétet elôkészítsék, 15-20 férfi -- nagyrészt a püspökség alkalmazottai -- önként jelentkezett a sebesült szállítására. Azon a tábori ágyon, amelyen a pincében feküdt vitték a nehéztestű beteget a kihalt és sötét utcákon keresztül. Gyakran megálltak és váltották egymást. De többször meg kellett állniok azért is, mert az orosz ,,patrujok'' gyanúsnak találták az éjszakában lassan haladó és valami súlyosnak tetszô dolgot cipelô férfitömeget. Hogy meggyôzôdhessenek a tolmács szavainak a valódiságáról, felrántották a tábori ágyat takaró leplet és villanylámpájukkal belevilágítottak a sebesült arcába. A püspök szelíden rájuk nézett és magasra emelt jobbjával megáldotta ôket. Éjfél felé járt az idô, amikor megérkeztek a kórházba. Az orvosok a kápolna alatti, ideiglenes műtônek berendezett nagypincében várták. Villany hiányában nem tudták átvilágítani. A súlyos műtétet petróleumlámpa világánál kellett elvégezni. A teljes eszméleténél lévô beteg az operáció megkezdése elôtt mellette lévô munkatársának átadta a püspöki gyűrűjét, az erszényét, a páncélszekrény kulcsát és utasításokat adott neki arra az esetre, ha az operáció után nem térne magához. Szerencsére aznap, a szigorúan tartott nagypénteki böjt miatt, egy csésze teán kívül mást nem vett magához. Így válságos állapota dacára is remélhetô volt, hogy a gondosan kitisztított és összevarrt belek gyógyulása komplikációmentes lesz.[94] Az alagsor egyik szobájában helyezték el. Nehezen ébredt. Még félálomban volt, amikor hangosan kiabálni kezdett. Olyan hangosan, hogy az udvarra is kihallatszott. És állandóan csak az ,,Igen!'' szót ismételte. Talán százszor is egymásután. Amikor magához tért, ezt a különös viselkedését azzal tette érthetôvé állandóan mellette tartózkodó Gizella nôvére elôtt, hogy gyönge emberi természete irtózott a szenvedéstôl és nem akarta azt vállalni. De sikerült ezt a gyengeséget leküzdenie és az Isten akaratába való belenyugvást akarta kifejezni a hangos és sűrű Igen-kiáltásokkal.[95] Másnap, Nagyszombaton reggel hét órakor egyik papi munkatársa jelentkezett nála. A beteg elsô kérdése az volt, hogy eltávozása óta nem történt-e baja az asszonyoknak és lányoknak. A megnyugtató válaszra boldogan felelte: ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta az áldozatomat!'' A délelôtt folyamán Zágon irodaigazgató fölkereste az orosz parancsnokot és beszámolt neki az elsô látogatása óta történtekrôl. A magasrangú szovjet tiszt szótlan közönnyel hallgatta végig a Püspökvárban lezajlott események történetét. És anélkül, hogy részvétének kifejezést adott volna, újra a gyôri nyilasvezetôk neve és a bujkálásban visszamaradt német katonák rejtekhelye után érdeklôdött. Nem az ô segítségének, hanem a magát feláldozó püspöknek volt köszönhetô, -- olvassuk Zágon prelátus visszaemlékezésében, hogy -- amíg más óvóhelyeken orgiákat ült a gonoszság[96] -- a Püspökvár pincéit Nagypéntek estéje óta elkerülték a ,,felszabadítók''. Pedig a palota és a kert hemzsegett tôlük. A Nagyszombatot aránylag nyugodtan töltötte. Csak a kezét emelte fel néha, mintha valamit kérni akarna. Mellette ôrködô nénjének azt mondta, hogy ezzel könnyít magán, amikor a fájdalmat már-már kibírhatatlannak irzi. Néha ezt is suttogta: ,,Felajánlom szenvedésemet a híveimért!''[97] Húsvétvasárnap reggel áhítattal megáldozott. Az ünnep hátralevô részét imádságba merülve töltötte. Az orvosok gyakran benéztek hozzá és reménykedtek, hogy talpra tudják állítani. Este nyolc óra felé azonban az ápolónôvér észrevette, hogy az érverése gyöngül. A rögtön odahívott Jung fôorvos megállapította, hogy hashártyagyulladás lépett föl. Gizi nénje megkérdezte tôle, hogy nem kívánná-e a szentkenet felvételét. ,,De igen, felelte, hiszen másnap úgyis szándékában volt azt kérni''. A kórházi lelkésznél töredelmesen meggyónt és teljes öntudattal fogadta a betegek szentségét. A ,,Confiteor''-t, a bűnvallomás-t, együtt imádkozta a pappal. Hamarosan megkezdôdött az agónia. Testi ereje rohamosan fogyott. A kínok verítéke lepte el homlokát, de panasz nem hagyta el az ajkát. Nagy lelke az utolsó pillanatig éber volt. Még végsô perceiben se önmagára gondolt. Testamentumszerű búcsúszavai ezek voltak: ,,Mégegyszer üdvözlöm papságomat... Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat!...'' Utána hangos imába kezdett: ,,Istenem, Atyám, a Te kezedbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus Szentséges Szíve bízom Benned! Felajánlom összes szenvedésemet engesztelésül a saját bűneimért, de felajánlom papjaimért is, híveimért, az ország vezetô embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért! Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!''[98] Ezzel az utolsó, tiszta szíve végsô dobbanásától kísért fohásszal adta vissza nemes lelkét a Teremtôjének a Húsvéthétfôre forduló éjjelen. A szemét lefogó irgalmas nôvér feljegyzése szerint ,,sokat szenvedett, nagy türelemmel viselte és szentül halt meg 1945. április 2- án éjjel egy óra öt perckor.''[99] A kórház orvosi kara, kedvesnôvérei és személyzete a halott fôpásztort kikísérte a kapuig.[100] Ott papjai vették át a hordágyat és vitték tovább a Káptalandomb felé. A Nádorvárosnak nevezett városrész utcái kihaltak voltak. Csak a várost kettészelô vasút átjárója elôtt szorgoskodtak orosz katonák egy teherautó körül. Parancsnokuk, a hóna alatt egy térkép- vagy iratcsomóval, éppen akkor lépett ki az épületbôl, amikor a halottasmenet odaérkezett. A papok egyike hozzásietett és kérte, hogy a megboldogult holttestét vitesse fel a püspöki palotába. A fiatal tiszt figyelmesen végighallgatta a kérést és utána az ôszinte sajnálkozás hangján azt válaszolta, hogy kénytelen nemet mondani, mert azonnal indulniok kell a tűzvonalba. A vértanúpüspököt közvetlen munkatársai a Püspökvár gótikus kápolnájában a Magyarok Nagyasszonya oltára elôtt ravatalozták föl. Nehezen szerzett dísztelen koporsója elé csak egyetlen szál égô gyertyát tudtak állítani. A temetése is igen egyszerű és szegényes volt. A szertartást végzô papokon kívül alig néhány hívô volt jelen. A pincékben tengôdô lakosságból csak kevesen értesültek a rezidenciában lezajlott eseményekrôl. Akik pedig tudtak róla, a püspökvári óvóhely menekültjei, nem merészkedtek a felszínre. Az asszonyok és lányok az erôszaktól, a férfiak az elhurcolástól féltek. A hivatalos személyiségek közül is csak egyetlenegy, Telbisz Miklós alispán vállalkozott arra, hogy a veszélyes helyzet dacára is részt vesz a temetésen. De ô se jutott el a Püspökvárig. A megyeháza elhagyása után elkapta egy járôr és -- úgy ahogy volt: ünnepi feketében -- elhajtotta munkára. A temetési szertartás alatt a palota udvarán lovasmutatványokkal szórakoztak a katonák. Az ablakokból pedig hangos énektôl kísért harmonikaszó szállt a koszorútlan koporsóban távozó házigazda után. Csak az igazsággal homlokegyenest ellenkezô információ alapján írhatta le egyik katonatörténészünk, hogy az orosz városparancsnok dísztemetést rendezett a meggyilkolt püspök számára.[101] Mivel a súlyosan megrongált székesegyházban való eltemetésérôl egyelôre nem lehetett szó, Gyôr harmadik vértanúpüspökét a Káptalandomb alatti karmelita templom kriptájának ötödik számú sírfülkéjébe helyezték ideiglenes nyugovóra 1945. április 4-én. Pokornyi Miklós kanonok, káptalani helynök, a temetés után hat nappal, 1945. április 10-én szétküldött körlevelében ezekkel a szavakkal búcsúztatta a nagy halottat: ,,Aki csak egyszer is beszélt vele életében, nem felejti el azt a tiszta, nyílt tekintetet, melybôl lelkének harmóniája, jellemének kristályos szépsége sugárzott. Nem felejti el mélyzengésű hangját, mely mindig csak buzdított, bátorított és vígasztalt. Fôképpen pedig nem felejti el azt a szeretetet, jóságot, mely egész lényén elömlött, amely elsô pillanatra bizalommal töltötte el a szíveket. Minden gondolata Krisztus és a lelkek üdvének hűséges szolgálata volt s ebben sem fáradságot, sem félelmet nem ismert...'' Majd így folytatta: ,,Megboldogult fôpásztorunk alakja ragyogó hullócsillag egyházmegyénk egén, mely jön, fényességével mindent betölt, azután váratlanul eltűnik. De a gyôri egyházmegye soha el nem múló, drága értéket nyert benne: az igazi jópásztor példaképét, aki életét adja juhaiért. Az isteni Gondviselésnek úgy tetszett, hogy elvegye tôlünk a fôpásztort és atyát, de ugyanakkor mindörökre nekünk adta, mint a papi önfeláldozás példaképét''.[102] A gyôri egyházmegye gyászában részt vett az egész magyar Egyház, mert Apor Vilmos az egész magyar katolicizmus büszkesége és reménysége volt. Halálának napján, 1945. április 2-án temették Esztergomban Serédi Jusztinián bíborost. A gyászszertartáson résztvevô egyházi és világi vezetôk egyöntetű véleménye szerint utódlás szempontjából csak két név jöhetett számításba: Apor Vilmos és Mindszenty József, a két aszkétaéletű püspöknek, kiváló fôpásztornak és a nemzetiszocializmus elleni harc két egyházi hôsének a neve. Angelo Rotta pápai nuncius is hasonlóképpen gondolkozott. Megérkezése után azonnal a gyôri püspököt kereste. A megkérdezettek nem tudtak a pápai követ érdeklôdésére választ adni. A hadműveleti területnek számító Gyôrbôl ugyanis még nem jutott el a szomorú hír Esztergomba, hogy Apor Vilmos püspök aznap éjjel eltávozott az élôk sorából. ======================================================================== A vértanú püspök tisztelete Az elárvult egyházmegye csak 13 hónap múltán kapott új fôpásztort Papp Kálmán soproni kanonok-városplébános személyében. Mindszenty József esztergomi érsek szentelte püspökké 1946. június 16-án a soproni Szent Mihályról nevezett plébániatemplomban. Az ország új prímása prédikációjában az elôdrôl is megemlékezett. ,,A magyar történelem -- mondotta -- egyebek közt nagy-nagy temetô is. Ebben a temetôben három nagy sír nyílik és mered fel elôttem: 1241, 1526, 1938-45. Mind a három sír egy-egy gyôri püspököt kívánt és vitt el: Gergelyt, Paksi Balázst és Vilmos püspököt. A két elsô külön emlékjele ott van a gyôri püspöki kertben. A harmadiknak még nincs emlékjele ott, de a nôk liliomát védô vére még nem szikkad föl maradék nélkül a kövön, mire utódja belép a hitvalló és vértanú püspök lábanyomába''.[103] Az utód egy év alatt rendbehozta a városért folyó harcok alatt megrongálódott székesegyházat. Utána elsô feladatának tartotta a vértanúelôd hamvainak átszállítását végleges nyugvóhelyére, a katedrális Szent László-kápolnájába. Méltóbb helyet nem is választhatott volna a székely származású és nagyváradi papból gyôri püspökké lett Apor Vilmos földi maradványai számára. A Héderváry János püspök által a XV. század elején épített gótikus kápolna azért kapta a Szent László-kápolna nevet, mert Náprági Demeter erdélyi, késôbb gyôri püspök a XVII. század elején annak oltárára helyezte a lovagkirály magával hozott hermáját, ereklyetartó mellszobrát, a középkori magyar ötvösművészet remekművét. A Nagyváradon eltemetett Szent László a Székelyföldön is igen nagy tiszteletnek örvendett. Legendájának azt a részét, amely szerint a cserhalmi ütközetben a pogány kun harcos karmai közül kiszabadította az elrabolt magyar leányt, több erdélyi templom falán is megörökítették. Így többek között az Apor-család szűkebb hazájának számító Háromszék megye Gelence nevű községében is.[104] Az egyházmegye papjai és hívei az akkori szegénységhez mérten nagy összeget, 120.000 forintot adtak össze az emlékmű költségeinek a fedezésére. Az oltárral szemben, a kápolna karzata alá elhelyezett vörösmárványból készült, két és félméter hosszú és egy méter nyolcvan centiméter magas síremlék Boldogfai Farkas Sándor jól sikerült alkotása. Fedôlapján a megboldogult püspök fôpapi ornátusban ábrázolt alakja látható. A falakat Mattioni Eszter hímeskôbôl kirakott szimbolikus képei ékesítik. A hátsó falon a szeretet tüzét és a szüzesség lángját hordozó angyal, jobboldalt a Jópásztor megkapó képe, baloldalt pedig két, liliomot és koronát tartó angyal beszél a művészet nyelvén a vértanú püspök erényeirôl. A székesegyház egyetlen épségben megmaradt középkori csúcsíves stílusú kápolnájának a szépségét igen emelik Árkainé, Sztéhló Lilinek néhány évvel késôbb készült és a magyar szenteket megjelenítô színes ablakai.[105] Az ünnepélyes átvitel és a végleges sírba való helyezés 1948. november 23-ára és 24-ére volt kitűzve. Az ország prímásával, Mindszenty József bíborossal az élén az egész püspöki kar bejelentette a részvételi szándékát. A székvároson és az egyházmegyén kívül az ország minden részébôl ezrek és ezrek szándékoztak Gyôrbe utazni hogy a vértanú-püspök iránti tiszteletüknek kifejezést adjanak. November 20-án, szombaton este azonban váratlan fordulat történt. A belügyminisztérium rendészeti osztálya fônökének és a politikai rendôrség egy ezredesének a kíséretében megjelent a Püspökvárban Bali Zoltán gyôri fôispán és Papp Kálmán püspöknek átadta Wels Aladár gyôri polgármester írásbeli határozatát, amely megtiltotta a halott hamvainak az exhumálását. Egyúttal követelték a püspöktôl, hogy rendelje el az átvitel felfüggesztését, a meghívottakat pedig -- telefonon vagy táviratilag -- értesítse a temetés elmaradásáról. Az esetleges rendzavarásért -- tették hozzá fenyegetôleg -- a püspöknek kell felelnie. Megokolásul azt hozták fel, hogy a temetés sértené az ország bel- és külpolitikai érdekeit. Papp Kálmán tiltakozott az Egyház szabadságának brutális megsértése ellen. Az erôszak elôtt -- mondta -- kénytelen ugyan meghajolni és errôl nyomtatvány útján értesíteni is fogja a meghívottakat. A telefonálást és a táviratozást azonban nem vállalja. Ha szükségesnek tartják, tegyék meg maguk! Meg is tették. A Belügyminisztérium, illetôleg a rendôrség még aznap éjjel tudatta a püspökökkel és a plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. Az akkor már teljesen kommunista kézben lévô belügyi hatóságok -- a betiltás miatt felháborodott hívek tüntetô akciójától való félelmükben -- az átvitel, illetôleg temetés tervezett napjaira részben durva, részben nevetséges rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fôvel megerôsítették a gyôri rendôrséget és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendôrök állták körül a karmeliták templomát és lovasrendôrök cirkáltak a belvárosban, nehogy ,,a fekete reakció'' ellopja a holttestet. A Karmeliták temploma és a székesegyház felé vezetô utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötô utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl az aszfaltot. A barikádon kívül rekedt gyôriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az igazi kommunista szándékot komikus ügyetlenséggel leplezni akaró ,,útjavítás''-t. Ugyanilyen durva és nevetséges eszközzel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tüntetésen. A rendôrség aznap igazoltatott mindenkit, aki szárazon vagy vízen, vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan, vagy csónakkal Gyôr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott van a munkahelye. A politikai rendôrség még a síremlék fényképezését és a halotti emlékkép kinyomtatását is megtiltotta. Az emlékkép szövege így hangzott: ,,Imádkozzunk, hogy Isten dicsôítse meg hűséges szolgáját, báró Apor Vilmost, a gyôri egyházmegye vértanú püspökét, aki jópásztorként életét áldozta föl az angyali erény védelmében''. Amire ez a szöveg utal, azt a neves és jámborsága miatt köztiszteletnek örvendô kármelita atya, Szeghy Ernô, nyíltan is kifejezte. Amikor a megboldogult nôvére Apor Gizella arra kérte, hogy misézzen öccse lelkiüdvéért, nem vállalta. ,,Gratulálok, gratulálok!'' -- mondta. ,,Hiszen egy mártírtestvére van! Én csak hozzá imádkozom és nem érte. Közel egy évig a gyóntatója voltam. Szerencsém volt bepillantást nyerni a lelkébe. Tudom hogy szent volt. Minél elôbb meg kellene indítani a kanonizációját!''[106] A papság és a hívek egyöntetű kívánsága alapján hamarosan meg is kezdôdött otthon a szenttéavatási eljárás. A kihallgatásokat Csávossy Elemér jezsuita atya végezte. Dr. Szele József vezette a jegyzôkönyvet. Az illetékes római kongregációnál többször is történt már kísérlet a per lefolytatására. Nem is zárkóznak el elôle. De addig nem kezdhetnek hozzá, amíg a kihallgatási jegyzôkönyveket meg nem kapják. Halálának tizedik évfordulója alkalmából az Osservatore Romano hosszú és meleghangú cikkben emlékezett meg róla. Apor püspök személyiségében -- írta a Vatikán félhivatalosa -- a szelídség és a szívjóság erôs akarattal és az élet feláldozásától sem visszariadó bátorsággal párosult.[107] Ugyanakkor a megboldogult lelkiüdvéért tartott római gyászmise keretében Tomek Vince, a Piarista Rend akkori generálisa prédikált. ,,Apor püspök halála -- mondta a magyar származású rendfônök -- egy jópásztornak és egy hôsnek drámai halála volt''. Majd a vértanúság történetének részletes ismertetése után így fejezte be a beszédét: ,,Mi, akik most itt együtt vagyunk, lelkünk egész mélyébôl hálát adunk az Istennek ezért a halálért. Hisszük, hogy az Egek Ura ezt a halált azért engedte meg, hogy a szegény magyaroknak életük legyen... A mi nagy kérésünk az Úristenhez az, hogy a tertullianuszi mondásnak: Semen est sanguis christianorum -- a keresztények vére vetômag! értelmében ennek a jópásztornak vére legyen az a mag, amely százszoros gyümölcsöt terem. Apor püspök nyomában Szűz Mária országában és Isten országában minél többen támadjanak olyanok, akik mint hôsök és apostolok teljes erejükkel védik kétezeréves erkölcsi örökségünket és akik, ha kell, e patrimoniumnak védelmében úgy tudják vérüket ontani, amint azt Apor püspök tette...''[108] A harmincadik évforduló alkalmából a Szabad Európa Rádió magyar programja keretében Közi Horváth József és Fábián Károly hat folytatólagos beszélgetésben ismertette a vértanúpüspök életét, egyéniségét, lelkipásztori munkáját, közéleti szereplését és hôsi halálát. A rádiómegemlékezés élénk hazai és szabadföldi visszhangja bizonyítja, hogy a magyar nép szívében évtizedek múltán is elevenen él Apor püspök emléke. Szemléltetésül három levélrészletet idézünk: Svájcból írja egy magyar asszony: ,,Apor püspök úrból szinte sugárzott az életszentség. Magam többször fordultam hozzá imában, ami meghallgatásra talált''. Egyik pártfogoltjának, a Budapesten élô K. S.-nek a levelébôl vesszük a következô sorokat: ,,Amikor Gyôrött járok, mindig elmegyek a kármeliták kriptájába, hogy hálát adjak a jó Istennék csodálatos megmenekülésemért és megköszönjem a Püspök úr emlékének, amit értem tett. De nemcsak magam megyek el oda, hanem a kollégáimat is elviszem és elmondom nekik, hogy azokban az embertelen idôkben milyen gerinces, igaz keresztény fôpapot adott az Úristen a magyar népnek''. A harmadik levélrészlet egykori hűséges munkatársának, a közben meghalt dr. Zágon József római prelátuskanonoknak a tanúvallomásából ad ízelítôt: ,,Apor püspök nem félt senkitôl s döntéseit lelkiismerete szerint hozta, függetlenül attól, milyen gyakorlati következményei lehetnek. Nem az emberi, hanem Isten törvénye volt számára a legfôbb parancs... Közelében élni kegyelem volt számomra... A szent püspök ideálját tisztelem benne...''[109] ======================================================================== Jegyzetek 1 Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Budapest 1911 Grill K. Könyvkiadóvállalata. I. 139, 141, 142. 2 Révai Nagy Lexikona, Budapest, I. 745 3 Magyary Gyula: Báró Apor Gábor. Katolikus Szemle. Róma 1969. I. 65-66. 4 Dr. Bánk József: A gyôri püspökök sora. Gyôregyházmegyei Almanach. Gyôr 1968. 68. 5 Dr. Meszlényi Antal: Apor Vilmos. Kézirat. 2-3. 6 Uo. 3-4. 7 Apor Gizellának Bitskey Gabriellához írt levelébôl. 8 Gróf Haller Ferenc írásbeli közlése. 9 Meszlényi i. m. 4. 10 Gróf Haller Ferenc írásbeli közlése. 11 Meszlényi i. m. 7. 12 Dunántúli (dr. Zágon József): Egy nagy mai magyar vértanú. Katolikus Szemle. Róma. 1950. 1. 11. 13 Uo. 14 Meszlényi i. m. 20. 15 Békési István S.J. írásbeli közlése. 16 Meszlényi i. m. 20. 17 Uo. 8-9. 18 Uo. 9-10 és 18. 19 Gabriel Adriányi: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte Ungarisches Institut. München. 1974. 81. 20 Az ismertetô füzeteket Közi Horváth József, az Actio Catholica országos titkára írta. 21 Meszlényi i. m. nyomán. 22 A Szent István Emlékév. Szerkesztette Moravek Endre. Budapest 1940. 232. 23 Meszlényi i. m. 11. 24 C. A. Macartney: October Fifteenth. A history of modern Hungary 1929-1945. Edinburgh. At the University Press 1956. I. 353-354. Leslie Laszlo: Church and State in Hungary 1919-1945. Doktori értekezés. Kézirat. 1973. II. 333-335. István Borbély: Bela Kovrig. The Hungarian Quarterly: October-November, 1962. Vol. 3. No. 3-4. New York 25 Meszlényi i. m. 17. 26 Uo. 18. 27 Uo. 20. 28 Uo. 16. 29 Dunántúli i. m. 12. 30 Meszlényi i. m. 19. És Dr. Gróh Béla írásbeli közlése. 31 Uo. 12-13. 32 P. Szôke János írásbeli közlése. 33 Meszlényi i. m. 15. 34 Uo. 7. 35 Gróf Pálffy József szóbeli közlése. 36 Meszlényi i. m. 11. 37 Dr. Ikvay László írásbeli közlése. 38 Dunántúli i. m. 11. 39 Salacz Gábor: A fôkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között. Kézirat. 169, 170, 181. 40 Dunántúli i. m. 12. 41 Dunántúli i. m. 12. 42 Dr. Bánk József: i. m. 48-49, 50-51, 67-68, 43-44. 43 Meszlényi i. m. 24. 44 Uo. 25. 45 Dunántúli i. m. 13. 46 Meszlényi i. m. 26. 47 Dunántúli i. m. 12-14. 48 Fr. Maria von der Luhe írásbeli közlése. 49 Dunántúli i. m. 14. 50 Uo. 14-15. 51 Czupy Bálint szóbeli és dr. Zágon József írásbeli közlése. 52 Dr. Ikvay László írásbeli közlése. 53 Borbély István S.J.: Rotta Angelo. Papi Egység 1965 karácsonyi szám. 37-38. 54 Gróf Pálffy József szóbeli közlése. 55 Dr. Zágon József levélbeli közlése. 56 Uo. 57 Gabriel Adriányi: Der Plan der Ernennung Botschafter Baron Gabor Apor zum ungarischen Aussenminister im Jahre 1942. ,,Der Donauraum''. 18. Jahrgang, Heft 2/3. 139-140. 58 Gabriel Adriányi: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte. i. m. 138-139. 59 Dr. Eperjes Ernô szóbeli közlése. 60 Sigismund Mihalovics: Mindszenty -- Ungarn -- Europa. Badenia Verlag, Karlsruhe. 1949. 44-47. És Leslie Laszlo i. m. II. 410-434. 61 C. A. Macartney i. m. II. 115-116. 62 Leslie Laszlo i. m. II. 434. 63 Lengyel, Sáry, Tirnitz: Az élet megindulása a felszabadulás után Gyôr-Sopronmegyében. Gyôr. 1970. 11. 64 N. J. nôvér írásbeli közlése. 65 Dunántúli i. m. 17. 66 Jenô Lévai: Geheime Reichssache, Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen. Verlag Wort und Werk GmbH, Köln-Müngersdorf. 1966. 75. 67 Uo. 107. 68 Uo. 97. 69 Dr. Zágon József levélbeli közlése. 70 Lévai i. m. 55. 71 Dunántúli i. m. 16. 72 Uo. 16. 73 Gosztonyi Péter: Serédi bíboros titkos feljegyzései 44 ôszérôl. Magyar Híradó. Bécs. 1975 novemberi számában. 74 Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 1974. 160. 75 Uo. 160. 76 Uo. 161. 77 Uo. 161-162. 78 K. I. írásbeli beszámolójából. 79 Dr. Vecsey József: Mindszenty Okmánytár. München 1957. I. 20-21. 80 Mindszenty József: Emlékirataim. Vörösváry I. kiadása. Toronto 1974. 39-40. 81 Uo. 40. 82 Uo. 49. 83 Uo. 49. 84 Dr. Zágon József levélbeli közlése. 85 Dunántúli i. m. 17. 86 Dr. Zágon József levélbeli közlése. 87 Uo. és Dunántúli i. m. 17. 88 Lengyel, Sáry, Tirnitz: i. m. 12-14. 89 Dr. Bánk József: i. m. 70. és Lengyel, Sáry, Tirnitz: i. m. 13-14. 90 A következô eseményelbeszélés fôforrása: Dunántúli i. m. befejezô része. Katolikus Szemle. Róma. 1950. II. 70-72. Úgyszintén a tôle kapott két levél kiegészítô közlései. Ezért csak a más forrásokból nyert adatok lelôhelyét jelzem külön is. 91 D. Z. J. (dr. Zágon József): A vértanú magyar püspök. Pannonia Sacra. München. 1960. Márciusi szám. 5. 92 Uo. 5-6. 93 Gróf Pálffy Sándor és N. N. levélbeli közlése. 