Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== dr. Kiss László: A zsebretett levél Utolsó szentbeszédek. Vallásosság a Zsinat után. Kézirat gyanánt Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Kedves Testvérem! -- Bevezetés 1. ÖNÉLETRAJZ HELYETT. PRÉDIKÁCIÓ AZ ARANYMISÉN 2. 1992. ÚJÉVI SZENTBESZÉD A visszatekintés. Az idô és értéke. Az én órám. A mulasztás. Idôm kitöltése tartalommal... 3. JÉZUS MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE A Szinódus és deklarációja: tanítás. Miért lett Jézus emberré? Ismerem az ember-Jézust és magamat? 4. JÉZUS SZEMÉLYE, EMBERSÉGE Dogmák Krisztusról. Emberi természete. Szellemi élete. Történetisége. ,,Részletekben kapta!'' 5. URUNK BEMUTATÁSA Kiüresítette Önmagát. A Krisztus képek a történelem során. Krisztus megismerése. 6. JÉZUS JOBB MEGISMERÉSE. HOGYAN LÁSSAM ÉN KRISZTUST Történeti személy, testtel és lélekkel. Az emberi megszentelôje. Az egész világ Megváltója. A Megnyilatkozó és a Rejtôzô. Válaszom a Szeretetre: emelt fôvel az egész életem. 7. JÉZUS EMBERI TUDÁSA ÉS ÖNTUDATA Az ismeret fajtái. A fejlôdô ember-Krisztus. Nézzük hitünk egészét! ,,Adagokban kapta''. 8. JÉZUS AKARATI ÉS ÉRZELMI ÉLETÉRÔL Az akarat szabadsága. És kötöttsége: a szeretet. Az érzelem. Helye emberségemben, Istenhez való viszonyomban. 9. MIÉRT LETT JÉZUS EMBERRÉ? A teremtés a megtestesülésért. Isten magát akarta bemutatni és adni! Emberségem megismerése. Isten az én Atyám! Gyermeke vagyok szabad akarattal, de magamra hagyva is. 10. AZ ÉN KERESZTÉNY ÉLETFORMÁM Hagyományos, potyázó, konzerv-kereszténység. Passiójáték a gyárban. Válaszom Isten szeretetére. 11. A KERESZTÉNY ÉLETFORMA Széthulló világ. Törvénykerülgetés. Kifizethetô Isten? Mint egy szektás! Dinamikus lelkületet! 12. A MEGTÉRÉS Jogi formula? Aki hisz, üdvözül? A moralizálás. Közeledés: Isten engem, én Ôt akarom! Bűn = Isten kizárása hétköznapjaimból! Megtérés = indulás ki ebbôl az állapotomból. 13. AZ ÚJ ÉLETFORMA ,,Hagyjon nekem békét!'' Szeretetért mellôzés? Értelmem célja: Isten megismerése, istengyermekségem kiformálása. Mindvégig... 14. AZ ÚJ ÉLETFORMA. II. Szociális bűnök. Visszaélés az ember rendeltetésével. 15. HÚSVÉTI AJÁNDÉK Összefoglalás. A törvény felett misztériumokra építsünk. Az üdvrend feldarabolása. Torzó vagyok? Legyünk egészek! 16. HÚSVÉT HÉTFÔ Ünnepeink devalválódása Elfelejtettünk elmélyedni. Alakítsuk hozzáállásunkat! A feltámadás öröme. ,,Krisztus tragédiája''. 17. A HÚSVÉTI MISZTÉRIUM Életutam, mint Jézusé. A munkát, a tanítást elvégeztem? Felelôsségem és küzdelmem a remény. Az elmélkedés. 18. SZŰZ MÁRIA TISZTELETÉRÔL Mariológia a teológiában. Lelkipásztori utasítások. Ki nekem Mária? Jelenések. Kegyhelyek. 19. AZ ÚJ ÉLETFORMA Életfeladataim. A bűn és fajtái. A gyónási hibák. 20. EGYNÉHÁNY FOGALOM TISZTÁZÁSÁRÓL A bűn és a szent. A hat fôigazság. A kegyelem. 21. AZ EREDENDÔ BŰN KÖVETKEZMÉNYEIRÔL ÉS A KEGYELEMRÔL Diszharmóniáim: a fôbűnök. Az idegen bűn. Sarkalatos erények. Hittételek a kegyelemrôl. 22. FÔBŰN ÉS KEGYELEM FOLYTATÁSA A kegyelem szükségessége. A Törvénykönyv a gyónásról. Személyes kapcsolatom Istennel. 23. PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE. A SZENTLÉLEK HÉT AJÁNDÉKA Az Igazság Lelke. A kapcsolatok Személye. ,,Fecseg a felszín...'' 24. A LELKIISMERETVIZSGÁLATRÓL Életkapcsolat és kegyelem eszköze. A lelkiismeretvizsgálat fôkérdései. Alap a szeretet. Csak egy karnyújtásnyira legyen Isten. Kilépés a gyóntatószékbôl: a kezdet... 25. A BÁNATRÓL Személyek közt parancs helyett szeretet. A zsebretett levél... ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program dr. Kiss László c. apát, a Svetits gimnázium igazgatója, szentszéki bíró utolsó szentbeszédeinek gyűjteménye. A szentbeszédek szövegét Vigassy József állította össze, ellenôrizte, írásban és magnószalagon fennmaradt formából. Az elektronikus változat Paskai László bíboros engedélyével készült, aki dr. Kiss László végrendeletének végrehajtója. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a hagyatéké. A programban használt jelölésekrôl (dôlt, vastag, aláhúzás) lásd a Bevezetést. A nyitó oldalon látható címer a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanôvérek (S.S.N.D.) címere. Az ô debreceni iskolájuk igazgatója volt Kiss László. A hagyatékban még kb. 900 vasárnapi, lelkigyakorlati szentbeszéd található, azok számítógépbe vitele folyamatban van, és idôvel azokat is a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárba helyezzük. A szentbeszédek begépeléséhez várjuk az önkéntes segítséget. Érdeklôdni a Könyvtár e- mail címén lehet. ======================================================================== Kedves Testvérem! A most következô kb. száz oldalon dr. Kiss László, a Svetits gimnázium nyugalmazott igazgatójának utolsó szentbeszédeit olvashatja. Amennyiben ismerte Ôt, szeretett Diri Bácsinkat, vagy rendszeresen hallgatta vasárnapi szentbeszédeit, akkor csak az alábbiakat kell megemlítenem: Megpróbáltam digitalizálni élete utolsó évében a Belvárosi Plébániatemplomban elmondott szentbeszédei közül azokat, amelyeket Ô maga szánt szűk körben terjesztésre. Nehezebben élvezhetô gépelt formában az Ô kívánságára jutott el hozzám, de csak a halála után. Lehetôsége volt még, hogy egy-két fontosabb korrektúrát bejelöljön, de az akkori gépeltetési lehetôségek nem engedték meg, hogy élvezhetôbbé tetesse a magnószalagról készült gépelést. A mai szövegszerkesztôk nyújtotta lehetôségek felbátorítottak arra, hogy -- mint Diri Bácsi rendszeres hallgatója -- a tagolási lehetôségeket és a kiemeléseket (dôlt, vastag és aláhúzott részek) emlékeim szellemében alkalmazzam a szövegen. Ahol a nyers gépelésben hiányt vagy értelemzavaró hibát véltem felfedezni, ott a szerintem szükséges kiegészítést gömbölyű zárójelben ( ) hozom. Majd a szövegek nagyrészét meglévô hangszalagok alapján ellenôriztem. Kiegészítettem a beszédsorozatot a debreceni Szent Anna templomban 1983-ban elmondott aranymisés prédikációjával. Ennek magnószalagja birtokomban van. Talál kedves testvérem e sorok után egy általam készített tematikával kiegészített tartalomjegyzéket is. Szűk körben szánta e beszédeket terjesztésre... Igen. Úgy tudjuk, hogy gondolatait nem tartotta teológiailag eléggé kiforrottaknak... Valóban, a beszédek nyelve nem egészen a teológusé, nem egészen a dogmatikusé. Inkább hallgatóinak nyelvét célozza meg. Hogy érthetô legyen. Hogy elindítson minket. Hogy felszólítson. Hogy a fontosat helyezze elôtérbe: a Szeretetet. Viszonyomat Istenhez. Hétköznap. Érzelmeimmel, személyiségemmel együtt. Jóllehet beillesztésük során e gondolatok továbbgondolkodásra sarkallnak, de úgy gondoljuk, hogy ma már ez talán nem túl nehéz... Több, mint 40 évvel Kis Szent Teréz impúrumainak kiadása után az olvasó már tud mit kezdeni nyersnek tekinthetô szentbeszéd szövegekkel. Jaj nekünk, ha tovább hallgatunk... Lehetôvé kell tenni, hogy a Szentlélek ezen a fórumon keresztül is fúhasson... Amennyiben nem ismerte Ôt, a beszédek Szerzôjét, akkor azon túl, hogy olvasni ajánljam aranymiséjén elmondott prédikációját, -- melyet szellemi önéletrajzának is tekinthetünk és a tartalomjegyzék után talál meg -- néhány szóban szeretném Ôt bemutatni: 1910-ben született. Többgyermekes MÁV-os családban nevelkedett, így még gyermekkorában több helyen volt otthon az országban. Leginkább otthon Debrecenben érezte magát. Édesanyja sváb asszony volt, így anyanyelvi szinten beszélt németül is. Érettségi után került a Központi Szemináriumba. 1933-ban szentelték pappá. Élete nagyrészét pedagógus pályán töltötte el. Középiskolai szinten tanított hittant, matematikát, művészettörténelmet vagy éppen amit kellett. Jártas volt a latin- és a görög nyelvben is. Szívügyének tekintette, hogy növendékeinek rejtegetett problémáival is törôdjön. A legtöbbet -- úgy érezte -- mint a Svetits gimnázium igazgatója tudta adni, az 50-es és 60-as években. Túl jól végezte munkáját, ezért Debrecen város akkori vezetôi kitiltották a városból azzal az indokolással, hogy ,,bár ügyelt arra, hogy semmilyen intézkedést se sértsen meg, a város szocialista fejlôdésére káros hatással van''. Debrecen elhagyása után tanított még a Patrona Hungariae leánygimnáziumban, Budapesten. Nagy tudását és tapasztalatait az Egyház szolgálatába állította. Élete utolsó éveiben a II. Vatikáni Zsinat hazai tolmácsolója volt. Azok közé tartozott, akik fel merték maguknak tenni a kérdést: mi magunk mennyiben vagyunk felelôsek azért, hogy a kereszténység Európában és Hazánkban oda jutott, ahol van. A maga részérôl kereste a kibontakozás lehetôségét is. Erre is bizonyíték ez a szentbeszédsorozata. E a beszédeket halála, 1992. augusztus 21-e elôtt, 82. életévében a Belvárosi Plébániatemplomban a déli szentmisén mondotta el. Minket, hallgatóit komolyan meggondolkoztatott. Bevallottan az is volt a célja, hogy a gondolkodó keresztényeknek nyújtson, amit csak tud. Megnehezítette a dolgát, hogy az alapfogalmak hiányát is fel kellett tételeznie. Mindent, legfôképpen saját magát adta. Ez a beszédsorozat nem csak emlék, hanem gondolatébresztô is. Találjuk meg benne, ami aktuális. Találjuk meg a mai nap analóg helyzeteit. És hogy ma hogyan mondanánk el a megfelelôket fiainknak. Hiszen Diri Bácsi személyén keresztül a Szeretet sugárzott diákjai és hallgatói felé. Kívánom, hogy felénk is a Szeretet találjon utat beszédei újraolvasásán, a témák továbbgondolásán keresztül. Végezetül megköszönöm Szuha Zsuzsanna tanárnônek, aki Diri Bácsi lelki hagyatékát ma is gondozza, hogy sok hangfelvételt utólag rendelkezésemre bocsájtott. Feleségemnek bíztatását és türelmét köszönöm. De mindkettôjüknek legfôképpen a sok hasznos tanácsot. Ezek nélkül ez az összeállítás nem készülhetett volna el. Budapesten, 2001 tavaszán Vigassy József ======================================================================== 1. Önéletrajz helyett. Prédikáció az aranymisén 1983 Debrecen, Szent Anna templom Az Ószövetségben az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy minden ötvenedik esztendôt Néki szenteljenek; akkor pihenjenek meg, hagyják parlagon a földeket, és emlékezzenek az Úr jótéteményeire. Én úgy érzem, hogy az Úrnak ez a parancsa részben énreám is vonatkozik. Mert ötven esztendô egy pap életében is olyan, hogy ha nem is egy esztendôre, de egy-két napra kell hogy megpihenjen, és visszatekintsen az Úr jótéteményeire. 1933-ban pappá szentelés elôtt elvitt minket a spirituálisunk Rómába, és ottan kihallgatáson fogadott minket XI. Pius pápa. Felhatalmazást adott arra, hogy a primiciánkon áldást adjunk, -- pápai áldást -- és kézfogással bocsájtott el minket papi utunkra. Most, ötven esztendô multán ismét sikerült elmennem Rómába. És ott a nagyhéten, nagycsütörtökön a Szentatyával közösen mutattuk be Szent Péter sírjánál a szentmisét. És ezen a szentmisén az evangélium arról szólt, hogy: Jézus elment abba a városba -- Názáretbe -- , ahol nevelkedett; szombaton elment a zsinagógába, ott kezébe adták Izaiás könyvének tekercsét. Ô elkezdte olvasni azt a részt, hogy: ,,az Úr lelke rajtam, azért kent fel engem, hogy elmenjek örömhírt vinni a szegényeknek, hogy hirdessem az Úr országának eljövetelét.'' Majd visszaadta a tekercset a szolgának, leült, minden szem Reá szegezôdött, és Ô elkezdett beszélni. Azt mondotta, hogy: ,,Ma teljesedett be mindaz, amirôl a próféta írt.'' A Szentatya ehhez az evangéliumi részlethez fűzte az ô homíliáját, amelyet hozzánk intézett. És azt mondotta, hogy nagycsütörtök a papságnak a születése-napja. És ezen a napon valamennyiünknek el kell zarándokolnunk négy helyre: -- elôször abba a városba, ahol nevelkedtünk, ahol elôször hallottuk meg Isten hívó szavát, -- másodszor el kell zarándokolnunk abba a székesegyházba, ahol a püspök kézfeltétele által részesedtünk Krisztus papságában, -- harmadszor el kell mennünk abba a templomba, ahol elôször mutattuk be önállóan az elsô szentmisénket, -- és végül el kell mennünk mindazokra a helyekre, vissza kell térnünk mindazokba az évekbe, ahol szóltunk Isten népéhez, úgy, ahogy azelôtt nem tudtunk szólni, hanem most már megbízásból: az evangélium és az Eucharisztia nyelvén. Nos, kedves jó Hívek, engem 1933 június 18-án szentelt pappá Angelo Rotta pápai nuncius Budapesten, az Egyetemi Templomban. Múlt szombaton el is mentem oda, ugyanahhoz az oltárhoz, ugyanabban az idôben, és magamnak mondottam el aranymisémet. És ott az Úristennek mondtam el mondanivalómat és nem Isten szent népének. És elmondottam a szentmisét, kezdve ugyanazokkal a szavakkal, mint valamikor ötven évvel ezelôtt, hogy: ,,Introibo ad altare Dei'' -- belépek Isten oltárához --, és: ,,Iudica me Deus'' -- Te ítélj meg engem, Istenem... Azt mondotta a Szentatya, hogy el kell zarándokolnunk arra a helyre, ahol Isten hívását elôször hallottuk. Nos, kedves jó Hívek, én 1925-ben hallottam Istennek ezt a hívását, mégpedig elég különös körülmények között. Egy órásmester szólított meg az utcán, hogy nem akarok-e Szent Ferenc harmadik rendjének tagjaival elzarándokolni Máriapócsra. És én mondtam, hogy: ,,Jó, megyek''. Elmentem. És délben, amikor a zarándokok ebédeltek, én bennmaradtam a templomban, és ott a Síró Szűzanya képe elôtt üldögélve hallottam elôször és utoljára Istennek hívó szavát, hogy lépjek az Ô szolgálatába. Isten többször hívott embereket. A Szentírásból tudjuk, hogy hívta Mózest, aki jelet kért; hívta Izaiást, aki rögtön ajánlkozott; hívta Jeremiást, aki vonakodott. Hívott engem is, és én hallgattam. Nem szóltam senkinek, nem adtam választ rá. Csak úgy magamban vissza-visszatért ez a hívás, mindig erôsebben, míg a végén 1928-ban elhatározássá érlelôdött. Akkor kértem Lindenberger János apostoli kormányzót, hogy venne föl teológusai sorába. Így kerültem Budapestre a szemináriumba. De, azt hozzá kell tennem, hogy Istennek a hívó szavát többé nem hallottam. De viszont a magáramaradottságnak az érzése, az betöltött engem. Mert akire Isten egyszer rátette kezét, az magános marad mindvégig, akkor is, hogyha nagyon sokan vannak körülötte. De hogy én nem maradtam magamra, azt én késôbb szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam: 1975-ben átestem egy igen súlyos műtéten. Több, mint hat hetet töltöttem a klinikán. És amikor úgy nagyjából gyógyultan Professzor Úr fölvitt maga autóval Budapestre, egyenesen a zárda kápolnájába -- mert június 18-a volt, pappászentelésemnek az évfordulója. És én 23-án orvosi tilalom ellenére elmentem Nyíregyházára görögkatolikus papoknak lelkigyakorlatot tartani. És akkor egy ebéd után beültettek autóba, és kivittek Máriapócsra. És én akkor döbbentem rá, hogy 1975 június 25-e van, koradélutáni órák, pontosan ötven esztendeje annak, hogy ottan Isten hívását hallottam. És ez adta nékem a bizonyságot, ez a spontán adódó találkozás, hogy Isten nem feledkezett meg rólam, velem volt megtapasztalhatatlan módon, de most már tudom, hogy velem van akkor is, ha nem érzem, akkor is, hogyha magányosnak tudom magamat. Azt mondotta a Szentatya, menjünk el abba a templomba, ahol elsô szentmisénket bemutattuk. Ezért jöttem ide Debrecenbe. Ötven évvel ezelôtt itt állottam -- akkor még a régi oltár volt -- , és meg kell emlékeznem azokról, akik a primíciás oltáromat annak idején körülállták. Elsôsorban gondolok szüleimre és testvéreimre -- hiszen volt nékem egy pap öcsém is -- és a szüleimnek ezt köszönöm, hogy minket így neveltek. De itt volt az oltárnál Lindenberger János, Debrecennek apostola, akinek atyai jóságát mindég éreztem, és akirôl tudom, hogy noha sokat korholt, de mindig szeretett engem. Itt volt Bööthy apát úr, itt volt Melaou Márton igazgató úr, akinek utóda lettem, itt voltak a nôvérek, akikhez két húgom járt annak idején iskolába. De fôként itt voltak a Hívek, Szent Ferenc harmadik rendjének tagjai, a Mária Társulat, az Urak Kongregációja és a többiek. És meg kell mondanom, hogy én -- amennyiben hivatásom van -- erre az útra engem nem papok vezettek, hanem Isten népe, azok az egyszerű emberek, akik tudtak rózsafűzért imádkozni, és akik tudtak a Síró Máriához zarándokolni. De azok a magasabb osztályba tartozók is, a MÁV fôtisztviselô, aki a mozdonyvezetôvel együtt ment Feltámadáskor az Oltáriszentség után és vitte a baldahint. És voltak az egyházközségnek vezetô tagjai, akiknek életük az Egyház és az Úristen szolgálatában összpontosult. Hála nékik, mert ez a közösség volt, amely engem vezetett, irányított és segített. Mert -- kedves Hívek -- egy hivatásban elindulni lényegesen könnyebb, mint abban megmaradni. A megmaradáshoz kell persze Isten kegyelme, amely azonban megtapasztalhatatlan. Kell az embernek az egyéni hűsége és becsülete, hogy vállalja azt, amit fogadott. De a teljesítéshez kell a közösségnek a segítsége és támogatása. És én ezt a közösséget nagyon megtaláltam. Nôvérekben, tanítványaimban, barátaimban és Isten szent népében, akikkel együtt dolgoztam és akik között Krisztust képviseltem. Azt mondotta a Szentatya, hogy zarándokoljunk vissza gondolatban azokra a helyekre és évekbe, amelyekben Isten igéjét hirdettük, és Isten szent titkait, kegyelmeit osztottuk ki a népnek. Az én életemnek, papi életemnek a súlypontja Debrecenre esett. Debrecenre, ahol a zárdában 36-tól 41-ig hittanár voltam, ahol 50-tôl 64-ig igazgató voltam, ahol megtaláltam az én életemnek és munkámnak értelmét. Én azt hittem, hogy vezetem Isten népét, pedig nem: ôk vezettek engem. Én azt hittem, hogy tanítom tanítványaimat, pedig most visszatekintve látom, hogy én tanultam tôlük. Itt vannak azok, akiket elsôként tanítottam a tanítónôképzôben: 45 esztendeje kapták meg diplomájukat. Én nékik köszönöm azt, hogy megszerettem a pedagógus pályát, hogy én megszerettem a tanítást és a gyerekeket. Én tôlük tanultam meg azt, hogy tudjak örülni az örvendezôvel, és hogy nekem kétszeresen fájjon az, ami közülük valakinek fáj. Azt a kollegialitást, azt az együttérzést és együvé tartozást akaratlanul és öntudatlanul, de itt szívtam magamba. És az az öt hittanári év elhatározó volt az én életemben. Elhatározó olyan formában is, hogy a tanítás mellett, a tanárkodás mellett nem feledkeztem meg arról, hogy pap vagyok. És abban az idôben jártam én a Nyilas telepen, meg a Homok kertben és a Tócos kertben. És ma este hatkor elmegyek a Nyilas telepre hálát adni abba a templomba, amit az ottani vasutasokkal fölépítettünk -- akkor. Gyulai tanárkodásom után tértem vissza ide 1950-ben, és elölrôl kellett kezdeni mindazt, amit a háború és az utána következô események szétromboltak. És akkor forrtam én össze az Iskolanôvérek rendjével. -- Hogy a papi névtárban én úgy szerepelek, mint Nagyvárad egyházmegyei pap, de aki az Iskolanôvérek szolgálatára van átengedve. -- Itt, ebben az iskolában gyűjtöttük össze az élet hajótöröttjeit. Gyűjtöttük össze azokat, akik kiszorultak akkor a társadalomnak a peremére. Akiket szinte leprásoknak tekintettek. És akiknek mi tudtunk szeretetet adni, tudtunk otthont nyújtani, és mindig volt számukra ha más nem, egy vigasztaló szavunk. És ha az ember arra gondol, hogy ôk milyen örömmel fogadták ezt, akkor csak szégyelltük magunkat, hogy mi nem tudunk Istennek irántunk tanúsított jótéteményeiért ilyen hálásak lenni. Ezek a debreceni évek 50-tôl 64-ig jelentik talán életemnek legfontosabb, legszebb éveit, legnehezebb éveit, hiszen tudjuk jól, hogy annakidején mennyit kellett küszködni azért, hogy az ember békességben megmaradhasson. Köszönöm a közösségnek a segítségét. Mikor az elsô misémet bemutattam itten, és úrfölmutatás után felemeltem az Úr Jézus szent testét, akkor azt hittem, hogy két fiatal karommal én tartom Ôt. Most, ötven év multán tudom, hogy én csak kapaszkodom belé. Ötven évvel ezelôtt azt hittem -- és késôbb is -- , hogy én dirigálom, irányítom és vezetem a közösséget -- fôként a rám bízott közösséget. De én most már tudom, hogy ebbe a közösségbe beleépülve tudtam hűségesen megmaradni szolgálatomban. És ezért ezt a közösségnek köszönöm és a továbbiakban pedig kérem. Mert ahogy múlnak az évek, úgyinkább szorul rá az ember másoknak a segítségére, imádságára, gondoskodására. Kedves jó Hívek! Így jutottam el idáig. Ha úgy visszanézek papi életemre, akkor azt kell mondanom -- és talán mások is vannak így véle -- , hogy amikor az ember benne van az élet sodrásában, amikor tornyosulnak elôtte a feladatok, akkor nagyon nehéz ám az a munka. Telve gonddal, gyötrôdéssel és vajmi kevés örömmel. De ha az ember visszanéz, visszatekint, mintegy önmagát a visszapillantó tükörben nézi, akkor találja meg az örömöt, akkor találja meg a békességet. Azt a békességet, amelyet Krisztus így ír az Ô híveinek, hogy: ,,Az én békémet adom nektek, nem úgy, mint a világ, nem azt a békét, hanem az én békességemet adom nektek.'' Nékem kedvelt hasonlatom egy kis eset kapcsán: a gyôri püspök úrnak egyik segítô nôvére eltört egy ólomkristály vázát, amely többszáz darabra repedt szét. És mert emlék volt, nagyon sajnálták. De a nôvér összeseperte a darabokat, elhozta, és én vagy jó kétheti munkával celluxszal összeillesztgettem ezeket a darabokat, és kialakult a váza. Majd azután azt a porcellánragasztónál elkészítették. Szinte észre sem lehetett venni, hogy törött váza volt. Akkor gondoltam arra, hogy a mi életünk olyan, mint egy törött váza. A napjaink apró cserépdarabok, amelyek sokszor fölsértik a kezünket -- én is megvéreztem nemegyszer. Sokszor értelmetlen daraboknak tűntek , szemétnek tűnt, de mégis minden darabkának megvolt a maga helye, egy darabka se hiányozhatott, hogy az a váza egész legyen. És Isten minket nem apró-cseprô részletekben néz és mér meg. Mert Istennek más az értékrendje, és más Istennek a mértékrendje. Ô mindég egészet mér. És jó nekünk, ha olykor tudjuk magunkat egészben látni, hogy a sok értelmetlenség egészbe állva mégis értelmet, teljességet kap. És ez az összegezés szükséges. És ezt az összegezést végeztem el én most. És ezért nagy az én örömöm most, hogy ötvenedik esztendô vagy ötven esztendô múlván ismét megjelenhettem itt Debrecenben az oltárnál. És Ti is, kedves Hívek, ha olykor értelmetlennek, kilátástalannak tűnnek napjaitok, gondoljatok arra, hogy ez azért van, mert csak cserépdarabot láttok. Az Úristenben minden egész, és mindég mindennek megvan a maga értelme -- akkor is, ha én azt véges, beszűkült agyammal nem tudom átlátni. És mentül nehezebb egy nap, mentül keservesebb, annál értékesebb. Mert annál inkább benne vagyok én, annál inkább teszi próbára az én hűségemet, az én szeretetemet, az én tűrôképességemet; annál inkább benne vagyok azokban az idôkben és órákban. És éppen ezért ne sajnáljuk azt, ami fáj nekünk, hanem örüljünk neki, mert késôbb ezek szolgálnak a mi békességünkre és a mi örömünkre. Kedves Hívek! Tudom, hogy az idô eljárt. Már csak azt akarom mondani, hogy a Szentatya a nagycsütörtöki liturgiának megfelelôen azzal zárta az Ô beszédét, hogy három kérdést intézett hozzám: Megkérdezte, hogy ezen az évfordulón, amelyen Krisztus papságában részesültünk, hajlandók vagyunk-e megújítani azt a fogadalmat, melyet a szentelô püspök és Isten szent népe elôtt tettünk. Tudniillik papszenteléskor, a közösen bemutatott áldozat után a fölszentelt újmisés pap odatérdel a püspök elé, aki két tenyerébe fogja a papnak, az újmisésnek két kezét, és megkérdi tôle: ,,Igérsz-e nékem és utódaimnak hűséget és engedelmességet?'' És a fölszentelt pap válaszolja, hogy igen. Hát ezt kérdezte a Szentatya, hajlandók vagyunk- e ezt megújítani. Én megújítottam tegnap püspök úr elôtt a zárda kápolnájában. Most megújítom Isten szent népe elôtt. De emelt fôvel, hogy én ötven esztendôn keresztül nemcsak püspökömnek, hanem minden egyházi elöljárómnak mindenkor szótfogadtam és engedelmeskedtem. És ha engem bármire kértek vagy hívtak, ami papi munkát jelentett, vagy tanári segítséget jelentett, én sohasem mondtam azt, hogy nem. A második kérdés már nehezebb volt: akartok-e bensôségesebben egyesülni Krisztussal, önmagatokról lemondva; vállaljátok-e újra és újra szent kötelességteket Krisztus szeretetéért; akarjátok-e az Egyházat szolgálni a kezdeti szeretettel és elhatározással. Én ott elmondottam Szent Péter sírjánál, hogy igen. De éreztem, hogy ez az igen ez nem hangzik olyan határozottan, mint az elôzô. Mert mindazt, hogy én bensôségesebben egyesüljek Krisztussal, hogy én mindég a Híveket és az Egyházat szolgáljam a kezdeti szeretettel... -- kedves jó Hívek, az ember kopik. Az ember erôi fogyatkoznak. És fönntartani magát a régi szinten, hát azt ígérheti, de csak Isten kegyelmével és a Hívek segítségével tudja teljesíteni. Ezért ezt kérem. Hogy az én igen válaszom ne csengjen hamisan. Végül megkérdezte a Szentatya, akartok-e hűséges sáfárai lenni Isten szent misztériumainak, az eucharisztikus cselekményeknek, továbbá akarjátok-e a tanításban Krisztust és csakis Krisztust követni a lelkek üdvösségére. -- Mert erre kötelezett el minket a szentelés. -- Azért én most Szent Pál szerint fölújítom magamban azt a kegyelmet, amely bennem van a püspök, a szentelô püspök kézfeltétele által. És ígérem, hogy én mindég az Anyaszentegyház, a Tanítóhivatal utasítása szerint Krisztust és csakis Krisztust akarom hirdetni. És sohasem önmagamat. Én nem keresem az újat, az érdekeset és a régitôl eltérôt. Én Isten örök igéjének alapján állok és tanítok, mert ég és föld, divatok és áramlatok elmúlnak, de Krisztus evangéliuma és az Ô igéi el nem múlnak; és ezeknek az igéknek ôrzôje és hirdetôje a katolikus Anyaszentegyház tanítóhivatala, a Szentatyával és a vele egységben lévô püspökökkel együtt. Kedves jó Hívek! Befejezésül egy apró jelenetet, emléket akarok fölidézni. Talán sokan emlékeznek még Pintér László helynök úrra, akit én nagyon-nagyon szerettem. Ötvenben volt Ô itt. És a Svetits-ben az indulás nehézségeiben sokat támogatott. Imádságos lelkületű ember volt. Sok megaláztatást viselt el. 1956-ban volt az aranymiséje Szegeden, tavasszal, leutaztam oda. Hamvas püspök úr tartotta a beszédet, de a szentmise -- akkor még volt utolsó evangélium -- az utolsó evangélium után Pintér Laci bácsi kifordult, és azt mondotta a Híveknek, hogy: ,,Kedves Hívek! Amikor én Budapesten laktam a Bajza utcában, országgyűlési képviselô voltam. Minden reggel hat órakor mentem a sveszterekhez misézni. És a sarkon ott volt egy öreg verklis, aki mikor meglátott, rögtön rázendített a maga nótájára, mert tudta, hogy húsz fillért kap tôlem. De egyszer mondtam neki, hogy nézze, a húsz fillért megkapja, de már tegyen föl egyszer egy másik lemezt is, ne mindig ugyanazt.'' És azt mondja erre néki az öreg verklis, hogy ,,uram, én már öregember vagyok, énnekem már csak egy lemezem van''. És az aranymisés Pintér László úr azt mondta, hogy ,,kedves Hívek, öregember vagyok, nékem is csak egy lemezem van, és ezen az egy lemezen mindég csak azt hajtogatom, hogy könyörülj rajtam Istenem nyomorult bűnösön''. Ez megmaradt bennem. Ez egy aranymisés papnak az alázata és könyörgése. De ugyanakkor -- Rómában lévén -- én ezen túlléptem. Mert a Szentatyával együtt akkor azzal fejeztük be a mi ígéretünket -- a Szentatya szavait idézem, amelyet valamennyien együtt mondtunk vele -- , hogy: ,,Elmondom az új és örök szövetség fôpapjának, Krisztusnak, és csakis Néki mondom el, -- Szent János szavaival -- Néked, ki öröktôl fogva szerettél engem, ki véreddel megváltottál engem, Néked, ki Isten papjává tettél engem, Néked legyen köszönet és hála. Mert Tiéd a dicsôség és a hatalom örökkön-örökké.'' Ámen. ======================================================================== 2. 1992. újévi szentbeszéd 1992. január 1. Kedves jó Hívek! Ez a nap megmarad a zárás és nyitás napjának. Szeretem én olvasgatni nagy embereknek, íróknak az -- ilyen -- visszaemlékezô életrajzukat, hogy mit láttak ôk utólag fontosnak, érdekesnek, értékesnek az ô életükben. Ilyen pl. Fekete Istvánnak a ,,Ballagó idô'' című könyve, vagy Kodolányinak a ,,Visszapillantó tükör'' című írása. De ide sorolhatnám Dérynek az ,,Újabb napok hordaléka'' címén megjelent emlékezéseit. Mert bizony elballagott az idô, elballagott egy esztendô, és én itt állok, a visszapillantó tükörben nézem az elmúlt esztendônek a hordalékát. És a visszapillantó tükörbôl másként látom és értékelem a dolgokat, mint amikor benne voltam. A történelmi helyeslátáshoz, a helyes ítéletalkotáshoz -- kedves jó Hívek -- szükséges egy bizonyos idô, amíg az az esemény vagy az a dolog vagy az a kijelentés az emberben úgy-úgy-úgy fölszívódik, úgy elveszti a mellékzöngéjét és csak a lényeg marad meg. Ennek a Szentírásban olyan jó példája Jákobnak az álma, amikor menekült Ézsau elôl, és szólt hozzá álmában az Isten. És amikor Jákob fölébredt, akkor azt mondotta: ,,Az Isten járt itt, és én észre sem vettem''. Vannak dolgok, amelyeket a visszapillantó tükörben jobban észreveszünk, mint amikor szemtanuk vagyunk. És ezért nagyon gyümölcsözô dolog az, ha én bizonyos idôközökben -- akár szentgyónásra készülve, akár pl. mint a nagyböjti idô, vagy az ádventi idô -- egy kissé visszatekintek, és úgy mérlegre teszem az én életemet, cselekedeteimet, megnézem gondolkozásmódomat, az emberekhez való viszonyomat. Jobban meglátom , mint hogyha úgy napra készen, szóval a jelenlévô dolgokról kellene hát véleményt vagy ítéletet alkotnom. Ilyenkor elôttem áll az, ami elmúlt. Szent Pál mondja, hogy ,,nem törôdöm azzal, ami mögöttem van''. Hát nem rágódunk rajta, de tanulságot meríthetünk belôle. Mégpedig én kettôre szeretném felhívni a kedves Hívek figyelmét. Az elsô: az idônek a hihetetlen nagy értéke. Nekem van idôm és sokszor az az érzésem, hogy bôven áll rendelkezésemre, és öreg fejjel... Azelôtt hát úgy megértettem, de késôbb aztán már bosszankodtam rajta, mikor a gyerekek az iskolában kezdték számolni -- meg külön az internátusban -- , hogy még hányszor alszunk a vakáció kezdetéig. Úgy hajtották volna az idôt... És hányszor fordul az elô, hogy az ember unatkozik. Terhére van, és alig várja az idô múlását. Pedig az idô óriási érték, csak az a baj, hogy mi -- mert van -- ezt nem tudjuk értékelni. Most történt -- kérem szépen --: nékem egy ilyen nagyon nyomasztó élményem volt, hogy... fiatalasszony fölkeresett engem -- akkor jött az Onkológiáról, ahova egy rutinszerű vizsgálatra ment és visszarendelték -- és olyan kétségbeesve közölte, hogy nem operálható rákja van, áttételekkel. Kicsi gyerekei vannak, és olyan-olyan kétségbeesett módon, szóval el is sírta magát. És valahogy engem mégis ezek ellenére legjobban az -- mondjuk úgy -- ragadott meg, hogy amikor elbúcsúzott már és indul hazafelé, akkor úgy visszafordult, és azt mondja, ...és hogy most mit csináljak a félig kész kocsonyával? Mert nyilván Szilveszterre készült, és mostan neki az... Ônéki az egész Szilveszter, meg az egész vacsora, meg mindez mellékessé vált, semmivé vált, szinte teherré lett. Mert ôt tökéletesen lekötötte az az érzés, vagy az a sejtés, hogy esetleg az ô ideje, a napjai már meg vannak számlálva. És ezt gyakran tapasztaltam. Azt mondotta énnékem egy nagyon jó pap barátom -- aki ilyen duktorom is volt a szemináriumban -- a székesfehérvári papi öregotthonról, hogy legnehezebben a papok halnak meg. Akik beszélnek a halálról, beszélnek örök életrôl. És amikor ott állnak a küszöbön, akkor ôk ragaszkodnak legjobban az élethez. Ezt ô mondta. Már igaz vagy nem igaz , a megállapítás az mellékes. De van benne valami. Az ember akkor kezdi értékelni az idôt, amikor az csúszik ki a kezébôl. Amíg van, sokszor terhesnek érzi, mintha a váróteremben ülne és várná, hogy jöjjön már az a vonat. Ezért -- kedves jó Hívek -- mi tekintsük az Úristen legnagyobb ajándékának az idôt, amit számunkra adott. Mert az idô, amit kaptunk, az véges, és az lejár. Tehát becsüljük meg. A Szentírás mondja: dum tempus habemus, operamini = amíg idônk van, addig munkálkodjunk, azt használjuk ki, és ne engedjük meddô módon eltelni. A másik pedig -- kérem szépen -- ami itten hozzá tartozik, hogy az idôben zajlik a mi életünk , a mi cselekedeteink. Amit mi teszünk, amit gondolunk, amivé válunk, az az idôben zajlik le. De az idônek az a tulajdonsága is megvan, hogy amit én hibáztam, azt jóvátehetem, amit elrontottam, azt megjavíthatom. Tehát amit tettem, arra az idô alkalmat ad nekem arra, hogy helyesbítsek. Majdnem olyan, mint hogyha kilônek egy ilyen valamit a világűrbe, és akkor pályamódosítást hajtanak végre. Nekem lehetôségem van ilyen pályamódosításra. De egy dologra nincs lehetôségem... Sôt nemcsak nékem nincs lehetôségem, az Úristennek sincs rá lehetôsége, hogy amit én egyszer az idôben elmulasztottam, az el van mulasztva, azt az Úristen se tudja pótolni. És erre nem figyelünk mi. Ezért vették be a közgyónásba -- régen nem volt benne , csak ,,gondolattal, szóval és cselekedettel'', de nem volt benne --: ,,és mulasztással'' -- azt késôbb vették bele. És mulasztással sokkal többet vétünk, mint gondolattal, vagy szóval, vagy esetleg még cselekedettel is. Általában, amikor még jobban bírtam fizikailag, elég sokat temettem. Tanítványaimat, ismerôseimet, illetôleg tanítványaim hozzátartozóit, ismerôsöket. És nemegyszer jöttek azzal, hogy a... a nyitott sírnál jutott neki eszébe, hogy mit mulasztott el, és erre nincsen módja, hogy ezt pótolja. Hogy mit kellett volna még neki megmondania az édesanyjának, mit kellett volna még megtennie neki, vagy mivel kellett volna még háláját kifejezni, és nem lehet. És ez neki komoly és nagyon súlyos lelkiismeretfurdalást jelentett. A mulasztás. És éppen ezért én vigyázzak arra, hogy (késôbb) ne [vádoljam] (kelljen vádolni) önmagamat mulasztással -- kedves Hívek --, mert erre mondom én azt, hogy ez olyan kemény és olyan irgalmatlan dolog, hogy -- kicsit furcsán hangzik, az oltártól mondom -- hogy ezt az Úristen se tudja megcsinálni, mert nem fordítja vissza számunkra az idôt, hogy -- ,,na, próbáld meg mégegyszer''. Hát, kedves jó Hívek, ez -- kérem szépen -- , ami az idôvel kapcsolatban énnékem hát úgy kell, hogy elôttem legyen. Tehát elmúlt egy esztendô. Mostan úgy fölmerül a kérdés, hogy az én számomra... Az én idôm. Mert Jézus is beszélt az ,,én órám''-ról. Az idôk teljességében jött el. Tehát az idônek van egy ilyen bizonyos fizikai értelme, amelyet hát valamilyen mozgással, vagy valamivel mérünk, de van személyes idô is. A görögöknek volt is rá külön szavuk: kronosz és kairosz. Kronosz az a külvilágnak az ideje. A kairosz az az én idôm, az én napom: ,,bárcsak megismerted volna Jeruzsálem ezen a Te napodon azt, ami üdvösségedre szolgál''. Tehát énnekem nem egyforma az idô, -- mondjuk -- egy óra, az nem mindig egy óra. Lehet, hogy énnékem életemben egy perc sokkal döntôbb, mint akár tíz nap is máskor: tehát az én idôm. És ezt az én idômet, ezt én lássam meg. A Szentírás azt mondja, hogy mindennek megvan a maga ideje. És mindennek megvan a maga órája, megvan a születésnek és a halálnak, fölkelésnek és lefekvésnek, megvan az építésnek és a rombolásnak, az ültetésnek és aratásnak, és így tovább, mindennek megvan a maga ideje. Hát énnekem is megvan a magam idôm, és ezt a magam idejét ne szalasszam el, mert ez -- a magam idejében amit csinálok, az -- az enyém. Az idô nem azért jön az én számomra, hogy elmúljék, hanem azért, hogy énbennem megmaradjon. Pl. egy fának a számára -- kérem -- az idô jelenti, hogy minden esztendô egy évgyűrűt hagy maga után abban a fában, s az évgyűrűbôl meg lehet mondani, hogy milyen volt abban az esztendôben az idôjárás. Kedvezô volt-e a fának, vagy nem. Tehát a fában megmarad az idônek a nyoma. És éppúgy énbennem is. A Szentírás megmondja, hogy boldogok, akik az Úrban hunytak el, mert cselekedeteik követik ôket. A cselekedetek az enyémek, azokat senki el nem veheti tôlem. És ezért énnékem az idô az nyereség. Nekem nem elmúlt egy esztendô, hanem minden esztendô, amelyik naptárilag eltelik, az az én számomra nyereség. Kaptam egy esztendôt, és kapok még egy esztendôt, ha Isten megsegít. Tehát ezért az idô az én számomra keret, amelyet nekem kell kitöltenem. És nekem kell meglátnom, hogy mivel töltöm ki. És hogy mivel töltöm ki? Nem akarom most már tovább húzni a dolgot, hármat írtam ki. Legyen nekem egy bizonyos ilyen elgondolásom -- koncepcióm... most minden koncepció... -- hogy énnekem az én életemnek az irányát szabja meg a hit, mindent hasson át a szeretet, és végül minden nehézségben igazítson el az örök életnek a reménye. Tehát ilyen módon a hit, a szeretet és a remény, ezek töltsék ki az idô adta keretet, töltsék ki az én idômet. Az idô megmarad cselekedeteim révén énbennem, én a szeretet révén megmaradok az Istenben. És Szent János azt írja, hogy ,,aki Isten szeretetében marad, az örökké megmarad''. Kedves jó Hívek, ezekkel a gondolatokkal kezdjük el az új esztendôt. Hogy én Isten szeretetében akarok maradni, hogy örökké megmaradjak az Ô szeretetében, és így az idô énbennem átalakuljon örökkévalósággá. Mert az idô az tartam, az örökkévalóság az állapot. Az nem múlik el, az van, és marad mindörökre. Amen. ======================================================================== 3. Jézus megkeresztelkedésének ünnepe 1992. január 12. Kedves Hívek! A mai napon Urunk megkeresztelkedésének ünnepe volna. Ezzel a nappal fejezzük be a karácsonyi ünnepkört. És a jövô vasárnap már ezt írja elô a papok számára a misenaptár: ,,Ma kezdôdik az évközi idô, ilyenkor Krisztus misztériumának nem valamely külön szempontját, eseményét ünnepeljük, hanem éppen Krisztus misztériumát a maga teljes egészében.'' És így a következô vasárnapokon errôl lesz majd szó. Az idén ez az idôszak március 4-ig tart, akkor kezdôdik majd a nagyböjti idôszak. Kedves Hívek! 