Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés Szerkesztette és az utószót írta: Hafner Zoltán A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította: Bende József és Hafner Zoltán Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Szerencsétlenség és istenszeretet Ami személyes, és ami szent Kegyelem és nehézkedés Bálványimádás Kegyelem és nehézkedés Üresség és kiegyenlítés Elfogadni az ürességet Leszakadás a világról A képzeletrôl Lemondás az idôrôl A tárgytalan (anyagtalan) vágyódásról Az én Dekreáció A félrehúzódásról Szükség(szerűség) és engedelmesség Illúziók Szeretet Töredékek A nehézkedés és a kegyelem Füzetek Függelék: Jean Guitton: VI. Pál pápa irodalomról beszélget Jegyzetek Utószó Simone Weilrôl (Pilinszky János) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1994-ban jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 7964 17 7 azonosítóval. Az elektronikus változat a Vigilia Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Vigilia Kiadó tulajdonában marad. ======================================================================== Szerencsétlenség és istenszeretet A szenvedések birodalmában sajátos és kivételesen egyedülálló szerepet tölt be a szerencsétlenség. Egészen más valami, mint az egyszerű szenvedés. Megszállja és örökre megjelöli a lelket, belesütve a bélyeget, mely egyedül az övé: a rabszolgaság bélyegét. A rabszolgaság, ahogy azt a rómaiak gyakorolták, nem egyéb, mint a szerencsétlenség egyik legtisztább megjelenési formája. A régiek, kik ismerték a problémát, találóan mondották: ,,Azon a napon, amikor rabszolgává lesz valaki, elveszti lelke felét.'' Holott tökéletesen más valami, a szerencsétlenség mégis elválaszthatatlan a testi szenvedéstôl. Magában a szenvedésben mindaz, ami nincs fizikai fájdalomhoz vagy valami hasonlóhoz kötve, legtöbbször képzelgés csupán, s helyes gondolkodással leküzdhetô. Még egy szeretett lény távollétében vagy halálában is a fájdalom csökkenthetetlen része olyasvalami, mint a testi fájdalom, egyfajta léghiány, a szívre súlyosodó nyomás, egyfajta csillapíthatatlan hiány, éhség, már-már testinek számító zűrzavar, melynek oka, hogy egy energiánk, mit idáig kapcsolatunk irányított, most brutálisan magára maradt. Az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan fizikai vagy azzal rokon fájdalom, közönséges romantika [,irodalom]. Nem így a megalázottság állapota, mely testi mivoltunkat is érinti; szeretnénk kibújni bôrünkbôl, miközben a félelem vagy erôszak egyetlen árulkodó mozdulatot sem engedélyez számunkra. Ezzel szemben a tisztán fizikai fájdalom sokkalta kevesebb és semmi nyomot se hagy a lélekben. Példa rá a fogfájás. Ha egyszer vége, a fájdalommal a fájdalom emléke is szertefoszlik. Más a helyzet, ha a fizikai szenvedés nagyon hosszadalmas vagy gyakori. De az ilyen szenvedés legtöbbször nem is szenvedés már, hanem valami egészen más. Legtöbb esetben szerencsétlenség a valódi neve. A szerencsétlenség többé-kevésbé rokon a halállal, s gyökerestôl való kiszakadást jelent az életbôl. Jelenlétére ellenállhatatlanul figyelmeztet a fizikai fájdalom, vagy legalábbis fenyegetô közelsége annak. Ha a testi kínnak még árnyéka is hiányzik, a lélek nem lehet szerencsétlen, mivel gondolatai szabadon kalandozhatnak. A gondolat irtózik a szerencsétlenségtôl, s fékezhetetlenül és azonnal megfutna elôle, ahogy az állat menekül a haláltól. Csakhogy a kín nem ereszti. Semmi nem veri oly biztosan bilincsbe a gondolatot itt a földön, mint a fizikai fájdalom. Persze a fizikai kínhoz kell még sorolnunk néhány nehezen megfogalmazható testi nyomorúságot is, mik lényegében azonosak a testi szenvedéssel. A testi kín állandó fenyegetettségében élni is hasonlót jelent például. Amikor a gondolatot testi fájdalom kényszeríti, hogy figyeljen a szerencsétlenség jelenlétére, a lélekben ugyanaz játszódik le, mint amikor kivégzése elôtt az elítélt órákon át kényszerülne nézni a guillotine-t, mely a fejét veszi. Emberek tíz, húsz, harminc, vagy akár ötven esztendôt képesek élni ilyen lelkiállapotban. Mi meg úgy haladunk el mellettük, hogy semmit se veszünk észre ebbôl. Mert ki is lenne képes erre, hacsak maga Krisztus nem kölcsönzi neki oda a pillantását? Általában a szerencsétlenekrôl csak annyit veszünk észre, hogy olykor különös a viselkedésük, amit általában megszólalás kísér. Valódi szerencsétlenségrôl egyedül akkor beszélhetünk, ha a végzetes csapás egy élet minden területére kiterjed, egyszerre érintve a társadalmi, a lelki és a testi vonatkozásokat. A társadalmi faktor kihagyhatatlan. Társadalmi bukás, vagy a tôle való rettegés nélkül nincs szerencsétlenség. A szerencsétlenség és az egyéb nyomorúságok között (ha ezek a nyomorúságok mégoly hevesek, és mélyek is, de mások, mint a szigorúan vett szerencsétlenség) egyszerre van folytonosság és elválasztó-küszöb, mint a víz forrpontja esetében. Van egy határvonal, amin túl már a szerencsétlenség kezdôdik, s amin innen még nem beszélhetünk szerencsétlenségrôl. Ez a határvonal nem egészen objektiválható; rengeteg személyes elem szólhat közbe. Ugyanaz a csapás szerencsétlenségbe taszíthat valakit, s egy másvalakit nem. Az emberi élet nagy titka nem a szenvedés, hanem a szerencsétlenség. Hogy ártatlanokat megöltek, megkínoztak, kiűztek hazájukból, rabszolgává fokoztak, táborokba és börtönökbe zártak, nincs azon semmi csodálni való, miután akadnak bűnözôk, kik e tetteket végrehajtsák. Hogy a betegség hosszas szenvedést okoz, mi végül is kioltja az életet s a halál képére változtatja, hasonlóképp nem meglepô, miután a természet mechanikus szükségszerűségek vak játékának van alávetve. De elcsodálkoztató, hogy Isten oly hatalmat adott a szerencsétlenségnek, hogy még az ártatlanok lelkét is foglyul ejtheti és zsarnok módon megszállva tarthatja. Az esetek legtöbbjében, akit egyszer a szerencsétlenség megjelöl, lelke felét elveszti az az ember. Kiket szerencsétlenség sújt földre, vergôdnek csak, mint a félig eltaposott bogár. Az ilyeneknek nincs többé szavuk arra, mi is történt velük. Azoknak az embereknek meg, kik velük összetalálkoznak -- ha bármennyit szenvedtek is különben, de maguk sose voltak szerencsétlenek -- sejtelmük sem lehet, mivel találkoztak szembe. A szerencsétlenség legmélyén valami egészen sajátos jelenség, akár a hangok, mikrôl semmi se adhat fogalmat egy süketnéma számára.[1] Végül azok, kiket megcsonkított a szerencsétlenség, eleve képtelenek arra, hogy mások segítségére siessenek, s még inkább arra, hogy segítséget várjanak saját maguk számára. A szerencsétlenekkel való együttérzés ezért nyilvánvaló képtelenség. Ha mégis bekövetkezik, az sokkal meglepôbb csoda, mint a vízen való járás, a betegek meggyógyítása vagy akár egy halott feltámasztása. Szerencsétlenség kényszerítette Krisztust, hogy kíméletért könyörögjön, hogy az embereknél keressen menedéket, hogy Atyjától elhagyottnak érezze magát. Szerencsétlenség kényszerített máskor egy igaz embert, hogy Isten ellen kiáltson. Pedig igaz volt ô, amennyire az emberi természet tökéletes lehet, vagy egy fokkal talán még tökéletesebb, amennyiben Jób -- mert róla van szó -- nem is annyira történelmi alak, mint inkább Krisztus elôképe. ,,Mulat (ti. Isten) az ártatlanok szerencsétlenségén!''[2] Ez nem szentségtörés, ez a valódi kín valódi kiáltása. Jób Könyve elsô lapjától az utolsóig a hitelesség töretlen csodája. A szerencsétlenség vonatkozásában mindaz, ami eltér ettôl a modelltôl, többé-kevésbé hazugsággal szennyes. A szerencsétlenség távolivá teszi Istent egy idôre, távolibbá, mint egy halottat, mint amennyire a fény hiányzik börtönök sötétzárkájából. Rettegés üli meg a lelket. E távollét idején nincs mit szeretnie, s ennél is iszonyúbb, hogy ha e sötétben, hol nincs mit szeretnie, a lélek valóban megszűnik szeretni, Isten távolléte véglegessé válik. Kell hát, hogy a lélek üresen és hiába is, de tovább szeressen, vagy legalább akarjon tovább szeretni, ha csak lényének végtelenül kis töredékével is. Akkor egy napon Isten maga mutatja neki meg magát, s fedi fel elôtte a világ szépségét, ahogy azt Jóbbal tette. De ha a lélek megszűnik szeretni, már itt a földön a pokolnak megfelelô állapotba merül. Innét van, hogy mindazok, kik szerencsétlenségbe taszítanak olyan embereket, kik e csapás befogadására nincsenek fölkészülve, lelküket ölik meg. Másrészt oly korban, mint a miénk, hol szerencsétlenség leskelôdik mindannyiunkra, mit se ér bármi segítség, mely nem készít föl reálisan a szerencsétlenségre. S ez nem csekély dolog. A szerencsétlenség megkeményít és kétségbe ejt, mivel tüzes vasként égeti a szerencsétlen lelkébe az önmegvetés, az önmagától való irtózás, az önmagával való meghasonlás érzését, a bűn és a mocsok ama élményét, amit a bűnösnek kellene éreznie, de nem érez, s amit logikusan a bűnnek kellene eredményeznie, de amit a bűn nem eredményez. A bűn úgy lakik a bűnös lelkében, hogy az mit se érez e megszállásból. A bűn egyedül a szerencsétlen ártatlanok lelkére nehezül. Minden úgy fest, mintha a bűnös lelkiállapot, tökéletesen függetlenülne a bűntôl, s a szerencsétlenséghez csatlakozna, méghozzá a szerencsétlenek ártatlanságának megfelelô súllyal. Jób azért kiáltja oly reménytelenül világgá ártatlanságát, mert már maga se hisz benne, mivel már maga is környezete pártjára állt. Istennek kéri tanúságtételét, mivel lelkiismeretének szava már elnémult benne, s nem több halott és elvont emléknél. Az ember testi természete közös az állatéval. A csirkék éles csôrrel vetik magukat sebesült, vérzô tarajú társukra. Mechanikus jelenség ez, akár a nehézkedés. Mindaz az idegenkedés, megvetés és gyűlölet, mi a bűnnek járna ki, valójában a szerencsétlenek nyakába szakad. Kivéve ugyanis azokat, kiknek lelkük egészét Krisztus lakja, mindenki más többé-kevésbé megveti a szerencsétlenül jártakat, s legtöbben anélkül, hogy errôl csak valamit is sejtenének. Érzékeinknek e tévtörvénye magunkra vonatkoztatva is érvényes. Mindazt a megvetést, iszonyt, gyűlöletet, mi kívülrôl éri, a szerencsétlen még önmaga ellen is fordítja, s azok lelke mélyéig hatolnak, hogy onnét mérgezett színükkel az egész mindenséget átfessék. A lélek mélyén élô természetfeletti szeretet, ha túlélte a csapást, képes megakadályozni ez utóbbi jelenséget, az elôbbit azonban nem. Ez ugyanis lényege a szerencsétlenségnek; nélküle nincs is szerencsétlenség. ,,Átkozottá lett érettünk.''[3] Krisztusnak nem csupán keresztre vert teste, de lelke is mindenestül elátkozottá lett. Hasonlóképp minden ártatlan elátkozottnak érzi magát a szerencsétlenségben. S még azok is, kiket a szerencse változása ismét szabaddá tett, továbbra is szerencsétlennek érzik magukat, ha egyszer már túl mélyre szállott bennük a seb. Másik hatása a szerencsétlenségnek, hogy fokról fokra cinkosává teszi a lelket, a tehetetlenség mérgét eresztve beléje. Bárkiben, aki elég hosszú ideig volt szerencsétlen, él bizonyos cinkosság tulajdon szerencsétlensége iránt. Ez a cinkosság megakadályozza ôt bármi erôfeszítésben, amivel sorsán javíthatna, s olykor oly messzire vezet, hogy a szerencsétlen már nem is kívánja szabadulását. Belenôtt a szerencsétlenségbe, s az emberek könnyen hihetik ôt megelégedettnek. Sôt mi több, e cinkosság odáig fejlôdhet, hogy önmaga ellenére menekülni kényszeríti a szerencsétlent -- s akár a legnevetségesebb kifogások ürügyén -- mindenfajta könnyítés, mindenfajta szabadulás elôl. S még az olyanban is, ki valahogy megszabadult, de a szerencsétlenség egyszer már túl mélyre hatolt belé, marad valami, ami újra és újra visszaveti ôt, mintha a szerencsétlenség élôsködô módjára, függetlenült vágyódással tanyázna benne. Olykor e cinkosság ellenségének érezheti a lélek minden nemes szándékát. Innét van, hogy akkor, ha a szerencsétlenségnek valami jócselekedet vet véget, a szerencsétlen könnyen érezhet gyűlöletet jótevôje iránt; ez néhány megmagyarázhatatlannak tűnô vad hálátlanság oka. Olykor aránylag könnyű kiszabadítani a szerencsétlent jelen bajából, de szinte lehetetlen egy régmúlt szerencsétlenségbôl. Erre egyedül Isten képes. De még Isten kegyelme se gyógyítja meg itt a földön magát a halálosan megsérült emberi természetet. Krisztus megdicsôült testén is rajta maradtak a sebek. A szerencsétlenség létezését csak úgy fogadhatjuk el, ha távolságnak tekintjük. Isten szeretetbôl és szeretetért teremtett. A világ maga is szeretet, és eszköze a szeretetnek. Isten a szeretetnek legkülönbözôbb formáit hívta életre, lényeket, kik a legkülönbözôbb távolságokból is képesek a szeretetre. De amire rajta kívül nem vállalkozhatott senki más, ô maga távolodott a legmesszebbre. Ez a véghetetlen távolság Isten és Isten között, legfôbb meghasonlás, fájdalom, mihez nincs hasonló, a szeretet csodája, ez volt Isten kereszthalála. Senki és semmi nem lehet távolabb Istentôl, mint aki akkor ,,átkozottá lett érettünk''. De épp e meghasonlás, ami fölött a legfôbb szeretet ver hidat, a legfôbb egységrôl ad hírt a mindenségen át, a csend mélyérôl, mint két különálló és egybeolvadt hang, tiszta és meghasonlott dallam. Ez maga Isten beszéde. A teremtett világ mindenestül csak ennek rezgése. Amikor az emberi zene legtisztább magaslatán átüti szívünket, ezt a beszédet halljuk ki mögüle. S amikor megtanultuk megérteni a csöndet, ez a beszéd az, amit most már még világosabban kihallunk a csöndön túlról. Akik végig megmaradnak a szeretetben, szerencsétlenségük legmélyére érve is tovább hallják e beszédet, s e pillanattól fogva lelkük nem ismer többé kételyt. Akiket szerencsétlenség sújt, közel jutnak a kereszthez, s a lehetô legnagyobb távolságra Istentôl. Nem kell azt hinnünk, hogy a bűn még távolabb lenne. A bűn egyáltalán nem távolságot, hanem a szemlélet eltévelyedését, hibás tájékozódást jelent. Igaz, létezik egy titokzatos kapcsolat e távolság s a bennünk lévô eredendô engedetlenség között. Kezdetben -- tanítják nekünk -- az emberiség elfordította tekintetét Istentôl s elment a rossz felé, ameddig csak tehette. Történt ez akkor, amikor még elmehetett. Mi, mi már helyünkre vagyunk szegezve; alávetve a szükségszerűség törvényének, egyedül tekintetünk maradt szabad. Egy vak mechanizmus, mely egyáltalán nem számol a szellem senki szellemi fejlettségének fokával, hányja-veti az emberiséget s taszít egyeseket egészen a kereszt lábához. Egyedül rajtuk áll, hogy megrázkódtatásaik közepette tekintetükkel továbbra is Isten fele fordulnak vagy sem. Ami nem azt jelenti, hogy Isten gondviselése elhagyta ôket. Ellenkezôleg, a gondviselés műve, hogy Isten a szükségszerűséget vak mechanizmusnak akarta. Ha e mechanizmus nem lenne vak, egyáltalán nem volna szerencsétlenség. A szerencsétlenség mindenekelôtt névtelen, kiket megszáll, azokat megfosztja személyiségüktôl és tárgyakká teszi ôket. Közömbös, s e közöny hidege, fémes hidege az, mi mindenkit, akihez ér, lelke mélyéig megfagyaszt. Az ilyenek soha többé nem tudnak megmelegedni. Soha többé nem hiszik, hogy ôk valakik. A szerencsétlenség mégis tökéletesen értéktelen volna a vak véletlen e játéka nélkül. Akiket hitükért üldöznek, amíg tudják, hogy miért szenvednek, nem szerencsétlenek. Csak akkor válnak szerencsétlenné, ha a szenvedés vagy a félelem oly mértékben lepi el ítélôképességüket, hogy elfelejtik üldöztetésük okát. A mártírok, kik énekelve mentek az arénába a vadállatok elé, nem voltak szerencsétlenek. A szerencsétlen Krisztus volt. Ô nem úgy halt meg, mint egy mártír. Ô úgy halt meg, mint egy bűnözô, a latrok közé keveredve, csak valamivel nevetségesebben náluknál. Mivel a szerencsétlenség nevetséges is.[4] Semmi, egyedül a vak szükségszerűség képes az embereket a legnagyobb távolságra, közvetlenül a kereszt lábához vetni. Az emberi bűnök, mik a szerencsétlenségek java részét okozzák, részesei a vak szükségszerűségnek, miért is a bűnözôk nem tudják, mit cselekszenek. Két nagy alkalma van a barátságnak: a találkozás és az elválás. A kettô elválaszthatatlan egymástól. Mindkettô a barátságnak, ugyanannak a jónak, az egyetlen jónak a hordozója. Mivel két lény, ha egymás mellé kerül is, de nem barátok, nem beszélhetünk köztük találkozásról, s mikor viszont eltávolodnak egymástól, az se jelentheti elkülönülésüket. Búcsú és találkozás csak barátok közt lehetséges, ahogy távollét és együttlét is. Búcsú és találkozás -- ugyanazt a jót hordozva magában -- egyként értékesek. Isten magát alkotva oly tökéletesen ismeri önmagát, amennyire szánalmas módon mi ismerjük és tákoljuk össze a rajtunk kívül fekvô világot. De Isten mindenekelôtt szeretet, mindenekelôtt önmagát szereti. Ez a szeretet, ez a barátság Istenben magában, ez a Szentháromság. Az egyesített végtelenek között az isteni szeretet szorításában több van közelségnél; véghetetlen a közelség, vagyis már azonosság van. De a Teremtés, a Megtestesülés és a Kínszenvedés által Istenen belül véghetetlen a távolság is. Tér és idô vaskos elemként véghetetlen távolságot ver Isten és Isten közé. A barátokban és a szeretôkben két vágy él. Az egyik: hogy úgy szerethessék egymást, hogy egyik a másikba hatolva egyetlenegy lényt alkosson azontúl. A másik: hogy úgy szerethessék egymást, hogy ha a fél földgömb állna is közébük, egységük semmit se veszítsen ezáltal. Mindaz, mit az ember hiába áhít idelenn, reális és tökéletes Istenben. Számunkra e képtelen vágyak mind valódi rendeltetésünk ismertetôjelei csupán, s egyedül akkor válnak javunkra, ha lemondunk megvalósításukról. A szeretet Isten és Isten közt maga az Isten, s egyedül rendelkezik e kettôs erénnyel: oly kapocs, mely úgy egyesít két lényt, hogy többé nem lehet megkülönböztetni ôket, oly valóságosan egyet alkotnak; s oly híd, mely átívelve minden távolságon egy véghetetlen elválás fölött triumfál. Isten egysége, hol megszűnik minden többes szám, és Isten elhagyatottsága, miben Jézus vélte magát a keresztfán, anélkül hogy megszűnt volna tökéletesen szeretni Atyját: mindkettô ugyanannak az isteni erénynek a megnyilatkozása, két formája ugyanannak a Szeretetnek, ki maga az Isten. Isten oly alapvetôen szeretet, hogy az egység -- amely bizonyos értelemben az Istenség definíciója -- e szeretet legközvetlenebb hatása. E véghetetlen szeretet egyesítô erejének tökéletes megfelelôje a véghetetlen különállás, mit e szeretet legyôz és áthidal, s ami nem egyéb, mint maga a teremtés, kiteregetve a tér és az idô teljességében, s az anyag mechanikus nyerseségével brutalitásával ékelôdve Krisztus és Atyja közé. Minket embereket nyomorunk ama véghetetlenül drága privilégiummal ajándékozott meg, hogy részesei lehetünk az Atya és Fiú közé vetett távolságnak. De ez a távolság mások számára nem jelent különélést, egyedül azok számára, akik szeretnek. Azok számára, akik szeretnek, a különélés -- holott fájdalmas -- mégis valami jó, mert a szeretet birodalmából való. Az elhagyatott Krisztus esettsége is ilyen legfôbb jó, s nekünk nem is lehet magasabb kincsünk itt a földön, mint részesülnünk belôle. A test akadálya miatt Isten nem lehet egészen a miénk idelenn, de a szélsôséges szerencsétlenségben szinte maradéktalanul távolivá válhat. És számunkra ez a tökéletesség egyetlen földi lehetôsége. Ezért egyedüli reményünk a kereszt; ,,Semmi erdô nem terem ilyen fát, melynek ez a magja, ez a levele, ez a virága.''[5] Az univerzum, ahol lakunk, amelynek egy parcellája vagyunk, nem más, mint az isteni Szeretet által Isten és Isten közé vetett távolság, distancia. Mi csak egy pontja vagyunk e távolságnak, mit tér, idô s az anyagot kormányzó mechanizmus alkot. Mindaz, amit rossznak nevezünk, nem egyéb, mint ez a mechanizmus. Isten oly módon rendezte el, hogy ha kegyelme lelke mélyéig megvilágít s onnét egész lényében átjár egy embert, az -- anélkül, hogy erôszak esne a természet törvényein -- képes lesz akár a víz színén járni. Ha viszont elfordul Istentôl, egyszerűen csak kiszolgáltatja magát a nehézkedés törvényének. Továbbra is úgy véli, képes választani és akarni, holott nem egyéb puszta tárgynál, hulló kônél. Ha az ember közelebbrôl, valóban figyelmesen szemléli az embereket és emberi társadalmakat, látnivaló, hogy mindenütt, ahol hiányzik a természetfeletti világosság ereje, minden mechanikus törvényeknek engedelmeskedik, melyek éppoly vakok és éppoly kimértek, mint a szabadesés törvényei. Ezt tudni jótékony és szükséges. Azok, akiket mi bűnözôknek nevezünk, nem egyebek hulló cserepeknél, miket a szél tépdes le a tetôkrôl, s bíz a véletlen esésre. Egyetlen hibájuk kezdeti választásuk; ez tette cserepekké ôket. A szükségszerűség mechanizmusa áttevôdik minden szintre, híven megôrizve lényegét a puszta anyagban, a növényzetben, az állatvilágban, a népekben és az egyes lelkekben. Felôlünk nézve, a mi perspektívánk szerint, tökéletesen vaknak látszik. De ha magunk fölé emeljük szívünket, a mindenség fölébe, tér és idô fölé, oda, ahol a mi Atyánk van, s onnét pillantunk vissza e mechanizmusra, az egészen másnak tűnik majd a szemünkben. Ami idáig szükségszerűség volt, innét most engedelmességnek látszik. Az anyag tökéletesen passzív, s ennélfogva tökéletesen engedelmeskedik Isten akaratának. Kiváló modell ebben számunkra. Nincs benne semmi más jelen, egyedül Isten, és ami Istennek engedelmeskedik. Tökéletes engedelmességéért az anyag megérdemli, hogy mindazok, akik szeretik mesterét, művét, az anyagot is szeressék, ahogy egy szeretô férfi is el-el nézi a tűt, mit asszonya forgatott, kit szeretett és aki halott már. Hogy az anyag megérdemli szeretetünket föltétlen engedelmességéért, arra a világ szépsége hívja fel figyelmünket. A világ szépségében a nyers szükségszerűség alakul át a szeretet tárgyává. Semmi se szebb, mint a nehézkedés a tenger hullámainak szökevény ráncaiban vagy a hegyek már-már örök redôiben. A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el. Ellenkezôleg, ettôl a tenger csak még szebb. Ha megváltoztatná hullámai útját, hogy megkíméljen egy-egy hajót, választással és ítélôerôvel felruházott lény volna, s nem ez a minden külsô hatásnak tökéletesen engedelmes folyadék. Pedig épp ez a tökéletes engedelmesség, ez a szépsége. Minden szörnyűség, ami csak megjelenik a világban, rokona a redôknek, miket a nehézkedés nyom rá a tenger vizére. Innét a szörnyűségekben rejlô szép. Olykor egy nagy vers, mint az Iliász, egészen érzékelhetôvé teszi e szépséget. Az ember sosem szabadulhat az Istennek való engedelmességbôl. Egy teremtmény képtelen nem engedelmeskedni. Az ember mint értelmes lény számára egyetlen szabad választás lehetséges: vágyakozni az engedelmességre, vagy nem vágyakozni rá. Ha nem vágyódik rá, akkor is tovább engedelmeskedik szüntelenül, mint a mechanikus szükségszerűség törvényének alávetett tárgy. Ha vágyódik engedelmeskedni, szintén továbbra is a szükségszerűség foglya marad, de a régi mechanizmus fölébe egy új mechanizmus épül, a természetfölötti világ törvényei által alkotott mechanizmus. Az ilyen ember számára ettôl kezdve bizonyos cselekedetek lehetetlenné válnak, mások megtörténnek általa, sôt nemegyszer szinte akarata ellenére. Amikor úgy érezzük, hogy adott esetben az ember engedetlen volt Istennel szemben, ez igazában annyi csak, hogy egy idôre megszűnt kívánni az engedelmességet. Természetesen egy ember nem ugyanazokat a cselekedeteket végzi el, amikor enged az engedelmességnek, mint amikor nem enged neki, holott e kétféle cselekedet kívülrôl nézve esetleg tökéletesen azonos képet mutat; akár egy növény -- anélkül, hogy körülötte bármi is változnék -- másképp nô a napfényen, mint a homályban. A növény nem ellenôrzi növekedését, semmiféle választása nincs benne. Mi magunk olyan növények volnánk, kiknek egyetlen választásként megadatott, hogy lombjainkat kiteregessük a napfényre vagy sem. Krisztus az anyag engedelmességét állította elénk követendô példaként, amikor a mezôk liliomairól beszélt, kik nem szônek, nem fonnak, semmiben se fáradoznak. Ami azt jelenti, hogy nem törekszenek ilyen vagy olyan színt magukra ölteni, nincs semmiféle akaratuk, se eszközük bármit is akarni, maradéktalanul fogadják hát mindazt, amit a természetes szükségszerűség hoz számukra. Ha mégis hasonlíthatatlanul szebbnek tűnnek elôttünk, mint a legdrágább kelmék, ez egyedül engedelmességüknek köszönhetô, nem pedig mintha e kelméknél gazdagabbak volnának. Igaz, a kelme is engedelmes, de az embernek és nem Istennek. Az anyag nem szép, amikor az embernek engedelmeskedik, egyedül amikor Istennek. Ha olykor az anyag egy műalkotásban csaknem olyan szépnek tűnik, mint a tengerben, a hegyekben vagy a virágokban, ez azért van, mert Isten világossága töltötte be a művészt. Hogy szépnek találjunk olyan műveket, mit Isten által meg nem világosított emberek alkottak, lelkünk mélyéig tudnunk kell, hogy ezek az emberek maguk se mások, mint anyag, ki tudta nélkül engedelmeskedik. Aki ezt jól tudja, annak szemében minden anyag, mi egészen idelent van a földön, szépnek tűnik majd. Mindabban, ami van, ami keletkezik, világosan fölismeri a szükség mechanizmusát, és megérzi a szükségszerűségben az engedelmesség véghetetlen édességét. A dolgoknak ez az engedelmessége ugyanazt a valamit biztosítja számunkra Istenre vonatkozóan, mint amit az üveg áttetszô volta a fény esetében. Amint lelkünk egészével átéljük az anyag engedelmességét, e föltétlen engedelmességen át már magát Istent szemléljük. Ha fordítva tartunk egy újságot, nyomtatott betűk különös formái tűnnek szemünkbe. Ha fordítunk a lapon, s megfelelôen vesszük kezünkbe, többé nem látjuk a betűket, helyettük szavakat látunk. Egy viharba került hajó utasa minden rázkódást külön-külön megél. A kapitány szél, vitorlák, kormány, hullámok és vízár közös összetevôjét figyeli egyedül. Ahogy írni[6] tanulunk, ahogy el kell sajátítanunk egy mesterséget, úgy kell megtanulnunk azt, hogy fölismerjük -- mindenekelôtt és szinte kizárólagosan -- az univerzum engedelmességét Isten iránt. Ez a valódi tanoncidô! Mint minden inaskodás, ez is idôbe és fáradságba kerül. Aki végigjárja iskoláit, az nem érez nagyobb különbséget a legkülönfélébb dolgok, a legkülönfélébb események láttán, mint amit egy írni-olvasni tudó ember érezhet egy többször megismételt mondat láttán, mit piros, kék festékkel, ilyen meg olyan betűkkel újra és újra egymás alá nyomtattak. Aki viszont nem tud olvasni, egyebet se lát maga elôtt, mint sokféleséget, különbözôséget. Aki tud olvasni, annak számára a külsôséges sokféleség elenyészik, mivel a mondat maga mindig ugyanaz. Aki végére ért tanoncidejének, annak számára a dolgok és az események, mindig és mindenütt, ugyanannak a véghetetlenül szelíd beszédnek, Isten beszédének a rezgései lesznek. Ez persze nem azt jelenti, hogy szenvedni se fog többé. A szenvedés színezôje bizonyos eseményeknek. Egy piros tintával írt mondatban az is, aki tud olvasni, és az is, aki nem tud olvasni, egyformán meglátják a pirosat; de a piros színezésnek nincs akkora jelentôsége az egyik, mint a másik számára. Amikor egy inas megsebzi magát vagy fáradságra panaszkodik, a munkások és parasztok igen bölcsen mondják: ,,A mesterség hatol[t] be testébe.'' Mi is, valahányszor szenvedés száll meg, joggal mondhatjuk magunknak: ,,Az univerzum, a mindenség, a dolgok rendje, a világ szépsége, a teremtésnek Isten iránt való engedelmessége hatolt testünkbe.'' S ezt tudva, mi akadálya, hogy gyengéd hálával ne álljuk a Szeretetet, ki ilyen ajándékot küldött nekünk? Az öröm és a fájdalom egyként értékes ajándékok, mindegyiket a maga teljességében kell megízlelnünk, egyiket is, másikat is a maga tisztaságában anélkül, hogy megkísérelnénk vegyíteni ôket. Az öröm által a világ szépsége lelkünkbe hatol, a fájdalommal a testünkbe. Kizárólagosan az öröm által nem válhatnánk többé Isten barátaivá, ahogy nem lehetne kapitány az, aki egyedül a kormányzás mesterségét sajátítaná el. A testnek is ki kell járnia a teljes iskolát. Viszont a testi érzékenység szintjén egyedül a fájdalom jelent kapcsolatot a világ rendjét alkotó szükségszerűséggel; mivel az öröm nem rejti magában e szükségszerűség impresszióját. Nem a testi, hanem egy másik, magasabbrendű érzékenységünk képes csak a szükségszerűt megtapasztalni a boldogságban is, de akkor is egyedül a szépség közvetítésével. Hogy azonban lényünk teljes egészében érzékennyé váljék a világ lényegében rejlô engedelmességre, s a mindenséget úgy hallgathassuk, mint Isten beszédének rezdülését, ahhoz az öröm és a fájdalom egyként elengedhetetlen. Amikor jelentkeznek, egyiket is, másikat is fönntartás nélkül kell fogadnunk, ahogy ajtót tárunk egy szeretett lény követe elôtt. Mit számít, hogy a követ udvarias vagy faragatlan, ha egyszer hírt hoz szívünknek? De a fájdalom még nem szerencsétlenség. A szerencsétlenség túl van az isteni pedagógia határán. Tér és idô végtelenül elválaszt bennünket Istentôl. Merrefelé keressük Ôt? Hogyan indulhatnánk el feléje? Ha századokon át menetelnénk, akkor is csak a földet járkálnánk körül. S ha szárnyunk nône, akkor se tehetnénk többet. Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredekén át. Tér és idô végtelenén kel át Isten végtelenül végtelenebb szeretete, hogy megkeressen minket magának. Eljön, amikor itt az órája. Hatalmunkban áll befogadni vagy elutasítani közeledését. Ha nem fogadjuk, újra és újra jön, akár egy koldus, de akár egy koldus, egy napon ô se jön többé. Ha bebocsátást nyer, Isten kicsinyke magot helyez belénk és aztán elmegy. Ettôl kezdve nincs többé dolga velünk, s nekünk se marad más hátra, mint hogy várjunk. Egyedül azt az igent nem szabad megtagadnunk többé, mellyel eljegyeztük magunkat vele. Ez azonban távolról se olyan könnyű föladat, mint amilyennek látszik, mivel az elvetett mag növekedése nagyon is fájdalmas bennünk. Mi több, ha egyszer befogadtuk, nem állhatjuk meg, hogy a gyomokat ne irtogassuk mellôle; de fájdalom, e dudvák tulajdon húsunkból valók, s így kertészkedésünk inkább gyötrelmes műtéthez hasonló. De még így is, maga a mag tökéletesen önállóan nô fel bennünk. Aztán eljön a nap, amikor a lélek már valóban Istenhez tartozik, amikor már nem csupán enged a Szeretetnek, hanem maga is hatékony és valódi szeretetté válik. Ezzel eljött számára a pillanat, hogy átkelve az univerzumon elinduljon Isten felé. A lélek nem teremtményi szeretettel szeret, mint egy teremtmény. Ez a szeretet isteni benne, nem teremtett, mivel ez a szeretet, mi átvonul rajta valójában Istennek a szeretete Isten iránt. Istent egyedül Isten képes szeretni. Mi csupán arra törekedhetünk, hogy elveszítsük saját érzéseinket, átkelôhelyet hagyva az isteni szeretet számára. Ezt jelenti az önmagunkról való lemondás. Nem is teremtettünk egyébre, mint erre a lemondásra. Az isteni Szeretet átkelt a tér és idô végtelenjén, hogy Istentôl eljusson hozzánk. De hogy tehetné meg visszafele az utat, fordított irányban, egy véges teremtménybôl elindulva? Miután az isteni Szeretet belénk helyezett magja megnôtt és fává terebélyesedett, hogyan tudnánk mi, kik hordozói vagyunk, visszavinni eredete helyére, fordítva megtenni az utat, mit Isten felénk tett a véghetetlen távolságon át? Lehetetlennek tűnô feladat, mégis van rá segítségünk.[7] Jól tudjuk, mi az eszköze. Hasonlóságából könnyen kitalálhatjuk, miféle fa is az, mi felnôtt bennünk, mi is ama legszebbik fa, melyen az ég madarai megpihennek. Tudjuk, minden fák közül melyik a legszebb. ,,Erdô nem terem hozzá hasonlót.'' Valamivel a bitónál is iszonyúbb alkalmatosság: íme a fák legszebbike. Ez az a fa, melynek magját Isten belénk helyezte anélkül, hogy tudtuk volna, miféle mag is az. Ha tudtuk volna, elsô perctôl nem mondtunk volna igent. Ez az a fa, amely felnôtt és kiirthatatlan gyökereket eresztett bennünk. Csupán árulással dönthetjük ki már a helyébôl. Amikor kalapáccsal rácsapunk egy szeg fejére, a széles szegfejre mért csapás teljes ereje a szög végébe szalad, s ott egyetlen pontba tömörül, anélkül, hogy bármi is elveszne az ütésbôl. Ha a kalapács és a szög feje végtelenül nagy volna, mindez akkor is hasonlóképp játszódna le. A szög feje a rámért végtelen ütést arra a pontra továbbítaná, melyre hegyével ráhelyeztük. Ez a szeg -- (testi kínból, lelki nyomorúságból és társadalmi bukásból) -- maga a végsô szerencsétlenség. Hegyével pontosan rajta áll a lélek középpontján, s a szög feje nem más, mint az idô és tér végtelenjében szétszórt szükségszerűségek summája. A szerencsétlenség az isteni technika csodája. Egyszerű és fölfoghatatlan eljárás, mely képes a vak erôk minden súlyát és hidegét egy véges teremtmény lelkébe gyűjteni. A végtelen távolság, mely Istent teremtésétôl elválasztja, egyetlen pontba tömörül, hogy átüsse a lélek közepét. Akivel ez történik, annak semmi része nem lehet a műveletben. Vergôdik csak, mint az elevenen tűhegyre szúrt pillangó. De kínjain át továbbra is akarhat szeretni, [...] mivel a legnagyobb fájdalom se érintheti a léleknek ama pontját, mely szeretetének irányt szab.[8] Egyedül azt kell tudni, hogy a szeretet a lélek irányulása és nem állapota. Aki ezt nem tudja, kétségbeeshet a szerencsétlenség elsô érintésére. Aki azonban szeretetével Isten felé fordulva marad, azt a lelkét átjáró szerencsétlenség odaszegzi magának az univerzumnak a közepére. Ez a világ valódi közepe, mely nincs középen, mert kívül van téren és idôn, mivel maga az Isten. Egy más dimenzió szerint, mely nem tartozik a térhez, se az idôhöz, ez a szeg rést üt a teremtésen, az elsötétült ernyôn keresztül, mely a lelket Istentôl elválasztja. E csodálatos dimenzió segítségével a lélek, anélkül, hogy megválna a helytôl és a pillanattól, melyben teste vesztegel, átkelhet a tér és idô rengetegén, s eljuthat Isten közelébe. Ott leli magát a teremtés és a Teremtô érintkezési pontján, ami nem más, mint találkozóhelye a kereszt két ágának. Szent Pál feltehetôen ilyenfélékre gondolt, amikor azt mondotta: ,,Eresszetek gyökeret a szeretetben avégbôl, hogy fölfoghassátok, mit jelent szélesség, hosszúság, magasság és mélység, s hogy megismerhessétek azt, ami mindezek ismeretét fölülmúlja, Krisztus szeretetét.''[9] ======================================================================== Ami személyes, és ami szent ,,Te nem érdekelsz engem.'' Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy kegyetlenséget ne követne el, és sebet ne ejtene az igazságon. ,,A te személyed nem érdekel engem.'' Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát heves szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb. Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: ,,Az én személyem nem számít'', de nem azt, hogy: ,,Én nem számítok.'' Ez a rövid bizonyítéka, hogy az a mai filozófia, amit perszonalizmus néven ismerünk, téves. Következésképp azon a területen, ahol téves a szóhasználat, rendkívül nehéz, hogy maga a gondolat el ne tévedjen. Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelô az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak. Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenô személyiség az, ami szent. Hanem ô maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai -- az egész ember. Semmit belôle meg nem sérthetek anélkül, hogy véghetetlen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának. Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelôtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg. Lehetetlen meghatározni az emberi személyiség tiszteletben tartását. Nem csupán szavakba foglalni lehetetlen. Számos világító eszmével vagyunk így. De ezt a fogalmunkat mint fogalmat se tehetjük magunkévá; maga a némán működô gondolat sem tudja megragadni, körülhatárolni. Márpedig a közerkölcs számára olyan fogalmat adni törvényül, mit se meghatározni, se megragadni nem lehet, annyit tesz, mint szabad utat nyitni bárminemű zsarnokság számára. A jog fogalma, mit 1789-ben röpítettek világgá, hasonlóképp belsô elégtelensége miatt volt képtelen teljesíteni a belévetett bizalmat. Két elégtelen fogalom ötvözete, mint amilyen az ,,emberi személyiség jogai'' -- természetesen így, egybeötvözötten se visz messzebbre. Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét -- ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne? Holott teljes egészében szent elôttem, mégse az minden vonatkozásában, minden fokozatában. Attól még épp nem szent, mert hosszúnak találom karját, [,kéknek a szemét] vagy talán köznapinak vélem a gondolkodásmódját. Ha herceg, nem attól szent, hogy herceg. Ha rongyszedô, nem azért, mert rongyszedô. Mindebben semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná. Az, ami kezemet visszatarthatná, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele. Él a gyerekkor kezdetétôl, a bölcsôtôl a sírig valami az emberi szív mélyén, ami minden elkövetett és elszenvedett bűn, s megtapasztalt és megrögzött rossz ellenére, változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben. A jó egyedüli forrása a szentnek. Semmi se szent, ami nem jó, vagy ne volna kapcsolatos a jóval. De ez a mély, gyermeki része a szívnek, mely mindig valami jóra vár, semmiben se játszik közös szerepet azzal, amit követelôzésnek nevezünk. A kisfiú, amikor féltékenyen lesi, nem kapott-e bátyja nálánál nagyobb darabka süteményt -- lelke tökéletesen más, sokkalta felületesebb sugallatának esik áldozatául. Az igazság szónak két nagyon különbözô jelentése van, mik a lélek két különbözô részéhez, sugallatához igazodnak. Egyedül az elsô a fontos. Valahányszor föltör egy emberi szív mélyérôl a gyermeki panasz -- mit maga Krisztus sem tudott visszatartani: ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'' --, bizonyos, hogy igazságtalanság történt. Mivel ha a panasz -- ahogy az gyakran megesik -- egyszerűen félreértésbôl ered, ilyen esetekben a felvilágosítás elégtelenségében rejlik az igazságtalanság. Azok, akik másokból ilyen kiáltást kényszerítenek ki, jellemük és az adott pillanat szerint más és más kísértésnek engednek. Egyesek bizonyos perceikben örömüket lelik e jajkiáltásban. Sokan mások nem is tudják, hogy elhangzott. Mivel ez a kiáltás csendes, és egyedül a szív rejtekében visszhangzik szüntelenül. A két lelkiállapot közt szorosabb a rokonság, mint azt látszatra gondolnánk. A második az elsônek csak enyhébb változata; olyan bűn, aminek elkövetésében a ,,tudatlanság'' elemét szívesen vállaljuk, mert hízelgô, és maga se mentes a gyönyörtôl. Akaratunk számára ugyanis nincs más korlát, mint az anyag szükségszerű korlátai és a többi ember léte körülöttünk. Minden képzeletbeli kitágítása e korlátoknak gyönyört okoz, és így örömünket leljük mindabban, mi feledteti velünk határaink realitását. Innét, hogy minden fölfordulás, háború és polgárháború, mi az embereket megfosztja létük valóságától és báboknak hazudja ôket, mért lehet oly részegítô? Ugyanazért, amiért a rabszolgaság kedves a rabszolgatartó szemében. Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el -- mint amilyenek a rabszolgák voltak --, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha se egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül, se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve. Ez annál inkább kikerülhetetlen, mivel azok, akik legtöbbször tapasztalják, hogy rosszat követtek el ellenük, nem mások, mint épp azok, akik legkevésbé tudnak beszélni. Alig van gyötrelmesebb valami, mint a büntetôtörvényszék elôtt látni egy szerencsétlent, ahogy össze- vissza dadog, miközben a bíró elegáns mozdulatokban, finoman évôdik vele. A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára. Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetôség szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelô atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnának szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást. Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megôrzésének gondjában él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erôsíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövôbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését. Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertôztek és utánzásra csábítottak a pártok -- (azzal, hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) -- minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is. Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben. Amikor a gondolatszabadság a különbözô szervezetek propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben. Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erôjátéka szabályozza a hatalom megoszlását, vagyis abban a rendben, amelyben mi, franciák élünk, s amit mai napig demokráciának nevezünk. Mivel hogy nem ismerünk másfélét. Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk. Ha ily módon a fenti kritériumot bármelyik más intézményünkre alkalmazzuk is, az eredmény mindig ugyanaz lesz. A személyiség nem szolgálhat számunkra kellô eligazításul. A riadt kiáltás, mit a lélek mélyérôl a ránk mért rossz csal elô, sose személyes jellegű. Ilyen kiáltást sose fakaszthat a személyünket vagy személyes vágyainkat érintô csapás. Ezt a kiáltást mindig valamiféle igazságtalanság szüli a fájdalom segédletével. S e kiáltás -- Krisztusnál éppúgy, mint a legutolsó ember esetében -- lényege szerint mindig személytelen tiltakozás. Hangzanak el persze személyes természetű panaszok is, de ezek nem sokat érnek; az ilyen panaszok sose abból fakadnak, hogy valami szentet ért volna sérelem. * Az, ami szent, távolról se a személyünk, hanem épp az, ami emberi lényünkben személytelen. Mindaz, ami személytelen az emberben, szent. És egyedül az szent.[1] Korunkban, amikor az írók és tudósok oly illetéktelenül bitorolják a papság helyét, a közönség -- oly örömmel, mi semmiképp se indokolt -- úgy véli, hogy a művészi és tudományos tehetség szent. Ezt a nézetet széltében-hosszában nyilvánvalónak látják, holott távolról sem az. Amikor pedig ezt meg is kellene indokolni, hiedelmüket azzal igazolják, hogy a művészi és tudományos sikerek az emberi személyiség legmagasabb rendű formáinak kibontakozása. És legtöbbször nem is több ennél. Ilyen esetben könnyű fölmérni, mit ér, s azt is, hogy mit nyújt. Oly attitűdökkel ajándékoz meg bennünket az élettel szemben, amelyet Blake rettenetes mondata képvisel: ,,Jobb egy kisdedet megfojtani a bölcsôjében, mint egy kielégítetlen vágyat ôrizgetnünk magunkban.'' Vagy olyanokkal, mint amilyen az ,,action gratuite''-féle elgondolást szülte.[2] Ez eredményezte az olyan tudományt is, hol helyet kap mindenfajta norma, kritérium és érték, az igazság kivételével. A gregorián ének, a román templom, az Iliász, a geometria fölfedezése sose szolgált alapul semmiféle kibontakozásra azon lények számára, akiken át e ,,dolgok'' felszínre törtek, hogy máig elérjenek hozzánk. A tudomány, a művészet, az irodalom, a filozófia, amikor csupán a személyiség kivirágzási formái, a szellem oly birodalmát lakják, ahol a dicsôséges és szembetűnô sikerek születnek, mik évezredeken át éltetik alkotóik nevét. De e szellemi birodalom felett, messze fölötte, áthidalhatatlanul magasabban, létezik egy másik tartomány, az, ahova az egészen elsôrendű dolgok tartoznak, azok, amik lényegük szerint névtelenek. Azoknak a neve, kik idáig eljutottak, tiszta véletlen, hogy fönnmarad- e vagy sem; de ha fönnmarad is, ôk maguk valamiféle névtelenségben élnek már. Személyiségük levált róluk. A szépség és igazság valódi otthona a névtelen és személytelen dolgok birodalma. Szent hely ez. A másik szellemi tartomány viszont sose az, vagy ha mégis annak tűnne, csak úgy, ahogy szent egy színfolt, ami egy festô vásznán az áldozati ostyát ábrázolja. A tudományban az igazság a szent. A művészetben a szépség. Szépség és igazság pedig mindig személytelen. Ez túlontúl nyilvánvaló. Ha egy kisfiú összeadást végez, és téved, e tévedés magán viseli a kisfiú személyének bélyegét. Ha azonban föladatát tökéletesen megfelelô módon végzi el, személye semmiféle sajátos nyomot nem hagy a műveleten. A tökéletesség személytelen. A bennünk lévô személyes azonos a bennünk lévô bűnnel és tévedéssel. A misztikusok minden erôfeszítése arra irányult, hogy lelkükbôl száműzzék mindazt, ami azt mondja ,,én''. De a léleknek ama része, mely azt mondja ,,mi'', még sokkalta veszedelmesebb. * Az út a személytelenbe egyedül a kivételes figyelem útja lehet; s e figyelem egyedül a magányban születhet meg. Nem csupán a valóságos magány értendô itt, hanem az erkölcsi magány is. Valódi figyelem sose születik meg azokban, kik saját maguk, mint a kollektivitás egyik tagját tekintik saját magukat, mint egyik tagját, részét bármiféle ,,mi''-nek. Az embereknek a kollektivitásban nincs közük a személytelenhez, annak legkezdetlegesebb formáihoz sem. Egy sereg ember -- mint csoport -- a legegyszerűbb összeadásra is képtelen. Összeadásra csak olyan szellem képes, aki legalább egy pillanatra elfelejti, hogy bárki más szellem létezik. A személyes ellentéte a személytelennek, de van átjárás az egyikbôl a másikba. A kollektívból azonban nem vezet út a személytelenbe. A tömegnek elôbb külön-külön személyekre kell oszolnia, hogy a személytelenbe való eljutás lehetségessé váljék. Egyedül ebben az értelemben, a személy inkább részese a szentnek, mint a kollektivitás. De a kollektivitás nemcsak hogy idegen a szenttôl, de -- hamis utánzatát nyújtva -- könnyen tévedésbe is sodorhat. A tévedésnek, mi szent jelleget tulajdonít a kollektivitásnak, bálványimádás a neve; ez minden országban és minden idôben a legelterjedtebb bűne az emberiségnek. Az viszont, akinek szemében egyedül az emberi személyiség kibontakozása számít, a szentnek még jelentését is elvesztette. Nehéz megmondani, a két tévedés közül melyik a rosszabb. Gyakran ugyanabban a lélekben keveredhet mind a kettô ilyen vagy amolyan adagolásban. Viszont: az utóbbi tévedés mindig jóval kevesebb energiával rendelkezik és tartósnak se olyan tartós, mint az elsô. Innét ítélve, az 1940-es Németország és az 1940-es Franciaország harca lényegében nem a barbárság és a civilizáció, nem is a jó és a rossz, hanem a fentebb említett két tévedés közt lejátszódó háború volt. Hogy az elôbbi gyôzött, épp nem meglepô; az elôbbi eleve a leghatalmasabb erejű. A személynek a hatalommal szemben való alárendeltsége egyáltalán nem botrány; ez a mechanikus erôk rendjének egyszerű megnyilvánulása csupán amilyen a gramm szerepe a kilogramméban egy mérleg serpenyôjén. A személy mindig alá van vetve a kollektivitás túlsúlyának, s alá van vetve természetesen abban is, mit a ,,személyiség kibontakozásának'' szokásos nevezni. Például: az írók és művészek a leghajlamosabbak, hogy művészetüket személyiségük kibontakozásának tekintsék -- holott épp ez a valami van leginkább kiszolgáltatva a közízlésnek. Victor Hugo semmi akadályra nem lelt ama törekvésében, hogy önmaga kultuszát egybehangolja ,,a nép visszhangja'' szerepkörével. Wilde, Gide vagy a szürrealisták példája még világosabb. A tudósok, hasonló szinten, ugyancsak a divat rabszolgái, ami a tudományban legalább olyan hatalmas úr, mint a kalapszalonok világában. A specialisták közvéleménye korlátlanul diktál valamennyiüknek. Mivel a személy -- ténylegesen, a dolgok természete szerint alá van vetve a kollektívnak -- természetes jogról sem beszélhetünk rávonatkozólag. Teljesen helytálló a megállapítás, hogy az antik világ nem ismerte a személy tiszteletben tartásának fogalmát. Túl világosan gondolkodott, semhogy ilyen zavaros elképzelésekre juthatott volna. Az emberi lét nem térhet ki a kollektív vonzása elôl, csak ha a személyes fölébe emelkedik, hogy a személytelenbe hatoljon. Ekkor föltűnik valami benne -- egy parcella a lelkében --, ami fölött a kollektívnak már nincs többé hatalma. Ha pedig gyökeret is tud ereszteni a személytelen jóban, vagyis erôt tud meríteni belôle, oly állapotba kerül, hogy valahányszor kötelességének érzi, anélkül, hogy egy másik kollektivitásra kéne támaszkodnia, szembeszegezhet bármiféle kollektivitással egyféle magasrendű erôt, mely jóllehet kicsiny, de reális. Vannak alkalmak, amikor egy véghetetlenül kis erô döntô. Egy kollektivitás véghetetlenül erôsebb, mint egy ember egymaga; de minden kollektivitásnak szüksége van olyan műveletekre -- az összeadás elemi példa rá --, miket csak az egyes ember szelleme végezhet el, a belsô magány állapotában. Ez a szükséglet szolgáltathatja a lehetôséget arra, hogy a személytelen befolyásolja a kollektivitást, csak meg kellene találni a hasznos módját. Mindenki, aki egyszer eljutott a személytelenbe, azontúl minden egyes ember iránt felelôsnek érzi magát. Felelôsnek, de nem azért, ami személyes bennük, hanem azért, hogy segítse bennük mindazt, ami személyiségük befed: a törékeny átjáró utakat, lehetôségeket a személytelenbe. Csak akik a felelôsségben idáig eljutottak, az emberi élet szentségérôl egyedül azok számára van elôször értelme bármi beszédnek. Mivelhogy az ilyenféle fölhívás életre keljen, szükséges, hogy olyanokhoz szóljon, akik meg is érthetik azt. [...][3] Mi több, a legnagyobb veszély nem is az, hogy a tömeg elnyomja a személyt, hanem hogy a személy veti bele magát a tömegbe, merül alá benne. Vagy az elôbbi veszély nem is volna más, mint csalékony és látszólagos fordítottja az utóbbinak? Amennyire hasztalan a tömegnek fölemlegetni, hogy a személyiség szent, éppoly hasztalan magának a személynek azt mondani, hogy szent. Ezt nem tudja elhinni magáról, mivel egyszerűen nem érzi annak magát. Ami pedig megakadályozza abban, hogy szentnek érezhesse magát, annak egyetlen oka, hogy valóban nem az. Ha ennek ellenére vannak olyanok, kiknek tudata mást sugall, akikben tulajdon személyük a szentség bizonyos érzését kelti, amit aztán -- általánosítással -- mindenki másra jellemzônek gondolnak, az ilyen emberek kettôs illúzióban élnek. Az, amit éreznek, az nem az autentikusan szentnek élménye, hanem annak hamis utánzata, oly hamisítvány, amit a kollektivitás produkál bennük. Hogy saját személyükben tapasztalhatják meg, az egyedül azért van, mert személyük a közmegbecsülés révén alapjában érdekelt a köz tekintélyében. Úgy csak tévedésbôl hihetik azt is, hogy képesek önmaguk általánosítására. Jóllehet, ez a téves általánosítás közös óhajból ered, sose válhat oly értékűvé, hogy az ily emberek szemében a névtelen emberi massza valóságosan megszűnne névtelen emberi massza lenni. De hogy errôl számot is adhatnának maguknak, arra -- valódi kapcsolat híján -- nagyon nehezen nyílik alkalom. Az emberben élô személy szorongó valami; fázik, szaladva keres menedéket. Mindezt nem tudják azok, kiket -- hacsak várományosai is -- gondosan óv a társadalmi megbecsülés melege. Ezért születhetett és terjedhetett el a perszonalista filozófia nem a nép körében, de az írók világában, kik foglalkozásuk szerint birtokosai vagy legalábbis várományosai a hírnek és dicsôségnek. Személy és kollektivitás közt egyetlen igaz kapcsolat létezhet: az, amelyik képes elhárítani az akadályokat a lélek személytelen részének csodálatos kicsírázása és felnövekedése útjából. Ezért szükséges, hogy egyfelôl bizonyos távolság, szabadon felhasználható idô, csend és magány vegyen körül minden egyes személyt, hogy fokról fokra lehetségessé váljék számára a mind magasabb rendű figyelemig való eljutás. Ugyanakkor -- másfelôl -- szüksége van minden egyes személynek, hogy melegségben éljen, nehogy az aggódás arra kényszerítse, hogy a kollektívba vesse magát. * Ha ilyen a jó, úgy tűnik, nehéz messzebbre elmenni a rosszban, mint amennyire a modern társadalom elment, ha mindjárt demokratikusnak hívják is. Mellesleg, egy modern üzemet nem sok választ el a rettenetes határától. Itt minden egyes emberi lény idegen akaratok örökös zaklatásában, gyötrelmében él, s ugyanakkor a lélek állandó hidegben, aggodalomban, elhagyatottságban. Az embernek meleg csend kell és jeges tumultust adnak neki. A fizikai munka, jóllehet terhes, önmagában véve egyáltalán nem lealacsonyító. Nem művészet; nem tudomány; valami más, aminek értéke azonban tökéletesen egyenrangú a művészetével és tudományéval. Mivel hasonlóképp hozzásegíthet a személytelen figyelemhez. Kivágni az ifjú Watteau szemét, a taposómalomba fogni ôt, nem lehetett volna nagyobb bűn, mint futószalag mellé állítani és darabbérben dolgoztatni egy legénykét, akiben ugyanennek a munkának hivatásrangú meghívása él. Egyetlen különbség köztük, hogy a kisfiú hivatása ezentúl már felismerhetetlen. Jóllehet más módon, de pontosan oly mértékben, mint a művészet vagy a tudomány, a fizikai munka is érintkezésben áll a mindenség szépségével, igazságával, realitásával és az örök bölcsességgel, mely a dolgok rendjét kiszabta. A munkát lealacsonyítani ezért éppúgy szentségtörés, ahogy szentségtörés lábbal taposni a szentostyát. Ha a munkások ezt fölismernék, s ha megéreznék, hogy aminek áldozatai, ugyanannak bűnrészes elkövetôi is, ellenállásuk egészen más lendületet kapna, mint amivel személyük és jogaik tudata táplálja követeléseiket. Akkor követelések helyett, vadul és elkeseredetten, egész lényük kelne fel, ahogy egy fiatal lány tiltakozik egész lényével, hogy akarata ellenére nyilvánosházba kényszerítsék; s ugyanakkor a szív mélyérôl fölszakadt elsô reménykiáltás lenne e fölkelés. Ez az érzés mindannyiukban ott él, de oly formátlanul, hogy maguk sem tudják fölismerni. A beszéd professzionistái meg tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy megfelelô szavakkal szolgáljanak nekik. Amikor saját sorsukról intéznek beszédet hozzájuk, általában bérezésük kérdése a legszokásosabb téma. És ôk, terheiktôl fáradtan, oly állapotban, amiben a legkisebb figyelem erôfeszítése is már fájdalmat okoz, megkönnyebbülten veszik tudomásul a számok könnyű világosságát. S így közben elfelejtik, hogy az, ami fölött az alku folyik, s ami fölött maguk is panaszkodnak, hogy áron alul kell elkótyavetyélniök, mert nem adják meg érte a jogos bért, hogy az az áru -- tulajdon lelkük. Képzeljük el, hogy az ördög épp megvenni készül egy szerencsétlen lelkét, s akkor valaki megszánva a szerencsétlent, beleszól az alkuba s ezzel fordul az ördöghöz: ,,Szégyenletes, hogy csak ennyit ígér; a portéka legalább a dupláját éri.'' E sötét tréfa híven példázza azt a szerepet, mit a munkásmozgalom játszott -- szindikátusaival, pártjaival, baloldali entellektüeljeivel. És ez a kereskedô szellem burkoltan már benne volt a jog fogalmában, mit 1789 emberei meggondolatlanul kiáltványuk centrumába helyeztek, hogy beleharsogják a meghívott új világ arcába. Amivel elôre le is rombolták annak minden eljövendô értékét. * A jog fogalma kapcsolatos az osztozkodás, a csere, a mennyiség fogalmával. Van benne valami a kereskedésbôl; hanghordozásában a követelôzésbôl. S ahol egyszer ez a hang megjelent, ott -- a háttérben -- az erô is mindig készenlétben áll. Nélküle e hang nevetséges. Számos fogalom létezik ugyanebben a kategóriában, mik lényegük szerint tökéletesen idegenek a természetfölöttitôl, de kevéssel mégis fölötte állnak a nyers erôszaknak. Valamennyien -- hogy Platón szavait idézzük -- kapcsolatosak a kollektív vadállat erkölcseivel, amikor e vad még magán viseli annak az idomításnak nyomait, mit a természetfeletti kegyelem fejt ki rajta. Amikor viszont ezek az erkölcsök többé nem kapnak lényeges megújulást a kegyelem folytonosan megújuló munkájából, amikor ezek az erkölcsök puszta maradványok, gyökértelen túlélôk csupán, szükségszerűen játékszereivé válnak a vadállat szeszélyének. A jog, a személy, a demokrácia fogalma ebbe a kategóriába tartoznak. Bernanosnak volt ereje észrevenni, hogy a demokrácia semmi védelmet se nyújt a diktátorokkal szemben. A személy természete szerint alá van vetve a kollektivitásnak. A jog természete szerint függvénye az erônek. Azok a tévedések és hazugságok, mik ezt elleplezik, rendkívül veszélyesek, mivel meggátolják, hogy segítségül folyamodjunk ahhoz, ami kívül esik az erôszakon és védelmet nyújt ellene; vagyis ahhoz a másik erôhöz, mit a szellem napvilága jelent. A növényekben a nehézkedô anyag nem tud fölemelkedni a nehézkedés ellen, egyedül a nap erejébôl, mit a levelek zöldje foglyul ejt, hogy nedveikben működjék tovább. Míg a nehézkedés és a halál lassan, de biztosan megkaparintják a napvilágtól megfosztott palántát [la plante]. A fentebbi hazugságok közé tartozik a természetes jogról szóló, mit a materialista XVIII. század indított útjára. Nem Rousseau, ki világos, erôs és valóban keresztény ihletésű szellem volt, hanem Diderot és az enciklopédisták. A jog fogalmát meg Rómától örököltük és -- mint mindaz, amit az antik Rómától kaptunk, ki nem más, mint a káromlás neveivel borított asszony, kirôl az Apokalipszis beszél[4] -- ez az öröksége is pogány és megkeresztelhetetlen. A rómaiak, kik megértették, akár Hitler, hogy az erô hatásában csak úgy teljes, ha valamiféle ideába öltöztetik, a jog fogalmát használták fel erre. Amire az kiválóan alkalmas is. Hogy lehet hát, hogy a mai Németországot azzal vádolják, hogy megveti? Pedig az unalomig élt vele proletárállamnak kijáró követeléseiben. Az persze igaz, hogy az általa leigázottak számára nem ismer más jogot, mint az engedelmességét. Ahogy azt az antik Róma is tette. Dicsôíteni az antik Rómát, hogy tôle örököltük a jog fogalmát, valóban fölháborító. Mivel ha közelebbrôl megvizsgáljuk, mi is volt náluk bölcsôjében e fogalom, hogy megítélhessük, miféle örökséggel is van dolgunk, látni fogjuk, hogy a tulajdont ôk a használat és a visszaélés jogával definiálták. Valójában pedig azok a dolgok, amikkel a tulajdonosnak joga volt élni és visszaélni, túlsúlyban emberi lények voltak. A görögök nem ismerték a jog fogalmát. Még szavuk sem volt rá. Beérték az igazság nevével. Ezért vall ritka zavarosságra, hogy összekeverték Antigoné íratlan törvényét a természetes joggal. Kreón szemében semmi természetes nem volt abban, amit Antigoné tett. Ôrültnek ítélte a lányt. Emiatt mi hibáztathatnánk utoljára Kreónt, mi, kik pillanatnyilag pontosan úgy gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, mint ô. Csak igazolni tudjuk ôt, fölidézve szövegét. Antigoné szava Kreónhoz: ,,Ez a parancs nem Zeuszé; az efféle törvényeket nem az Igazságosság, a túlvilági istenségek társnôje adta az embereknek''. Mire Kreón igyekszik meggyôzni ôt a parancsok igazságáról; azzal vádolja a lányt, hogy meggyalázta egyik fivérét, megtisztelvén a másikat, ugyanabban a tiszteletadásban részesítve az istentelent, mint a hűségeset, azt, aki hazája ellen támadva, és azt, aki hazáját védelmezve halt meg. Mire Antigoné: ,,Mégis, a másvilág egyenlô törvényeket követel.'' Kreónban a józan ész tiltakozik: ,,De a jó és az áruló nem részesülhet egyenlô elbánásban.'' Mire Antigoné csak e képtelen választ találja: ,,Ki tudja, hogy a másik világban mi igazságos?'' Kreón felelete tökéletesen ésszerű: ,,De soha egy ellenség, ha meghalt is, nem lehet barát.'' A kis együgyű azonban hajlíthatatlan: '' Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre.'' Mire Kreón egyre áthatóbb logikával: ,,Menj hát te is a másvilágra, s ha már szeretned kell, szeresd az ottlakókat.''