Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Dr. Horváth Richárd O. Cist. Életépítés Elvek -- gondolatok Nihil obstat. Albericus Farkas O. Cist. censor. No. 129/1934. Imprimatur. Zircii, die 9. martii 1934. Adolphus abbas de Zirc. Nihil obstat. Dr. Michael Marczell censor dioecesanus. Nr. 1283. Imprimatur. Strigonii, die 8. Maii 1934. Dr. Julius Machovich vic. gen. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô A lélek arisztokráciája Bűn és élet Ideálok halála és születése Ami a harangszóban cseng-bong A zümmögô város Az idô sodrában Egy szín a lélek arcáról A nagy egyenlôség Isten földreejtett mosolya Mélység és érdekesség Kedves irodalom Új idôk harsonája szól Titkot kergetünk... Találkoztam velük Mindennapok dicsérete Ember vagy te is A szeretet él és meg-megragyog Meggyôzôdés és idealizmus Relatív megvilágítások A nép Elszórt jóság Befelénézés Örök -- jelen, mindig -- ma Ó, egyetlen szépség és gyönyörűség: emberi lélek, emberi élet A nagyság értelme Áldott légy falusi élet A lélek ott munkálkodik, ahol akar Ez is emberi arc Egy kis lélekszántás Kullogó történelem Karácsony Testvér, a betű él A múlt kultusza Szilva Laci esete Pesti temetôben Együttérzést Keresd az embert Pislogó lángok Haldokló végrendelete Életbôl ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1934-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulat tulajdonában van. A könyv szövegét Gy. Balogh Viktória vitte számítógépbe és gondozta. ======================================================================== Bevezetô ,,Köznapi búbánatot Csak köznapi szív érez. A bajt, mely téged vérez, Bízvást elémbe tárhatod. Ó jer, hogy ajkad felfödözze! Tudod, ki a halálnak öccse? A zordonképű Hallgatás. Hisz a panasz vigasztaló is! Elég lehet egy árva szó is, Hogy mindent enyhébb színbe láss.'' (Musset: Októberi éj.) Körülöttünk zúg, rohan, tajtékzik, égbemeredô hegyek és óceánmélységű szakadékok között sodródik útján. Mi élünk ôbenne, vagy ô él mibennünk?... Néha rózsaszínű álom, legtöbbször azonban súlyos realitás, öröm és gyönyörűség, fájdalom, nyomor, ínség és kétségbeesés, de mindenkor mélység és magáhozrántó varázslatosság. Olyan, mint a kaleidoszkóp: mindig más és más az arca. Sphynx, mely telve titokkal némán néz, hideg, sokat sejttet s ha kérdezzük: nem felel. Így állandó talány, izgató titokzatosság... Millió meg millió parányi részbôl felépült nagy harmónia, melynek óriási egészében felolvad és semmivé lesz az emberektôl származó apró-cseprô diszharmónia, mindig új és mindig régi..., ezt nevezzük életnek... Valaki akarta, hogy légy. Valaki akarta, hogy eljöjj ide. Valaki elküldött és visszavár. Sok fény gyúl ki életutad körül, de nem mind igaz fény. Talán éppen azok nem, amik értelmedet és szívedet a legközelebbrôl nyaldossák és szemed elôtt legszebbnek ragyognak fel. Legyen erôd. Keresd az igazat, hogy visszaérj... Mert elküldött Valaki és visszavár... ======================================================================== A lélek arisztokráciája Nagyálmú, imbolygó gondolatok, a végtelenbe feszülô, tüzes vágyak, a nekilendülô és éteri magasságokat súroló akarások, a mélységekbe lehulló, súlyos letörések: ezek a titkok, a lélek titkai. Maga a lélek a legnagyobb titok. Ki fektette belé az erôket, ki rejtette el benne a tehetségeket? Melyik az a forrás, mely mindig táplálja? Honnan van az, hogy tudunk örülni az ibolya szerénységének, a gyöngyvirágon rengô harmatcseppnek, a jácint kékségének, az akác illatának, a rózsa olajának, a sziklák mohapatinájának ? A lélek az, mely el tud szállni, mint sóhajtás, a nyáresti szellôvel, búgni tud, mint távoli harangszó; képes bujkálni, mint csalóka lidércfény, zúgva rohanni, dörögve lecsapni, sziklához verôdni, sírni jajongni; sebzetten, betegen gyógyulást keresni s csak egyet nem tud: pusztulni, nyugodni... Betér a viskókba, elszáll palotákba, jár a vertföldön, végigmegy szônyegen; álmodik a réten, misztikus sejtelmek szállják meg erdôkben; megrendül a nyomoron, sír a jóságon, tüzes lesz a lelkesedéstôl, puha a gondoskodástól, durva a gôgtôl, darabos az igazságtalanságtól, mézédes, illatos a szeretet érintésétôl, szárnyas a hittôl s élô a reménytôl... Májusban kimenni a természet szabad ölébe, látni a rögöket, ahogy beisszák a napsugarat, hallani körülöttünk az élet percenését, bepillantani a titokzatos erôk örvényes mélységeibe, ahol messze ellát a szem, de végül is elvész a homályban a látása s mégis sejteni, hogy van folytatás, végtelen folytatás és a mi életünk ebben és ezen a végtelen folytatáson gördül tovább; a madarak csicsergésének, a zümmögés láthatatlan szálainak útjain felszállni messze, messzire és hallani a titkok, a csodák, a valóságok észbontó zenéjét s könnyes hallgatással érezni, hogy jó, nagyon jó ilyenkor: igen, ez, mindez az élet, a lélek munkája... A gyakorlat a befelénézésben, tájékozódás a szellem birodalmában, megtanulása és szeretése az élet öntudatos élésének. Kísérni és figyelni a mindenséget, amelyben valamikor talán sebzett lélekkel kerestünk eligazodást, tanulmányozni a nagy emberek írásait és lapozni az Evangélium elsárgult lapjait, ahol az egyszerű köntös mögül pompázó és bámulatba-taszító tartalom lép felénk és megfogja, megsimogatja szívünket: mindez a lélek ereje, mindez az ô dicsôsége. Hogy ezt miért nem érti, miért nem éli mindenki? Miért nem kápráztatja el mindenki szemét az égi magasságok csodálatosan izzó napja, miért nem ereszkedhetnek le megpihenve a másvilág fenséges kontúrjaiba, miért nem kapnak mindnyájan feleletet örök kérdésekre s nem villanhat meg bennük nagy-nagy gondolat s nem látják az asszociációkat és nem jut öntudatukba e csodálatos összefüggéseknek izgató s mindent reveláló sejtelmessége; miért nem tudják követni az eszmét, mely felröpköd elôttük, mint kristálytiszta tenger habjairól a fehér sirály, nem ömlik el erejükben az életerô, miért hogy nem tudnak elolvadni s nem tudnak álmodni gyönyörűt, mely mégis vájkáló valóság? Ó, miért e sok miért? Mert eltemetik önmagukban a legnagyobb valóságot, a lelket, az életigenlô tükördarabot, a léleknek arisztokráciáját... Ezért. Szakított-e már el valakit mellôled a halál? Aki lelkednek fele volt? De úgy, hogy a pillanatnyi elbódulás, az el-nem-hívés kábulatából kiszakadva, az idô, a tér egyszerre összeomlott körülötted és a perc feketén harsogó tragédiájában, érzékeidnek az összeroppanásig felfokozott, sikongó zakatolásában döbbent-e rád hirtelen nagy csönd, mikor úgy érezted, hogy kiszakad belôled valami és ez a valami te magad vagy s zúgó suhanással szállva az eltávozott után téged bíztat egy hang; meggyôzôdéssé keményedve dörög benned: élsz, élünk, találkozunk?. Az ilyenek a lélekórák. Boldogok, akik hallják percegésüket. ======================================================================== Bűn és élet Olyan szép, olyan érdekes, olyan sokatmondó neveket találunk ki egyéni és társadalmi bajaink és betegségeink okainak megjelölésére. Ezek kavarognak és keverednek életünkkel, napjainkkal, darabjaik le- leválnak ajkunkról, rá-ráragadnak egy-egy eseményre, amely velünk vagy körülöttünk zajlik le vagy történik csendesen, hozzátapadnak egy-egy állapotunkhoz. Apránként beléjük költözik egész gondolkodásunk, formát csiszolnak érzéseinkre, hangulatainkra, de hol itt, hol ott lóg ki valami közöttük abból az ôskáoszból, ami az emberi élet magvát, bensejét jelenti sokszor s mi ijedten kapunk új szó után, hogy a repedést befödözzük. Vagy talán már odáig jutottunk, hogy nem is izgatnak ezek a folytonosság-hiányok, önmagunkban és a világban, megszokjuk ôket észre nem venni, illetôleg úgy viselkedni, mintha nem lennének. De mi van alattuk? Elég nekünk az a sok napról-napra való élés bensôleg, elég nekünk az a sok seb csak félig begyógyultan, még gennyesen és az idôtôl kikezdetten, aminek a nyomai kiverôdnek egész arcunkra, minden mozdulatunkra, minden szavunkra, cselekvésünkre? Jó, hogy nem veszik észre ôket, mert megszokták már bennünk és velünk együtt ezt és ezt az állapotot, ezt és ezt a szokottságot, ezt és ezt az életmódot, viselkedést. Ez azonban lehet kifelé-megoldás és igazolása magunknak, elhelyezkedés a mindenségben, de mit ér mindez, ha bennünk nincsen rend, ha bennünk nincsen feloldódás, eligazodás? Végül is legtöbbet vagyunk önmagunkkal, sôt ritkán, alig szabadulhatunk önmagunktól. Mi magunk hűségesen kísérjük magunkat és lehetnek akármilyen izgalmas, akármilyen lefoglaló, akármilyen kényes helyzeteink, elfoglaltságaink, ezekben, ezeken keresztül is átsötétedik, átvigyorog lelkünkben a káosz minden kínja, minden vajúdása, minden piszka és förtelme. Hiába a ragyogó név, ha szemetet takar, hiába a fényes sírkô, ha a művészet rothadást rejt. Ez a rothadás rothaszt, ez a szemét bűzlik s ha mások nem értik is, de önmagunk mindig érezzük. Hátha mások is csak azért nem érzik, mert ôk is hasonló terhet cipelnek magukban. És az sem lehet megnyugtató, hogy a túlnyomó többség ugyanígy fut, ugyanígy farizeuskodik, ugyanígy él, ugyanígy felületeskedik, mint mi. Ez még nem igazolás, ez még nem cél, ez még nem megoldás és értelem a számunkra. Legfeljebb teher, mely akadályozza bensônk kristályossá tételét. Nem lenne méltóbb nevén nevezni a gyermeket? Nem lenne jobb a hit bámulatosan egyszerű nyelvén nevezni meg magunkban és körülöttünk mindent? Hiszen ez az egyszerűség a monumentalitás egyszerűsége, ez a naivság a csodálatos egyetemesség naivsága, melynek reflektora elôtt megszűnik minden rejtekhely és elsötétül minden emberi bölcsesség. S tekintete elôtt csak a tisztaság állhat meg és szavában csak az igazság harangozhat nekünk. Nem volna boldogítóbb megmondani, alázatosan megmondani, hogy ez bűn és ez is bűn? Mert mi minden következnék ebbôl? Ebbôl az alázatból. Ebbôl a komoly megmondásból. A komolyságából. Tegyük fel például: ez önzés, kapzsiság, irigység, gôg, bírvágy, egyoldalú hatalomvágy. És nem égetem el a búza, a kávé ezer és ezer mázsáját. És visszaadom a szegény özvegyasszony árverésén potom árért megvett malacát, amikor hozza az összekoldult árverési árat és ezért kéri vissza tôlem. (Ez az életbôl vett eset, nem szentimentális fantázia.) És én gazdag is vagyok még. Az is maradhatok. Vagy pl. ôszintén akarom a békét, az igazságosságot? Aminek az ellenkezôje megint bűn. Olyan egyszerű így és mégis milyen nagyszerű következményeiben. Ami ezen túl van, az mind szánalmas öncsalás, beteges nagyképűség. Nem volna jobb belülrôl világítani és a kiporolt, a kitisztított, a meleg életre galvanizált mélységeket, erôket, a lelket hagyni nôni, hagyni fejlôdni? Majd kialakítják ezek maguk az élettôl duzzadó formákat és azt a természetességet, azt a boldogító egyszerűséget, ami egyedüli gazdagság a földön. ======================================================================== Ideálok halála és születése Olyan a bensônk, mint a mélységes víz. A felülete mely állandóan érintkezik a külvilággal, mindig fodrozódik, mindig hullámokat ver és ezek a hullámok a hangulatok, a tapasztalások, a pillanatnyi látások, a mindenkori belsô lelki tartalom, a szenvedélyek szerint mások és mások. De ezeknek torlása nem hatol le a fenékig. Itt áll a víz, itt állandó az adottság, a beállítottság. Itt vagyunk mi igazán önmagunk. Valamint az egész emberiségnek, legalább a művelt, a nagy történelmet csináló emberiségnek, mint egy nagy egységnek életében, mint organizmusban vannak korszakok és mindegyik korszaknak megvannak ideáljai, érdeklôdései, gondolatvilága, törekvései, -- úgy az egyes ember életében is megtaláljuk ezeket a korszakokat. Egy ideig ez az eszme, ez a gondolat, az életnek ilyen része, ilyen megvilágítás mellett érdekel, azután más. És ez a más lehet, hogy homlokegyenest ellenkezô irányú, mint elôdje. Érdekes egy életet végigboncolni ilyen szempontból. A nagy Minden, a Világ, millió meg millió részbôl áll. E részek csodálatos harmóniába fonódnak össze. És ebben a nagy harmóniában nagyon sok a kis harmónia. Részleteket látva diszharmóniákat is találunk s ezeknek, sajnos, majdnem mindig az ember az okozójuk. Voltaképpen ezek is belesimulnak a nagy egészbe. Ide, az egésznek a látására kell az egyénnek eljutnia. De nem sokan érnek el idáig. -- Érdekes, mi az életben egyszerre csak nagyon kevés, túlnyomóan csak egy-egy ,,résszel'' érintkezünk. Az élet olyan szürke, közönséges, egyforma, aprólékos, olyan színtelenül egyhangú külsôleg. De csak a jelen. A múltat már színesnek tudjuk látni. Nem is szólva a jövendôrôl, reményeink kivetített síkjáról. A jelen is ilyen lesz. -- Az ideálokból ugyan csak nagyon parányi részt valósíthatunk meg; teljesen ideális állapot e földön nincs. Nagyon eltorzul az eszmény, amíg valahogyan rá tudjuk húzni az életre, vagy az életet erre. És mégis kell dolgoznunk, mert a lehetôségek határtalanságai megvannak és hogy mennyi lesz a valóság ezekbôl, ezért lelkiismeretben Isten és önmagunk elôtt felelôsek vagyunk. Sokszor fejünkkel a csillagokat verdessük és erônk öntudatában fölényesen tekintünk le a világra. De jönnek percek, mikor ólomsúllyal nehezedik lelkünkre a sok-sok tapasztalt, megérzett vagy meglátott fonákság: a klikk-rendszer, a protekció nagyhatalma és az általa egészségtelenül kitermeltek tömege; a pénz kizárólagos uralma és esztelen imádása, az emberben az állat uralomravergôdése; ha többet, jobbat, szebbet akarunk: az érzéketlenek üres bámészkodása, a ,,felvilágosodottak''-nak szívünkbe vájó, lekicsinylô, szánakozó, ostoba mosolygása, -- ilyenkor olyan egyedülállónak, elhagyottnak érzi magát az ember. Hát érdemes ? Nekem? Egyedül? Keveseknek? S akaratunk acélos ereje megroppan, lezuhan a föld felé. Olyanok vagyunk, mint a pusztában kigyújtott tűz lángja: ez is hiába nyaldossa az éjtszakát. De fényében ott kavarognak a hiú Rousseau-k, az erkölcsi normákat el nem ismerô XIV. Lajosok, a kegyhajhászó, ostoba Rohan-ok, az autokrata, egyoldalúan naiv óhiszeműségükkel milliókat tönkretevô Miklós cárok és hiszterika cárnék, fel-felzúg a tömeg ordítása, mely a testileg oly nyomorék Voltaire-eket istenítve imádja, mert az éhség, a lelki üresség leordít arcáról és hálás annak, aki vetni akar neki valamit és még oly sok minden elzúg elôttünk, ellibbennek a királyi szeretôk, azokéi is, akik a ,,jó ügy buzgó