1991. december 13-án kiadták az európai Püspöki Szinódus deklarációját, amely összegezte a kommunizmus bukása utáni vallási helyzetünket. Elemezte az elmúlt éveknek örökségét, elemezte azokat a sebeket, amelyeket a materialista, ateista kötelezô ideológia és a diktatúra ejtett az Egyházon és az emberi személy méltóságán. Európa püspökeit hívta össze a Szentatya, hogy próbálják megtárgyalni, hogy mihez is kezdjünk, mert a szabadságot elnyertük, a lehetôségeknek tág tere nyílt elôttünk, csak egyszerűen nem tudjuk, hogy mit csináljunk, mit kezdjünk vele. A legtöbbet az ügyeskedôk használják föl, de a saját hasznukra és a saját gyarapodásukra, sokszor másoknak rovására. Tehát a Szentatya összehívta a püspökök, püspöki konferenciák vezetôit -- Magyarországot Dankó érsek úr képviselte -- , hogy megtárgyalják, hogy mit kell tennie az európai katolikus Anyaszentegyháznak a megváltozott körülmények között, hogy a lehetôséget kihasználja. És ezt írja ez a deklaráció: a keresztények számára elérkezett ebben a helyzetben az üdvtörténet valódi kairosz-a, -- erre a szóra visszatérek majd még -- és így mérhetetlen követelmény is Isten országának újbóli fölépítése és megújítása. Szerepel ebben a mondatban az a bizonyos kairosz szó. Újévkor beszéltem én az idôrôl és akkor említettem én, hogy van -- ilyen -- fizikai idô, amit az óra mér, és van egy bizonyos belsô idô: az ,,én idôm'' , amirôl Jézus mondta, hogy még nem jött el az én órám, vagy Jeruzsálemre mondta, hogy: Jeruzsálem, bár felismerted volna a te látogatásod idejét. Tehát megvan az én idôm, amikor egy feladat jelentkezik elôttem, amit vagy akkor megcsinálok, vagy elmulasztom. És pótlására nincsen lehetôségem. Tehát errôl van mostan szó, hogy mi a katolikus Anyaszentegyház- és a katolikus híveknek a feladata most, ami nem halasztható, nem tehetô át máskorra, és nem helyettesíthetô mással. Errôl tárgyalt a szinódus. Ha most elutasítom, akkor számomra ez (a teendô, esély) végkép elveszett; (ez) el nem halasztható feladatok (nem) vállalását jelenti. Most melyek ezek a (aktuális) feladatok? Elôször is azt mondja a szinódus, hogy a katolikus hitünk alaposabb megismerése. Mert sajnálatosan a mi hitbéli ismeretünk irgalmatlanul összezsugorodott. Tudunk bizonyos dolgokat az imádságról, néhány vallási ájtatosságról, szentmisérôl, szentáldozásról, szentgyónásról, keresztségrôl, házasságról, temetésrôl, tehát ami a gyakorlati katolikus életnek -- hát ilyen, mondjuk -- a szolgáltatásaihoz tartozik. De ezen túlmenôen nem. Ne tessék haragudni, ha azt mondom -- nekem elég széles az ismeretségi köröm és mondjuk olyan, hogy magasabb műveltségi fokon állók tartoznak hozzá -- hát valami kétségbeejtô a vallási tudatlanság! Tehát ez nem ezekre (a szolgáltatás jellegű dolgokra vonatkozik), amiket most mondottam, de ezen túlmenôleg vallásilag a képzettségük majdnem a nullával egyenlô. Pedig azt mondja a Szentírás, hogy ,,az Igaz hitbôl él''. De van nekem olyan hitem, amely énbennem életet fakaszt? Hogy én a hitembôl tudok megújulni és élni? Aligha! Aki nem hiszi, figyelje meg önmagát: egyik évben olyan, mint a másikban. És múlik az idô, és ô mindig egy állapotban marad. Mintha nem is élne, hanem már csak olyan konzerv-állapotban létezne. Folytatom az idézetet, mert ez Szent Pál idézet, tehát: ,,az Igaz hitbôl él, a hit hallásból fakad''. Nem olvasásból, mert Isten szólt hozzánk, próféták által szólt régen nékünk az Isten, majd elküldte Szent Fiát, hogy ô szóljon hozzánk és nyilatkoztassa ki mindazt, amit mi Istenrôl megtudhatunk. Nem írásban adta. És ezért a hit terjedésének vagy a hit terjesztésének az ige hirdetése, szóbeli hirdetése a formája. ,,Elmenvén tanítsatok minden embert''... És minékünk -- ahogy a direktórium elôírja -- az egész krisztusi misztériumot kell hirdetnünk. De helyette a mi prédikációink -- általában -- leszorulnak erkölcsi, karitatív területre, aktuális bűnök- és követelményekrôl szólnak; van bennük bíztatás, vigasztalás... sok minden, de tanítás nem sok. És éppen a tanításból kellene (a sok), az volna a gyökér, amelybôl táplálkozni kellene... Mi csak olyanok vagyunk, mint a vágott virág vázában: amíg kapunk nedvességet, addig éldegélünk, majd hervadozunk. Én gyakran kérdezem ismerôseimtôl, tanítványaimtól -- ha jönnek, fölkeresnek, ha beszélgetek velük -- , hogy voltál-e vasárnap szentmisén. Igen. Prédikáció volt? Volt. Mirôl szólt? Hát tessék csak várni, mirôl is... Igen, hát ö-ö, most úgy hirtelen nem jut eszembe... A karácsonyról szólt, igen, most már tudom, a karácsonyról. Na jó, de mit hallottál a karácsonyról? Mi az, amit merítettél belôle? Egy prédikáció akkor ér valamit, ha valaki hazamegy és otthon emlékezik rá, hogy mirôl szólt, mit mondtak, mit kértek, mire figyelmeztettek, vagy mire oktattak engem. Akkor ért valamit. Különben nem sokat. És sajnos , az iskolában én észrevettem, -- elég sokáig tanítottam -- hogy a gyerekek úgy vannak véle: ha a tanár készületlenül megy be órára, azt a gyerek rögtön észreveszi. De a hívek is hamar észreveszik, hogyha a pap készületlenül megy fel a szószékre. És hosszabb távon az Anyaszentegyház nagyon megérzi, hogy a hívek a prédikációval nem kaptak semmit... vagy esetleg a híveket a prédikációból csak az érdekli, hogy milyen hosszú. Nagyon nem jó! Nagyon nem jó! Mert az Igaz az hitbôl él , és az én hitem a tanításból fakad, abból gyarapszik. De hát ha ezt nem csinálják nekem, nem kínálják nekem, engem nem érdekel, akkor mit akarok? Ezt állapítja meg a szinódus... én már csak aprópénzre váltva közlöm. Van nékem egy könyvem, Gál Ferenctôl kaptam: Jézus Krisztus, a Megváltó. Dedikációt is írt nékem, így szól: Kísérlet arra, hogy jobban megértsük Azt, Aki az Út, Igazság, és Élet. Ott a dátum: 1972. Én 1992- ben, 20 esztendô múlva tettem föl magamnak a kérdést: miért ment Jézus Jánoshoz megkeresztelkedni? -- Mert ezt ünnepeljük ma. -- Reggel elhangzott ugyan egy ilyen megjegyzés, ilyen rövid ájtatos eligazítás vagy gondolatközlés a rádióban, hogy Jézus beállt a bűnösök közé, hogy a bűnösökkel megkeresztelkedjék, mert hiszen Ô a bűnösökért jött el erre a világra. És ezzel mutatta meg, hogy Ô szolidaritást vállal vélük. Hát nem igaz! Mert Jézus Szűz Máriáért is eljött, aki nem volt bűnös, eljött Keresztelô Szent Jánosért, az se volt bűnös, eljött az aprószentekért -- akik szintén nem voltak bűnösök -- Jézus az emberekért jött el, az embereket jött el megváltani, nem a bűnösöket. De bűnösökkel szolidaritást vállalt, ez igaz, de nem a bűnösökért jött, hanem az emberekért. Tehát miért ment el Jézus Keresztelô Szent Jánoshoz és miért keresztelkedett meg? És úgy felvetôdik az emberben önkéntelenül a gondolat, hogy amikor Jézus elindult otthon(ról) Názáretbôl, és elindult a Jordán partjára, hát útközben mit gondolhatott, vagy mit érzett, vagy milyen törekvések, vagy mi élt benne. Mert ne felejtsük el, hogy Jézus ember volt, tehát Ô emberré lett, nem látszat-ember volt, hanem olyan ember, mint én. És azt írja kérem szépen az Elôd-féle Dogmatika, akinek megvan, nézze meg a 333. oldalon, ezt írja: ,,Kétségtelen, hogy Jézus valóságos ember, tehát joggal feltételezzük benne azokat a lélektani törvényeket, amelyek minden emberben érvényesülnek''. Tehát amilyen én vagyok, ugyanolyan biológiai, pszichológiai törvények érvényesültek Jézusban, Jézus emberségében, az Ô életében. Mert különben nem lett volna teljes értékű ember. Jézus nem azért lett ember, hogy minket félrevezessen vagy becsapjon vagy ámítson. Nem színjáték az üdvtörténet. Tehát olyan érzések, gondolatok foglalkoztatták Ôt, amilyenek engem is foglalkoztatnak. Furcsán hangzik, amit most mondok, de én magamból kiindulva szeretném megérteni Jézust. Hogy én ilyen vagyok... Jézusban ugyanilyen ember(ség)i törvények működtek, tehát én a magam tapasztalatából szeretném megérteni Jézust. És ha ez sikerül csak némileg is, akkor már Ô sokkal közelebb került hozzám. Akkor már jobban meg tudjuk érteni egymást, mi ketten -- tetszik tudni. Mert hogy Jézus mit mondott, mit cselekedett, azt leírták. De engem nem ez érdekel. Engem az érdekel, hogy mit érzett Jézus, mit gondolt Jézus, hogyan oldotta meg az Ô problémáit, hogyan töprengett, hogyan viselte el az életnek a terheit. Engem ez érdekel, mert én ezekkel küszködöm. És ebben akarok Jézusban társat keresni... Más dolog, hogy elismerem Megváltómnak, és így tovább más... De az én életutamon, a mostani dolgokban nekem az a Krisztus kell, aki ugyanúgy érzett, gondolkodott, cselekedett, Akinek fájt, Aki tudott örülni -- és így tovább -- , mint én. És Ô ezeket hogyan csinálta. És ehhez énnekem jogom van, mert Ô kezdte -- kicsit furcsán hangzik, de az egész kapcsolatunkat Krisztus kezdeményezte, nem én. Ô akart ember lenni, tehát Ô akart hozzám közeledni, de nem azért, hogy elôttem öt lépésre vagy tíz lépésre megálljon és nincs tovább. Hanem Ô minél közelebb akart kerülni énhozzám, olyan ember akart lenni, mint én. Hát én magamból kiindulva akarom megismerni Ôt, hogy végül Belôle -- tehát miután Ôt megismertem -- Belôle ismerjem föl önmagamat. Hát -- kedves jó Hívek -- a lényeg az, hogy hamvazószerdáig van ez a pár vasárnap. (Ezeken) hát errôl a Krisztusról akarok én beszélni. És amit össze tudok úgy szedni -- kb. úgy mondanám, ha Krisztus naplót vezetett volna, akkor mit írt volna pl. mondjuk arról a napról, amikor Názáretbôl elindult a Jordán partjára... mit érzett akkor, amikor Jánosnál megkeresztelkedett és miért keresztelkedett meg, mit akart ezzel csinálni. És talán ha én így megismerem az ember-Krisztust -- nem az imádandó Istent, a második isteni Személyt, hanem az ember-Krisztust megismerem -- akkor talán egy kicsit ez segít énrajtam. Hogy magamat is megismerjem és a magam feladatait is jobban lássam, problémáimat jobban tudjam megoldani. Amen ======================================================================== 4. Jézus személye, embersége 1992. január 26. A sorozatot, melyet bekonferáltam Jézus keresztelésének ünnepén, de a múlt héten Szent Margit ünnepe miatt hát elhalasztottam, azt most megkezdeném. Azért is, mert a Szentatya azt kívánta, hogy a híveket tanítsuk hitünk alapvetô dolgaira, amelyeket hát bizony úgy el- elfelejtgettünk már. És ezért én Jézus személyérôl szólok elôször -- csak bevezetésként -- , azután térek rá Jézus emberségére. Tehát mostan beszélek Jézus személyérôl, jövô vasárnap a Jézus-képrôl: hogy az Egyháznak, az embereknek milyen képe rajzolódott ki Krisztusról az idôk folyamán. És milyen Krisztus-képet hirdetünk mi most. Mert Krisztus-kép sokféle van: az a kérdés, hogy honnét nézem, vagy mibôl indulok ki. A mai napon én el akarom mondani azt, hogy Jézus milyen gondolatokkal foglalkozhatott, amikor elindult Názáretbôl a Jordán partjára Keresztelô Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék. Hiszen Ô most lép ki az ismeretlenség homályából, és belép az új ismeretlen homályba, amelyben ,,csak'' egy fix pont volt Jézus számára: az Atya akarata. De hogy az Atya akarata mi lesz és hogyan aktualizálódik, azt Jézus embersége nem tudta... Most ki ez a Jézus Krisztus, akirôl mi beszélünk? Kedves jó Hívek! Tessék ezt a mai mondanivalót, mint leckét felfogni és megjegyezni, mert elmondom Jézus személyére vonatkozólag az Egyháznak a dogmáit, tehát azokat a fix pontokat, amelyeket az Egyház mindig vallott és mindig vallani fog, amelyekbôl nem engedhet! Az elsô az így szól: Valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Az isteni természet és egy egyedi emberi természet birtokosa egy személyben, mégpedig az Ige, a második isteni személyben. Ez a mi számunkra -- kérem -- misztérium, érthetetlen, felfoghatatlan, titok. Misztériumnak nevezzük azt az igazságot, vagy azokat a tényeket, ahol az istenség kapcsolódik az emberséghez, az emberekhez. És itten van egy isteni elem és egy emberi elem. Én az emberi elem részét megérthetem, de az isteni elemet nem érthetem meg. Úgyannyira nem érthetem meg, hogy még ha én elérkezem majd... -- pl. a Szentháromság tényénél -- elérkezem az örök üdvösségre, az Isten látására, én akkor látni fogom a Szentháromságot, de megérteni nem fogom, mert képtelen vagyok rá. Tehát az isteni misztériumokat, azaz Istennek a dolgait emberi értelemmel én még az örök boldogságban, Isten színelátásakor sem fogom megérteni. Persze ezek nem fognak énbennem úgy jelentkezni, mint hiányérzet, hanem magától értetôdô dolognak fogom tartani, hogy (az) a számomra érthetetlen. Mi csak tudomásul tudjuk venni isteni kinyilatkoztatás alapján. ,,A megtestesülés titka, -- tehát hogy Jézus, a második isteni személy az isteni természet mellé emberi természetet is vett föl -- az tulajdonképpen a Szentháromság titkának az ellenképe'' -- így írja Schütz Antal Dogmatikájában -- , mert a Szentháromságban van egy isteni természet és az egy isteni természetnek három birtoklója van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, tehát három személy birtokolja az egy természetet. Jézus Krisztusnál fordítva: itten két természet van, isteni természet és emberi természet; és a két természetnek egy birtoklója van: a második isteni személy, az örök Ige. A második pont, amit az Egyház tanít, szó szerint így szól: A Szűz Máriától született názáreti Jézus valóságos Isten, a megtestesült örök Ige. Tehát Szűz Máriától született az örök Ige: a második isteni személy. Annyit fűzök hozzá, hogy emberi személytôl személy születik és nem természet. Tehát Mária nem Jézus emberségének anyja, hanem Jézus személyének az anyja. És ezért Szűz Mária Isten anyja, mert Máriától született a második isteni személy, aki ô általa vett föl emberi természetet. Errôl mostan nem tárgyalunk. Hitünknek harmadik sarkalatos dogmája: Az Atyától született örök Ige valóságos, teljes, velünk azonos lényegű egyedi emberi természetet vett föl. Hát ezeket a jelzôket egy kicsit meg köll magyarázni. Tehát Jézus Krisztus valóságos ember, ez azt jelenti, hogy ami hozzá tartozik az emberi természethez -- tehát hogy van értelme, van szabad akarata, vannak érzelmei -- , ez hozzá tartozik; és egy valóságos lény, egy hús-vér ember, nem valami látszólagos dolog. Ha az istenség és az emberség nem keveredett Jézusban, tehát valóságos ember, (akkor) az isteni természet nem volt olyan -- hogy mondjam -- olyan túláradó, hogy az emberséget úgy elfojtotta volna. Nem! Az isteni természet az emberi természetet teljesen sértetlen épségében meghagyta. Nem telepedett rá, nem nyomta el, nem fordította el vagy nem torzította. Jézus úgy maradt meg embernek, mint ahogy én ember vagyok. Teljes ember. Régen úgy mondtuk, hogy testbôl és lélekbôl áll, értelme, akarata, érzelmei vannak. Pont úgy tud sírni, úgy tud nevetni, úgy tud érezni, úgy tud jóllakni, úgy tud örülni, úgy tud szomorkodni, mint mi. Úgyannyira -- kedves jó Hívek -- , hogy azok a kortársai, akik 30 éves koráig Názáretben Ôt ismerték, semmi jelét nem vették észre annak, hogy ez a Jézus más, mint a többi názáreti fiatalember. Biztosra veszem -- ezt csak én mondom -- , hogy Jézus mint gyerek éppúgy hancúrozott a többiekkel, mint a többi gyerek. Talán össze is verekedett velük. Ô is volt piszkos, az anyja megmosdatta. Ô is elkésett otthonról, lehet, hogy az anyja összeszidta. Ô olyan volt, mint a többi gyerek, semmiben nem különbözött tôlük, hiszen tudjuk pl. pont ebben a zsinagógiai esetben, amit mostan fölolvastam, hogy azt mondták, ...,,hát nemde ez Józsefnek és Máriának a fia?'' Tehát olyan természetesnek vették, hogy egy közülük. Semmi különleges és semmi másság nincs benne. Velünk azonos lényegű. Ez, hogy velünk azonos lényegű, ez azt jelenti, hogy Ôneki is volt vérképe, Ôneki is voltak különbözô -- hát ilyen -- biológiai folyamatai. Ô zsidó ember volt, Ô megtanult beszélni, Ô megtanult járni, Ô megtanult dolgozni. Tehát valahogyan azonos lényegű, olyan volt, mint én. Tehát semmi különleges dolog. Mert Ô a második isteni személy volt, ezért az Ô emberi természete semmi pluszt, semmi többletet nem kapott. Külön kiemelik, hogy az Ô emberi természete szenvedésre képes volt. Tehát Jézus milyen emberi természetet vett föl? Nem olyat, amilyet Isten Ádámnak alkotott, hanem olyat, amely Ádám bűne miatt megromlott. Tehát a szenvedôképes, a bizonyos küzdelmekre, fáradságra, szenvedésre, törôdésre, gondra alkalmas, vagy erre illesztett emberi természetet vett föl. Nem volt kivétel, nem volt extra ember, nem volt valami félisten vagy effajta, hanem teljesen olyan, mint mi. Mindazokat a testi, lelki bajokat és gyarlóságokat, amelyek vele járnak az emberi természettel, azt Ô mind magán hordotta. Ha megfázott, náthás lett. Ha hideg vizet ivott, akkor köhögött. Nem vállalta azokat a gyarlóságokat, amelyek egyéni kialakulással járnak, nem vállalta a nem általános emberi defektusokat, nem volt testi hibája, nem volt beteges, pl. tüdôbajos, nem volt nyomorék, nem volt vak vagy süket; mert voltak teológusok, akik ilyet is fogtak Rá. Ô egy egészséges, ép természet volt. Sôt Jézus külsejére nézve a Gondviselés teljes tájékozatlanságban hagyott minket. Semmiféle leírásunk nincs arról, hogy magas volt vagy alacsony, erôs alkatú vagy törékeny, semmit nem tudunk Róla. A Turini Lepellel próbálnak -- hát valamit, én nem tudom -- mondani, kérdôjeles az egész. Az evangelisták semmit nem mondanak Róla külsejét tekintve. De megint Schützöt idézem, aki azt írja: ,,Az Ige megjelenése a teremtés koronája''. Tehát Jézus emberi természete a teremtés koronája és remeke, a megváltás feladatainak szellemében. Tehát nem Jézus lett volna a legjobb gerelyvetô vagy a legjobb futó vagy a legjobb atléta vagy birkózó. Nem! Hanem a megváltás feladatainak szellemében mindenben a legkiválóbbat kapta Istentôl Krisztus emberi természete. Lelki gerjedelmeket és indulatokat csak annyiban engedte meg, amennyiben a lélek erkölcsi kiválóságára nem vetnek árnyékot. Tehát Ô haragos volt, amikor kiverte a kereskedôket a templomból, de ez igazságos, méltányos harag volt, de nem az a dühös harag, amely elszabadul, és már az akaratának a hatáskörébôl kiesik. Hiszen a galambárusokhoz már szelíden szólt, hogy vigyétek innét, ne tegyétek vásárcsarnokká Atyám házát. Mindenben teljesen akaratának uralma alatt állott. Az Üdvözítô nem természettôl fogva, hanem szabad elhatározásból szenvedett. Természetünk gyarlóságait nem vonta magára, hanem magára vállalta: tehát ez nem járt ki Neki hivatalból, szükségszerűen, hanem azt mondjuk, hogy Jézus vállalt minket olyannak, amilyenek mi vagyunk. Lehetett volna Ô úgy is ember, hogy bizonyos emberi nehézségek, gyarlóságok és egyebek nem lettek volna Benne, de Ô ezeket szabadon akarta, szabadon választotta és magára vette. Az Ige az emberi természetet a fogantatás pillanatában vette föl, és soha többé le nem teszi. Föltámadása után magával vitte emberi természetét, testét a mennybe, és a világ vége után is Krisztus emberi természetével együtt vesz részt az isteni hatalomban és dicsôségben. A két természet megmarad minden elegyítés nélkül. De mert a tényleges akarati állásfoglalás a személynek a műve, ezért a kettô egy személyben találkozik. Tehát Jézus emberi cselekedetei az isteni személynek a cselekedetei. Mert cselekedni a személy szokott, a személy felelôs érte, a személynek (az) érdeme vagy a személynek a hibája az, amit ô mond vagy csinál. És Jézus emberi cselekedetei, azok az isteni Személynek a cselekedetei voltak. Jézus szellemi életében -- erre most megint nagyon tessék vigyázni, mert ez új -- Jézus szellemi életében úgy éli meg az emberséget, mint mi. Az ember történetiségét nem kerüli el. Ez térben és idôben bontakozik ki. Tehát ahogy én megszülettem, voltam kisgyerek, voltam amikor gügyögtem, voltam amikor csodálkoztam, voltam amikor kezdtem beszélni, voltam amikor kezdtem megtanulni a tárgyaknak a nevét, volt amikor kezdtem ragaszkodni, szeretni ezt vagy azt, és ugyanígy Jézusban is kifejlôdött, mint a gyerekben kifejlôdnek a különbözô képességek, Jézusban is így fejlôdtek ki. Tehát Ô kicsi gyerek korában -- bocsánat -- embrió korában Ô nem volt mindentudó. Ô akkor, kérem szépen, egy pár sejt volt. Tehát történetiségében teljesedett ki. Ô mindég az Atyának a Fia. Nem a saját isteni természetével állt párbeszédben, hanem az Atyával. Mint ember, mindig az Atyától kapta a kinyilatkoztatást. Tehát Ô mindig tudta, hogy mit kell tennie. De hogy mit kell tennie, azt mindig az Atya mondta meg Néki részletekben. Nem az egészet! Mikor Jézus föllépett, akkor nem tudta, hogy Ô kereszthalállal fogja befejezni a megváltás művét. Sôt, amikor erre úgy rádöbbent, akkor tette a kijelentést, hogy -- mit is mondjak , hogy -- távolítsd el tôlem ezt az órát, de aztán, mert ez volt az Atyának akarata, hozzátette: de én éppen ezért az óráért jöttem, -- az Olajfák hegyén -- ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd. Tehát Ô mindig részletekben kapta meg Istentôl, az Atyától a tennivalóit. Emberi életét és tudását az Atyától kapta, de ennek velejárója a történeti kibontakozás. Embersége egyre jobban felismeri azt a létállapotot, amely megvalósult Benne a megtestesüléskor. Egyre jobban behatol az Atya titkába -- vigyázzunk -- egyre jobban behatol az Atya titkába és így érti meg a saját Fiúságát. A teljességet a halálban és a feltámadásban kapja meg. Tehát az Atya akaratát a teljes egészében , az Ô (saját) hivatását teljes egészében a halálában és a föltámadásában érti meg. Rahnernek van egy ilyen (műve): ,,Az élet imádságai'' , és abban az Olajfák hegyén szenvedô Krisztushoz van egy litánia, és abban az van benne, hogy ,,Olajfákhegyi Jézus, aki értetlenül is elfogadtad Atyád akaratát'' -- tehát nem értette, de elfogadta. És ezért mondja Szent Pál, hogy: ,,a szenvedésbôl tanulta meg az engedelmességet, és ezért magasztalta föl Ôt Isten''. Tehát Krisztusban az emberi pszichológia helyére nem lép be az isteni természet. Ô a maga istenségérôl teljesen lemondott. A Szentírás szerint kiüresítette önmagát. A személyes egység semmit sem másít meg emberségén. Teremtményi tudatunkból a nemtudás soha nem tűnhet el. Tehát Krisztus emberségében is volt tudatlanság. Még Isten színelátásában is -- ez a furcsa -- Krisztus emberi tudása nem fogja megérteni a Szentháromságot. Emberi tudása. Mert az emberi tudás nem képes az Isten végsô titkainak a megértésére. Krisztus a földön -- embersége szerint -- úton volt a megdicsôülés felé. Egyénisége állandóan kibontakozóban volt -- ez fontos --, mert Názáretbôl a Jordán partig amikor ment, akkor (is) bontakozott benne -- kérem szépen -- az Ô egyénisége és hivatástudata. Bár minden tudást megkapott, ami küldetéséhez szükséges volt, de nem egyszerre mindent. Az Ô története igazi emberi vállalkozás volt. Kedves Hívek, az utolsó befejezô mondat: az Atya Jézuson keresztül akarta magát kinyilatkoztatni. Jézusban látható módon, látható alakban jelent meg a láthatatlan Isten. Isten nem semleges formában akarta magát megmutatni az embereknek, mint kívülálló , hanem mint hozzánk tartozó Valaki. Nem elméleti tudást akart adni Önmagáról, hanem úgy akarta Magát föltárni elôttünk, mint aki hozzánk tartozik, köztünk van, velünk emberi nyelven beszél, és emberi nyelven mondja el mindazt, amit Isten Önmagáról elmondhat. És ez történt meg Jézus emberségével. És emberi módon történt meg. Teljesen emberi életformák között. Személyes közvetlen kapcsolatban. Hogy nékünk ne csupán ismeretet adjon, hanem számunkra utat is mutasson, mégpedig szabad utat az Atyához. Amen ======================================================================== 5. Urunk bemutatása 1992. február 2. Kedves Hívek! A mai vasárnapra esik Urunk bemutatásának ünnepe. És ez valahogy, énnékem legalábbis, a kitűzött programomhoz nagyon jól jön, mert hiszen arról beszélünk, hogy Jézust szeretném,... Jézust az embert,... bemutatni. Az evangélium arról szólt, hogy a kis Jézust fölvitték Jeruzsálembe a templomba, hogy bemutassák az Úrnak. Itt találkoztak Simeonnal is, aki megjövendölte a kisdedrôl, hogy jel lesz; jel, mégpedig olyan, amelynek ellene mondanak. És ez a Krisztus, akit én be akarok mutatni, mint embert, íme 2000 esztendô óta jel, amelynek ellene mondanak. Sôt talán még kiegészíteném azzal, hogy jel, amelyrôl egyszerűen nem akarnak tudomást sem venni. Nékünk ez a problémánk: -- milyen lehet Az, Akinek személyében Isten belépett az emberi történelembe, amikor a végtelen Isten a véges ember sorsát magára vállalta... -- mit mondjak, ha be akarom mutatni Jézust, azt a Jézust, aki emberré lett? Itt kedves Hívek, az a nagy nehézség, hogy Jézus emberi alakjáról mi semmit nem tudunk. Sem a hagyomány nem ôrzött meg róla semmit. Az evangéliumok vagy Szent Pál vagy valaki semmit sem jegyzett fel róla... hogy milyen termetű volt, általában milyen volt megjelenése, semmit. Talán annyit tudunk következtetni, hogy egészséges ember lehetett, mert hiszen sehol sem említik a Szentírásban, hogy beteg lett volna. Talán tudunk következtetni az Ô emberi alkatára abból, hogy a szenvedésnek a kínjait és a terhét hogyan tudta viselni... De ez már csak ilyen következtetés, közvetett dolog, de közvetlenül biztosat semmit nem tudunk Róla. Ha pedig az egyéniségérôl esik szó, akkor már feltűnô, hogy akik szemtanúi, társai, ismerôi, hallgatói voltak, azok már különbözô módon festik le Ôt: még az evangelisták is más-más Krisztus képet rajzolnak. Nagy eltérés nincsen a szinoptikusok között, de azért Szent János- és Szent Pálnak a Krisztus képe egészen más, mint az evangelistáké (szinoptikusoké). Ezek nem más Krisztusról beszélnek, hanem ez a tény azt mutatja, hogy Krisztusnak az egyénisége, az alakja, az Isten-ember alakja annyira misztérium, annyira összetett, hogy sokféle oldalról nézhetem és közelíthetem. És ezzel bajlódtak -- ezzel a közelítéssel -- már az elsô nagy zsinatok: a niceai, az efezusi, a calcedoni zsinat, amely tárgyalta Krisztus istenségének és emberségének viszonyát. Amely nagyban vitatta, hogy Szűz Mária csak az ember- Krisztusnak anyja, vagy pedig Istennek, a második isteni személynek anyja. Fôként a calcedoni zsinat fogalmazta meg, hogy Jézusban két természet van: isteni és emberi természet, és -- most tessék vigyázni erre a két szóra -- összevegyülés és szétválaszthatóság nélkül. Ez az ,,összevegyülés nélkül'' azt jelenti, hogy Krisztus isteni ismerete semmiféle hatással nem volt az Ô emberi ismeretére, és Krisztus isteni akarata semmiféle befolyást nem gyakorolt az Ô emberi akaratára. Ezt a Szentírás úgy fejezi ki, hogy Krisztus kiüresítette önmagát, és mint második (isteni) személy, mint az Atyának a Fia, nem az Ô saját istenségébôl merített, hanem mint Fiú, az Atyára tekintett, és mindig az Atyától kapta azt, amit tudnia kell, és az Atyától kapta azt az utasítást, amit tennie kell. Tehát ezért mondja: amit Atyámtól hallottam, amit Atyámnál láttam, hogy Atyám akaratát cselekszem... -- ezért mondja, hogy ,,Atyám, a munkát, amelyet rámbíztál, elvégeztem''. Tehát Ô az Atyától kapott mindent, és Ô, mint ember kapta ezt az Atyától. Mert az Atya a Fiúnak nem adhat semmit, hiszen a Fiú az Atya képmása. De az ember-Krisztus az kaphat az Atyától, sôt csak az Atyától kaphat. Itt is felvetôdik azonban -- Krisztusnál -- ugyanaz a kérdés, mint amit az Oltáriszentségrôl annak idején mondottam, hogy az Oltáriszentségben Krisztus istensége és embersége van jelen. De mondtam, hogy de vigyázzunk, kétféleképpen: a Tabernákulumban jelen van és -- mondjuk -- vár minket, de a Tabernákulumban nem tevékenykedik, (hanem) van. A szentmisében szintén jelen van Krisztus istensége, embersége az Eucharisztia ünneplésében, de a szentmisében Krisztus cselekszik. És ugyanez a dolog valahogyan az Úr Jézus személyében is -- hát így -- megnyilvánul. Volt idô, amikor a sztatikus, tehát az állapotát értjük, hogy van egy Krisztus, aki Isten is és ember is. És foglalkoztunk Vele, hogy Isten és ember. De nagyon sokan -- és egyre inkább -- foglalkoztak azzal, hogy nem arról a Krisztusról van szó, aki Van , hanem arról a Krisztusról van szó, aki közénk jött, köztünk élt, minket tanított, csodákat művelt, értünk szenvedett, és értünk, emberekért szállott le a mennybôl és testesült meg Szűz Máriától. Tehát egy történelmi, egy cselekvô, egy dinamikus, egy értünk és velünk élô Krisztusnak az alakját kezdték keresni és nem Krisztusnak hogy van isteni természete és emberi természete... -- mert ez csak tényeknek a megállapítása. A II. Vatikáni Zsinat azt mondja -- idézem --: ,,Folyton-folyvást keressék a hittudósok, hogy egyre alkalmasabb módon közölhessék a tanítást a mai kor emberével'' -- persze úgy, hogy a tétel és értelme ugyanaz maradjon. Én a múlt vasárnapon elmondottam az Anyaszentegyház tételeit és értelmeztem azokat, amelyek Krisztusra vonatkoznak. A Bibliából kielemezhetô, hogy az ôskereszténységbôl két irányzat közelített Krisztus egyéniségéhez. Tehát két irányból. Voltak, akik az emberségen átütô isteni elemekbôl jutottak istenemberi mivoltának fölismeréséhez... Tehát Istenbôl indultak ki, és jöttek lefele Krisztusig, mindaddig a Krisztusig, ahol Ô, az Ô élete a mi életünkkel találkozott. Késôbb a hozzánk leereszkedett, testet öltött, emberré lett Isten került elôtérbe, azaz foglalkoztunk egy emberrel, Aki köztünk élt, akit Názáreti Jézusnak neveztek, néztük az Ô tanítását, kijelentéseit, csodatetteit, szenvedését, kereszthalálát, és ezen keresztül fölfelé haladva iparkodtunk eljutni odáig, hogy Krisztust megismerjük, mint az Atya egyszülött Fiát. Az emberségébôl indultunk ki. Tehát van felülrôl lefelé vezetô út: Isten Jézus személyében és művében a legtökéletesebb módon nyilatkoztatta ki magát, hogy a szeretet útján viszontszeretetünket elnyerje, isteni életébe kapcsoljon minket. Tehát Isten ereszkedett le hozzánk. A másik út, hogy van az emberi lélek mélyén öntudatlanul élô megváltás utáni vágy. Ez nemcsak keresztényekben, (hanem) pogányokban is megvan, minden népben megvan, és Jézus embersége az, amely ezt a vágyat maradéktalanul ki tudta elégíteni. Egyéniségünket csak Krisztus tudja teljes egészében Isten számára kibontakoztatni. Ezt az utat úgy nevezzük, hogy üdvtörténeti út. Mert az elsô (út) Isten útja az emberhez, ez a más(od)ik pedig az ember útja az Istenhez -- persze nem önmagában, hanem immáron Jézussal, mert az ember önmagában Istenhez nem közeledhet. Ez az utóbbi, ez a történetiségnek az útja. Ez Jézus emberségének az Ô élete során történt kibontakozását tárgyalja. Jézus életének eseményeit állítja szépen sorba és vonja le belôlük a következtetéseket. A másik út, hogy milyennek látta a kor embere Jézust, milyen Krisztus-képet értelmeztek és milyen Krisztus-képet hát úgy rajzoltak maguknak és tiszteltek. Szent Márk volt az elsô, aki evangéliumot írt, és Szent Márknál Krisztus embersége tűnik föl... és Krisztust, mint embert ábrázolja, Akiben azután fölismertük az Istent. Szent Pál Krisztus istenségét hangoztatja, és ugyanakkor emellett kiemeli, hogy ez az Isten emberré lett, nekünk társunk lett és velünk együtt élt, és mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. Krisztus emberségének egyik legfôbb szentírói tanúja Szent Pál, aki azonban Jézus istenségébôl indul, de ugyanezt teszi Szent János is, hogy: ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt,...'' de az isteni Ige emberré lett, övéi közé jött, köztünk élt, voltak akik befogadták, és voltak akik nem fogadták be Ôt. Tehát ezek (ôk ketten) istensége révén közelítenek Hozzá, a másik, az evangelisták (a szinoptikusok) pedig az emberség felôl. A szentatyák, az ókor szentatyái szerint kezdetben, az elsô századokban Krisztust úgy imádták az Ô (elsô) követôi, mint tanítót, mint az Atya küldöttét, Aki az Atya tanítását, akaratát közvetíti az embereknek. Késôbb a császárság korában, mikor már vallásszabadságot nyert a kereszténység, akkor -- a császárt tisztelték valamikor a rómaiak istenként -- és most a keresztények Krisztust a császár fölé helyezett királyként Pantokratornak, tehát mindenekfölötti uralkodónak képzelték, és egy olyan Krisztus-kép rajzolódott ki, amely Krisztust a mindenség királyának, urának képzelte, gondolta és rajzolta. Mozaikokon látszódik ez meg fôként. A középkor embere Krisztusban a Szenvedôt látta, a szenvedô Krisztust és az alakuló szerzetesrendek ezt a szenvedô Krisztust keresték, mert valahogy úgy gondolták, hogy ez áll legközelebb hozzájuk. És a szenvedô Krisztus tiszteletére alakultak szerzetesrendek, és az emberek ekkor állították föl a keresztutakat. Ekkor indultak el a Szentföldre a zarándoklatok, és ekkor próbálták valahogyan Krisztus szenvedését az emberi szenvedéssel összekapcsolni, és az emberi szenvedést Isten akarataként, vagy az Istenhez vezetô útként föltüntetni. Na most ezt a szenvedô Emberfia képet enyhítette késôbb a Jézus Szíve tisztelet. Mert a Jézus Szíve tisztelet lényege az, hogy tiszteli Jézus emberi szívét; nem irántunk való isteni szeretetét, hanem Jézusnak, az embernek irántunk való szeretetét, fôként az ember-Krisztusnak a bűnösök, az elveszettek, a gyengék, a szenvedôk iránti szeretetét. Tehát -- olyan -- emberi melegséget próbáltak belevinni a Krisztus-képbe. A modernebb idôben -- talán vannak, akik hallottak róla, hogy -- pl. Teilhard de Chardin próbált új Krisztus-képet rajzolni, a kozmikus Krisztust, hogy (azaz) minden Ôáltala lett, minden Ôbenne van, a világ fejlôdik, tehát egy -- ilyen - - a világ fejlôdését, a mindenség fejlôdését irányító és kezében tartó Krisztus-képet próbált rajzolni. De hát aztán én kiírtam egy párat a mostani modernek közül: a velünk szolidáris Krisztus, Aki szociális gondjainkat, szabadságvágyunkat, emberi méltóságunkat szívén viseli. Van olyan is -- ez külföldön divatos --, hogy Jézus Istenünk és testvérünk. De hát gondolom, hogy fölösleges errôl beszélnem, hiszen tessék elôvenni az imakönyvet, az imakönyvben van litánia Jézus szent Nevérôl, és ott föl van sorolva, hogy hányféle Jézus van: Jézus a mi Istenünk, Jézus ami Menedékünk, Jézus erôs Isten, Jézus irgalmas Isten, ... és száz- és ezerféle módja van, ahogy Jézushoz közelíthetünk. Mert Jézus Krisztus személye, emberi személye, embersége az isteni személlyel való azonossága miatt az emberi értelem számára kimeríthetetlen. Egy a fontos: hogy bármilyen részletet emelek is ki, az mindig összhangban legyen az egésszel, és összhangban legyen az Egyház tanításával. Tehát mindezek a tulajdonságok valóban elmondhatók Jézusról, de Jézus mégis sokkal több, mint amit mi mondani tudunk Róla. Ezek a próbálkozások helyeselhetôk, gazdagítják a Krisztus-képet. És mindenkinek joga van választani egy Krisztus képet -- hogy ô milyennek akarja látni, vagy ôhozzá melyik Krisztus áll legközelebb. Kedves Hívek! Néha szoktam mondani úgy a magam gondolatait, vagy mondjuk úgy, viszonyomat. Én lektoráltam egy könyvet (magyar fordítást) , ezt a ,,Minden-napok imádság''-át. Rahner írta. És ô ebben olyan nagyon jól rámutatott, hogy Jézus mindig az Atyától kapta az utasításokat, és sokszor olyanokat, amelyeket Ô emberi értelmével nem tudott teljesen átlátni. És van egy -- ilyen -- litániája: ,,Az Olajfákhegyén szenvedô Krisztusról vagy Krisztushoz'' szóló litániája, amelyben van egy kitétel , hogy: ,,Olajfákhegyi Krisztus, Te, Aki értetlenül is elfogadtad Atyád akaratát...'' Ezt ô alapozza arra, hogy: ,,...ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd...'' ,,..Atyám, múljék el tôlem ez a pohár...''. Szóval erre alapozza. És valahogy énnékem -- hát persze, az ember öregszik, különbözô bajok, fájdalmak gyötrik -- és énhozzám -- mondjuk -- ez a Krisztus kép áll most úgy a legközelebb: hogy értetlenül is elfogadni Isten akaratát. Ne akarjam Istent mindenben megérteni, mert nem fogom. Krisztus sem értette meg mindig mindenben akkor, amikor benne volt. Hát én is tanuljam meg elfogadni a magam nehézségeit, még akkor is, ha nem látom be azt közvetlenül, hogy ez Istennek az akarata, hogy ez Istentôl függ. De értetlenül is fogadjam el és vállaljam akár még csak a halált is, bármennyire (is) ellentmond az emberi természet igényének, vagy ellentmond az emberi értelem -- hát -- elgondolásának. Az Egyház tanítóhivatalához kell alkalmazkodnunk Szent Pálnak a lelkületével, aki hirdette, hogy ,,Uramnak, Jézus Krisztusnak ismeretéhez mérten mindent én egyszerűen csak hátránynak tartok...''