Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Karaffa János: Az ítélethirdetés Jeremiás életében és Vallomásaiban Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô 1. A prófétai ítélethirdetés 1.1. Az ítéletes prófécia megjelenése 1.2. Az ítélethirdetés kiváltó okai 1.3. Ítélethirdetés és üdvösség 1.4. Az ítéletes prófécia irodalmi formái 2. Az ítélet -- Jeremiás igehirdetésének központi témája 2.1. A kiválasztottság-teológia Izrael történetében 2.2. A prófétai ítélethirdetés és a kiválasztottság-teológia szembenállása 2.3. Az ítélethirdetés és a kiválasztottság-teológia Jeremiásnál 2.4. Az ítéletes prófécia elemei a Vallomásokban 3. A Vallomások eredetének kérdése 3.1. A Vallomások Jeremiás könyvében 3.2 A Vallomások értelmezése a biblikus kutatás tükrében 4. A Vallomások, mint az ítélethirdetés és a prófétai sors összefüggésének bizonyítéka 4.1. Jeremiás szenvedése -- az ellenség támadásának következtében ( Jer 12,1-6) 4.2. A próféta életének veszélyeztetettsége, mint a szenvedés oka (Jer 11,18-23) 4.3. Szenvedés -- az Isten-kapcsolat válsága miatt (Jer 15,10-21) 4.4. A prófétai szenvedés elfogadása és feldolgozása Jeremiásnál (Jer 20,7-18) 5. Az ítélet és a szenvedés jelentôsége Jeremiás Vallomásaiban 5.1. Az ítélet és szenvedés lecsapódása Jeremiás könyvében 5.2. Az Ítélet és szenvedés, mint Jeremiás életének elválaszthatatlan részei 5.3. Az ítélet és szenvedés Jeremiásnál és az Ebed Jahve-dalokban Irodalomjegyzék ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2004-ben jelent meg Pozsonyban, a Glória Kiadó gondozásában, az ISBN 80- 88959-14-4 azonosítóval. Az elektronikus kiadás a szerzô engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Bevezetô Ebben a munkámban -- amely sűrítménye a témában megvédett doktori disszertációmnak -- a Jeremiás próféta Vallomásai területén végzett kutatásaimból indulok ki. Az elmúlt években sikerült feldolgoznom a Vallomásokra vonatkozó irodalom legjelentôsebb részét, és egy elôzô munkámban kutatástörténeti összefoglalást végeztem a témában. Most a jeremiási ítélethirdetés következményeit vizsgálom a kijelölt szövegek: Jer 12,1-6: 11,18-23: 15,10-21: 20,7-18 alapján. A dolgozat elsô részében általánosan foglalkozom a prófétai ítélethirdetés problémájával és rávilágítok az ítéletre, mint Jeremiás igehirdetésének központi témájára, különös tekintettel a Vallomásokra. Munkám központi részét alkotja a kiválasztott szövegek elemzése és magyarázata. Az elemzés során kimutatom az ítélethirdetés szoros összefüggését a prófétai sorssal, majd a záró részben az ítélet és szenvedés jelentôségére mutatok rá Jeremiás Vallomásaiban. Könyvem ismeretterjesztô céllal íródott, lábjegyzeteket nem tartalmaz, és az irodalomjegyzék csak a témában alapvetô művek felsorolására szorítkozik. A téma kidolgozásában nyújtott segítségért köszönetet mondok Dr. Rózsa Huba és Dr. Fodor György professzoroknak, valamint Dr. Norbert Höslingernek, az Osztrák Katolikus Bibliatársulat volt elnökének. Dr. Karaffa János ======================================================================== 1. A prófétai ítélethirdetés 1.1. Az ítéletes prófécia megjelenése A próféciának -- a szó tágabb értelmében véve -- sok vallásban nyomára bukkanhatunk. Izrael próféciájának elôzményeire vagy gyökereire a jóslásban, látnokságban, eksztázisban és az Isten emberérôl alkotott elképzelésben találunk rá. Mindezek a jelenségek nem egyedülállóak, hanem más vallásokban is fellelhetôk. Néhány esetben Isten népe és a szomszédos népek között a prófétálás legfejlettebb szakaszában olyan közös jelenségek vannak, amelyekrôl néhány évtizeddel ezelôttig azt hitték, hogy Izrael monopóliuma. A prófétálás szempontjából a hasonló népek közül kiemelkedik az Eufrátesz mentén fekvô Mari városállam, amely a Kr. e. 18-17. században virágzott. Mind az izraeli prófétáknál, mind Mariban ritkán lelhetô fel az önkívület vagy az érthetetlen jóslás, mivel a prófétának kiválasztott személy elsôdlegesen az érdekeltnek vagy az érdekelteknek szánt beszéd elmondására helyezi a hangsúlyt. A prófétát saját maga és mások az istenségtôl ,,elhívott'', ,,küldött'' személynek tartották, függetlenül attól, hogy ki az az istenség. Az istenséggel fennálló kapcsolat más elnevezésekben is megjelenik mint ,,Isten embere'', ,,hírnök'', ,,küldött'' és még mások. Olykor ,,ôrültnek'', ,,egzaltáltnak'' tekintik (Jer 29,26; Oz 9,7), ami annak a kétes, ellentmondásos jellegnek a jele, amellyel tevékenysége értelmezhetô volt. Mindezek az utalások világossá teszik, hogy Isten embereinek normális életvitelében a prófétai tapasztalat idôleges áttörést jelentett. Ebben rejlik az a különös jelenség, amely megalapozta az izraelita próféciát. Az igazi prófétai élmény, a közvetlen és tettenérhetô hittapasztalat ugyanis nem tanulható meg és nem váltható ki mesterséges úton. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy kizárólag Izraelben található meg a prófétáknak az a sora Ámosztól Ezekielig, akik Istennek saját népével szembeni közbelépését hirdették meg ítélet formájában. Az ítéletes prófécia olyan egyedülálló vallási jelenség, amely Izrael történetének bizonyos szakaszában bontakozott ki. Ezt a szakaszt idôben a királyság kezdetétôl a végéig határolhatjuk be, még ha annak bizonyosan elô- és utótörténete is van. Izrael vallástörténetében csakúgy, mint a választott nép történetében ebben a bizonyos fázisban a királyság mellett az ítéletes próféciának volt meghatározó szerepe. Az isteni ítélet meghirdetését az isteni megmentés valósága fogja közre. Az ítéletes próféciát Izrael kezdeteivel és a babiloni fogsággal összhangban kell szemlélnünk. Ezek alkotják az ítéletes prófécia elô- és utótörténetét, és rámutatnak arra, hogy a megmentô Isten egyben ítélô Istenként is megmutatkozik a választott nép életében, amint arra C. Westermann is rávilágít. Az ítéletes prófécia által meghirdetett pusztulás nem sorsszerű, hanem Jahve büntetô cselekedetét jelenti, amely ugyanakkor az Izrael megmentésére irányuló isteni üdvtervnek is része. A prófécia történetén belül ugyanez mutatkozik meg: Az ítéletes próféciát az üdvprófécia foglalja keretbe elôzményként és következményként egyaránt. Elôzményként, hiszen a királyság kezdetén a próféták a királyságot támogatták, bár kritikával is éltek vele szemben. Következményként, hiszen Ezekielnél az ítélethirdetés már üdvösséghirdetésbe vált át, illetve Deutero-Izajásnál az ítélethirdetéshez kapcsolódik hozzá az üdvösség hirdetése. Az ítéletes prófécia két szakaszát és hagyományvonalát fedezhetjük fel az Ószövetségben. Ámosz próféta működése elôtt a történeti könyvek számolnak be az ítéletes próféták működésérôl, Ámosztól kezdôdôen pedig olyan súlyra tesz szert az ítéletes prófécia, hogy saját, önálló tradíciót képez. Az igehirdetés tartalmában is különbség mutatkozik a két hagyományvonal közt: Csak Ámosztól kezdve szól az ítélet az egész néphez, elôtte ez még nem figyelhetô meg. A prófétai igehirdetés határai ezzel egyre inkább kiszélesednek. Ámosz próféta igehirdetésében már megfigyelhetô az a jelenség is, hogy többé már nem csupán a király viseli a felelôsséget a népért, hanem az egész nép felelôsséget visel tetteiért. A prófétai panaszok egyre inkább arra a vétekre mutatnak rá, amely Izraelt létében veszélyezteti -- ez nem merül ki az egyéni bűnök összességében, sem pedig valamiféle absztrakt bűnös létben. Ezeknek a különbségeknek megfigyelése az ítéletes prófécia két különbözô szakaszában arra a felismerésre ösztönöz bennünket, hogy a prófécia jelentôsége fokozatosan növekedett a királyság történetének során. Isten ítéletének meghirdetése ebben a próféciában állandó helyet foglal el, nem lehet azt kikerülni, s ezáltal feszültségforrássá válik Izrael számára. Az Ámosz próféta működésétôl Kr.e. 587-ig terjedô idôszakban ugyancsak két részre osztható az ítéletes prófécia. Az elsô rész Kr.e. 722-ig, az északi állam bukásáig tart, majd következik a próféciának Júdában kifejtett tevékenységi szakasza. Mindamellett a két szakasz összehasonlításából az is kitűnik, hogy az ítéletes prófécia kifejezetten összizraelita vonásokat is tartalmaz. Egy más megkülönböztetés alapján beszélhetünk az Ámosztól Jozija király uralkodásának kezdetôig tartó idôszakban megnyilvánuló próféciáról, ill. arról a próféciáról, amely az 587-es katasztrófáig vagy azon túl nyúlik, mint Jeremiás vagy Ezekiel esetében. Ebben az utóbbi szakaszban megfigyelhetô, hogy a próféta életét és sorsát már nem lehet elválasztani a szavaitól. Ezzel a prófétai hagyományban fontos változás áll be: A próféták története, mint szenvedéstörténet a prófécia történetének alkotóelemévé válik. Az ítéletes prófécia megjelenését vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a próféták szembeszegültek a hagyományos vallásossággal és teológiával, amelyek biztosítottnak érezték az üdvösséget. A próféták hite Jahve új felfogásában alapozódott meg. Személyes tapasztalás titkából született, amelynek lényege, hogy az embernek le kell mondania saját terveirôl, és teljesen Jahvénak kell alávetnie magát. A próféták ugyanakkor átélték, hogy az isteni hatalom nem teszi az embert akarat nélküli szolgává, hanem személyes döntés elé állítja. Igent vagy nemet mondhat Jahve akaratára, teljesen újjászülethet vagy teljesen a régi maradhat. Így tekintettek a próféták a mindennapi emberi magatartásra: a biztonságra, nyugalomra, elégedettségre, amely a ráhagyatkozó bizalom és a Jahve akarata szerinti maradéktalan önátadás helyét foglalja el. Az ilyenfajta életmód következményeire figyelmeztettek, és olyan döntésre hívták fel az embereket, amellyel olyan új életmódot választanak, amilyenben maguk a próféták is éltek, és amely mindenki számára nyitva áll, aki el kívánja érni. Elismerték az ember mélységes bűnét Jahvéval szemben, amelyet nem lehetett megszüntetni az üdvösség ígéretével, mivel nem volt kilátás az üdvösségre (Jer 6,14). Saját maguknak kellett megtanulniuk, hogy Jahve nemcsak átmenetileg fegyelmez, ahogy azt hangsúlyozták, hanem, hogy el is pusztít (Jer 6,11). Ezért az embert alapvetôen üdv nélküli helyzetben állóként látták, aki azonban mégiscsak egy döntô Vagy-Vagy elôtt áll. Ezt fogalmazta meg a Jer 22,1-5 Júda királya és az Iz 1,19 az egész nép számára: vagy jog lesz és igazságosság, amit üdvösség követ majd, vagy pedig nem, ami szerencsétlenséget fog eredményezni. Mivel a próféták véleménye szerint mégiscsak a bűn uralkodott, hatalmas büntetô ítéletet vártak a nép számára. Ez tulajdonképpen nem jön váratlanul, mivel sok intés, figyelmeztetés és kisebb sorscsapások elôzik meg. De mivel ezek hasztalanok, rövidesen bekövetkezik a keserű vég, amely elôl senki sem menekülhet. A próféták különbözô formában írják le ezt az ítéletet; sôt, egyes egyéni prófétáknál többféle szemlélettel is találkozhatunk. Az ítélet természeti katasztrófa által valósul meg, pusztító háborúval és deportálással, forradalommal és anarchiával, vagy pedig a ,,jóm Jahve'' révén. Két kifejezés és elképzeléskör különleges figyelmet érdemel ebben a témában: Jahve napja és Izrael maradéka. a) Az Ószövetségben a ,,Jahve napja'' kifejezés az eljövendô nagy ítéletnapot jelöli meg, amelyen Jahve megjelenik, és Izraelt vagy a népeket jobbjára emeli. Ama napot a bosszú (Iz 34,8); a szerencsétlenség (Jer 17,16); a harag (Szof 1,18) a romlás (Jer 46,21); a megpróbáltatás (Jer 50,27; Mik 7,4) napjának vagy egyszerűen ,,a napnak'' (Ez 7,7) is nevezik. Ettôl független, de nem vonható ki befolyása alól az ,,ô napja'' kifejezés, amely nap az ember, különösen a bűnös napja, amelyen végzete utoléri (1 Sám 26,10; Ez 21,30). Jahve napja várásának hosszú története van. Gyökerei a régi idôk hitében találhatók, miszerint Jahve a csata napján közbeavatkozik Izrael javára és segít neki (Bír 5.). Ez a hit azonban már a Jahve napjának Ámosz általi legkorábbi említésénél összefogóbb reménnyé alakult, amely éppúgy magába foglalja Izrael üdv-elvárását: azt hitték, hogy egy ilyen napon, Jahve napján, hatalmas fény fog felragyogni, mert Jahve az ô csodálatos ragyogásában lesz láthatóvá; ehhez számolták még a teofánia szokásos kísérôjelenségeit. Úgy várták ezt a napot, mint dicsôséges és boldog eseményt, mikor Izrael ellenségeit katasztrófa sújtja, de számára Jahve-teofánia üdvteli hatása mutatkozik meg. A próféták lényegesen módosították az ilyesfajta várakozást. Ámosz meghirdette, hogy Jahve napja a bűnös Izrael számára nem fényt (üdvösség), hanem sötétséget (szerencsétlenség) jelent (Ám 5,18-20). Ezen fenyegetéshez kapcsolódtak a késôbbi próféták, akik a Jahve napjáról alkotott elképzelést eszkatológikusan interpretálták. Miután a fenyegetô büntetést Júda pusztulásában és a fogságban beteljesülni látták, az elôttük álló végidôben új üdvösséget vártak Izrael maradéka számára, illetve szerencsétlenséget az istenellenes nagyhatalom részére, vagy egybefoglaló végítéletet a népek fölött. Ezeknek a leírására szolgált többek közt a Jahve napjának a várása (Iz 31., 24., 34.f. és Joel). Ezután az idôknek alapvetô átalakulása történik meg, amely ugyan nem a világvégét, de egy istenellenes hatalom által meghatározott korszak végét jelenti. Ez az átalakulás az eszkatológikus végítélettel egyetemben egy új végidôbeli világ kezdetének elôfeltételét képezi. b) A maradék eredetileg azt jelentette, ami mint kevésbé fontos rész marad meg az elpusztítás után (Ex 10,12; Lev 5,9). Ugyanúgy alakul ez a fogság elôtti prófétáknál; náluk a maradék gondolata nem az üdvösségváráshoz kötôdik, hanem az ítélettel való fenyegetéshez és a megtérésre való intéshez tartozik. Így Izajás ezt a csatából elmenekült siránkozó maradék értelmében használja, ami csak a katasztrófa súlyát bizonyítja (Iz 1,8; 6,11); ugyanilyen világosan az Ám 5,3-ban, valamint Jeremiásnál (Jer 24,8) és Ezekielnél (Ez 9,8; 17,21) is. Ha egy intésben a maradékról van szó, úgy az egész népet oda kell számítani. Ebben az értelemben jelentette Izajás fiának neve (,,a maradék, amely megtér''), hogy Júda, -- amint az ítélet Damaszkuszt és Szamáriát, mint bűnösöket utoléri --, mint csatából megmenekült maradhat meg, amennyiben a júdeaiak megtérnek. A szent maradék gondolata, amely Jahve jövendô népét fogja képezni, és amelynek új üdvösséget kell megtapasztalnia, ismeretlen volt a fogság elôtti nagy egyéni próféták számára. Ezt csak a késô fogság idejének eszkatológikus prófétáinál találhatjuk meg. Akkor a fogság deportáltjai a maradékról alkotott elképzelést úgy interpretálták, hogy Jahve új népérôl van szó, amely Izrael egy kiválasztott részébôl áll. A kifejezés az istenítélet után életben maradottaknak megjelölésévé vált, akik nem értéktelen menekültek, hanem kiválasztott hordozói a jövô üdvösségének (Iz 4,3; 10,20; 28,5; Mik 7,18; Agg 2,2). Azt, hogy milyen mértékben változott a kifejezés jelentése, mutatja a ,,hatalmas néppel'' (Mik 4,7) való egyenlôvé tevés, és a ragadozó oroszlánnal való összehasonlítás (Mik 5,7), amelyek ellenkeznek az eredeti jelentéssel. A próféták Jahve meghirdetett ítéletét nem egyszerűen mint a bűnökért való, jogilag meghatározott büntetést szemlélték, nem is mint az isteni önkény, szeszély vagy brutalitás megnyilvánulását. Mivel a bűn az embernek a biztonságra irányuló hamis igyekezetében alapozódik meg, és abban áll, hogy az isteni akarat irányában megnyilvánuló bizalom és odaadás helyett, egy bebiztosított életmódot keresnek, a teremtettbôl, a földi-természetesbôl és a mulandóból. Azért vezet a bűn szükségszerűen pusztuláshoz és katasztrófához, mert a földi dolgok, mint teremtmények, mulandóak. A hamis útra tévedt életmódnak bensô evidenciából fakadóan szét kell foszlania. Alkalmasint a bűn és az ítélet annyira szorosan kötôdnek egymáshoz, hogy a bűn tulajdonképpen már maga az ítélet, pl. a falrepedésrôl szóló izajási képben, amely végül összeomlást idéz elô (Iz 30,8-14). A bűn és a büntetés vagy ítélet közti viszonyt tehát -- amint arra C. Westermann is rámutat -- olyan mágikus gondolkodáshátterében kell értelmeznünk, amely szerint a rossz cselekedet önmagában hordozza a rossz következményeket. Az embernek tehát minden cselekedete visszahat az elkövetôre, s egyfajta -- jó vagy rossz -- cselekvési szférába kerül. Jahve ennek a rendnek az elgondolója és egyben fenntartója is. Ez az ún. tett-következmény összefüggés, amely az Ószövetségben a legkülönbözôbb formákban jelenik meg. 1.2. Az ítélethirdetés kiváltó okai Bár az ítéletes próféták működése nagyon sokrétű és különbözô történelmi helyzetekben valósult meg, minden különbözôség ellenére a közös vonásoknak jelentôs számát mutatja, s így az ítéletes prófécia, mint egybetartozó valóság szemlélhetô. Ez az egybetartozás bizonyos alapvetô kiindulási pontokon nyugszik, amelyek mérvadóak minden ítéletes próféta igehirdetése számára. a) Az elsô kiindulási pont annak tudatosítása, hogy Jahve partnerévé választotta Izraelt. Izrael különleges kapcsolatban áll Istennel, olyan szoros és teljes kötôdésben, amely a kölcsönös bizalmon és mély egyetértésen alapul, s amely leginkább a szövetség gondolatában ölt testet. Ezt a kapcsolatot gyakran ábrázolják képszerűen az emberek egymás közti kapcsolatainak mintájára: szemléltetik mint az apa és a fiú (Oz 11,1; Iz 1,2; Jer 3,19) vagy mint a vôlegény és a menyasszony (Oz 2; Jer 2,1-3) kapcsolatát. A házasság-metafora használata a prófétáknál hasonlóságokat mutat fel a szövetség gondolatával, amint arra tanulmányában G. Baumann is rámutat. Jahve és Izrael különleges kapcsolatának a kezdetét a próféták többsége az Egyiptomból való kivonulás idejére teszi (Ám 9,7;Oz 11,1), míg Ozeás és Jeremiás ehhez kapcsolja a pusztában való vándorlás idejét is (Oz 2,16; Jer 2,1-3). A Jahve és Izrael közti kapcsolat természetesen nem egyenértékű kapcsolat, mint ahogy a kortársak felfogása szerint nem volt egyenrangú az apa-fiú ill. a vôlegény-menyasszony kapcsolat sem. Az akkori társadalmi rendben az apa volt a családfô, akinek még felnôtt fiai is alávetették magukat, felesége pedig nem volt vele egyenjogú, hanem jogi és gazdasági szempontból is függött tôle. Ez azonban még nem jelentette, hogy kizárt lett volna egyfajta ún. ,,partneri viszony''. A családban és a házasságban a családfôtôl függô fél nem volt csupán egy, a ház urának kiszolgáltatott, szabad akaratától megfosztott tárgy. Mindezzel azt akarták kifejezni, hogy Isten Izrael ura, akinek akarata és tekintélye határozza meg ennek a kapcsolatnak formáját és szabályait. Izrael mindig Jahvétôl függ, amennyiben az általa rendelt törvényhez és az Ô akaratához kell igazodnia. Izraelnek Isten akarata szerint a hozzá való személyes kötôdést kellett átélnie, és annak szorosságát a bizalommal, s az ebbôl fakadó engedelmességgel kifejeznie. Isten kezdettôl fogva így rendelkezett, és ezen az elkövetkezôkben sem változtatott semmilyen körülmények közt. b) Izrael azonban hűtlen maradt Istennel való kapcsolatában mégpedig két síkon is: hűtlen maradt a közvetlen Isten-kapcsolatban és hűtlen maradt az emberek közti szférában, a társadalomban tanúsított magatartásával is. A hűség megszakításának idejét különbözôképpen határozzák meg az egyes hagyományok, azonban mindenképp a távolabbi múltba helyezik. Jahve nem adott alapot a hűség megszegéséhez, ez Izrael bűne volt, mivel nem úgy viselkedett Istenhez fűzôdô viszonyában, ahogy az elvárható lett volna. A próféták igehirdetésébôl nyilvánvaló, hogy Izrael elsôsorban az ún. ,,más istenekhez'' -- Baalokhoz való hozzáfordulással vétett a Jahve iránti hűséggel szemben. Bár Izraelben nem az a meggyôzôdés élt, hogy a más istenekhez való fordulás egyben a Jahvéval szembeni