[5] És Antigonénak valóban ott volt az igazi helye. Mivel az az íratlan törvény, minek e semmi kislány engedelmeskedett, s ami egyáltalán nem volt rokona bármi jognak és bármi természetesnek, nem volt egyéb, mint ama végsô szeretet, képtelen szeretet, mi Krisztust a keresztre emelte. Az Igazságosság, a túlvilági istenségek társnôje, megköveteli a szeretet e túlkapását. Semmi jog ezt nem írja elô. A jognak nincs közvetlen kapcsolata a szeretettel. A jog fogalma amennyire idegen a görög szellem, éppoly idegen a keresztény inspiráció számára, ott, ahol az tisztán jelentkezik s nem szennyezi római, héber vagy arisztotelészi örökség. Elképzelhetetlen, hogy Assisi Szent Ferenc jogról beszél. Azzal, hogy valakinek -- ki azt képes is megérteni -- azt mondjuk: ,,Az, amit cselekszel, nem igazságos'', megérinthetjük és fölfakaszthatjuk benne a figyelem és szeretet szellemét. Nem így az ilyenféle beszéddel: ,,Jogom van, hogy...'', ,,Nincs jogodban, hogy...''; az efféle szavak burkolt háborút hordanak magukban és fölszítják az ellenségeskedés szellemét. A jog fogalma, a társadalmi konfliktusok közepébe vetve, egyik és másik oldalon is lehetetlenné teszi a szeretet bármiféle árnyalatát. Lehetetlen -- amikor e gyakorlat szinte kizárólagossá válik -- tekintetünket a valódi problémára szegeznünk. A paraszt, kit egy vásári vevô tolakodóan arra akar rávenni, hogy olcsóbban adja a káposztáját,[6] mondhatja: ,,Jogom van megtartani az árumat, ha nem kapok rá kellô ajánlatot.'' De egy fiatal lány, kit erôszakkal épp nyilvánosházba kényszerítenek, nem beszélhet a jogairól. Ilyen helyzetben e szó nevetségesen erôtlen. Ezért, hogy a társadalmi drámát, mely a fiatal lány esetéhez hasonló, a rossz szóhasználat miatt miért hasonlítják a káposztáját áruló paraszt esetéhez. S e rossz szóhasználat okozta azt is, hogy aminek a szív mélyérôl föltörô kiáltásként kellene visszhangoznia, miért válhatott hatástalan és éles követelôzéssé, hogyan lehetett belôle tisztátalan lárma. * A jog fogalma aztán természetesen vonzza magához, márcsak középszerűsége miatt is, a személy fogalmát, mivel a jog mindig kapcsolatos a személyi dolgokkal; azonos szinten állanak. Amikor pedig e két szó kapcsolatához, a személy jogaihoz a személy kibontakozásának fogalmát is odapárosítjuk, az eddigi rosszat még inkább elmélyítjük. Az elnyomottak kiáltása ezután még lejjebb száll. A követelôzések hanghordozásához ezentúl az irigység hangja párosul. Mivel a személy nem bontakozhat ki, hacsak a társadalmi tekintély föl nem fújja, föl nem duzzasztja; a személy kivirágzása társadalmi kiváltság. A személy jogairól beszélve ezt persze nem mondják meg a tömegeknek. Épp az ellenkezôjét mondják nekik. A tömegek meg nem rendelkeznek elegendô elemzô erôvel, hogy ezt maguktól világosan fölismerjék, de azért érzik, mindennapos tapasztalatuk bizonyítja nekik. Homályos érzésük azonban nem adhat kellô erôt ahhoz, hogy visszautasíthassák e jelszót. Elsötétült intelligenciájú korunkban semmi nehézséget nem okoz, hogy a kiváltságokból egyenlô részt követeljenek mindenki számára, oly kiváltságokból, miknek meghatározó létföltétele a kiváltság. Az ilyen követelôzés ezért egyszerre abszurd és alávaló; abszurd, mivel a kiváltság meghatározója, hogy egyenlôtlen; alávaló, mert nem érdemes arra, hogy bárki vágyakozzék rá. Ám azok az emberek, kik birtokolják a nyelv monopóliumát s kik a követeléseket és a többi hasonlót megfogalmazzák -- maguk is a kiváltságosak kategóriájába tartoznak. Nem ôk lesznek hát azok, akik megmondják, hogy nem érdemes vágyakozni a kiváltságok után. Ezt ôk nem is gondolják. De tetejében még illetlenség is volna tôlük. Sok-sok elengedhetetlen igazság, mi megválthatná az embereket, nem hangzik el hasonló ok miatt; azok, akik kimondhatnák, nem tudják megfogalmazni, azok meg, akik megfogalmazhatnák, nem tudják kimondani. Minden valódi politika egyik legsürgetôbb föladata volna e baj orvoslása. Egy bizonytalan társadalomban a kiváltságosaknak rossz a közérzete. Egyesek megvetô ábrázattal leplezik ezt, és így vetik oda a tömegeknek: ,,Tökéletesen rendjén való, hogy nincs semmiféle kiváltságtok, nekem viszont van.'' Mások meg jóindulatú ábrázatot öltenek: ,,Számotokra én ugyanolyan részt követelek a kiváltságokból, mint amilyent én birtokolok.'' Az elsô magatartás gyűlöletes. A második ostoba. És túl könnyű is. De egyik is, másik is arra ösztönzi a népet, hogy szünetlenül a rossz útján haladjon, s hogy mindinkább eltávolodjék egyetlen és igaz javától, mit ugyan nem tart a kezei között, de ami -- bizonyos értelemben -- karnyújtásnyira van hozzá. A nép jóval közelebb van a valóságos, autentikus jóhoz, mi a szépség, igazság, öröm és teljesség forrása lehetne számára, mint azok, akik szánalmat éreznek iránta. De mégse birtokosa, és azt se tudja, mi módon juthatna hozzá; ezért minden úgy fest, mintha véghetetlenül messze állna tôle. Azok meg, akik érdekében hozzá beszélnek: hasonlóképp nem érthetik meg, milyen szorongásban él a tömeg, s azt se, hogy a valódi jónak micsoda teljessége van már-már birtokában. Pedig meg kellene hát mondani neki. Minden áron meg kellene ezt mondani neki. [...][7] A szerencsétlenség lényege szerint artikulálatlan. A szerencsétlenek halkan esdeklik, hogy szavakat kapjanak, mikkel beszélhetnének. Vannak korok, amikor nem lelnek meghallgatásra. És megint más korok, amikor kapnak ugyan, de rosszul megválasztott szavakat, mivel azok, akik a szavakat nyújtják nekik, idegenek attól a szerencsétlenségtôl, mit tolmácsolnak. Idegenek és távoliak tôle, legtöbbször már helyzetüknél fogva, ahová a körülmények állították ôket. De ha közel is vannak hozzá, sôt benne is voltak életük egy szakaszában, akár a legutolsó idôkig, mégis éppoly idegenek, mert elidegenítették tôle magukat, amilyen gyorsan csak tehették. A gondolat éppúgy irtózik belegondolni a szerencsétlenségbe, akár az eleven test irtózik a haláltól. Egy szarvas önkéntes áldozata, hogy lépésrôl lépésre közeledve kiszolgáltassa magát a kutyák dühének, semmivel se lehetségesebb, mint az, hogy teljes figyelmét ráirányítsa egy valódi és közeli szerencsétlenségre, egy olyan szellem, kinek módjában áll függetlenülnie tôle. Az, ami elengedhetetlenül szükséges a jóhoz, lehetetlen természetes úton, de mindig lehetséges természetfeletti módon. * A természetfeletti jó nem holmi kiegészítése a természetes jónak, ahogy -- Arisztotelészt támogatván -- szeretnék elhitetni velünk nagyobb komfortunk érdekében. Kellemes lenne, ha így lenne, de nincs így. Az emberi lét minden súlyos kérdésében választás egyedül a természetfölötti [jó] és a rossz között van. Oly szavakat adni a szerencsétlenek szájába, mik a közepes értékek világából valóak -- amilyenek a demokrácia, a jog vagy a személy is --, annyit jelent, mint olyasmivel ajándékozni meg ôket, amibôl semmi jó nem származhat, de ami kikerülhetetlenül sereg bajt okoz nekik. Ezek a fogalmak nem a mennyet lakják. A levegôben lógnak, amiért arra is alkalmatlanok, hogy a földbe hasítsanak. Egyedül a fény, mi szünetlenül hull alá az égbôl, adhat erôt egy fának, hogy hatalmas gyökereit a földbe ássa. A fa valójában az egekbe van belegyökerezve. Egyedül ami az égbôl jön, hagyhat reális nyomot a földön. Ha a szerencsétleneket hatásosan kívánjuk megerôsíteni, szájukba egyedül azokat a szavakat szabad adnunk, amiket a mennyekben, s túl a mennyeken, a másik világban való idôzés talál önmaga számára. Ne féljünk attól, hogy ez lehetetlen. A szerencsétlenség éhessé teszi és szomjassá a lelkeket mindarra, ami az égbôl jön. E portéka körül a szállítókban és nem a fogyasztókban van a hiány. A szavak megválasztásának kritériumát könnyű fölismerni és alkalmazni. A szerencsétlenek, alámerülve a rosszban, áhítoznak a jó után. Nem szabad adni nekik, egyedül oly szavakat, mik kizárólag jóról szólnak, a jóról, a maga tiszta állapotában. Ennek megítélése egyszerű. Azok a szavak, mikhez bármi kapcsolódhat, ami valami rosszat jelöl, idegenek a tiszta jótól. Korholást fejez ki, amikor azt mondjuk: ,,Elôtérbe helyezi személyét.'' A személy tehát idegen a jótól. Beszélhetünk a demokrácia visszaéléseirôl. A demokrácia tehát idegen a jótól. Egy jog birtoklása magában hordja annak lehetôségét, hogy valaki helyesen vagy helytelenül használja. A jog tehát idegen a jótól. Ezzel szemben egy kötelesség teljesítése jót jelent mindig és mindenütt. Az igazság, a szépség, az igazságosság és a könyörület jót jelent mindig és mindenütt. Amikor a szerencsétlenek aspirációiról van szó -- hogy biztosak legyünk afelôl, hogy azt mondjuk, amit kell -- elegendô azokra a szavakra és mondatokra szorítkoznunk, melyek mindig, mindenütt, bármi helyzetben kizárólagosan a jó kifejezôi. Ez egyike ama két szolgálatnak, mit a szavakkal nyújthatunk nekik. A másik, hogy olyan szavakra lelünk, mik képesek kimondani szerencsétlenségük igazságát s a külsô körülményeken keresztül is érzékelhetôvé teszik a mindig csendben elhangzó kiáltást: ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'' Ebben a föladatban nem szabad a tehetséges emberekre, [a személyiségekre], a hírességekre, még az úgynevezett zseniális emberekre se számítani abban az értelemben, ahogy a zseni szót általában használják, összekeverve azt a tehetség szó használatával. Egyedül az egészen elsôrendű lángelmékre hagyatkozhatunk, az Iliász költôjére, Aiszkhüloszra, Szophoklészre, Shakespeare-re, amilyen akkor volt, amikor a Leart, Racine-ra, amilyen akkor volt, amikor a Phaedrát írta. S ez nem lesz valami nagy szám. Sereg ember akad azonban, akikkel a természet mostohán bánt, vagy akiket csak középszerűséggel áldott meg, s nem csupán Homérosznál, Aiszkhülosznál, Szophoklésznél, Shakespeare-nél, Racine-nál, de még Vergiliusnál, Corneille-nél, sôt Victor Hugónál is véghetetlenül kedvesebbnek látszanak; és akik közben a személytelen javaknak ama királyságában élnek, ahová ez utóbbiak soha nem jutottak be. Egy falubolondja, aki valóban szereti az igazságot, még ha dadogáson kívül soha mást ki nem fejezett volna, akkor is, a gondolat királyságában -- a szó szoros értelmében -- véghetetlenül felette áll Arisztotelésznek. Véghetetlenül közelebb van Platónhoz, mint Arisztotelész. A zsenialitás szikrája világlik benne, míg Arisztotelészre egyedül a tehetséges jelzô illik. Ha egy tündér fölajánlaná neki, hogy sorsát cserélje fel Arisztotelészével, az egyedül bölcs az lenne, ha a tündér ajánlatát habozás nélkül visszautasítaná. De minderrôl ô mit se tud. És soha senki meg nem mondja neki. Mindenki épp az ellenkezôjét mondja. Meg kellene hát mondani neki. Föl kellene bátorítani az idiótákat, a tehetségteleneket, a kis képességű vagy alig közepes talentumú embereket, akikben a zsenialitás szikrája ég. Nem fenyeget, hogy gôgösekké válnak. Az igazság szeretetével mindig együtt jár az alázat. A valódi zsenialitás nem is egyéb, mint az alázat természetfölötti erénye a gondolat világában. Ahelyett, hogy a tehetségek kivirágzását bátorítanánk, ahogy azt 1789- ben elénk tárták, gyengéd megbecsüléssel inkább a zsenialitás növekedését kellene dédelgetnünk és melengetnünk; mivel egyedül a valóban tiszta héroszok, a szentek és a zsenik nyújthatnak segítséget a szerencsétleneknek. Kettejük között a tehetséges, intelligens, akaraterôs és jellemes emberek, személyiségek, mint egy ernyô, csak akadályai a segítségnek. Nem szabad megsértenünk, a lehetô legészrevétlenebbül kell félreraknunk ezt az ernyôt. De szét kell tépnünk a kollektív sokkalta veszedelmesebb ernyejét, erkölcseinkbôl és intézményeinkbôl száműzve mindazt, ami a pártszellem bélyegét viseli. Mert se a személyiségeknél, se a pártoknál soha nem lelhet meghallgatásra se az igazság, se a szerencsétlenség. * Az igazság és a szerencsétlenség között természetes a kapcsolat, mivel egyik is, másik is örök idôkre arra van ítélve, hogy néma könyörgôként, hang nélkül álljon elôttünk. Mint egy csavargó répatolvaj álldogál a törvényszéken bírája elôtt, ki székében eldôlve elegánsan formulázza kérdéseit, tréfáit és észrevételeit, miközben a másik még a dadogásig se jut el; úgy áll az igazság is az olyan intelligencia színe elôtt, ki nézeteinek elegáns megfogalmazásával van elfoglalva. A nyelv -- még az olyan embernél is, ki láthatólag épp hallgat -- mindenkori vélemények megformulázója csupán. Az a természetes képesség, mit intelligenciának hívunk, kötve van a nyelvhez és nézetekhez. A nyelv összefüggések kifejezôje. De mivel az idôben zajlik le, meglehetôsen keveset fejezhet ki belôlük. Ha zavaros, nyegle, pontatlan és összevissza, ha az, aki szól és az, aki hallgatja, alig-alig képes egy-egy gondolatot megjegyezni, megôrizni magában, a nyelv üres lesz vagy csaknem tökéletesen hiányzik belôle az összefüggések bárminemű reális tartalma. Ha viszont tökéletesen világos, pontos és rendezett; olyanhoz szól, ki az elsô közölt gondolatot nemcsak megérti, de meg is ôrzi magában, s így fogadja a következôt, majd mindkét gondolatot készenlétben tartva a harmadikat, és így tovább; ebben az esetben az összefüggéseiben viszonylag gazdag lehet a nyelv. De mint minden gazdagság, ez a viszonylagos gazdagság is gyötrelmes nyomorúság, egybevetve a tökéletességgel, ami után egyedül érdemes vágyakoznunk. Az olyan szellem, ki be van zárva a nyelvbe, ha a lehetô legjobban osztályozza is a dolgokat, börtönben él. Határa azoknak a relációknak a határa, mit a szavak egyidejűleg képesek jelenvalóvá tenni szelleme számára. Tenger gondolat, sereg, a legtöbb összefüggés kombinációja marad így tudatlanban; e gondolatok kívül vannak a nyelven, megfogalmazhatatlanok, jóllehet tökéletesen pontosak és világosak, s valamennyi alkotóelemül szolgáló összefüggésüket tökéletes szabatossággal lehetne megragadni. Úgy azonban a szellem elnémul egy parciális igazság szűkebb vagy tágabb börtönében anélkül, hogy akár egyetlen pillantást vethetne a falakon túlra. Ha egy fogoly szellem nem ismeri fel börtönét, tévedésben él. Ha fölismeri, legyen az egy tized pillanat, de sietve megint elfelejti azt, hogy ne kelljen tôle szenvednie, hazugságban leledzik. Ragyogó, kivételes intelligenciájú emberek élik le egész életüket és tudnak meghalni tévedésben és hazugságban. Az ilyenek intelligenciájában semmi jó, semmi elônyös nincsen. A többé vagy kevésbé intelligens emberek közti különbség hasonlatos az életfogytig elítélt rabokéhoz, kik közül egyesek cellája szűkebb, másoké tágasabb volna. Egy intelligens és intelligenciájára büszke ember hasonlít az olyan elítéltre, ki cellája méreteivel büszkélkednék. Mikor egy szellem fölismeri rabságát, legszívesebben önmaga elôl is eltitkolná, de ha irtózik a hazugságtól, mégse teszi ezt. Sok-sok szenvedés vár hát rá. Mindenfelôl falakba ütközik majd, a végkimerülésig; aztán megint föleszmél, rémülettel nézi a falakat, s egy napon -- újra a végkimerülésig -- elölrôl kezdi az egészet. Egy napon a fal túlsó oldalán ébred fel. Lehetséges, hogy továbbra is rab marad, csupán valamivel tágasabb keretben. Mit számít? Ezentúl övé a kulcs, a titok, mi a falakat lerontja. Túl van azon, mit intelligenciának neveznek, ott áll a bölcsesség határán. Minden, a nyelv börtönében raboskodó szellem egyedül véleményalkotásig juthat el. De minden szellem, ki képessé vált a kifejezhetetlen gondolatok megragadására -- kifejezhetetlen, mivel e gondolatokban fölmérhetetlenül sok összefüggés fonódik egybe, mik ugyanakkor messze pontosabbak és világítóbbak, mint amiket a legpontosabb nyelv valaha is kimondhat --, minden szellem, ki egyszer idáig eljutott, az igazságban idôzik már. Bizonyosság és makulátlan hit az osztályrésze. S alig számít, hogy eredetileg sok vagy kevés intelligenciával rendelkezett, hogy szűk vagy tágas cellában élt. Egyedül az fontos, hogy a végére érve tulajdon intelligenciájának, bármilyen volt is az, sikerült túllépnie rajta. Egy falubolondja éppoly közel van az igazsághoz, mint egy csodagyerek. Egyiket is, másikat is csupán egy fal választja el tôle. Az ember nem érkezhet el az igazságba, ha elôbb át nem kelt tulajdon megsemmisülésén; ha elôbb hosszan el nem idôzött a teljes és végletes alázat állapotában. Ez ugyanaz a félelmetes akadály, mi ellene szegül a szerencsétlenség megismerésének. Ahogy az igazság nem vélemény, a szerencsétlenség is egészen más valami, mint a szenvedés. A szerencsétlenség a lélek megtörésére szolgáló alkalmatosság; kit egyszer elragad, olyanná lesz, mint egy gép fogaskerekei közé szorult munkás; törött és vérzô tárgy lesz az. A fájdalom természete és foka, mi valóban, a szó sajátos értelmében szerencsétlenséget okozhat, igen változó lehet különbözô emberek esetében. Mindenekelôtt attól függ, hogy valaki milyen életerôvel rendelkezik az elsô pillanattól kezdve, s hogy mi volt a magatartása még a szenvedést megelôzôen. Az emberi gondolkodás nem képes fölismerni a szerencsétlenséget a maga realitásában. Ha valaki fölismerné a szerencsétlenség realitását, azt kellene mondania magának: ,,A körülmények játéka, mit nem ellenôrizhetek, bármikor bármit elvehet tôlem, beleértve olyasmiket is, mik annyira enyémek, hogy saját magamnak tekintem ôket. Semmi sincs bennem, mit el ne veszíthetnék. A véletlen bármikor eltörölheti azt, ami vagyok, s valami ocsmányat és megvetendôt csempészhet a helyébe.'' Teljes lélekkel belegondolni ebbe: annyi, mint megsemmisülni. Ez a teljes és végletes alázat állapota, mi egyúttal az igazságba való eljutás föltétele. Nem kevesebb, mint a lélek halála. Innét, hogy a mezítelen szerencsétlenség látványától miért szűköl éppúgy a lélek, mint a test a halál közelétôl. Szánalommal gondolunk a halottakra, amikor csak lélekben idézzük fel emléküket, amikor sírjaikat látogatjuk vagy amikor a gondosan elrendezett halottas ágyon pillantjuk meg ôket. De az olyan tetemek sötét és groteszk látványa, kik mintha csatatéren hevernének -- borzalmat kelt. A halál csupaszon, kendôzetlenül mutatja magát, s a test belereszket. A szerencsétlenség, amúgy akár az erkölcsi, akár a materiális távolság megengedi, hogy távolról, homályosan lássuk csupán, semmiben se különbözik az egyszerű szenvedéstôl, s a nemes lelkekben gyengéd szánalmat ébreszt. De amikor a körülmények játéka folytán hirtelenül a maga mezítelenségében jelenik meg elôttünk, mint valami pusztító fenyegetés, iszonyú csonk, vagy egy lélek leprás ragálya, megborzadunk és menekülünk elôle. És a szerencsétlenek maguk is hasonlóképp borzadnak önmaguktól. Meghallgatni valakit annyi, mint beléhelyezkedni, mialatt beszél. Belehelyezkedem egy olyan lénybe, kinek lelkét megcsonkította a szerencsétlenség, vagy akit a lét közvetlen veszélye fenyeget, nem kevesebb, mint megsemmisítenem tulajdon lelkemet. És ez sokkalta nehezebb, mint egy örömben élô gyerek számára az öngyilkosság. Ezért a szerencsétleneket senki se hallgatja meg. Hasonlóak ahhoz az emberhez, akinek nyelvét vették és aki pillanatra elfeledné hiányosságát. A szerencsétlenek ajka is mozog, de hangjuk senki fülét el nem éri. Hamarosan maguk is lemondanak hát mindenfajta beszédrôl, biztosan tudva, hogy úgyse hallják ôket. Emiatt nincs remény a magisztrátus elôtt álló csavargó számára. Ha dadogása mögül ki is szakad valami szívettépô, azt se a bíró, se a közönség meg nem hallja. E kiáltás némább a némaságnál. És a szerencsétlenek szinte kivétel nélkül hallgatnak egymás között is. És minden szerencsétlen az általános közöny súlya alatt igyekszik -- hazugság vagy tudatlanság árán -- még önmaga elôtt is elnémulni. Egyedül a kegyelem természetfölötti működése vezethet el egy lelket tulajdon megsemmisülésén keresztül arra a helyre, hol a figyelem ama fajtája terem, mi egyedül teszi lehetôvé, hogy fölfigyeljünk a szerencsétlenségre és az igazságra. Mindkettônek ugyanarra a figyelemre van szüksége. Ez a figyelem átható, tiszta, mozdulatlan, nagylelkű és ingyenes. Vagyis nem más, mint szeretet. Mivel a szerencsétlenségnek és az igazságnak ugyanarra a figyelemre van szüksége, hogy meghallgatásra találjon: az igazság és igazságosság szelleme csak egy és ugyanaz lehet. Az igazság és igazságosság szelleme nem más, mint figyelem, tiszta szeretet. * A Gondviselés örök rendelkezése folytán, amikor valaki az igazság és igazságosság szellemében cselekszik, minden egyes tettét a szépség fénye ragyogja be. A szépség a legfôbb evilági misztérium. Villámfény, mely fölszítja figyelmünket, de semmivel se biztosítja tartósságát. A szépség örökösen ígér és soha nem ad semmit; étvágyat támaszt, de nincs semmi tápláléka a lélek ama része számára, mely itt a földön igyekszik jóllakni; a szépségnek egyedül a lélek ama része számára van tápláléka, mely arra született, hogy nézzen. A szépség fölkelti a vágyat, s ugyanakkor világosan érezteti velünk, hogy nincs benne semmi megkívánni való, hiszen mindenekfölött ragaszkodunk ahhoz, hogy semmi meg ne változzék benne. Ha nem keresünk kibúvókat e kínzó gyönyörűségbôl, mit a szépség rakott ránk, a vágy fokról fokra szeretetté változik, és megjelenik bennünk a tiszta és ingyenes figyelem csírája. Amennyire visszataszító a szerencsétlenség, olyannyira egyeduralkodóan szép a szerencsétlenség igaz kifejezése. Példa rá még az újabb századokból is a Lear király, a Nôk iskolája, a Phaedra, Villon költeményei, de még inkább idézhetnénk Aiszkhülosz és Szophoklész tragédiáit; és még inkább az Iliászt, Jób Könyvét, a népköltészet néhány darabját; és még inkább az Evangéliumok szenvedéstörténetét. Szépség ragyogja be a szerencsétlenséget a szeretet és igazságosság szellemének fényében, s teszi egyedül lehetôvé, hogy az emberi gondolat meglássa és meg is fogalmazhassa -- úgy, ahogy van -- a szerencsétlenséget. Ha csak töredék kifejezhetetlen igazság húzódik is meg a szavakban, anélkül, hogy tartalmaznák a teljes igazságot, mi ihlette ôket, maga a szavak rendje oly tökéletesen kapcsolódik az igazsághoz, hogy mindenkit, aki vágyódik rá, részesíti benne. S valahányszor ez megtörténik, szépség ragyogja át a szavakat. Mindaz, ami tiszta szeretetbôl ered, a szépség fényétôl világos. A szépség érzékelhetô -- bár igen zavarosan és hamis utánzatokkal keverten -- annak a cellának mélyén is, hol minden emberi gondolat raboskodik kezdetben. Kitépett nyelvével az igazság és az igazságosság nem reménykedhet más segítségben, egyedül az övében. De neki sincs nyelve; ô se beszél; a szépség se mond semmit. De van hangja a hívásra. Hát hív vele és mutatja az igazságot és az igazságosságot, kiknek még hangjuk sincsen. Ahogy egy kutya vonít és hívja az embereket gazdájához, ki aléltan hever a hóban. Igazság, szépség, igazságosság: nôvérek és szövetségesek. E három birtokában semmi szükségünk egyéb szavak után kutatnunk. * Az igazságosság lényege ôrködni afelett, hogy ne történjék rossz az emberekkel. Mindenkor rossz történik egy emberrel, amikor így kiált fel bensejében: ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'' Tévedhet, arról próbálva számot adni magának, mivel is bántották meg, ki is bántotta meg, miért is tették ezt vele? De maga a kiáltása tévedhetetlen. A másik gyakorta hallott kiáltás: ,,A másiknak mért van többje, mint nekem?'', a joggal kapcsolatos. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni a két kiáltást, és elnémítani az utóbbit, amennyire csak lehet, a lehetô legkisebb erôszak árán, egy rendszabály, a szokásos törvényszékek vagy akár a rendôrség segítségével. Az idetartozó problémák megoldására alkalmas szellemek képzésére tökéletesen elég a Jogász-egyetem (École de Droit). De a kiáltás: ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'', egészen más problémákat támaszt, mikhez elengedhetetlen az igazság, az igazságosság és a szeretet szelleme. Minden emberi lélekben örökösen fölszálló kérés, hogy ne tegyenek rosszat vele. A Miatyánk szövege Istenhez intézi e kérést. De Istennek egyedül örök részét van módjában megóvnia annak a léleknek, ki reális és közvetlen kapcsolatba lépett vele. A lélek többi része azonban -- és lelkük egésze mindazoknak, kik nem részesültek abban a kegyelemben, hogy közvetlen és reális kapcsolatuk legyen Istennel -- ki van szolgáltatva az emberek akaratának és a körülmények véletlen játékának. Ezért az embereknek kell vigyázniuk arra, hogy ne történjék rossz az emberekkel. Bárkibe, akivel rosszat tesznek, valóban behatol a rossz; nemcsak a fájdalom, a szenvedés, de a rossz iszonyata is. Ahogy az emberek képesek a jót átültetni egymásba, éppúgy a rosszat is. Rosszat plántálhatunk el valakiben hízelkedve, jólétet és örömöket nyújtva neki; de az emberek a rosszat legtöbbször rosszat cselekedve követik el egymással szemben. Az örök Bölcsesség azonban mégse hagyta el az emberi lelket tökéletesen kiszolgáltatva az események szeszélyének és az emberek akaratának. Az emberbe kívülrôl behatoló rossz fájó sebként végképp elkeseríti a jó utáni vágyat, és ezzel automatikusan megteremti az orvoslás lehetôségét. Ha egészen mély a seb: a jó utáni vágy már maga a tökéletesen tiszta jó. ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'' -- aki ezt kérdi, a lélek ama legmélyebb része már, mely minden emberi lényben, a legszennyesebben is, a gyerekkor kezdetétôl fogva tökéletesen érintetlen és tökéletesen tiszta. Védelmezni az igazságosságot mindenekelôtt annyit tesz, mint megakadályozni a rossz elkövetését. Azokkal szemben viszont, kikkel a rossz megtörtént már, az igazságosság arra kötelez, hogy anyagi káraikat megtérítsük, s ôket magukat oly körülmények közé juttassuk, hol sebük -- amennyiben nem hatolt túl mélyre -- szinte magától, természetes módon meggyógyulhat. De azok számára, akiknek egész lelkét átjárta sebük, legtöbb és mindenek elôtt való, hogy szomjukat csillapítsuk, megitatva ôket a tökéletesen tiszta jóból. Kötelességként olykor ki is kell szabni valakire a rosszat, hogy fölszítsuk benne a jó utáni vágyat és beteljesülését. Ez a büntetés valódi jelentése. Azokat, kik annyira elidegenedtek a jótól, hogy a rossz széthintésén fáradoznak maguk körül, nem segíthetjük vissza a jóba, csupán ha elôbb rosszban részesítettük ôket. Oly mélyre kell a rossznak beléjük hasítania, míg szívük mélyérôl föl nem tör a tökéletesen ártatlan hang és meglepetve nem mondja: ,,Miért cselekesznek rosszat velem?'' Kell, hogy a bűnös lelkének ez az ártatlan része táplálékhoz jusson és felnövekedjék odáig, míg maga válhat törvényszékké a lélek rejtekében, hogy megvizsgálva az elkövetett bűnöket, ítéletet hozzon és végül -- a kegyelem segítségével -- megadhassa a föloldozást. A büntetés munkája ezzel befejezôdött; a bűnös visszatalált a jóba, és vissza kell helyezni ôt nyilvánosan és ünnepélyesen a civitas [la cité] életébe. Ez a büntetés szerepe köztünk. Maga a halálbüntetés se lehet a szó szoros értelmében egyéb, jóllehet kizárja a civitas életébe való visszavételt. Egyedül az az eljárás valódi büntetés, mely a tiszta jóból itatja meg azokat, akik nem vágyakoznak rá. Ezért a büntetés művészete sem egyéb, mint fölkelteni a bűnösökben a tiszta jó vágyát, a szenvedés vagy akár a halál árán. * Mi azonban a büntetésnek még a jelentését is elveszítettük. Tökéletesen elfelejtettük fô feladatát, azt, hogy a büntetés valódi jóval szolgáljon. Számunkra véget ér a rossz kiszabásával. Innét, hogy a modern társadalomban akadhat valami, még a bűnnél is utálatosabb. A megtorló igazságszolgáltatás. A megtorló igazságszolgáltatás ideáját tenni meg aztán a háború és a forradalom legfôbb mozgatójának, veszélyesebb, mint azt bárki elképzelhetné. Szükségünk van a megfélemlítésre, hogy csökkentsük a gyávák bűnözését; de iszonyatos a megtorló igazságszolgáltatás fegyverét -- úgy, ahogy azt mai tudatlanságunkban értelmezzük --, a hôsök kezébe adnunk. Valahányszor egy mai ember büntetésrôl vagy igazságtevésrôl beszél, kivétel nélkül közönséges bosszúállásról van szó.