támasza'' voltak, elugrándozik a bolsevista ôrület szadista csapata s a másik oldalon ott látjuk a nyomorgó Burns-öket, Dante-kat, Johnson Sámueleket stb., mindazokat, akikben az igazság, a jóság, a szépség máglyája égett, elnyomva, leszorítva, szenvedve: ekkor lelkünk orgonájának húrjaira dübörögve sújt le az élet ökle, vad akkordokat hördít fel róla, sivít, csikorog, szakad itt minden s utána beáll a vihar utáni csendesség, a tespedô, nirvánás elernyedés. Láttunk. Láttuk az emberi cselekedetek elrejtett rúgóit, titkos okait. -- Pedig a munka, a tett, az alkotás harmóniájában kirívó, disszonáns hang a pesszimizmus. Jó ugyan a sötétebb színekkel is dolgozni, de csak óvatosan és nagyon ritkán. Vannak, akik ilyenkor végleg letörnek. A legjobbak közül. Mert hiszen csak ezek juthatnak ide. Kevesen tudják újjáépíteni lelkükben most már végleges és reális alapokon, az egyetlen erô alapján az eszmények világát: a hit fáklyájával, Krisztus keresztjével, a szeretet melegével, a remény lendületével. Ez az új honfoglalás. A tudatos. A harmonikus. Az igazságon épült. Ezért maradandó... Izzik a kereszt... Csirázik, fakad már az új élet! Visszatér az éneklô boldogság s lelkünk kifeszített, aranyos, álmodó szálain az öröm, a megelégedés halk melódiája zeng. ======================================================================== Ami a harangszóban cseng-bong ,,Az élet két világ között lebeg, Mint rezgô csillag éj s nappal határán. Mi vagy? Mi voltál? Ah! Ki mondja meg? Ki mondja meg, hogy ezután még mi vár rám? Hullámzanak a mély évezredek, S mi buborékként pattogunk el árján Roppant tömegben; s nem magasabb Itt népek sírja, mint egy pici hab.'' (Byron: Don Juan. 15. é.) Sok, sokezer éve, hogy az elsô ember rálépett a földre. Lelkében úgy ragyogott az életkedv, mint a virágon az elsô hajnal harmatcseppje a napsugár csókjától. Azóta ide van láncolva a földhöz az emberiség sorsa. Itt vezet életének útja. Egyszer rózsaligetek között, máskor füstölgô romokon át. Egyedek jönnek, élnek, meghalnak. Egész nemzedékek tűnnek el, hogy helyet adjanak az utánuk jövôknek. Honnan jöttek ? Miért élnek? Hová mennek? Ezek az örök kérdések égetik állandóan a kétség és a létezés feneketlen örvényei fölött bolyongó szíveket. De honnan e kérdések? Hol van rájuk a felelet? Ezt elfeledte az ember, mert még bölcsôjénél rázúdult az elsô bűn feneketlen fertôje. Azóta örök-keresô, de nem találó; örök bolyongó, de célt tévesztô az ember: keres valamit, keresi életének tartalmát. Próbáltak rá feleletet adni a hatalmas kultúrák és hitrendszerek, a görög művészet és tudomány legnagyobb szellemei, próbálta megoldani a római államorganizmus vérrel, vassal és arannyal, de -- hiába. Hová jutott végül is a görög szellem? Vedd ezt vagy azt a megoldást, mindegy, egyformán üres mindegyik. Hogy tudta volna megoldani e világrejtélyt a római imperium, mely kivénülve magán se tudott uralkodni. Nem tudtak erre feleletet adni még a misztériumok sem. S ha talán külsôleg nyugalom borult is a világra, ha látszólag talán feledni is tudta az ember habzó serlegek, rakott asztalok mellett átélt napokon e kérdéseket: égtek, éltek ezek benn a lelkek mélyén s halmozódott a szenny, a rothadás s növekedett a sötétség, a kín, a kétségbeesés a szívekben. Hány lélek zokogta bele fájdalmát az éjtszakákban a néma csendbe? Csak egy nép hagyományában élt a talány megfejtôje, az emberiség boldogítójának hite. De ennél meg lassanként a nagy igazságok helyébe a törvény betűje, az éltetô bensôség helyébe a mindent elsorvasztó merô külsôség lépett. Messiás-hitük nem egyéb már, mint álomképe szenvedélyeiknek. S ekkor, amikor a világ képe romlás és pusztulás, amikor az emberi szellem üresen, önmagával meghasonlottan, tehetetlenül hever a föld porában, amikor a szívekben égig lobogott a vágy Az után, akit nem ismertek, de ösztönösen vártak, mert reméltek az életben: ekkor elküldötte Isten az ô egyszülött Fiát, hogy megváltson bennünket. Felragyogott az igazság tűzoszlopa, felbuggyant az élet vize és leszállott a földre a boldogság. Felszántotta a lelkek vajúdó földjét lángekével és szétömlesztette a szeretet illatos, tüzes olaját a világban. Elénk állította fenséges alakját követésre és kezünkbe adta a világot átgyúró Evangélium fáklyáját. Felszabadította a lelket és a test urává tette. Új ösvényeket mutatott és elindította ezeken kisded, lelkes csapatát, hogy számban és erôben gyarapodjék a világ végezetéig. S mégsem hozott békét a földre, hanem harcot, szörnyű harcot. Az igazság harcát a féligazságok ellen, az örök eszme harcát a hamisság ellen, a jó harcát a gonosz ellen. Ha a lélek szemével nézünk a világba, látjuk, hogy sokszor kipiroslik az ég alja a vésztüzektôl. Két részre bomlott az emberiség. Az egyik Vele megy, a másik Ellene van. Mindnyájunk lelkébe belédobja a roppantsúlyú kérdést: ,,Velem vagy ellenem?'' Hová mennénk, Uram, hiszen az örök Élet igéi Nálad vannak. Ha ezt feleljük, a ,,Velem vagy ellenem'' súlya lehúzza lelkünket a szeretetnek, a boldogságnak mélységeibe, ha ellenben Ellene foglalunk állást, akkor a pusztulás örvényébe. Olyan a lelkünk, mint a patak vize, mondja Környey Paula a Claudiában: Hiába integetnek ennek az illatos parti virágok, hiába suttog fülébe a szellô tündérmeséket, nem áll meg sohasem, szalad célja, a nagy víz ölébe s csak ebben lel nyugalmat: így a lélek is, örökre nyugtalan vándora e földnek, míg nem talál a Végtelenhez, mert minden vágya, minden álma Isten. S mikor Benne megnyugszik, olyan édes, olyan titkos ez az óra, hogy a szív mélyén mindig megmarad. Amikor válaszúton állunk, az élet kapujánál, erôsen, szabadon, akkor kigyullad homlokunkon az öntudat büszkén ragyogó csillaga, úgy érezzük, hogy valósággá válik kezünkben a nagyszerű eszme, szívünk már elôre hevesen lüktet a siker örömétôl, lelkünkben dal fakad és szemünknek lángja belélobog a jövendô titokzatos homályába. Én vagyok a világ ura, súgja valami. Prometheusok vagyunk. De milyen könnyen lehetünk ,,leláncolt Prometheusok''. Lelkünk ilyenkor olyan, mint erdei tisztás májusi éjtszakán: virágok ezrei nyílnak benne, álomba ringat az illatuk, van benne harmat, pislogó csillagok, valami csodálatos, varázslatos, titkos zúgás, mintha súlyos gondolatok rebbenése olvadna egybe a kristálytiszta forrásvíz halk csobogásával. A kereszténység az anyag-felett-járó lélek szabadsága, világalakító, életet-támasztó és gyúró, szívet-lelket feszítô és a magasbalendítô, egyszerre kemény és alázatosan szelíd, lángoló-örömmel- teljes, diadalmas jövôt kivívó, termékeny tavaszi erô. De nemcsak ilyen alkotóerô. Hanem kielégítô, megnyugtató, szelídítô, lecsendesítô, szenvedésre tanító erô is. Mert nagy szükségünk van ilyenre is. Hiszen életünk kereszthez hasonló: a függôleges fát mi építjük, ez a mi vágyaink, eszméink, terveink, ideáljaink oszlopa, a keresztbefektetett fa pedig egy felsôbb akarat, mely mindezeket oly gyakran keresztülhúzza. Sokszor megdöbbenünk az elénk zuhogó hatalmas problémáktól. Sokszor úgy érezzük magunkat, mint nyáron a sivatag kiaszott, eltikkadt vándora, kit gyötör a nyomorúság, az élet terhe, de azért vonszolja magát a kopár, sziklás magaslatra, mert ott fenn hátha- hátha?... Máskor sűrű ködben tapogatódzik a lelkünk, sűrűn gázolva a szennyes sárba, minden olyan sötét, minden olyan árva. Ismét máskor lelkünk olyan, mint a tenger bôszült háborgása: mélységek szélén szédülve járunk, nagy titkok, ôsi igazságok sejtelmei égetik szívünket. S keressük az igaz utat kétségbeesetten. Ilyenkor Ô tanít, Ô nevel bennünket, a hatalmas, a fönséges Isten. Mert nincs erô, nincs szép élet szenvedések nélkül. És ha kínoz bennünket az ideál, az eszme és a valóság között tátongó roppant ellentét, emeljük fel szemünket a Keresztre. Innen az élet diadaléneke csendül felénk: Aki énbennem bízik, annak örök élete vagyon és én feltámasztom ôt az utolsó napon. Aki utánam jár, nem megy sötétségben. Mereskovszkij mondja valahol: Csak azok az erôsek, akik az igazság birtokában meghalnak minden áligazság, minden féligazság számára. Ezek a szavak világítva röppentek fel elôttem a mosolygó égre, ezeket hallottam csengni-bongni a harangszóban, ezeket súgja felém naponként május Asszonya. Elôttük látom kibomolva a zászlót, rá van írva az élet vérével: ...Én vagyok az út, igazság és élet... ======================================================================== A zümmögô város Eleinte olyan közel vannak hozzánk a dolgok, az emberek. Csodálkozunk rajtuk. Csodáljuk ôket. Frissebb, melegebb, érdekesebb, színesebb, izgatóbb mindegyik. Élmények csapódnak belénk az érintkezésektôl. És ezek az élmények bemennek önmagunk legbensejéig és építenek minket. Sok-sok ezer. És mégis kevés. Mert összebarátkoznak, összemelegednek. Olyan kedvesek, olyan gyerekesek, de egyszersmind olyan önzôk. Elkísérnek a maguk izgalmával mindenüvé, egyszercsak észrevesszük, hogy csakis ôk akarnak egyedüliek lenni, csakis ôk akarnak élni, ôk akarnak hatni, cselekedni általunk és bennünk. Újat nem tűrnek meg. Legalább is az új már nem tud közöttük olyan mélyre gyökerezni. Nem lesz sohasem olyan édes, olyan puha, olyan bensôséges, mint ôk, az elsôk, a legüdébbek. Eleinte olyan sok-sok konkrét szál fűz az emberekhez. Érdekel minden szavuk, minden mozdulatuk, minden cselekvésük. Izgatottan leltározunk el mindent róluk. Számbavesszük, állandóan emlékezetünk központjában tartunk mindent, de mindent, amit felszedtünk róluk. Örömük a miénk is, velük együtt nekünk is fáj az élet, ha fáj. Remegésük megreszketteti a mi idegrendszerünket is, boldogságuk átáramlik a mi szívünkön is. Minden percben velük élünk. Vagyunk ilyenek néhányan. Lehet, hogy ez kivetkôzés az önzésbôl és csalódunk, ha azt hisszük, hogy a mi életünk is hasonló együttest alkot egy másik életével. Sok élettel. Lehet az is, hogy mi vagyunk a legnagyobb önzôk, mert ezáltal tesszük meg fontosnak a sajátunkat, saját magunkat egy-egy élet számára, talán sok-sok élet számára. De suhan az idô, új embereket, új arcokat sodor utunkba az élet, új és új alakokat hajt el elôttünk, hajt el mellettünk, hajt velünk együtt minden esztendô az ismeretlen jövô-ösvényen. A régi arcok meg színtelednek, sok kifakul, megöregszik, elpusztul közülük. Csak azok maradnak meg a kezdet szépségeivel, akikhez különös szálak fűztek. A vér, a lélek misztikus mélységeibôl megszôtt szálak. Az idôn át örökké- virulóan vagy szenvedôn követnek ôk. Bennük egy-egy óra, egy-egy idôszak, egy-egy élmény közelsége, a legszebbek legnagyobb melegsége vagy a legszomorúbbak, a legfájóbbak legsötétebb emléke kísér. Milyen más a viszonyunk a jelenben-mozgókhoz. Felületes. Nagy eredôk érdekelnek csak, nagy síkokban értékelünk, eltűnnek a részletek, amik a kedvességet, a közvetlenséget adják és az emlékek élete a pillanat lesz. Suhannak a fények, sietnek az emberek, szaladnak a gépek, állandó zümmögéssel locsolja füleinket az utca sokhangú beszédje, tekintetünk ugrál, csillognak a szemek és mi csak sietünk, mi csak rohanunk, nem gondolunk arra, hogy minden emberben egy érdekes világ, egy külön világ fut, kering körülöttünk és a nézés, az érintkezés láthatatlan szálain mégis csak kapunk tôlük, mégis csak adunk nekik. Nem gondolunk erre, futunk, futunk. Csak néha ülünk le s a messzeségbôl, a magasságból ráborítjuk lelkünket a városra. Az egészre. Felszívjuk, eggyé leszünk vele. Az egésszel. Minden ember minden sorsával. Ezek a megkönnyebbülések, a boldogság percei, mert leróni véljük azt a nagy tartozást, azt a nagy felelôsséget, aminek a szálai összefűznek bennünket az emberekkel. Hiszen egy test vagyunk velük, Krisztus misztikus teste. Csak le ne tépne rólunk oly sokakat az élet, és ne lennének olyan sokan, akik ezt a boldog igazságot sohasem tudták meg, sohasem tudják meg, sohasem tapasztalják meg... ======================================================================== Az idô sodrában Valami ott vajúdik az idôk, a kor mélyén. Éhesek rá az emberi lelkek, szomjazzák a szívek. Vágyódnak az ,,ismeretlen'', a ,,kitermelt'', a ,,megérett'' után, noha nem tudják, hogy mi az. Csak annyit tudnak, hogy itt az ideje, jönnie kell, jó. Ekkor megjelenik a nagyember, a lángész, a zseni és az ô lelkén keresztül kipattantja a benne lévô isteni szikra a ,,valamit'': megszületik az új kort kikezdô eszme. Tábor gyűl köréje, de ellene is. Jönnek harcosok s terjesztik az eszmét. Ez elôbb megkovászosítja a műveltek bensejét, majd lassan átszivárog a nép lelkületébe. Megszületnek a műveltség új formái, átalakulnak a társadalmak arculatai... Minden szellemi áramlatban sok a reakció. Nem rajongott még az emberiség olyan eszmékért, melyek elôbbre ne vitték volna fejlôdésének fonalát. Akár pozitívumot, akár negatívumot, de valami valóságot, valami újat és szükségeset ad mindegyik. Sok nagyon távol áll a mi világnézetünktôl, de ezt is meg kell ennek nemesítenie, ki kell belôle szippantania, ami használható. Különösen, ha mélyrôl tör elô és meg tudja mozgatni, fanatizálni tudja az embereket. Sokkal könnyebb elzárkózni és tehetetlenül szemlélôdni, majd kéztördelve sajnálkozni, mint nekifeszülni, a gyöngyöt kiragadni; megragyogtatni, gárdát toborozni és így a mozgalmat levezetni s fenséges céljaink szolgálatába fogva, a lelkek nagyobb kiművelésére, megmentésére befogni. Minden fejlôdés csirája egy-egy eldobott gondolat, mely elôször idegen, kirí a megszokottból, forr, érdes, nyikorgó, de lassan lekopik, többé nem sebez, megszokjuk és úgy gondoljuk, hogy legyôztük, pedig ha befelé nézünk jobban, bizony meg kell látnunk, hogy új csapásokat nyitott és mi máris ezeken járunk. Idementeni a régibôl, ami használható, öntudatosan használni az újat, hogy már ne az vigyen minket, hanem megtisztítva mi irányítsuk azt... Minden ember egy-egy titokzatos, különös világ. Telve fénnyel és sötétséggel, sejtelmekkel és vágyakkal, jósággal és gonoszsággal, valóságokkal és ábrándokkal, megfoghatóságokkal és rejtélyekkel. Mindegyiknek más és más a tartalma. Ugyanegy dolgot is sokféle meglátással, egyéni színezéssel tesz magáévá mindegyik. Vannak közönséges és nemközönséges emberek. Ezeknél már ,,többlet'' van, ami vonz. Honnan? Attól a Valakitôl, az Istentôl, mondjuk rá mi hívôk, Aki van. E1 kell találni, meg kell érezni, ki