Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Jacques Loew: Beszélgetések A dialógus jegyében Jacques Loew: Kerestelek az éjszakában Ha ismernétek Isten ajándékát A két eredeti mű: Dans la nuit j'ai cherché Si vous saviez le don de Dieu Fordították: Somogyi B. Gerô, Jáky Jolán Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A kiadó elôszava Kerestelek az éjszakában I. Ki vagy Te, Istenem? Emlék, élmény és vallomás Amikor Isten bemutatkozik Az Istenhez vezetô három kalauz Az ember Istent kérdezgeti Él az Isten és minden élet tôle származik Az Isten szeretet Te vagy az élô Isten Az ismeretlen ismerôs II. Ember, ki vagy? Ember, ki vagy? Miképp jöttem rá arra, hogy szellemi lény vagyok? ,,Kicsinynek'' lenni Hiszek -- ,,amint szokás'' III. Jézus, ki vagy Te? Ez a nem-hívôknek szól Az igazi könyv Ki vagy Te, Jézus? A kicsinyek és a szegények hűséges barátja Nagypénteki imádság Az Egyház, mint akadály és mint út Az Egyházban minden ember élô templom A nem-hívôkhöz és a közömbösökhöz Hallgass a szómra! Imádság a hitben való állhatatosságért IV. Hozzád szólok, aki keresel, s akit szeretek A hit kalandja Miért szeretlek? Ha ismernétek Isten ajándékát! I. Vallásos vagy? II. Emelkedés Isten felé III. Mikor Isten szeret minket... IV. ,,Övéi közé jött, de ôk nem fogadták be'' V. Isten fája VI. Kísérôlevél Mi az én reménységem? Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1975-ben jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. ======================================================================== A kiadó elôszava Könyvünk szellemi gyökerei a háború utáni, új utakat keresô francia katolicizmus missziós, evangelizáló munkájába nyúlnak vissza: az újat megérzô, apostoli fôpap, Suhard bíboros, a zseniális P. Lebret, a Mission de Paris-t alapító, úttörô Godin abbé és a munkáspapi kezdeményezés világába. Ez utóbbinak markáns alakja Jacques Loew, aki - - ügyvéd korában történt megtérését, majd domonkos szerzetespappá válását maga beszéli el könyvünkben -- 1942-54 dokkmunkásként dolgozik; ennek letiltása után a munkásvilág körében való lelkipásztorkodásnak és erre alkalmas papok kiképzésének szenteli életét. E célból alapítja meg és vezeti a ,,Szent Péter és Pál Papi Munkaközösség''-et, ezért szentszéki engedéllyel külsôleg megválik rendjétôl. Szerzônknek kiváló érzéke van hitünk mai nyelven való hirdetése iránt: az 50-es években feltűnést kelt képes katechetikai albumaival -- a kitűnô Fętes et Saisons képes folyóirat keretében[1] --, és egyébként is igen gazdag irodalmi tevékenységet fejt ki, melynek elismeréséül 1970-ben elnyeri a francia katolikus irodalmi nagydíjat. Számos műve közül hármat emelünk ki: Marseille-i dokkmunkás-életét és tapasztalatait megörökítô naplóját[2]; a mai apostol portréját megrajzoló szép könyvét[3]; végül elmélkedéseit Jézus Krisztusról -- az 1970. évi vatikáni lelkigyakorlatainak anyaga[4] --, ami rövidesen magyarul is megjelenik. Amikor szerzônk[5] a Szentatya meghívására ezt a lelkigyakorlatot tartja, már új munkakörben találjuk, amely papi életét tán megkoronázó tevékenysége elsô sikerein már túljutott: ez az általa alapított École de la Foi, a Hit Iskolája, a svájci Fribourgban. Itt ma már négy világrészbôl több mint másfélszáz férfi és nô, pap és világi hívô készül az evangelizálás tevékenységére. Ez iskola célja oly férfiak és nôk képzése, nevelése ,,akiket boldoggá tesz, hogy hirdethetik Jézus Krisztus misztériumát'', a Szentírásba való alapos elmélyedés, és az üdvösség -- ,,Ábrahámtól VI. Pálig'' tárgyalt -- történetének hívô tanulmányozása nyomán. Evangelizálás -- ma mindenfelé emlegetik, római püspöki szinódus témája --, e fogalom is a fent vázolt útkeresés újra megtalálása. A hitünk világától idegen környezet emberei elé nem léphetünk a katekizmus szakkifejezéseivel, meghatározásaival, rendszerével. Elôbb meg kell nyernünk ôket -- mint Szent Pál -- Jézus Krisztusnak, s az Általa meghirdetett örömhírnek, az evangéliumnak. ,,Elôbb evangelizálni, csak azután hitoktatni!'' -- hirdeti P. Chenu. Ennek az evangelizálásnak mestere szerzônk. Könyvünk két kisebb művét hozza ebbôl a műfajból. Az elsô: ,,Kerestelek az éjszakában'', olyan beszélgetéseinek anyagát tartalmazza irodalmi formába öntve, amelyeket nem-hívô társaival folytatott. A második: ,,Ha ismernétek Isten ajándékát'', televíziós beszédsorozat, amely elsôsorban a már hívô, de sokszor a hagyományos szokásokban megrekedt s megmerevedett, a kereszténység lényegéig el nem jutó keresztényekhez szól. Befejezôül a szerzô egyik konferenciabeszéde -- ,,Mi az én reménységem?'' -- szolgál, vallomás és tanúságtétel, amelyet ô maga is könyve újabb kiadásához csatolt. Hogy e három írásműben ismétlôdések is elôfordulnak, a dolog természetében rejlik. Amikor e könyvet útjára bocsátjuk, kettôs cél vezet: példát, vsztönzést, tehát segítséget nyújtani a lelkipásztoroknak, és közvetlen indítást oly olvasóknak, akik a kereszténység lényege iránt érdeklôdnek, illetve hitüket kívánják elmélyíteni és párbeszédet folytatni ebben az irányban. Épp ez indokolja e könyv helyét a ,,dialógus jegyében'' szerkesztett sorozatban. Adja Isten, hogy ez az ôszintén, igazán emberi és testvéri hang, amely a szerzô írásának nagy értéke, legyen az ily dialógusoknak is a jellemzôje. A KIADÓ ======================================================================== Ki vagy Te, Istenem Kerestelek az éjszakában Emlék, élmény és vallomás Huszonnégy éves voltam, amikor ,,felfedeztem'' az Istent... Azóta húsz hosszú esztendô múlt el s mindmáig nem szűntem meg újabb és újabb erôt és boldogságot meríteni ebbôl a nagyszerű bizonyosságból: Van Isten!... Nem valami szellemes tréfa, könnyelmű, fellengzô kijelentés ez. Van Isten, és Ô szeret engem. Ugyanakkor tudom azt is, hogy a körülöttem élô munkástársaim, és a lakónegyed népének jelentôs része kételkedik Istenben. Van-e, lehet-e reményem arra, hogy boldogságomat és biztonságomat egyszer megosszam velük? Az is tény és igaz, hogy mintegy huszonhét, huszonnyolc éve már, hogy Istenrôl kérdezgetem, vallatom magam. És íme, lassan már tizenhét éve múlt, hogy az emberek -- férfiak és nôk -- ugyanazokkal a kérdésekkel fordulnak hozzám, amelyeket hajdan önmagamnak tettem fel... Elismerik, elfogadják olvasóim, hogy ez a múlt némi tapasztalattal, hozzáértéssel ruházott fel s gazdagított? ... Ha igen, akkor szeretném megmagyarázni, hogy a véleményem szerint miben áll igazi problémánk, amikor Istent keressük. Mert sokan keresik, kutatják Istent, de öntudatlanul a hozzá vezetô úton az ellenkezô -- a tôle távolodó! -- irányba indulnak. Mint a jó építészek elôre elkészítik a tervrajzokat, beszerzik és felhalmozzák a szükséges építô anyagokat, kiszámítják, hogy mindez -- együtt! -- bizonyára kiállja a próbát is. Így készítik a csodálatosan tökéletesített űrhajókat, amelyeket bátran és bizakodva lônek a csillagos világűrbe. Az ember tervez, gyárt, cselekszik és célba ér... De amikor az istenkeresésrôl van szó, ez az eljárás mindig kudarccal jár. Az igazi istenkeresés -- az elôbbi módszerrel ellentétben -- ahhoz az emberhez áll közelebb, aki elôbb nyugodtan megáll, leül -- és hallgat... S ez a logikus, mert az Isten nem építeni vagy alkotni való... Ô az a Valaki, akit fogadni és befogadni kell... S amikor valakit vendégül látunk, mindenek elôtt azzal kezdjük, hogy valamennyien helyet foglalunk s hallgatjuk a vendéget. Ôt hagyjuk szólni elôbb, ôt hallgatjuk. Helyet foglalni... hallgatni... nem megadás ez, nem lemondás és nem lustaság. Így van mindig, ha azt akarjuk, hogy egy számunkra fontos, nagy igazság egész lényünket áthassa. Csak úgy oszthatom meg egy jóbarát titkát, ha elôbb meghallgatom ôt. Fôképpen ha sejtem, hogy barátom súlyos, eddig elôttem ismeretlen dolgokat akar velem közölni. Ha ellenben szüntelen én tartom ôt szóval, sohasem tudom meg barátom nyomasztó titkát, mégha szavaim állandóan akörül forognának is... Hasonlóképpen: sorainkban is sokan valóban és ôszintén keresik az Istent, de úgyszólván sohasem hallgatnak a szavára. Így saját képükre és hasonlatosságukra faragott és kurta-véges eszméikhez szabott isteneket állítanak önmaguk elé, s az események mihamar igazolni fogják, hogy a gondolatuk -- ,,merész ötletük''! -- hibás és rossz volt!... Néha újra kezdik, máskor teljesen és mindörökre kiábrándulva felhagynak a vállalkozással. Csak éppen az nem jut az eszükbe, azt a kérdést nem teszik fel önmaguknak, hogy valahol, vagy valamiképpen Isten nem mondta-e már meg, nem jelentette-e ki, hogy a valójában kicsoda ô? ... Nem szólott-e, nem nyilatkozott-e már önmagáról? ... Nem volt-e -- a történelem folyamán -- önmaga élô tanúja? ... Újnak sem mondható ez a magatartás. A bábeli torony építôinek a története ez: ,,Menjünk -- mondották hajdan -- és építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek csúcsa az eget verje...'' (Ter 11,4) Saját erejükbôl akartak Istenig érni, feljutni egészen az ô magasáig... Ismerjük a következményeket, a vállalkozás szülte általános zűrzavart. Nem lehet megtalálni, megismerni Istent úgy, hogy önmagunk építünk magunknak Egyházat, vallást, amelybe aztán szépen beköltöznénk, betelepednénk, hogy ott találkozzunk Istennel. Istent akkor találjuk meg, ha az ifjú Sámuellel elismételjük a hajdani zsidó templomban elhangzott felhívást: ,,Szólj, Uram!... Hallgat a te szolgád...'' * * * Amikor egy számunkra túl nagy igazsággal találjuk magunkat szemben, keresnünk kell valakit, aki elég nagy ahhoz, hogy azt megértse és meg is tudja magyarázni. Isten nem az emberek nívóján él... Egyedül Isten képes Istenrôl jól beszélni. Egyedül Isten képes Isten titkait felfedni elôttünk. Amikor ezt az igazságot megértettük, már közelebb jutottunk Isten igazi megismeréséhez, ,,felfedezéséhez'' is. De hosszú idôre van szükség ahhoz, hogy mindezt valóban megértsük... Hallgassuk csak ezt a két ének-foszlányt, amelyet többezer esztendô választ el a történelem titkokkal terhes ölében. Az elsô az Énekek Énekébôl, a szerelemtôl és szomjúságtól égô zsidó költészet remekébôl van: ,,Kerestelek az éjszakában akit a lelkem rajongva szeret. Kerestelek, de rád nem találtam... Felkelek újra és bejárom a várost, a tereket, az utcákat... Keresem azt, akit a lelkem rajongva szeret... Láttátok-e ôt, lelkem szerelmét?... Megtaláltam... Megragadom ôt és el nem bocsátom, míg csak be nem viszem az anyám házába, szüleim hajlékába... (Énekek Éneke, 3). Kétezerötszáz éve írták ezeket a sorokat. És mai visszhangként jegyezte fel egy tizennyolc éves leány, a lisieuxi kis karmelita -- a Gyermek Jézusról nevezett Teréz --, amikor Istenrôl szólva levelében így írt szeretett nôvérének: ,,Elôbb belefárad Ô a reám való várakozásba, mint én abba, hogy érkezését szívszorongva várom...'' Amikor Isten bemutatkozik Milyen módszert választott Isten arra, hogy megismertesse velünk önmagát? Választhatta volna egy világhíres professzor módszerét, tudós és bonyolult egyetemi elôadást tartva valami fogós témáról... De így csak néhány rendkívül magasszínvonalú, nagy gondolkodó ismerhette volna meg ôt. Ezért alkalmazott Isten egy egészen más módszert. Tagadhatatlan, hogy így is nagy tudósként járt el. De oly módon, miképpen valami zseniális szakértô a gyermekeknek próbálja megmagyarázni, hogy mit művel. A nagy tudós egyszerű szavakat választ, átütô, mély értelemmel; ez utóbbi nem zárja ki az elôbbit. Hasonlatait a mindennapi életbôl válogatja össze. Talán még bemutató, próbajátékot is rendez, hogy még mélyebben vésse a gyermekek elméjébe a megfelelô magatartásokat. Mesét mond, esetleg képeket mutat be... És hogy valóban zseniális ez az elôadó -- mert az! -- a kicsinyek meg fogják érteni, míg a tudós fôk elcsodálkoznak a mondottak mély bölcsessége felett és megsejtik az elrejtett tanításokat is... Nincs mit csodálkozni azon, hogy Isten önmaga bemutatására és megismertetésére egészen egyszerű szavakat választott, ismert, érthetô hasonlatokat keresett, mindenki számára hozzáférhetô példaképeket... Egészen közelálló Lény Bibliánk tele van meglepô leírásokkal. Isten az emberhez hasonlítja magát, annak legemberibb tetteiben: amikor beszél, hallgat, lát, érez, mosolyog, nevet, fütyül; emberhez, akinek van szeme, füle, lába, amit néha pihentetô zsámolyra tesz... Néha sétál egyet a hűvös esti szellôben. Mint gondos gazda körüljárja házatáját. Máskor mint szôlôműves a prés körül szorgoskodik. Sajátkezűleg zárja be Noé bárkájának ajtaját és nem átall néha bátor harcos képében megjelenni. Sôt mint bizonyos ôrtálló katona, olykor ,,mély álomból ébred'', mert elôzô este a kelleténél kicsit többet ivott... De még ennél is messzebb megy néha... Az állatok tevékenysége, élete is szolgálhat hasonlatainak eleméül, amikor az erôt és a bátorságot akarja kihangsúlyozni. Az oroszlán, a medve, a párduc, a sas illusztrálják hatalmát, hiszen ,,senki sem tudja elragadni elejtett zsákmányukat''. Máskor a molyhoz hasonlítja magát, amely bár zaj és hang nélkül dolgozik, mégis mindent abszolút biztonsággal pusztít el... Ismeri az érzelmeket is: az örömet, az utálatot és a megbánást. Mindezt azért tárja elénk, hogy alaposan az elménkbe vésse, hogy ô Valaki, személy s nem csak gondolat vagy elmélet. Ô az élô Isten. Isten mégsem hasonlítható igazában senkihez Isten -- aki ilyen közvetlen hangon beszél az emberekhez -- felfokozott eréllyel tiltja meg mindenkinek, hogy valaha is faragott szobrok alakjában ábrázolják, mert mint megmondotta volt: ,,Isten vagyok Én és nem ember!...'' Magasságbelinek hívják, megközelíthetetlennek, minden istenek feletti Istennek, Akit néven nevezni sem lehet. Mert minden elnevezés felett álló. Lélek Ô és nem test, a Kifejezhetetlen, a Szent... Ábrahám és Mózes leszármazottai nem is estek a tévedések kelepcéibe. Legjobbjaiknak túl magasztos felfogásuk volt Istenrôl ahhoz, hogy valóban összetévesszék Ôt egy haragos emberrel vagy a zsákmányát cipelô, marcangoló oroszlánnal. ,,Felfoghatatlan, megközelíthetetlen fényességben lakik'', aki elôtt az ember csak halk és véget nem érô dadogással rebegheti: ,,Ki olyan mint Te? ... Ki állhat meg a színed elôtt? ...'' Maga Isten is ezt kérdezi népétôl: ,,Kihez tudtok hasonlítani engem? ...'' Mert ô valóban és igazán: ,,az Egészen Más, a Hatalmas, a Titokzatos és a Rettenetes -- ugyanakkor mindenkit magához vonzó...'' Összeütközés Ennek az annyira emberi, de tôlünk mégis annyira különbözô Isten képének egybevetésébôl -- összeütközésébôl! -- született meg az Istenrôl alkotott legmélyebb emberi gondolat: Ô az egészen Más, és a hozzánk egészen Közelálló, a Megközelíthetetlen és mégis bensôséges jó barát, akinek a nagysága félelemmel és rettegéssel tölt el, -- s aki mégis a legszeretôbb jó barát... Egyetlen más alkalommal sem ismerhetjük meg olyan igazán Istent, mint akkor, amikor olyan messze megyünk, ahogy csak lehet, a végtelenségig, e kettôs irányban: Isten megmérhetetlen nagysága és kifürkészhetetlen belsô titka felé... Mert minden lehetôt és minden elképzelhetôt meghalad. Mindeneken túl él, s a hozzánk legközelebb állónál is közvetlenebb. Bensôséges kapcsolata hozzánk meghaladja a test és lélek szoros, közvetlen viszonyát is. Ez az, amit Isten közöl velünk, megértet velünk attól a perctôl fogva, hogy az emberiséget a feléje vezetô úton elindította... Megfontolásra... El ne siesd a döntést. Ne mondd elhamarkodva: Mindez világos, evidens... A legtöbb hamis gondolat, elképzelés, amely a köztudatban Istenrôl burjánzik, éppen abban gyökerezik, hogy szem elôl tévesztik két más jelentôs tulajdonságát: Ô a Magasságokban élô -- és az egészen közelálló... Ha Istent csak valami bôkezű segítô és ajándékosztó szerepére korlátozzuk, mondván:... ,,Add, hogy beteg marhámon szerencsésen tudjak túladni... Hogy megrongált autómat kedvezô körülmények közt tudjam valakire rásózni... Hogy hanyag és felületes tanulmányok után is sikeres diplomákat tudjak szerezni...'' Ha így gondolkodunk, megfeledkezünk arról, hogy Isten sokkal nagyobb, mintsem hogy érdekbôl felajánlott gyertyáinkat vagy alkalmi imádságainkat tartaná számon. Ha pedig már az imával is felhagyunk, de ugyanakkor fűnek-fának ismételgetjük, hogy cserben hagyott bennünket az Isten, hogy a füle botját sem mozgatja a szavunkra... ,,Végülis: mit használ neki mindez az apróság?...'' Aki így gondolkodik, az mitsem értett meg a mindenütt jelenlévô és figyelmes Isten fogalmából. Ez a kettôs fogalom ugyanis egészen szorosan fűzôdik egybe. Ha ilyen bensôséges egységben van velünk, az csak úgy lehetséges, ha ô végtelenül nagy. Aki minden percben számon tudja tartani a tengerek homokszemeit is, hogyan feledkezhetne meg rólunk? ... Aki minden élônek megadja a létezés jogát, a szó szoros értelmében a tenyerében tartva fenn a semmiség feneketlen űrje felett, hogyan lehetne ô távol attól, akit nemzett és szünet nélkül életben tart? ... Az Istenhez vezetô három kalauz Ha barangolás közben ösvényre bukkansz, követni kell azt. Ha nevedre könyvet kaptál, el kell olvasni azt. És ha jó barát szól hozzád, hallgatni kell a szavára. Isten is találkozóra hív szüntelen, mint egy út, mint egy könyv, s mint egy jó barát. A Hozzá vezetô út: a Természet. A Róla beszélô könyv: a Biblia. S a jó barát, aki bizalmas közvetlenséggel szíve legbelsôbb titkait fedi fel elôttünk: MAGA AZ ISTEN! Istenre nem találhatsz az ügyes pók munkáját utánozva, amely önmagából izzadja ki hálója szürke szálait. Istenre nem találhatsz a dolgos hangya nyomán sem, amely mindent szorgosan összegyűjt, mindent, amit csak útján felszedni képes -- akárhol, akármit és akárhogyan. Istenre a szorgos méhek példáját követve találhatsz, amint virágról virágra szállva a legjobb nektárt keresik, választják... Az ember Istent kérdezgeti Istenem, ha vagy, S köröttem a Világmindenség létezésedet kiáltja felém. Istenem, ha létezel. Én Istenem, ha van lelkem, És ha még a testem is Egyre azt súgja fülembe, hogy rajta kívül más is létezik, Hogy csak egyik része lenne teljes önmagamnak, A drága, a fontos rész, amely A teremtés egészéhez kapcsol; De valami más is van még bennem, Más, amit nevezhetnék... mindegy, hogy minek is nevezhetném: Gondolatnak, léleknek, szellemnek. De ami megengedi, Hogy a tér határait általlépjem, Hogy kiszabaduljak a jelen percébôl Visszatérve az idôk ôsi kezdetére, Vagy a jövôre készülve. Istenem, ha létezel, Istenem, ha van lelkem, Elhagynád azt ilyen messzeségben? ,,Mindannyiunkat magadnak alkottál, És nyugtalan a mi szívünk, Uram, Amíg benned meg nem pihen''... (Szent Ágoston) Istenem, ha van lelkem, Éhezô lelkem, amely kielégülésre vágyik, S ehhez sem az állati hús, sem a bor, sem a fényes gazdagság nem elég. Ha van lelkem, amelynek annyi, de annyi kívánsága van, Megtagadnád tôle a halhatatlanságot? Nem hordja magán máris annak bélyegét, Hiszen semmi nem tud benne igazán meghalni? Megtagadnád tôle azt, hogy egyszer színrôl színre csodálhasson téged, A szeretet szemével, mert a lélek szeme a szeretet. Meglátlak egyszer, Istenem, És látni fogom irántam való végtelen szeretetedet. Istenem, ha vagy. Istenem, ha van lelkem, Akkor megértem, hogy a végtelen távolság ellenére is Mi egymásnak valók vagyunk. Te tudod, Istenem, Hogy vannak órák, amikor vakító szédület környékez, A kétség szédülete. Az elmém, amely olyan parányi, Sötétben tévelyeg. Ezért nem akartál, Istenem, Egészen magamra hagyni, Egyedül az eszemmel. Nem vagy az a mérnök, Aki útnak indítja gépét, Miközben másra