[8] A fájdalomnak és erôszakos halálnak ama nagy kincsét, mit Krisztus választott magának, és amit oly gyakran kínál azoknak, akiket szeret, - - mi semmibe vesszük, s azoknak a lényeknek vetjük oda, kik szemünkben a leghitványabbak, tudva, hogy semmi hasznát nem veszik, és nem is gondolva arra, hogy ráébreszthetnénk ôket a használatára. A bűnösöknek igaz büntetést; a szerencsétleneknek, kiket lelkük mélyéig megsebzett a szerencsétlenség, gyámolítást és segítséget, hogy szomjukat a természetfeletti forrás vizébôl csillapíthassák; mindenki másnak egy kevés jólétet, sok-sok szépséget, és védelmet a rossz ellen; mindenütt szigorú korlátozását a tömeges hazugságnak, propagandának és a hasonló nézetek burjánzásának; és végül csendet, miben az igazság kicsírázhat és beérhet; röviden ez az, ami megilleti az embereket. Hogy mindezt megadhassuk nekik, csakis azokra számíthatunk, kik elértek már egy bizonyos határvonal túlsó oldalára. Azt fogják mondani, hogy ilyenek kevesen vannak. Ez valószínűleg igaz is, mégse lehet megszámlálni ôket; legtöbbjük rejtve elôlünk. A tiszta jóból csupán észrevétlen mennyiségben részesítette az ég akár az egyesek lelkét, akár a szocietást. ,,A mustármag a magok legkisebbje.''[9] Proserpina csupán egyetlen gránátalma magot evett.[10] A földbe ásott gyöngyszem láthatatlan. Senki a tésztába kevert kovászt nem észleli. De ahogy a kémiai reakciókban -- a kovász példájára -- a katalizátorok és baktériumok, hasonlóképpen döntô módon hatnak az emberi viszonylatokban puszta jelenlétükkel a tiszta jó észrevétlen magjai, ha kellô helyre vetettük ôket. De miként ültessük ôket oda, ahová kell? Sok történne már, ha azok közül, kiknek tisztje a közt figyelmeztetni, mit is érdemes dicsérnünk, csodálnunk [,remélnünk], keresnünk vagy kérnünk -- legalább egyesek elhatároznák, hogy szívükben ezentúl megvetik mindazt, mélyen és kivétel nélkül, ami nem tiszta jó, szeplôtelen igazság, igazságosság, tökéletesség, szeretet. Még több történne, ha azok, kik ma a szellemi autoritás morzsáinak birtokosai, többségükben kötelességüknek éreznék, hogy a valóságosan és tökéletesen jón és tisztán kívül soha semmi mást nem tűznek célul az emberi törekvések elébe. * Mikor a szavak hatalmát emlegetik, általában téves és illuzórikus hatalomról van szó. A Gondviselés rendelkezése folytán azonban vannak bizonyos szavak, melyek -- ha jól használjuk ôket -- eleve önmagukban hordják a megvilágosodás és fölemelkedés kegyelmét. E szavaknak számunkra fölfoghatatlan és abszolút tökéletesség a birtoka. A megvilágosítás és a jó felé való vonzás ereje magukat a szavakat lakja, úgy, ahogy kiejtjük ôket, távol minden magyarázkodástól. Helyes használatuk megkívánja, hogy semmiféle fejtegetést ne csatoljunk hozzájuk. Fölfoghatatlan, mit e szavak kifejeznek. Isten az igazság: ilyen szavak. Hasonlóképp: igazságosság, jóság, szeretet. Veszélyes e szavak gyakorlása. Használatuk istenítélet. Hogy törvényesen használjuk, semmiféle emberi koncepcióba nem szabad bezárnunk ôket, s kizárólag olyan indításokat szabad elfogadnunk, melyeket világosságuk közvetlenül sugall. Különben hamarosan hazugságnak tűnnek mindenki szemében. E szavak bizonyára kényelmetlenek. Az olyanok társasága, mint jog, demokrácia, személyiség, sokkalta kellemesebb. Ezért részesülnek mindig elônyben azoknál, kik -- akár a legjobb hiszemmel -- közszereplést vállaltak. Az ilyen szerepnek nincs más értelme, mint hogy lehetôséget nyújt a jó gyakorlására, s azok, kik jóhiszeműen vállalják, bizonyos, hogy jót is kívánnak szerteárasztani kortársaikra; tévedésüket kivétel nélkül ott követik el, hogy ôk maguk a jót -- úgy vélik -- áron alul megvásárolhatják. A szavak, mik a középszerű értékek régiójából származnak, [jog, demokrácia, személyiség] megfelelôen alkalmazhatók a maguk szintjén, a középszerű intézmények világában. Maga az inspiráció azonban -- mibôl minden intézmény származik, s aminek azok mintegy projekciói csupán -- tökéletesen más nyelvet követel. A személynek a kollektivitással szemben való alárendeltsége hozzátartozik a dolgok természetéhez, ahogy a mérleg serpenyôjén a gramm alárendeltje a kilogrammnak. De lehetséges olyan mérleg, hol a gramm fölébe kerül a kilogrammnak. Egyedül az kell, hogy a mérleg egyik karja több mint ezerszerte hosszabb legyen, mint a másik. Az egyensúly törvénye szuverén módon felette áll a súlyok egyenlôtlenségének. De soha a kisebb nem gyôzhet a nagyobb súlyon, ha kettejük viszonylatában királyi fölénnyel nem érvényesíti hatását az egyensúly törvénye. Hasonlóképp, a kollektívval szemben sose lehet megvédeni a személyt is biztosítani a demokráciát, egyedül az autentikus jó érvényesülésével a közéletben, annak az autentikus jónak érvényesülésével, mi maga személytelen és semmiben sincs alávetve bármi politikai formának. A személy szót, igaz, gyakran alkalmazzuk Istenre. De ott, ahol Krisztus magát Istent adja a tökéletesség követendô példaképéül az embereknek, a személyes mellett nyomatékosan egy személytelen képpel is szolgál: ,,Legyetek hasonlóvá a ti mennyei Atyátokhoz, ki egyként kelti napját jókra és gonoszokra, s egyként küld esôt igazakra és hamisakra.''[11] Az univerzumnak e személytelen és isteni rendje szép megfelelôje a köztünk működô igazságnak, igazságosságnak, szépségnek. Semmi náluknál alacsonyabb nem lehet méltó ihletôje azoknak, kik elfogadták a halált. Azok fölé az intézmények fölé, melyeknek a jog, a személyek, a demokratikus szabadságok védelme a tisztük, olyan intézményeket kellene kitalálnunk, miknek hivatása lenne fölismerni és megsemmisíteni mindazt, ami a kortárs életben az igazságtalanság, a hazugság és csúfság jegyében tipor a lelkeken. Ki kell találnunk ôket, mivel ismeretlenek, és mert lehetetlen kétségbe vonnunk, hogy nélkülözhetetlenek. ======================================================================== Bálványimádás [Idolâtrie][1] Kegyelem és nehézkedés A bálványozás onnét ered, hogy valakiben él a tökéletes jó szomja, de közben nem birtokolja a természetfeletti figyelmet és nincs meg benne a mulandóság iránti türelem. * Bálványok nélkül szinte minden nap üres kínlódást jelent. Senki se élhet rendkívüli táplálék nélkül. A bálványozás az üresség kenyere. De még a legkülönbekben is szükségszerűen korlátozza az értelmet és a jóságot. * A gondolatok változékony játékszerei a szenvedélyeknek, a képzelgésnek és a fáradtságnak. De cselekvésünknek folyamatosnak kell lennie, nap mint nap, hosszú órákon át. A cselekvésnek ilyen hajtóerôi -- túl a gondolatokon és a körülményen -- a bálványok. * Minden ember kész meghalni szerelméért. Nincs ebben különbség közöttük, legfeljebb egyik koncentráltabban, másik szétszórtabban szeret, s szeretete tárgya érdemesebb vagy érdemtelenebb. De nincs olyan, ki önmagát szeretné. Az ember csak akar, de nem tud egoista lenni. Ez nyomorának legárulóbb vonása és nagyságának kezdete. Az ember mindig föláldozza magát egy rendnek. Csakhogy, kivéve a természetfeletti megvilágosodást, ennek a rendnek középpontjában mindig maga az egyén áll, vagy álöltözeteként egy másik, különleges személy, esetleg absztrakció (Napóleon a katonái, vagy a Tudomány, a Párt, stb. mások számára). Az ilyen rend azonban mindig csak távlati rend lehet. * Felesleges törekednünk az alázatosságra. Valamennyiünkben ott él az alázat. Csakhogy hamis istenek elôtt alázkodunk meg. ======================================================================== Kegyelem és nehézkedés [La pesanteur Kegyelem és nehézkedés et la grâce] A lélek minden természetes mozgását az anyag nehézkedésének megfelelô törvények irányítják. Egyedül a kegyelem tesz kivételt. * Mindig számolni kell azzal, hogy a dolgok egyöntetűen tárgyai a nehézkedésnek, kivéve, ha a kegyelem közbelép. * Két erô uralkodik a mindenségen: a nehézkedés törvénye és a világosság. * A nehézkedés. -- Az általános módot, ahogy másokra számítunk, a bennünk ható nehézkedés szabja meg; ahogy ezt mások fogadják az a bennük ható nehézkedés következménye. Olykor a kettô egybeesik (véletlenül), legtöbbször azonban nem. * Különben miként is adódhatna, hogy amikor egyik ember bizonygatja, hogy szüksége van a másikra, az eltávolodik tôle? Nehézkedés. * Lear, a nehézkedés tragédiája. Mindaz, amit aljasságnak nevezünk, nehézkedési jelenség. Ez egyébként az aljasság végességét is jelenti. * Egy cselekedet tárgya és a végrehajtó energia színvonala, két különbözô dolog. Valamit meg kell tennem. De honnét merítsek hozzá erôt? Legnemesebb cselekedetem is lesüllyedhet, ha nincs hozzá megfelelô színvonalú energiám. * Hitványság és felületesség hasonló szinten állnak. Vadul szeret, de hitványul: lehetséges szavak. Mélyen szeret, de hitványul: lehetetlen szavak. * Ha igaz az, hogy ugyanazt a szenvedést nehezebb elviselni egy magasabb, mint egy alacsonyabb ok miatt (az emberek, kik képesek egy tojásért éjjel egytôl reggel nyolcig mozdulatlanul sorban állni, ugyanezt aligha tennék meg, ha egy emberéletet kellene megmenteniök), zgy az talán azért van, mert az alacsonyabb érték kevesebb nehézségnek, bajnak és kísértésnek van kitéve, mint a magasabb rendű. [...][2] * A könyörgés attitűdje: szükségszerűen el kell fordulnom önmagamtól más fele, aki szabadulni akar maga is. Megkísérteni ezt a szabadságot, mintha szabad energia volna, hasonlatos az igavonóhoz, ki egyszerre húzná a terhet, meg le is roskadna alatta. {Az elkeseredésben szükségszerűen kell elfordulnom magamtól valami más fele, hiszen épp arról van szó, hogy megszabaduljak önmagamtól. Ezt az erôfeszítést azonban tulajdon energiámnak tekinteni annyi volna, mint egy igavonó, ki egyszerre húz és roskad le a teher alatt.}[3] Az ember tehát erôszakkal olyan energiát szabadít így föl magából, mely még inkább lefokozza. Hasonlóan a termodinamika kompenzációs törvényéhez, az infernálisban sincs fölszabadulás, csak a magasban. Az ember erkölcsének energiaforrása rajta kívül van, mint fizikális létének energiaforrása is (lélegzés, táplálkozás). Mindenütt rendelkezésére áll, s innét az illúzió, hogy lénye önmagában hordja létének principiumát. Csak a nélkülözés érezteti velünk a szükséget. De ilyenkor mi se akadályozhat meg bennünket, hogy ne kapkodjunk bárhonnét- jött táplálék után. Csak egy orvosság van: egyfajta klorofil, mely képes a napfénybôl táplálkozni. Ne ítélkezzünk. Minden bűn egyenlô. Lényegében csak egy bűn van: ha nem tudunk többé a fénybôl táplálkozni. Mihelyt ez a képességünk megszűnt, bármi bűnt elkövethetünk. ,,Az én egyedüli táplálékom, hogy teljesítem annak akaratát, ki engem küldött.''[4] Nincs egyéb jó ezen kívül. * Lehetséges olyan alászállás, melyben a nehézkedésnek nincs része... A súly lenyom, a szárny felemel: miféle szárny képes alászállani nehézkedés nélkül? * A teremtés képes a nehézkedés alászálló, a kegyelem felemelô és a kegyelem alámerülô mozgására. * A kegyelem a nehézkedés legnagyobb titka. * Leereszkedni, a nehézkedés erkölcsi világában az emelkedést jelenti. Felfelezuhanást. * A túl nagy baj az embert a szánalom alá taszítja: undort vált ki, félelmet, sôt megvetést. A szánalom csak bizonyos szintig merül alá, és nem mélyebbre. Ez már csak az irgalmasságnak sikerülhet. Azok, kik ily mélyre estek, érezhetnek még szánalmat önmaguk iránt? ======================================================================== Üresség és kiegyenlítés [Vide et compensation] Kegyelem és nehézkedés Emberi mechanizmus. Bárki szenvedô igyekszik közölni baját -- kiprovokálva, vagy kiesdekelve az irgalmat -- hogy ezzel csökkentse, s végül sikerül is ilymódon csökkentenie fájdalmát. De mit tehet, akit senki se szán, aki bajával senkit se gyötörhet (mert se gyereke, se senkije, aki szeretné ôt)? Szenvedése vele marad és megmérgezi. Mert ez is éppoly lerázhatatlan, mint a nehézkedés. Hogyan szabadulhatnánk hát tôle? Hogyan szabadulhat meg az ember valamitôl, ami a nehézkedéshez hasonló? * A rossz, attól hogy terjesztem: még bennem marad! A tárgyak és az élôk sose elég szentek elôttem. Semmit se szennyezhetnék be, ha lényem mélyéig meg lennék munkálva. Semmit, egy gondolat erejéig sem. Leggonoszabb pillanataimban se tudnék lerombolni egy görög szobrot, vagy egy Giotto-freskót. Miért tudok hát egyebet? Miért például egy ember életének egy pillanatát, mely különben boldog lehetne? * Lehetetlen megbocsátanunk annak, aki lezülleszt bennünket. De az igazság többnyire az, hogy nem lezüllesztettek, hanem csupán lelepleztek minket. * Ha szenvedünk, kívánjuk, hogy mások is pontosan ugyanúgy szenvedjenek. Ezért van, hogy kivéve a forradalom pillanatait, az elesettek igazában a hozzájuk hasonlókra neheztelnek. Íme: a társadalmi stabilitás egyik faktora. * Igen, hajlamunk a rossz terjesztésére! Ha gyengeségünk eltúlzásával se megrontanunk, se megnyernünk nem sikerül másokat, akkor a rosszat mindenre kiterjesztve, az egész nevében követjük el, jogosulatlannak tartva minden szépet és jót.[5] * Valakinek rosszat tenni annyi, mint kapni valamit. De miért? Mit nyerek azon, ha rosszat teszek? Gyarapszom és terjeszkedem. Betömök egy űrt magamban, s épp azáltal, hogy másban megnyitom [(és amit majd vissza kell fizetni)]. Az ilyenfajta energia-gazdálkodás meglehetôsen lealacsonyító. * Megbocsátani. Valójában képtelenség. Amikor valaki rosszat tesz velünk, szükségszerű reakciót vált ki belôlünk. A bosszúvágy alapvetô egyensúlyösztönbôl fakad. Egyensúlyt keresni egy másik síkon, önmagunk meghaladásával elérnünk a határig; ha ez sikerül, eljutunk az ürességig. (Segíts magadon, az ég is megsegít...) * Fejfájások. Akad pillanat: hogy kivetítve enyhül a fájdalom, de meghamisítódik a világ; míg a maga helyén hagyva (tűrve) a fájdalmat, hevesebb lesz ugyan, de valami érintetlenül marad bennem, amin keresztül egy valódi világgal érintkezem. Hasonlóképp kell kezelnünk a szenvedélyeket. A maguk helyén hagyva ôket, nem szabad törôdni velük. [...][6] Meg kell akadályoznunk, hogy a dolgok közelébe kerüljenek. * Az egyensúly keresése rossz, mert illuzórikus. Igen, a bosszú! Ha végrehajtjuk is, ha megkínozzuk vagy akár megöljük ellenségünket, bosszúnk bizonyos szempontból továbbra is képzeletünkben marad. * Egy ember, aki városának élt, családjának, barátainak, a gazdagságnak és a társadalmi emelkedésnek -- aztán egy háború, s ugyanezt az embert elhurcolják, mint egy rabszolgát, s attól fogva erejének tökéletes kimerítésével kell küzdenie puszta létéért. [...][7] * Városát lerombolták, [és ôt rabszolgaságba hurcolták], neki magának se múltja, se jövôje: milyen tárgyakkal képes megtölteni agyát? A leghazugabb s legjelentéktelenebb, a legszánalmasabb sóvárgásokkal, s inkább kockáztatná akár a keresztrefeszítést is egy csirkéért, mint annakelôtte a halált városa védelmében. [...][8] Hogy erôs lélekkel szemlélhessük a bajt, amikor bajban vagyunk, természetfeletti táplálékra van szükségünk. * A túl kemény helyzet lefokoz és lealacsonyít, mivel az emelkedett érzelmekkel tele energiáink általában végesek. Ha a helyzetünk arra kényszerít, hogy tovább lépjünk, az alacsonyabb érzésekhez [(félelem, sóvárgás, sikerszellem, külsô dicsôségek)] kell folyamodnunk, mik energiában jóval gazdagabbak. Számos lelkizavarnak oka ez. * Tragédiája azoknak, kik a jó iránti szerelemtôl hajtva fájdalmas útra érnek, s eljutnak egy pillanatban szerelmük határáig, s ott elbuknak. * [...][9] A vágy magában hordja az abszolútumot, s ha föléli véges energiáját, ez az abszolútum akadállyá változik át. Lelkiállapota a legyôzötteknek és elnyomottaknak. * Ismernünk kell minden dolgunkban a határmesgyét, amit csak természetfeletti segítséggel hagyhatunk el, különben súlyos süllyedéssel fizetünk. * [...][10] Mindenki más, még én magam is, mint azt képzelem. Ezt tudni, ez a megbocsátás. Azt kívánni, hogy mások olyanok legyenek, ahogy azt elképzeljük, annyit tesz, mint majmolni Isten lemondását a gonoszokról. ======================================================================== Elfogadni az ürességet [Accepter le vide] Kegyelem és nehézkedés ,,Az isteneknél úgy hisszük, az embereknél szemünkkel látjuk, hogy a természet kényszerébôl minden élô minden lehetséges hatalmát kifejti.'' (Thucidides)[11] Akár a gáz, a lélek is igyekszik betölteni minden nekiadott területet. Az ilyen gáz, mely összehúzódna és megszökne az üresség elôl, ellenkezne az entrópia törvényével. Egészen másképp áll azonban a dolog a keresztények Istenénél. Ô természetfölötti Isten, szemben Jehovával, ki természetes. Hogy nem fejtünk ki minden hatalmat, amivel rendelkezünk, ezt jelenti az üresség elviselése. Ez ellene mond minden természeti törvénynek: erre egyedül a kegyelem képes. A kegyelem betölt, de nem hatolhat be, csak oda, ahol üresség tátong, és épp ezt az űrt ô maga készíti elô. * [...][12] Ugyanez áll a tartozás elengedésére vonatkozóan (ami nem csak a rosszat illeti, amit velünk tettek, hanem a jót is, amit mi cselekedtünk másokkal). Ezzel is űrt támasztunk magunkban. Űrt támasztani magunkban, ez természetfölötti dolog. Hol lelünk a természetben reakciómentes energiát? Máshonnét kell az ilyennek érkeznie. De mindenekelôtt szükséges valamiféle hívás, reménytelenség, mielôtt az üresség bennünk megszülethetnék. Ürességünk: sötét éjszakánk. A csodálat és a szánalom (a kettô együtt mindenesetre) tartalmaz reális energiát. De ez az elsô átmeneti és mulandó. Kell lennie egy tökéletesen viszonzatlan idôszaknak, természetes vagy természetfeletti értelemben. * A világnak kell, hogy lehetôsége legyen a kiürülésre, mivel a világnak szüksége van Istenre. Ezt bizonyítja a rossz. * Szeretni az igazságot, annyit jelent, mint elviselni a kiürülését, s nyomában közvetlenül a halált. Az igazság oldalában ott a halál. * Az ember a világ törvényei alól csak villanásnyi idôre szabadulhat. Ezek a pillanatok ([a megállás,] a szemlélôdés, a tiszta intuíció [,a mentális űr, a morális űr elfogadása]) tesznek képessé a természetfölöttire. Aki elviseli az üresség pillanatát, az elhagyatottságát, vagy elnyeri az Élet Kenyerét, vagy elbukik. Rettenetes kockázat, de el kell viselni, s méghozzá a teljes reménytelenséget. Csak beleveszni nem szabad. ======================================================================== Leszakadás a világról [Détachement] Kegyelem és nehézkedés Eljutni a teljes leválásig, a baj egyedül nem elég. Vigasztalanság kell hozzá. Tökéletes vigasztalanság. Semmiféle megszerezhetô vigasz. Egyedül akkor száll ránk a megnevezhetetlen vigasztalás. Elengedni a tartozásokat. Elfogadni a múltat, a jövô ígérete nélkül. Megállítani a pillanatot. Ez is a halál elfogadása. ,,Föladta isteniségét.''[13] Kivetkôzni a világból. Felölteni a szolgaságot. Annyi lenni csak, amennyi térben és idôben. Semmit se birtokolni. Lemondani a világ hamis királyságáról. Tökéletes magány. Csak így birtokolhatjuk az igazságot a világról. * Két módon szabadulhatunk az anyagi javaktól: Elfordulva tôlük a szellemi jóra tekintünk, vagy ha úgy értelmezzük ôket, mint a szellemiek föltételeit (ahogy például az éhség, a fáradtság, a megalázás elhomályosítják az intelligenciát és zavarják az elmélkedést) -- s mégis azon nyomban lemondunk róluk. A lemondásnak ez utóbbi módja a szellem egyedüli mezítelensége. Sôt: az anyagi jó kevésbé veszélyes, ha egymagában jelenik meg, és nincs lelki javakhoz kötve. Lemondani mindenrôl, ami nem a kegyelem és nem sóvárogni a kegyelem után. * Mindenben, túl az egyes tárgyakon, akarnunk kell az ürességet, mivel se kifejteni, se megmagyarázni nem tudjuk. De ez az üresség sokkal telítettebb, mint bármiféle beteljesülés. Ha idáig eljutunk, megmenekültünk a bajból, mert Isten betölti az ürességet. Semmiképp se valamiféle intellektuális folyamat ez, legalábbis a ma szokásos értelmében véve nem az. Az intelligencia nem való arra, hogy bármit is találjon, szerepe legfeljebb a tisztázásé lehet. Az értelem egyedül szolgamunkára alkalmas. A jó számunkra a semmit jelenti, mivel bármi létezô-dolog nem jó. De ez a semmi nem irreális. Minden létezô hozzá hasonlítva irreális. * Szeretni Istent, lerombolva érte Karthágót és Tróját, s mégse lelve vigasztalásra. A szeretet nem vigasztalás, hanem világosság. * A világ realitása a mi ragaszkodásunk műve. Én-ünk realitása, mit átruházunk a tárgyakra. Ezért sose lehet azonos a külsô valósággal. Ez egyedül a teljes leszakadás árán ismerhetô meg. Maradjon csak egy cérnaszál, még az is ragaszkodásnak számít. * A nyomor, mely már a nyomorult tárgyakra szegez, pôrén mutatja a ragaszkodás természetét. Ezt látva: világos a leválás szükségessége. * A ragaszkodás teremti az illúziókat, aki a valóságot szomjazza, annak el kell szakadnia a világtól. * Ami igazán reális, az nem kíván ragaszkodást, ahhoz nem kell, és nem is lehet ragaszkodni. A ragaszkodás nem egyéb, mint a realitásnak elégtelen érzékelése. Az ember azért ragaszkodik valamihez, mert azt hiszi, ha megszűnik birtokolni, akkor maga a tárgy léte szűnik meg vele. A legtöbb ember nem érzi teljes lelkébôl, hogy mekkora a különbség mindenféleképpen egy város pusztulása vagy a száműzetés között. * Az emberi nyomorúság elviselhetetlen lenne, ha nem volna fölhigítva az idôben. Megakadályozni, hogy fölhíguljon, hogy ezzel elviselhetetlenné váljon a nyomorúság. ,,És amikor jóllaktak könnyeikkel'' -- (Iliász). Szintén egy módja, hogy elviselhetôbbé váljék a legrosszabb szenvedés. Nem szabad sírnunk, nehogy megvigasztalódjunk.[14] * Akit szeretünk és nincs szemünk elôtt, arról mindig feltételeznünk kell, hogy talán már halott. Mert ez a gondolat nem higítja az ô valóságát, hanem fölfokozza. Valahányszor azt mondjuk: ,,Legyen meg a Te akaratod'',[15] idézzünk magunk elé minden lehetséges szerencsétlenséget. * Két módja az önmegsemmisítésnek: az öngyilkosság és az elszakadás. Gondolatunkban megölni mindazt, amit szeretünk: egyetlen módja a halálnak. De csak azt, amit szeretünk. (Aki pedig nem gyűlöli apját és anyját... De: szeresd ellenségedet...) [...][16] * [...] Ha a fösvény minden javát képes elrejteni a földbe, mi hogy ne tudnánk Istenben? De mikor maga Isten rejtezett el elôlünk, mintha nem létezne! Hogy vajon akkor is szeretjük-e ôt, ha nem létezik? Igen, visszavonult, nehogy úgy szeressük, mint fösvény az aranyát.[17] * Electra Oreszteszt siratva halt meg. Ha szeretjük Istent, gondolhatjuk azt is, hogy nem létezik. Isten a miénk lesz. ======================================================================== A képzeletrôl [L'imagination combleuse] Kegyelem és nehézkedés A képzelet állandóan kész arra, hogy minden rést, amit a kegyelem üt, azonnal betömjön. * Minden (el nem fogadott) vákuum gyűlöletet, bosszankodást, keserűséget, neheztelést szül. Gonoszságot, amit az ember annak kíván, akit gyűlöl, s amirôl azt hiszi, helyreállítja vele egyensúlyát. * Az ürességnek képzelettel való kitöltése alapvetôen hazug. Nem veszi számításba a harmadik dimenziót. Egyedül a realitás lakja be mind a három dimenziót. A képzelet kizárja a többszörös összefüggéseket. Hiábavaló kísérlet, hogy meghatározzuk az olyan dolgokat, mik bár valóságosan jelentkeznek, valamiképp mégis képletesek maradnak. Háború. Bűn. Bosszú. Természeti katasztrófa. A bűnök, Spanyolországban, valóban megtörténnek és mégis fecsegéshez hasonlítanak.[18] Realitások: miknek nincs több realitásuk, mint az álomnak. A bűnben, akár az álomban, nincs többértelműség. Ezért a bűnözôk primitívsége. {Olyan valóságok, mint a dimenziószűk álmok.}[19] Lapos bűnök, miknek csak két arca van: az áldozaté és a hentesé. Mi rettenetesebb, mint egy rémálomban meghalni? * Bármilyen szituációban, ha fölfüggesztem a képzeletemet, űr keletkezik (lelki szegények). Bármilyen szituációban [(de némelyikben micsoda süllyedés árán!)] képzelgéssel kitölthetjük az ürességet. Ezért is van, hogy az ember lehet fogoly, rabszolga, prostituált, és bármi szenvedésen átmehet anélkül, hogy megtisztulna. * Folyamatosan felfüggeszteni magamban a képzelgés munkáját, mely a támadt réseket kívánja betömni. Ha elfogadjuk a rajtunk ejtett ürességet, a sors miféle csapása akadályozhatja meg, hogy szeressük a mindenséget, mely színültig töltve -- bármi történjék is már mivelünk. ======================================================================== Lemondás az idôrôl [Renoncement au temps] Kegyelem és nehézkedés Az idô tükörképe az örökkévalóságnak, de pótléka is. * Fösvény, kitôl a kincsét kérik. Befagyott múltját vesszük el tôle. Múlt és jövô: az ember egyedüli gazdagsága. * Jövônkkel tömni be ürességünket. Olykor a múlt is játszhatja ezt a szerepet [(voltam, tettem...)] Megint máskor, a szerencsétlenség tűrhetetlenné teszi a boldogságnak még a gondolatát is, megfosztva a szerencsétlent tulajdon mulandóságától [(nessum maggior dolore ...)][20] * Múlt és jövô megakadályozzák a baj jótékony hatását, határtalan teret szolgáltatva a képletes emelkedésnek. Ezért van, hogy a múltról s jövôrôl való lemondás: minden lemondás elseje. * A jelen nem fogadja el a végességet. Hasonlóképp a jövô sem, mivel a jövô nem más, mint eljövendô jelen. De az ember ezt nem akarja megérteni. Ha a vágyat hegyével a jelenre szegezzük, mely mibennünk a végességgel azonos, akkor vágyunk a jelenen át az örökkévalóságig hatol. Innét a kétségbeesés haszna, amikor elfordul a jövôtôl. * Amikor csalódunk egy örömben, amire vártunk és ami eljött, csalódásunk oka az, hogy mi magát a jövôt akartuk a jelenben birtokolni. S most, hogy egyszerre itt van, kiderül, hogy ô is csak egyszerű jelen. Az kellene, hogy a jövô úgy legyen itt, hogy ne szünjék meg jövô maradni. Képtelenség, amit csakis az örökkévalóság orvosolhat. * Az idô barlangja. Szabadulni az idô barlangjából, tôle elszakadva élni annyit jelent, mint elfordulni a jövôtôl. * Módja a tisztulásnak: imádni Istent, s az emberekhez viszonyítva nemcsak hogy titokban, de egyenesen azt gondolva, hogy nem létezik.[21] Ami a halottak tiszteletét illeti: mindent meg kell tennünk azért, aki nem létezik. [...][22] ,,Filozófálni annyi, mint tanulni a halált.''[23] ,,Imádkozni annyi, mint meghalni.'' * Amikor a szenvedés és kimerültség már úgy tűnik, hogy állandó marad, forduljunk szeretettel és engedékenyen az állandóság fele, és fölszakad az örökkévalóság. ======================================================================== A tárgytalan (anyagtalan) vágyódásról Kegyelem és nehézkedés [Désirer sans objet] A tisztulás útja: a jónak a vágyakozástól való elkülönítése. * Leszállni a vágyak forrásához, hogy elszakítsuk az energiát tárgyától. A vágyak ugyanis, mint energiák, hasznosak és valódiak. A tárgyuk az, ami rossz. Ezért kimondhatatlanul jelentôs szakítás a lélekben a vágynak tárgyától való elválasztása. * Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt birtokolja, ami után vágyakozik. Ha az ember vágyakozik az élete után, az ember egy korlátozott és véges életet kíván, ami szükségszerűen véges és halandó, s az ember pontosan ezt kívánja, ezt az életet, ami..., ezt az élôt, aki..., röviden azt a valamit, ami meghal, minden nap, minden órában. Azt kívánjuk tehát, ami legsajátabb birtokunk: a halált. Ha aranyra vágyunk, lényegében pénzre vágyunk, valamire, amit csak megfelelô körülmények közt nyerhetô el, s így szükségszerűen megfelelô mértékben... Márpedig ebben a mértékben {(a körülményeinknek megfelelô mértékben)}, tulajdonképpen birtokoljuk is. A fájdalom, a hiányérzet minden ilyen esetben a vágy tárgyainak létezési formája. Ha letépjük az irrealitás e fátylát, látni fogjuk, hogy ami után vágyakoztunk, lényege szerint birtokunkban van. Ha ezt belátjuk, egy ideig továbbra is szenvedünk még, de már boldogok vagyunk. * Ha eljutunk addig, hogy pontosan föl tudjuk mérni, mit veszít a fösvény, kitôl elvették aranyát: máris rengeteget tanultunk. A muskotályosok[24] kapitánya inkább kívánt kapitány lenni és fogoly -- mint szabadulni a rangjáról való lemondás árán. Ezt művelik velünk a kosztümök. Boldogok a mezítelenek![25] * Elveszteni valakit: szenvedni attól, hogy a halott illuzórikussá változott. De vágyakozásunk utána nem illuzórikus, hanem valóságos. Le kell szállnunk hát önmagunkba, oda, ahol valóságos vágyunk székel. Éhség: az ember táplálékról képzeleg, de maga az éhség valóság; ezt kell elfogadnunk. A halott jelenléte illuzórikus, de távolléte reális. Ezentúl a maga sajátos módján nyilvánul meg. * Nem szabad keresnünk a hiányt, mivel ez Isten megkísértése, hogy természetfölötti módon töltse be. De menekülnünk se szabad elôle. * A hiány magasrendű telítettség, de az embernek errôl nem szabad tudnia. Bizonyítéka, hogy maga Krisztus is tökéletesen mellôzte egy pillanatra e magasrendű igazságnak ismeretét. Lényünk egy részének szabad csak tudnia róla, de többi részüknek nem, mert ha ôk a maguk alacsony módján tudnak, {számítgatásaiktól,} megszűnik a hiány. * Krisztus ismert minden emberi nyomorúságot, a bűn kivételével. De ismerte mindazt, ami az embert képessé teszi a bűnre. Ami az embert képessé teszi a bűnre: az a hiány, az üresség. Minden bűn a hiány betöltésének megkísértésétôl származik. Úgy lehet az én szennyel tele életem az ô tökéletesen tiszta életének közvetlen közelében, s hasonlóképp közvetlen közelében a nálamnál még bűnösebb embereknek. Mert bármilyen mélyre bukjunk is, nem tudunk igazán eltávolodni Tôle. Csakhogy ezt, ha elbuktam, nem tudhatom többé. * Kézszorítás egy régnemlátott baráttal. Nem jegyzem meg, hogy maga az érintés milyen volt: ahogy a vak is közvetlenül érzi botja végén a tárgyakat, közvetlenül érzem én is barátom jelenlétét. Ugyanez vonatkozik életem körülményeire, legyenek bármilyenek is azok, -- és Istenre. Ez magában foglalja azt, hogy sose kell vigaszt keresni egy szenvedésre. Mert a boldogság fölötte áll a vigasz és a fájdalom helyének. Másképp fogható fel, mint a tárgyak egy bot végén, és nem is közvetlen tapintással. Ez a másmilyen érzékelés a figyelem áthelyezésével történik egy olyan iskolázás árán, melyben a lélek és a test maradéktalanul közreműködik. Olvastuk az Evangéliumban: ,,Bizony mondom, elnyerték bérüket.''