94 Meszlényi i. m. 31, és N. N. írásbeli közlése. 95 N. N. írásbeli közlése. 96 Dunántúli i. m. 71. 97 Meszlényi i. m. 31. 98 D. Z. J. i. m. 6. 99 V. M. nôvér írásbeli közlése. 100 W. Kr. nôvér szóbeli közlése. 101 Peter Gosztonyi: Endkampf an der Donau 1944/45. Verlag Fritz Molden. Wien-München-Zürich. 2. Auflage 1969. 169. 102 Meszlényi i. m. 25. 103 Vecsey i. m. I. 215. 104 Dercsényi Dezsô: Nagy Lajos kora. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest. Évszám nélkül. 132-133. 105 Jenei Ferenc, Koppány Tibor: Gyôr. Képzôművészeti Alap kiadóvállalata. Budapest. 1964. 89. 106 Meszlényi i. m. 32-33. 107 Mons. Guglielmo Apor. L'Osservatore Romano. April 1955. 108 Tomek Vince: Megemlékezés Apor püspökrôl. Katolikus Szemle. Róma. 1955. II. 82. 109 B. M., K. S. és dr. Zágon József levelébôl. ======================================================================== Irodalom Adriányi, Gabriel: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte. Ungarisches Institut. München. 1974. Adriányi, Gabriel: Der Plan der Ernennung Botschafter Baron Gabor Apor zum ungarischen Aussenminister im Jahre 1942. ,,Der Donauraum''. 18. Jahrgang, Heft 2/3 139-140. Dr. Bánk, József: A gyôri püspökök sora. Gyôregyházmegyei Almanach. Gyôr, 1968. Borbély, István: Bela Kovrig. The Hungarian Quarterly. October-November 1962. Vol. 3. No. 3-4. Dercsényi Dezsô: Nagy Lajos kora. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Évszám nélkül. Dunántúli (dr. Zágon József): Egy nagy mai magyar vértanú. Katolikus Szemle. Róma. 1950. I. II. D. Z. J, (dr. Zágon József): A vértanú magyar püspök. Pannonia Sacra. München. 1960. Márciusi szám. Friebeisz, István: Magyarország családai. Pest 1857. I. Gosztonyi, Péter: Serédi bíboros titkos feljegyzései 44 ôszérôl. Magyar Híradó. Bécs. 1975. Novemberi szám. Gosztonyi, Péter: Endkampf an der Donau 1944/45. Verlag Molden. Wien- München-Zürich. 2. Auflage. 1960. Jenei, Ferenc; Koppány, Tibor: Gyôr, Képzôművészeti Alap Kiadóvállalata. Budapest. 1964. Kempelen, Béla: Magyar nemes családok. Budapest 1911. Grill K. Könyvkiadó vállalata. I. Közi Horváth, József és Fábián, Károly: Apor Vilmos -- Gyôr vértanúpüspöke. Hat rádióbeszélgetés a ,,Szabad Európa Rádió'' magyar adásában 1975 áprilisában és májusában. Kézirat. László, Leslie: Church and State in Hungary 1919-1945. New York. Doktori értekezés. Kézirat. 1973. Lehmann, Hans Georg: Der Reichsverweser-Stellvertreter. Ungarisches Institut. München. 1975. Lengyel, Sáry, Tirnitz: Az élet megindulása a felszabadulás után Gyôr- Sopronmegyében, Gyôr. 1970. Lévai, Jenô: Geheime Reichssache. Papst Pius XII. hac nicht geschwiegen. Verlag Wort und Werk GmbH, Köln-Müngersdorf. 1966. Macartney, C. A.: October Fifteenth. A history of modern Hungary 1929- 1945. Edinburgh. 1956. I-II. Magyary, Gyula: Báró Apor Gábor. Katolikus Szemle. Róma. 1969. I. Dr. Meszlényi, Antal: Apor Vilmos. Kézirat. Mihalovics, Sigismund: Mindszenty -- Ungarn -- Europa. Badenia Verlag. Karlsruhe. 1949. Mindszenty, József: Emlékirataim. Vörösváry István kiadása. Toronto. 1974. Moravek, Endre (Szerk.): A Szent István Emlékév. Budapest. 1940. N. N.: Mons. Guglielmo Apor. L'Osservatore Romano. 3. April 1955. Salacz, Gábor: A fôkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között. Kézirat. Teleki, Éva: Nyilas uralom Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 1974. Tomek, Vince: Megemlékezés Apor püspökrôl. Katolikus Szemle. Róma. 1955. II. Vasari, Emilio (dr. Csonka Emil): Ein Königsdrama im Schatten Hitlers. Herold Verlag. Wien-München. 1968. Dr. Vecsey, József: Mindszenty Okmánytár. München. 1957. I. ======================================================================== Dokumentumok, emlékezések, képek Összeállította és válogatta Szamosi József Az itt következô dokumentumok, illetve dokumentumértékű írások -- csekély kivétellel -- most látnak elôször napvilágot. A hosszabb írásokból -- elsôsorban könyvünk megszabott terjedelmére való tekintettel, csak részleteket adhattunk, pontozással jelölve a kihagyásokat. Természetesen mindvégig törekedtünk arra: el ne sikkadjon belôlük a jellemzô, értékes egyéni mondanivaló. A 16 táblát kitöltô képanyag -- csaknem teljes egészében elsô publikálás -- beszédesen illusztrálja s élô közelségbe hozza a vértanú püspök személyiségét és példamutató életének legfontosabb eseményeit. Ezen a helyen is köszönet illeti Bolza Ilona grófnôt, aki többek közt a családi vonatkozású, történelmi becsű fényképeket rendelkezésünkre bocsátotta. Két képet (8. és 12. képoldal) Finta Lajos és Markó Ödön: Gyôr c. könyvébôl vettünk át. Végül hálásan köszönöm dr. Eperjes Ernô készséges segítségét. Sz. J. ======================================================================== A gyulai apátplébánosról Dokumentumok, emlékezések Beliczey Miklós, volt Békés-megyei fôispán visszaemlékezésébôl: Dr. báró Apor Vilmos fiatalon került Gyulára plébánosnak. Attól kezdve ösmertem és jó barátomnak tisztelhettem, hiszen esketô papunk volt, leányomnak is ô volt a keresztapja. Úgy tudom, németül és franciául is úgy beszélt, mint magyarul. ... Szerette a meghitt baráti társaságot, amelyben tréfakedvelô, maga is kitűnô anekdotázó, aranyos humorú ember volt. Amiben nem ösmert tréfát: soha egy hajszálnyi koncessziót nem tett, elvi kérdésekben még pillanatra sem hunyt volna szemet. Általában a közéletben és az erôsen vegyesvallású Békés-megyében felmerülô problémák kapcsán nem egyszer tapasztaltam, hogyan vált egyszerre megközelíthetetlenné ez az egyébként csupaszív, jó ember. Nem volt jó szónok, mégis mindig lebilincselô dignitással beszélt. Mintaszerűen élt és csak azt nem tudnám megmondani, hogy a személyét övezô szeretet, vagy tisztelet volt- e nagyobb? Az 1941-ben gyôri püspökké történt kinevezése érthetô vegyes érzelmeket keltett Gyulán a távozó plébános fölött szomorkodó hívek körében. Ragaszkodó szeretetük és vonatkozó kérésük olyan megható volt, hogy amikor azokat Serédi bíboros hercegprímásnak tolmácsoltam, az a szokástól eltérvén, nem új székhelyén, Gyôrben, hanem Gyulán szentelte fel az új püspököt. Az ezzel kapcsolatos valóban nem mindennapi pompás események, s az otthonomban három napig üdvözölhetett bíboros hercegprímás, nagyon kedves emlékeim közé tartoznak. Magáról a püspökszentelésnek kb. 4 órán át tartó szertartásáról csak annyit, hogy azt a hívek ezrei csakúgy, mint én is (ilyen az emberi gyarlóság!) sokkal több érdeklôdô kíváncsisággal, mint áhítattal néztük. Mikor azután a fölszentelt fôpásztornak elôször tették fejére a süveget és adták kezébe a pásztorbotot, ô meg az oltártól elindult, hogy az ,,Ecce sacerdos magnus'' hangjai mellett végig a templomon és kint a térdrehulló tömeg sorfala között elsô fôpapi áldását kiossza, -- elámultam!... Most csodálattal állapítottam meg, hogy egész megjelenése, arckifejezése milyen változáson ment át! Egészen átszellemült a lénye, valami eddig még soha nem ösmert ragyogó kifejezés ült az arcán. Sugárzott róla a hivatástudat, az apostolok fôpásztori küldetése. Soha nem fogom ezt a benyomást elfelejteni!... ======================================================================== Népénekkar és liturgikus mozgalom Gyulán Dokumentumok, emlékezések Apor Vilmosnak, mint gyulai plébánosnak, szívügye volt a hívek aktív bekapcsolása a liturgikus szertartásokba. Ezért megbízta Huszár László karnagyot énekkar alakítására, hogy ily módon is emelhesse az ünnepi szentmiséket. -- Az egykori gyulai karnagy kéziratos feljegyzéseibôl adunk itt közre néhány jellemzô részletet. ... Báró Apor Vilmos plébános arra kért: szervezzek be gyermekeket, felnôtteket énekkarba az istentisztelet fényének emelésére és a hívek áhítatának elmélyítésére. A népének- és liturgikus tanfolyam Gyulán kezdetben az iskolák tanulóival, szívgárdistákkal, cserkészekkel indult. Tanítás az egyházi énekórák alatt, az egyházi év ünnepeinek megfelelô tananyag és beosztás szerint történt... Mikor az országban csak igen kevés helyen, sôt hivatalosan még seholsem volt népének-tanítás és liturgikus ének-mozgalom, Gyulán báró Apor Vilmos plébános segítô, jóindulatú támogatásával már 1928-ban megkezdôdött a munka... Ezeken az igazán demokratikus összetételű népének-tanfolyamokon egyaránt résztvettek iparosok, tisztviselôk, gazdaifjak, kubikusok, földmunkások, földészek, napszámosok. Az egyházzenei akcióban folyó értékes lelki és kulturális munkának a plébános úr volt a hajtómotorja. 1929-ben alakult meg Gyulán az elsô népénekkar 60 taggal, ez a szám rövidesen 80, majd 100 tagra bôvült. Tagja lehetett minden rangú és foglalkozású férfi vagy nô, fiatal vagy öreg. Célja volt a plébános úrnak az énekkaron át az összes hívek lelkébe belevinni az egyházi ének, az igazi szép ének szellemét, művészetét, hitbuzgalmi szempontból pedig a templomban a szertartások ellátásában, temetéseknél, kulturális munkában jelentôs eredményeket elérni. Egyik nagy énekhangversenyünkön nagyon találóan mondta: ,,Ez az egyházi zene életrevaló és életkeltôbb a réginél, mely elrenyhült és idegen dallamú''... Nagyra becsülte a Népénekkart, ô igazán meleg szívvel szerette a föld és kétkezi munka egyszerű fiaiból rekrutálódott tagokat. Gyakran megjelent az esti próbákon és ott szünet alatt elbeszélgetett az énekkar tagjaival ügyes-bajos dolgaikról. Sokszor mondotta a plébános úr: ,,Nem minden meghatódás nélkül gondolok azokra a népénekkarba járó híveimre, akik napi munkájukat semmibe véve, három-négy kilométer távolságról összegyűlnek esténként, hogy Isten dicsôítése mellett önmaguknak is tiszta és nemes örömöket szerezzenek''. Késôbbi években elrendelte a Nagymise elôtti népénektanítást is a templomban az összes hívek részére... Ugyancsak nagy szeretettel karolta fel és anyagilag támogatta a ,,Cecilia Egyházi Vegyeskart'', melyben a társadalom középiskolát végzett asszonyait, férfiait gyűjtötte egybe a ,,Musica sacra'' oltárára. Mennyire becsülte és szerette az építômunkásokat, mutatja, hogy 1930-ban az építômunkások férfidalárdáját kérte fel húsvétvasárnap a németvárosi Szent József templomban, húsvét másodnapján pedig a belvárosi anyatemplomban az ünnepi szentmisén való részvételre, amikor is a dalárda Händel ,,Messiás''-ából a bonyolult 4. kórust adta elô... Fô törekvése volt a plébános úrnak az egyszerű emberek bevonása a dalkultúrába, mert mint mondotta: ,,Az éneklés a lélek finomodását is jelenti és hozzájárul ahhoz, hogy az egyszerűbb emberek is aktív részesei legyenek a nemzet egészséges szellemi és lelki életének''. Éppen ezért a katolikus Népénekkar és az Erkel ref. énekkar közösen, mint a ,,Gyulai Egyesített Énekkarok'' szerepelt, így évenként az augusztus 20-án tartott Szent István ünnepségeken is vallás különbség nélkül vettek részt. ======================================================================== ,,Mindig a mi lelkipásztorunk marad!'' Dokumentumok, emlékezések Részlet a békésmegyei küldöttség szónokának a gyôri beiktatáson (1941. március 2.) elhangzott beszédébôl: ... Mi Békés-vármegyeiek ismerjük az ô erényeit, láttuk kiválóságát és tudtuk az elhivatottságát és éppen ezért mindig is vártuk az ô elhívását. Apor Vilmos a munkássága által szôtte Békés vármegyének minden útját, ahol bár mindig és mindenek elôtt ô volt Istennek legszerényebb és legalázatosabb szolgája, mégis mindenkor vezetô volt, mert irányítani tudta a lelkeket nemcsak Krisztusnak a követésében, de annak szellemében a szociális, a politikai, a kulturális vagy gazdasági téren is. Egy negyed századot, huszonöt esztendôt élt és munkálkodott közöttünk... és bár Isten akaratából ma Gyôrnek a püspöke, a mi szívünk elszakíthatatlan kapcsolatainál fogva, amíg mi élünk, addig mindig a mi lelkipásztorunk fog maradni. ... Ténylegesen sajnos csak nagyon kevesen jöhettünk el, aminek a rendkívüli közlekedési viszonyok az okai, de lélekben tudom, hogy most ide gondol Békés vármegye minden rendű és rangú tagja, apraja és nagyja, akik általam üzenik Nagyméltóságodnak, hogyha lelke a gondokban majd elfárad, ... ha erôs vállai a sok felelôsség és munka után egy kis pihenés után vágyódnak, vagy ha szíve minden megértés és szeretet mellett is olykor-olykor még több melegséget keres, -- egyszóval: ha talán majd a tenger sok ember, munka, gond és felelôsség közben a csend, a szeretet, a megértés, a melegség és olyan szív után vágyódik, amit senki földi ember máshol nem találhat és nem kaphat meg mint annál, akit már Nagyméltóságod is elveszített, a drága jó édesanyánál, akkor kérem, ne gondolkozzon, de jöjjön, ha csak egykét napra is, haza mihozzánk. Lépjen ismét egyet a békésmegyei porban, ahol a lábai nyomát sokáig nem fogja befújni az idô. Jöjjön el a szôke Körösök partjára, ahol 25 évvel ezelôtt elôször ismerhette meg a mi népünk lelkének mélységét, gondját, baját és szeszélyét. Pihenjen meg a békésmegyei akácfák árnyékában, ahol elôször láthatta meg a mi népünk tiszta egyszerűségét és igénytelenségét, és jöjjön el sétálni a Pejrétre, ahol minden bizonnyal legelôször láthatta 25 esztendeje azt a délibábot, amely a gyulai templomnak a tornyát vetíti a messzirôl jött vándor felé. És végül jöjjön majd be a régi zegzugos utcák apró fehér házai közé Gyulára, ahol nincsen annyi ablak a házakon és nincsen annyi muskátli az udvarokon, mint ahány szív addig is minden léptében kíséri és oda mindig visszavárja... ======================================================================== Emlékeim a püspökrôl I. Dokumentumok, emlékezések S. J.-nek, a Gyôri Állami Tanítóképzô Intézet Gyuláról odakerült tanárnôjének irodalmi mértékkel mérve is értékes, hosszabb írásából vett részletek. Itt jelennek meg elôször. A címét és alcímeket mi adtuk. Így és ilyennek láttam Magas, erôs fejedelmi alakja ellentétben állt járásával. Úgy ment, mintha éppen hozzád készülne. Olyan egyszerűen, pózmentesen járt, hogy ennek a járásnak nem is volt jellegzetessége. Nem ment fejedelmien és nem ment fôpaposan. Ennek a járásnak, ha volt jellegzetessége, az az volt, hogy feléd tart, aki közeledik, az hozzád jön. Az arca sem volt különös. Csak éppen hogy varázs volt benne. Magas homloka, szemének tatáros metszése lehet érdekes is, szép is, de ez nem fontos. Az egész arc a fontos. Ami tükrözôdik róla... Állok a Székesegyház kapujával szemközt s jön felém az új fôpásztor. De nem mozdul a lelkem akkor sem, amikor letérdelünk az áldásosztó kéz elôtt. Nem kutatom ki lehet, milyen lehet, de mikor felém osztja áldását, érzem, hogy valóban áldását osztja ránk. Külön nekünk, külön neked, és külön nekem. Nem a tömegnek, személyeknek, külön-külön mindenkinek... Ezt lehet így csinálni, így akarni, ez még mindig lehet a kötelesség, a magatartás formája. De a mosoly, amely... a tekintetet kíséri, az már nem lehet konvenció, az nem az ôsi magyar család történelmi alakjáé, nem az Egyház fôpapjáé, -- ez a mosoly az emberé... Talán úgy kezdôdött, hogy visszamosolyogtam. Talán úgy, hogy meleg lett a szívem... Iskolai látogatás ,,Itt van a püspök!'' -- visszhangzik a folyosókon. Eljött meglátogatni az iskolánkat. A tanáriban elcsendesült hangon beszélgettünk, vártuk a látogatót. Nagy megtiszteltetés, hogy a hivatalos látogatások során a legelsôk közé kerültünk. ... Megmutattuk a kertünket. Bizonyára látott már iskolát eleget. De mégis! Hogyan tudott megnézni valamit! A klemátiszra olyan rajongó tekintettel nézett, mint talán csak azokra az apró kis gyakorlós elemistákra, akik -- tízperc lévén -- megrohamozták a sétáló vendéget. Bokrok mögül, mellékutakról, a legváratlanabb helyekrôl bukkantak elô lépten-nyomon a kíváncsi gyerekek és semmiféle tekintéllyel nem lehetett tisztes távolságban tartani ôket, hisz maga a látogató bíztatta ôket. Megsimogatta fejecskéjüket, rájuk mosolygott, de most egészen más mosollyal, egészen más tekintettel. Néztem ezt a mosolyt. Ekkor értettem meg a varázsát: éppen úgy mosolygott, mint a gyerekek... A fényképész kirakata elôtt A képen az inasgyerekek football-meccsén drukkol a jó Püspökatya, -- bizonyára a gyengébbek gyôzelméért! Éppen olyan izgalom ül az arcán, mint a közönségéén. Épp úgy figyel, épp oly komolyan veszi a rongyos kis inasok mérkôzését, mint amilyen odaadással vesz részt -- mondjuk a felsôházi üléseken. Az emberek megállnak a fényképész kirakata elôtt és bámulják a képet. Aztán mosolyognak... Látogatásom a Püspökvárban Egy alkalommal egyesületi ügyben kihallgatásra jelentkeztem a Püspökvárban. Kissé elfogódottan ültem a várakozók között a hatalmas teremben, ahol mindenki halkan beszélgetett. Amint nyílt az ajtó, még ez a beszéd is elcsendesedett, mert ilyenkor Püspökatyánk alakja is megjelent. Minden vendégét az ajtóig kísérte el. ... rám került a sor. A dolgozó szobáján keresztül vezetett a fogadójába. Zavaromban a falon függô portrén akadt meg a szemem. ,,Az édesanyám'' -- mondta kedvesen s néhány szóval emlékezett róla. Ez elég volt ahhoz, hogy összeszedjem gondolataimat. Röviden beszámoltam az egyesület ügyeirôl... Útbaigazítást, tanácsokat adott, végül meleg szavakkal köszönte meg munkámat... Hogy, hogynem, búcsúzás helyett ráterelôdött a szó Gyulára. ,,Ismerôs? odavalósi?'' -- ragyogott fel az arca és hosszú, kedves diskurzus indult meg a felejthetetlen gyulai hívekrôl, közös ismerôsökrôl. Csak úgy áradt belôle volt hívei iránti szeretete. Mindenkirôl mindent tudott. Nem tudtam neki újságot mondani. Arra gondoltam, hogy odakint még sokan várnak. Az arca azonban az otthon varázsától ragyogott, boldog volt, hogy valakivel régi híveirôl beszélgethetett... Nem az emberekrôl beszélt, nem a problémákról, hanem X-rôl és Y-ról, névszerinti és személyes gondokról. -- ,,Ne menjen még!'' -- tartóztatott többször és búcsúzásnál megígértette, hogy máskor is eljövök hírt adni a gyulaiakról. ======================================================================== A püspök és a ,,Budai 11'' Dokumentumok, emlékezések Dr. Zágon József prelátus kanonoknak, Apor püspök egykori irodaigazgatójának báró Apor Gábor v. vatikáni követhez írt magánlevelébôl. Keltezés: Mutters, 1958. szeptember 8. ... A mellékelt képeket örömmel nézegettem, sok kedves emlékem ébredt, támadt fel nyomukban. Az ügy elôzménye a következô: Gyárváros volt Gyôrnek legelhagyatottabb területe szociális és lelkipásztori szempontból. Vilmos püspök úr ezen változtatni akart. A sok eszköz közül az egyik egy labdarugó-csoport alakítása volt, melynek neve ,,Budai 11'' volt. Azért ,,Budai'', mert a telep a budapesti országút mellett volt... A labdarúgó csapat felszerelését és költségeit Vilmos püspök úr fedezte. Ennek a csapatnak vezetôje, intézôje volt az a bizonyos Takács István, aki most írt... Vilmos püspök úr nagyon szívén viselte ennek a csapatnak az ügyét s így gyakran került érintkezésbe Takács Istvánnal. A csapat 1945 után felbomlott politikai okokból az Egyház már nem foglalkozhatott ilyen ügyekkel. Takács Istvánról 1947-ig bezárólag csak jót mondhatok. Hogy azután mi történt vele, nem tudom. Maga az a tény, hogy a mellékelt képeket s Vilmos püspök úr írását megôrizte, magával hozta, becsületessége mellett szól... ======================================================================== Az üldözött zsidóság védelmében Dokumentumok, emlékezések Részlet a Gyôri Munkás c. szociáldemokrata napilap 1946 január 10-i számából. Az újság elsô oldalán G. G. aláírású ,,Nyilvánosságra hozzuk Apor püspök szenzációs levél- és táviratváltásait a gyôri zsidók érdekében'' c. cikkében a többi között ezeket olvassuk: ... Amikor az öreg Várban ezeket a sorokat rovom, képzeletemben megjelenik a Püspök, akirôl ma csak az vitatható, hogy mint magyar, mint pap vagy mint bátor ember volt-e nagyobb. ... még látom magam elôtt a díszes püspöki ornátusban a nyilas 1944 Pünkösdjén a székesegyház szószékén. Az ünnepi mise folyik. A szentélyben ott ülnek a város vezetôi, fôispán, polgármester, alispán, rendôrtisztek, katonák, csendôrtisztek. Hallom a püspök szavát: ,, -- és aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetrôl és azt állítja, hogy vannak emberek, vagy csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan mint a pogány és nyilvános bűnös. -- Aztán a város vezetôi felé fordulva folytatta: És mindaz, aki ilyen kínzásokat helyesel és aki ilyenben résztvesz, bűnt követ el és addig feloldozást nem kap, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi.'' Miniszter urat teszem felelôssé! Apor püspök tiltakozó levele Jaross Andor belügyminiszterhez a gyôri zsidóság gettóba zárása ellen. A levél keltezése: Gyôr, 1944. május 28. Szövegét másolatból közöljük: Miniszter Úr! A Gyôri Nemzeti Hírlap útján nyilvánosságra jutott Nagyméltóságodnak az az intézkedése, mellyel hatálytalanítva a helybeli városi hatóságnak emberies és megnyugvást keltô intézkedéseit a zsidóknak minôsített egyének elkülönítése tekintetében -- gettóban kívánja összezsúfolni kor- és nemre való tekintet nélkül mindazokat, akiket különféle miniszteri rendeletek zsidóknak nyilvánítottak... Ezen intézkedés ellen, mely minden emberiesség és keresztény szellemmel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat, sôt a bűnözésre még képtelen gyerekeket is, mint az ôsi Gyôr városának püspöke tiltakozó szavamat emelem fel és Isten és a magyar- és világtörténelem elôtt Miniszter Urat teszem felelôssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni. Amikor általános erkölcsi elvek, az emberi természetben gyökerezô jogok megsértése miatt, mint ebben az egyházmegyében az örök isteni igazságok hivatott ôre, óvást emelek Miniszter Úr rendelkezése ellen, külön is tiltakozom, hogy a rendelkezés számos katolikus hívemet érinti, kiknek jórésze már gyermekkora óta, igen sokan évtizedek óta, komoly elôkészület után vétettek fel a keresztség szentsége által a katolikus anyaszentegyházba. Vérlázító igazságtalanságnak minôsítem azt, hogy ezek a katolikus hívek, egy modern elmélet áldozataiként elzárassanak attól, hogy szent vallásunk védelmében, vigaszában és lelkipásztori befolyásában részesüljenek. Gyôr városa nemrégiben érezte magán az Istennek sújtó kezét[*]. Mély megrendüléssel áll annak hatása alatt, hogy Isten kezében van mindnyájunk élete. Épp ezért ez a nép még jobban, mint bármikor, visszariad mindattól, amivel Istennek ítéletét vonhatja magára. Ennek a mélyen vallásos gyôri összlakosságnak nevében kérem tehát Miniszter Urat, vonja vissza rendelkezését és utolsó pillanatban hárítson el ettôl a néptôl újabb veszedelmeket. (aláírás) Azonnali intézkedést! Expressztávirat a miniszterelnökhöz. A már említett ,,Gyôri Munkás''- ból idézzük: Sztójay Döme miniszterelnök úrnak, Budapest. A törvénybiztosította vallásszabadságra és a hercegprímásnak tett ígéretre hivatkozással kérem azonnali intézkedését, hogy a gyôri zsidótáborból még ma elszállításra kerülô híveimet lelki ellátásban részesíthessem, amit az itteni és hatvani csendôrparancsnokságtól napok óta hiába kértem. Erre még a halálraítéltek is igényt tarthatnak. Aláírás: Gyôri püspök. Nem sokkal a közölt távirat elküldése után a történtekrôl jelentést tesz Serédi Jusztinián hercegprímásnak: Fômagasságú Bíboros Hercegprímás Úr! Kötelességemnek tartom jelenteni, hogy, sajnos, kudarccal járt abbeli fáradozásom, hogy a gyôri gettóba zárt katolikus híveket lelkigondozásban részesítsem. Amióta a Budai úti barakkokba zárták ôket, vagyis Úrnapja óta állandóan küzdök ezért. A helybeli rendôrség, a táborparancsnokság és ennek Hatvanban székelô felsôbbsége elé vittem élôszóval, telefonon, táviratban kérésemet és miután állandó halogató választ kaptam, ma a Magyar Királyi Miniszterelnök Úrhoz fordultam expresszválaszos táviratban és onnét sem érkezvén válasz, ma délután felkerestem a Gestapo itteni fônökét. Itt is elutasítottak. Alázatos híve az