végleges szakítást is jelentette volna, az ítéletes próféták igehirdetésükben mégsem voltak toleránsak az ilyen kétszinű magatartással szemben. Amennyiben a próféták mégis radikális módon vetették Izrael szemére a hűség megszegését, annak a hátterében súlyos jelentôséggel bíró eseménynek kellett lennie. Ozeás próféta igehirdetését vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Izrael Baalhoz vagy a Baalokhoz fordult, aki a kánaániták istene volt. Ozeás a házasságtöréssel szemlélteti Izrael magatartását, és bálványimádását paráználkodásként bélyegzi meg (Oz 5,3; 6,10; 9,1). A próféta ostorozza azt a magatartást, amely idegen elképzelések szerint formálja Izrael egyetlen Istenének arcát, s ezzel megfosztja igazi mivoltától. Izrael számára Isten egy olyan istenséggé válik, akit fel lehet használni saját céljaik érvényesítése érdekében. Ez az Isten már nem partner többé, s éppen ezért nem kell neki engedelmeskedni, hanem jóindulatát a kultusz segítségével meg lehet vásárolni. A próféták éppen ezért az Istentôl való eltévelyedés egyik útjának éppen a kultuszt tekintették, amelynek keretében a Jahvéval szembeni hűtlenség nyilvánult ki a különbözô szentélyekben és az istentiszteletek folyamán. Ritkán bíráltak egy vallási rendszert annyira éles, bizony majdnem mértéktelen kritikával, mint a próféták az izraelita kultuszt: a népi kultusz Jahvétól való elpártolás és bűn, ezért egyenesen ez az oka a bekövetkezô büntetô ítéletnek (Oz 2,15). Bűnt jelentenek az oltárok, bálványoszlopok és az állatáldozatok (Oz 8,11-13; 10,1). Bűnnek számít az istenség szimbólumaként használt bikaszobrok felállítása is (Oz 8,4b- 6). Ez a kultusz házasságtörés és paráznaság, ezért nem lehet csodálkozni, hogyha a tisztátalan érzés az egész életre és magatartásra kiterjed, ha a lányok és asszonyok kiszolgáltatják magukat, a férfiak által elcsábítva, akik kihasználják a szakrális prostitúciót (Oz 4,12- 14). Nem kisebb a papok bűne sem, akik a kultusz révén félrevezetik az embereket, és kizsákmányolják ôket, s a kultuszt csak ezért pártolják (Oz 4,7-10; 5,1). A próféták nemcsak azért küzdöttek a kultusz ellen, mert kánaánita elemek éltek benne, és Jahvét a megfoghatóhoz kötötték, valamint a hozzá vezetô utat mágikus módon keresték. Fontos ok volt az is, hogy a kultusz oda vezetett, hogy a nép a kultikus kötelességek végrehajtására korlátozta magát, és azokat letudva Jahve iránti szolgálatát teljesítettnek hitte: a betanult rituálét követve azt vélték, hogy teljes engedelmességet nyújtottak (Iz 29,13). A kultuszban való gyakori részvétel, az adományok és áldozatok bôkezű felajánlása a megelégedettség és biztonság érzését nyújtották, ami ellen már Ámosz is elkeseredetten fölszólalt (Ám 4,4). A prófétáknak a kultikus üzlet ellen forduló haragját fôleg az a megállapítás táplálta, hogy a nép nem vette komolyan Jahve etikai követeléseit, hanem a kultuszban vagy a templomban vélte felfedezni Jahve közelségét és védelmét (Jer 7,1-15). Ezért állították a próféták a kultusz elé az etikai követelményeket, amelyeknek a mindennapi életet kellett formálniuk és meghatározniuk (Ám 5,21-24). Ugyanakkor a kultuszt, mint az üdvösség eszközét határozottan elutasították (Iz 1,10- 17), ezzel azonban nem állították félre alapvetôen és elôzetesen a kultusz minden formáját. Sokkal inkább azt akarták kifejezni, hogy bűnös dolog a mindennapokon Jahve akarata ellen cselekedni, s mégis áldozatot bemutatni, hogy ennek a véteknek pusztuláshoz kell vezetnie, és hogy ebben a helyzetben a kultusz nem használható fel az ítélet elhárítására. Jahvét nem a szentélyben, hanem a jótettek által kell keresni (Ám 5,4-6,14), neki nem a kultuszon, hanem a jogon és igazságosságon keresztül kell szolgálni (Ám 5,21-24). A próféták nem azért hangsúlyozták az etikai követelményeket, mert azok maguknál fogva vagy önmagukban értékesek, illetve törvény által megparancsoltak lettek volna, hanem mivel kifejezôdik bennük az isteni követelmény az emberekre vonatkozóan, Jahve akarata áll mögöttük. Hasonló alapmagatartásból ered a próféták kultusz iránti kritikája. A próféták azért léptek fel ellene, mert Jahve becsapásának tűnt számukra. Ugyanis a nép nem vette komolyan Istenét, és nem hagyta, hogy Ô legyen életének meghatározó hatalma, hanem az isteni akarattal ellenkezô életmódot folytatott. A kultusz csak úgy maradhat fönn, ha az egész magatartás igaznak bizonyul -- hirdették. Ám mivel a vallásosság csak rá korlátozódott, és az élet egyébként ellentmondott neki, a próféták bűnként kárhoztatták a kultuszt; megtérést, jogot és igazságosságot követelve. A próféták számára nem a kultusz vagy az erkölcs önmagánál fogva, hanem a Jahvéhoz kötôdô és az általa megtartott ember volt a döntô. Azért küzdöttek a kultusz ellen, mivel abban a hitetlen ember jogokra tartott igényt Jahvéval szemben, ahelyett, hogy elismerte és követte volna akaratát. A jó megtételére, a jogra és az igazságosságra hívtak föl, mert abban ismerték föl elsôsorban az embernek Jahve által megszabott helyes magatartását. Ha Isten uralma és az Istennel való közösség határoznák meg az egész életet, és megmutatkoznának az igazságosságban és a felebaráti szeretetben, akkor egy bizonyos kultusz is igazolható lenne, mint eme hitnek a kifejezése és Jahve magasztos fölségének tisztelete. Csak annak a hívônek a kultusza kedves Jahve elôtt, akinek az egész életét az isteni akarat formálja. A próféták nem a kultuszon akartak javítani, hanem az isteni akaratnak való odaadás által az egész emberi életben akartak változást elôidézni. Csak mikor az ítélet Júda és Jeruzsálem fölött ténylegesen beteljesült, és a nép egy része száműzetésben élt, akkor látott neki Ezekiel, hogy programszerűen rögzítse az új kultuszt, amely érvényessé vált az ítélet és deportáció által megtisztított Izrael számára. A próféták nemcsak a közvetlen Isten-kapcsolatban megnyilvánuló hűtlensége miatt ítélték el Izraelt, hanem a társadalmi élet területén megmutatkozó visszásságok miatt is. A jogrend és az állam, a királyság kritikája is alapjául szolgált az ítéletes prófécia kibontakozásának. A jogrend kérdésében való prófétai állásfoglalást elsôsorban az jellemzi, hogy a próféták kipellengérezték a jog semmibe vételét és a törvények áthágását. Ugyanis mindez a Jahve-vallás képviselôi számára nemcsak a politikai és etikai hanyatlás világos ismertetôjegyét, hanem ebbôl kifolyólag a jogot legitimáló Jahve semmibe vételét és a tôle való elpártolást is jelentette. A jogot ott vették semmibe, ahol bensôleg szakítottak Jahvéval, és nem akartak többé Isten uralmáról és az Istennel való közösségrôl tudni. Elsôsorban a felsô birtokos rétegek vétkeit tárták fel kíméletlenül a próféták: csalnak a kereskedelemben, és aligha várhatják az újrakezdést egy ünnepnap után (Ám 8,4-7). Gyűlölik a jogot, véres cselekedeteket és bűntetteket visznek végbe (Mik 3,9). Gyűlölik azokat, akik igazul tanúskodnak a bíróság elôtt, mert érdekeik ellen tesznek (Ám 5,7-10). Hagyják magukat megvesztegetni, felszabadítják a bűnösöket, elítélik az ártatlanokat (Iz 5,23). A próféták elítélték azokat a visszásságokat, amelyek nyilvánvalóak voltak, s amelyeket kortársaik is érzékeltek. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a prófétai kritikában nemcsak a kétes egzisztenciájú egyének és a hatalmával visszaélô vezetô réteg túlkapásainak és önkényeskedésének eredményét szemlélhetjük, hanem egy bizonyos hosszabb és folytonos fejlôdés eredményét is. Ebben a fejlôdésben mutatkoztak meg egyes társadalmi törvényszerűségek hatásai, amelyek alól Izrael sem vonhatta ki magát, hiszen az ókori keleti népek közösségének szerves része volt. A próféták belátták, hogy az említett visszásságokkal szemben nem lehet azáltal fellépni, hogy az érvényben lévô jogrendhez tartják magukat. Bizonyosan már Ámosz is így gondolta, amikor azt a szemrehányást tette, hogy a szegények lefoglalt ruháit, melynek éjjel takaróként kellene szolgálnia, a gazdagok saját céljaikra használják fel, a pénz helyett elkobzott bort isszák, és a szegényt egy kicsiség miatt rabszolgának adják el -- amint arra a próféta igehirdetésében többször rámutatott (Ám 2,6-8). Ámbár az érvényben levô jog ilyesmivel is számol, mégis bűn, ha minden esetben keményszívűen a betűje szerint járnak el, valamint ha a törvény szelleme és értelme nem érdekli ôket, sem pedig a szívükre nem hallgatnak a külsôséges és mechanikus jogalkalmazással szemben (Iz 29,13). A jog területén is a teljesen Jahve igényeihez alkalmazkodó magatartás a kívánatos, amely tárgyi teljesítmény és a törvény külsôdleges teljesítése helyett személyes odaadásban az isteni akaratnak megfelelôen nyilvánul meg. A ,,Fiat iustitia, pereat mundus'' elvvel szemben az embernek az Isten által adott jogát kell elôtérbe helyezni. Az ember helyes viselkedésének példáját nyújtja egy átfogó alapkövetelmény alapján az Iz 1,16b-17: ,,Ne tegyetek többé rosszat, tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.'' Az ilyen fellépés az elnyomottak, árvák és özvegyek jogaiért eredetileg a király kötelessége volt, ahogy azt Hammurabi kódexe, az ugariti szövegek és Izrael számára a Zsolt 72,2-4 mutatják. Késôbb azonban ezt minden izraelita kötelességeként magyarázták. Izajás más irányba tett meg egy fontos lépést. Az ô elsô és alapvetô követelménye: Tegyétek a jót és ne a rosszat! A régi jog egyes rendelkezései helyére, amelyek a prófétai interpretációban puszta példákká váltak, most egy koncentrált, az egész embert igénylô alapkövetelmény lépett: jót tenni. Az ezáltal fémjelzett alapmagatartásnak a mindennapi életben az egyéni viselkedésben kellett igazolódnia és hatását kifejtenie. Ahol Izrael elzárkózott ettôl az alapvetô igénytôl, ott a próféták ellentétben találták magukat a jogi elveknek a tisztán külsôdleges és helytelen alkalmazásával, valamint a nevezett alapkövetelménytôl és alapmagatartástól való elfordulással. A veszély következtében pedig, amely a hamisan értelmezett joghoz kötôdött, végül is ellentét adódott annak a tartalmával. Jahve igazi akaratát szembeállították az írott törvénnyel (Jer 8,8). Az állam rengeteg jogi elôírását, amelyeket a hivatalnokok fáradhatatlanul bocsátottak ki a király nevében, elítélték, mivel azok csak új terheket raktak az emberekre, és megfosztották ôket jogos igényeiktôl (Iz 10,1- 3). A prófétai kritika az állam és annak politikája ellen is irányult, elsôsorban a királyság ellen, amely az állam képviselôje és politikájának meghatározója volt. Mivel a király Jahvénak felelôs és neki szigorú számadással tartozik, éles támadásokat kell eltűrnie, ha a szerencsétlenség bekövetkezte miatta fenyeget. Ha nem hagyja magát rendreutasítani, akkor ôt magát és ennek következtében az egész népet is szerencsétlenség fenyegeti. Akkor a királyság áldásból átokká változik, Jahve ajándékából büntetéssé, úgyhogy a nép nem remélhet tôle semmi jót. Sôt, Jahve büntetô eszközként használja azt a nép számára. Erre a célra használja fel a királyokat, távolítja el ôket, és másokkal helyettesíti, ha nem tesznek eleget akaratának (Oz 13,9-11), úgyhogy a királyság az Ô ítéletének eszközévé válik. Az állam számos kiindulási pontot nyújtott a prófétáknak kritikájuk számára. Így ítélték el néha a belpolitika piszkos módszereit (Iz 3,12- 15; Jer 22,13-17), közöttük a vallás-politikáét is. Szemmel láthatóan nem értettek egyet a szinkretizmussal összekötött Jahve-vallás államvallássá emelésével, valamint a trón és oltár szövetségével. Az ô kultusz elleni harcuk jórészt bizonyára abból indult ki, hogy azt az államvallás támogatása miatt űzték, és az annak segítségével követett politika javára használták ki. Késôbb elítélték a próféták a külpolitikát is -- ezt a hűtlen és cselszövô ideodázást --, amelynek segítségével Júda és Izrael szerepet akartak játszani a nagyhatalmak között. Ugyanis minden politika, amely öntelt hatalomvágyában szerepet kíván játszani a világ színpadán, ám a világ tulajdonképpeni Urát figyelmen kívül hagyja, már elôzetesen kudarcra van ítélve. Ezért a háború sem lehet többé a politika eszköze. A próféták sokkal inkább, mint Izrael bűnének kifejezôdését értékelték, mely éppen alkalmas arra, hogy mint lesújtó figyelmeztetés a megtérést szolgálja, vagy büntetésként értelmezzék az elpusztító ítélet napján. A prófétai kritika természetesen egyáltalán nem fordult az államrend ellen; annak hanyatlásában, az anarchiában, Izajás egyenesen az ítélet megvalósulását láthatta (Iz 3,1-9). Megmutatta az állam kettôsségét, amely fontos feladatot tölt be az emberi együttélésben, s amely önmagánál fogva nem nevezhetô sem isteninek, sem istenellenesnek, amennyiben ezen feladatát teljesíti. Azonban nagyon is könnyen eltér feladatától, s magának Istenhez hasonló teljhatalmat és végleges döntési jogot tulajdonít. Ha az utóbbi bekövetkezik, ellen kell neki allni, és a politika korlátai közé kell visszaszorítani. A jogrend és az állam tevékenységének területén tapasztalható visszásságok a próféták számára egyben az Istennel szembeni hűség megsértését is jelentették. Istent ugyanis ebben a rendszerben Izrael állami istenségnek tekintette, akinek a feladata csupán a fennálló államrend és hatalmi struktúrák biztosítása lehetett. Isten szuverenitását és mindenhatóságát komolyan kétségbe vonta ez a fajta felfogás. c) Az ítéletes prófécia harmadik kiindulási pontja annak a tudatosítása, hogy a hűség megszegésének következménye a pusztító ítélet. Ez, mint Jahve reakciója következik be a felsorolt okok miatt. Ennek a reakciónak egyik fontos jellemzôje a ,,harag'', amely kifejezi azt is, hogy nem pusztán racionális vagy jogi alapon történô leszámolásról van szó. Ez a bizonyos harag jellemzi Jahve magatartását azóta, hogy Izrael hűtlenné vált, s a hűtlenség mindennemű bizonyítéka és következménye újra kiváltja az isteni haragot. Ez a harag határozza meg tulajdonképpen Jahve és a nép kölcsönös viszonyát is. Az ítélet kiterjed egész Izraelre, és annak következményeként Izrael addigi formájában meg fog szűnni -- szögezi le az ítéletes prófécia. Jahve és Izrael kapcsolata külsôleg is megszűnik, az ítélet, amely elkerülhetetlen, teljes és végleges lesz, s utána Izrael megszűnik Isten népe lenni. 1.3. Ítélethirdetés és üdvösség Amikor a prófétai igehirdetés szerves részeként szemléljük az ítélet hirdetését, akkor felmerül a kérdés, hogy a próféták csak és kizárólag az ítéletet hirdették-e. Ha mindezt a bibliai hagyomány egészében szemléljük, akkor láthatjuk, hogy a próféták által közvetített isteni üzenetnek elválaszthatatlan részét képezi úgy az ítélethirdetés, mint az üdvösség meghirdetése. Ahogy a próféták az isteni ítélet hírnökei voltak, úgy egyben a megmentô, gyógyító, megbocsátó és szabadító Isten üzenetét is hordozták. Isten ítéletét és irgalmasságát egyaránt megjelenítették Izrael történetében: Mindkettô jelen volt Izrael életében, de a történelem bizonyos idôszakaiban másképp nyilvánul meg és más arányban van jelen az ítélet, és az üdvösség hirdetése is. Az üdvprófécia kibontakozását történetileg három szakaszban szemlélhetjük: a) A korai idôszakban az írópróféták megjelenéséig sokféle hagyományformával találkozunk Izrael történetében, amelyek közül az egyik éppen a korai üdvprófécia. Ennek kezdetén a különféle ígéretek állnak, amelyek a föld megszerzésére, az áldásra és a sokasodásra vonatkoznak. A Deuteronomiumban ezek az ígéretek egybeolvadnak az exodus-ígérettel, és feltételekhez kötött ígéretekké válnak. b) Az ítéletes prófécia kibontakozásának idôszakában -- Ámosztól Jeruzsálem 587-es pusztulásáig -- az üdvösségre vonatkozó ígéretek csak részlegesek és behatároltak. Az egyes fenyegetô prófétai mondások után azonban gyakran megfigyelhetünk ún. hozzákapcsolt üdvígéreteket. Ezek általában a jövôbeni üdvös állapot ábrázolásai, amelyekre jellemzô, hogy a megváltozott jövôbeni valóság transzcendálja a jelen állapotot (pl. Iz, 2,4 vagy Iz 11,6). Az ítéletes próféciában tagadhatatlanul megtalálható üdvösséghirdetéssel kapcsolatban felvetôdik az autenticitás kérdése is. Vajon az üdvösséghirdetés magától a prófétától, esetleg tanítványaitól vagy netán a késôbbi redakciós átdolgozásokból származik? Az üdvösségre vonatkozó prófétai üzenetnek kétségkívül jelentôs része késôbbi és a próféta igehirdetéséhez úgy fűzték hozzá -- mint azt a nyelvezet, a forma és a tartalom is elárulja. Azonban egészében véve nem vitathatjuk el az ítéletes prófétáktól sem az üdvösségre vonatkozó ígéretek meghirdetését, annál is inkább, mert a fogság utáni prófécia gyakran régebbi üdv-elvárásokat használ fel igehirdetésében, és azokat gondolja tovább (Deutero-Izajás, Trito-Izajás). A különbözô üdvösséghirdetésre vonatkozó prófétai mondások az autenticitás tekintetében egyenként vizsgálandók, és megítélésük általában vitatott. Mindenesetre különleges jelentôséggel bírhat annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy vajon a prófétai üzenet kiegyensúlyozatlanságokat és ellentmondásokat tartalmaz-e -- figyelembe véve, hogy az egyes próféták gyakran ellentmondásos módon hirdették meg a jövôt --, vagy pedig az ítélet- és üdvösséghirdetés kölcsönös tárgyi összefüggésben vannak egymással. A téma behatóbb vizsgálatára ezen dolgozat keretében nincs lehetôség. Azt is fontos megemlítenünk, hogy az ítéletes próféták működésének idejében létezett ún. üdvprófécia is, amely kapcsolatban állhatott a királyi udvarral, vagy a templomi körökkel. Az 1 Kir 22-ben, ahol elsôként értesülünk az ítéletes próféták és az üdvpróféták közti ellentétrôl, Izrael királya, Áháb a prófétákon keresztül akarja megtudakolni Isten akaratát az arámok ellen tervezett háború kimenetelével kapcsolatban. Mintegy 400 próféta az ellenség legyôzését jövendöli meg a király számára. Elôször hozzájuk csatlakozik az ítéletet hirdetô Mika ben Jimla is, de a király felszólítására, hogy csak az igazat mondja, vereséget jövendöl Izrael számára. Azok számára, akik a király jóindulatát keresve jövendöltek, Mika ben Jimla meghirdeti prófétai működésük végét, s ezzel kifejezi igényét a jövô kizárólagos megjövendölésére. Hasonlóképpen ítéli meg Jeremiás próféta is ellenfeleit, az ún. hamis prófétákat, akik minden bizonynyal kultuszpróféták lehettek (Jer 26,1 köv.). Az üdvpróféciának a létérôl tehát szinte csak az ítéletes próféták ellenük folytatott polémiájából értesülünk, de valószínűnek tarthatjuk, hogy működésük sokkal kiterjedtebb és pozitívabb volt, mint ahogy azt az ítéletes próféták beállítjá. c) Az 587-es katasztrófa megerôsítette az ítéletes prófécia igehirdetésének valóságát, és ezzel bebizonyította az udvari üdvprófécia tévedését. A prófétai igehirdetés ezen a ponton át kellett, hogy forduljon az üdvösség hirdetésébe. Ezekiel és Deutero-Izajás ennek az ítéletes próféciát követô üdvpróféciának a képviselôi. Ezekiel maga is ítéletes prófétaként működött a babiloni fogságig, míg Deutero- Izajás igehirdetésében megerôsíti az ítéletes prófécia igazát, s ehhez kapcsolja saját igehirdetését. Deutero-Izajás ugyanakkor megmarad az ítéletes próféták utódjának is, amennyiben meghirdeti az isteni ítéletet a népek és isteneik számára. A fogság utáni idôkben a prófécia már csak ritkán beszél ítéletrôl, és az eljövendô üdvösség kerül az igehirdetés elôterébe, amelynek beteljesülése Isten népének engedelmességétôl függ. Ebben az idôben is felhangzik ugyan a népek elpusztítására vonatkozó ígéret (Iz 65), ugyanakkor azzal egy szinten a népek számára is felcsillan üdvösség lehetôsége (Iz 19). Ezzel megmutatkozik az az univerzalizmus, amellyel Isten az egész emberiség felé fordul. A próféták mindig eljutottak arra a felismerésre, hogy