[26] Nem kell a vigasztalás. A hiány az érzelmi világban visz túl az érzelmeken. * Szent Péter tagadása. Mondván Jézusnak: Én hű maradok hozzád, már ez tagadás volt, mert magában és nem a kegyelemben tételezte fel a hűség forrását. Szerencsére, mire kiválasztatott, ez az árulás nyilvánvalóvá vált a maga és mindenki számára. Hányszor és hányunktól hangzik el hasonló dicsekvés -- anélkül, hogy valaha is értenének belôle. Nehéz volt hűnek lenni Jézushoz. Ez a semmihez való hűség volt. Könnyebb volt, akár a halálig hűnek lenni Napóleonhoz. Könnyebb volt a mártíroknak késôbb, mert már létezett az Egyház [,egy erô, evilági ígéretekkel]. Az ember azért képes meghalni, aki erôs, és nem azért, aki gyönge; de legalábbis azért, aki ha pillanatnyilag gyenge is, az erô dicsfényét ôrzi. A hűség Napóleon iránt, Szent Helénán se volt az ürességbe vetett bizalom. Meghalni azért, aki erôs, annyit tesz, mint elveszteni a halál keserűségét. És, ugyanakkor, minden jutalmát. * Könyörögni egy emberhez, reménytelen kísérletet jelent arra, hogy valaki hatékony erôként átvigye saját értékrendszerét egy másvalaki lelkébe. Könyörögni Istenhez, épp ellenkezôleg, annyit jelent, mint megkísérelni, az isteni értékek átvételét tulajdon lelkünkbe, és azt tovább víve teljes intenzitással azt gondolnunk, hogy képesek leszünk a befogadott értékek megvalósítására, ez a gondolat megszüli bennünk a belsô ürességet. ======================================================================== Az én [Le moi] Kegyelem és nehézkedés Semmit se birtokolunk a világon -- mivel a véletlen mindenünktôl megfoszthat -- egyetlen birtokunk, hogy azt mondhatjuk: én. Ez az, amit oda kell adnunk Istennek, másképp szólva: ez az, amit le kell rombolnunk. Semmi, de semmi egyéb szabad cselekedet nem áll rendelkezésünkre, hacsak ez nem, énünk lebontása. * Adomány: nem tudunk mást fölajánlani, mint önmagunkat, s mindazt, amit egyébként ajándéknak nevezünk, nem egyéb, mint énünk visszavonására [revanche] ragasztott címke. * Semmi a világon el nem veheti tôlünk, hogy azt mondhassuk: én. Semmi, kivéve a legszélsôségesebb csapást. Semmi se rosszabb a végsô nyomorúságnál, mely kívülrôl bontja el az ént, minélfogva aztán az ember már nem bonthatja le önmagát. Mi teljesedik be azokon, akiknek én- jét kívülrôl rombolta le a nyomorúság? Nem lehet mást elképzelnünk a számukra, mint az ateisták és materialisták koncepciójának megfelelô módon való megsemmisülését. Akik elvesztették énjüket, nem azt jelenti, hogy vele együtt egoizmusukat is elvesztették volna. Ellenkezôleg. Persze, ez is bekövetkezik olykor, amikor valaki kutya módjára áldozza föl magát. De számtalan más esetben az ember a mezítelen, vegetatív egoizmusig süllyed. Egy én nélküli egoizmusig. Bármilyen kis mértékben is indult meg az én lebontásának folyamata, az ember bármilyen szerencsétlen véget megakadályozhat abban, hogy rosszá tegye ôt. Bár az én nem épülhet le kívülrôl szélsôséges föllázadás nélkül, Isten iránti szeretetünkkel megmenekülhetünk a lázadástól, s énünk leépülése ekkor már nem kívülrôl történik, hanem belülrôl. * Megváltó szenvedés. Amikor az emberi élet a befejezettség (tökéletesség) állapotába kerül, amikor a kegyelem segítségével tökéletesen lebontotta énjét önmagában, akkor a szenvedés olyan fokára süllyed, ami számára énje kívülrôl való lerombolásának felel meg, de ami valójában a kereszt beteljesülése. A nyomorúságnak nincs mit rombolnia énjén, mivel az én nem létezik már számára, tökéletesen megszünt és átadta helyét Istennek. A nyomorúság azonban az én külsô lebontásával egyenértékű hatást vált ki ilyenkor, a tökéletes befejezettség síkján. Isten távollétének hatását. ,,Uram, Uram, mért hagytál el engem?''[27] Vajon mi okozta Isten távollétét a tökéletesülô lélekben? S miféle érték jár együtt vele, amit megváltó szenvedésnek hívunk? A megváltó szenvedéssel valójában a rossz tölti be oly mértékben a lelket, amennyire az egyáltalán lehetséges. A megváltó szenvedéssel Isten a katasztrófa képében van jelen. Ez a távollét az isteni jelenlétnek az a módja, mely a rossz végének felel meg -- s amit tökéletes elhagyatottságnak érzünk. Az, akiben Isten nincs jelen, nem érezheti meg távollétét. Ez teljes és tökéletes befejezése és szakadéka a rossznak. Mindeddig a pokol csupán hamis szakadék volt. Mindeddig a pokol csak felületes valami, az a semmi, mely az életünket követeli és cserébe az élet illúzióját adja. Az énnek tökéletesen kívülrôl történô lerombolása pokoli állapot. Ha a lélek szeretettel csatlakozik hozzá, fájdalma engesztelô fájdalom. Míg Isten távollétének ténye a szeretetében önmagát tökéletesen kiürítô lélekben: ez a megváltó fájdalom. * A bajban az életösztön folytatná kitépett kapcsolatait és vakon fönnakad mindenen, ami támasztékául szolgálhat, ahogy egy növény akaszkodik a csápjaival. Igazságosság és hála [(hacsak nem általános formában)] nem születik ilyen állapotban. Rabszolgaság. Nincs több pótléka az energiának, mely támasza lehetne a szabad lelkiismeretnek, ami által az ember bizonyos távlathoz jutna. A baj, ebben az aspektusban, borzalmas, mivel az élet -- akár egy nyüzsgô féreg vagy egy puszta csonk -- olyan mezítelen lett. Élet: forma nélkül. A túlélés itt az egyetlen kapaszkodó. Ez a legvégsô rossz bekövetkezése, amikor minden egyéb ragaszkodást kiolt a túlélés vágya. Most megmutatkozik minden ragaszkodás mezítelen természete. Hogy nincs, soha nem is volt egyéb tárgya, egyedül önmaga. És ez a pokol. E rettenetes mechanizmus okozta, hogy a szerencsétlenek számára semmi se tűnik édesebbnek az életnél, mikor pedig tulajdon életük semmivel se különb a halálnál. Ebben a helyzetben: elfogadni a halált: azonos a teljes leválással. * Majdnem-pokol a földön. Végsô gyökértelenség a bajban. Az emberi igazságtalanság általában nem mártírokat gyárt, hanem majdnem- kárhozottakat. A majdnem-pokolba taszított lények hasonlóak a tolvajoktól megsebzett és levetkôztetett emberhez. Elvesztették karakterük öltözetét. A legnagyobb fájdalmat, amely azonban tovább engedi élni a gyökereket, még mindig végtelen távolság választja a majdnem-pokoltól. Amikor az ember segítségére tesz az ilyen lényeknek és cserében gorombaságot kap, hálátlanságot és árulást, mindenkor csupán kicsinyke töredékét tapasztalják meg az ô mérhetetlen szenvedésüknek. Ilyen esetben kötelességünk megkockáztatni, bizonyos korlátok között, hogy hatalmunkban áll kitenni magunkat a bajnak. Ha ez megtörtént, úgy kell elviselnünk, ahogy a bajt viseli az ember, anélkül, hogy a bajt meghatározott személyekhez kapcsolnánk, hiszen a baj se kapcsolódik maga hozzájuk. Van valami személytelensége a majdnem-pokol szenvedésének, hasonlóan a kereszten való beteljesüléshez. * Azokért, kinek énje kívülrôl pusztult el, semmit se tehetünk, végképp semmit. De sose tudhatjuk igazán egy meghatározott esetnél, hogy az énje tökéletesen halott vagy csak elalélt. Ha nem halt meg egészen, a szeretet felélesztheti (mint holmi injekcióval), de egyedül a teljesen tiszta szeretet, a leereszkedés minden nyoma nélkül, mivel a megvetés legkisebb jele is csak sietteti a haldoklást. Amikor az én kívülrôl sebet kap, szélsôséges, elkeseredett lázadással felel, akár egy védekezô állat. De amikor az én szinte már halott, kívánja a halált és az aléltságba menekül. Ha ilyenkor fölébreszti a szeretet egy érintése, ez rendkívüli, fájdalmas megrázkódtatás lehet a számára, ami gyakran haragra, sôt gyűlöletre lobbantja az iránt, aki tetszhalálából fölriasztotta. Innen a szerencsétleneknél a bosszúnak kívülrôl megmagyarázhatatlan reakciói azokkal szemben, akik jót tesznek velük. Megesik az is, hogy a jótevô szeretete nem egészen tiszta. Tehát az én, felköltve a szeretettôl máris új sebet kap, s a legkisebb megvetésre föltámad benne a legkeserűbb gyűlölet: a jogos gyűlölet. Azt, akinek énje tökéletesen halott, épp ellenkezôleg, semmi se zavarja az irántuk tanúsított szeretet. Átengedi magát -- mint a kutyák és macskák, mikor élelmet fogadnak el -- a simogatásnak és melegségnek, s akár az állatok, kész belôle minél többet elfogadni. Alkalom szerint ragaszkodik, akár egy kutya, vagy közönyös távoltartással engedi át magát, akár egy macska. Minden aggály nélkül és utolsó cseppig kiissza mindazt az energiát, amivel bárki foglalkozik vele. A bajban minden jótett számíthat arra, hogy az emberek többsége aggálytalan lesz és fôként olyanokból áll, akiknek énjét már megölték. * Az én annál is hamarább hal meg, mivel a bajba jutott ember karaktere többnyire sokkalta gyengébb, mint maga az ember. Pontosabban: a végsô baj, az én lebontásának botránya, a karakter edzettségének megfelelôen közelebbre vagy távolabbra tehetô, s minél messzebbre, annál inkább beszélhetünk erôs jellemrôl. Az erkölcsi törési pontnak ez a távolabbi vagy közelebbi helye valószínűleg természeti adottság, mint például a matematika iránti fogékonyság, s ezért az aki -- nem lévén hite -- büszkén úgy véli, maga meg tudja óvni ,,jó erkölcsét'' a legnehezebb körülmények között, éppúgy téved, mint az az ifjú, ki matematikai fogékonyságával büszkélkedne. Aki viszont hisz Istenben, még nagyobb illúzió veszélyének teszi ki magát, amikor a kegyelemnek tulajdonítja azt, ami egyszerűen és gyökerestôl a természet mechanizmusából fakad. * A legnagyobb rettegést belôlünk énünknek kívülrôl való megtámadása váltja ki. Arnolphe, Phaedra, Lycaon. Jogosan hull térdre, könyörög, veti bárki földre magát, amikor a halál arra kényszerül, hogy énünket kívülrôl ölje meg, mielôtt még az élet megszünt volna bennünk. * ,,Még a szép hajú Nióbe is enni kívánt.''[28] Ez finom, akár a tér Giotto freskóin. Olyan megaláztatás, amely még a reménytelenségtôl is meg kíván fosztani. * A bennem lévô rossz azt mondja ,,én''. Én vagyok minden. De ez az én, itt: Isten. És ô nem így én. A rossz különbségeket tesz, és megakadályozza, hogy Isten egyenértékű legyen minden számára. Nyomorúságom műve, hogy én én vagyok. Az univerzum nyomora, hogy Isten, bizonyos értelemben én vagyok.[29] * A farizeusok saját erejükre számítva kívántak erényesek lenni. Az alázatosság annak tudása, hogy amit ,,én''-ünknek hívunk, az sose lehet fölemelkedésünk forrása. Mindaz, ami értékes bennem, kivétel nélkül máshonnét jön, nem belôlem. Nem adomány, hanem kölcsön, amit szünet nélkül meg kell újítanom. Minden, ami bennem van, kivétel nélkül értéktelen, és, ha a kapott kölcsönöket kisajátítom, azok is menten elértéktelenednek. * Az öröm tökéletesen kizárja még magának az örömnek az érzését is, mivel a [céllal teli] lélekben egyetlen szabad zug marad, mely kimondhatná, hogy ,,én''. Ilyen örömöket elképzelni se lehet, [amikor azok távol vannak,] s így még vágyódni se lehet utánuk. ======================================================================== Dekreáció [Décréation] Kegyelem és nehézkedés Dekreáció: meg-nem-teremtetté tenni a teremtést {(meghalni a világ számára)}. Destrukció: semmivé tenni a teremtést. Bűnös pótléka a dekreációnak. * A teremtés a szeretet állandó műve. Létünk minden pillanata Isten irántunk való szeretete. De Isten egyedül önmagát szeretheti. Irántunk való szeretete is önmaga iránt való szeretete rajtunk keresztül. Így ô, ki életet ad nekünk, azt szereti bennünk, ha beleegyezünk, hogy ne legyünk. Egzisztenciánk befejezetlen marad, egyedül a rá-való-várakozás fejezheti be, és beleegyezésünk a megszünésbe. Isten örökösen visszakoldulja tôlünk azt, amit ad. Adja és koldulja életünket. * A kérlelhetetlen szükség, a szegénység, a szorongások, az élet gondoktól súlyos és munkától kimerült terhe, minden [kegyetlenség, kínzás, erôszakos halál,] erôszak, terror, betegség -- mindez isteni szeretet. Isten az, ki szeretetbôl visszahúzódik elôlünk, hogy szerethessen minket és mi is szerethessük ôt. Ha szabadon érne szeretetének sugara, az anyag, a tér és idô oltalma nélkül, mint a víz a napon, menten elpárolognánk. Nem maradna bennünk elég én (je), amirôl lemondhatnánk, hogy szerethessünk. Ennek szüksége vont ernyôt közénk és Isten közé. Átszakítani e fátylat annyi, mint megszűnni. * Létezik egy ,,deifugális'' erô, különben minden Isten lenne. * Adatott az embernek egy képletes isteniség, hogy önmagát levetkôzhesse, ahogy Krisztus levetette valóságos isteniségét. * Lemondás. Utánzása Isten lemondásának, amely a teremtésben nyilvánult meg. Isten ezzel lemondott arról -- sajátos módon --, hogy minden ô maga legyen. Minekünk arról kell lemondanunk, hogy egy valami legyünk. Ez az egyedül lehetséges jó, amit tehetünk. Feneketlen hordók vagyunk mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy csak egy fenekünk van. * Emelkedés és süllyedés. Egy asszony, ki tükrében figyeli magát, sokszor nem érzi annak szégyenét, milyen szűk kis helyre fokozta le önmagát, ezt a határtalan lényt, ki mindent birtokol. És hasonlóképp (szociálisan, pszichikusan stb.) bármily magasra is emelkedünk, emelkedésünkkel mintha örökre nem emelkedhetnénk magasabbra, akkorát süllyedünk. Ha viszont énünk kudarcot vall, [hacsak nem fejlôdik az energia vággyá] akkor tudjuk, ez nem mi vagyunk. Egy nagyon szép nô könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ô. Egy csúnya nô tudja, hogy ez nem ô. * [...][30] A világ teremtésében azzal vállalunk részt, ha dekreáljuk önmagunkat. * Csak azt birtokoljuk, amirôl lemondunk. Amirôl nem mondunk le, elhagy minket. Ebben az értelemben: semmit se birtokolhatunk [anélkül, hogy ne járná át Isten], mivel a valódi birtoklás azt jelentené, hogy megszűnt köztünk és Isten közt meglévô távolság.[31] * Egyetemes áldozás. Isten nemcsak egyszer lett testté, hanem nap mint nap testté lesz érettünk, és elemésztôdik a teremtésben. Viszont minket is a baj, a fáradtság, a halál, nap mint nap megtestesít és elemészt Isten szeretete. Hogy is lehetne visszautasítani e kölcsönös áldozást? * Levetkôzte isteniségét. Nekünk hamis isteniségünket kell levetkôznünk, mellyel valamennyien születtünk. Ha egyszer megértjük, hogy semmik vagyunk, a megsemmisülés lesz mindennek a célja szemünkben. Azontúl ezért fogadjuk el a szenvedést, ezért élünk, ezért imádkozunk. Uram, segíts megsemmisülnöm. Amilyen mértékben semmivé leszek, olyan mértékben szereti Isten rajtam át önmagát. * Az aki lent van, hasonlít ahhoz, aki fönt van. A rabszolgaság ezért hasonmása az Isten iránti engedelmességnek, a megalázottság az alázatunk, a fizikai kényszer a kegyelem hajthatatlan vonzásának, a szenteknek napról-napra való élete ezért tükörképe annak, ahogy a tolvajok és prostituáltak az idô morzsáin tengôdnek. Ezért a hasonképért érdemes fölkutatnunk azt, ami mélyen van. Az, ami bennünk alantas, alacsonyra kell szállnia, hogy ami magasrendű, magasba emelkedhessen. Mivel mi fordított lények vagyunk. Úgy születtünk. Visszaállítani a rendet: lebontani magunkban a teremtményt. * Megfordítása tárgynak és alanynak. Hasonlóképp pozitívnek és negatívnak. Ez az Upanisadoknak is a filozófiája. Hamisan élünk, mivel bűnben születtünk, ami nem más, mint az értékrend fölforgatása. Elsô föladatunk az egész megfordítása. A megtérés. * Ha nem hal meg a mag...[32] Meg kell a magnak halnia, kiszabadulva belôle a szabad energiák, új kapcsolaton formálódjanak. Hasonlóképp kell nekünk is leépülnünk, hogy fölszabaduljanak megkötött energiák, s olyan szabad energiához jussunk, mely képes a dolgok valódi értelmét fölfogni. * Hogy a legcsekélyebb munkát gyakran érzem a legterhesebbnek, egyfajta kegyelem cselekszi velem. Mivel így, anélkül, hogy észrevenném, épp a leghétköznapibb cselekedetekkel sikerül elvagdosnom gyökereimet. Hogy elszakítsuk magunkat vágyainktól, rendkívüli cselekedeteinkben túl nagy a vágy ehhez, míg közönséges tetteinkben semmi nincs belôle. Hogy rendkívüli tehernek érezzük közönséges gondjainkat, külön kegy, amiért hálával tartozunk. Sose szabad kérnünk, hogy múljon el e nehézség; könyörögnünk kell, hogy a kegyelem hasznosítsa. Általában: senki se kívánja, hogy egyetlen baja is eltávozzon tôle, hanem bízza a kegyelem átalakító munkájára. * A fizikai szenvedések (és nélkülözések) a bátor lelkek számára gyakran próbái a türelemnek és lelkierônek. De van egy fontosabb hasznuk is. Miért ne jelentsék ezt az én számomra? Miért ne lenne a szenvedés élô tanúsága az emberi szenvedésnek? Azzal, hogy tökéletes türelemmel viselem ôket? Hogy érhetném el hát, hogyha itt a baj, sose találjam elég nagynak a szenvedést, jól tudva, bárki bárhogy is ítél, hogy a nyomor harapása és minden lealáztatás az emberi szenvedésre nevel, arra az ismeretre, mely minden erényesség kapuja? De a gyönyör, a szerencse, a jólét, ha fölismerjük, hogy kívülrôl jöttek (véletlenül, a körülmények folytán stb.), szintén az emberi nyomorúság tanúi. Ezt is hasznos felismeréssé kell tennem hát. Sôt még a kegyelmet is, amennyiben érzékelhetôen jelentkezik... Semmivé kell lennünk, hogy igaz helyünkre kerülhessünk mindenben. * A lemondás megköveteli, hogy oly mértékben hagyjuk el aggodalmainkat, ami valójában egyenértékű szeretteink és minden jó elvesztésével, beleértve adottságainkat és sorjában minden szerzeményünket, mindazt a hiedelmünket, mit holmi jóba vagy szilárdba vetettünk, stb. És mindennek nem szabad magától elpártolnia tôlünk, hanem nekünk kell elvesztenünk -- ahogy ezt Jób tette. De a tárgyától így megszabadított energiát nem szabad tétovasággal elpazarolnunk, lefokoznunk. Legyen bár szorongásunk még nagyobb most, mint volt a reális bajban, nem szabad szétapróznunk az idô hosszában, se holmi reménység fele terelnünk. * Amikor a szenvedély egészen a vegetatív energiákig hatol, az történik velünk, ami Phaedrával, Arnolphe-fal, stb. ,,úgy érzem itt belül, hogy meg kellene halnom...''[33] Hippolyte valóban szükségesebb volt Phaedrának -- a legszószerintibb értelemben -- az életéhez, mint a táplálék. Hogy Isten szeretete egészen mélyre hatoljon, kell, hogy a természet elszenvedje a végsô erôszakot. Jób, a kereszt... Phaedra és Arnolphe szerelme tisztátalan. Szeretet, mely egészen mélyre szállt és tiszta maradt... Semmivé válni, le, egészen a vegetatív szintig; ezt jelenti hát, hogy Isten kenyérré változik. * Ha megfigyeljük magunkat egyetlen határozott pillanatban -- egy jelen pillanatban, mit elszakítunk a múlttól és jövôtôl -- azt látjuk, hogy ártatlanok vagyunk. Az ilyen pillanatban nem lehetünk azok,[34] amik vagyunk: minden változás magában foglal valamiféle tartamot. Ez az életünk rendje. Elszigetelni tehát egy pillanatot, magában foglalja a bocsánatot. De az az elszigetelés igazi nevén: leszakadás a világról. * Két tiszta és tökéletesen ártatlan pillanata van az emberi életnek: a születés és a halál. Emberi formájukban nem imádhatjuk Istent, hogy be ne szennyeznénk istenségét, egyedül a születés és az agónia pillanatában. * Halál. Pillanatnyi állapot, múlt és jövô nélkül. Nélkülözhetetlen az öröklétbe való áttöréshez. * Ha tökéletes örömmel tölt el a gondolat, hogy Isten létezik, hasonló öröm, hogy én magam nem létezem, mivel a kettô ugyanazt jelenti. [...][35] * Istenben való öröm. Teljes és végtelen öröm, mely valójában Istenben van. Részvételem semmit se tud hozzáadni, nem-részvételem semmit elvenni teljességébôl. Akkor hát, mi szüksége, hogy részt vegyek benne vagy nem? Az égvilágon semmi szüksége. * Azok, akik saját üdvösségüket keresik, nem hisznek igazán az Istenben való öröm valóságában. * A halhatatlanságban való hit haszontalan, mert nem áll módunkban elképzelni a lelket valóban test nélkül; ez az elképzelésünk tehát igazában földi életünk meghosszabítását célozza, és megfoszt [a halál] hasznától. * Isten jelenléte. Ezt kétféleképp kell értenünk. Mivelhogy ô a teremtôje, Isten minden létezô dologban jelen van, hiszen épp általa létezik. A másik jelenlét az, amihez Istennek a teremtmény közreműködésére van szüksége, olyan jelenlét, mellyel Isten, nem mint teremtô van jelen, hanem mint Szellem. Elsô jelenléte a teremtés által való jelenlét. A második: a dekreáció révén {(a teremtés lebontásával)} valósul meg. (Ezért mi, kik részvételünk nélkül teremtettünk, nem üdvözülhetünk hozzájárulásunk nélkül. Szt. Ágoston.) * Isten nem teremthet másképp, mint elrejtôzve. Különben semmi se volna (csak ô) rajta kívül. A szentségnek is rejtve kell hát maradnia, még az öntudat és lelkiismeret számára is bizonyos mértékben. És rejtve kell élnie a világban. * [...][36] Az ember léte függöny mögé van rejtve, a természetfeletti létbe. Az, amit ismerünk magunkból, az nem egyéb és nem több, mint amit a körülmények épp ránkaggatnak. Én-em rejtve elôlem (és mások elôl); Isten közelében van, Istenben van, maga Isten. Gôgösnek lenni annyi hát, mint kivetkôzni az istenségbôl... A függöny, emberi nyomorúságunk: hogy még Jézus számára is létezett ez a függöny. * Jób esete. Sátán az Istenhez: Fokozatokban kell szeretni?[37] A szeretet szintjérôl van szó. Juhok, búzaföldek, gyermekek módjára? Vagy egy másik dimenzióban, s azon is túl? Bármilyen mély is legyen még bármi szeretet, eljön a pillanat, mikor eltörik és összedôl, s ez az a pillanat, mely átformál, mely kiszakít a végesbôl a végtelen felé, mely természetfeletti szeretettel tölt el Isten iránt. Ez a lélek halála. Nyomorúság, ki elôbb hal meg, mielôtt a lelkihalált elszenvedné! A lélek, mely nincs színültig szeretettel, rossz halállal hal. Miért van, hogy az ilyen halál kikerülhetetlen? Szükségszerűen van így. Kivétel nélkül és szükségszerűen. * A látszat rátapad a létre, s egyedül szenvedés tépheti el egyiket a másiktól. Ami létezik: az nem látszhat. A látszat elfojtja a létet. Az idô erôszakosan tépdesi a létrôl a látszatot, és a látszatról a létet, elárulva vele, hogy az idô nem örökkévalóság. * Gyökerestôl tépjük ki magunkat. Döntsük ki a fát és ácsoljunk belôle keresztet, és vegyük magunkra minden nap. * Én: hibás formája a létnek. De még hibásabb a: Mi. A város azt az érzést kelti bennünk, hogy együttélünk vele. Száműzzük az együttélés érzését. Eresszünk gyökeret a hiányba. * Taszítsuk el szociális és vegetatív gyökereinket. Emigráljunk minden földi hazából. Ha viszont ezt másokkal cselekedjük és kívülrôl, akkor az a dekreáció meghamisítása. [...][38] De önmagunkat számkivetve a lehetô legreálisabbat cselekedjük. ======================================================================== A félrehúzódásról [Effacement] Kegyelem és nehézkedés Isten azért adta létemet, hogy visszaadjam neki. Ez a próbatevése csapdához hasonló, amilyenekkel mesékben és tanhistóriákban találkozhatunk. Ha elfogadom Istennek ezt az ajándékát, rosszul és végzetesen cselekszem; értéke a visszautasításban válik nyilvánvalóvá. Isten megengedte, hogy rajta kívül létezzem. Az én feladatom az, hogy visszautasítsam ezt az engedélyt. Az alázat azt jelenti, hogy visszautasítom azt, hogy Istenen kívül létezzem. Az erények királynôje. * Az én nem egyéb, mint kivetített árnyéka az Istenség fényét eltorlaszoló bűnnek és tévelygésnek, s amit én magamra öltve létezem. Mégha Istenhez hasonlóvá lennénk is, akkor is agyagból való lény kívánnánk lenni, ki engedelmeskedik Istennek. * Azt, ami a ceruza számomra, amikor szemeimet lehunyva tapogatózom a papírlapon hegyével -- ugyanazt jelenti az Krisztus számára. Megvan a lehetôségünk, hogy közvetítôk legyünk Isten, és a teremtés ama része között, mely ránk bízatott. Szükséges a mi beleegyezésünk, hogy Isten rajtunk keresztül {(gyökeréig)} fölfoghassa saját teremtését. Beleegyezésünkkel cselekszi azt a csodát. (Il suffirait) Elegendô, hogy visszakozni tudjak saját lelkembôl, hogy a papírlap, mely elôttem fekszik, abban a hasonlíthatatlan szerencsében részesüljön, hogy Isten megláthassa ôt. [...][39] * Mindent, amit látok, hallok, belélegzek, érintek, megeszem, minden lényt, akivel találkozom, megfosztom az Istennel való kapcsolattól, és Istent is megfosztom tôle oly mértékben, amilyen mértékben valami azt súgja bennem: én. Egy valamit tehetek minden létezô és Isten számára: nevezetesen azt, hogy visszahúzódom, tiszteletben tartva kettôjüket. [...][40] * [...][41] Mi haszna a bennem lévô energiáknak? Mindig van belôlük elég ahhoz, hogy megszünjek. * ,,És a halál elragadva szememtôl a világosságot, / visszaadta a napnak teljes tisztaságát, mit én csak bemocskoltam...''[42] El kell tűnnöm, hogy a tárgyak, azzal, hogy nem látom ôket többé, valóban megszépülhessenek. * Egyáltalán nem azt kívánom, hogy ne érzékeljem a teremtett világot, hanem azt, hogy ne én legyek az, akinek érzékelnie kell. Nekem nem mondhatja el titkát. Ha eltávozom, teremtô s teremtmény kicserélhetik titkukat. Olyannak látni egy vidéket, amilyen, amikor én nem vagyok jelen... Ha bármi csekély részem is van benne, megzavarom a föld és az ég csendjét lélegzetemmel és szívem zajával. ======================================================================== Szükség(szerűség) és engedelmesség Kegyelem és nehézkedés [La nécessité et l'obéissance] A nap egyként süt jókra és gonoszakra. Isten nélkülözhetetlen. [A szükségszerűség két oldala:] Gyakorlatban és engedelmességben. Nap és kereszt. * Elfogadom a szükségszerűnek való alárendeltséget és nem viselkedem mániákus módjára.[43] * Alárendeltség: gazdálkodás az energiával. Következtében hôstettet vihetünk végbe, anélkül, hogy akár a parancsolónak, akár az engedelmeskedônek szüksége lenne hôsiességre. Eljutni Isten akaratának elfogadásáig. * Mikor meríti ki a kísértés a jóravaló energiánkat, s mikor emelkedik minôségi erô bennünk megfelelô arányban. Ez az akarat és a figyelem szerepének kölcsönös fontosságától függ. Ki kell érdemelnünk annyi korlátozást, amennyit szeretetünk elbír. * Az engedelmesség a legfôbb erény. Szeretnünk kell a szükségszerűséget. A szükség ér legmélyebbre az individumba. [...] Ebbôl az egyetemes szükségszerűségbôl kell kiszabadulnunk.[44] * Van, amikor a szükséges az egyedül lehetséges. Úgy enni, amikor éhes vagyok, vizet adnom egy halálosan szomjazónak, vizet mielôtt bármi történne. Se egy bandita, se egy szent nem tartózkodhat ettôl. Hasonlóképp kell fölismernünk más esetekben, amikor nem is olyan világos, hogy a lehetséges magában foglalja a szükségszerűt. Ezt kell tennünk és nem mást. * Csak azt tegyük, amit nem tudunk nem megtenni, de örökös figyelemmel növelve számát az ilyen kényszerűségnek. * Egy lépést se tovább, még a jó fele se, mint ameddig Isten ellenállhatatlanul kényszerít, se cselekedetben, se szóban, se gondolatban. De készen arra, hogy kényszere alatt bármeddig elmegyünk, akár a végsô határig, a keresztig... Készen bármeddig elmenni, ezt jelenti Isten akaratára való készségünk, s azt se tudva hová. * Ha örök üdvöm itt feküdne elôttem az asztalon, s csak kezemet kellene kinyújtanom érte, nem nyújtanám ki kezemet se érte, ha nem volna parancsom rá. * A cselekvés gyümölcseinek elutasítása. Ki kell vonnom magamat ez alól a végzet alól. De hogyan? Tenni, nem valamiért, hanem valaminek a kényszerébôl. [...][45] Ez nem tett, hanem egyfajta passzivitás. Cselekedet és nem tett. * A rabszolga, bizonyos értelemben példakép (a legmélyebb..., a legmagasabb... mindig ugyanaz a törvény). Hasonlóan a puszta anyag. [...][46] * [...][47] ,,Mezítelen voltam, és ti fölruháztatok engem.''