. Nála Krisztus ismerete nem cél volt, hanem eszköz. A cél Krisztus elnyerése és a hozzá való tartozás; azért akarta Jézust jól megismerni, hogy jobban tartozzék Hozzá. És a mi hitünknek a lényege Krisztus személyének elfogadása. És ezért mondjuk azt, hogy én nem hiszek Jézus Krisztusnak, hanem én hiszek Jézus Krisztusban, az egész Krisztusban, noha értelmemmel csak részletet tudok belôle felfogni... Hát, kedves jó Hívek, így alakítsunk mi magunknak Krisztus-képet. Akkor talán közelebb férkôzünk Hozzá és jobban megértjük Ôt. Amen. ======================================================================== 6. Jézus jobb megismerése. Hogyan lássam én Krisztust 1992. február 9. Kedves Hívek, a megkezdett sorozatot folytatnám... Eddig arról volt szó, hogy mit tanít az Egyház Jézus istenségérôl és emberségérôl. És elmondottam múlt vasárnap azt is, hogy hogyan nézte, vagy hogyan látta az Egyház (az) idôk folyamán Krisztust, milyen szempontból nézte, -- és fôként -- milyen szempontból fordult feléje. Ma azt szeretném elmondani, hogy én -- ez egyéni vélemény, de az Anyaszentegyház tanításával teljesen megegyezik -- , hogy én hogyan nézek Krisztusra, és én hogyan lássam Krisztust. Az elsô dolog az, hogy Jézus történeti alak. Ez nem azt jelenti csupán, hogy Ô valóban élt, hanem jelenti azt is, hogy a történelem keretében, a történelem törvényei szerint élt közöttünk, tehát emberként élt. Kortársai pl. pontosan leírták, hogy mikor és hol született, hogy Názáretben nevelkedett, Tibériusz idejében kezdte meg nyilvános működését Galileában és Judeában. Hogy Poncius Pilátus helytartósága idején feszítették keresztre. Ezek alapján nyugodtan ki lehetne tölteni Jézus számára egy személyi igazolványt és munkakönyvet is. Amit Róla írtak, -- a kor szokásairól, politikai, földrajzi, néprajzi dolgokról -- azokat az archeológia utólag mind pontosan igazolta és bizonyította. Ô nem mitológiai alak volt, hanem egyedi, történelmi személy. Jézusnak valódi emberi teste volt... -- kedves Hívek, e körül nagy viták zajlottak az Egyház elsô századaiban --; hogy valódi emberi teste volt, született, anyja lett, bepólyálta, Simeon a karjaiba vette. Leírták, hogy Jézus elfáradt, éhes volt, sírt, elaludt, megkínozták, kivégezték, eltemették. Tehát ehhez szükséges volt, hogy Neki teljes értékű emberi teste lett légyen. Jézusnak volt emberi lelke. Erre már jobban vigyázzunk, mert vannak többen, akik úgy gondolják, hogy Jézusnak volt teste, de a lelkét pótolta a második isteni személy. Hát nem! Nem a második isteni személy volt az ember Jézusnak a lelke, mert különben Jézus csak állati testet vett volna fel Szűz Máriától, egy lélektelen testet, ami nem igaz. Sôt Jézus maga mondja, hogy ,,megrendült az én lelkem'' , az Olajfák hegyén pedig: ,,Szomorú az én lelkem''. A Kálvárián: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet''. Volt emberi akarati és érzelmi világa. Volt Ô engedelmes, volt alázatos, volt szelíd, de volt haragos is. Emberi természete egylényegű a miénkkel. -- Tehát Jézus isteni természete egylényegű az Atyával, emberi természete egylényegű a miénkkel. -- Ô úgy élt, mint mi, de emberi lelkét átjárta az Isten, és Ô mentes volt az eredendô bűntôl. Isteni hatalmát olykor az Atya utasítása szerint mutatta meg. Ô az Atya utasítása szerint járt a vízen, vagy változott el a Tábor hegyén színében, vagy végezte a csodáit. És mostan érkeznék én el -- kedves Hívek -- az én mondanivalómnak a lényegéhez. Mi valójában egy kissé torz képet adtunk Krisztusról. Mi mindig az Ô istenségét hangoztattuk. A litániák is Jézus istenségét emelik ki, imáink is. Magam is úgy éreztem, hogy embervoltát ha hangsúlyozom, akkor egy kicsit mintha degradálnám, tehát egy kissé leszállítanám arról a méltóságról, amely Ôt megilleti. És ez nagyon nem jó. Mert Isten a világot nem a második isteni személyért teremtette, hanem a megtestesülésért. A teremtés célja Krisztus megtestesülése, embersége volt. Akkor érkezett el az idôk teljessége, mikor az örök Ige emberré lett. Tehát Isten Jézus emberségében akart megmutatkozni a mi számunkra. Tehát Isten számára az nagyon fontos volt, lényeges volt Krisztusnak az embersége. Benne akarta megmutatni, hogy milyen Ô mihozzánk, és hogy mit vár Ô mitôlünk. Benne eljegyezte magát az emberiség minden problémájával, mert Jézus ezeket magára vette. És Jézusban nyert áldást az egész emberiség minden törekvése, amely igazságra és jóságra irányul. Jézus nem ünnepi látogató volt ebben a világban. Jézus nem színészként érkezett -- már úgy értem a színészt, hogy a színész amikor színpadra lép, akkor elmond egy bizonyos szerepet, amelynek már elôre tudja a végét. Jézus nem tudta a végét --. Ô végigélte az életét és nem lejátszotta az életét. Néki ez a világ volt az otthona. Így mondja a teológia, hogy Jézusnak az egész élete üdvtörténeti esemény. Mindez, amit magára vett, az részesült a megváltásban. Erre is ügyeljünk, mert mi a megváltást leszorítjuk általában csak az emberi léleknek a megváltására, az emberek megváltására. Nem igaz! Jézus az egész Világot váltotta meg -- fôként Szent Pál ír errôl. Az emberi sors vállalásában benne volt a mindennapi munka, az egymásért való felelôsség. És amikor Krisztus családban élt a názáreti környezetben, akkor azt szentelte meg, ami az emberiség nagyobbik részének idejét és érdeklôdését kitölti. Tehát a mi életünket, a mi mindennapjainkat, a mindennapi elfoglaltságainkat szentelte meg Jézus. Amit Isten méltónak tartott magához, az mind tiszteletreméltó, annak rendeltetése van. És ezért valljuk, -- kedves jó Hívek, erre most nagyon tessék figyelni, amit most mondok -- valljuk, hogy akik az igazságot keresik, és lelkiismeretük szerint indulva egész odaadással vállalják emberi hivatásukat, azok benne élnek a megváltás rendjében. Hogy valaki az Egyház keretébe tartozik, az egy többlet, mert élhet a szentségekkel, a kegyelemeszközökkel. De a negyedik kánonban, annak a prefációjában azt mondjuk, hogy ,,amikor az ember elvesztette barátságodat, segítségére siettél, hogy minden Téged keresô Rád találjon''. És amikor a II. Vatikáni Zsinat elismerte Krisztus Egyházának pl. a protestáns egyházakat is, akik az apostoli hitvallást vallják, ezen az alapon tette. Hiszen minden szeretetünk -- Krisztus szava szerint -- , amelyet felebarátainkkal gyakorlunk, az magára Krisztusra vonatkozik és Ôreá irányul. És ami Krisztusra irányul, az nem maradhat Istennél visszhangtalan. Jézus embersége és élete tükrözi Istennek a világhoz való viszonyát. Jézusban -- kedves Hívek -- két határpont van. Az egyik, amikor Ô megérkezett ebbe a világba. Azt mondja a Szentírás, hogy ,,kiüresítette önmagát''. Másodszor, Krisztus a földön az embersége szerint úton volt a teljesség felé: vállalja az Atya megismertetését, megdicsôítését és az emberekkel való szolidaritást, átadja magát az Atyának, és emberségét egyre jobban bevonja ebbe az önátadásba. Engedelmessége által egyre tökéletesebbé válik. Végül a halálban a teljes önátadásban éri el a teljességet. Tehát megérkezett hozzánk egy ember-Krisztus, aki kiüresítette önmagát, élt egy emberi életet itt a Földön, és elhagyta ezt a mi világunkat, mégpedig a teljességben, Isten elôtti teljességben. És ezért Jézusnak az emberi élete a mi számunkra rendkívül jelentôs. Sôt talán azért lett Ô emberré, hogy hozzánk közelebb kerüljön. Mert Isten így jobban tudott szólni hozzánk, emberi nyelven tudott szólni hozzánk, nem mennyei, túlvilági szózatként. Isten emberi formák között nyilvánítja ki önmagát, és akkor -- sajnos -- egyúttal el is rejtôzik. Erre mondjuk úgy példát tudok mondani, hogy Jézus elrejtôzik az Oltáriszentségben a kenyér és a bor színe alá. Elrejtôzik. Csak a hitünkbôl vagy a hitünkkel tudjuk megragadni, hogy ez az Ô Teste és az Ô Vére, és Ô jelen van testestűl, lelkestűl, személyével együtt. Csak a hit szemével ismerjük fel Krisztusban a Fiút, de ez adja a mi reményünket is. Mi is magunkban hordozzuk a megváltottság állapotát, az istengyermekséget, de ezt mi nem tudjuk magunkban megtapasztalni, hanem csak a kegyelmi élet rejtettségében bírjuk ezt. Tehát ezért senki ne várja önmagától, hogy valamilyen érzés, valamilyen lelkesedés vagy túlfűtöttség vagy nem tudom túláradó szeretet ömlik el benne Isten iránt. Nem! Mert Isten mindig rejtve marad elôttünk mindaddig, amíg meg nem jelenünk elôtte és színrôl színre nem látjuk Ôt. Ahogy Krisztus embersége rejtette az istenséget, ugyanúgy a mi Istenrôl való tudásunk is rejtett tudás. Olyan, hogy ebben nem látjuk, nem tudjuk megragadni, megfogni Istent. (Zárójelben:) Szennay Andrásnak van egy könyve: a rejtôzô Istenségrôl. És itt tűnik ki -- kedves Hívek -- az ember igazi nagysága, mert én ,,nem'' a jócselekedeteimmel, ,,nem'' az imáimmal, ,,nem'' a szentségekhez való járulással, hanem én egész életemmel válaszolok a hozzám közeledô Isten jóságára. Krisztus is ezt tette. Persze, hogy a szentségek, a szentmise, az imádság: ezek segítenek minket, ezek kegyelem kiesdeklô erôk vagy kegyelmet szerzô erôk. De az Istennek én a választ az életemmel adom. Azzal is, ha fölszállok a villamosra, vagy elmegyek a Közértbe, vagy végzem mindennapi munkámat, vagy fekszem a betegágyban: én ezzel adok választ Istennek. Krisztus is ezt tette. Ezért mondja Szent Pál, hogy Krisztusban látható alakban jelent meg közöttünk a láthatatlan Isten, hogy megmutassa, hogy hogyan kell minékünk élni és hogyan kell az Ô szeretetét fogadnunk. Ezzel a hétköznapi válasszal épül Isten országa és én ezzel a válasszal épülök bele ebbe az országba. Akkor is, ha ebbôl én semmit nem érzek. De nékünk is haladnunk kell a tökéletesebb megismerés és fölismerés felé. Tehát, amikor én hallgatom a prédikációt, hallgatom Krisztus és az Egyház tanítását, akkor a megismerés és a felismerés felé haladok, hogy ezzel a felismeréssel lássam meg vagy találjam meg a tapasztalatilag elôttem rejtôzô Istent, Aki Krisztusban akarta megmutatni önmagát. Így juthatunk el a teljességhez a mindennapi munkánk révén, legyen az akár emberek gyógyítása, legyen akár szennyesnek a mosása vagy takarítás. Nem szabad állandóan lehorgasztott fejjel járnunk. Mi nem panaszkodásra születtünk erre a világra. Mióta Krisztus megváltott minket, nékünk emelt fôvel kell járnunk, és emelt fôvel kell várnunk. Tudatában kell lennünk annak, amit Babits Mihály fogalmazott meg szépen ,,Zsoltár férfi hangra'' című versében (szabad idézet): ,,Tudod, hogy érted történnek mindenek -- Mit búsulsz hát? ...érted van minden... ..., a te bűnös lelkedért! ....Az Istent sem értheti meg, aki téged meg nem ért. A te kedvedért alkotott mindent... Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak'' Tehát ne tapasztalatodra, érzéseidre építs, több vagy annál. És ezt a többletet a hitben kell meglátnom és valahogyan megértenem, hogy át is tudjam ezt élni, és annak megfelelôen tudjam önmagamat megismerni. Azt mondja, hogy ,,Az Istent sem értheti meg az, aki téged nem ért meg''. De kérdem: én megértem magamat? A bennem végbemenô kedélyhullámzásokat, én megértem? Aligha. Csak úgy tudom magamat megérteni, hogyha próbálom megérteni Jézust: Jézusban megértem az embert és Jézus emberségében felismerem saját magamat, a saját magam problémáit, és így fogom fölismerni az Atyát és így juthatok az Isten megismerésére is. Amen. ======================================================================== 7. Jézus emberi tudása és öntudata 1992. február 16. Kedves jó Hívek! Akkor folytatjuk megkezdett elmélkedésünket, amelynek a címe: Jézus emberi tudása és öntudata. Szeretném elôre (is) figyelmeztetni a Híveket, hogy én nem fogok tudni adni megfelelô (átfogó) ismeretet vagy eligazítást. De amit elmondok, amelyeket elfogadhatunk tényként, mint az Egyháznak a tanítását -- nem, mint összefüggô egészet, de részleteket, -- azokból elég sokat tudunk meríteni a magunk számára. És a magunk életének egyes fázisaiban tudunk abból erôt és bátorítást meríteni. Ezért tessék ezt figyelni. És mindig vissza-visszatérek az alapokra, hogy azok mindig bizonyosabbak legyenek elôttünk. Tehát Jézus Krisztussal, az emberrel a krisztológia foglalkozik. A teológiának van egy -- ilyen -- fejezete, a krisztológia; Krisztussal, tehát a megtestesült második isteni személlyel való ismerkedés, vagy az errôl szóló tanítás; tehát Krisztusról, az emberrôl. Ennek alapját megvetette -- errôl már szóltam, ezzel is kezdtem -- a niceai, az efezusi és a calcedoni zsinat. Ezek már annak idején szóba kerültek. A lényeg belôlük, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos emberi természettel rendelkezô egyetlen személy, mégpedig a Szentháromság második személye. A két természet össze nem vegyíthetô és el nem választható. Krisztus természete egylényegű az Atyával, mert Ô az Atyának Fia: a második isteni személy. De ugyanakkor emberi természete egylényegű a miénkkel. Ezek a klasszikus krisztológiának az alaptételei. De mi nem tudunk ezekkel tulajdonképpen mit kezdeni, mégpedig két okból: Elôször azért, mert ezek misztériumok, ismert dolgok, ismeretet adnak, megmondják, hogy Krisztusban két természet volt: az isteni természet és az emberi természet. De megértésük -- az elôttünk örök titok marad, mert misztérium: ezek már Isten körébe tartozó dolgok. A második nehézség az, hogy Jézusnak, mint embernek ismeretvilágáról, tehát ismeretérôl az Egyháznak nincsen semmiféle -- ilyen -- hittétel jellegű megállapítása. Tehát az Egyház ezt a kérdést nyitva hagyja. Óriási irodalma van. Kezdettôl fogva vitatkoztak ezen a teológusok. Hát én úgy a legvégsô, tehát a jelenlegi helyzetet próbálom majd ismertetni, lehetôleg egyszerűen. De ugyanakkor az a nagy baj, (hogy)ha én Jézusnak errôl az emberi ismeretérôl akarok beszélni, akkor énnekem (elôször) a fogalmakat kellene tisztáznom. Hányféle tudás van? Az iskolában találkozik az ember ezzel a kérdéssel, amikor tanít. Én egy kissé komikusnak is tűnô, de egy megtörtént esettel tudnám ezt megvilágítani. Én több, mint 6 évig laktam a Központi Szemináriumban, miután Debrecenbôl eltávolítottak. És a szomszédomban lakott Radó Polikárp professzor, aki egyik legnagyobb teológusunk volt. És minden esténket együtt töltöttük. És ô mesélte énnekem, hogy tulajdonképpen hogy is áll ez a dolog. Elmondotta, hogy ôneki halvány fogalma sincs a geometriáról. Úgy nem volt neki fogalma róla, hogy az komikus. Hogy pl. egyszer kérdezte, hogy mit tanítasz. Mondtam neki, hogy valószínűségszámítást. Azt mondja, hát abba mi tartozik. Mondom, hogy pl. egy 32 lapos kártyából mi a valószínűsége annak, hogy én két húzásra kihúzom a piros királyt. Most erre Radó Polikárp válaszolt. Azt mondja, hogy: ,,Micsoda ostobaság, hát van másfajta kártya, mint lapos?'' Tehát meg sem értette, hogy mirôl van szó, csak azt, hogy a kártya lapos e vagy nem. Na de hát itt másról van szó. Ôk mint bencés diákok vagy mint bencés jelöltek, Pannonhalmán tanultak, de a gyôri gimnáziumban kellett vizsgázniok. Radó Polikárpnak szédületes memóriája volt, és ô szórul- szóra megtanulta a trigonometria tankönyvet. Az érettségin ebbôl húzta ki a tételt. És a tanár -- segíteni akarván -- már elôre a táblára fölrajzolt egy háromszöget, annak a csúcsait meg is jelölte, de nem úgy, ahogy a könyvben volt jelölve, nem olyan sorrendben. Na most Radó Polikárp elkezdett felelni. De hát látszott rögtön, hogy minden zavaros. Hát ô beszélt nem tudom milyen szögrôl, felsorolta a szög szárán levô két betűt, meg a szög csúcsát, de az nem egyezett azzal, ami a táblán volt. Ideges lett a hangulat -- mondja ô -- és az elnök megkérdezte tôle: ,,Tudja, hogy mit mond?'' A válasz ez volt: ,,De az(t) csak persze hogy tudom, én azt mondom, ami a tankönyv 37-ik oldalán van''. -- ,,Mondja, de érti, hogy mi van ott?'' --,,Azt, ja azt nem, de ami ott van, azt én megtanultam''. Szóval valamit ismerhetek, valamit megtanulhatok, valamit tudhatok, valamit érthetek. Van valami, ami énbennem -- olyan -- életszerűvé válik. És esetleg hogy (ez) az én személyemre vonatkozik, akkor lehet ez öntudat is. Tehát az emberi ismeretnek a különbözô formái annyira változatosak, hogy mostan, amíg ezek a fogalmak nincsenek tisztázva -- de nem is lehet tisztázni ôket? --, hát addig nehéz beszélni Jézus emberi ismeretérôl, és emberi öntudatáról. Mert nincs meg hozzá a megfelelô fölszerelésünk, hogy ezekrôl világosan szóljunk. A klasszikus teológia ott van bajban, hogy az emberi tudás és emberi öntudat az szellemi tevékenység, de ez csak az emberi testhez kapcsolódva működhet. Pl. ha az ember alszik, akkor fiziológiailag nincsen olyan állapotban, hogy tudatánál legyen. Valakit fejbevágnak és elájul, akkor -- kérem -- nem tud gondolkodni. Ha valakinek agydaganata van, és az már nagyon nyomja az agyat, vagy esetleg valaki sérült aggyal születik, az nem tud gondolkodni. Tehát ép embernél a lélek, az emberi szellem csak úgy tudja az emberi szellemi tevékenységet, az ismeretet, a szabad akaratot, az érzelmeket, csak úgy tudja gyakorolni vagy megélni, hogy azok az ép testhez kapcsolódva működnek. Na mostan ebbôl következik, hogy viszont ezek a bizonyos testi szervek, fiziológiai tényezôk, ezek az ember élete során kialakulnak, fejlôdnek. Világos, hogy más egy embrió, amely nem tudom, pl. 16 sejtbôl áll, más az embrió, hogyha már emberi alakot öltött az anyaméhben, más amikor e világra jött, más amikor növekszik, más amikor fölserdül, más amikor tapasztalatokkal rendelkezik. Tehát az emberi test fejlôdik. Tehát az, amibe a lélek bele van ágyazva, amit a lélek fölhasznál, az fejlôdô valami, alakuló valami. És ettôl az alakulástól függ, hogy a léleknek milyen a fölismerô vagy megismerô képessége. Tehát a fejlôdés foka szerint alakul az emberi tapasztalat (ismerete és) tudása. Másrészt a Szentírás szerint Jézusnál ez (meg)tapasztalható. Pl. Szent Lukács azt mondja, hogy Jézus hazament 12 éves korában a szüleivel, és növekedett bölcsességben. Tehát Jézus bölcsessége, szellemi ismerete, az növekedett. A Zsidó Levél pedig (azt mondja), hogy Jézus megtapasztalta, hogy mi a szenvedés, és a szenvedésbôl tanult engedelmességet. Tehát Jézus, amikor szenvedett pl. a keresztúton vagy a keresztfán, akkor tanult. Tehát az ismerete gyarapodott. Tehát fejlôdött. Ugyanakkor most a mérleg másik serpenyôjébe megint két szentírási idézetet mondok: János evangélista szerint Jézus tudta, hogy az Atya mindent az Ô kezébe adott. Tehát tudta, hogy az Atya az Ô kezébe adott mindent, tehát Ô uralkodik mindenen. Vagy a kolosszei levél szerint (Jézus tudta), hogy benne rejlik a tudomány és a bölcsesség minden kincse. Na tessék ezeket most összeadni és igazságot tenni köztük, hogy melyik az igazi. Kb. a megoldás az volna -- én szerintem -- , hogy Jézus a feje az egész teremtésnek, az üdvözülteknek és az angyaloknak is. De akkor többet kell tudnia, mint amit tudnak az üdvözültek, akik Isten színelátására jutottak, és többet kell tudnia, mint az angyaloknak, ha feje ezeknek. Na jó, de nincsen megmondva, hogy mikor. Akkor kell többet tudnia -- mondom én --, amikor Krisztus elérkezett a teljességhez, de nem amikor kisgyermek korától fogva növekedett, fejlôdött, alakult, hanem mikor ez az alakulás befejezôdött, a kereszthalálkor és a feltámadáskor. És akkor jött el Krisztus teljessége, akkor lett -- mondjuk úgy -- emberi tudásában is mindezeknek a feje és uralkodója. (Azokat) a legújabb nézeteket akarom csak elmondani most röviden, amelyek a következô -- ilyen -- elgondolást -- hát -- helyezik az ember elé: hogy Jézus ember akart lenni. Nem valamilyen szuperember, s nem valamilyen Übermensch, hanem ember, olyan, amilyen mi vagyunk, akik ép, egészséges emberek vagyunk. Joggal föltételezhetjük, hogy Benne ugyanazok a lélektani törvények működtek, amelyek minden ép emberben érvényesülnek, mert ez az emberi természethez tartozik. A méhen belüli magzatban nincsenek meg azok a fiziológiai föltételek, amelyek lehetôvé tennék, hogy a magzatnak öntudata és küldetéstudata legyen. Tehát Krisztusnak, az embernek mindig megvolt az öntudata és a hivatástudata? Nem! Akkor volt meg, amikor a hozzá tartozó fiziológiai képességei Ôt erre alkalmassá tették. És a fiziológiai képességei pedig szabályszerű fejlôdési folyamaton keresztül teljesedtek ki. Jézusnak megvolt az Istenfiúsága létének elsô pillanatától kezdve, tehát (már) Szűz Mária méhében. Akit ô fogant, az Isten Fia volt. Na jó, de ezt... -- hogy Ô Isten Fia --, ennek a szubjektív megtapasztalása Krisztus részérôl, hát ennek hiányoztak az emberi föltételei. Ô az volt, de Ô errôl mit sem tudott, nem is tudhatott, hiszen az emberi lélek anyagba ágyazott tényezô. Jézus isteni személye itt azért nem juthat elôtérbe, -- tehát vigyázzunk, Jézus isteni személye, tehát a személy, mert Jézus személy szerint Isten volt, a Második Isteni Személy -- ez azért nem juthat elôtérbe, mert az ismeret, az öntudat, az a természettôl függ, és nem a személytôl. Az, hogy a természettôl függ, ez azt jelenti, hogy az embernek megvan az a természete, hogy pl. tanulni tud. Elérkezik ahhoz a korhoz, amikor azt mondjuk, hogy iskolaéretté válik a gyerek. Elérkezik ahhoz a korhoz, amikor alkalmas arra, hogy -- bizonyos, hát -- elvontabb fogalmakkal megismerkedjék és azokat megtanulja. Mert ilyen az ember természete. És nem a személy szerint! Nem azért lehet valakinek trigonometriát tanulni, mert ôt így Lacinak vagy Jánosnak vagy Péternek hívják , hanem azért, mert ô ember, és az ô emberi szellemi képességei alkalmasak arra, hogy ezt a tantárgyat megértse és megtanulja. Tehát az ismeret nem a személytôl függ, hanem a természettôl. Tehát Jézusnak volt emberi természete. És az Ô emberi ismerete az Ô emberi természetétôl függött és nem az Ô isteni személyétôl. Jézus öntudata arra irányult elsôsorban, hogy Ô az Atya Fia, és Ô mindent az Atyától kap. Tudniillik a második isteni személy az Atyának képmása. Tehát az Atya önmagát adta a Fiúban és ez az önmaga ismerete személyesült meg a Fiúban. Tehát a Fiú mindent az Atyától kapott. És ez jelenti az Ô istenfiúságát, vagy istengyermekségét. Az emberi tapasztalaton túl Ôneki minden ismerete az Atyától származik. De hogy az Atya hogyan adagolta néki ezeket az ismereteket, az már az (egyéni személyi) fejlôdésbe illeszkedett bele. Itten egy pillanatra annyiban szeretnék megállni, hogy aki a Szentírást olvassa, sose álljon meg egy-egy történetnél vagy egy parabolánál vagy egy eseménynél, hanem lehetôleg arra törekedjék, hogy az egészet lássa. Az egészet lássa: pl. lássa meg az Urunk színeváltozásánál, lássa meg azt, hogy Jézus elváltozott színében a Tábor hegyén, de amikor lejöttek, akkor kezdett Jézus arról beszélni, hogy az Emberfiának szenvednie kell. Én merem azt állítani, hogy a Táborhegyen az Atyával ,,beszélgettek'', az Atya Jézusnak tudomására hozta, hogy Teneked szenvedéssel kell megváltanod az embereket. S ettôl kezdve Jézus folyamatosan mindig emlegette az Ô szenvedését, azelôtt nem. Tehát vannak bizonyos pontok, ahol én nyugodtan megállhatok, és nyugodtan mondhatom: na itt van ni, hogy az Atya mit mondott Neki. És Jézus fölment a hegyre imádkozni, és egész éjjel fönt a hegyen imádkozott. No mit mondhatott neki az Atya? Hogy Te vagy az én kedves Fiacskám, én küldtelek Téged és légy jó, és csináld meg, amit én... Nem! Közölte Vele mindazt, ami a megváltáshoz szükséges, hogy mi az Ô tennivalója, mi az Ô mondanivalója. Az Atya határozta meg, hogy a naimi ifjút Te föl fogod támasztani, Jairus leányát föl fogod támasztani, ezeket meg fogod gyógyítani. Ezeket az Atya mondta meg Néki! Mert különben azt mondanánk, hogy Krisztus személyválogató: hogy na téged meggyógyítalak, téged pedig hagylak. Hát ez nem megy. Ô azt tette, amit az Atyától kapott, amire az Atya Ôt utasította. És az Atya Ôt nem azért küldte, hogy (csak) csodákat műveljen, hanem (hogy) azokkal a csodákkal -- hát -- erôsítse meg küldetésének természetfölötti voltát. Nem egyszerre kapott meg mindent, hanem adagonként. A kapott ismereteknek van történelmi sorrendje: mikor mit. Pl. az Olajfák hegyén tudta meg Jézus, hogy kereszthalállal kell meghalnia. És azért mondta: ha lehetséges, múljék el ez a pohár. Mert félt tôle! És Jézus mert így a történelem folyamán, tehát az egymásutániságban kapta, ezért Jézus a mi történelmünkben élt. Tehát hogy Jézus történelmi alak, nemcsak azt jelenti, hogy igenis Ô itt a földön élt, Augusztus császár idejében, született, stb... Nem! Hanem (azt is, hogy) Ôbenne a mi emberi életünk történelemszerűen zajlott le és alakult ki. És így válhatott Jézus történetivé, és az Ô ismeretvilága és öntudata is történelmi jellegűen alakult ki. Több teológus tanítja, hogy Jézus egész élete folyamán részese volt ennek a fejlôdésnek. Tehát nem mondhatom, hogy 32 éves korában ez megállt. Nem! Mindvégig tartott. És így a teljességet Jézus csak a halálakor és a föltámadásában kapta meg. Most, kedves jó Hívek, hogy mindebbôl mi következik a mi számunkra -- mert ez így egy -- ilyen -- elméleti eszmefuttatás volna, ha ennek nem lenne következménye az én vallási életemre -- , és hogy milyen következményeket jelent ez nekem, milyen segítséget nyújt nekem, milyen problémákat old meg énbennem, arról majd a következô alkalommal fogunk beszélni. Amen. ======================================================================== 8. Jézus akarati és érzelmi életérôl 1992. február 23. A mai napon szeretném befejezni a mondanivalóimnak egy részét, és csak majd azután térek át saját magunkra, úgy hogy a mai elmélkedésnek a címe a következô: Jézus akarati és érzelmi élete. Ebben nem is annyira Jézusnak az akarati és érzelmi életével foglalkozom, hanem inkább az akarat(nak) és az érzelemnek az elemzésével, (azaz) hogy az micsoda, mert mi eléggé -- hogy úgy mondjam -- úgy nehezen igazodunk el ezekben a kérdésekben. És ezért inkább ezt a fejtegetést tessék -- úgy -- jobban megfigyelni. Tehát az emberséghez tartozik az akarat szabadsága. Az akarat szabadsága abban áll, hogy az ember bizonyos esetekben, bizonyos külsô és belsô kényszer ellenére képes magát elhatározni és a szerint cselekedni. Mégpedig a következôkben: -- elôször, hogy cselekedjek-e vagy ne, -- másodszor ,kérem szépen, hogy ezt vagy azt tegyem, -- és a harmadik, hogy a jót vagy a rosszat válasszam. Tehát a szabad akarat három dologban nyilvánul (meg), -- hogy cselekszem-e vagy nem -- tehát itt a közömbösségrôl van szó - -, -- hogy melyiket választom a lehetôségek közül, -- és a harmadik, hogy a jót vagy a rosszat választom-e... persze amikor azt mondom, hogy a rosszat választom, akkor az azt jelenti, hogy az az én számomra kedvezô... Az ember szükségkép keresi a maga javát. Hogy nékem mi a jó, azt sokszor az ösztönöm fogja eldönteni, ösztönösen érzem. Pl. mondjuk egy fuldoklónak az a jó, hogy ô megmeneküljön, ezért ösztönösen belekapaszkodik akármibe, még a szalmaszálba is, mert az ösztöne diktálja. Tehát ilyenkor a szabad akarat tulajdonképpen nem is játszik szerepet. Itt nincs választás. De ha énnékem egyszerre több jó áll rendelkezésemre, akkor én a több közül a nékem megfelelôbbet választhatom. És itt már én döntöm el állásfoglalásomnak a módját. És ez azt jelenti, hogy az én akaratom ebben a döntésben szabad. Jézus ilyen emberi szabadakarattal rendelkezett. Pl. elôfordult, amikor azt mondta, hogy ,,nem megyek föl Jeruzsálembe veletek az ünnepekre'', de három nap múlva meggondolta magát, miért miért nem, és mégis fölment. Nem akarta elfogadni pl. Jézus az epével és ecettel kevert italt, nem akarta megízlelni a kereszten. Avagy pedig hát különösképpen különbséget tesz a saját akarata és az Atya akarata között. Azt mondja, hogy ,,nem azért szállottam alá a mennybôl, hogy a magam akaratát teljesítsem, hanem az Atyáét, aki küldött engem''. Tehát van választása, hogy a saját akaratát vagy az Atya akaratát teljesíti. Az Olajfák hegyén: ,,Ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd.'' Tehát Jézusnak volt emberi szabad akarata, amely -- hát -- esetleg nem egészen stimmelt -- az emberi szabad akarat -- az Atya elgondolásával. Említettem már Rahnernak azt a bizonyos litániáját, amelyikben az van benne, hogy ,,Olajfákhegyi Jézus, Te, aki értetlenül is elfogadtad Atyád akaratát''. De Jézusnak az akarata soha nem lehetett ellentétben az isteni akarattal. Erre Schütz Antal azt mondta nékünk, hogy Isten adott az Ô teremtményeinek különbözô képességeket, és ezeket az Isten tiszteletben tartja. Az Isten nem veheti el az én szabad akaratomat. (Mert) ha egyszer megadta, akkor megadta, és Isten hűséges önmagához. De ugyanakkor tétel az, hogy Isten mindenható, minden úgy történik, ahogy az Isten akarja. Na de most az Isten úgy akarja a maga akaratát véghezvinni, hogy az én szabad akaratom mégis megmarad. Hogy ez hogyan lehetséges, erre én válaszolni nem tudok. De mindenesetre, (ha) Isten az Ô teremtményeit mozgatja, akkor a természetüknek megfelelô módon mozgatja. Az ember természetéhez tartozik a szabad akarat, tehát az ember szabad akaratának tiszteletben tartásával mozgatja teremtményeit, Jézust is, emberségét is. Az emberi akaratnak legfôbb értéke a szabadság és a szeretet. De ezek ellentétben vannak egymással. Mert a szabadság az kötetlenséget jelent, a szeretet pedig kötöttséget. A szabadságunk elsôdleges célja a személyiségnek a kibontakoztatása, tehát engem ne gátoljon senki abban, hogy én a magam személyiségét kibontakoztassam. Igen ám, de vannak bizonyos erkölcsi kötöttségek, vannak bizonyos értékek. Ilyen az igaz, a jó, a szép, a szent, amelyek hogy úgy mondjam engem erkölcsileg kötnek. És azt az erôt, amely ezeket hozzám köti -- ezekhez az értékekhez köt engem --, ezt az erôt nevezzük mi szeretetnek. Persze a szeretet azután ezen túl is terjedhet, és sokszor nem az igazi értékekre vonatkozik... -- pl. mondjuk, az anyagiaknak a szeretete. A szeretet azáltal lép ki a személyiség körébôl, hogy az embernek a szeretete rendetlenné válik és önzéssé lesz. Tehát a magam szeretete, a magam dolgainak az értékelése az fontosabb, mint az erkölcsileg helyes értékeknek (az) elfogadása. Jézus egyre jobban átadja magát az Atyának élete folyamán, és így tökéletesedik az Ô akarata és szabadsága. És Jézus az Ô teljes akarati szabadságát és a teljes odaadását a halálban éri el. Ez a Fiú hódolata az Atya elôtt, hogy Ô meghajlik, végeredményben emberi akarata belesimul az Atya akaratába. És így eztán ez a kapcsolat minket arra bíztat, hogy ez a mi számunkra is nyitva áll. Hogy énnékem is megvan a lehetôségem, hogy én az utolsó óráimban, a halálom elôtt a magam akaratával elfogadom az Atyának reám vonatkozó hazahívó akaratát. És ez az én legteljesebb hódolatom a Teremtô elôtt. Most jönne tulajdonképpen a lényege annak, amit mondani szeretnék, mégpedig az érzelemrôl. Az érzelem nem elsôdleges szellemi képességünk, mert az elsôdleges az értelem és a szabad akarat. Ezek -- hogy úgy mondjam -- objektív dolgok, mint ahogyan az igaz az igaz, a jó az jó... -- tehát tôlem független. De ha én valamit megismertem vagy valamit választottam, akkor az visszahat énrám. Erre a választásra, ismeretre én reagálok, és ez a reagálás kelti énbennem az érzelmet. De ezt az érzelmet már én csinálom, tehát személyi-, nem objektív jellegű, hanem személyi jellegű. Kiben ilyen érzelmet vált ki, kiben amolyan érzelmet vált ki (ugyanaz a dolog). És -- most tessék jól figyelni -- az ember létét és életét csak igazságra alapozhatja, tôle független igazságokra. E(zek)re az igazságokra adott válaszom, élményem a legemberibb szellemi igényeimnek a kielégítése. Tehát az én legelemibb emberi igényem, szellemi igényem micsoda? Az igazságokra adott válaszom, vagyis az érzelmek. Tehát engem mik elégítenek ki? Nem az igazság, nem a jóság, hanem az érzelem az, ami engem kielégít. És itten van egy bizonyos veszedelem: hogy sokszor az ember az érzelmet teszi meg elsôdlegesnek az igazság- és a jósággal szemben. És ebben az ember nagyot tévedhet. Nem az a jó, ami jólesik; nem az a jó, ami tetszik; nem az az igaz, amit én pillanatnyilag annak érzek, vagy az nékem kedvezô. És az érzelem nem csupán az értelemre vagy az akaratra hat, hanem az egész emberre, a szívre, a vágyaimra. Érzelmi mozzanatok képesek az értelem és az akarat törvényszerűségeit háttérbe szorítani. Gondoljunk pl. (a) szerelmes fiatalember esztelen vagy értelmetlen cselekedeteire -- a szerelmes embernek nem lehet megmagyarázni valamit, hiábavaló minden érvelés, ôt viszi az érzelmi indulata. Talán erre vonatkozik, hogy az egész embert igénybeveszi az érzelem. Erre vonatkozik az Isten parancsa, hogy szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes elmédbôl és minden erôdbôl. Tehát egész lényemmel, mindenestôl, egész emberségemmel szeressem. Tehát iparkodjam odáig eljutni, hogy én érzelmileg is kapcsolódjam Istenhez. És az ember mindennapi életét általában nem az értelem irányítja, nem a szabad akarat irányítja, hanem az érzelmei. Schütz Antal mondotta nekünk annak idején, hogy ,,tisztelendô Urak, normál körülmények között elôfordul, hogy egy ember akár egy hétig nem él akaratának szabadságával, hanem mechanizmussá vált az élete, megszokottá válik. És ezekhez ô érzelmileg kötôdik vagy kötelességszerűen kapcsolódik hozzá.'' Tehát ezek az érzelmek, ezek adják meg az embernek a személyiségét, hogy van-e bennem segítôkészség, van-e bennem öröm, van-e bennem együttérzés, mások iránti megbecsülés, elvállalom-e a fájdalmat, a szenvedést. Ez adja az én emberségemet, az emberi mivoltomat. Itt az ember nem gondolkodik, az akarat nem töpreng a helyes állásfoglaláson, hanem a bennem keltett visszhangot összegzi az ember, és ez mint élmény él benne és igazítja el ôt. De az érzelem soha nem lehet alap, az csak egy hajtóerô, mint az autónál van kormány, van fék, és van hajtóerô: a motor. De az nagy baj, ha a motor elszabadul kormány és fék nélkül. A kormány az értelmem, a fék a szabad akaratom, a motor az (pedig) az érzelmeim. Ezek hajtanak, de viszont ezek -- hogy mondjam -- nagy veszedelmet is jelenthetnek. Jézusban voltak vágyak, törekvések, érzelmek, hangulatok, kedélybeli hullámzások, mert ezek együtt járnak a mi emberségünkkel. A teljesen egyforma, érzelem nélküli ember elviselhetetlen. Volt Jézusban negatív érzés is, volt amikor Ô bosszankodott, haragos volt, szenvedett , elhagyottnak érezte magát, sôt eljutott egészen az elkeseredésig, amikor mondotta: Istenem, miért hagytál el engem? Vagy azt mondotta, hogy keserű az én lelkem mindhalálig. Ô úton volt. És amíg az ember úton van, addig hozzáférhetnek ezek az érzések, de ezek nem torzulhatnak az emberben -- ezek az érzések -- szenvedéllyé, vagy esetleg netalán tán fôbűnné: harag, irigység, torkosság... -- ezekre gondolok. A tudás nem veszi el az embertôl az érzéseket -- pl. mi imádkozzuk: én hiszem a föltámadást, de félek a haláltól. Én hiszem az örök életet, de most jelenleg ragaszkodom a mostanihoz, ha lehet, (am)az minél késôbb jöjjön majd csak el. Jézus velünk együtt is ezt vállalta, többet már nem adhatott, tehát Ô vállalta a mi negatív érzéseinket is, a teljes emberségünket, a gyengeségeinkkel együtt. Most már csak az a kérdés, hogy az elmondottak mit jelentenek az én számomra, ha ezeket komolyan végiggondolom, és -- úgy -- az egészet nézem. És ez lesz a következô elmélkedésünk tárgya, hogy Jézusnak ez az embersége, az emberi fölépítése, az Ô tudása, az Ô akarata, az Ô érzelmei együttesen nekünk mit mondanak. És miben segítenek engem. És ezzel szeretnék én is a kedves Híveknek, de ugyanakkor önmagamnak is egy kis bíztatást és segítséget nyújtani. Amen. ======================================================================== 9. Miért lett Jézus emberré? 