kell sejteni az embereknél ezt a lelki beállítottságot, ezt az adottságot. Az a szerencsés és okos, aki tud együvédolgozni, összemunkálkodni ezekkel a több- emberekkel. Meglátja az értéket, tudja, hogy nincs két egyformán- hangolt lélek, felülemelkedik kicsinyes érzésein, kilép egyéni világából, illetve összekapcsolja azt kiegészítésül egy máséval. Az egyszerű, közönséges ember nem tudja ezt megtenni. Neki ,,magához hasonló'' kell, kicsiséghez kicsiség, ha ez nincs, inkább kisebbség, aki talán még tömjénez is neki. Szerencsés kiválogatáson múlik sokszor eszmék diadala, egy-egy uralkodó nagysága, egy-egy ország vagy társaság boldogulása... A legkínosabb lelki válságok, a legnehezebb tusák az irányválasztás körül folynak: szétnézünk a lélek, a szellem birodalmában és látjuk a sok-sok pompázó gondolatot. A nagy, a súlyos gondolatokat. Gyönyörűséges szemlélet ez: Igen, de én melyikhez álljak? Melyiket tegyem életem tengelyére? Melyiknek legyek apostola? Melyikre vagyok elhívatott? Mert választani kell és ez a választás csak egyre, legfeljebb néhányra eshetik. Csak így lesz eredmény. Nem kell elzárkózni a többi elôl sem, de ezek csak másodlagosak legyenek. Ilyen válaszúton sokszor állhatunk az életben, de a döntô, az életreszóló, az igazi elôtt csak egyszer... Mindenfelé bizonytalanság. A lelkekre ráborult valami árnyék, a szemek tiszta látása elhomályosult. Az emberek letargiába süllyedtek: minden mindegy, csak legalább jobb legyen a mainál. Másrészen meg csalóka hiszékenység hódít, nem hiszik a lehetôt és valót, de könnyen hiszik a hihetetlent s mindent ettôl várnak kábán. Lesik a csodát és a többség tétlenül áll. Mintha ébredne a kábult, akit ledorongoltak a betűk tengerével. Mintha pirkadna a jövô egy sugára elôtt. A szíveket még marja a könnyes fájdalom. A láztól kiégett szemekben mikor lángol fel a biztosan meglátott és akart irány örömében a világító reménysugár?... ======================================================================== Egy szín a lélek arcáról Kétféle ember van: az egyik hirdeti magáról, hogy ô bölcs és azt hiszi, hogy Isten nélkül élhet és tud is élni. A másik lelke legmélyén tudja, hogy ô bölcs, mert Isten nélkül nem élhet és nem is él... Sokszor virrasztunk egyéni életünk romjai fölött. Sokszor elmondhatjuk a 136. zsoltár szavaival: itt ülünk Babylon vizeinek partján és sírunk, sírunk, sírunk. Muzsikálószereinket felakasztottuk a fűzfák ágaira és szomorúság hull arcunkról le körénk. Kiröpült szívünkbôl a jókedv, mint a vándorló madár.ˇÜlünk, mint fejbevágott óriás a népek országútján; hiába kiáltják felénk harsonázó ellenségeink a mámoros szavakat, hogy énekeljünk velük. Hogyan énekelhetnénk? Hiszen véres lenne szánkban a dal, véres lenne a keserűség, a nyomorúság, az elhagyatottság feketebús vérétôl... Jövônk a múltnak szerves folytatása. A múltból nô ki, a múltból érik ki. Ha múltunk gazdag, akkor gazdag lesz a jövônk is. Ha múltunk szegény, szegény lesz a jövônk is. Ha múltunk nagy, nagy lesz a jövônk is. Ha múltunk törpe, törpe lesz a jövônk is. Jelenünk nincsen. Tulajdonképpen mi mindig a múlt és a jövô mesgyéjén vagyunk földi vándorok. A múltat állandóan építjük. Vele együtt a jövôt. Rajtunk áll ennek a gazdagsága, ennek a nagysága... Sokszor hirtelen megfakad bennünk a reménység szivárványos vízesése. Valami ég szívünkben, valami énekel, muzsikál lelkünkben. S a táncoló hullámok hátán egyszerre ott látjuk lebegni környezetünk egész történelmét, minden hagyományát, minden fájdalmát, küzdését, baját, teljes örömét. Mert mi a környezetünkkel összenövünk. Sokkal színesebb, sokkal kedvesebb ebben számunkra minden. Mindennek lelke lesz, ezek a ,,lelkek'' körülzsonganak, körülsusognak bennünket. És zsongásuk édes melódia, harmatesô, csókzápor, kacagó virulás, minden... Elhozzák felénk, közénk az elköltözöttek lelkeit. A gyôzôkét. Akik fehérek mind, ragyogók mind, fényesek mind. Mert ide ilyenkor csak ôk jöhetnek. De jönnek is. Itt rebbennek, itt imbolyognak mindenfelé körülöttünk. Szikrázó fehérségben tündökölnek rajtuk a sebek, amelyeket a jóért, az igazságért, a hitért, a szépért, a békéért, a szeretetért küzdött harcokban szereztek... És ôk számunkra kegyelmet jelentenek. A kegyelem pálmaágas ünnepének hangulatát hozzák. Kegyelem... Természetfölötti valóság. Széthinti közöttünk, belehullatja lelkünkbe a Mindenható Úr. Erô. Vele lesz kenyerünknek íze és illata. Általa lesz életünknek színe és gazdagsága. Vele a munka nemcsak rabszolgaság, hanem öntudat is, életkitöltés, érdemszerzés, az unalom- karjaiból-kifutás, a fejlôdés lüktetô üteme... Birtokában a gyermek nemcsak küzdelem és baj, hanem boldogság és öröm is, annak a tudatnak elmélyült és felmagasztosult nagysága, hogy általa a mi rövid egyéni életünk örökkévalósodik bizonyos értelemben itt a földön is. A kegyelemmel a család nemcsak ,,betekints-csárda'', nemcsak unalom és blazírtság, hanem béke is, csendesség is, szeretet, türelem, áldozatkészség, önfeláldozás, megértés, erôgyűjtés is, egyszóval: otthon... A kegyelem teszi a hétköznapok tompa sorozatából ünnepi- balzsamos-hangulatú vasárnapokká a mi életünket!... Minden városban, minden faluban van egy kisded csapat. Akiknek megadatott a nagyobb megértés, a mélyebb látás, a tágabb és elvarázslóbb élmény kiváltsága. És megadattak a kedvezôbb életlehetôségek is ahhoz, hogy mindennapi vagy igen gyakori imádságukkal, szent áldozásukkal, misehallgatásukkal, az irgalmasság gyakorlatával bôségesebben vonják le egész társadalmunkra a kegyelemnek esôjét. Általuk hömpölyög végig a szikkadt szíveken az a melegségfolyó, melynek érintésére új élet sarjad az egyén és a társadalom életfáján. Általuk zúg végig mirajtunk is a kegyelem vihara, hogy elsodorja lelkünket az örökkévalóság békét susogó, megelégedettséget termô tájaira. Tisztelet adassék nekik, mert a mi saját életünk értelmének kibogozásához is nagyban hozzájárulnak ôk. Amikor szemeim parazsát beleszórom az élet útvesztôinek homályába és feljajgat egyedülvalóságomban a kiáltás segítség után, egy titkos hang azt súgja rá szívemre, hogy ebben a csoportban fogja meg az emberiség Maeterlinck ,,Kék madarát'' és ha egyszer megfogta, birtokában is marad az örökre. S énekli neki az igazság dalát, mely egyúttal a boldogság dala is lesz... ======================================================================== A nagy egyenlôség Normális ember nincsen. Mindegyikünk lelkében, szellemében vagy szívében van valami törés. Ez törtté teszi mindazt, ami bennünk kicsirázik, ami tôlünk világgá indul. Emellett még átlagemberrôl nem írnak regényt. Még jó, hogyha a nem mindennapiság felfelé lendülô és lendítô erôkben nyilatkozik meg. S érdekes: a nem normális ember még a nálánál is jóval a rendestôl és megszokottól elütô ember élete után igazodik, amikor a regényolvasással néhány eszmét, néhány megmelegedést, elhatározást, csodálatot és utánzási vágyat elraktároz a saját életére: irányítónak. Ha mindjárt öntudatlanul is. Ha mindjárt egyszerileg és pillanatnyilag is. A könyvek nagyrésze lelki, érzésbeli, szellemi, akaratbeli abnormitásokkal bajlódik. S mi ezeket olvassuk szívesen. Ha néha-néha tudatunkba is vágódik, hogy tulajdonképpen e gyönge, ferde, beteges tünetekkel való küszködésünk közben elsikkadnak, elhalványodnak a nagy, egészséges, primér-értékek és princípiumok, azért vonzódásunk, szívünk szerelme mégis csak megmarad az ész ellenére is amabban az érdekes helyzetben. Vagy van ebben valami megnyilatkozás a nagy emberi szánalomból? Kibuggyanás ez az emberi szívben rejtelmeskedô jóságforrásból? Egy öntudatlan beismerése ez talán annak a nagy ténynek, hogy erôtlenek vagyunk, telve nyavalyával élünk, hogy gyengék vagyunk? És e tettünk felsikoltás, reménységgyújtás önmagunkban, hogy mi is várhassunk másoktól?... Mindnyájan batyut viselünk. Ott lóg nyakunkbanˇaz emlék-batyu, a gond-batyu, az öröm-batyu, a bánat-batyu. Nem merünk már hátranézni. Nem is tudjuk már látni, legfeljebb a máséból látunk olykor-olykor egy- egy kis szögletet, ha még képes a lelkünk a megmelegedésre, ha még hajlandók vagyunk a kitárulásra. A magunkét érezzük. Sokszor meg kell állnunk, mert a batyunk nagyon súlyos lesz. Ilyenkor kibontogatjuk, végigszemléljük a tartalmát és kidobunk néhány színes rongyot. De ekkor vesszük észre, hogy eldobásukkor a szívünkbôl is velük szakítottunk egy darabot. És a lelkünk sajog. Ha nehéz is, hozzánk nôtt nagyon a batyunk. Újra csomagoljuk és elindulunk vele..., batyuzunk, batyuzunk... Ha egyszerű lelket és szívet kaptál, egyszerűbb az igényed. Könnyebb az elnyugvás. Ha nagy érzéseket kaptál, gondoskodva van arról, hogy a bánat és a fájdalom éppen annyiszor viharozza be azokat, mint a kacagás és az öröm. Ha szíved tág és belefér az egész világ, hiába várod, hogy megteljék. Ha szellemed tud sasként röpülni és diadalmas suhanással súrolni tudja a magasságok csúcsait: szédülsz az öntudat nehéz perceiben a mélységek örvényeitôl és szíved vérzik a kicsinyesség, a tehetetlenség mindent elöntô uralma miatt. Ha megáldott az Ég anyagi javakkal, végigcsurog ajkaidon a csömör és belesüppedsz a nagy ásításba. Ha akaratod acél, szikrát hány a nehézségek kövein és végül is megtompul... Kibontottam a batyu tartalmát. Enyémet, másokét, sokakét. Felkaptam néhány darabkát belôle és ezt láttam rajtuk... Minden addig fényes, addig csábító, addig magáhozrántó és mindent- ígérô, míg el nem értük. Ha sok küzdelem után a miénk, akkor gondolkozunk: hát ezért volt minden? Hát érdemes volt? És ismét kezdôdik elölrôl a játék. Új irányok, új célok feszülnek ki, mert tartalom kell az életbe. A mindennapiba is. Gondoskodott arról Valaki, hogy el ne bízzuk magunkat. Ha van józan eszünk. Mert mi azért érdekesen büszkék vagyunk. És olyan hamar a mindenség királyának érezzük magunkat... No, ezért. Ezért van a nagy egyenlôség. Hogy tudjunk néha-néha még összeborulni, hogy tudjunk még testvérek lenni. Hogy tudjunk magunkba roskadni és tudjunk kincseket találni a szív mélyén; a jóság kincseit, a hit kincseit, a szeretet kincseit, a compassio, az együttszenvedés, az együttérzés kincseit. Hogy tudjunk még a lélek megcserepesedett külseje alatt életet meleggé melengetni... ======================================================================== Isten földreejtett mosolya Zárda. Kicsiségedben is hatalmas palota. Rajtad az Evangélium békéje pihen. Rólad a Krisztus igéjének öröme kacag a környezetre. Intésedre feléd indul a föld minden virága: jön a rózsa, jön az ibolya, a liliom, a viola, a búzavirág kéksége, a nefelejts kedvessége. Sikongó mementó a hiúság vásárjában, a hangok zűrzavarában. Conscientia! Vérzô lelkiismeret a történelem orkánjában. Fehér márványból lehelt vár. Benned lakozik az Isten félelme, minden bölcsességek kezdete. Liliom színei lebbennek körülötted. Életsorsok fonalának titkos szövôszéke pereg itt csendesen. Álmok aranyesôje suhog itt mindenen. A múlt és a jövô találkozik. Zengô fények lobognak ki a szemek nyílásán a lelkekbôl. Majd az öröm piros virágát dobálják fel kacagó kezekkel az égig, majd az áhítat szárnyain küldik lehalkított éneküket az örökkévalóságnak. Itt röpköd a boldogság madara s a béke olajos ágára száll, hogy széthintve a vágyak tarka pillangóit a szobákban és folyosókon, beteljesedve adja vissza ôket a szíveknek. A fehér virág illata illatozik, az apró akarások megvíhatatlan bástyája épül. Az Istenközelség melegsége remeg, az imádság ereje húzza le a kegyelmet a földre. Megfürödnek ebben személyek, paloták, szobácskák, emlékek. A békesség mosolyog az életen... Szellemi viharok elôtt reszket az örökmécs imbolygó lángja. A fegyelem lerakja pilléreit a lélek, a kedély, a szív mélységeibe és felépül egy harmonikus életszolgálat nagyszerű temploma. Tündöklik a hit szikrázó szépsége, ringó hullámokon jár itt a reménység és a szeretet balzsamcseppjei permeteznek rá az életekre. Élô ideálok szellemei járnak a falak között; megvillannak a magány és csendesség csodálatos perceiben és szavuk, példájuk az ihletben porhanyó lelkekre hull rá égô betűkkel. Mosolygó arcuk ott ôrködik a játék riadalmas perceiben, léptük suhogása álmot varázsol a betegszobára, hűs kezük enyhületet simít a kínra, a bajra, a fájdalomra, a szenvedésre. Élô áldozatok, égô áldozatok háza. Világító lelkek lakása. Akik meghallottátok a titkok titkát és megértettétek az énekek énekét. Akik kiválasztottátok a gazdagságok gazdagságát és belekapaszkodtatok a végtelenségbe. Áldás lebegjen rajtatok! Itt piheg bennetek a jelen... Mit terem a jövô? Hová rohan e jelennek az idô ? ======================================================================== Mélység és érdekesség Most még inkább a hiányuk rántja magához az embert a magyar életben, fôleg a vidék szellemi és lelki életében. Pedig talán a napi perspektívák, a napi apró-cseprô gondok és problémák örökké-egyhangú és unalmassá váló zajgásán túlra is ki kellene már vetni a tekintetünket. Különösen akkor fellendülni ide és kiérést, kiteljesedést, az unalomból és kicsinyes gondolkodásból menekülést keresni ezeken a tájakon, ha a kövekrôl nem száll felénk a múlt éneke, ha a földön, a mezôn a szellô nem régi legendák árnyait kergeti felénk, ha az idevetett, hordalék-nép életében hiába keressük a történelem lélegzését. Mert higgyük el, hogy valahol ki kell élnünk magunkat és jobban boldogít a gazdagság csillogó napja, mint a hétköznapi lélek, törpe szellem alig pislákoló lángja egy lomtárban, egy penészes teremben, ahol csak torzók vannak a múltból és ahonnét nincsen kilátás csak a mára. Ide tartozik még az is, hogy meg tudjuk becsülni az olyat, aki égô napokat követ és inkább vegyük ôt körül csodálatunk, titkos vágyakozásunk emelô érzéseivel, melyek már magukban is buzdító erôk, mintsem az irigység, a lesajnálás, a magunkhozrántás mi magunkat tönkretevô durva szeretetlenségével. Mert lehet az élet nagyon érdekes és nagyon mély. De hogy ilyennek lássuk és ilyenként igazán éljük, ehhez nekünk kell nagyon magasra emelkednünk. Szépek a szellem útjai és magasak, de a legnagyobb csúcsokra csak a lélek szállhat, csak a hit szárnyalhat. Mikor már elfáradva kialszik bennünk az értelem mécsese, mert olyan szépségek fölött járunk, illetôleg olyan magasságokba emelkedtünk, ahol