nem az ítélet az, amit Jahve tulajdonképpen akar. Ezekiel ezt klasszikus módon fejezte ki: ,,Talán örömöm telik a bűnös halálában, s nem akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?'' (Ez 18,23). Így hát az ítélet nem elkerülhetetlen, amennyire nem megváltoztathatatlan a bűnös életmód sem. Emiatt vették észre a próféták az új üdvösség lehetôségét is: az ember lehetôségét, aki Jahve akaratát tökéletesen teljesíti, úgyhogy Jahve valóban uralkodik a világban. Természetesen a fent említettek fényében figyelembe kell vennünk azt is, hogy bár a fogság elôtti idôk nagy egyéni prófétáinál egy sor üdvígérettel találkozunk, azok száma azonban mégis szerényebb, mint az intô és fenyegetô mondásoké. Ahol azonban lehetségesnek tartották a próféták az üdvösséget, azt elsôsorban az ember bensô megújulásában látták meg. Nem vártak semmiféle külsô megdicsôülést, sôt Szofoniás szegény és csekély számú néprôl beszélt, amely azonban igaz hitben fog élni. Ahogy a próféták meghívásuk által rátaláltak erre a hitre, úgy hasonló módon ez mindenki másnak is sikerülhet eljutnia Isten ismeretére. Ezután Jahve akaratát az emberek bensôjébe helyezi, úgyhogy azok maguktól teljesítik majd azt (Jer 31,31-34). Mindamellett a próféták majdnem szinte nem foglalkoznak a távoli jövôvel. Amit ôk vártak, a legrövidebb idôn belül várták, még a fogság utáni próféták is. Mindaz, amire rámutattak, már küszöbön állt, de nekik még éppen volt idejük, hogy rámutassanak és felhívjanak arra, miszerint le kell vonni a megfelelô konzekvenciákat a jelen számára. A prófétai igehirdetés hamarosan megtörténô eseményekrôl és az elkövetkezô dolgokról szólt. A jövôrôl pedig csak azért beszélt, hogy rendelkezzen a jelen felôl. Tulajdonképpen ez a jelen volt a fontos a próféták számára. Az elsô meghatározó elv a nagy egyéni próféták megértéséhez ezek szerint a következô: A próféták nem a távoli jövôt akarták megjövendölni, hanem a jelenüket meghatározni és formálni. Azért dorgálták a bűnt, figyelmeztettek a miatta fenyegetô pusztulásra, és új, üdvös életmódra hívtak fel. Az ítélet és üdvösség kapcsolatának áttekintésénél egy további meghatározó elvet is figyelembe kell vennünk: a prófétai igehirdetés témája a bűnösök és a tulajdonképpen halálra szánt emberek lehetséges megmentése volt. Az elsô válasz arra a kérdésre, hogyan érhetô el a megmentés, a megtérésre való felhívás volt, amely megtalálható a nagy egyéni prófétáknál. Térjetek meg, azt jelenti: el a gonosz, bűnös életmódtól; ahhoz a különleges életmódhoz, amelyet a bizalom és az odaadás fémjelez, Isten uralma alatt, az Istennel való közösségben! Ha az ember végrehajtja az ilyen megtérést, Jahve kegyes lesz hozzá. A próféta jelenében jelenik meg ez a megtérés, és jelenét döntés elé állítja: teljesen megújulni vagy egészen a réginek maradni -- annak minden következményével. Emellett egy másik vonalat vehetünk észre: Ozeástól, Jeremiáson keresztül, Ezekielig és Deutero-Izajásig. Az ô címszavuk nem a megtérés, hanem a megváltás. Mindent elôször is Jahve megváltó tettétôl kell várnunk, amely után következhet csak az emberi cselekvés. Ez azt jelentette, hogy el kell magunkat erre határoznunk, Jahve megbocsátó és megváltó hatalmát el kell fogadnunk, és magunkat általa egy új életmódra kell hagynunk vezetni. Így ígért Ezekiel hús-szívet a kôszív helyére, összekötve az isteni Lélek ajándékozásával, amely az ember új életét formálja és meghatározza (Ez 36,25-27). Természetesen a megtérés és a megváltás nem választhatóak el szigorúan egymástól, és egyáltalán nem egymást kizáró ellentétek. Hisz mindkettô az ember megváltozását feltételezi, és csak két különbözô ábrázolása ugyanazon változásnak. A hangsúly vagy az emberi tevékenységen, vagy pedig Jahve tevékenységén van. A megtérés azt jelenti, hogy az ember megszabadul a bűnbeesettségtôl, magától feladja a bűnös életmódot, és minden adottságával a Jahve által mutatott helyes irányt követi. A megváltás azt jelenti, hogy Jahve az emberben minden Tôle eltávolítót átalakít és át hagy alakulni, valamint az ember minden készségét a helyes irányba tereli. Ennek tekintetében követelték meg a próféták az emberektôl a helyes döntést, mert Jahve azzal korrelációban cselekszik, hacsak egyszer- egyszer nem tekint el attól, és megtesz vagy mellôz valamit saját dicsôsége vagy szeretete miatt. Jahve megbocsátó készsége és az emberi beleegyezés egybetartoznak, és két aspektusát vagy részét képezik egyetlen folyamatnak: a bűnös és halálraszánt ember megmentésének, aki megragadja a megtérés lehetôségét vagy a megváltás ajándékát. Az ellenkezô oldalról nézve ugyanilyen összhang található a hitetlenek és a szembeszegülôk halálos krízisében: az ember szembeszegülése és a Jahve által okozott elvakítás és elkábítás egyre mélyebben romlásba döntik a megtérni nem akarót (Iz 6,9; 29,9). A prófétai igehirdetés egészét vizsgálva ennek alapján leszögezhetjük, hogy az ítélethirdetés radikális volta nem vonható kétségbe. Az üdvösség hirdetése a prófétáknál annak a reménynek a kifejezôdése, hogy a visszavonhatatlan ítélet ellenére is új kezdetet teremt Izrael számára Jahve irgalma. 1.4. Az ítéletes prófécia irodalmi formái Az ószövetségi ítéletes prófécia üzenete az Izrael és a népek számára meghirdetett feltételesen vagy feltétel nélkül bekövetkezô szerencsétlenség meghirdetésében fejezôdött ki. Ennek a szerencsétlenségnek és okozati összefüggéseinek a próféták az ,,ítélet'' nevet adták. Az ítélet hirdetésének formai kifejezésének többféle nevet adtak: pl. az ítélet meghirdetése, az ítélet megindoklása, panasz, vád, védôbeszéd, ítélet-jelenet. Ezeket vizsgálva a tulajdonképpeni prófétai ,,műfaj'' kérdésének eldöntésére több megoldási lehetôség kínálkozik: Általánosan elfogadott a feltevés, hogy az ítélethirdetés leggyakrabban a prófétai ítélet-ige keretében történt. A prófétai ítélet-ige, amelynek egyik formája a prófétai fenyegetô szó mindig meghirdeti a fenyegetô szerencsétlenséget, de azt nem mindig indokolja meg. Az ítélet megindoklása gyakran önálló mondás formájában fejezôdik ki, ún. korholó beszéd vagy vád formájában, amelynek keretében a próféta rámutat a bűnös állapotra ill. annak kritikáját adja. A korholó beszéddel tartalmilag hasonlóságot mutatnak fel az ún. jajkiáltások, amelyek elôvételezik az általuk bemutatott bűnös állapot következményét, a büntetést is. Az ítélet-ige célját illetôen irányulhat egyének ellen, mint pl. Am 7,16-ban Amacja pap ellen, azonban gyakrabban irányul a király, mint a nép reprezentáns alakja ellen (Jer 22,1-5). A prófétai ítélet-ige mégis mindenek elôtt az egész népet érinti (Oz 2,6) vagy idegen népekhez is szól (Ám 1,3). Az ítélethirdetésnek ez a formája egyesek szerint a jogi terminológiában vagy a kultikus életben gyökerezik, illetve a prófétának, mint az ítéletrôl szóló üzenet továbbítójának szerepéhez, esetleg az ,,isteni igazságszolgáltatás'' gondolatköréhez kapcsolódik. Az ítéletes beszéd egy különleges fajtájának tekinthetjük még az ún. ,,ítélet-jelenetet'' is, amely elsôsorban a deutero-izajási hagyományra jellemzô (Iz 41., 43, 44. és 45. fejezetekben). Ezekben a szövegekben Jahve egyedülállósága kap hangsúlyt a népek isteneivel szemben, akiket Jahve, az igaz Isten ítél meg. Az ítélet-ige vizsgálatának másik fontos aspektusát nyújtja az ún. ,,Isten haragja'' elgondolás, amely az ítélet meghirdetését a megsértett, és tiszteletlenséggel megbántott, figyelmen kívül hagyott Isten személyes viszonyának megváltozását hirdeti meg a nép felé. Az ítélet-ige teológiai jelentôségét a fentiek fényében abban összegezhetjük, hogy az kifejezésre juttatja a szükségszerűen bekövetkezô ítélet elkerülhetetlenségét, s ugyanakkor az ítélet megindoklása által megmutatja annak a szükségességét, hogy az ember megtérés által megújíthatja az Istennel való párbeszédet. Az ítéletes prófécia egy fontos kifejezôdési formája az ún. ,,prófétai intés'' is, amely negatív és pozitív formában nyilvánulhat meg. A prófétai intés negatív formája a bekövetkezô szerencsétlenség megindoklásán alapszik (Iz 1,10-17), míg a pozitív formája a bekövetkezô üdvösség megindoklásában manifesztálódik (Oz 10,12). Egyes vélemények szerint a prófétai intés valójában nem tartalmaz valódi intéseket, hanem csak annak bemutatására szolgál, hogy a nép nem élt a megtérés lehetôségével, és ezzel mintegy a bűnösség bizonyítására szolgál. Az Ám 4,6-12-ben megfogalmazott felkiáltás: ,,De ti mégsem tértetek meg!'' -- mégis inkább arra utal, hogy a megtérés lehetôsége az utolsó pillanatig fennáll, és maga a prófétai intés is ezt a célt szolgálja. A vitaszavak vagy vitabeszédek szintén a prófétai igehirdetés beszédformái közé tartoznak. Ezek azt a célt szolgálják, hogy a próféta párbeszéd vagy vita keretében vezesse el a hallgatóságot az általa meghirdetni kívánt igazság felismerésére. Az ítéletes próféciához kapcsolódóan meg kell említenünk az ún. üdvigéket is, hiszen az ítéletes prófétáknál is találhatók ilyenek, még ha azt gyakran tanítványaik vagy a redakció számlájára írjuk is. Az üdvigéket üdvorákulumokra, üdvígéretekre és üdvábrázolásokra oszthatjuk fel. Az üdvábrázolások, mint pl. Iz 11,6-9 eszkatológikus dimenziókban ábrázolják az eljövendô üdvösséget. Az üdvígéretek is az eljövendô üdvösségrôl szólnak, amely Istentôl érkezik -- elsôsorban a nép számára. Az üdvorákulumokat leginkább a jelenben megvalósuló üdvös esemény bemutatására használják a próféták. Mindezekben a prófétai irodalmi formákban gyakran elôfordul az ún. ,,küldött-formula'' (kóh ámar Jahve = Így szól az Úr), amely arra utal, hogy a próféták Isten szolgálatában álló küldöttek, akik az Ô nevében mondják el a rájuk bízott üzenetet. Ugyancsak gyakori az ún. Jahve mondás-formula (neum Jahve = Jahve mondása), amely a prófétai mondás közben vagy annak végén helyezkedik el, valamint a ,,wajehi debar Jahve el'' (= és lett Jahve igéje ...- hoz) ige-formula, amely az isteni ige elhangzásának kifejezésére szolgált. Az ítéletes prófécia fentebb említett kifejezôdési formái egyben a próféták tanítványainak és a redaktoroknak is a munkái. Így az eredeti prófétai formák elôállítása nehézfeladat, mint ahogy annak bizonyul az ún. prófétai ,,ipsissima verba'' vizsgálta is. A próféta saját szavainak Isten szavaival való azonosítása, ahogy azt a próféta-kutatás bizonyos szakaszában elképzelték, ugyancsak eredménytelenségre ítélt vállalkozás, hiszen már azokat is befolyásolta az emberi gondolkodás és beszéd. A prófétai ige ebben az értelemben már nemcsak az ítéletet vagy üdvösséget meghirdetô szó, hanem annak valóra váltása, az események folyásának elindítása is egyben, amely a jelenben hatékony, de a jövôt is formálja. ======================================================================== 2. Az ítélet -- Jeremiás igehirdetésének központi témája 2.1. A kiválasztottság-teológia Izrael történetében Jahve kiválasztó cselekvése, amely Izrael történetében népe iránt nyilvánul meg, az Ószövetség hitének egyik tipikus, alapvetô elemeként határozható meg. A kiválasztás teológiai fogalmának a héberben nem egy elvont fônév, hanem egy, köznapi értelemben is használatos ige, a ,,bchr'' (választani, kiválasztani) felel meg. Az Ószövetségben ez az ige leginkább Istennel kapcsolatban, teológiai értelemben fordul elô. Jahve kiválasztó cselekvését összesen 99-szer említi meg az Ószövetség, míg ez a fogalom összességében 146 alkalommal kerül elô. Ha az egyes ószövetségi könyvekben való elôfordulását tekintjük, akkor leginkább a Deuteronomiumban (29-szer), Deutero- Izajásnál (7-szer), és a Zsoltárokban (9-szer) használják az említett specifikusan teológiai értelemben. A kiválasztó cselekvés alanya mindig Jahve, s annak oka sem indokolható semmi mással, csak magával az isteni elhatározással. Ez az elhatározás azonban nem egy idônkívüli határozatot jelent valamiféle predestinációs értelemben, hanem Jahve történelemben megmutatkozó üdvös cselekvését. Az isteni kiválasztás tárgyai közül különösen három bír nagy jelentôséggel: a király kiválasztása, a szentély helyének kiválasztása, és mindenekelôtt a nép, Izrael kiválasztása. a) A király isteni kiválasztása az ókori Keleten gyakorta felhasznált elképzelés volt, és a király személyének szokásos meghatározójává vált, amint az az ún. ,,király-ideológiában'' megfogalmazódott. Elsôsorban az fejezôdött ki ebben a kiválasztásban, hogy az istenség a trón potenciális várományosai közül egyetlen személyt választ ki magának. Az Ószövetségben a báhar igével kifejezett, a kiválasztással kapcsolatos legrégebbi szövegek éppen a király kiválasztásáról szóló kijelentések, amelyek közül egyesek a salamoni idôkre helyezhetôk, mint pl. a trónutódlás története a 2 Sám 16,18-ban vagy a szövetség ládájáról szóló elbeszélés a 2 Sám 6,21-ben. Ellenben csak a késô királyság korából vagy a fogság idejébôl származnak a Dávid kiválasztásáról szóló szövegek (1 Kir 8,16 és Zsolt 89,4). A király kiválasztása a kiválasztott méltóságát jelöli meg, és kifejezi kötôdését az iránt, aki kiválasztotta. Isten kiválasztása más, nem emberi szempontok alapján történik, Ô gyakran éppen a kicsit és szerényet választja ki, mint pl. Dávid kiválasztásának történetében (1 Sám 16,1-13). A király kiválasztása mindig egy tisztségre, hivatalra való kiválasztás jegyében történik, s ezért általában Saul vagy Dávid kiválasztásáról szól, míg a Dávid által alapított dinasztia történetében már nem kap szerepet az ilyen jellegű kiválasztás. A kiválasztás által meghatározott hivatalhoz mindig egy adott feladat is kapcsolódik, mint ahogy az más kiválasztott egyének (pl. Ebed Jahve, Iz 42,1) esetében is megmutatkozik. b) A szentély kiválasztásának gondolatával leginkább a deuteronomista- deuteronomisztikus irodalom foglalkozik. Ennek oka abban gyökerezhet, hogy a deuteronomista mozgalom lépett fel azzal a követelménnyel, hogy Jahvét egy meghatározott helyen kultusz keretében imádják. A Deuteronomium arról a helyrôl beszél, amelyet ,,Jahve kiválaszt'', hogy neve ott lakozzon (Dtn 12,11), s ezzel választ ad Jahve földi lakóhelyének kérdésére. Bár Istent nem tudják befogadni a templom falai, de a hit erejével a templomban, mégis segítségül hívhatják Jahve nevét -- éppen azért, mert az Úr ezt a helyet választotta ki magának. Formailag a szentély kiválasztásának története öszszefüggést mutat Dávid azon törekvésével is, hogy a szövetség ládáját Jeruzsálembe vigye, és összekapcsolható a Sion-hagyománnyal is. Zakariás próféta is azt várja, hogy Jahve majd újra kiválasztja Jeruzsálemet, s ezt a reményét a templom újjáépítésével és Izrael helyreállításával kapcsolatban fogalmazza meg. c) A kiválasztásról szóló kijelentések közt a legnagyobb teológiai jelentôséggel kétségkívül Izrael kiválasztása bír. Ennek terminológiailag pontos felfogását a bhr fogalmával fôként kétféle szövegegységben, a Deuteronomium bevezetô beszédeiben és Deutero- Izajásnál találhatjuk meg. A nép kiválasztásáról szóló szövegek megalapozzák az egyén kiválasztását is, és az arra vonatkozó kijelentések mindig a nép kiválasztásával állnak kapcsolatban (pl. az Ebed Jahve esetében is Iz 41,8-10-ben). A nép kiválasztása Deutero-Izajásnál a teremtéssel is összehasonlításra kerül (Iz 44,2), úgyhogy a történeti meghívás és a teremtés egy síkra kerül. Ámosz prófétánál (Ám 3,2; 6,1;9,7) az a meggyôzôdés kerül elôtérbe, hogy a nép a Jahvéval való közösség biztos tudatában élt, de ez a bizonyosság hamis biztonságérzetté alakult át, amit Ámosz bírált, bár ítélethirdetésében Jahve még mint ,,én népemrôl'', beszél Izraelrôl. A nép kiválasztásával kapcsolatban megemlíthetjük az ôsatyák kiválasztásának történeteit, amelyekben az ôsatyák a nagycsalád vagy nemzetség képviselôiként lépnek fel. Az ôsatyák személyes, Istenhez fűzôdô viszonya mindig a kiválasztott csoport Istenhez fűzôdô viszonyát szemlélteti, amely végsô soron Izrael kiválasztottságának irányában mutat. Az Exodus-esemény késôbb megerôsíti annak tudatát, hogy Jahve a vele való közösségre választja ki a népet, megmentve és vezetve azt. Az Exodus-elbeszélésekben Jahve elôször mondja ki: ,,én népem'' (Ex 3,7; 5,1; 7,16), és a nép is itt mondhatja ki: ,,mi Istenünk'' (Ex 3,18). Jahve, mint Izrael Istene jelenik meg, és Izrael, mint Jahve népe. Jahve népével szembeni cselekvését különbözô, tematikusan mégis a történetileg megtapasztalt kiválasztás fogalma körül kikristályosodó kifejezésekkel írhatjuk le. Jahve hív és meghív (Ex 31,2; 35,30; Oz 11,1; Iz 41,9; 43,1; 48,12; 49,1;51,2) ; Ô elkülönít (Dtn 10,8; 1 Kir 8,53; Lev 20,24.26) ; megragad (Iz 41,9.13; 42,6; 45,1; Jer 31,32) ; megismer (Gen 18,19; Ám 3,2) ; kiszabadít (Ex 6,6; 15,13; Iz 48,20; 51,10; 52,3; 63,9) ; kivált (Dtn 7,8; 9,26; 13,6; 15,15; 21,8; Oz 7,13; Mi 6,4; Jer 31,11) és megtalál (Oz 9,10; Dtn 32,10; Jer 31,2; Ez 16,1 köv.). Ennek a kiválasztó tevékenységnek a következtében Izrael különleges nép lesz (Ám 6,1 vagy Mi 3,11), mert Jahve megszentelte és elkülönítette ôt (Jer 2,3). Ez a nép nem saját maga által, hanem Jahve elkülönítô és kiragadó cselekvése által válik szentté, és ezáltal Jahvéhoz rendeltetik hozzá, s így kell értelmeznie önmagát (Ex 19,6; Dtn 7,6; 14,2.21; 26,19; 28,9). A fentiekben leírtak összegzéseként szolgálnak számunkra a ,,kiválasztás'' témában a deuteronomista kulcsszövegek a Dtn 7-ben és 9,1-6-ban, valamint az Ex 19,3b-6 és a 2 Sám 7,23 köv. is. Jeruzsálem és Sion, a város és a templom történeti kiválasztása, szintén a nép kiválasztásához kötôdik, mint az istentisztelet helyének és Isten városának kiválasztása (Dtn 12,5 köv.; 14,23-25; 1 Kir 8,16.44.48; 2 Kir 21,7). Azt, hogy Jeruzsálem kiválasztottsága és szent városi mivolta nemcsak a késôbbi reflexió eredménye, jól mutatja Jeremiás próféta összetűzése a templomba vetett abszolút bizalomnak a nép által táplált tudatával (Jer 26 és 7), amelyet talán Izajás próféta igehirdetése táplálhatott (Iz 28,16; 29,8; 30,18 köv.). Késôbb ,,szent hegyrôl'' is beszél a hagyomány, amely tulajdonképpen a Sion-kiválasztottság tradíciójának megerôsitéseként fogható fel (Iz 56,7; 65,11; 66,20). A fentiekben láttuk, hogy Jahve kiválasztó cselekvése több területen is kibontakozik: igy az Exodus, az ôsatyák, a királyság, Sion vagy a papság témájával kapcsolatban. Ezek a különbözô témák és hagyományok együttesen határozzák meg a kiválasztottság teológiáját, a melynek középpontjában a történelemben tevékenykedô és Izraelt magához különleges viszonnyal kapcsoló Isten áll. A kiválasztottság-hit minden bizonnyal régi eredetű. Feltételezi Ám 3,2 és 6,1 csakúgy, mint Gen 16. és 21. fejezete. A fogalmi tisztázódás és kibontakozás természetesen fokozatosan valósul meg, és a Deuteronomiumban illetve Deutero-Izajásnál éri el csúcspontját. Minél inkább kibontakozik az Ószövetségi hagyományban a kiválasztottság-hit, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az magában foglalja az ígéreteket is, és azok megvalósulására irányul. A kiválasztás így mintegy az üdvösségre való rendeltséget is tartalmazza, s ezáltal beteljesülésre váló ígéretté, a mindig megújuló remény alapjává lesz Izrael számára. 