[48] Ez az adakozás egyszerű jele a helyzetnek, melybe azok kerültek, kik így cselekedtek. Egyszerűen olyan helyzetbe kerültek, hogy nem tudták megakadályozni, hogy ne adjanak enni az éhezônek, ruhát a mezítelennek; ezt ôk semmiképp se Krisztusért tették, egyszerűen nem tudtak mást tenni, mivel Jézus együttérzése támadt fel bennük. Ahogy Szt. Miklós [Szent Cassianussal] igyekezett az orosz sztyeppén keresztül, hogy Istennel találkozzék, s nem akadályozhatta meg, hogy el ne halassza a találka óráját, mivel ki kellett szabadítania egy muzsik sárbaragadt kocsiját. A jót így mintegy akarata ellenére hajtotta végre -- kissé szégyenkezve és lelkifurdalással is -- és ezért lehetett tette tökéletesen tiszta. Minden igazán tiszta cselekedet nélkülözi, megkerüli az akaratot. A jó transzcendens. A jó maga Isten. * ,,Éheztem és ti megsegítettetek engem.''[49] Ugyan mikor Uram? Nem tudták. Ezt nem szabad tudni. Nem szabad a felebarátot megsegíteni Krisztusért, hanem Krisztustól vezettetve. Hogy az én eltünjék oly módon, hogy -- testünk és lelkünk közvetítésével -- maga Jézus segíthessen a felebaráton. Legyek csak szolga, kit ura küld ajándékkal a nyomorulthoz. Az ajándék az úrtól jön, de a szerencsétlennek címezve. Jézus nem Atyjáért szenvedett. Az emberekért szenvedett Atyja akaratából. Nem mondhatjuk a rabszolgáról, ki segítséget visz, hogy ezt uráért teszi. Ô semmit se tesz. Még azalatt is, amíg úton van a szerencsétlenhez, fekélyes és mezítlen lábbal, bár szenved, mégse csinál semmit. Mivel csak rabszolga. ,,Haszontalan rabszolgák vagyunk'',[50] ami azt jelenti: semmit se tettünk. Szokásos értelemben az, hogy Istennek, rossz kifejezés. Isten esetében nincs -nak, -nek. Nincs datívusza. Ne Istenért, ne Isten miatt közelítsünk a felebaráthoz, de Istentôl hajtva, mint az íjász nyílvesszeje a cél felé. * Puszta eszköz legyek: a műveletlen föld és a megmunkált föld között, a probléma és a megoldás között, az üres lap és a költemény között, az éhezô és a jóllakott között. * Minden öröm közül, tiszta öröm egyedül az, ami kívülrôl jön [ingyenesen] s kivétel nélkül meglepetésszerűen, mintegy a sors ajándéka, anélkül, hogy lépést is tettünk volna feléje. Hasonlóképp: a valóságos jó is csak kívülrôl jöhet, soha saját erôfeszítésünkbôl. Soha nem tákolhatunk semmit, ami jobb lehetne nálunknál. Úgy a valóban jóravaló erôfeszítésünk sose sikerülhet: hosszú és steril szakasz után reménytelenséggel végzôdik, s csak ha már semmit se várunk, egyedül kívülrôl, csodálatos meglepetés, megkapjuk az adományt. Erôfeszítésünk legfeljebb a bennünk lévô hamis telítettséget rombolta le. Helyébe az isteni hiány, mely minden teljességnél teljesebb, szállt meg bennünket. * Isten akarata. Ugyan mibôl lehet fölismernünk? Ha tökéletes csendet teremtünk magunkban, ha [elhallgattatjuk] minden vágyunkat, minden kívánságunkat, s teljes szívünkbôl hangtalanul imádkozunk: ,,legyen meg a te akaratod'', amit akkor értünk, hogy tüstént meg is cselekedjük (még akkor is, ha tévedés): ez Isten akarata. Mert aki kenyeret kér, annak nem ad köveket. Belsô kritérium. Egy tett vagy egy magatartás -- túl azon, hogy értelme mire jó -- számos különbözô belsô motívumot rejt magában, mégis maga a tett meghalad minden ábrázolást. * Az ima szerepében nem szabad semmi különlegesnek lennie, még kevésbé természetfeletti inspirációban való részesedésnek.[51] Mivel Isten egyetemes. Igaz, leszáll az egyesbe. Leszállt, leszáll a teremtés aktusában: hasonlóképp a Megtestesülésben, az Eucharistiában, az Inspirációban stb. De ez alászálló mozgás, sose emelkedô; Isten mozdulata, és nem a miénk. Mi nem vihetünk végbe ilyesmit, hacsak nem Isten diktálja. A mi szerepünk: az egyetemes felé való fordulás. Ez talán Berger nehézségének megoldása a relatív és abszolút kapcsolatának lehetetlenségét illetôen. Ez lehetetlen egy emelkedô mozgás, de lehetséges egy alászálló mozgás számára. * Az ember sohase tudhatja Isten rendelését. Az Isten iránti engedelmesség fele irányított akarat üdvözít, bármit is cselekszünk, ha Istent elérhetetlen magasba helyezzük önmagunk fölé -- és átkos, bármit teszünk is, ha Istent saját szívünknek véljük. Az elsô esetben, bármit tettünk, teszünk vagy fogunk is tenni, arról sose hihetjük azt, hogy az jó. A kísértések haszna. Lélek és idô viszonylatába tartozik. Hosszú idôn át szemlélni egy lehetséges rosszat, anélkül, hogy végbevinnénk, ez az átformálódásnak [transsubstantiation] bizonyos terét szüli meg. Ha ilyenkor véges erôvel állunk ellent, ez az erô [egy adott pillanatban] kimerül, s miután kimerült, elbukunk. Ha az ember vigyázatos és mozdulatlan marad, a kísértés merül ki [-- és felfokozott energiát kapunk]. Ha az ember hasonlóképp szemlél egy lehetséges jót -- várakozón és mozdulatlan -- szintén az energiák átlényegülése következik be, aminek hála az ember végrehajtja a szemlélt jót. Ebben az esetben az energiák trans-substanciációjára jellemzô, hogy a jó számára eljön egy pillanat, amikor már nem lehet nem teljesíteni. Ez is egyik kritériuma a jónak és rossznak. * Minden teremtmény eljutva a tökéletes engedelmességig egyszeri, egyetlen, pótolhatatlan módját teremti meg Isten jelenlétének, ismeretének és működésének a világban. * Szükségszerűség. Fölismerni a dolgok összefüggését és önmagamat, beleértve minden végességemet [mint a viszonyok egyikét]. Tettem ebbôl természetesen következik. * Engedelmesség: kétféle van (belôle). Engedelmeskedhetünk a nehézkedésnek és a dolgok hívásának. Elsô esetben azt cselekedjük, amit az ürességgel tele képzelet sugall. Közben az ember hivatkozhat -- és gyakran jóhiszeműen -- a legnemesebb okokra, akár Istenre vagy a jóságra is. Ha az ember fölfüggeszti egyéni gondolatait és vágyait és egyedül a dolgok szavára figyel, egy olyan szükség jelenik meg elôtte, aminek nem lehet nem engedelmeskedni. Mindeddig fogalmunk se lehet se a szükségesrôl, se az engedelmesség értésérôl. Ezentúl sose lehetünk büszkék arra, amit végbevittünk, ha mindjárt csodákat művelnénk is. * A breton hajósinas válasza az újságíróknak, hogy miként is volt erre képes: ,,Jólesett!'' A legtisztább heroizmus. A népnél gyakoribb, mint másutt. Az engedelmesség az egyetlen tiszta indíték, az egyetlen, mely semmiféle fokon nem tartalmazza a tett viszonzását, s a viszonzás minden gondját egyedül az Atyára hagyja, ki a rejtekben van, és a rejtekben lát. Az engedelmesség feltétele a szükségszerűség, és nem az erôszak. (Rabszolgák rettenetes üressége.) * Bármit adunk is magunkból másoknak, vagy egy nagy ügynek, bármi szenvedést viselünk is el, ha világosan fölismert szükségszerűségbôl engedelmeskedünk, elhatározásunk mindig könnyű lesz, bármily nehéznek bizonyul is végrehajtása. Nem tudunk másképp cselekedni, s az ilyen tettünkbôl sose származhat semmiféle visszaesés, semmiféle üres képzelgés, semmi vágya a viszonzásnak, semmiféle neheztelés vagy hanyatlás. * A tett egyensúlyunk jelzô-mutatója. Nem szabad a tűt érintenünk, hanem a súlyokat. Ugyanez érvényes a vágyakra is. Ezért: vagy a zűrzavar, vagy a szenvedés. * A balga szüzek. -- Jellemzô az olyan pillanatra, amirôl az ember még úgy véli, hogy választhat, holott ez a választás már megtörtént -- ilyen vagy olyan értelemben. Sokkal igazabb allegória, mint Herkulesé a vétek és erény között. * Amikor az emberi természet, leszakadva minden érzéki befolyástól és ugyanakkor elhagyva minden természetfeletti világosságtól, mégis úgy cselekszik, mintha a természetfölötti világosság jelen volna benne, ez a tisztaság teljessége. Ez a központi helye a szenvedésnek. * A valódi kapocs Istennel: a szeretet szemlélésében és a rabszolga- cselekvésben van. Ne keverjük a kettôt össze. Rabszolga cselekvésben, szemlélôdésben éljünk. ======================================================================== Illúziók [Illusions] Kegyelem és nehézkedés Törekszünk valamire, mert úgy hisszük, hogy jó, és örökre megmaradunk benne, mert kiderül, hogy szükséges. * Az érzékelhetô dolgok (annyiban valóságosak, amennyiben érzékelhetôek) reálisak az érzékelhetôség szempontjából. De irreálisak: amennyiben jók. * A látszat tökéletesen reális mint látszat; de minden egyéb vonatkozásban tévedés. * Az illúzió -- e világ dolgaira vonatkozólag -- nem létüket illeti, hanem értéküket. Az üresség képe az értékükre vonatkozik. Mi csupán a jó utánzatának árnyékait birtokolhatjuk. Ezért vagyunk foglyok és leláncoltak [(kötôdés)]. Hamis értékekkel _élünk, s amikor azt hisszük, hogy cselekszünk, valójában mozdulatlanok vagyunk: mivel az értéknek ugyanabban a rendjében veszteglünk. * Cselekvések: mik valójában megtörténtek és mégis képletesek. Egy ember öngyilkos lesz, hogy ne legyen oly levált, mint volt öngyilkossága elôtt. Öngyilkossága képletes volt. Az öngyilkosság kétségtelenül mindig az, és ezért tilos. * Az idô, szigorúan véve, nem létezik [(hacsak nem a jelen mint határ)]. és mégis ennek a valaminek vagyunk alávetve. Ilyen helyzetbe születtünk. Annak vagyunk alávetve, ami nem is létezik. Legyen szó passzívan eltűrt tartamról -- fizikai fájdalom[ról], várakozásról, bánatról, lelkiismeretfurdalásról [,félelemrôl] -- vagy megformált idôrôl (rend, módszer [,szükségszerűség]) mind a két esetben az, aminek alá vagyunk vetve: nem létezik. De alárendeltségünk valóságos. Irreális bilincsben élünk. Az irreális idô mindent fátyolba von, s minket magunkat is valótlanságba burkol. * A fösvény aranya: a jó utánzatának árnyéka. Kettôzötten irreális. Mint eszköz is (pénz), amennyiben eszköz, már nem azonos a jóval. De kiemelve eszköz voltából, továbbra is messze marad attól, hogy valami jót jelentsen. Értékítéletünk (hamis) természetébôl folyik, hogy a szenzációk irreálisak: a dolgok ugyanis, mint értékek, irreálisak számunkra. De azzal, hogy hamis értéket tulajdonítanak egy dolognak, reális megismerésétôl is megfoszt, mivel az észlelést belefojtja a képzelgésbe. Hasonlóképp egyedül a teljes elszakadás mutatja meg a mezítetlen valóságot, túl a hazug értékek ködén. Ezért kellett a ganaj és a fekély, hogy fölismerje Jób a világ szépségét. Mivel nincs leszakadás fájdalom nélkül. És nincs fájdalom, ha gyűlölet és hazugság nélkül viseljük, mely ne jelentene egyúttal leszakadást a világról. * A lélek, ki a világból kidugja fejét, léttel táplálkozik. Az, aki belül marad, vágyat eszik. * A szükségesség tökéletesen idegen a képzelgés számára. * Ami az érzékelésben reális és ami megkülönbözteti az ábrándozástól, az nem az érzékelés, hanem az érzékelésbe csomagolt szükségszerűség. ,,Miért így, és nem másképp?''[52] ,,Mert ez már így van.''[53] A lelki életben, az igazság és a képzelgés hasonlóképp különböztethetô meg. [...] [54] Más aki [a barlangban marad,] lehunyja szemét és [utazásról] képzeleg, és más, aki cselekszik. A lelki életben is más a reális és más a képletes, s ott is a szükségszerűség a döntô. Nem csupán a szenvedés, hisz vannak képzelt bajok is. Ezek a bensô érzésvilágban mindennél csalóbbak. * Hogy különböztetjük meg lelki területen a reálisat az imagináriustól? A valóságos poklot inkább kell szeretni, mint a képzelt paradicsomot. * Az, ami megkülönbözteti az alsórendű állapotokat az alacsonyrendűektôl a különbözô síkok együttélése. * Az alázat célja (feladata), hogy a lelki fejlôdésbôl kiirtsa (eltörölje) a képzelgést. Bármilyen nehéz is jóval kevesebbet képzelnünk elôrehaladásunkról, mint nem: azért a fényesség nem kevésbé fejti ki működését, mivel forrása épp nem a vágyódásban lakik. Így, aki sokat képzeleg róla, annak elôrehaladása üres óhaj marad. * A valóság kritériuma, hogy kemény és göröngyös. Lelünk benne örömöt, de nem kellemes. Az, ami kellemes, az csak ábrándozás. * Próbáljunk álmodozás nélkül szeretni. Szeretni a puszta jelenségeket, minden közvetítés nélkül. Amit így szeretünk, az valóban Isten. Elhagyatva a tökéletes jótól, részleges és illuzórikus javakat találunk, de bizonyos hierarchikus rendben, [...] [55] * Mindig az idôhöz való kapcsolatunkról van szó. Veszítsük el az idô hatalmának illúzióját. Öltsünk testet. Az embernek meg kell testesülnie, mivel a képzelgés testetlenítette. Az, ami bennünk a sátáni eredetű: az képzelgésünk. * Orvosság a képzelgô szeretet ellen: minimálisat képzelegnünk Istenrôl, csak annyit, amennyit végképp nem tudunk megtagadni tôle -- és vágyni, hogy egy napon, s a lehetô leghamarabb, ez a ,,minimum'' jelentse a mindent. * Áttétel: azt hinni, hogy az ember fölemelkedhet, amikor megôrizve alacsony hajlamait magas feladatokat vállal (pl. vágyódni, fölébe kerekedni másoknak). Ellenkezôleg: az ember alacsony célok szolgálatában is emelkedhet, ha nemes hajlamokat fűz hozzájuk. * Minden szenvedélyben van valami a csodából. Egy játékos tud virrasztani és koplalni, akár egy szent. Elôérzetei vannak, stb. Nagy veszély úgy szeretni Istent, ahogy egy játékos a játékot. * Ott virrasztani, azon a szinten, ahol a végtelent föltételezzük. Ha ez ott van, ahol egyedül a véges érvényes, alig számít hogyan nevezzük. * Alacsony részeimnek is szeretniök kell Istent, de nem túlságosan. Az már nem Isten, akit úgy szeretünk, ahogy éhesek vagyunk, vagy szomjasak. Egyedül a legmagasabbnak van joga jóllaknia. * Keresztes Szent János Istenfélelme. Nem attól való félelem, hogy az ember akkor is Istenre gondol, amikor méltatlan rá.[56] Hogy rosszul gondolva rá, bemocskoljuk ôt? E félelem távol tartja alacsony hajlamainkat Istentôl. * A test veszélyes, amennyiben vonakodik szeretni Istent. De éppoly veszélyes, ha tapintatlanul belekever[i] magát e szeretetbe. * Amikor erôvel le akarunk rombolni egy elôítéletet, mindig biztos jele annak, hogy át vagyunk itatva vele. Minden ilyen akaratunk szükségszerűen rögeszmébôl ered. Tökéletesen üres az erôfeszítés, hogy fölszabadítsuk magunkat. Egyedül a figyelem világossága lehet eredményes hasonló esetben, a tiszta figyelem, mely semmiféleképp se fér össze a vitatkozó szándékkal. A freudizmus teljes egészében át van itatva azzal az elôítélettel, amit saját maga adott magának azzal a misszióval, hogy harcolnia kell az ellen a felfogás ellen, mely a szexualitást alacsonyrendűnek tartja. Lényeges különbség van kétféle misztikus között. Az egyik a szeretet és vágy képességét, melynek csak alapja a szexuális erô, egészében Isten fele fordítja. A másik, ami hamis utánzata a valódi misztikának, természetes orientációját éli ki, s ad neki képzelt célt, címkéül ráírva Isten nevét. A megkülönböztetés e kettô közt, holott az utóbbi még a züllöttségnél is alantasabb, igen nehéz, de azért lehetséges. * Isten és a természetfeletti el van rejtve és nem ölt formát a mindenségben. Nagyon jó, hogy névtelenül és rejtve kell lenniük a lélekben is. Máskülönben könnyen összetévesztenénk ôt képzelgéseinkkel (azok, akik enni adtak Krisztusnak és fölruházták ôt, nem tudták, hogy azt Krisztussal teszik). Ez az antik misztériumok értelme is. A kereszténység (katolikusok és protestánsok) túl sokat beszélnek szent dolgokról. * Irodalom és erkölcs. Reális életünknek több mint háromnegyed része fikció és képzelgés. Ritka a valódi kapcsolat jóval és rosszal. * Az a tudomány, mely nem visz közelebb Istenhez, semmit se ér. De az, amely rosszul közeledik hozzá, azaz egy imaginárius Istenhez visz közelebb, az ilyen tudomány még az elôzônél is rosszabb... * Arról amit a természet mechanikusan végez bennem, arról ostobaság azt hinnem, hogy én vagyok a szerzôje. De még ostobább dolog azt hinnem, hogy a Szent Lélek. Ez még messzebb áll az igazságtól. * Az átmenetek és összefüggések különbözô fajtái az ellentétek között: Ha teljes szabadságot adunk magunknak minden aljasságra, amikor föláldozzuk magunkat valami magas célért (beleértve Istent). Ha a nagyság eszközévé teszem magamat, amikor épp a végtelen távolságot szemlélem, ami köztem és a valódi nagyság közt van. Mi lehet itt a megkülönböztetés? Az egyetlen, úgy hiszem, hogy a rossz összefüggés határtalanná növeli azt, aminek nem szabadna azzá lennie. * Az emberek között (kivétel a szent és a zseni) az, aki igaznak tűnik, csaknem szükségszerűen rossz, és az, aki igaz, csaknem szükségszerűen rossznak látszik. Munkába kerül kifejezni a jót. De fölismerni is. Míg a hamisat (legalábbis a felületeset) simán fejezzük ki és értjük meg. Amikor az igaz legalább oly igaznak tűnik, mint a hamis, az a szentség diadala vagy a zsenialitásé. Ez történt, amikor Szent Ferenc éppúgy megríkatta hallgatóit, mint egy [közönséges és] színpadias szónok. * Az idô jelentse a civilizáció századait, vagy az egyén éveit, évtizedeit, az alkalmatlanság eltüntetésének darwini funkcióját is gyakorolja. Ami mindenre alkalmas -- az halhatatlan. Ez, és egyedül ez érdemli meg belôlünk a tapasztalat címét is. De a hazugság számunkra olyan fegyver, amely által az ember lehetôvé teszi önmagában az alkalmatlan számára, hogy túléljen olyan eseményeket, melyek a hazugság fegyverének hiányában, nyomban megölnék (így tesszük lehetôvé a gôgnek a megaláztatások túlélését), és a fegyvert mintegy az alkalmatlanság választja meg hogy kivédje vele a veszélyt (a gôg, a megaláztatásban, vaskosítja a belsô hazugságot). Él a lélekben holmi fehérsejt túltengés; mindaz, amit az idô fenyeget, hazugságot termel, hogy ne kelljen meghalnia, hazugságot a halál veszélyének arányában. Ezért van, hogy lehetetlen az igazságnak szeretete a halálba való föltétel nélküli beleegyezés nélkül. [...] [57] * Tekintsek minden bűnt, amit elkövettem, mint Isten kegyét. Kedvezô alkalom, hogy alapvetô tökéletlenségem legalább részben nyilvánvalóvá váljék az ilyen napon, ilyen órában, az ilyen alkalomkor. Kívánom, könyörgöm, hogy tökéletlenségem teljes egészében megmutatkozzék elôttem, amennyire csak az emberi értelem képes e látványra. Nem azért, hogy tökéletlenségem talán meggyógyítsam, hanem hogy az igazságban éljek. * Mindaz, ami értéktelen, fut a fény elôl. Idelenn elrejtôzhetünk a test mögé. A halálban ez lehetetlen már. Mezítlenül leszünk kiszolgáltatva a világosságnak. És maga ez lesz, kinek-kinek a pokol, a purgatórium vagy a paradicsom. * Az, ami húzódozik bennünk, az erôfeszítéstôl, amivel a jót megközelíthetnénk, az a test vonakodása. De a testnek nem az erôfeszítés elôl való menekülése, hanem a jótól való húzódzkodása. Mivel egy rossz okból, ha a gerjedelem elég erôs, a test belemegy -- nem számít mibe kerül, tudva, hogy megteheti a halál kockázata nélkül. A halál maga azonban, ha valami rossz okból szenvedjük el, nem valóban halál a lélek testi része számára. Az, ami valóban halált jelent a lélek testi része számára, az nem is a halál, hanem Istennek szemtôl szembe való látása. Amiért mi menekülünk a belsô üresség elôl azért van, mert félünk, hogy Isten belopakodhat oda. Nem az örömök keresése és idegenkedésünk az erôfeszítéstôl okozza a bűnt, hanem az Istentôl való iszonyat. Az ember tudja, hogy nem láthatja meg ôt szemtôl szembe, amíg él, és mi nem akarunk meghalni. Tudjuk, hogy a bűn igen hatékonyan akadályoz meg bennünket abban, hogy szemtôl szembe lássuk ôt: az öröm és a szenvedés csak enyhe, bár nélkülözhetetlen lökés a bűn felé, s még nélkülözhetetlenebb ürügy és alibi. Ahogy az igazságtalan háborúknak szükségük van ürügyre, úgy a bűnnek is szüksége van a hamis igazolásra, mivel az ember nem tudja elviselni a gondolatát, hogy a rossz fele menetel. Nem a test távolít el bennünket Istentôl, ô csak a fátyol mit magunk elé tartunk, hogy ernyôt vonjunk magunk és Isten közé. De ez talán csak egy bizonyos ponttól fogva érvényes. A barlang képe sugallja ezt. Talán a haladás az, ami [a fájdalmat] okozza. Amikor a barlang nyílásához érünk: ez a világosság. Nemcsak vakít, de sebez is. A szem föllázad ellene. Nem valószínű, hogy ettôl a pillanattól kezdve nem követhetünk el többé csak halálos bűnöket? Arra használni a testet, hogy elrejtôzzünk a fény elôl, nem halálos bűn ez? Iszonyú gondolat. Inkább a lepra. * Szükségem van rá, hogy Isten erôt adjon nekem, mert ha most ér a halál, letépve a test függönyét, Isten most emelné arcomat arcához, elmenekülnék elôle. ======================================================================== Szeretet [Amour] [58] Kegyelem és nehézkedés A szeretet nyomorúságának egyik jele. Isten csak önmagát tudja szeretni. Mi meg csak valami mást. * Isten nem azért szeret, hogy szerethessük ôt. Isten azért szeret, hogy szerethessük magunkat. Hogyan szerethetnénk nélküle magunkat? Az önszeretet képtelenség az ember számára, hacsak nem e fordulat árán. * Ha bekötik szememet és két kezemet egy bothoz láncolják, ez a bot elválaszt a tárgyaktól, de rajta keresztül fedezem is fel ôket. Nem érzem, csak a botot, nem észlelem, csak a falat. [...][59] * Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha öröm és szenvedés egyként hálát ébreszt bennünk.[60] * Csak annak az embernek létét érthetjük meg igazán, akit szeretünk. * Bizalom a másikban -- úgy, ahogy van -- ez a szeretet. * [...] Tisztán szeretni annyit jelent, mint elfogadni és szeretni a távolságot, mely a szeretett lénytôl elválaszt.[61] ======================================================================== A nehézkedés és a kegyelem Töredékek [1.] Lelkiéletünk minden természetes folyamata az anyag nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem tesz kivételt. * [2.] Lehetetlen megbocsátanunk azt, ami lealjasít. Csakhogy, aki így vét ellenünk, nem lealacsonyítja, csupán leleplezi valódi szintünket. * [3.] * [4.] Hogy a bajban szemlélni tudjuk tulajdon bajunkat, ahhoz egyedül természetfeletti táplálék adhat erôt. * [5.] Aki nem él mindenkori hatalmával, abban tűrhetetlen üresség támad, ami ellene mond a természetnek. Ezt elviselni egyedül a kegyelem képes. A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg. * [6.] Szükségünk, ha valamit adunk, hogy megkapjuk ellenértékét. Ha mégis lemondunk róla, az üresség szívóhatásához hasonló hiány támad bennünk. Ebbe az ürességbe árad be a természetfeletti vigasztalás. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valóban nem is gondolunk természetes hálára. * [7.] Aki csak egy percre megtapasztalja a belsô ürességet, az vagy elbukik, vagy elnyeri a természetfölötti kegyelmet. Rettenetes kockázat, de meg kell lennie. Akár a tökéletes reménytelenség árán. * [8.] Fordítsunk hátat minden javunknak és várjunk. Akkor megtapasztaljuk az egyedüli jót, ami betölthet. * [9.] Mivel minden más dolgunk nem jó, a jó könnyen semminek tűnik szemünkben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jó nincsen, hanem fordítva: minden, ami rajta kívül van, nincsen. * [10.] A ragaszkodás illúziókat fabrikál, egyedül a lemondás számíthat a valóságra. * [11.] Aki mindenérôl lemondva él, ki vehetné el attól a mindenség szeretetét. Az biztos lehet abban, történjék bármi is, hogy az univerzum színültig teljes. * [12.] A fájdalom és kimerültség csúcsán a lélekben megszületik az állandóság élménye. Ha van erônk türelemmel viselni és szeretettel szemlélni ezt az állandóságot, fölszakad mögüle az örökkévalóság. * [13.] Innét van az, hogy ,,filozofálni annyi, mint ismerkedni a halállal''. És innét, hogy ,,imádkozni annyi, mint meghalni''. * [14.] Nem az örömök keresése vagy a nehézségektôl való idegenkedés szüli a bűnt, hanem az Istentôl való félelem. Mert nagyonis jól tudjuk, hogy színrôl színre csak a halál után látjuk meg ôt. És mi nem akarunk meghalni. Nem a hús távolít el hát tôle, a test csupán hatékony fátyol, hogy ne kelljen szemtôl szembe látnunk Istent. * [15.] Az ember szeretne, de nem tud egoista lenni. Ez nyomorának legárulkodóbb jegye és nagyságának forrása. * [16.] Felesleges alázatosságra törekednünk. Van bennünk épp elég alázat. Csakhogy hamis istenek elôtt hunyászkodunk meg. * [17.] A szeretet szegénységünk egyik tanújele. Isten lényegében egyedül önmagát szeretheti, mi meg örökké csak valami mást. * [18.] Szeretnünk egy idegent, megfordítva annyit tesz, hogy idegenként kell szeretnünk önmagunkat. * [19.] Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha bajban és örömben egyként hálásak maradunk. * [20.] Aki boldog, az ha szeret, osztozni kíván annak boldogtalanságában, akit szeret. Aki boldogtalan, az ha szeret, megelégszik puszta tudásával annak, hogy akit szeret, boldog, anélkül, hogy maga osztozna vagy akár csak osztozni kívánna e boldogságban. * [21.] Mindaz, ami hitvány és közönséges bennünk, lázad a tiszta ellen, hogy mentse életét, igyekszik beszennyezni azt. Bemocskolni itt annyit tesz, mint hozzányúlni és változtatni. Mivel a szép épp az, amit nem tudok és nem is akarhatok megváltoztatni. Erre rátenni a kezemet: a szép bemocskolását jelenti. Tisztán csak az szerethet, aki elfogadja és szereti a távolságot, mely a szeretett lénytôl elválasztja. * [22.] A bűn monotóniája! Soha semmi új, semmi reális. Minden egyforma képzelgés benne. * [23.] Bizonyos ,,erények'' a jó lealacsonyított formái, amiért is sokkalta nehezebb megbánni ôket, mint a közönséges vétket. {Ez a különbség a farizeus és a vámos vétke közt, s a farizeus ettôl áll oly közel a kárhozathoz:} * [24.] A rossz nem a jót gyűlöli (mivel a jót gyűlölni lehetetlen), csupán a jó lefokozott mását. * [25.] Az, ami kifejezetten ellentéte egy bűnnek, sose lehet valóban jó. Legtöbbször alig különbözik a bűntôl! Például: a lopás a magántulajdon bálványozásától; a házasságtörô nô a ,,tiszta asszonytól''; a spórkassza a tékozlástól; a hazugság az ,,ôszinteségtôl''. * [26.] A bűn, kilépve belôlünk, mindent megfertôz körülöttünk. Ha ingerültek vagyunk, környezetünk is ingerültté válik. De még gyakrabban, föntrôl lefele: a harag félelmet szül. Egyedül egy tökéletesen tiszta lényhez érve, áll meg és alakul át a bűn fájdalommá. Ez a tisztaság feladata, és az átváltozás csodája. Isten Bárányának üdvtörténeti szerepe a földön. A gyarló lelkek ezzel szemben a legkisebb szenvedést is (például a betegséget) bűnné alakítják. * [27.] Jó és rossz. Realitások. Csakhogy, amíg a jó mindennek és mindenkinek fokozza a valóságát, a rossz, élôt és élettelent, egyként megfoszt realitásától. * [28.] A sorscsapások nem szülik az emberi nyomorúságot, csupán leleplezik. * [29.] Két elképzelés a pokolról. Az általános (vigasztalan szenvedés); az én elképzelésem (hamis boldogság, mely a mennyekben képzeli magát). * [30.] A kereszténység nagysága, hogy a szenvedésre nem keres természetfeletti orvosságot. Ellenkezôleg. A szenvedés természetfeletti gyakorlására törekszik. * [31.] Az idô és egyedül az idô gyakorol erôszakot. Megkötöz és odacipel, ahova nem akarsz menni. Az idô erôszakkal föltépi a lelket: E hasadékon át hatol be az örökkévalóság. Az idô sebet ejt: ezen át jut be az örökkévalóság. * [32.] Egyedül az öröm fedi fel a valóság mibenlétét. Ismernünk kell az örömöt, hogy fölismerjük a szenvedésben lévô realitást. Nagyon kell szeretnünk az életet, hogy a halált méginkább megszerethessük. * [33.] A háború és a nemiség [Eros] az illúziók és hazugságok két kútfeje. A kettô együtt: a legteljesebb tisztátalanság. * [34.] Ami Don Juan lehetett egy boldog férjnek, az volt Nagy Sándor a földbérlô parasztoknak. * [35.] Ki kardot fog, kard által vész el. Aki pedig nem fog kardot (vagy elhajítja), kereszten hal meg. * [36.] ,,Uram, uram, mért hagytál el engem?'' Íme a legmeggyôzôbb bizonyítéka annak, hogy a kereszténység Istentôl való. {A mélységbôl eredô emelkedés} * [37.] A kereszt. A bűn fája élô fa volt, az élet fája halott gerenda. Fa, aminek se levele, se gyümölcse, ami egyedül meredekével ajándékozott meg bennünket. <,,Kellett, hogy az Ember Fia fölemeltessék és magához vonjon titeket.''> {A kereszt meredekével. Mert:} ,,Minden levél és minden gyümölcs erôpazarlás, ha az ember csak emelkedni akar.'' * [38.] Hogy fölmérhessük a távolságot Isten és magunk között, Istennek megfeszített rabszolgaként kellett meghalnia. Mi ugyanis a távolságot igazában csak lefele érzékeljük. Sokkal egyszerűbben képzeljük bele magunkat a teremtô Isten, mint a megfeszített Krisztus helyébe. * [39.] * [40.] Isten kereszthalála abban a tényben gyökerezik, hogy mi magunk tér és idô kényszerének alávetett véges lényként _élünk és gondolkodunk. * [41.] Mi azok vagyunk, akik a legmesszebb állnak Istentôl, határán annak, ahonnét már egyáltalán nem lehet visszatalálni hozzá. {<Íme a kereszt botránya, és csodája, Jézus elhagyatottságának fölfoghatatlan pillanata a költészet képtelenül merész szavával:>} Hogy egy lehessen velünk, Istennek meg kellett szakadnia. Mi vagyunk Isten kereszthalála. Minket szeretni: Isten számára ez a szenvedés. Hogyan is szerethetné e nélkül a jó a rosszat, amikor a rossz is szenved a jót szeretve? Isten és ember kölcsönös szeretete: kölcsönös szenvedés. * [42.] Vér a havon. A bűn és az ártatlanság képe. Hogy a bűn maga is megtisztuljon, az csakis egy ártatlan szenvedése árán lehetséges. Aki ártatlanul szenved, az a megváltás fényét árasztja a gonoszra. Élô képmása az ártatlan Istennek. {Majd valósággal fölkiált} Boldog ártatlanság! Végtelenül drága holmi, de nagyonis törékeny, bizonytalan és mulandó. Almafavirág. A boldogság nincs az ártatlansághoz kötve. * [43.] Ártatlannak lenni annyit tesz, mint magunkra venni a világ súlyát. És eldobni minden ellensúlyt. ======================================================================== Füzetek Töredékek [1.] A teremtmény semmi és mindennek hiszi magát. Semminek kell hinnie magát, hogy minden legyen. Íme látszat és valóság egyensúlya; amikor az egyik emelkedik a másik alászáll. Semminek tűnni: egyenlô Isten követésével és minden valódi szeretet természetével. Az embernek megadatott a látszat-istenülés, hogy lemondhasson róla: ahogy Krisztus mondott le valódi istenségérôl.