gondol. Szóltál hozzám, Élô szavad Emberré lett. Szólj, Krisztus Jézus! Hallgatom igédet: ,,Meg ne zavarodjon a ti szívetek! Hisztek Istenben, Bennem is higgyetek. Igen, Atyám házában Számos lakóhely vagyon... Helyet készítek a számotokra is. Ha másképpen lenne, Úgy megmondottam volna nektek. És ha majd elmegyek, S számotokra a helyet már elkészítettem, Visszajövök majd értetek, hogy mindnyájatokat magammal vigyelek. Hogy ahol majd én lakom, ti is ott legyetek...'' (Szent János apostol) A mi Urunk Jézus válasza ez Az emberek nyugtalan kérdéseire... Él az Isten és minden élet tôle származik A röppenô madár ,,létezik'', és a dala, amely nála is könnyedebb, amely hirtelen elcsitul, alig hogy felcsattant, ez a dal is létezik: ,,van''. Nem a ,,semmibôl'' született. És a legszilárdabb föld, vagy a legsivárabb sivatag milliárd milliárdnyi homokszemével csak egy másik válfaja a ,,semminél'' többnek: léteznek -- s én is vagyok. És te, aki ezeket a sorokat olvasod, állj meg egy percre és gondolkozz el, elmélkedj e csodálatos valóság felett: Te is elérkeztél a ,,létezésig''. Milliárdnyi ember követhette volna egymást a létezés listáján nélküled. Maradhattál volna a ,,nemlétezôk'' között. Lehetett volna a helyedben más, aki esetleg úgy hasonlított volna rád, akár egy iker-testvér, de aki nem TE lettél volna, míg Te megmaradtál volna semminek; talán csak lehetôség lettél volna, de hiányzott volna ez a leglényegesebb mozzanat: lenni, létezni... Kimeríthetetlen gazdagság Érts meg: ez a létezés sokkal tágabb értelmű, mint maga az élet! Vagyok; -- de ez a kô, s ez a frissen esett hó szintén van... Így fedezem fel lassacskán mindazt a felmérhetetlen gazdagságot, amit minden dolog születése jelent, a legjelentéktelenebbtôl a legváltozatosabbig, a legnagyobbig és a legtartósabbig. ... Én vagyok... Ô van... S ez a születés folyamatos, létem tartós. Ugyanaz és mégis megújul minden pillanatban. Forgatom és elnézem gyermekkorom fényképalbumát: ez a mosolygó arcú kisbaba, ez a komolykodó gyermekarc a fényképezôgép lencséje elôtt, ez az ifjú, aki már öntudatos tekintettel néz felém... s most deresedô hajjal, keményre vésett arcvonásokkal: ugyanaz a lény - - s mégis már elsô látszatra annyira más, hogy egy hajdani iskolatárs rám sem ismerne ma... Fájó törékenység S ekkor hirtelen erre a gondolatra, következtetésre vezet a tapasztalat: Nem leszek mindörökké!... Ez a ,,lenni'' ige, amelyet születésem óta a jelen idôben ragozok, egy napon, talán már ma este, vagy holnap reggel, a múlt idôbe kerül, s azt mondogatják majd rólam: volt... élt... Nem sokat számít, hogy mit tesznek majd az ige után vagy elé: ez volt... vagy az volt... jó vagy rossz, szeretetre méltó vagy éppen kiállhatatlan... Mindenképpen így fejezik be: Íme, nincs többé!... Így az én ,,lenni''-m, ez a csodálatos jellemvonásom, amely mindeddig elkísért, sôt mi több, minden rostomat átjárta ébren vagy álomban, nevetésemben avagy sírásomban, ez a ,,létem'' bizony törékeny és ezer oldalról fenyegetett... a Semmibôl jött és oda visszatér. S egy szép napon egyetlen létezô sem lesz többé, a legöregebb hegyek sem. A csillagok és a tejút egy meghatározott napon -- tíz, száz, vagy ezer milliárd esztendô vagy évszázad múltával, mit számít az? ... -- visszahullanak a semmiségbe... Mi lehet az a tulajdonság, amely nélkül semmi sem létezik s amely által minden van? -- S amely mégis szétfolyik, széthullik mint a gyermek kezében a száraz futóhomok, amit apró kis markában szeretne egybetartani, bilincsbe zárva minden szemét, -- s mégis csalódott csodálkozással kénytelen megállapítani: ,,...Eltűnt... nincs többé...'' LENNI, a rendkívüli ige A franciák a lenni igét (ętre) csak a ,,bírni'' igével (avoir) együtt tudják ragozni igazán. Nem az a helyes nyelvtani -- s filozófiai -- alak, hogy ,,Én vagyok'', hanem ez: ,,Bírom a létet'' (...j'ai l'ętre...). ,,Je l'ai'' = birtokomban van, bírom, de csak mint valami olyat, amit könnyen el lehet veszíteni!... Így mondom: Van életem... (= a birtokomban van az élet!), de soha nem jutna az eszembe így megfogalmazni a tételt: Én vagyok az élet! Van létem, létezésem, de csak mint kapott ajándék, amely idôvel kopik -- és elfogy... elhasználódik... Egyszer majd a Nap élete is megszűnik és a Világmindenség sem lesz többé. Mindennek ellenére nem illúzió ez: Vagyok! Egy semmi nem tarthat írótollat a kezében. Igen: Vagyok! De ugyanakkor nem vagyok több lét, mint az élet, hiszen egy napon megszűnök létezni! Mindaz, ami vagyok, a birtokomban van! Pontosabban: ajándékul kaptam birtoklásra. Mindaz ami vagyok, úgy adatott nekem. Tehát: Más valaki adta!... Mérlegre teszem mindezt: Vagyok, de nem vagyok az ,,Én vagyok'' A lét csak birtokomban van! De honnét jön, honnét ered ez a múlékony, de olyan igazi, való tulajdonság? Amely nélkül semmi sem létezhet igazán? ... Isten a LÉT forrása Látom, tapasztalom: létem van, de nem önmagamtól van. Mert akkor sohasem engedném elvenni -- nem volnék hajlandó megválni tôle! Mástól kaptam, aki azt nekem kölcsönzi, aki adja, aki átadja!... Miképpen a ragyogva tündöklô tükör sem maga a fény -- azonképpen én sem vagyok a létezés, az egzisztencia. A tükör csak visszaveri, csak ,,tükrözi'' a fényt, de a fény igazi forrása nem a tükörben van, hanem másutt, az égô Napban vagy a felgyújtott lámpásban! Az Isten is úgy viszonyul mindahhoz, ami él, létezik, van, mint a Nap a megvilágított tárgyakhoz. A fény forrása a Nap. Minden létezô forrása: Isten! Minden, ami egy adott pillanatban fényben ragyog, a Napnak köszönheti azt, amitôl a fényt kapta. Hasonlóképpen: minden ami létezik, létét Istennek köszönheti, aki az adott pillanatban az egyetlen rendkívüli tulajdonsággal: a léttel felruházza. Isten nem mondja: enyém, az én birtokomban van a Lét, a Létezés titka és ereje: az Élet! Hanem így szól: Én vagyok a Lét, a Létezés, az Élet!... És még ezt mondja: És én adom ezeket mindannak, ami csak van!... Az Isten szeretet Isten a titokzatos és rettenetes ,,Egészen-Más'', ám ugyanakkor az ,,Egészen-Közeli'' is hozzánk, aki magához hív és vonz. Hozzá közeledve borzongás fogja el az embert, megdöbbenéssel jön rá semmiségére, mint a vízbeugró, aki a magas szikláról készül a tajtékos tengerbe ugorni, vagy mint az ejtôernyôs a repülôgép ugró-rése elôtt, megretten, mielôtt a feneketlennek látszó mélybe vetné magát. Isten elôtt Ábrahám csak ,,porszemnek és hamunak'' nevezi magát, Mózes egy sziklahasadékba rejtôzik, mint a sivataglakó beduin a homokvihar idején. Illés próféta pedig körgallérja szegélyét emeli az arca elé... A hegesztô munkás nem tekinthet puszta szemmel zúgó gázlámpája vakító fényébe, ha csak nem akarja szemét szándékosan kitenni a rombolás veszélyének; az atomtudósokat gyakran éri a láthatatlan sugárzások ereje. Isten minden gázlángnál és rádiumos sugárzásnál égetôbb:... ,,Senki sem szemlélhet szemtôl szembe, ha életben akar maradni...'' Ezt mondta Isten már Mózes szavai által. (Kiv 33,20). Isten eme rettentô nagyságát gyakran nem értékeljük eléggé, bár a nagyság e kiismerhetetlen szikla-mélysége elôtt szent rettegés ragadja meg a halandó embert: ,,Hová rejtôzzem el. Uram, távol színed elôl? ...'' A mai ember errôl megfeledkezik, amikor valóságos számonkéréssel fordul az Istenhez. Ám maga az Isten adja meg a választ: ,, Kihez hasonlíttok engem, és kivel tesztek egyenlôvé? És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk? Emlékezzetek a messzi régi dolgokról, hogy Én vagyok Isten, és nincsen más; Isten vagyok és nincsen hozzám hasonló!...'' (Izaiás, 46). Nem lehet Istent cimboraként kezelni, vagy valami házi szolgaként, akinek rendre kiosztják teendôit. Színe elôtt megállni félelmetes... Bizonyos korszakban ezt sokkal jobban érezték, értették mint mi ma, de lehet, hogy Isten másik vonása -- amely sokkal közelebb áll hozzánk -- elkerülte a figyelmünket. Mert a ,,rettenetes'' Isten ugyanakkor végtelenül ,,gyengéd'' is hozzánk. Egy férfi és egy nô szerelme még ha sokszor el is torzítják, mindazonáltal megmarad az emberiség legemelkedettebb és legfelemelôbb élményének, tapasztalatának, a közvetlen melegség, a bensôség, a gyengédség és a bizalmas egymásrahagyatkozás terén. Isten még ennél is erôsebb, átütôbb hasonlattal él, amikor tanított és tanúságot tett arról az egyedülálló választásról, amellyel meghívott bennünket. Amint meg akarta vallani irántunk való szeretetének végtelen gyengédségét, szeretetét Isten egy férfiúnak az ,,élete asszonya'' iránti szerelméhez hasonlította, -- még a hűtlenségben is! -- és az apának a szeretetéhez, amelyet csak a vérébôl született magzata iránt tanúsít... Lehet-e -- bárhol is! -- ennél szebb szeretet-vallomást olvasni? ... ,,Azért íme csalogatom ôt, És elviszem ôt a pusztába, és a szívére beszélek... ...És eljegyezlek téged magamnak mindörökre, Én pedig igaz hittel és joggal, Szeretô gyöngédséggel jegyezlek el mindörökre... Örök hűségre jegyezlek el, És te megismered Uradat.'' (Ozeás, 2). Mint figyelmes férfiú e szeretet-szavak után felsorolja legszebb ajándékait: ,,Felöltöztettelek hímzett ruhákba, lábaidra delfinbôr topánkát húztam, Felöveztelek hófehér gyolccsal, vállaidat selyemmel takartam, Felékesítettelek ragyogó ékszerekkel, csuklódra arany karperecet, nyakadba arany láncot tettem, Függôket füleidre, és ékes koronát fejedre... Arany és ezüst ragyogott minden ruhádon, Hófehér gyolcson, simogató selymen, gazdag hímzéseken... Lángliszt, virágok méze s illatos olaj lett az eledeled, Szépséged kivirult és eljutottál a királyi rangig...'' (Ezekiel, 16). De a szeretett asszony méltatlan: meggondolatlansága és hűtlensége túlcsap minden megengedett határon és még a kapott ajándékokat is a szeretôi közt osztogatja szét. De Isten az emberiség állhatatlan magatartása ellenére is megmarad hűségében: ,,Hogyan is hagyhatnálak el?... Megesett rajtad a szívem és megindult minden szánalmam. Nem engedek a haragom hevének, nem fordulok vissza Efraim vesztére, Mert Isten vagyok én és nem ember, A Szent közöttetek, és nem romboló haraggal jövök én...'' (Ozeás, 16). ,,Térj vissza hát, Izrael, az Úrhoz, a te Istenedhez, Mert elbuktál álnokságod miatt...'' (Ozeás, 14). A hálátlanul elhagyott férfi bánatos szerelméhez kapcsolja az Isten az apának gyermekeihez való szívós ragaszkodását: ,,Mikor még gyermek volt Izrael, megszerettem ôt, S kihívtam Egyiptomból... De minél jobban hívtam ôket, annál távolabb mentek tôlem... Pedig én tanítottam meg ôket járni; s a karjaimba vettem, De ôk nem ismerték el, hogy én gyógyítottam meg ôket. Emberi kötelékkel kapcsoltam magamhoz, a szeretet kötelékével, Úgy tápláltam ôket, mint karon ülô gyermeket, ölemben, Föléjük hajoltam és így etettem ôket...'' (Ozeás, 11). De még mindig hiányzik valami az apai szeretet palettáján: ,,Hát megfeledkezhet!k-e az anya gyermekérôl, Hogy ne könyörüljön méhe fián? Mégha akadna is valaha egy ilyen, Én akkor sem feledkezem meg rólad!...'' (Izaiás, 49). Az elhagyott férj kirobbanó indulata, az apa kimeríthetetlen figyelmessége, az anya örökké éber türelme -- íme: ekképpen rejtette el Isten emberi érzelmeink legmélyén erejének, irántunk táplált gyengédségének és bensô közvetlenségének tulajdonságait. A ,,Rettenhetetlen'' végül is egészen közel áll hozzánk, mert szeret! A megközelíthetetlen magasság és a szinte megfoghatatlan bensôség nagy szövetsége, íme: az Isten kimeríthetetlen nagy misztériuma... Te vagy az élô Isten Istenem, én Istenem, Végül is: Ki vagy? E rólad szóló Fehér-fekete oldalakon, S mindazok ajkán, akik rólad beszéltek, Mi marad? Csak gyenge harmat széttárt tenyerünkön... De pár csepp reggeli harmat Olthatja-e Az emberiség szomját? Istenem, én Istenem, Amikor azt mondom: Te vagy a Végtelen, A Teljesen-Más, a Mindenható, Téged illetve e szavak Kiszáradt, üres Dióhéjakká válnak. Csak arra jók, hogy színed elôtt Csendben imádva térdre borulni intsenek. Amikor azt vallom Rólad, Hogy Te vagy a Nagy és közelálló Testvér, Sokkal rám és hozzám illôbb. Mint saját nevem, Akkor is tudom, Istenem, hogy a valóság Itt is túllépi a szavak korlátait. Túl, egészen a messzi végtelenig. Tűznek is neveztelek, Istenem. Jöjj kebelembe, öleld át, szeresd, gyújtsd lángra. Te vagy a Szél, a Szent Fuvallat. Járd át egész valómat, ragadj magaddal. Hogy azt se tudjam kiáltani: Elég! Te vagy a Szent Hegy, A Kiválasztott, a Megmászhatatlan. Te vagy a Pásztor, aki mindörökké Eltévedt bárányait keresi. Jól tudom. Istenem, Te vagy a legbiztosabb Lény a nagyvilágon. Akire nem egy, s nem ezer ember. De az egész emberiség milliárdjai. És a milliárdok milliárd nemzetsége Bizton támaszkodhat; Aki el nem múlik. És önmagát sem tagadja meg soha. Annyi ember álcázza nyomorát, S megjátssza büszke, oktalan játékát, Istenem, Miért? Mert téged nem ismernek, S zavartan attól tartanak, Hogy nyomorukkal szembenézve Elvesznek annak bódító örvényében. De én, Istenem, Mivel tudom, hogy létezel, Nem félek szembe nézni kínzó ínségemmel, Mert te sokkal nagyobb vagy nála, S ha a szívem megítél, Te a szívemnél is hatalmasabb vagy. Te vagy, Istenem, a nagy Változatlan, -- nem Mozdulatlan, hanem Változatlan! -- Aki nem változhat, hogy jobbá legyen. Íme, Istenem, az állhatatlanságom. Te örök vagy -- s én szórakozott, megosztott; Korunk eresztékei Recsegnek mindenütt. Fogj egybe engem Hasadást nem tűrô jelenlétedben. Te vagy a Minden, -- melletted csak semmi vagyok én! -- De mindaz ami bennem Tiszta, igaz, egyenes. Te alkotod bennem Minden pillanatban. Tudom: Te mindent megtehetsz. Azt is, hogy naggyá legyek... Nem függsz Te senkitôl. Te vagy Az, Aki a legközvetlenebbül Megközelíthetô: Ajtód örökké tárva-nyitva áll. Istenem, élô és végtelen Gyöngédség, Nem puszta Gondolat, hanem: Valaki! * * * És íme legrendkívülibb gondolatod: Ez az örök Isten, Minden utódláson túl, Ez az Isten-Lélek Minden helyhezkötöttség felett A tér és az idô Sodrában áll! Szent Lukács írta: ,,A hatodik hónapban Galilea Názáret nevű városában Megjelent egy Szűznek... S a Szűz neve: Mária...'' Apró kis falu, Jelentéktelen kis nép. Szegény emberek, Hajadon lány... Isten... ,,És az Ige testté lôn, S miköztünk lakozék... Láttuk ôt!...'' Harminchárom éven át A mi Földünkön, E jelentéktelen bolygón, Az idôt örökkévalósággá varázsolta az Isten. Istenem, lehetséges mindez? -- Igen. Mert SZERETET AZ ISTEN! E három szó -- három hajnali harmatcsepp! -- Lett a forrása Az Örök Élet Erôben s örömben hömpölygô, Kiapadhatatlan folyamának... Az ismeretlen ismerôs Ismerjük ezt az Ismeretlent! Reá hasonlítunk legjobban mindnyájan, -- és mégis reá hasonlítunk a legkevésbé. Szuverénül közlékeny, és szuverénül megközelíthetetlen; Ô a Mester és Atya. Mindent bír a legbensôjében, -- s csak ô ismeri önmagát. Amikor magához vonz, önmagát adja. A Végtelen Szeretet, amely mindent adományoz, s nem kap érte cserébe semmit. Lényeges eleme a bôkezűség; Irgalmas is, mert igazságos. Hűséges, türelmes, mert változatlan; Szelíd, mert hatalmas és bensôséges. Ô a szent, a nagy kiválasztott, A végtelen csend, -- s a szavai világokat teremtenek... A gondolata egyetlen -- s minden gondolat tôle származik. Csak egy szeretete van -- s minden szeretet belôle árad. Ô az Isten, Az egyedül Való! Saját képére és hasonlatosságára teremtett mindnyájunkat. ,,...És az Ige testté lôn...'' A rosszat csak a jón keresztül ismeri, amit egyedül akart. Sátorát közöttünk verette fel és megismertük, láttuk igazságban és kegyelemben tündökölve... ======================================================================== Ember, ki vagy? Kerestelek az éjszakában Ember, ki vagy? Valahányszor csak feltesszük a kérdést: ,,Ki az Isten?'' -- egy újabb kérdés támad, ötlik fel elôttünk: ,,Ki vagyok és mi vagyok én, igazában?'' Az ismeretlen ember... * * * Mi vagyok én? Parányi pont a világűr végtelenjében, kisebb mint az égbolt szélsô pereméig nyúló pusztában az elveszett hangya. -- De egyedül én tudom, hogy van és csak én vagyok képes felderíteni a megközelíthetetlennek látszó világűr titkait. A legutolsó jövevény az élet hatalmas láncolatában, s legtörékenyebb s a leggyámoltalanabb is az élet-indulás percében. -- De én lettem úrrá minden teremtmény felett, s azokat szolgálatom igájába fogtam. Testedben misem különböztet meg az állatoktól. Hozzájuk hasonlít, -- tôlük kaptad csontvázadat, izmaidat. És az agyvelôd is csak terjedelmében nagyobb. -- De gondolatom a test korlátainak bilincseit áttörve megérti azt is, amit nem lát, amit ujjal érinteni nem képes, amit súllyal lemérni nem lehet. De elég, hogy egy parányi mirigy megsérüljön, elpusztuljon, vagy felmondja működését, s íme: ôrületbe süllyedsz, nem tudsz többé gondolkodni. -- Igaz. Miképpen a világ legnagyobb hegedűművésze sem tud tovább játszani, ha hegedűjén elpattan egy húr. De képessége és tudása érintetlen marad. Ki vagy hát: test vagy szellem? -- E két világ határmesgyéjén állok. Helyesebben: én magam vagyok a határ! A testem révén láncszem vagyok abban a nagy összefüggésben, amely a csillagokból indul ki, s amely a földön az állatok, a növények, a levegô s a talaj kémiai szubsztanciáinak világához kapcsol. De csodálatos, hogy mindeme lények közt nem veszek el nyomtalanul, mint az árva gyermek a tengernyi néptömegben, hanem egész életem során megkísérelhetem -- mint minden élet a századok folyamán --, hogy minél intenzívebben legyek SZELLEMI LÉNY. Nem elégszem meg csak azzal, ami pedig igazán megelégedéssel tölthetne el, ha csak test lennék: födéllel a fejem felett, étellel, itallal, tiszta ruhával; mindez nem elégít ki teljesen. Az állatok módján szeretni: nekem kevés! Szükségem van szórakozásra, pihenésre, családi ebédre, ünnepekre, amelyeket lelkem egész melegével tervez és készít elô, -- amiben igaz öröme telik... Miképp jöttem rá arra, hogy szellemi lény vagyok? Miképp jöttem rá arra az igazságra, hogy szellemmel bíró, tehát szellemi lény vagyok? Íme: most elmondom Neked. Huszonötéves voltam, jó állásban, vidám barátok és bájos barátnôk társaságában telt életem. Nem csömörlöttem meg az élet örömeitôl, s mégis néha napján, még az ünnepek és ünneplések közepett is, elfogott az unalom. Mit ér mindez? -- kérdeztem. Mire való? Egyszerű bábként szerepelnék csak a világ színpadán, hogy végül is mint elhasznált, elkopott bábut félretegyenek, s a helyemet más foglalja el? Ezidôtájt lettem beteg. S a hegyek csendjében lassan-lassan rájöttem a nagy igazságra: Van Isten! Néha még kísértett a kétség: Ki vagy te, hogy e problémák titkos erdejébe elkalandozz? Nem csupán csalogató lidércfények vagy merengô képzelgések kábító fájdalomcsillapítója ez, a fenyegetô sötétben-látás elaltatására? ... Közelgett a húsvét ünnepe. Úgy határoztam, hogy a nagyhetet a Valsainte-i karthauzi barátok csendes házában töltöm, távol a külsô világ zajától, -- s az emberektôl... Lássuk, tudnak-e ôk valamiféle választ adni ki nem mondott kérdésemre? Ezen a nagyhétfôn a Valsainte-i karthauzi kolostor valóban megérdemelte a ,,Fehér Édenkert'' fedônevét. A kis vasútállomáson, ahol a vonatról leszálltam, a régi képekbôl jólismert szánra kellett ülnöm. Az utast nyakig takarta a régi vízhatlan pokróc, amelybôl csak a feje látszott ki. Az agg svájci kocsis idônkint leszállt a bakról és gyalog baktatott fehér párát füstölgô lova mellett. E magányos völgy dombos tájaira még nem köszöntött be a tavasz. A kapuban durva fehér darócban egy magas, szikár, a kemény hidegtôl kimart szemű karthauzi barát fogadott. Dupla ablakú