1992. március 1. Kedves Hívek! Elérkeztem a sorozat végére, amelyben Jézus emberségérôl elmélkedtünk. És az utolsó elmélkedésnek ez a címe: -- nem én találtam ki, már szinte több, mint egy évezreddel ezelôtt a teológusok, a szentatyák föltették a kérdést latinul -- Cur Deus homo? Miért lett Isten emberré? Tehát: a megtestesülés miért történt? És ez rendkívül nagy terhet jelent énnékem. Mondottam, hogy most akarom összefoglalni mindazt, amit Jézus emberségérôl elmondtam, és amit meg akartam mutatni, hogy ez hogyan épül bele az üdvrendbe és mit jelent az énnékem, az én vallási életemben. Nehéz kérdés -- kedves jó Hívek -- mert nincsen hozzá kimondott egyházi utasítás, nincs egyértelmű határozott tanítás, a teológusok vitatkoznak rajta, tárgyalnak róla, beszélnek róla. Persze van az egésznek értelme, mert hiszen mondottam már, hogy Krisztusnak az élete, az egész földön eltöltött munkája az misztérium. És annyiféleképpen nézhetem, ahányféleképpen akarom és igénylem. Furcsa, de a kérdésnek, amire nekem most válaszolnom kell, annak annyira nehéz a megoldása, olyan nehéz rá felelni, hogy pl. az Elôd-féle dogmatika ezzel kapcsolatban a következô megjegyzést teszi, szórul-szóra idézem: ,,Az igehirdetésben ne nagyon hangoztassuk ezeket, tehát ne beszéljünk róla, mert kielégítô választ adni nem tudunk.'' Én mégis megpróbálom. Azért vettem elô -- kedves jó Hívek -- én ezt a kérdést, mert amikor Rómában jártam az aranymisém évében, akkor a Szentatya nagypénteken tartotta a Colosseum körül a keresztutat. Ilyenkor milliónyi ember gyűlik össze azon a hatalmas téren, és a keresztút végén a Szentatya rövid homíliát mond. És akkor azzal kezdte a homíliáját -- a Zsidó levélbôl idézett, hogy ,,...embertestet adtál nékem Uram, hogy teljesíthessem szent akaratodat''. A többire nem emlékszem, mert ez az egy dolog, hogy ezt úgy kiemelte a keresztút után, hogy ...,,embertestet adtál nékem, hogy teljesíthessem szent akaratodat''... -- tehát az Isten akaratának teljesítéséhez embertestre van szükségünk, mégpedig olyan embertestre, amely szenvedékeny, amely kínlódik, gyötrôdni tud, amely fájdalmat tud elviselni, meg meg tud halni. Ilyen embertestre van szükségünk, hogy Isten akaratát teljesíthessük. És ez egy kicsit fejbevágó dolog. És Jézus ezért öltött embertestet, ezért lett emberré. Ez a kijelentés nap-nap után megfordult fejemben és nem hagy békén. Ezért is kezdtem bele az év elején ebbe a sorozatba. Tudtam elôre, hogy a végén adós maradok a teljes válasszal. De inkább vállalom a kudarcot, de csak elmondom, mert úgy érzem, hogy el kell mondanom. A kérdés lényege tehát, miért lett Isten emberré. Mi úgy tanítottuk és a katekizmusban is így volt: azért lett emberré, hogy az embereket a bűntôl megváltsa és üdvözítse. Ez igaz, de nem ez a teljes igazság. De ez a válasz azt jelentené, hogy Ádám bűne miatt jött a megtestesülés. Mondtam, hogy ez a megtestesülés az üdvrendnek a leglényegesebb eseménye, de most felteszem a kérdést: hát lehet az, hogy Isten legnagyobb tettének indítéka, oka egy embernek az engedetlensége, a bűne legyen? Tehát a mindenható Isten azt mondja, ,,na most mit csináljak én veletek, na Ádám elkövettél egy bűnt, na most már tudom, hogy mit fogok csinálni''. Hát ez nem megy. Lehetetlen dolog. Ez méltatlan volna Istenhez. Feltehetem a kérdést így is: ,,ha Ádám nem fordult volna szembe teremtôjével, Jézus akkor is emberré lett volna?'' Ha Isten mindent Jézusért tett, tehát minden Ôérte és Ôáltala lett, akkor a teremtés is. Hiszen a teremtés az kisebb jelentôségű, mint a megtestesülés. Mert a teremtésnél Isten mondta, hogy legyen világosság, és legyen szárazföld, és legyenek növények, legyenek állatok. Tehát -- ilyen -- külsô dolgokat teremtett, de a megtestesülésnél Ô Maga lett emberré. Tehát Isten Önmagából adott valamit nekünk. Hát (ez) lényegesen nagyobb. Tehát akkor a teremtésnél nagyobb a megtestesülés... Akkor nem Ádám bűne lehet az indítóok csupán. Beletartozott Ádámnak a bűne, de nem ez indította el a megtestesülést. Isten teremtett világot és a világba teremtett magához hasonló embert, aki az Úristent képes bizonyos fokig -- emberi szinten --, természetes szinten képes megérteni, képes Istent meghallgatni, Istent megismerni, Ôt befogadni, az Ô szeretetét keresni. Ilyen szempontból Ádám bűne csak epizódnak minôsül az üdvrendben. A mai teológusok nagyobb része vallja, hogy Jézus akkor is eljött volna, hogy megváltsa a világot, ha Ádám nem vétkezett volna. Most mit jelent az, hogy azért eljött volna, hogy megváltsa a világot... nem a bűntôl váltsa meg a világot, hanem hogy a világot, a megteremtett világot valahogyan teljessé tegye. Mint pl. mondjuk a régebbi idôben volt a rabszolgaság. És volt mondjuk... (ha) egy rabszolgát megváltottak, tehát valami többletet kapott. Tehát Jézus az Atya képmása, és ez a képmás akarja megmutatni nékünk, hogy kik vagyunk mi, mit akar tôlünk az Isten, és mi a mi végsô célunk. Tetszik emlékezni tán arra, hogy egyszer mondottam, hogy az egész teremtett világból mi az, ami az Úristen elôtt a legnagyobb érték. És azt mondottam, hogy a bűntôl megrontott emberi természet, emberi test. Mert Jézus ezt vitte magával a mennybe a feltámadása után, és ezt az egyszer fölvett emberi testet többé le nem teszi. Ég és föld elmúlhatnak, de ez az emberi test, ez örökké megmarad, mert a Szentháromságba beleépült Krisztus személye révén a megtestesülés által. Tessék arra gondolni, amit Jézus harminc évi rejtett életérôl mondottam: jött, hogy minden emberi tevékenységet megszenteljen. Tehát Ô azért jött, hogy megszentelje a világot, és megszentelje az emberi tevékenységet, és értelmet adjon az emberi élet sokszor kilátástalannak tűnô kínlódásának és vergôdésének. És (hogy) az ember ne legyen egyedül, mert Krisztus minden ember mellett ott áll, mert amit én végigkínlódom, -- legyen az magányosság, legyen az elhagyatottság, legyen az kudarc, legyen az fájdalom, vagy legyen bármi -- nem vagyok egyedül. Mert Krisztus ezt énvelem végigcsinálta, és Krisztus ezt a magányosságot, ezt a kínlódást megszentelte. Azért, hogy én is tudjam, hogy mit csináljak, és ezzel megszenteljem én is a magam életét, hogy az Isten elôtt elfogadhatóvá váljak. Akkor milyen ez a Jézus, akit ugye mint embert próbáltam bemutatni? A megtestesülés nem olyan embert hozott létre, aki emberségén felül Isten is -- erre vigyázzunk -- hanem akinek emberségébe öltözött az Isten személye, hogy a legtökéletesebben megmutathassa számunkra azt, amit Isten önmagából meg akart mutatni: az irántunk való szeretetét, párbeszédre való készségét, és ugyanakkor meg akarta mutatni, hogy mire képes az ember, ha felel Isten szeretetére. Tehát tanítani akart minket, nemcsak megteremtett. De, az én nehézkességem miatt -- nem beszélve Ádám bűne, hogy értelmem elhomályosult és akaratom rosszra hajló lett -- de az Úristen meg akarta mutatni, hogy mire vagyok én képes, miért teremtett engem, és mit akar éntôlem. Bemutatta, hogy milyen legyen a viszony Isten és ember között, nem olyan, mint amilyen jelenleg köztünk van. Nékünk bemutatta azt is, hogy milyen az ember. Mert ha fölteszem a kérdést, hogy milyen az ember, és magamból indulok ki -- hát nem igaz - - én nem vagyok az emberiség mintaképe és modellje. Én lehet, (hogy) egy torzult ember vagyok, akit a körülmények, a származás, az adottságaim eltorzítottak. Nem indulhatok ki emberséget keresni önmagamból. Krisztus emberségébôl kell megismernem a magam emberségét. Tehát nekem Krisztusra kell néznem, hozzá kell magam hasonlítanom, hogy rájöjjek arra, hogy mi az, ami énbennem hiányzik vagy az, ami énbennem eltorzult vagy amit nekem másként kell fölfogni és csinálni. Ô az én számomra (a) modell, Ô a teljes ember. A második isteni személy emberi személyiségként jelent meg, mert -- tetszik tudni -- a fogalmakkal, mondtam már, az Istenre vonatkozó fogalmakkal mi nem tudunk teljesen világosan beszélni. Személy a tulajdonságok, és tevékenységek végsô alanya, tehát ami tulajdonság és tevékenység, ami bennem van, amit én csinálok, azt csinálta a személy. De Jézus személye a második isteni személy. A személyiség -- majd mindjárt világosabb lesz -- a személyiség pedig mindazoknak az emberi adottságoknak az összege, amelyek fokozatosan bontakoznak ki a teljesség felé. A személyiség a cselekvés felelôse. Tehát nem a cselekvés alanya, hanem a cselekvés felelôse a személyiség. A második isteni személy nem felelôs semmiért, mert Istenben három személy van, de a három személynek egy akarata van, egy ismerete van, minden dologban egy a Szentháromság. Tehát ott nem beszélhetünk a második isteni személy felelôsségérôl. Viszont Jézusnak a felelôsségérôl beszélhetünk! Mert Ô mint ember, nem úgy személy, mint ahogy a Szentháromságban személy, tehát felelôsség nélkül, hanem Ô felelôsséggel élte végig ezt az életet, és csinált végig mindent, és engedelmességet tanult mindhalálig. Tehát fejlôdô, kialakuló valaki volt, tehát nem egy komplett kész Valaki. Tehát -- mit mondjak -- Ô nem emberi személy, tehát Ô isteni személy. De emberi személyisége volt, tehát felelôs volt emberi cselekedeteiért, a szabadakarati cselekvéseiért. Tehát Jézusban ez a személyiség, tetszik tudni, ez tökéletesen megvan, hiszen így tudott Isten általa emberi módon megnyilatkozni. Tehát Isten meg akarta mutatni önmagát az embereknek. És ezt csak így tudta megmutatni, hogy egy felelôs emberi személlyel vagy személyiségen keresztül mutassa meg magát. Nemcsak szóval, hanem példával is. De hát nem folytatom, mert ez már túl nehéz. Jézusban a mi számunkra a leglényegesebb, hogy benne bontakozott ki az Atya és a Fiúság viszonya. Tehát azt mondottam, hogy Isten és a világ és az ember közti viszonyt akarta megmutatni a megtestesülés. És ez a viszony pedig -- kérem szépen -- az Atya és a Fiság viszonya. Jézus az Atyának Fia. Tehát mint második isteni személy, Aki az Atyától született az idôk kezdete elôtt. De ugyancsak az Istennek a Fia a megtestesüléskor az ember-Krisztus, Isten természetes Fia. És azért mint ember lett Isten Fia, hogy én is Isten fia lehessek, mégpedig Krisztus által. Tehát hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Sajnálatos, hogy ez az istengyermekség a mi számunkra nagyjából csak egy üres frázis, ezt nem tartjuk semminek. Aki nem hiszi, gondoljon arra, hogy hányszor szokta elmondta a miatyánkot. És azt mondja, hogy ,,Miatyánk, ki vagy a mennyekben'', de eszébe sem jut, hogy Isten az én Atyám, én vagyok az Istennek a fia. Tehát (Isten és) Én köztem atya és fiú közti viszony van. És nekem ezt kell valahogy valóra váltani az én életemmel. Nem gondolok rá! Üressé lett, frázissá, értelmetlenné vált! Pedig ez a keresztény életnek a sarkpontja. Jézus fölújongott a Szentlélektôl, és azt mondotta, hogy ,,áldalak Téged Atyám, mert kinyilatkoztattad a kisdedek elôtt, hogy Atya vagy, Atyám vagy''. És ez (azt jelenti), hogy Isten ,,nem'' az én teremtôm, Isten ,,nem'' az én végtelen bírám, gondviselôm, hanem Isten az én Atyám. És ezt Isten csak Jézus-Krisztus embersége révén tudta nékünk bemutatni, hogy tudjuk ezt úgy-úgy megérteni. Most tudok én ezzel valamit kezdeni? Nehéz, mert ebben a dologban, ebben az istengyermekségi viszonyban engem Isten -- úgy -- magamra hagy engem. Most -- kedves jó Hívek -- egy kemény dolgot írtam itt le magamnak. Azt, -- hogy az Atya magára hagyta Ádámot, amikor Ádámnak döntenie kellett az Isten barátságáról. Csak utána kérdezte Isten, hogy hol vagy Ádám. -- Az Atya magára hagyta Jézust, amikor a kereszten haldokolt és engedelmességgel kellett elfogadnia a halált. Az Atya magára hagyta. Jézus megmondta: ,,Istenem, (Istenem,) miért hagytál el engem?'' -- És Isten engem is magamra hagy, amikor végsô hódolatommal dönteni kell önmagamról. És ez a döntés az én dolgom. Mert nekem szabad akaratom van. A döntéshez Krisztus életével és halálával megadta a maximális segítséget, hogy amit Isten adhat embervoltomhoz -- a szabad akaratot - - hogy azzal én rendelkezzem. Én döntöm el szabad akaratommal, minden befolyás nélkül, még Isten befolyásától mentesen is azt, hogy meghódolok-e Isten elôtt vagy nem. Tudomásul veszem, hogy mit tett Isten értem, tudomásul veszem, hogy mi a viszony köztünk; -- na most -- tessék válaszolni: meghódolok-e Isten elôtt vagy nem. Vagy megyek a magam útján, és hagyjon engem békén. Ez itt a lényeg, ez a kérdés. Kedves Hívek! Ezzel én be is fejezem. Kezdem sejteni Istennek az útját, amely nem olyan világos és érthetô az értelem számára. Csak a hit szemével, csak elmélkedéssel, végiggondolással tudok eljutni odáig, hogy megsejtsem, hogy tulajdonképpen mit is akar az Úristen tôlem. Hogy mi az az út, amire Jézus azt mondta, hogy ,,Én vagyok az Út az Igazság és az Élet''. De hát én a magam útját akarom járni?! És most itt van a nagyböjt. A nagyböjtben van arra idônk, hogy elgondolkodjunk a hallottakon, és megértsük azt, amit Isten velünk tenni akar. És ne csak megértsük, hanem valóra is váltsuk. Amen. ======================================================================== 10. Az én keresztény életformám 1992. március 8. Kedves Hívek! Január elejétôl kezdve én beszéltem Jézus emberségérôl -- miért lett a második isteni személy emberré, mit akart ezáltal minékünk adni -- , elmondottam, hogy élt egy teljes emberi életet, hogyan szentelt meg cselekedeteivel minden emberi tevékenységet. És mindezt azért tette, hogy megmutassa nekünk, hogy mit kíván tôlünk Isten, az Atya, milyennek képzelte el az embert, hogyan szenteljük meg mindennapi tevékenységünket, és hogyan kapcsolódjunk bele a bűnbánatba, a megváltásba -- Krisztus szenvedése, halála és föltámadása által. No mostan minékünk erre kellene válaszolnunk! És amikor azon töprengtem, hogy a nagyböjtre is valami ilyen összefüggô témát keressek, hát akkor én erre az adandó válaszra gondoltam, de ez nagyon fonákra sikerült. Fonákra... azért, mert hát kicsit meghökkentô, kicsit megalázó a számunkra. Ez nem veszekedés- vagy szemrehányás-jellegű akar lenni, amit én majd mondok, hanem -- sajnos -- ez a realitás. És az egészben támaszt adott énnékem a Szentatyának (a) körlevele, amelyet lefordítottam ugyan, de még nem jelent meg: a missziókról, amelyben a hagyományos kereszténységrôl beszél, amely az igazi kereszténységnek egy idô vagy történelem folyamán bekövetkezett ilyen torzulása lett... Mert változtak az idôk, változtak a körülmények, változtak a követelmények, de változtunk mi magunk is, de viszont a mi vallási életünket a régi formák szerint próbáljuk továbbvinni. És ebbôl adódnak a bizonyos feszültségek. Igen ám, de az ember olyan különleges teremtmény, amely nem él a lehetôségekkel, amelyeket Isten ad, hanem menten azt keresi, hogy hogyan lehet ezekkel a lehetôségekkel visszaélni... fôként azokkal a lehetôségekkel, amelyeket Krisztus az Ô emberi életével, szenvedésével és a halálával a mi számunkra biztosított. Hogyan lehet kibújni a nehezebb kötelezettségek alól. Szeretném elmondani egy döbbenetes élményemet, bár lehet, hogy ezt mások is hallották vagy tudják, csak legfeljebb -- mondjuk -- nem tűnt föl. Bernard Shaw, ez a cinikus, de hihetetlenül zseniális megfigyelô, kritikus, Szent Johanna című darabjában a negyedik képben közöl egy -- ilyen -- párbeszédet. És ebbôl a párbeszédbôl szeretnék egy kis darabot kiemelni, mert ennek a párbeszédnek a vége: hát az a lényege annak, amit mondani akarok. Tehát egy angol fôúr és a káplán arról beszélnek, hogy Johannát el kell fogniok és el kell ítélniök. Most idézem a párbeszédet: A káplán: elôbb el kell fognunk azt a leányt... A fôúr: vagy meg kell vásárolnunk, én királyi váltságdíjat ajánlottam föl érte. A káplán megdöbben: királyi váltságdíjat egy ilyen kócosért? A fôúr: bôven kell számítani a jutalékok miatt. Elôbb Károly emberei adják el majd a burgundiaknak, azután a burgundiak adják tovább, míg végül megvesszük mi. Legalább 3-4 közvetítôn megy keresztül, és mindegyik számít a maga kis részesedésére. A káplán: ez mind a zsidók miatt van. Ahol a pénz cserél gazdát, ott mindig benne van a zsidók keze. Most jön a lényeg: A fôúr: Miért? A zsidók mindig megadják a pénz ellenértékét. Megfizettetik az árát, de szállítják az árut. Az én tapasztalatom szerint, ha valaki a semmiért akart kapni valamit, az kivétel nélkül mindig keresztény volt. Tetszik látni, itt van: aki a semmiért akar kapni valamit, az mindig keresztény volt... mintha azt mondaná, hogy a kereszténység a potyázók vallása. És, sajnos, van benne valami. Van benne, kedves jó Hívek! Az a baj, hogy mi tartjuk a markunkat, de nem adunk semmit. Vagy ha adunk, akkor legfeljebb abból adunk, amink van. De nem magunkat! És ez -- kérem szépen -- az, ami a kereszténységnél mint hiány jelentkezik. Erre tudok mondani egy jó történetet. Még pedig... annak idején Debrecenben én jártam a Nyilas telepre, már mint hittanár, csak úgy mellesleg. Mert az egy vasutas kolónia volt. És apám is vasutas volt, a bátyám is. S engem úgy tartottak számon ott ezek az egyszerű vagongyári emberek, hogy én is vasutas gyerek vagyok. Hát ezt arra használtam föl, hogy megpróbáltunk templomot építeni, hogy ne az iskola-kápolnában kellessen szoronganunk. Meg is kezdtük a gyűjtést: adományokból, azután -- ilyen -- koldulásból, részben vagongyári lopásból -- már a vezetôk tudtával és engedélyével -- össze is hoztunk egy templomot. Hogy a pénzt elôteremtsük nagyböjt idején, elhatároztuk, hogy tartunk egy -- ilyen -- elôadást a vagongyári emberekkel és a családtagokkal. Régen -- akik tán úgy figyelemmel kisérték, emlékezhetnek rá, hogy -- volt egy - - ilyen -- keresztút sorozat, Hugel nevű művész festette. Ilyen pasztell színekkel. Kevés figura volt rajta, de nagyon színesek voltak, és szép, művészi beállításban. Úgy, hogy ezeket remekül lehetett úgy élô alakokkal, kosztümökkel beállítani. Na, hát úgy gondoltuk, hogy ezt megcsináljuk -- ezt a bizonyos Passiót -- a vagongyár nagytermében, amelynek színpada is volt. Hát sikerült! Óriási tömeg gyűlt össze. És úgy indult a dolog, hogy mikor beállítottak egy-egy ilyen élôképet, szétment a függöny, és akkor valamelyik énekkar -- (a) Szent László énekkar vagy a vagongyár dalárdája -- elôadtak valamilyen vallásos éneket: ,,Áldunk Téged Krisztus, és imádunk Téged'' -- latinul -- És addig látszódott az a bizonyos jelenet. Most a függöny összecsukódott, és kijött -- amíg berendezték a következôt (élôképet) -- kijött egy-egy szereplô, úgy kosztümösen, és elmondott egy -- ilyen -- monológszerű dolgot, hogy kitöltse az idôt. Igen, de a XI-ik stáció elôtt kijött egy leány -- egy istenáldotta tehetségnek tartom én vagy tartottam én -- úgy, olyan tétován jött ki, megállt és aztán körülnézett és olyan szégyenlôsen kezdte, hogy: ,,én vagyok az a bűnös asszony, aki Simon farizeus házában Jézus lábainál széttörtem az én -- ilyen -- olajos és illatos kenetekkel telt edényemet, megkentem Jézus lábát, hajammal töröltem, mert éreztem, hogy bűnös ember vagyok. És Jézus akkor azt mondta énnékem, hogy menj békével, megbocsájtatnak a te bűneid''. Tovább folytatta és mondta, hogy: ,,és én elmentem és eltöltött engem nagy öröm és békesség. És én Jézus követôihez csatlakoztam. És az asszonyok, akik szolgáltak Jézusnak, azok befogadtak engem -- bűnös létemre -- maguk közé. Velük voltam a Kálvárián is. Amikor Jézust halálra ítélték, láttam, ahogy keresztre szegezték, fölállították a keresztet. És láttam, hogy hogyan vonaglik Krisztus a kereszten'' -- és most jön a lényeg --,,és akkor döbbentem rá, hogy micsoda iszonyatos árat kellett fizetnie Jézusnak azért, hogy énnékem Simonnál azt mondhassa: megbocsájtatnak a te bűneid. Ezért a bűnbocsánatért Krisztus a kereszten fizetett énértem.'' A jelenet után szétment a függöny, és hát ott volt Krisztus a kereszten. És ekkor nem dalárda énekelt, hanem az egész nép együtt énekelte, hogy a keresztfához megyek... A végén az ének kudarcba fulladt, mert az emberek elkezdtek sírni. Szóval -- kedves Hívek -- úgy sokszor eszembe jutott, hogy szentgyónásnál, amikor én nagykeservesen elmondom azt, hogy hanyagul imádkoztam... és szeretetlen voltam... és mondom azt, amit már nem tudom hányszor elmondtam... és elmondom, hogy ,,teljes szívembôl bánom minden bűnömet'', és akkor kapom a feloldozást, jutott-e (már) énnékem eszembe az, hogy micsoda árat fizetett Krisztus azért, hogy a pap elmondhassa -- sokszor unalmasan, sokszor gépiesen -- hogy én téged feloldozlak a te bűneidtôl az Atya, Fiú és Szentlélek nevében? Sablonná vált az, ami megtörtént Mária Magdolnával. De (ô) rádöbbent, hogy nem sablon ez, de erre a kereszt alatt döbbent rá. Igen ám, de énnékem, aki ismerem Jézus életének történetét, aki hallottam, hogy Krisztus mint ember mit tett értem, nem kell-e énnekem arra gondolnom, hogy az a feloldozás pl. a gyóntatószékben, hogy az mibe került Jézusnak? Vagy pedig azzal jövök ki a gyóntatószékbôl: na most ezt elintéztem két vagy három hétre vagy esetleg 1-2 hónapra. Nem gondolok arra, hogy esetleg ez valamilyen kötelezettséggel jár, vagy hát mi énnekem a feleletem, a válaszom erre a feloldozásra? Az, hogy visszajövök legközelebb pontosan ugyanazzal, és ezt én csinálom ha kell, 20, 30 vagy 40 éven keresztül.. és elmondom 40 éven keresztül, hogy erôsen fogadom, hogy többé nem vétkezem... és van képem visszajönni ugyanazzal? Próbáltam én ezt tudatosítani magamban? Aligha! És itt van -- tetszik látni -- Bernard Shawnak az igaza: hogy én elmondok egynéhány bűnt, elmondom, hogy teljes szívembôl bánom minden bűnömet és tartom a markomat feloldozásért, potyán. Én nem csinálok semmit, csak ezt elmondtam. Amit nem tudom hányszor elmondtam, ezt elmondom, de kérem a kegyelmet, kérem a feloldozást, ingyen. És hányszor jövök én áldozni, ingyen. És hányszor jövök én el szentmisére, ingyen. Sôt, sokszor még az is elôfordul, hogy úgy érzem, hogy én teszek szívességet Istennek, mert eljöttem, Mert Ô kérte, hát én eljövök, na legyen meg Neki! Tetszik érezni az ellentmondást,... a feszültséget,... ami itten fennáll? És ez nagy baj! És ezért vagyunk mi egy állapotban, ezért mi tulajdonképpen -- hogy úgy mondjam -- egy (bizonyosfajta) kereszténység, vagy nem tudom micsoda állapotában vagyunk, olyan konzerv-kereszténység, tartós kereszténység... Mert (ezt) egy életen keresztül csinálom! De ebben élet vagy fejlôdés vagy törekvés vagy cél vagy áldozat vagy öröm vagy úgy-úgy (más) effajta dolog, az nincs! Legfeljebb, ha az embert valamilyen nagy tragédia éri, betegség; vagy megérinti a halálnak a lehelete -- akár ôt, akár a hozzátartozóját -- akkor egy kicsit kizökken ebbôl a bizonyos állapotból, és egy kicsit így jobban kapaszkodik Istenbe. De különben marad! És ez a nem jó! És itt jön az, hogy én tartom a markomat, kérem Isten kegyelmét. Isten a szentségekben megadja kegyelmét, mert a szentségben Ô ígérte, hogy kegyelmet ad. Na de én ezt a kegyelmet fölhasználom valamire? Aligha! Szent Pál volt, aki azzal dicsekedett, hogy ,,Isten kegyelme bennem nem volt hiábavaló''. Mi lenne, ha valaki úgy jönne gyónni, hogy a legutóbbi bűnbánat szentségében adott kegyelem énbennem hiábavaló volt, mert maradtam, aki voltam. Ugye mindjárt másként hangzana! Minket sokszor eltölt az a tudat, hogy Istennek vannak parancsolatai, és Isten engem azért teremtett, hogy az Ô parancsait megtartsam. Bűnt ne kövessek el. De próbáljam én ezt másképp fogalmazni! Olyan formában, hogy (pl.) meghalok és megjelenek az Úr Jézus Krisztus ítélôszéke elôtt. És Krisztus azt mondja: ,,na megérkeztél, mit hoztál, számolj be magadról, mit kérsz?'' ,,Uram, kérem az örök üdvösséget!'' ,,Igen, mit tettél érte?'' ,,Uram, én iparkodtam egy életen át vigyázni arra, hogy Beléd ne rúgjak!'' Tehát a törvényeidet meg ne szegjem. Mit tetszik gondolni -- csak úgy emberi ésszel -- ez elegendô az örök üdvösségre? Hogy én nem rúgtam bele az Istenbe? Hogy én nem fordultam szembe vele? Engem az Úristen nem azért teremtett, hogy bűnt ne kövessek el, hanem azért teremtett, hogy én válaszoljak a Teremtô szeretetére, amellyel Megváltót küldött bűnbeesés után, és válaszoljak Krisztus szeretetére, aki egy emberi életet vállalt itt a földön, hogy megmutassa énnékem hogy mit kíván tôlem az Úristen. Erre válaszoljak! Viszont énnekem sokkal kényelmesebb, hogyha ezt én úgy mellôzöm, ezt úgy félreteszem... Hát -- kedves Hívek -- ezért gondoltam én, hogy a Szentatya körlevele alapján -- és az elmondottak alapján -- egy kissé megpróbáljuk végiggondolni a nagyböjtben -- mint ahogy a legutóbbi beszédemben mondottam is -- próbáljuk végiggondolni, hogy mi is lenne az a válasz, amelyet az Úristen tôlünk vár az Ô szeretetéért viszonzásul. Befejezésül csak egy kis történetet. Eljött hozzám az elmúlt héten egy magasan kvalifikált ismerôsöm számon kérni a múltheti beszédemet, amelyre azt mondotta, hogy pesszimista volt. Mert mondtam azt, hogy erre nem tudok válaszolni, és mondtam azt (is), hogy Elôd azt írta a Dogmatikában, hogy az igehirdetésben ezt a kérdést mellôzzük: már hogyan fér össze Krisztusban az istenség és az emberség. Na errôl elbeszélgettünk. És én elmagyarázgattam neki, hogy ez nem pesszimizmus, ez misztérium. És akkor kitűnt, hogy bizony elég nagy a mi hitbéli ismereteinknek a hiánya. Hát egy kicsit errôl a hiányról is szeretnék beszélni a nagyböjt folyamán. Talán egy kicsit jobban észrevesszük, hogy mi az, amit Isten vár tôlünk, jobban észrevesszük, hogy mire vagyunk képesek, mi minden érték van bennünk, és hátha el tudunk jutni odáig, hogy az Isten kegyelme bennünk se legyen hiábavaló. Amen. ======================================================================== 11. A keresztény életforma 1992. március 15. Kedves Hívek! Folytatjuk nagyböjti sorozatunkat, amely hát eléggé keserves. A mai napon a keresztény életformáról -- nem a keresztény életrôl, hanem a keresztény életformáról -- akarok szólni. A múlt vasárnap említettem Bernard Shaw éles kritikáját: hogy aki semmiért akar kapni valamit, az kivétel nélkül mind keresztény volt. Most szeretném még kiegészíteni még néhány neves kívülálló, tehát nem keresztény -- ilyen -- nagyobb egyéniségnek a megjegyzésével, akik véleményt mondottak a keresztényekrôl. Nem a kereszténységrôl, (hanem) a keresztényekrôl. Gandhi azt mondta, hogy a keresztények, azok csak vasárnap keresztények. Rabindranath Tagore pedig azt mondotta, hogy olyanok vagyunk, mint a kavics a hegyi pataknak a vizében: külsôleg simára csiszolódott, talán évszázadok óta van a vízben, nedves, de ha az ember föltöri, belülrôl teljesen száraz. Említhetném még a pápát, aki hagyományos keresztényeknek nevezett minket. Járunk misére, gyónni, áldozni, szoktunk imádkozni, és ezzel kimerült a mi keresztény mivoltunk. De ez nem keresztény életforma! Ez egy bizonyos állapot, olyan konzerv-kereszténység. Én annak idején magam láttam endrôdi káplán koromban 33-tól 36-ig, hogy a férfiak pl. frissen vasalt, hófehér ingben jelentek meg, fekete ruhában, amelyben esküdtek -- ha ki nem hízták ugyan még -- vikszolt csizmában (vasárnap). És most jön az érdekes: hogy ebben a fekete ruhában soha nem káromkodtak, és soha trágárul nem beszéltek, de a hétköznapi munkaruhájukban bôségesen kipótolták a mulasztottakat. Ez a keresztény életformának egy bizonyos -- ilyen -- sajátossága. Változatos a mi életformánk is. Tudom, hogy nem való ide, amit most elmesélek, de elmondom, mert így valahogyan jobban megjegyzik az emberek és esetleg el is gondolkodnak rajta. Debrecenben voltam egyszer így társaságban, olyan ,,intelligens'' emberek társaságában. És akkor Barta János, a debreceni egyetem irodalom professzora megkérdezte tôlem,... illetôleg én kérdeztem tôle, hogy hogy vagy János. És azt mondotta rá, hogy én élek. Erre megszólalt Hégel Flóris belgyógyász. Azt mondja, hogy... ,,Látod, én csak vegetálok''. Folytatta a szellemeskedést Szabó Pál ideggyógyász, azt mondja: ,,Én pedig csak egyszerűen oxidálok!'' És most jött a furcsaság. Most Barta kérdezte éntôlem: ,,És te hogy vagy?'' Én azt mondtam neki, hogy norvégül. Azt mondja, ez mit jelent. Mondom: ,,Hát nem látod, hogy oszlóban vagyok'' -- tudniillik, hogy rálicitáljak a dologra. Ez így tréfának jó -- tetszik tudni --, de ugyanakkor -- kérem szépen -- a pápa ezt a nevetséges dolgot halálosan komolyan vette. Ha kezembe veszem (II.) János Pál pápa enciklikáját a kiengesztelôdésrôl és a bűnbánatról, akkor ennek, a második pontjának ez a címe: ,,Egy széthulló világ''. Nem szétoszló, hanem széthulló világ. ,,Szakadás és megosztottság van az egyes nemzedékek között, tehát a családon belül szülôk és gyermekek között, az egyes csoportok között, osztályok, országok, népek, földrészek között'' -- ez idézet az enciklikából. ,,Ennek a megosztottságnak hatalmas ereje alapjaiban roppantja szét ezt a világot, amelyben élünk'' -- írja a pápa 87-ben. Folytatja: ,,Az Egyházban is föllelhetôk a megosztottság jelei és hatásai. Saját tagjai között meghasonlástól szenved'' -- majd folytatja -- ,,magasabb szempontból nézve fölfedezhetjük ennek gyökerét, amely az emberi lélek legbensejét érinti''. Szóval a széthullás már az egyes ember személyében kezdôdik. És ez a széthullás esetleg lehet beszűkülés is. Kedves jó Hívek, ez, amirôl beszéltem, a keresztény életformára vonatkozik, amely egyáltalán nem szimpatikus senki elôtt, a kívülállók elôtt pedig különösen nem. Most az elmúlt héten tartott a Szent István Társulat közgyűlést. Évi közgyűlését tartotta. Ezen elôadást tartott Paskai László prímás bíboros: ,,A keresztények a mai társadalomban''. Ha ezt összevetem a magyar politikai pártok vezetôinek nyilatkozatával, akkor kitűnik, hogy a keresztény életforma, fôként a miénk, nem tud hatással lenni az emberekre, a társadalomra. Jellemzô, hogy 40 esztendei egyházüldözés, Mindszenthy, papok bebörtönzése, püspökök elítélése után, amikor valahogyan ez alól felszabadultunk, és jött egy bizonyos választás, a Parlamentbe bejutott öt párt közül a legkisebb a Kereszténydemokrata Párt. Az kapta aránylag a legkevesebb szavazatot a Parlamentbe bejutó pártok közül, a legjelentéktelenebb. Tehát a keresztény gondolat, a keresztény életforma még a nagy elnyomás és bizonyos ünneplések és nagyhangú kijelentések után nem bírt annyi vonzóerôvel, hogy az emberek kiálljanak mellette. Nem igényelnek minket. A katolikus vallás örök igazságokra épül. De valahogyan a tengelyébe -- a katolikus élet az ô tengelyébe -- a törvényt állította. És katolikusnak lenni manapság azt jelenti, hogy a törvényeket lehetôleg tiszteletben tartani és úgy lavírozni ebben az életben, hogy a törvényekkel való összeütközést kikerüljük. És ez a ,,kerülgetés'', ez nem lehet szimpatikus senki elôtt. A lelkiismeretvizsgálatunk nem más, mint a törvények betartásának ellenôrzése. A törvényeinknek a zöme tiltás, hagyományos megrögzôdés. Egy példát szeretnék említeni. Tetszik tudni, én a beszédeimre szoktam készülni, de nem olyan formában, amit itten elmondok, hanem -- mondjuk -- annál bôvebben. Hiszen sokszor azzal küszködöm, hogy mit mondjak el belôle, mit nem. Például elôvettem a misekönyvet. A régit is, az újat is. Nagyböjt idejére minden napnak, a hétköznapoknak is megvan a saját miséjük, saját oratioja = imádsága, amit az Egyház kér a szentmisében, saját leckéje, evangéliuma, és így tovább. Én végigbogarásztam ezeket, és kiírtam, hogy a negyvenbôl -- hát nem éppen negyvenbôl, mert nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat az már más --, de 21 ezek közül az imák közül a húsevésrôl és a böjtrôl szól. Hát tisztelettel kérdem, kit érdekel manapság a böjt és a húsevés, amikor az országban millió számra vannak emberek, akiknek nincs mit enniök. Akkor én könyörgök Istenhez, hogy a böjt által jussak közelebb Hozzá? Vagy a böjt által tartsam féken emberi -- hát nem éppen -- erkölcsös indulataimat? Tetszik érezni az anakronizmust vagy a lehetetlenséget? 13 oratio szól Isten megbocsájtó irgalmáról és 5 a bűnbánatról. És mi az egész húsvétra -- tehát Krisztus szenvedésére, halálára, föltámadására -- való készületi idônket elneveztük nagyböjtnek. Hát mi a köze a böjtnek Krisztus halálához, szenvedéséhez? Hát más dolgunk nincs nekünk? Megbocsátás, irgalom, jóság, bűnbánat, és így tovább, csak az ,,a böjt''? Ezt azért mondom, mert ez keresztény életformát, stílust jelképez vagy jelent. Kinek imponál ez? Senkinek! Azért nem, mert... mert ezt is úgy felemásul csináljuk. Nékem van egy kedvelt tanítványom, aki sok dologban gondomat viseli. Tanítónô vagy tanárnô Csepel déli részén. És ô mesélte, hogy volt az elsô osztályban egy kislány -- évekkel ezelôtt--, vékony, sovány, sápadt teremtés volt. És a közös étkezésnél -- a gyerekétkeztetésnél -- délben ô nem ette meg a húst. A szülei szektásak voltak, és ô is. Na de kezdték bíztatni elôször a társai, aztán a pedagógusok, a végén az igazgatónô. Az igazgatónô rá is parancsolt, hogy edd meg azt a húst, mert az egészséges. S a gyerek fölállt, kiment és sírt. És ez az én tanárnôm ment utána egy darab zsíros kenyérrel. Azt pillanatok alatt megette, mert éhes volt. Tetszik érezni a különbséget a szektás magatartás és a keresztény életforma között? Az egyik, az hétköznap is megtartja azt, ami minékünk vasárnapi dolog, amit mi magunk se veszünk egészen komolyan. Mi azt hisszük -- Bernard Shawra utalok -- ha én imádkozom, misére jövök, gyónni megyek, áldozni megyek, ezzel én az Úristent kifizettem. Most már Ô tartozik énnékem. Hát nem igaz! Nagyon nem igaz! Most szabad legyen hivatkoznom arra, hogy a papok számára kiadtak egy úgynevezett ,,Útikönyvet'', még a misekönyv reformja elôtt. Ha valaki külföldre megy, akkor azt vigye magával, mert abban benne voltak a legfontosabb misék, pl. ilyen is, hogy nagyböjtre egy mise. Mert idegennyelvű misekönyvet esetleg nem tud használni, latinul meg már nem nagyon-nagyon tudnak, különösen a fiatalok. És ennek a misekönyvnek, ennek az Útikönyvnek a nagyböjtre szóló miséjének az oratioja, az imádsága, az így hangzik: ,,Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent idôszak visszatérô gyakorlatai által -- most tessék figyelni -- Krisztus rejtett életének megértésére jussunk és méltó életünkkel annak gyümölcseit elnyerjük''. Tetszik látni, itt van a keresztény magatartás! És én ettôl a gondolattól függetlenül kezdtem meg januárban Jézus emberségérôl szóló sorozatomat, és beszéltem elég bôven Krisztus rejtett életérôl. Arról a harminc esztendôrôl, amikor is Ô az Úristentôl kigondolt emberi, rendes, normál, természetes emberi tevékenységet a saját maga példájával, munkájával megszentelte. És én megszentelhetem az Úristennek a nevét, és az Úristen dicsôségét szolgálhatom azzal, hogy én rendesen megpucolom azt az ablakot, vagy rendesen viselkedem -- én nem tudom(, mondjuk) -- a vásárlásnál, vagy akármilyen emberi tevékenységemet úgy végzem el, ahogy azt mondjuk Krisztus végezte volna, ha ilyen szituációba kerül. És (most) itten (az) van benne, hogy azt kérjük, hogy Krisztus rejtett életének megértésére jussunk. És én hétköznapi keresztény tudjak lenni, és nem vasárnapi és ünnepi keresztény. És nemcsak imádságban és szentségekben, hanem mindennapi egyszerű tevékenységemben; majdnem azt mondom, (hogy) mint egy szektás. És itt van nálunk -- tetszik tudni -- a hiba. Itt van az, ami belôlünk hiányzik. Ezért a mi vallási életformánk nem vonzó a másik emberre. Annak idején Debrecenben -- talán nem szép tôlem, hogy ezt elmondom - - a Svetitsben, mikor hittanár voltam, 1000 lány járt, elemitôl kezdve egészen a kereskedelmi iskoláig, tanítónôképzô, polgári iskola, gimnázium: minden volt. És nemigen akadt köztük (, a diákok között), aki jelentkezett volna szerzetesnônek, apácának. S nekem akkor jött már egy ilyen gondolatom, és kiosztottam -- ilyen -- cédulákat -- akkor tanultak a Képzôben zsinórírást, ezt a karakter nélküli, egyforma írást. És azt a feladatot adtam, hogy írják ugyan már le névtelenül, hogy akarok-e szerzetesnô lenni, igen vagy nem: ha igen, akkor miért igen, ha nem, akkor miért nem. Furcsa volt, mert az év végi értekezleten elôkerült a dolog, és az egyik nôvér az engem hibáztatott, hogy az a hittanár dolga lenne (ilyen felmérést végezni). Akkor mondtam neki, hogy -- bocsánat -- hadd keressem elô a cédulát, az egyiket. És azt fölolvastam, hogy akarok-e szerzetesnô lenni. Az volt odaírva, hogy nem. Miért nem? Mert a nôvérek között egyet sem találok olyat, akirôl azt mondhatnám, hogy én is szeretném ezt az életet élni. Pont! Na tetszik gondolni, hogy mit kaptam én aztán ezért! Most az én magatartásom ebben a világban és társadalomban (olyan e, hogy) aki engem lát, (az) kíván-e keresztény lenni vagy nem? Ezt a kérdést tegyem föl magamnak, ilyen szempontból vizsgáljam meg az én lelkiismeretemet! És nem olyan szempontból, hogy veszekedtem, haragudtam, szórakozott voltam, és így tovább... Nem ilyen... Ez semmi! Ez nulla! Ezek a lényegbevágó kérdések: iparkodtam én Krisztus rejtett életét megismerni, iparkodtam-e azt megérteni és iparkodtam-e én azt életemben valóra váltani! Erre tessék válaszolni, ez a lelkiismeretvizsgálat, a másik nem. Kedves jó Hívek! Még annyi hozzátennivalóm volna, hogy 1976-ban megjelent külföldön egy ötkötetes (gyűjtemény) -- bár van benne, hogy 3/a, 3/b és 3/c kötet is, de egy-egy kötet, pl. az 5. kötet, az 1000 oldal. A címe ennek a gyűjteménynek, vagy ennek a hatalmas munkának a címe az, hogy: ,,Mysterium salutis -- Üdvösségünk misztériumai''. És ebben Häring, aki korunknak egyik legnagyobb teológusa volt, vagy 40 oldalon át tárgyalja a következôt: ,,A keresztény élet kibontakoztatása''. És ezt írja: ,,A keresztény élet csak dinamikus szempontból értékelhetô...'' Dinamikus, ez azt jelenti, hogy mozgó, fejlôdô, élô valami... az a dinamikus, mert különben holt. Mi nem vagyunk múmiák vagy múzeumi tárgyak. Tehát a keresztény élet csak dinamikus szempontból értékelhetô. Ezért beszélhetünk kibontakoztatásról. És ennek alaptörvénye a növekedés. Ez üdvtörténeti, társadalmi és egyéni jellegű. Ez látható Jézus életében, aki növekedett bölcsességben, korban, kegyelemben Isten és emberek elôtt. Ugyan ki gondolta volna, hogy Jézusnak ez a példája az én számomra törvény? Az én számomra meghatározó törekvés és életforma? Hogy dinamikusan éljek és növekedjek állandóan bölcsességben, kedvességben, kegyelemben Isten és emberek elôtt? Ez az én feladatom! Ez alapvetô törvény, pedig mi nem is hederítettünk ezekre! A növekedés nem egyenes vonalú -- mondja Häring , hanem a fejlôdés privilegizált eseményekben, élményekben és elhatározásokban halad elôre: tehát egy prédikáció, egy könyvnek az elolvasása, egy elgondolkodás, egy elmélkedés, amelyiknek a végén valamilyen igazság úgy megjelenik elôttem, ezekben fejlôdik, szinte mondanám, hogy ugrásszerűen. Ezek az események fôként: a megtérés, a megtisztulás és az ellentétes erôkkel való küzdelem -- ezt írja Häring. Kedves Hívek! Errôl akarok beszélni majd a következôkben. Amen. ======================================================================== 12. A megtérés 1992. március 22. Kedves Hívek! A mai elmélkedésünknek a tárgya a megtérés. A keresztény életformának az egész világon jelenleg három rendkívül neuralgikus pontja van. Ezek: a bűnbánat szentsége, a házasság felbonthatatlansága és az abortusz. Ezen a három területen vívja az Egyház a maga harcát és próbálja megvédeni az evangélium igazságát. Az egyházon belül (szem elôtt) a bűnbánat szentségének a kérdése áll. Ezek közül szinte mindenkit érint a bűnbánat szentségének a válsága. Baj van azokkal, akik teljesen elkerülik. De még több baj van azokkal, akik rendszeresen járnak és akarnak gyónni. Ezzel az utóbbival van a legnagyobb nehézség. És itten három pontba sűrűsödik a probléma: -- Az elsô magának a bűnnek a fogalma. -- A második a bánat értelmetlensége. -- És a harmadik ennek következménye, az értelmetlen egyhelyben való topogás. Ezt nem én mondom. Ezt a püspöki szinódus tárgyalta a pápa kérésére. És a Szentatya ki is adott egy -- ilyen -- pápai iratot ,,Kiengesztelôdés és bűnbánat'' címen. Sajnos ez a pápai irat visszhangtalan maradt. Éreztem én ezt akkor, amikor ideadta a Szent István Társulat fordításra, hogy nem ez az, amit mi vártunk a zsinattól. Mert a Zsinatnak rettentô nehéz terheket kellett cipelnie. És hogy jobban megértsük önmagunkat és az Egyháznak a problémáját, azért szeretnék egynéhány szót szólni ezeknek a gyökerérôl. Tetszik tudni, az Egyház életében szükséges volt a hitújítás idején a protestánsok tanításával szemben pontosan meghatározni a katolikus tanítást. Ezt a munkát végezte el a Tridenti Zsinat , amely precízen körülírta és megfogalmazta a dogmákat, köztük a bűnbánat szentségét is. És -- a protestánsok alaptételével szemben, amely úgy szólt, hogy egyedül a hit üdvözít -- a cselekedetekre helyezte a fôhangsúlyt. Ez a zsinat annak idején hivatkozott Szent Jakab apostol levelére, aki kimondotta, hogy a hit cselekedetek nélkül holt. Ez a zsinat 1545-tôl 1563-ig tartott. Ennek több mint 400 esztendeje már. Akkor jó volt, de idôvel tehertétel lett. Mert a mi teológiánk -- még mi is az egyetemen a Tridenti Zsinatnak a teológiáját tanultuk --... És a II. Vatikáni Zsinatot pontosan az sürgette, az igényelte, mert a tridenti zsinatnak a megfogalmazása szerint már nehéz a katolikus életet továbbvinni. Mi volt a baj? Az, kedves Hívek, hogy a katolikus tanítást iparkodott a zsinat precizitással megfogalmazni, (azaz) jogi és filozófiai fogalmakkal határozta meg a meghatározhatatlant. Említettem gyakran már a misztériumokat. A misztériumokat nem tudjuk emberi szóval maradéktalanul és megfelelô módon kifejezni. Közelíteni tudjuk ôket különbözô oldalról, különbözô szempontból. Például mi a hit? A zsinat azt mondja: hinni annyit jelent, mint igaznak tartani mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott és amit az Anyaszentegyház így tanít. Mit mondanak a protestánsok? Elfogadni Istent, mint legfôbb lényt, és reá bízni sorsomat. Na most tessék kérem megmondani, hogy ezzel szemben mi védjük a jogi formulázású igazságot, hogy igaznak tartom, amit Isten kinyilatkoztatott. Valahogy talán emberibb, melegebb a protestánsoknak az a hozzátétele: és Istenre bízni sorsomat. És ezért nehéz. Aki hisz, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik -- mondja a Szentírás. Erre hivatkoznak a protestánsok. Szent Jakab levelére hivatkoznak a katolikusok. Tehát a jócselekedetek nélkül a hit halott. És aprólékosan kidolgozta a zsinat a jó és a rossz cselekedetek fogalmát. Igen ám, de a jót megmondani, hogy mi a jó, az nehéz. Hogy mi a rossz, annak a meghatározása az könnyebb. És így a zsinat sokat foglalkozott a bűnnel. Mi bűn és mi nem bűn. Megszületett a halálos bűn és a bocsánatos bűn, a fôbűn, a Szentlélek elleni bűn, az égbekiáltó bűn, az idegen bűn. Ezeket egyszerűen formulákba foglalták, a katekizmusban a gyerekekkel megtanították és mi ebbe belerögzôdtünk... úgy, hogy a katolikus erkölcstan bűntanná formálódott. Szent az, aki nem követ el bűnt. Érezzük azért, hogy Isten nem azért teremtett minket, hogy Ôt ne bántsuk. Az ember több annál, minthogy (csak) a bűnt kerülje. Megszületett a lelki tükör. És kidolgozták a bűntôl való szabadulásnak az útját, a lelkiismeretvizsgálatot, a bánatot, az erôs fogadást, a gyónást, az elégtételt. Igen, de a föloldozáshoz is: -- ugye most -- halálos bűn, nem halálos bűn. Késôbb vetôdött fel azután a nehézség, pl. aki 10 fillért lop, az nyilván bocsánatos bűnt követ el; aki 25000 forintot lop, az már halálos bűn. Na de most kezdjek el számolni: és aki 10 forintot lop, aki 100-at, aki 250-et, melyik az a határ, hogy innentôl erre bocsánatos bűn, innentôl kezdve halálos bűn. Mert akkor van egy forint, amely miatt egy ember