2.2. A prófétai ítélethirdetés és a kiválasztottság-teológia szembenállása Ha a próféciában fellelhetô, a ,,kiválasztás'' gondolatkörével kapcsolatos kifejezéseket keressük, azokkal kapcsolatban egyfajta hiány észlelhetô. Amikor a fogság elôtti próféták a ,,kiválasztásról'' beszélnek, mindig kritikus hangnemben állnak azzal szembe, s ezzel kétségkívül eltávolodnak a kiválasztás-hagyománytól. Éppen ezen új felfogás adja meg a prófétai kritika alapját. Valójában azokkal szemben kritikus a prófécia, akik erre a kiválasztásra és saját kiválasztottságukra hivatkoznak. Ámosz próféta például Jahve kiválasztó tevékenységének felismerését -- az egyiptomi kivonulásban, vagy abban, hogy Isten a néppel van -- kritikus módon közelíti meg (Ám 3,2; 9,7; 5,14). Ozeás igehirdetésének címzettjeit ugyancsak kritikusan Jákob igazi utódainak tartja, de éppen a csalásban és hazugságban, s kritikusan szemléli kiválasztottságukat (Oz 12,1 köv.). Jeremiás a kiválasztás megszüntetésével fenyegeti meg Izraelt, amikor az eldobott ezüsthöz hasonlítja azt, amelyet Jahve vetett el magától (Jer 6,30; 7,29; 12,7; 14,19). A fogság közvetlen idôbeli közelében, úgy tűnik, a kiválasztás és az elvetés is Jahve lehetséges cselekvési alternatívái közé tartozott a próféták számára. Ebben a helyzetben egyre erôteljesebbé válik a kérés, hogy Isten ne vesse el a népet (Dtn 9,25 köv.), illetve Izrael végsô elvetését egyenesen tagadják egyes ószövetségi helyek (Jer 31; 37; Zsolt 94,14). A próféták mindenesetre helyesen ismerték fel, hogy a kiválasztás hitébôl egyfajta kiválasztottság-tudat keletkezett (Oz 1,6.9; Ám 5,21; Mi 3,11;Iz 28,14;Jer 4,30; 7; 26; 28), amely a korábbi történelemre hivatkozva igényeket támasztott Jahvéval szemben. A próféták ebben a helyzetben arra figyelmeztettek, hogy a kiválasztottak élete az élet politikai, szociális vagy kultikus területén nem felel meg az Isten által támasztott követelménynek, amely a kiválasztást kötelezettséggel kapcsolta össze. A próféták késôbb ezáltal gyôzték le a nemzeti-vallásos magatartásformát, és feltörték annak korlátait. Mert az Isten, akit hirdettek, nem hagy maga felôl egy bizonyos nép vagy állam javára rendelkezni, és nem garanciája a nemzeti hatalomnak vagy népi kultusznak. Akarata elôtt elhalványul az állam, királyság és a kiválasztás hite, elônyös szövetségek és gyôzedelmes seregek. Ebbôl kell megérteni a próféták királyság felett gyakorolt kritikáját; ugyanez érvényes a nép megítélésére is. Jahve Izraelhez való egyedülálló kötôdése túlhaladottá vált. A próféták hite szerint Jahve sokkal inkább minden nép sorsát irányítja. A nemzeti Istenbôl a világ ura lett. A nemzeti történelem világtörténelemmé szélesedett ki, és annak kereteiben is szemlélték azt. Csak a néphez való kötôdést és a nemzeti korlátokat kellett legyôzni a próféciának, és Jahvét mint minden nép királyát elismerni. Éppen ez történt a prófétáknál, s így Jahve akarata már minden nép számára érvényes volt. Ezért fordultak a próféták olyan gyakran Jahve szavával hozzájuk, ezért fenyegették ôket is ítélettel, ha vétettek Jahve követelményei ellen (Ám 2,1-3). Az eszkatológikus prófécia szerint ráadásul minden nép részesül majd a végidôbeli üdvösségben. A próféták üzenetük által hozzájárultak az általuk megszólítottak közti differenciáláshoz is. A nép és a közôsség két csoportra oszlott: azokra, akik szembenálltak a prófétai igehirdetéssel, és azokra, akik elfogadták azt. A nép megszólítása itt már az egyénnek a hitbeli válaszára való felszólításává is válik. Bár Izrael népe az, amelyet Jahve büntetése és a pusztulás fenyeget, ugyanakkor az egyénnek, mint a prófétai üzenet hallgatójának, ugyancsak Isten büntetô ítéletével kell szembenéznie. Az üzenet átadásához a próféták Jahvétól kaptak megbízatást, Ô hatalmazta fel és küldte ôket. Ezért gyakran beszélnek meghívásukról, hogy igazolják Istentôl kapott küldetésüket (Ám 7,10; Jer 1; Ez 1-3), de ,,kiválasztásról'' csak elvétve szólnak, s ez a kifejezés csak a késôbbi szövegekben fordul elô (Jer 1,5; Iz 42,1). A kiválasztás megkérdôjelezôdése egyben új kérdések megfogalmazására is készteti a prófétákat. Amit a prófétáknak, mint Isten megbízottainak hirdetniük kell, nem más, mint annak a valósága, hogy Isten új párbeszédet kíván kezdeni az ô népével. A próféták annak a meggyôzôdésüknek adnak hangot, hogy Jahve nemcsak a múltban választotta ki, és ajándékozta meg a népet, hanem újra és újra ezt teszi, s még az ítélet által is üdvtörténeti cselekvése mutatkozik meg. 2.3. Az ítélethirdetés és a kiválasztottság-teológia Jeremiásnál Jeremiás könyve egy állandó küzdelemnek a dokumentációja. Ebben a könyvben különbözô vallási elképzelések váltakoznak egymással, hűen tükrözve az adott történelmi kor legégetôbb kérdéseire való válaszadás igyekezetét. Jeremiás ezekre a kérdésekre reagál, vitatkozik, panaszkodik. A panaszok oka azonban egyáltalán nem a próféta szelíd lelkületében keresendô. Jeremiás ugyanis nemcsak lelkileg volt ,,hasonlíthatatlanul differenciáltabb'' próféta elôdjeinél, de annak a kornak a társadalmi-vallási életében bekövetkezô változások is hasonlíthatatlanul problematikusabbak voltak, mint a korábbi idôkben. Ezek megértése elengedhetetlen a jeremiási igehirdetésben jelentkezô konfliktus vizsgálatához. A 7. és 6. század fordulójának sajátos viszonyait a következô szempontok alapján értelmezhetjük: a) A történelmi-politikai helyzet Jeremiás fellépésének idején egyre nehezebbé válik Júda számára. Az asszír birodalom bukásának és az újbabiloni uralom kezdetének politikai konstellációjában rejlik a déli országrész reménye és tragikuma. Júda politikai súlyának megfelelôen mindig valamelyik nagyhatalom vazallusa volt. Bár Jozija király kihasználta a kedvezô történelmi alkalmat vallási reformjának (2 Kir 22) a megvalósítására, az ô Megiddónál bekövetkezett halálával nyilvánvalóan megkezdôdik az állam feltartóztathatatlan hanyatlása. Az Egyiptom-párti Jojakim vakmerôen kockáztatja a babiloniakkal való szakítást, s az ô politikájának kétes értékű gyümölcsét aratja le fia, Jojakin, aki három hónapos kormányzás után kénytelen feladni Jeruzsálemet, és az ország elôkelôségeinek százaival Babilonba kényszerül száműzetésbe. Nagybátyja, Cidkija uralkodása alatt -- erre az idôre datálják a legtöbb jeremiási szöveget -- folytatódik Júda kiszámíthatatlan habozó politizálása. Ennek következménye az 587-es katasztrófa, Jeruzsálem eleste. b) Jeremiás igehirdetése bírálja Júda királyainak hamis magabiztosságát és erôinek naiv túlbecsülését. A nép vezetôi az 587-es katasztrófa elôtt a nyilvánvaló igazságtalanságok és súlyosbodó hiányosságok ellenére is sálóm-ot, azaz békét, üdvösséget hirdettek, ezzel megakadályozva, hogy a hamis és a rossz leleplezhetô s így eltávolítható legyen. Ez a felfogás az addig megrendíthetetlennek gondolt hittételekre épült, úgy mint a templomra, amely Jahve elfoglalhatatlan lakóhelye, a nép kiválasztottság-tudatára, amelyet saját cselekvésük kiindulópontjának és legitimációjának tekintettek. A dolgoknak az ilyesfajta elkenése, szépítgetése Jeremiás könyvében hazugságként (seqer) jelenik meg. A tény, hogy ez a szó a könyvben 37- szer fordul elô (ami a teljes Biblia-beli elôfordulás-szám harmada), a könyv fô célkitűzésére utal: A próféta le akarta leplezni ezt a hazugságot. Így pl. Izrael megtérése csak képmutatás (Jer 3,10), Jahve elôtti esküje hamis (Jer 5,2), a próféták jövendölései hazugok (Jer 5,31), az emberek rászoktak a rendszeres hazugságra és megtanulták azt (Jer 9,4). Ez a szemrehányás természetesen azoknak az ellenállásába ütközik, akik úgy gondolják, hogy helyesen cselekszenek. A próféta maga is szenved kedvezôtlen tartalmú igehirdetésének következményeitôl. Ezek a viszonyok differenciáltabb magatartást követelnek a prófétától, aki egyre inkább az embernek Isten akarata szerint való viselkedésére helyezi a hangsúlyt. A készség, hogy szenvedjen az Isten által rábízott szó miatt, a hitelesség kritériumává válik. Amikor a régi, deuteronomista mérték (Jahve nevében beszélni -- Dt 13,2-6) megbízhatatlan lesz, mivelhogy mindenki Jahve nevében beszél, a szenvedés elviselése válik a prófétai beszéd igazságának új bizonyítékává. Ehhez a problémás korhoz való kötöttségébôl érthetôk meg igazán a próféta kétségei és szenvedése. Ô maga is bizonytalanná lesz az új válaszok keresése közben, amelyeknek saját maga és hallgatói számára a mindennapi kihívások legyôzésére kellett volna szolgálniuk. Jeremiás szerint az embernek Istennel szemben tanúsított egyetlen lehetséges magatartása -- ahogy már utaltunk rá -- a feltétlen engedelmesség. Ez a szeretetben és a hűségben nyer konkrét formát (5,1köv.). A kultusz csak a hálának és az engedelmességnek a kifejezôdése, de nem helyettesítheti az elôbbieket -- mint arra a próféta a nevezetes templom-beszédben is határozottan utal (7,1köv.; 26 köv.; vö. 6,20). Ez külön érvényes a társadalmi erkölcsre, amelynek megítélésében Jeremiás az elôfutárok által kitaposott úton halad, bár ez, ellentétben a többi próféta esetével (2,34; 6,7; 7,5; 21,11;), nem tartozik Jeremiás érdeklôdésének homlokterébe. Igaz, hogy az ember bűne egyéni és tudatos tettekben jelentkezik, de Jeremiás szemében -- sokkal inkább, mint ahogy a többi próféta látja -- ez valami mélyebb dolog, olyan, alapjában torz magatartásnak az eredménye, amely gyakorlatilag már része az emberi természetnek (4,22; 5,3; s különösen 13,23). Ez a tény azonban nem szolgálhat számára morális védôpajzsul. Ezért is szólítja fel Jahve fel újra és újra a megtérésre. Ez a valóság kifejezi egyfelôl az emberi léthelyzetet, míg másfelôl e léthelyzet és a belôle fakadó következmények leküzdésére irányuló emberi akarat között rejlô szakadékot. A megoldást mindazonáltal egyedül csak Isten kínálja, aki megbocsátó a szeretetben, s aki újra felveszi az emberrel a kapcsolatot, amelyet teremtménye megszakított vele, s ezáltal az ítélet mellett fölcsillan az üdvösség reménye (31,31-34). Jeremiás könyve tehát a próféta új elkötelezettségérôl tanúskodik egy új korszakban. Tükrözôdik benne a próféta konfrontációja korának égetô problémáival, amelyeknek megoldásához új utak keresése vált szükségessé. Már nem voltak kielégítôek a kiválasztás-teológia által adott válaszok, s éppen ezért a próféta azzal szembeszállva a nép és az egyén Isten iránti elkötelezettségére helyezte a hangsúlyt. 2.4. Az ítéletes prófécia elemei a Vallomásokban A prófétai megbízatást elemezve leszögezhetjük, hogy annak alapvetô eleme a kiválasztás mellett a küldés eseménye. Isten küldi a prófétát, hogy megvalósítsa a rábízott feladatot. Ezt a folyamatot az ún. küldés- esemény írja le. A küldés-eseménynek olyan szerkezete van, amely alapvetôen három elembôl áll: a) A megbízatás: Menj és mondd! b) A megbízatás teljesítése c) Jelentés a megbízatás teljesítésének sikerérôl a) A két részbôl álló megbízatás szorosan hozzátartozik a küldés- eseményhez. A küldöttnek nemcsak mondania kell valamit, hanem egy bizonyos utat is meg kell tennie, hogy eljuttassa az üzenetet a címzettekhez. A megbízatás elfogadása a megbízott részérôl különbözô lehet: A megbízott személy feltétel nélkül elfogadhatja a megbízatást, vagy ellenkezhet is azzal. Gyakori eset, hogy a megbízott próféta kifogásokat emel, ellenérveket hoz fel vagy egyenesen megtagadja a megbízatást. b) A megbízatás teljesítése magában foglalja: a küldött útját a címzettekhez, az üzenet elhangzását és a címzettek reakcióját. A címzettek reakciója is lehet pozitív vagy negatív, attól függôen, hogyan reagálnak a prófétai üzenetre. A reagálás történhet szóban vagy bizonyos jelképes aktusok révén is. c) A küldés-esemény harmadik összetevôje az ún. jelentés a megbízatás teljesítésének sikerérôl. Ez az összetevô még további részekre bontható, ezek között az elsô a küldött visszatérésére megbízójához. Általában a prófétáknál ez az elem mint a prófétának Jahvéhoz való imában kifejezett odafordulása figyelhetô meg. A jelentésnek része az üzenet címzettjeinek reakciójáról adott beszámoló, amelyben a próféta elbeszéli annak a módját, ahogyan a címzettek az isteni üzenetet fogadták. A jelentés utolsó részét képezi az eredmény megítélése. Ez kinyilvánulhat a megbízás adójának, vagyis Istennek dicsérô gesztusa által, vagy sikertelenség esetén a küldött panasza által. A küldés-eseménynek a felsorolt különbözô elemei annak lényegébôl fakadnak, de meg kell ôket különböztetni a küldés-esemény bemutatásának módjától. A küldés-esemény bemutatásánál ugyanis egyes elemek elmaradhatnak, mivel természetesen meglevônek feltételezzük ôket. Így néha elmarad pl. a megbízatás megadása vagy a megbízatás teljesítésének leírása is. Néhány esetben hiányzik a megbízatás teljesítésérôl szóló jelentés is, mivel a küldés-esemény elbeszélésében, mint olyanban az már gyakorlatilag bennfoglaltatik. Jeremiás Vallomásaiban ugyancsak föllelhetjük a fentebb vázolt struktúrának a nyomait, amely feltárja elôttünk a küldés-eseménynek és az ítéletes próféta panaszának szoros összefüggését. A Jer 20, 7-9 szövegrészt megvizsgálva jól elkülöníthetôk az általunk vizsgált küldés- esemény különbözô elemei. A megbízatás megadása és a megbízatás teljesítése a 7a. versben tükrözôdik így vissza: ,,Rászedtél, Uram...'' -- a tulajdonképpeni megbízatás: Isten mintegy ,,rászedi'' a prófétát a küldetés teljesítésére. ,,és hagytam, hogy rászedj!'' -- magában foglalja a megbízatás teljesítését, hiszen a próféta hagyja, tehát elfogadja a küldetést. Az üzenet próféta általi hirdetésérôl tanúskodik a 8a vers: ,,Mert ahányszor csak beszélek, kiáltoznom kell...'' A próféta tehát kétségtelenül teljesíti küldetését, hiszen beszél, kiált, s ez a küldés esemény második elemének, a megbízatás teljesítésének jelenlétére utal. A harmadik elemét a küldés-eseménynek a 9. versben fedezhetjük fel: ,,Azt mondtam, nem törôdöm vele, és nem beszélek többé az ô nevében.'' Ez a kijelentés feltételezi az üzenet címzettjeinek negatív reakcióját, és a rábízott feladat túlságosan nehéz mivoltát. A próféta megtagadja a Jahvénak való engedelmességet, és nem akar többé az Úr küldötte lenni. A próféta nem imában fordul Jahvéhoz, hanem egyes szám harmadik személyben beszél róla, ezzel is jelezve, hogy már elfordult tôle. Ezt a megállapítást azonban, mint a megbízatás teljesítésének eredményességérôl szóló jelentést értelmezhetjük, hiszen tulajdonképpen lezárja a küldés-esemény elsô részét. A történés azonban ezzel még nem ér véget, mivel az elbeszélô formában bemutatott küldés-események esetében a megbízatást visszautasító próféta Jahve parancsának értelmében újra útnak kell, hogy induljon. Így például Mózest is, aki a fáraó elutasító reakciója miatt panaszkodik (Ex 5,22-23), Jahve újra megbízza és küldi (Ex 7,14-18.23- 25), hogy teljesítse feladatát. Hasonlóképpen, amikor Bálák küldöttei, akiknek Bileámot kellett volna magukkal vinniük (Num 22,5-6), dolgavégezetlenül térnek vissza megbízójukhoz (Num 22,14), Bálák új küldötteket biz meg a feladattal (Num 22,15). Szintúgy a Jer 20,9b-ben is arról értesülünk, hogy Jeremiás új megbízást kap, és újra nekilát, hogy teljesítse azt: ,,De olyan lett szívemben, mint égô tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erôlködtem, hogy magamban tartsam, nem gyôzöm.'' Ebben a megállapításban ismét jelen van a megbízatás teljesítésének sikerérôl szóló jelentés, ezúttal annak leszögezésével, hogy a küldetés elérte célját. Ahogy a Jer 20, 7-9-ben megfigyelhettük a küldés-esemény egyes elemeinek jelenlétét, úgy megtalálhatjuk azt más Vallomás-szövegekben, mint például a Jer 12,1-6-ban vagy a Jer 15, 10-21-ben is. Ezek a Jer 20,7-9-el együtt alkotják azt a három Vallomás szöveget, amely ugyancsak három Jeremiás által elvégzett szimbolikus cselekményhez kapcsolódik. A próféta a Jer 13,1-11-ben az öv megvásárlására és elrejtésére kap megbízatást, s ehhez kapcsolódik az ítéletes próféta panasza a Jer 12,1-6-ban. A Jer 16,1-9-ben Jeremiás az emberi kapcsolatok megszakítására kap parancsot, s erre utal a Jer 15,10-21-ben megfogalmazott ítéletes prófétai panasz az azt lezáró isteni igével. A fentebb vizsgált Jer 20,7-9 is egy szimbolikus cselekményhez kapcsolódik: a Jer 18,1-6-ban a fazekas edényeinek készítéséhez. A megvizsgált Vallomás-szövegek tehát az ítéletes próféta megbízásának és magának a küldés-eseménynek rezonanciáit tartalmazzák. Magukban foglalják minden esetben az ítéletes próféta panaszát, ami nem más, mint jelentés a megbízatás teljesítésének sikertelenségérôl vagy a címzettek negatív reakciójáról. Ennek következménye a próféta életében is megmutatkozik, és a prófétai szenvedés alapjául szolgál. Ha áttekintjük az ítéletes prófécia történetét, akkor láthatjuk, hogy különbségek fedezhetôk fel az ítéletnek a király vagy a nép számára való hirdetésében. Az egyik ilyen különbség, hogy a nép számára hirdetett ítéletben fokozódó feszültség figyelhetô meg az ítélet meghirdetése és az ítélet bekövetkezte közt. Ebbôl a feszültségbôl adódnak azok a panaszok, amelyek a különbözô hagyományformákban nagyon is különbözô módon jelennek meg. A prófétai panaszok vizsgálatánál figyelembe kell venni ezeket a különbözô hagyományformákat, hogy megérthessük a panaszok mondanivalóját. Elsôként a ,,várakozás'' fogalmát kell megvizsgálnunk az ítélethirdetésnek és az ítélet bekövetkeztének összefüggésében. A várakozásban bennfoglaltatik az az idôtartam, amelyet át kell hidalni, hogy beteljesedjen a meghirdetett ítélet. A várakozásnak ebbôl a feszült helyzetébôl adódik az ismert kérdés: ,,Meddig még, Uram, meddig? Meddig tart ez még?'' Ez a kérdés felmerül az egyéni panaszzsoltárokban csakúgy, mint a nép panaszzsoltáraiban, és alapvetô motívumként határozható meg. A várakozás többféle eredménnyel záródhat: bekövetkezhet a várt dolog vagy annak ellenkezôje, esetleg abbamaradhat a várakozás. A várakozás így mindenképp egy esemény bekövetkeztére irányul, arra, hogy valaki vagy valami eljön, s így a hit és remény összefüggésében vizsgálható. Ennek a várakozásnak alapja lehet egyfajta tapasztalati tudás, vagy valaminek a meghirdetése. A várakozás nem csupán passzív viselkedést jelent, hanem lehetôséget nyújt cselekvésre vagy beszédre. A beszéd vagy a cselekvés által áthidalható vagy akár meg is rövidíthetô a várakozás ideje. Az Isten cselekvésére irányuló várakozásban nemcsak az imádkozó személy a várakozás alanya, hanem Jahve valamint az ellenség is. A ,,várakozás'' fogalmának kiterjedése túlmutat alapjelentésén, és többféle értelemben használható, mint pl. ,,figyelni'', ,,ôrködni'', ,,vigyázni'', ,,figyelmesen hallgatni''. Az említett értelmezések összekapcsolhatók a már említett alannyal: az imádkozó személlyel vagy a prófétával, az ellenséggel és Jahvéval egyaránt. A prófétai ige, különösen a néphez intézett ítélet-ige, valamint a panasz egy bizonyos idôtartamot feltételeznek. A prófétai igét az ítélet meghirdetése és annak beteljesedése közti idôszak feszültsége jellemzi, míg az egyén panaszát, ahogy az különösen a panasz- zsoltárokban megnyilvánul, a bizonyos idôtartamon keresztül fennálló emberi szükség fémjelzi. Az ítéletes próféta panaszában mindkettô megtalálható: az idôbeni feszültség, mely az ítélet beteljesüléséig tart, tükrözôdik a panaszban is, melyet az ítéletre való várakozás határoz meg. A várakozás, amely egy eseményre vagy egy eseménysorozatban való változásra irányul, alapvetôen más, mint egy bizonyos történésre való reakció. Míg az utóbbinál a reakció elsôsorban egy Jahve elleni panaszban nyilvánul meg, addig az elôbbi általában a cselekvést szeretné elômozdítani kérés elôterjesztése által. Ha a várakozás hiábavalónak bizonyul, akkor ezen eseményre való reakcióként ismét a panasz kerül elôtérbe. Az ítéletre való várakozás és az ítéletes próféta ezzel összefüggô panasza jelenik meg többek között olyan szövegekben, mint Oz 9,7b-9; Iz 6,11; Mi 3,8 és Ez 33,30- 33. Jeremiás Vallomásainak egyes részeiben is nyilvánvalóan megfigyelhetô, hogyan viszonyul egymáshoz a panasz és az ítéletre való várakozás. Leginkább a Jer 18,18-23-ban manifesztálódik az általunk vizsgált összefüggés. Ez a szövegrészlet