Úrban: Apor Vilmos gyôri püspök. ____________________ *Célzás a várost április 13-án ért nagy bombatámadásra. ======================================================================== Emlékeim a püspökrôl II. Dokumentumok, emlékezések További részletek S. J. gyôri tanárnô kéziratban maradt visszaemlékezéseibôl: Menekülés a Püspökvárba ... Estig a romok között jártunk (a bombatámadás után). Mentettük maradék rongyainkat. Mindenki lázasan csomagol. A zsebemben megcsörren valami. A kulcsaim. Hol vannak a zárak, amelyeket nyitottak? Hol vannak gyarló emberi értékeim, amelyeket a zárak ôriztek? Váltóruhát, törülközôt, szappant csomagolnak a többiek. Én porosan, egy szál rongyos ruhában, rongyos cipôben állítok be este a Püspökvárba. A gazdasszony kedvesen vezet bennünket a nôi lakosztályba. Kopogtatnak. Sietôs léptekkel, két kezét kitárva jön felénk Püspökatyánk. ,,Isten hozta magukat! Hála a Mindenhatónak, hogy valamennyien élnek!'' -- Sorra járulunk elé: az igazgató, három tanár, ápolónô, gazdasszony és egy konyhalány. ,,No, nem szabad'' -- hárítja el kedvesen kézcsókunkat. S mielôtt elôadnánk jövetelünk történetét, megelôz minket vendéglátó szavakkal: ,,Tudok mindent. Kedves, hogy hozzám jöttek. Érezzék magukat otthon és ne gondoljanak arra, hogy elmenjenek innen. Maradjanak addig, míg otthont tudnak teremteni maguknak. Maradjanak itt a háború végéig''. Aztán leültet bennünket és ô is közénk ül. -- ,,Szegénykék, milyen borzasztó élmény lehetett. Én Pesten voltam. Ott is volt bombázás. Utána nyomban felhívtam Gyôrt. Rettenetes volt hallani a történteket. Azonnal jöttem haza''. Ha nem mondaná is, érezzük, hogy egész lelkével osztozik sorsunkban. ... Közben beszél, ezer apróságról, tanácsokat ad, kedveskedik, mint olyan házigazda, mint aki éppen erre a látogatásra várt. Pedig jóformán csak annyit tud rólunk, hogy bajba jutott hívei vagyunk. De talán még ezt sem tudja. Nem is jut más eszébe, csak az, hogy emberek vagyunk, akiken neki segítenie kell... A merénylet utáni félóra ... A katonák sietve eltávoztak. Irtózatos csendre döbbentünk. Az ajtót feltépi a titkár: ,,Kötszereket!'' -- fordul felém. Kezébe adom, de nem merem megkérdezni, hogy mi történt. Nagyon sápadt volt. Aztán ismét visszatér: ,,Steril vattát!'' -- Hosszabban kell keresni, közben megkérdezem: ,,Ôt találta?'' -- Bólint. -- ,,Hol?'' -- ,,Haslövés'' -- ,,Él még?'' -- ,,Igen''. Suttogó beszédünket nem hallotta senki, de úgyis tudják már lent az óvóhelyen. ... Megállok az óvóhely legfelsô lépcsôfokán. Rembrandti kép. Lent a mélyben a rosszul világított óvóhely priccsén fekszik Püspökatyánk. Sápadtarcú, megrettent emberek gyűrűje veszi körül. Fején már kötés van. Szeme nyitva. Beszél. Itt fenn nem hallom a szavát. A tömegtôl nem tudok a közelébe férkôzni. Vöröskeresztes egyenruhában a nôvére hajol fölé. A tolmács, aki történetesen orvos, kötözi. Ismét kötszereket kér s én visszamegyek, hogy átadhassam a titkárnak. Síró férfiak, zokogó asszonyok jönnek-mennek. Mint az alvajáró, senkit sem ismerek fel. Rettenetesen egyedül lettem. Valaki megfogja kezemet: ,,Rosszul vagy?'' -- kérdi az igazgatónôm. Megszorítom a kezét: ,,Menekülni innen!'' A tündérpalotából, az azilomból, egyszerre a rémségek háza lett. ,,Hová?'' -- ,,A toronyba, az ô kis kápolnájába! Imádkozzunk ott érte, amíg kötözik''. ... Egyedül botorkálunk az elhagyott lépcsôkön. Az üres folyosók visszhangzanak lépteinktôl... Csak föl, föl!... Minél feljebb érünk, annál több a rom. Végre, végre! Itt vagyunk. Az ablakok helyén üresség tátong. A selyemkárpitokkal a szél játszik. ... Az oltár virágdíszben. A fogason egy reverenda függ. Beletemetem arcomat. ... Éjfél is lehet már. A holdfény rávilágít az árva reverendára. Hűvös szél borzolja hajamat. Csönd van. Az ablakhoz lopódzom. Egy kis embercsoport vonul ki a Várból. Hordágyat visznek. A menet élén fekete reverendás alak: a titkár. Lépésüket komoran visszhangozzák a falak. Most fordulnak a Székesegyház mellé. Az öregtemplomnak nincs meg a tornya, a tetôzete is hiányzik. A lépések zaja belevész a csöndbe, az árnyékokat felissza a sötétség. A Duna méltóságteljesen folyik tovább, egyre tovább. ... Csak néhány lövés dördülése töri meg a csendet. Gyôr ostroma végetért... Sötétség Másnap reggel mi is elhagyjuk a Várat. Úgy térünk haza, mintha a másvilágról jönnénk. Délben hírt kapunk: Püspökatya jól van! -- Robotra visznek. Akkor veszem észre, hogy a városban tavasz van. Valamennyi rügy kipattant az éjjel. Micsoda bizarr ellentét a rommá lôtt városban egy-egy harsogóan zöld fasor! Nap mint nap késô éjjelig kemény fizikai munkát végzek. De húsvét hétfôjén a görnyedthátú robotosok között végigmorajlik: ,,Meghalt a püspök!'' -- Nem értem... Mélyen hajolok a mosóteknô fölé. Lassan megerednek könnyeim s a két kis könnypatak táplálja egyre a véres, piszkos vizet. A bánat a lelkembe mar, kezemet a lúg marja. Nem tudom, melyik fáj jobban. És az asszonyok csak mosnak, mosnak... És Iván, a mongolarcú fegyveres katona csak jár, egyre jár közöttünk, közönyös kötelességgel. Én hangtalan mormolom a rózsafüzért. Az asszonyok káromkodva mossák a végeláthatatlan tornyú szennyes ruhát. De oly sötétség van bennem, amilyen sötét az a ruha, amelyet véresremart kezemmel kellene fehérre mosnom... ======================================================================== Az orvos nyilatkozata Dokumentumok, emlékezések Beliczey Miklós békésmegyei v. fôispán feljegyzése: A véletlen úgy hozta magával, hogy a háborús események folytán kiürített gyulai kórház orvosainak egy része a gyôri kórházban működött, köztük a kiváló gyulai sebészfôorvos, dr. Jung Géza, nekem kedves jóbarátom, -- egyébként Apornak is még Gyuláról régi ismerôse. A súlyosan sebesült püspököt ô operálta meg. Néhány évvel a tragikus esemény után egy véletlen találkozásunk alkalmával maga Jung Géza barátom mesélte nekem, hogy ,,a kapott lövésektôl a gyomor és a belek teljesen össze voltak roncsolva, miért is mindjárt konstatálnom kellett, hogy sajnos menthetetlen. Egyébként az ilyen sebesülések a legfájdalmasabbak közé tartoznak és alig volt módomban a beteg kínjait enyhíteni. Az ilyen mértékben szétroncsolt részekhez ugyanis már nem hatnak el a csillapító szerek. Emberfeletti fájdalmai lehettek! Elhiheted -- mondta barátom -- hogy hosszú sebészi pályám és háborús múltam alatt rengeteg szenvedést, nagyon sok haldokló embert láttam. Apornak a száját egy jajszó, egy panasz sem hagyta el. Szüntelenül a gyilkosaiért imádkozott... ======================================================================== A szemtanú visszaemlékezéseibôl Dokumentumok, emlékezések Az alábbiakban Bolza Ilona grófnô hangszalagra mondott és onnan lejegyzett elbeszélésébôl közlünk eddig egyáltalán nem, vagy tévesen ismert részleteket. Azokban a tragikus idôkben Bolza Ilona is a Püspökvár menekült lakói közé tartozott, ôt a püspök nôvére, Apor Gizella, a Magyar Vöröskereszt országos fônökasszonya, fogadta be szobájába. A Püspökvárban történt eseményeknek tehát szem- és fültanúja volt. ... Úgy gondolom, meg kell említenem Apor püspök egyik unokaöccsének, gróf Pálffy Sándornak hôsies viselkedését. Az akkor alig 17 éves Sándor látva, hogy géppuskát szegeznek a püspök úrra, eléje ugrott, hogy testével védje nagybátyját. Több helyen, karján és lábán meg is sebesült. Tudtommal egy vagy két golyó most is a lábában van... A püspök temetésén, bár még seblázas volt, Pálffy Sándor is velünk jött. Ketten fogtuk karon, ô meg -- alig tudtuk visszatartani -- neki akart menni az oroszoknak. Folyton azt kiabálta: ,,Gyilkosok!'' Szerencsére ezt a katonák nem értették, különben biztosan lelôtték volna. Pálffy Sándor ma Bécsben él, de sajnos, Apor püspök boldoggá avatási perével kapcsolatban még nem került kihallgatásra. * * * Visszaemlékezve, azt hiszem nem érdektelen elmondani, hogy Gyôr ostroma elôtt pár nappal, vagy pár héttel, a gyôri orsolyita fônöknô a püspöknél járt tanácsot kérve: mit tegyen, hiszen ôrá vannak bízva a novíciák és iskolai növendékek. A püspök többek között azt mondta, hogyha kell, az életünkkel is meg kell védenünk ôket. -- Az az orsolyita fônöknô egyébként maga is kapott egy lövést, de az hála Istennek nem volt halálos. * * * ... Az operáció után a papjai természetesen meglátogatták a kórházban, gyóntatója is ott volt és ellátta a betegek szentségével. Nem emlékszem már, hogy nagyszombat, vagy húsvétvasárnap volt-e, inkább azt hiszem, hogy szombaton én is kimentem Zágon prelátussal, az aula igazgatójával ôt meglátogatni. Nem volt szabad bemenni a betegszobába, hanem a nôvére, aki állandóan mellette volt, kiüzent nekünk, hogy menjünk az ablakhoz, a püspök meg akar áldani bennünket. Így is történt. Akkor láttam utoljára. * * * Gyôrben, a Kármelita zárda kriptájában, ahol Apor püspök el van temetve, úgyszólván nem lehet a sírját felkeresni. Roppant nehézségekbe ütközik, amíg a kriptát kinyitják, stb. Ellenben a Szent László kápolnában lévô üres márvány szarkofágja mindig annyira tele volt virággal, hétköznap is, hogy néhány éve már a Szent László kápolna, -- legalább én úgy gondolom, -- éppen ezért le van zárva. Alkalmam volt az elmúlt (1982) évben egész véletlenül a székesegyházban tartózkodni épp akkor, amikor egy iskolát vezettek, és megmutatták a székesegyház nevezetességeit. Amikor a Szent László kápolnához értek, az a hölgy, aki a gyerekeket vezette -- gondolom, tanítónô volt -- idôsebb valaki, természetesen elmagyarázta Szent László hermáját, de azután hozzátette, hogy itt van -- mutatta -- Apor püspöknek a síremléke is, aki ,,az ostrom áldozata lett''. Éppen csak nem tette hozzá, hogy kik ölték meg... ======================================================================== A Kármel sírboltjában Dokumentumok, emlékezések Egy évvel a püspök halála után, 1946-ban vetette papírra a tragikus napok alatt átélt élményeit egyik gyôri papja, Lantos-Kiss Antal. Írását annakidején a ,,Papi lelkiség'' kiadványsorozat 1944/47, 3. száma közölte. Néhány részletét fontosnak találtuk, hogy ezen a helyen is napvilágot lásson. A címet és alcímet mi adtuk. ... Nagyszombat reggelén, amikor a három napos pinceélet után kábultan kimerészkedtünk az utcára, ahol még pernyeszag terjengett s temetetlen hullák vérszaga csapta meg az orrot, a kármeliták kolostora elôtt a jó Grácián atya az ostrom emlékeit, az üvegcserepeket söpörte. Tôle tudtam meg, hogy Püspökatyánk is áldozat lett. Még nem halt meg, - - él. Mellékutakon siettem vissza óvóhelyünkre s közben sírtam, mint egy gyerek. Talán a sejtelem fakasztott sírásra, hogy árván maradtunk; talán a veszteség tudata, hogy kidôlt az, akiben mindnyájan kapaszkodtunk; talán a hála és ragaszkodás az iránt, akinek nagyon sokat köszönhetek, vagy talán a büszke és szent öröm, hogy fölemelô hôsi példa, a juhaiért életét áldozó pásztor vértanúsága rajzolódik elénk... Vilmos püspök vére megfestette a püspökvári óvóhely bejáratát, mint a húsvéti bárány vére egykor az ajtófélfákat s a húsvét tavaszi lehelete érintette meg a bunkerek fáradt lakóit. Április 2-án, húsvéthétfôn halt meg a nagy Püspök. Másnap már ravatalon pihent a Püspökvár kápolnájában. A törött ablakokon beszáguldott az áprilisi szél és megremegtette a gyertyalángokat. A kórusról elnézegettem Atyánk jóságos arcát: mosolygott, mintha csak aludnék. Elgondolkoztam: Apor püspöknek vajjon az arccsont-alkata volt- e oly különös, hogy mindig mosoly ült vonásain, vagy pedig valóban mosolygott mindig?... Halotti arcán is ez volt látható változatlanul. Pedig utolsó benyomásai fájdalmasak voltak: az égô katedrális, megkínzott nôk kétségbeesett segélykiáltásai, egy ország süllyedése. ... Szerdán a kármelita templomba vitték. Ideiglenesen a rendház sírboltjában helyezték nyugalomra. A temetésrôl sokan hiányoztak. Ebben az idôben, az ostromot követô napokban a férfiak közmunkára-rendelés, a nôk másfajta zaklatás lehetôsége miatt nem mozdultak ki házaikból. Hiányzott az egyházmegye papsága, hiszen még nem is jutott el hozzájuk a halálhír. Hiányzott a püspöki temetéseken szokásos nagy asszisztencia, egyik kanonokja temette el Vilmos püspököt. Mindössze egyetlen, kezdetleges összeállítású koszorú feküdt a koporsó elôtt. A kápolna sérült orgonája hasznavehetetlen volt, azért egy rozzant harmónium kísérete mellett énekeltük a gyászmise magyar énekeit... A Kármel kriptája oltalomhely marad! ... A papi lelkiség atmoszférája áradt körülötte, mint a szeretet, jóság, lelki finomság és férfias határozottság csodás vegyülete. ,,Nem fogok elfeledkezni rólad'' -- mondotta utolsó kihallgatásomon s hihetôleg másoknak is elmondta ugyanezeket a szavakat. De halála után, fôképp a sírja elôtt, különös fényt kapnak ezek a szavak. Nincs napom, hogy ne imádkoznék hozzá, mennyei közbenjárását kérve. ... A gyôri Kármel hatalmas sírboltja az ostrom napjaiban sokaknak óvóhelyül és szállásul szolgált. Megható volt, amint a mécsvilág mellett férfiak, nôk, gyermekek készítették fekvôhelyüket a kripta boltívei alatt. Néhány tégla vagy vékony márványlap választotta el a menedéket keresô élôket a befalazott holtaktól. Az élôk és holtak világa összetalálkozott s az élôk nem féltek a befalazott halottaktól, sôt csendet és védelmet találtak ott lenn, míg fenn, a föld fölött a pusztítás, rombolás és gyilkolás lett úrrá. A Kármel kriptája továbbra is oltalomhely marad. Ide zarándokolnak a fáradtak és szenvedôk, akik meghallgatást és segítséget várnak. Sokan szívükbe zárták és nem felejtik el azt a felsôbbrendű papi jelenséget, akit Vilmos püspöknek hívtak, -- de talán még többen lesznek, akiknek lelki életébe és fejlôdésébe a vértanú püspök sírontúli közbenjárása fog beavatkozni. ======================================================================== Levélváltás Apor püspök boldoggáavatási Dokumentumok, emlékezések ügyében Apor püspök vértanúhalála után több oldalról, papok és hívek részérôl egyaránt, fölmerült a boldoggáavatás gondolata, sôt a kanonizációra való elôkészületek is megkezdôdtek. A kihallgatásokat Apor utóda, Papp Kálmán gyôri püspök végezte. A konkrét eredmény azonban még mindig késik. Erre utal az alábbi két levélrészlet. Bolza Ilona grófnô írja dr. Zágon József római prelátuskanonoknak 1971. július 21-i keltezésű levelében: Bizonyára megkapta a partét és így értesült arról, hogy a jó Gizi néni[*] az örök hazába költözött. Neki már jó, de mi úgy érezzük, hogy nagyon árvák maradtunk. Tegnap volt a temetés és Henriette néni ma jött vissza Budapestrôl. Megkért, hogy írjak Magának, kedves Monsignore. Ugyanis Budapesten üzenetet kapott. P. Csávossytól, hogy Vilmos bácsi boldoggáavatási perére vonatkozólag minden irat nála, mármint P. Csávossynál van hozzáférhetô helyen -- egy kivételével! Hiányzik, mint írja ,,a felmentés a Vatikántól, hogy az irodaigazgatót[**] nem lehetett a helyszínen kihallgatni és jegyzôkönyvet felvenni''. Ezt az iratot, tekintve, hogy P. Csávossy, úgy tudom 92 éves, mielôbb el kellene hozzá juttatni[***]. Hogy milyen úton, azt P. Csávossy szerint Rómában jól tudják... Dr. Zágon József 1971. augusztus 11-én kelt válaszlevelébôl: ... Köszönöm P. Csávossy üzenetét. Kihallgatásomat el fogom intézni. Persze jó volna, ha a kérdôpontok megvolnának, melyeket ô állított össze. Egy itteni megbízott nehezen tudna kihallgatni, ha nem ismeri magát az egész ügyet. A kérdôpontok kihozatala nem okozna nagy nehézséget... ____________________ * Apor Gizella, a püspök nôvére, Henriette néni a püspök húga. ** Ti. Zágon Józsefet. *** P. Csávossy meghalt 1972-ben. ======================================================================== Mindszenty bíboros levele Dokumentumok, emlékezések A levél címzettje: Msgr. Magyary Gyula, apostoli protonotárius, Róma. Keltezés: Bécs, 1973. április 7. Másolatból közöljük. Méltóságos Uram! Itt küldöm mellékelten Bolza Ilona grófnô írását. Ez fölveti a megboldogult báró Apor Vilmos püspök boldoggáavatásának az ügyét, különösen a még élô tanúk kihallgatását. Ebben az ügyben már írtam Méltóságodnak. Megengedhetetlen, hogy Gyôr illetékessége címén semmise történjék, az idô múljék, a tanúk meghaljanak és mindenre a feledés, a bizonyíthatatlanság fátyla boruljon. Gróf Pálffy Sándor itt van Bécsben, Zágon prelátus Rómában[*]. Kancellárja volt. Nem tudom, hogy az utóbbi vallomása jegyzôkönyvbe lett-e foglalva vagy sem. Az elôbbié biztos nem. Méltóztassék elfogadni azt a megbízásomat és eljárni, hogy az illetékes kongregációnál vagy annak megbízásából rendkívüli eljárással a még élô tanúk kihallgattassanak és a vallomások hiteles jegyzôkönyvei ott letétessenek. Bármekkora nehézségek is merülnének föl, azok legyôzése és jelenünk, közelmúltunk egy ilyen értékes, az egész nemzet számára jelentôs kincsének megmentése, mint Apor püspök vértanúhalála, Méltóságod életének a koronája lehetne. Kérem Méltóságodat, hogy megbízásomat elfogadni méltóztassék. Minden kívánt segítséget hajlandó vagyok megadni. Szeretettel küldöm áldásomat esztergomi érsek Magyarország prímása 1 darab melléklet. ____________________ * Meghalt 1975. augusztus 15-én Murtersben (Ausztria), három hónappal Mindszenty bíboros halála után. ======================================================================== Apor püspök végrendeletébôl Dokumentumok, emlékezések Az 1944. július 29-én keltezett végrendelet a gyôri püspökségnél van letétbe helyezve. A végrendelet kezdô és befejezô mondatait idézzük: Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében Amen. A katolikus szent vallásban akarok meghalni, melyet szent hivatásomban szolgálni ôszinte szándékom volt. Bűneim töredelmes megbánásával, Istennel és embertársaimmal békében akarok megválni e földi élettôl. Gyarló, bűnös lelkemet bôséges kegyelemmel ajándékozta meg az isteni gondviselés, szívbôl sajnálom, hogy ezt a megszámlálhatatlan égi malasztot nem használtam fel kellôképpen sajátmagam és felebarátaim üdvösségére. Ha bárkit megszomorítottam, megbotránkoztattam volna, alázattal kérek érte bocsánatot, minthogy megbocsátok mindenkinek, aki bármiképp megbántott volna engem... -- -- -- ... Végül köszönetet mondok a sok jóságért, szeretetért és önzetlen támogatásért közvetlen környezetemnek, paptestvéreimnek, híveimnek, rokonaimnak és gyulai volt híveimnek, munkatársaimnak. Az Úr Jézus legyen bôséges jutalmazójuk. Kérem ôket, hogy bűnös lelkemért imádkozzanak halálom után. ======================================================================== Mécs László (1895--1978): Dokumentumok, emlékezések A legutolsó magyar úr A kor nem kedvez már a hôsnek, A legendákból ismerôsnek, Minden színt szürkeségbe rendez. Divatba jött a milliós Nyáj-ember és sáska-ember, A gépesített Dzsingiszkán. És még külön szép álom A névtelen tömeghalálom?! Hadd zengjen hát dicsfényt az ének Az országos nagy gyász felett Gyôr város mártír püspökének, Ki magyar úr volt és lovag. A nyáj-ember és sáska-ember Világpusztító küzdelemben Egymásra rontott kába, részeg Vad tivornyán mindent. S kicsiny hazám e világrészek Harcában eltiportatott. Mit ezer évig építettünk, Szívmuzsikával szépítettünk, Könyvtárak, dómok, emberélet, Szabadság, nôi becsület, Bor, búza, jog: az ördögé lett Gyôztes hadak prédájaként. A gyôri püspök palotája Pincéjében szorongva, fázva Bújtak szüzek, anyák, apácák, Midôn a harcok orkánja dúlt. A püspök kint állt és védte házát A tízparancs táblájával. A vér mámorában beszeszelve Katonák jöttek követelve Mit szemérmes száj szólni restel. A fején, mellén és a vállán Lövést kapott s e hôsi tettel Mégis megvédte szűzeit. A négy lövés keresztalakja Testét-lelkét szentté avatta. Amíg egy ország romja füstölt, A tízparancs táblájával Így halt mártírhalált a püspök, A legutolsó magyar úr ======================================================================== Képmelléklet 1. báró Apor Vilmos, Gyôr fiatal püspök 2. Id. altorjai báró Apor Gábor, Apor Vilmos édesapja 3. báró Apor Gáborné szül. gróf Pálffy Fidele, Apor Vilmos édesanyja 4. A kis Vilmos (áll) és húga, Henriette 5. Apor Gizella, mint önkéntes ápolónô az elsô világháború idején 6. A papnövendék 7. Édesanyjával a gyulai plébánián 8. A gyulai róm. kat. Plébánia-templom. Épült 1775-ben (Váradi Zoltán felv. 1984) 9. A gyulai apátplébános 10. 1938: Eucharisztikus Kongresszus Budapesten. Jobbról a második Apor Vilmos. 11. Szent László hermája (14. század), a gyôri Székesegyház Kincstárának féltett ereklyéje 12. A Héderváry János püspök által építtetett Szent László kápolna (14. század vége) a székesegyházban. 13. A szent ünnepek alkalmából küldött szíves üdvözleteket hálásan köszöni és szívbôl viszonozza A püspök kezeírása. Köszönô kártya az általa patronált gyôri gyárvárosi labdarúgó csapatnak. A boríték címzése: Tek. Takács István, ,,Budai 11'' intézôje, Gyôr, Budai-úti barak. 14. Püspökszentelés Gyulán. Középen Serédi Jusztinián esztergomi érsek, bíboros hercegprímás, mellette jobbra Apor Vilmos. 15. Apor Vilmos püspöki címere. Választott latin jelmondata magyarul: ,,A kereszt erôsíti a szelídet -- és szelídíti az erôset.'' 16. Az altorjai Aporok családi címere. A kardot tartó kar fölötti hatágú aranycsillag helyébe Apor püspök keresztet rajzoltatott. 17. báró Apor Gizella a Magyar Vöröskereszt országos fônökasszonya. Festmény a 30-as évekbôl. Budapesten halt meg 1971-ben. 18. báró Apor Gábor Magyarország utolsó szentszéki követe. Meghalt 1969-ben, Rómában. 19. A Püspökvár és a Székesegyház tornya 20. Emléklap 1946-ból 21. Merénylet a Püspökvárban. Fazekas Endre (USA) festménye. 22. A Könnyezô Mária kegykép a gyôri Székesegyházban. A kép 1697. március 17-én véres könnyeket hullatott. Apor püspök a Könnyezô Mária kegyoltárnál áldoztatott utoljára 1945-ben, a ,,könnyezés napján'', március 17-én. 23. A gyôri Karmelita-templom. Az 1721-1725 között épült templom sírboltjában van eltemetve Apor püspök. A templomhoz tartozó kolostort most felújítják és szállodává alakítják át. 24. Az ötös számú sírfülke márványlapja a Karmelita-templom sírboltjában 25. A székesegyház Szent László kápolnájában levô (üresen álló!) szarkofág. A vörösmárványból készült síremlék Boldogfai Farkas Sándor alkotása. 