elkárhozik. És ezt érezzük, hogy ez lehetetlen. Ugyanígy vagyunk a böjttel, a húsétellel is. Hogy valaki csak egy falatot eszik, az bocsánatos bűn, ha többet eszik... No de hol van, hány dekánál vagy hány grammnál kezdôdik a halálos bűn. Tetszik érezni, hogy meg nem fogható, nem pontosítható fogalmakkal kellett -- kérem szépen -- megküzdenie az Egyháznak. És ezért nem maradt más hátra, mint a helyett, hogy azt mondjuk, hogy bűnt az követ el, aki nem engedelmeskedik Isten parancsolatának... , ez így nem jó. És a lelkiismeretvizsgálatnál..., hát tessék ugye arra gondolni, aki gyakrabban gyónik, hányszor állt a gyóntatószék elôtt és szinte kétségbeesetten próbált összekapargatni valamit, amit meggyón. ,,Nem is tudom, hogy mit is mondjak'' -- ez gyakran elhangzik a szentgyónásban. Tehát ha odakerülök azután a bánathoz, amikor nem érzek semmit, vagy talán még az ellenkezôjét...? Nékem ilyen komikus dolog volt... Egyszer a Zuglóba hívott ki még annak idején Semtey elnök úr kisegíteni gyóntatni. És jött gyónni az egyik ministráns is, és mondja, hogy verekedtem. Hát megkérdeztem tôle: megverted a másikat? Azt mondja: de meg ám! Na, gondoltam, nagy bánatod lehet neked... Szóval nem olyan egyszerű dolog ez, hogy kimondjuk azt, hogy bánat, fogadom, hogy többé nem vétkezem. Itt hazudunk a legtöbbet, hiszen két hét múlva visszajövünk megint bűnökkel. De hát akkor én megfogadtam, hogy nem vétkezem többé, és mégis visszajövök vele. Szóval érzi az ember, hogy nem egészen stimmelnek ezek a dolgok. És éppen ezért, kell errôl minékünk beszélnünk. És föltesszük a kérdést, hogy hát hibás vagyok én? Hát nem vagyok hibás, én egyszerűen ember vagyok. De ugyanakkor ember létemre és hát gyakori gyónó létemre sokszor elérkezem odáig, hogy na azt mondják, hogy ez ugyan járja a templomot, gyónik ez és áldozik, de a legtöbb pletykát mégis ô tudja, és ô mondja. Tehát még az én jámborságom szinte botrányszámba megy mások elôtt. Kérdezem: vonzó ez az életforma? Én azt hiszem, hogy sem magamnak, sem másnak nem az. Tehát akkor tulajdonképpen mit csináljunk? Gál Ferenc az új Dogmatikájában ezt írja: ,,A hitigazságokat közel kell hoznunk az élethez, mert csak így láthatjuk meg, hogy a hitben a személyes Isten és az élet értelmét keresô ember találkozhat.'' Tetszik érteni? Ami a katolikusoknál a hit, a kinyilatkoztató Isten, tehát az Ô tanítását közelebb kell hozni az élethez, hogy a személyes Isten és az élet értelmét keresô ember találkozhassanak. Isten nemcsak üzent, hanem Jézus által belépett a mi történelmünkbe. A földi élet az üdvösség útjává lett ezzel, hiszen errôl beszéltem január óta, hogy 30 évig Jézus élte az egyszerű emberi életet, hogy mindent, ami emberi tevékenység, tiszta, becsületes, emberi tevékenység, hogy azt megszentelje. Istennek énrám nincs szüksége -- tessék erre vigyázni, nehogy félreértsük. Mert ha szükségem van valamire, ha ki akarom venni az autóból a gyertyát, mert rossz, akkor szükségem van egy kulcsra, amellyel azt ki tudom csavarni, utána azt a szerszámot leteszem, nincs tovább rá szükségem. Ilyen értelemben mondom én azt, hogy Istennek nincs szüksége énrám, hanem Isten engem akar. Engem akar, mert én Isten képmása vagyok, az Ô alkotása, az Ô elgondolása. Engem Isten gondolt el, és Isten alkotott, én az Istené vagyok, és Isten engem akar, az én személyemet akarja. Nem az én cselekedeteimet, nem az én hódolatomat, nem az én himnuszaimat, hanem engem, személy szerint engem akar. És énnekem nincs szükségem Istenre, mint kívülálló segítségre, hanem énnékem maga az Isten kell. És nem arra, hogy nekem legyen egy protektorom, aki meghallgatja az én imámat, és teljesíti az én kéréseimet. Vigyázzunk, itt van, amit Gál mond, hogy az önmagát kinyilatkoztató, hozzánk közeledô Isten, és az élet értelmét keresô embernek a személyes találkozása: ez a mi életünknek a célja és a tartalma. És most ezek után mondom, hogy: mi a bűn? Nem parancsok megszegését mondom, hanem a bűn elfordulás Istentôl. A pápa szerint -- ebben a ,,Kiengesztelôdés és bűnbánat''-ban van benne -- vétkezni annyi, mint Istent kizárni mindennapi életünkbôl. Tehát én végzem az én munkámat Isten nélkül, nem érdekel (az Isten...). Megcsinálom a kötelességemet, bevásárolok, megfôzöm az ebédet, -- vagy nem tudom -- elintézem a dolgaimat Isten nélkül... Este, na, rendben van, (hát) elmondom az esti imámat. És a pápa erre már azt mondja, hogy bűn az, hogy én Istent kizárom a mindennapi életembôl. Csak olykor veszem elô, mikor szükségem van rá, vagy valamilyen célból vagy szempontból veszem elô. És még (az is) hozzá tartozik, hogy a történelem során kialakult egy olyan magatartás, amely állandóan szembe akar fordítani minket Istennel. Ez a világ szembe akar fordítani minket Istennel. Tessék megnézni a politikai, a társadalmi, az irodalmi, a művészeti és egyéb követelményeket. Sôt, még böcsületes dolgokban is szembe akar fordítani, hogy egy dolog, egy rögeszme, egy elgondolás, az úgy lefoglalja az embert, hogy Isten számára nem jut hely. Gyerekeknek szoktam mondani, képzeljenek el három üveget: az egyik tele van vízzel, a másik be van dugva, a harmadik üres. Isten csak a harmadikba tud tölteni valamit, az elsôbe nem tud, mert az tele van, a másodikba nem tud, mert az be van dugva. Az, hogy tele vagyok, az azt jelenti, hogy engem valamilyen földi dolog úgy betölt, úgy lefoglal, annyira igénybe vesz, hogy nem jut hely Isten számára az én életemben. És ez bűn, ez a bűn. Istennek ez a mellôzése, ez a kizárása a mindennapi életbôl. És nem az, hogy én nem mondtam igazat, az is, de az igazi bűn ez. Az ember függetleníteni akarja magát az Isten akaratát képviselô erkölcsi rendtôl. Én mondom meg, hogy mi a jó, én mondom meg, hogy mi a rossz, hogy mit kellene Istennek... (Az ember) saját elképzelése szerint akar élni. És ezzel meghiusítja saját igazi emberségének kibontakoztatását. Volt nékem egy magyar tanárom, Oláh Gábor. Nagyon szerettük. Jól tanított. De magányos, furcsa ember volt. Élete végére összeomlott. Meghasonlott mindenkivel, elsôsorban önmagával. Ennek okát Ô maga megírta az egyik versében. Igaz, nem ilyen szándékkal. Ezt vésték sírkövére is a debreceni temetôben. Így szól: ,,Világomat én megalkottam, nappal s csillagokkal rakottan, eget is vontam sátorul rá, és beültem a közepébe, úrrá.'' Ez a bűnös, Istentôl elszakadt szituáció a világ bűne. És benne az én bűnöm. A mi bűnünk. Ez a mi legnagyobb bajunk. Ez bűnös állapot. Ezt nem elkövettem, én ebben élek. És ebbôl kell nékem szabadulnom. Nehéz, mert nem érzem saját bűnömnek. És ez a szabadulásra való törekvés, ez volna a megtérés, ez volna mindennek a kezdete. Amen. ======================================================================== 13. Az új életforma 1992. április 5. Kedves Hívek! Én azt hittem, hogy elérkeztem a befejezô elmélkedéshez, de -- sajnálom -- valahogy több a mondanivaló, mint amennyire hát az idô futja. Azért a lényeget most elmondom, kicsit talán vázlatosan, az 5 pontból csak hármat. De ezt én rendkívül lényegesnek tartom, mert ez volna az, hogy én az én katolikus életformámat úgy alakítsam, hogy kikászálódjam abból a mechanikus, gépies (és) eredménytelen magatartásból. Az én számomra a vonzónak nem mondható katolikus életformát Debrecenben egy leány fogalmazta meg. Fegyelmi kifogások voltak ellene, a végén elébem került az ügy, és én elbeszélgettem ezzel a gyerekkel, aki telve volt panasszal a prefekta ellen. Persze én próbáltam védeni a nevelôt. Ô a végén kitört, és -- itt jön a lényeg -- azt mondta, hogy ,,...mondja meg Teodóza nôvér világosan, hogy mit akar, én megteszem, de aztán hagyjon nekem békét...'' Ezt mondta a gyerek, ,,mondja meg világosan, mit akar, én megteszem, de hagyjon nekem békét''. Nem tudom, hogy ô, aki nem akart azonosulni nevelôivel, és nem is iparkodott ôt megérteni, hogy nem volt-e ô ugyanaz, mint amilyen én vagyok az Úristennel és az Egyházzal szemben. ,,Mondja meg, hogy mit akar, mit parancsol, megteszem, de aztán hagyjon nekem békét''. Ez azt jelenti, hogy nem azonosulok Vele és nem is törekszem megérteni Ôt. A pápa erre mondta azt, hogy a vétkünk az, hogy kizárjuk Istent a mindennapi életünkbôl; a mindennapi hétköznapi életünkben hagyjon az Úristen nekünk békét, de az Egyház is. Van nekem gondom és bajom éppen elegendô... A baj lényege: nem ismerem az Istent, és nem ismerem magamat, és nem is iparkodom Istent megérteni. Mert ahhoz gondolkodnom kellene, töprengenem kellene! De erre már én nem vagyok hajlandó. Gondolkodjék más helyettem, hagyjanak engem békében! Adják készen azt, amit tudnom kell, és ezzel be van fejezve. Kedves Hívek! Ez nem a mi bűnünk, ez az emberiség bűne! (Ennek pontosabb értelmezésére még vissza kell térnünk.) A régi katekizmus elsô kérdése az volt: ,,mi végett vagyunk a világon?'' Én alkalomadtán többektôl megkérdeztem, tegnap pl. egy tanárnôtôl, hogy mi végett vagyunk e világon. Azt mondja, valamikor hallotta ô ezt, de most már nem tudja. Általában kétféle választ kaptam. Volt, aki emlékezett rá, a katekizmusi válasz: ,,Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk, stb...'' Vagy pedig az volt a válasz rá, hogy mit tudom én! Na jó, de hát ezzel, ezzel nincs elintézve a dolog! Tessék nézni, minekünk az életünkben, keresztény életünkben három alapmisztériumunk van: -- az elsô, a teremtés. Onnét tudom, hogy ki vagyok én, mit akart, milyennek akart engem az Isten, és mit akart tôlem az Isten; -- a második alapmisztérium a megtestesülés, az emberré lett Krisztus, és az Ô tanítása és az Ô példaadása, amellyel engem személyesen akart Istenhez kapcsolni; -- a harmadik a húsvéti misztérium, amely az örök életre vonatkozik. Mi mostan ezzel jelenleg nem foglalkozunk. De ez a dolog, hogy az Úristen milyennek, miért teremtett engem, mit akart tôlem, mit kívánt tôlem, milyen képességeket, lehetôségeket adott, ezt énnekem tudnom kell, erre gondolnom kell. És nem az a válasz, hogy mit tudom én. A kinyilatkoztatás szerint Isten Önmagáért és Önmagának teremtette a világot, benne az embert és benne engem. Tehát Isten Önmagáért teremtett engem és Önmagának. Közölni akarta a maga dicsôségét és szeretetét olyan teremtményekkel, akik meg tudják Ôt érteni. Elôször az anyagi világot alkotta meg. Errôl a Szentírás azt mondja -- amikor egy- egy dolgot megteremtett Isten -- , hogy Isten látta, hogy mindez jó. Végül az anyagiaktól eltérô módon megalkotta az embert a maga képére és hasonlatosságára. És hatalmába adta az egész világot. Tehát a maga képére és hasonlatosságára, hogy legyen köztünk egy kapcsolat, mert ez a maga képe és hasonlatossága: hogy van értelmem és van szabad akaratom. És én ezzel az értelemmel Istent megismerem, és az én szabad akaratommal Isten parancsát, Isten elgondolását teljesítem. Ez egy alapvetô dolog: adott értelmet és szabad akaratot... Az egész Ószövetségben Isten arra törekedett, hogy az emberrel -- aki nem akarta Ôt megismerni --, hogy azzal megismertesse Önmagát. Mózesnek és így tovább (mondotta): ,,mondd meg az embereknek, mondd meg Izrael fiainak...'' és azután közölte az önmagáról szóló kinyilatkoztatást. Mózes, mielôtt meghalt -- ötödik könyvében olvashatjuk a hatodik fejezetben, hogy összehívta Izrael népét, a választott népet, és azt mondotta -- ez a zsidóknak a mindennapi imája , Mai Izrael... --, hogy ,,halljad Izrael: Én vagyok az Úr, a te Istened és a te Istened egy (az egyetlen Úr)..., ...és legyen ez mindig a te szemed elôtt, elmélkedjél róla és írd föl karodra és házad ajtófélfájára, vigyázz arra, hogy meg ne feledkezzél róla.'' Kedves Hívek! Én ismerek egy nagyon kedves zsidó házaspárt, orvos mind a kettô, kiemelkedôen jó orvosok. A szobájuknak ajtófélfáján kis összetekert papíron ott van ez a ,,Halld Izrael, én vagyok a te Istened és vésd az eszedbe és vésd a szívedbe és meg ne feledkezz róla''. És hogyha egy zsidó imádkozik, és fölteszi a maga imaszíjait, akkor a homlokán van egy doboz, és abban a dobozban benne van ez az imádság, ez a ,,Halld Izrael, én vagyok a te Urad, Istened, és te ismerjél meg engem, és te kövesd az én parancsaimat...''. Az ott van az ô homlokán, annak jeléül, hogy ezt ô mindig észben akarja tartani. És Mózes így is követeli. Sôt a továbbiakban -- valakinek van kedve, olvassa el --, hogy ,,...ezt mondd el fiaidnak, és mondd el utódaidnak, és mondd el mindenkinek...''. Na de most én kérdem, hát az én eszemben mi jár? Mit gondolok én, miért kaptam én Istentôl értelmet? Hogy megtanuljam az algebrát vagy a recésszárnyú rovarokat, vagy megtanuljam én nem tudom a geológiát vagy a történelmet vagy nem tudom én micsodát?! Nem ezért kaptam én (fôleg) értelmet, hanem azért kaptam, hogy Istent megismerjem. Csak mostan próbáljak egy kicsit magamba nézni, ugyan milyen erôt fordítok, és mennyi idôt fordítok én arra, hogy én Istent megismerjem, rendszeresen, következetesen -- talán majdnem semmit. És ha én Istent nem ismerem meg, akkor mit akarok. A legtöbb ember úgy van, hogy járt hittanra, fölkészült elsô gyónásra, áldozásra, fölkészítették bérmálásra, ott aztán lezáródott számára a dolog. Legföllebb amit így olvasott, prédikációban hall -- töredékeket --, ezekbôl rakódik össze valami, esetleg sokszor zagyva, zavaros kép. Hát akkor mit akar? Vagy úgy gondolja, hogy én nem csinálok semmit, pótolja az Úristen. A semmiért akarok valamit? És itt van kérném szépen, amire a pápa azt mondja, hogy ez a világnak a bűne: hogy Istent kizárja az ô gondolataiból és kizárja az ô életébôl, az ô törôdésébôl, az ô erôfeszítéseibôl. Kizárja! Amint ez a gyerek mondotta, hogy: ,,Mondja meg, hogy mit akar de aztán hagyjon nekem békét!'' És ez a legszörnyűbb átok, amit az ember önmagára kimondhat, hogy az Isten hagyjon nekem békét. Ennél nagyobb átkot nem mondhatok magamról! Az istenhasonlóság révén emelkedik ki az ember az összes teremtmények közül, noha Istentôl különbözô marad. Isten azt akarja, hogy képmásaként saját személyemet úgy formáljam, hogy az Ô munkája révén ez a hasonlatosság egyre erôsödjék bennem: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!'' -- mondja az Úr Jézus. Lebontva: legyetek irgalmasok például, mint ahogy Atyátok irgalmas (stb.). De ilyen kifejezést és kijelentést sokat találunk a Szentírásban. Ez módszert ad nekünk... Lehet, hogy alkalomadtán errôl többet fogok majd még mondani. De mostan a második titokra megyünk át, a második misztériumra, a megtestesülésre. Az istenhasonlóság, az objektív kapcsolatot teremt: van Isten, vagyok én, a kettô között fönnáll hasonlóság. Ô Teremtô, én teremtmény. Én a teremtett világban élek, de a teremtett világban az Ô képét viselem, Ôt képviselem ebben a világban. De Isten ennél többet akar tôlünk. És ezt a többletet megadta minékünk a megtestesülés révén, ahol a hasonlóságból, tehát az objektív hasonlóságból személyes kapcsolat lett. Mert a második isteni személy ember lett, és így az emberi személy, tehát én -- a második isteni személy révén -- az isteni személyhez kapcsolódom. Van köztünk egy bizonyos összefüggés, mégpedig a szeretet révén kapcsolódom hozzá. És ez a személyes kapcsolódás Istennek a legszemélyesebb ajándéka, amit az ember számára adhat. Hogy én Krisztus által Isten gyermekévé leszek. Nem (csak) hasonló teremtménye vagyok, hanem Istennek gyermeke. Ô az én Atyám. Szent Pál írja az efezusiaknak: ,,Arra rendel bennünket, hogy Jézus által gyermekeivé legyünk.'' Mi Istent úgy szólítjuk ezután, hogy Atyánk. Most már nem a hasonlóság kapcsol engem Istenhez, hanem a személyes ismeretség. A szeretet, az istengyermekség. Persze már azt kívánja éntôlem, hogy Isten Fiának, Jézusnak a nyomába lépjek, hozzá csatlakozzam, Vele járuljak az Atya elé, fôként az áldozat hódolatában. Errôl beszéltem már a szentmisével kapcsolatban. Tehát az én keresztény életformám: Krisztus követése, mégpedig rejtett életének ismerete szerint. Most mondok megint egy kicsit furcsát: ugyan ki figyelt föl a nagyböjti elsô vasárnap miseimájára, hogy mirôl szólt. Mi volt az, amit elsô vasárnap a szentmisében mi Istentôl kértünk? Nem tudom, hogy van-e valaki, aki emlékezik rá... -- tán még a papok között is... Ez az ima így szólt: ,,Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent idôszakban Krisztus rejtett életének megértésére jussunk, és méltó életünkkel annak gyümölcseit elnyerjük''. Tetszik érteni, miért beszéltem én Jézus rejtett életérôl: hogy Ô minden dolgával megszentelte a mindennapi emberi munkát, a legközönségesebb hétköznapi munkát. Hogy mi Krisztus rejtett életét értsük meg, ne csak azt, hogy Ô szenvedett és meghalt. Mert annak mi csak szemlélôi vagyunk. De Krisztus rejtett életét meg kell értenem. De ha én nem használom az eszemet, ha nem törôdöm vele, ha nem figyelek rá, hát akkor hogy akarom megérteni? És ha nem értem meg, akkor miért töltött el itten 30 évet (avval), hogy az én számomra megmutassa, hogy Ô belépett a történelmünkbe, és Ô végigcsinálta a gyerekkort, az ifjúkort, a felnôttkort, és a végén elkezdte messiási munkáját? Hát miért csinálta? Csak úgy a levegôbe, vendégként vagy szórakozásból? Hát Ô énértem lett emberré! De én Rá se hederítek... Vagy azt tetszik gondolni, hogy ez nem bűn? Nincs rosszabb, mint a mellôzés. Azt mondotta egy újságíró, hogy kérem a golyó ütötte seb az begyógyul, de a szavakkal vagy a magatartással ütött seb sose gyógyul be. Krisztust én megbánthatom bűneimmel, bocsánatot nyerhetek. De ha én Krisztusról nem veszek tudomást vagy mellôzöm, azt mivel gyógyítom? Amikor nem is érzem azt bűnnek... És itt van a mi keresztény életünknek a csôdje -- kedves jó Hívek. Ne tessék haragudni, hogy ezt mondom, magamnak mondom elsôsorban: hogy nem törôdünk Vele, nem életünk központja, nem tartozik bele mindennapi gondjainkba... Hanem kiszorult az életünknek a peremére, ha marad rá idô olykor-olykor. De más volna, ha én erre mindig gondolnék, és ennek megfelelôen iparkodnék cselekedni! Úgy vélem, hogy keresztény életformám menten szimpatikusabbá válnék mások elôtt! A harmadik pont: az ember történeti lény. Ez azt jelenti, hogy az én létemnek, földi létemnek van kezdete és van vége. A kettô közötti utat kell nékem végigjárnom, de nem üresjáratban! Az istenhasonlóságot és az istengyermekséget ki kell formálnom magamban. A személyemben kell kiformálnom. Ezen az úton és ebben az idôben... Ezért kaptam értelmet, ezért kaptam szabad akaratot, ezért kaptam különbözô képességeket vagy karizmákat. Ez arra kötelez engem, hogy minden akadály ellenére ezt kiépítsem a személyemben, amennyire idôm- és erômbôl telik. Ebben a törekvésemben pedig -- ez nagyon fontos -- ebben a törekvésben nincs megállás! (Az) önmagunkhoz való hűség kötelez , hogy a földön vándorként a semmibôl Isten felé igyekezzem. Egy régi hindu ilyen emlékkapun áll a felírás -- nem Jézusról van szó... lehet, hogy Ôróla? --, hogy Gyesokna mondotta: ,,Az élet út, menj át rajta, de ne építsd rá házadat!'' Óriási hiba, ha úgy vélem, hogy én elértem a kegyelem állapotát, most már itten letanyázok és maradok egy állapotban, mert megérkeztem... Hát nem érkeztem meg! Jézus állandóan növekedett kegyelemben, kedvességben és bölcsességben korának megfelelô módon. Sôt még élete végén a szenvedésbôl tanult engedelmességet! És ezzel jutott el a teljességhez! Tehát énnekem egész életemben tanulnom, haladnom kell Isten felé, mert csak így jutok el a teljességhez, különben félbemaradt egzisztencia vagyok. Vagy pontosan az illik rám, amit Krisztus mondott, hogy: ,,Aki nem gyűjt Velem, szétszór!'' Kapok Istentôl talentumot, azt én elásom, vagy földi természetes célokra fordítom. És akkor áll rám a talentumot adó gazdának a parancsa, hogy amim volt, még azt is elveszik tôlem, mert nem kamatoztattam, hanem olyan célra fordítottam, amelyre nem az Úristen adta azt nékem... Az idôs embernek is kell haladnia a maga módján. Sôt egyre jobban kell iparkodnia, hiszen fogyóban van az ideje. Nem sok lehetôsége marad már hátra, hogy még valamit tegyen, valamit még fölmutathasson az Úristennek. Mert ha én ebben a pillanatban odaállnék Krisztus elé, ugyan mit mondok Neki. Hát mit tudok Neki mondani, mit tudok fölmutatni? Azt hiszem, nem sokat. Ha én ezekre építem keresztény életformámat, akkor az én életem hát megtelik tennivalóval, lesznek sikereim, lesz benne örömöm, lesz az életemnek értelme, ki tudok emelkedni az unalomból, az egyformaságból, a tehetetlen toporgásból. Már itt érzem, hogy nem élek hiába, hiszen Isten képét tükrözöm, az Isten gyermekségének a szeretetében élek, az Isten felé törekszem, eltelek reménnyel, várakozással és így készülve próbálok eljutni a végsô megérkezésig. Kedves Hívek! Még két pont volna, amiben én a keresztény magatartás lényegét szeretném megragadni, ami a teremtésbôl következik rám, ami a megtestesülésbôl következik rám, ami Krisztus példájából következik rám. Van még kettô. Ha majd lesz rá késôbb alkalom és lehetôség, még majd kitérek (ezekre). Húsvét elôtt állunk. Szánjunk rá egy kis idôt, hogy a teremtô Isten akaratát és szándékát megértsük, és legalább valamit belôle megvalósítsunk, hogy Krisztus Istenhez kapcsoló személyes szeretetét tudjuk méltányolni, és tudjuk azt életünkbe beépíteni. És végül hogy ne álljunk meg, ne gondoljuk azt, hogy elég volt... Nem elég! Nem elég! És ilyen módon én küszködve, akárhogyan, de közelítek az Istenhez. És eljutok legalábbis odáig, amíg a kegyelembôl és erômbôl futja. Amen. ======================================================================== 14. Az új életforma. II. 1992. április 12. Kiegészítések az elôzô prédikációhoz. A húsvét ünnepe következik, és énnekem nem sikerült befejeznem a mondanivalómat. Most csak egészen röviden (fogom) összefoglalni (a múltkoriakat, és) el akarom mondani a befejezô részt, mert így fogjuk jobban megérteni majd a húsvéti misztériumot. Tehát vázlatosan próbálok szólni az ember rendeltetésének még két alapkérdésérôl. Mert (a múltkor) -- az elsô az volt, hogy az istenhasonlóság... Tehát én hasonlítok Istenhez, de viszont ez azt is jelenti, hogy Isten hasonlít énhozzám. És mert az emberek Istent nem látják, de engem látnak, levonják a következtetést, hogy az én Istenem olyan Isten, aki valamiképpen hasonlít hozzám, hiszen Jézus is mondja, hogy aki engem lát, látja az Atyát is. És miránk vonatkozóan mondta, hogy úgy viselkedjetek, hogy lássák az emberek jócselekedeteiteket és dicsérjék Atyátokat, aki a mennyben van. Tehát nekem állandóan tanúságot kell tennem, hogy ilyen az én Istenem és ilyen a mi Istenünk. -- A második az volt, hogy ez a hasonlóság Jézusban a megtestesüléskor tovább fokozódott, magasabb rendre emelkedett. és én az Isten gyermeke vagyok, tehát atya-fiú viszony van köztünk. És ha Isten atyaként viseltetik irántam, akkor énnékem is személyesen gyermekként kell fordulnom Ôhozzá. Én nem egy Istent imádok, hanem én az Atyám elôtt hódolok. Az Atyámat szeretem, és az Atyámnak a kedvét keresem. Így kapcsolódom Hozzá nem a hatalom és a hódolat, hanem elsôsorban a szeretet vonalán. -- Harmadikként említettem, hogy a történetiségbe vagyunk ágyazva. Ez azt jelenti, hogy múlik az idô. Én az idôben változom, de a változásnak a célra kell irányulnia. Tehát, hogy Isten felé törekszem. És ebben a törekvésben megállás nincs. És ez fôképp vonatkozik az idôsekre, hogy nincs megállás. Sôt nékik kell legjobban sietniök. Na, mostan jönne a negyedik és az ötödik. A negyedikrôl már nem tudtam szólni, pedig ez rendkívül fontos, mert olyan bűnökrôl szól a pápa, amelyek a legnagyobb terhet és felelôsséget jelentik a világban, fôként ma. Ezeket szociális bűnöknek nevezi a szinódus. A legfôbb baj az, hogy elméleti bűn nincs, elméleti felelôsség sincs. Csak személyes bűn van, egyéni felelôsség van. Tehát én nem mondhatom, hogy bűnös a világ. Én csak személyre mondhatom azt, hogy bűnös. De általában a társadalom nem bűnös, a történelem nem bűnös, semmi sem bűnös, csak személy lehet bűnös. A társadalmi környezet és emberi szabadságjogok elleni tevékenységekrôl van itt szó. Csak egy példát mondok, mert erre ki akarok térni húsvét után részletesen: Ki a felelôs pl. az abortuszban a gyermek-gyilkosságért? Az orvos, aki végrehajtja, az anya, aki kéri, esetleg a férj, aki kényszeríti, a képviselô, aki az abortusztörvényt megszavazza, vagy aki a törvényhozásba a törvényhozót választáskor választja, mert reá adja szavazatát? Tetszik érteni, hogy mit jelent az, amikor fölolvastuk annak idején a körlevelet, hogy mindenki lelkiismerete szerint szavazzon, még pedig olyasvalakire, akirôl föltételezi, hogy Isten törvényeit megtartja. Tehát ha én úgy szavazok, olyanra, akirôl gondolom, hogy nem fogja megtartani, akkor énnékem személyes bűnöm van, mégpedig ez a közösségi (vagy szociális) bűn. Ez énrám is kihat, és rám is háramlik. Ki a felelôs a teremtett világ tönkretételéért? Aki kizsákmányolja a földnek véges kincseit és az utókornak nem marad? Aki szennyezi a környezetet? Aki tönkreteszi a nélkülözhetetlen közös kincsünket: a levegôt, a vizet, a földet és a természetet, pl. az erdôket? Nem beszélek a háborúkról, az állandó feszültségekrôl, a teméntelen kegyetlenségrôl. Ki a felelôs érte? Személyes bűnösök vannak, akik ezért felelôsek. És ez a személyes bűnösség, ez áthullámzik másokra is. Az emberek gyáván, aljasan, kényszerbôl Pilátusként szokták mosni a kezüket. Ide tartozunk mi is, hogy mit tehetek én, hiszen a világba belépett a bűn, és én mit tehetek ugyan ellene. Megemlítem: azt a bizonyos aljas menekülést és takaródzást legjobban példázza Clemenceau-nak egy válasza. Mert a németek fölajánlották a fegyverszünetet, a fegyverletételt, de bizonyos feltételek mellett. Clemenceau volt az egyedüli, aki ragaszkodott, hogy feltétel nélküli fegyverletételt kíván. Ezért a Világháború egy évvel tovább tartott, és ez egymillió ember halálát jelentette, eltekintve a többi szomorúságtól és bajtól, ami ehhez kapcsolódott. És az egyik -- ilyen -- banketten egy hölgy Clemenceau-tól megkérdezte, hogy a lelkiismerete mit szól ehhez az egymillió ember halálához. Tessék most figyelni Clemenceau válaszát: ,,Kérem -- azt mondotta -- egy ember elpusztítása az gyilkosság, három ember elpusztítása aljas gaztett, tíz ember halála tragédia, egymillió ember halála történelem''. Tetszik látni a kibúvót? Hogy a történelemre fogja rá azt, ami az ô személyes bűne volt. És én hányszor takaródzom körülményekkel, meg környezettel, meg hogy én mit tehetek az egész ellen, és így tovább... Tehát itt, mondja a pápa, itt van kérem a nagy baj, a szociális bűnöknek az elviselése terén. Az ötödiket még megemlítem: az visszaélés az ember rendeltetésével. És ez még megfoghatatlanabb bűn. De bűn, kimondja a szinódus, hogy bűn. Csak mi, emberek, elfedtük, kiirtottuk vagy kiiktattuk az életünkbôl. Mert megvan az Isten világa, a természetfölötti világ, és megvan a természetes világ, a mi világunk. A kettô közé Isten összekötô kapcsot teremtett: és ez az összekötô az Isten hasonlatosságára teremtett ember. Tehát mi az én feladatom? Hogy a természetes és a természetfölötti világot összekapcsoljam. Mert ehhez is tartozom, oda is bejuthatok Isten kegyelmébôl. És én ezt az összekötést, ezt én egyszerűen elszakítom! (A) természetes világban nékem kellene képviselnem a természetfölöttivel való kapcsolatot: avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük... De hány ember van, aki meg akarja ismerni a fizikát, a kémiát, a geológiát, a matematikát, a természettudományokat, a meteorológiát vagy valamilyen szakmát vagy ismeretet, azt akarja megismerni. Istennel, (a) természetfölöttivel nem törôdik. Tehát hogy mondjam ezt a bizonyos függôleges összekötô dolgot egyszerűen tagadja, és megmarad a természetes világnak a szintjén. És azt hiszi, hogy ô tudományos munkát végez, azt hiszi, hogy ô most valami nagyot alkot, ô most az emberiségért dolgozik! Nem igaz, önmagát csapja be! Pontosan keresztezi Istennek az emberre vonatkozó szándékát, elgondolását. Mert a természetfölöttit kiiktatja az ember életébôl, holott az ember a természetfölöttire kapott elsôsorban meghívást. Tehát -- kedves jó Hívek -- itten vannak azok a bizonyos dolgok, amelyek a mi életünket, gondolkodásmódunkat torzították. És itt van a dolog, ahol mi a felelôsséget kikapcsoltuk. Emlékezzünk XII. Pius-ra, aki azt mondotta, hogy a legnagyobb bűnünk, ennek a századnak legnagyobb bűne, hogy a bűntudatot kiöli az emberekbôl, és a bűntudatot elvesztette. Tehát alkalomadtán -- kedves jó Hívek -- errôl szeretnék én majd beszélni. Hogy jobban érezzük meg a magunk hivatását, mit akar tôlünk az Úristen, és mi az, amit mi ennek érdekében megtehetünk. (Amen.) ======================================================================== 15. Húsvéti ajándék, ami most életformát volna 1992. április 19. hivatva ismertetni. (Részleges húsvéti összefoglalás) Már januártól kezdve Jézus emberségérôl hát elmélkedtünk. A második isteni személy azért lett emberré a megtestesülésben, hogy Ôbenne lássuk meg, hogy kik vagyunk, mit kell tennünk a jelenben, és mire készülünk és hová igyekszünk a jövôben. Ennek ismerete alapozná meg az új katolikus életformát, mert a régi már nem elégíti ki a ma emberének igényeit. Ezt állapította meg legutóbb a püspöki szinódus Rómában, ezt írta meg enciklikájában a Szentatya, és ennek megtárgyalására hirdette meg Paskai László bíboros, az egyházmegye fôpásztora az egyházmegyei zsinatot, és nem véletlenül a húsvéti ünnepek idején. Mert -- kedves jó Hívek -- azt vegyük tudomásul, hogy nem jól áll a mi szénánk ebben a világban. Az Egyház valahogyan kezd az élet peremére szorulni, mégpedig nem véletlenül, hanem sok minden tényezôje van ennek. És ebben a sok tényezôben fontos szerepet játszik a keresztény életforma. Mi már foglalkoztunk azzal, hogy három misztériumra kell épülnie a mi új életformánknak, és nem a parancsolatok megtartására, a bűn és nem- bűn kérdésére. Az nem ,,keresztény'' magatartás, hogy én Istenbe nem rúgok bele, az semmi. Ennél az Úristen többet kíván, az embereknek az igénye is magasabb. Én említettem akkor három misztériumot, amelyre építenünk kell. Csak, hogy a harmadikat, a legújabbat jobban lássuk, megemlítem, hogy -- az elsô volt a teremtés misztériuma. Itt kell megismernem önmagamat, hogy ki vagyok. És a lényeg az, hogy Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. De viszont ez azt is jelenti, hogy nemcsak én hasonlítok Istenre, hanem Isten is hasonlít énrám. És itt jön a nagy nehézség, hogy ebben a teremtett világban énnekem Isten képét kell viselnem, és Isten képviseletében járok. Jézus maga mondta, hogy aki engem lát, az látja az Atyát is. Az apostol mondja, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsérjétek Atyátokat. Na mostan az a kérdés, hogy aki engem lát, az vajon Istent látja vagy pedig valami torz alakot, esetleg egy embertelen valakit. Az nemigen fog Isten felé kanyarodni énmiattam, az én életformám miatt. Ezért nekünk erre vigyáznunk kell. És a lényeg, hogy nékem személyemben kell képviselnem a láthatatlan Istent a látható világban. Ez volt az elsô misztérium. -- A második pedig -- amelyre építenem kell -- az a megtestesülés: hogy Jézus születésével Isten belépett a mi világunkba, emberként. Hazajött, nem vendégnek, hanem hazajött, az övéi közé jött. És emberként élt értünk, teljes értékű emberként. A mi Földünk lett az otthona. Nem színész volt, aki a szerepét megkezdte, de már az elején tudta, hogy mi lesz a vége. Nem! Ô ezt az emberi életet végigkínlódta, végigküzdötte kemény önmegtagadással, kemény munkával, sok szenvedéssel, elhagyatottsággal, értetlenséggel. Emberként élt itten Krisztus. Éspedig (amint) említettem, hogy az Ô rejtett életére kell nekünk figyelnünk, mert minket elsôsorban ez érdekel. Mert én Jézust nem utánozhatom a keresztúton, én nem szegeztethetem magam keresztre, én nem akarom, hogy engem tövissel koronázzanak. De Jézus mást is csinált 30 évig! Dolgozott, egyszerű emberként dolgozott. És ezzel az emberi munkát, amire az Úristen az embert rendelte, ezt megszentelte. Legyen ez a munka akár krumplihámozás, akár utcaseprés vagy akármilyen ,,alantas'' munka. Ezzel én Istent meg tudom szentelni és Isten országát tudom építeni. Mert Krisztus is ezt tette! Tehát ebben adja Krisztus minékünk a példát. Sôt azt is említettem, hogy a Nagyböjt elején az imádságban, az elsô vasárnapi imádságban az volt, arra kértük az Atyát, hogy eljussunk Krisztus rejtett életének a megismerésére. Nekem Krisztus rejtett élete az, ami kell hogy mindennap elôttem álljon. Nem az Ô nagy tettei, nem az Ô kínszenvedése, nem az Ô csodái; az Ô rejtett élete! Mert ott van hozzám a legközelebb! Csodáival Ô azt bizonyította, hogy Ô Isten, a tanításával Ô azt bizonyította, hogy az Atyától Ô mit hallott. De énnekem azt mutassa meg, hogy én milyen legyek, és én milyen lehetek! És ez az, ami kiesik a mi életünkbôl! És tetszik emlékezni, hogy mondtam: a pápának van egy -- ilyen -- súlyos kijelentése, hogy mi a bűn. A bűn az, hogy Krisztust kizárjuk a mindennapi életünkbôl. És mondtam azt a bizonyos zárdai gyereket is: ,,mondja meg, hogy mit akar, különben hagyjon nekem békét''. Hát ez a bűn! Hogy Isten hagyjon nekem békét! Ide még hozzátartozik -- kedves jó Hívek --, hogy a harmadik misztérium, pedig az úgynevezett húsvéti misztérium, amelybe most léptünk bele. Mi ennek a húsvéti misztériumnak a lényege? -- A teremtés, az az indulást mutatta meg, a múltunkat, hogy honnét jöttünk, milyen feladattal jöttünk. -- A megtestesülés a jelen feladatait állítja a szemünk elé. -- A húsvéti misztérium pedig a jövôt mutatja meg nékünk. Mikor a szentmisében, úrfelmutatás után azt mondjuk, hogy: ,,Íme hitünk szent titka.'', akkor mit válaszolunk rá? Azt, hogy halálodat hirdetjük, hittel valljuk föltámadásodat és várjuk második eljöveteledet. Tehát a jövôre mutat a húsvéti misztérium, ami elôttünk áll. És ennek az elfogadása, ennek a beépítése a mi életünkbe, ez nehéz. Mert csak reményben élünk, tapasztalatunk nincs hozzá. Csak készülünk valamire, várunk valamit. És ezzel kapcsolatban én ma -- kedves Hívek --, mondjuk úgy húsvéti lelki ajándékul, szeretnék valamit elmondani. Nagy hibánk minékünk, katolikusoknak, hogy az üdvrend egységét is széttörtük. Mert egy az Isten, egy az én személyem, egy az én életem. Énbennem él a múlt, a jelen és a jövô is. Tegnap a húsvéti gyertya szentelésekor az Egyház azt imádkozta, hogy Jézus tegnap és ma és mindörökké. Övé az idô és Övé az örökkévalóság, Ô az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Egyszerre! És nem darabonként! Nem szabad Ôt széttöredezni: hogy van Jézus születése, van Jézus gyermekkora, van rejtett élete, van messiási tevékenysége, van szenvedése és van halála. És még ezeket is részekre bontjuk: külön a példabeszédeirôl, külön a csodáiról... Jobban megértjük talán, hogyha azt mondom, hogy az Oltáriszentségben az Úr Jézus Krisztus embersége, teste és vére van jelen a második isteni személlyel való egységben. Na jó, de az Oltáriszentségben melyik Krisztus van jelen: a betlehemi kisded, a Názáretben hancúrozó gyerek, az ácsmunkahelyben dolgozó Krisztus vagy a megkeresztelkedô, minket tanító Krisztus, vagy az elítélt és összevert Krisztus, a keresztet hordozó Krisztus, a keresztfán haldokló Krisztus? Hát melyik Krisztus van jelen? Azt mondjuk, hogy az egész. És énnékem itt van a bajom, amikor én nem az egészet látom, hanem elveszek a részletekben. Valamely részletet kiemelem, a többit elhagyom és abban a pillanatban eltorzítottam az egészet. Énnekem soha nem szabad megfeledkeznem, hogy én Istenhez hasonlítok, és én Istent képviselem a világban. Nekem soha nem szabad elfelejtenem, hogy én Krisztusban Isten gyermekévé lettem, hogy engem személyes kapcsolat fűz Istenhez. És ezt a személyes kapcsolatot kell nekem a szeretet vonalán ápolnom mindhalálig. És énnekem nem szabad elfelejtenem azt, hogy Krisztus mit szenvedett és mit tett értem és mit ígért énnékem. És ennek együttesen kell szerepelnie az én mindennapi életemben! És nem külön-külön darabonkint! Mert akkor torzó leszek... Ugyebár torzónak nevezzük általában az olyan szobrokat, amelyeket hát megcsonkított a történelemnek a forgataga. És ilyenkor egy ilyen torzót az ember ha megnéz, akkor a szembeötlôbb az, hogy mi hiányzik rajta. Nem hogy mi az, ami megmaradt. És a mi életünk nem lehet torzó, nem lehet bennünk hiány. És ez az, hogy Krisztust nem szabad széttöredeznünk, nem szabad szétbontanunk, hanem mindig az egész Krisztust kell minékünk nézni. Így énbennem, az én életformámban egyszerre benne van az Istentôl kapott hivatásom. Benne van a mai, mostani, mindennapi egyszerű feladatom. Benne van minden reménységem, amelyik engem bíztat lemondásra, áldozathozatalra, hogy az Atyához készülôdök visszatérni. Mindez kell, hogy bennem belsô harmóniában, összhangban legyen, egységben legyen, mert különben nem képviselem az igazi keresztény életformát. Tehát mit kíván tôlem a három alapmisztérium? Hogy én minden porcikámban képviseljem a Teremtôt, minden munkámban lépjek Jézus rejtett életének nyomába, minden szenvedésemben vállaljam a keresztút engedelmességét! Ahogy jön! De mindig készen rá! És nem akkor kapkodok, amikor éppen rámszakad a baj. Szent Pál ezt így fejezi ki, hogy ,,élek én, de nem én élek, hanem Krisztus él énbennem''. Ez az egység, ez az én egész személyemet átölelô isteni segítség és szeretet -- amely a húsvéti misztériumban teljesedett ki -- ez adja meg minékünk tulajdonképpen az úgynevezett húsvéti örömet. Hát -- kedves jó Hívek -- én lelki ajándékul ezt szánnám. Ezt a belsô lelki egységet. Ezt a belsô harmóniát. Hogy az egész isteni szeretet, Krisztusnak az egész élete, Krisztusnak a személyes istengyermeki szeretete, az éljen és éltessen engem mindenkor. Amen ======================================================================== 16. Húsvét hétfô 1992. április 20. Kedves Hívek! A mai nap nem ünnep. És ha végiggondolom csak az én papi életemet -- 33-ban szenteltek -- és úgy végiggondolom az ünnepeknek a változását, akkor egy nagyon érdekes, talán néha szomorúnak mondható jelenségre kell fölfigyelnünk: egymás után törölték el a kötelezô ünnepeket, vagy -- ha olyanok voltak, hogy nem lehet eltörölni, mert az üdvrendnek bizonyos állomásait rögzítették -- akkor áthelyezték azokat vasárnapra. Úgy hogy jelenleg már vasárnapokon kívül csak három ünnepünk van: Karácsony, Újév és itt Magyarországon Nagyboldogasszony. Több parancsolt ünnepünk már nincs. Tehát a kötelezô ünnepek száma lecsökkent a minimumra. Ezzel párhuzamosan elmondhatom ugyanazt is a szertartásainkra. Aki még emlékszik a régi idôkre... Én bizonyos szomorúsággal és fájdalommal vettem tudomásul, hogy nincs többé pl. nagyhéten a Jeremiás siralmai. Azelôtt a nagyhéten felolvastuk Jézus szenvedéstörténetét mind a négy evangelista szerint. A szent három napnak, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombatnak a szertartásai lerövidültek, sok mindent elhagytak belôle. A szentmise szövegét is lerövidítették, hiszen a II. kánon, amit mondunk, az még talán az ötödrésze sincs a római kánonnak, amelyet valamikor mondtunk. És az Egyház ezeket a reformokat bizonyos kényszerűségbôl hajtotta végre. Mert az embereknek a lelki beállítottságuk, a gondolkodásmódjuk, az idegi magatartásuk nagyot változott ebben a században. A két világháború, és ami a második után következett, az embereket nyugtalanná, idegessé tette. Rohannak, sietnek, kapkodnak, bizonytalankodnak, szétszórtak, nincs semmi stabilitás az életben, semmi megnyugvás. Mikor Endrôdön káplán voltam 33-ban, akkor -- én tudom, hogy -- ottan annak az egyszerű parasztembernek az élete úgy folyt, hogy -- megvolt, hogy tudta elôre, hogy -- nagycsütörtökön mikor fôzi az ebédet, hogy mikor öltözik át, mikor indul a templomba, meddig fog tartani... Ha hazamegy, akkor kell a jószágot etetni, és aztán -- nem tudom -- vacsoráznak. Szóval megvolt, beletartozott a templomi istentiszteleti dolog, beletartozott a mindennapi életébe. Igénye volt! És a gyerekek türelemmel álltak végig, és hallgatták végig az egészet, pedig akkor még nagyrészt latinul végeztük. És manapság már nagyon sok embernek még egy szentmisének a végighallgatása is problémát jelent, ha azon pl. prédikáció van. Valahogy rá kell döbbennünk arra -- kedves Hívek --, hogy mi leszegényedtünk, szellemileg, lelkileg, ...a szellemi igényekben, ... eltörpültünk. Ha valami szenzációs dolog van, futballmeccs, ahol ordítani lehet, TV- ben film, amelyben ölnek, és gyilkosság vagy szex van, akkor igen, ahhoz van türelmünk. Ami fölborzol minket, ébren tartja figyelmünket, mert különleges... De az életnek a komoly dolgai, azok terhünkre vannak, unalmasak, és menekülünk elôle. Valahogy a mai ember nem tud csendben lenni, nem tud elgondolkodni, nem tud önmagába nézni, nem tud fölfele nézni, túl a földi dolgokon és gondokon úgy az Isten felé, hanem lehorgasztott fejjel jár, mint az állat, amelyik a földet nézi és azt keresi, hogy hol van itten ennivaló vagy pihenôhely vagy nem tudom micsoda. És ez részben a mi hibánk is. Mert én nevelem magam, én alakítom magam, nekem kell arra eszmélnem és nekem kell észrevennem, hogy lassan hogyan kopik el bennem a szellemi dolgok iránti igény. Nekem kell iszrevennem azt, hogy hogyan válok én anyagivá, hogyan olvadok én bele a mai világnak száz és ezer gondjába és bajába, és elfelejtem azt, hogy más az én hivatásom. És az a szomorú -- tetszik tudni húsvét hétfôjén vagy karácsony másodnapján vagy más olyan napokon, amelyek valamikor ünnepek voltak, hiszen az ünnepek arra valók, hogy a széthullt embert legalább arra az idôre úgy összefogják, valahogy úgy az egészbe beállítsák, -- de mi pont ez elôl menekülünk, mi magunk is menekülünk elôle. És az Egyház kénytelen volt ezt tudomásul venni és lerövidíteni a dolgokat. Hány ember van, akinek a litánia unalmas, nem kell. Elmaradnak a májusi litániák, még olyan helyen is, mint pl. a zárda. Unalmas a Szentolvasó, unalmas a Keresztút, és sok minden unalmas, aminek van valami idôtartama. ,,Mert azt mégse kívánhatja tôlem az Úristen, hogy én tíz percig is figyeljek Ôrá''. És ez a nem jó. És ezen én nem tudok máshogy segíteni, mintha elgondolkodom rajta, és próbálok egy kicsit változtatni a lelki, a szellemi beállítottságomon, igényemen. Valahogyan megérezni azt, hogy mi a maradandó, mi az ami énnékem ad valamit, amit én vihetek magammal. Múltkor hallottam, a TV-ben volt, hogy egy szabónak volt telke nagyvárosban Amerikában. De körülötte épültek a felhôkarcolók. És bíztatták, hogy adja el azt a kis telket, mert hogy mennyi teméntelen pénzt kaphat érte, milyen nagy az értéke. Azt mondja: ,,Na és ha kapok teméntelen pénzt, azt vihetem én magammal?'' Hát mi úgy vagyunk, hogy ez valahogyan a mi bűnünk vagy a mi mulasztásunk. Nem tudatos. Ebbe az ember észrevétlenül csúszik bele. Én tudom magamról, volt amikor én miséztem és arról gondolkodtam mise közben, hogy jön a szakfelügyelô, és melyik osztályba is fogom vinni elôször. Hát ilyen az ember! És ezen én csak tudatos gondolkodással, csak önmagam ellenôrzésével tudok -- hát úgy -- rájönni, és tudok eligazodni valahogy. És láthatom meg, hogy hogyan kopok, hogyan silányulok... Kedves Hívek! Húsvét hétfôn csak ezt tudom mondani. Beszélünk húsvét örömérôl, hogy Krisztus föltámadt. És húsvét hétfôn gondoljunk arra, hogy a föltámadás öröme hogyan halt ki belôlünk. És itt van kérem a mai ember tragédiája. Valahogyan nekem még mindig eszembe jut -- már kispap koromban bántott a dolog --: a keresztúti ájtatosság, amely kezdôdött azzal, hogy Jézust halálra ítélik, a végén Jézust eltemetik, és mehetünk haza... Önkéntelenül kapcsolódik hozzá -- mert jó magyar tanárunk volt -- kapcsolódik hozzá, a Krisztus tragédiája mellé az ember tragédiája , melyben azonban legalább volt egy reménysugár, hogy: ,,...ember küzdj, és bízva bízzál...''