világossága már nem világosság többé, megfoghatja kezünket egy nagyobb erô és ennek az igézetében, ennek a boldog vezetésében a minél nagyobb szárnyalás, a minél nagyobb száguldás fölfelé, a minél nagyobb elmélyedés nem a vég közelsége, nem a kimerülés és elfáradás, hanem a mindig nagyobb kiteljesedés, a mindig gazdagabb, a mindig boldogabb élet, életünk örökkévalósítása, boldogságunknak az egész világegyetembe is alig beleférô alázatos öntudata. Szerény keretek között is, nyomorúságos testi adottságok mellett, sôt ennek ellenére vagy ezekkel is, a legtágasabb palotában és a frissen meszelt falusi házban egyaránt. Úgy vagyunk itt, mint az írásban. Az az író, aki csak kevésbé emelkedik ki az átlag fölé, az kisebb kört lát, kevesebbet lát és ezt is csak magában látja. Mennél magasabbra emelkedik azonban, annál inkább tágul a kör, annál több, annál nagyobb lesz a meglátott terület, annál egyetemesebb lesz maga a látás. Akik a legmagasabbra emelkedtek, a legnagyobb szellemek Isten kegyelmébôl, egy szent Ágoston, Dante, Shakespeare, Dickens, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Nietzsche, Leonardo da Vinci, Prohászka, Beethoven stb., azok már nagyon sokat látnak és olyan egyetemesen, hogy még akkor is megnyugtatóan, lenyűgözve állunk hatásuk alatt, ha torz egész látásuk. Mert érzi az ember, hogy átfogják szellemükkel, feldolgozzák érzésükkel, feloldják és önmaguknak vagy másoknak is megöntik az életet a maga nagy valóságában, kibonthatatlan szépségeinek és bonyolult összefüggéseinek teljességében. De mi az ô munkájuk mégis a harmonikus, a hibanélküli valósághoz képest, úgy, ahogyan az az Isten kezébôl kikerült? És miért ne fordulnánk mi, egyszerűbb emberek, egyenesen az Örök Bölcsességhez, az Örök Értelemhez, aki mindenekfelett, a Mindenségben s a mindenség fölött diadalmasan lebeg. Csak egy parányi fény Ôtôle és nagy mélységek szakadnak bele életünkbe és nagy magasságok éneke zeng a lelkünkben. Ez lehet méltó hozzánk, ez lehet elég nékünk... ======================================================================== Kedves irodalom Zalai Mihály alperjel úrnak ajánlom a sok szeretetért. Ketten ültünk egy kerti padon. Körülöttünk a májusi délután zsongott. Hatalmas akácfán fehéren mosolyogtak reánk a fürtök, néha- néha a szellô illattömböket csapott hozzánk róla. Az ég kékség- kupolája alatt a Végtelenség távlatai hullámzottak meg elôttünk. Itt- ott a virágok, mint elszórt kacagások, csalogatták magukhoz a szemünket. Hallgattunk. Ilyenkor zengett, énekelt a csend. Olyan percek ömlöttek itt számunkra, amilyenekben a lélek mélyén felszakad valami melegség, szétomlik s beharmatozza a bensônket az öröm, a boldogság illatos olajával. Békesség, békesség... halljuk a harangok kongását a szív messzeségében... Álmodozás. Nosztalgia a valósága után. Hát igen: a katolikus irodalom. Az igazság, a legnagyobb realitások irodalma. Tett. Tejbe- dobott piros rózsa. A dicsôség szikrázó ragyogása. Vezetô-erô. Szellemi mágneshegy. Lélek-galvanizáló. Az örökkévalóságba lobbanó fényoszlop. Tűz-hegy. Szellemi elit. Avantgarde. Eszmék és ideálok robbanása. Tehetségek menedéke... Igen, -- minden... Hajó erôs kormánnyal az indulatok, szenvedélyek, az élet feketén-haragosan kavargó örvényén. Bátorság, mely le tud és le mer szállni a legmélyebb mélységekbe, hogy imponálni tudjon a kislelkűeknek; hogy lehessen több, mint ôk; hogy magáhozrántsa ôket. Tisztaság, mely e szakadékokat tisztán tudja megjárni. Kiteljesedô és kiteljesített nemes-emberség, mely felpattan ott, ahol a másik, a gyöngébb, elterülve marad... Igen, hatalom, mely okosan tud szólni ott, ahol a másik csak dadog vagy süketen hallgat... Francia példa. Megrebbentek körülöttem e gondolatok... Hogy van az, hogyha egy író a katolikumban megtalálja lelke nyugalmát és a kereszténység egyszer számára döntô-élménnyé lett, igen sok esetben veszít termékenységébôl? Mondhatnám, ez neki tulajdonképpen jó, de semmiképpen sem jó a társadalomnak. Neki jó. Miért? A hallgatás nyugalmat, csendet, boldogságot, harmóniát, örömet revelál. Azt mondja az egyik legnagyobb orosz, hogy minden nagy a szenvedésbôl születik. Sok igazságot öltöztetett e szavakba. Az írás is sokszor a hánykolódás, a véres tusák, kétségek, nagy küzdelmek eredménye, kigyöngyözése, mint a kagylóé a gyöngyszem. Valami ôsnyugtalanságé, hogy kidobjuk magunkból azt, ami éget. Megosztott fájdalom félfájdalom. Szenvedni emberi. Valahogyan jobban vagyunk hangolva erre, jobban értjük a vergôdés nyelvét. Mindennapibb. És mégis. Hiányzik itt valami. Azt mondhatnám: a szeretet. Mert ebbôl forrásozik a nagy apostoli tűz, a másokért égô lendület. Mely közlôdni akar, mely a megtaláltat adni akarja, amely szétpermetezi a szívekben az örömöt, a saját örömét és e békesség feltalált vagy megtalált palástját igyekszik ráborítani a világra is. A megosztott öröm kettôs, sokszoros öröm... És itt eszembe jut valami. Nem a levegôbôl írom. Nincsen két egyforma ember. Az Isten teremtette belénk a vágyakat, hajlamokat, a különbözô vonzalmakat. Hozzá sem egy úton jutunk. Még két ember útja sem ugyanegy. És ez így van jól. Bölcsen. Nincs unalom; a változatosság a lélek sója. Ez gyönyörködtet. De ebbôl következik is valami. Éppen akkor, ha az istenhitet a leggyökerénél fogjuk meg: a nagy megértés, megbecsülés, segítés egymás iránt. Mindegyikünk egyszersmind mindegyikünkért is dolgozik. Egyik ezt végzi, a másik azt. Ha kedvvel végzi, többet, jobban végezhet és ezt a kedvet is az Istentôl kapta. Ne legyünk törpelelkűek. Ez kishitűség, még akkor is gyengeség, ha a legjobb szándékból ered. És vigyázzunk, különösen író megítélésénél. Hacsak nincs konkrét és föltétlen okunk. Egy hasonlatot mondok: aki pár sorból ítél kategorikus kárhoztatással, az valahogyan úgy jár el, mintha egy nagy, teleírt lepedônek egyik csücskét nyújtanók be neki az ajtóhasadékon és ebbôl a pár betűbôl egyszerre elmondaná az egész írást. Ami a nagy egységbôl, a lélekbôl kiszakított az mindig nyersebb. Ott benn beleilleszkedik a nagy harmóniába... Ezek a gondolatok verôdtek fel bennem az ôsi pálos-kolostor kertjében. Mikor az utcára léptem, a világváros emberei megbámulták tarka ruhámat. Ekkor döbbentem én is e tarka gondolatok vakmerôségére. És mégis, mégis... Érjetek, jöjjetek álmok édes valóságok... ======================================================================== Új idôk harsonája szól Az élet olyan szent, komoly, összetett, nagyrészt irracionális valami, hogy felértéséhez, szétszedéséhez, irányításához, megmagyarázásához csakis ihletett lélekkel szabad közelíteni. Olyan lélekkel, mely meg tud és meg akar látni minden értéket, bárhonnan származik is az és minden kicsinyes nézôpont távlatait levetkôzve, kitörô örömmel tudja azt az emberiség közkincséhez hozzáadni. A lelki, szellemi, kedélybeli kultúra legmagasabb csúcsain járóké ez a feladat, mert ôk tudnak a legegyetemesebbek, a legnagylelkűbbek lenni, az ô szívükben borulhat virágba minden érzés, ami csak halandó szívet dobogtat a földön. Nagy távlatai csak annak vannak, aki igen magasra tudott emelkedni. A lélek, a szellem legnagyobb régióiba, ahol a nagy káosz felett biztos lángok lobognak és bevilágítják az élet egyetemességét. Halk zizegéssel égnek a fények bele a mindenségbe, magasan, magasan szállnak felfelé, nem is látjuk a végüket, sem fönt, az örök vakító tisztaságokban, sem lent, a nagy zűrzavarban, csak azt tudjuk, csak azt érezzük, hogy mindent betöltenek, mindent elrendeznek és magukhoz rántanak, magukkal ragadnak, felfelé, mindent beragyognak, mindent bevilágítanak. A Hit szórja szét ôket, ezek az ô szemei. Ledobta ôket Valaki és folyton-folyvást meg-megremegnek, mintha táplálná is ôket állandóan ez a Valaki. És így is van. Persze tudják, létükkel bizonyítják, hogy csak akkor élhetnek, ha itt a földön emberi lélekben életet, helyet kapnak és ez a lélek, ez a kicsi kis élet is táplálójukká szegôdik. Nagyon hálásak neki. Összekötik a Végtelennel, útmutatójuk ôhozzá. Felkúszhat rajtuk, eljuthat rajtuk a Végtelenbe, a Szentháromság közelébe a kicsike, de örökké-élô emberi élet, emberi lélek. Ész és hit. Milyen együgyűség közöttetek ellentétet keresni. Hiszen ti egytestvérek vagytok, egymás segítsége, gyámola vagytok. Ha fáradtan belehull egy sötét verembe az ész, megmenti és életre melengíti a hit. Ha van benne alázat, mely voltaképpen nem más, mint embervoltunk helyes ismerete. És le tud borulni az Ismeretlen Ismerôs elôtt, aki az öntudatot beléteremtette és akinek a léte állandó vérzô ösztöke a keresésünknek. Síremlékeken látunk sokszor alakot háttal, amint nagy feketeségbe indul el. Ez a feketeség lehet a kevés-ismeret szimbóluma a több-ismeretre törekvés, a teljes megismerésre vágyódás elôtt, a földi végesség elôtt jelentheti a fátyolt, amelynél megtorpan az ész és átveszi a vezetést a hit. De lehet a butaság szimbóluma is, ha ez az ész nem mérte még fel vagy törpeségében nem is tudja felmérni az élet egyetemességét. Mivelhogy nem tud alázatos lenni, nem tud térdrehullani és imádkozni. És te ész, micsoda pompás mankója, társa lehetsz te is a hitnek... Beteg az a lélek, mely nem tud köztetek a harmóniáról... Nagyot tehet a nagy akarás. Legnagyobbat teheti a nagy hit. Emberileg igazán nagyot a nagy ész tehet. Hát még ha egyesülnek, ez a három. Hiszen az alkotásokhoz egyesülniök is kell. Emberileg imponáló, hatalmas tettekhez kell hatalmas ész, hatalmas akaraterô és hit. Ha talán ez nem is a mi hitünk, a krisztusi hit, ha téves úton jár is, de hit kell. Hát még ha ez is igazi. Mennyire más alapokat, más értékeket, szilárdságot, rendíthetetlenséget, örökkévalóságot, kiérett tökéletességet ad ez mindennek. Most ,,csak'' ennyit, egykor majd mindent s ezáltal a biztonság által már most is mindent. És mégis, milyen érdekes. Mennyire törpe lehet az ember. Mennyire beszűkülhet sarki, eszkimó-életméretekre e ,,nagy élethez'', az ,,egyetemes emberi élethez'' képest. Ha úgy végigolvasgatjuk a múlt század életének írásban megmaradt dokumentumait, milyen sivatag- lehellet csap meg a legtöbb lapról. Az ész, a ,,csak-ész'' apró kis akrobatái mocorognak a lelkünk elôtt, hogy az évek áradatában immár elsodrott nyomuk felett egy nagy kérdôjel kanyarodjék kétségbeesetten elénk, hogy miért volt mindez, hogy érdemes volt-e azért, hogy csak- ennyi elég lehetett. Hiszen sokat megért az ember és sokat meg is tud magyarázni. Csak nagy ész tud eljutni általános emberi horizontokra, csak az tud úgy kitágulni, hogy belefér és megél benne minden, ami jelenti, teszi az embert. Tehát a hit is. Mert ez hiányzik itt. Majdnem egészen. Kietlen magyar élet, amelynek jórészt ilyen zsarátnokai, világítói voltak. A háttérbôl ijesztô szegénység rongyai csapkodnak szemünkbe. És ez a múlt még mindig kísért. És ez a múlt még mindig itt sötétlik, itt szegényedik a magyar életben, különösen a vidéki intelligencia életében. Igaz, hogy sokfelé lobognak fel szép lobogással új lángok és számuk talán-talán egyre nô is, de nagyok még a sötét foltok közöttük, soká érnek még össze. Ebben is nagyon elmaradtunk Európától. Ehhez is igazi intelligencia kell. Ez is ennek a dolga jórészt, mint ahogyan találóan írja valahol a mélyen járó Gárdonyi... Az élet váltogatja a nemzedékeket. Egyik kivénül, átadta már azokat az értékeket a társadalomnak, a nemzetnek és ezáltal az egész emberiségnek, amelyeket lelkében, szellemében melengetett és felnevelt. Talán felfogása, munkája révén gazdagodott az egyéni életforma is. Jön utána a másik nemzedék. Gondolatvilágának nagy részével benne gyökerezik még a múltban, de jelent mást, hoz újat is. Hogy ezt kiélve és több-kevesebb szerencsével megvalósítva, ô is eltűnjék a történelem színpadáról. Olyan öntudattal mozognak, mintha ôk jelentenének mindent. Mintha elôttük nem lett volna semmi sem és utánuk sem következhetnék semmi jobb annál, amit ôk képviselnek, amit az ô életük jelent. Az ember alapjában véve mindig egy és ugyanaz. Mint ,,ember'' semmiben sem különbözik ôseitôl, de nem utódaitól sem. Csak hiszi magáról, hogy különbözik. Talán jó is ez így, mert öntudatot, merészséget, tartalmat kap benne a mindennapjai számára. Az állandóan gyarapodó tudás és a tapasztalás elegendô fékezô erô, eléggé lehúzó erô. Ritkán hoz egy-egy nemzedék életformákban, ezekrôl való felfogásában és átalakító, tartalmat-adó munkában teljes újságot, az elôdökkel homlokegyenest szembenálló elhivatottságot. Az idônek vágtatni kell ehhez, nagy történések robajlása, hatalmas események tomboló valósága, szinte mindennapisága kell ennek a kineveléséhez, kiérleléséhez. Nincs azonban egy téren sem végtelen színpompájú lehetôség elôttünk, emberek elôtt. A múlt egy-egy színe, sokszor egész színskálája vissza-visszatér. Mindig vannak egyesek, akik kiesnek saját kortársaik körébôl. A magányosak. Magányosságuk gyötrô teher nekik, kárpótolja-e ôket az érdekességük? Voltaképpen elôbbre élnek, mint a környezetük és egy eljövendô kor ássa majd ki életüket, hogy diadalmasan meghirdesse és mint úttörôjét, elôkészítôjét, igazolását dicsôítse. Értékesebb így az életük?... Avagy talán a múlt fiai ôk, egy olyan múlté, amely már jövôt jelent és csak évek kérdése, hogy ebben a jövôben újjászülessék? S vele ôk is. Az emberi szellem mának-élése errôl persze nem vall be önmagának semmit se, hiszen nem tudja átfogni és látni együttesen az egész lepergett idôt, számára minden nap új minden... ...Nihil novi sub sole! Semmi új sincs a nap alatt!... Milyen megejtô csengése van ennek a szónak: modern. Ez a legnagyobb hatalmak egyike, mely embereken uralkodik. Ez ellen senki sem mer véteni s mint tabut, mint fétist aranyszínű legendával szövi körül. De jaj is lenne, ha másként tenne bárki is egyszersmindenkorra elintézôdnék mindenki elôtt. Modern a legreakciósabb, modern a legnagyobb forradalmár egyaránt. És igazuk is van. Van a dologban valami. Ha nem is olyan értelemben, mint hiszik, mert úgy csak színes hólyag ez a fogalom, amelyet egyik év szétfakaszt, hogy a másik újat fújjon fel helyette. De lebegni kell valaminek a fejünk felett kell valaminek mutatnia a szelek járását... Minden korok minden embere modern volt a maga helyén és idején és éppen olyan öntudatosan hordta ezt a kis szócskát szellemének