26. A síremlék fedôlapja: a halott fôpap püspöki díszben ======================================================================== Dunántúli (dr. Zágon József): Egy nagy mai magyar vértanú Függelék (Katolikus Szemle) Megjelent a Katolikus Szemle 1950., 1. számának 11-17. oldalán és a 2. számának 70-72. oldalán. Tartalmazza a könyv 12., 13., 29., 38., 40., 41., 45., 47., 49., 50., 65., 71., 72., 85., 87., 90., 96. lábjegyzetének utalásait. Báró Apor Vilmos, a szentéletű püspök és vértanú az utolsó évtizedek magyar egyházi életének egyik legjelentôsebb példát mutató egyénisége volt. A pusztító hatalmakkal szemben helytálló magyarságnak ma a szentek példájára van szüksége. Ezért fontos, hogy megismerjük annak a nagy magyar fôpapnak életét, működését és mártírhalálát, akinek oltárraemeltetését remélhetjük. Az emberek nem lesznek máról holnapra szentekké. Ez csak a Szent Pálok kivételes kegyelme. Az emberi egyéniség, jellem a sok külsô tényezô mellett kemény s következetes önfegyelmezésnek, munkának, az Isten kegyelme céltudatos felhasználásának eredménye. Báró Apor Vilmos sem született szentnek: a lelki nagyság magaslatait neki is kemény küzdelemben kellett megjárnia. Apor Vilmos Segesvárott született 1892. február 29-én. Bölcsôje felett ízig-vérig jámbor, buzgó, a mindég nagy hálával s szeretettel emlegetett édesanya imádkozta lelkébe a papi hivatást. Édesapját hatéves korában vesztette el. Gyermekéveit a jezsuiták kalksburgi, majd kalocsai intézetében töltötte. Középiskolai tanulmányai után, 1910-ben nagy elhatározással indult Gyôrbe: az akkori gyôri püspöktôl, gróf Széchenyi Miklóstól, felvételét kérte a gyôri egyházmegyébe. A püspök akkor építette az új szemináriumot. Az új kispapot elvezette a Püspökvár keleti bástyasarkához s nagy szeretettel mutatta neki az emelkedô új épületet. ,,Azért építem ide, -- mondotta - - hogy a kispapok mindég a szemem elôtt legyenek. Ôk a püspök szemefénye s az Egyház reménye''. E szavak mélyen belevésôdtek ifjú lelkébe. Bizonyosan nem gondolt akkor arra, hogy néhány évtized múlva püspökként fog ott állani a bástyafokon, hogy imádságos lélekkel nézze saját kispapjainak, szeme fényének fejlôdését, ígéretes növekedését. Még egy emléket vitt magával e kerti sétáról. Szeme megakadt azon a gránitoszlopon, mely Gergely és Palcsy Balázs gyôri püspökök emlékét hirdeti. Mindkettô a csatatéren esett el: az elsô Mohinál, a második Mohácsnál. A hatalmas gesztenyefák lombjai sárgáspiros színbe hajlottak, amikor búcsút vett az ôsi Püspökvártól, látszólag örökre. Püspöke Innsbruckba küldte ôt a Canisianumba, hogy itt végezze teológiai tanulmányait. Még be sem fejezte elsô évét, amikor gróf Széchenyi Miklós a gyôri püspöki széket a nagyváradival cserélte fel. A püspök kívánságára az ifjú teológus is egyházmegyét cserélt s a nagyváradi egyházmegyébe lépett át. Szívvel-lélekkel folytatta teológiai tanulmányait. Nem sok idôbe tellett s az elöljárók büszkesége, társainak pedig példaképe lett. Az intézet régense, P. Hoffmann, már akkor mint püspökjelöltrôl emlékezik meg az információban s két évtized múlva csodálkozva kérdezi egyik levelében: báró Apor Vilmos még mindég nem lett püspök? A Gondviselés alapos elôkészületet szánt neki a püspökséghez: végig kellett járnia az élet iskoláját, a papi hivatás legkülönbözôbb állomásait: volt tábori lelkész, káplán, tanulmányi felügyelô, teológiai tanár s több mint két évtizeden át gyulai plébános. A lelkipásztori munka volt eleme s életének legszebb korszaka. Fáradhatatlanul járta híveit, válogatás nélkül ment családtól- családhoz, a legszegényebb kunyhóban éppúgy otthon volt, mint a kastélyokban. Az idegenkedés és tartózkodás, mely az egyszerű népben a ,,báróval'' szemben természetes volt, hamarosan ôszinte ragaszkodásnak és szeretetnek adott helyet. A ,,báró úr'' fogalommá vált Gyulán és az egész vidéken: valami felsôbbrendűség sugárzott belôle, mely azonban nem volt elriasztó, hanem kedvesen vonzó s rezonanciára talált szegényben és gazdagban, gyermekben és felnôttben egyaránt. Mindég a nép között járt: a néppel érintkezett a kubikosok gyűlésein éppenúgy, mint iskolákban, templomban, gyóntatószékben éppenúgy mint az egyházközségi élet ezer megnyilvánulásában. Nem öltözött páncélba: a jóság és szeretet volt legfôbb fegyvere. Ez adott neki erôt külsô alkotásokra is: művészi érzékkel restauráltatta a hatalmas plébániatemplomot, felépítette a róla elnevezett napközi otthont, P. Bangha műveit németre fordította, a liturgikus élet ápolására pedig minden évben kiadta a magyar misenaptárt. A lelkipásztori munka sohasem volt teher számára. Nem egyszer alkalma lett volna a plébániát kanonoki javadalommal felcserélni, de elhárította magától a tisztséget és a kényelmet, mert a lelkipásztori munkát minden földi megbecsülésnél és kényelemnél többre értékelte. Imponáló egyénisége és páratlan tekintélye mellett is mindég alázatos maradt, aki szívesen tanult egyszerű híveitôl is. Lelkületére jellemzô, hogy az alaptalan szemrehányásokat is türelemmel s lelki épüléssel fogadta. Amikor például egyik szektába tévedt hívét felkereste, hogy az Egyházba visszavezesse s ez más érv híján kifogás tárgyává tette, hogy cigarettázik, feltette magában, hogy hívei érdekében errôl is lemond. Ettôl kezdve nem gyújtott cigarettára. Bár egyénisége valóban püspökké predesztinálta ôt s a nép körében állandóan mint püspökjelölt szerepelt, maga sohasem foglalkozott ezzel a lehetôséggel. Jellemzô, hogy a nuncius levelét, melyben püspöki kinevezését vele elsô ízben közölte, felbontatlanul zsebében hordta s csak este került véletlenül kezébe. A vatikáni rádió közlése nyomán a kinevezés híre futótűzként terjedt el hívei körében: a nép a plébánia elé özönlött, ujjongott és sírt, örvendezett és szomorkodott, mert a püspökkel elvesztette plébánosát, a Báró Úrral szeretô atyját. A püspökszentelés a gyulai plébánia templomban volt: felejthetetlen élmény, igazi családi ünnep, a lelkek összeforródása a jó pásztorral. Amikor elsô fôpásztori áldását osztva végigvonult a zsúfolt templomon, nem maradt szem szárazon. Báró Apor Vilmos most másodszor jegyezte el magát a gyôri egyházmegyével. A fiatal teológus három évtized múlva mint püspök tért vissza az ôsi Püspökvárba. Alig, hogy lecsendesedett az ünnepi fogadás zaja, kisétált a jól ismert parkban, megállt a bástyafokon a püspökök emlékköve elôtt. A régi gesztenyefák is álltak még. Mégis milyen más minden: akkor ôsz volt, most tavasz bontogatja a rügyeket; a szeminárium is ontja a termést, kék reverendás kispapok sétálgatnak a vár tövében s a hideg gránitoszlop is mintha melegebben beszélne szeretetrôl, áldozatról, vértanúságról. Ez a három lett a püspöki méltósággal öröksége. Püspöki jelmondata: ,,Crux firmat mitem, mitigat fortem'', csak a módját fejezte ki annak, hogyan kell a kereszt jegyében a szeretetet, áldozatot, a vértanúságot bátran s mégis szelíden gyakorolni. A püspök hivatása, munkaterülete olyan széleskörű, hogy az áttekinthetôség kedvéért célszerű e területeket külön fejezetekben csoportosítani. A pap A püspöki méltóság nemcsak a hierarchiában jelent magasabb joghatóságot, hanem a papi rendben is nagyobb ordót, speciális kegyelmekkel. A püspöki ordó még tökéletesebb elkötelezettséget jelent az oltár iránt, a Krisztussal való közösségnek még szorosabbra fonódását. Ezt fejezik ki a püspök speciális inszigniái, az imádságok, melyeket e jelvények, ruhák felvételekor imádkozik. Emellett az egyházi törvénykönyv is speciális kötelezettséget ró a püspökre az istentisztelet tisztaságának és méltóságának ellenôrzése tekintetében. Báró Apor Vilmos az oltár szolgálatát s ennek tökéletes külsô szépségét már a plébános legszentebb hivatásának ismerte. Az oltár és a templom karbantartása, a szentmise bemutatása, a szentségek kiszolgáltatása következtetni enged a lelkületre, mely a papot eltölti. ,,Ahol kincsetek vagyon, ott lesz szívetek is''. Apor Vilmos püspök szíve összefonódott az oltárral, a gyóntatószékkel, a templommal. Buzgó papi lelkülete páratlan művészi érzékkel párosult. Ahol megfordult, a templomot soha el nem kerülte. Rövid imádság után körülnézett az oltáron, a templomban, a sekrestyében. Ahol szépet talált, ujjongott, ha kivetni való volt, szelíden, lehetôleg négyszemközött a plébános tudomására hozta. Sohasem parancsolt, vagy elôzetesen barátságosan ne figyelmeztetett volna. A templomban a hangos szót, a tréfát nem tűrte. Az egyik vidéki templomot bejelentés nélkül látogatta meg. Amint a templomból kifelé tartott, lihegve berohan a derék kántor s hangosan bemutatkozik: Püspök vagyok (Püspök Antalnak hívták). Vilmos püspök csak az utcán mosolyogta el magát s csendesen odasúgta titkárának: ,,Ha nem lettünk volna a templomban, azt mondtam volna, hogy én is''. A funkciókat nemcsak személyesen végezte hihetetlen összeszedettséggel, az elôírások szigorú betartásával, hanem másoktól is megkövetelte. Nem egyszer személyesen vezette a székesegyházi asszisztenciapróbákat, hogy az ünnepi istentisztelet mindenben szép és felemelô legyen. Vasárnaponként vagy a hívek között vagy a kóruson foglalt helyet, hogy a kispapok liturgikus mozdulatait figyelje. Ahol hibát észlelt, azonnal a spirituális tudomására hozta. Akik nem ismerték, kicsinyességnek minôsíthették. De a mód, ahogyan a legkisebb hibákat is korrigálta, helyesbíteni akarta, olyan kedves volt, hogy szelíd tanácsait mindenki örömmel fogadta. Mindenki tudta, hogy nem kritikáról van szó, hanem jó szándékú atyai irányításról. Funkcióiban éppenúgy, mint egész életében percnyi pontosság jellemezte. Ha bérmaútra ment, úgy osztotta be idejét, hogy negyedórát esetleges defektekre szánt, nehogy váratlan hiba miatt késôn érkezzék. Ha úgy fordult, hogy elôbb érkezett volna, megállította kocsiját a falu határában s addig várt, míg a kitűzött idôre érkezhetett. A pontosságot papjaitól is megkívánta. Hogy az úgynevezett távbeszélôket a kijelölt idô megtartására szoktassa, órát szereltetett a szószékre. Ha a szónok ezek után sem hagyta abba, jelt adatott a sekrestyéssel, a szónokot pedig élôszóval a pontosság erényére figyelmeztette. Ugyanilyen kényes volt az istentiszteletek pontos kezdésére is. Elve volt, hogy a pap a hívekért van s a megvárakoztatás sértés. Súlyt helyezett arra, hogy nagyobb helyeken mindég legyen gyóntató a gyóntatószékben. Ebben mint püspök is jó példával járt elô s meghatározott idôben mindég pontosan megjelent székesegyházi gyóntatószékében. A püspök viszonya a papsághoz A püspök viszonya a papsághoz sokféle lehet. Voltak akik ,,in virga ferrea'' kormányozták egyházmegyéjüket, akiknél a fegyelem volt a legfôbb norma. Az egyik fôpap temetésén az illetô egyházmegye papjai a jelenvolt püspökök között utódot szemeltek ki maguknak. Amikor e sorok írójától Vilmos püspök felôl érdeklôdtek, külön hozzátették: imádságos ember-e? Igenlô válaszra azt mondották, akkor jó lesz, mert a fegyelembôl már elég volt. Voltak olyanok is, akik jámborságukban odáig mentek, hogy elzárkóztak papjaiktól, csak kivételesen fogadták ôket s mindent rábíztak az aulára. Vilmos püspök csodálatos harmóniában egyesítette a fegyelmezés tehetségét a jóság és szelídség, az atyai jóakarat adományával. Papjairól külön kartotékot fektetett fel, melyre minden látogatást s szerzett benyomást feljegyzett. Év végén pontosan tudta, ki hányszor járt nála, mik a problémái, milyen benyomást tett rá. Elvárta papjaitól, hogy évenként legalább egyszer személyesen megjelenjenek elôtte. Ha nem volt komoly ügyük, megkívánta, hogy tisztelgô látogatást tegyenek. Ha valaki ezt elmulasztotta, magánlevélben szeretettel meghívta rövid látogatásra s ebédre. Ez elôl senki sem tudott kitérni. A beszélgetés nem okozott gondot senkinek, mert olyan közvetlenséggel tudott bánni az emberekkel, hogy a feszélyezettség néhány perc alatt felengedett s mindenki otthon érezte magát. Papjait a nap minden órájában bejelentés nélkül fogadta. Az aulának tilos volt bárkit is visszatartani, vagy a jövetelének célja felöl kikérdezni. A püspök és a papság között semmiféle korlátot nem tűrt. A papi látogatók mindég hivatalosak voltak asztalához. Ha valaki a meghívás elôl ki akart térni, megkérdezte, mikor megy a vonatja. Ilyen esetben vagy korábban kezdette az ebédet vagy autóját bocsájtotta rendelkezésére, hogy az ebéd miatt senki el ne késse a vonatját. Közvetlenségének, szeretetreméltóságának híre hamar az egész egyházmegyét bejárta. Rövid idô múlva olyanok is jöttek a Püspökvárba, akik hosszú évek óta nem jártak püspöknél. Külön gondja volt arra, hogy a városba jövô papságnak papi helyen legyen megszállási lehetôsége. A szemináriumban külön vendégszobákat rendeztetett be erre a célra, a Püspökvár vendégszobáit is mindég készséggel rendelkezésre bocsájtotta. Ahol több száz pap dolgozik, természetesen nézeteltérések, hibák, emberi gyarlóságok is elôfordulnak. Vilmos püspök ezeknek orvoslásában páratlan bölcsességet, s jóságot tanúsított s csodálatos eredményeket ért el. Ha valaki ellen valami panasz merült fel, az illetôt személyesen meghallgatta. Ezt olyan finoman tette, hogy a további hivatalos vizsgálatra a legritkább esetben volt szükség. Ahol hibával találkozott, ott idôt adott a javulásra. Amikor pedig valamelyik papja, akinek magatartását egyben-másban kifogásolta, négyszemközt adott utasításait végrehajtatta, nem mulasztotta el, hogy hamarosan személyesen meg ne látogassa, s ezzel nagyrabecsülésének s fôpásztori szeretetének jelét ne adja. Ahol a jó szó nem használt, ott kemény is tudott lenni. Szeretete és meleg papi szíve megóvta attól, hogy egy-két esettôl eltekintve keménységet legyen kénytelen alkalmazni. Kivételes szeretet fűzte ôt a kispapokhoz. Lelki, szellemi és fizikai jólétük atyai gondoskodásának tárgya volt. Nemcsak csoportosan látogatta meg ôket s tartott nekik elôadásokat, egyenként is rendszeresen érintkezett velük. Felváltva ministráltak neki, vasárnaponként pedig egy-kettôt meghívott ebédre. Ebéd elôtt külön- külön elbeszélgetett velük, ebéd után újból magához hivatta ôket, hogy az elkövetett szépséghibákat velük megbeszélje. A lelkileg megalapozott, szellemileg képzett fiatal generációt külsôleg is úgy akarta csiszolni, hogy az élet minden fordulatában feltalálja magát s megállja a helyét. Püspök és hívek A püspök általában keveset érintkezik közvetlenül a hívekkel. Bérmautak, templom- és harangszentelések vagy hasonló alkalmak inkább ünnepi megnyilvánulások, mint személyes érintkezések szoktak lenni. A püspöki palotákba egyszerű falusi népünk a legritkább esetben látogatott el, s ha tette is, rendszerint megakadt az irodaigazgatónál, vagy a püspöki titkárnál. Nem is kívánt tovább jutni, mert a püspököt emberfeletti méltóságként tisztelte. Vilmos püspök ezen a téren is egészen szokatlan eredményeket ért el. Ha végigsétált a falun, mindenki számára volt egy-egy jó szava, bíztató mosolya. Itt-ott megállt, elbeszélgetett az emberekkel, megsimogatta a kicsinyeket, megáldotta ôket s szentképet adott nekik. Értette a nép nyelvét, ismerte minden gondját-baját. Földesúri mivoltát is teljesen áthatotta fôpapi hivatása. Az alkalmazottakat nem alantasokként kezelte, hanem munkatársakként. Meglátogatta a legegyszerűbb cselédeket s ha a lakások körül hibát észlelt, személyesen utasította az intézôt ezek kiküszöbölésére. A cselédasszonyoknak nagyobb bizalmuk volt hozzá, mint az intézôhöz s nem egyszer tôle kérték a konyha vagy lakás célszerűbb átalakítását, a falak víztelenítését stb. Kérésüket sohasem utasította vissza. Ha megjelent a majorokban, a családok mindjárt összesereglettek az udvarban, hogy köszöntsék. Különös gondja volt az idénymunkásokra. Csinos lakásokat építtetett számukra, külön a családosoknak s külön-külön a két nembeli ifjúságnak. A lakásokhoz zuhanyfürdôt készíttetett. A férjes asszonyoknak szombat délután fizetett szabadidôt engedélyezett, hogy ne vasárnap kelljen ruhájukat tisztítaniuk, javítaniuk. Elvárta viszont, hogy vasárnap mind megjelenjenek a szentmisén. A majorokban lévô kápolnákat helyreállíttatta s rendszeres szentmisérôl gondoskodott. Nyáron, amikor szanyi nyaralójában tartózkodott, felváltva látogatta a majorokat s maga misézett, tartott szentbeszédet s gyóntatta a munkásokat. A vasárnapi munkaszünet megtartása felett szigorúan ôrködött. A gazdatiszteknek a vallási élet terén is jó példával kellett elôjárniok. Püspöki palotájába is minden rangú hívônek szabad bejárása volt. Az aulának joga volt ugyan a látogatóktól megkérdezni jövetelüknek célját, de visszatartania a püspöktôl senkit sem volt szabad elôzetes hozzájárulása nélkül. Ez csak akkor fordult elô, ha közismert szélhámos jelentkezett. Ezeknek is legszívesebben maga mondta meg véleményét. Elôszobája mindég telve volt emberekkel. A legegyszerűbb, sokszor reménytelen dolgokban is a legnagyobb jóindulattal segített. Ha megbízhatósági bizonyítvány, ajánlólevél kellett, azonnal leült mrógépéhez, sajátkezűleg megírta a kért levelet s kedves mosollyal átadta a kérelmezônek. Ettôl a szokásától csak akkor tért el, ha az illetôt nem ismerte, vagy pedig nem találta megbízhatónak. Ilyen esetben a titkárhoz küldte, aki már tudta, hogy kivizsgálandó esetrôl van szó. Ha az információ kedvezô volt, az ügyet azonnal elintéztette. Rengeteg levelezését sajátkezűleg intézte. Ebéd után leült írógépéhez s rendszerint két-három órán át gépelt. Nem hagyott levelet megválaszolatlanul. Ha nem tudott kedvezô választ adni, akkor is mindég talált megnyugtató, vigasztaló szavakat. A hívekkel való érintkezésben utolérhetetlen volt. Amikor jellegzetesen begyűrt nagy kalapjával, kívülrôl nyaka köré csavart barna sáljával, télen pedig a nyakán lógó muffjával megjelent gyalogszerrel vagy fogatán az utcán, az emberek örömmel emelték meg elôtte kalapjukat, ô pedig -- nem egyszer megelôzve ôket -- mindég derűs mosollyal viszonozta. Mivel sétáját is mindég meghatározott idôben végezte s rendszerint a város határában fekvô püspöki erdôbe vezette, az út mentén már sorfalat álltak a gyermekek s cserkészmódra ujjukat fenntartva, nagy üdvrivalgással köszöntötték. Nem egyszer leszállt közéjük, cukrot vagy szentképet adott nekik, kissé elbeszélgetett velük. A gyermekek révén a legszegényebb munkásnegyedek lakósainak szívébe lopta magát. Természetes, hogy nem egyszer ki is használták közvetlenségét és jóságát. Bôkezűségét és szeretetét mindenféle ürüggyel próbálták kihasználni. Mikor az aulában már jól ismert részegeseket, naplopókat is fogadott, irodaigazgatója arra kérte, hogy ezeknek ne adjon semmit, hiszen úgyis megisszák, elherdálják, ne is fogadja ôket, majd az iroda elintézi ügyüket. Vilmos püspök az ô javukra is talált mentséget. ,,Talán mi is ilyenekké lettünk volna -- mondotta -- ha olyan körülmények közé kerültünk volna, mint ôk''. ,,Nem az ô kedvéért adok, -- mondotta máskor -- gyermekein akarok segíteni, akik ártatlanok''. Milyen gyermekded lelkületre vall, amikor a megajándékozott méltatlan koldustól azt kéri, hogy az irodában ne mondja meg, hogy kapott valamit! Érezte, hogy általános emberi megítélés szerint érdemtelent jutalmazott. De nem tudta magát rászánni arra, hogy bárkit is üres kézzel utasítson el. Miként késôbb megindokolta, két szempont vezette: elôször, jósággal többet lehet javítani, mint keménységgel, másodszor: inkább adjon 99 méltatlannak, semhogy egyet elutasítson, aki igazán méltó volt az irgalmas szeretetre. A szociális püspök A békebeli magyar püspöktôl szociális vonatkozásban kettôt várt a világ: 1) szociális lelkületet, a szociális elveknek hirdetését, 2) földesúri mivoltából kifolyólag szociális tetteket. Az elvek és a lelkület komolyságának próbáját a tettek képezték. Vilmos püspök a szociális igazságot nemcsak hirdette, hanem élte is. A mostoha külsô körülményeknek, a háborúnak terhére kell írni, hogy ez a gazdag, nagyvonalú lélek nem tudott olyan tettekben kivirágozni, melyek új korszakot jelentettek volna nemcsak a gyôri egyházmegye, hanem az egész magyar katolicizmus történetében. Az Egyház és a munkásság közös tragédiájának érezte a munkásosztály eltávolodását az Anyaszentegyháztól. Minden tôle telhetôt elkövetett, hogy ezen a bajon segítsen. Elôször lelkileg próbált közel férkôzni a munkásság szívéhez, bizalmat akart ébreszteni benne Krisztus és az Egyház iránt. Végiglátogatta az egyházmegye területén fekvô gyárakat, ipartelepeket, közvetlenül elbeszélgetett a munkásokkal helyzetükrôl. Külön papot rendelt ki a gyártelepek ifjúságának gondozására. Személyesen résztvett szórakozásaikon, játékaikon, s nem kis összeget fordított ezeknek fedezésére. A püspöki kar megbízásából ô volt az ifjúmunkás szervezeteknek országos védôje s legfôbb egyházi irányítója. Gyönyörű terveket szôtt modern tanoncotthonok építésére Gyôrött és Tatabányán a szaléziak vezetése alatt. Miért nem fogott neki mindjárt az építésnek, mondhatná valaki? Hiszen nagy birtok felett rendelkezett s csak egy szavába került volna! Kevesen tudják azt, hogy minden magyar püspök a régi világban nagy teherrel, adóssággal vette át javadalmát. A fôpapi örökösödés szabályai szerint a püspöki javadalom teljes felszerelése az elôd személyi tulajdonát, következôleg hagyatékát képezte. A püspök halála után a javadalom teljes élô és holt felszerelését egy miniszteri bizottság felértékelte s értékét három részre osztotta: az államkincstár, az Egyház és a rokonság részére. Az új javadalmasnak ezt az összeget ki kellett fizetnie, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy három-négy évig mást sem csinált, mint adósságot törlesztett. Ilyen körülmények között az új püspök keze meg volt kötve s nagy vagyona mellett sem gondolhatott komoly alkotásokra. Vilmos püspök ennek a visszás helyzetnek véget akart vetni. A kormánytól az államkincstár javára befizetett összeggel megváltotta a szabad végrendelkezés jogát s ezzel lehetôséget kapott a javadalom felszerelésének szándékai szerint való felhasználására. Az egész felszerelést végrendeletileg a mindenkori gyôri püspökre hagyta, azzal a kötelezettséggel, hogy ennek fejében évenként az egyházmegye gyárvárosaiban és ipartelepein házakat építsenek a munkások számára. Ugyanígy kötelességévé kívánta tenni a mindenkori gyôri püspöknek, hogy a fundus instructusként kapott felszerelés fejében évenként a szegény egyházközségeket templom- és plébániaépítésben rendszeresen segítse. Ez utóbbit személyesen is gyakorolta már s évenként körülbelül négy új plébániának megfelelô összeget szánt erre. Ezekkel az intézkedésekkel lehetôvé kívánta tenni a legkülönbözôbb terhekkel megrótt s a legváltozatosabb módon megkötött egyházi birtoknak az eredeti egyházi és szociális célokra való felhasználását. Nemes elgondolásai már nem valósulhattak meg, mert a háború nyomában támadt világ nemcsak ôt vitte a sírba, hanem az Egyház birtokállományát s nagy szociális lehetôségeit is. Az üldözöttek apostola Vilmos püspök egyénisége a nehézségekben, a küzdelmekben bontakozott ki igazi nagyságában. A jóság és szeretet embere a végsôkig harcolt, ha elvekrôl volt szó. Nem ismert méltóságot, hatalmat, mely megfélemlíthette volna: kilátástalanul, meg nem értve s sokszor támadva fáradhatatlanul küzdött hitéért, meggyôzôdéséért, melyet semmi földi hatalomnak nem volt hajlandó alárendelni. A háború utolsó évei számára is a harcnak esztendei voltak az igazságért, az emberi méltóságért, a szabadságért. Ha évék távlatából e küzdelmes idôket emlékezetünkbe idézzük, nem Vilmos püspök harciasságának akarunk emléket állítani, -- ez ellenkeznék lelkületével -- hanem annak a kristálytiszta látásnak s egy fertôzött világgal szemben való önfeláldozó, bátor kiállásnak akarunk hódolni, mely szenvedélyessége mellett is mindég elvi síkon maradt és amelynek még ellenfeleitôl is megcsodált alapvonása a lovagiasság és tárgyilagosság volt. Amikor Vilmos püspök 1941-ben a püspöki székét elfoglalta, a magyar törvényhozás, az egész közélet az egyre fokozódó német nyomás alatt mindinkább jobbra tolódott. Az eleinte hangoztatott gazdasági indokok nyílt faji gyűlöletté s gyakorlati faji üldözéssé fajultak. A magyarországi katolikus egyház, a püspöki kar mindent elkövetett, hogy ennek a fejlôdésnek útját állja. Amikor az általános emberi szabadságjogokra, Isten törvényeire való hivatkozás eredménytelen maradt, a püspöki kar az Egyház szentségeinek védelmében vette fel a harcot a faji gyűlölet ellen. Amíg az ország függetlensége némileg is fennállt, sikerült is olyan megszorításokat elérni a törvényhozásban, melyek bô alkalmat adtak a faji törvények gyakorlati enyhítésére. Hogy ezt a célt a püspöki kar minél eredményesebben szolgálhassa, megalakította a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, a zsidó származású megkeresztelkedettek védelmi szervét. Ennek legfôbb irányításával a püspöki kar gróf Zichy Gyula kalocsai érsek halála után Vilmos püspököt bízta meg. Vilmos püspöknek szívügye volt e megbízatás, mert lelke mélyébôl átérezte a faji gyűlöletnek embertelenségét és kereszténytelenségét. Tevékenységét nem korlátozta a katolikus hívekre: a protestánsok és meg nem kereszteltek egyaránt gondját képezték. Érintkezésbe lépett a nem katolikus érdekvédelmi szervekkel, magával a Zsidó Tanáccsal. Velük együtt tárgyalt, járt minisztériumtól minisztériumig, kért és követelt, korholt és tiltakozott. Állásra, vallásra való tekintet nélkül, csak egyért küzdött: minél több embert megmenteni a lelki és fizikai pusztulástól. Az általa kieszközölt mentesítéseknek se szeri se száma s hogy Budapest s az oda menekült sokezres zsidóság elkerülte a pusztulást, azt elsôsorban az ô fáradhatatlan és hôsies küzdelmének köszönhetô. Amikor a németek elözönlötték az országot, a törvényes védelem egyre nehezebbé, majd egészen lehetetlenné vált. A Gestapo csak az erôszakot ismerte, érvek, jog és erkölcs ismeretlen fogalmak voltak elôtte. Vilmos püspök a nyílt erôszakra nyílt kiállással kívánt válaszolni: személyesen és levélben kérte, sürgette a hercegprímást, hogy az Egyház nevében a püspöki kar ünnepélyesen ítélje el a faji üldözést s egyúttal forduljon a világ közvéleményéhez. A körlevél valóban el is készült, a nap ki volt tűzve, amikor a kormány az Egyház lépésének súlyától indíttatva tárgyalást kért a püspöki kartól. A gerecsei tárgyaláson Vilmos püspök is résztvett. Miután a kormány megígérte, hogy a deportálásokat beszűnteti, a körlevél felolvasása Vilmos püspök nagy bánatára elmaradt s különösen akkor szomorította el mélyen a körlevél közzétételének elhalasztása, amikor a kormány ünnepélyes ígérete ellenére néhány nap múlva folytatta a deportálást. Az egyetemes érdek mellett külön gondját képezte saját székvárosának sorsa. A jó viszony, mely a helyi hatóságokhoz fűzte, reményt keltett benne, hogy legalább Gyôrött emberséges megoldást sikerül elérnie. 