[1] {(Imitatio Christi)} * [2.] Minden tettnek nem a célját kell figyelnünk, hanem a rugóját. Nem azt, hogy merre tart? Hanem azt, hogy honnan is jön?[2] * [3.] A látszat lefedi a létet. Egyedül a fájdalom képes egyiket a másiktól leszakítani.[3] * [4.] Az önsajnálat nem tartozéka a végsô szerencsétlenségnek. A nyomorúság bizonyos pontján túl a sajnálat iszonyattá válik, önmagával és másokkal szemben is. Ezért mondhatta Napóleon, hogy az igazi baj nem beszédes. A régiek tudták, hogy a nagy szenvedések némák. Az igazi [epikus vagy] tragikus költôk sose téveszthetik ezt szem elôl. * [5.] A lemondás oszthatatlan. * [6.] {A szépség:} visszafénylô rendje valaminek, ami már realizálhatatlan, és túl van a renden. Zene. Hangok rendje, ami a csendet utánozza. * [7.] Az emberi nyomorúság szemlélete kizárólagos forrása a mennyei boldogságnak. * [8.] Szentháromság. Az Atya számára se bűn, se zűrzavar nem létezik. Mindez egyedül a világban van, s egyedül a Fiú számára átélhetô. Innét, hogy az ítélkezés is egyedül az övé. A Fiú számunkra elsôsorban ilyen értelemben Isten. Az egyedül követhetô és követendô Isten. * [9.] Tökéletessé kell válnunk a világ helyi szegletében: de hogyan és milyen értelemben? * [10.] Vér a havon. Bűn és ártatlanság. Hogy maga a bűn is megtisztuljon. Nem tisztulhat meg, egyedül a szenvedéstôl, méghozzá egy ártatlan szenvedésétôl. Az ártatlanok szenvedése a legnagyobb vétekre is a megváltás fényét árasztja.[4] * [11.] ,,Ne ítéljetek.''[5] Még Jézus se ítélkezik. Ô maga az ítélet. A szenvedô ártatlanság mint a dolgok mércéje. * [12.] ,,Aki megalázza magát, fölmagasztaltatik.''[6] Ádám és Éva emelkedni akartak. Minden fölemelkedési szándék hiábavaló, ha nem alázatból (alászállásból) születik.''[7] * [13.] Életlendület. Ádám és Éva egy élô fa gyümölcsét választották. Pedig a mi megváltásunk fáját holt fából ácsolták. Rajta egy hulla függ, {aki semmiben se különbözik egy közönséges latortól. Ô a mi örök életünk gyümölcse}. * [14.] Egy teremtmény szeretete Isten iránt fölfoghatatlan csoda és bizonyítéka (talán egyetlen bizonyítéka) Isten jóságának. A sors minél mélyebbre taszít a nyomorúságba, ez a csoda annál csodálatosabb, s amit bizonyít, annál világosabb. * [15.] Az emberi nyomorúság megismerése végtelenül nehéz a gazdagok és hatalmasok számára, mivel szükségszerűen hinniük kell, hogy valakik és valamik. De éppoly nehéz e hit a szerencsétleneknek, mivel nekik is szinte ellenállhatatlanul föltételezniük kell, hogy a hatalmas és gazdag csakugyan valaki. * [16.] A jó kísértése. Az ember nem térhet ki elôle, csak ha elfordítja róla figyelmét. Ha eléggé és kellô ideig figyelünk rá, nem tudunk ellenállni neki. A rossz kísértése. Épp ellentéte a jónak. Azért engedünk neki, mert szándékosan nem fordítunk elegendô figyelmet rá. * [17.] Ahogy általában a jónak a szép a kifejezô képe, az alázatnak a tisztaság. Az alázat az egyetlen egészében természetfeletti erény, oly irtelemben, hogy nincs természetes megfelelôje, ami beárnyékolhatná. * [18.] Isten áhítozza a lelkek üdvözülését -- és engedelmességet kíván. E két bizonyosság kétféleképpen közös és teljesíthetô. Engedelmeskedünk Istennek, hogy üdvözüljünk. Vagy törekszünk az üdvösségre, merô engedelmességbôl. Ez utóbbi véghetetlenül tisztább. * [19.] Isten iránti szeretetünk valódi, ha a jó meg a rossz, ami ér, egyként hálássá tesz minket. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy sérelmeinkre sose kell vigaszt keresnünk. Mivel a boldogság túl van örömön és szenvedésen, kívül és messze áll mindkettô fölött.[8] * [20.] A hit titkai fölötte állnak annak a szintnek, ahol a dolgok még állíthatóak és tagadhatóak. * [21.] Lépést se tegyünk, még a jó felé se, kivéve, ha Isten ellenállhatatlan nógatását nem érezzük magunkon. De minden pillanatban legyünk készek, hogy bárhová elmegyünk, ahová küld minket, akár a végsô határig, ha van ilyen. (Kereszt ...) Aki a legtöbbre is kész, voltaképp azért imádkozik, hogy vezessék, de nem tudja hová.[9] * [22.] A vak szükségszerűség látványa szép, mivel -- bár elképzelhetetlenül -- egyességet tételez fel a szükségszerű és a jó között. * [23.] Istennel szemben szeretetünk azonos engedelmességünkkel. * [24.] Igyekezzünk kijavítani hibáinkat, de ne akaratunkkal, hanem figyelmünkkel. * [25.] Az egyetlen jó, amely nincs kiszolgáltatva a véletlen kénye- kedvének, az kívül esik a világon. * [26.] Az a jó, amit megtehetnék, de nem teszek meg, olyan jó, amit Isten szeretne, de az én hibámból nem tud megtenni, mivel egyedül énáltalam kíván cselekedni. * [27.] Istenhez közeledni nem az ember föladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsünk hozzá. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem {,a készenlét}. * [28.] Ha akarom, a világ úgy tartozhat hozzám, mint a fösvényhez aranya. De ez az arany sose növekszik. * [29.] Van egy szakasz, amikor a lélek már levált a világról, de még nem kapaszkodott meg Istenben. Üresség, rettegés, sötét éjszaka. * [30.] A szenvedés és az öröm mint a tudás forrásai. A kígyó fölajánlotta a tudást Ádámnak és Évának. A szirének szintén ismeretet kínáltak Ulysszesznek. Ezek a történetek bizonyítják, hogy a lélek elveszti magát, ha a tudást az élvezetben keresi. Miért? -- A gyönyör lehet ártatlan is, ha nem törekszik tudásra. Viszont: jogosan keressük a tudást szenvedéseink közepette. * [31.] {Jézus} nem akarja, hogy együnk az élet fájáról. Nem akarja, hogy hamis istenülésre törekedjünk. A halál kegyesen arra figyelmeztet, hogy nem istenek, csupán halandók vagyunk. Ezért oly keserves számunkra a halál mindaddig, amíg meg nem értettük teljes jelentését. * [32.] A gyilkosság bosszú azért, hogy halandók vagyunk. * [33.] Az, ami természetes csakugyan semmi más, mint ami közvetlenül rendelkezésünkre áll. Viszont az emberi lét minden egyéb területe éppoly áthatolhatatlan, akár az eukarisztia, s közvetlenül éppúgy megtapasztalhatatlan s egyedül a természetfölötti szeretet számára elérhetô. A szépségben -- gondoljunk a tengerre és a mennyre -- van valami elemezhetetlen. Akár a testi szenvedésben. Ugyanaz a megragadhatatlan elem. Áthatolhatatlan az intelligencia számára. * [34.] A jó és a rossz ami érzékelhetôen van bennünk, véges. A bennem levô rossz ellen nem a bennem levô jóval kell küzdenem, hanem figyelmem helyes orientációjával. A természetfölötti szeretet és az imádság nem egyebek, mint a figyelem legmagasabb rendű formái. ======================================================================== Jean Guitton: VI. Pál pápa irodalomról beszélget Függelék Sokat köszönhetek az Önök irodalmának. 1926-ban néhány hónapot töltöttem Párizsban. A bencés apácáknál laktam, a rue Monsieur-ben. Rendszeresen abban a kápolnában miséztem, hol vasárnaponként többen összejöttek az önök írói, konvertitái közül. Párizs szívében a belsô megújulás és összeszedettség, a bencés békesség helye volt ez a kápolna a világ forgatagában... De tulajdonképpen tanulni jöttem Párizsba, bôvíteni a francia kultúrára és irodalomra vonatkozó ismereteimet, elmélyíteni nyelvtudásomat, elsajátítani a helyes kiejtést és mondatszerkesztést. Az Alliance francaise kitűnô tanárokkal rendelkezett, páratlan kis ,,staff'' töltötte belénk a tudományt. Szorgos tanítványa voltam René Doumicnak, ki nagytekintélyű, kiváló tanár volt. Mindig emlékezni fogok Baudelaire-rôl, Flaubert-rôl, Maupassant-ról tartott elôadásaira... Még mielôtt Franciaországba jöttem, jól ismertem Verlaine költészetét. Doumic tanár úr alaposan elmélyítette ebbéli ismereteimet. Nagy örömömet leltem Victor Hugo, s kivált ,,Contemplatiók'' című művére utaló fejtegetéseiben. Emlegetik még Franciaországban azokat az írókat, kikrôl Doumic tanár úr beszélt nekünk: Loti-t, Bourget-t? Nem nagyon? Pedig tehetségesek voltak. De az ízlés változik, maguknál éppúgy, mint minálunk. Beszéljen nekem André Maurois-ról: ír még? Milyen tehetsége volt a közlésre; a világos beszédre! És Jules Romain, ô is, ír-e még? Mauriac- ról ezt már meg se kérdem öntôl. Micsoda írásművészet! Mekkora ôszinteség! Egy nap biztosan megírják, hogy a XX. század Önöknél új Plejádot láthatott kirajzolódni az égen. S ami különösen érint, hogy nagy íróik közül sokkal több volt autentikus katolikus vagy éppenséggel konvertita a XX., mint akár a XVI., akár a XIX. században. Mit gondolnak önöknél Simone Weil-rôl? Én egészen kivételes helyre állítom ôt. Úgy írt az önök nyelvén, hogy az minden csodálatot megérdemel. Micsoda misztikus megsejtések -- lehetetlen elfelejteni! Mindig emlékezni fogok arra, amit a Keresztrôl írt! Úgy vélem, hogy a Szentatya itt Simone Weil Gustave Thibon válogatta kötetének, a Nehézkedés és kegyelemnek lapjaira célzott. {Íme a bevezetés:} ,,Amikor Krisztus meggyógyította a nyomorékokat, föltámasztotta a holtakat, stb., küldetésének alázatos, emberi, szinte alacsonyrendű részét teljesítette. A természetfeletti részét: amikor vérrel verítékezett, amikor hiába vágyódott az emberek vigaszára, hiába könyörgött kíméletért, amikor úgy érezte, hogy Isten elhagyta ôt. Elhagyatottsága a kereszt magasában, micsoda mélysége a kétoldali szeretetnek! Istenem, Istenem, mért hagytál el engem? Ez a legfôbb bizonyítéka annak, hogy a kereszténység valóban isteni eredetű.''[1] {És íme az utolsó bekezdés:} ,,Vér a havon. A rossz és az ártatlanság képe. Hogy a rossz maga is megtisztuljon. Mivel a rossz nem tisztulhat meg, egyedül egy ártatlan lény szenvedése árán. Egy ártatlan szenvedése: az üdvösség fényét deríti a rosszra, az ártatlan Isten látható képe közöttünk. S ezért, hogy Istennek, ki szereti az embert, és az embernek, ki szereti Istent, miért kell kölcsönösen szenvedniök.''[2] * A Szentatya itt az irodalom ismert nôíróira tért át. Fölsorolta kedvenceit: Sigried Undset, Selma Lagerlöf, Gertrud von Le Fort nevét. Emlékszem Selma Lagerlöf Jeruzsálem-könyvére. A szentség élményét idézte föl benne. -- Véleménye szerint -- kérdezte aztán -- ki a legnagyobb francia költô? -- Egyesek szerint Racine -- válaszoltam. Mások azt állítják, hogy a XVI. századi Ronsard-ig, Villon-ig, Maurice Scčve-ig kellene visszamennünk; megint mások szerint Victor Hugo vagy éppenséggel Baudelaire; de akad, aki azt állítja, hogy a költészet Mallarmé-val kezdôdik. (Végre megjött Mallarmé!); sôt hogy Rimbaud-val. -- Valaki azt mondta -- veti közbe a pápa -- hogy Corneille-t Racine-nal kéne egybegyúrni, hogy Dantéhoz hasonló valakirôl beszélhessünk önöknél. Igaz ez? -- Nem tudom, van-e irodalmunknak dantei megfelelôje: mivel Dante a természet és a kegyelem mindenségét egyszerre jeleníti meg egyetlen költôi alkotásban. S az ilyen summázás távol áll a francia ihlettôl. Sok költônk van. De van-e, akiben a költészet egésze summázódik? Aligha. Nem is tudom, vajon Franciaország nem inkább a próza, a rejtett zeneiség hazája? ======================================================================== Jegyzetek Szerencsétlenség és istenszeretet ------------------------------------------------------------------------ L'amour de Dieu et le malheur (Weil a tanulmányt Marseille-ben írta 1942 január és június között.) in: Simone Weil: Attente de Dieu. La Colomb, Paris, 1948. (el~szó: Joseph-Marie Perrin) Magyarul (szemelvényesen, Pilinszky kommentárjaival): Simone Weil a szerencsétlenségr~l és Istenszeretetr~l. Vigilia, 1965. december 718-- 721.; in: Pilinszky János: Tanulmányok, esszék, cikkek I. Századvég, Bp. 1993. 403--407. Kötetben: S. W.: Ami személyes, és ami szent, Vigilia, Bp., 1982. 49- -68. Kéziratvariánsok: MTA Kézirattár Ms 5938/6. (töredék); Ms 5939/62/I-- II. (a tanulmány utolsó két oldala hiányzik). A jelen kiadás a Tör~csik Mari tulajdonában lév~ kéziraton alapul; az els~ kötetbeli publikálást több helyen javítottuk. Simone Weil hagyatékából az '50-es években el~került a tanulmány folytatása (in: Pensées sans ordre concernant l'amour de Dieu. Paris, Gallimard, 1962. 107--131.) Pilinszky ennek fordítását is elkezdte, de a huszonöt oldalból mindössze a második oldal végéig jutott: ,,Hogy a végs~ szerencsétlenségben magára Krisztus keresztjére legyünk felszegezve, a szerencsétlenség bekövetkeztekor nem elegend~ csupán az isteni magot, hanem akkorra már az élet feln~tt fáját kell lelkünkben hordoznunk. Máskülönben választani kényszerülünk a két kereszt közül, melyek Krisztusétól jobb és bal fel~l állottak. A rossz latorhoz hasonlítunk, amikor szerencsétlen társaink megvetésében és gy@löletében keresünk vigasztalást. Ez egyébként a szerencsétlenség legközönségesebb megnyilvánulása. De így volt az a római rabszolgaságban is. Azok, kik csodálkoznak a szerencsétlenek ilyetén lelkiállapotán, a szerencsétlenség érintésére szinte valamennyien hasonlóképp tennének. Hogy viszont a jó latorhoz hasonlítsunk, ahhoz elegend~ belátnunk, hogy bármily mértékben merültünk is alá a szerencsétlenségben, ennyit mindenképp megérdemeltünk. Miel~tt ugyanis a szerencsétlenség tehetetlenné tett volna bennünket, minden bizonnyal részeseivé váltunk -- gyávaságból, er~tlenségb~l, közönyb~l vagy vétkes tudatlanságból -- oly vétkeknek, mik legalább oly nyomorúságba taszítottak másokat, mint amekkora jelen szerencsétlenségünk. Kétségtelen, hogy általában nem tudtuk volna megakadályozni e b@nöket, de mindig kinyilváníthattuk volna rosszallásunkat. De mi ezt elmulasztottuk. S~t, volt hogy helyeseltük e vétkeket, vagy legalábbis t@rtük, hogy mások helyeseljék körülöttünk. E cinkosságunknak semmiképp se túlzott büntetése hát a szerencsétlenség, mit most magunknak kell elviselnünk. Az embernek nincs joga szánakoznia önmagán. Tudjuk, hogy legalább egyszer egy tökéletesen ártatlan lény sokkalta szerencsétlenebb volt nálunknál; sokkal értékesebb, ha részvétünket feléje fordítjuk az elmúlt századok távolán át. Mindannyian b@nrészesek vagyunk -- s ezt nemcsak lehet, de el is kell mondanunk magunkról --, mivel intézményeinkben, s~t erkölcseinkben is annyi a kegyetlen elem, hogy ~szintén senki se érezheti magát felmentve e szétterjedt cinkosság vádja alól. De ezenfelül minden embernek jogában áll arra vágyódnia, hogy magának Krisztus keresztjének legyen a részese. Korlátlan joggal kérhetjük Istent~l mindazt, ami jó. Az ilyen kérésre nem vonatkozik szerénység és alázat illend~ volta. A szerencsétlenséget nem szabad kívánnunk; ez természetellenes dolog; beteg kívánság; s tetejében a szerencsétlenség lényege szerint olyasvalami, amit magunk ellenére kényszerülünk elviselni. Ha nem fuldoklunk benne, csupán azt kívánhatjuk, hogy beköszöntekor Krisztus keresztjében való osztozást jelentsen majd számunkra. De az, ami valójában mindig jelen van, s amit következ~leg mindig szabad is szeretnünk, az: a szerencsétlenség lehet~sége. Létünk három oldalról is örökös fenyegetettségben él. Testünk törékeny;'' 1. A mondat másolás közben kimaradt a tisztázatból. A korábbi kézirat (Ms 5940/25.) alapján illesztettük vissza a helyére. 2. Simone Weil itt téved. Jób valóságos személy volt, s a Genezis és Jób könyve egybevetése azt mutatja, hogy páratlan tapasztalatának írásbafoglalója Mózes volt. De Jóbról mint történelmi személyrôl emlékezik meg Ezékiel próféta könyve is (14,14 és 20). -- Reisinger János jegyzete, in: S. W.: Ami személyes és ami szent, Vigilia, Bp., 1982. 365. 3. ,,Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert megvan írva: Átkozott minden, aki a fán függ.'' Pál apostol levele a Galáciabeliekhez, 3, 13. Vö. még V. Mózes, 21, 23. -- Reisinger János jegyzete uo. 4. Weil e gondolatait Pilinszky a következôképp kommentálta: ,,E meghökkentôen végletes fogalmazással Simone Weil lényegében azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus valóban a leggyötrelmesebb, legmegalázóbb halált szenvedte el, ami feneketlen kiközösítettségében semmiben sem különbözött egy közönséges bűnözô halálától. A bámészkodó tömeg ezért fordulhatott gúnyolódva feléje, vakságában még erkölcsileg is magasabb rendűnek érezve magát a póruljárt szenvedônél. A tökéletes isteni ártatlanság így vált a kereszten a tökéletes félreértés kigúnyolt áldozatává.'' In: Tanulmányok, esszék, cikkek I. Századvég Bp., 1993. 404. 5. A nagypénteki liturgiából -- Reisinger János jegyzete uo. 6. Franciában: Comme on apprend ŕ lire... -- Ahogy olvasni tanulunk... 7. A Kiadó jegyzete: Simone Weil az emberi lénnyel szembeni kötelezettségekkel kapcsolatban írt tanulmánya (Écrits de Londres... / Londoni írások...) ,,hitvallásában'' ezt írja a beleegyezéssel kapcsolatban: ,,Valóban mindenkinek, aki beleegyezik abba, hogy figyelmét és szeretetét a világon kívülre irányítsa, a minden emberi képességen túli valóság felé, megadatik az, hogy sikerrel járjon. Ebben az esetben elôbb vagy utóbb jó ereszkedik le rá, mely rajta keresztül, körülötte, sugárzik.'' A katolikus nyelvhasználat ,,szeretet általi beleegyezésrôl'' beszél. (Ld. János 14,23; és 15,20.) 8. Egy teljes és egy tagmondat kimaradt a fordításból: Mais il peut ŕ travers l'horreur continuer ŕ vouloir aimer. Il n'y a ŕ cela aucune impossibilité, aucun obstacle, on pourrait presque dire aucune difficulté. Car la douleur la plus grande, tant qu'elle est en decŕ de l'évanouissement, ne touche pas ŕ ce point de l'âme qui consent ŕ une bonne orientation. -- Pilinszky fordításának felhasználásával: De kínjain át továbbra is akarhat szeretni. Ez nem is olyan képtelenség, nincsen semmi akadálya, mondhatnánk, nem is annyira nehéz. Mivel a legnagyobb fájdalom, mindaddig, amíg az ájuláson innen van, nem érintheti a lélek ama pontját, mely szeretetének irányt szab. 9. Simone Weil itt szabadon idézi Pál apostolnak Efezusbeliekhez írt levelének egy részletét (3,18--19). -- Reisinger János jegyzete uo. Ami személyes, és ami szent ------------------------------------------------------------------------ La Personne et le Sacré (Weil a tanulmányt Londonban írta, 1943 január és halála, augusztus 24. között.). In: Écrits de Londres et derničres lettres. Paris, Gallimard, 1957. 11--44. Magyarul (szemelvényesen): Simone Weil: A szépségrôl és a büntetésrôl Új Ember, 1968. december 22. Kötetben: Simone Weil: Ami személyes, és ami szent. Vigilia Bp., 1982. 69--102. Szövegvariánsok: MTA Kézirattár Ms 5934/61. (kézirat); Ms 5940/25. (gépiratos másolat) -- A két szöveg több helyen eltér egymástól. A jelen kiadás Törôcsik Mari tulajdonában lévô kéziraton alapul; az elsô kötetbeli publikálást több helyen javítottuk. 1. A bekezdés egy mondat a franciában. A második felét (mely magyarul önálló mondatként olvasható) elhagyta Pilinszky a másolás során. A korábbi kézirat (Ms 5934/61) alapján illesztettük vissza a helyére. 2. André Gide hírhedtté vált elnevezése az ,,ingyenes cselekedet''- rôl, vagyis az olyan bűncselekményrôl, melynek nincs különösebb indítéka, motivációja. Az ember rosszat cselekszik csak azért, hogy rosszat tegyen. -- Reisinger János jegyzete in: S. W.: Ami személyes, és ami szent, Vigilia Bp. 1982. 366. 3. A fordításból kimaradt egy bekezdés: ,,Il est inutile d'expliquer ŕ une collectivité que dans chacune des unités qui la composent il y a quelque chose qu'elle ne doit pas violer. D'abord une collectivité n'est pas quelqu'un, sinon par fiction; elle n'a pas d'existence, sinon abstraite; lui parler est une opération fictive. Puis, si elle était quelqu'un, elle serait quelqu'un qui n'est disposé ŕ respecter que soi. (Hiábavaló egy közösségnek azt magyarázni, hogy minden alkotótagjában van valami, amit nem szabad megsérteni. Elôször is, egy közösség nem valaki, hacsak nem képzeletbeli; nincs létezése, hacsak nem elvont; beszélni hozzá képzeletbeli művelet. Azután, ha valaki is lenne, csak önmaga tiszteletére volna hajlamos.) 4. A Jelenések könyve 17. fejezetétôl kezdve a hitehagyó egyházat jelképezô parázna asszonyról van szó, mely a pogány Róma örökségét folytatja. Vö. még Dániel könyve 7,19--27. -- Reisinger János jegyzete uo. 5. Simone Weil szabadon idéz Szophoklész Antigoné című tragédiájából. Kreón és Antigoné beszélgetését külön is elemezte; ld. a Kereszténység elôtti sejtelmek in: S. W.: Ami személyes, és ami szent, Vigilia, Bp. 1982. 254--256. -- Reisinger János jegyzete, uo. 6. Helyesen: tojásait. 7. Egy mondat kimaradt: Et lui, il lui est indispensable d'ętre compris. (És elengedhetetlen, hogy megértsék ezt.) 8. A mondat fordítása hiányos: Toutes les fois qu'un homme d'aujourd'hui parle de châtiment, de punition, de rétribution, de justice au sens punitif, il s'agit seulement de la plus basse vengeance. (Valahányszor egy mai ember büntetésrôl, fenyítésrôl, fizetségrôl, igazságról beszél bűntetô értelemben, egyszerűen a legaljasabb bosszúról van szó.) 9. Vö. Máté 13,32. 10. A mondat másolás közben kimaradt a tisztázatból. A korábbi kézirat (Ms 5934/61) alapján illesztettük vissza a helyére. 11. Vö. Máté 5,45. Kegyelem és nehézkedés ------------------------------------------------------------------------ In: Simone Weil: La pesanteur et la grâce. (Szerk. Gustave Thibon) Paris, Plon, 1947. (A kötet több kiadást ért meg, Pilinszkynek az 1963- as volt meg. -- Az egyes kiadások szakaszbeosztásai olykor eltérnek egymástól.) A gyűjtemény elsô tizennégy fejezetébôl fordított le részleteket Pilinszky. A kézirat a hagyatékból (MTA Kézirattár) került elô, nyomtatásban most jelenik meg elôször. A három füzet jelzetszáma: Ms 5934/59/I--III. A közreadott szöveg végén -- három csillaggal elválasztva -- további négy olyan töredék is olvasható, amely nem szerepel a kéziratban. Ezek szignálás nélkül az Új Ember 1965. november 21-i számában jelentek meg; a félbehagyott Amour c. fejezet kiegészítô darabjai. 1. A Bálványimádás a francia kiadásban tizenharmadik fejezetként szerepel, a jelen fordítás utolsó, Szeretet című fejezete elôtt. 2. A fordított szakasz utolsó öt mondatát elhagyta Pilinszky: Soldats de Napoléon. De lŕ l'usage de la cruauté pour maintenir ou relever le moral des soldats. Ne pas l'oublier par rapport ŕ la défaillance. C'est un cas particulier de la loi qui met généralement la force du côté de la bassesse. La pesanteur en est comme un symbole. (Napóleon katonái. Innen a kegyetlenség haszna a katonák állóképességének fenntartásában vagy javításában. Ezt nem szabad elfelejteni a gyöngeségre vonatkozóan. Ez egy különleges esete annak a törvénynek, mely általában az aljassághoz teszi közelállóvá az erôt. A nehézkedés ennek mintegy a szimbóluma.) 3. A kapcsos zárójelbe tett rész nem szerepel a francia szövegben: az elsô két bekezdés összefoglalása, megismétlése. 4. Vö. János, 4,34. 5. A kéziratban e szakasz teljes egészében, valamint a következô elsô mondata a Kegyelem és nehézkedés c. fejezet végén, ám attól jól elkülönítve található. Ennek figyelembevételével illesztettük a megfelelô helyére. 6. Kimaradt egy mondat a fordításból: Traiter ainsi notamment toutes les douleurs. (Nevezetesen így kell bánnunk minden fájdalommal.) 7. A szakasz második bekezdése hiányzik: Cela est affreux, impossible, et c'est pourquoi il ne se présente pas devant lui de fin si misérable qu'il ne s'y accroche, ne serait-ce que de faire punir l'esclave qui travaille ŕ ses côtés. Il n'a plus le choix des fins. N'importe laquelle est comme une branche pour qui se noie. (Mindez borzasztó, képtelen, ezért nem is jelenhet meg elôtte olyan nyomorúságos cél, amelybe bele ne kapaszkodna, mégha az csak a mellette dolgozó rabszolga beárulása is lenne. Nincs többé választása a célok között. Bármelyik olyan, mint egy faág a fuldokló számára.) 8. Kimaradt az elsô bekezdés utolsó mondata, valamint a második bekezdés: Sűrement męme, ou bien ces supplices affreux n'auraient pas été nécessaires. Ou bien il fallait pouvoir supporter le vide dans la pensée. (Minden bizonnyal, különben ezek a borzasztó szenvedések nem lettek volna elkerülhetetlenek. Vagy pedig el kellett volna viselni a gondolkodásbeli űrt.) 9. A szakasz elsô bekezdése elmaradt: Pierre sur le chemin. Se jeter sur la pierre, comme si, ŕ partir d'une certaine intensité de désir, elle devait ne plus exister. Ou s'en aller comme si soi-męme on n'existait pas. (Kô az úton. Rárontani a kôre, mintha a vágy egy bizonyos fokán túl már nem lenne szabad léteznie. Vagy tovább menni, mintha mi magunk nem léteznénk.) 10. A szakasz elsô két bekezdése hiányzik, a lefordított harmadik és negyedik bekezdést pedig felcserélte Pilinszky: Un ętre aimé qui déçoit. Je lui ai écrit. Impossible qu'il ne me réponde pas ce que je me suis dit ŕ moi-męme en son nom. Les hommes nous doivent ce que nous imaginons qu'ils nous donneront. Leur remettre cette dette. Accepter qu'ils soient autres que les créatures de notre imagination, c'est imiter le renoncement de Dieu. Moi aussi, je suis autre que ce que je m'imagine ętre. Le savoir, c'est le pardon. (Egy szeretett lény, aki csalódást okoz. Írtam neki. Lehetetlen, hogy ne azt válaszolja, amit kigondoltam magamban az ô nevében. Az emberek tartoznak nekünk azzal, amirôl elképzeljük, hogy nekünk adják. El kell engedni nekik ezt a tartozást. El kell fogadni, hogy mások, mint képzeletünk teremtményei, azaz utánozni Isten lemondását. Én magam is más vagyok, mint aminek képzelem magam. Ezt tudni, ez a megbocsátás.) 11. Vö. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ötödik könyv 105. Európa, Bp. 1985. 458--459. 12. A szakasz elsô bekezdése elmaradt: Nécessité d'une récompense, de recevoir l'équivalent de ce qu'on donne. Mais si, faisant violence ŕ cette nécessité, on laisse une vide, il se produit comme un appel d'air, et une récompense surnaturelle survient. Elle ne vient pas si on a un autre salaire: ce vide la fait venir. -- Pilinszky korábban a bekezdést lefordította, vö. A nehézkedés és a kegyelem [6.] sz. töredék. 13. Vö. Pál apostol Filippibeliekhez írt levele 2, 6--7. 14. A Kiadó jegyzete: ,,Boldogok, akik sírnak'' -- Jézus Krisztus pedig ezt mondta. De itt Simone Weil csak az evilági javaktól való megfosztás miatti könnyeket ítéli el, amelyeket az ember önmagáért ejt. 15. Vö. Máté, 6,10. 16. A szakasz utolsó bekezdését nem fordította le Pilinszky: Ne pas désirer que ce qu'on aime soit immortel. Devant un ętre humain, quel qu'il soit, ne le désirer ni immortel ni mort. (Nem kell azt kívánni, hogy akit szeretünk, halhatatlan legyen. Egy emberi lénnyel szemben, bárki legyen is, nem kell kívánni sem a halhatatlanságát, sem a halálát.) 17. A szakasz elsô mondata kimaradt, a második és harmadik bekezdés hiányos: L'avare, par désire de son trésor, s'en prive. Si l'on peut mettre tout son bien dans une chose cachée dans la terre, pourquoi pas en Dieu? Mais quand Dieu est devenu aussi plein de signification que le trésor pour l'avare, se répéter fortement qu'il n'existe pas. Éprouver qu'on l'aime, męme s'il n'existe pas. C'est lui qui, par l'opération de la nuit obscure, se retire afin de ne pas ętre aimé comme un trésor par un avare. (A fösvény vágya által megfosztja magát kincsétôl. Ha minden javunkat egy földbe rejtett dologba tudjuk tenni, miért nem Istenben? De ha Isten annyira jelentéstelivé vált, mint a kincs a fösvény számára, nagyon kell ismételgetni, hogy nem létezik. Ô az, aki visszavonul a homályos éjszakába azért, hogy ne úgy szeressék, mint fösvény a kincsét.) 18. E harmadik bekezdés a kéziratban az ötödik után olvasható. A szövegben eredeti helyére illesztettük vissza. 19. A mondat nem szerepel a francia szövegben, az utolsó bekezdések alapján született. (Vö.: ,,Réalités qui n'ont pas plus de dimensions que le ręve.'' ill. ,,Crimes plats comme des ręves des deux côtés: côté du bourreau et côté de la victime.'') 20. Franciában a mondathoz egy zárójeles utalás is tartozik: nessum (sic!) maggior dolore... -- Vö.: E quella a me: Nessun maggior dolore che ricordarti del tempo felice nella miseria...(Babits fordításában: ,,Nincs semmi szomorítóbb, / mint emlékezni régi szép idôre / nyomorban'') vö. Dante, Pokol, V. 121--123. 21. A Kiadó jegyzete: Isten valóban nem létezik a teremtett dolgok módján, melyek természetes képességeink számára az egyetlen tapasztalati tárgyat képezik. A kapcsolat a természetfeletti valósággal elôször is a semmi tapasztalataként mutatkozik. 