. A keresztútban semmiféle reménysugár nincs a végén! Megmaradtunk abban... És kb. így járjuk mi a mi keresztutunkat, amely végeredményben temetés felé halad. Temetjük álmainkat, természetfölötti igényeinket, temetjük kérem azt, ami bennünk igazán érték, amiért az Úristen teremtett minket... Amit én magammal vihetek, azt temetem én napról-napra. Hát, húsvét hétfôn próbáljuk ezt egy kicsit végiggondolni, hátha valamennyit lendít rajtam. Amen. ======================================================================== 17. A húsvéti misztérium 1992. április 26. Kedves jó Hívek! A húsvéti misztériumhoz érkeztünk, és errôl szeretnék néhány dolgot elmondani. Emlékeztetôül: a három misztérium közül -- az elsô volt a teremtés, ez feltárta a kezdetet, a múltat, hogy ki vagyok én és miért vagyok. -- A második a megtestesülés; fôként Jézus rejtett életérôl volt szó. Ez föltárta jelen életem feladatait. -- A harmadik misztérium a húsvéti misztérium, a jövôt mutatja meg nékem. Miért élek, hová törekszem, mi volt egy élet küzdelmének a célja. Én nem elmúlok, hanem közeledem a beteljesüléshez. Azt mondottam, mi most reményben élünk. És ez a reményben való élés - - kedves jó Hívek -- sajnálatos módon ez a legnehezebb. Azért, mert a húsvét szent titkát legtömörebben Jézus fogalmazta meg fôpapi búcsúbeszédében... Ezt mondta: ,,...eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot és visszatérek az Atyához...'' Nem az én sorsom ugyanez? Az Atyától jöttem erre a világra, itt a világon végigjárom az én utamat, hogy a végén visszatérjek az Atyához. De Jézus megtette, amit az Atya kívánt Tôle, (és) kijelentette: ,,Atyám, én megdicsôítettelek Téged a Földön, a munkát, amelyet rámbíztál elvégeztem''. Kérdés: én, aki az Atyától jöttem és az Atyához térek vissza, elmondhatom-e, hogy ,,...Atyám én megdicsôítettelek Téged a Földön és a munkát, amelyet rámbíztál, elvégeztem...''. Tetszik látni, (a) lelkiismeretvizsgálatnál milyen fontos kérdés merül föl, hogy én megdicsôítettem-e Istent mondjuk az elmúlt idôszakban, az utolsó gyónásom óta, elvégeztem én azt a munkát, amit Isten nékem szánt és rám bízott. Ilyen kérdéseket nemigen tesz föl magának az ember. Azt mondja -- folytatva -- Jézus: ,,...kinyilatkoztattam Nevedet azoknak, akiket nekem adtál; a tanítást amit Tôled kaptam, továbbadtam nékik''... Hát én kinyilatkoztattam Isten Nevét, magatartásommal, életem példájával? Bizonyságot tettem én Isten mellett, tanúskodtam Mellette? A tanítást azt továbbadtam, fôként azoknak, akiket az Úristen nekem adott -- gondolok itten a szülôkre, nagyszülôkre, a testvérekre - - továbbadtam én azt, amit én kaptam vagy úgy eltettem magamnak?... Vagy föltettem a kaini kérdést, hogy mi közöm nekem öcsémhez? Vagy nem értem rá foglalkozni férjemmel vagy gyerekemmel? Mert más gondom is van nékem? Tehát a tanítást továbbadtam-e? Ezeket a szavakat és kijelentéseket, de még sok mást is a föltámadás ténye hitelesíti. Ezek csak elhangzott szavak, de hogy ezek igazak, azt a föltámadás bizonyította. Szent Pál ezt így fejezi ki: ...,,ha Krisztus föl nem támadt volna, hiába volna a mi prédikációnk, amit hirdetünk, de hiábavaló volna a ti hitetek is''... Szent Pál szerint Jézus föltámadása a mi törtetô és harácsoló életünkön át történt, vagy az ezen való ilyen áttörés, és az áttörés nyitott nekünk utat az örök élet és az örök boldogság felé. Tehát az ember megteremtette a maga zárt életkörét. És ezt a zártságot Krisztus föltámadása törte föl, és mutatott nekünk lehetôséget. Ezt fejezi ki a Szentírás úgy, hogy ,,...Krisztusban immár szabad utunk van az Atyához...'' ,,Ha Jézussal a halottak nem támadnak föl, akkor együnk- igyunk, mert holnap úgyis meghalunk...'' -- mondja Szent Pál. Jelenleg -- sajnos -- ez a legtöbb embernek a gyakorlati életfelfogása: ,,...érezzem jól magam, érezzem magam biztonságban, a többit azt hagyjuk, majd meglátjuk...''. Csak az a baj, hogy amikor majd meglátjuk, akkor már késôn van. Mondtam -- kedves Hívek -- azt hogy mi reményben élünk, és reményben élni rendkívül nehéz. Még a tapasztalható jelenvalóságokból is nehezen vonjuk le a számunkra irányadó következtetést; hát akkor arra, akkor a nem ismert, az ígéretként kapott dolgok alapján változtassuk meg sokszor megszokott életfelfogásunkat? A föltámadásnak a tana vagy a ténye ugyan kinek változtatta meg az életformáját? Tudomásul vesszük, húsvéti üdvözlô lapokat írunk... és ezzel a húsvét befejezôdött. De hogy az az én életemben jelent-e valami fordulatot, jelent-e valami többletet, valami pluszt... az aligha! De mostan hogyan tehetem én azt meg, hogy az a bizonyos remény amelyet a föltámadás adott, a remény amelyben élek, hogy az az én számomra úgy valósággá váljék? Ezt azzal tehetem meg:... Hogyha én sokat gondolok valamire vagy sokat foglalkozom valamivel, az kezd énbennem -- úgy -- gyökeret verni. Volt gyerek, aki azt mondta nékem: ...,,én nem is tudom, hogy szerelmes vagyok-e én, de valahogyan egyre többet gondolok rá, többször jut eszembe, és többet foglalkozom vele gondolatban''... És ez azt jelentette, hogy kezdett benne lassan a szerelem gyökeret verni; mert gondolatban többet foglalkozott vele. Ahol a kincsed, ahol az eszed jár, ott van a szíved is. Ha én legfôbb jónak a kinyilatkoztatott örök életet és az örök boldogságot tartom, és én erre egyre többet gondolok vagy ezen elábrándozom, akkor végül ott lesz az én szívem is és arra fogok vágyódni. De ha nem foglalkozom vele, akkor engem egyszerűen csak úgy közömbösen hagy. És említettem már, hogy minékünk keresztényeknek egy ilyen tehertételünk, hogy mi nem szoktunk gondolkodni... , nekünk mindent adjanak készen, majd én megteszem és ezzel el van intézve. Az ismeretlennek nincs vonzó hatása az emberre. És ha énnekem a feltámadás csak egyszerűen mint ismeret él bennem, akkor annak hát nincsen rám vonzó hatása: tudomásul veszem, hogy Jézus föltámadt, hát legyen Neki, hát föltámadt. De engem közömbösen hagy lényegében véve. Az ismeretnek akkor már inkább (van vonzó hatása). Tud engem vonzani az elképzelt (dolog, ezen a) világon már, -- fôként --, ha van valami reális alapja. Tehát amirôl én ábrándozom, amire én sokat gondolok, az tud már azért énbennem bizonyos visszhangot kicsiholni. Ezt a vonzódást adja az elmélkedés. És én említettem a Hittani Kongregáció írását, amely szerint a keresztény emberek elfelejtettek elmélkedni, elfelejtettek gondolkodni. Az elmélkedés nem más, minthogy hogy -- úgy -- kilépek magamból, és próbálom magamat kívülrôl nézni, hogy tulajdonképpen miért vagyok, mit csinálok, mi értelme (van) annak, hogy én létezem, hogy mi az én célom vagy mi lesz az én végem. Tehát magamról gondolkodom, az én egész életemrôl -- úgy -- egybefogva: ezt nevezem én elmélkedésnek. Szent Ágostonnak van egy mondása, amely azért erre is vonatkoztatható, hogy azt mondja: ,,...ha én valamit nem látok világosan vagy nem értek egészen, akkor én azt elmagyarázom az én testvéreimnek, ha kell többször, míg a végén magam is megértem azt, amit mondani akarok...''. Tehát ha én többször megforgatok egy-egy gondolatot magamban, a végén megértem, jobban megértem, mint elsô hallásra, amikor csak tudat maradt bennem. Ha többször hallom és bennem gyökeret ver, akkor életté válik. Én is elmagyarázom a feltámadás misztériumát magamnak. Ha többször elmagyarázom, talán még belém is ipül, és megjelenik az életvitelemben. A feltámadás -- kedves Hívek -- a mi hitünknek sarkpontja. Ez ad értelmet mindennek. Urs von Balthazar írja: ,,...mert mi a Föltámadottnak törvénye alatt élünk, azért minket is a keresztútra állít. De mi nem a kereszthordozó után ballagunk, hanem Mellette és Vele haladunk. Tehát nem Krisztus nyomdokaiba lépünk, hanem Krisztus mellett megyünk. Nem Czirenei Simonként Utána, hanem Mellette és Vele. De ez nem látványosság, hanem a keresztény létezésmód formája...''. Ezt így foglalja össze Szent Pál a Római levélben, hogy ,,...senki közülünk nem él önmagának és senki sem hal meg önmagának. Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Krisztus ugyanis azért élt, halt meg és támadt föl, hogy az élôknek legyen Ura. És mindegyikünk önmagáról ad számot az Istennek...''. Tehát Szent Pál is Krisztusnak a feltámadása köré csoportosítja a lényeget. Ezért keressük azt, ami odafönt van, de jelenleg el van rejtve elôlünk. És az elrejtett dolgokra való gondolás, azoknak a keresése, az egy kicsit emberfölötti erôt kíván. Nincs hozzá kedvünk. És ebben (a vonatkozásban) ismét Szent Pál mondja, hogy ...,,én nem mondhatom, hogy elértem a célt és teljességre jutottam, de én törtetek utána -- megfeledkezve a mögöttem lévôkrôl --, és azokra törekszem, amik még elôttem vannak''. Nem mondom, hogy ez könnyű! Kedves Hívek! Ez nem jön és nem jöhet önmagától. Ennek a törekvésnek, ennek a gondolkodásnak belôlem kell fakadnia. És hogy belôlem fakadjon, ez rajtam múlik. Ez az én keserves és kemény munkámnak az eredménye. Ebbe Isten kegyelme ,,csak'' besegít. És így lesz számomra a föltámadás nem csupán egy ismeret, nemcsak egy múló gondolat, hanem engem a végsô célom felé terelô és ösztönzô erô. Ha én gyerekekhez beszélnék, akkor azt mondanám, hogy: ,,gyerekek, az örök élet, az örök boldogság, amelyre Szent Pál azt mondta, hogy -- emberi elmébe föl nem hatolt, amit Isten azok számára készített, akik Ôt szeretik --, ez egy óriási érték'', -- és most jön a gyerekes kifejezés --, ,,ezt az Úristen nem hajlandó nekünk potyán adni. Hanem megkérdezi: ,,Megdolgoztál érte vagy nem dolgoztál meg érte? Ha nem dolgoztál meg érte, akkor eredj innét! Ha megdolgoztál érte, akár sikeresen, akár sikertelenül, de küzdöttél érte, akkor én méltányolom néked ezt a küzdelmedet, különben nem''''. És ezért minékünk a föltámadás jelentsen egy bizonyos küzdelmet, hogy reményben élve próbálom magamban ezt a reményt fölidézni, ezt a reményt beépíteni az én életembe, hogy ez a remény legyen az én életemnek az irányítója. És ilyen módon fogok én nemcsak Krisztus mellett haladni a keresztúton, hanem Krisztussal együtt föltámadni az örök életre és az örök boldogságra. Amen. ======================================================================== 18. Szűz Mária tiszteletérôl 1992. május 3. Kedves Hívek! Május hónapja van, és ez Mária hónapja. És Jézus földi életérôl, emberségérôl lévén szó, valahogyan Máriáról is illik megemlékeznünk. És talán ez a legjobb alkalom reá. Említettem, hogy a Szentatya sürgette a tanítást. És én ma ennek a felszólításnak a jegyében akarok szólni. Én nem lelkesíteni, buzdítani akarok, hanem egyszerűen el akarok mondani egynéhány dolgot a Mária tisztelettel kapcsolatban, amit jó ha tudunk, és amely azonban általában -- úgy -- a Hívek elôtt nem nagyon ismeretes. (A teológiánál kell elkezdenünk, jóllehet a Máriáról szóló tanítás nem) a teológiának a lényege, mert a teológia az Istenrôl szóló tudomány. De ennek (is) a központi magja a dogmatika. A dogmatika a kinyilatkoztatott elméleti igazságok tudománya. A dogmatika adja elô, hogy egy katolikus embernek mit kell hinnie, mit köteles hinnie. Mondhatnám úgy is, hogy Isten-tan. Tehát: azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük. Mibôl ismerjük meg? A dogmatikából. Hát persze, a dogmatikának egyes részei...: hogy egy Istenben három személy van... ezeket tudjuk. De van nagyon sok olyan dolog, amirôl bizony nincsen tudomásunk vagy világosabb ismeretünk. Fôként a dogmatikára vonatkozik Szent Ágostonnak a megállapítása, hogy a dogmatika tárgya, forrása és a célja maga az Isten. Tehát Istenrôl szól, Isten szól önmagáról, mert forrása, és Isten szól önmagáról, mint végsô célunkról. Engedtessék meg, hogy fölsoroljam legalább egy dogmatikának, a Schütz- féle Dogmatiká-nak a fô tartalomjegyzékét, már az értekezéseit, (mert) ô ezt a címet adta nekik. -- Az elsô szól a kinyilatkoztatásról, -- a második Istenrôl, -- a harmadik a teremtésrôl, -- a negyedik a megváltásról, -- az ötödik a kegyelemrôl, -- a hatodik az Egyházról, -- a hetedik a szentségekrôl, és -- a nyolcadik a végsô dolgokról, tehát mennyország, pokol, ítélet, kárhozat és így tovább, ezekrôl. No mostan -- kedves Hívek -- furcsa a dolog, mégpedig az (a furcsa), hogy a Máriáról szóló rész, dogmatikus rész (az idôk folyamán) az -- olyan -- eléggé hullámzó (mélységű, terjedelmű) volt. Mert a dogmatika -- bár Istenrôl szól -- ... összesen két ember szerepel benne, akik a dogmatika tárgyához tartoznak, mégpedig Szűz Mária istenanyasága révén és Péter, mert ô lett az Egyháznak a feje. És ezért, mert az Egyház is beletartozik a dogmatikába, ez a két ember kapcsolódik Istenhez a hit kérdéseiben is. És mindjárt itt szabad legyen rámutatnom arra, hogy az Úr Jézus Krisztus az üdvrendben -- ahol lehetett -- úgy iparkodott emberi segítséget bekapcsolni az ô munkájába. Pl. mondjuk, hogy Czirenei Simon segített Néki a keresztet vinnie. Vagy Péter segített Néki, amikor templomadót kellett fizetni, ô ment halászni, és nem tudom a talált pénzdarabból befizette az Egyház adóját vagy templom adóját. Gyerekkorában, ifjúkorában felhasználta Szűz Máriát, aki mellette volt, sôt Szűz Máriát fölhasználta arra is, hogy a kereszt alatt valamennyi vigasztalást nyújtson Néki. Tehát -- ahol lehetett -- a munkájába az embereket bekapcsolta. Tehát nemcsak Isten végezte el a megváltást az emberekért, hanem ebbe a megváltási munkába -- ahol lehetett -- hagyott egy-egy kis részt, hogy mi emberek is résztvehessünk benne. Ez az Ô szeretetének- vagy az emberek iránti nagyrabecsülésének a jele volt. Ma néhány szót Máriáról, fôként olyat, ami nem közismert. Pl. nem közismert az, hogy az ókor, tehát a szentatyák kora, egész a középkor elejéig nem foglalkozott Máriával. Illetve foglalkozott, (de) csak úgy, hogy Jézus születése kapcsán, hogy született Szűz Máriától. Hogy a templomban elveszett Jézus, Szűz Mária megtalálta, mint ahogyan az evangéliumokban van. De Máriáról magáról, az ô személyével nem foglalkozott a teológia, az egyházi tudomány. Késôbb annál többet. Valahogy -- úgy -- a teológusok -- ahogy mostanában mondják --, hogy haraptak rá. Kedvelt téma lett. És kialakult a Máriáról szóló teológiai tudomány, amit mariológiának nevezünk. És a Mária tiszteletnek akkora fokára jutottak -- és ez mostan érdekes --, hogy a II. Vatikáni Zsinat sokat foglalkozott a Mária-tisztelet túlzásaival. Tehát annyira fölerôsödött a Mária tisztelet, hogy még egyházi szemmel nézve is túlzásokba esett. A (II. Vatikáni Zsinat) dogmatikai konstitúció(já)ba építették bele a Máriáról szóló tanítást, a nyolcadik, befejezô részbe; a Zsinat nem volt hajlandó Máriáról külön konstitúciót kiadni, mert azt mondta: Mária teremtmény volt, Mária is megváltásra szorult, éppúgy, mint mi. Máriának voltak személyi kiváltságai, voltak érdemei, ô állt legközelebb Istenhez. De ô teremtmény volt, ember volt, nem illeti meg ôt a zsinaton külön konstitúció. Hanem az Egyházhoz tartozik, mint az Egyháznak... -- nem tudom -- aki a hitnek a zarándokútját elôttünk végigjárta. És van benne bizonyos lelkipásztori utasítás is -- a Zsinatnak a határozatában. Én ebbôl a fontosabbakat tetszik tudni kiírtam. Jó, ha halljuk! Az elsô, hogy a papok nagylelkűen ápolják a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát -- vigyázat! -- a tanítóhivatal által ajánlott áhítatgyakorlatokkal. Tehát nem magam kitalálta módokon. Én tudok (olyan) helyet, ahol Mária-litánia, tehát májusi litánia helyett különbözô regényrészleteket, verseket szavaltak, és nem tudom színdarabból adtak elô jeleneteket. Hát ez nem a tanítóhivatalnak a tanítása! Ez lehet egy irodalmi délután vagy akármi, de nem a Mária-tisztelet az Egyház elgondolása szerint A második -- ez is meglepô --, így szó szerint idézem: ,,A hittudósok és az isteni Ige hirdetôi tartózkodjanak minden hamis túlzástól''. Tehát Máriát ne magasztaljuk olyan dolgokkal, amelyek ôt nem illetik meg. Én ezt valamikor még fiatal káplán koromban... plébánosommal volt is bajom, mert azt a kifejezést merészeltem használni, hogy ,,egy Mária szobor nem vetheti az árnyékát a feszületre''... Tehát én Máriát nem emelhetem ki Jézus Krisztus rovására vagy hátrányára. A harmadik: a Boldogságos Szűz szerepe és kiválóságai mindig Krisztusra utalnak, tehát... Ezt Weöres Sándor úgy fejezte ki, hogy ,,...Nézd amim van ez nem az enyém, tehát ki pompában látsz ragyogni engem, gondold meg, ez nem az enyém, az én birtokom csak Fiam sebe és a Világ gondja, az az én birtokom...'' Tehát a költô is úgy ráérzett, hogy Máriában minden Krisztusra kell, hogy utaljon. A negyedik: A valódi áhítat -- nagyon tessék erre vigyázni -- a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelmekbôl áll. Fôként nem hiszékenységbôl. Az emberek nagyon hajlandók arra, hogy lelkesedjenek valamiért és bizonyos érzelmi elragadtatásokkal reagáljanak valamire. Hiszékenyek. Énnekem egy intelligens hölgy mondotta, hogy -- no -- volt Medjugorjéban, és mentek föl a hegyre, végezték a keresztutat. És a sziklák között ô botladozott és fölszakadt a harisnyája és véres lett a térde. És ô érezte, hogy ô Krisztus keresztútján jár. Mondtam neki, asszonyom, ugyanezt elvégezhette volna, ezt a keresztutat a templomban is, azért kár volt ott botladoznia. És az hogy a harisnyája elszakadt, ez nem ad hozzá a Krisztushoz való kapcsolatához egy jottányit sem. Önmagát keresi és önmagát éli ki ebben. Azt hiszi, hogy ezzel valamit produkált. Hát semmit sem produkált, sôt... Az ötödik: hogy Mária ezen a földön a biztos remény és vigasztalás jele. Nem több. A biztos remény, hogy mindazt, amit a Szentírásban kaptunk -- akár mint tanítást akár mint ígéretet --, ezt erôsíti Szűz Mária. Erôsíti a mi reményünket, és bajainkban, nehézségeinkben vigasztalást, erôsítést nyújt számunkra. Fôként halálunk óráján ezt kérjük is. És ne tulajdonítsunk Szűz Máriának mást. Egyetemi felvételi vizsga nem Szűz Mária feladatkörébe tartozik. A hatodik: Mint az emberek anyja, szószólónk Fiánál a Mindenszentek közösségében. Ez is, ez a pápának egy nagyon kedvelt gondolata. Tehát a Mindenszentek közösségében. És forduljunk hozzá gyermeki bizalommal... Még majd errôl egy mondat lesz. Most kicsoda Mária? Ezek mostan meghatározások. Komoly, modern teológusok meghatározásai. Mária olyan valaki, aki Krisztus emberségébôl és annak gyümölcseibôl a legkiválóbb módon vette ki részét. Tökéletesen átadja magát Jézus művének szolgálatára. Jézusban és Jézus által bocsátja magát Isten rendelkezésére. Még (van) egy kicsit nehézkes dolog, mi mondhatnánk azt, hogy Szűz Mária Jézusnak, a második isteni személynek az édesanyja. De hát ezzel én nem mondtam semmi különöset, már ami énrám vonatkoznék. De azt ha mondom, hogy (Mária) olyan valaki, aki (Krisztus) emberségébôl és annak gyümölcseibôl a legkiválóbb módon vette ki részét (:én is kivehetem a részem!) Tökéletesen átadja magát Jézus művének szolgálatára: én is átadhatom magam! Jézusban és Jézus által bocsátja magát Isten rendelkezésére: ezt én is megtehetem! (Ez utóbbi meghatározások sora) tehát Szűz Máriát olyanféleképpen definiálja, ami nékem szól, amiben én követhetem. Én istenanyaságában nem követhetem, szeplôtelen fogantatásban sem követhetem. Tehát majdnem azt mondanám, hogy nem kicsoda Mária --, hanem nekem kicsoda Mária. Másik: Mária az, aki az Atyával ugyanazt a személyt vallhatja gyermekének, Jézus Krisztust. Tehát Jézus Krisztus az Atyának is Fia, Máriának is fia. De folytathatom: de én is Isten gyermeke vagyok Krisztusban, és ezért Krisztus testvére vagyok. És ha Krisztus testvére vagyok, akkor Mária az anyám is. Tetszik érezni az összefüggéseket... Az egyik teológus ezt írja: Mária a Fiúisten vérrokona, hát saját testébôl adta Krisztusnak az emberi testet. És ezen az alapon rokona az Atyának és rokona a Szentléleknek is. Furcsa megállapítás. De a rokonság az a barátságnál, a személyes ismeretségnél valamivel több. Hozzátartozandóságot jelent. Mária mérhetetlenül közelebb van az isteni személyekhez, mint bármely más teremtmény. Hát ezt azért úgy elfogadjuk és tudtuk is, hogy ô van hozzá legközelebb. Most Mária erényei révén mindenkinél közelebb áll Istenhez. De tévedés azt hinni, hogy hitével és erényeivel érdemelte ki az Istenanyaságot. Nem érdemelte ki semmivel, ingyen kapta. Hogy miért Mária kapta, az az Atyának a dolga, és ezen én hiába töröm a fejemet. És ezért csak áttételes értelemben mondhatjuk a húsvéti antifónában... Máriáról ugye (ott) azt mondjuk: ,,Kit méhedben hordozni méltó voltál, alleluja''. Hát nem volt méltó! Méltóvá az Úristen tette, vagy az Úristen adta meg neki, hogy hordozhassa. Hogyha én méltó vagyok, az azt jelenti, hogy én kiérdemeltem valamiképpen azt. Mária nem érdemelte ki. Ô Istentôl ajándékba kapta! Isten legnagyobb kegyelme árasztotta el ôt. Mária a Szentlélek eljövetele után kilépett az Egyház életébôl, többé nem szerepelt. Hogy Szent János magához vette, ezt a Szentírásból tudjuk, de többet további sorsáról semmit nem tudunk. Hogy mutogatják Mária sírját Jeruzsálemben, hát azt azért mutogatják, mert az esetleg pénzt hoz, vagy esetleg több zarándokot vonz oda. De hogy ô mikor halt meg, egyáltalán meghalt-e... Mert a mennybevételnek a dogmájánál úgy van, hogy ,,Szűz Mária földi életének befejeztével''. Nincs benne, hogy halálával, hanem befejezte után, Krisztus érdemeire való tekintettel részesült a mennyei dicsôségben. Érdekes még, hogy Máriát úgy is szoktuk nevezni, hogy a kegyelmek anyja és hogy minden kegyelem közvetítôje. Van, aki ezen botránkozik és (van aki) mintegy Krisztus mellé állítja, hogy Krisztusnak úgy társmegváltója vagy én nem tudom micsoda. Hát nem igaz! A kegyelem teljessége Jézus megtestesülése és megváltói tevékenysége. És Mária anyja volt annak a Jézusnak, Aki a kegyelem teljessége lett a mi számunkra és Aki megváltott minket. És ezért ô Jézusnak, a kegyelem teljességének az anyja. És ezért mondjuk, hogy ,,a Kegyelem anyja''. De nem ô szülte a kegyelmet: ô szülte Azt, Aki minden kegyelemnek forrása. És mert a személyrôl van szó, hát ô mint anya, mint személy,... hát -- mondjuk -- átvitt értelemben elmondhatjuk róla. Mint közvetítô -- erre is tessék vigyázni -- betölti azt a szerepet, amelyet Isten szánt az embereknek az üdvtörténetben. Itt van az, amire mondtam, hogy vissza fogok térni, hogy az üdvtörténetben egyes embereknek az Úristen külön szerepet szánt. Ilyen volt pl. Ábrahám, ilyen volt Mózes, ilyenek voltak esetleg a próféták, ilyen volt Péter. Ilyen volt Mária is, és ilyen volt Czirenei Simon is. Így Jézus közvetítô tevékenysége is igénybe veszi az emberi együttműködést. Tudniillik hogy Jézus embersége... Jézus ül az Atya jobbján és közbenjár értünk. Jézus embersége közbenjár értünk! És az Ô közbenjárásában részesül valamilyen formában édesanyja, Mária is. Az emberek az üdvösségben nem egymástól elszigetelt egyének módján részesülnek, hanem mint a közösség tagjai. Ezt én úgy olykor-olykor említettem, hogy akik a misén vagyunk, együtt közösen kapjuk azt, amit valamennyien mint közösség kiérdemlünk. És mindenki olyan mértékben kap, amilyen mértékben az ôneki szükséges. Tehát aki esetleg gondjaitól terhelten, fáradtan ül itten, az részesül az egész társaságnak az érdemeiben és segítségében. Mert a közösség imádkozik érte, és ô a közösséghez tartozik. És ô nem egyénenként, személyként áll az Úristen elôtt. Aki megkapta az üdvösséget, az mások üdvösségének is kiinduló pontjává válik -- mondja a Zsinat. Még három mondat a Mária jelenésekrôl. Ez most divat. Nem tudom, a világon hány helyen jelent meg Mária. Ilyen jelenések az Egyház tanítása szerint lehetségesek. Ez az elsô pont. A második: ha egy jelenés a kinyilatkoztatással ellenkezik, vagy a kinyilatkoztatást kiegészíteni akarja, hozzá akar adni valamit, akkor föltétlenül elvetendô és kerülendô. Mert Szűz Mária semmiféle megbízást nem kapott, hogy ô minket tanítson. Példájával, életével tanít minket. De jelenleg jelent meg olyan könyv Szűz Máriáról, Medjugorjeról, ahol azt mondja Szűz Mária, hogy most már átveszem az evangélium tanítását vagy az evangelizálásnak az irányítását a világon. Hát ez nem igaz! Mert az evangéliumot az Úr Jézus Péterre és az Egyházra bízta és nem Szűz Máriára. Úgyhogy Szűz Mária a Szentlélek megjelenése után eltűnt az Egyház életébôl, nem vett részt az apostolok munkájában, nem vett részt a prédikációban... Nem az ô feladata. Ô az Egyház belsô életének, a belsô életének melegségét, a Krisztussal való személyi kapcsolatot... Emlékezzünk rá, hogy azt mondta Isten Évának a bűnbeesés után, hogy sok fájdalmad lesz gyermekeiddel, Ádámnak mondta, hogy arcod verejtékével keresed a kenyered. Tehát Évának mondta, hogy Neked sok fájdalmad lesz gyermekeiddel. Tehát a személyi kapcsolat, az együvé tartozásnak a gondja, ez tartozik Szűz Máriára. És nem az Egyház irányítása és a missziós tevékenység... A harmadik, hogy különbözô élmények, érzelmek, lelkesedés, tömegek megjelenése nem perdöntô. Pl. a Hittani Kongregáció kiadott hivatalos álláspontot arról, (hogy) megvizsgálták és a medjugorjei dolgokban semmiféle természetfölötti jelleget nem találtak. Hiába járnak oda nem tudom autóbusszal, meg a világ minden részébôl emberek, nincs természetfölötti dolog az Egyház megállapítása szerint. Arra vigyázzunk, más a megjelenés és más az úgynevezett Mária- kegyhelyek, például Máriaremete vagy Makkos Mária vagy Máriapócs vagy Máriabesnyô vagy Máriazell, ahol Szűz Máriát különlegesen tisztelik. Ez más! Ezek úgynevezett búcsújáróhelyek vagy kegyhelyek. És ezek nem tartoznak ebbe a kategóriába, hogy (itt) megjelent Mária és kijelentette, hogy mit csináljunk. Tehát -- kedves Hívek -- ezek csupán apró kiegészítések. De gyakran súlyos hibákat elôznek meg, ha tisztában vagyunk velük. Ezek ismeretében váljék az én májusi Mária-tiszteletem valóban Mária dicsôségére és Mária tiszteletére! Amen. ======================================================================== 19. Az új életforma 1992. május 10. A bűnbánat szentségének bevezetése Kedves Hívek! Mostan áttérnénk egy kissé gyakorlatibb problémára. Mert eddig amirôl szó volt, az nagyjából -- úgy -- ,,elméleti kérdés'' volt az életformáról, keresztény életformáról. És most ennek az átalakítása -- hogy hogyan tudom én ezt átalakítani --, arra térnék át. Emlékeztetôül: szóltam a Szentatya és a Püspöki Szinódus megállapításáról, hogy a hagyományos keresztény életforma csôdbe jutott. Nem építhetünk csupán a parancsolatok megtartására. Az élet túlhaladt ezeken. A keresztény élet nem szorítkozhat bűn és nem-bűn kérdésére. Említettem, hogy személyes vallási tevékenységem, az amit én csinálok , az (fôként) a bűnbánat szentségében valósul meg, mert az én saját egyéni személyi tevékenységem tulajdonképpen (majdnem) ott kap csak területet. Tehát ezen a téren szeretnék én segíteni. Az elsô dolgom: tudatomba idézni, hogy ki vagyok én, és miért, miért vagyok én egyáltalán ezen a világon. Három misztériumra építettem önmagam megismerését és a hivatásomnak a kötelezettségét: A teremtés szerint én képmása vagyok Istennek ebben a világban, mert nem csupán én hasonlítok Istenre, de Isten is hasonlít énrám, és az Ô elgondolása szerinti életemben kell meglátniok másoknak az Istent. A megtestesülésben ez a hasonlóság személyi jellegűvé válik. Nem csupán hasonlítok Rá, hanem személyileg kapcsolódom Hozzá. Isten az Atyám, én pedig gyermeke vagyok. A köztünk lévô kapcsolatot már a szeretet diktálja. Jézus legközelebb van hozzám a mindennapi rejtett életével, és ez adja az én jelen feladatomat is. Harmadiknak a húsvéti misztériumot említettem, amely a jövô ígéretét és reményét adja. Föltárja a halál, a megérkezés jellegét, és biztosítja az örök életet és minden emberi vágyunk beteljesedését: az örök boldogságot. Azt, amit emberi értelem fölfogni sem tud. (Négy-)öt gyakorlati pontban összefoglaltam a feladataimat, amelyeket csak én oldhatok meg. Az elsô úgy szólt, hogy aki engem lát, az látja az Atyát is: Isten követe vagyok ebben a világban. A második: az Istennel személyes kapcsolatot kell tartanom, így tartozunk össze emberi szinten. A harmadik, hogy ebben a törekvésben nincsen megállás, mert pontosan: haladnom kell, hogy elérkezzem oda, ahova az Úristen vár engem. És mindent meg kell tennem, hogy az odáig vezetô utat végigjárjam, és valahogy meg ne álljak, ne ácsorogjak ezen az úton. A negyedik (és ötödik) volt, hogy viszonyom van a világhoz, (és) az emberi problémákhoz, nem lehetek közömbös, nincs belsô emigráció: Káinnak a felelete nem lehet az én programom -- hogy mi közöm nékem akár öcsémhez, akár a világhoz. Van közöm, mert Isten közösségbe teremtett engem. No most, ezek után... Mindenek legfôbb tanító és segítô iskolája a gyóntatószék. Tehát mit csináljak én, hogy ezt, amit próbáltam fölvázolni, mint új életformát, hogy én ezt megtehessem (,megvalósítsam)? Igen, de a gyóntatószék, az valahogyan olyan-olyan viszolygóssá vált. Nem szeretnek az emberek gyónni. Semmiféle formában, mert valahogyan a mostani gyónás vagy a gyóntatószékbeni mostani foglalkozás, amely még a régi katekizmus szerint történik: -- hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket, erôsen fogadjuk, hogy többé nem vétkezünk, gyónjuk meg a bűneinket és végezzük el az elégtételt... -- kedves jó Hívek -- ez nem stimmel már, nem kell a mai embernek. Valahogyan nem kielégítô, inkább megalázó. Inkább kényelmetlen és nehéz... és fôként azoknak, akik valahogy intenzívebb vallási életet szeretnének élni. Mert... -- fölteszem a kérdést, hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket... -- bűnre építünk, követtem-e el bűnt. Na de ki tudja nekem megmondani, hogy mi a bűn? Én hiába keresem teológiai könyveimben, hogy mi a bűn: nem kapok rá választ. Az Egyháznak nincs határozott véleménye, kijelentése arról, hogy mi a bűn. És a magyar nyelvnek -- sajnos -- a szegénységét jelzi, hogy a bűn szónak legalább hatféle értelme van. Mert a katekizmusban így volt benne: ,,Ki követ el bűnt?''