formailag és tartalmilag sok hasonlóságot mutat az egyéni panaszzsoltárokkal, természetesen fenntartva a különbséget a prófétai igehirdetés formája és a panaszzsoltárok közt. Fellehetôk benne mindenesetre a következô elemek: a) bevezetô kérés az ellenségre való utalással: ,,Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenfeleim hangját!'' (Jer 18,19) b) az ártatlanság megvallása: ,,Emlékezz rá, hogy színed elôtt álltam, hogy javukra szóljak, hogy elfordítsam haragodat róluk!'' (Jer 18,20) c) az ellenséggel szembeni panasz: ,,Mert vermet ástak, hogy elfogjanak engem, és csapdákat rejtettek el lábam elé.'' (Jer 18,22) d) a bizalom megvallása: ,,De te, Uram, ismered minden ellenem szôtt halálos tervüket.'' (Jer 18,23) e) zárókönyörgés: ,,Ne bocsásd meg bűnüket, és vétküket ne töröld el színed elôl! Legyenek bukottak színed elôtt, haragod idején bánj el velük.'' (Jer 18,23) A vizsgált prófétai panaszban kétségtelenül az ellenséggel szembeni panasz kerül elôtérbe, míg az Én-panasz és a Jahve elleni panasz csak halvány körvonalaiban van jelen. A poétikus és prózai versek váltakozása a redakciós átdolgozás eredménye, mely az eredeti poétikus formában megfogalmazott panaszt használta fel. A prófétai ítélethirdetés nyomai lelhetôk fel a 21.22a versekben, amelyeket a redakciós tevékenység kérés formájába alakított át. Erre utal a kérés bevezetô kifejezése, a ,,lákén''=ezért, amely tipikusan a prófétai ítélethirdetés sajátja: ,,Ezért juttasd fiaikat éhínségre, és add ôket a kard hatalmába!'' (Jer 18,21) A kérést két ellenséggel szembeni panasz indokolja, amely a 20a és 22b versekben található meg. Ennek a panasznak ugyanaz a szerepe, mint a prófétai ítélethirdetésben a néppel szembeni panasznak, vádnak. A 23. vers mondanivalója mögül kihallatszik a ,,Meddig tart még, Uram?'' kérdés, amely már az ítélet meghirdetése és beteljesülése közti feszültségre utal. A jeremiási panasz feltételezi egy, már hosszabb ideje tartó szükség valóságát. A panasz különlegessége, hogy a meghirdetett ítélet nem következik be, s a próféta továbbra is ki van téve az ellenségeskedéseknek, amelyek az ítélethirdetés következményei. A próféta ennek következtében maga is az ítélet beteljesülését kéri Jahvétól ellenségeivel szemben. A Jer 18,18-23 redakció elôtti alapszövegét tehát az ítéletre való várakozás jegyei határozzák meg. A Jer 20,7-9-el ellentétben itt nem a küldés-esemény részeként jelentkezik a prófétai panasz, hanem azt az ítéletes prófétai igével összefüggésben kell szemlélnünk. ======================================================================== 3. A Vallomások eredetének kérdése 3.1. A Vallomások Jeremiás könyvében Jeremiás életrajzának összetett volta és fehér foltjai azt jelzik, hogy a nevét viselô könyv szerkesztése is minden bizonnyal összetett folyamat volt. Azt, hogy a könyvet a mai formájában Jeremiás és tanítványai fejezték volna be, még azok is kétségbevonják, akik túlnyomórészt hitelesnek tartják a próféta életrajzát. Fontos kiindulópontként ragadható meg a 36. fejezetben közölt információ a két tekercs diktálásáról, amelyek közül a második megmaradt. Valószínű, hogy az elsô tekercs nem tartalmazott terjedelmesebb szöveget. A kutatás jelenlegi állapotában azt sem tudjuk megállapítani, milyen tartalmú szövegek szerepelhettek a második tekercsen, bár némelyek próbálják azt rekonstruálni. A könyv elsô osztályozására a múlt század elején találunk példát, amelyben elkülönítik a prózában és a versben írt szövegrészeket. A már klasszikusnak számító 1901-es tanulmányban P. Duhm azt állítja, hogy a prófétai beszédhez csak a verses szövegek tartoznak, míg a többit különbözô mértékben késôbbi betoldásnak kell tekintenünk. Duhm tehát hamarosan újabb elgondolással állt elô, amelyet S. Mowinckel is elfogad, s amelyet tökéletesített formában elénk tár. Osztályozása szerint a könyv a következôképpen épül fel: a) Jeremiás hiteles jövendölései (Duhm szerint versben); b) Jeremiás ,,életrajza'' (prózában), amelyet többen Báruknak tulajdonítanak; c) Végül másodlagos átdolgozások, amelyek különbözô -- általában deuteronomista -- szerzôk művei. A könyvnek ez a hármas tagolása napjainkban általánosan elfogadott, még akkor is, ha az ekképpen osztályozott írások valójában nem egységes jellegűek, ám az alapos szövegvizsgálat eredményeképpen mégis kiderül, hogy legalább három hagyományos, független egység összeolvadásával van dolgunk. A könyv tehát, feltehetôleg, többé-kevésbé a következôképpen állt össze: mindenekelôtt a próféta által Báruknak diktált második tekercsbôl; a próféta mondásainak és a róla szóló anyagoknak a gyűjteményébôl; majd bizonyos anyagoknak az átdolgozásából; s végül a különbözô jellegű betoldásokból. Ez a munka néhány évszázadon át is eltarthatott. A jeremiási igehirdetés elemzésének és Jeremiás könyvének speciális területét képezi az ún. ,,Vallomások'' megítélésének kérdése. A ,,Vallomások'' különleges panaszköltemények, amelyek a kutatók többsége szerint a 11, 18-12,6; 15,10-21; 17,12-18; 18,18-23; 20,7-18 szövegekbôl állnak össze. A szövegek behatárolása egyes kutatóknál némiképp eltérô lehet, de alapvetôen mindegyikük ezekben a fejezetekben gondolkozik. Ezek a szövegek fokozódó fenyegetettségrôl és üldöztetésrôl árulkodnak, miközben gyakran nem határozzák meg közelebbrôl sem az ,,Én''-t, sem pedig az ellenséget. A ,,Vallomás''-szövegek elôzményei Jeremiás könyvében az ún. ,,prófétai panaszok'', amelyek Kifejezik Jeremiás ítélet általi megérintettségét. Ezek a panaszok a 4,19-21; 8,18.19a.21- 23; 13,17; 14,17 és 23,9 szövegekben lelhetôk fel, és formális valamint tárgyi szempontból már a ,,Vallomásokhoz'' állnak közel. Magának a prófétának a személyisége, amely egészen a közelmúltig megfoghatónak látszott az önéletrajzi értelemben vett ,,Vallomásai'' alapján, ma már -- évek óta új megvilágításba került. Már H. G. Reventlow kritikával illeti a szöveg magyarázatának személyközpontú kérdés-megközelítését, amely Jeremiás érzékeny és törékeny mivoltából indul ki; abból, hogy a próféta szándéka ellenére is kénytelen volt olyan küldetést végezni, amelyhez hiányzott az akarata és a bátorsága is. Ebbôl fakad az a dráma, amelyet a ,,Vallomások'' dokumentálnak. Ezzel szemben a valóság -- írja H.G. Rewentlow -- ennél sokkal összetettebb problematikát vet fel, vagyis hogy a ,,Vallomásokat'' eszerint nem tekinthetjük egyszerűen csak személyes panaszáradatnak. Ellenkezôleg, szerinte olyan liturgikus jellegű panaszdalokkal van dolgunk, amelyeket a szerkesztés ad a próféta szájába, aki viszont saját népe nevében beszél, az ô közvetítôjeként áll Isten elôtt. Ám ha figyelmesen újraolvassuk a szövegeket, akkor föltárul elôttünk elvitathatatlan önéletrajzi jellegzetességük: meglehet, hogy Jeremiás a hagyományos liturgikus szövegeket ismétli meg, ám az is nyilvánvaló, hogy pontosan azokat választja ki közülük, amelyek tartalmuk szerint éppen az ô helyzetéhez illenek. A ,,Vallomások'' kutatásának alapvetô kérdése, mely ezen dolgozat következô részében is körvonalazódni fog: Vajon a Vallomások egyéni prófétai élettapasztalatot tükröznek -- és ha igen, mennyiben --, vagy csupán Jeremiás személye utólagos értelmezésének eredményei? A fenti megfontolások alapján rámutathatunk a jeremiási ,,igehirdetés'' különleges voltára, amely egy, a Kr. e. 5-4. században könyvbe foglalt művet eredményezett. A mi feladatunk, hogy ezt az irodalmi művet keletkezés- és hatástörténetével valamint jelentôségével együtt szemlélve elôtérbe helyezzük. Ez nem jelenti a teológiainak az irodalmi javára való redukálását, hisz a prófétaságban e kettô szorosan összefügg, ha a prófétákat, mint költôket is meg akarjuk érteni. Inkább az a feladatunk, ami Jeremiás deuteronomisztikus körbôl származó tanítványainak, akik teológiai nyelvre ültették át az ô művét. Ezt a munkát kell az exegézisnek is folytatnia, hogy a próféta művében a költôi kifejezésmódot teológiailag lefordítsa, s annak mondanivalóját világossá tegye. 3.2. A Vallomások értelmezése a biblikus kutatás tükrében Jeremiás Vallomásaival kapcsolatban a biblikus kutatás két, egymással szorosan összefüggô szempont alapján próbál tárgyilagos képet kialakítani a Jeremiás könyvében található poétikus szövegek ezen különálló csoportjáról. 1. Elsôdleges szempont a Vallomások hitelességének kérdése, amelynek vizsgálata két meglehetôsen világosan szétválasztható csoportra osztotta a kutatókat. a) A ,,konzervatív'' vélemény szerint a Vallomások Jeremiás egyéni élettapasztalata nyomán kerültek megfogalmazásra. Ennek az oldalnak legjelentôsebb képviselôiként említhetjük: W. Baumgartnert, akinek tanulmánya jelentôs volt az addigi kutatási eredmények összegzésének szempontjából, G. von Radot, aki a Vallomásokat a Jeremiás- interpretáció középpontjába helyezi; F. Hubmannt, aki a Jeremiás által hirdetett Jahve-szavában véli megtalálni a Vallomások vezérfonalát; U. Eichlert és F. Ahuist, akik az ítélethirdetésbôl fakadó panaszt tartják a Vallomás-szövegek mozgatórugójának; N. Ittmannt, aki a Vallomások egyedülállóságát és a prófétai igehirdetés számára való jelentôségét emeli ki; K. Seyboldot, aki Jeremiás életének válságait és panaszait említi a vizsgált szövegek keletkezésének kiváltó okaként. b) Azok a szerzôk, akik kétségbevonják, hogy a Vallomások alapjukban a történeti Jeremiás személyéhez lennének köthetôk, ezeket a szövegeket a próféta személyének és életének utólagos értelmezéseként tartják számon. Eközben elôszeretettel hivatkoznak arra, hogy a Vallomás- szövegek formálisan különbözôek, tartalmilag összetettek és részleteikben nehezen interpretálhatóak. Ennek az álláspontnak a képviselôi a Vallomások keletkezését késôbbi idôre teszik, és tudatos szerkesztôi tevékenységnek tartják. H. G. Reventlow alapjaiban támadta meg a Vallomások ,,individualisztikus- pszichologizáló'' értelmezését, amennyiben a kérdéses szövegeket liturgikus panaszdalokként határozta meg, A. H. J. Gunneweg és P. Welten a Vallomásokban megnyilatkozó Jeremiást a példaszerűen szenvedô igaz prototípusának tartják, akirôl ezt a képet a késôi, fogság utáni idôben alakították ki a szerkesztôk. K. F. Pohlmann a Vallomás-szövegeket egyenesen az eszkatológikus irányultságú zsidó közösség számlájára írja, amely Jeremiásban keresett példát hitének megerôsítésére. D. H. Bak, K. F. Pohlmannhoz csatlakozva késôi, fogság utáni reflexió lecsapódásának tartja a Vallomásokat, amelyekben döntô mozzanatként jelentkezik a panasz-jelenség. 2. Vitatott kérdésként jelentkezik még a témát érintô kutatásokban a Vallomások továbbhagyományozása és a prófétai igehirdetés számára való jelentôsége. Ennek a problémának a megítélését természetesen döntô módon meghatározza, hogy az egzegéta melyik oldalra áll az autenticitás kérdésében. A ,,konzervatív'' álláspont feltételezi, hogy a próféta vagy maga foglalta írásba egyéni élettapasztalatát, vagy pedig valamiféle szűkebb tanítványi kör végezte el ezt a feladatot. A késôbbi interpretáció elméletét valló kutatók egy meghatározott célt szem elôtt tartva dolgozó szerzôi kör tudatos szerkesztôi munkájával magyarázzák a továbbhagyományozás folyamatát. A kutatások eddigi eredményeit tekintve azon véleményt tarthatjuk valószínűnek, miszerint a Vallomások alapjául a történeti Jeremiás egyéni prófétai élettapasztalata szolgált. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk a késôbbi idôk redakciós munkájának (pl. deuteronomisztikus) eredményeit, amely jelentôsen befolyásolta Jeremiás könyvének kialakulását. Meghatározónak tarthatjuk tehát a prófétai élmények és tapasztalatok szerepét a Vallomás-szövegek kialakulásának folyamatában (K. Seybold), miközben kiemeljük a Vallomások egyedülállóságát és jelentôségét a prófétai igehirdetés számára (N. Ittmann). Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy a próféta felhasználhatott már létezô és egyéni helyzetét kifejezô hagyományformákat külsô és belsô szenvedésének leírására. Tételünket alátámasztani látszik az a tény, hogy Jeremiás igehirdetésének és a Vallomás-szövegeknek számos szoros formai és tartalmi kapcsolódási pontja van, amelyek a zseniális jeremiási hagyaték nélkülözhetetlen és jellegzetes részeként mutatják be a Vallomásokat. Leszögezhetjük, fôleg N. Ittmann kutatásainak alapján, hogy a prófétai irodalomban egyedülálló Vallomások, még ha át is mentek a redakció folyamatán, mindenképpen a próféta személyes élettapasztalatából indultak ki, és nem lehetnek csupán a késôbbi szerkesztés eredményei. ======================================================================== 4. A Vallomások, mint az ítélethirdetés és a prófétai sors összefüggésének bizonyítéka 4.1. Jeremiás szenvedése -- az ellenség támadásának következtében A Jer 12,1-6 szövege Jer 12,1: Igaz vagy, Uram, ha vitatkozom is veled; mégis hadd állítsak pert veled! Miért sikeres az istentelenek útja? Nyugodtan élnek mind a hűtlenül elpártolók. Jer 12,2: Elültetted ôket, gyökeret is vertek, nemzenek, gyümölcsöt is hoznak; közel vagy a szájukhoz, de távol a veséjüktôl. Jer 12,3: Te, Uram, ismersz engem, látsz engem, és megvizsgáltad, hogy szívem veled van. Különítsd el ôket, mint juhokat a levágásra, és szenteld ôket a leölés napjára! Jer 12,4: Meddig fog még gyászolni a föld, és lesz száraz az egész mezô füve? A rajta lakók gonoszsága miatt elpusztult állat és madár; mert azt mondták: Nem fogja meglátni végünket! Jer 12,5: Ha gyalogosokkal futottál, mégis kifárasztottak, hogyan fogsz versenyezni a lovakkal? Békés földön biztonságban érzed ugyan magad, de mit csinálsz majd a Jordán sűrűjében? Jer 12,6: Bizony, még testvéreid és atyád háza is, még ôk is hűtlenek lettek hozzád, még ôk is kiáltoznak, összegyülekezve mögötted. Ne higgy nekik, még ha jót mondanak is neked! A szöveg részei A Jer 12,1-6 szövegrészletet vizsgálva elsôsorban azt állapíthatjuk meg, hogy alapvetôen két részre osztható: míg az elsôben, a Jer 12,1-4- ben a próféta szól, addig a 12,5-6-ban Jahve nyilatkozik meg. A Jer 12,1-4-ben a próféta panasza hangzik el. Ennek a résznek a következô elemei figyelhetôk meg: 1a -- Jahve megszólítása : A próféta Istenhez folyamodik, elismeri az Úr fensôbbségét, mégha vitatkozik is vele. 1b -- A próféta kérdése: Ez az istentelenek sikeres életére vonatkozik. 2a -- Magyarázat: Különbözô képekben világit rá a gonoszok helyzetére, egymással párhuzamban álló igékkel emeli ki azt a tényállást, amelyet a próféta nehezményez. 2b -- A Jahvéhoz való viszony szemléltetése: A próféta megállapítása szerint a gonoszok csak látszólag élvezik Isten kegyeit. 3a -- Jahve ismételt megszólítása: Megerôsíti a próféta Istenbe vetett bizalmának szilárdságát, s utal arra is, hogy az Úr ismeri az igazságot. 3b -- Kérés Jahve felé: Imperatívuszokkal meghatározott rész, amelyben a már elôbbiekben említett gonoszokkal szembeni cselekvésre szólítja fel Jahvét. 4a -- A próféta kérdése: Ez egy bizonyos állapot idôtartamára vonatkozik. 4b -- Magyarázat: A természetellenes állapotot, amely az országban uralkodik, az emberi gonoszság indokolja. 4c -- A Jahvéhoz való viszony szemléltetése: A gonoszságot megtetézi az Istennel való szembeszegülés és gôg. A Jer 12,5-6-ban Jahve beszédét találhatjuk, amelynek felépítése a következô: 5a -- Kérdés ellentétpárral: A jelenlegi könnyebb helyzetbôl kiindulva a jövôbeni nehezebb állapotra kérdez képes beszédben. 5b -- Kérdés ellentétpárral: Konkretizálja az elôzô kérdést, s arra utal, hogy a próféta biztonságos helyzetét nemsokára felváltja egy veszélyekkel teli állapot. 6a -- A prófétához való viszony ábrázolása: Leírja a prófétához közelálló személyek magatartását Jeremiással szemben. 6b -- Tiltás és figyelmeztetés: Arra hívja fel a próféta figyelmét, hogy semmiképp sem bízhat a 6a. versben felsorolt személyekben. A szöveg műfaja A Jer 12,1-6 szövegét műfaji szempontból vizsgálva visszanyúlunk az ítéletes próféta panaszával kapcsolatos vizsgálódásainkhoz, melyek a küldés-eseményhez kapcsolódtak. A küldés-esemény egyik elemeként határoztuk meg a küldetés sikerérôl szóló beszámolót, jelentést. A prófétai panasz kétségtelenül ennek a jelentésnek egyik formája, amely világosan kirajzolódik elôttünk a Jer 12,1-4-ben. A Jer 12,5-ben Jahve által megfogalmazott kérdés pedig már utalás a próféta újabb küldetésére, amely az elôzônél is nehezebb lesz majd. A vizsgát szövegrészlet szerkezeti elemei közt felfedezhetjük a következôket: helyzetleírás, bizalom kifejezése, Jahve reakciója. A Jer 12,1-6 Jeremiás Vallomásainak része, így prófétai panasznak, vallomásnak tekintendô az Én-beszámolók kategóriájában. Formailag megtalálható a vizsgált Vallomás-szövegben a párbeszéd Jahve és a próféta közt, amely egyben a küldés-esemény egyes elemeinek az itt történô rezonanciáját is jelenti. A szövegrészlet egyes elemei poétikusan formáltak (12,1-5), míg a redakciós hozzáfűzést prózai formában fogalmazták meg. A szöveg szándéka A Jer 12,1-6 szövege tanúskodik arról, hogy a próféta egyre inkább szembesül az ellenséges környezet kihívásaival. Míg a 11. fejezetben az ellenség aktív fellépésével találkozhatunk, amelyet Jeremiás a velük való konfrontáció során érzékel, addig a 12. fejezetben passzív a jelenlétük. A próféta most nem a jelenben megtapasztaltat rögzíti, hanem az emberi egzisztencia egyik alapkérdésére keresi a választ. A rása (gonosz, istentelen) kifejezéssel párhuzamosan Jeremiás hűtlennek és elpártolónak (báged) nevezi ellenfeleit. Ez a terminus technicus az Isten-kapcsolat terén való hűtlen magatartás megjelölése. Az embereket annyiban nevezhetjük hűtlennek, amenynyiben elfordulnak Jahvétól, és ezáltal megzavarják az Istenhez való viszonyt. A felbukkanó istentelenség a cselekvés és gondolkodás szintjén nyilvánul meg. A 2b. versben említett száj-vesék ellentétpár megfelel a Jahvéhoz való viszony ábrázolásának. Míg az emberi személy egyik része ismeri Istent, addig az ember a maga egészében mégis nélküle él. Tehát ha az emberi beszéd Istenrôl is szól, az csak felületes és hazug lehet, ha az ember egészében nem fordul Isten felé. Az általunk vizsgált Vallomás-szöveg Jeremiás ellenségeinek tudatos és szabad akaratból elkövetett istentelenségére mutat rá. Az említett istentelenek ugyan megvallják az Istenbe vetett hitüket, de ez ellentétes a valódi magatartásukkal. A 2b. vers továbbvezet és bemutatja azt az állapotot, amely totálisan tagadja az Istenre való utaltságot. Kifejezôdik az istenteleneknek az az elképzelése, hogy Jahve nem tud az emberrôl egészében ítéletet alkotni. Az istentelen tehát nem vitatja Jahve létezését, hanem az ô konkrét működését tagadja az ember életében. Ez egyfajta gyakorlati ateizmust feltételez a próféta ellenfeleinek részérôl. Ez a gyakorlati ateizmus, mint az emberi élet alapmagatartása, ellentétben áll azzal a mindent átfogó boldog állapottal, amelyet a prófétának szemrehányást téve kell regisztrálnia ellenfelei életében. A növényvilág területérôl alkotott képek ezeknek az istentelen embereknek jó sorsáról tanúskodnak. A próféta meglátása szerint ennek a jó sorsnak mozgatórugója Isten működésében keresendô. A vizsgált Vallomás-részlet alapján megpróbálhatjuk konkrétabban meghatározni Jeremiás ellenségeinek kilétét. A 12,1-6 részletben Jeremiás nem csupán spekulatív, elméleti kérdést vet fel, hanem személyes nehézségeirôl beszél, amelyek az ellenséggel való konfrontációból fakadnak. A Jeremiás által istenteleneknek nevezett személyek nincsenek konkrétan meghatározva, de mivoltukra a Jeremiás könyvében található tárgyi összefüggések alapján következtethetünk. A Jer 5,26-29-ben az istenteleneknek három tulajdonságát ismerhetjük fel: hatalmaskodók és gazdagok, hatalmuk az álnokságra épül. Ezek alapján valószínűleg azokra a körökre gondolhat a próféta, akiknek a tényleges politikai és gazdasági hatalom volt a kezükben. Ennek a csoportnak megítélése a következô módon foglalható össze: a) Bár ismerik Istent, fellépésük és cselekvésük mégsem áll összhangban ezzel az ismerettel. b) Mivel a nép elfogadja ezt a fajta fellépést, jelentôs rá a befolyásuk és hatalmi törekvéseik sikeresek. c) Jahve mindezek ellenére felelôs ezekért az emberekért, és fellépésükkel összhangban kell cselekednie. A Jeremiás 12,1-6 a zsoltárokban és a bölcsességi irodalomban felvetett kérdéssel foglalkozik, amely az istentelenek és az igazak különbözô sorsára és azok konfrontációjára utal. Mindezeket az elôre adott formákat és fogalmakat Jeremiás részben új tartalommal tölti meg. A próféta vallomásaiban mindig az ellenségnek ugyanazon csoportjai tűnnek fel, akik a papság, az ún. hamis próféták és az általuk szolgált hatalmi csoport köreivel azonosíthatók. Az ellenfelek jelentôs voltát és befolyását a próféta a saját személyével és küldetésével való konfrontációban méri fel. Látja hatalmuknak rohamos növekedését, amellyel együtt járnak a különbözô visszaélések is. Mindez a próféta meglátása szerint megrontja magát a népet is. Ezeknek a tényeknek a felismerése arra ösztönzi Jeremiást, hogy radikálisabban fogalmazza meg igehirdetésének lényegét, s hogy elhatárolódjon az általa veszélyesnek tartott üdv-teológiától. Jeremiás próféta az általa felismert helyzet tudatában panaszt fogalmaz meg és mintegy perbe lép Istennel szemben. Jeremiás kifejezi az igazságos isteni ítélet utáni vágyakozását, amelynek eredményeképpen megszűnik az istentelenek általa nehezményezett kiváltságos állapota. Az isteni ítélet napja a pusztulást jelenti a gonoszok számára. Erre utal a ,,leölés napja'' kifejezés is, amely kapcsolatba hozható a jóm Jahve-elképzelésekkel. A próféta szenved a jelen állapot körülményei miatt, és az ellenséges környezet támadásainak következtében fogalmazza meg panaszát. Jahve válasza tulajdonképpen nem igazi feleletként fogalmazódik meg, tehát nem tartalmaz ítéletet ellenségeivel szemben. Jahve csupán ún. ellenkérdéseket tesz fel, amelyek a próféta problémáját, mint illetéktelen kérdésfeltevést utasítják vissza. Az isteni válasz arra is utal, hogy a prófétának a jövôben számolnia kell nagyobb nehézségekkel is, és ezért nem szabad panaszkodnia a könnyebb feladat végrehajtása miatt. A 6. vers hozzáfűzése arra utal, hogy a próféta szenvedése folytatódik, hiszen még saját családjában és rokonaiban sem bízhat meg. A prófétai egzisztencia egyik alkotóeleme az állandó életveszély, amelyet hallgatósága és ellenségei áskálódása miatt kell átélnie. A prófétai szenvedésnek tehát logikusan folytatódnia kell, hiszen a rábízott feladat végrehajtása ezt óhatatlanul magával hozza. 