gomblyukában, akárcsak mi... ... Semmi új sincs a nap alatt!... Azaz, hogy mégis van! Te is az vagy, én is az vagyok, Testvér. Te is új, én is új. Te is egyetlen, elsô és utolsó, én is egyetlen vagyok, elsô és utolsó. Sohasem voltam, sohasem leszek többé ezekben a kategóriákban, soha, noha, soha többé! Méla szomorúság lengi körül e szavakat, a büszkeséggel együtt. Egyedülálló, ritkaság, gyöngyszem, amely azonban el fog tűnni mindörökre innét... Itt vagyunk, hogy ne maradhassunk, jöttünk, hogy el kelljen mennünk ismét... Csak ezért nem lett volna érdemes jönnünk. Nem is csak ennyit akart Az, aki elküldött bennünket. Az idô e darabkáján, amit létnek, életnek, az én, a te életednek neveznek most és talán nevezni fognak egy darabig, ajándékot tartogat számunkra. Egy csepp Vért. Krisztusnak, a Megváltónak egy csepp Vérét... Ha ezt elfogadjuk és engedjük ráhullani életünkre, ráhullani lelkünkre, általa a boldogság eljegyzettjei leszünk... Akkor nem hiába jöttünk ide és nem szegényen megyünk el innét... Akkor. ======================================================================== Titkot kergetünk... A saisi pogány templomban ôriztek egy lefátyolozott képet. A legenda azt meséli, hogy a kíváncsi, aki fellebbentette a fátyolt és meg akarta tudni a titkát, elfelejtett mosolyogni. A tudás letörli a mosolyt a szájról? Megkövesíti a szívben a vágyat és megmerevíti a gondolat rugalmasságát? Talán tudatunk alatt rejlik ez a félelem és azért rettegünk mindenkor félrevonni a fátyolt önmagunk, énünk arca elôl. Mert mi mindnyájan sűrű fátyolt hordunk. De megfeledkezünk róla. Pedig ezen keresztül nézzük a világot, az embereket, az életet és látásunk több-kevesebb homályossága e megfeledkezés következménye. Valahogyan félünk magunktól. És e félelem telepszik rá bensônk mélységeire és magaslataira; ott borong rajtuk, mint pára, mint köd, mint viharfelhô, mint színes füstfelleg. Ha néha-néha megrobajlanak szívünkben a messzeségek, fel-felbúgnak lelkünkben a tárnák, érzésünk öntudatos vagy öntudatlan makacssággal kergeti össze a felhôket, hogy rávonja ôket titkainkra, -- szemfedônek... Hát valóban ilyen sok a takargatnivalónk? Ilyen komoly önvédelem szükséges önmagunkkal szemben? Mi lehet e fátyol titka, mely száműzi arcunkról a mosoly virágát? Az, amire töredékeiben lépten-nyomon rádöbbenünk. Az a félig- meddig kettôs élet, mely mibennünk piheg. S ha csak pihegne. Sokszor azonban vadul bömböl, viharzik, hánykolódik. Ez az egyveleg szelídségbôl és keménységbôl, szerénységbôl és hiúságból, békességbôl és háborúságból, dicséretbôl és gáncsból, kritikából, de alkotni-nem- tudásból, elégedetlenségbôl és elnyugvásból, a szelídség ruhájából és az indulat, a düh, a bosszú, a harag, a letörés villámaiból. A hitbôl és a skepszis foszlányaiból, a gyermekségbôl, a naivitásból, a természetességbôl és a nagyképűségbôl, a felszedett pózokból, a ránkaggatott formákból. A mosoly, a derű bájából és a komorság, a megvetés, a lesajnálás darócából. A gúny csattanásából és az öröm piros, kacagó lobogásából. Ezek és testvéreik hánykolódnak, szövôdnek-fonódnak össze bennünk, hogy megadják ember-voltunk tartalmát... Csak az az érdekes, hogy kifelé majdnem mindig, többségében és egészében a szépségeinkbôl szabjuk a testtartást, a tekintetet, a hanghordozást, egész attitűdünket a környezete felé. Ha nem vagyunk egyedül. Olykor-olykor ugyan erôsebbnek bizonyulnak a fekete hatalmak és a szépségek vára összedűl. De az ilyen baleset a ,,társadalmi ember''-nél már ritka. Vagy legalább is ritkának kell lennie, mert egyébként bôven lesz alkalma és ideje a félredobottságban a magábanézésre és elmélkedésre. Magányosan, egyedül. Talán innen, e fekete hatalmakból forrásozik magatartásunk embertestvéreinkkel szemben. Mert ez igen érdekesen színelt. Fôképpen szellemileg kiképzett fôknél, az értelem arisztokráciájánál. Fel, a legelsô sorokig. Itt már megvan a raffinéria, a lelemény, az ügyesség, a sokoldalúság, a fáradhatatlan éber ôrködés. És mire irányul ez? Egyre, az értékre, bizonyára nem. De olyanra már igen, amibe bele lehet harapni egy kicsit. Lehet ugyan, hogy ezzel önmagunk gyarló voltát csitítjuk el és hibáink, fogyatkozásaink, bűneink mardosó tudatát locsolja tűrhetôre a megfigyelés hulláma, az a felismerés, hogy mindannyian ilyenek vagyunk. De lehet más is. Mindenképpen gyenge és gyarló vigasztalás. Egy szerencsénk ugyan mindenkor van: az ugyanis, hogy komoly és sorsdöntô elhatározásainknál legtöbbször nem lázadásunk, kiáltozásunk, elégedetlenségünk ereje szerint döntünk, hanem a fehérebb hatalmak szava, suttogása, romantikája szerint. De a nyelv, a szavak, a bizalmak, azok csak maradjanak mások... Ilyenek lennénk? Ilyenek is. És aki letagadja, az leginkább ilyen. Az legkevésbé vonta még titkos arca elôl félre a saisi fátyolt. Egyszer jött a képhez egy ifjú, mondja tovább a legenda. Szívében a kielégítetlenség, valami-után vágyakozás, valami ismeretlen szomjának máglyája égett. Kicsiny-voltának árka ásított és az önmagával be nem teltségnek érzése sekélyesedett. Éjjel titkon szétvonta a képen a fátyolt, de jaj, a tudás nem volt elég. Reggel holtan találták meg a szobor elôtt. Arcára rámarta a bánat, a kétségbeesés, a csalódás, hogy az élethez más is kell. A tudás nem elég... De számára már késôn... ======================================================================== Találkoztam velük Szívenütött a nyomorúság. Belesírta lelkembe szavát a bánat, itt forognak, keringenek, bujkálnak bennem a kétségbeesés felémszórt panaszhangjai. Úgy zúg, zakatol, hánykolódik terhük alatt a lélek, mint amikor egy lemezre vasbunkóval rásújtanak. Ugrik, zörög, jajgat, hogy mindjobban és jobban belefásulva, nyomorúsága és kivert-volta csendes reszketésbe, fázós remegésbe tehetetlenedjék. Mert akármennyire ,,kikészít'' is bennünket az élet és akármennyire beletörôdünk is az adottságokba és a társadalmi formákba, bármennyire belefásuljunk is a nyomor szenvedésébe és látásába, gondoskodik arról, hogy idônként felénk sújtson és mindig nagyobbat, mindig erôsebbet üssön a szívünkön. És ebben a szívben ilyenkor felvéreznek az ôsi, a primitív érzések, felbuggyan benne a szánalom melegsége, hogy kitörve belôle, ráhulljon minden embertársra: begyógyítani minden sebet, orvosolni minden fájdalmat... S mert nem tud mindig, mert a legtöbbször nem tud, könnyekbe csuklik az erôtlensége. S ilyenkor égeti, emészti az embert. ...Az egyiket ott szedték fel az utcasarkon. Éhes volt. A másikat ott találták az országúton. Beteg volt. A harmadikat kiverték, mert már erôtlen volt... Egyiknek a testét szaggatta szét az élet, másiknak a lelkét, a legtöbbnek mindenét... Soruk el nem fogy... Jönnek a kövek közül, jönnek a falvakból, jönnek a mezôkrôl, jönnek az utakról. Ötven, hatvan, hetvenévesek és senkijük sincs. Miért éltek? Ezért? Csak ezért?... A földön csak ezért... Látod, testvérem, te ismeretlen ismerôs, ez az egyik út, amelyen vége van mindennek, kiált az üresség és ásít a semmi. Eddig jött az ész; hidd el, nem nagy volt idáig az útja. Itt megvakult. Mert másik birodalom rejtelme suttog már feléd: itt veszi kezébe a hit a fáklyát... Ôk azok, akik csendesek. Akik nélkül rohan az élet tovább, tovább. Akiknek ha nincs is olyan kifinomult érzékük a szenvedés iránt, vagy talán már nincsen, ha nem is olyan gazdag a lelkük felvevôterülete, mint a tiéd, azért, hidd el, ezen a síkon már egyformák vagyunk. ôk azok, akik csak néha-néha alkalmatlanok nekünk, akik csak néha-néha csalnak borút az arcokra. ôk a társadalmon kívül állók. Ha találkoztok velük : Ne keményítsétek meg szíveteket! ======================================================================== Mindennapok dicsérete Önmagad szétszórása, ez az életed. Állandóan, percrôl-percre hullanak lelkedre a benyomások, az érintkezés, a szó, a betűk, a mindenkori közeli és távoli környezetbôl. Akik melletted vannak testileg és akiket csak vágyaddal, sejtelmeddel, gondolatoddal, gondoskodásoddal, szereteteddel kísérsz a távolból, de akik talán közelebb vannak a szívedhez, mint a hozzád legközelebbiek. Akiknek sorsa érdekel, mert összetevôdik a tiéddel. Gazdagítja a magadét. Nélküle nem lennél az, ami vagy. Nemcsak emberek, hanem tárgyak, helyek, intézmények is kerülnek veled ilyen viszonyba. Mennyi levél megy el tôled. Képek. Emlékek. Esetleg olyasmi, amit te alkottál. Egy épület, egy intézmény. A szellemi világ és anyagi világ gazdag terein, akármelyik irányban. Micsoda öntudatot, kedvet jelent neked mindegyik, mennyi küzdés, tervezgetés, megaláztatás, félreértés, öröm, lendület, gazdagodás, dicsôség, elismerés tarkítja velük összefüggésben bensô életedet. És még benned zsongnak a mélyben az alaphangulatok, az alapirányok, amiket a Gondviselés ültetett harmatos kezdeteikkel lelkedbe. És amiket hozzászereztél a gyermekkorban, az ifjúkorban, mert ezek a leghatalmasabbak, a legmaradandóbbak, a leguralkodóbbak. De Valaki akarta, hogy itt és így jelenjünk meg az idô folyamában és kimérte a nekünk jutó részecskét. Talán úgy érzed, hogy kisebb körbe van szorítva életed, mint amennyit ki tudnál elégíteni, mint amennyi neked magadnak is kellene, hogy pompázó valóságában egészen kifejlôdhessék a lelked, a szellemed. S te kínlódol ez érzés, e tudat, e meggyôzôdés teljesülésének lehetetlensége, a változás lehetôségének reménytelen-volta miatt. Ez a kín azonban érték számodra. Elmélyít, kiteljesít. Vagy talán magad vonulsz vissza, hogy befelé fordulhass és önmagadon szabadabban, teljesebben dolgozhassál. Így is nagy lesz a folyton-születô érték, de kérdés, hogy nem meghatóbb, tiszteletreméltóbb-e az elôbbi, ha sikerül abban is megtartani az örök Krisztus-i harmóniát?... Vagy megfelelnek talán méreteikben képességeid a munkakörnek, mindkettô nagy és nemes, de egészen más természetűek s így csak kínt és lemondást jelentenek számodra a napok? Milyen ritka eset az, hogy valaki egészen megtalálja a maga helyét. Pillanatról-pillanatra változnak, hemzsegnek, ugrálnak, szökdösnek, szikráznak bennünk a gondolatok, az érzések, az élmények. Vannak olyanok, amelyek csak egyszer születnek meg. Soha többé vissza nem térnek. Legalább is ebben az alakban. Egymást színezik, csiszolják. Mások visszatérnek. Inkább a miénkek lesznek. Mindig ugyanazok vagyunk és mégis: sohasem vagyunk ugyanazok. Ezt a közönséges, a mindennapi életben elintézzük néhány banális szóval: Most örülsz, most kedves vagy, most haragszol, most valami bánt, most elmélázol, elönt a harag. Mindez igaz, de hol vannak a lassú átmenetek, hol vannak az ugrások okai eltemetve? Mint színes felhô úszik utánunk valóságos-énünk és egy másvalami, amit az emberek gondolnak, beszélnek, pletykáznak rólunk, amivel meggyanúsítanak, amit ôk ,,sokkal jobban tudnak'', mint sajátmagunk. Sokszor talán egy valóság-magocska pattant terebélyes legendává, sokszor talán még ennél is csekélyebb semmiség változott át bűzös pocsolyává rólunk, belôlünk, hírünkbôl -- a mások száján, kezén. Suhan fölöttünk az idô, telnek az évek, ritkulnak az emlékek, kidôlnek lassanként mindazok, akikhez közünk volt itt a földön. Elporlad már itt az életünk. Szétmállasztja az idô. Megszáll az öregség és mi révetegen akarjuk még önmagunkat, akarjuk még életünket, de egy-egy fájó percben szívünkbe döbben a felismerés, hogy mi már alig tudunk valamit összekotorni önmagunkból, életünkbôl. Idegenek leszünk sokszor már halálunk elôtt ezen a földön. És mi maradt meg rólunk, ha maradt is valami? Az igaz maradt-e meg vagy a mások képzelete, a legenda, a rágalom, a gyanú? Amik mégsem voltunk. Istenem, olyan mindegy ez már ezekbôl a távlatokból. Éltünket talán folytatják utódaink, de csak pár generáció és mi kiestünk. Voltunk valamikor egy láncszem, de elkorhadtunk, kicseréltettünk s ki emlékszik már a régire, noha az új nem lehetne nélküle, de az újban még dübörög az élet gôgje, a kezdés, a teremtés gyönyörűsége s mikor ez majd elhalkul, elég lesz neki a magával való foglalkozás fájdalma. Esetleg papirosra vetettél abból valamit, ami benned izzott, hánykolódott, fájt, örült, hogy legyen útmutató a testvéreknek, hogy adjon legalább némi megnyugvást nekik az az érzés, az a rádöbbenés olvasás közben, hogy problémáikkal nincsenek egyedül. Örök emberi dolog ez. Az élet mindenkiben újra kezdôdik és mégis egyforma. Lehántva róla a kor ruháját, ugyanazt az arcot mutatja felénk. És most ez a belôled-valami ott porosodik talán egy-két könyvespolcon, de néha- néha kezébe kerül itt-ott egyeseknek és te pillanatnyilag feltámadsz az emlékezés pásztortüzénél. De mennyit látnak így belôled? Ez vagy-e te?... Minden mulandó itt a földön. Mindannyiunkra ugyanaz a kicsinyke dombocska vár, hogy lassan-lassan azt is elhordják a szelek, elmossa az esô és mi megfeledkezvén e parányi dolgokról, az Örök Igazság és Szeretet tüzénél ismerjük meg igazán önmagunk értékét és értelmét. ======================================================================== Ember vagy te is Elindultál álmokkal színesre, puhára kibélelt fantáziáddal az életútra és lassan-lassan egészen elkoptál. Csak éned romjait ôrzi a jelen és ezek a romok mégcsak nem is romantikusok. Megalkuvással kezdôdtek és megalkuvással folytatódtak napjaid és hamarosan rá kellett jönnöd, hogy az ember legnagyobb ellensége az ember. Temetés voltak éveid, legszebb valód temetése. Mikor már mindent eltemettél, elröpült fölötted az idô is és mint a kánya a prédája körül, egyedül szálldosik, verdes benned szívedben, lelkedben a hatalomvágy. Mert a hatalom édes. Mindenáron édes, mindent-megérôen édes. És olyan jó, mert visszafizetési lehetôség és olyan jó, mert mégis valami a gazdagság utáni sivár szegénységben. A sok összeomlás, a sok meggörnyedés után jólesik másokat is hajlott gerinccel látni. Emberméltóságod megmaradt csonkjai nyugszanak el e látványtól. És te odajutottál, szegény ember, hogy ez egészen képes betölteni. Kicsiny az a kör, amiben élsz. De itt elsô akarsz lenni. Éppen ezért gyűjtöd olyan izgatottan a mások szavait, tetteit, mozdulatait, mosolyait, azokét, akiktôl függesz. Azután ezekbôl kombinálsz. Lefelé megépíted önmagadat miután fölfelé már biztosítottad. És olyan egyszerre kerülhetnek a barátok az ellenségek listájára, az ellenségek a jó embereid közé. Nem