1944 Pünkösd ünnepén éppen a székesegyházba indult, amikor az újság nagy címbetűkkel hozta a gyôri gettó felállításának hírét. Vilmos püspök tervezett ünnepi beszéde elmaradt. Helyette olyan magávalragadó hévvel, meggyôzôdéssel, tôle szokatlan élés hangon ítélte el a magát kereszténynek valló kormányzatot, a faji gyűlöletet, az embertelenséget, hogy a zsúfolt templom hívôserege lelkileg mélyen megrendült. Aggódva várták, mi lesz ennek folytatása. Vilmos püspök a funkció után hazatért, azonnal írógéphez ült, s Jaross belügyminiszternek levelet írt, melyben az újságközleményre hivatkozással követelte a gettó felállításának elejtését. Levelében rámutatott arra, hogy a tervezett megoldás mellett körülbelül 17 ember jut egy szobára. A minisztert tette felelôssé mindazért a betegségért, erkölcsi és anyagi kárért, mely ebbôl az embertelen intézkedésbôl származik. A levélre csak élôszóbeli üzenet jött: Jaross azt üzeni, hogyha nem tekintené Vilmos püspök egyházi méltóságát, internáltatná ôt. Vilmos püspök csak azt válaszolta: állok elébe! Utolsó reménysége a helyi hatóságokban volt. Személyesen ment az érdekeltekhez, akik eddig mindég kitüntetésnek vették, ha nála lehettek. Nagy pálfordulás fogadta: ôk is a gettó szükségességérôl beszéltek. Vilmos püspök alig tudott uralkodni magán. Amikor az illetô urat kioktatta a kereszténységrôl, ahová az magát tüntetôen számította eddig, kézfogás nélkül indult kifelé. A meglepett úr enyhíteni próbálta a helyzetet és megjegyezte: Megértem, hogy neked, mint püspöknek így kell gondolkodnod! Vilmos püspök ezt válaszolta: Ha Te katolikusnak tartod magad, akkor úgy kell gondolkodnod, ahogyan a katolikus püspök gondolkodik. Ha már nem sikerült a gettót megakadályozni, legalább lelki vigaszt próbált a szerencsétleneknek juttatni. Személyesen kereste fel oda zárt híveit, az illetékes plébános mellé külön lelkészt is rendelt s meghagyta nekik, hogy kövessenek el mindent a szenvedések enyhítése érdekében. Az emberi méltóságért vívott kemény harc csúcspontját a deportálásokkal érte el. Törvényes lehetôségek már nem álltak rendelkezésre. Úgy kellett cselekednie, ahogyan lehetett. A város közelében lévô Gyula-majorba titokban bort és élelmet szállíttatott, hogy a kiéhezett, agyongyötört emberek fájdalmát enyhítse. Az ott működô, nem hozzá tartozó gazdatisztet megkérte, hogy minden rendelkezésre álló élelmet osszon ki a deportáltak között, mindent megtérít neki. Akiknek bátorságuk és szerencséjük volt a sorból kilépni, rendszerint hozzá menekültek. Külön szobákat tartott fenn e célra. Esténkint megjelent a nunciatura autója s ezzel visszaszállította ôket Budapestre. Ha erre nem volt alkalom, a püspöki majorokban rejtette el ôket. A sok közül csak egy nevet említek: Szekfű Gyula, zsidó származású feleségével, a püspökség szanyi kastélyában talált menedéket. Külön kell szólni a gyôri gettó felszámolásáról. Amikor híre jött, hogy ennek lakóit is deportálják, engedélyt kért a belügyminisztertôl, hogy személyesen megjelenhessen a gettóban. A belügyminiszter az engedélyt olyan formában adta meg, hogy egy kijelölt pap bemehet, de maga a püspök nem. Alighogy ez a hír megérkezett, a rendôrség értesítette ôt, hogy a Gestapo a papot sem engedi be. Gondolkodás nélkül vette kalapját s irodaigazgatója kíséretében elment a Gestapo gyôri fôhadiszállására. Két fiatal tiszt fogadta s közölte vele a Führer utasítását, mely szerint a gettóba pap nem léphet be. Vilmos püspök csak azt kérte a két tiszttôl, mondják meg a Führernek az ô üzenetét: Az Isten törvényei a Führert is kötelezik, Isten és a világ ítélôszéke elôtt felelni fog! Hazaérve azonnal táviratozott a belügyminiszternek, hogy a Gestapo megakadályozza engedélyének végrehajtását. A belügyminiszter újból engedélyt adott egy pap részére. A püspök saját autóját bocsájtotta rendelkezésére s azzal küldte ôt a gettó elé. Három óra hosszat várakoztatták a papot, mire közölték vele, hogy Baky államtitkár a belügyminiszter rendeletét megváltoztatva nem engedi be a papot. Így dolgavégzetlenül kellett visszatérnie. Nem érdektelen annak feljegyzése sem, hogy papjait s általuk az egyházi intézményeket, a legszigorúbban utasította, hogy a kormány által felajánlott zsidó eredetű vagyontárgyakat el nem fogadhatnak. Bár minden erejét, tekintélyét latba vetette, hogy az üldözötteket védje s mentse, lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy a vallás, a katolikus meggyôzôdés ne alacsonyítassék le egyszerű mentôdeszkává. Szigorú rendelkezést bocsájtott ki, mely a keresztség kiszolgáltatását alapos elôkészületekhez kötötte. Ennek idôtartamát hat hónapban állapította meg. Sokkal többre becsülte azt, aki megmaradt hitében, mint azokat, akik számításból kereszténységet színleltek. Ha segítésrôl volt szó, amúgysem kérdezte sohasem, ki milyen hiten él, legfeljebb akkor érdeklôdött ez iránt, ha ez a segítés módját megkönnyítette. Akkor is, ma is sokan kérdezték s egyre kérdezik: érdemes volt-e magát exponálni, nem egyszer életét, szabadságát kockára tenni? Vilmos püspöknek gyakran szemére vetették, hogy ,,zsidó-barát'' s magatartása még jóhiszemű keresztények elôtt is túlzottnak tűnt. Csak kevesen láttak bele igazán lelkébe, kristálytiszta szívébe, mely felülemelkedett elôítéleteken, általánosításokon és a faji és nemzetiségi keretek mögött mindég az egyént, az embert kereste és szolgálta. Küzdelme nem egy fajnak szólt: az embert, az Isten képmását, a halhatatlan emberi lelket és ennek istenadta jogait védte. Tudta, hogy ahol ezek az alapok meglazulnak, ott nincs megállás, ott a gyűlölet, az elnyomás átterjed más fajokra, nemzetiségekre, ott megszűnik az ember méltósága. Az emberi együttélés alapjait védte, amikor saját szabadságát kockáztatta az üldözöttekért, amikor gátat akart vetni az emberi jogok megsemmisítésének. A szenvedélyek elhomályosítják a tiszta látást, ma éppenúgy, mint akkor. Vilmos püspök szeme a jövôbe látott: aggódó lélekkel szokta mondani: aki szelet vet, vihart arat! Nem sok idôbe tellett s a hatalom akkori birtokosai, miután befejezték kegyetlen művüket, hozzá fordultak, hogy fegyvertársat találjanak benne a jog, az emberi méltóság védelmében az orosz hadsereg garázdálkodásai ellen. Akik olyan keményszívűek voltak, most az irgalmas szamaritánus szerepében jöttek, akik szemrebbenés nélkül nézték százak és ezrek gyötrelmes kimúlását, most az emberi méltóság védelmezôivé léptek elô. Vilmos püspök most sem mondott nemet: együtt dolgozott megalázóival, vállalta a bűnös rendszerrel való kooperálás vádját -- ugyancsak a halhatatlan lélek, Isten törvényei és az ember jogai védelmében. Öttagú papi bizottságot küldött ki a kormánybizottság mellé, az orosz katonák által véghezvitt embertelenségek megállapítására. Borzalommal olvasta a kapott jelentéseket, mert az állatiasságnak s az emberi elvadulásnak eddig elképzelhetetlen példáit kellet látnia. Örökké optimista, idealista lelkülete ettôl kezdve némileg kétkedôvé vált, mert az események mögött olyan lelket kellett látnia, mely nem sok reménnyel kecsegtetett a várva-várt békére! Befejezô közlemény A tragédia rohamléptekkel közeledik. Köröskörül égô falvak, az ágyúszó nappal is tisztán hallatszik már. A püspök autóját a fôispán már korábban ,,megmentette'' s most két géppisztolyos pártszolgálatos bejelentés nélkül kedvenc fogatát viszi. Nem az anyagi érték pusztulása fáj neki, az elbánás barbár módja szomorítja el. SS katonák teherautókra rakják a maradék bort, a sertéseket, mintha minden az övék volna. Az új világ moraja egyre közeledik. Az ágyuk már az ôsi vár hatalmas falait döngetik, a hidak robbanása alapjaiban rengeti az évszázados bástyákat, a csonkatorony gránátoktól tépetten mutatja vérzô sebeit a szenvedô város felé. Nagyszerda. Délután 3 óra. Máskor az ,,officium tenebrarum'' ideje. A gyertyák helyett ma az egész templom áll lángokban. Mire Jeremiás siralmai elhangzanának, a torony aranyló keresztje a mélybe zuhan. Milyen igazi ,,officium tenebrarum'' ez a mai! Vilmos püspök megrendülten borul az óvóhely pihenôjére, s keservesen siratja jegyesét, székesegyházát. Vele együtt ezrek és ezrek mondják ma szívbôl a Misereret! De nincs idô még az imádságra sem: már itt állnak az új világ katonái. Géppisztolyok, revolverek szegezôdnek a melleknek, értelmetlen kiabálásokra a kezek magasba lendülnek s kezdôdik a szakadatlan motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Éjjel-nappal személyesen ôrt áll az ajtóban. Már öt-hat zsebórát -- külön e célra vette -- leadott, de mindég újak jönnek, követelôznek s géppisztollyal handabandáznak. A püspök türelme határtalan: jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól. A percek hosszú óráknak tűnnek, lassan, igen lassan múlik az idô. Alighogy hajnalodik, Vilmos püspök misére készül. Nagycsütörtök. Az utolsó vacsora napja. Vilmos püspök utolsó szentmiséje a pincében. Megrendítô s mégis boldog percek, az Olajfák hegye s a katakombák hangulata! S mégis, mintha mindenki Húsvétról álmodnék... Keserves, küzdelmes éjszakának vet véget a Nagypéntek. A harci zaj egyre távolodik, csak néha-néha kattan a kertben még a géppisztoly, de a nyugalom csak nem akar visszatérni. Egymásután özönlenek a katonák, hol egyenként, hol csoportosan, fosztogatnak, követelôznek. Vilmos püspök állja a harcot: velük megy a pincébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget. Hol szelíd kérô szóval, hol elszánt kemény határozottsággal állja útjukat. A helyzet azonban egyre kilátástalanabb. Híre jön, hogy megérkezett a parancsnokság. Azonnal elküldi irodaigazgatóját a parancsnokhoz, kérve ôt, hogy adjon védelmet a katonák garázdálkodásai ellen. Ô tartotta vissza a népet a meneküléstôl s most saját házában kell a túlzottnak hitt hírek valódiságát átélnie. A parancsnok válasza hihetetlennek hangzik: ilyen célra nincsen katonája, egyébként, a katonák azt tehetik, ami nekik jól esik! Ugyanakkor követeli a nyilaskeresztes vezetôk névsorát s bujdosó németek kiadását. Amíg e párbeszéd tart, a katonák már valóban azt teszik, ami nekik jól esik: már kiszemelték áldozataikat. Elôször az összes nôket akarják munkára vinni, majd az összes férfiakat, Vilmos püspököt is beleértve. Elsô céljuk a férfiak és nôk elválasztása volt. Vilmos püspök mind a kettôt határozottan megtagadja. Idôs hölgyekbôl és férfiakból összeállítja a kért létszámot, akik hajlandók a kívánt munkát elvégezni. De öregek nem kellenek a katonáknak. Már több mint egy órája tart a küzdelem, a hangulat egyre feszültebb, géppisztolyokat szegeznek a püspöknek, de ô rettenthetetlen marad. Erre eltávolítják a lámpákat, csak a sarokban pislákol némi fény. A püspököt felhúzott géppisztollyal hajtják le a pincébe. Éppen akkor érkezik haza irodaigazgatója s vele együtt indul lefelé a lépcsôn. A püspök lelke háborog: nem érdekli, mit mondott a parancsnok. Csak egy pillanatig marad lent a pincében, s már indul is felfelé a lépcsôn. Halotti csend. Egy férfi kérleli a püspököt, ne exponálja magát annyira, mert még baj lesz belôle. Vilmos püspök gondolkodás nélkül válaszol: akiket rámbíztak, azokat minden körülmények között megvédem! Alig fejezte be szavát, amikor megszólal unokaöccse, gr. Pálffy Sándor: Vilmos bácsi, az almáspincében lévô hölgyeket se hagyják magukra. Még be sem fejezte szavait, éles sikoly hallatszik felülrôl: Vilmos bácsi, segítség! A katonák rátaláltak a lányok búvóhelyére s már húzták ôket kifelé. Vilmos püspök felrohan a lépcsôkön, felrántja a nagy csapóajtót s feltartott kezekkel, ,,Hinaus, Hinaus'' kiáltással ront az elôcsarnokba, ahol a katonák voltak. Pillanat műve az egész: felkattan a géppisztoly s Vilmos püspök hosszan elterül a kövezeten. Utána síri csend: a katonák eleresztették a lányokat s nyomtalanul eltűntek a sötétben. Vilmos püspök irodaigazgatójától támogatva felkel s saját lábán indul lefelé a pincébe. Délceg, fejedelmi alakja nem roskad meg, csak magas homlokán lecsorduló vér jelzi a tragédiát. Amíg a jelenlévô orvosok a fejlövés mellett kar- és súlyos haslövést is megállapítanak, Vilmos püspök szelíden csak azt suttogja: köszönöm Jézusom, hogy Nagypénteken szenvedhetek! Amikor pedig megtudja, hogy a lányok megmenekültek, boldogan mondja: érdemes volt! Lelke nem háborgott már, természetfeletti nyugalom töltötte el a szívét. A hordágyról még egyszer megáldotta övéit, fájdalmas pillantással vett búcsút szeretteitôl, s a nagyon szeretett öreg vártól. Útközben még megáldja a kíváncsiskodó katonákat. A kórházban gyertyafény mellett folyik az operáció: Vilmos püspök órái meg vannak számlálva. Az irodaigazgató másnap újból jelentkezik a parancsnoknál. Elôadja a tragédia lefolyását. A parancsnok szótlanul hallgat. Részvétnek, sajnálkozásnak semmi nyoma: nem érdekli mi a nevük a katonáknak, hogyan néztek ki, semmi szándéka nincsen az ügyet kivizsgálni. Azonnal a nyilaskeresztesekre s a németekre tereli a szót. Ez hát az új világ: ahol a hatalom birtokosainak minden szabad, ott nincs sérelem, ott a vizsgálat is felesleges. Vilmos püspök szelleme, imája azonban pótolta, amit az emberi részvétlenség, a lelki eldurvulás megtagadott: bár testileg távol, de lelkileg továbbra is ôrt állt övéinél. Amíg más óvóhelyeken orgiákat ült a gonoszság, a Püspökvár pincéibe visszaköltözött a csend és a nyugalom. Vilmos püspök erôi rohamosan fogytak. A fellépett hashártyagyulladás csak siettette a halált. Életerôs, szívós természete kemény küzdelmet vív a halállal: a kínok verítéke gyöngyözik homlokán, de zokszó nem hagyja el ajkát. Csak kezét nyújtja ki néha, mintha valamit kérne. Mellette virrasztó nôvére kérdésére azt válaszolja, hogy ezzel könnyít magán, amikor a szenvedés már-már kibírhatatlan. Amikor erôinek fogytát érzi, felveszi a betegek szentségeit, majd megrendítô szavakkal búcsúzik: Atyai szeretettel köszönti papjait s lelkükre köti, hogy hirdessék bátran az Evangéliumot. Imádkozik az Egyház ellenségeiért, akik elvakultságukban nem tudják mit cselekszenek. Könyörög a nemzetért, ennek vezetôiért. Alig fejezi be szavait: Szent István király! Könyörögj szegény magyarokért! -- lezárulnak szemei. Mindvégig tiszta öntudattal, a betöltött hivatás boldog érzésével, áldozatként halt meg. Húsvét hétfô hajnali 1 óra volt, amikor Vilmos püspök lelke elôtt megnyílt az ég. Mit láttak vajon szemei? Talán az Apokalipszis jelenetét, a Bárány diadalmenetét, s talán hallotta az éneket, melyet senki sem énekelhet, csak aki megváltatott a földtôl? Akik ôt ismertük, akik vele voltunk örömben s szomorúságban, dicsôségben és megalázottságban, mi hisszük, hogy angyali lelke a Bárány kíséretéhez csatlakozott s ,,követte öt, amerre csak ment'', mert ôróla is áll az Írás szava: ,,Ezek váltattak meg az emberek közül seregéül Istennek és a Báránynak. És szájukban nem találtaték hazugság, mert szeplôtelenül vannak Isten trónja elôtt'' (Apok. 14,4-5). Az utolsó út Vilmos püspök utolsó útja is épp oly rendkívüli, mint élete és halála. Néhány pap hordágyon hozta holttestét a Püspökvárba. Mégegyszer megpihen kedvenc kápolnájában: semmi pompa, dísz, csak egy szál gyertya ég mellette. A temetési menet csak néhány papból s hívôbôl áll: csendesen vonulnak a Karmeliták kriptája felé. A világ még nem vett tudomást a halálesetrôl, óvóhelyeken folyik még az élet, s akik látják a menetet, azokat nem érdekli. A Püspökvár udvarán lovasmutatványokat produkálnak a katonák s az ablakból harmonikaszó s vad üvöltések szolgáltatják a szomorú kísérô zenét. Az Írás szavára kell gondolnunk e pillanatban: ,,Beati mortui, qui in Domino moriuntur!''. Vilmos püspök nem térhetett meg székesegyházába, elôdei mellé, a Szűzanya kegyoltára alá; idegen fülkében nyugszik -- jobb idôkig. A szellem, amelyet ô képviselt, ma üldözött és elnyomott hazánkban. Az elnyomatás, a terror, mely ellen oly elszántan küzdött, ma nemcsak az élôket sújtja, hanem a holtakat is. A gyôri egyházmegye papsága és hívei méltó emléket állítottak Vilmos püspöknek: 120.000 forintos költséggel gyönyörű márvány síremléket készíttettek a székesegyház Szent László kápolnájában. Ide kívánta ôt ünnepélyes keretek között elhelyezni utódja. A temetés 1948. november 23-ra és 24-re volt kitűzve. Mindszenty József bíboros hercegprímással az élén az egész püspöki kar bejelentette részvételét. Vidékrôl, az ország minden részérôl a hívek ezrei készültek az utolsó tiszteletadásra. November 20- án, szombaton este 7 órakor váratlan fordulat történt. Papp Kálmán gyôri püspöknél megjelent Bali Zoltán gyôri fôispán, a belügyminisztérium rendészeti osztálya fônöke s a politikai rendôrség egy ezredese s átadta a gyôri polgármester írásbeli határozatát, mely Vilmos püspök exhumálását megtiltja. A belügyminiszteri osztályfônök a temetés azonnali lemondását követeli, telefon vagy táviratok utján s a püspököt teszi személyében felelôssé minden rendzavarásért. A temetés - - mondja -- sérti az ország bel- és külpolitikai érdekeit! Papp Kálmán püspök tiltakozik az Egyház szabadságának brutális megsértése ellen, kénytelen azonban meghajolni az erôszak elôtt. Tudomásukra hozza, hogy nyomtatvány útján értesíti a meghívottakat a temetés leállításáról, a telefonálást és táviratozást azonban nem vállalja magára. Ha szükségesnek látják, tegyék meg maguk. A Belügyminisztérium és a rendôrség valóban minden püspököt s az érdekelt plébánosokat még aznap, illetve éjjel értesíti a temetés elmaradásáról. Ugyanakkor 200 rendôrt vezényel erôsítésül Gyôrbe, mozgósítja a tűzoltóságot, a Karmeliták temploma és a székesegyház felé vezetô utakat barikádokkal zárja el, s hogy igazi szándékát némileg leplezze, az úttest aszfaltját feltöreti, mintha valóban útjavítás folyna. Egész éjjel titkos rendôrök állják körül a templomokat, lovasrendôrök cirkálnak, nehogy a ,,fekete reakció'' a holttestet ellopja! Ugyanakkor a Gyôrbe induló vonatokról leszállítják az utasokat, akik utazásuk célját nem tudják igazolni. De nemcsak a temetés veszélyezteti a népi demokráciát: Vilmos püspök halotti emlékképe is ,,sérti az ország bel- és külpolitikai érdekeit''. A politikai rendôrség megtiltja az emlékkép kinyomtatását, sôt a szarkofág fényképének terjesztését is. A vértanúsággal megkezdôdött Vilmos püspök új élete, nemcsak a természetfeletti világban, hanem a földön is, az Anyaszentegyház kebelében. Boldoggáavatási pere már megindult. Vilmos püspök! Az erôszak, az idegen zsarnokság megakadályozhatta, hogy ünnepi menetben rójuk le tiszteletünket s helyezzünk el leánymentô szent királyunk, Szent László mellé. De hiába emel a terror barikádokat, szellemed utat tört a rendôrkordonokon, feltört utakon át, s néped ma jobban szívébe zár, mint valaha. Erôs a hitünk s szilárd a reményünk, hogy porlandó testedet is kiemelhetjük még a névtelen fülkébôl s diadalmas menetben hordozhatjuk még székvárosod utcáin! Ehhez kérjük a nehéz, sokszor reménytelennek látszó küzdelmes idôkben közbenjárásodat! S ha öt év távlatából emlékedet idézzük, zárószónak hadd írjuk ide saját szavadat: Érdemes volt! Valóban: így érdemes élni! ======================================================================== Magyar sors. Tomek Vince: Megemlékezés Apor püspökrôl Függelék (Katolikus Szemle) Megjelent a Katolikus Szemle 1955., 2. számának 82-83. oldalán. Tartalmazza a könyv 108. lábjegyzetének utalását. Április 2-án volt tizedik évfordulója báró Apor Vilmos gyôri megyéspüspök vértanúhalálának. Ez alkalommal a római magyarok gyászmisén vettek részt, amelyen megjelent J. Gawlina lengyel és V. Padolskis litván püspök, A. C. Ferrero di Cavallerleone olasz tábori püspök, valamint a vatikáni szolgálat, a diplomáciai testület és a Máltai Lovagrend több tagja. Jelen volt a mártír-püspök testvére, báró Apor Gábor volt szentszéki követ is. Tomek Vince, a Piarista-rend generálisa a következô beszédben emlékezett meg Apor püspök vértanúságáról: * * * Kedves Testvéreim! Erre a szentmisére azért jöttünk össze, hogy az élet és a halál Urának hálát adjunk egy nagyon épületes halálért. A jó halál az Úristennek nagy ajándéka és általában értékes életnek jutalma. A szentek halála meg külön nagy érték: a Zsoltáros szavai szerint: ,,pretiosa in conspectu Domini mors sanctorum ejus'' (115,15). De az a halál, amellyel valaki a hitért vagy a felebarátért ontja vérét, még különösebb módon ,,drágalátos'' Isten és emberek elôtt. Hogy a halál, amelyért ma hálát adunk, egy szentnek vagy vértanúnak halála-e, azt majd hivatalosan eldönti az Egyház a már megindított szenttéavatási per végén. Annyi azonban már most is bizonyos, hogy Isten Szolgájának, báró Apor Vilmos gyôri püspöknek halála, amely pontosan ma tíz éve következett be, egy jópásztornak és egy hôsnek drámai halála volt. A dráma elsô felvonása 1945 Nagypéntek este zajlott le. Azon a Nagypénteken a Püspök nem végezhette el az Úr Krisztus halála emlékét idézô, megható szertartást, mert székesegyháza az orosz bevonulás napján, azaz Nagyszerdán, a tűz martaléka lett. E feledhetetlen szertartásban nem énekelhette a szívhez szóló imádságot papságáért és népéért: ,,pro confessoribus, virginibus, viduis et pro omni populo sancto Dei'', viszont még az eddiginél is hôsibb módon védte az orosz katonák erôszakosságával szemben a palotája pincéjébe menekült körülbelül háromszáz embert, papokat, hitvalló férfiakat, lelkiéletet élô asszonyokat és leányokat, szóval az Úristen hívô népét. Amikor figyelmeztették, hogy ebben a védelemben életével játszik, jópásztorként csak ezt mondotta: ,,Akik rám vannak bízva, azokat meg kell védenem.'' Ez a hôsi védelem akkor vált emberfelettivé, amikor a katonák a primitív emberek szenvedélyével az óvóhelyen tartózkodó nôket követelték a Püspöktôl. Noha ismételten mellének szegezték a fegyvert, a kérés teljesítését mindig el bírta hárítani. Ebben a lehetetlen helyzetben hiába kérte az orosz parancsnok védelmét: ilyen védelemre katonái ellen nem volt katonája. Ez állandó viaskodás közben egyszer csak nôi sírás és sikoltozás hallatszik: a katonák felfedezték egy csoport leány búvóhelyét az óvóhelyen kívül s el akarták ôket hurcolni. A Püspök azonnal ott terem s erélyesen el akarja zavarni az erôszakoskodókat. De ebben a pillanatban az egyik katona elsüti géppisztolyát s a fejedelmi alakú Püspök véresen terül el a kövezeten. Ez Nagypénteken este 7-8 között történt. A leányok megmenekültek, a katonák megfutamodtak, a Püspök pedig felállott s a segítségére sietô Irodaigazgatója csak azt a suttogást hallja Püspökétôl: ,,Köszönöm Jézusom, hogy Nagypénteken szenvedhetek.'' A dráma második felvonása azután következett. Saját lábán s Irodaigazgatója karján eljutott az óvóhelyen lévô pihenôhelyére. Az elhívott orvosok mindjárt megállapították, hogy a géppisztoly a Püspök homlokát, jobbkarját és hasát sebezte meg s javasolták a kórházba való azonnali szállítását. A Püspök készülôdés közben csak arról érdeklôdött, mi van védenceivel s amikor megtudta, hogy vére árán a leányok megmenekültek, csak azt rebegte: ,,Érdemes volt...''