. Nem az hogy mi a bűn, hanem ki követ el bűnt. És a válasz az volt: ,,Az követ el bűnt, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának''. Rögtön hozzátehetem: no és az eredendô bűn? Bűn vagy nem bűn? Mert én sem tudva, sem akarva nem követtem el az eredendô bűnt. Semmi közöm hozzá személy szerint. Tehát már itten jön egy ilyen kérdés: van személyes bűn, amit én követtem el, és van olyan bűn, amelynek én részese lehetek, de nem én követtem el. Erre a teológusok azt mondják, hogy a bűn két részbôl áll: a bűn elkövetésébôl, és utána a bűnös állapotból. Pl. talán így tudnám mondani, hogy én Isten felé fordulok, vagy úgy állok Isten felé fordulva, (akkor) bűnt követek el, ha én Istentôl elfordulok, de bűnös vagyok akkor, ha (én) Istentôl elfordulva maradok. A maradást nem csinálom, a maradás az van. És az eredendô bűnt nem én követtem el, nem én fordultam el Istentôl, hanem az emberiség nevében Ádám fordult el Istentôl. És én Ádámtól az eredendô bűnben csak az Istentôl való elfordultságot örököltem, de nem én csináltam. És ez menten másként jelenik meg mostan már énelôttem. És ezért az eredendô bűnt az újabb teológia nem is nevezi bűnnek. Elôd azt írja, hogy csak analógiás értelemben vehetô bűnnek. Analógia: van amiben hasonlít, van amiben nem hasonlít. Nem hasonlít a bűnre az eredendô bűn, mert nem tudva és akarva csináltam, hasonlít a bűnre, mert ugyanolyan állapotban vagyok, mint amilyenbe került Ádám az elsô bűn elkövetése után, azaz elvesztette Isten megszentelô kegyelmét. És az én számomra az eredendô bűn azt jelenti, hogy amikor én megszületek, akkor nem (a) megszentelô kegyelem állapotában születek. Tehát Istentôl elfordulva születek, mert az emberiség elfordult Istentôl... Tetszik érezni a különbséget. No, de megyek tovább. Most nem beszélek arról, hogy bocsánatos bűn, halálos bűn, meg ezekrôl. De elôjövök a fôbűnökkel. Hát a fôbűn az bűn? Hát melyek a fôbűnök? Kevélység, irigység, torkosság, restség, bujaság, jóra való restség, és így tovább. Hát elkövetem én a kevélységet, elkövetem én a fösvénységet? Hát nem követem el! Hát akkor ez nekem miért bűn? És ez nem is bűn, hanem az eredendô bűn következtében megromlott, Istentôl elfordult emberi természetnek a tulajdonsága. Minden emberben van harag, kevélység, irigység, fösvénység, bujaság és így tovább. Minden emberben ez benne van , mint hajlam. De a hajlam (önmagában) az nem bűn! De ezekbôl következik a bűn. Ha én irigységbôl teszek valamit, ha én fösvénységbôl tagadom meg a másik segítségét, ha én kevélységbôl ragaszkodom a magam elgondolásához az igazság rovására, és így tovább. Ezek a bűnnek a forrásai, és mi mégis azt mondjuk, hogy fôbűnök. Az ember azt gondolja, ezek a legnagyobb bűnök... Nem igaz! Ezek egyáltalán nem bűnök! Csak az ember rosszra hajló természetének tulajdonságai, amelyekre ha nem ügyelek, akkor ezek bűnné válhatnak. De mehetek tovább. Vannak -- kérem szépen, hogy a sorrendet megtartsam -- vannak kérem szépen Szentlélek elleni bűnök. Vannak égbekiáltó bűnök. Vannak idegen bűnök. Idegen bűnök... hogyha az én rossz példám vagy bíztatásom vagy szavam vagy nemtörôdömségem mást bűnbe sodor, (akkor) az az ô bűne engem is terhel. Idegen bűnt követ el... Például a múltkor említettem azt az abortusz példát. Bűnt követ el a szülô, amikor nem tanítja jóra a gyermekét. Bűnt követek el, amikor rossz példát adok ismerôseimnek, felebarátaimnak és így tovább. Újabban beszél a pápa és a szinódus a szociális bűnrôl, amit az embertársam ellen vagy a világ ellen követek el... hogy a világot rongálom, a világot piszkítom, a világot beteggé teszem, szegényebbé teszem. És van még egy bűn -- amit a pápa nagyon kiemel --, a közömbösség bűne. Az a dolog, hogy nem érdekel. Istennel kapcsolatban nem érdekel. Énnekem még soha senki nem gyónta, hogy Uram, eljöttem gyónni, de engem igazából nem érdekel az Úristen és az Ô ügye. Megteszem, amit akar, de -- megint azt a leányt idézem --, de hagyjon nekem békét. Tessék ezen eligazodni mostan már. Nagyon nehéz. Nyilvánvaló, hogy itt a bűnnek sokféle értelme és meghatározása van. A nyelvünk szegényes, hogy ezeket árnyaltan tudja kifejezni. Ezt énnekem belülrôl kell éreznem, nekem ezt meg kell tanulnom, ilyen körülményesen, nem rövid meghatározásokban, hanem olyan ismeretben, amely egy kissé tágabban, bôvebben, de mégis eligazít engem. No, mostan még egy néhány szót akarok szólni a gyakorlati gyónásról. Mégpedig ez nagyon furcsa, mert én az egyházi törvénykönyvet idézem most, amely azt mondja, hogy ,,a gyónás legyen hűséges, titkos, szóbeli és teljes''. Fôként a hűségesnél akad el az ember. Fölsorolja a fô hibákat (már mint a törvénykönyv), hogy valamit 1.) tagadok, 2.) elhallgatok a halálos bűnök dolgában föltett kérdésre, nem ôszintén válaszolok a gyóntatószékben. Elhallgatással kisebbítem a halálos bűnt és annak a minôsítését, pl. meggyónja valaki, hogy vétettem a hatodik parancs ellen, de nem mondja meg, hogy egyedül vagy mással , és ha mással, akkor nem mondja meg, hogy az házasságtörés volt-e vagy nem. Ezzel elhallgatja a lényeges minôsítést, és ez kérem az ô gyónását szentségtörôvé teszi. Akkor is hibázok, hogyha a 3.) súlyos bűnömet próbálom kimagyarázni, tehát bocsánatos bűnné degradálni. Valakit a hivatalban megfúrtam, neki súlyos kárt okoztam, de azzal védekezem, hogy az illetô egy undok alak, aki teméntelen sokat ártott már nekünk. Hát ez nem igaz! Ha én egyszer neki súlyos kárt okoztam, akkor nem számít az, hogy ô mit csinált. Mert nem én vagyok a bíró, aki ezért megfizessek néki. A 4.), ha biztonságból -- erre nagyon tessék vigyázni -- ha biztonságból súlyosbítom vagy növelem bűneimnek a számát. Ebben -- kedves Hívek -- van egy bizonyos tudatlanság. Pl. gyakorlatból mondom: jön valaki és azt mondja, hogy káromkodtam. Megállítom, megkérdem tôle, hogy mit mondott. És közben kitűnik, hogy az illetônek fogalma sincs arról, hogy mi a káromkodás. Olyan dolgok, hogy Isten nevét hiába veszi, akár az, hogy ,,...az Isten tudja...'' vagy ,,...hova az Istenbe tettem a szemüvegemet...'' , ezt káromkodásnak minôsíti. És azért ez, azért nem mentség, mert ezt tudni kell. Az 5.), ha valaki hazudik. (Pl.) mulasztásban, állapotbeli kötelesség teljesítésében, pl. nem teljesíti azt, ami neki kötelessége, egyszerűen lóg. A pap (pedig) nem kap helyes képet a gyónó állapotáról, (ha) a körülményeket saját mentségére változtatja meg, pl. ráfogja, hogy mindez azért történt, mert a férje iszik. Vagy azért történt, mert a műhelyben vagy a munkahelyen mindenki ezt csinálja. Ez nem mentség! Tetszik látni a problémákat, amelyeket mellékesnek ítélünk meg, de amelyek azonban lényegesek. A szentgyónásnak tehát hűségesnek és teljesnek kell lennie. Hogy erre ügyelhessünk, errôl majd bôvebben fogok még szólni. Amen ======================================================================== 20. Egynéhány fogalom tisztázásáról 1992. május 17. Kedves Hívek! A múlt vasárnap én fölvetettem egy kérdést, hogy mi a bűn. És ezen úgy utólag végigfutva és több emberrel -- akik megfordultak nálam -- beszélve errôl, láttam azt, hogy milyen óriási hiányosságok vannak fogalmakban, amelyek szükségesek ahhoz, hogy mi a mi hitünket vagy a mi katolikus életünket, a gyakorlatainkat, vallásgyakorlatainkat megértsük. És ezért ezt a mai napot röviden néhány fogalom tisztázására szánnám. Felsoroltam akkor a bűnöknek elég hosszú sorát, de ezekbôl nem tudtam levonni a pontos meghatározást, hogy mi a bűn. Sôt volt olyan, melyre külön kereken kimondtam, hogy nem bűn. Mert ez a szó, hogy ,,bűn'', nem definiálható. Egy definíciónk van, de az úgy szól, hogy: ,,Ki követ el bűnt?...'' És ez más, mint a bűn. A teológiai könyvek sem szólnak róla ilyen értelemben. A Magyar Nyelvtörténeti Etimológiai szótár közelíti talán legjobban, mert sok jelentést sorol föl a bűnnek az ellentétérôl. Mert ha én megkérdezem, hogy a bűnnek mi az ellentéte, akkor vagy azt mondják rá, hogy a nem-bűn, vagy azt mondják rá, hogy a jó. Nem igaz! A bűnnek az ellentéte, ahogy a bűnösnek (is) az ellentéte: a szent. De (ha) mostan azt kérdezem, hogy mi az hogy szent, akkor erre megint nem tudok válaszolni. Mert van Szent József, van szent idô, van szent hely mint a templom, és vannak dolgok amire mi azt mondjuk: hát az egy szent dolog, hogy annyi szent, ez így van, annyi szent. Tehát használok egy szót, amelynek az értelmét vagy a pontos fogalmát nem ismerem. Na most talán a bűnt jobban meg tudom érteni, hogyha a szent fogalmát keresem. És erre találtam ebben a bizonyos Történeti Etimológiai szótárban (egy) elég jó meghatározást. Igaz hogy hozzáteszi, hogy sok jelentése van, de: ,,minden földi dolgot fölülmúló, Istennek tetszô dolog'', ez az elsô jelentése. A második, hogy Istennek szentelt valami. Ez a második jelentése. És azt mondja, hogy a többi az mind csak rárakódás. A többi az csak olyan toldalék hozzá. Tehát a lényeg ottan csúcsosodik ki, hogy szent az, ami Istenhez tartozik. És bűn az, ami Istentôl elfordít. És ez talán így a legvilágosabb és így a legérthetôbb. Nem tomista vagy skolasztikus definíció, de világos, érthetô. És ezzel én minden cselekedetemet meg tudom különböztetni. Persze vigyázat arra, hogy van egy csomó cselekedet -- pl. mondjuk, hogy valaki kocog vagy valaki nem tudom regényt olvas -- ezek közömbös cselekedetek. Ezek nem erkölcsileg minôsített dolgok. Tehát nem mondhatom rá, hogy jó vagy rossz, vagy helyes vagy helytelen. De az erkölcsileg minôsített dolgok vagy Istenhez kapcsolnak minket, vagy Istentôl eltávolítanak minket. Ami Istenhez kapcsol engem, az szent, ami Istentôl távolít engem, az bűn. Tehát szent az, ami Istenhez tartozik. Ez lehet személy, lehet tárgy -- pl. mondjuk ez a kehely --, lehet idô -- pl. a húsvéti idô vagy a vasárnap --, lehet kijelentés -- pl. a Szentírásnak egy -egy kijelentése. És bűnös az, ami Istennel szemben áll. Ez lehet akár cselekedet, -- vigyázat -- akár állapot, akár törekvés vagy személy. A kettô között van a közömbösség, amirôl mondtam már, hogy nem számít. Még egy harmadik fogalom van, amelyet itten tisztáznunk kell, és ez pedig a kegyelem. Ha valaki emlékszik még a régi katekizmusra, tanultuk, hogy van hat fôigazság. Úgy kezdôdött, hogy -- csak egy Isten van, -- az egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. -- A harmadik, hogy a Fiúisten emberré lett, hogy minket megváltson és üdvözítsen. -- A negyedik volt, hogy az Isten igazságos bíró, aki a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. -- Az ötödik, hogy az ember lelke halhatatlan, -- és a hatodik, hogy az Isten kegyelme az üdvösségre szükséges. Tehát az Isten kegyelme szükséges az üdvözüléshez! Na de mi ez a kegyelem? Schütz Antal szerint a kegyelem Istennek természetfölötti ingyenes ajándéka. Természetfölötti, ingyenes és ajándék. Tehát nem járandóság, nem lehet kiérdemelni. Azért ingyenes és természetfölötti. A vagyon, az egészség: ez nem természetfölötti, ez nem kegyelem. Ez az üdvösség rendjének (a) lelke: a kegyelem. És most jönne egy nagyon fontos megállapítás, és ez már az én megállapításom, amely nem tökéletesen precíz, de helyes és megvilágítja a dolgokat. Mondtam, hogy a bűn ellentéte a szent. A bűnnél van cselekvés: ez a bűn elkövetése, és van a bűn elkövetése utáni állapot, bűnös állapot, a szituáció. Pl. van egy ember, aki gazdag, tehát az ô állapota a gazdagság. De elkövet egy hibát, elkártyázza a vagyonát és nyomorba jut. Akkor a nyomor az ô kártyázásának, az elkövetett cselekvésének a következménye. Ugyanez van -- kérem szépen -- a bűnnél is. A szentségnél tehát van... egy bűn elkövetése utáni állapot... A szentségnél is van ilyen, van ami szentté tesz engem, egy cselekvés ami szentté tesz engem -- pl. a bűnbánat szentségénél --, és van a szentté válás utáni állapot, amikor én magam szent vagyok. Az elsôt az ember végzi: a bűnt és a bűnös állapotot azt én ,,csinálom'', a megszentelést, a szentté tevést, ezt az Úristen ,,csinálja''. Az Úristen az Ô kegyelmével. Hangsúlyozom, hogy ez a kegyelem, ez nekem nem dukál, ez nekem nem jár ki, és ez nem tartozik az embernek a jogai közé. Isten tudja, hogy kinek adja, mit ad. És ez teljesen ingyenes ajándék. Mondok egy példát. És itt jön éppen az eredendô bűn: Isten megteremtette az embert, és megadta ônéki az Ô szeretetét, barátságát: ezt nevezzük megszentelô kegyelemnek. Tehát mi a megszentelô kegyelem? Isten irántam való szeretete és barátsága, azaz Istenhez kapcsoló kötelék, amelyik engem szentté tesz. Ádám szembefordult Istennel, önálló akart lenni, engedetlen lett, nem teljesítette Isten parancsát, elszakadt Istentôl. És ez a cselekedete volt Ádámnak az ô személyes bűne. De ennek a személyes bűnnek volt következménye a bűnös állapot, az Istentôl elfordultság állapota, ami bűnös állapot. Mostan elvesztette Isten barátságát, elvesztette a megszentelô kegyelmet. Most mi nékem az én eredendô bűnöm? Nem személyes bűnöm, mert nem én csináltam. Nem én fordultam szembe Istennel. De örököltem a bűnös állapotot, mint a kártyás embernek a családja, az utódai öröklik a nyomorúságot, amely az elkártyázott vagyon után, mint szituáció, mint állapot megmaradt. Tehát Ádám eljátszotta Isten barátságát a mi számunkra is. És én úgy jöttem erre a világra, hogy Istennek a szeretete, barátsága nem ölelt át engem: megszentelô kegyelem nélkül születtem erre a világra. Ez az eredendô bűn. Tehát ezért nem én csináltam. Ha én a bűnt úgy fogom föl, hogy én követem el, hát én nem követtem el az eredendô bűnt. De örököltem az eredendô bűn következményét, mégpedig természetfölötti következményét, elsôsorban Isten barátságának elvesztését. Az Isten kegyelme, ami az üdvösségre szükséges, az kétféle. Az egyik... -- mint ahogy a bűnnél van cselekvés és utána állapot, ugyanúgy (van) a kegyelemnél -- ...tehát ahol Isten beleavatkozik az én életembe, van egy cselekvés. Kegyelem, amely cselekvés. És (van) kegyelem, amelyik állapot. A cselekvô kegyelmet úgy hívjuk, hogy segítô kegyelem. A másik, amely az állapotot jellemzi, a megszentelô kegyelem. A megszentelô kegyelmet vagy megszereztem és megvan, vagy egy bűnös cselekedettel elveszítem. A bűnbánat szentségében visszanyerhetem, de az állapotot, a kegyelem állapotát. A segítô kegyelmet , azt az Úristen állandóan és folytonosan adja minékünk, mert én nem végezhetek a magam erejébôl semmi olyan dolgot, amely az örök élet, a természetfölötti élet szempontjából érték lenne. Tehát én hiába vagyok jó. Szent Pál mondja -- igaz, hogy ô a szeretetnél említi, de a szeretetrôl mint Isten karizmájáról, ajándékáról beszél --, hogy szóljak az angyalok nyelvén, adjam oda testemet hogy elégjen, osszam szét vagyonomat,... mit sem használ nékem, ha én ...magamtól csinálom.... Hogy érték legyen, kell hozzá az Istennek a segítô kegyelme, amely természetfölötti rangra emeli az én iparkodásomat, és -- mondjuk úgy -- emberi szempontból nézve jó cselekedetemet. Ezt én egy -- ilyen -- kis szentképen láttam, ahol egy gyerek nagy igyekezettel írja a számokat. Már tart egymilliónál, és amikor -- hogy mondjam -- jön a baj: akkor egy angyal elôtte az egyest letörli, és marad egy csomó nulla, ezzel akarván jelezni, hogy az az egyes a kegyelem, akár segítô kegyelem formájában adja meg a természetfölöttiséget. Tehát odafönt az Úristennél azt nézik, hogy van- e egyes elôtte, vagy nincs egyes elôtte, tehát a kegyelem állapotában tettem-e, vagy nem. Minket -- kedves Hívek -- fôleg a segítô kegyelem érdekel, mert mindennapi életünkben ez segít a bűn elleni küzdelemben. Hiszen a mi életünk -- pontosan errôl volt szó -- hogy egy állandó küzdelem, hogy én Istennek tetszô módon végezzem a leghétköznapibb, legközönségesebb munkámat. És Jézus abban adott példát, hogyan lehet ezt Istennek tetszô módon végezni. És én mikor végzem Istennek tetszô módon? Ha Isten segítô kegyelmét fölhasználva csinálom mindezeket. Istenért vagy az Istennel kapcsolatban vagy az Istennel hozom összefüggésbe. Nem önmagamért, mint ahogy a farizeus adta az aranyát a perselybe, és Jézus nem értékelte semmire. De az özvegyasszonyt, aki elôkerítette utolsó fillérjét és azt tette a perselybe, ezt Krisztus nagyra értékelte. Tehát énnékem is a segítô kegyelem az, amely az én törekvésemet, jószándékomat, iparkodásomat, áldozatomat és mindent, ... emberi kapcsolataimat, mindent szentté tud tenni, Isten elôtt (engem) kedvessé tud tenni. És ezért kell nekem az állandó kapcsolatot tartani Istennel. És megint hivatkozom II. János Pál-ra, aki azt mondotta, hogy a bűn, az igazi bűn az, hogy én az Istent kikapcsolom az én hétköznapi életembôl. Pontosan a segítô kegyelmet visszautasítom, nem törôdöm vele, nem érdekel. Isten ne szóljon bele az én életembe, mint ahogy az a gyerek mondta, hogy hagyjon nekem békét. Tetszik érteni, hogy hol van az elszakadás Istentôl, és hol van a keresztény gondolkodásmódnak a csôdje? Mert nem ismerjük sem azt, hogy mi a bűn, sem (azt hogy) mit jelent az, hogy szent, és nem tudjuk, hogy mi a kegyelem. Nem vagyunk tisztában vele. Nincs bennünk rossz szándék, de a tudatlanság maga, az elegendô ahhoz, hogy az ember vétkes legyen. Van egy úgynevezett scientia debita, egy kötelezô ismeret: ne operáljon vakbelet az az orvos, aki nem ért hozzá! Hiába orvos! És ne akarjon keresztény életet élni az, akinek -- hogy (is) mondjam -- annyi ideje sincs, hogy meghallgassa vagy megtanulja, hogy tulajdonképpen mi az, hogy keresztény élet, mi az hogy bűn, mi az hogy szent, és mi a kegyelem. Az ne akarjon keresztény életet élni! Az élje a maga emberi életét de hagyjon békét az Úristennek! És itten van nekünk egy hibánk -- tetszik tudni --, hogy minket ez, mert nem jár ,,haszonnal'', mert nem lehet takarékba tenni, mert nem jelent semmiféle földi, anyagi vagy egyéb elônyt, ezzel nemigen törôdünk. Nem becsüljük, lebecsüljük a természetfölöttit. ,,Nem'' a forint devalválódik, -- kedves Hívek --,,nem'' az embereknek az erkölcsi értéke devalválódik, hanem az embereknek, a keresztényeknek a természetfölötti értékei devalválódnak. De azokat nem is tekinti értéknek! Mert nem látszódnak! És nem lehet ôket valamilyen formában kimutatni és följegyezni! Hát kedves Hívek, ennyit akartam mostan elmondani. A segítô kegyelem Isten természetfölötti segítsége, hogy az én cselekedetem Istennek tetszô legyen, és ezt úgy tudjam véghezvinni. Nem fejezem be mondanivalóimat, mert folytatom. Mert most jön majd a bizonyos segítô kegyelemnek az a része, amely pontosan a gyakori gyónást végzôk számára rendkívül fontos, és amelyik a bocsánatos bűnöknek, az emberi gyengeségeknek a dolgait próbálná megmagyarázni, és -- úgy -- a helyére tenni. És ez volna tulajdonképpen az, amire szükség van. És amiket most elmondtam, ezek szükségesek ahhoz, hogy azt, majd amit akkor mondok, a jövô vasárnap mondok, hogy meg fogjuk érteni. Amen. ======================================================================== 21. Az eredendô bűn következményeirôl és a 1992. május 24. kegyelemrôl Kedves Hívek! Most már gyakorlatibb részre térünk át. (Eddig) szó esett a bűn elkövetésérôl, ami személyes bűnt jelent. És említettem a bűnös állapotot, amely a személyes bűn következménye. Ádám bűnének következményei azonosak Ádámban és utódaiban. Most melyek ezek a következmények? Kétféle van: 1.) természetfölötti: a természetfölötti javak elvesztése. Elvesztettük Isten szeretetét, barátságát. Röviden úgy mondjuk: elvesztettük a megszentelô kegyelmet. És mert ez Istennek ingyenes ajándéka, ez nekünk nem jár, ajándékba kaptuk. De ezt az ajándékot Ádám eljátszotta. Ez hittétel. Ez kapcsolt volna engem Istenhez személyesen, megadta volna a harmóniát Isten és ember között, személy és személy között. Hiszen az Isten is személy és én is személy vagyok. De elvesztettük a mi szentségünket, nem tartozunk Istenhez, bűnösök vagyunk és viseljük a büntetést, a további következményeket. 2.) A továbbiak (következmények) természetes szinten valósultak meg. Az emberi test és lélek eltorzult, diszharmonikussá vált. Amikor Isten megteremtette az ,,élettelen'' dolgokat, akkor a Szentírás mindig hozzátette, hogy Isten látta, hogy minden, amit alkotott, az jó. Amikor végre megteremtette azt a teremtményt, aki személy -- tehát tud válaszolni Istennek -- , akkor nem mondja a Szentírás, hogy látta Isten, hogy amit alkotott, az jó, hanem Isten próbára tette. És a jóságot nem az Úristen állapítja majd meg, hanem Ádám! Aki viszont ellentmondott a Teremtônek: nem szolgálok! A magam útját akarom járni! És ezzel a Teremtô és a teremtmény közötti harmónia nemcsak személy szerint vált diszharmonikussá, hanem ember és ember között is, ember és a teremtett világ között is, sôt, ami a legrosszabb: az emberben saját magában is. Majdnem minden emberre mondhatom nyugodtan azt, hogy diszharmonikus. Ezt nem én mondom! Pl. ezt Szent Pál így fejezi ki, hogy ,,jaj nekem, mert más törvényt látok elmémben és más törvényt érzek tagjaimban''. Gondolataim, érzéseim, szándékaim nincsenek összhangban. Belül van a diszharmónia! És ezt a belül keletkezett diszharmóniát vetítem én azután ki embertársaimra. Ezt vetítem ki a teremtett világra, a környezetemre. Tehát a diszharmónia középpontja én vagyok! Most ez a diszharmónia miben nyilvánul meg? A katekizmusban úgy tanultuk, hogy értelmünk elhomályosodott: nem ismeri fel a teljes és valódi igazságot; akaratunk rosszra hajló lett, mert más törvényt látok elmémben, más törvényt érzek tagjaimban. A diszharmónia tehát bennem van. És ez a diszharmónia miben nyilvánul meg énbennem? Ez... -- kedves Hívek -- nem teljes ez a felsorolás, amit mondok. De a katekizmusban így tanultuk. És ezeknek a diszharmonikus pontoknak vagy tényezôknek adtunk egy nagyon furcsa -- én kimondom az oltár elôtt --, egy nagyon buta nevet. Azt a nevet adtuk neki, hogy fôbűn. Semmi köze a bűnökhöz, és nem a legfôbb a bűnök között! Sôt egyáltalán nem is bűn, hanem egy bizonyos törekvés, amely minden emberben benne van, Krisztusban is benne volt. Ezek a következôk: -- a kevélység, -- fösvénység, -- bujaság, -- irigység, -- torkosság, -- harag és a -- jóra való restség. Ezekben romlott meg a mi emberi természetünk! Ezekben vált ketté a belátás, az értelem és az akarat! És ennek a kettôsségnek a küzdelmét viseli az érzelem! És ez az érzelem tükrözôdik a mi szemünkben, a mi arcunkban és viselkedésünkben! És mi nem az isteni harmóniát tükrözzük ebben a világban, hanem pontosan a belôlünk fakadó diszharmóniát! És ezért én felelôs vagyok! Nekem tudatában kell lennem annak, hogy engem ilyen dolgok terhelnek. Hogy Ádám bűnének ezek a gyökerei vannak meg bennem. És ez nekem akkor válik bűnömmé, ha én ebbôl indíttatva ezt cselekedetté érlelem. Pl. a kevélységet: ha én többre tartom magam másnál, esetleg többre Istennél... hogy én mondom meg, hogy mi a jó, mint ahogy Ádám tette. Én mondom meg, hogy én hogyan szolgálok Istennek, és nem érdekel, hogy az Isten hogyan kívánja. És én mondom meg, hogy nekem mi a jó. És ha kell, akkor keresztül taposok másokon a magam elônye végett... ekkor válik a kevélység bűnné. De ugyanígy bűnné válhat a fösvénység. A mai világnak legnagyobb bűne pontosan a fösvénység. Mert volnának anyagi javak, de a fogyasztói társadalom ezeket tékozolja, és a világ nagyobb része pedig ezekbe pusztul bele. A bujaságot nem is említem, amelyet még a fösvénység is tetézett. Mert a bujaság az emberiségnek az a mélyen gyökerezô igénye vagy vágya, megromlott törekvése, amelybôl a legkönnyebb pénzt csinálni, hasznot meríteni. Irigység, torkosság... Erre is azt mondják, hogy a világnak mindkét része éhezik: az egyik mert nincs mit ennie, a másik pedig fogyókúrázik. A harag, az indulat... Ez már más egy kissé. Mert van jogos harag, pl. Jézus is haragra gerjedt, amikor a kereskedôket kiűzte a templomból. Ez jogos harag. De az a harag, amely már befolyásolja az én szabad akaratomat, amely már másnak a kárára irányul, az már helytelen, az már bűn. A jóra való restség... Ezt foglaltuk bele a szentmise elején a közgyónásba... hogy vétkeztem mulasztással... Én meg szoktam kérdezni a gyóntatószékben, hogy azt a jót, amire lehetôsége volt -- nem anyagilag, hanem egy meleg kézfogás, egy pár barátságos szó --, azt a jót megtette-e. Hát kérem: ...nem is figyeltem, nem vettem észre... Na de egy keresztény ember hallja meg azt, amit a másik nem mer kimondani, nem tud kimondani, lássa meg (azt), amit a másik rejtegetni akar, és lépjen oda mellé. és segítsen rajta! Csak a jóra való restség visszatart minket, mert így kényelmesebb! Nem is beszélve -- kérem szépen -- arról, amikor én tevékenységemmel tehetnék jót akár önmagamért, akár enyéimért, akár a közért. Az (evvel összefüggésben ható), a jóra való restség nyilvánul meg pl. politikai vonalon, amikor az embereknek több mint 75%-a nem megy el szavazni, amikor az ô sorsáról és az ezután következô nemzedéknek a törvényeirôl van szó. Nem megy el szavazni, mert lusta rá, közömbös rá. A közömbösség is lustaság, a kényelemnek a keresése. Tehát a legtöbb bűnnek itt vannak a gyökerei. Ezért nevezték el ôket fôbűnnek. De ezeket ne gyónja meg senki így... úgy meg, hogy haragomban a másikat lehordtam vagy a másiknak fájdalmat okoztam, így mondja meg! Megnevezhetô, hogy mibôl fakadt az az ô bűne. Bűnné lesz, ha szándékká vagy cselekedetté válik és ebbôl fakad: az én belsô diszharmóniámból így tevôdik ez át az emberek közötti diszharmóniává. És hogyha egy társadalom diszharmonikus -- kedves Hívek--, az nagyon-nagyon rossz... Tegnap volt (egy) 35 éves érettségi találkozó. Hát volt, aki Zürichbôl jött el, volt aki Münchenbôl jött el a találkozóra. Ezek voltak a Rákosi-korabeli idôbôl valók, akik úgy összetartottak. Hát most már ugye eljárt az idô fölöttük! De olyan jó volt látni köztük az összhangot, a harmóniát, hogy milyen jó volt akkor... Sôt engem azzal vádoltak, hogy én jó képet vágtam mindig a dolgokhoz, mindig vidám hangulatot keltettem az iskolában, és ôk nem szoktak hozzá ahhoz, ami ôket várta, miután az iskolából kijöttek... hogy ellenséges ez a világ! Tehát valahogyan a harmónia, mint érték, rendkívül nagy. Tessék arra gondolni, ha férj és feleség, vagy gyerek és szülô között a harmónia bomlik. Még egyet tennék itt hozzá, amire figyelmeztetni akarom a társaságot: az idegen bűn. Ezt nemigen szoktuk -- úgy -- számontartani. Mert idegen bűnt követ el, aki bűnre tanácsot ad, hogy te csináld ezt így, próbáld ezt így kijátszani; -- vétkes dolgot parancsol; -- a bűnnel egyetért; -- mást bűnre bíztat; -- bűnös dolgot dicsér, hogy ügyesen tetted; -- a bűnt elnézi, -- a bűnt segíti, -- a bűnt oltalmazza, -- és sajnos ide tartozik a botránkoztatás is. Ugye említettem, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyok teremtve. Tehát nekem ebben a világban Istent kell képviselnem, Isten képét viselem. Jézus mondta: Fülöp, aki engem lát, látja az Atyát is. Bizonyos értelemben elmondhatom, (hogy) aki engem lát, az látja az én Istenemet is. Na de milyen az az Isten, Akit én mutatok az én hétköznapjaimban?... ugye nem nagyon dicsekedhetem. És ez idegen bűn. Mert másban a jó helyett tán éppen a negatívumot növeltem! És erre nekem vigyáznom kell! Nem mondhatom: kérem én ezt nem gondoltam vagy nem jutott eszembe, nem hívták fel a figyelmemet rá. Ezekkel szembenállnak a sarkalatos erények. Ezek (, tudniillik a fôbűnök) ellen úgy tudunk legjobban küzdeni, ha a négy sarkalatos erényt ismerjük és gyakoroljuk. Ez a négy sarkalatos erény: -- az okosság, mely az értelem hibáit van hivatva kijavítani, -- az igazságosság, amely cselekedeteinket irányítja, -- a mértékletesség, -- és a lelki erôsség, amely az érzelmeinket tartja kordában. Tehát okosság, igazságosság, mértékletesség és lelki erôsség. Ezt a dogmatikából írtam ki, amit most fölolvasok: az áteredô bűn nem igazi bűn, csak analóg módon az. Van ami egyezik a bűnnel, és van ami eltér tôle. Eltér abban, hogy nem személyes bűn, nem én követtem el, de bűn abban, hogy egyezik azzal az állapottal, amelyet Ádám bűne elôidézett... abban nemcsak Ádám részesült, hanem én is. A világban található bűn nem mind az eredendô bűn következménye. Mert az eredendô bűnnek az igazi indítója a gonoszlélek volt, amely Ádámot bíztatta, hogy tagadja meg a szolgálatot és az engedelmességet. Azonban én magam is tudok sátánivá válni! Az ember nagyon tud hozzáadni. Az eredendô bűn okozta terheket még megtetézi saját gonoszságával vagy saját romlottságával. És ez az emberekre, más emberekre is hatással van. És mi nagyon tudjuk rontani egymást... Aki nem hiszi, nézzen szét ebben a mi világunkban, hogy mi zajlik akár külhonban, akár idehaza. Kedves Hívek! Hogy ne ezzel zárjam, (az elôbbiekrôl) részletesebben (késôbb) fogok majd szólni. De ide ér(kez)tem, hogy a bűnnel szemben áll a kegyelem. A múlt vasárnap azért említettem a kegyelmet, hogy tisztázzuk azt a fogalmat. Mert az Isten kegyelme szükséges az üdvösségre. Én kiírtam öt darab hittételt, amelyek egy kicsit furcsán fognak hangzani: 1.) Isten segítô kegyelme föltétlenül szükséges a megtéréshez. Ha nékem a gyóntatószékben jön valaki, és azt mondja: én kérem harminc éve nem gyóntam, akkor megkérdem, tudja mi az elsô dolga? Hogy mi? Mondom, hogy hálát ad az Úristennek, hogy megadta a kegyelmét, hogy magát visszahívta, mert ez nem dukál: a visszahívás és hívás nélkül maga nem tud jönni a bűnbánat szentségéhez! Csak nem érzi! 2.) A segítô kegyelem nélkül a bukott ember nem képes huzamosan megtartani az egész erkölcsi törvényt, tehát az én gyengeségem... majdnem azt mondom, hogy én nem vagyok hibás benne, én személyesen nem vagyok hibás benne, hogy nem tudok bűntelen maradni... Ez hittétel kérem! Isten segítô kegyelme nélkül, tehát kegyelem nélkül nem tudok megállni a magam lábán. 3.) A megigazultnak is minden üdvös cselekedethez kell a segítô kegyelem. Még jót tenni sem tudok Isten elôtt, a természetfölötti értelemben értékelhetô jót sem tehetem meg kegyelem nélkül, mert az teszi természetfölöttivé. 4.) S most jön a legfontosabb: Isten különös segítô kegyelme nélkül a megigazult ember nem tud megmaradni huzamosan a megigazultság állapotában. Tehát kérem, erre mondta az Úr Jézus: aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék! Isten kegyelme az, amely engem állva tart, és nem az én erôm vagy az én meggyôzôdésem. 5.) És végül: a megigazult Isten különleges kiváltsága nélkül nem képes huzamos idôn át tartózkodni a bocsánatos bűnöktôl. Tehát -- kedves Hívek -- nem tudom a bocsánatos bűnt elkerülni, csak akkor, ha Isten különleges kegyelmet ad nékem. Mert én esendô vagyok, én gyarló vagyok. És énnekem ezt tudnom kell, mert csak ennek a tudatában tudok én majd bánatot tartani, és tudok én bizonyos alázatossággal és kéréssel fordulni az irgalmas Istenhez bocsánatért. Nem (is) olyan egyszerű dolog, amit én csinálok, amikor elmegyek gyónni. Az (, tudniillik a gyónás) nagyon is összetett, nagyon is mély, és nagyon is szoros személyes kapcsolatot tart Istennel. És igénybeveszi az embernek minden szellemi tevékenységét és minden szellemi erejét! És nem csak úgy egyszerűen bevágódok a gyóntatószékbe, elmondom a ,,szöveget'', és már jövök kifele, kész! Nem igaz! Ez nem ért semmit, vagy hát tán mondjuk ér(t) valamit, de nem éri el a célját! Majd akkor még (, a következô alkalommal) folytatjuk ezt, hogy meglássuk, hogy mi az, amin alapulnia kell a mi keresztény magatartásunknak, amely minket olyanná formál, hogy a világ elôtt (is az) elfogadható legyen. (Amen.) ======================================================================== 22. Fôbűn és kegyelem folytatása 1992. május 31. Kedves Hívek! Folytatjuk elmélkedésünket a gyónásról, a bűnbánatról, és (arról), hogy ez mennyiben segít minket az újabb keresztény életformához. Kedves Hívek! Én nagyon szomorúan tapasztalom azt már évek óta a gyóntatószékben, hogy a gyónóknak, a gyakori gyónóknak is olyan kevés és gyönge ismeretük van hitünk dolgában, hogy a pápának azt a bizonyos kívánságát, hogy a megújuláshoz szükség van a tanításra, ezt én meg akarom fogadni, és teljesíteni is akarom. Ezért a mai napon egy olyan dolgot veszek elô, ami tanítás, hogy a szentgyónást jobban megértsük, a bűnbánat szentségét jobban átérezzük, átlássuk, és annak gyümölcseit megteremhessük. Mi keressük az új katolikus életformát. Ezt magunkban kell kialakítanunk, saját magamnak, más nem csinálhatja helyettem. Ennek legfôbb eszköze a bűnbánat szentsége, annak is az a része, amelyet a bűnbánat szentségében én csinálok: tehát a lelkiismeretvizsgálat és a bánat. Tisztáztuk az itt szereplô fogalmakat! Beszéltem a bűnrôl, a bűnös állapotról, különös tekintettel az eredendô bűn követ(kez)ményeirôl. Szó esett a kegyelemrôl, amely Isten ingyenes ajándéka, de csak az én közreműködésemmel termi meg a gyümölcsét. Ezeket tudnom kell, mert különben hamis ez az én egész nézetem, felfogásom, esetleg törekvésem is. Fölsoroltam és megint fölsorolom a kegyelem szükségességét a dogmatika szerint, hogy mi szükséges, hogyan szükséges a megigazuláshoz: 1.) Kegyelem nélkül nem tarthatom meg az erkölcsi törvényt -- most csak az erkölcsi törvényrôl van szó. 2.) Kegyelem nélkül nem maradhatok meg Isten szeretetében. Tehát a megszentelô kegyelmet nem ôrizhetem meg a keresztség után felnôttként Isten kegyelme nélkül, mert gyenge vagyok hozzá. 3.) Kegyelem nélkül nincs természetfölötti érdem. Ezt valaki szóvá tette énnekem beszéd után -- már hét közben -- és mondta, hogyha valaki jót cselekszik, az az Úristen elôtt nem számít? Hát nem számít! Ha nem járul hozzá kegyelem. Szent Pál azt írja, hogy osszam szét bár egész vagyonomat, szóljak angyalok -- vagy nem tudom kiknek -- a nyelvén, adjam oda testemet, hogy elégjek, ha szeretetem nincsen, mit sem használ nékem. Ez a szeretet, ami ha nincs, ez a kegyelem! Szóval bármit csinálok, nem érek vele semmit. Nincs önmegváltás! És bármi, ami természetfölötti szempontból érték, ahhoz szükséges az Isten kegyelme. 4.) Kegyelem nélkül nem térhetek vissza Istenhez. Tehát aki halálos bűnt követett el, csak az Isten kegyelmével térhet vissza a bűnbánat szentségéhez, hogy visszanyerje a megszentelô kegyelmet. 5.) -- amit különösen ajánlok a gyakori gyónóknak, hogy -- Isten különös kegyelme nélkül nem tudom elkerülni huzamos idôn keresztül a bocsánatos bűnöket. Röviden: ezt az Egyház úgy foglalta össze a hat fôigazságban, hogy Isten kegyelme az üdvösséghez szükséges. Mindezeket azért soroltam föl, mert mindezeket állandóan a tudatomban kell tartanom. Ez nem lehet egy egyszer-hallott, többé-kevésbé megjegyzett ismeret. Mindig, ahogyan Mózes kívánta a zsidóktól, mindig tudatomban legyen, hogy vésd elmédbe, forgasd meg szívedben, írd föl karodra, írd föl ajtófélfádra, hogy mindig elôtted legyen. Tehát a mindég, az nagyon fontos. Most pedig elmondom... -- kedves jó Hívek --, mert amit a kegyelemrôl mondottam, ez a dogmatika tanítása. Most elmondom, amit az Egyházi Törvénykönyv mond a bűnbánat szentségével kapcsolatban. Azt mondja: egyéni és teljes bűnt-megvallás és feloldozás nélkül nincsen bűnbocsánat. Ez az egyetlen és rendes módja a bűnbocsánatnak, egyetlen módja, nincs más. Természetesen itten ügyelni kell arra, hogy vannak rendkívüli esetek: -- pl. halálveszély esetén és nincs pap, akkor elegendô a tökéletes bánat, -- akkor is elegendô a tökéletes bánat, ha fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség a bűnbevallást elvégezni. Most egy nagyon fontos dolog, különösen (azoknak,) akik külföldre mennek -- a Szentatya nagyon sokat kesereg emiatt, hogy --: a papoknak kényelme vagy protestáns behatás alatt -- én nem tudom -- eluralkodott külföldön az, hogy összegyűlnek az emberek a templomban bűnbánatot tartani. Akkor elhangzik prédikáció, akkor imádkoznak, hallgatnak, énekelnek, újra kezdik, míg kijön a végén három vagy négy pap, és egyszerre közösen ad feloldozást a bűnbánóknak a bűneik alól, gyónás nélkül. A törvénykönyv azt mondja, hogy egyéni és teljes bűnbevallás nélkül nincs föloldozás. Több bűnbánót egyszerre, elôzetes gyónás nélkül föloldozni nem lehet. Persze az Egyháznak van egy bizonyos -- ilyen -- törvénye, amely azt mondja, hogy a legfôbb törvénye az Egyháznak a lélek üdvössége és annak szolgálata. Hát mostan Boszniában, Hercegovinában folynak a harcok, és lövik azt a várost, és pincébe menekülnek az emberek. És van egy pap, félni kell, hogy találat éri azt a pincét, ottpusztulnak... Akkor kérem tessék fölindítani a bánatot és akkor a pap adhat föloldozást mindenkinek. De a jelenlévôknek azzal a szándékkal kell fogadniok a feloldozást, hogy ,,amint innét szabadulok vagy megmaradok, akkor az elsô dolgom lesz, amint lehetséges, hogy a gyónásomat pótolom, azzal, hogy feloldozást kaptam, de a halálveszély vagy az adott körülmények miatt megkaptam a feloldozást gyónás nélkül''. Ez vonatkozik fôleg hajósokra, ha a hajó süllyed vagy effajta dolog történik. Tehát a gyónási kötelesség: minden súlyos bűnt meg kell gyónni, minden súlyos bűnt, még pedig faj és szám szerint. Ez a faj szerint: pl. mondjuk a hatodik parancsnál: ott nem elegendô azt mondanom, hogy vétettem a hatodik parancs ellen. Meg kell mondani: egyedül vagy mással, és ha mással, akkor ez házasságtörés volt-e vagy nem. Mert ez minôsíti, ezt meg kell mondani: tehát nem lehet csak úgy általánosan, bizonytalanul. A negyedik pont, ez nagyon érdekes, azt mondja: ajánlatos a bocsánatos bűnöket is megvallani. Ez azért érdekes , mert Szent Ágoston azt írja, hogy a halálos bűnök megbocsájtásának a fóruma a bűnbánat szentsége, a bocsánatos bűnök megbocsájtásának a fóruma a szentáldozás. Tehát a szentáldozás törli a bocsánatos bűnöket Szent Ágoston szerint. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet meggyónni. A kódex is csak azt mondja, hogy ajánlatos a bocsánatos bűnöket is bevallani. Miért? Majd errôl fogok én beszélni, mert ezek adnak alkalmat arra, hogy a pap megadja az utasítást, hogy az illetô mit csináljon a következô szentgyónásig. A bűnösnek joga van -- ez is érdekes --, hogy annál gyónjék, annál a papnál, akinél akar, akkor is, ha az illetô más rítushoz tartozik. Pl. görögkatolikus templomban is elmehetek gyónni, sôt szükség esetén elmehetek a görögkeletiekhez is gyónni, mert azok is fölszentelt papok, és van bűnbocsátó hatalmuk. Ezek jogi elôírások és így csak normális helyzetre kötelezôek. Említettem, hogy az Egyház alapállása, hogy a lélek üdvössége mindenek elôtt. És erre a lélek üdvösségére csak egy példát akarok mondani: az én plébánosom csanádapácai volt és mondta, hogy gyerekkorában a plébános, Sulyok plebános úr, aki teológiai tanár is volt, elutazott a püspökhöz annak idején, miközben Csanádapácán egy idôs ember agyvérzést kapott. Az asszony jajveszékelve szaladgált, hogy a plébános úr nincs itthon. És akkor a községnek a fôjegyzôje, aki aposztata pap volt, elment a templomba, elôvette az oltáriszentséget és a szent olajokat, és elment. Az illetôt meggyóntatta, megáldoztatta, és a Szent Kenetet föladta néki. És Sulyok plébános úr mikor hazaérkezett és errôl tudomást szerzett, díszbe öltözött, és elment a fôjegyzônek megköszönni, hogy elintézte ezt a dolgot, amit neki kellett volna csinálnia. Tehát hiába volt aposztata, hiába volt kiközösítve, pap volt, és mint pap a lélek üdvösségét szolgálhatta. Még egy föltett kérdésre szeretnék válaszolni. Gondolom, hogy ez másnak is esetleg problémát jelent. Tudniillik jönnek hozzám, és aztán próbálnak vitatkozni, hogy ezt mondtam, azt mondtam, hogyan értendô. Hogy a pápa azt mondta, hogy a bűn kizárása a mindennapi életünkbôl, hogyan értsem ezt. Hát -- kedves Hívek -- én beszéltem ugyebár három alapmisztériumról: a teremtésrôl, a megtestesülésrôl és a húsvéti misztériumról. És elmondottam, hogy a teremtésnél -- ami az Ószövetségre vonatkozik -- ott két külön világ kötött Mózes idejében szövetséget: az Isten világa szövetséget kötött az emberek világával, tehát bizonyos ponton fölvették a kapcsolatot, és bizonyos ponton érintkeztek, hogy a messiás várásra elôkészítse Isten az Ô népét. Tehát Isten és az emberek világa találkozott. A két világ egymástól függetlenül élte a maga életét, csak bizonyos pontokban érintkeztek. És ezeket a pontokat a törvények és elôírások szabályozták. (A) zsidóknál elô volt írva: mikor imádkozzék, mit imádkozzék, hogyan imádkozzék, milyen öltözetben mondja el az imát, milyen hangosan mondja el azt az imát, napkelte után, napkelte elôtt, és így tovább. Ezek elô voltak írva teljes pontossággal. Mikor mit ehet, szombati napon mit csinálhat, hány lépést járhat, ez elô volt írva. Majdnem -- hasonlatképp azt mondom -- két ország szerzôdést köt, szövetséget köt. Szerzôdést, hogyan mehet egyik állampolgár a másik országába, ottan mit vehet, mit hozhat haza vám nélkül, mire kell vámot fizetni, és így tovább. Szabályozza a kapcsolatot, de egymás belügyébe nem avatkoznak bele. Az Ószövetségben Isten nem avatkozott bele az embereknek személyes egyéni dolgaiba, azt rájuk hagyta. Ugyanolyan, amit az a leány mondott: mondja meg, hogy mit akar, azt megteszem, de aztán hagyjon nekem békét. Hát az Ószövetségben az Isten békét hagyott, csak a szövetséget tartsa meg. Tessék elolvasni az Ószövetségi Szentírást, az Úristen mindenütt a Szövetség megtartását követelte a zsidóktól, mást nem. Tehát a szövetségi kötelezettség teljesítése volt a lényeg, és ehhez a teljesítéshez énnekem ki kellett lépnem a magam életébôl, vagyis a bizonyos idôpontokat, bizonyos ételeket, bizonyos cselekvéseket nem a magam élete szerint vagy természete szerint folytattam, hanem az Istennel kötött szövetség értelmében. A megtestesülésben személyes kapcsolat lépett életbe. Ettôl kezdve Isten az én Atyám, én pedig az Isten gyermeke vagyok. Én Isten családjához tartozom, nem szövetség, hanem a szeretet alapján. Itt vége a törvény uralmának: férj és feleség közötti kapcsolatot, gyermek és -- mondjuk -- az anyja közötti kapcsolatot nem lehet törvénybe foglalni; nem lehet elôírni, hogy a gyermek hogy köteles az anyját szeretni, és hogy az anya hogy köteles a gyermekét szeretni. És a férj hogyan szeresse feleségét, és a feleség a férjét. Ez nem törvény, ez nem szerzôdés, ez élet. Mi nem kívülállók vagyunk, mi Istenhez tartozunk, benne élünk. Amikor mi imádkozunk, mi nem lépünk ki a magunk életébôl, tehát nem hagyunk abba mindent, és állunk vagy öltözködünk föl: és mostan én imádkozom... Nem! Hanem a magam életét folytatom, lefekszem és mielôtt elalszom, elôveszem a rózsafűzért és elimádkozom. Még akkor is, ha közben elalszom. Mert ez az én életem, s az imádság legyen része az én életemnek. És én nem hagyom abba a magam emberi életét, mert most imádkozom... Nékünk nemcsak életünk bizonyos pontján kell szolgálnunk Istent, hanem egész valónkkal, egész életünkkel, mert benne élünk, mozgunk és vagyunk. Tehát ha én, énnékem azt mondja valaki: kérem az utcán mentem és elkezdtem imádkozni, igen, de jött a busz, erre a fölszálláskor abbahagytam és ezáltal figyelmetlenül imádkoztam... Nem igaz! Ô a mindennapi életébe beleépítette az imádságot, és amikor úgy adódott, akkor a mindennapi életét folytatta. Az Úristen ezen nem sértôdik meg. Olyan nincs, hogy én most imádkozom és most minden szűnjék meg! Nem! Erre mondtam én, hogy a krumplihámozástól az utcaseprésig lehet imádkozni. És annyit mondok, amennyit akarok! És úgy mondom, ahogy akarom! És hogyha valakinek kedve van, a fürdôkádban is imádkozhat. A jelen keresztény életforma -- sajnos -- ószövetségi alapon áll, a törvényeket nézzük, hogy megtartottuk vagy nem tartottuk (meg). És így soroljuk a bűneinket. És ez az, ami a mai ember elôtt nem szimpatikus: a törvény és a törvényes alapra helyezett élet, meg az én magánéletem: ezt a kettôsséget nem bírja a mai ember. Nem bírja a társadalom, a kívülálló. Nem is érti meg. Hogy hogyan lehet ebbôl kilépni, hogyan lehet Isten és ember dolgát eggyé forrasztani, ez a nagy kérdés. Ehhez kell az Isten segítsége. És ezt kapjuk meg mindenekelôtt a bűnbánat szentségében, ezt az egybekapcsolódást. Ezért kell ezt jól megértenünk, mert így tudunk azután vele helyesen is élni. Amen. ======================================================================== 23. Pünkösd Ünnepére. A Szentlélek hét ajándéka 1992. június 7. Említettem már -- kedves Hívek --, hogy a mi keresztény életünk három alapmisztériumra épül: a teremtésre, a megtestesülésre és a húsvéti misztériumra. Ebbe az utóbbiba tartozik Jézus szenvedése, halála, föltámadása, mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele. Üdvtörténetünknek ezt a záró eseményét ünnepeljük ma. Mit tudunk mi a Szentlélekrôl és az Ô működésérôl? Sajnos vajmi keveset. Ô a megtapasztalhatatlan isteni személy. Mert Isten (,az Atya) hat nap alatt teremtette a világot, amely évmilliók során fejlôdött azzá, amiben mi élünk és amit magunk körül látunk, megtapasztalhatunk. Jézus 33 évig élt közöttünk, tanított minket, és az evangélium még ma is probléma a mai világban és minden emberben. Ezt érezzük és tudjuk. De hogy a Szentlélek munkája milyen, azt megtapasztalni nem tudjuk. Pedig ennek az evangéliumi kérdésnek, folyamatnak a munkája fôként a Szentlélekre tartozik. Isten semmit sem teremtett készre. De teremtményeibe beleoltotta a fejlôdés, a kibontakoztatás képességét és kötelességét. Az emberben fôképp megtaláljuk ezt. Minden életszakaszban, minden állapotban, még a hanyatlásban is működnek a fejlôdés erôi. A természetes élet fejlôdésével együtt a természetfölötti élet is fejlôdik a kiteljesedés felé. Ezt a kiteljesedést műveli és segíti bennünk a Szentlélek láthatatlan és meg nem tapasztalható módon. Ezt talán Goethe fejezte ki a legtömörebben: ,,Du glaubst zu schieben und wirst geschoben!'' --,,Te azt hiszed, hogy Te irányítod a dolgokat, pedig Téged irányítanak!'' -- A Szentlélek minden fejlôdés mozgatója, személyi- és vegyes kapcsolatok, viszonyok formálója. Ebbôl a munkájából szeretnék egyet kiemelni, amely talán a legrejtélyesebb lelki életünkben, a Szentlélek hét ajándékáról szólnék. A Szentlélek kegyelmi adományok osztogatója. A kegyelem az üdvösséghez szükséges, és Isten szeretete ezt minden embernek megadja. Szinte azt mondhatnám, ez jár nekünk... De az Isten felé törekvésünknek nincs felsô határa. Van, ami még a kegyelmen túl is van. Ez ,,nem jár ki'' mindenkinek, csak azoknak, akiknek a Szentlélek megadja. És ez az Ô hét ajándéka. Melyek ezek? Izaiás próféta 11-ik fejezetében ezt írja a Megváltóról: ,,Rajta lesz az Úr Lelke, az igazság és az értelem, a tudomány és bölcsesség, a tanács, a jámborság és az Úr félelmének a Lelke''. Jézus hivatkozott is (erre) a názáreti zsinagógában, amikor kezébe adták Izaiás tekercsét. Felolvasta és mondotta: ,,Az Úr lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,...'' és így tovább. Feltámadása után ígérte, hogy elküldi a Szentlelket, aki megtanít bennünket mindenre: ,,Az Igazság Lelke rávezet titeket a teljes igazságra.'' Az ajándékok közül ezt az elsôt magyaráznám röviden, mert ennek alapján a többit mindenki fogalmazza meg önmagának. Jézus -- ugyebár -- tanította apostolait, megismertette velük az Istent, az Atyát, az Atya terveit, az Atya szeretetét. Ezt ôk hallgatták, részben meg is értették, de az egészrôl fogalmuk sem volt. Ez csak ismeret maradt bennük, de nem szívódott föl, nem vált életté. Sôt sokszor nagyon is félreértették! Például Jézus feltámadása után elhangzik a kérdés apostolnak a szájából, hogy ,,Uram, most állítod vissza Izrael országát?'' Nem tudtak elszakadni a földi gondolkodástól, nem értették meg az Isten szándékait, terveit. De (maga) Jézus embersége sem értette meg az Atyát! Gondoljunk csak a getzemáni kert vívódására, ahol Jézus kijelentette, hogy ,,Ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd!'' Említettem a Rahner-féle könyörgést, hogy ,,Getzemáni Jézus, Te, aki értetlenül is elfogadtad Atyád akaratát''... A Szentlélek eljövetele, a Szentlélek ajándéka, az Igazság Lelke érttette meg az apostolokkal mindazt, amit Jézus tett és tanított. Itt ért fejlôdésük a teljességhez. Mit ad nékem a Szentlélek(nek ez az) ajándéka? A teljes megértést, amely átformálja egész gondolkodásomat, cselekedeteimet, életemet. Ezt én még a kegyelem segítségével sem tudom elérni. Amit most mondok (a hét ajándékról), azt én mondom, nem az Egyház, mert az Egyháznak nincs ebben a kérdésben határozott tanítása. Én az elmúlt héten átnéztem a Schütz Dogmatikától kezdve egészen a Mysterium Salutis-ig úgyszólván minden hozzáférhetô könyvet, de a Szentlélek adományait megemlítik (ugyan) -- ennek a valóságát az Egyház tanítja a Szentírás alapján --, de értelmezni... , ahány teológus van, annyiféleképpen értelmezik. Említettem, hogy a Szentlélek a kapcsolatoknak, a viszonyoknak az isteni személye. Például az Atya és a Fiú egymás iránti kölcsönös szeretetének megszemélyesülése a Szentlélek Úristen. Most pedig tessék figyelni, mert amit mondok, annak alapján egyrészt meg is jegyezhetjük, és talán egy kicsit meg is érthetjük a Szentlélek ajándékait, és ezeknek célját, feladatát. Tehát a Szentlélek ajándékai: -- az Igazság Lelke, ez szabályozza, és teszi teljessé az Istennel való viszonyomat, -- az Értelem ajándéka, ez rendezi viszonyomat önmagammal, a bennem lévô kettôsséget, amelyrôl Szent Pál azt mondja, hogy ,,más törvényt látok elmémben és más törvényt érzek tagjaimban'', -- a Tudomány Lelke rendezi az én viszonyomat a teremtett világgal, a környezetemmel, azzal amiben élek, hogy azt el tudjam fogadni, mint az Úristen szándéka szerinti fejlôdésnek egy-egy szakaszát. A Szentlélek következô ajándéka, -- a Bölcsesség Lelke, ez adja meg az én helyes értékrendemet, hogy tudjam mi a fontosabb. Mert a mai ember értékrendje a pénz, a profit, a hatalom, a luxus, az élvezet, és csak azután jönnek a munka, a becsület, a tisztesség, és így tovább. Tehát fölborult az emberiség értékrendje. A Szentlélek Úristen adománya a Bölcsesség Lelke a helyes értékrendet adja, amelyben legelöl áll a lélek üdvössége, a hazatalálás az Atyához. A következô -- a Tanács Lelke; olykor, nem gyakran elôfordul, hogy az ember válaszúthoz érkezik, döntenie kell fontos életkérdésekben, egzisztenciális dolgokban. És ilyenkor a Szentlélek Úristen a Tanács Lelkét adja minékünk, hogy megtaláljuk életünk fontos szakaszában a helyes döntést. A következô kettô már más természetű: -- a Jámborság Lelke adja a személyes kapcsolatomat Istennel, amely tulajdonképpen a dialógusban, az Istennel való beszélgetésben, az imádságban, az Istenre való gondolásban fejezôdik ki. És itten bizony sokszor elég furcsa helyzetek alakulnak ki. Mert hiszen tudjuk, hogy a megtestesülés óta Isten a mi Atyánk, mi pedig gyermekei vagyunk. De ez az Atyáról szóló tanítás olyan értelemben igaz, ahogyan a zsidók gondolkodtak annak idején az Atyáról, Aki minden hatalomnak, minden szeretetnek és minden adománynak a tényezôje volt. Manapság már az atya mint fogalom, valahogyan úgy elvesztette az igazi értékét, az atyából fater lett vagy ôsöm lett vagy akármilyen jelzôvel illették... Hát mi Istennel nem bratyizunk, mi Istennel nem vagyunk ilyen viszonyban, ilyen pajtáskodó, bizalmaskodó vagy nem tudom én milyen kapcsolatban. Ezért a Jámborság Lelkével szemben ott áll -- az Istenfélelem Lelke, mint a Szentlélek Úristennek az az adománya, amely ôrzi a Teremtô és a teremtmény áthidalhatatlan különbségét. Mi együvé tartozunk, mert Isten akar minket, de viszont ez nem ad énnékem valamilyen jogot arra, hogy én Istennel úgy bizalmaskodjam, ahogy az már teremtményhez nem illendô és Isten fölségét sértené. Ez mind belsô átélési kérdés. Ehhez kell csend, és befelé való nézés. A mindennapi felületes élet és élmények ennek legfôbb akadályai bennem. Nem tudok magamba mélyedni, nem tudok elgondolkodni az én sorsomon, az én helyzetemen, az én feladataimon, az én leglényegesebb problémáimon! Mert az életnek a sodra ezt nem engedi meg. ,,Fecseg a felszín és hallgat a mély'' -- írta valamikor József Attila. Hát énbennem a felszínnek a fecsegése a mélységnek a hallgatását valahogyan megszűnteti vagy legalábbis tompítja. Ezért kell benne lennie Istennek az én hétköznapi életemben, ahogyan a Szentatya azt kívánta. A szótlanság, az sorvasztja a kapcsolatot. Tehát ha nekem nincs mondanivalóm az Isten számára, akkor a személyi kapcsolatunk elsorvad. De ugyanakkor az igazi és mély szeretetet nem is igen lehet szavakba önteni. Tehát amikor itten elmélyedésrôl van szó, akkor olyasvalami játszódik le, ami az ember tudatának a legmélyéig hatol, ahol az emberi életnek, az emberi léleknek a legmélyét érinti. Mert nem érez az, aki szóval ki tudja mondani, hogy mit érez. Mert az érzés, az igazi mély érzés az kifejezhetetlen. Ezt csak teljes lényem, az életem, a magatartásom, a gondolkodásmódom, az egész létem együttesen tudja csak kifejezésre juttatni. És hogy én ilyenné váljak, hogy én ezt meg tudjam tenni, ezt el tudjam érni, ehhez segít engem a Szentlélek Úristen hét ajándéka. Amen. ======================================================================== 24. A lelkiismeretvizsgálatról 1992. június 14. Kedves Hívek! Szentháromság vasárnapja van. Ez volt nékem diákkoromban már a legkedvesebb napom. Mert a Sík-Schütz imakönyv a szentháromsági misét tartalmazta, és én azt diákkoromban már könyv nélkül tudtam latinul, és így valahogy hozzám nôtt. De tekintettel arra, hogy sorozatban vagyunk, nem a Szentháromságról szólok, hanem iparkodom befejezni ezt a bizonyos sorozatot. És a mai napon a töredelem szentségérôl szólnék, még pedig pontosabban a lelkiismeretvizsgálatról. Hogy hogyan készüljek én a szentgyónásra. És hát ezt is egy kicsit rövidebbre fogom, mert a mise után esküvô lesz, és nem akarom ôket esetleg megváratni. Tehát a kedves Híveknek elmondtam, hogy Szent Ágoston szerint a halálos bűnök megbocsátási fóruma a bűnbánat szentsége, a bocsánatos bűnöké az Oltáriszentség. Igen, de (az) idôk folyamán ez az Egyház gyakorlatában azért kicsit változott. És már az Egyházi Törvénykönyv azt mondja, hogy ajánlatos a bűnbánat szentségében nemcsak a halálos, hanem a bocsánatos bűnöket is meggyónni. Mi jelenleg az Egyházi Törvénykönyv alapján állunk, mert indulásra sokkal elônyösebb. Egy vallásos gyónó megjelenik úgy kéthetenként. Ô vigyázott magára, tudatosan nem bántotta Istent. Ebbôl adódik elsô problémája: ott toporog a gyóntatószék elôtt, hogy mit is mondjon. Ott kínlódik a lelkiismeretvizsgálattal, azután sorolja, hogy hát ô hanyag volt az imádságban, szórakozott is volt, voltam ideges, indulatos, mással szemben olykor még goromba is, másnak a hibájáról beszéltem, elégedetlen voltam a helyzettel, zúgolódtam... és különbözô effajta dolgokat mond el, amelyekre az ember nyugodtan azt mondja, hogy kérem hát ezek nem is bűnök, ezek az emberi élettel, fôként idôs korban az emberi természettel együtt járnak. Hát amikor az embernek az agya elkezd meszesedni, akkor felejt, hát az imádságban is felejt. És amikor az ember öreg lesz, idôs lesz, akkor fecsegô kedvű lesz. Nagyon sokan panaszkodnak az egyedüllétrôl, nincs kivel beszélgetniök, igen-de beszűkülnek, mert a világban már nem mozognak. Hát mi marad más hátra, mint a szomszéd meg a rokon, meg az ismerôs. És akkor -- hát -- mondják- mondják a magukét, de minden rosszindulat nélkül. S azután jön, hogy másról rosszat mondtam, mást megszóltam és így tovább. Kérem, ez nem bűn, ez emberi gyengeség! De viszont akkor meg azt mondja: mit csináljak? A lényeg az, hogy... Énnálam volt egy jó ismerôsöm, jóbarátomnak mondhatom, egy derék katolikus orvos. És ô elmondja énnékem, hogy hát ô minden vasárnap szentáldozáshoz járul, sôt olykor hétköznap is. És hogy ô volt egy öreg ferencesnél elvégezni az évi gyónását. Mondtam neki: hogy-hogy az évi gyónásodat? Azt mondja, hát bűneidet minden esztendôben meggyónjad... Neki halálos bűne nincsen, tehát ô elment oda. S akkor erre én lehordtam. Hát -- mondtam -- hol tartasz te? Hát a bűnbánat az szentség, a szentségben az Úristen kegyelmet ad, hogy tudjál elôbbre haladni, tudjál tökéletesebb lenni, jobb lenni, több lenni, mint ami voltál. Hát Krisztus nem azért halt meg, hogy én tudjak mosakodni, nem azért halt meg Jézus, mikor engem megváltott, hogy na éppen én valahogy beslisszoljak a mennyországba. Hanem hogy én Istennek a gyermeke legyek, közel kerüljek hozzá, minél közelebb kerüljek hozzá. A megváltás lényegesen több, mint a bűnöknek az eltörlése. Hogy (azt) mondjuk, hogy azt tanítjuk... Hát persze (hogy) az beletartozik a lényegbe. De ennél Jézus lényegesen többet adott! Hát az Oltáriszentség, meg minden, ami kapcsolódott a kereszthalálhoz, az mind Jézus szeretetének a jele, amivel minket az Úristenhez akar kapcsolni. És a bűnbánat szentsége is az, amivel engem jobban akar az Istenhez kapcsolni. Segíteni akar, hogy én ne egyhelyben topogjak, hanem tudjak elôre haladni. És pontosan ezt mulasztod el... S azt mondja, hogy látod milyen kár, hogy ezt csak most mondják nekem! Hát igen, kár! És nagyon sok kár származik abból, hogy jönnek jóakaratú emberek, istenszeretô emberek, jönnek a bűnbánat szentségéhez, hogy kapjanak valamit. És amit kapnak, azzal nem tudnak mit kezdeni. Azért, mert nincs(enek) tisztában a bűnbánat szentségével. Nézi egy lavórnak, amiben mosakszik vagy megmossa a kezét. S aztán megtörli és megy tovább, hogy ô mostan tisztább lett. Hát ez nem igaz, illetve igaznak igaz, de ezért kár volt Krisztusnak külön szentséget rendelni! És éppen ezért -- kedves jó Hívek -- ebben szeretnék én segíteni a lelkiismeretvizsgálatnál, hogy mi az, amivel én a gyóntatószékbe bemenjek. Mert ottan azt mondom, hogy gyónom a mindenható Istennek... , meg hogy ...a következô bűnöket követtem el... Nem igaz! Hanem az volna az igaz, hogy eljöttem, hogy megmondjam az Úristennek, hogy az utolsó szentgyónásom óta milyen volt az én életem, mit csináltam! Elmondom a hibáimat, a gyengeségeimet, a bűneimet. Elmondom a törekvéseimet, hogy mi sikerült, mi nem sikerült. Miben bizonyultam gyengének. Milyen jóra törekedtem. Miben haladtam elôre. Igaz, hogy ezt lelki vezetésnek nevezik, de hát éppen ezért ragaszkodik az Egyház a gyónáshoz, a gyóntatóhoz, hogy adjon -- nemcsak mint bíró - - feloldozást, hanem adjon bizonyos eligazítást is. Az ilyenfajta (régebbi) megszokott lelkiismeretvizsgálat után --, (mint)hogy ezt mondtam, azt mondtam, így csináltam, úgy csináltam... -- persze hogy nehéz a bánat is. Hát mit bánjon meg? Amirôl ô nem tehet? Bánja meg azt, hogy megöregedett, hogy erôi hanyatlanak? Hát ezt nem lehet megbánni! És ezért én más lelkiismeretvizsgálatot ajánlok. Ez csak egy forma. Mindenki alakítsa ki magának, ahogy gondolja. Ezt amit én most elmondok, ezt úgy nagyjából... mondjuk, amit én szoktam úgy gyakorolgatni... hogy... 1.) a legutóbbi gyónásom óta látszott-e rajtam, hogy én Istennel beszéltem. Tudniillik az imádságban... Mózes, amikor lejött a Sínai hegyrôl, a zsidók nem mertek Mózes arcába nézni. Mert az fénylett! Mert Mózes Istennel beszélgetett! 2.) Kérdem: énrajtam meglátszik, hogy én Isten képére és hasonlatosságára vagyok teremtve? Látszik rajtam, hogy én Istent képviselem ebben a világban? Nemcsak az arcommal, hanem magatartásommal, a beszédemmel, a segítôkészségemmel és egész lényemmel? Meglátszik-e rajtam? Igen vagy nem? Gondoltam-e én erre, hogy énnekem ez kötelességem, ezt az Úristen elvárja tôlem? Nem parancsolja, de elvárja, mint ahogy az anya elvárja gyermekétôl az ô szeretetét... Elôfordult-e, hogy idegességemben -- nem rosszindulatból, de meggondolatlanságból, összeszedettség hiányából -- kompromittáltam Istent a felebarátom szemében? Botránkoztattam-e, hogy azzal ment el, hogy ,,hűha, katolikus ember, templombajáró ember, és így beszél vagy így cselekszik?'' Mert ez is elôfordul... 3.) Az Isten Atyám. Én gyermeke vagyok, rokonok vagyunk. És ez a rokonság miben mutatkozott meg? Mondjam úgy, hogy miben próbálkoztam én Isten kedvében járni? Vagy hízelegni neki? Vagy szépet mondani neki, kedveskedni neki? Egy kis többletet adni? Ezt nem lehet megfogalmazni. Ezt nem lehet -- úgy -- parancsba vagy formulába önteni. Megyek az utcán egy templom elôtt, bemegyek egy pillanatra csak, bemegyek és köszönök: Uram bejöttem Hozzád csak egy pillanatra, csak azért hogy köszöntselek! Segíts engem továbbra is! Sietek, megyek tovább, de ugye velem maradsz! Amen. -- és megyek tovább. Egy kedves gesztus -- tetszik tudni -- és az Úristen egy helyen azt mondja, hogy ,,én féltékeny Isten vagyok'' ... Tehát a féltékenység, az(az) az embernek a bírása, szeretetének bírása, az elvárása... Tehát ezt Isten elvárja! Ez nem olyan dolog, hogy na bejöttem... Nem! Elvárja tôlem. 4.) Volt-e idôm Isten számára? Mert kedves jó Hívek, a mai embernek soh'sincs ideje, legalábbis ezzel takarózik, mindig rohan, idegeskedik. De ha jön a TV vagy jön egy futballmeccs vagy effajta jön, akkor rögtön van ideje! Ha az ô passziójáról van szó, akkor van ideje, máskor (másra) nincs ideje... És az elhidegülés két személy között mindig azzal kezdôdik, hogy nem jut idô a másik számára. 5.) Ehhez rögtön kapcsolódik az, hogy volt-e mondanivalóm Isten számára? Vagy nincsen semmi mondanivalóm. Mert az nem imádság, hogy én bemegyek és elmondok egy szöveget mint a kisgyerek, hogy ,,a nagymamának nevenapja van''... aztán meghajlik elôtte és ezt mondja: ,,hej mi a kô tyúkanyó kend a szobában lakik itt benn''... mert megtanult egy verset. Ez nem köszöntés! Ennél százszor több, hogy odamegy a nagymamához, és megcsókolja a kezét, és azt mondja: ,,nagymama, szeretlek téged''... Sokkal több, mint hogyha produkálja magát készen betanult szövegekkel. Hát én se mondjak készen betanult szövegeket az Úristennek! Nem vagyok gyerek! Nézzem meg, hogy van-e mondanivalóm vagy nincs mondanivalóm. Van nekem mondanivalóm, ha bajban vagyok. Ha valami veszedelem fenyeget, akkor ugyancsak tudom mondani! De tudok-e én mondani Istennek olyan dolgot is, amikor nem vagyok bajban... Megszokott mechanikus munkámban, munka közben gondoltam-e én Jézus rejtett életére, és ennek az életnek a tanulságára: hogy a hétköznapjaimba beépítsem Istent, legalább gondolatban... Erre had mondjak egy kis történetet... Volt nálunk egy gyerek Debrecenben. Nagyon gyenge tanuló volt a Varga Rozi. De rendkívül jámbor, vallásos gyerek volt. Volt úgy, hogy kilencre jött iskolába. ,,Hát hol voltál Rozi?'' ,,Hát tetszik tudni, bementem a templomba, leültem és úgy elgondolkodtam, és észre sem vettem, hogy elmúlt az idô.'' Na hát az történt, hogy Rozi leérettségizett Isten kegyelmébôl és az én segítségemmel. És állást kapott, mégpedig a Hungária sörözôben ô lett a pohármosó. És egyszer ragyogó képpel mondja énnékem -- találkoztam vele --, hogy ,,Tessék elképzelni, prémiumot kaptam''. Mondtam: ,,Miért te Rozi?'' Azt mondja: ,,Mert megemelkedett az üzlet forgalma.'' Mondom: ,,Temiattad?'' ,,Nem, hanem azért, mert úgy elterjedt a híre, hogy ottan nagyon szépen tisztára vannak mosva a poharak, amibe a sört mérik''. Tehát nemcsak egyszerűen kilöccsintik valamilyen vízzel, hanem szép tisztára vannak törölve és... azt mondja: ,,Ezt én csinálom!'' És ez kitűnt, hogy azért jönnek oda az emberek, mert a poharak szép tiszták. Mondom, hát ez szép tôled. ,,Tetszik tudni, én ezt úgy gondolom, hogy a pohár, ami éppen a kezemben van, ebbôl a következô sört mindig az Úr Jézus fogja meginni...'' Tetszik látni, milyen kis primitív dolog... És mégis milyen teméntelen mélység van benne, hogy a pohár, amit én most mosok ki, ebbôl az Úr Jézus fog inni. Ez a szó vagy ez a mondat, amit most kimondok, azt az Úr Jézus fogja hallani. Ez a hétköznapok és az Úr Jézus közti kapcsolat, ehhez kell egy bizonyos mélység, ehhez már kell a Szentlélek ajándéka. 6.) Gondoltam-e arra, hogy én most még egy ideig Istennek a partnere vagyok, kedvében járhatok! Óriási lehetôség van a kezemben: érdemeket szerezhetek magamnak is, de mások számára is. Azoknak, akik ránk szorultak vagy énrám szorultak, az Úristen énnékem jelölte ki ôket, hogy én segítsem ôket partnerségem idejében... Tehát használjam ki az idôt! Óriási lehetôség! Ne akkor kapkodjak, amikor már készen van!... Vannak egyetemi hallgatók, akik az utolsó két hét alatt akarnak fölkészülni a vizsgára, évközben meg lógnak vagy szórakoznak. Hát én ne szórakozzam el az életemet és a végén kapkodjak, mert akkor link ember leszek. 7.) Növekedtem-e én az elmúlt gyónásom óta, több lettem-e valamiben, vagy egyhelyben maradtam csak, és ha egyhelyben maradtam, akkor miért? 8.) Meghallottam-e azt, amit más nem mert kimondani, megláttam-e azt, amit más takargatni akar, rejteget? Ezt azért mondom már magamról, mert az iskolában a gyerekek között erre teméntelen lehetôség volt. És én pedagógiai pályám egyik legnagyobb sikerének azt tartottam, hogy mindig észrevettem, ha egy gyerek szomorú vagy valami baja van. És én elébe mentem, és próbáltam rajta segíteni. Hálásak is érte sok esztendô múltán. Tegnap volt nálam egy házaspár. És megköszönték, -- mert 1936-ban a szülôknek megmondtam, hogy nem jó helyen van a leány rokonoknál elhelyezve, ahol társasági élet folyik -- tessék beadni internátusba. S ezzel megváltozott az egész élete. És most jöttek el megköszönni 1936 után. 9.) Föl szoktam tenni még egy kérdést, fôként este: ha én most éjjel álmomban meghalnék -- hiszen pészmékerem van, bármikor meghalhatok, észrevétlenül szinte -- és meg kellene jelennem az Úristen elôtt, ugyan mit mondanék Néki? Vagy elnémulnék vagy volna mondanivalóm, folytatnám azt amit itt mondtam elôzôleg Néki? Tetszik érteni, ha én így megyek a bűnbánat szentségéhez, akkor rögtön meglátom, hogy mit mulasztottam, mit tehettem volna, mi az ami kimaradt, mi az amire nem figyeltem kellôképpen. És akkor mondhatom, hogy Úristenem, sajnálom, hogy közelebb juthattam volna Hozzád, ha ezekre jobban vigyázok. És ekkor van bánatom, ekkor van bánatom. Amikor hiányérzetem támad, és nem (akkor,) amikor terhet érzek a nyakamban. A hiányérzet sokkal inkább ad bánatot, mint a teher. Ezeket -- kedves jó Hívek -- gyónás elôtt tíz perccel nem lehet elvégezni. Ezek az élet állandó -- bár nem összefüggô -- kérdései. (Az) ezekkel való foglalkozás (az) Isten jelenlétében való élést jelentik: hogy ezek úgy föl-föl ötlenek bennem, jelen vannak. Mint ahogy egy professzor mondta énnékem, hogy ô milyen boldog, ha a felesége otthon van, (egy) karnyújtásnyira, csak tudja, hogy jelen van. Idôsek már, és ez neki boldogság... És énnékem az Úristen mindig legyen karnyújtásnyi távolságban. Persze más összeállítás is lehetséges. Lehet egyéni és úgy testre szabott, egyéniségre szabott. Csak ne a törvényekre építsek, mert a törvények alapján én lesüllyedek az Ószövetség primitív fokára. Mert az nem mond már énnékem semmit. Ez már nem Isten és köztem lévô személyes, atyai, gyermeki szeretetnek a kifejezése. És tessék még arra gondolni, hogy a szentgyónás végén ne úgy fejezzük be, hogy ,,erôsen fogadom, hogy többé nem vétkezem'' -- ez úgy se igaz --, hanem azzal, hogy ,,erôsen fogadom, hogy a jóra törekszem és a bűnt kerülöm''. És énnékem a szentgyónás vagy a bűnbánat szentsége, amikor kijövök a gyóntatószékbôl, akkor, tulajdonképpen akkor kezdôdik. Mert kaptam az Úristentôl kegyelmet, és most kezdôdik, hogy ezt a kegyelmet fölhasználom és beépítem az én életembe. És nem úgy, hogy én elmondtam az én bűneimet és becsukom az ajtót, és be van fejezve. Nem igaz, nem befejezés, hanem akkor kezdôdik! Hát ezt akartam -- kedves Hívek -- elmondani. Tessék ezen úgy elgondolkodni. És talán rájövünk arra, hogy sok bennünk -- egyrészt mondjuk -- az ismeret hiánya, másrészt sok bennünk az emberi gyengeség, az emberi közömbösség. És talán ez a közöny az, ami távol tartja Istent a mi mindennapi, hétköznapi életünktôl, és (minket) a Hozzá való közeledéstôl. Amen. ======================================================================== 25. A bánatról 1992 július 7. Kedves Hívek! Elérkeztünk odáig, hogy a sorozatot, amelyet tulajdonképpen január elsején kezdtem, azt a mai napon befejezem. Egyrészt mert nagyjából a végére értem, másrészt (mert) nem tudom sorsomnak további folyását, hogy mit rendelnek majd az orvosok. A mai lenne a lényeg, amit mondani akarnék. Tulajdonképpen erre irányult az egész eddigi sorozat. Mert tessék nézni, mi úgy tanultuk, hogy hét szentség van. A szentség külsô tapasztalható jel, amely Krisztus rendelésébôl kegyelmet közöl. Tehát minden szentségben kapok kegyelmet, kétfélét: egyrészt növeli vagy megadja nékem a megszentelô kegyelmet, és (másrészt) azután -- és ez is lényeges -- a szentség természetének megfelelô segítô kegyelmet ad, amiért Krisztus ezt a szentséget rendelte. A kegyelem Isten szeretetbôl fakadó természetfölötti ajándéka. Lényeges az, hogy szeretetbôl fakad és ajándék. Hét szentség van. Ebbôl hármat csak egyszer lehet fölvenni: a keresztséget, a bérmálást és az egyházi rendet. Kettô van, amelyet csak bizonyos korlátok között vehetünk föl. Ez a kettô a házasság és a nagybetegek szentsége, amit régen utolsó kenetnek neveztek. A mi normális keresztény életünk segítésére összesen két szentség marad, amely a miénk, amelyeket fölvehetünk akaratunk vagy elhatározásunk szerint: az egyik az Oltáriszentség vétele: a szentáldozás, a másik pedig a bűnbánat szentsége. Ez a kettô adja a katolikus keresztény élet éltetô erejét. Ez nevel, alakít, formál bennünket, ez a két szentség. A legtöbb nehézség pontosan a legfontosabbnál van, a bűnbánat szentségénél. Sajnos az emberek tudatában úgy él, hogy a bűnbánat szentsége, tehát a gyónás -- ahogy röviden mondják --, hogy azt úgy a szentségek sorában úgy a végére teszik: hát megyek gyónni, ha akarok. És itten öt feltétel közül -- mert öt feltétele van a bűnbánat szentségének: lelkiismeret megvizsgálása, a bánat, az erôs fogadás, a föloldozás, és az elégtétel elvégzése -- minékünk a két elsôvel van bajunk, a lelkiismeretvizsgálattal és a bánattal. Múlt vasárnap szóltam a lelkiismeretvizsgálatról. És mondtam, hogy hagyjuk azokat az emberi tökéletlenségeket, amelyek vele járnak az emberi természettel, különösen az öregedô természettel... azok nem bűnök, azok az emberi természetnek Istentôl teremtett velejárói. Az igazi nagy gondot tulajdonképpen a gyakori gyónóknál a bánat jelenti. Ott állok a gyóntatószék elôtt, és szükséges a bűnbánat szentségéhez a bánat. No de hát mit bánjak meg én? Hát ehhez szeretnék én most bizonyos segítséget nyújtani. Tessék nézni, a teremtés kezdetén Isten, a Teremtô, aki az embert szabad akarattal ajándékozta meg, és azt akarta hogy ez az értelmes teremtménye önként vállalja Teremtôje akaratát, törvényeit és hódoljon Neki. Tehát kirôl van szó? Egy Istenrôl és az emberrôl. Általában. Isten az abszolút Úr, Aki parancsol, az ember a teremtmény, aki engedelmeskedik és szót fogad. De pontosan a szabad akarat miatt vagy szabad akaratból az elsô emberpár független akart lenni. A jeligéje az volt, hogy nem szolgálok. És ezzel, engedetlenségével elvesztette Isten barátságát. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy bűnt követett el. Mert bűnt az követ el -- így tanítja az Egyház --, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának. De Isten nem hagyta magára a bukott embert. Megváltót ígért és küldött, aki engedelmességével kiengesztelte Istent. Most már az embernek csak részt kellett kérnie a megváltásból. Be kellett ismernie vétkét és el kellett attól fordulnia, és a bűnt el kellett ítélnie. Ezzel Isten barátságát, szeretetét visszanyerhette Krisztus kereszthalálának érdemeibôl. És ez történt a bűnbánattal. A bánatnak hivatalos egyházi meghatározása magyarra fordítva: lelki fájdalom az elkövetett bűn miatt azzal az elhatározással, hogy nem vétkezem többé. Hát itten adódik egy nehézség: ezzel a teremtô Isten kiengesztelôdött a teremtett emberrel, de -- és mostan erre nagyon tessék vigyázni, amit most mondok, mert ez újként hat, új szemléletet ad -- Jézus szeretetbôl föltárta nékünk Isten belsô életét, beszélt nékünk, hogy milyen az Isten, és elmondotta, hogy Isten Szentháromság, háromszemélyű egy Isten. És itt már a Teremtô és teremtmény közti viszony megváltozott. Mert Isten személy és én is személy vagyok, tehát van közöttünk egy bizonyos kapcsolat, bizonyos összefüggés. Mert Teremtô és teremtmény közt végtelen űr van, áthidalhatatlan űr, de személy és személy között -- bár áthidalhatatlan végeredményben az űr - - de mégis van kapcsolat. És két személy közeledhet egymáshoz, Teremtô és teremtmény nem, de két személy igen, hiszen a második isteni személy emberré lett. Két személy közti kapcsolatot nem a parancs és az engedelmesség jellemzi, hanem a szeretet. Tetszik látni, bűn a parancs megszegése, de ha én Istent személynek nézem, és én is személy vagyok, és közöttünk a kapcsolat a szeretet, akkor itten (a) parancs megszegése már valahogy úgy kiesik. Isten úgy szerette a világot, hogy (egyszülött) Fiát adta érte. Jézus úgy szeretett minket, hogy életét adta miértünk. A szeretet nem engedelmességet kíván, hanem viszontszeretetet. Az itt elôforduló hiba -- tehát ha a szeretet vonalán valami hiba történik -- az nem bűn, nem engedetlenség, tehát nem esik a fönt meghatározott bűnbánat fogalmába, de annál sokkal nagyobb terhet jelent. Hogy értem a nagyobb terhet? Egy példával tudnám megvilágítani. Talán mondtam is már, bizonyos, hogy mondtam, mert saját magamnak is többször elmondom, úgy végiggondolom, hogy mindig jelenvaló legyen elôttem... Van nekem egy nagyon jó bizalmas barátom, tanár ember. Aki azt mondotta énnékem, hogy egyszer év végén, amikor ment az iskolába, az ajtóban várta egy leány, aki átadott neki egy borítékot. És ô fogta ezt a borítékot, és betette a zsebébe. Megfeledkezett róla, megtartotta az óráit, vége volt a tanításnak. Ô indult hazafelé, és amikor az iskola ajtaján kilépett, ott állt ez a leány olyan várakozó módon. Köszönt is a tanárnak, és a tanára egy fejbiccentéssel viszonozta a leánynak a köszöntését. Odahaza jutott eszébe a boríték. Elôvette és kibontotta. És azt írta benne ez a leány, hogy ô (a) történelem órákon (a) tanár úrtól olyan sok jót és értékes dolgot kapott, hogy ezt szeretné megköszönni. Ô elmegy ebbôl az iskolából, mert elköltöznek, és ô nagyon kéri a tanár urat, hogy búcsúzásul egy kézfogással fejezhesse ki háláját és köszönetét. És ezt várta (a leány) az iskola kapujában. És jött a tanára és elment mellette egy fejbiccentéssel. És azt mondja énnékem ez a barátom, hogy tanári pályámnak legfájdalmasabb pontja ez a kis esemény vagy ez a kis történet. Van ebben bűn? Nincs. Van ebben törvény megszegése? Nincs. Hát akkor mi van benne? A tudomásul nem vett szeretet vagy az elutasított szeretet vagy a közömbösön, közömbös módon lesepert szeretet. És ez sokkal jobban tud fájni, mint akármilyen megbántás vagy akármilyen sértés. Na már mostan, ha én elmegyek a bűnbánat szentségéhez, ottan én találkozom Istennel, ketten, személyesen. Az hogy a pap ott van, hát ,,Isten helyett neked lelkiatyám'', (hát) rendben van. De Istennel találkozom. Azzal az Istennel, Aki vár engem, és Aki ígérete szerint a bűnbánat szentségében énnekem természetfölötti szeretetének ajándékát adja: a segítô kegyelmet, amelyet azért ad, hogy én jót tehessek, valami örömöt okozzak, valamiben tökéletesebb legyek, valamivel közelebb kerüljek Hozzá. És én ahelyett, hogy az eszemet arra fordítanám, hogy mi lehet az, amit Isten éntôlem kér, amikor ezt a kegyelmet adja, az engem nem érdekel. Nem vagyok bűnös, olyan vagyok, mint Márta, akirôl Jézus azt mondta, hogy Márta, Márta te szorgalmas vagy, te sokmindennel törôdöl, de egy a szükséges: a jobbik rész és te nem azt választottad... Kaptam én Istentôl meghívást, kaptam segítséget, kaptam szeretetet, kaptam kérést egy kézfogásra, valakinek a megsegítésére. De én nem bontom ki ezt a borítékot, hanem egyszerűen zsebrevágom, és megfeledkezem róla. És két hét múlva elmegyek megint a bűnbánat szentségéhez. És akkor Krisztus nyugodtan mondhatná énnékem, mint a királyi ember, aki menyegzôt rendelt fiának, de a meghívottak nem mentek el, és mondta, hogy gyűjtsék össze az utcákról, (a) terekrôl, a sövények mellôl a szegényeket, és hívják meg ôket a menyegzôre. Azok el is mentek, de volt köztük egy, aki nem vette föl menyegzôs ruháját. És a királyi ember, mikor bement a terembe és meglátta ezt az embert menyegzôs ruha nélkül, megkérdezte: hogy jöttél te ide menyegzôs ruha nélkül? És Szent Máté azt írja, hogy az illetô elnémult. A királyi ember pedig azt mondotta: fogják meg és dobják ki. Hát ha én odamegyek a gyóntatószékbe fölbontatlan borítékkal, nem is gondolva arra, hogy Isten nekem kegyelmet adott valamire, amivel én nem törôdtem, és Isten megkérdezné, hát múltkor amit kértem, amit adtam, csináltál te abból valamit? Bizony akkor -- kedves Hívek -- akkor én egyszerűen elnémulok, mert mit mondjak. (Azt,) hogy Uram én nem törôdöm azzal, hogy Te mit kérsz tôlem? Engem nem érdekel a Te ajándékod! Nekem más dolgom van! Megtartom a parancsaidat, de azontúl hagyjál nekem békét! Erre egy válasz lehet csak, azt mondaná az Úr, hogy dobjátok ki innét... Tetszik érezni ezekbôl a dolgokból, hogy a bűnbánat szentségéhez való járulás nem olyan egyszerű dolog. Az kívánja éntôlem a legtöbb személyes erôbedobást, a legtöbb energiát, a legtöbb gondot. És én ezeket nem vállalom. És ezért topogok egyhelyben, és megyek húsz esztendôn is keresztül gyónni és maradok, aki voltam, sôt talán még csúszok is lefelé. És ezért én felelôs vagyok. Rosszabb, mint a súlyos bűn. Mert a súlyos bűnre én kérhetek bocsánatot, de ezzel mit kezdek? Ez fájó seb marad énbennem, ha tudatosul bennem, hogy mit tettem. Ha csak rágondolok, hogy hogy(an) viselkedtem én a személyes Istennel, aki személy szerint közeledett hozzám, aki személy szerint kér tôlem valamit, és én rá sem hederítek... Ez itt a kérdés! És ott állok a gyóntatószék elôtt: itt a bánat, hogy Uram, ne haragudj rám, hogy én nem hederítettem Terád. Én olyan vagyok, mint Jákob, aki fölébredt álmából és azt mondja: az Isten járt itt és én észre se vettem. Hogy Isten kért tôlem valamit a múltkor, és én rá se hederítettem. Ki fogja ezt énnekem megbocsátani? És tessék elhinni, hogy ez jobban fáj, mint egy goromba sértés. Kedves Hívek! Tehát két gyónás között én naponta gondoljak arra, hogy mire kaptam én kegyelmet a bűnbánat szentségében. Elolvastam-e én azt a levelet, amit az Úristen átadott nekem borítékban? Hiszen azért van eszem, hogy kitaláljam, hogy Ô mit akar, meglássam a saját helyzetemben, hogy mi az, amit tehetek. Ha nem akarom, akkor meg miért megyek oda! Inkább hagyjam békében az egészet! Ember vagyok, gyarló és esendô. Ha elmulasztottam valamit vagy mellôztem valamit, annak nagyon kell fájnia. És ez az igazi szeretetbôl fakadó bánatnak a legmélyebb formája: ha én rádöbbenek arra, hogy egy Istent utasítottam vissza. Ez jobban kell hogy fájjon, mint hogy én egy Isten parancsát átléptem. Ezt kellene a gyakori gyónónak produkálnia. De ez óriási összeszedettséget, ez két személy viszonyának mély megértését kívánja. Ez nekem terhes. Erre nincsen sem idôm, sem kedvem... Álljon csak Jézus a gyóntatószék ajtajában! Csak várjon az én kézfogásomra! És részemrôl érje be egy fejbiccentéssel! És hagyjon nekem békét! Ez a mi bajunk! Hogy mi így nézzük és így csináljuk! Kedves Hívek! Ez volna a gyakori gyónásnál a bánatnak az értelme. És hogyha én így tudnám bánni az én visszautasításomat, akkor Isten kertjében nem lennék terméketlen fügefa. Amen.