kell egyéb, csak meginogjon alattuk egy kissé a hatalom bázisa. Nem kell egyéb, csak az a megállapításod, hogy már nem veheted hasznukat. És míg az arcod nyájasan vigyorog feléjük, a szíved már másfelé fordult. Akiknek ma még hízelegtél, azokat holnap már képes vagy végigverni. Csak megmaradhasson pozíciód elsônek, csak biztosítva lásd a jövôt. Csak ne volna olyan kicsiny az a kör, amiben élsz. De olyan kicsiny és csak egy-kettô lehet benne vezér. De nem gondolnád, hogy a többi is hasonlóképpen érez, gondolkozik és cselekszik ? Mi lesz ezekkel ? Még talán silányabb a helyzetük, mint a tiéd. Övék az örök ellenzékiség. De talán az ad nekik hatalmasabb öntudatot, hogy ôk, az elnyomottak, a szabadságért, az igazságért küzdenek. Ezt a színes fátyolt tűzik fel magukban lobogónak és nem veszik észre, hogy az a lobogó rongyos. Cafatokban lóg. Kikezdte saját gondolatuk rothadtsága és megemésztette saját jellemük hitványsága. Mert ôk is olyanok, mint a másik. Még olyanabbak lennének, ha a körülmények vaskényszere le nem fogná életüket, minden tettüket, minden mozdulatukat. Feldúlva családi életed, gyermekeid lelkét szétmarja a kettôsség. Ellened a feleséged, te meg ôellene veted el beléjük a gyűlöletet, a megvetés magvait. Ne félj ! Biztos lesz a termés. Ezt nem veri el sem jég, sem sáska nem pusztítja el végkép. Te persze egészen ártatlan vagy és az a másik is, önmaga elôtt. Lehet benne valami. A szubjektív látás torz-látás és hátha nem tudsz egyetlen pillanatra sem szabadulni önmagadban önmagadtól... És megindul veled a mese, megindul a történetke, mely századokon át ugyanaz volt és ugyanaz lesz, de te esküdnél rá, hogy a tiéd az egyedüli, a tiéd az egyetlen megmentô angyal, a tiéd a haláltól, a megbénulástól, a céltalanságtól megôrzô nemtô. A varróleányka, az árus-leányka, akinek a szívébôl-szájából olyan szépen, olyan szentimentálisan, olyan édeskésen, olyan ragadósan bugyog ki a ,,szeretsz'', az ,,édes'', a ,,drága''. Nem veszed észre hogy olyan a szaga, mint élelmiszerüzlet kirakatáé egy hét múlva. Nem veszed észre, hogy olyan az íze, mint az ablakban-felejtett cukros- vizé, melyben napok óta pusztulnak a legyek. Nem hallod a kíntorna pompázó nyekergését mellé és haragosan tiltakozol minden morál, minden etika réme ellen. Pedig hát nézetedtôl függetlenül ezek az életnek egyedüli mértékei. Ilyeneket is mutat ám a tükör az objektív szemnek. És neked sejtelmed sincs arról, hogy mindezek ellenére, még most is rá lehetne a földi magyarázatú életedet bízni végtelenbe-sietô hullámokra. És kisarjadna benned annak a fája, amit nem jó helyen keresel: a boldogságé... És kérdés: holnap nem lesz-e már késô?. .. ======================================================================== A szeretet él és meg-megragyog Mindannyian álarcot hordunk. Kétségbeesett erôlködéssel titkoljuk el azt, ami belül sajog. Csak néha-néha, ha a véletlen egy-egy pillanatra félrelibbenti ezt az álarcot, csak akkor látjuk, hogy tulajdonképpen mindannyiunkat ugyanazok a nehézségek dorongolnak le. Nem volna-e könnyebb az élet, ha egymásnak nyíltan megmutatnánk magunkat és egymást támogatnók? Miért félünk kölcsönösen egymástól? Igaz, sokan nem értenének meg, de sokan vannak, akik megértenének... Mindig azzal nem vagyunk megelégedve, amiben éppen vagyunk. Örök emberi sors. Ami emberi, az nem lehet tökéletes... Élünk. És mindig az az érzésünk, hogy nem az igazi életünk az, amit éppen most élünk. Várjuk, vágyódunk az igazi után. És egyszercsak majd elôttünk ásít a sírverem s mi még mindig várunk. Mennyi tragédia játszódik le egy emberi lélekben, amirôl más nem tud. Keserű csalódások, féleredmények, elbukások és örökös újrakezdések folytonos láncolata. A külsôleg legszebben stilizált élet is milyen kidolgozatlan, milyen nyomorúságos, milyen torzó a bensô fény, a lélek szemében. Ha egyszer úgy meglátnánk mindazokat a titokzatos szálakat, amelyek személyekhez, helyekhez, tárgyakhoz, emlékekhez fűznek bennünket, milyen szörnyű, milyen ismeretlen-ismerôs, milyen összebogozott, talán szégyenletes lenne a megvillanó kép?... Sok mindent át kell szűrnie az embernek lelkén és szívén. Mondhatnám: mindent, ami általános -- emberi. És itt összeomlások történnek. Majd új építés a romokon, illetôleg az átértékelt nézeteken. Ez az új felépítés lesz az erôs. Mi teszünk és azt gondoljuk, hogy minden tettünk egészen a miénk... Az Úr mindenható irgalmassága munkál bennünk... Törekvéseinknek mindig csak egy része sikerül. Az is hosszas küzdelem után. Sok a látszólag meddô harc és gyötrelem, hiábavaló szenvedés. Néha ott ér bennünket nagy öröm, ahol nem is vártuk; viszont onnan sújt le súlyos szenvedés, ahonnan örömet, szeretetet reméltünk. -- Kicsi az ember. Ilyenkor érzi a lélek: bizony ô csak csepp a Gondviselés kezében. Magábaomló megalázkodással ismerje el ezt, ne lázadó büszkeséggel: akkor nyert ügye van. Terveink, álmaink megvalósulnak már akkor, ha csonkán valósulnak meg, mert úgy mégis valami lesz belôlük a valóságban. Sokszor szinte kétségtelenül biztosnak hiszünk valamit és semmivé lesz. Máskor a hihetetlent és a végtelenig-valószínűtlent mint nekünk valót, nekünk szántat érezzük ölünkbe hullani. Bábok vagyunk egy hatalom kezében. Sorsnak mondja ezt a pogány, Gondviselésnek tudja a keresztény. Sokszor megaláz, mert kevélyek vagyunk. Elrendeltetésszerűen folyik le életünk a lappáliák, az apró esetlegességek színes skáláján. Mégis kell hozzá az egyéni, állandó-komoly akarásunk, mert ebben az egész folyamatban csak mi lehetünk a vesztesek. Száz meg száz szál fűz mindannyiunkat embertársainkhoz. Ezek a szálak tartanak fenn, ezek segítenek elôre. A jobbhoz. Aki kiszakítja magát e szálakból, az szerencsétlen, mert egyedül áll. Jaj az egyedülállónak... A történelem folyama az idôn keresztül kavarog. Egyszer nyílsebesen rohan, majd ellaposodik, szétterül hogy ismét máskor kanyarogva meggyorsítsa haladását. Embervér, érzés, könny, verejték, isz, gondolat hit, remény, szeretet, bűn, öröm, szenvedés, nyomor, hulladék meg piszok és piszok, bűz és mocsok keveréke gomolyog benne. Ez maga a folyam. Taszító és hideg, rémes látomás. De ni! Mint lidércfényt a láp fölött, apró lángocskákat látok lobogni mindenfelé benne. Köréjük kiégettszemű, agyonhajszolt emberek gyűlnek. Életre melegszenek, eligazodást, látást keresnek. Mert ezek a jóság, a szeretet lángocskái. Mélyrôl jönnek. Mesélnek arról, hogy a mindenség mégis a szeretet. Ezen gördül mindenben minden. Ezért nem fogy ki az élet. És lassanként kisimulnak, átmelegszenek az arcok. Homályba vész ismét a léptük, a léptünk, de hallom, érzem, hogy haladnak, hogy haladunk. Egy másik lángocskához. Egy utolsó vízióban felvillan elôttem a Kereszt. A forrás?... A forrás... Mi haladunk az életúton és körülöttünk itt-ott a szeretet meg-megragyog... ======================================================================== Meggyôzôdés és idealizmus Ovastam Huszár Károlynak egy gondolatát valahol: eddig a hagyomány, a család tett bennünket keresztényekké, ezentúl a meggyôzôdésnek kell azzá tennie. Emlékek rebbentek fel a lelkemben. Valahogyan nagyon igaz ráérzés ez a valóságra. Melyik az erôsebb? A mai zivataros idôkben, amikor a családi élet mindinkább szétmállik, talán a második. De mi adja a meggyôzôdést? Sok minden, nagyon sok minden együtt. Ebbôl csak egyet ragadok ki: átfogó látása annak, amit hiszek, amit akarok, amire életemet adom. Fôképpen ma szomjasak a lelkek az összefoglalásra. Élete folyamán sok részletképet kap az ember a mi világnézetünkrôl, a kereszténységrôl, de átütôt, egybefoglalót alig. Pedig ez is kellene, erre is mindannyian vágyunk. -- Elôször ez az összkép nagyon rapszodikus. Mint mikor a festô az elsô színeket felrakja a vászonra. A kidolgozás egyéni, állandó munka. Teljesen sohasem tudunk vele elkészülni, olyan nagy itt a mélység, olyan nagy itt a gazdagság. Mindannyiunkat más és más érdekel elsôdlegesen belôle. Ha egy gondolat belehull a lélekbe, megfesti azt egészen, tájat rajzol és alakít ki magának benne. És ez mindenkiben más és más. A kereszténység csodálatos gazdagságát mutatja az a tény, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami az ô leglelke. Ami egészen kielégíti. Szent Ágostontól kezdve a legegyszerűbb falusi anyókáig. Leginkább azután a szív lüktetô dobogása locsolja bele és dobogja bele lelkünkbe az intellektussal megfogott igazságot. Nagyon sokan hozzánk dörgölôdznek érdekbôl. Szemben hízelegnek, belül egészen más a meggyôzôdésük. A pénz, a karrier vágya szól szájukból. Sokszor hiányzik nálunk a nagyvonalúság, a céltudatos, nagyszabású program. Gyakran a tekintély túlságosan háttérbe szorítja a tehetséget, különösen a nagy tehetséget. Pedig a kettônek együtt kellene dolgoznia. Igaz, hogy sokszor ez a tehetség a hibás. Gôgös. De az igaziakat pártfogással, szelídséggel gyámolítsuk. Ne vesztegessük el, ne vegyük kedvüket. -- Túlságosan Érzékenyek vagyunk sokszor és elvonulunk. Kritizálunk, de nem nyújtjuk segítô-jobbunkat megértésre. Pedig így akadályozható meg a makacskodás, a ,,csak azért is'' ostobasága. Igaz, hogy sokszor a legegyszerűbb szavakkal hullanak lelkünkbe a legnagyobb megrendülések, de azért kell nívós lelki irodalom is.: Elvonulunk a legtöbbször az élet sodrából, szobánkba húzódunk és nem látjuk az embertömeget a kevesektôl, akiket nemes egyéniségünk hozzánk vonzott, akik körülvesznek bennünket szeretettel, nagyrabecsüléssel, hálával és felfogják a felénksivító gyűlölet forróságát. Rálátjuk álmainkat, szép, nemes, fehér álmainkat a piszkos, rideg, a durva valóságra. Álmodozók leszünk... Az idô suhanásában egy-egy mementót kell állítanunk önmagunknak, amikor munkánkat, életünket, önmagában és viszonyítva mások életéhez is, rátesszük az örökkévalóság mérlegére. Kik között és hogyan fonódik, legalább részben, életünk szövete. Különösen meg kell ezt tenniök a vezetôknek, az élen-haladóknak. Sodródjék idônként öntudatunkba a kérdés: mi a mi életünk értéke mimagunknak, mi más életek számára? Van-e? Legyünk emberek, akikben a ,,iustitia et pax osculatae sunt'', akikben az igazságosság és a békesség, méltányosság megcsókolják egymást. Legyünk a szeretet Memnon-oszlopa, a megértésnek, az életalakításnak művésze. Ember, akit az élet vadsága nem tudott letörni és nem tudta szívünkbôl kilúgozni az idealizmus szent tüzét. De idealista is kétféle van: van olyan, aki nem ismeri a valóságot, aki kiépít magának egy színes világot és ez a világ szép, nagyon szép, csak egy hibája van: hogy a levegôben lóg, hogy megmosolyognivalóan nem igaz és éppen ezért elérhetetlen, nem is lehetséges. -- A másik idealizmus a valóság teljes ismeretén és megdönthetetlen talapzatán épül és azért képes ezt a valóságot felemelni magával magasabb régiókba, ahol sokkal szebb lesz. Ez az idealizmus az igazi. Tudnunk kell, hogy minden idealista némiképpen idegen a földön. Magányosan áll. És néha olyan súlyosan nehezedik rá e magányosság érzése, hogy szinte összeroppan. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a mi várunk olyan erôs vár, hogy nem vehet erôt rajta semmi hatalom. A Lélek építette és építi folyvást. Gondolatok ezek a meggyôzôdés és idealizmus helyes kialakításához bennünk. Nem teljesek, de teljességre segítenek. ======================================================================== Relatív megnyugvások Az apa mellett felnô a fiú. Mindennap érintkeznek s az apa magának is alig megvallóan érzi, hogy a fia más, mint ô. De annyi benne az erô, a duzzadó életkedv, a sziporkázó akarás, az új tervek és nagyszerű álmok hánykolódó mozgása, hogy mégis tetszik neki. Mert mégis csak az ô testébôl sarjadzott, az ô lelkébôl szakadt ki, az ô vérét görgeti benne az egészség. Azért, hogy az idô forgásában más nap érlelte, igézte, más színeket varázsolt rá a történelem levegôje, azért gyűlölje? Azért taszítsa el magától? Hiszen érzi, tudja, hogy egy a lényegük. És visszajár ôbelé is a múlt emléke. Amikor még lelkében forrók voltak a vágyak, gerincét nem roskasztották meg egy hosszú élet apróbb-nagyobb megalkuvásai, amelyek neki is annyira szívéig fájtak, szeme közé nem szántott barázdát a csalódások kicsurgott könnye, szemének tüzét nem vitte el a mindennapi munka egyhangú szürkesége, lelkének szárnyát nem tépdeste meg a megszokás, a robot, a keserű kiábrándulások, a megtörôdött belenyugvások gesztusa. Azelôtt? Mert ha kiássa múltjából eltemetett elsô éveit, azelôtti önmagát, végeredményben a fia áll elôtte mégis... Azért, hogy nem sikerült minden, hogy csak töredékek sikerültek a nagy egészbôl, hogy torzó maradt az élete, hogy talán legszebb színeiktôl megfosztottan állnak, sorakoznak hosszú sorba mögötte az évek, azért ô nem felelôs. Legalábbis nem egészen. És amennyiben felelôs is lenne, ez közös emberi sors. Így volt ez régen, így lesz ez a jövôben is. A csonkaság, a befejezetlenség természetünkbôl sarjad. A lényeg az, hogy megpróbálta s ha nem sikerült, újra megpróbálta, egészen mostanig, míg be nem hintette patinával életét az idô. Legszebb álmaink maradnak álmok és azért a legszebbek, mert álmok maradhatnak. Legalább van életünknek éneke, mely a múltból énekel utánunk és hangjainál megcsitul bennünk a zakatolás, kiragyognak az emlékek, égig érnek az eredmények. Többek lesznek, mint a valóságban. S talán ez is sokszor a bajunk... De mikor mi elindultunk, mi volt körülöttünk? A Szahara sivatagja, melyen ordítottak a sakálok és a Karszt kietlensége, melyen a hitetlenség és a kétely felhôje borongott. És ma mégis csak vannak e helyeken oázisok, mégis csak vannak ligetek. Elvonultak a sakálok, messzebbre és néha-néha kisüt a nap. Igaz. De hol vannak még a titkokat zúgó erdôk, hol vannak a virágok illatával szaladó szelek, hol van a ránkboruló örökmosolyú kék égboltozat, hol van az emberek lelkébôl egyetemesen kibuggyanó boldogságének zengése? Hol van a Szentlélek Isten lángoló vihara a szellemekben? Hiszen ezt akartam én is, de hát nem egészen sikerült. Ez az. Nem fog sikerülni neked sem. Tudom. De ligetek mellé ligetek nônek, források mellett források fakadnak, lecsapódik lelkem ereje és idealizmusa áldásnak a földre és épít a bennemrejlô érték. És több lesz. Az idôk törvénye változást sürget, meg nem született világok fölött nem