kicsi szobába vezetett, majd pár kurta tanács után magamra hagyott. Másnap rövid idôre újra találkoztunk... S így ment több napon át... A csend házában vettem szállást. Soha a legkisebb rábeszélô szót nem ejtette ki, de csendes derűvel válaszolt minden kérdésemre... Aztán magamra hagyott... Mégis sokkal több felfedezést tettem, semmint csak remélni is mertem volna. Néhány ismeretlen ifjú társaságában a templomhajó végében emelkedô kórusról néztem a barátok zsolozsmáját. Ôk tudták mi a mise -- én még nem értettem belôle semmit. S amikor a térdem belefáradt a hosszú térdelésbe a kemény deszkán, hát leültem -- s éppen átváltoztatásra csengettek!... De gondolkodásra volt idôm! Micsoda élet lehet e szikár fehér barátok élete, akik egy évezrede már, egymást követve, itt élnek nemzedékrôl nemzedékre, s imádkoznak?... Hajnali kettôkor már talpon vannak, s a hegyek kemény fagyában az egész éjszakát átimádkozzák. Szeptembertôl húsvétig naponta csak egyszer étkeznek, minden pénteken kenyéren és vizén böjtölnek, egyedül élve apró kis házaik magányában. Csak a ritka közös séták alatt társalognak egymással. Önkéntes foglyok... Vajon valamennyien elvesztették volna az eszüket? ... Néhányan óriási földi vagyont hagytak el. Mindnyájan tudatában voltak annak, hogy önszántukból, egyetlen napi szabadság nélkül ugyanazt az életet élik majd le harminc, negyven, ötven éven át... Az ég Robinsonai ôk... De egy sem volt közöttük ôrült vagy félkegyelmű. A szemük sugara is mintha még tisztábbá vált volna valami olyan szemlélésében, amit én nem láthattam... Sem eszüket nem vesztették, sem nem lettek az önzés rabjaivá... Életerôs, vidám kedélyű férfiak... Hol, miben áll a titkuk? Nagycsütörtök napján -- azt sem tudtam, hogy miféle ünnep ez? -- láttam, amint a barátok mind az Úr asztalához járultak -- áldoztak -- a nap egyetlen szentmiséjén. A mellettem lévô ifjak is az oltár felé mentek, azt nagy körben körülállták... Én egyedül maradtam a kóruson. Ki a félkegyelmű vagy az ôrült? Ezek az emberek, vagy pedig én, aki érzékeim világánál nem láttam messzebb? Egyedül álltam egy ,,más'' világ kapujában, ahová ezek a karthauziak már bejutottak, s ahol meglelték az igazi szabadság titkát!... Amikor a hét végén búcsút vettem tôlük, annyira elöntött ez a különös gondolat-folyam, hogy szinte meg sem láttam a szánt, vagy a külsô világot, a behavazott tájat... Csak a vasútállomáson ébredtem fel gondolataimból. Hirtelen berobogott egy otromba villanymozdony, megvasalva, páncélozva, mint egy harckocsi. Ennek az óriási acélszörnynek a láttán hirtelen belémvillant a felismerés, akár a villámcsapás, s megértettem, hogy mi a szellem. Ez a remekbe szerkesztett mozdony emberi mű, tagadhatatlan. Az ember csodálatra méltó leleményességének a tanúja. De mit nyom a latban ez a technikai bravúr a karthauziak közt meglátott szellem és lélek gyümölcsei mellett? Az ember, miután uralma alá hajtotta testét, lelke legmagasán élhet. Az ember, aki elérte azt a magasságot, ahol már csak a lelke él -- ha lehet ezzel a kifejezéssel élni, -- és teljesen Isten szeretô szemléletébe merül el, megtalálja igazi békéjét, örömét s boldogságát. Megértettem, hogy minden nagyszerű gyártmányunkon túl, jóval a technika legmerészebb alkotásai felett, létezik egy láthatatlan erô, egy mesés adó és vevôállomás, amelynek hullámai közvetlen Istenre kapcsolnak bennünket!... Az ember, aki mindezt felismerte, megtalálta az élet igazi ,,énjét''. Aki minderrôl semmit nem tud, élhet akár a legfényesebb luxus gazdagságában, csak úgy botorkál e világon, mint a vak koldus az ismeretlen városban. ,,Kicsinynek'' lenni... Az egyetlen logikus álláspont: alázatosnak lenni. Tudatában vagyunk kicsiségünknek -- Isten elôtt csak ez a helyes és logikus. Imádkozni, hogy egy napon egész életünket ez a felismerés ragyogja be: Isten az Atyánk. Szegénynek lenni, lemondva minden gazdagságról, még a gazdagsághoz való jussunkról is. Istenhez való viszonyunkban így születik meg fokozatosan a bensôséges közvetlenség. Nem távoli idegen és ismeretlen többé. Kialakul bensômben a gyermeki kapcsolat, megszületik a párbeszéd Valakivel, Aki ért engem -- s akinek én is értem a szavát. Így jutunk el apránkint annak a felismerésére, hogy az Isten nem tetteink külsô kérgét nézi, hanem azokat a belsô indítékokat, amelyek tetteink igazi, titkos rugói. Isten elôtt kicsinek lenni annyi, mint imádkozni. Kicsinek lenni és imádkozni: e kettô szükségképpen együtt jár! Ha önmagadban valóban kicsivé lettél Isten elôtt -- vagy legalább is szívedben él ennek a vágya! -- azon a napon, amikor a valóságban is egészen eszerint viselkedsz, rájössz majd arra is, hogy ez milyen borzalmasan nehéz. S ekkor majd tudsz igazán imádkozni. Mit jelent imádkozni? Néha: kérni. -- De a leggyakrabban megengedni Istennek, hogy szívünk gyökeréig hatoljon. Imádkozni: Ez azt is jelenti, hogy úgy hangoljuk fel a szívünket, hogy mint két rádióállomás Isten hullámhosszára kapcsolhassunk... Imádkozni ezt is jelenti még: sarkig tárjuk az ablakzsalukat!... Jelenlétének bizonyosságát csak az Isten tudja igazolni; Kérjed, Könyörögd ki ezt! Jézus három igazságot ismétel szüntelen: -- Biztos lehetsz abban, hogy hallja Valaki a szavad, -- Imádkozz állhatatos kitartással, -- Mert Az, aki a szavadat meghallja, a te Atyád!... Hiszek -- ,,amint szokás'' Ez az önkéntelen válasz, ha valakinek feltesszük a kérdést: Miért viszik keresztvízre a gyermeküket? -- Mások is ezt teszik... Így szokás. Miért sürgetik, hogy a gyermek elsôáldozáshoz járuljon? -- Nem vagyunk mi kultúrálatlanok?!... Azt akarjuk, hogy olyan legyen mint a többi... Így szokás. És lesz-e templomi esküvô? -- Világos! A mi családunkban mindenki megesküszik a pap elôtt is: a nagynéni, a nagybácsi, az unokahúg anyósa, az egész familia fel és lemenô rokonsága így tette. Így szokás. Egy napon feltettem a kérdést egy kis lurkónak: ,,És te miért jársz iskolába? '' -- Mert muszáj... Mindenki iskolába jár... Ez így szokás... Ugyanezen a napon az országúton birkanyáj állított le hatalmas porfelhôjével és csak úgy vállvetve odakiáltottam az egyik baktató birkának: ,,Hallod-é, mit csinálsz te itt? ... Csak ennyit felelt: Béééé... Meglepôdtem. Valaki végre nem azt válaszolta a kérdésemre, hogy: Így szokás... S ezek után mi még azt hirdetjük, hogy emberek vagyunk, gondolkodni és az életünket kormányozni képes lények. Étkezem. Nem azért, mert mások így tesznek -- mert ez szokás! -- hanem mert éhes vagyok!... Iskolába járok, hogy műveljem magam. A templomba járok, mert hiszek az Istenben és Vele igazán ott lehet leginkább találkozni. Boldog vagyok, mert az életemnek van értelme. Büszke vagyok, mert öntudatos férfiú vagyok, s manapság ez ugyancsak ritka jelenség... Nem, valóban nem akarok CSAK olyan lenni mint más, mert ,,így szokás''!... ======================================================================== Jézus, ki vagy Te? Kerestelek az éjszakában Ez a nem-hívôknek szól Névleges keresztények közt éltek és nap mint nap látjátok, hogy jónéhány közülük nem érdemel semmi különösebb megbecsülést. Az a benyomástok, hogy ez lehetne a jelszavuk: ,,Azt tegyétek, amit hirdetünk, de ne úgy éljetek, mint mi élünk!'' Ám ismertek másfajta keresztényeket is, akik éppen ellenkezôleg igen rokonszenvesek... Mit jelent tehát kereszténynek lenni? Minden kritikán felüli életet élni? Tökéletesnek lenni? Nem! Elôfordul, hogy részt vesztek keresztény esküvôn, nászmisén vagy temetésen. Lányotok vagy fiatok talán még hitoktatásra jár. Legalább ez idô alatt nem csavarog az utcán... A pap nem adhat neki rossz tanácsot -- és megtanítja az udvariasságra is, -- mondjátok... Vagy tán ti magatok is megesküdtetek a templomban is? Mindezek után is csak ezt mondhatom: A kereszténységet csak kívülrôl láttátok, ismertétek meg, csak a külsô mezét. Le kell hántani róla ezt a külsô kérget... Ha igazi kereszténnyel találkoztok, akkor a következô megállapításra kell jutnotok: Az a valódi, az igaz keresztény, aki teljes énjében Krisztus Jézus mellé, az emberré lett Isten követôi közé állt! Ez talán egyszerű gyermekmesének, karácsonyi legendának tűnik, amely csak arra jó, hogy a kicsinyek ámulatát váltsa ki? ... Megértem ezt a reakciót is. Mégis hangsúlyozom újra: Ez adja a keresztény élet kulcsát és semmi más! Tudósok, az emberiség nagy jótevôi, zseniális alkotói hittek Benne és hisznek sokan még ma is. Ma is megértéssel, megelégedéssel ismétlik Szent János szavait, aki személyesen ismerte Jézus Krisztust: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy el ne vesszen, hanem hogy eljusson az örök életre, amely fölött a halálnak nincs hatalma többé...'' Körülöttetek bizonyára gyakran megfordulnak józan keresztények, akik nem rámenôsek, inkább konzervatívok, mint erôszakos újítók, nem zavaros fejűek, és két lábukkal állnak szilárd talajon. Igazi keresztényeknek nevezhetjük ezeket? Nem tudhatom. De ha valóban azok, akkor teljes szívükkel hisznek Jézus Krisztusban. Mit jelent tehát kereszténynek lenni? Rendületlenül hinni ebben az alapvetô igazságban: -- Isten Jézus Krisztus által saját életét adja nekünk. Az igazi könyv Kora gyermekségem óta ismertem és olvastam az Evangéliumot. De nem volt hitem; bibliai olvasmányaimból nem maradt semmi... Tíz esztendô múlt így el. Egy napon aztán, valami családi vita kapcsán, amely csaknem politikai vitává fajult, váratlanul eszembe ötlött Jézus Krisztus egy mondata; olyan váratlanul, mint egy elfelejtett fénykép hull ki az asztalfiókból: ,,Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen érdemetek van? A pogányok is ezt teszik...'' Ezt a mondatot idéztem, elcsodálkozva váratlan mélységén. A vita hevében senki sem figyelt fel rá. Nekem azonban rendkívül helytállónak, igaznak tűnt és olyannyira távolinak a beidegzett emberi szokásainktól... Majd ismét mindent a feledés homálya fedett be... mintha újra bezárták volna az asztalfiókot... Jó pár hónappal késôbb -- vagy tán már évek múltán, ma nem tudnám ezt pontosan megmondani -- a szanatóriumba indulva a könyvek csomagolása közben a gyermekkori bibliát is a bôröndömbe csúsztattam. De az elsô hetekben fel sem ütöttem lapjait. Gandhi felfedezésére indultam. Ez a kicsi, sovány, csúf, félig mindig mezítelen emberke sikerrel szállt szembe a nagy Brit Birodalommal. Eszközei: a szegénység, az egyeneslelkűség, a tisztaság. De a komolyan vett, a legvégsôkig, a tökéletességig felfokozott szegénység, egyeneslelkűség és emelkedett, tiszta gondolkodás... Az a férfi volt, aki hitt ezeknek az erényeknek a belsô értékében és fegyverhasználatnál, összeesküvésnél hathatósabb eszközöket kovácsolt belôlük. S történt egy napon, hogy mint valami váratlan rövidzárlat következtében, átvillant az agyamon a felismerés: Mindazt, ami Gandhit fűtötte, ugye megtaláljuk már az Evangéliumban is? A körülöttem élô katolikusok nem ezt vallották-e? Még akkor is, ha nem mindig gyakorolták...? Így olvastam igazán elsô ízben az Evangéliumot, amelyet pedig hajdan, gyermekkoromban -- részben! -- szóról szóra is tanulgattam... ,,Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek...'' A mondathoz százával kapcsolódtak a sokszor meglepô, meghökkentô, de mindig élô igazságok, amelyek teljes belsômben megráztak... Sok könyvet olvastam már, de ez a könyv egészen más, sokkal különb volt. Nemcsak olvasója lettem, de tanúja is, és bizonyos fejezeteinél a kikérdezett, a vallatott fél: ,,És te mit mondasz errôl, vagy arról? Mi a véleményed? Itt mit tettél volna? És mit teszel majd ezután, miután ezt az oldalt is elolvastad?...'' Minden más könyvnél különb ez a könyv. Olyan, mint egy személyhez, névre szóló levél. El lehet ugyan tépni olvasás után, el lehet dobni is, de azt letagadni, hogy kézhez kaptuk, azt nem lehet!... Problémákat vet fel. Hívás és felhívás van benne. Jó hírt, örömhírt közöl. Ki vagy Te, Jézus? Istállóban születtél, mert már ,,nem volt több hely a falusi szálláson''; senki nem tudta befogadni a szüleidet, akik csak egyszerű iparosok, munkások voltak. Már akkor is jelentôs ez az esemény, ha csak egyszerű ember lennél. De ha maga Isten jött el közénk? Röviddel késôbb szüleid -- s jómagád, -- az egész család menekülni kényszerül. Pár óra alatt el kell hagynotok az országot, idegen földre futva, mert az ország hatalmasai félnek ettôl a Gyermektôl! Már akkor is megfontolásra méltó tény ez, ha csak egyszerű ember vagy. De ha a ,,menekült gyermek'' maga a közénk érkezô Isten? Családod késôbb visszatelepedhetett a szülôföldre. A gyermek itt nô fel. Harminc esztendôn át hol kisiskolás diák, hol ipari tanuló, majd munkás ifjú voltál... Gerendákat ácsoltál épülô házakra, szerszámokat faragtál szegény parasztoknak, ágyakat, székeket, utazó ládákat készítettél városi polgároknak. Ez is valami, még akkor is, ha csak egyszerű ember vagy. De ha ez a szorgoskezű ács maga a közénk érkezett Isten? S egy napon betöltöd harmincadik életévedet, szögre akasztod a szerszámokat és bezárod a szerény műhely ajtaját. Az emberek közé indulsz, tanítod ôket ugyanazzal a csendes biztonsággal, mint ahogy azelôtt megmunkáltad a fát... Tudtukra adod, hogy Isten az Atyánk, s hogy Te, Jézus, azért jöttél közénk, hogy életet, ,,gazdagnál is gazdagabb életet'' adj az embereknek. Ha csak egyszerű ember lennél, ez a vállalkozás akkor is nagyszerű. De ha az új tanítómester maga a közénk jött Isten? A politika egyáltalán nem érdekel!... Nem azért jöttél, mint mondottad is. De íme, a vallási és politikai vezéreket félelem szállja meg. Félnek attól az embertôl, aki az Istennek az emberek iránti végtelen szeretetérôl beszél. S összefognak az elveszítésére. Ha csak egyszerű ember lennél, ez a tény akkor is nagy figyelmet érdemel! De ha az, aki a Szeretetrôl beszél, maga a közénk jött Isten, akkor?... Hacsak ember vagy, akkor életed csak nagyszerű példakép marad. De ha... ha ISTEN JÖTT közénk benned, hogy MEGOSSZA szenvedéseinket, akkor tüstént minden más képet kap... minden megváltozik!... MINDEN MEGVÁLTOZIK, MERT ha minden vérzô seb, ha minden fájó rágalom csak egy embert érint, a szenvedés problémája továbbra is csak megoldatlan marad. Mindössze egy szenvedéssel lett több... De ha minden egyes fájdalom Isten vállára hull, akkor nem vethetjük többé Isten szemére keserűn maró szemrehányás gyanánt a szenvedést! Mert nincs jogunkban vád alá fogni azt, aki szeretettôl indítva életét adja másért!... Ki merészelne szemrehányást tenni annak az Istennek, aki részt kér az emberiség fájdalmas szenvedéseibôl? Igaz, akad még nem egy kiderítetlen részletkérdés, de soha nem vethetjük többé Isten szemére: -- Te nem tudhatod, hogy mi a szenvedés?!... Nem azért jött el Isten, hogy eltörölje a szenvedést; Nem is azért, hogy azt megmagyarázza nekünk. De eljött, hogy jelenlétével megtöltse azt... (Paul Claudel) A kicsinyek és a szegények hűséges barátja Karácsony éjszakáján, ruhátlanul, apró gyermek alakjában jött e világra Isten. Az isteni hit, az Istenbe vetett hit is csak úgy költözhet a szívünkbe, léphet életünkbe, ha magunk is megválunk mindentôl, ha elfogadjuk gyermeki voltunkat. A kicsinyek és a szegények barátja Ô, azoké, akik nem ismerik a gazdagságot! A pénz uralmát! De azok barátja is, akik egészség dolgában szegények: a betegeké, akik semmi összeköttetéssel sem rendelkeznek: az alázatosaké, akik nem dobálóznak könnyedén címekkel és diplomákkal: az egyszerűeké, akik nem ismerik a dölyföt, a kínos kevélységet: a szelídeké. Azok barátja is, akik sem kiváló tulajdonokkal, sem erényekkel nem dicsekedhetnek: a bűnösöké! Jézusban együtt találjuk meg azt a két nagy tulajdonságot, amely más emberben csak ritkán van meg: A nagy eszme érdekében kifejezett és megkívánt nagy igényességet! Így szól hozzánk: ,,Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok is tökéletes!'' Ám ugyanakkor gyengédséggel teli és biztató, amint a legkisebb jóakarat és törekvés elsô szikráját látja. Ereje szelíd, Gyöngédsége energiától duzzadó, S az irgalma nem nyomasztó. Nagypénteki imádság ,,Én népem, ó, én népem, mit vétettem néked? Mivel bántottalak, hogy így magamra hagytál?... Felelj!...'' Talán mert néked adtam az egész földkerekség minden gazdagságát: aranyló búzamezôit, fürtöktôl terhes szôlôhegyeit, szenét, kôolaját, csodás atomtitkait? Mindezt a jót önzôn összeharácsolod, ahelyett, hogy megosztanád másokkal is; háborús célokra fordítod, tönkre teszed, elfecséreled... Talán mert erôt és életet adtam? S te minden erôdet arra fordítod, hogy életekre törj, hogy a gyöngét és a kisebbet üldözôbe vedd... Talán mert megajándékoztalak a nyelv csodás adományával, amely lehetôvé teszi, hogy érintkezésbe, közelebbi kapcsolatba kerülhess másokkal is? S ezt az ajándékot is csak hazugságra használod, s arra, hogy szíved belsô titkait még jobban elrejthesd... Talán mert én, a Teremtô, egyszerű, kérgeskezű ács alakjában (is) eljöttem az emberek közé? És ti átszegeztétek kezeimet és durva keresztre feszítettétek. Talán mert szeretô anyául szépséges-szép asszonyt adtam nektek? És ti nem hallgattatok a szavára. Megvetitek, kigúnyoljátok... Talán mert halálom küszöbén végrendeletként hagytam rátok tanításomat, hogy végre igazán szeressék egymást az emberek? De ti nem hallgattok a szómra, befogjátok a fületeket, s még azon csodálkoztok, hogy így minden balul sikerül, romlik, egyre rosszabb lesz... ,,Felelj, ó, én népem, mivel bántottalak. Mit vétettem ellened?...'' Az egyház, mint akadály és mint út ,,Hasonlít a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember és szántóföldjébe vet. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnô, nagyobb minden veteménynél. Sôt akkora fává nô, hogy az ég madarai rászállnak és ágai közt fészket raknak.'' (Mt 13,31-32) Ez a mag Jézus, és kereszthalála az Egyház születése lett. Isteni élete úgy hatja át ma az egész Egyházat, mint ahogy a mag éltetô erejébôl hatalmas fa fejlôdik és vele eggyé lesz. A fa és a mag nem kettô többé, hanem egy; így forr egységbe minden keresztény Jézusban. A mag kezdettôl fogva magában hordja az egész fa ígéretét. Jézus is a kereszténységben ,,terebélyesedik'' ki. Ám ostoba átutazók otthagyták emlékeiket a nagyszerű fa kérgén, és ezek az emlékek nem mindig szépek, ízlésesek. Ügyetlen rajzok, késheggyel bevésett betűk, apró baltavágások, az út pora és szennye bemocskolták, sokszor elcsúfították, megbecstelenítették a fát is, környékét is. Maró moha és élôsdiek lepték el imitt-amott. Mindazonáltal a megrongált kéreg alatt is akadálytalanul szivárog, kering, megy felfelé az életadó nedv. Az Egyház hatalmas tölgyfáját is sokszor megrongálták. Minden kor rajta hagyta bélyegét: emlékeit, gondolatait, örömeit, csúfságait... nyomorát és tragédiáját. Az általánossá vált türelmetlenségbôl született az inkvizíció; a koreszmévé tett fanatizmusból Szent Bertalan éjszakájának mészárlása a Sain-Germin-l'Auxerrois székesegyház harangjainak zúgása mellett... De az Egyház erôsebb, mint a gonosz, és a halál hatalma nem vesz erôt rajta. Élete megdönthetetlen, mert Krisztus életébôl ered. Misztérium, titokzatos valóság: két igazság találkozásából született. Bár szétválasztva mind a kettô érthetô, de a kettô egymásra találása meghaladja értelmünket. Amikor Isten és ember találkoznak, mindig van valami misztérium, titokzatos valóság ebben a találkozásban. Isten végtelen hatalmas, mindenekfölött való. Az ember -- saját tapasztalataink és megfigyeléseink szerint is -- oly középszerű, szürke. Hogyan lehetséges mégis e kettô találkozása? Isten az Egyházat választotta ki, hogy egész történelme emberségünkkel való találkozásáról tanúskodjék. Ezt a rendkívüli hivatást csak az isteni Szeretet felmérhetetlen dimenziói tudják elfogadtatni velünk. Valóban misztérium az Egyház, amely gyermekei vétkeinek a nyomát is magán hordja, mint az ellenlábas sátán emlékét is, akivel az idôk végezetéig harcolni fog. Valóban misztérium az Egyház szent volta, bár nem mindig jelenik meg elôttünk a legideálisabb alakjában. Egész valójában történelmi ez az Egyház, Krisztus misztikus teste, amely az egész emberiséget áthatja, általa és benne folytatódik. Valóban misztérium az Egyház, a Názáreti Jézus életének kiterebélyesedése, átadása, átmentése a Péterre alapított Egyházba, a római Egyházba... Valóban misztérium, titokzatos valóság az Egyház. ,,Fájának'' törzse szolidáris a földi, evilági történelemmel, de koronája, csúcsa az égbe nyúl! Szent ez az Egyház annak ellenére, hogy alkotó tagjai mind bűnösök... Az egyházban minden ember élô templom, mert Isten lakik benne Az embert Isten teremtette, amikor lelket lehelt belé. Arra hívta, hogy lépjen legszentebb közelségébe -- de az ember szórakozott és hálátlan gyermekként viselkedett... Ekkor Isten újabb vállalkozásra szánta el magát: Ô maga jött el közénk, testet öltött Jézus Krisztusban. Harminchárom éven át tiporják lábai földünk porát. Férfiak, nôk, gyermekek veszik körül. Gyógyít, vígasztal, megbocsát és hirdeti a földi életen túli nagy királyság eljövetelét, amelyre az egész emberiség vár. Egy napon aztán elmegy, hogy helyet készítsen számunkra királyságában. De Isten nem foszthatta meg végleg Földünket szent jelenlététôl; és mert Isten, messzire megy irántunk való szeretetében: ezért határozott úgy, hogy ,,személyesen'' marad a jóakaratú emberek között. Így lett lelkünk örök vendége a Szentlélek Isten. Most már tudod. Kedves Olvasó, Hogy mit jelent kereszténynek lenni. Ki a keresztény? Az, aki Krisztus Jézusban hisz. Az az ember, aki tudja, Hogy Jézus Krisztus lakik a lelkében. Nem kell szemedet a csillagokra szegezni, ha imádkozni akarsz. Nem kell hajlonganod, Hogy görcsöt kapjanak izmaid... De tudod és hiszed élô hittel, hogy Krisztus jelen van. Melletted áll, mint örök jó barát, Lelked igazi barátja, lángja; Sokkal valóbb és élôbb, mint hajdan, földön jártakor. Nemcsak néhány ember számára jött, s van itt: A tizenkét apostol vagy néhány szent örömére. Jelen van lelkünk legmélyén, Az én lelkemben, a Te lelkedben Minden szegény, feledékeny, szórakozott És más szóval is illethetô ember lelkében... A legdíszesebb templom maga a keresztény ember, Mert az élô Isten lakja a lelkét... Ezek után hunyd be a szemed és csukd be ezt a könyvet; hallgasd a csendet! Halld meg Jézus szavát: ,,Az, aki igazán szeret engem, Megtartja tanításomat, És Atyám is szeretni fogja ôt!...'' -- De, Uram, hogyan merészelnék hinni? -- Emlékezz utolsó szavaimra, amelyeket e Földrôl való távozásom elôtt mondtam: ,,Íme, én veletek vagyok mindvégig, A világ végezetéig...'' Öleljen át a csend. Figyelj!... A nem-hívôkhöz és a közömbösökhöz ,,Tudom, hogy kibe helyeztem bizalmamat!...'' A szenvedélyes lóversenyzô a gyakran nyerô lóba helyezi bizalmát, veti reménységét. A monte-carlói kaszinó vendége az általa kitalált számkombinációba. A családanya minden reménységét vizsgára készülô fia jövendô sorsába veti. A köztisztviselô a karrier végén reáváró biztos nyugdíjba... Ám a versenyló még csak az ,,elsôk közt'' sem szerepel. A szerencsejáték tönkreteszi a játékost. A szépreményű fiatalember rossz lányt vesz feleségül. A jövendô nyugdíjas meghal a nyugdíjhatár elôtt. De a keresztény ember bizalmát Krisztusba helyezi! A pénzügyi szakember a börze fel- vagy lemenô hullámzása szerint teszi kockára egész vagyonát. A feltaláló utolsó ingét is eladja terve megvalósítása érdekében. A felfedezô saját bôrével -- életével! -- játszik, de vakmerôen mégis megkísérli útját. A diktátor csak egy kérdést ismer: Mindent, vagy semmit!? ... És ha a pénzember, a feltaláló, a felfedezô vagy a diktátor vállalkozását siker koronázza -- ezer esetben egyszer! -- mi vár rájuk a siker után? Könyörtelen kíméletlenséggel: a temetô!... A keresztény ember sohasem csalódik Krisztusban!... Amikor egy keresztény a kereszténységben csalódik, akkor Krisztus mellett mást is keresett, mást is kívánt! Mást, amit szép szavakkal is ki lehet fejezni: megbecsülést, kitüntetést, apostol-nevet, közösséget -- esetleg áldozatkész segítséget... De ez a ,,más'' összeroppant -- s magával sodorta minden reménységét... Vagy ennél is rosszabb történt: ez a ,,más'' sikerült igazán, s a keresztény elsüllyedt benne... belefulladt!... Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a kereszténynek tétlenül kell maradnia és így várni-lesni Krisztust, mint az éhes csibe tátogat az eledel után! ,,Nem akik fennhangon mondják: Uram, Uram, jutnak be az Isten országába, hanem azok, akik Atyám akaratát teljesítik!...'' Isten legelsô akarata pedig éppen az, hogy lemondjunk bálványainkról!... Szeresd feleségedet lélekkel, szívvel, testtel. Légy vele egy és elválaszthatatlan, -- De ne tedd ôt bálványoddá! Apádat, anyádat tiszteljed, szeresd gyermekeidet. De ne engedd, hogy elzárják elôled az isteni láthatárt. Szeresd munkádat ôszintén, szeresd munkatársaidat. Szeresd felebarátodat -- sohasem szereted eléggé. De igazán szeresd valamennyit, Isten fényénél. S nem mint Isten-pótlékot, Vagypedig menekülésként Isten elôl. Maga Isten mondotta magáról, hogy ,,féltékeny Isten''. Ez meglepô! De ha egy lény mindenét odaadta Egy másikért -- ez már megérteti velünk, hogy miért? Mindent egybevetve: Életet és létezést tôle kaptál, Érted jött a Földre, Érted halt meg, S érted él benned tovább! Jelen van a Szentostyában. Annyira melletted áll, Hogy már eggyé lett veled. Számodra készítette elô S neked adja majd át az élet végtelen teljességét. És te mégis azt mondod: ,,Mindez nem érdekel''? Te vallod kárát ennek is. Életed legnagyobb szerencséje mellett mész el vakon. De legalább azt értsd meg, hogy A keresztény aki tudja, hogy mindez való igazság, S hogy mindezt megtalálhatja egyházában. Mert az a továbbélô Krisztus. Igazán szereti Krisztust, s el tudja rebegni Eleinte, élete delén és a végén is: ,,Számomra az élet Krisztus, Mert jól tudom, hogy kibe vetettem bizalmamat!...'' Hallgass a szómra! Ismeretlen és szeretve-szeretett Olvasóm! Eljutottam-e kitűzött célomig? Elvezettelek-e téged a Krisztusba vetett hitig? Nem ezt akartam! Egyedül Ô képes igazán felfedni titkait elôtted. Szándékom csak egy volt: kézenfogva Elkísérni téged szent színe elé. Miként a bibliai vétkes asszony Feledve bűnökkel terhelt életét -- a ,,szamáriai asszonynak'' hívták, emlékszel? -- Így hívta egybe honfitársait: ,,Jöjjetek és lássátok az embert. Aki tudja mindazt amit tettem! Nemde Ô a Krisztus?...'' És azok látták s így szóltak az asszonyhoz: ,,Már nem a te szavaidban hiszünk! Hallottuk ôt. És tudjuk, Hogy valóban ô a Világ Megváltója!'' Kedves Ismeretlen Testvérem! Bemutattam neked Egy embert. Bemutattam az embert, Aki hozzánk hasonló. Semmi emberi nem idegen tôle! Csak a lélek rákja, a bűn Idegen számára mindörökre! De ezt a bajt, amely benne nem tehet kárt, Orvosolni képes! Bemutattam neked ezt az embert, Úgy, amint hites tanúk megismertették velem, Aki érted halt meg, S aki értem is meghalt! Majd életre kelt, S neked és nekem Visszaadta az életet. Nem hiszel szavamnak? Igazad van. Az életem nem elég erôs tanúságtétel erre. De a hajdankor s a jelen Ezernyi igaz tanúja: Felicitasz és Perpétua, És mindazok, akik ma is meghalnak hitükért: Példájuk talán csak hitelt érdemel? Avagy mindahányan csak megszállottak, ôrültek voltak? Akiknek fejét maszlaggal tömték tele névtelen papok? Ezt még nehezebb lenne megmagyarázni, mint azt, amit én mondottam néked! Mielôtt utunk kettéválna, szeretném még közölni veled, Hogy én, szegény földi vándor, Jacques Loew, Aki bizonyára nem vagyok jobb, mint te. Miképpen találtam meg én Krisztust? Térdre borultam, S imádkoztam. Ezt mondtam: Uram, ha mindez így van, s igaz, Kérlek: fedd fel magad a szemem elôtt! Ezt mondd utánam te is. Vagy akármit, ami szíved mélyérôl fakad. De én ezt ismételgettem egy, két... hat hónapon át!... Mondd te is egy vagy két... vagy akár hat esztendeig is... És egy napon, mint jómagam, Mint jómagam, -- s elôttem már annyian mások! -- Te is mondod az evangéliumi tanúval: ,,Hiszek, Uram, De segíts hitetlenségemen!...'' És majd egy napon, mint Péter apostol, Mint millió és millió ember, Ezt mondod: ,,Igen, Uram, hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, Az Élô Isten Fia!'' Térden állva dadogod majd, Mint Tamás, a ,,hitetlen'' apostol, a kétkedô: ,,Én Uram és én Istenem!'' Akkor majd elfelejted minden bánatodat, Megleled az igazi örömöt, Amit csak Isten adhat. S az örömön és a boldogságon túl A kimondhatatlan békét, Mert megérted végre mit is jelentenek ezek a szavak: ,,Szeretett, valóban szeretett engem, És életét adta értem''... (Szent Pál) Imádság a hitben való állhatatosságért Hosszú évek óta kereslek Téged, Istenem. Az életem napja immár alkonyul: Tíz, tizenöt esztendô gyorsan tűnik el... Nem lett belôlem borúlátó, A kockázat sem rettent el. Nem adom fel kitűzött célomat Csendes nyugdíjról álmodozva. Nem. Kegyelmes engedélyed kérem, Hogy továbbra is elôre törhessek, Mint hajdan, húsz, harminc éves fejjel, A mai ötvenes korban is... Ha mégis koromra gondolok, Csak azért, mert az több s így gazdagabb Hitbeli erôvel bátorít... Nem tűntek el a régi kísértések, S még azok is, melyek már erejüket vesztik, Megmaradtak, bár formát változtattak... Baklövést, hibát elkövetni minden korban lehet. De egyre növeli boldogságom, Hogy a korral bôvül, szélesre tárul a hit. Régóta élünk együtt, Istenem, S nem ismerek szebbet az idôs házaspárnál, Akiknek szerelme egyre mélyül. Igaz, idôvel a régi tűz veszít erejébôl, Nem játsszák újra jegyesek robbanó szerelmét Minden utcasarkon újra csókolózva. De a két öreg között Megszámlálhatatlan a hű figyelmesség, Az egybegyűjtött gyöngédség tiszta gazdagsága, Számukra igaz valóság lett a ,,Mindenem!...'' Igazi táncospár lettek, S nincs szükségük a zene ritmusára sem. Hogy hibátlan lejtsék táncos lépteiket... Mennyi harc, közös küzdelem iskolája kellett ehhez, -- Meg jónéhány összetűzés is! -- Életükbôl ráment negyven, talán ötven esztendô is! De most, de ma: valóban egyek már! Így állunk a hit dolgában is. Megszilárdul az a kor haladtával; Tán fénye szerényebb lett, de több erôt kapott És sokkal több bizodalmat! Bejárja testünk-lelkünk minden rejtekét, S az Isten mindinkább ISTEN lesz valóban. Elfér így néhány egyszerű szóban is, Négyben vagy ötben... talán még kevesebben is! És ha néha napján dadogva mondom is, Hitvallásom akkor is életem egész teljét adja. Atyaisten -- és elég az, hogy Atya! Atya, -- de Isten módján, Teljesen és kimondhatatlanul. Fiúisten, Jézus-Krisztus, Jó barátom, -- és sorstársa emberi életemnek. isten és Ember. Teljes valóságban mind a kettô. Jézus, aki e tôre oltott, úgy, Hogy az éltetô nedűt -- Kegyelemnek hívják! -- Igazi életet adott, oltott belém. Anyát is adtál nékem: Máriát. Szentlélekisten, az elrejtett Fuvallat, Lelkem igazi, ,,rádióaktív'' forrása, Aki az Égi Pünkösdkor Orkánszerű viharrá teljesedik. Nem tagadom: a testvéreim Gyakran a végletekig bosszantanak. Nem mind, de számosan! Nem szólok itt sem a keresztfiaimról. Sem barátaimról, sem szeretteimrôl. Sem azokról, akik leveleikkel felkeresnek; Ezeket könnyű szeretni. Szívem így kívánja, s magától értetôdik... (A pogányok is ezt teszik -- mondta már Jézus...) Azokról sem szólok itt, akik tôlünk távol vannak. Oly messze, hogy mindenki mondja: ,,szereti'' ôket... Azokat, akik fáznak, éheznek, elnyomást szenvednek; Az elmaradottakat, akiket sohasem látunk, S nem zavarják békés nyugalmunkat. Mindezek szeretetére is képes vagyok, Kedves szavakkal, néhány csekkel meg is mutatom, Olyan messze vannak, nem töröm magam utánuk. Azokat nehéz igazán szeretni, akik Közel vannak hozzánk, s nem köt hozzájuk semmi, Akik gondos napi terveimet felborítják, Vagy rossz pillanatban alkalmatlankodnak, Hogy pénzt kérjenek tôlem, Hogy idômet rabolják, vagy segítségemet várják. Mikor tudok majd Igazán szeretni, Uram? Azokat szeretni, akik szeretetem sosem viszonozzák? Azokat szeretni, akik csak bajt okoznak? Akik mindig más véleményen vannak? Egészen egyszerűen: szeretni ,,felebarátomat'', Azt, akit nem én választottam!? ... Életem ezernyi gondjában, bajában Minden reménységem a hit! Ez jelent értéket, ez lesz reménységem gyöngye A Tôled kapott ezernyi kincs közt, Nagy és Végtelen Istenem, segíts. Hogy meglássam, és felismerjem világító fényednél ,,Felebarátomat''! Ma újra ennek szentelem minden erômet, S talán eljön a nap, Hogy valóban eljutok célomig. De ha késik ez az óra talán a nyugdíjkorig, Vagy akár éltem végsô napjáig is, Segítôm, mentségem akkor is a hit lesz! Mert hiszek Jézus Krisztusban, aki szeretett, kiválasztott! Istenem, Atyám, Te is Jézus szemével Tekints ma rám. Hiszen Veled él és uralkodik mindörökké Szereteted szent egységében, A világ hosszú történetén át. Hiszek... hiszek... ======================================================================== Hozzád szólok, aki keresel, s akit szeretek Kerestelek az éjszakában A hit kalandja Három-négy kilométeres csôvezeték... Több ezer tonna acél forog és fúrja a földet éjjel-nappal. Minden csôrúd milliókba kerül... A legkisebb balfogás, ügyetlenség, a hegesztô legparányibb tévedése munkazavart okozhat -- s százmilliós károkat!... A technika csodái, a leleményesség találmányai lenyűgözôek. Jóval a fúrás megkezdése elôtt tudós kutatók, geológusok százai vizsgálták a föld mélyét s keresték a kôolajat rejtô sziklák ereit. Munka közben mini-földrengéseket idéztek elô, tanulmányozták a hullám- rezgéseket, egybevetették az így nyert grafikonokat, megrajzolták a föld méhének új belsô térképeit... Modern varázslókként meghatározták, eldöntötték: itt fognak fúrni!... És ekkor a puszta sivatagban megindul a lázas munka éjjel-nappal, vasár- és ünnepnap, megállás nélkül... A légnyomásra, sűrített levegôre járó kalapácsok éktelen zajában, a diesel motorok, a villanyfejlesztôk zakatolása közben, az alkatrészeket szállító teherautók megállás nélküli keringése közepette, tonnaszámra hozzák a vizet a nagy-öblű vízhordók a fúrás megkívánta szükségletek szerint. Hatalmas hűtôszekrények ôrzik és tárolják a mindennapi ételt, rögtönzött repülôtereken egymást érik a repülôgépek, a föld mélyébôl felhozott mintákat gondos szemekkel lesik a geológusok. Semmi nem lehet túl modern vagy túl drága, -- és gyémánt késekkel szerelik fel a fúrófejeket is! Mit ad majd az új fúrás? Az új kút? Gázt vagy csak újabb szürke sarat? Olajnyomokat vagy bôömlésű vízforrást? Ha a kitermelés gazdaságosnak ígérkezik, tovább folyik a munka. A hosszú csôrudakat kicserélik, a fôvezeték ágyát kicementezik, hogy a kôolaj zavartalanul juthasson a fölszínre. A fúrótorony vasvázát más vidékre szállítják, s ember és műszerek új fúrásba kezdenek. Csak néhány acélcsô marad helyben és a bonyolult csapok bokra, amit karácsonyfának is neveznek... De az új kôolajvezeték acél ereiben megállás nélkül ömlik a fekete arany: a kôolaj... Ám az oktalan, tájékozatlan turista, ha útja véletlenül a sivatagon visz át, semmit sem tud errôl a megelôzô nagy kalandról, s így könnyen mondhatja ajkbiggyesztve: ,,Hát csak ennyi a kôolaj nagy kalandja? ...'' S még arról is megfeledkezik, hogy milyen változást, új életet kelt vagy szül az ezer kilométerekkel távolabb... Valahogy így vagyunk az emberi életbe betörô hittel is. Sokszor a lélek legmélyén rejtôzik a keresztség óta, de annyi esemény pora, homokja fedte be azóta; valóságos kô és gránit réteg lepte be, telepedett föléje! Többszörös földrengésre volt szükség ahhoz, hogy meginduljon érte -- vagy utána! -- a kutatás: gyászok, csalódások... az elkövetett szégyenletes tettek visszatérô, maró emléke... és a szürke sár, arra a piszokra emlékeztetve, amely beszennyezett bennünket... Ezután jön az aktív, a tevékeny fázis, az igazi ,,munkaszezon'' vagy ,,munkarészleg'': új rések nyílnak a legmélyéig és elôtűnnek életünk igazi rejtett zugai... Nem könnyű feladat vár reánk, kínlódunk, küszködünk, segítségért is kiáltunk. Minden leáll, s nem mindig tudjuk hol és hogyan kezdjük újra? Van, aki bátorságát veszti és csomagol... odébb áll... Sokak számára a fúrás majd csak a túlvilágon ér el az igazi forrás-mélységig! De ezek fáradozása sem volt hiábavaló: ha nem is szökellt magasra, a szabad levegôre a forrás, a hit ott rejtôzik a lelkek mélyén mindaddig, amíg keresik!... Azok számára pedig, akik eredményt értek el, ezek után új szakasz kezdôdik. A kutató munka lázát nagy csend és nyugalom váltja fel. A bonyolult felépítmények eltűnnek. Igaz, a rutin-munka -- a megszokás! - - homokrétegképzôdéssel vagy partomlással is fenyegethet. De a mélyben ott van, él, kereng, pezseg a hit és mindenbe életet önt. A hitetlen nem tud errôl semmit, kívülrôl nem láthat semmit, és, mint a sivatagi turista, könnyelműen kockáztathatja meg: ,,Hát ez, csak ez a hit? ...'' Az új hívô kötelessége megmutatni, hogy ez a hit valóban fűti, s megváltoztatja, átalakítja egész életét!... Miért szeretlek? Sokszor hangoztattad: ,,Keresztények, a ti szeretetetek nem olyan érdeknélküli, mint a miénk, hitetleneké! Ti nem minket szerettek. Mi csak ürügyül szolgálunk a ti Isten-szeretetetekhez... Bennünk is csak Istent, a ti Isteneteket szeretitek!...'' Megengeded, hogy erre a megjegyzésre, szemrehányásra válaszolva e végsô sorokat ma csak Neked ajánljam? ... Amikor legelsô alkalommal találkoztunk, Vajon mi vonzott feléd? Mi késztetett a megismerésedre, Mert addig még sosem találkoztunk, nem is láttuk egymást. A szemed, amely senki más szeméhez sem hasonlít? A hajad, ez az élô, mozgással teli hullám? Az arcod éle, Amely minden szögbôl vizsgálva más-más képet mutat? Vidám vagy komoly, nyílt vagy titkokat rejtô? Felelj: Valóban nem Téged ismertelek meg így s szerettelek? Lassan felfedeztem benned, Rájöttem arra, hogy arcod és szemed Csak rejtett tükre a belsô titoknak. Szerettem jóságodat, kedvességedet, türelmedet; Megszerettelek a szívedért. Láttam együttérzô érzékenységét, erejét. Megcsodáltam segítô kezedet, Amely megmutatta, hogyan tudsz szeretni. Mondd hát, ugye Te vagy az, akit így szeretlek? Testvérem, útitársam! Emlékszel-e beszélgetésünkre, Amikor elsô alkalommal találkoztunk? Politika, festészet, zene, irodalom, Az elnyomott népek szabadság-vágya s a kínok és a gondok között épülô új világ, Minden sorra került!... Mondd, mindez valóban Csak egyszerű ürügy, csak külsô máz volt? Nem Téged szerettelek meg így? Amikor együtt daloltuk vidám, közös dalainkat, Ugyanannak a forrásnak a hűs vizébôl ittunk, egyazon hegyi ösvényen törtettünk felfelé, Bánkódtunk közös igazságtalanságok felett, Amikor élveztem ízes tájszólásodat, Amely mögött a nyári tücskök vidám ciripelését sejtem, Mondd csak, Barátom, nem Téged szerettelek meg így? Valóban csak egyszerű ürügy lenne mindez? Ti jól tudjátok, Te és ôk mindannyian. Hogy mennyire szeretlek titeket! Test és lélek, anyag és szellem alkotta személyiségteket. Egyetlen óhajom: hogy szolgáljak nektek, Akik egész valótokkal. Minden jótulajdonotokkal elkápráztattatok engem!... Most pedig, engedelmetekkel, Istenrôl fogok beszélni. S ha szeretlek benneteket arcotokért, szemetekért, Szeretlek, Barátnôm, jóságodért, S téged is, Barátom, egyenes jellemedért. Talán csökken a szeretetem azzal, Hogy mindkettôtöket szeretem Istenért is, Aki lelketek mélyén él? Bizony Téged szeretlek Minden felsorolt jótulajdonságodért, De mindezek mögött van egy, Amely minden másnál több és értékesebb: Isten lakja lelkedet! Az Ô fia, vagy az Ô lánya vagy! Ô szeret!... És életét adta érted!... Hol találnál ennél tisztább és vonzóbb forrást, Amelybôl a Szeretet fakad? Megérted-e, hogy nem úgy szeretem benned az Istent, Mint valami díszes keretben a művészi képet, Hol Te lennél a keret és Isten a ,,mesteri alkotás''! Téged szeretlek. Téged, legbensôbb értékeidet, A legszentebb kincsedet, amelyet Isten ád neked. Egy napon majd megöregszel Te is. Hajadból, szemedbôl, homlokodról Eltűnik majd az ifjúság varázsa. Betegség tör rád. Elveszíted vidám kedélyedet, erôdet, szelídségedet. De a benned élô Isten Nem hal meg soha! Ezért szeretlek Téged Egész valódban; Nem félig, háromnegyedrészig, De egészen! Téged: testedet, lelkedet. És Istent: a lelked lelkét! Még egy szót: Soha nem álmodtál határt nem ismerô nagy szerelemrôl? Amely nem változik A napszakok szerint, Az idôjárás vagy a siker változása nyomán? Ide figyelj: Ha az emberi szerelmet Isten szerelmének ereje hatja át, Értsd meg, hogy ez a szeretet Amely így átölel, Nem a könnyen üressé váló emberi szívbôl sugárzik, Hanem Isten kimeríthetetlen szívébôl! Az emberi szív mint egy víztartály Egyszer csak üres lehet. De Isten szíve élô forrás, Amely nem apad ki soha! És ha Isten lehántja szívem durva kérgét, Ha meglágyítja kôszívemet, S az övéhez hasonló szívet ád. Mily hatalmas szeretettel Szeretlek majd ekkor mindannyiotokat, Kedveseim!?... Ki szerethetne benneteket így jobban, mint én? Ki szeret majd BENNETEKET jobban, mint én? ____________________ Jacques Loew képes albumai: Dieu existe (Van Isten), Fętes et Saisons (FS), 108. sz. 1956. szept.