22. A fordítás hiányos, a harmadik bekezdés teljes szövege: La douleur de la mort d'autrui, c'est cette douleur du vide, du déséquilibre. Efforts désormais sans objet, donc sans récompense. Si l'imagination y supplée, abaissement. ,,Laisse les morts enterrer leurs morts.'' Et sa propre mort, n'en est-il pas de męme? L'objet, la récompense sont dans l'avenir. Privation d'avenir, vide, déséquilibre. C'est pourquoi ,,philosopher, c'est apprendre ŕ mourir''. C'est pourquoi ,,prier est comme une mort''. (A mások halála felett érzett fájdalom az üresség fájdalma, az egyensúlyvesztésé. A fáradozások ezentúl cél nélküliek, tehát jutalmazás nélküliek. Ha a képzelet kiegészíti, süllyedés. ,,Hagyjátok a halottaknak eltemetni halottaikat.'' Nem ugyanígy áll a dolog saját halálunkkal? A cél, a jutalom a jövôben van. Megfosztás a jövôtôl, űr, egyensúlyvesztés. Ezért ,,Filozofálni annyi, mint tanulni meghalni''. Ezért imádkozni annyi, mint meghalni. -- Ld. még A nehézkedés és a kegyelem [13] sz. töredék, ill. VI. Pál pápa irodalomról beszélget 1. sz. jegyzet. 23. Vö. Platon: Phaidón, 64a. 24. A szakasz második bekezdésének elsô két mondatát összevonta Pilinszky: Lauzun et la charge de capitaine de mousquetaires. Il aimait mieux ętre ...: Lauzun és a muskétáskapitány kötelezettsége. Inkább kívánt... -- A muskotályosok kapitánya tehát elírás, értelmetlen. 25. Franciául a mondat: ,,Ils eurent honte d'ętre nus.'' (,,Szégyellték mezítelenségüket.'') -- Weil valószínűleg a bűnbeesés bibliai történetére utal, vö. Genezis 3, 7. -- Jelenits István megjegyzése. In: Simone Weil: Jegyzetfüzet. Új Mandátum, Bp. 1994. 20. 26. Vö. Máté, 6,2,5, 16. 27. Vö. Máté, 17,46.; Márk, 15,34. 28. Vö. Iliász, XXIV, 602. 29. C'est la misčre de l'univers qui fait que, en un sens, Dieu est je (c'est-ŕ-dire une personne). -- Az univerzum nyomorának műve, hogy bizonyos értelemben Isten én (vagyis egy személy). 30. A szakasz elsô bekezdése elmaradt: Tout ce qui est saisie par les facultés naturelles est hypothétique. Seul l'amour surnaturel pose. Ainsi nous sommes cocréateurs. Nous participons ŕ la création du monde en nous décréant nousmęmes. (Minden, amit természetes képességeinkkel fogunk fel, feltételes. Csak a természetfeletti szeretet áll szilárdan. Így társteremtôk vagyunk. 31. A mondathoz Pilinszky személyes megjegyzést fűzött: ,,Megjegyzésem: A tapasztalat nem gyarapít, hanem fölél. Birtokolni reménytelen a földön, legfeljebb birtokvágyaimat etethetem, ezt a növekvô, üres szörnyeteget. Csak aki Istennek adja magát, jut abba a reális helyzetbe, ami a létezésnek és birtoklásnak is egyaránt valódi formája.'' -- A megjegyzés zárójelben, áthúzva olvasható a kéziratban. 32. Vö. János 12, 24. 33. Utalás Racine tragédiájára: Phaedra reménytelenül szerelmes mostohafiába, Hippolytosba; Arnolphe: Moličre Nôk iskolája című színművének koros hôse: nevetségesen és szánalmasan eped egy fiatal lány után. (Bárdos László jegyzete, in: Simone Weil: Jegyzetfüzet Új Mandátum, Bp. 1994. 29--30.) -- Az idézet lelôhelye: Nôk iskolája IV. felvonás elsô szín. 34. Franciául: Nous ne pouvons ętre ŕ cet instant que ce que nous sommes... -- Az ilyen pillanatban csak azok lehetünk, amik vagyunk. 35. A szakasz utolsó mondata elmaradt: Et cette connaissance n'est étendue ŕ la sensibilité que par la souffrance et la mort. (És ez az ismeret csak a szenvedés és a halál által érzékelhetô.) 36. Elmaradt a szakasz elsô két mondata: Etre et avoir. -- L'homme n'a pas d'ętre, il n'a que de l'avoir. (Lenni és birtokolni. -- Az embernek nincs léte, csak birtoka.) 37. Franciául a mondat: Satan ŕ Dieu: T'aime-t-il gratuitment? (Sátán Istenhez: Érdek nélkül szeret téged?) Vö. Jób 1,9-11.; 2,4-5. 38. A harmadik bekezdés utolsó mondata hiányzik: C'est produire de l'irréel. (Az irrealitás létrehozása.) 39. A szakasz utolsó három mondata elmaradt: Dieu ne peut aimer en nous que ce consentement ŕ nous retirer pour le laisser passer, comme lui-męme, créateur, s'est retiré pour nous laisser ętre. Cette double opération n'a pas d'autre sens que l'amour, comme le pčre donne ŕ son enfant ce qui permettra ŕ l'enfant de faire un présent le jour de l'anniversaire de son pčre. Dieu qui n'est pas autre chose qu'amour n'a pas créé autre chose que de l'amour. (Isten nem szerethet mást bennünk, csak a visszahúzódásba való beleegyezésünket, mellyel hagyjuk áthaladni, ahogyan ô maga, teremtôként, visszavonult azért, hogy mi élhessünk. E kettôs művelet értelme pusztán a szeretet, ahogy az apa ad gyermekének, ami lehetôvé teszi a számára, hogy ajándékot készítsen apja születésnapjára. Isten, ki nem más, mint szeretet, csak szeretetet teremtett.) 40. A szakasz harmadik, utolsó bekezdése elmaradt: L'accomplissement strict du devoir simplement humain est une condition pour que je puisse me retirer. Il use peu ŕ peu les cordes qui me retiennent sur place et m'en empęchent. (A puszta emberi kötelesség pontos teljesítése feltétele annak, hogy vissza tudjak húzódni. Lassanként elkoptatja az akadályozó és egyhelyben tartó kötelékeket.) 41. A szakasz elsô három bekezdése hiányzik: Je ne puis pas concevoir la nécessité que Dieu m'aime, alors que je sens si clairement que, męme chez les ętres humains, de l'affection pour moi ne peut ętre qu'une méprise. Mais je me représente sans peine qu'il aime cette perspective de la création qu'on ne peut avoir que du point oů je suis. Mais je fais écran. Je dois me retirer pour qu'il puisse la voir. Je dois me retirer pour que Dieu puisse entrer en contact avec les ętres que le hasard met sur ma route et qu'il m'aime. Ma présence est indiscrčte comme si je me trouvais entre deux amants ou deux amis. Je suis non pas la jeune fille qui attend un fiancé, mais le tiers importun qui est avec deux fiancés et doit s'en aller afin qu'ils soient vraiment ensemble. Si seulement je savais disparaître, il y aurait union d'amour parfait entre Dieu et la terre oů je marche, la mer que j'entends... (Nem tudom belátni a szükségszerűségét annak, hogy Isten szeretne engem, amikor oly világosan érzem, még az emberi lényeknél is, hogy az érzelem irántam csak megvetés lehet. De könnyen elképzelem, hogy szereti a teremtés ama képét, amit csak arról a pontról lehet látni, ahol én vagyok. De eltakarom. Vissza kell húzódnom azért, hogy láthassa. Vissza kell húzódnom azért, hogy Isten kapcsolatba léphessen azokkal a lényekkel, akiket a véletlen az utamba sodor, és akiket ô szeret. Jelenlétem indiszkrét, mintha két szeretô vagy barát között lennék. Nem a fiatal lány vagyok, aki egy jegyesre vár, hanem az alkalmatlankodó harmadik, aki a két jegyessel van, és akinek el kell mennie azért, hogy valóban együtt lehessenek. Csak ha el tudnék tűnni, akkor lenne tökéletes szeretetegység a föld, ahol járok, a tenger, amit hallok ... és Isten között.) 42. Vö. Racine: Phaedra V. felvonás hetedik szín. 43. Pilinszky az ,,en maniant''-t (kezelve, formálva, irányítva) tévedésbôl ,,mániákus''-nak (maniaque) fordította. A mondat franciául: Accepter d'ętre soumis ŕ la nécessité et n'agir qu'en la maniant. (Jelenits István fordításában: El kell fogadnunk, hogy alá vagyunk vetve a szükségszerűségnek, és csak azt formálgatva szabad cselekednünk. -- in: Simone Weil: Jegyzetfüzet. Új Mandátum, Bp., 1994. 34.) 44. A mondatból kimaradt Weil zárójeles felsorolása: La nécessité est ce qu'il y a de plus bas par rapport ŕ l'individu (contrainte, force, une ,,dure nécessité''); la nécessité universelle en délivre. -- Pilinszky fordításának felhasználásával: A szükség ér legmélyebbre az individuumba (kényszer, erô, ,,kemény szükségszerűség''*);ebbôl az egyetemes szükségszerűségbôl kell kiszabadulnunk. * ,,kemény szükségszerűség'' -- vö. Iliász VI., 458. (A francia kiadás jegyzete.) 45. A bekezdés második mondata kimaradt: Je ne peux pas faire autrement. (Nem tehetek másképpen.) 46. A szakasz negyedik, utolsó bekezdése elmaradt: Transporter hors de soi les mobiles de ses actions. Etre poussé. Les motifs tout ŕ fait purs (ou les plus vils: toujours la męme loi) apparaissent comme extérieurs. (Önmagunkon kívülre kell helyezni cselekedeteink indítékait. Kényszer alatt kell cselekednünk. A teljesen tiszta indítékok (vagy a legalantasabbak: mindig ugyanaz a törvény) külsônek mutatkoznak.) 47. A szakasz elsô bekezdése elmaradt, de késôbb Pilinszky lefordította: a Töredékek Simone Weil ,,Füzetei''-bôl c. sorozat darabjaként megjelent az Új Ember 1976. május 2. számában, vö. Füzetek [2.] sz. töredék. (Franciául a mondat: Pour tout acte, le considérer sous l'aspect non de l'objet, mais de l'impulsion. Non pas: ŕ quelle fin? Mais: d'oů cela vient-il?) 48. Vö. Máté 25,36. 49. Vö. Máté 25,35. 50. Vö. Lukács 17,10. 51. Pilinszky a mondat második felét félreértelmezi: Il ne faut avoir en vue de la pričre aucune chose particuličre, ŕ moins d'en avoir recu surnaturellement l'inspiration. (Az ima szerepében nem szabad semmi különlegesnek lennie, hacsak nem kaptunk természetfeletti módon inspirációt.) 52. Vö. Beaumarchais: Figaro házassága V. felvonás harmadik szín. 53. A francia kiadás jegyzete: Parole que prononça Hegel en voyant les montagnes. (Ezt mondta Hegel a hegyeket látva.) 54. A szakasz ötödik bekezdése kimaradt a fordításból, valószínűleg azért, mert apró eltéréssel megegyezik az elsôvel: (A két mondat franciául: Ce qui est réel dans la perception et la distingue du ręve, ce n'est pas les sensations, c'est la nécessité enveloppée dans ces sensations. Ce qui est réel dans la perception et la distingue du ręve, ce n'est pas les sensations, c'est la nécessité. 55. A mondat vége hiányzik, valamint a szakasz további részét sem fordította le Pilinszky: Aprčs avoir passé par le bien absolu, on retrouve les biens illusoires et partiels mais dans un ordre hiérarchique qui fait qu'on ne se permet la recherche de tel bien que dans la limite permise par le souci de tel autre. Cet ordre est transcendant par rapport aux biens qu'il relie et c'est un reflet du bien absolu. Déjŕ la raison discoursive (l'intelligence des rapports) aide ŕ dissoudre les idolâtries en considérant les bien et les maux comme limités, mélangés et versant les uns dans les autres. Reconnaître le point oů le bien passe dans le mal: en tant que, dans la mesure oů, ŕ l'égard de, etc. Aller plus loin que la rčgle de trois. (Elhagyatva a tökéletes jótól, részleges és illúzórikus javakat találunk, de bizonyos hierarchikus rendben, ami azt okozza, hogy nem lehetséges számunkra valamilyen jó keresése, csak egy másik jó figyelembevételével. Ez a rend transzcendens a jók tekintetében, amelyeket összeköt, és az abszolút jó visszfénye. A diszkurzív gondolkodás (a kapcsolatok értelme) már segít a bálványozások eloszlatásában azzal, hogy a jót és a rosszat korlátozottnak, keveredettnek és egymásba ömlônek tekinti. Fel kell ismerni azt a pontot, ahol a jó átmegy a rosszba: annyira, amennyire; abban a mértékben, ahogy; annak tekintetében stb. Messzebb kell menni a hármas szabálynál.) 56. Franciában a mondat kérdésként hangzik: N'est-ce pas la crainte de penser ŕ Dieu alors qu'on en est indigne? 57. A szakasz utolsó mondata elmaradt: La croix du Christ est la seule porte de la connaissance. (Krisztus keresztje a megismerés egyedüli kapuja.) 58. A kéziratban a fejezetcím az elôzôktôl eltérôen franciául szerepel, magyarul csak zárójelben olvasható. 59. A kézirat itt véget ér, a szakasz további négy mondata hiányzik: De męme les créatures pour la faculté d'aimer. L'amour surnaturel ne touche que les créatures et ne va qu'ŕ Dieu. Il n'aime que les créatures (qu'avons-nous d'autre ŕ aimer?) mais comme intermédiaires. A ce titre il aime également toutes les créatures, y compris soi-męme. Aimer un étranger comme soi-męme implique comme contrepartie: s'aimer soi-męme comme étranger. (Ugyanez igaz a teremtmények természetfeletti szeretetére. A természetfeletti szeretet csak a teremtményeket érinti és csak Isten felé tart. Csak a teremtményeket szereti (mi mást is szerethetnénk?), de közvetítôként. Így egyaránt szeret minden teremtményt, beleértve önmagunkat. Önmagunkként szeretni egy idegent, másrészrôl azt jelenti: idegenként kell szeretni önmagunkat.) 60. Pilinszky a töredéket korábban is lefordította, vö. A nehézkedés és a kegyelem, [19.], ill. Füzetek [19.] sz. töredék. 61. A szakasz elsô két bekezdése hiányzik, de korábban Pilinszky ezt is lefordította. Vö. A nehézkedés és a kegyelem, [21.] sz. töredék. A nehézkedés és a kegyelem ------------------------------------------------------------------------ In: Simone Weil: La pesanteur et la grâce. (szerk. Gustave Thibon) Paris, Plon 1947. Nyomtatásban most jelenik meg elôször. A fordítás szövege a hagyaték (MTA Kézirattár) Ms 5934/60. jelzetű füzetének 8--20. lapján található. (Az ezt megelôzô oldalakon francia nyelvtani feljegyzések olvashatók.) A lefordítandó töredékeket elôre kimásolta Pilinszky. A kézirat fordítási gyakorlatként született 1964 júliusa és 1965 novembere között. (Az sem kizárt, hogy Pilinszky eredetileg egy szemelvénygyűjtemény vagy egy hosszabb ismertetés részeinek szánta ôket. -- Az elsô töredék elôtt áthúzva ez olvasható: Elsô gondolata mindjárt megvilágítja a könyv címét. Bevezetôül néhány mondata a lelki mechanizmus és a kegyelem természetérôl. Majd a töredék után: Ráció és misztika egyszerre működik benne,) Pilinszky fordítás közben ritkán és következetlenül utal a kötet fejezetcímeire. Ezeket a zárójelben fent idézett ,,bevezetôvel'' együtt elhagytuk. Ugyanakkor a Weil gondolataihoz fűzött megjegyzéseket { }- ben, a fordítás áthúzott mondatai, töredékei pedig < >-ben olvashatók. A jegyzetekben a fordításokon belüli kihagyásokat nem jelöljük külön, mivel terjedelmük a közreadott szöveg többszöröse lenne. Ezek a fejezetcímek és a szakaszok sorszáma alapján a francia kiadásokból kikereshetôk. 1. A La pesanteur et la grâce c. fejezet elsô szakasza. Pilinszky más fordításában: 63. p. 2. A Vide et compensation c. fejezet harmadik szakasza. 3. A Vide et compensation c. fejezetbôl. 4. A Vide et compensation c. fejezet tizenegyedik szakaszának harmadik, utolsó bekezdése. Más fordításban vö. 69. p. 5. Az Accepter le vide elsô szakaszának második és harmadik bekezdése. Késôbb Pilinszky a teljes szakaszt lefordította, vö. 71. p. 6. Az Accepter le vide c. fejezet második szakaszának elsô bekezdése. (A bekezdés franciául: Kegyelem és nehézkedés 12. sz. jegyzet.) Pilinszky másik fordításában épp fordítva: az elsô bekezdés hiányzik s további négy van meg. Ld. 71. p. 7. Az Accepter le vide c. fejezet ötödik szakaszának második bekezdése. 8. A Détachement c. fejezet harmadik szakaszának második bekezdése. 9. A Détachement c. fejezet negyedik szakaszának harmadik bekezdése. 10. A Détachement c. fejezet kilencedik szakasza. 11. A L'imagination combleuse c. fejezet nyolcadik szakaszának második bekezdése. Késôbb Pilinszky a teljes szakaszt lefordította, ld. 78. p. 12. A Renoncement au temps c. fejezet kilencedik, utolsó szakasza. Pilinszky más fordításában: 81. p. 13. A Renoncement au temps c. fejezet nyolcadik szakaszából. Pilinszky más fordításában: 81. p. Ld. még: Kegyelem és nehézkedés 22- 23. sz. jegyzet. 14. Az Illusions c. fejezet harmincnegyedik szakaszából -- a teljes szakasz Pilinszky fordításában: 118. p. 15. Az Idolâtrie c. fejezet negyedik szakaszának második bekezdése. A teljes szakasz Pilinszky fordításában: 61 p. 16. Az Idolâtrie c. fejezet ötödik, utolsó szakasza. Pilinszky más fordításában: 62. p. 17. Az Amour c. fejezet elsô szakasza. Pilinszky más fordításában: 119. p. 18. Az Amour c. fejezet harmadik (egy bekezdéses) szakaszának utolsó mondata. -- A szakasz elsô két mondata 119. p. Franciául: Kegyelem és nehézkedés 59. sz. jegyzet 19. Az Amour c. fejezet negyedik szakasza. -- Pilinszky más fordításában: 119. p. 20. Az Amour c. fejezet ötödik szakaszának elsô két bekezdése. A hiányzó harmadik a Kegyelem és nehézkedés végén olvasható, ld. 61. sz. jegyzetét. 21. Az Amour c. fejezet tizenhetedik szakasza. 22. A Le mal c. fejezet elsô szakaszának elsô bekezdése. 23. A Le mal c. fejezet hatodik szakasza. A fordítás hiányos. Une certaine vertu inférieure est une image dégradée du bien, dont il est plus difficile de se repentir que du mal. Pharisien et publicain. (Egy bizonyos alsóbbrendű erény a jó lealacsonyított képe, amit meg kell bánni, és amit nehezebb megbánni, mint a bűnt. Farizeus és vámos.) 24. A Le mal c fejezet nyolcadik szakasza. 25. A Le mal c fejezet kilencedik szakasza. 26. A Le mal c. fejezet tizenhatodik szakaszának elsô bekezdésébôl. 27. A Le mal c. fejezet harminckettedik szakaszának elsô bekezdése. 28. A Le mal c. fejezet harminckilencedik szakaszának elsô bekezdése. 29. A Le malheur c. fejezet ötödik szakasza. 30. A Le malheur c. fejezet nyolcadik szakasza. 31. A Le malheur c. fejezet tizenhetedik szakaszából. 32. A Le malheur c. fejezet huszonnegyedik, utolsó szakaszának negyedik és hatodik bekezdése. 33. A La violence c. fejezet elsô szakaszának vége. 34. A La violence c. fejezet negyedik szakaszának második bekezdése. 35. A La croix c. fejezet elsô szakasza. 36. A La croix c. fejezet negyedik szakasza. -- Az idézet lelôhelye: Máté, 17,46; Márk, 15,34. 37. A La croix c. fejezet hetedik szakasza. -- Az idézet lelôhelye: János, 12,32--34. 38. A La croix c. fejezet tizenharmadik szakasza. 39. A La croix c. fejezet tizennegyedik szakaszának elsô bekezdése. 40. A La croix c. fejezet tizedik szakaszának elsô bekezdése. 41. A La croix c. fejezet tizenkettedik szakasza. 42. A La croix c. fejezet huszonegyedik szakaszából Pilinszky máskor is lefordította, vö. VI. Pál pápa irodalomról beszélget 142. o., ill. Füzetek [10] sz. töredék. 43. A La croix c. fejezet huszonkettedik szakasza. Füzetek ------------------------------------------------------------------------ In: Simone Weil: Cahiers, II. (Füzetek II. kötet), Paris, Plon, 1953. Második, bôvített kiadás: Paris, Plon, 1972. Elsô publikálás: Simone Weil ,,Füzetei''-bôl. Új Ember, 1976. május 2. [1--13]; július 18. [14--21]; augusztus 22. [22--32]; szeptember 5. [33]; 1977. március 6. [34] Kötetben [1--20; 22--32.]: Simone Weil: Ami személyes, és ami szent. Vigilia, Bp. 1982. 229--233. A töredékek folyóirat- és kötetbeli közreadása helyenként eltér egymástól. Kéziratukat nem találtuk a hagyatékban, ezért a jelen kiadás a folyóiratbeli változatot veszi figyelembe; publikálásuk sorrendje a megjelenés idôrendjét követi. A töredékeken belül nem jelöljük külön a kihagyott részeket, mivel a jegyzetek terjedelme ezúttal is a fordított szöveg többszöröse lenne. A fordítások lelôhelye a Cahiers II. Paris, Plon, 1972. kiadás alapján: [1.] -- 118.; [2.] -- 120.; [3.] -- 120.; [4.] -- 121.; [5.] - - 121.; [6.] -- 122.; [7.] -- 122.; [8.] -- 123.; [9.] -- 123.; [10.] 124.; [11.] -- 125.; [12.] -- 125--126.; [13.] -- 126.; [14.] -- 176.; [15.] -- 175.; [16.] -- 173.; [17.] -- 174.; [18.] -- 176.; [19.] -- 128--129.; [20.] -- 130.; [21.] -- 131.; [22.] -- 162.; [23.] -- 162.; [24.] -- 162.; [25.] --169.; [26.] 170.; [27.] -- 170.; [28.] -- 85.; [29.] -- 101.; [30.] -- 102.; [31.] -- 104.; [32.] --104; [33.] -- 216.; [34.] -- 219. 1. A második bekezdést máskor is lefordította Pilinszky, vö. jelen kiadás 92. p. 2. Vö. Kegyelem és nehézkedés 47. sz. jegyzet. A töredék folytatását ld. 104. p. 3. Más fordításban ld. jelen kiadás 98. p. 4. Más fordításban: A nehézkedés és a kegyelem [42.] sz. töredék, ill. VI. Pál pápa irodalomról beszélget, jelen kiadás 142. p. 5. Máté 7,1; Lukács 6,37. 6. Máté 23,12; Lukács 14,11; 18,14. 7. Le mouvement ascendant et vain (et pire que vain) s'il ne procčde pas d'un mouvement descendant. (Minden emelkedô mozgás hiábavaló (és rosszabb mint hiábavaló), ha nem alászálló mozgásból származik. 8. A töredék elsô mondatát Pilinszky máskor is lefordította, vö. jelen kiadás 119 p., valamint A nehézkedés és a kegyelem [19.] sz. töredék. A következô két mondat is szerepel eltérô fordításban a Kegyelem és nehézkedésben. Vö. 83. p. 9. Más fordításban jelen kiadás 102 p. VI. Pál pápa irodalomról beszélget ------------------------------------------------------------------------ In: Jean Guitton: Dialogues avec Paul VI, Paris, Fayard, 1967. A fordítás alapjául szolgáló fejezet: Sur ses lectures francaises (conversation ŕ bâtons rompus) -- Francia olvasmányairól (fesztelen beszélgetés) 139--143. A kimaradt részeket most sem jelöljük külön, mivel terjedelmük összessége meghaladja a fordított szövegét. Elsô megjelenés: Új Ember 1967. december 24. Rövidített változat: Simone Weil: Ami személyes, és ami szent, Vigilia Bp., 1982. 297--298. A kézirat jelzetszáma Ms. 5936/46. -- A szöveget -- helyesírási javítással -- ez alapján közöljük 1. Vö. Kegyelem és nehézkedés 22. sz. jegyzet, ill. A nehézkedés és a kegyelem [13.] sz. töredék. 2. Pilinszky az idézetet máskor is lefordította, vö. A nehézkedés és a kegyelem [42.] sz., ill. Füzetek [10.] sz. töredék. ======================================================================== Utószó Pilinszky fordítói tevékenységével csak az életmű lezárulása után kezdett megismerkedni az olvasóközönség. Az alkalmi jellegű, felkérésre készült lírai darabok javarésze az Összegyűjtött versek (Szépirodalmi, Bp., 1987., ill. Századvég, Bp., 1992.) végén; néhány töredék és két kéziratban maradt Weil-tanulmány pedig az Ami személyes, és ami szent (Vigilia, Bp., 1982.) c. gyűjteményben kapott helyet. A fordítások többsége megkésve, a hagyatékból került elô; közülük Weil La pesanteur et la grâce c. kötetének darabjai (illetve annak fordítási elôzménye) most jelennek meg elôször. A nagyobb terjedelmű munkák kiadására a maguk idejében nem nyílt volna lehetôség, bár (épp ezért) nem is nagyon törekedett erre Pilinszky. A publikálásnál fontosabb volt számára a szövegekkel való dialogikus kapcsolat kialakítása; a fordítások is eközben, mintegy mellékesen születtek. Kéziratukat soha nem tisztázta le, vagy ha mégis, akkor sem tartotta meg ôket. (A Szerencsétlenség és Istenszeretet, illetve az Ami személyes, és ami szent c. tanulmányokat csak azért másolta le, hogy Törôcsik Marinak ajándékozza ôket.) A fordítások döntô többsége a hatvanas évek második felében, Pilinszky lírai elhallgatásának idôszakában született, de az e szövegekkel való megismerkedés is hozzájárult a válság elmélyüléséhez: ,,Weil azért volt számomra vakító élmény, mert ô egy sokkal nagyobb és nehezebb anyagban teremtett csodálatos világosságot. Egy ekkora teljesítmény is példa -- engem csak elnémíthatott.'' (Beszélgetések, Századvég, Bp., 1994. 52 p.) Ugyanakkor a fordítás folyamata is segítette annak a ,,személytelen és forró attitűdnek'' a kialakítását, amely ,,zavartalanul, mindenfajta kirekesztés nélkül és ugyanakkor nagyon személyesen'' biztosította késôbb a váratlan, ám valójában jól elôkészített költôi megszólalást. Éppen ezért utólag már e fordításokat sem annyira a válság következményének, mint inkább az újabb felkészülési folyamat részének tekinthetjük. (Az sem lehet véletlen, hogy 1976-ban, amikor egy újabb ,,nagy ugrásra'' készül, ismét elôveszi Weil Füzeteit, amelyek a maguk töredékességével a legtöbb szabadságot hagyják Pilinszky személyes és alkotói olvasatának.) Weil írásainak megértése, ,,lefordítása'' Pilinszky saját nézôpontjának kritikáját és kiszélesítését is jelentette. De Pilinszky is kritikusan, válogatva nyúlt Weil szövegeihez -- azok kaptak kitüntetett szerepet, amelyek saját költészetének problematikáját érintik, s amelyek katolikus szemléletével összeegyeztethetôk. (Árulkodó, hogy Az egyház küszöbén címmel önálló tanulmányban foglalkozott azzal, miért nem vette fel Weil a keresztséget, illetve hogy maga miért tartotta lefordításra érdemesnek VI. Pál Weilrôl szóló elismerô szavait.) Pilinszky prózai fordításai magukban rejtik költôi szemléletének jegyeit, ezért is lehetnek e figyelem történetének fontos és érdekes dokumentumai. Noha saját, némileg túlzó vallomása szerint Weil miatt kezdett el franciául tanulni, sôt nem is franciául, hanem Weil nyelvén, ugyanakkor Weil mondatai is ismerôsen, ,,pilinszkyül'' szólnak -- a költô saját fogalom- és nyelvkészletét adja Weilnek és veszi át tôle az övét, olyannyira, hogy utólag egyik a másiktól alig tűnik szétválaszthatónak. Ennek a szokatlan, inspiratív kapcsolatnak köszönhetô, hogy a nyelvtani pontatlanságok ellenére is az eddigi ,,legérthetôbb'' Weil- fordításokat olvashatjuk magyarul. A jelen kiadás fordításkritikai elemeket is tartalmaz, de a fentiek figyelembevételével. Olykor a fordítás nem követi a francia szöveg tagolását (mondathatárok, bekezdések), a kurzív vagy gondolatjeles kiemeléseket. Az eltérések szándékosak, s mivel nem torzítják Weil gondolatmenetét, nem jelezzük külön ôket. A fordításokat -- csakúgy mint saját írásait -- nem keltezte Pilinszky, de születésük sorrendje megállapítható. Ezekre, illetve elsô szemelvényes közlésükre a jegyzetekben utalunk. Néhány töredéket kétszer is lefordított; ilyenkor mindkét változatot közöljük a maga idôrendi helyén, a jegyzetekben pedig utalunk összefüggésükre. A szövegközlésben a következô jelöléseket alkalmaztuk: a [ ] a mondatokon belüli kihagyásokat, illetve a szöveggondozók pótlásait jelölik; { }-ben pedig Pilinszky elszórt szövegközi megjegyzései, toldásai olvashatók. A szövegeket a mai helyesírásnak megfelelôen adjuk közre; az idegen nevek átírását is egységesítettük. H. Z. ======================================================================== Simone Weilrôl Simone Weil 1909. február 9-én született Párizsban. Apja neves orvos, s a kislány kivételesen védett környezetben nô fel. Ötéves, amikor egy hadifogoly alakjában fölismeri mások szenvedését, s együttérzésbôl lemond minden édességrôl. De a fiatal gyermeklány rövidesen megismeri a személyes szenvedést is, élete végéig tartó heves fejgörcsök formájában. Tizennégy esztendôs, amikor mélységes csalódással eszmél rá önmaga szellemi kisebbrendűségére, zseniális matematikus bátyjának árnyékában. Feleletül: elhanyagolja külsejét s fölfedezi, hogy ,,bárki ember, ha értelme még oly hitvány is, de az igazság egyetlen és lankadatlan vágya hajtja, biztosan elérhet a lángelmék számára fönntartott birodalomba.'' Líceumi társai mint komoly, különös kislányra emlékeznek vissza rá. Alakja még inkább kitűnik fôiskolai környezetébôl. Híres filozófiatanára, Alain szerint soha senki jobban nem értette meg Spinoza gondolatvilágát. Társai -- egy-két kivétellel -- inkább tartózkodnak tôle. A fiatal lány káprázatos szelleme már-már betegesnek tűnik elôttük. Ítéleteinek pontossága, fölénye és heve lehetetlenné teszi legtöbbjük számára a vele való eszmecserét. Néhány fiú, a hajdani diáknyelven így vall errôl: ,,Ismertem Simone Weilt az egyetemrôl, ihatatlan volt!'' 1931-ben tanár lesz Puy-ben. Ekkor csatlakozik nyíltan az elnyomottakhoz, s a kisváros közönsége nemegyszer döbbenten látja ôt együtt inni és kártyázni a munkásokkal. A rázúduló felháborodást Gustave Thibon elbeszélése szerint Simone Weil földöntúli iróniával fogadja, s egy felügyelônek, ki felfüggesztésével fenyegetôzött, mosolyogva válaszolta: ,,Tanfelügyelô úr, a felfüggesztést én mindig is pályafutásom természetes megkoronázásának tartottam.'' S a megkezdett úton nincs többé megállás. Egyre mélyebben vonzza ôt magához az emberi szenvedés, osztozni kíván benne, teljes mélységében kívánja megtapasztalni, mert úgy érzi, csak így lehet mások segítségére. 1934-ben marósnak szegôdik a Renault-művekhez. Itteni tapasztalatairól vall La condition ouvriére című 1956-ban megjelent könyvében, amelyet Albert Camus a háború utáni Franciaország ,,legnagyobb és legnemesebb'' művének nevez. 1935-ben, mikor kezdetét veszi a spanyol polgárháború, azonnal jelentkezik szolgálattételre a baloldali erôk oldalán. Egy baleset miatt azonban rövidesen vissza kell térnie Franciaországba. 1937-ben Saint-Quentinban tanít, majd 1940-ben szüleivel együtt Marseille-ba menekül a német megszállók elôl. Itt ismerkedik meg Perrin atyával (műveinek késôbbi szerkesztôjével) és Gustave Thibonnal. Kenyerét egyszerű szôlôművesként keresi, de kezdôdô tüdôbaja lassan pokollá változtatja életét. 1942 májusában New Yorkba kíséri szüleit, de maga visszatér Angliába. Szeretné, ha a titkosszolgálat a front mögötti ellenséges területre dobná át, de ilyen feladatra fizikailag tökéletesen alkalmatlannak találják, s jelentkezését elutasítják. Simone Weil ekkor már súlyos beteg. De valahogy nem vesz tudomást errôl. Fölös élelmiszerét szétosztja, s maga csak annyit eszik, amennyi akkoriban jutott egy emberre az éhezô Franciaországban. Halálos betegen, végképp legyöngülve, amikor kimerülten hazajön napi munkájából -- ez az utolsó hírünk róla --, különös feladat várja otthon. Órákon át mesélnie kell (csodálatosan mesélt!) szállásadónôje szellemileg visszamaradott kisfiának, így ajándékozva meg ismeretlen és földöntúli boldogsággal a szerencsétlent. Maga e napokban alig él már. Harmincnégy éves, amikor a tuberkulózis és az általános testi gyengeség végez vele. Ez röviden Simone Weil látható története. Az igazi, a láthatatlan, emögött húzódik. (Pilinszky János, 1965)