lehet meghúzni a lélekharangot. Megverne érte az Isten... Beletekintettem én is egyszer, elôször, sokszor az Igazság, a Szépség, a Jóság birodalmába és ilyenkor az öröm, a diadal máglyája az égig lobogott fel bennem. A szellemem világkontúrokra nôtt meg és lelkesedésemben rávetettem magamat Elizeusként a halott emberiségre; hogy életre-rázzam. De már kifáradtam. Szép volt? Szép volt. Érdemes volt? Érdemes volt. Egyedül emberhez méltó. Isteni... Irigyeljelek talán? Hiszen magamat irigyelném. Te én vagyok. Mindened van, csak hatalmad nincs. És tiéd a jövô. Nekem meg semmim sincs, csak hatalmam van és a múlt az enyém. Tudom, hogy a halottak kormányozzák az élôket, tudom nagyon. De azt is tudom, hogy csak abban az esetben, ha az emlékezés kedves, szép és az elváláskor a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés környezik. Az idô elôbb-utóbb kiüti kezembôl a kereket. Úgyis feléd gurul. Nem jobb volna idejében magam mellé venni, hogy a tapasztalás és lelkesedés, a tudás és az erô, a múlt és a jövô együtt kormányozzanak? Milyen harmonikusan szép lesz az emlékem így a te lelkedben és újra erôs leszek általad és benned századokon át. És mennyit nyersz te tôlem az emberiségnek... ... Mennyivel jobb lenne, ha így lehetne... Az egyes nemzedékek között... ======================================================================== A nép Körülöttem piheg a csend. Nem merek megmozdulni, hogy el ne zavarjam. Nem merek lépni, hogy rá ne lépjek. Jön, jön, hullámzik befelé, végigcsókol a szobámban mindent s azután halkan susogva távozik. Utánafeledkezem. Bejött vele a mezôk, a virágok illatfelhôje, belopódzott vele a föld ereje: a termékenység. Ebben a termékenységben feszül az Istennek a természetbe beleadott és e természet által nekünk nyújtott áldása, gondviselése, szeretete. És a nép verejtéke, munkájának keménysége, törekvéseinek eredménye, lelkének lehalkított éneke. A csend is olyan, mint a nép: egyszerű, de erôs; halk, de mégis bennerobajlanak kifogyhatatlan ígéretek, az erôk. Együttesen és külön- külön mindmegannyi egy-egy névtelen hôs. Igénytelen és mégis nagy igények alapja, nagy elgondolások, nagy tervek fundamentuma. Sokszor talán a tervek hordozóiban, kitermelôiben is öntudatlanul él. Elhagyatott, önerejére rábízott hatalom. Tisztelet adassék neki! El-elnézem fiait, leányait. A jövôt. Fiatalok, vékonyak, soványak sokszor, de e szikárság biztonságot sugároz maga köré; megnyugvást, mert ôk a természetesség, a realitás, a könnyek gyermekei... Csak velük együtt lehetünk mi is jövô... Tovább susog szívembe a csend. Itt imbolyognak mellettem alakok. Lelkükben színes álmok, tervek, buzdulások romjai. De e romok mellett a tapasztalások vaskeménysége, mely új tervek, akarások csiráit ápolgatja. És szívükben öröm is ég: a nehéz gond között mint szépséges virág nyílik feléjük a hála. Sokszor nem is tudnak róla. Melegíti ôket egy-egy siker emléke. Mert számukra is csordult itt-ott Isten áldásának édessége. Tulajdonképpen egész életük siker. Ha küzdelmekkel, ha bukásokkal, ha eredménytelenséggel van is megtűzdelve. Mert ôk a legnagyobbat adták, ôk az egyetlen kincset adták, ôk a titkok titkát, saját életüket adták. Hôsök ôk! Az ideál lefogói, az eszme beletördelôi a valóság toporzékoló talajába. Tisztelet adassék nektek is, ti hôsök, ti a néppel együttélô, gondját- búját megosztó, örömeit sokszorozó papok, tanítók, jegyzôk, mindnyájatoknak, kik vagytok a nép vezetôi! A nyár áldásának kövérsége hízlalja szemeinket, az öröm piros tüze gyúljon ki szívünkben. E sorok által szálljon felétek és öleljen bennünket eggyé a szeretet, a hála, a tisztelet fensége. Légy áldott te, a mindennapok óriás-hôse: Nép. ======================================================================== Elszórt jóság Egy bolondos délután elindultam a költô szavainak igazságát keresni. Mert megmelegedett a lelkem és azt hittem, hogy az eszme diadala harsog a világban : ,,A levegôbe szórom színes vágyaim. És azok elrepülnek a végtelenbe. De holnap, ha nagy útra kelek, viszontlelem emberi szívekben.'' (Bartalis: Szántás.) Elszaggatta szívem az ereket, amelyek a meleg testhez fűzték és elválva tôlem, megindult a világváros utcáin. Világított a szeretettôl és könnyezett a részvéttôl. De valahogyan hideg volt mindenfelé. Idegenül bámulták meg a járókelôk, mint a múltból visszajáró ismeretlen alkotmányt és bizony sokan félrerúgták az útból. A szegény szív fel-felsírt csöndesen s hogy védekezhessék, felkapaszkodott egy villamosra s megbújt a peronon az egyik sarokban. Hidegen süvített a szél és nyálasan permetezett a ködös esô. Pálinkaszag lengte körül ruhaként. A szív meg-megborzongva pihegett tovább és figyelt, csak figyelt. Szegényesen öltözött idôsebb férfi dűlt neki a kocsi elejének, szembe vele a felesége, sápadtan, betegen. Közöttük egy 6--7 éves gyerek. A gyerekük. A gyermek kotorászott az ajtó elzáróján és meg-megbújt anyja mellett. Az ember csak nézte. Semmitmondóan nézte. Mintha köze se lenne ehhez a kis testhez. A gyermek elevenebben keresgélt a vason kezecskéjével, valami meglobbant az ember szemében s egy lusta, de határozott mozdulattal beleverte fiának száját a vas- elzáróba. A pálinkaszag erôsebben érzett, a nyomorúság rikítóbban kiáltozott le róluk. Szeszben az igazság. Sokszor féligérzett, féliggondolt indulatok ilyenkor törnek elô a lélekbôl. Nem volt itt hirtelen felgyúlás. Nem volt itt utána megrettenô ijedtség. Nem következett itt semmi se. Mert nem volt itt már a lélekben semmi se. Vagy volt... Csak az anya szava lihegett csendesen, tompán: hisz a te gyereked, mit csinálsz, még kivered a fogát. De olyan megszokottan, olyan kötelességszerűen, olyan unottan. A gyermek felsírt, sziszegett, szipogott és Lôrincig köpte a vért. Rá a szívre. Zsúfolt volt a kocsi, látták az emberek, de csak egy arcon remegett a felindultság. Csendes volt minden, hullott a szürkületben a ködös esô... Dobj ki jóságot a lelkedbôl. Megindul ez az emberek között. Belehull az egyikbe. Valami marad benne belôle. Valami ismét kicsordul, kicsurran, tovább folydogál. Talán más már a szívverése, más már a hangsúlya. Lekopott belôle egy rész, hozzá is nôtt egy rész. Még nagyobb a változás a harmadik esetben. De kipattantja azért az emberben a meglévô jóság- és szépségszikrát. Ki tudja, hol áll meg. Ekkor már senki sem gondol reád, -- talán már a második esetnél sem. És mégis. Mennyi melegség buggyant erre a hidegségre általad. Te is gazdagabb lettél. A felvert értékek mind visszahúznak hozzád. Mind visszasugárzanak reád. Talán nem is érzed. Biztos, hogy nem tudod. Azok a felmelegedések, azok az átmerengések, azok a fellendülések vnmagad fölé, azok ebbôl a titokzatos forrásból forrásoznak. Olyan az emberi szív, mint az írás. Míg fiatal az ember, több eredetiséggel, több melegséggel, több egyéni színnel, szívhez-közelebbrôl fakad. Lehet, hogy gyarlóbb. Hogy ,,kiíratlan''. De ,,te'' leginkább az vagy még most is. Késôbb lekoptatják a jóság melegségét a ,,tudás'', az ,,ész'', a ,,megfontolás'', a ,,számítás'', az ,,elôrelátás''. És annyi minden. Mégis: egy helyébe bár oly sokat szereztél, nem teljesítenek annyira ki, nem töltenek annyira be, mint az az elsô, mint az a kedves, elsô, olajos virág. Illatos virágpor. Ne temesd be magadban az Isten-felé-vágyás forrását, ne szakítsd le lelkedben a szebb felé, a Végtelen felé ragadó, fehér szárnyakat. Hagyd élni magadban a lelket. A lelket... ======================================================================== Befelénézés Eleinte gondol magáról valamit az ember. Míg végig nem zuhan lelkén az örökigaz szó igazsága: ego sum vermis et non homo, opprobrium hominum et abiectio plebis. Féreg vagyok, nem ember, az emberek gyalázata, a nép kivetettje csak... Áldásod ez vagy verésed, Uram, hogy mindig szenvedünk a gondolatoktól. Hogy mindig izzunk a cselekvés vágyától. Hogy csak igen kevés ember elégít ki bennünket. Talán modern, nagyigényű, széthullott lelkünk örök vágyódása a másra az oka annak, hogy olyan kielégítetlenek, olyan magányosak vagyunk. Hogy körülöttünk olyan hamar üres lesz minden és unott, letört, kiégett minden... A haladásnak egyik legnagyobb mozgatója a dicsvágy, tudjuk. A nagy embereknek sokszor legfôbb fűtôje és táplálója. Ezért le tudunk mondani a pénzrôl, a szenvedélyrôl. Mert ez maga nekünk pénz, ez maga nekünk szenvedély. Hogy nevünk túléljen bennünket. Jól mondja szent Ágoston (De civitate Dei), hogy ez elkíséri az embert, még a legszentebbeket is zaklatja néha. Hibává, bűnné lehet, de lehet sok szép, nemes tettnek is a forrása és sok bűnösebb szenvedély háttérbeszorítója, megölôje bennünk. Nézzünk csak szemtôl-szembe önmagunkkal. Vetkôztessük le öntudatunkban pôrére önmagunkat, a bensô, a titkos ,,én''-t. Az ember lelki és szellemi fejlôdése megindul. Eleinte elfogadja mindenben mások nézeteit, véleményeit, megoldásait és az átlagember meg is marad ezen a fokon. Majd saját, egyéni meglátásai, ítéletei, akarásai lesznek, újnak, másnak látja a világot önmaga körül. Célokat vet ki maga elé és az utakat ô jelöli ki ezekhez. Azt hisszük, hogy képesek vagyunk a világot kiforgatni sarkaiból, hogy mindenkinek mi szabhatunk életprogramot. De lassan-lassan ránktenyerel az élet és alázatosságba tör bennünket. Becsüljük már a másikat is nagyon, hagyjuk már mások terveit, munkáit, céljait is megvalósulni. De még mindig nem engedünk azért az önmagunknak kiszabott programból és mi csakis e szerint cselekszünk. Biztosan, bátran, a lelkiismereti szabadság édes és megnyugtató érzésével. De vetkôztessük csak még csupaszabbra szívünket. Haj, de nehéz másokat értékelni. Bent, a lelkünk legmélyén. Nem az ajkunkon. Különösen, ha ebben a ,,másik''-ban tényleg van is valami érték. Ha nem lehet tartalom nélküli, nyilvánvalóan vállveregetô az értékelés. Mert így még csak megy a dolog. ...Beszélnek valakirôl. Milyen jólesik a védelem közben, titokban, észrevétlenül, a jó leple alatt csípni egyet rajta. És ha az illetô valamiképpen kompromittálja magát... Ujjongás... Ilyen is tud lenni az ember. . Míg ki nem alakította magában a Krisztusarcot... ======================================================================== Örök -- jelen, mindig -- ma Ráhajolunk a csendesen pihegô vagy rohanva zajló életre az értelem erejével és az érzés mélységével. Ezekkel akarjuk felmérni határait szélességben és magasságban. Az értelem az egészebb, az összefogóbb, az állandóbb, a hidegebb elem. Ha túlhajtjuk, cinikus mosolyban loccsan el az ajkon. Az érzés a pillanatnyibb, a darabosabb, az intimebb, a viharosabb, a színesebb, a megtört, az intenzív attitude-ünk. Ha túlfejlôdik, szétveti a korlátokat és végighömpölyögve az élet terein, szétfolyik és elsekélyesedik. Az ész és a szív: a kettô együtt adja a boldogító harmóniát. Ha hosszmetszetben nézzük az egyes életeket, az egyén életét, akkor látjuk, hogy fiatalkorban dominál és uralkodik az érzés. Vannak tipikusan érzés-emberek. Akik megmaradnak ilyeneknek. Ha nem szunnyadnak bennük sejtelmes mélységek, akkor elôáll az érzelgôs, a giccs-ember. Egy kicsit tömeg-ember. Mert a tömeg lelke ráhull, mint a légy a limonádéra, az érzelgôsségre, a szentimentalizmusra. Ha borongó távolságok és napsugaras magasságok feszülnek ki és égbenyúlnak a szívben, a szívbôl, akkor az érzés vulkanikus erejűvé kiforrva robbantja a lelket. Sokszor a hallgatagság, a külsô blazírtság, az elvonultság, a nemtörôdömség takarója van rávetve. Hogy alatta még életesebb életté és érdeklôdéssé duzzadjon minden. Az ész-ember a fegyelmezettség, az uralom, a fölényesség, a kultúra teljessége és kiteljesítése önmagában. A szív-ember a kaleidoszkóp, az egy-irány, a makacsság, a kitartás, a pillanatnyi robbanóerô. Ha egyik vagy másik Istentôl adott nagy mértékben megvan, követôket ránt maga után. Az ilyen ember uralkodik valami módon egy- egy körben. Az ész a forma. De minden forma kemény, nyűgös, nehéz. Maga-ellen lázító. Néha-néha jólesik ledobni, jólesik a vélt szabadság levegôjébôl egy nagyot szippantani. Hogy heggyé ugorjon ki a mell. S mivel mindnyájan hordunk valamilyen formát, mindnyájan kinyújtózunk ilyen lehetôségek felé. Él a társadalomban valami titkos együttérzés ebben az irányban. Ha ezt az ötletet vetítjük a közönségre és az irodalomra, esetleg érdekes gondolatok pattanhatnak ki fényénél. Két réteget látunk a közönségben: egy kisebb, egy konzervatív, egy nemzeti réteget és egy jóval nagyobb másik réteget. Számbeli fölénynél fogva ennek a nagyobb rétegnek kellene a vezetôszerepet, az irányítást vinnie. És még sincs így. Sem az irodalomban, sem az életben, sem a politikában. Mert ez a nagyobb réteg nem vezet. Vagy ha vezet, irreális végletekbe és így fiaskóba hull. Miért? Mert a nagyobb kultúra a kisebbeknél van. Emitt lehetnek szebb darabok, életünkbôl merítettebb darabok, könnyesebb darabok, de ezek valahogyan sután maradnak. Kiszívjuk, kiszívja a kisebb rész a tartalmukat, de érzi egyszersmind, hogy ezek mégiscsak suták, mégiscsak félbemaradottak egymagukban. És belsô konvulziókban felhasználásukkal megszületik az egészebb, a jobb, az okosabb, a bölcsebb, az elôrelendítôbb. És az emberek öntudatlanul, meghajtva fejüket, masíroznak e biztos fény mellett a jövô felé. . De azért mégiscsak jó néha széttörni, jó ezt a kevesebbet a szívhez szorítva babusgatni... Nem a mi apró-voltunkat, a mi kevés- voltunkat, a mi kisvoltunkat pólyáljuk bele ilyenkor érzéseink selymébe?... Talán ennek a sejtelmében hull rá szívünkre titokban egyszer-egyszer az elérzékenyülés, a meghatottság melegítô könnycseppje. Talán ilyenkor alázkodunk meg legjobban s leszünk egy- egy pillanatra gügyögô gyermekek Teremtônk, az örök Isten elôtt... ======================================================================== Ó, egyetlen szépség és gyönyörűség: emberi lélek, emberi élet... Az Úr Jézusban kinyílt lelkünket mutassuk meg bátran másoknak. Milyen hálásak, milyen tanulékonyak az emberek. Ezekben a szent és ihletett percekben leharmatozik rájuk az Isten kegyelme és megtermékenyülnek. Gyümölcsöt hoznak. És ez a gyümölcs nekünk is édes, nekünk is tápláló. Mikor olyan kietlen, olyan sivár, száraz, sötét körülöttünk minden, egyszerrecsak megérezzük a béke megpihenô valóságát és kishitűségünkben