. Este fél 9 tájban hordágyáról megáldotta övéit s ugyanezt tette az orosz katonákkal, amikor az utcán megállították a menetet, de látva a sebesültet továbbálltak. A kórházban még az éjjel megoperálták -- két kis petróleumlámpa világa mellett. Azután két kínos nap következett: Nagyszombat és Húsvétvasárnap. A Püspök erôs szervezete kemény küzdelmet vívott a bajjal. Megsebzett homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, láthatólag nagyon sokat szenvedett, de panaszszó el nem hagyta ajkát. Állandóan imádkozott. És szenvedése és imája megmentette Isten népét. Amíg másutt mindenütt diadalmaskodott a gonoszság, a püspökúr pincéjében Nagypéntek este óta a Püspök áldozata révén senkinek sem esett baja... De be kellett következnie a harmadik felvonásnak is. Az orvosok Húsvétvasárnap este reménytelennek jelentették ki a beteg állapotát. A haslövés következtében hashártyagyulladás Iépett fel. Nincs mentség! A Püspök maga kéri a betegek szentségeit. Meggyónik, a legnagyobb áhítattal magához veszi a szent útravalót s felveszi a szentkenet szentségét. Azután búcsúüzenetet küld papságának. Csak egyet, de a leglényegesebbet, amire azután következô idôkben annyira szüksége lesz: hogy bátran hirdesse az evangéliumot. Majd hangosan imádkozik magarögtönözte imádságban. Imádkozik szeretett egyházmegyéjéért, imádkozik az Egyház ellenségeiért, imádkozik a nemzetért s imádkozik annak vezetôiért. Imádságát ezzel a könyörgéssel fejezi be: ,,Szent István király, könyörögj szegény magyarokért...!'' Ezek voltak utolsó szavai. Utána már csak lelke csendjében Urával, Istenével társalgott. Az apostolutód valószínűleg a nemzetek apostolának szavaira gondolt: ,,Én már áldozatként kiöntettem, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár már reám az igazság koszorúja...'' (2Tim 4,6-8). Ezután nemsokára Húsvétvasárnap és Húsvéthétfô között éjjel egy órakor, azaz 1945. április 2-án kilehelte szelíd és nagykoncepciójú lelkét. A dráma ezzel befejezôdött. Isten Szolgája akkor mindössze 53 éves volt. Április 4-én a legnagyobb csendben eltemették a gyôri karmeliták templomában. Most is ott várja a feltámadást, mert késôbb, amikor utódja a restaurált székesegyházába akarta eltemettetni, a kormányzat az átszállítást ,,az ország kül- és belpolitikai érdekei miatt'' megtiltotta. Mi, akik most itt együtt vagyunk, lelkünk egész mélyébôl hálát adunk az Úrnak ezért a halálért. Hisszük, hogy az Úr ezt a halált azért engedte meg, hogy ,,szegény magyaroknak'' ,,életük legyen, és minél több legyen'' (Jn 10,10). A mi nagy kérésünk az Úristenhez az, hogy a tertullianusi ,,semen est sanguis christianorum'' értelmében ennek a jópásztornak vére legyen az a mag, amely százszoros gyümölcsöt terem, és Apor Püspök nyomában Szűz Mária országában és Isten országában minél többen támadjanak olyanok, akik mint hôsök és mint apostolok teljes erejükkel védik kétezeréves keresztény erkölcsi örökségünket és akik, ha kell, e patrimoniumnak védelmében úgy tudják vérüket ontani, amint ezt Apor Püspök tette. Úgy legyen! Tomek Vince ======================================================================== A Dunántúl püspökeinek emlékirata (Mindszenty: Emlékirataim) Függelék Megjelent Mindszenty József: Emlékirataim című könyvének 39-42. oldalán. Vörösváry I. kiadása, Torontó, 1974. Tartalmazza a könyv 80. és 81. lábjegyzetének utalásait. Már sokszor volt a magyar történelem nagy válságokkal terhes, de minden elmúlt megpróbáltatásnál súlyosabban nehezedett nemzetünkre a második világháború végén kialakult helyzet. Mindig volt tôlünk jobbra is, balra is egy-egy nagyhatalom, amely sandán nézte a mi külön állami életünket. 1944-ben két elnyomó és embertelen rendszernek seregei, Hitleré és Sztáliné, érkeztek meg maradék földünkre, hogy itt vívják meg végsô csatáikat. Az egyik sereg lengyel mezôkrôl megverve vonult vissza s jött utána sietve a Kárpátokon át a másik. A magyar föld a világtörténelem két legvérengzôbb diktátorának hadszínterévé vált. Nem volt nyugtom s október második felében felmentem tájékozódni a fôvárosba. Utamon, menet és jövet, mindenfelé nagy rajokban érkezô menekültekkel találkozom. A történelmi Magyarország egész területérôl futnak és menekülnek az emberek a vörös hadsereg elôl. Mindenütt a vesztes háború roncsai: szétzilált csapatok, menekülô katonák, szekerek és gépkocsik. Budapesten megpróbáltam összehívatni a Felsôházat, hogy a rendkívül súlyos helyzetben megtárgyaljuk a lehetséges magatartást. De nem találtam egyetlen püspököt sem Budán; a felsôházi világi tagok pedig dermedten, egyik napról a másikra tengették életüket a náci megszállás és a nyilaskeresztes terror tetôfoka idején. Magam írtam meg ezért Budán a németek által hatalomba ültetett nyilas ,,kormány''-hoz az emlékirat-tervezetet. Elôször elvittem azt Gyôrbe Apor Vilmos megyéspüspök jóbarátomhoz. Elvittem volna azt természetesen Serédi Jusztinián hercegprímáshoz is, hogy tartalmát megbeszéljem vele, de Esztergom benne volt már a harcok kellôs közepében és a prímásról csak azt tudtam meg, hogy súlyos beteg. Apor püspök velem együtt úgy gondolta, hogy a fanatikus eszméiktôl megszállott nyilas vezetôknél aligha fogunk eredményt elérni, mégis úgy találtuk, hogy a nemzet és híveink védelmében, vállalnunk kell történelmi felelôsségünket. Mi ketten írtuk alá elsônek az emlékiratot. Hazafelé felkerestem Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt, aki az általunk aláírt szöveget változtatás nélkül elfogadta és a miénkhez hasonló megfontolással aláírta. Veszprémbôl egyik udvari papom, Dr. Kögl Lénárd motorkerékpáron vitte az iratot Pannonhalmára, ahol Kelemen Krizosztom fôapát azt szintén aláírta. Aztán ment Szombathelyre és Pécsre. A szombathelyi püspök aggályos volt, a pécsihez pedig már az oroszok elôretörése miatt nem tudott bejutni. Memorandumunkat a négy fôpásztori aláírással ellátva magam vittem személyesen Budára. A miniszterelnökségen felkerestem Szôllôsi miniszterelnökhelyettest. Nem akartam azt Szálasinak átadni, aki különben is távol volt. Szôllôsit sem ismertem, csak azt tudtam róla, hogy az Alföldrôl jött pártember. Ezt az alábbi emlékiratot nyújtottam át neki: ,,Miniszterelnök Úr! Alulírottak, mint a Dunántúl fôpásztorai, magyar fôpapi felelôsségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézôit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja és vele a magyar jövô és felépülés utolsó reménye is odavész. Két hatalmas hadsereg álló és mozgó harcának színhelye lesz ez az országrész. Elpusztul a 3,441,853 fônyi törzslakosság, a többi országrész számba sem vehetô rengeteg idemenekültje; a gyönyörű városok, falvak, felbecsülhetetlen vagyon, történelmi érték, a legutolsó élelmiszerkészlet. Ez annál inkább várható, mivel a harcok közt történô kiürítés és bevonulás egyre elkeseredettebb lesz, a felperzselés és vérszomj is egyre nô. A maradék lakosságra éhhalál, épületek híjával fagyás, ragályos betegségek egész raja vár, hiszen a Dunántúl orvoskörei nagyrészt betöltetlenek. Ha Budapest kiürítésével annak egymilliószázhatvanezer, illetôleg Nagy-Budapestet véve másfélmilliónál több lakosa, a Felvidék, a Duna- Tiszaközének és Délvidéknek menekülôi itt zsúfolódnak, a pusztítás még borzalmasabb, a felelôsség még irtózatosabb lesz. Vajon az a remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet, megvalósult-e már? Vajon az elmúlt két hét alatt Magyarország még meg nem szállt területe nagyobb lett-e? Mi örülnénk, ha azt írhatnók, hogy áll a Haza legalább az október 15-i határok között. Vajon kétheti tapasztalat és áttekintés birtokában fenntartható-e az erkölcsi felelôsség mérlegén az az álláspont, hogy megsemmisítünk vagy megsemmisülünk? Avagy éppen a mi kezünkbôl várható a megsemmisítô csapás egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, védtelen határokkal, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal, egyre elôrehaladó hadakkal szemben? Amennyire csak a vágyak birodalmába tartozik a mi világhatalmat összemorzsoló harci teljesítményünk 1944 ôszén-telén, annyira közeli a vagy-vagy másik eshetôsége: a mi megsemmisülésünk. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után volt feltámadás, de a megsemmisülésbôl nem lesz. Egyén feláldozhatja magát a nemzetért, tízezrek és tízezrek ebben a világháborúban is hôsökként haltak meg nemzetünkbôl hazánkért: de a nemzetet öngyilkosságból odavetni csak úgy elvbôl nem lehet. A felelôsség és lelkiismeret nem engedi. Ha az volna a kérdés, honnan vesszük a jogot, hogy szavunkat felemeljük, emelt fôvel válaszolunk: magyarok vagyunk, elszakíthatatlan sorsközösségben élünk és akarunk élni a nemzettel. A törvényhozásnak, az országvezetésnek vagyunk Istentôl rendelt tényezôi. A felmerült élet- halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, ezért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében. Abban a reményben, hogy komoly szavunk komoly mérlegelésre talál, vagyunk Miniszterelnök Úrnak hazafias tisztelettel: 1944. évi október hó 31-én Shvoy Lajos s.k. székesfehérvári megyéspüspök Apor Vilmos s.k. gyôri megyéspüspök Mindszenty József s.k. veszprémi megyéspüspök Kelemen Krizosztom s.k. pannonhalmi fôapát. '' Az emlékirat átnyújtásakor vártam az azonnali letartóztatásomat. Szôllôsi ehelyett kérdéseket intézett hozzám és én ezekre csak annyit válaszoltam: -- A memorandum világos, se hozzáadnivalóm, se elvennivalóm nincs. A letartóztatás azonban csak két hétig maradt el. Ennyi idôre volt -- úgy látszik -- szükségük a vád megszerkesztésére. Az emlékirat szövegét természetesen nem merték a nyilvánosság elé tárni, sem a négy aláíró fôpásztort egyszerre letartóztatni. Közülük egyedül engem vettek ôrizetbe és annak végrehajtását veszprémi kormánybiztosukra, Schieberna ügyvédre bízták. ======================================================================== A pót-fegyház (Mindszenty: Emlékirataim) Függelék Megjelent Mindszenty József: Emlékirataim című könyvének 49-50. oldalán. Vörösváry I. kiadása, Torontó, 1974. Tartalmazza a könyv 82. és 83. lábjegyzetének utalásait. Az éjféli mise után nyugovóra tértünk a fűtetlen, dohos raktárban. Talán kétórai alvás után felébredek két kispap suttogására: ,,Fázom, mint a kutya!'' Hogy az alvók ne ébredjenek, ezt suttogom feléjük: ,,Gondoljatok, fiaim, Szent Erzsébet és gyermekei karácsonyestéjére az eisenachi korcsma istállójában! És a betlehemi istállóra is gondoljatok!'' Karácsony ünnepén délután engedélyezték Papp Kálmán prelátus, soproni városplébános látogatását, aki Dr. Krüger Aladár, régi barátommal együtt jelent meg. Krüger, mint képviselô az országházzal együtt telepedett át Sopronba és vállalta, hogy ügyünket képviseli a vérbíróság elôtt. Egyik udvari papom az ô segítségével beadványt készített ügyünkben a ,,kormányhoz'' és én -- bár kelletlenül -- hozzájárultam ahhoz, hogy Géfin Gyula szombathelyi szemináriumi rektor azt átnyújtsa a Szálasi-,,kormánynak''. Géfin prelátus késôbb megnyugtatott, hogy az iratot sohasem adta át Szálasi kormányának, aminek örültem. Veszprémben nem fogadhattam látogatókat, pedig már letartóztatásom második napján ott járt Apor püspök és Kelemen fôapát, hogy látogatásukkal kifejezést adjanak szolidaritásuknak és így hozzák a Szálasi-,,kormány'' tudomására, hogy a november 13-án Szôllôsinek átnyújtott emlékiratért ôk is vállalják a felelôsséget. Jóval késôbb azt is megtudtam, hogy Apor püspök érdekemben járt a nyilas vezetôknél, sôt Veesenmayer német követet is felkereste Héderváron. Az év utolsó napjaiban egyre érkeztek Kôhidára új fegyencek. Hogy ezeknek helyet tudjanak adni, minket az ôrizetünkre rendelt csendôrökkel együtt átszállítottak az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaházába. Itt is fegyházi ôrizet alatt álltunk, de mégis a jó nôvérek gondot viselhettek ránk. Néhány nap múlva, január elsô napjaiban, két új fogolytársat kaptunk: Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt és fivérét, Shvoy Kálmán tábornokot. A fôpásztort azért vették ôrizetbe, mert nem engedte meg, hogy papjai a templomi szószéken beszôhessék beszédeikbe a nyilasok által megfogalmazott részleteket. A fogságban igen meleg barátságot kötöttem Shvoy püspökkel, aminek késôbb is nagy hasznát vettem... ======================================================================== A Dunántúl püspökeinek emlékirata (Mindszenty Okmánytár) Függelék Megjelent Dr. Vecsey József: Mindszenty Okmánytár című könyvének I. kötetének 20-21. oldalán. München, 1957. Tartalmazza a könyv 79. lábjegyzetének utalását. Miniszterelnök Úr! Alulírottak, mint a Dunántúl fôpásztorai, magyar fôpapi felelôsségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézôit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja és vele a magyar jövô és felépülés utolsó reménye is odavész. Két hatalmas hadsereg álló és mozgó harcának színhelye lesz ez az országrész. Elpusztul a 3,441,853 fônyi törzslakosság, a többi országrész számba sem vehetô rengeteg idemenekültje; a gyönyörű városok, falvak, felbecsülhetetlen vagyon, történelmi érték, a legutolsó élelmiszerkészlet. Ez annál inkább várható, mivel a harcok közt történô kiürítés és bevonulás egyre elkeseredettebb lesz, a felperzselés és vérszomj is egyre nô. A maradék lakosságra éhhalál, épületek híjával fagyás, ragályos betegségek egész raja vár, hiszen a Dunántúl orvoskörei nagyrészt betöltetlenek. Ha Budapest kiürítésével annak egymilliószázhatvanezer, illetôleg Nagy-Budapestet véve másfélmilliónál több lakosa, a Felvidék, a Duna- Tiszaközének és Délvidéknek menekülôi itt zsúfolódnak, a pusztítás még borzalmasabb, a felelôsség még irtózatosabb lesz. Vajon az a remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet, megvalósult-e már? Vajon az elmúlt két hét alatt Magyarország még meg nem szállt területe nagyobb lett-e? Mi örülnénk, ha azt írhatnók, hogy áll a Haza legalább az október 15-i határok között. Vajon kétheti tapasztalat és áttekintés birtokában fenntartható-e az erkölcsi felelôsség mérlegén az az álláspont, hogy megsemmisítünk vagy megsemmisülünk? Avagy éppen a mi kezünkbôl várható a megsemmisítô csapás egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, védtelen határokkal, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal, egyre elôrehaladó hadakkal szemben? Amennyire csak a vágyak birodalmába tartozik a mi világhatalmat összemorzsoló harci teljesítményünk 1944 ôszén-telén, annyira közeli a vagy-vagy másik eshetôsége: a mi megsemmisülésünk. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után volt feltámadás, de a megsemmisülésbôl nem lesz. Egyén feláldozhatja magát a nemzetért, tízezrek és tízezrek ebben a világháborúban is hôsökként haltak meg nemzetünkbôl hazánkért: de a nemzetet öngyilkosságból odavetni csak úgy elvbôl nem lehet. A felelôsség és lelkiismeret nem engedi. Ha az volna a kérdés, honnan vesszük a jogot, hogy szavunkat felemeljük, emelt fôvel válaszolunk: magyarok vagyunk, elszakíthatatlan sorsközösségben élünk és akarunk élni a nemzettel. A törvényhozásnak, az országvezetésnek vagyunk Istentôl rendelt tényezôi. A felmerült élet- halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, ezért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében. Abban a reményben, hogy komoly szavunk komoly mérlegelésre talál, vagyunk Miniszterelnök Úrnak hazafias tisztelettel: 1944. évi október hó 31-én Shvoy Lajos s.k. székesfehérvári megyéspüspök Apor Vilmos s.k. gyôri megyéspüspök Mindszenty József s.k. veszprémi megyéspüspök Kelemen Krizosztom s.k. pannonhalmi fôapát. '' ======================================================================== Borbély István S.J.: Rotta Angelo és a magyarországi Függelék nunciusok (Papi Egység) Megjelent a Papi Egység 33-34., 1965 karácsonyi számának 23-41. oldalán. Tartalmazza a könyv 53. lábjegyzetének utalását. (Jegyzet. E megemlékezés nem lép fel semmiféle történetírói igénnyel. Célja nem egyéb, mint az, hogy a magyar viszonyok közé helyezze el R. A. személyét és munkásságát. A rajz részben személyes emlékekre támaszkodik, részben pedig olyan véleményekre és nézetekre, amelyek annak idején a katolikus magyar közvéleményben vagy annak egy részében ismertek és általánosságban elfogadottak voltak. Ha valaki egyszer szigorú tudományos kutatást fog ezekrôl az eseményekrôl végezni, bizonyosan sok javítani valót talál írásunkban. Elmondjuk mégis mindazt, amire emlékezünk. Ilyen közlések is figyelmeztetnek bizonyos szempontokra, amelyek különben feledésbe mennének.) Nem emlékszem arra, hogy Rotta Angelo haláláról akár kanadai, akár amerikai újságokban valamit is olvastam volna. Magyar hírszolgálatból kaptam róla az elsô értesítést. Számomra a hazán kívüliek figyelme azt jelképezte, hogy az egykori budapesti nuncius beletartozik egy magyar korszak történetébe. Nemcsak azért merem ezt állítani, mert 15 esztendôn át neve sűrűn szerepelt az újságokban s ha valaki soha nem is látta ôt, az egykori hírekbôl emlékezni kellett reá. Súlyosabb kapcsok is odafűzik hozzánk. Lejátszódtak nagy, soha ki nem törölhetô események a magyarság életében, amelyek között jelen volt ô is és a római pápák mindenkori szelleméhez méltóan viselkedett. Neve azok sorába emelkedik, akik évszázadok alatt különféle események folyamán az Egyház fejének figyelmeztetését és vigasztalását közvetítették felénk. Elmondhatjuk-e azt is, hogy ô maga személy szerint élete végéig megôrizte lelki kapcsolatait a magyarokkal? Merészség volna erre a kérdésre határozott válasszal felelni. Tény az, hogy Budapestrôl az Örök Városba visszatérve jelentôsebb új tevékenységet már nem végzett. Pár évvel ezelôtt olvashattuk róla, hogy XXIII. János pápa a bíborosi méltóságra akarta emelni. Idôs korára hivatkozva kitért e magas megtiszteltetés elôl. Aztán csendesen vissza is vonult a Vatikánváros egyik betegotthonába. VI. Pál pápa itt kétszer is meglátogatta. Élete utolsó szakából azonban emlékezetes marad egy eset, amelyben hazánk sorsa iránt kimutatta érdeklôdését. 1948 kora ôszén történt, hogy Czapik Gyula egri érsek a háború után elsô ízben készült látogatást tenni Rómában. Czapik érseket sokan úgy ismerték, mint aki az akkori politikai vezetôkkel a béke érdekében kapcsolatokat keresett. Utazása elôtt keresztény politikusok azt sugallták neki, hogy e fontos cél érdekében javasolja a Vatikánnak egy római megfigyelô kiküldését. A terv ellen sem a püspöki kar egészének, sem másoknak nem volt kifogása. Sôt az a hír is járta, hogy a kommunisták maguk is jónak látták a gondolatot. Az érsek Rómában meg is tette az ügyben elôterjesztését és ott szintén helyeselték az elképzelést. Megfigyelônek Rotta Angelo-t szemelték ki. A volt nuncius nagy készséggel vállalkozott a feladatra. A tetszetôs elgondolás mégis meghiúsult. Körülbelül ugyanazokban a napokban, amikor az egri érsek a római válasszal hazaérkezett, az Osservatore Romano cikket közölt a magyar egyházi helyzetrôl. Ha jól emlékszem, a Vatikán lapja beszámolt az egyre növekvô katolikusellenes támadásokról (ekkor kezdôdtek azok a hírlapi vagy röpiratokban kifejezôdô förmedvények, amelyek a vad izgatás hangján támadtak neki egyes papoknak vagy hitbuzgalmi egyesületeknek, állítólagos demokrácia- ellenes viselkedésük miatt), talán arra is célzott, hogy az Egyház ellen erôsebb intézkedések vannak készülôben s e beszámoló mellé még azt is odafűzte, hogy mindezek ellenére a magyar katolikusok rendületlenül Mindszenty bíborosban látják vezérüket. Ebbe az utolsó kijelentésbe kötött bele a kormány. Rajk László, mint az akkori külügyminiszter, jelentette ki, hogy miután a Vatikán szócsöve eleve az esztergomi bíboros mellett foglalt állást, pártatlanságát nem ôrizte meg s ezért a pápai megfigyelôt nem engedhetik be az országba. Voltak a katolikusok között is, csekély számmal ugyan, akik hibáztatták az Osservatore cikkét és kifogásolt mondatát. Mások -- jóval többen -- már akkor látták, amit ma senki kétségbe nem vonhat, hogy Rajk nem magától, hanem felsôbb rendelkezésre egy ma már jól ismert és a kommunistáknál hagyományszerűen használt fogást alkalmazott. Kommunista körökbôl ugyanis már akkor kiszivárgott és az események is igazolták azt a híresztelést, hogy Rákosi nagy haditervében a katolikus Egyházzal való kemény leszámolás 1948. esztendejének végsô hónapjaira volt megállapítva. Ám az ilyen küzdelmek elôtt kommunista nézet szerint mindig hasznos legalább látszólag békés megoldást keresni, egyeztetô tárgyalásokat indítani. Az enyhülés útján kell aztán valamely ürügybe belekapaszkodni, megjátszani a méltatlanul sértettet és igazolni, hogy a hadjárat feltétlenül jogosult. Így történt nálunk is. Rómából nem jöhetett megfigyelô, ellenben a harc kérlelhetetlenül folyt fenyegetésekkel, letartóztatásokkal -- nem hiányoztak természetesen Katona Jenô és mások figyelmeztetései, hogy az Egyház értse meg végre a ,,demokráciát'' -- míg aztán Mindszenty bíborost is rendôrök vitték el esztergomi otthonából. Rotta érsek nem látta meg újra Magyarországot. Érdeklôdése sorsunk iránt, készsége arra, hogy az izzó küzdelmek idején közöttünk megjelenjék, mégis tiszteletreméltó és feledhetetlen. Végleges visszavonulását azonban mégsem magyarázhatjuk egyedül abból, hogy a magyaroké akart maradni. Más okok is szóltak amellett, hogy többé fontosabb munkásságot ne vállaljon. 