-okt.; -- Le Mal, pourquoi Dieu permet-il cela (A baj -- miért engedi Isten?) FS, 117. sz. 1957. aug. -- Quel est cet homme: Jésus-Christ? (Ki ez az ember: Jézus Krisztus? ) FS, 85. sz. 1954. ápr. -- Jésus-Christ te parle (Jézus Krisztus hozzád szól) FS, 93. sz. 1955. márc. -- Homme, qui es tu? (Ember, ki vagy te?) FS, 99. sz. 1955. nov. -- L'Eglise, familičre et mystérieuse (A családias és titokzatos Egyház) FS, 113. sz. 1957. márc. -- Le Miracle, signe de Dieu (A csoda, Isten jeladása) FS, 121. sz. 1958. jan. -- E hét szám, ebben a sorrendben, egy albumba kötve is megjelent: Foi Vivante -- Hommes d'aujourd'hui. Sept Albums Missionaires (Élô hit -- A ma emberei. Hét missziós album) par le P. Jacques Loew. Fętes et Saisons, 29. Bd. de Latour-Maubourg, F-75340 Paris. ======================================================================== Vallásos vagy? Ha ismernétek Isten ajándékát! Testvéreim! Járhat valaki hűségesen a vasárnapi szentmisére, hallgathat buzgón vallásos elôadásokat, prédikációkat, lehet plébániája oszlopos tagja, lehet szerzetes is -- de mégsem vallásos. Szinte hallom, hogy azok, akiket felsoroltam és még mások: protestánsok, muzulmánok, izraeliták nekem szegzik a kérdést: ,,Miért mondod, hogy nem vagyunk vallásosak?'' Nem a képmutatókról, az álarcviselôkrôl beszélek, akiknek élete ellentmond külsô állarcuknak, nem a ,,fehérre meszelt sírokról'' beszélek, a Krisztus ostorozta farizeusokról. De tôletek kérdezem és kérdezem elsôsorban önmagámtól: ,,Vallásos vagyok-e? Vallásosak vagytok- e? '' Nem könnyű e kérdésre felelni. Olyan szerencsés vagyok, hogy mélységes barátság fűz a Dijon melletti Notre Dame de Citeaux kolostor trappista szerzeteseihez. Jelenleg ez Franciaország egyik legszebb, legbuzgóbb monostora. Látni kell a mintegy nyolcvan-száz szerzetest. Az atyákat és a testvéreket! Látni kell, amint minden hajnalban két órakor felkelnek -- vasárnap még fél órával korábban! Látni kell, amint keményen dolgoznak a földeken, el kell tűnôdni, az arcukon elömlô testvéri öröm láttán, hogy megértsük: ez a hely ma Franciaországban és talán az egész világon a lelki élet egyik fellegvára. És éppen ebben a trappista kolostorban Dom Godefroy, ez a nagyszellemű, mély lelkületű szerzetes a trappistákhoz intézett reggeli tanításban vezérgondolatként a következôket mondotta: ,,Testvéreim, atyáim, óvakodjatok a veszedelemtôl, amely fenyeget titeket, legyetek résen, nehogy Isten nélküli szerzetesekké váljatok!'' Mert Dom Godefroy, ez a nagy szellem tudta, hogy élhet valaki egész életén át kolostorban, de mégis ,,Isten nélkül''. És amikor megdöbbenésemben megkérdeztem az egyik trappistától, hogy lehetséges-e ilyesmi, az egy idôs szerzetestársa szavát idézte nekem: ,,Méheim, kaptáram, asztalosműhelyem betöltötték egész életemet.'' Elmondom nektek e szavakat, mert jól ismerem Citeaux szerzeteseinek buzgóságát, lelkületük tisztaságát, és tudom, hogy annak az öreg trappistának az életében, aki e szavakat mondotta, igen nagy helyet foglalt el Isten. De az is igaz, hogy valaki mindent odaadhat Istennek, és mégis Isten nélkül él. Ha ez érvényes a trappistákra, mennyivel inkább reánk! Ti, akik a metró forgatagában éltek, reggelenkint az autóbuszra vártok és közben a gyári órára, a blokkolásra gondoltok ti, akiket a termelés ritmusa hajt, és jómagam is, aki egyik helyrôl a másikra rohanok, nem kockáztatom-e, nem kockáztatjuk-e mindannyian azt, hogy vallás nélkül élünk? * * * Dehát mibôl áll a te vallásosságod? -- kérdezhetitek. Mit jelent az, hogy valóban Istenhez kapcsolódunk? [6] Nos szeretett jó Testvéreim, ha vallásosak vagyunk, ez azt jelenti, hogy keressük Istent; keressük, amikor még nem találtuk meg, és még jobban keressük, amikor kezdjük felfedezni, meglátni, megtalálni Ôt a világban. Annak, hogy vallásosak legyünk, tehát keressük Istent, elôfeltétele az, hogy igen magas elképzelésünk legyen Istenrôl. Istent nem úgy keressük, mint a négylevelű lóherét, mert szerencsét hoz, vagy mulatságos keresni. Ha Istent keressük, mégha egyelôre nem is találtuk meg, vállalnunk kell, hogy az elsô perctôl kezdve ,,mindent egy kockára teszünk fel'', és egész életünket tesszük a mérlegre azon a boldog napon, amikor majd megtaláljuk Istent. Vajon így kell keresnünk Istent? Hiszen éppen ezt mondja nekünk Jézus az Evangéliumban, amikor a kereskedôrôl beszél, aki az értékes drágagyöngy után kutat; és amikor megtalálta azt, amit keresett, a világon a legszebbet, örömében mindent ,,elkótyavetyél'' -- ahogy ma mondanánk -- pusztán azért, hogy övé legyen a szép, értékes gyöngy. Istent keresni annyi, mint elmondani Neki mindennapi imánkban (még ha hitetlenek vagyunk is): ,,Istenem, Te vagy a Teremtô. Vagyis Te vagy >>Az, Aki van<<.'' A hitetlenek hozzáteszik majd: ,,Istenem, ha létezel, -- még nem tudok errôl semmit, de milyen kimondhatatlanul nagy dolog kell, hogy legyen, ha igaz, hogy létezel -- Te vagy Az, aki mindent létrehoztál. A pipacs a Te egyik gondolatod, a rózsa a Te másik gondolatod, a fiatal leány bája, az asszony gyöngédsége, az eszme szolgálatába szegôdött férfi ereje is a Te gondolatod, ó Istenem!'' Íme, ilyen magasztos fogalmat alkossunk Istenrôl és ápoljuk magunkban ezt a végtelenül nagy Istenrôl alkotott eszményt! * * * De Isten keresése nem csak azt jelenti, hogy igen magas fogalmat alkotunk Istenrôl: ugyanakkor egészen kicsinnyé kell lennünk Isten elôtt. Mikor azt mondom, legyünk kicsinnyé Isten elôtt, nem azt akarom mondani, hogy váljunk törpévé, kicsinyessé, ványadttá, jelentéktelenné, naftalin szagúvá. Isten elôtt kicsinek lenni annyit jelent, hogy egyszerűen úgy állunk Eléje, amilyenek vagyunk. Szembe azzal az Istennel, aki oly nagy... mi, akik oly kicsik vagyunk! Élete vége felé mesélte nekem Lagrange atya, ez a kiváló tudós, a bibliakutatás múlt századi úttörôje, hogy Pierre Loti, korunk egyik igen nagy, vagy legalábbis igen ismert írója, amikor dicsôsége tetôfokán volt s újságok, képeslapok írtak róla, s könyvei többezres példányszámban keltek el, elindult, hogy megkeresse az Istent. De ahelyett, hogy szobájában térdre borulva, vagy egy templomban, a gyóntatószék mélyén kereste volna Istent, ahogy azt Foucauld atya tette, Pierre Loti a maga módján -- túlságosan nagyvonalú módon -- akarta Istent megkeresni, találkozót adott Istennek. Pierre Loti találkozni akar Istennel, de nem úgy, mint bárki más, hanem a Sinai hegy tetején, ahol Mózes találkozott Istennel. És Lagrange atya finom mosollyal hozzátette: ,,Nos, képzelje csak el, Isten nem jött el a találkozóra!'' És Pierre Loti nem találta meg Istent. Nem tudott kicsivé lenni, nem tudta megérteni, hogy tolla csupán lúdtoll Isten végtelen nagyságához mérten. És mi is. Testvéreim, olykor mi is ily képtelen módon kérünk légyottot Istentôl, ahogy azt Pierre Loti tette. Szeretnénk, ha Isten felfedné magát elôttünk, még mielôtt elpukkasztottuk volna felfuvalkodott énünk hólyagját. Ehhez egyébként nem kellenek bulldózerek. Néhány jó tűszúrás szükséges csak ahhoz, hogy ,,énünk'' felfújt hólyagja leapadjon és kicsinnyé válva megtaláljuk az Istent. Amikor kicsinnyé válva megtaláljuk Istent, akkor végtelen nagy valami költözik emberi szívünkbe: az öröm. Mert a keresztény öröm Isten nagyságából és a mi kicsinységünkbôl egyidejűleg születik. Ez a nagy aránytalanság, a szint, a hatóerô nagy különbsége okozza, hogy az öröm beragyogja szívemet. Nem emberi öröm ez, amelyet kívülrôl merít az ember, amelyet pénzzel, gyönyörökkel igyekszünk magunkévá tenni, hanem Isten öröme, mely saját szívünk mélyén születik és onnan sugározza be egész lényünket. A vallás tehát azt jelenti, hogy mindenek elôtt és mindig keressük Istent és kicsinyek vagyunk Elôtte. Ez az, amit Jézus mond: ,,Keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát, és minden hozzáadatik nektek, s ezt az örömöt senki el nem veheti tôletek.'' (Mt 6,33) Isten keresése és megtalálása azonban nem megy erôfeszítések nélkül. Isten megtalálása ebben a hegymászásban, az, hogy Istenhez kötjük magunkat, mint a hegymászók a vezetô köteléhez, szenvedésekkel fog járni. Látnunk kell majd, hogy hová helyezzük lábunkat, meg kell majd kapaszkodnunk olyan sziklákba, melyek felsebzik tenyerünket, de végül majd eljutunk a megtalálás csodálatos öröméhez, amikor minden dologban Istent keressük. És ha igazán keressük, kitartóan keressük a mi Istenünket, aki oly nagy, egy napon rájövünk, hogy itt van szívünk mélyén. ,,Aki szeret engem, annak megmutatom magamat -- mondja Jézus -- és hozzá megyek, és Atyám és én nála fogunk lakni.'' (Jn 14,21.23) És Jézusnak e szava örömmel tölt el bennünket: hiszen Isten már nem csupán távoli Teremtô; Isten az, aki engem lát, akit ,,Atyámnak'' szólítok. Istenem, Te Atyánk vagy és én gyermeked vagyok! Ámen. ======================================================================== Emelkedés Isten felé Ha ismernétek Isten ajándékát! Beszéltünk az Istent keresô ember nagyságáról és örömérôl. Láttuk, hogy Isten keresése a legnagyobb dolog, amire az ember képes, a legmagasabbrendű, legeredményesebb tevékenység, amelyre ember vállalkozhat. Szeretném, ha ma valóban élve vallásunkat, abban az értelemben, amint errôl a múltkor szó volt, s így Istenhez kapcsolódva együttesen azt vizsgálnánk, mi is teszi az ember nagyságát. Hallgassuk csak a 8. zsoltár szavát! A zsoltárok világában élve, mindig új igazságokra bukkanunk, melyek újabb örömöt fakasztanak bennünk. Uram, mi Urunk! széles e világon minô csodálatos a te neved! egek fölé magasztaltad fölségedet. Kisdedeknek és csecsszopóknak ajkán készítettél ellenségeid ellen dicséretet, hogy elnémítsd az ellenszegülôt és ellenségedet. Nézem az eget: ujjaidnak műve, holdat, csillagot: kezed alkotása. Mi az ember, hogy megemlékszel róla? mi az ember fia, hogy gondot viselsz rája? Az angyalok alá csak kevéssel aláztad, dicsôséggel, nagysággal koronáztad. Adtál neki hatalmat kezednek minden művei felett, lába alá vetél mindeneket: Minden marhákat, minden barmokat, azonfelül a mezei vadat. Ég madarait, tenger halait, mind, amik tengerek ösvényein keringenek. Uram, mi Urunk! széles e világon minô csodálatos a te neved! Szeretném, ha ma együttesen azzal foglalkoznánk, amit Szent Pál az ember fegyverzetének nevez, ami lényünk legbensôbb valóját alkotja, és meglátjátok a mi nagyságunkat. Nem szeretek nagy szavakat használni, mégis egy hasonlattal élek. Hasonlatom ismerôs lesz számotokra és nagyon idôszerű. Úgy tűnik nekem, hogy az ember nagysága a világűr-rakétákhoz hasonlítható. Az űrrakétáknak egy, két vagy három emelete van, azok elindulnak a föld vonzási körébôl, hogy elérjék a világűr nagy térségeit. Nos, amit az ember felfedezett, azt már tulajdonképpen birtokolja lényének mélyén, szellemi armatúrájában. Az elsô emeleten van az elsô, legnehezebb, legkevésbé irányítható rakéta, az, amelynek le kell gyôznie a föld vonzását, a felszálláskor jelentkezô nehézségeket, a levegô ellenállását. De mihelyt felemelkedett, kifejtette erejét, visszahull a földre. Ekkor kioldódik a második rakéta, mely szédületes sebességet ad az új és fantasztikus pályán repülô testnek. De a maga során, miután kifejtette erejét, lehull. Ekkor szabaddá válik a rakétafej, folytatja pályáját és eléri a világűrt, ahol semmi meg nem állítja, semmi nem fékezi többé. Az elsô rakéta, amely a legsúlyosabb, de nem a legkevésbé fontos, hiszen induláskor játszik szerepet és a szó szoros értelmében hordozza a másik kettôt, ez az elsô rakéta a mi értelmünk, eszünk. Az emberi értelem valami csodálatos és végtelen nagy dolog, amely lehetôvé teszi, hogy igen magasra emelkedjünk, hogy legyôzzük a föld nehézkedési törvényét, a ködök áthatolhatatlanságát. Nagyon messze vezet el bennünket, olyan pályára, amelyen az ember eléri igazi nagyságát. Mert az ember, hála értelmének, állandóan növeli élete méreteit. Értelmünk 20 év óta csodálatos ütemben halad elôre: csillagok, égitestek milliárdjait fedezzük fel, a csillagászok fényképen rögzítik a fényt, amely egy távoli ismert égitestrôl 2 milliárd évvel ezelôtt indult el. És ez a fény ez alatt az idô alatt 300.000 km-es sebességgel haladt másodpercenként! Az elektronikus mikroszkóp ötszázezerszeresen nagyítja a legapróbb anyagrészecskéket: egy gyufaskatulya ebben a nagyításban 15 km hosszúságú volna. Az elméleti kutatások csodáihoz kapcsolódnak a technika csodái. A munkafolyamatok pontossága, a legapróbb részletek összehangolása: a színes képeslapot, melyet vásárolunk, 24 km-es óránkénti sebességgel nyomták, 6, 8, 10 rézhenger forog együtt, mindegyik egy-egy színt nyom abszolút pontossággal, a legcsekélyebb kenôdés nélkül. Ne várjatok tôlem se ma, se máskor tudományos fejtegetéseket; bizonyára megérzitek, hogy sokkal többet akarok ennél: fel akarom kelteni bennetek a csodálatot az iránt, amit eszünk megvalósítani képes. Mennyi csoda az iparban, a technikában, de mennyi értelem nyilvánul meg magában a kereskedelemben is! Jó néhány éven át figyeltem Marseille kikötôjében az egész világból származó termékek özönlését. Ausztráliából érkezett a bárány, melynek bôrét bundaként viselitek. Óriási bálákban érkezett a gyapjú, még az állat irhájával együtt, a világ egyik csücskébôl a másikba szállították, Marseille-ben kirakták, innen tovább került, nyírták, mosták, megmunkálták, gyapjúfeldolgozó gyárakban északon szôttek, fonták, ruha készült belôle... Igen, az ember csodája ez, aki a maga képére formálja a földet és utakat szánt a levegôben és a vízen! Íme az ész, az emberi értelem! Persze megvan mindennek az árnyoldala is: mennyi fáradság, mennyi kudarc, mennyi üzemi baleset! Amikor egy gyümölcsbe harapunk, amikor magunkra vesszük kabátunkat, gondoljunk a vérre, könnyekre, az egyhangú mozdulatokra, a bántalmazott tanoncra, a gép által szétroncsolt kézre, az elégtelen munkabérre! Mert elôbb vagy utóbb az értelem eléri végsô határát: nem tud tovább jutni. Visszahull, akárcsak a rakéta, amely egy adott pillanatban elérte a maga határát és lehull, összezúzva azt, amire ráesik. * * * És ekkor közbelép szellemi organizmusunkban egy második lépcsô. Leválasztva az észt, csodálatos lendülettel munkába kezd az emberi nagyság második alkatrésze, a Hit. Ez behatol oda, ahova az ember magától soha nem tudna eljutni. A Hit nem valami homályos dolog. Nem Isten kényszeríti térdre az embert, mondván: ,,Térdelj le elôttem, mint rabszolga az ura elôtt.'' Ellenkezôleg: a Hit Isten, aki félretolja értelmünket, aki kézenfog bennünket, aki magasabbra vezet minket, olyan térségekbe, amelyeket magunktól soha nem tudtunk volna elérni. A Hit Isten, aki fülünkbe súg. Isten, aki elmondja, hogy ki Ô, Isten, aki nem csupán teremtô, hanem Atyává és tanítómesteremmé lesz. Hitünket élni nem annyit jelent, hogy behunyjuk szemünket, korlátokat állítunk fel, vagy bezárkózunk egy alagútba. A hit azt jelenti, hogy kitágítjuk a világról, a dolgokról alkotott képet, messze túlmenôen azon, amit a legkiválóbb, legfényesebb elme el tud képzelni. Valami új érzék ez, melyet Isten ad nekünk, a láthatatlan iránti érzék, mely elfogadtatja velünk egy új univerzum létét. Ahogy szemünk nem képes a napfényt befogadni, mert az túl erôs, nem képes az infravörös sugarakat felfogni, ugyanúgy értelmünk kutatási területe is korlátozott. A Hit azonban átemel e korlátokon. Új látóhatárt tár elénk, új egeket és új földet. Segítségével megértem Isten gondolatát, hallgatom Ôt és Reá bízom magam, mint vitathatatlan mesteremre. A Hit segítségével belépek Isten fénykörébe... Túl azon, amit a legnagyobb lángelmék, akik az értelem legmagasabb csúcsát is elérték, meg tudnak nekem magyarázni, az alázatos Hit érteti meg velem, hogy Isten, az Atya adta belém az élet leheletét, amelyet semmi nem képes kioltani, hogy Isten érdeklôdik irántam, törôdik velem ébrenlétemben vagy álmomban is, és hogy Istennek irántam való szeretetét semmi nem lenne képes elpusztítani. A Hitnek ez új látásmódjával egy végtelenül nagy világba merülök bele. * * * A Hit új rakétája messze túlrepített mindazon, amit emberi eszemmel fel tudtam fogni. Tekintetem valóban Istenbe merül és Isten gondolata az én gondolatommá lesz: teljesen új térségekre, végtelen horizontok közé jutottam. S innen egy harmadik rakéta ragad magával és elvisz Isten szívébe. Ez a Szeretet rakétája. Halk, de kimondhatatlanul gazdag párbeszéd kezdôdik Isten és az ember között. Az ember Istent hallja, nemcsak mint teremtôjét, ahogy eszével tette, nemcsak mint Atyját, ahogy azt a Hit sugallta, de úgy, mint jó Barátját, aki minden titkát elmondja: ,,Már nem mondalak titeket szolgáknak -- mondja Jézus -- barátaimnak mondalak, mert minden titkomat elmondtam nektek'' (Jn 15,15). És ekkor eltűnik a Föld vonzási ereje. Isten ellenállhatatlanul magához vonz bennünket. Erre az eredményre jutottak a szentek és mindazok, akik a Szeretet révén Isten vonzási körébe kerültek. Isten barátjának lenni annyi, mint keresni azt, amit Ô akar, akarni azt, ami Neki tetszik, elutasítani azt, amit Ô elutasít, bensôséges beszélgetést folytatni Vele, szemtôl szemben, egyszóval felfogni a bibliai szó mély értelmét, amellyel Isten hív bennünket: ,,Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, vele eszem, mellette ülök és ô énmellettem...'' (Jel 3,20). Íme az emberi nagyság legmagasabb foka: tudom, hogy Isten szeret engem; tudom, hogy bármekkora legyen is