4.2. A próféta életének veszélyeztetettsége, mint a szenvedés oka A Jer 11,18-23 szövege Jer 11,18: S az Úr tudatta velem, és megtudtam azt. Akkor megláttattad velem tetteiket. Jer 11,19: Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni vezetnek; és nem tudtam, hogy koholmányokat terveztek ellenem: ,,Pusztítsuk el a fát gyümölcsében, és vágjuk ki az élôk földjébôl, hogy nevére se emlékezzenek többé!'' Jer 11,20: Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert feltártam neked peremet! Jer 11,21: Ezért így szól az Úr Anatót férfiairól, akik megpróbálják megszerezni életedet, mondván: ,,Ne prófétálj az Úr nevében, és nem halsz meg kezünk által!''; Jer 11,22: Ezért így szól a Seregek Ura: ,,Íme, én meglátogatom ôket: az ifjak kard által halnak meg, fiaik és leányaik éhen halnak. Jer 11,23: És maradékuk nem lesz, mert bajt hozok Anatót férfiaira: látogatásuk esztendejét.'' A szöveg részei A Jer 11,18-23 szövegrészlet struktúráját illetôen a kutatók véleménye ma alapjában megegyezik. A szöveg egyes részleteit és struktúrájukat illetôen azonban csak kevés kutatási eredményre támaszkodhatunk. Ami rendelkezésünkre áll, az a szöveg versekre való felosztása, amely a metrikus megformáltságot tükrözi. A szöveg beosztását illetôen fontos annak a ténynek tudatosítása, hogy a beszélô szerepét a 21. verstôl kezdve Jeremiás helyett maga Jahve veszi át. Így két részre bonthatjuk a szövegegységet: az elsôt a 18-20. versek, míg a másodikat a 21-23. versek alkotják. A szöveg struktúrája: 18a vers -- Helyzetleírás: A próféta megkapta az isteni üzenetet. 18b vers -- Jahvéhoz intézett beszéd: Jeremiás reakciója 19a vers -- A helyzet ábrázolásának konkretizálása: Jeremiásnak, mint az üzenet közvetítôjének számolnia kell az ellenséggel. 19b vers -- Kijelentések: Három részben, három igével írják le Jeremiás ellenségeinek tervezett cselekvését, és annak következményeit. 20a vers -- Helyzetleírás: A próféta az igazságos Isten elôtt áll. 20b vers -- Jahvéhoz intézett beszéd: A próféta ítélet utáni vágyakozását fejezi ki. 20c vers -- A helyzetábrázolás konkretizálása: A próféta ügye Isten színe elôtt van. A vizsgált Vallomás-részlet második szakaszának, a 11,21-23-nak a felépítése: 21a vers -- Küldött-formula: Hozzákapcsolódik az isteni üzenet címzettjeinek megnevezése is. 21b vers -- Idézet: A címzettek életveszélyesen fenyegetôznek és hallgatásra akarják kényszeríteni a prófétát. 22a vers -- A küldött formula megismétlése: Jahve neve kiegészül Seregek Urára 22b vers -- Kijelentés: az ifjak sorsáról 22c vers -- Kijelentés: az utódok sorsáról 23a vers -- Kijelentés: a pusztulás teljességérôl 23b vers -- Az ítélet újbóli összefoglalása Amennyiben a vizsgált szöveg struktúrájában az Isten-nevek elôfordulását is megfigyeljük, azt láthatjuk, hogy a Jahve illetve a Seregek Jahvéja megnevezések váltakozva fordulnak elô, és túlmutatnak a Jer 11,18-23 irodalmi egységen is. Mindenesetre ez is a szöveg struktúrájának bizonyos szempontok szerint való megszerkesztésére utal. A szöveg műfaja A Jer 11,18-23 szövegegységben a prózai részek vannak túlsúlyban, ezek fogják közre a poétikus 20. verset. A vizsgált szövegegységben a következô formai elemek ismerhetôk fel: a) A 18-19. versekben a próféta leírja tapasztalatait egyfajta helyzetábrázolás keretében. Az egyéni panaszzsoltároktól eltérôen, amelyekben mindig Jahve megszólítása szerepel az elsô helyen, a Vallomások Jahve megszólítását szorosan összekapcsolják a helyzetábrázolással. A 11,18-23-nak, mint ún. ,,prófétai helyzetábrázolásnak'' a meghatározása, -- amelynek természetesen különbözô formái lehetnek (pl. beszámoló, beszéd) --, szöges ellentétben áll azoknak a véleményével, akik ezt a szövegrészletet egyfajta, töredékesen áthagyományozott panaszdalnak tekintik. b) A 20. versben a próféta tapasztalatait Jahvéval konfrontálja. Ebben a versben benne van a Jahvéhoz való fordulás, az ítélet utáni vágy kifejezése, és annak megindoklása. Mindezek az elemek bizonyos hasonlóságot mutatnak az egyéni panaszzsoltárokkal. c) A 22-23. versek Jahve reakcióját tartalmazzák, amelyben az ellenséggel szembeni ítélet-ige jut kifejezésre. A Jer 11,18-23 a felsorolt elemek alapján kétségkívül a prófétai én- beszámolók, azonbelül az ún. Vallomások kategóriájába sorolható, és ezenkívül rokon vonásokat mutat fel az egyéni panaszzsoltárokkal. A szöveg szándéka A Jer 11,18-23 elemzésének kezdetén megállapíthatjuk, hogy a 11,18- ban Jahve kezdeményezése az, amely mások ,,terveinek'' tüzetesebb szemügyre vételére ösztönzi Jeremiást, hisz ezek életét veszélyeztetik. A próféta mindeddig teljesen gyanútlan volt, mint ,,a levágásra vitt bárány'', mostantól fogva azonban megkezdôdik a ,,Vallomások'' és ezzel az ellenfeleivel való konfliktusok sora, s ez utóbbi egészen a 44. fejezetig tart. Jeremiás imába foglalt reakciói azonban már a 20,7-18- cal véget érnek, s így a 11,18 és a 20,18 adják meg a ,,Vallomások'' keretét. Az ellenfeleinek Jeremiás teljes megsemmisítésére irányuló terve a 19. verstôl fokozatosan bontakozik ki. Az okokról elôször nem esik szó, de a 21. vers által említett prófétai igehirdetés kényelmetlen volta magyarázatot adhat erre. Ebben a fenyegetô szituációban Jeremiás a 20. versben tanúságot tesz Istenbe vetett töretlen bizalmáról. Ha a próféta ezzel a bizalommal tárja Jahve, az igazságos elé az ügyét, akkor azt is remélheti, hogy Ô majd kiáll mellette, és megfizet az igazságtalanságért. A 21. versben leírtak szerint Jeremiás elôször tapasztal halálos gyűlölettôl fűtött ellenségeskedést honfitársai részérôl, mégpedig éppen szülôvárosa lakóitól. Az életét fenyegetô veszélyt a próféta -- a Jahvétól kapott közlésig -- még csak nem is sejtette. Honfitársai addig még -- legalábbis szemtôl-szembe -- barátságos magatartást tanúsítottak iránta. Nincsenek pontos ismereteink Jeremiás tartózkodási helyeit illetôen. Az tűnne valószínűnek, hogy ideje java részét Anatótban és Jeruzsálemben töltötte. Anatót nemcsak szülôhazája volt, de itt élt a rokonsága, itt volt a birtoka, megélhetési lehetôsége. Jeruzsálembe is könnyen eljuthatott Anatótból. A próféták működési területe mindamellett az egész ország, és a próféták általában nagy utakat tettek meg. Ámosz Bételbe ment, hogy ott is prófétáljon. Elizeussal és Illéssel is számtalan helyen találkozunk; s az a valószínű, hogy míg erre lehetôsége volt, Jeremiás is járta az országot. Voltak idôk, mikor bújtatták az ôt fenyegetô veszedelem elôl ( pl. a templomi beszéd után). Jeremiás mindamellett parancsot kapott arra, hogy az ország városaiban hirdesse Isten igéit (11,6). Az ellene készült gonosz terv sem elszigetelt jelenség. Gondoljunk a 9,5.9-re: ,,Álnokság közepette van lakásod, gyilkos nyíl a nyelvük''. Nem tudjuk, hogy az anatótiak általában, vagy maga a család-e, aki cselt szô ellene. Következtethetünk arra, hogy volt Anatótban valamiféle helyi kultusz, és a próféta ez ellen szólalt volna fel. Vagy lehetséges az is, hogy a király ellenségeskedése váltotta ki az anatótiak haragját. Jahve válasza, amelynek eredeti magját a 22. és 23. versekben találhatjuk, megerôsíti a próféta várakozását. Olyan ítéletet hirdet meg, amely meglepô és messze kiterjedô. Nemcsak az ellenfeleket, hanem az ,,ifjakat'', ,,fiakat'' és ,,leányokat'' is belevonja a büntetô ítéletbe, melyet a kard és az éhség kifejezések jelölnek. Ha azonban ennyire univerzális ítélet Isten válasza, akkor többrôl van itt szó, mint holmi személyes ellenségeskedésrôl. Ez azt jelenti, hogy az ellenfelek a prófétával együtt attól akarnak megszabadulni, amit Jahve feleletében újra megerôsít, ti. az egyetemes ítéletrôl szóló üzenettôl -- hasonlóan az írástekercsnek Jojakim király általi megsemmisítéséhez (36.f). Ezen háttér nélkül az isteni válasz minden logikát nélkülözne. Isten Jeremiásról való gondoskodása itt különös hangsúlyt kap. Amikor ugyanis Jahve figyelmezteti a prófétát és ezzel megvédi ellenségeitôl, nem egyszerűen Jeremiás ,,testôreként'' cselekszik, hanem végsô soron ,,saját szava fölött ôrködik'', s egyben annak hirdetôjét oltalmazza. Tehát már ez a szövegrészlet is egy alapvetôen ,,teológiai'' konfliktust tár elénk, amely messze túlnyúlik a privát szférán. Helytelen lenne ezért ezt csupán a zsidó közösség fogságához kapcsolódó problémáinak kifejezôdéseként értékelni. A Jer 11,18-23-ban az isteni kinyilatkoztatás eredményeképpen világossá válik, hogy a próféta élete veszélybe kerül. Az ellenség által szôtt gonosz tervek célja, hogy egyszer s mindenkorra elhallgattassák Jeremiást. A próféta élete éppen amiatt forog veszélyben, mivel teljesíti az Istentôl kapott küldetést. Erre utal az anátóti férfiak figyelmeztetése is a 21. versben: ,,Ne prófétálj az Úr nevében, és nem halsz meg kezünk által!'' A próféta életének veszélyeztetettségét kezdetben nem ismeri fel, mint a levágásra vitt bárány, amely gyanútlan és hagyja magát vezetni végzete felé. Amikor azonban a titkos tervekrôl tudomást szerez, az oka lesz szenvedésének, majd panaszában az igazságos Istenhez kiált bosszúért. A prófétai szenvedés, amely itt csak bennfoglaltan van jelen, tehát abból adódik, hogy Jeremiás ellenségei veszélyeztetik a próféta életét. 4.3. Szenvedés -- az Isten-kapcsolat válsága miatt A Jer 15,10-21 szövege Jer15,10: Jaj nekem, anyám, mert szültél engem, a perlekedés emberét és a veszekedés emberét az egész föld számára. Nem kölcsönöztem, és nem kölcsönöztek nekem, mindnyájan átkoznak engem. Jer15,11: Jahve mondta: Bizony, az ellenségeskedés javadra van. Bizony, a szerencsétlenség idejében és a szorongatás idejében hagyom rád törni az ellenséget. Jer15,12: Vajon megsemmisül-e a vas, az északi vas és az érc? Jer15,13: Vagyonodat és birtokodat zsákmányul adom, fizetség nélkül, minden bűnödért és az országodért. Jer15,14: Ám ellenségeidet olyan földre vezetem át, amelyet nem ismersz, mert tűz gyulladt fel haragomban, ellenetek ég. Jer15,15: Most már tudod... Jahve, emlékezzél meg rólam, viseld gondomat, szerezz elégtételt nekem üldözôimtôl. Ne ragadj meg engem türelmedben, tudd, hogy miattad szégyent hordozok. Jer15,16: Megtaláltattak szavaid, és megettem ôket, szavad kedvemre és szívem örömére lett, mert hivatott a neved fölöttem: Jahve, a Seregek Istene. Jer15,17: Nem ültem a nevetôk körében és nem vigadoztam, kezedtôl (lesújtva) egyedül ültem, mert harag töltött el engem. Jer15,18: Miért van fájdalmam örökké, és sebem végzetes, vonakodik meggyógyulni. Bizony lettél nekem, mint csalóka víz, nem megbízható. Jer15,19: Ezért így szól Jahve: Ha megtérsz és megtérítelek, színem elôtt állhatsz. S ha kihozod az értékest a közönségestôl, a szám leszel. Ôk térnek hozzád, és nem te térsz hozzájuk. Jer15,20: És adlak ennek a népnek megerôsített ércfalul. Ôk harcolni fognak ellened, de nem gyôznek le, mert én veled vagyok, hogy megsegítselek és megmentselek -- Jahve szava. Jer15,21: És megmentelek a gonoszok kezébôl, s megszabadítalak az erôszakosok markából. A szöveg részei A Jer 15,10-21 szövegét, amelyet a biblikus kutatás Jeremiás Vallomásaként nevez meg, két prófétai panaszra és a rájuk következô, Jahve által adott válaszokra oszthatjuk, miközben a Maszoréta szöveg tagolásából indulunk ki. A szöveg-és irodalomkritikai kérdésekre adott válaszok már elôvételezik az itt vázolt struktúrát, s ez a struktúra valóban igazolja a szöveg-és irodalomkritika területén rögzített eredmények helyességét. Ezt a felosztást követi több jelentôs egzegéta munkája is, egyesek pedig további felosztást látnak szükségesnek, s vannak, akik másféle beosztást tartanak követendônek. A Jer 15,10-21 struktúrája: I. A próféta elsô panasza : 10a-b. -- panaszkiáltás: Jeremiás próféta sorsa miatt panaszkodik. 10c-d. -- az ártatlanság bizonyítása: a próféta nem szolgált rá ellenségei átkozódására. II. Jahve elsô válasza: 11a. -- bevezetés: Jahve beszédének kezdete. 11b. -- Jahve esküje -- rendreutasítás: Isten a próféta nehéz helyzetét annak javára fordítja. 12. -- kérdés hasonlatban -- rendreutasítás: utalás a kitartás szükségességére. 13-14. -- Jahve ígérete -- idézet: az ígéret negatív formában fogalmazódik meg és az eljövendô ítéletre utal. III. A próféta második panasza: 15. -- segítségkérés Istentôl: a próféta szorongatottságában Jahvéhoz fordul. 16-17. -- az ártatlanság bizonyítása: Jeremiás minden erejével azon volt, hogy Isten üzenetét hirdesse. 18a. -- panaszkiáltás: kérdésben fogalmazódik meg, amely a prófétai szenvedés miértjére keresi a választ. 18b. -- a jelen állapot okának feltárása: Jahve-t okolja a szenvedésért. IV. Jahve második válasza: 19a. -- bevezetés: a küldött-formula alkalmazása. 19b. -- rendreutasítás: a próféta magatartásának megváltozása szükséges ahhoz, hogy folytathassa küldetését. 19c. -- parancs: a prófétai magatartás megváltozása magával hozza az üzenet címzettjeinek a megtérését. 20. -- ígéret -- idézet: ún. Isten szava-formula (Gottesspruchformel) keretében Jahve ígéretet tesz arra, hogy a prófétát gyôzelemre segíti. 21. -- az ígéret megerôsítése: a zsoltáros szavaihoz hasonlóan Isten pártfogását ígéri a gonoszokkal szemben. A szöveg műfaja A szöveget a kutatók többségének döntése alapján Jeremiás Vallomásaihoz soroljuk, tartalma szerint tehát a Jer 15,10-21 az Én- beszámolók közé tartozik, ezen belül a vallomás (confessio) kategóriába soroljuk. Erre utalnak a szöveg struktúrájának részei, úgymint: panaszkiáltás, segítségkérés, ártatlanság bizonyítása. A panaszkiáltásban felszínre kerül a szorongatott helyzetben levô próféta problémája: ti. hogy az isteni ítélet hirdetésének következtében neki kell szenvednie. W. Baumgartner véleménye szerint ebben a jeremiási panaszkiáltásban hasonlóságot fedezhetünk fel az ún. ,,Jób-költeménnyel'' is. A segítségkérés a próféta Isten iránti bizalmát akarja kifejezni, amennyiben Jeremiás Jahvétól várja az igazságszolgáltatást. Az ártatlanság bizonyítása azt a célt szolgálja, hogy megmutassa: Jeremiást, mint szenvedô igazat, érdemtelenül érik a megpróbáltatások. A felsorolt elemek hasonlóságot mutatnak az egyéni panaszzsoltárok nyelvezetével, itt azonban tipikusan a prófétai igehirdetés céljait szolgálják. Formája szerint a vizsgált Vallomás-részlet dialógus Jahve és a próféta közt, panasz-válasz keretben. A szöveg szándéka A 15,10 olyan embert állít elénk, akinek lételeme a per, vita (rib), aki kétségbeesésében már értéktelennek gondolja saját életét is. A vita, per természetérôl itt sem tudunk meg részleteket, de az egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ennek az állapotnak nem lehet szokványos, hétköznapi oka. A próféta panaszára adott válaszában Jahve esküformulával erôsíti meg, hogy cselekvésének tartóssága visszafordíthatatlan. Azt is határozottan leszögezi, hogy Jeremiás egész egzisztenciája valóban egy pereskedôé, s ez az ô specifikus hivatásában rejlik, amelyrôl Jahve megváltoztathatatlanul döntött. Így tudja Isten ismét kérdésre fordítani a próféta panaszát a 12. versben, s ezzel arra készteti, hogy tovább járja ezt a számára kezdettôl fogva elrendelt (lásd Jer 1,5) és egyre inkább valósággá váló utat. A 15,15-tel folytatódik a dialógus, amelyben világosan kiütköznek bizonyos másodlagos vonások. Ezen fôleg a prófétai konfliktusnak a zsoltárok alapján az üldözôkkel való konfliktussá történô kiszélesítését értjük -- ebben figyelhetô meg az általánosítás tendenciája. Ez a panaszima több rövidített beszédformát is tartalmaz: pl. ,,viseld gondomat'', ,,emlékezzél meg rólam''. Jeremiás itt valóban drasztikusan nyíltan szólal meg, a ,,csalóka patakról'' szóló hasonlat is ezt erôsíti meg (15,18). Ennek olyan tapasztalatok szolgálhattak alapul, amikor a prófétának nem állt rendelkezésérre Isten szava, s ezért elárulva érezte magát. A kinyilatkoztatás prófétai befogadásának egészen személyes módjáról olvashatunk ebben a részben. Ezt a bizarr szituációt enyhítik a 15,17- 18 versek, amelyek Jeremiásból egy szenvedô és szomorkodó bűnbánót próbálnak csinálni. Isten is tiszta vizet önt azonban a pohárba, amikor válaszában ultimátumot ad a prófétának. El kell hagynia az értéktelen dolgokat, és ,,Jahve szájává'', hírnökévé kell lennie. A prófétai lét alapfeltételei világossá válnak Jeremiás számára. A 15,15-21-ben újra ima következik, amely a 15,10-hez kötôdve Jeremiás megnehezedett helyzetét tükrözi vissza. Imperativusok sorozata nyitja meg az imát, amelyben az ellenség kezébôl való megmentés iránti sürgetô vágy fejezôdik ki. Istennek tudnia kell, hogy a próféta miatta van bajban, nem saját maga idézte elô szorult helyzetét. A 16. verstôl kezdve mindjobban felszínre jut a ,,pereskedés embere'' kifejezés teológiai tartalma. Eszerint a ,,vidámak'' csoportjától való elkülönülése természetes jelenség. Amikor Jeremiás a 15,17-ben azt hangsúlyozza, hogy ezt az elkülönülést tudatosan is végrehajtotta, úgy ezt a Jahve üzenetének természetébôl fakadó lépést Istennel való együtt haladásként értékelheti. Ezért szó sem lehet itt semmiféle panaszról, hanem inkább az ártatlanság bebizonyításának csúcspontja bontakozik ki a 17. versben. A 15,18-ban úgy tűnik, a próféta becsapva érzi magát, hisz a Jahve szava iránti hűségét Isten látszólagos hűtlensége mintegy hiábavalónak mutatja. Ehhez mérten éles Jahve panaszra adott felelete is, amely rámutat, hogy Jeremiás ezúttal túl messzire ment el. Ebbôl kifolyólag Isten megtérést követel tôle, és az ilyen értéktelen beszédektôl való elhatárolódást. Ugyanakkor kegyelmével felkínálja neki, hogy megújítja státuszát (19a). A 19b vers is megtérésrôl szól, de azt nem Jeremiás, hanem a vele szembenállók számára tartja szükségesnek. Nem abban az értelemben veendô tehát Isten fölhívása, hogy a prófétának az egyszerű nép számára példát kell mutatnia. Sokkal inkább a 17. versben említett ,,vidámakról'' van itt szó, velük szemben áll Jahve félreérthetetlenül Jeremiás oldalára. Ezek a ,,vidámak'' azok, akik pozitívan értékelik az akkori helyzetet, és nem várnak Istentôl semmiféle szerencsétlenséget. Lépésrôl lépésre jobban körvonalazódik tehát a próféta ellenfeleinek profilja, s a köztük folyó vita is elsôsorban teológiai színezetet kap. A 16. versbôl kitűnik, hogy nem egyszerűen az embernek a kinyilatkoztatáshoz való viszonyáról tesz vallomást Jeremiás, hanem prófétai egzisztenciájának legmélyébôl szól. Ennek az Istenre irányultságnak azonban árnyoldala is van: mégpedig az emberektôl való elfordulás, a magány. Ez a viselkedés korántsem valamiféle embertársakkal szembeni felsôbbrendűségi érzésbôl fakad. A magány oka az, hogy Jahve ,,haraggal'' töltötte el a prófétát. Errôl a haragról Jeremiás úgy beszél, mint valami idegen testrôl, amely beléhelyeztetett, s neki ennek hordozójává és edényévé kell válnia. Ez a megbízatás szenvedést jelent számára, éppen ebben véli Jahve hűtlenségét látni, amit a csalóka patakról szóló hasonlattal fejez ki. Röviden és velôsen foglalja össze Isten azon feltételeket, amelyek teljesítéséhez köti Jeremiásnak a prófétai szolgálatba való visszatérését. Ahhoz a helyhez kell visszatérnie, ahol megkapta az isteni hívást, és ehhez kell igazítania magatartását. A próféta tehát nem úgy tűnik fel, mint aki egyszer s mindenkorra az isteni igazság birtokosává vált, hanem mint akinek állandóan nyitottnak kell lennie Jahve üzenete felé. Isteni beszédnek, azaz prófétai igehirdetésnek a szó szoros értelmében itt csak Jahve válasza mondható. Világossá lesz, hogy Jeremiás saját szavaival már elhagyta hivatását. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Jeremiás itt nem a hagyományos értelemben vett prófétaként beszél, hanem inkább belsô problémáiról, szenvedésérôl és kétségbeesésérôl tesz vallomást. A fentiekben vizsgált Vallomás-részlet szándéka két síkon közelíthetô meg, s a következôképpen vázolható: A Jer 15,10-21 elsôrendű célja a prófétai krízis súlyosbodásának bemutatása. A próféta szükségszerűen szenved küldetése miatt. Szenvedésének oka a gúny és egyedüllét (15,15b.17); a kérdésessé vált Isten-kép (15,18); az engedelmesség követelménye (15,16). A Vallomások megoldást nyújtanak az említett feszültségekre, amennyiben megállapítják, hogy a szenvedés konstitutív eleme a prófétai létnek. A prófétai szenvedés ezáltal a jeremiási igehirdetés részévé válik. A szenvedô próféta Vallomásai a késôbbi kor szükségletei szerint az átdolgozás által paradigmatikus jelleget kaptak, s így az ô speciálisan prófétai tisztséggel összefüggô problémái jelentôséget nyertek a más jellegű gondokkal küzdô, de az ugyancsak szenvedô nép számára is. 4.4. A prófétai szenvedés elfogadása és feldolgozása Jeremiásnál A Jer 20,7-18 szövege Jer 20,7: Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erôsebb voltál nálam és gyôztél. Nevetséggé lettem mindennap: Mindenki kigúnyol engem. Jer 20,8: Valahányszor beszélek, kiáltozom, erôszakot és romlást kiáltok! Mert az Úr szava így lett mindennap gyalázatomra és csúfságomra. Jer 20.9: Azt mondtam: Nem gondolok rá, nem beszélek többé a nevében. És a szívemben mint tűz égett volna, bezárva csontjaimba. S belefáradtam a visszatartásba és nem gyôzöm. Jer 20.10: Mert hallottam sokak megszólását: ,,Rémület mindenfelôl! Jelentsétek föl! Följelentjük!'' Minden embere békémnek (akik barátaim voltak), botladozásomat figyelték: ''Talán rá lehetne szedni, legyôzhetnénk ôt, és bosszút vehetnénk rajta.'' Jer 20.11: De az Úr velem van, mint hatalmas hôs. Ezért üldözôim ingadoznak, s nem gyôznek: nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel. Örökké tartó gyalázatuk nem marad elfelejtve. Jer 20.12: Seregek Ura, az igaz megvizsgálója, aki látod a veséket és szívet, hadd láthassam rajtuk bosszúdat, mert eléd feltártam ügyemet. Jer 20.13: Énekeljetek az Úrnak! Dicsérjétek az Urat! Mert megmentette a szegény lelkét a gonoszok kezébôl. Jer 20.14: Átkozott az a nap, amelyen születtem! Az a nap, amelyen szült engem anyám: ne legyen áldott. Jer 20.15: Átkozott az a férfi, aki örömhírt vitt apámnak mondván: ,,Fiúgyermeked született'' -- örvendezvén örvendeztette ôt. Jer 20.16: Legyen az a férfi olyan, mint azok a városok, amelyeket az Úr elpusztított, és nem bánta meg: halljon jajkiáltást reggel, délben meg harci riadót. Jer 20.17: Mert nem ölt meg az anyaméhben. S anyám lett volna a sírom, s a méhe örökre terhes volna! Jer 20.18: Miért jöttem ki az anyaméhbôl? Hogy nyomorúságot és kínt lássak, és szégyenben múljanak el napjaim? A szöveg részei A Jer 20, 7-18 struktúrájának meghatározásánál a biblikus kutatás eredményei meglehetôsen különbözô felfogást tükröznek. P. Volz véleménye szerint a 10-13. versek szerkezetileg eltérôek a 7-9. és 14- 18. versektôl. A. Weiser a 7-13. verseket a panasz-és háladal egységeként szemléli, miközben a 10. verset a 7-9.-hez kapcsolja, illetve felcseréli a 11. és 12. verseket. N. Ittmann csupán a 20,7- 11.13 szövegrészletet vizsgálja jeremiási Vallomás-szövegként, miközben szétválasztja a 7-9., 10-11. és 13. verseket, így -- bár hármas felosztást követ -- kizárja vizsgálódásaiból a 14-18. verseket. A Jer 20,7-18 szövegét az alábbiakban három részre osztjuk : a) 7-9. versek: konfrontáció Jeremiás és Jahve között b) 10-13. versek: konfrontáció Jeremiás és ellenségei közt c) 14-18. versek: Jeremiás panasza saját prófétai sorsa miatt Az egyes részek további struktúrája: a) Konfrontáció Jeremiás és Jahve között 7a.vers: Jahve cselekvésének leírása -- a próféta megállapítja, hogy Jahve legyôzte ôt, ez már elôzetesen az alávetettség elismerését jelenti 7b vers: Helyzetleírás: Jahve cselekvésének következménye -- a próféta kiszolgáltatott állapota 8a vers: Jeremiás cselekvésének leírása -- a prófétai tevékenység Isten igéjének állandó hirdetését jelenti 8b vers: Helyzetleírás: a prófétai működés eredménye a próféta életében -- kiszolgáltatottság és kudarc. 9a vers: Jeremiás cselekvésének leírása -- a próféta ellenállása. 9b vers: Helyzetleírás -- a próféta ellenállásának eredménytelensége. b) Konfrontáció Jeremiás és ellenségei közt 10. vers: Helyzetábrázolás: az ellenség tervei és cselekvése, Jeremiás ellenségei meg akarják büntetni a prófétát. 11-12. vers: Jeremiás válasza -- a próféta Istenre bízza a bíráskodást, mert biztos abban, hogy az igaz ügy oldalán áll. 13.vers: Hálaadással egybekötött helyzetleírás: a próféta megmenekül ellenségei kezébôl. c) Jeremiás panasza saját prófétai sorsa miatt 14. vers: Panasz a születés ténye miatt -- átokformula 15.vers: Panasz a születés hírvivôjének tevékenysége miatt -- átokformula 16. vers: Helyzetábrázolás: a születés hírvivôjének kilátástalan helyzete szimbolizálja az ország reménytelen helyzetét. 17. vers: Panasz az élet értékének lebecsülésével -- irreális kívánság 18. vers: Panasz a próféta értelmetlen élete és kilátástalan sorsa miatt, amely a szenvedés értelmével kapcsolódik össze. A szöveg műfaja A Jer 20,7-18 szöveget az egzegéták többségével összhangban teljes egészében Jeremiás Vallomásaihoz soroljuk. Eszerint tehát tartalmilag az általunk vizsgált szövegrészlet az Én-beszámolók közé tartozik, ezen belül pedig a vallomás (confessio) kategóriába sorolandó. A szöveg szerkezetének egyes elemei a panaszdalokkal való rokonságra is utalnak. Ezek az elemek: Isten megszólítása és a vele szembeni vád, a szükség ábrázolása, az egyén panasza, az ellenséggel szembeni panasz, a bizalom kifejezése, a meghallgatás bizonyossága, kérés. A Jer 20, 7-18-ban megtalálható elemek hasonlóságot mutatnak az egyéni panaszzsoltárok nyelvezetével, s a Vallomások és az egyéni panaszdalok szoros kapcsolatára is utalnak. Az általunk vizsgált Vallomás-szövegben más elemek is felelhetôk: mint pl. a 13. versben a himnusz elemei, amelyek ugyancsak a Zsoltárok himnuszainak tipikus jegyeit mutatják fel. A szöveg második részében (20,14-18) Megtalálhatók az átokmondások is, amelyekhez a próféta szenvedés miatti panasza fűzôdik, és így bár nem formailag, de tartalmi összefüggés alapján kapcsolódnak a Vallomás- szöveghez. A szöveg szándéka A próféta elérkezett ereje végsô határához. Még egyszer összefoglalja a prófétai létet, és meghívását éles szavakkal ,,rászedésként'' bélyegzi meg. A szélsôséges értelmezés (rászedni, becsapni) talán túlzásnak tűnhet, valószínűleg elég a ,,rávettél'' használata is. Becsapásról Isten esetében nem beszélhetünk. A prófétát meghívó Isten eleve feltárta akaratát, és prófétáját nem olyan úton vezette, ami a rászedését jelentette volna. Azt is meg kell említenünk, hogy Jahve már Jeremiás meghívásakor világosan szólt a szándékairól. Azt el kell ismernünk, hogy a próféta állapota -- fôleg Fássúr magatartását és a megalázó büntetést követôen -- leginkább a kétségbeeséshez hasonlított. Ô, aki a kalodából való szabadulásakor olyan megtörhetetlennek tűnt, amikor magára maradt, szinte összeroppant. Azután elbeszélte viszontagságait, s a szenvedô próféta sorsát valószínűleg valamelyik tanítványa jegyezte fel, aki tudott az eseményekrôl. A jeremiási élettapasztalat így vált az igehirdetés részévé. A próféta feladata az volt, hogy vészkiáltást hallasson, ahol csak jogtalanságot és erôszakot (hamász) látott -- erre utal pl. a gutturális hangok imitálása. Ezenkívül kritikát is kell gyakorolnia, ahol bírálnivalót talált -- ám a hatástól erejét és bátorságát veszítette. A próféta, aki hirdeti a hámász (erôszak) és az ellenség által való elpusztítás gondolatát, most ellenségeivel szembesül, akik kigúnyolják és szemére vetik igehirdetésének eredménytelenségét. Ezt Jeremiás úgy éli meg, hogy ellenségei diadalmaskodtak fölötte, s ô elveszítette hitelességét. Jeremiás vívódásának és tiltakozásának fô indoka: Isten rábízta igéjét, de ez az ige nem gyôzte meg azokat, akiknek hirdette. Ebbôl következôen hatástalan, s ugyanakkor csak gúny és megvetés jár érte. A második szövegrészletbôl kiderül, hogy a prófétából már az akarás is hiányzik, talán már élni sem akar. Megátkozza születését, s ez már - - a Jób 3. fejezetére utalva -- az utolsó lépés az öngyilkosság elôtt. Így valóban csak végsô kétségbeesésében beszél az ember. Ezek a megrázó vallomások feltétetik velünk a kérdést, hogy Jeremiás kitalált-e ezekbôl a mélységekbôl? Mivel a próféta még a 20,7-ben is csúfságról és gúnyról beszél, amelyektôl szenved, biztosak lehetünk benne, hogy az ezt kiváltó élmények az 587/586 elôtti idôbe esnek. Ezután ugyanis már nem lett volna alapja a gúnyolódásnak, mivelhogy a próféta szavai beigazolódtak. A prófétai válságokat összefüggésbe hozhatjuk Jeremiásnak a Cidkija- érában elszenvedett bántalmaival, amelyekrôl Báruk a 37. fejezetben tudósít minket. A kalodába zárás, a ciszterna mélyében töltött órák is elegendô alapot nyújthattak a panaszok megfogalmazódásához. Csakhogy: a ,,Vallomások'' nem errôl a szenvedéstörténetrôl beszélnek, hanem a prófétai tisztséggel kapcsolatos problémákról. Persze, a külsô és belsô krízisek egybeeshettek, és együtt vezethettek a totális sötétség szakadékába. A pontos idôpont-meghatározás lehetetlensége miatt nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy Jeremiás poétikus tevékenysége 587 után is ugyanolyan volt-e, mint azelôtt. Nem szólhatunk tehát bizonyossággal a kríziseknek a prófétai műre gyakorolt hatásáról. A próféta bizonyosságot kap a bensejében lakozó ,,szóról'', amelyhez tartania kell magát, hisz ez lesz prófétaságának egyetlen kritériuma. A ,,szó'' által elnyert bizonyosság megsemmisít minden más beszédet, még ha az látszólag összhangban is áll vele (lásd: ,,Rémület mindenfelôl!''). Jeremiás ,,hatalmas hôsként'' maga mögött tudhatja az Urat, így megjósolhatja ellenfeleinek megszégyenülését. A próféta szégyene dicsôségre változik, ellenségeinek szégyene viszont örökké megmarad. A 20,14-18-at vizsgálva jogos a kérdés, hogy eshet vissza az elôbbiek után ilyen kétségbeesésbe a próféta. Éppen a megszerzett bizonyosság azonban ezeknek a súlyos mondatoknak az inspirálója, hiszen most már feltartóztathatatlanul be fog következni a meghirdetett ítélet. A próféta, ha belegondolt abba, hogy az elôbbi kérését teljesíti Isten, ebbe beleremegett az egész valója. Az Isten bosszúállása vagy igazságszolgáltatása nem hozhatott lelki nyugalmat Jeremiásnak. És, ha ennek a bekövetkezését ráadásul meg is kell érnie, s ezért azt gondolja, hogy jobb lett volna meg se születnie. A nép igaz fia azt gondolja: bár én magam vesztem volna el inkább. Dávidtól hallottunk ilyesmit az ôt elüldözô fia vesztekor: ,,Absolon, fiam, fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted!'' (2Sám 19,1). Az anyaméh örök terhességének irreális karaktere is arra mutat rá, hogy csak lehetetlen események bekövetkezése változtathatná meg a dolgok menetét. A születés megakadályozása azonban teológiailag kizárt a Jer 1,5 alapján, s így az utolsó ,,kiút'' is zsákutcának bizonyul. Jeremiás már az 1,5-ben megkapja tehát a 20,18-ban feltett kérdésére a kimerítô választ: ,,Mielôtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielôtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.'' G. von Rad véleménye szerint ezekben a szövegekben található meg az egész Ószövetségen belül a legnyilvánvalóbban az Isten emberrel szemben alkalmazott kényszerítô erejének gondolata. Szó sincs itt szabad elhatározásról vagy beleegyezésrôl, hanem a prófétai megbízatás, az engedelmesség és annak megtartása tisztán hatalmi kérdésként mutatkozik meg. A 20,14-18 G. von Rad szerint Jeremiás szenvedésének legmélyebb pontja, amelynek a halál sem lehet már fokozása, hanem csak megoldása. A szöveg szándéka a próféta extrém, kilátástalan helyzetének a bemutatása. Az elôzôekben elemzett vallomás-szövegekben a próféta szenvedett az ellenség támadásainak következtében, saját életének veszélyeztetettsége és az Istentôl való elhagyatottság miatt. Most mindezek a szempontok együttesen is megjelennek a 20,7-18 szövegegységben, s ez váltja ki a prófétai szenvedés felfokozottságát. Jeremiás Isten elé viszi az ügyét, mert tudja, hogy Ô majd igazként ítéli meg, s ilyen értelemben elfogadja a szenvedést, mint a prófétai küldetés velejáróját. Mindamellett tovább gyötrik ôt kétségei a szenvedés értelmetlensége miatt, s ezt panaszában ki is fejezi. ======================================================================== 5. Az ítélet és szenvedés jelentôsége Jeremiás Vallomásaiban 5.1. Az ítélet és szenvedés lecsapódása Jeremiás könyvében A 4. fejezetben végzett szövegelemzések során megbizonyosodhattunk arról, hogy a Jahve parancsára meghirdetett isteni ítélet hogyan folyásolta be Jeremiás próféta sorsát. Megállapítottuk, hogy a prófétai szenvedést mint az ítélet hirdetésének következményét szemlélhetjük a próféta életében. A prófétai szenvedés és az ítélet kiemelkedô témaként jelenik meg magában Jeremiás könyvében is. Ennek a témának teológiai feldolgozása jelentôs hatást gyakorolt a jeremiási mű megszerkesztésére. A szenvedés kérdését szélesebb horizonton szemlélve leszögezhetjük, hogy arra az Ószövetség mint az emberi sors velejárójára tekint. A szenvedés okozója lehet az ember saját maga, esetleg más vagy mások a szenvedés okozói. Isten tevékenysége is lehet az ember szenvedésének kiváltó oka, ugyanakkor azt mindig a bűn-büntetés reláció alapján kell szemlélnünk. A szenvedésre tekinthetünk, mint büntetésre, amely bűnbánatra és megtérésre hívja fel a bűnös embert. A deuteronomisztikus szövegek gyakran beszélnek a szenvedésrôl mint a nép vagy az egyén számára Isten által rendelt próbáról. A szenvedésrôl mint megtisztító erôrôl elsôsorban a fogságban és a fogság után keletkezett szövegek tesznek említést, s kihangsúlyozzák Jahve cselekvésének nevelô célzatát. A szenvedést vállalhatja valaki másokkal való szolidaritásból is -- ez elvezet bennünket a helyettesítô szenvedés problematikájához. Az igazak szenvedésének témájához kapcsolódva különös figyelmet érdemel az isteni küldetést, szolgálatot vállaló egyének szenvedése: pl. Mózes (Ex 32,30-33), Illés (1 Kir 19), Ámosz (Ám 7,10), Izajás (Iz 28,10.13), Jeremiás (Vallomások) vagy a deutero-izajási Ebed-Jahve (Iz 52,13-53,12) esetében. A prófétai szenvedés mindig összhangban áll a küldetéssel, amelynek mozgatórugója az isteni üzenet -- az ítéletes prófécián belül az ítélet meghirdetése. Jeremiás könyvében különbözô rétegekben ragadhatjuk meg a szenvedés és a vele összefüggô ítélet lecsapódását. A szenvedés felfogásának kérdése megvizsgálható: a) Jeremiás autentikus szavainak tükrében b) a prózai szövegekben c) a Báruk-iratban d) s végül a Vallomásokban is. a) Az autentikusnak tartott jeremiási részekben olyan szövegeket találhatunk, amelyek hasonlóságot mutatnak fel a panaszdalok stílusával. Ezekben a szövegekben megtalálhatók az egyéni panaszdal különbözô formulái, és kifejezik Jeremiás megérintettségét az általa meghirdetett ítélet következtében. Mindez a legvilágosabban a Jer 8, 18- 23-ban fejezôdik ki: ,,Gyógyíthatatlan vagyok, gond terhel, beteg a szívem. Népem kiáltása hangzik messze földrôl: Hát nincs az Úr Sionon? Nincs már ott királya? Miért bosszantottak engem bálványokkal, idegen hiábavalóságokkal? Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg! Népem összetörése engem is összetört; gyászolok, rémület fogott el. Nincs balzsamolaj Gileádban, nincs ott orvos? Miért nem tud begyógyulni népemnek sebe? Bárcsak a fejem víznek, a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel- nappal siratnám népem megöltjeit.'' Az idézett szövegrészlet a Jer 8,4-10,25 nagyobb szövegösszefüggésben helyezkedik el, amelyben közös elem a kultikus és szociális területen elkövetett vétkek leírása és a közvetlenül bekövetkezô ítélet meghirdetése. A szövegrészlet a prófétai igehirdetésnek egy bizonyos konkrét történeti-politikai helyzetben való kifejtése, amely az egyéni panaszdalhoz hasonló beszédformákat tartalmaz. Ezek rámutatnak a próféta együtt-szenvedésére, aki, mint egyén a nép sorsa miatt személyesen is szenved. A Jer 8,18-23 szövegéhez hasonlóan autentikus jeremiási részekben, mint pl. a Jer 4,19-22-ben vagy a Jer 23,9-40-ben ugyancsak felfedezhetôk az egyéni panaszdalra utaló formulák, amelyeknek indítóoka a prófétai együtt-szenvedés lehetett. b) Másféle módon, mint az autentikus jeremiási igék esetében, a prózai szövegekben is fölfedezhetjük a próféta megérintettségét és szenvedését. Különbözô személyi korlátozásokról esik itt szó, amelyek a prófétát sújtották. Jeremiás válaszát azonban itt nem találhatjuk meg panasz formájában. Mindenesetre világossá válik, hogy milyen mértékben érinti a prófétát saját küldetése és igehirdetése. A szenvedés ábrázolásának a módja a prózai szövegekben a legvilágosabban a Jer 16-ban fejezôdik ki: ,,Ne végy magadnak feleséget, és ne legyenek fiaid és leányaid ezen a helyen! Mert így szól az Úr a fiakról és leányokról, akik ezen a helyen születnek, anyáikról, akik szülik ôket, és atyáikról, akik nemzik ôket ebben az országban: Halálos betegségekben halnak majd meg, nem siratják és nem temetik el ôket... Mert így szól az Úr: Ne lépj be gyászoló házba, és ne menj siratni, részvétet se mutass irántuk! Mert elvettem békességemet ettôl a néptôl -- mondja az Úr --, a kegyelmet és az irgalmat. Lakomázó házba se lépj be, hogy leülj velük enni és inni! Mert így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Íme, én eltüntetem errôl a helyrôl szemetek láttára és a ti napjaitokban az öröm hangját és a vidámság hangját, a vôlegény hangját és a menyasszony hangját.'' (Jer 16, 2-4.5.8-9) Jeremiásnak megtiltják a házasodást -- s ebben a házasság- és gyermek nélküli állapotában a nép férfiainak és asszonyainak eljövendô sorsát szimbolizálja. Hasonló módon ábrázolja a prófétai sors és az ítélet összefüggését a 27. fejezetben az iga hordása, mint jelképes cselekedet vagy a prófétai közbenjárásnak a többször megismételt megtiltása (7,16; 11,14; 14,11). A prózai szövegekbôl tehát kitűnik a próféta szenvedése, de ahhoz nem kapcsolódnak panaszok. c) Az ún. Báruk-iratban a többi prófétáétól eltérô módon jelenik meg Jeremiás alakja, mint egy szenvedô alak. Gyakran szenvedéstörténetnek is nevezik ezt a részt, miközben nem csupán a próféta szenvedésérôl, hanem a prófétai szó szenvedésérôl is szó van ebben az esetben. A Jer 36. fejezetben nyilvánvalóvá lesz a próféta és a prófétai szó sorsának összekapcsolódása. Jeremiás tekercsét a király elégetteti, de az új, még terjedelmesebb formában készül majd el. A 26. fejezetbôl megtudjuk, hogy a prófétát is kalodába zárják, de nemsokára kiszabadul. A 28. fejezetben elôször látszólag alulmarad Hananjával szemben, de aztán mégis gyôzedelmeskedik fölötte. A nép vezetôi engedetlenek a prófétai szóval szemben, s szembeszállnak a prófétával, szenvedésének újabb állomása, hogy a ciszternába dobják (Jer 38,1-13). Az engedetlenség nyilvánvalóvá lesz az Egyiptomba való menekülésnél is, ahova a prófétát is magukkal hurcolják -- a prófétai szó és a prófétai sors újabb összekapcsolódása ez, amely végigvonul az egész Báruk-iraton. c) A Vallomásokban új szempontból jelenik meg a szenvedés Jeremiás próféta életében. Itt Istenhez fordulva, minden más külsô szemlélôtôl eltekintve vetôdik fel a prófétai szenvedés kérdése. Jeremiás szenvedését, megalapozzák ellenségeinek szüntelenül megújuló támadásai (Jer 12,1-6) és az a tudat, hogy a próféta állandóan veszélyben érzi életét (Jer 11,18-23). Jeremiás szenvedését elmélyíti az Istennel való kapcsolatában megmutatkozó válság (Jer 15,10-21), amely végül az élet értelmetlenségének kérdést veti fel a prófétában (Jer 20,14-18), de ugyanakkor a próféta elfogadja a szenvedést, mint küldetésével járó sorsot (Jer 20,7-13). Jeremiás szenvedése a Vallomások által igehirdetésének részévé válik, s ebben az értelemben mutatkozik meg. Jeremiás könyvének különbözô rétegeit vizsgálva tehát a fentiekben a szenvedés és ítélet összefüggéseinek legkülönfélébb bizonyítékaira bukkantunk, melyek átjárják és meghatározzák az egész jeremiási művet. 5.2. Az ítélet és szenvedés, mint Jeremiás életének elválaszthatatlan részei Isten üzenetének hirdetése és a hozzá kapcsolódó prófétai szenvedés olyan régi, mint maga a prófétaság. Illésen és Ámoszon keresztül folytatódik ez a sor egészen Zakariásig. Ezeknek a prófétáknak a sorában Jeremiás bár nem az elsô, de mégis kiemelkedô alak. Sikerekrôl nála aligha beszélhetünk, ehelyett olyan panaszokkal találkozunk nála, amelyek kivételes mértékű szenvedésrôl tesznek tanúságot. Jeremiás könyve olyan embert állít elénk, aki minden tekintetben -- Istennel, az emberekkel és saját magával szemben is -- erejének a határára kerül, s ezért mérhetetlen szenvedésben van része. Már a próféta elsô szava is a Jer 1,6-ban találóan jellemzi Jeremiás egész életét. A próféta ,,Jaj''-t kiált, s így emel kifogást az isteni küldetés ellen. Ezzel az emocionális alapon történô elutasítással, amelyet fiatal korával és beszédre való képtelenségével indokol, kifejezi ellenállását. Isten azonban már születése elôtt kiválasztotta ôt erre a feladatra, s így nem rendelkezik többé életével, hanem az Úrnak kell magát alávetnie. Feladatainak leírásával, mely a Jer 1,10- ben szereplô igékkel történik, világossá válik, hogy súlyos teher nehezedik a próféta vállára. Jeremiás meghívása esetében a feszültség, s az annak következményeként késôbb fokozatosan kibontakozó szenvedés magából a megbízás jellegébôl fakad: egy fiatal, a küldetés nagyságától megrettent ember buzdítást és ígéretet kap Istentôl, aki meghatározza tevékenységének fô súlypontjait: ,,Nézd, a nemzetek és a királyságok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess!'' (1,10) Így hát már a meghívásról szóló elbeszélés is elôre sejteti a bekövetkezô súlyos összeütközéseket, amelyek majd a próféta életét jellemzik. Az 1. fejezet második látomásában Jeremiás már tudomást szerez a nagy szerencsétlenségrôl, a hazájára és Jeruzsálemre kimondott ítéletrôl is. A megbízatás, amit a próféta kap, két képben rajzolódik ki elôtte (11- 16. versek). Elôször egy mandulavesszôt lát, és a látványhoz magyarázat is kapcsolódik: ,,Virrasztok igém felett, hogy beteljesítsem.'' (1,12) Ezután egy észak felé megjelenô, gôzölgô fazekat lát, és ehhez a képhez is megkapja a magyarázatot: ,,Északról szabadul rá a veszedelem az ország minden lakójára.'' (1,14) Ez a két kép foglalja össze a próféta ítéletre vonatkozó igehirdetésének lényegét, amely Isten beavatkozását és annak következményeit jövendöli meg. Ez tehát az, amit Jeremiásnak egész életén át hirdetnie kell. Tudatában van annak, hogy a képek által jelzett események könyörtelenül és kikerülhetetlenül valóságosak. Szenvedését fokozza a tény, hogy Jeremiásnak teljesen magányosan, másoktól semmibe véve, üldözöttként és kigúnyoltan kell szembenéznie ezzel az általa felismert valósággal. Neki mindvégig ki kell tartania a jövendölés és annak megvalósulása közötti idôben, mialatt körülötte az élet megy tovább a maga medrében, miközben ôt, mint az ítélet gyűlölt prófétáját, igyekeznek minden eszközzel elhallgattatni, és elpusztítani. Jeremiás, feladata teljesítésének kudarcát érezve gyakorta panaszkodik: Jeruzsálem és a nép sorsa miatt ô maga is szenved. Feladata, az ítélet követeként meghirdesse Júda pusztulását, Jeruzsálem lerombolását, a bekövetkezô szerencsétlenséget. A néphez és a királyhoz egészen az összeomlás pillanatáig hangzott a figyelmeztetése és a megtérésre hívó szava. Ezek a szavak azonban nem találtak meghallgatásra, és a katasztrófa bekövetkezett. A próféta feladata szinte emberfelettien nehéz volt. Jeremiásnak abba az irányba kellett haladnia, melyrôl kezdettôl fogva tudta, hogy a pusztulásba vezet. Akikhez küldetett, azok nem hallgattak rá, kizárták maguk közül, megvetették, s árulóként tartották számon. Mégsem tudott hátat fordítani népének, amelyrôl tudta, hogy a vesztébe rohant. Jeremiás az a próféta, akinél a szenvedés pozitív értelmet nyer. Jeremiással a prófétaság új fejezete kezdôdik. A próféta nehéz sorsot vállal, amit hôsies kitartással visel, és a szenvedések embert próbáló súlya alatt arra vár, hogy Isten valami újat, pozitív változást hozzon életében, foglalkoztatja az üdvösség gondolata. Úgy tűnik, mintha a próféta személyében és az ô szenvedéseiben Isten népének összeomlása lenne elôvételezve; s ugyanakkor -- miután mindezen felülkerekedett -- ôbenne tűnik fel a jövô, a remény az üdvösségre. Az életre, boldogságra vágyó ember, Jeremiás minél nehezebb terhet vesz magára, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy van értelme a szenvedésnek, mert az mások számára, az egész nép számára áldást hoz majd. A próféta élettörténete azt mutatja meg nekünk, hogy az eljövendô üdvösség eléréséhez szükségképpen hozzátartozik a szenvedés is. Ezért áll Jeremiás alakja a fogság elôtti próféták sorának a végén; ez az üzenet, amelyet neki életével is kellett hirdetnie. A próféta szenvedésének és panaszainak különleges tanúbizonyságai Jeremiás Vallomásai. Ezek az ima formájában megfogalmazott szövegek felfedik annak szükségességét, hogy a próféta, még végsô kétségbeesésében is, Istenhez fordul, és az Igazságos Bíró elé tárja ügyét. Jeremiás élete, bármilyen kilátástalan is volt bizonyos idôszakokban, mégis mindig Istenre irányult: az ítélet és szenvedés közepette is Jahvénak vetette alá magát. Jeremiás élete ezzel példaként szolgálhatott a szenvedô közösség számára is. Jeremiás életében az Isten által rábízott ige miatti szenvedésre való készség a prófétai szó valódiságának kritériumává válik. Ahol a régi deuteronomista mérték: ,,Jahve nevében beszélni'', már ellenôrizhetetlenné válik, ott annak helyébe lép a szenvedés elviselése, mint a prófétai beszéd igazságának bizonyítéka. Még maga Cidkija király is az ostrom idején ahhoz a prófétához fordul, aki meghirdette a szerencsétlenséget, viselve annak negatív következményeit. Az Egyiptomba való elhurcoltatás, és az idegen földön bekövetkezô halál szenvedésének befejezô szakasza -- amelyhez az ôt küldetésre kiválasztó Istentôl kaphat erôt. Szenvedésével és a hozzá kapcsolódó mtélet hirdetésével majd bekövetkeztével Jeremiás személye révén kiemelkedik az, ami örök és változatlan: Isten és az Ô igéje. 5.3. Az ítélet és szenvedés Jeremiásnál és az Ebed Jahve-dalokban Az ítéletes próféta panaszának hatástörténetét vizsgálva a prófétai irodalomból kiemelhetünk néhány szöveget. Ilyenek pl. Ezekiel könyvében a 4,14; 21,5; 9,8; 11,13; 33,30-33 versek. Ezekben megfigyelhetôek az ítéletes próféta panaszának eltérô vonatkozásai Jahve cselekvésével ill. az ellenség cselekvésével kapcsolatban. Deutero-Izajásnál ugyanakkor az Ebed Jahve-dalokon kívül az Iz 40,6-8- ban is az ítéletes próféciában jelenlevô panasz elemei ismerhetôk fel. Ez a szövegrészlet annyiban különbözik a jeremiási panaszoktól, hogy míg azok az ítélet bekövetkezte elôtt fogalmazódtak meg, addig az Iz 40,6-8 panasza már feltételezi az ítélet megvalósulását. Vizsgálódásainknak alaposabb tárgyát kell, hogy képezzék az ,,Úr szenvedô szolgájának'' énekei, az ún. ,,Ebed-Jahve dalok''. Ide tartoznak: 42,1-4 (5-9); 49,1-6 (7-9) ; 50,4-9 (10-11) ; 52,13-53,12. Ezek nem csupán azzal tűnnek ki, hogy tematikájukat illetôen sajátosak és elkülönülnek a deutero-izajási mű többi részétôl, hanem azzal is, hogy -- az egzegéták többségének véleménye szerint -- a jelenlegi kontextus késôbbi kiegészítéseket is tartalmaz, amelyek ugyanakkor anélkül leválaszthatók az eredeti szövegrôl, hogy azt ezáltal bárminemű károsodás vagy csonkítás érné. Az Ebed-Jahve daloknak megvannak a saját nyelvi jellegzetességei, s a mű többi szövegrészétôl független, eredeti teológiai gondolatokat is felvetnek. Ha külön egységbe foglalnánk össze ôket, olyan logikus felépítést vennénk észre bennük, amely a Szolga engesztelô halálában s megdicsôülésében éri el csúcspontját. Az elsô Ebed-Jahve dal (Iz 42,1-4) megértésére nézve döntô jelentôségű az ,,ítélet'' (mišpat) kifejezés, amely meghatározza az egész szövegegységet. A Szolga feladata, hogy az ítéletet elvigye az egész földre. A Szolga tevékenységének révén kerül sor az ítélet érvényre juttatására. Az ítélet értelme ebben az esetben az, hogy érvényre jusson Jahve azon igénye, amely a népek általi igaz Istenként való elismertetésére irányul. Az ítélet hirdetésének tekintetében kapcsolódás figyelhetô meg a jeremiási Vallomásokhoz, de a Szolgánál kitágul annak horizontja. A második Ebed-Jahve dalban (Iz 49,1-6) az igehirdetés hiábavalósága miatti panaszban (Iz 49,4a) felismerhetô a fogság elôtti ítéletes prófécia egyik jellemzôje, ami leginkább a Jer 20,9 és 20,14-18 szövegekhez kapcsolható. Míg azonban Jeremiásnál a hiábavalóság miatti panasz a Vallomások végén található, addig Deutero-Izajásnál már a kezdetkor említésre kerül, hogy aztán felválthassa a Jahvéba vetett bizalom kifejezése. Ez a bizalom megfelel Deutero-Izajás üdvösséghirdetésének, amely részévé teszi a közvetítô szenvedését is. Az Iz 49,1-6 összekapcsolódik a Jer 11,18-23-nak a deuteronomisztikus redakció által meghatározott szándékával, vagyis: a küldött (a Szolga) szenvedésének tényét bevonja a prófétai üzenet tartalmába. A Szolga alakjában különbözô hagyományvonalak találkoznak: a megmentôé, a királyé és az ítéletes prófétáé. A Szolga működését a prófétai szó, mint Jahve szavának közvetítése és a hozzá kapcsolódó szenvedés határozza meg. Deutero-Izajásnál itt egyértelműen jelentkezik az a prófétai tapasztalat, amely a másokhoz való küldetésnek szenvedéssel megterhelt teljesítésébôl fakad. A harmadik Ebed-Jahve dalban, az Iz 50,4-9-ben még erôteljesebben bontakozik ki az üdvösséghirdetést magában foglaló prófétai üzenet. Míg az Iz 49,1-6-ban inkább a fogság elôtti ítéletes prófécia vonalát ismerhettük fel, addig az Iz 50,4-9 egyértelműen a papi üdv-orákulummal való rokonságot mutat fel. Ezt az üdv-orákulumot két egyéni panasz fogja közre a 4. és a 9. versekben. Az Úr szolgájáról szóló harmadik énekben egybefoglalt üdvösséghirdetés mégis a fogság elôtti ítéletes prófécia folytatásaként értelmezhetô, amelyre a késlekedô ítéletre vonatkozó ítéletes prófétai panasz elemeinek (pl.: megszégyenülés, per, igazságszolgáltatás) felvétele is utal. A szöveg kifejezéseiben és motívumaiban felismerhetô még az Ószövetség más hagyományainak hatása is, fôként a panaszzsoltároké. A kutatók az egyén panaszait és a szenvedô igaz Jahve segítségébe vetett bizalmának kifejezéseit tartják a zsoltárokkal rokon irodalmi elemeknek. Több irodalmi egybeesés alapján Jeremiás Vallomásaival is kapcsolatba hozhatjuk a harmadik Ebed-Jahve dal bizonyos motívumait. A következô közös elemeket figyelhetjük meg az Iz 50,4-9 és Jeremiás Vallomásai között: a) A Szolga és Isten igéjének szoros kapcsolata (Iz 50,4): vö. Jer 15,16; 18,20. b) Jahve iránti bizalom kifejezése (Iz 50,8. és 9.): vö. Jer 11,19; 15,10-11; 17,15-16; 18,18-20; 20,10. c) A Szolga személyének kigúnyolása és üldöztetése (Iz 50,5-6): vö. Jer 11,19; 15,10; 17,15; 18,18; 20,10. d) A Szolga fenyegetett sorsa ítéletként hat vissza az ellenségeire (Iz 50,9): vö. Jer 11,21-23; 15,15; 17,18; 18,21-23; 20,12. Fontos változás tapasztalható itt a jeremiási hagyomány átvételénél: a Szolga a rábízott üdvösséghirdetés tekintetében már nem kérheti ellenségei megbüntetését. Kétségtelenül új elem az is, hogy a Szolga magára veszi az ítéletet: ,,Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelôknek, és orcámat a tépdesôknek; Arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elôl.'' (Iz 50, 5-6) Az engedelmesség kihangsúlyozása az 5. versben ebben az esetben, mint az ítéletes próféta panaszának antitézise értelmezhetô: az ellenállás helyett az engedelmesség a Szolga cselekvésének jellemzôje. A küldött, a próféta azáltal, hogy Jahve iránti bizalommal magára vállalja a szenvedést, megoldást hoz az ítéletes próféta panaszára. Jeremiás, mint a néppel együttérzô, s együtt szenvedô próféta egészen azonosul Izraellel, amely az ítélet következtében megtapasztalja a szenvedést. Jeremiás együtt szenvedésének tanúi a Vallomások, amint azt a 4. fejezetben kimutattuk. Az Ebed-Jahve dalok közt az utolsó, a negyedik (Iz 52,13-53,12) azonban már túlmutat a jeremiási szenvedésen, amennyiben eljut a helyettesítô szenvedés gondolatához. Amikor a negyedik Ebed-Jahve dalban a behelyettesítô szenvedés értelmét keressük, akkor azt a Szolga üdvösségközvetítô küldetésének szélesebb hátterében kell vizsgálnunk. Az elsô három dalban a Jahve ügyét képviselô Szolga egész emberi voltát veszélyeztetô ellenállásba ütközik. A szenvedésekben magára marad, s csak Jahvéba vetett bizalma ad neki erôt a folytatáshoz. A negyedik dal ad választ arra, mi szenvedésének valódi értelme: a Szolga nem vallott kudarcot, Jahve mindig vele volt, és segítsége most nyilvánvalóvá válik, mert jövôje Jahve kezében van (Iz 52,13-15; 53,11b- 12). A Szolga ártatlan volta kinyilvánul, szenvedése -- mely nem a saját, hanem mások bűnei hordozásának eredménye- behelyettesítô érvénnyel bír, és üdvösség forrása ,,sokak'' számára (Iz 53,1-11a). Az Ebed Jahve-dalokkal végzett összehasonlítása is kidomborítja Jeremiás Vallomásainak különlegességét, amelyet a prófétai hivatásában bekövetkezett törés adja meg. Jeremiás nemcsak küldetése révén, hanem emberségében is Isten tanúja. Az ô szenvedô tanúságtétele új sort nyit meg a Jézus Krisztusról tanúskodó ószövetségi alakok sorában. Közvetítôi tisztségének persze megvannak az emberi korlátai (ellenszegülés, düh, bosszú), amelyeken nem bír túllépni. Mégis, ez a tisztség Krisztus tökéletes közvetítô és kiengesztelô szolgálatának elôképeként tekintendô, és elôremutat az Úr szenvedô Szolgájának művére. ======================================================================== Irodalomjegyzék Lexikonok, szótárak, segédkönyvek: Biblia Hebraica Stuttgartensia, szerk. ELLIGER, K. -- RUDOLPH, W., Stuttgart 1984. FABRY, H. J. -- RINGGREN, H. (szerk.), Theologisches Wörterbuch zum Alten Testament (ThWAT), Stuttgart 1995. GESENIUS, W. -- KAUTZSCH, E., (szerk.), Hebräisches und aramäisches Handwörterbuch über das Alte Testament, Berlin/Göttingen/Heidelberg 1962. JENNI, E.,-WESTERMANN, C., Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament (THAT) I-II, Gütersloh 1994. LISOWSKY, G., Konkordanz zum Hebräischen Alten Testament, Stuttgart 1993. KREUZER, S.-VIEWEGER D., Proseminar I -- Altes Testament, Stuttgart 1999. Nova Vulgata Bibliorum Sacrorum, Vatican 1986. Septuaginta, szerk. RALPHS, A., Stuttgart 1984. SCHNEIDER, W., Grammatik des biblischen Hebräisch, München 1993. Szentírás, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest 1997. Fôbb forrásművek: ABLONCZY, D., Jeremiás könyve I, Budapest 1999. BAK, D. H., Klagender Gott -klagende Menschen. Studien zur Klage im Jeremiabuch, BZAW 193 (1990). CARROLL, R. P., Jeremiah, Sheffield 1986. FERLING, Gy., Prophetisches Schicksal, prophetische Erlebnisse und Lebenserfahrungen Jeremias, Lic., Roma 199.) FOHRER, G., Geschichte der israelitischen Religion, Berlin 1968. HERMANN, S., Jeremia. Der Prophet und das Buch, EdF 271, Darmstadt 1990. HUBMANN, F. D., Stationen einer Berufung: Die Konfessionen Jeremias, ThPQ 4/1 (1984), 25-39. ITTMANN, N., Die Konfessionen Jeremias. Ihre Bedeutung für die Verkündigung des Propheten, WMANT 54, Neukirchen-Vluyn 1981. POHLMANN, K. F., Die Ferne Gottes -- Studien zum Jeremiabuch, BZAW 179 (1989). PREUSS, H. D., Theologie des Alten Testaments I-II, Stuttgart 1992, RAD, G. von, Theologie des Alten Testaments II, München 1965. RÓZSA, H., Az Ószövetség keletkezése II, Budapest 1996, 184. RÓZSA, H., Üdvösségközvetitôk az Ószövetségben, Budapest 2001. SCHMIDT, W. H., Alttestamentlicher Glaube, Neukirchen-Vluyn, 1996. SEYBOLD, K., Der Prophet Jeremia: Leben und Werk, Stuttgart 1993. SMITH, M. S., The Laments of Jeremiah and Their Contexts, SBL 42, Atlanta 1990. SOGGIN, J. A., Bevezetés az Ószövetségbe, Budapest 1999 (forditás olaszból). WERNER, W., Das Buch Jeremia, NSK AT 19/1, Stuttgart 1997. WESTERMANN, C., Ószövetség, in A Biblia titkai (szerk.: WESTERMANN, C., -- GLOEGE, G.), Budapest 1997, 232-242. (forditás németbôl) ZENGER, E., Ein Gott der Rache?, Freiburg 1998.