72 esztendôs elmúlt már, amikor elhagyta hazánkat. Gondolhatott-e egyáltalán arra, hogy valahol nunciaturát vezessen? A háború megrázó és felforgató hatása mindenütt új helyzeteket teremtett s ezzel együtt eddig ismeretlen kérdések is jelentkeztek a katolikusok életében. Idôs férfiú ne menjen ilyen állapotok közé. Talán másfajta megbízatást fogadhatott volna el Rómában? Angelo Rotta született Milánóban 1872. aug. 9-én pappá szentelték 1895. febr. 10-én püspökké szentelték 1922. nov. 1-én Magyarországról kiutasították 1945. ápr. 4-én meghalt 1965. febr. 1-én Munkásságát nem a pápai diplomácia szolgálatában kezdte. Még X. Pius pápa nevezte ki ôt az Index-kongregáció tisztviselôjének 1910 táján. Késôbb a Szent Péter kanonokja lett. Ebben a minôségében kapta meg a feladatot, hogy a milánói egyházmegye megbízottjaként Rómában dolgozzék a páviai egyetemi tanárnak, Contardo Ferrininek, boldoggáavatási ügyéért. E rendkívüli katolikus tudósnak alakja és példás élete nagy érdeklôdést és tiszteletet váltott ki sokaknál. Valószínű, hogy Rotta A. is XI. Pius pápával és másokkal egyetemben személyesen ismerte ôt. Annyi tény: 1922-ben egy pápai konzisztóriumban ô terjesztette elô mások támogatásával a kérelmet, hogy a ritus kongregációban létesítsenek bizottságot az ügy további elômozdítására. A pápa a kérelmet jóváhagyta. Rotta A. közreműködésének ezzel vége is lett. Vagyis 1922-ben megvált minden belsô kúriai tevékenységtôl. Ennyi idô után ugyancsak nehéz lett volna neki oda visszatérni. Még ugyanabban az esztendôben egy internunciusi megbízatást kapott. Közép-Amerika több kis államában végezte ezt a feladatot. Ô volt az elsô, aki ezen az állomáshelyen munkához látott. Latin-Amerikában akkor sem voltak jobbak a viszonyok, mint most. Az új vatikáni megbízott legfontosabb teendôjét abban jelölték ki, hogy végezze el egy új egyházmegye létesítésének munkáit és igyekezzék a papnevelést erôsen gondjaiba venni. Három év után Konstantinápolyba került, mint apostoli delegátus. Régi és kényes állomáshely ez a pápai diplomácia számára. Kemal uralma alaposan megnövelte és súlyosbította a régi idôkbôl származó kérdéseket. A szultánok Törökországa majdnem kellemes otthonnak tetszett ahhoz az állapothoz képest, amelyet Kemal kormányzata fokozatosan megteremtett. A régi fôváros nemzetközi negyedében megtűrtek bizonyos hagyományszerű keresztény életet, másfelé azonban minden szabadabb mozgást lehetetlenné tettek. De még Konstantinápolyban is a legkisebb kezdeményezésnek is útjába álltak, a meglevô iskolák tevékenységét egyre szűkebbre korlátozták, még az idegen segélyt is megnehezítették. Kemal a vallásnélküli államvezetés elveit követte, maga egyénileg nem sokat törôdött az izlámmal, de a társadalomban élô hagyományokat nem volt képes megszűntetni. Vallásellenes indulatát ezért elsôsorban a katolikus Egyházra irányította. Az apostoli delegátus közvetlenül tapasztalta, milyen mérhetetlen károkat okozhat egy rideg és romboló irányú vallásellenes kormányzat. De ugyanakkor a fájdalom bölcsességre is tanította. Nem szükséges az emberi hatalomtól mindig a legjobbat és legtökéletesebbet várni. Nagy érték már az is, ha egy kormány mérsékletbôl nem gátolja a buzgóságot s a létrejött jó elôtt némi megértést tanúsít. Ötesztendôs isztambuli küldetés után 1930-ban Rotta Angelo Magyarországba került. A török viszonyok után olyan körülmények közé, ahol -- hogy csak a legkevesebbet mondjuk -- a katolikus Egyház iránt a jóindulat nem hiányzott. Talán szándékosan akartak neki aránylag könnyebb helyet juttatni? Kár volna ilyen kérdéseken a fejünket törnünk, mert az új kinevezésnek okát úgysem ismerjük. Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy a budapesti nunciaturának is megvoltak a maga sajátos kérdései s nem hiányoztak kényesebb vonatkozásai. Elôtte két nuncius működött hazánkban, Rottához képest aránylag rövid ideig. Mindkettô csak öt esztendeig maradt hazánkban. Az eltávozottak egyikérôl sem mondhatjuk, hogy csalódást okoztak vagy szigorúbb bírálatot vontak volna magukra. De egy nuncius működése mindig különleges természetű. Nem elégedhetik meg azzal, hogy megbízója, a Szentszék, és a kormányzat között, amelyhez küldték ôt, a jóviszonyt megôrzi, helyreállítja vagy tovább fejleszti. A kormány kielégítése mellett arra is néznie kell, hogy az ország katolikusainak életében a lehetôségek szerint a kor és körülmények kívánta vallásos buzgóságot elôsegítse. Ebben a kettôs, sôt nem is kettôs, hanem messze szétágazó tevékenységben rejlik munkásságának nehezebb oldala. Elôfordulhat, hogy a különben udvarias kormány a katolikus buzgóság fokozását nem nézi jó szemmel. De az ellenkezôje is lehetséges. A kormány esetleg azt óhajtaná, hogy lelkiesebb és inkább a belsô egyházi élet felé forduló papság munkálkodjék területén. Ám hirtelenül ilyen közéleti visszavonulás az egyháziak oldalán alig valósítható meg. Innét származik, hogy sok esetben könnyebb egy nem katolikus országban a nuncius élete, mint ott, ahol régi és lendületes katolikus élettel találkozik. Hadd említsünk meg részleteket a bécsi nunciusok működésébôl. A régi császárvárosban mind az uralkodóház, mind a külügyi kormányzat a múlt század második felétôl kezdve feltétlen jóakaratot tanúsított a Szentszék iránt. A kilencvenes évektôl kezdve pedig szándékosan azon fáradoztak, hogy megértést találjanak Rómában a bécsi törekvések iránt. Mégis a régi birodalom utolsó negyedszázadában három nuncius jutott kellemetlen ellentétbe a külügyek irányítóival... Az összeütközés oka sohasem az ellentétes politikában rejlett. Másodrendű kérdésekben, kisebb bonyodalmak idején viselkedtek úgy a nunciusok hogy a másik oldalon rosszallást idéztek elô. Legalább egyik ügyet lássuk részletesen. Di Belmonte és Aechrenthal külügyminiszter között kínos félreértés támadt. 1908-ban egy Wahrmund nevű innsbrucki egyetemi tanár elôször egy elôadás keretében, majd késôbb füzetben is erôsen megtámadta a katolikus Egyház tanítását, kiváltképp az akkori pápának, X. Piusnak a modernizmus ellen kiadott iratait. A botrány természetesen nem maradt el, Ausztria katolikusai felháborodtak amiatt, hogy ilyesmi lehetséges volt egy állami egyetem tanára részérôl. Di Belmonte felkereste a külügyek vezetôjét, panasza ott megértésre talált, felelôs férfiú nem vehette védelmébe az insbrucki tanárt. Mégis hamarosan éles ellentét támadt a nuncius és a külügyminiszter között. A kormányférfiak ugyanis azon a véleményen voltak, hogy bármennyire sajnálatos is az eset, a hibás tanár ellen nem léphetnek fel, mert ellentétbe jutnának ,,a tudomány és tanítás szabadságának'' elvével, amelyet a liberálisok a legerôsebben védelmeznek. A katolikusok kiábrándultan szemlélték ezt a magatartást. Elégedetlenségük a nunciusra is hatott. Nyilatkozott egy katolikus lapnak, panaszát ott erôsebben kifejezte s még azt is elôadta, hogy találkozásuk alkalmával a minisztertôl azt kérte, mozdítsa el állásából a meggondolatlan tanárt... Aehrenthal válasza nem késett s úgy hangzott, hogy kettôjük között ez a kérdés szóba sem jött. Di Belmonte újra nyilatkozott és határozottan megismételte, hogy ô elég világosan éreztette és kifejezte ezt az óhaját. Az ingerlékeny miniszter erre megüzente Di Belmonténak, hogy ô a nunciust, ha egyébként Bécsben marad is, szabadságoltnak fogja tekinteni és nem hajlandó vele többé szóba állni. Rómában nem helyeselték a nuncius viselkedését. Mivel azonban a pápa állásfoglalása a modernizmus ellen az üggyel kapcsolatos volt, könnyen nem engedhettek. Évekig ebben az állapotban maradt a feszültség, míg végre Di Belmontét mással váltották fel. Íme az eset. Lelkes katolikusok elégedetlensége elragadta a nunciust aki -- úgy látszik -- nem kifogástalanul használta fegyverét. Mindez elégséges volt, hogy a különben ügyesnek, és tehetségesnek ismert Di Belmonte munkássága lehetetlenné váljon. Mind a három nuncius bécsi küldetése után bíborosi kinevezést kapott. Nyilvánvaló, hogy egyikük sem tartozott a római kúria átlagemberei közé. Ballépéseket mégis elkövettek. * * * Az elsô háború utáni idôkben, az új demokrata országokban Ratti nunciusnak, a késôbbi XI. Pius pápának voltak kellemetlenségei a lengyel kormánnyal. Állomáshelyét úgy hagyta el, hogy búcsút sem vett a lengyel államfôtôl. Csehszlovákiában is volt nuncius, aki a Husz- ünnepségek miatt és egyéb okok folytán nyilvános összeütközésbe került a prágai vezetôkkel. Térjünk azonban vissza a magyarországi nunciusok helyzetére. Az elsô kettô mindegyike határozott céllal kezdte meg munkáját. Részben a helyzet, részben egyéniségük szabta meg azt a feladatot, amelyet kitűztek maguknak. Ôk bizonyára úgy gondolták, hogy szándékaik végrehajtásában a legjobb utat választják. Mégis összeütközésbe kerültek a magyar közélet olyan láthatatlan irányzataival, amelyek szemtôl szembe nem jelentkeztek, de a felszín alatt igenis megvoltak. Az elsô pápai követ hazánkban Schioppa Lôrinc volt. Iskolázott diplomata, aki 1912-1918-ig a müncheni nunciaturán dolgozott, mint elsô titkár. 1920-ban foglalta el helyét Budapesten. Az akkori hangulatnak megfelelôen a sajtó meleg hangon üdvözölte ôt. Ismételten lehetett a lapokban olvasni, hogy Burgio pápai követ óta ô az elsô nuncius hazánkban. Jelenléte tehát mintegy utalás volt a régi magyar önállóságra és az akkori Nagymagyarországra. Ebben a szónokias megemlékezésben volt elég sok túlzás. Burgio nem volt a szó mai értelmében vett állandósított nuncius, csak alkalomszerű pápai követ. Azért jött országunkba, hogy segítsen valamit nehéz helyzetünkben. A hivatalosan megszervezett nunciaturák csak késôbben, a XVI. század végén jelennek meg a nagyobb európai udvaroknál. A hazai lelkesedésre Schioppa nuncius is délolasz lényének minden lobbanékonyságával és külsôségével válaszolt. Talán magával ragadta ôt az az érzés, hogy a nunciust ritkán veszi körül ilyen ünneplés. Népszerűségét erôsen megnövelte jótékonykodása. A pápa a magyar ínségeseknek bôven küldött ajándékokat s ezeket a nuncius osztotta ki. Szívesen fordult meg az ország különféle városaiban. Ilyenkor az üdvözlô tömegnek lelkes mozdulatokkal válaszolt. S amikor az is megtörtént, hogy egyik vidéki katolikus összejövetelen keblébôl elôhúzott egy magyar zászlót s a tömeg elôtt azt megcsókolta, a taps és lelkesedés nem ismert határt. A népszerűség biztosítva volt, de komolyabb ügyekkel is szembe kellett néznie Schioppa-nak. 1923 elején meghalt a kalocsai érsek, Várady L. Árpád. Néhány hónappal késôbb a Szentszék gróf Zichy Gyula, pécsi püspököt nevezte ki a megürült érsekség adminisztrátorává. Hogy milyen elôzetes megfontolások után történt a kinevezés, azt nem tudjuk. Tény azonban, hogy a kormánykörökben idegesség mutatkozott. Azt kifogásolták, hogy a magyar jogrend helyreállítása után nem vették Rómában tekintetbe e régi eljárásmódot. Nehéz volna azt állítani, hogy hivatalosan a kormányzó számára igényelték a régi fôkegyúri jogot. De a kérdés mindenesetre szóba került. Schioppa a jezsuita P. Tomcsányit hívta segítségül. A nagytudású öreg szerzetes hamarosan elkészített két munkát. Az egyik azt a kérdést tárgyalta, milyen szerepe volt a fôkegyúrnak a püspökök kinevezésénél. Válasza úgy hangzott, hogy elôterjeszthették a kívánatos személyt, de a kinevezés mindenkor a római pápa intézkedése volt. A másik füzet inkább általánosan azt vizsgálta, milyen jog illeti meg a püspököt javadalma kezelésében. A szerzô itt is kereken és világosan beszélt: a fôpásztor az egyetlen kezelôje a birtoknak, más nem szólhat bele gazdálkodásába. E világos és határozott tételek nem mindenkinek tetszettek. A magyar jogászok egyike- másika a teljesen régi, merev államfensôbbségi nézetet hirdette, vagy annak enyhébb módosítását. Még Baranyay Jusztin is bizonyos áthidaló megoldás mellett szólalt fel. Az ügy akkoriban nem jutott végleges megoldáshoz. A kalocsai kérdést azonban elintézték oly módon, hogy az új adminisztrátor esküt tett a kormányzónál és átvette a fôegyházmegye teljes vezetését. Schioppa nem kíméletlenül, de határozottan tartotta álláspontját, Róma is bizonyára szükségesnek ítélte, hogy ne történjék nagy engedékenység a régi szokások értelmében. Persze a kényes ügyek elintézésében is alkalmazhatók különféle eljárások. Schioppa magatartása nem keltett lelkesedést a kormánykörökben. A viszony nem romlott meg, de olyasmi ment végbe, amit az emberek nem könnyen felednek el. Az egész ügy csak késôbb, 1927-ben jutott el a végsô megoldáshoz. A nuncius e bonyodalom után is tovább folytatta fáradozását, hogy a magyar társadalomban rokonszenvet ébresszen működése és személye iránt. Szoros kapcsolat, szinte barátság létesült közte és néhány magyar tanácsadója között. Egy kereskedelmi vállalat, amely nagy lendülettel egyházi szerek árusítását kezdte el, szintén kereste az összeköttetést vele. Így történt, hogy a vállalat vezetôségének ajánlatára pápai kitüntetést kapott valaki. Magasabb társadalmi körökben csodálkoztak ezen, de a katolikusok sem voltak elragadtatva. Lassan kitudódott, hogy a nuncius jóhiszeműen járt el, de befolyásolói már kevésbé. Nemsokára ezen eset után Schioppa végleg elhagyta Magyarországot. Helyébe Orsenigo Cesare került, aki addig Hollandiában volt internuncius. Maga Schioppa is késôbb internunciusi megbízatást kapott. Az elsô pápai követ távozása mutatja, hogy Magyarországon is eshettek dolgok, amelyek a pápai követ működését megnehezítették. Orsenigo követ más természetű férfiú volt, mint elôde. Nem Nápolyból jött, Milánó volt hazája. Hajlamánál fogva inkább tartózkodó, de határozott elvek és célok vezették ôt. Fontosnak tartotta, hogy viszonya a kormány felé kifogástalan, sôt szívélyes legyen. A püspökök kinevezésére vonatkozó rövid megegyezés alatta jött létre. A magyar katolikus életrôl legalább is annak külsô megnyilatkozásairól, az lehetett a véleménye, hogy ebben az országban komoly nevelômunkára van szükség. A lázas de inkább külsôséges és hivalkodó tevékenység helyébe több és határozottabb lelki törekvést kellene állítani. Eszményképe Milánó volt, az ottani jól képzett és fegyelmezett papság, körülvéve a tapintatos és áldozatkész gazdag lombardiai polgárságtól. Erre a mintára tekintett, amikor a magyar katolikusok neveléséhez fogott. Jól ismerte a liturgia törvényeit és érzékenykedett, amikor ezeket bizonyos hanyagsággal kezelték. Szinte kicsinyessé vált, amikor egy templom látogatása elôtt megmagyarázta hogy ô érsek s ezért elôtte a feszületet nem a menet irányában kell tartani hanem a felvonuló érsek felé. A másik eljárás a püspöknek jár ki. Figyelte az eredeti magyar liturgikus ünnepségeket. Úrnapi szokásainkról tanulmányt is írt egy olasz folyóiratban. Elmondja, hogy a magyarok ezen a napon valósággal elborítják virágokkal az oltárt. Nem bírálja ezt az eljárást, de mint különöset aláhúzza. Az a hír is járta róla, hogy rendszeresen látogatta a budapesti templomokat és éles szemmel figyelte a berendezést, az oltárokra fordított gondoskodást. Ellenôrzése mögött is nagyobb szándékok rejtôztek. Meg volt gyôzôdve, hogy a katolikus fejlôdés, csak a liturgia és a szentmiseáldozat erôsebb és tudatosabb ápolásából származhatik. Ehhez a belsô elmélyedéshez igazodjék aztán a külsô tevékenység. A közéleti mozgolódást, a városi, megyei vagy országos testületekben való hivatalos részvételt ez a lombard világból származó fôpap nem volt képes megérteni. Ô abban látta az eszményképet, hogy a jobb katolikusok támogassák az Egyház érdekeit a világi szervezetekben. E vélekedés egyik fontos következményét sokat emlegették. Azt beszélték róla, hogy az új püspökök kinevezésére is erôs befolyást gyakorol s választása tudatosan mindig olyanokra esett, akik nem nevük emlegetésével, hanem lelkipásztori munkájukkal tűntek ki. Talán csak szóbeszéd volt, de annak idején eléggé emlegették, hogyan történt Zichy pécsi püspök utódának kinevezése. A nuncius megkérdezte a távozó fôpaptól, kik egyházmegyéjének legjobb plébánosai. A megadott nevek közül azután további érdeklôdés alapján a szekszárdi plébánosra, Virág Ferencre esett a választás. Ha minden nem történt is így, a pécsi püspökség betöltése annak idején meglepetést okozott. Az elsô eset volt emberemlékezet óta, hogy egy érdemesebb lelkipásztor különösebb közéleti, tudományos vagy szónoki hírnév nélkül felemelkedett saját nagy egyházmegyéjének élére. Azt mondották, hogy ez a nuncius nézete: olyan pap intézze püspöki méltóságából az egyházmegye életét, aki az adott viszonyokkal és feladatokkal tökéletes képpel bír. A másik alatta kinevezett püspök, Prohászka Ottokár utóda, Shvoy Lajos volt. Itt is firtatni kezdték az okot: miért? A mendemonda tudni vélte, hogy a nuncius a Regnum Marianum templomának mintaszerű állapotát s az ott található szép katolikus életet vette figyelembe, amikor a buzgó plébánost Székesfehérvárra püspökké neveztette ki. Serédi prímás is Orsenigo ideje alatt emelkedett a magas méltóságra. Ennek az eseménynek hátterérôl is hangzottak el különféle magyarázatok. A nuncius befolyását nem emlegették. Inkább komolynak látszott az a vélemény, hogy a kormány erôsen ragaszkodott valamelyik idôsebb megyéspüspök kinevezéséhez. Régi hagyomány volt ez, s nem nehéz belátni, hogy a politika irányítói számára sokkal könnyebb, ha a legnagyobb méltóságba olyasvalaki kerül, akinek személyét, gondolkodását, nézeteit ismerik. Hogy mégis Serédi Jusztinián került Esztergomba, abban közvetlenül Orsenigo nunciusnak nem volt része. Más kérdés azonban, vajon a Budapestrôl érkezô jelentések nem alapozták-e meg erôsen Rómában azt a nézetet, hogy Magyarországon római szellemű, az egyházjogban jártas s annak végrehajtásában határozott fôpap munkálkodása szükséges. Kétség nem fér ahhoz, hogy a második magyar nuncius komolyan vette feladatát. Tudatosan és elszántan igyekezett megteremteni vagy legalább elômozdítani azt a papi szellemet, amely az idô és helyzet folytán szükségesnek látszott. Elgondolása az volt, hogy a templomhoz ragaszkodó szentmisét hallgató és az Oltáriszentséggel élô hívôknek kell áldozatok árán is építeni a keresztény szellemet. Gyôzelmi mámor, társadalmi fölény, külsô ragaszkodás nem biztosíthatnak szilárd jövôt. Orsenigo nuncius nemcsak a jövôbe látott, de még többet is tett. Vallotta és szorgalmazta ami minden idôkre szól: a keresztények egysége és ereje Krisztus áldozatának emlékezô megújításából árad ki a hívekre. Nagy célja ellenére azonban mégsem tudott népszerűvé válni, lelkesedést ébreszteni. Személyes vonzalmat kevesen éreztek iránta. A titokzatos, lappangó közhangulat ellene is kezdett működni. Bírálgatva emlegették, hogy csupa egyszerű plébánosokból nem állítható össze tekintélyes püspöki kar. A hagyomány nálunk az volt, hogy fôpapjaink között mindig voltak nagyműveltségű, szárnyaló lelkű, alkotásokra vágyó egyének. Jóval általánosabb volt az a panasz, hogy a nuncius egymaga, kellô elôkészítés nélkül, hivatalosan hajtja végre terveit. Kifogásolták azt, hogy a nép és a papság közötti kapcsolatot nem a magyar hagyományok, hanem idegen minták szerint fogja fel. A hívôk és papság elkülönítése árthat a lelkipásztorkodás elevenségének. Sokan, derék és józan papok és vezetôk, nem voltak képesek vele a bizalmasabb megértéshez eljutni. Neki is öt évre szólt a megbízatása. 1930-ban másfelé irányították ôt. Igaz, hogy az egyik nagyfontosságú állomást, a berlini nunciaturát bízták reá s ott nem kisebb férfiúnak, mint Pacelli Eugenio-nak lett az utóda. * * * Orsenigo helyét foglalta el Rotta Angelo. Háromszor annyi idôt töltött nálunk, mint két elôde közül bármelyik. E másfél évtized alatt hangos panaszt nem lehetett hallani róla. Inkább úgy érezték az érdekeltek, hogy igen jól végzi feladatát. Ne úgy gondoljuk azonban, hogy tizenöt év alatt megtanulta kötelességét és fokozatosan példás nunciussá vált. Megfordítva áll a helyzet: azért maradt tizenöt évig nálunk, mert kezdettôl fogva kiérdemelte a megelégedést. Már 1931-ben hallottam róla ilyen véleményt. Ez év nyarán P. Bangha, az akkori budapesti házfônök, meghívta ôt látogatásra a rendház egy igénytelen dunamelléki nyaralójába. A nuncius igent mondott s egy egész napot kinn töltött a szerény helyen. Láthatóan jól érezte magát. Sétálgatott, franciául mesélgetett emlékeirôl és érdeklôdött magyar ügyek iránt. Estefelé ült csak autójába és tért vissza a fôvárosba. Alighogy útnak indult, a vendéglátó házfônök nagy megelégedéssel fejezte ki róla véleményét. Röviden csak ennyit mondott: ,,Mind a két elôdjénél természetesebb, egyszerűbb és vonzóbb személyiség. Igazi Magyarországra való nuncius.'' Mi volt a legfôbb jótulajdonsága? Hadd feleljünk mindjárt erre a kérdésre, számolva azzal, hogy egyesek csodálkozni, mások talán botránkozni is fognak. Rotta Angelo pontosan tudta, mit tehet meg egy nuncius és mire nem szabad neki semmi körülmények között vállalkoznia. A magyar katolikus egyházi vezetôségnek és a magyar kormányzatnak is szemére lehetett vetni a harmincas években, hogy a mindkét hatalmat érdeklô kérdésben elmulasztanak fontos, sürgetô teendôket. Ám ha ez igaz is volt, nem tartozott a nuncius feladatai közé, hogy ilyen kényes ügyben látványos, külsôséges és lendületes lépéseket hajtson végre. Ô küldhetett jelentést Rómának, megpendíthette a kérdést bizalmas beszélgetésben illetékes személyek elôtt, de tovább nem mehetett. Fentebb említést tettem az esetleges botránkozókról. Olyanokra gondoltam, akik sem azelôtt, sem most nem képesek felháborodás nélkül említeni a tekintélyes magyar egyházi vagyont, amely szerintük hatalmas kiterjedésével még súlyosabbá tette a nincstelen falusi nép keserűségét. Itt is áll az elv: nem az ô feladata volt, hogy hangosan elítélje ezeket az állapotokat és sürgessen gyors változást a közvélemény, vagy bizonyos csoportok tapsaitól kísérve. A nagy ügy nem volt teljesen félretéve: a Vatikán és a magyar püspökök között felvetôdött ez a kérdés. S a Vatikán hangoztatta, hogy szükséges lenne komolyabb elhatározásokat tenni. A részletek azonban ismeretlenek, csak a késôbbi történetírók, ha lesznek, rajzolhatnak e tárgyalásokról összefüggô képet. Ne gondoljuk azonban, hogy a harmadik nuncius mereven bezárkózott hivatalos munkájába, elvégezte a legszükségesebb teendôket, aztán visszavonult magánéletébe. Sajátos értéke éppen abban rejlett, hogy a szorosan katolikus élet, a lelkipásztori feladatok, az újabb kezdeményezések felôl nagyon pontos értesülései voltak. Az alkalmat is szívesen felhasználta, hogy a mozgolódó fiatal katolikusokkal feltűnés nélkül érintkezésbe lépjen. Tartózkodó hajlamánál fogva becsülte az egyszerű, csendes, de komoly lélekmentô munkát. Konstantinápolyban e tulajdonsága csak megerôsödhetett és újabb igazolást nyert. Ott nem volt lehetséges mindig új meg új vállalkozással a porondra lépni. Ott veszélyes lehetett volna olyan buzdító vagy lelkesítô tevékenység, amely a dolgok megváltozását ígérte volna. A legderekabb munkásoknak bele kellett törôdniök a munka adott feltételeibe. A siker azon fordult meg, milyen körültekintéssel, mennyire szívósan, miféle lelkülettel és odaadással szentelték magukat feladataiknak. A valóság megismerése és a lehetô utak felkutatása döntött ott a katolikus élet jövôjérôl vagy elsorvadásáról. E jellemzés alapján érthetjük meg ôt és becsülhetjük igazán tevékenységét. A nagy nyilvánosság elôl csakugyan visszavonult. Megjelent, ahol meg kellett jelennie. Felszólalt és elmondotta azt, amit az adott alkalommal félreértés nélkül el kellett mondania. Ilyen szereplések alkalmával alig vetkôzte le hivatalos szerepét. A kormánnyal való kapcsolatairól, viszonyáról, a felmerült kérdésekrôl soha nem beszélt azon társalgások alkalmával, amelyet papokkal, szerzetesekkel, világiakkal könnyen megkezdett és szívesen folytatott. 