nyomorúságom, hitványságom, hibám, bűnöm, semmi sem veheti el tôlem Isten rám nézô, szeretô tekintetét. És Isten azt akarja, hogy az én tekintetem jusson el Hozzá, a gyöngédség, a bizalom tekintete, amely olyan, mint egy Hozzá intézett szó. Tudom: meghallja és megérti. Amikor Isten így lép be szívembe, valami új dolog történik. Mert nem egyedül Isten lép be egyszerűen hozzám, hanem Vele együtt minden ember. ,,Isten belépett szívembe, Isten kibôvítette szívemet úgy, hogy ezentúl senki nem érezheti többé azt, hogy nincs benne hely az ô számára'' mondta Szent Pál, a nagy apostol. Amikor Isten belép egy emberi szívbe, az senki számára nem lehet többé szűk, mindenki megtalálja benne helyét. Ilyen a keresztény lélek berendezése. Úgy vagyunk megalkotva, hogy képesek legyünk elérni az Istent: az ész felemelkedésével megismerjük az embert, a világot és teremtôjét, a Hit felemelkedésével behatolunk Isten gondolatvilágába, a Szeretet szárnyalása elvisz bennünket Isten szívébe, a végtelen Szeretet kebelébe. Ámen. ======================================================================== Mikor Isten szeret minket... Ha ismernétek Isten ajándékát! Testvéreim, egy hete gondolkozom azon, amit ma mondani szeretnék nektek, egy hete aggódom, hogy nem sikerül megmagyaráznom azt a mélységes meggyôzôdést, amelyet meg akarok osztani veletek; igen, félek, hogy nem gondolkodtok el eléggé, nem azon, amit én mondok -- hiszen én csak szócsô vagyok, -- de azon, amit Isten akar elmondani mindegyikünknek, ha hittel tudjuk meghallgatni azt. ,,Ó, az édesanyámnál boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten szavát és megvalósítják életükben.'' (Lk 11,27-28). De mit jelent Isten e szava? Mit akar nektek mondani? Mit kér tôletek? Emlékezzünk csak vissza Jézus szavára: ,,Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ô meg velem.'' (Jel 3,20) Milyen meglepô szavak! Istenünk arra hív bennünket, hogy olyan barátságban éljünk Vele, mint egy jóbarátunkkal, aki meghív minket vacsorára, aki bizalmasunk, akit szeretünk... Erre szólít az Isten. Emlékszem egy fiatal, vékonyka marseille-i asszonykára, legfeljebb 50 kiló volt fülbevalóival együtt. Ez az aprócska asszony elmondta nekem, hogy már napok óta beszél az Istennel egy olyan ügyrôl, amely nagyon nyomja a szívét. Végül mindenképp magyarázni akarva, hogyan fordult Istenhez, lábujjhegyre állt és ezt mondta: ,,Értse meg végre, úgy beszéltem a jó Istennel, mint ember az emberrel!'' ,,Mint ember az emberrel'' -- ez a kifejezés nagyon kedvesen hangzott ennek a csinos fiatal nônek a szájából. De Isten sokkal többre hív bennünket annál, hogy úgy beszéljünk Vele mint ,,ember az emberrel''. Arra hív minket, hogy úgy beszéljünk vele mint ,,jóbarát a jóbaráttal.'' Sôt, bármily különös, de még ez a ,,jóbarát a jóbaráttal'' kifejezés sem elég ahhoz, hogy éreztesse azt, amit Isten velünk akar. A Biblián végighúzódik egy másik, sokkal reálisabb hasonlat, amelyet soha nem mertünk volna magunktól az Istenre alkalmazni, ha nem Ô maga mondta volna el, miként szeret bennünket. Mert Isten valóban azt mondta, hogy úgy szereti az emberiséget, úgy szeret mindenegyes lelket, ahogy a férfi szereti a nôt -- engedjétek meg a kifejezést -- ,,azt a nôt, akit kíván''. Ez nem valamiféle platói szerelem, nem az álmodozó fiatal lány szerelme, nem érzelgôs szerelem. Isten irántunk való szerelme. Isten maga mondja, emésztô tűz. ,,Féltékeny Isten vagyok, emésztô Tűz vagyok''. Itt vagyok és várlak, hívlak téged, ahogyan a férfi várja, hívja a nôt. Halljátok meg Istenünk e szavait! Nem az én szavaim ezek, hanem Istené, aki elmondja nekünk, hogyan szeretett minket és elmondja azt is, hogyan felelünk mi gyakran erre a szeretetre. Valóságos dráma ez, mely örömteli, bimbózó szerelemmel kezdôdik, de nyomorúságban, vérben ér véget. Hallgassátok ezeket a szavakat Ezekiel próféta könyvébôl! (Ez 16.; vö. még Jer 2-3 és Iz 54) Isten szól az emberekhez, egy ember képében: ,,Születésedkor -- mondja (hozzánk fordulva) -- senki sem törôdött veled, hogy megmosdasson és gondodat viselje; úgy voltál kidobva a mezô közepére, mint egy nem kívánt gyermek. Arrafelé jártam és megláttalak, amint vergôdtél saját véredben (a mi szánalmas emberiségünk mindig vérzik nyomorúságában). Gondoztalak, s te felnövekedtél, kifejlôdtél lassanként, de rongyokba voltál burkolva, csak egy szegény teremtmény voltál. Elmentem melletted, mondja Isten, megláttalak és megszerettelek. Ez volt a mi szerelmünk ideje, az én gyöngédségem ideje, egybekelésünk ideje''. (E kifejezések Istentôl sugallottak.) ,,Rád terítettem köpenyemet, mondja Isten és esküvel kötöttem le magamat, szövetséget kötöttem veled.'' Íme az Isten szeretete irántunk. És ha valaki közületek e szavakban valamiféle áporodott pszichoanalitikus mellékízt érezne, vagy azt képzelné, hogy valamiféle visszafojtott emberi érzéseket vetítünk át Istenre, az súlyosan és tökéletesen tévedne. Mert Isten szerelme totális szeretet, annak a szeretete, aki maga a Szeretet, akkor is, amikor emberi szavakat használ. És Isten tovább beszél hozzánk Ezekiel prófétán keresztül. Elmondja, hogy mi mindent tett értünk, emberekért. ,,Ajándékokkal halmoztalak el, hímzett ruhát adtam rád, finom bôrbôl készült sarut húztam a lábadra, selyem köpenyt terítettem rád.'' Úgy halmozott el minket ajándékaival, ahogy a férfi halmozza el a nôt, akit szeret. ,,Ékszerekkel díszítettelek fel, karpereceket húztam csuklódra, aranyláncot akasztottam a nyakadba és fejedre az ékesség koronáját helyeztem.'' Valóban olyan voltál mint egy királyné, te emberiség, te emberi lélek! ,,Fel voltál ékesítve arannyal, ezüsttel, a legfinomabb ételekkel laktál jól, híres voltál minden teremtmény között, annyira tökéletes voltál, mert az én fényességembe öltöztettelek fel.'' Melyek az Isten ajándékai? A Föld minden gazdagsága, a Földé, amelyet nekünk adott: a gabona és a szôlô, a szén, az olaj, az atomok. Mindezt Isten adta nekünk, hogy pompánk tökéletes legyen. * * * De most elkezdôdik a tragédia, mert ez a szeretett asszony, ez a fenséges királynô úgy viselkedik, mint a leghitványabb teremtés. Isten tehát e szavakkal szól ismét hozzá: ,,Ó jaj, te felfuvalkodtál, elbizakodtál szépségedben, arra használtad fel híredet, hogy magadat prostituáljad.''[7] (Isten maga használja ezt a szót, amikor látja, hogy elfelejtjük Ôt. Mert amikor egy ember elfelejti az Istent, az valóban prostitúció, hiszen bálványokat helyez az Isten helyébe.) ,,Mindabból, amit neked adtam -- teszi hozzá Isten -- bálványokat csináltál magadnak, és semmi sem elégített ki téged. Milyen üres lett így a szíved!'' De Isten még tovább megy. Nem merem ismételni elôttetek azokat a kifejezéseket, amelyeket a Biblia használ. Isten itt a nem Feléje, hanem más után futó emberiséget a párzásra vágyó állathoz hasonlítja. ,,A prostituáltak pénzt kérnek -- mondja -- de te, emberiség odáig süllyedtél, hogy nem csupán pénzt adsz, hanem azonfelül még ajándékot is kínálsz azoknak, akik lealacsonyítanak.'' Mert mit teszünk mindazzal az ajándékkal, amit Isten nekünk adott? A szénnel, az olajjal, az atomokkal? Arra használjuk, hogy elpusztítsuk önmagunkat. Istentôl kapott értelmünket arra használjuk, hogy Isten létét tagadjuk. Istentôl kapott nyelvünket, beszélôképességünket arra használjuk, hogy hazudjunk az embereknek, testvéreinknek. * * * Ekkor Isten haragja -- mint az elhagyott férj haragja, lesújt erre az emberiségre; szavai szenvedélyesek, ostorozok lesznek; szinte már nem talál szavakat arra, hogy megmutassa, mennyire lealacsonyodtunk. ,,Minthogy elfelejtettél engem, lesújtok rád, a paráznák és vért ontók büntetésével, mert nem emlékeztél vissza arra a szerelemre, mellyel szerettelek. És mindent elkövettél, hogy megbánts engem, ezért én is megfizetek viselkedésedért. Saját fejedre hulljon vissza az a gyűlölet, melyet szívedbe plántáltál, hulljon vissza saját fejedre lelkednek eltévelyedése, melyet agyadba ültettél.'' Ilyen az emberiség helyzete azon a napon, amelyen elfelejti az Istent. Jelenlegi életünk tragédiájának kellôs közepében vagyunk: olvashatunk újságokat, járhatunk színházba, mindent megtehetünk... de utunk végén nem találjuk meg az Istent. Elfelejtettük az Istent. Lehet valaki nagyon derék ember, jó családapa, jó férj, aki nem csalja meg feleségét, de mégis azon a napon, amikor szívét másnak adta, elfelejtette Istent. ,,Ahol a kincsed, mondja Krisztus, ott a szíved is.'' (Mt 6,21). De Isten tudja, akárcsak az ember, sôt annál sokkal jobban, hogy a legostorozóbb szavak se tudják visszatartani azt, aki elárult, elhagyott minket, az ilyen szavak csak megkeményítik szívét. Ezért Isten atyai szívének egész gyöngédségével, emberi gyöngédséggel szól hozzánk, hiszen magát emberhez hasonlította. Hív bennünket ma, hívja az emberiséget minden nap a prófétáktól kezdve egész napjainkig: ,,Ébredj fel! Ébredj hát végre! Rázd le magadról a port, kelj fel, te, aki fogoly vagy, és szabadítsd ki magadat bilincseidbôl!'' ,,Ó igen, mondja Isten, mint egy elhagyott asszony, akinek lelke tele van kétségbeeséssel, én visszahívlak téged, azt kérem tôled, hogy jöjj vissza hozzám.'' ,,Vajon el tudnám-e felejteni az asszonyt, akit ifjúságomban szerettem? Egy rövid idôre elfordultam tôled, de mondhatatlan szánalomra indultam és ezért újra hívlak, és arra kérlek, térj vissza hozzám. Haragom túláradásában egy pillanatra elfödtem arcomat elôled, de örök szeretetem végtelen nagyságában örökre visszahívlak.'' (Iz 54). Íme, Testvéreim, ezeket mondja nekünk az Isten, ezt mondja nekem ma és ezt mondja mindenkor, amikor elfelejtem Ôt, amikor bálványok felé fordulok és beszennyezem magam. De mindenkor, amikor Isten felé fordulok, Ô itt van, figyel rám, vár engem. Ó, ki szakíthatna el engem az Istennek irántam való szeretetétôl? kérdezi Szent Pál apostol. Ô tulajdon Fiát adta értem, hát akkor hogy ne adna nekem Krisztussal együtt mindent? És Szent Pál hozzáfűzi: ,,Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet,'' -- sem ennek a földi életnek a megpróbáltatásai, az éhség, a szomjúság, a ruhátlanság, -- ,,sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétôl, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.'' (Róm 8,38 sk.) -- nem szakíthat el engem Istentôl, aki szeret engem és aki emberként mutatta meg magát nekem, hogy jobban megértesse velem szeretetét. Ámen. ======================================================================== ,,Övéi közé jött, de ôk nem fogadták be'' Ha ismernétek Isten ajándékát! Testvéreim! Hivatkozom tapasztalataitokra. Próbáljatok visszaemlékezni életeteknek arra a napjára, amikor nagyon boldogok voltatok! Melyik volt az a nap, amikor életetek folyamán azt éreztétek, hogy valami beragyogja egész valótokat, valami olyan boldogságot ad, amely felülmúl minden eddigi boldogságot? Az a nap volt ez, amikor azt mondtátok magatoknak: ,,Van valaki, aki szeret engem, kedves vagyok a szemében, érték vagyok, drága vagyok neki.'' És életetek melyik napján voltatok egészen elcsüggedtek, összetörtek, például ti, édesanyák? Azon a napon, amikor gyermekeitek betegek voltak? Nem, hiszen az ily napokon kimeríthetetlen energia-kincstáratokból meríthettetek. De teljesen elcsüggedtetek azon a napon, amikor azt mondtátok magatoknak: ,,Már nem vagyok senki a férjem számára, csak mosogató, takarító gép vagyok. Szemében már nem vagyok valaki, csak valami eszközt, tárgyat lát bennem.'' Örömünk tehát abból fakad, hogy tudjuk: valaki szeret minket. Fájdalmunk viszont onnan ered, hogy már nem számítunk semmit másoknak. Szeretnék elmondani nektek egy igaz és ugyanakkor tanulságos marseille-i történetet. Tudjátok, a marseille-iek mosolya, derűje mögött mély lélek rejtôzik. Marseille Védôasszonyának, Notre Dame de la Garde-nak koronázási ünnepe volt és Thellier de Poncheville kanonok -- a híres Thellier de Poncheville -- Marseille-ba jött az ünnepre. Mikor meglátta az ujjongó, örömben úszó várost, megkérdezte az egyik villamoskalauztól; Miért olyan boldog ma mindenki Marseilie-ben? ,,Ó, atyám, válaszolta a kalauz, ez azért van, mert Jóságos Anyánknak Marseille-ban igen nagy a becsülete.'' Mély értelme van e szónak. Ez a kalauz rámutatott, hogy az, aminek szükségét érezzük, az a megbecsülés. Isten elôtt nekem ,,nagy a becsületem'' és ez adja nekem a keresztényi örömöt, boldogságot. Tudom, hogy az Isten szeret engem, tudom, hogy az Isten irántam való szeretete nem ingadozó, változó. Isten irántam való szeretete örökkétartó. Tudom, az Isten úgy szeret, amilyen vagyok, ostoba, vagy okos, gyönge vagy erôs, kiegyensúlyozott vagy hóbortos, nem számít. Tudom, Isten szeret engem, becsül engem. S ami még ennél is több, tudom, hogy Istennek kedve telik abban, hogy szeret engem. És ami még ennél is több, tudom, hogy Isten akkor is szeret engem, amikor eltévelyedtem, bűnbe estem, szegény vagyok erényekben, jó tulajdonságokban. Tudom, hogy Isten szeret engem és öröme telik keresésemben, itt van mint pásztor, aki keresi eltévelyedett, elveszett bárányát, és én végtelen nagy örömet szerzek Istennek, amikor engedem magam megtalálni. ,,Jobban örülnek a mennyben egy megtalált báránynak, mint kilencvenkilencnek, melyek az akolban vannak, s nincs szükségük megtérésre.'' (Lk 5,7) Jézus Krisztus, aki a Jó Pásztor képében festette le magát, élô tanúbizonysága ennek a szeretetnek. ,,Én vagyok a Jó Pásztor'', mondja Jézus, aki tanúsítja azt, hogy Isten keresi lelkemet. Jézus nem azt mondja: ,,Én hatalmas pásztor vagyok, az emberiség nagy pásztorainak egyike.'' Ezt mondja: ,,Én vagyok a Jó Pásztor.'' Isten annyira szerette a világot, hogy egyetlen fiát adta irette, hogy ez a világ el ne pusztuljon, hanem örök élete legyen. Isten egy napon emberré lett, megosztotta velünk emberi életünket, ez létünk nagy eseménye, az elsô számú, egyedülálló történelmi esemény. Ennek mindannyian tudatában vagytok. Talán azt gondoljátok: ez a pap mindig ugyanazt a dolgot ismételgeti. De hiszen ez az egyetlen fontos dolog a világon. Ezzel kellene kezdenünk minden reggelünket. Nem a hitetlen, káromkodó ember, nem a keresô, kételkedô ember a legtragikusabb a világon. A legtragikusabb az a keresztény, akinek szívében már nem fakad öröm attól a tudattól, hogy Isten kereste ôt, mint pásztor a bárányt. Mert hiszen ez a keresztény számára kinyilatkoztatott nagy igazság. De hát akkor miért van köztünk annyi hitetlen? Miért van az, hogy annyi barátunk, rokonunk nem fedezi fel azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet Isten tanúsított irántunk, mikor elküldötte Krisztust a mi keresésünkre? Egyesek elutasítják Krisztust, mert félnek attól, hogy meg kell változtatniuk életüket. Jól tudják, hogy ha valóban elfogadnák azt a tényt, hogy Isten értünk emberré lett, akkor más síkra, más hullámhosszra kellene életüket beállítani, s ezt nem akarják megtenni. De igen sokan vannak olyanok is, akik azért utasítják el Krisztust, mert alapjában véve attól félnek, hogy valamilyen világméretű csalás, szemfényvesztés áldozatai lesznek. Azt mondják: ,,Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Lehetetlen, hogy Isten ezt tette volna értünk.'' És nem fogadják el igaznak a rendkívüli eseményt, mert azt túl nagyszerűnek találják. Ó, Testvéreim, gondolkozzunk csak néhány percig! Amikor Isten elhatározta, hogy szeret minket, akkor csak valami rendkívülit, szenzációsat tehetett. Mert hiszen hogy tudta volna Isten másképp teljességében bebizonyítani irántunk való szeretetét, szűk kereteink, kicsinyes eszmevilágunk korlátainak áttörése nélkül? Amikor Isten elhatározza, hogy megmutatja, hogyan szeret bennünket, nem tehet semmi észszerűt. Valami ôrületes dolgot tesz, a kereszt ôrületét, és Krisztus a tanúságtevôje ennek az értünk vállalt kereszt- ôrületnek! Amikor Isten az emberiséggel a maga játszmáját játssza, félretesz egy olyan ütôkártyát, mely erôsebb lesz minden adunál, amit csak el tudunk képzelni. Amikor meg akarja mutatni, mennyire szeret minket, olyan dolgot tesz, amit alig tudunk elhinni. Maguk az apostolok is azon a napon, mikor meglátják a feltámadt Jézust (Szent Lukács mondja) ,,repestek az örömtôl és alig akarták elhinni, hogy igaz, amit látnak.'' (Lk 24,41). Igen, megértem, hogy az emberek alig tudják elhinni ezt a mérhetetlenül nagy dolgot, amelyet éppen Isten nagysága magyaráz, aki úgy akarta nekünk bizonyítani, hogy milyen mérhetetlen az Ô irántunk való szeretete, hogy egy lett közülünk. * * * Van az embereknek egy másfajta kategóriája is. Vannak, akik azért nem fogadják el ezt a szenzációs és óriási történelmi eseményt, mert -- mint mondják -- túl sok szenvedés, túl sok nyomor, túl sok sötétség van a világon... E töméntelen szenvedés, nyomor láttán kijelentik: ,,Nem igaz, nincs Isten.'' Ezeknek azt mondanám: ,,Hogy gondoljátok ezt? Az egyik oldalon Isten számlájára írjátok a világ minden szenvedését, nyomorúságát, sötétségét, mintha Isten lenne a hibás mindebben és nem az ember. Mégis fogadjuk el a tételeket és írjunk Isten >>tartozik<< rovatába mindent, ami érthetetlen ezen a világon! De legyetek becsületesek, ne csaljatok a mérlegkészítésnél! Ha Isten terhére írtok minden nyomorúságot, amit megengedett ezen a világon, írjatok javára minden jót a másik oldalon!'' Ez a másik oldal Jézus Krisztus. ,,Az Ige megtestesült és köztünk élt.'' Tegyétek a mérleg másik serpenyôjébe Szent János szavait: ,,Övéi közé jött, s ôk nem fogadták be... Ebbe a világba jött, amelyet Ô teremtett, és ez a világ nem akart róla tudni.'' (Jn 1,1) Így pontos mérleget kaptok. Az egyik oldalra tehetitek minden szenvedésteket, de ha a másik oldalra teszitek azt, amit Isten tett értünk Krisztus által, akkor aligha mertek többé szólni. Ó, Testvéreim, egyszer s mindenkorra a Keresztre kellene néznünk s a megfeszített Krisztus elôtt így kellene szólnunk önmagunkhoz: ,,Íme ezt tette értünk az Úr és én merészelek még szemrehányást tenni neki! Micsoda arcátlanság!'' Igaz, hogy a Megváltás meghaladja értelmünket. Isten tudja ezt és ezért készítette azt elô hosszú idôn át. Isten közénk jötte nem volt váratlan dolog, több évszázados elôkészítés elôzte meg. Az elsô híradás Istennek köztünk való megjelenésérôl Ábrahám ôsünk idejébôl származik. Ez az öreg Ábrahám, a vallás elsô hódítója, aki valóságos Kolombus Kristófként indult el, nem egy új világ, hanem az Isten felfedezésére. Ábrahám békésen éldegélt a maga városában, amíg egyszer csak egy hang így szólt hozzá: ,,Ábrahám, Ábrahám, hagyd el földedet és menj el arra a helyre, melyet mutatok neked.'' (Ter 12,1). És ez az ember, aki nem ismerte Istent, akinek nem volt idáig vallása, elindul, hogy megkeresse a titokzatos hangot, mely szólította. ,,Ábrahám, Ábrahám, jövendô ivadékot adok neked, és utódaid többen lesznek, mint a fövény homokszemei a tengerparton.'' Ábrahám várakozott s eközben megöregedett és csak egyetlen gyermeke volt, a kis Izsák. Ekkor a hang újból szólítja: ,,Ábrahám, Ábrahám!'' -- Íme itt vagyok. -- ,,Fogd fiadat, egyetlen gyermekedet, az ígéret gyermekét, s menj fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked, és ott áldozd fel gyermekedet!'' Ábrahám nem is nagyon csodálkozik, hiszen ebben az idôben a körülötte élô népek vallásában gyakori dolog volt az ember-áldozat. Elindul tehát Ábrahám. Megy szolgáival, állataival és elérkezik a hegy lábához. Itt hátrahagyja egész kíséretét és a tizenkétéves kis Izsákkal folytatja útját. Képzeljétek el ôket, amint mennek felfelé, ez az