1944 súlyos idôszakában sem lehetett tôle hallani semmiféle megjegyzést a magyar vezetôk, kormányférfiak hibájáról vagy viselkedésérôl. Ha esetleg tiltakoznia kellett, azt is a legszükségesebb kijelentéssel intézte el. Emlékezetes marad Horthy kormányzó fiának esküvôje alkalmával történt tapintatlanság. Az újságok hozták a hírt, hogy a menyasszony katolikus, a vôlegény református. Az egyházi esküvô a Kalvin-téri református templomban ment végbe s rajta Rotta Angelo nuncius is résztvett. Helyreigazítása csak a lényegre szorítkozott: a nuncius nem volt jelen az esküvôn. Nem adott megokolást, hogy miért nem. Nem is tiltakozott (s ez még nagyobb tartózkodásra mutat) a helytelen hír közlése ellen. Soha egyetlen esetben sem adott alkalmat senkinek sem, hogy nézetén vagy viselkedésén kivetni valót találjon. De nézzük meg most, mit tett ô csendes munkálkodásával! Néhány nyilatkozatát adom elô. Pontosabban nem is nyilatkozatokat, hanem csendes beszélgetésben kifejezett nézeteit akarom ismertetni. Amit mondani tudok, nem jelentôs kijelentések. Inkább csak arra szolgálhatnak, hogy fogalmat alkossunk Rotta nuncius tájékozottságáról és ismeretszerzô módszerérôl. Egyik nevesebb budapesti zárdában háromnapos ünnepséget rendeztek. A zárószertartást maga a pápai követ végezte. Amikor minden befejezôdött, kis kör gyűlt köréje. Ô elbeszélte, hogy éppen Vácról érkezett meg a szertartás végzésére. Hanauer püspök temetésén vett részt. Hangsúlyozta, hogy félelmetesen hideg idô volt, Magyarországon ilyesmit még soha nem tapasztalt. A nagy székesegyházban aránylag kevesen voltak. Pedig az elhunyt nagyobb részvételt érdemelt volna. E résznél aztán megindító és részletes dicséretet zengett az elhunyt fôpap érdemeirôl. Mennyit dolgozott, mennyire látta nagy és eltérô vidékekbôl álló egyházmegyéjének kérdéseit s micsoda buzgósággal iparkodott ezt a hatalmas területet a vidékek igényei szerint a lelki buzgóságban megújítani. A tájékozottság mindenkit meglepett. Öntudatlanul azt kellett kérdeznünk magunktól: csak a váci egyházmegyérôl tudott ennyit, vagy a többiek kérdéseit is pontosan ismerte. Többször nagy megelégedéssel beszélt a budapesti érseki helynökség munkájáról. Tetszett neki maga az elgondolás, hogy Esztergom Budapestet a helynökség révén külön lelkipásztori irányításban részesítette. Nemcsak azt dicsérte, hogy a helynökségen gyorsan intézik el a mindennapi ügyeket, hanem még inkább helyeselte az onnét kiinduló aránylag egységes irányítást. Az Országos Actio Catholica még több dicséretet kapott tôle. Elsôsorban Mihalovics Zsigmond személyét becsülte nagyra. Mi hathatott reá ennél a nagy elismerésnél? Talán az A. C. magyar szervezete! Tudta jól, hogy az A. C. életbelépése mindenütt nehéz kérdéseket vetett föl. Kétségtelenül voltak Európában a magyarnál erôsebben egybefogott, a nyilvánosság elôtt hangosabban megmutatkozó, az újító munka lendületét erôsebben gyakorló katolikus akció-szervezetek. De mindegyiknél felmerült a kétely, vajon a hatásos kezdeményezés nem fordul hamarosan olyan területre, ahol a katolikus akciónak hivatása megszűnik. Társadalmi reformmunkát készítettek elô egyik helyen olyan buzgósággal, hogy közéleti, talán politikai mozgalom is keletkezett belôle. Lehetett jogosultsága az ilyen törekvésnek is, de a katolikus akció vallásos és belsô célját gyanússá tehette. Másfelé inkább a világi tevékenységet emelték ki, foglalkozások, gondolkodók csoportosultak az A. C. címe alatt, de e vonalon csak szakszerű részletkérdéseket feszegettek és vittek elôre. A magyar központnak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy az ország katolikusait érdeklô lelki feladatot tűzött ki évenkint megvalósításra. Az eredmény nem volt mindig olyan mélyreható, mint a tervezôk várták. A vidék mindig lassabban mozgott, mint a fôváros, de a fontosabb vallásos feladatok mégis tudatosabbá lettek. Az Országos A. C.-vel kapcsolatban egyszer igen érdekes mellékszempontot is megpendített. ,,Azt hallottam már többektôl, hogy miért nem lett Mihalovics Zsigmondból nagy érdemei miatt püspök? -- így kezdôdött a kis megfontolás --. De gondolnak-e az illetôk arra, hogy nem lenne könnyű dolog olyan talpraesett vezetôt találni az A. C. számára, mint ô. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az országos irányító, mint egy vezérkari fônök, sokkal fontosabb munkát végez az egész magyar katolikusság számára, mint az a püspök, aki egyetlen egyházmegyét kormányoz; aztán ne is említsük azt a másik szempontot, amely úgy fejezhetô ki: mindig jelentôsebb a szükséges úttörô munkát jól elvégezni, mint megadott keretek között a kötelességet pontosan teljesíteni.'' Az egyik egyházmegyében változás történt, új püspök lépett a régi helyére. Nem sokkal a kinevezés után egy pap, aki az érdekelt egyházmegyében munkálkodott, bizalmasan közli a nunciussal, hogy megokoltnak tartja egyik aggodalmának elôterjesztését. Arról volt szó, hogy a pap másokkal egyetemben munkássága területén szép, hatásos, kezdeményezô munkát indított az elôzô püspök kívánságára és természetesen annak erôs támogatásával. Mi lesz, ha az új fôpásztor közömbösséget mutat, sôt talán az egész kezdeményezést lassankint megakasztja? Rotta nuncius erôsen figyelt, majd így válaszolt: ,,Hallottam én is arról a vállalkozásról. Tudom, hogy szép és eredményes munka folyt eddig ottan. Nem gondolnám, hogy az új püspök megszűntetné a kezdeményezést. Ha mégis jelek mutatkoznának, szóljon nyugodtan nekem. Van a nunciusnak módja arra, hogy szavával az értékesebb munkák fennmaradását biztosítsa.'' Tájékozottságára jellemzô még egy másik esemény. 1944-ben a Papi Lelkiség szerény kezdet után kezdett országszerte ismertebbé válni. Ekkor jutott elébe a kérés, nem volna-e szíves néhány dicsérô és helyeslô sort közölni a folyóiratban. A válasz nyomban így hangzott: ,,Hallottam errôl a kiadványról, szívesen teljesítem kérelmüket.'' Azon évfolyam egyik számában könnyen megtalálható az a lap, amely Rotta Angelo cikkét hozza. Érdekes, hogy ugyanakkor a siker reményében egy magyar fôpásztorhoz is hasonló kérelmet intézett a szerkesztôség. Onnét az a válasz érkezett, hogy a megkért méltóság általában megelégedett a folyóirat megindításával és irányával. Kívánja is, folytassák tovább a munkát. Korainak tartja azonban, hogy ô oda valamit írjon. Nem szeretné, hogy minden kis idôszaki katolikus kiadvány fejlôdése esetén tôle kérjen ajánló sorokat. A magyar katolikus élet beható ismerete és nagy jóindulata azt eredményezte nála, hogy egyéni kívánságot soha türelmetlenül nem hangoztatott. Ellentéte volt Orsenigo elôdjének. Idegen mintákra nem nézett, hanem a magyar kezdeményezéseket igyekezett figyelemmel és bíztatással kifejleszteni. Innét eredt az a másik magatartása, hogy a püspöki kinevezéseknél is szívesen hallgatott elfogadható ösztönzésekre. Megfontolta a helyzetet, s ha úgy látta, hogy az ajánlott jelölt megfelelônek látszik, nem habozott ôt pártfogolni. Ideje alatt a gyôri püspökség két fôpásztort is kapott. Elôször Breyer Istvánt, majd ennek halála után Apor Vilmost. Senki sem gondolta, hogy a nuncius kiváltságos jelöltjei voltak: személyük, múltjuk és szereplésük ajánlotta ôket. Szombathelyen gróf Mikes püspök nyugalomba vonult. Ilyenkor könnyen támadnak különleges gondolatok. A régi fôpásztor még figyelemmel kísérheti utóda munkásságát. A megoldás itt is szinte a viszonyokkal adódott. A szomszéd egyházmegye segédpüspöke vette át a kormányzást és személye kezességet nyújtott, hogy nem fog összeütközést okozni. A nuncius akkor lépett erôsebben fel, amikor Zichy Gyula utódjának kinevezésére került sor. A visszatért Bácska nehéz ügyeket hozott magával. Olyan férfiúra volt szükség, aki megértô tudott lenni és a németség lelkületét ismerte. Glattfelder Gyulában látta ezt az alkalmas személyt. Erôsen sürgette tehát, hogy a fôpásztor menjen át Szegedrôl Kalocsára. Glattfelder püspöknek nehezére esett ez a választás, de kész volt a távozásra. Hirtelen betegsége akadályozta meg a terv végrehajtását. Helyette Grösz József lett a kalocsai érsek, akit ugyanolyan szempontok ajánlottak, mint elôbb a csanádi püspököt. Érthetô volt, hogy ugyanakkor Egerbe Czapik Gyula került. Annak idején ô igyekezett szoros összeköttetésben maradni a közélet különféle irányaival, s nem ok nélkül ô tartotta önmagát a legjáratosabbnak a magyar egyházkormányzati gyakorlat apróbb kérdéseiben. Néha talán a kelleténél jobban túlbecsülte a XIX. század furfangos fogásait és ellenôrzô módszereit. 1944-ben egyszerre három püspökség várta új fôpásztorát. Még a német megszállás elôtt ugyanazon a napon jutott nyilvánosságra mind a háromnak kinevezése. Az új püspökökrôl azt beszélték, hogy személyükben a hercegprímás, a nuncius és a kormány közösen megegyeztek s mind a három érdekelt hatalmasság megvolt elégedve. Valószínű, hogy ez a vélekedés nem alap nélkül terjedt el. Rotta nuncius elfogulatlanságára jellemzô az is, amit bizalmas ismerôsének mondott el egy ízben. Nem tartotta hibának vagy gyanús viselkedésnek, ha valaki egyénileg vágyódott a püspöki méltóságra. Ez az óhaj alapjában véve jó és helyes lehet -- magyarázta nézetét, -- ha az illetô különben rátermett a feladatra. Nem idegenkedett amiatt sem, hogy valaki állást foglalt valamely politikai irány mellett. Persze azt megkívánta, hogy ne legyen harcos pártember és maradjon mindig elsôsorban az Egyház és a lelkek szolgája. Ezt a megfontolt és csendes tevékenységet egyszerre végzetesen megzavarta és a nuncius feladatát kegyetlenül súlyossá tette 1944. március 19-e, a német megszállással és következményeivel. Mielôtt 1945- ben elhagyta volna hazánkat, néhány ismerôse elôtt ezt a kijelentést tette: ,,Leszámítva az utolsó esztendôt, csak jó emlékeim vannak Magyarországról.'' Adjuk mindehhez az érzelmeket, amelyek szívét eltöltötték, s akkor pontos számadást kapunk arról, mit tapasztalt Rotta Angelo hazánkban tizenöt esztendô alatt. Zavartalanul folynak az események hosszú sorozatban, a környezet megértô és udvarias s a végén elképzelhetetlen eljárások miatt kell komoran és ünnepélyesen tiltakoznia. A hivatalok tele vannak jóindulattal, s íme egyszerre szinte ugyanazok Hitler elvakult gyűlöletének eszközei lesznek. Magyarország csillogó egyházi ünnepségeket rendez, s most a pápa szigorú figyelmeztetését vonja magára. Az öreg kormányzó a régi lovagiasság és finomság mintaképe, most minôsíthetetlen cselekedetek elôtt behunyja szemét. A hosszú nyugalom és végizgalom legerôsebb ellentétben állnak egymással. De más vonatkozásban is ugyanaz az éles fordulat, ugyanaz a tragikus törés jelentkezik két tragikummal is megerôsítve. A magyarok reménykednek, ügyeskednek, alkudoznak, légvárakat. építenek s a végén a kétségbeesésbe menekülnek. Keresik a tájékozódást megoldatlan kérdéseikre. Nem utasítják el maguktól az Egyház gondolatait, hivatkoznak keresztény múltjukra és áldozatául esnek a bolsevizmusnak. Büszke érzéseikben meggyalázva hajolnak meg az oroszok elôtt. Tôlük várják jövôjüket és a nunciusnak el kell hagynia az országot anélkül, hogy egy felelôs hang szót emelne érdemei és maradása mellett. E vonalon is a kezdet reményei pontosan az ellenkezôre fordultak. Neki látnia kellett mindezt. Valószínű, hogy magában végiggondolta e megdöbbentô folyamatnak belsô összefüggését. Hiszen láthatott olyasmit is, ami mások elôtt rejtve maradt s volt képessége, hogy éretten, elfogulatlanul ítéljen meg eseményeket. Emlékszem reá, hogy 1944 ôszének közeledtén kínzó események között beszélgettem vele. Gyakorlati ügyeket tárgyaltunk, aztán ô az elkerülhetetlen vég sejtésével egyszerre elhallgatott. Egy szót sem szólt néhány percig, majd ki nem mondott gondolatainak folytatásképp ez a mondat hagyta el ajkát: ,,... Pedig tudom, hogy ebben az országban is sokan vannak, akik buzgón imádkoznak és engesztelnek.'' Pedig... igen voltak ilyenek sokan, de voltak és vannak mások, akik sem nem imádkoznak, sem nem engesztelnek. Lássuk most röviden az utolsó esztendô fôbb mozzanatait. A német megszállás után új kormány jön, hozzáfog a zsidókérdés Hitler szellemű ,,megoldásához''. Elôször a sárga csillagot írják elô, majd elkülönítik a zsidókat és a vidéken megindul a kitelepítés. Náci akarat érvényesül, de magyarok a végrehajtók. S vannak, akik ezt lelkesedéssel teszik, mert egy húron pendülnek a nácikkal. Mások mentegetik magukat, a zsidóknak nálunk nincs bántódása, csak idegen országba szállítjuk ôket. S a harmadik csoport rettegésbe temetkezve hirdeti, ez az egy mód, hogy valamiképp védeni tudjuk magunkat az oroszok ellen. A kormányzó -- mint már írtam -- hallgat. Alig veszik tudomásul, micsoda megvetés támad világszerte Magyarország iránt. Barátaink szégyenlenek bennünket, ellenfeleink dörzsölik kezüket. A pápa, akit most gyengeséggel és óvatossággal vádolnak, Hitler felé mutatott viselkedésében, a magyar események elôtt nem hallgathat. Az utolsó idôkben több könyv foglalkozik XII. Piusnak a Hitler-féle zsidóüldözésekben tanúsított magatartásával. A megjelent munkák elég nagy része inkább szigorú az ítéletében. Nemrégiben egy ilyen irányzatú könyv is elismerte, hogy az elsô, nyilvános, az egész világra elhangzó pápai elítélés Budapesten hangzott el és azt Rotta nuncius közölte a magyar kormányzóval. E körülménybôl is az következik, hogy a magyar események folytak le a legnagyobb nyilvánossággal, minden kétséget kizáró célzatossággal és hivatalosan. A pápai figyelmeztetés után a magyar vezetôség észbe kapott. Komolyabb tárgyalások indultak meg az Egyház képviselôi és a kormány részérôl. Katolikus oldalon állandóan résztvett a megbeszéléseken Verolino nunciatúra titkár. A részleteket mások már pontosan megírták. Egyéb okok mellett bizonyára a pápai figyelmeztetés is hozzájárult ahhoz, hogy a kormányzó új politikára szánta el magát. Sztójay kormánya helyébe Lakatos Géza került társaival. Augusztus végétôl október közepéig másfajta világban éltünk. Az oroszok átlépték a határt. A legfôbb gond így fejezôdött ki: mit kell tennünk ebben a helyzetben? Határozatlanság és tanácstalanság uralkodott mindenfelé. Amikor már Szeged megszállására kellett készülnünk, jónak láttam, hogy a nunciushoz forduljak tanácsért. Azt kérdeztem tôle, maradjanak-e a teológiai iskolák növendékei helyükön vagy menjenek másfelé. A válasz így hangzott: ,,Háború idején minden eshetôségre készen kell lennünk. Még a harcokban is bekövetkezhetnek kisebb-nagyobb fordulatok. Ezért én nem hagynám ôket azon a vidéken. Elképzelhetôk esetek, amikor az oroszok veszedelmes munkára küldik ôket vagy visszavonulás esetén magukkal viszik. Utána nehéz lesz ôket megtalálni. Más lesz a helyzet, ha az egész ország orosz megszállás alá kerül. Akkor nem olyan könnyen történhetnek elôre nem látható események. Ilyen körülmények között a papnövendékek mindannyian maradjanak az ország területén.'' Megköszöntem a tanácsot és utána még néhány szót váltottunk. A jövôre gondoltunk, de a jövôre nézve vigasztaló gondolatok nem voltak lehetségesek. Mindössze egy célzást tettem, hogy az amerikai befolyás bizonyára érvényesülni fog valamelyes szabadság biztosításában. Jóakarattal nézett reám és csöndesen csak annyit mondott: ,,Ne építsenek annyira az amerikaiakra. Nem olyan nagy barátaink ôk, mint ahogy azt sokan feltételezik.'' E szavak után nem volt bátorságom tovább szôni a megkezdett témát. Máig sem tudtam világosan eldönteni, mi volt az igazi értelme szavainak. Talán csak azt akarta nekem, a magyarnak jelezni hogy készüljünk fel a legrosszabbra, mert a mi nevünk a legmegvetettebb az egész világon? Vagy másfajta csalódás szólalt meg benne? Mint olasz, mint európai és mint katolikus azt a fájdalmat fejezte ki, amelyet a jelentkezô lehetôségek elôtt mások is éreztek? Késôbb az ostrom után, egy idôs, sokat tapasztalt és nagyműveltségű francia nôvér adta elô ezt a fájdalmat a legvilágosabban: ,,Páter, milyen világot élünk? Ki tartott volna valaha is lehetségesnek olyan politikát, amely az orosz bolsevizmust Vladivosztoktól Bécsig engedi kiterjedni? Mi lesz Európa többi részével?'' Október 15. után újabb idôszak kezdôdött. Hamarosan csak Budapesten és a Dunántúl távoli részében volt már csak magyar élet. A nyilas szervezkedés növelte a zavart és a zsidóüldözés is új formában jelentkezett. Ekkor került a sor arra, hogy egyes személyeket rendházakban rejtsünk el, a zsidóházak lakóinak életét elfogadhatóvá tegyük és tömeges elhurcolásokat megakadályozzunk. Papok és szerzetesek eléggé kivették részüket ebbôl a tevékenységbôl. Maga az idôs nuncius is egyes esetekben személyesen lépett közbe nagyobb veszélyek elhárítására. Egy szerzetes szemtanú beszélte el róla az alábbi kis történetet. Rotta Angelo nuncius tolmács útján élénk vitatkozásba merült egy nyilas parancsnokkal. Arról volt szó, hogy ez a nyilas egy zsidóház lakóit akarta minden áron veszélyek között is másfelé vinni. A fôpap azt magyarázta, hogy ilyen rendelkezés családokra, gyermekekre roppant súlyos szenvedést hozhat, ezt nem szabad megcselekedni. A nyilas hajthatatlan maradt. Békés idôkben állatorvos volt s bizonyára e képzettsége tette ôt a fajelmélet meggyôzött hívévé. Végül mégis engedett a fôpap unszolásának s csak ennyit mondott: Belátom, a magyarság érdeke követeli, hogy ne ártsunk a zsidóknak. A válasz nem volt kielégítô. Rotta érsek tovább magyarázta, hogy ilyen ügyekben nem a magyarság érdeke a döntô, hanem az erkölcsi törvény, maga az isteni parancs. A nyilas erre az érvelésre nem indult meg. Pusztán magyar érdekbôl hagyta nyugodtan a zsidóház lakóit. Még néhány szót az utolsó eseményekrôl. Az ostrom lezajlott. A nunciatura nem maradhatott a várban, a belvárosba költözött. Újabb kérdések jelentkeztek: nyomor, segítség, papok eltűnése, viselkedés az új irányzatok felé. Egyszer azt a kérdést vetette fel: mi a helyes megoldás abban az esetben, amikor az orosz katonák erôszakoskodása következtében szerzetesnôk gyermeket várnak? Elmondotta mindjárt saját felfogását, amelyet csakugyan a legjobbnak kellett tartani. Azután jöttek a hírek Serédi prímás haláláról, majd Apor püspök meggyilkolásáról. Érezte, hogy az új helyzetben fôleg neki kell komoly megfontolást végeznie. Apor püspök halála azért volt lesújtó, mert a zsidókérdésben tanúsított viselkedése és egyéb okok folytán is ô látszott az esztergomi szék legesélyesebb jelöltjének. Fontolgató tevékenysége nem sokáig tarthatott. Néhány nappal húsvét után jött az orosz parancsnokság rendelkezése: a nunciatura nem maradhat többé az országban, néhány napon belül az egész hivatalnak távoznia kell. Talán két nap maradt a csomagolásra. A Balkán felé utazott, ott szállt aztán hajóra, hogy eljuthasson Rómába. Katolikus és egyházi körökben mély megdöbbenést okozott a kiutasítás. Még azoknál is, akik a legjobb véleménnyel voltak az oroszokról, egyszerre félelem, sôt elkeseredés mutatkozott. A megdöbbenés ebben a kérdésben fejezôdött ki: miért történt mindez s miért a kezdet kezdetén? Az egykori bizakodók nem találtak választ erre az aggodalomra. A másik irány hívei igazolva látták keserű sejtelmeiket: Mondtuk mi azt mindig, hogy az oroszoktól megértést hiába várunk. A szabad és független tevékenység lassú elfojtása íme megkezdôdött. Jánosi József érezte, hogy a kiutasításnak veszélyes következménye lehet. Közbelépésre kérte fel a kormány embereit. Valami mozgolódás történt, de eredmény nélkül. Nyugodtan elmondhatom, hogy ez a rendelkezés az Egyház ügyét szívén viselô katolikusok és az új rendszer között a viszonyt gyökeresen megrontotta. A bizalmatlanság állandó maradt. Nehezen hitték el, hogy valami ôszinte jóakaratra számíthatnak az új rendszer irányítóinál. Az orosz parancsnokság a kiutasítást nem okolta meg. Késôbb azt a véleményt kezdték hirdetni, hogy a feltétlen meghódolás és az ország elfoglalása után legalább is a gyakorlatban Magyarország állami fôhatalma megszűnt. Nem volt alap arra, hogy egy külföldi képviselet hazánkban maradhasson. A svájci és a svéd képviselet jellegét is szerényebbé tették erre az idôre. Még ha mindezt elfogadjuk, akkor is azt kell válaszolnunk, hogy a nunciaturát még egyszerűbben nyilváníthatták volna apostoli delegációnak. Ez esetben csak olyan képviselet maradt volna, amely a magyar katolikusok felé tartott volna kapcsolatot a Szentszékkel. Kétségtelen, hogy Rotta Angelo jelenléte mellett a kormány sok kérdést nyugodtabban és elôrelátóbban intézhetett volna el a katolikus Egyházra nézve. De talán éppen ezt nem tartották kívánatosnak a kiutasítás elômozdítói. Azt sem hallgatjuk el, hogy az állami fôhatalom szünetelésének elve sem teljesen meggyôzô. Kétségtelen, hogy Németországban ilyen állapot jött létre. De éppen ezért ott nem volt központi kormány, nem volt törvényhozó testület. A legmagasabb fokon a megszállók intézkedtek. A németek helyi közigazgatást folytattak és megindíthatták a pártok szervezését. Nálunk volt központi kormány, működtek a bíróságok és Debrecenben nemcsak ülésezett a nemzetgyűlés, hanem életbevágóan fontos törvényt is hozott. Mindezek az eljárások nem a fôhatalomból következtek? A debreceni törvények az orosz akarat megnyilvánulásai voltak s a nemzetgyűlés csak üres színlelés az orosz rendelkezés eltakarására? Ne foglalkozzunk tovább ezzel a homályos kérdéssel! Kutassuk inkább, kiktôl származhatott a kiutasítás gondolata. Valószínűtlen, hogy az orosz csapatok parancsnokait nagyon izgatta volna ez az ügy. Sehol másutt nem cselekedtek oly gyorsan, mint nálunk. S kezdetben a megszállók jó híre érdekében kedvezôbb lett volna, ha másfelé hallják, hogy a nuncius megmaradt Budapesten. Úgy véljük, hogy az igazi okot Rákosi Mátyásban, a vele visszatérô kommunistákban kell keresnünk. Az öntelt és kíméletlen kommunista vezérnek semmi nem tetszett, ami Magyarországon 1920 után történt. Amíg ô közöttünk volt szabadon, soha nem hallott arról, hogy Budapesten nuncius volna. Mikor visszatérte után hatalma nagyon megnôtt, le akart mindjárt számolni a nunciusi intézménnyel. Külföldi fôpap személye kellemetlen lett volna számára, a magyar fôpapokat viszont nyugodtan merte hajlamának megfelelôen külsô megvetéssel kezelni. Az egyházellenes kommunista haditervbe sem illett bele egy pápai követ jelenléte. Katolikus-ellenes küzdelmük ugyanis két szakaszra osztható. Elôször ravaszsággal és némi látszólagos nagylelkűséggel igyekeztek a katolikusok ellenszenvét és félelmét legyôzni. De már ekkor is felléptek helyenként és alkalom szerint a legnagyobb durvasággal, ha valahol nem találtak kellô megértésre. Cukrot és korbácsot tartottak egyszerre a kezükben. Itt templomokat hoztak létre, amott a buzgó papot megfélemlítették vagy az egyházközségi és szerzetesi épületeket a kommunista ifjúságnak foglalták le. Itt-ott a panaszt is meghallgatták, de országosan nem léptek föl a törvénytelenségek ellen. Ha ilyen panaszt a nuncius hangoztat, nehezebb lett volna kitérniök. Magyar panaszkodókkal viszont alkudozni kezdtek: engedjenek valamit és akkor szent lesz a béke. Késôbb, 1948 felé a durva támadások is megkezdôdtek. Itt már hangos ürüggyel rontottak neki egyes szervezeteknek, hogy az egészet megfélemlítsék. E módszer is nehezebben lett volna folytatható pápai küldött jelenlétében. Mindenképpen elônyösebb volt számukra, hogy a magára hagyott magyar katolikus Egyházzal álljanak szemben. Az egység megbontása és a megfélemlítés könnyebben volt végrehajtható ebben az állapotban. Rotta Angelo távozásakor azt mondotta ismerôseinek, hogy ha valami módon megbízható híreket tudnak küldeni Rómába, ne feledkezzenek meg róla. Nagyon érdekelni fogja ôt mindig a magyar katolikusok sorsa. Azt hiszem, hogy nem sok levelet kaphatott. Inkább a hírekbôl és a menekültektôl értesülhetett arról, milyen irányban indul a magyar. Már elmondottuk, hogy 1948-ban szívesen jött volna hazánkba, de a tervezett megbízatás nem valósulhatott meg. Utána már csak a rombolás és a teljes mérvű üldözés híreirôl értesülhetett. Nem tudjuk, miképp vélekedett 1956 eseményeirôl. Késôbb feltehetôen lelke már csak az örökkévalóság felé tekintett. Imáiban emlékezhetett meg azokról, akiknek jóságát és hibáit, gyengeségét és áldozatkészségét valamikor közvetlen közelrôl ismerte meg. Utolsó hónapjaiban értesült-e arról, hogy a múlt szeptemberben egyezmény jött létre a kommunista magyar kormány és a Szentszék között? Sejtette-e, hogy bármily jelentéktelen és közvetlen hatását tekintve szinte értéktelen legyen is ez az egyezmény, valójában mégis új idôket jelez? A nagy hóhérok, köztük a legmegvetendôbbek egyike, Rákosi Mátyás, csúfosan tűntek le a hatalom magaslatáról. A kommunizmus megfakulva, tépett hírnévvel, végzetes belsô megosztottságban mutatkozik az emberek elôtt. Van-e értelmes ember táborukban, aki ne panaszkodnék súlyos hibák és gyengeségek miatt? Az Egyház ellenben zsinatával és lendületes belsô megújulásával világszerte érdeklôdést kelt. A pápát olyan helyeken, olyan országokban fogadják hatalmas lelkesedéssel, ahol nemrégiben még a kommunizmus remélte zászlóinak diadalát. Rotta Angelo az örökkévalóságba költözése elôtt bizonyára abban az öntudatban talált vigasztalást, hogy jó ügyet szolgált. Mi is ezt mondjuk róla utolsó szavunkkal. Kijelentésünkben nemcsak hitünkre támaszkodunk erôsen, hanem az újabb fordulatok is táplálják e meggyôzôdésünket. Ezt a hitet és bizakodást hagyományozza ô reánk magyar katolikusokra életmunkájával és nemes odaadásának példájával.