öreg ember és a tizenkétéves gyermek, aki apja mellett aprózza lépteit és egyszercsak megszólal: ,,Apám, apám, látom, hogy itt van a fa az áldozathoz, látom a kést és a tüzet -- de hol van maga az áldozati állat?'' És Ábrahám így felel: ,,Fiam, Isten majd gondoskodik róla.'' Mert Ábrahám tudta, ki lesz az áldozat: saját gyermeke. És most fenn vannak a hegyen. Ismeritek a történet végét. Abban a pillanatban, amikor Ábrahám végre akarja hajtani a kapott parancsot, egy hang megállítja: ,,Ábrahám, láttam, milyen erôs a te hited. Nem kérem tôled ezt az áldozatot.'' Testvéreim, amit Isten nem kért Ábrahámtól, azt megtette saját Fiával, Jézus Krisztussal. Ábrahám csupán az áldozathozatal elôhírnöke volt. ,,Isten annyira szerette a világot, hogy saját Fiát adta azért, hogy mi el ne vesszünk.'' Ó, Szeretett Testvéreim, véssétek szívetekbe Ábrahám történetét, ezt a történetet, melyet Isten valóságosan átélt. Legyetek bár hívôk vagy hitetlenek, mondjátok el velem újra ezt az imát, melyet mindannyian elmondhattok, bárhogy gondolkoztok is! ,,Ó Atyánk, add, hogy megértsük mennyire és milyen szeretettel szeretsz minket és hogy milyen tanúbizonyságát adtad ennek a szeretetnek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.'' Ámen. ======================================================================== Isten fája Ha ismernétek Isten ajándékát! Krisztusban szeretett Testvéreim, hallgassátok meg az utas és a fa történetét! Kétségtelenül ugyanez történik sokakkal közülünk. Egy utazó teljesen ismeretlen országban járt. Sokáig gyalogolt egy szűk, kanyargós hegyszorosban, mely teljesen elzárta elôle a kilátást. Aztán hirtelen egy síkságra, egy nagy síkságra jutott ki. Itt szembe találta magát egy olyan fával, amilyent még sohasem látott. Rendkívüli méretei voltak, a föld semmilyen más fájához nem hasonlított. Az utas elôször a fa gyökereit pillantja meg, hatalmas gyökereket, melyek valósággal felemelték a földet. Aztán meglátja a fa törzsét, olyan vastag a törzs, hogy tekintetével át se tudja fogni. Végül meglátja a fa lombozatát, olyan sűrű, szerteágazó, magasranyúló volt a lombkorona, hogy a fa csúcsát lehetetlen volt kivennie. Egyszóval a fa olyan hatalmas volt, hogy utasunk nem tudott teljes képet alkotni róla. Mit tesz hát a mi utasunk, illetve mit kellett volna tennie? Hátrálnia kellett volna, el kellett volna távolodnia talán 5-10 kilométernyire a fától, hogy azt teljes nagyságában, pompájában megláthassa. Ehhez azonban nem volt bátorsága. A mi utasunk megelégszik azzal, hogy a fa törzsét közelebbrôl megvizsgálja, a talajtól 1,70 m magasságig, azt a néhány négyzetcenti méternyi göcsörtös fa kérget nézegeti, ami éppen szeme elôtt van. És ekkor észreveszi azon elôdeinek bevéséseit, többé-kevésbé ostoba firkálmányokat. Aztán tovább tanulmányozza a kérget, lát rajta zuzmót, mohát, gombákat, amilyenek öreg fák törzsén szoktak nôni. Lát száraz ágakat is a fa tövénél, sôt e hatalmas törzs egyes helyein megpillant üreges, elhalt, kiszáradt részeket. És utasunk tovább megy mondván: ,,Találtam egy félig kiszáradt fát.'' Testvéreim, ez az utas ránk hasonlít és ez a fa Jézus Krisztus Egyháza. És ez az Egyház mérhetetlenül nagy és valódi titok. Ne kövessük el utasunk tévedését! Ne nézzük az Egyházat egy kicsinyke részecskéjében, lássuk meg azt teljes méretében! A mi Urunk maga tanított erre minket. Az Egyházat egy pici maghoz hasonlította, a magvak legkisebbikéhez. Ez a pici mag, miután elültették a kertben, gigantikus fává növekszik és túlnô a kert összes fáin. Egyházunk ez a hatalmas fa. Igen, az Egyház misztérium, titokzatos valóság. Szent Pál róla szólva nem az Egyház szót használja, hanem Jézus Krisztus titkáról szól. ,,Ez a titok, mondja, el volt rejtve évszázadokon és nemzedékeken át, és íme most megjelent köztünk.'' (Kol 1,26). S minthogy Szent Pál újonnan megkereszteltekhez szól, akik most lépnek ki pogányságukból Korintosz városában és másutt, azt kéri számukra Istentôl, hogy legyen erejük a megértésre, mert ahhoz, hogy az Egyházat vállalják, erôsnek kell lenniök. Azt kéri, hogy e keresztényeknek ,,legyen erejük arra, hogy felfogják Krisztus misztériumának hosszúságát, szélességét, magasságát és mélységét, mely meghaladja az emberi megismerést.'' És ha majd megértették Krisztus misztériumát, akkor beteljesednek ,,Isten egész teljességével.'' (Vö. Ef 3,18-19). Nos, próbáljuk ma megérteni, melyek az Egyház valódi dimenziói, mi az Egyház misztériuma. A misztérium pedig mindig realitás, valóság s nem valami homályos, ködös dolog, hanem a puszta emberi tekintet számára túlságosan magas, túlságosan nagy igazság. Vagyis a misztérium az Isten tekintetéhez szabott igazság. És Egyházunk nagy misztérium. * * * Az egyház elsô dimenziója a magassága. Misztériuma az a személyes kapcsolat, amely az egyházban minden embert összeköt Istennel (errôl volt szó elsô találkozásunk során). Ez Isten irántunk való szeretetének nagy misztériuma és a válaszunké, amelyet erre a szeretetre adhatunk. Valamiféle vertikális összeköttetésrôl van itt szó, amely lehetôvé teszi, hogy az ember az Istennel, és az Isten az emberrel láthatatlan hullámhosszon állandó kapcsolatban legyen. Ennek az állandó, titokzatos találkozásnak a helye az egyház: ,,A mi hazánk a mennyben van.'' -- mondta Szent Pál. Jézus maga pedig kijelenti nekünk: ,,Mikor imádkozol, menj be szobádba, zárd magadra az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben lévô Atyádhoz. Atyád, aki a rejtekben is lát téged, majd megfizet neked.'' (Mt 6,6). Így határozta meg Jézus az Egyház elsô dimenzióját, az embernek az Istennel folytatott állandó párbeszédét, ezt a vertikális dimenziót, amely bennünket Hozzá kapcsol. S ez az Egyház egyik gazdagsága, gyümölcse, az Egyházé, mely megtanít bennünket arra, hogyan imádjuk az Istent, megtanít az Isten nagyságára. * * * Az Egyháznak második dimenziója már nem vertikális, hanem horizontális. Az Egyház fájának lombkoronája ez, mely szétterül az egész világon. Az Egyház, miután minden embert egyesített, összekapcsolt Istennel, bennünket is összekapcsol és egyesít minden embertestvérünkkel. Mert az Egyház e nagy egyesülés is, mérhetetlen nagy közösség, mélységes ,,communio''-ja: egyessége mindenegyes embernek a világ minden többi emberével. Az Egyház tanít meg minket erre az egyesülésre, felszólít bennünket e nagy közösség megvalósítására. Íme az Egyház törekvése: az egész emberiség lassú és türelmes egybegyűjtése. Szent Pál írta az elsô keresztényeknek: ,,Isten fiai vagytok mindnyájan a Krisztus Jézusba vetett hit által. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra.'' (Gal 3,26-27). Szent Pál ezután korának egymástól legtávolabb álló társadalmi osztályaihoz fordul, amelyek közt gyűlölet lángolt, s azt mondja, hogy mostantól fogva már egyek Krisztusban. ,,Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban.'' Amikor a kétezer év elôtti társadalmi osztályokról szól az apostol, könnyen megértjük, de bátorság kell ahhoz, hogy gondolatait átültessük jelenlegi viszonyaink közé. Az Egyház, mint valamikor Szent Pál tette, így szól hozzánk ma: ,,Nincsenek fejlôdésben elmaradt népek, sem civilizáltnak mondott népek, nincsenek uralkodó fajták és nincsenek szolgafajok, nincsenek munkaadók, akik bármit parancsolhatnak és alkalmazottak, akik csak engedelmeskednek, mindannyian EGYEK vagytok Jézus Krisztusban.'' Ez nem azt jelenti, hogy Szent Pál olyan világról álmodik, ahol mindenki ugyanazon a szinten áll. Szent Pál csupán azt mondja, hogy minden embernek nagy értéke van Isten elôtt és hogy küzdenünk, dolgoznunk kell azért, hogy Krisztus Egyházát megvalósíthassuk. Nincsenek oroszok, sem amerikaiak, nincsenek sem arabok, sem franciák, mindannyian egyek vagytok Krisztus Jézusban, mondja nekünk Szent Pál. És a keresztény kötelessége, hogy megvalósítsa ezt az egységet, még élete árán is, mert ez emberi kötelesség, mint ahogy Krisztus is életével fizetett érettünk. Ily módon az Egyház társadalmi szerepet tölt be: ô a kovász, mely átjárja, megkeleszti az egész tésztát. Nem mentesíti az egyes emberi közösségeket az alól, hogy teljesítsék sajátos politikai, gazdasági, szakszervezeti, nemzeti feladataikat, ellenkezôleg ösztönzi ôket erre. De csak Jézus Krisztus képes megtanítani az egyes csoportokat az önmagukon való felülemelkedésre, a másokkal való nagyobb egészbe tömörülésre, a megtisztulásra, egybeolvadásra. Ez tehát az Egyház második dimenziója. És jaj nekünk, jaj mindannyiunknak, ha nem építjük ezt az Egyházat, ha nem járulunk hozzá megvalósításához, minden ember egyesítéséhez. Mert a keresztények nem szép, színes ôszi falevelek, amelyek a fáról leszakadva szerte hullanak, elszáradnak, elhalnak. A keresztény a fáján csüngô, élô falevél, amely az Igazság napja. Isten felé fordul és magába szívva az éltetô erôt, továbbítja a sejtnedvet az élô fába, részt vesz maga is a fa életében. Igen, az Egyház második dimenziója, szélessége nem más, mint az emberek egybegyűjtése. * * * Egyházunknak van azonban egy harmadik dimenziója is, amelyet Szent Pál az Egyház mélységének nevezett. Nem csupán a koromban élô emberekkel vagyok egyesítve, összekapcsolva, egybeforrva. Krisztus által egybekapcsolódom, összeforrok minden idôk minden emberével, azokkal, akik engem megelôztek, akik elôttem éltek. Milyen felséges ez a tudat a keresztény számára! Tudom, hogy halottaim nem hagynak el engem. Én hagyom el néha ôket, amikor megfeledkezem róluk, de ôk mindig itt vannak, figyelnek, ismernek engem. Nagyapám, nagyanyám, akiket csak életem elsô éveiben ismertem, mindig itt vannak és az Egyházban hozzájuk kapcsolódom. Az Egyház összekapcsol engem azokkal a XVI. században élô emberekkel, akiknek néhány csepp vére folyik ereimben, azzal a 600 körül élt emberrel, -- akinek fia, unokája, dédunokája, ükunokája ôseim -- és összekapcsolódom velük az Egyház által, amint összekapcsolódom a Föld legôsibb emberével a világ legnagyobb szolidaritásában és közösségében. Nemcsak azokkal vagyok kapcsolatban, barátságban, akiknek vére ereimben folyik. Krisztus által lelki barátság fűz mindenkihez az Egyházban. Barátság fűz a Gyermek Jézusról nevezett kis Terézhez, aki feltárta elôttem Isten szeretetét. Szent Ágostonhoz, aki megtanított engem Isten végtelen irgalmasságára a bűnössel szemben. Az Egyház összekapcsol engem Szent Péterrel és Szent Pállal, akinek nyomdokaiba szeretnék lépni, és összeköt engem Krisztussal, Szűz Máriával. Így egyetlen óriási fát alkotunk mindazokkal, akik a múltban éltek. Ez az Egyház harmadik dimenziója. * * * A negyedik dimenzió pedig azt jelenti, hogy mindazokkal az emberekkel, akik utánam következnek, ugyancsak kapcsolatban állok. Ti mindannyian kapcsolatban lesztek az Egyházban gyermekeitekkel, unokáitokkal, dédunokáitokkal, akiket nem is ismertek, akiket itt hagytok a Földön. Íme ez az Egyház nemesi levele, a keresztény nemesi levele, e szakadatlan kapcsolódás az emberiség minden emberével. Az Egyház végsô soron maga az emberiség, mely tudatára ébredt valódi mivoltának, tudomásul vette valódi méreteit és tudatára ébredt embervolta magasságának, szélességének és mélységének. Az Egyház az isteni szeretet betetôzése, az Egyház Isten terve, melyet megvalósítunk. Testvéreim, ez az Egyház nem alakul ki nélkülünk. Ezt az Egyházat, mint minden mást is. Isten velünk akarja építeni. Ezért szeretem én a keresztény, Jézus Krisztus Egyházát, a katolikus egyházat, az egyetemes egyházat, amelyet sem a halál, sem bármi más össze nem törhet, mert az magában Jézus Krisztus Urunknak keresztjében gyökerezik. Ámen. ======================================================================== Kísérôlevél Ha ismernétek Isten ajándékát! Kedves Barátaim! Most, amikor azon a ponton vagyok, hogy átadom e közvetlen hangú beszédeket a kiadónak, számtalan hiányosságot találok bennük, de elsôsorban azt veszem észre, hogy a leglényegesebb dolog, melyrôl feltétlenül beszélnem kellett volna nektek, hiányzik belôlük. E nagyböjti beszédsorozat két héttel Húsvét elôtt befejezôdött, s így nem volt alkalmam arra, hogy errôl a nagy ünneprôl beszéljek. A nagyböjt éppoly szükségszerűen torkollik a Húsvét ünnepébe, ahogyan egy folyó ömlik bele az óceánba. Hiányzik tehát e konferencia-beszédeknek lényeges befejezô része, szólnom kell Urunk feltámadásáról. Az elmélkedések címe: Ha ismernétek Isten ajándékát... Nem hallgathatok hát Isten legfölségesebb és legelképzelhetetlenebb ajándékáról, arról, hogy Isten feltámaszt bennünket. E rövid levélben szeretném e hiányt pótolni, szeretném beszélgetésünket néhány perccel meghosszabbítani. * * * Ha magatok elé képzelitek Jézus Krisztus alakját, személyét, önkéntelenül is hogyan rajzolódik ki, hogy jelenik meg lelki szemetek elôtt? Mint jászolban fekvô kisgyermek? Mint fiatal ácslegény? Mint férfi, akinek ajkán csüngnek, ha szól és példabeszédeket mond? Vagy inkább keresztre feszítve látjátok, amint a feszületek, keresztutak ábrázolják? Ha így idézitek magatok elé Urunk alakját, olyan képet idéztek, mely egy bizonyos ideig valóban Krisztus képe volt, de a mai napon már nem az Úr Jézus képe. Olyanok vagytok, mint a túlságosan gyengéd mamák, akik oly elevenen ôrzik nyolc-tízéves gyermekük képét, hogy felnôtt korában is gyermeknek látják. Való igaz, hogy Jézus jászolban fekvô kisgyermek volt. Csodálatos érzés gondolatban letérdelni a barlang-istállóban és így elmélkedni: ,,Íme ezt tette az Isten. A kicsinyek és a szegények Istene lett, olyan szelíd és olyan alázatos szívű...'' és közben arra gondolni, hogy a karunkba vehetnénk. Hű a kép akkor is, ha Jézusra, arra a férfira gondolunk, akinek személyisége oly elevenen rajzolódik ki az Evangélium minden lapján, hogy ma is úgy hat ránk, ahogyan hallgatóira hatott. ,,Mert úgy tanította ôket, mint az az ember, akinek valóban megdönthetetlen a tekintélye, és nem úgy, mint ahogy megszokott tanáraink tanítanak.'' Olyan erôvel kellene elmélyednünk a kereszt misztériumába, hogy Szent Pállal együtt kiáltsuk: ,,Nem akarok semmi másról tudni, mint a megfeszített Jézus Krisztusról...!'' (1Kor 1,23) A gyermekkor, a prédikációk kora -- az ünnepélyes hegyi beszéd, vagy a tavon elhangzott családias hangú beszéd kora -- az éjszaka és a szenvedésekkel teli hat óra, mely halálát megelôzte -- mindez Jézus életének csupán egy-egy rövid szakasza: tíz év, három év, tizenhét vagy tizennyolc óra, míg ma, most és a kimeríthetetlen örökkévalóságban a mi Krisztusunk a Feltámadott. Ez az Ô végleges állapota, ilyen abban a pillanatban, amikor Hozzá szólok, amikor imádkozom, amikor gyónás után megbocsájt nekem, amikor erôt önt belém az Eucharisztiában, vagy amikor összeköti a házastársakat. Ilyennek pillantja meg ôt Szent Pál a Damaszkuszba vezetô úton, mert a fény, amely az apostolt elvakítja, a feltámadott Krisztus fénye. Miért keresnénk hát a múlt történelmében azt, aki jelenleg élô? Miért keresnénk Ôt más alakban, mint amilyenben most él? * * * Vajon kevésbé a miénk ez a Krisztus, Húsvét reggelének Krisztusa, keresztségünk, mindennapi életünk Krisztusa? Vagy talán olyanok vagyunk, mint a tanítványok, akik nehezen ismerik fel, mert már nem hasonlít hozzájuk? Pedig mégis ugyanaz. Nem jelenés. ,,Nézzétek kezemet és lábamat! Valóban én vagyok. A szellemnek nincs húsa és csontja, mint ahogy látjátok, hogy nekem van.'' (Lk 24,39) De Krisztus Urunk jelenleg rendkívüli új tulajdonsággal rendelkezik: teste nincs többé anyagi törvénynek alávetve, megdicsôült, a halhatatlanság legyôzte a halált. Szent Pál ezt a Krisztust látta. Mi azonban ne próbáljuk elképzelni! Ugyanúgy nem láthatjuk meg, ahogy a hernyó se láthatja a bábból kiröppenô pillangót. És mégis ehhez a Krisztushoz tartozunk most már mindörökre. ,,Én vagyok a szôlôtô és ti a szôlôvesszôk''. (Jn 15,5) Minthogy a mi szôlôtônk feltámadt, az életnedv, mely belôle belénk árad, magában hordja a mi feltámadásunk csíráját. A feltámadott Jézus titka tehát a mi titkunk is, mindannyiunk legszemélyesebb titka. Ez a keresztény életerô kiapadhatatlan forrása, a vértanúk öröme és reménysége, a hosszú állhatatosság titka ez, valamint az a bizonyosság, hogy egykor viszontlátjuk mindazokat és egyesülünk mindazokkal, akik Krisztusban haltak meg. Krisztus nem azért jött a Földre, hogy dicsôségével elkápráztasson minket. Azért jött, hogy elvesse belénk halhatatlanságunk magvát. * * * Higgyétek el. Kedves Barátaim, Kedves Olvasóim, nincs más öröm, amely ehhez a kifogyhatatlan örömhöz volna fogható! ======================================================================== Mi az én reménységem? ,,Ce qui fait mon espérance.'' Ezt a konferenciát ,,Rencontre de l'espérance'' címmel 1972-ben, Lourdes-ban mondotta el a szerzô; elôször a ,,Documents-Secours'' 35. számában jelent meg (1973), majd fenti címmel elôbbi beszédsorozatának második kiadásában bevezetésként adta közre. Jelen kiadásunkban így a két mű közé került volna, ezért tűnt alkalmasabbnak a végén a kettôs művet lezáró tanúságtételként közreadni. (A kiadó megjegyzése.) Gondoltatok arra 1972-ben, amikor reménységem felôl érdeklôdtetek, hogy ugyanazt kérdezitek, amire Szent Péter 64-ben utalt? Ezt írta akkor az elsô keresztényeknek: ,,Legyetek mindenkor készen a válasszal, ha bárki reménységtek okát kérdezi''. Így a mi találkozónk is ugyanaz a válasz 2000 év múltán, mint amit az elsô keresztényeknek feltett kérdésre vártak. Nem hitoktatásról van itt szó, vagy valami többé-kevésbé tudományos kérdésrôl, hanem arról, hogy legyünk akár nem-látók, akár látók -- szívünkkel és egész lényünkkel fel kell fedeznünk a bennünket körülvevô csodákat, amelyekbôl reménységünk fakad. Az elsô Pünkösdkor az emberek, az Apostolokat hallgatván azt mondották: ,,Íme mindnyájan anyanyelvünkön halljuk ôket Isten csodáit hirdetni.'' Nos, reményünk van arra, hogy hirdethetjük Isten csodálatos tetteit, és ezt megtehetjük anyanyelvünkön, mindannyiunk közös nyelvén. Egyetlen fiú voltam, jólétben nôttem fel, sohasem hiányzott semmim. Mégis, bár mindig mindent megkaphattam, amire vágytam, megismertem a nagy ürességet, amely olyan feneketlen szakadék, amelyet talán sohasem tölthetünk be. De rendületlenül vallom, hogy reménységünk mindenképp ,,legyôzött reménytelenség'' (Bernanos mondása). És ez az, amit most el akarok nektek mondani. 24 éves koromban mindenem megvolt ahhoz, hogy -- mint mondani szokták -- boldog lehessek: állás, pénz, autó -- és ha van egy tragacsunk, mindig akad lány, akit beültethetünk. De mindezek közepette sötét hangulatban voltam. Még a legnagyobb élvezetek közt is így szóltam: ,,Mit művelsz te itt? Mire való ez?'' A világ egyidejűleg tűnt csodásnak, mert nem voltam teljesen blazírt, és rettentô üresnek. Az élet úgy tűnt nekem, mint egy csodálatos doboz csokoládé, amilyent néha látunk, álomszerű, szalagokkal, rajzokkal és minden elképzelhetô széppel díszítve, és aztán -- apránként megesszük a csokoládét s végül egy szép napon beleharapunk az utolsóba, és ez a gyászhuszár órája! Nem hogy féltem volna a haláltól: voltak napok, amikor azt mondtam -- talán jobb lenne végezni az élettel; de nagy volt az üresség érzése és úgy tűnt, hogy az: ,,örökké'' szó valójában hazugság. Így szólni egy leányhoz: ,,Örökké szeretni foglak'', mégha ôszintén is gondoljuk... Örökké! Igen, néhány évig, talán 50 évig, de egy napon mégis el kell egymást hagynunk... Örökké, örökké -- ezt a szót törölni kellene a szótárból!... Ebben az idôben nagy szerencse ért: megbetegedtem, szanatóriumba küldtek, egy évre, két évre, és ott keresni kezdtem... Kerestem a filozófusoknál, a könyvekben, az értelem szorongásai, sôt néha az érzékek fejvesztettsége közepette is... Az Isten nem a papok találmánya? Nem pénzszerzési trükk? Vagy fogás, hogy az embereket alávetettségben tarthassák? Létezik ez az Isten? És biztosan éreztem, hogyha valaha is létezett volna, ez megváltoztatná a dolgok rendjét... Igen, valóban kerestem, gondolkoztam, könyörögtem. És apránkint, mint sápadt fény az éjszakában, mely elôször pirkadattal kezdôdik, majd hajnal, napfelkelte és végül teljes dél lesz, egyszerre... ez az Isten, aki nekem abszurdnak, lehetetlennek tűnt... úgy látszott, hogy ez az Isten lehetséges... talán Valaki... És egy napon... egy napon, íme havazni kezdett és minden keresésem, talán imáim következtében, amelyeket nem merészeltem megfogalmazni, amelyek titkoltan szívemben nyugodtak, íme egy napon, elkapván egy hópelyhet, látva annak tökéletességét, szépségét, a többiektôl eltérô voltát, intuitíve átéltem (ó! ez nem okoskodás volt!), hogy van valaki a kis hópehely mögött! Annyi szépség, nagyság és egyben változatosság volt ebben a kis múló dologban, hogy egy értelemnek, egy gondolatnak, sôt szeretetnek kell emögött a kis hópehely mögött lennie, amely azonnal elolvadt, amint tenyeremre vettem. Íme tehát, ha ez a hópehely -- mégegyszer ismétlem, ez nem okoskodás, nem hozok fel érveket, -- más szebb, nagyobb, még ismeretlen dolgok megnyilvánulása volt, így szóltam: akkor te sem vagy állat, te sem vagy a véletlen szüleménye. Ez az Isten... talán létezik, és ha létezik... akkor még azt sem hittem, hogy létezik, de azt mondottam magamnak, hogy ha Isten létezik, akkor fel kell engem ismernie, akkor szeretnie kell engem. Megéreztem valamit a Biblia szavából, amit Isten önnön szájába ad: ,,Mert érték vagy szememben és mert szeretlek...'' Lassanként felfedeztem, hogy Isten nevemen szólított, hogy képes volt engem szeretni, engem, minden nyomorúságommal, mert elhihetitek, hogy 14 éves koromtól a 25. évemig nem nôhettem fel jólétben anélkül, hogy nyomorúságosan el nem romlottam volna. Minden újabb romlottság az elôzôhöz járult, anélkül, hogy az elôbbi alól mentesített volna. De ami e percben megállított, ez a gondolat volt, hogy Isten szólított engem és így szóltam: Istenem, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! És most eljutottunk a kérdéshez, mi a reménységem oka? Ez a nap, amelyen belém nyilallott a bizonyosság, vagy legalábbis, amikor elfogadtam lehetôségként, hogy életünk igazsága szebb és nagyobb, mint minden, amit elképzelhetünk. Ilyen értelemben áll, hogy a remény a legyôzött reménytelenség. Addig azt mondtam magamnak, anélkül, hogy Jean-Paul Sartre mondatát ismertem volna: ,,Minden létezô ok és értelem nélkül születik...'' Nos abban a pillanatban megértettem, hogy ellenkezôleg, életemnek van értelme, a (francia) szó[8] kettôs értelmében: egyszerre van iránya, ahová mehetek, és van jelentôsége, értelme. Reményünk épp onnan van, hogy megtaláltuk életünk értelmét, rájöttünk jelentôségére. A mai világ reménytelensége az, hogy hiányzik benne az igazságosság -- ez nagyon igaz! --, a szeretet, de aminek leginkább híjával vannak az emberek, az hogy létüknek jelentôséget tulajdonítsanak.'' (Paul Ricoeur) A munka jelentéktelensége: ,,Metró, meló és alvás'', a szabadidô jelentéktelensége, a szexualitás értelmetlensége (már nem is igen tudják, miért szeretnek), ez a mai ember tragédiája, reménytelensége. De amint fokról-fokra kialszanak az illúzió fényei, úgy születhet meg a remény, mert az optimizmus hamis reménység. A remény ,,egy hôsies aktus, amelyre a gyávák és a gyengeelméjűek nem képesek; náluk az illúzió tölti be a remény helyét'', mondta Bernanos. A remény az ember elszántsága, miután a szakadék mélyére jutott. Ítéljétek meg ti szólásmódotokat: amikor a reményrôl akartok beszélni, a reménytelenség, a kétségbeesés tolul ajkatokra! Azt mondjátok: ,,Kétségbeesett bátorság; kétségbeesett energiával harcolt; a reménytelenség nekiveselkedésével harcolt.'' Számomra az a nap, amelyen a reménytelenség mélyére jutottam, az volt, amikor a kis hópehely révén eljött a remény, hogy kinyilatkoztassa elôttem: legyôzhetem a reménytelenséget. De csak apránkint tudtam legyôzni. Valóban úgy van, hogy amikor a fények kialszanak, felcsillan a remény, és mi felfedezünk egy másik világmindenséget. Így kezdtem lassan felfedezni Istent, az ismeretlen Istent, azt az Istent, akiben nem tudtam hinni, vagy akirôl azt hittem, hogy nem hiszek benne. De hosszú idôre megállított: lehetséges, hogy ez az Isten emberré lett? Hogy Jézus Krisztus igaz legyen? Amikor láttam emberiségünket, láttam saját magamat, kísértésben voltam, hogy kétségbeessem. Lehetséges, hogy az az Isten, akinek nagyságát az imént fedeztem fel, Egyvalaki lett közülünk. Mert reménységünk azon a napon születik, amelyen kapcsolatba lépünk Jézus Krisztussal, az emberré lett Istennel. Úgy állottam ottan, mint egy fal elôtt, nem tudtam elhinni, hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy egy lett miközülünk, hogy testté lett, amint az Evangélium mondja... De hol és hogyan találkozzunk Jézussal? Ha én magam cselekszem, egyedül, ha Pálnak vagy Antóniának hívnak, cselekedetemet nevem fémjelzi: Jakab, Antónia vagy Pál. De ha öten vagy hatan együtt cselekszünk, egymást szeretjük, cselekedetünket többé nem Jakab, Pál, János vagy Péter aláírása ellenjegyzi, hanem Jézus Krisztusé. Roger Boutefeu azt mondotta, hogy ô a börtön csendjében nyitott rá a hitre; de ez olyan tapasztalat, amely nem mindenkinek jut osztályrészül és alaposan edzettnek kell lenni, hogy ide eljuthassunk. De amit mindenki megtehet, vagy helyesebben ami módunkban van, hogy találkozhassunk Jézus Krisztussal, az éppen egy emberi közösséggel, egy kis csoporttal, az 5-6-20-30 egybegyűlttel való találkozás. És nem csak azért, hogy együtt imádkozzunk, hanem, hogy együtt megéljük a Krisztus szeretetét, aki mindannyiunkban lakik. Ezt megéltem akkor, amikor még hitetlen voltam, de ez megmaradt számomra, mint valami láthatatlan fény. Egy monostorban történt, nagycsütörtökön, de én azt sem tudtam, hogy mi az. Azon a napon résztvettem a szertartáson; nem voltam az ilyen dolgokhoz szokva, azt gondoltam, hogy le kell térdelni, de pár perc múlva minden tagom fájt, tehát leültem. De jaj! Épp Úrfelmutatás volt, térdre ereszkedett mindenki. Valamivel késôbb azt vettem észre, hogy a szerzetesek elhagyták stallumaikat, üléseiket, hogy körülvegyék az oltárt. Ott láttam az összes testvéreket, azokat is, akik nem voltak papok és néhány jelenlévô lelkigyakorlatozót, amint szintén elhagyták az emelvényt, amelyen én is voltam, hogy valamennyien az oltár köré menjenek. Nem igen értettem, hogy mit csinálnak. Csak annyit láttam, hogy egy darabka kenyeret kaptak... Én meg egészen egyedül maradtam az emelvény bal sarkában. Ebben a percben ez a kérdés merült fel bennem: vagy mind bolondok ezek az emberek, mert elmennek egy darab kenyeret enni, azt hívén, hogy a jó Isten, vagy én vagyok vak. Tehát ennek az emberi közösségnek révén fedeztem fel Istent és késôbb Jézus Krisztust. Megértettem, hogy Isten szeretete valami olyasmi, ami mindenképp túlhalad bennünket és azt, hogyha meg tudnám érteni Istent, ez azt jelentené, hogy ô igen kicsi, mert belefér az én korlátolt értelmembe. Felfedeztem, hogy Isten ,,ôrültségekre képes, szeretni tud engem, hívni, nekem adni szívét-vérét Jézus Krisztus személyében. És ez az a reményforrás, az a legyôzött reménytelenség, amely 40 év óta az én örömöm. Ezt teljes igazsággal mondhatom nektek. Azelôtt jól ismertem a sötét hangulatokat és a reménytelenséget. Nos, 40 év óta voltak ugyan ,,kellemetlenségeim'', hiszen ez mindenkinek kijut, de soha többé nem tapasztaltam, mi egy komor gondolatokkal terhes nap, mert Isten Jézus Krisztusban belépett az életembe. És egy csapásra megismertem az öröm születését és az emberi gyengédségét -- ezek a remény forrásai az emberekben. Hallottátok rólam, hogy 13 évig dolgoztam Marseille-ben, mint dokkmunkás. Gondolhatjátok, hogy nem voltam felkészülve erre a szakmára. Hiszen ügyvéd voltam, felsôbb tanulmányokat végeztem. Hat éves koromban kerültem az iskolába, majd a lyceumba, majd az egyetemre, végül ügyvédi gyakorlatot folytattam, és íme 24 éves koromban, miután felfedeztem Istent, az volt az érzésem, hogy teljesen, osztatlanul akarok hozzá kapcsolódni -- bocsánatot kérek Önöktôl, oly szimpatikus és elragadó fiatal hölgyeim, -- de bevallom, hogy Isten erôsebb volt, mint Önök! Igen, megosztottság nélkül Istenhez ragaszkodni szerzetesként, és megfogadni azt, amit Jézus mondott nekünk: ,,Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre'', vagyis pappá lenni -- ez vonzott engem. Így, miután elvégeztem klasszikus tanulmányaimat, miután tanulmányoztam Homéroszt és Vergiliuszt, s minden lehetséges szerzôt, Racinet, Corneillet, valamint a polgári meg római jogot, -- majd miután újra megkezdtem tanulmányaimat, most már nem a humánokat, hanem teológiaiakat, úgy tűnt nekem 33 éves koromban, amikor a dokkmunkások közé érkeztem, hogy elvégeztem összes tanulmányaimat. De az igazi tanulmányokat nem a könyvekbôl merítettem -- bár nem tagadom, hogy azok is segítettek, -- de igazában ezek között a műveletlen, analfabéta, gyakran lopós, részeges emberek között vizsgáztam; ôk azok, akik kinyilvánították nekem az ember igazi értelmét. A legromlottabb emberben is van az isteni életnek egy szikrája, és a legjobb emberekben is meglapulhat lelkük mélyén valami rejtett piszok. Ekkor kaptam Jézus Krisztustól ezt a kinyilatkoztatást a gyengédségrôl: életünk telve lehet emberi gyengédséggel. Szt. Pál egy napon írt, egy bizonyos Filemonnak, akitôl rabszolgája, Onézimusz megszökött és így védte annak ügyét: ,,Onézimusz, hôn szeretett testvérem az Úrban és test szerint...'' Emberi és keresztényi szeretetünk olyan szeretet, amelyben úgy szeretjük a másikat, amilyen valójában, de szeretjük teljes egészében. Amikor látlak benneteket, fiatal leányok, megvallom, hogy még most is, 60. évemet betöltve is, fogékony vagyok élénk pillantástokra, amelyen át rányitok a szívetek mélyén rejtôzô jóságra. És arra gondolok, hogy majd gyengédségre, gondozásra képes anyai kezetek lesz. S ha egy munkatársamnál észreveszem -- tücsök-énekszerű hangsúlyán, hogy ô marseille-i, érzékeny vagyok iránta, különösen ha látom, hogy társaiért fárad. Valamelyikük ezt mondotta: ,,Ha napközben segítettem egyik társamnak, alig tudok aludni a boldogságtól.'' Ez az, ha valakit testi valójában szeretünk. Mert, ha csak azon az ürügyön szeretem az embereket, hogy Istent szeressem: ez az a leány, akit szeretek, ez az a fiú, akit szeretek. De egyben azt is tudom, hogy mindez elmúlik egy napon... Miért szeretlek? Szeretem egész lényedet, testedet, mindent ami vagy, szellemedet, de azontúl ami vagy, van az isteni élet szikrája, a végetnemérô isteni lehelet. És még ha egy napon el is vesztenéd a fejedet, tudom, hogy az isteni szikra jelen van szívedben, még ha locsogó aggastyán is lennél, tudom, hogy valami sokkal magasabb, soha el nem múlóra vagy hivatva... A gyengédségrôl szólva fel szeretném eleveníteni egy Gérusa nevű brazíliai ismerôsöm emlékét! Gérusa 23 éves, kis fiatalasszony volt; a férje legtöbbször eltűnt és magára hagyta ôt kislányával. És íme Gérusa meg akar tanulni olvasni. Este nyolckor kezdôdött az analfabéta-tanfolyam. Gérusa eljött a tanfolyamra, de elhihetitek, ha valaki hajnali 3-kor kelt, egész nap nehéz tartályokat emelgetett, annak este 8-kor már nem sok fér a fejébe. Gérusa, aki már másfél éve látogatta a tanfolyamot, még ugyanúgy képtelen volt olvasni, mint az elsô napon, és az egyetlen következtetés, amit levont az volt: ,,Sou burro'', szamár vagyok és semmi más. Nos, íme egyszer Gérusát visszértágulás miatt műteni kellett, ez nem volt meglepô, az ô munkája mellett. Ekkor a körzetbeli munkatársai azt mondták: ,,Ide hallgass Gérusa, ez a te szerencséd! Mindent elkövetünk, hogy lábadozásodat meghosszabbítsuk, pihenhetsz, reggel nyolcig alhatsz és megpróbálsz olvasni tanulni.'' Minthogy szabad voltam, én mentem neki délután órát adni. Eltelt egy hónap, két hónap, semmi eredmény: És egyszerre (ez életem egyik legszebb emléke), íme egy szép napon minek a segítségével, nem tudom, minden erôfeszítés célt ért: Gérusa folyékonyán elolvasott egy mondatot. Rajtakapta magát és a mondat végén így szólt: ,,Ah! Tiago atya, hiszen nem vagyok szamár!'' És a gyengéd boldogság milyen mosolya ragyogta be! Életem értelmét, és ennek a beszélgetésnek értelmét, amelybôl oly nagy boldogságom fakadt, csak sokkal késôbb, 20 év múlva értettem meg. Van ennek a titoknak neve, olyan, amely hasonlít a katekizmus nehéz meghatározásaira, de ha ,,feltörjük a héját'', megtaláljuk az ízes gyümölcsöt. Ez a név a szentek egyessége, azaz minden keresztények szolidaritása. Krisztusban mindannyian egyetlen testet alkotunk, egyetlen lényt, amelynek Krisztus a feje és mi vagyunk a tagjai; így köztünk, mindannyiunk között szorosabb és erôsebb kötelék van, mint két egymást szeretô szerelmes között. Minálunk kevesebb a szív, kevesebb az érzelem, minden kevesebb, de az a kötelék, amely Krisztus egyetlen testében egyesít, a keresztényeknek ez a szolidaritása, reálisabb, mint minden, amit kigondolhatunk. És ha titeket, keresztényeket megkérdezlek: ,,Miért halt meg Jézus Krisztus? '' A felelet bent van az Evangéliumban: ,,Jézusnak meg kellett halnia, nem csak népéért, de hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott fiait.'' Íme, Jézus halálának oka, íme a szentek egyessége. ,,Jézus meghalt, hogy bennünket egybegyűjtsön.'' Mi nem úgy vagyunk ,,mintha testvérek lennénk, hanem testvérek vagyunk'' Jézus Krisztusban. Mondottam nektek, hogy 20 év kellett, amíg megértettem megtérésem okát. Egy napon anyám így szólt (anyám hitetlen volt): ,,Miután Rómába mész, el kellene menned köszönteni egyik öreg internátusbeli barátnômet, aki Mária mennybevételérôl nevezett Kis Nôvér lett. Nagyon szerettük egymást mikor kisleányok voltunk.'' Meglátogatom hát ezt a nôvért -- igen idôs volt --, aki ezzel fogad engem: ,,Ó! Fôtisztelendô atyám'' és utána rögtön hozzáfűzi: ,,kis Jakabom''. Azután elmondotta ezt a történetet, amelyet itt közre adok, mert ez a szentek egyessége: ,,Látod, kis Jakabom, amikor édesanyád férjhez ment, én zárdába vonultam, s ezt mondtam magamban: Johanna, édesanyád, nem fog arra gondolni, hogy imádkozzék a fiáért. Fel fogja nevelni anyai szeretetének teljével, de soha nem fog érte imádkozni. Akkor én, egészen fiatal novíciaként elkezdtem egész szívvel-lélekkel érted -- aki éppen megszülettél -- imádkozni, és ezt éveken át folytattam.'' És íme 25 esztendei hitetlenség után, ennek a nôvérnek az imádsága elérte, hogy én is eljutottam a világosságra. És van egy másik, egyetemes ,,szentek egyessége'' is: ez a Szűzanyáé. De ez sem hittanórai történet. Már elmondottam, hogy amikor hitetlen voltam és kerestem Istent, nem tudtam Krisztusban hinni, mert túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen! Közben szenvedélyeim fogva tartottak, és éreztem, hogy nem tudom Istent felfedezni, csak ha egy kis rendet és nyugalmat viszek érzékeimbe és életembe. Azután, még váltig nem hívén Krisztusban így szóltam: ,,Ha igaz, amit mondanak, ha Krisztus igazán Isten, aki emberré lett, egy asszony által, egy földi asszony által, aki valóban édesanyja, akkor ennek az asszonynak rendkívüli hatalommal kell rendelkeznie'', és úgy tűnt elôttem, hogy ô, aki szememben maga volt a Tisztaság, képes leszállni az én érzékiségem mélységeibe. Akkor csak Istenben hittem, és anélkül, hogy hittem volna Jézus Krisztusban, egy szép napon így imádkoztam Máriához: ,,Ha mindez igaz és ha létezel, nos akkor segíts nekem!'' Ó! Nem történt csoda, és én továbbra is botladoztam... de lassanként, egy szép napon mégis minden rendbe jött. Akkor nem volt a tudatomban, hogy egyszer így imádkoztam, és csak késôbb döbbentem reá. Íme, a szentek közössége a reménységem kimeríthetetlen forrása! De a szentek közösségét ti is alkotjátok, ti fiatalok, akik majd 30 éven át kezetekben tartjátok a világ irányítását! Hiszen ezentúl rajtatok áll, hogy -- látható és nem látható -- cselekedeteitekkel hozzájáruljatok egy jobb világ megalkotásához... Befejezem, Simeon szép imádságával. Amikor Jézust egészen kis gyermekként elvitték a templomba, tudjátok, hogy az agg Simeon karjára vette a gyermeket és így szólt: ,,Bocsásd el most szolgádat, Uram, Szavaid szerint békességben, Hiszen már látták szemeim az üdvösséget, melyet minden nép számára rendeltél: Világosságul a pogányok megvilágítására És dicsôségére népednek, Izraelnek.'' Ez a nép. Isten népe, ma Ti vagytok. Köszönöm figyelmeteket! ======================================================================== Jegyzetek [1] A képes albumok adatait ld. 89. l. [2] Journal d'une mission ouvričre. Paris, (Coll. Livre de Vie), 1963. [3] Comme s'il voyait l'invisible -- Un portrait de l'apôtre aujourd'hui, Paris, Cerf, 1970. [4] Ce Jésus qu'on appelle Christ -- Retraite au Vatican 1970, Paris, Fayard, 1970. [5] A szerzô munkásságát ismertetô, pontos életrajzi és bibliográfiai adatokat közlô részletes munka, amely behatóan foglalkozik a ,,Szent Péter és Pál Papi Munkaközösség'' evangelizáló munkájával és a Hit Iskolájával: Marie-Paule Préat: Jacques Loew ou le défi évangelique (J. L. vagy az evangéliumi kihívás) Paris, Fayard-Mame, 1974. (Roy bíboros elôszavával.) [6] A vallás neve (latinul religio, s innen franciául religion) ui. a kapcsolódásra utal. -- Megjegyzendô, hogy amikor a szerzô fentiekben a vallásosságot emeli ki a merô vallásgyakorlattal szemben, ugyanazt érti, mint amikor újabb teológusok (pl. A. Müller) a hitet s a hívôt állítják szembe a vallással s vallásos típussal. (A kiadó megj.) [7] A latin ,,prostituere'' szó jelentése: valamit mással helyettesíteni. A prostitúció esetében: az igazi szerelmet merôben testi élvezet-kielégítéssel helyettesíteni; bibliai alkalmazásban: az Isten szeretetét bálványimádással felváltani. (A fordító megjegyzése.) [8] A francia ,,sens'' szó gyakori jelentése: érzék, jelentés, értelem; de jelenthet irányt is; vö. sens unique: egyirányú közlekedés (Ford.). ======================================================================== Jacques Loew 1908-ban született Clermont-Ferrandban, már mint ügyvéd tér meg, domonkos szerzetespap lesz, 1941 óta az ,,Economie et Humanisme'' munkaközösség tagja; 1942-1954 dokkmunkásként dolgozik; ebben az idôben képes katechetikai albumaival és dokkmunkás-naplójával válik közismertté. Jelenleg a saját alapítású ,,Hit Iskolájának'' vezetôje Fribourgban. Élénk irodalmi tevékenységének elismeréséül 1971-ben elnyeri a francia katolikus irodalmi nagydíjat. Újabban Jézus Krisztusról írt elmélkedéseivel aratott nagy könyvsikert. Könyvünk a szerzô két kisebb művét tartalmazza. Az elsô -- ,,Kerestelek az éjszakában'' -- a vallás világától távolállókhoz szól (1. kiadás 1969, 2. kiadás 1970). A második -- ,,Ha ismernétek Isten ajándékát'' -- szerzônk televíziós konferencia-sorozatának megörökítése, amely elsôsorban a még csak felszínesen hívô külsô vallásgyakorlatokban megrekedt olvasókat tartja szem elôtt, (1. kiadása: 1958, 2. és 3. kiadása: 1964, 1973). Mindkét mű a korszerű evangelizálásra nyújt példát.