megszégyenülve omlunk le a Végtelen Isten elôtt. Ilyenkor a Végtelenbe, Istenig nyúlik el a lelkünk. Mert most már nemcsak a magunk erejébôl törekszünk hozzá... Amilyen a lélek, a bensô élet, olyan mindannyiunk számára a külsô világ. Ha a lélek erôs, ez gyenge, ha az gyenge, emez erôs, ha a lélek, a bensônk harmonikus, harmonikus minden, ha derült, derült számára minden, ha fekete, fekete lesz tôle és elôtte minden... Ha mindig csak magunkkal kell foglalkoznunk, csak magunkból merítenünk, nagyon ráununk önmagunkra. Mint minden másra... Akármennyit küszködünk is, akármennyit szenvedünk is, ha célhoz érünk, a siker, az eredmény elfeledtet velünk mindent, csak élvezünk a békesség, az elnyugvás ölében... Csak az idô von be mindent szivárványos, rózsaszínű fátyollal. Ez adja a nagyságot. Az élet, az emberek minden korban és minden idôben egyformák voltak. Kicsinyek és gyarlók. Ne boruljunk le elôttük, mint fétisek elôtt... Amikor még fiatal az ember, vagy lázadó vagy könnyezô az élettel, az emberi társadalommal szemben. Az igazi nagyrahivatott mind a kettô. Nehéz sors, de az évekkel együtt enyhül a feszültsége s egyszer majd talán kibékülünk az adottságokkal... Az életet nagyon kis részben kormányozza az ész. Legnagyobbrészt az érzelmek és a szenvedélyek. A Mindenható gondoskodik róla, hogy mindig legyenek emberek, -- igaz, kevés számmal, de elegendôen azért - - akik ideálisan eljegyezték önmagukat és egész életüket az igazsággal, a szépséggel, a jósággal. Ugyancsak Ö gondoskodik róla, hogy ezek az emberek minden csapás, árulás, keserűség, csalódás és megtorpanás ellenére is kitartsanak elhivatottságuk mellett. Teleénekelt lelkük legyen mások számára forrás. Mindannyiszor megcsókolja melegséggel szívüket, valahányszor meg akar ez a bolond kis jószág fagyni... Vannak látszólag kevésrétegű lelkek. Ezek is sokkal összetettebbek azonban, mint gondolnók. Vannak azután lelkek olyan mélységekkel, hogy megremegünk beléjük-tekintve s szinte megszédülünk a nagyságuktól, a fenségüktôl... Ha nem lenne meg már valamiképpen bennem az Isten, nem is keresném, mondja Pascal. -- El-nem-sírt könnyek égetnek, jajgató vágyak űznek, valami hiányérzés szárítja ki bennünk az életet és kerget a kétségbeesés örvénye felé mindaddig, míg ôt meg nem találtuk. Van a lélek mélyén egy titkos hatalom, mely ecsettel valamit belérajzol. Éget az írás, de fátyol takarja, ha magunkba nézünk. Fényessége átragyog homályán, de mindaddig boldogtalan az ember, míg nem látta az írást. A kegyelem ellebbenti a fátyolt és mi meglátjuk a titkot, az Isten szent nevét. Robbanó öröm ez a meglátás... Mikor úgy érezzük, hogy mindenki elhagyott, amikor olyan síró arvák vagyunk és lelkünkbôl parázs hull szívünkbe és innen megint vissza a lelkünkbe, a fájdalom, a gyötrelem, a kín, a kétely parazsa, az eredménytelenség, a félreértés parazsa és olyan sok más parázs, jó egyszerű, alázatos lélekkel ráborulni Annak a Szívére, aki meg tud érteni, meg tud vigasztalni minket. Ráborulni egészen, elmerülni Benne... Utunk titkok között vezet. Körülöttünk, bennünk nagyon sok a titok... Maga az élet is titok s mellette még hány és hány titok? Milyen keveset árul el a külsô abból a bensôbôl, lelkivilágból, szellemiségbôl, aminek a takarója. Hányféleképpen ítélik meg az emberek ugyanazt az eseményt. Ugyanegy könyvbôl mennyire mást és mást olvasnak ki az egy-nívón lévô emberek is. Mennyire más és más fogja meg ôket belôle. Mindannyian minden pillanatban egy adott, számtalan tényezôtôl kialakított, nagyon színes, nagyon bonyodalmas világot hordunk magunkban. És minden benyomást ezen keresztül látunk meg, ezen keresztül bocsátjuk, ezen szűrjük át, ezzel vetítjük. Valamiképpen már önmagunk képére és hasonlatosságára formáljuk. Most képzeljük el ugyanezt a múltra nézve. Ennek egy elôttünk lévô emlékére, maradványára nézve. Mennyiben tükrözi e maradvány egy egykori létrehozónak egész valóját, lelkét, bensejét? Milyen nagy a torzítás a legtöbb esetben. Mennyire nem biztos és szilárd az állásfoglalásunk. Miért jött létre egy-egy esemény ? Mi volt a mozgató? Az érdek, a hála, a pénz, az öröm, a dicsvágy, a félelem, a gyűlölet, a hatalom, a szeszély? Nagy látókörű, alapos kritikájú, mélytudású, színes-lelkű, becsületes ember legyen az, aki ezeket közelebb akarja hozni hozzánk. És ismerje meg önmagát és az embereket. Mert az ember mindig ugyanaz. Ismerje ezt a jajos, rohanó életet. A maga nagyságával és a maga szánalmas kicsinységével együtt. Minden kor másképpen lát minden kort. Nincs fejlôdés, csak örök visszatérés. Az általános emberi, a legnagyszerűbb valaki, akivel érdemes foglalkozni: az ember. Így mindig jobban és jobban megismerjük... Rászorulunk, nagyon rászorulunk a külsô élményekre, a pezsgô, rohanó, tajtékzó életre. Boldog, akinek a lelke olyan nyugodt, csendes, mint egy tengerszem. Partján susognak a fák, vizében ringanak, fürödnek a virágok képei. Megelégszik az enyhe szellôvel, a mindig-egyforma meleget szóró napsugárral. -- De vannak, akiknek vihar is kell. Telve feszültséggel, zúgással, villámlással, vihar, tele mozgalmassággal, hangulattal, fenséggel. És utána csend, nyugalom, hogy a lélek fel tudja dolgozni, életté tudja élni a kapottat. Az apró- cseprô irigykedések, kicsinyeskedések, mint pókháló, lassan-lassan beszövik a lelket, megtöltik a szívet, eltüntetik, ellopják az emberbôl a nagy perspektívákat, eltakarják a felfelé vezetô utakat, mellékösvényekre terelnek és húznak, egyre közelebb húznak a föld felé. Eltorzul a belsô élet. Ilyenkor, idônként, ezért nagyon jó a tisztító, a frissítô erô. Hogy elhordja belôlünk a szemetet... Kisebb-nagyobb színes világ vagyunk. Mindegyikünk külön világ. És egyetlen a jelenben, egyetlen a múltban és a jövôben is. Próbáljuk megfigyelni, elemezni, színeire bontani. S mégsem ismerjük teljesen még önmagunkat sem. Hiába lessük el titkainkat. Megnyilvánulásaink már nem egészen a miéink. Hiszen nem tudjuk érzelmeinket hűen, minden árnyalatukkal együtt kifejezni. Nem gondolatainkat sem egész eredetiségükben szavakba önteni. A szó már korlátozás. És még hozzá, hogy minden gondolatot kikapva, kiszakítva mondunk ki, írunk le, mintegy élesebben színezve, kihangsúlyozottan, mozaikszerűen. Pedig csak egy parány mindegyik a nagy ,,egész''-ben. Ebben összeolvadnak, lekopik az élük, eltűnik érdességük... A kiművelt ész és értelem, kedély- és gondolatvilág meg érzelemvilág feltétlenül ható, mindenütt elôbb-utóbb érvényesülô hatalom. A lélek, mely szép, mintegy rádium-sugarakat szór maga köré. Röntgensugarakat. Az élet nagy igazsága, hogy ezt mindenkinek csak kemény, verejtékes, egyéni munka hozza meg, mint értékes gyümölcsét a hajthatatlan és kitartó törekvésnek. Itt nincs születés, nincs protekció. Hála legyen az Úrnak, aki e magot, az alapot adja hozzá... Küzdünk, elbukunk, ismét újra kezdjük. Felmegyünk és lesüllyedünk, hogy ismét felemelkedjünk. Egyszer majd csak ott állunk a Végtelen elôtt és látjuk, hogy egész életünk nem volt más, mint egy végnélküli, de darab-küzdés. Ezt ítéld meg, Uram... ======================================================================== A nagyság értelme Istentôl kapott szellemi tôke és állandó, vaskitartás, szorgalom kell hozzá. Hogy a csira virágbaborulhasson, hogy a nyers ércbôl egy műlakatos megálmodott és megtervezett szépségeit tudja a boldog birtokos az idôben kikovácsolni. Mind magának, mind másoknak szemei elé, értelme elé. Csodálatos magház ô, mely szórja maga köré állandóan az életet. Felkapja a szél az életmagvakat és ezek a szelek szárnyán eljutnak ki tudja hová, ki tudja meddig? Van belôlük elég. És a lélek, a szellem csodálatos, varázslatos hatalma, növekvô nagysága és ereje éppen az elszórás, a kiáradás, a folytonos bugyogás és termelés lázában és örömében van. Ô az egyetemesség öntudata, a nagy felvevô, a nagy kiérlelô; elásott, vajúdó, már-már kitörni készülô titkok, érzések, gondolatok e világra pattantója, de ô a szuverén úr is, az egyéniség, aki mégiscsak sokkal több, mint az összetevôk összege. Lett, mert Isten akarta, Aki elküldötte éppen mostan, éppen oda, ahol van és kialakítására felhasználta a szülôk egészségét, becsületességét, az ôsök lelke kincseinek hosszú-hosszú sorát, tisztességét. Nevelte és neveltette. Saját okulására és edzésére elejtette idônként kezébôl, hogy egy hitt-önállóság és egyedülvalóság kínjaiban, vergôdéseiben, büszkeségében tanulja megismerni önmagát, ismerni az embereket, ismerni az élet egyetemességét, a gondolat mardosását, az érzések fájó zajgását, hogy tanuljon és tudjon saját lábán járni. De azért Ô mindig vele volt. Lehet, hogy ez a testbe- öltözött szellem, ez a szép lélek lesiklott és elpártolt Tôle. Saját nagy baja ez, saját nagy kínja, saját boldogtalansága, saját felelôssége. Nem fejlôdött egészségesen. Csak akkor ép, csak akkor ér valamit, ha megmarad Vele. Magábaszívja egy egész kor kultúráját és mégsem nyeli ôt el ez a kultúra. Próbálgatja szárnyait és több- kevesebb, hosszabb-rövidebb lefojtás, visszalökés, letiprás után mégiscsak elôttünk áll, érdekesen, újan, szabadon, vonzóan, egy-egy pillanatban, a titkos villanások és érintkezések szépséges idejében felfigyelnek rá a fáradt embervándorok és sokan meg is maradnak mellette, ki is tartanak vele, mert úgy érzik, hogy érdemes, kiegészítô ez az élet az ô életük számára. Felemelô, kiteljesítô, eligazító, feleletet-adó, megoldó. Ne gondoljuk azonban, hogy mindenkinek megfelelô. Vegyünk csak konkrét példát. Éppen az egyházi szónokét választom, mert ez emberileg a legfenségesebb, a legszebb, a legharmonikusabb lehet egyrészt, másrészt azonban a legtöbb problémát felvetô. Mindenkinek hirdessétek az igazságot. Mindenkivel légy kontaktusban. Ha ez hiányzik, nem lehet életet-mozgató és megrendítô hatás. Olyan eredmény, mikor lelkek borzongnak meg, szívek vernek riadtan és új utak világossága szakad bele eddigi sötétségekbe. Vagy az elmélyülés, magáratalálás, a béke szent nyugalmának édessége és boldogsága igazolásul, megnyugtatásul, megerôsítésül az életekbe. De emellett a legkülönfélébb társadalmi állás, műveltség, igény, származás, az egyéni problémáknak hihetetlenül bonyolult és színezett tengere. Kinek szóljon, melyikre feleljen? Ha úgy öltözteti szavakba az eszméknek és érzéseknek gazdag skáláját, melyek lelkét tüzesítik, szellemét feldobják az ég felé, hogy teljesen igazodik a legcsekélyebb-műveltségű réteg ízléséhez is, hogy ezek is megértsék egészen, akkor csakhamar elveszti a felsôbb réteget. A legfelsôt mindenesetre. Ha meg úgy próbálja hullatni szavait a hallgatóság közé, hogy adja önmagát, adja az eszmét, az igét a maga fájdalmas gyönyörűségében, nagyszerűen, úgy, amint az kiszakad lelkébôl, frissen, egyedülvalóan, rajta a Szentlélek világító tüzének lángjával, hogy szinte hallani zúgását, érezni suhogását, mikor száll a szívekbe és beleverôdik a lelkekbe, akkor esetleg, ha nagy a kultúrája, Istentôl hatalmas a lelke, csak a legkiválóbbak, csak azok értik, akiknek számára a sablon mitsem ér, akik kínlódnak és eltévednek, mert úgy érzik a kicsiségek, a prüdériák, az apró-cseprô farizeuskodások hétköznapjai között, hogy nekik nem tud szólni az Ige. De azért mégis éreznek, mégis jajongnak, nincs meg a szakításhoz a biztosság, a merészség bennük, mert titkosan érzik, sejtik, hogy mégiscsak valahogyan itt van az igazság, ha másként is. De ilyenkor viszont elvész a tömeg. Mert nem érti. Esetleg segíthet a szentség ereje, ami benne lüktet a szóban, ha ez a szó a lélekben-lakozó szentségbôl bugyogott, zúgott ki, benne él, benne hullámzik, mozog, feszül, dörömböl, énekel a szónok testében, benne ragyog, benne imbolyog, szikrázik, röpül, simogat, sír, ujjong a mozdulataiban, a tekintetében, a szemében. Hátha így a szentség hat, de nem a megértett szó. A kiérzése, a megérzése ennek. És mégis mindenki úgy szóljon, ahogyan érzi, hogy adatott néki. Mégis mindenki úgy viselkedjék, ahogyan lelkiismerete diktálja e téren néki. Ha csak úgy szólott volna mindenki, mint az elôttelévôk, akkor lenne egy nagy unalom, mely a nagy egyformaság szülöttje. Akkor meghalna a nagyság és mindent elborítana a szürkeség. A legmélyebb folyó is eliszaposodik, ha nem cserélôdik benne mindig a víz. És csak azoknak lenne joguk a szó vigaszához, a szó balzsamához, a szó erejéhez és gyógyító, felrázó, diadalmas érintéséhez, akik egyszerűek? Miért zárta volna ki az Úr népének egy részét a szó örömébôl és fájdalmából? Miért adott volna nekik olyan értelmet, mely többre tör, mint az átlag, miért adott volna nekik nagyobb szívet, gazdagabb szellemet, nyugtalanabb lelket, ha nem akart volna adni egyúttal kielégülést is? Igenis ôket is hívja, ôket is szólítja az Úr a szó varázsával és aki közülük került a kegyelem igájába, az bátran szórja a gazdagabb értékeket lelkébôl feléjük. Majd gondoskodik arról az Isten, hogy legyen papja mindenkinek, legyen embere mindenkinek, aki érti, aki megérti ôt. És ha a tömeg esetleg értetlenül is bámul erre, arra, a közötte elszórtan megbújó és keresô különösebb lelkek nyugalma, eligazodása, megbékélése és hazatalálása elég igazolás, elég boldogság a szónok számára. Egyiknek a furulyaszó méla szomorúsága kell, a másiknak egy Beethoven-szimfónia viharzásai és mégis egyet szeret mind a kettô, a zenét. Hogy üldöznek, hogy kellemetlenkednek, esetleg jóakaratúlag is, miatta, ez csak emberi dolog, ez természetes. Éppen az mutatja meg az igazi elhivatást hogy mégsem retten vissza a lélek; a sok kín, a sok szenvedés között is kitartóan megáll. Ez a kín, ez a szenvedés az érdem érte, ez az alázatosság hatalmának biztosítéka, az elmélyítô, a gazdagító, a kifogyni nem engedô forrás. Ami nekem nincs meg, azt neked adta az Isten. Ami kettônknek hiányzik, azt egy harmadiktól kapjuk, de ennek is Ô adta. És úgy vezet bennünket, hogy összetalálkozzunk. Így lesznek érdekesek ezek a találkozások, így lesz elviselhetôvé és érdekessé az élet. Ne akarjunk mi az Isteni bölcsességnél bölcsebbek lenni, ne akarjuk mi a szépségek Istentôl-akart gazdagságára az egyformaság szürke uniformisát ráhúzni. ======================================================================== Áldott légy falusi élet Embervoltunk következménye, hogy alig van percünk, amikor megelégedettek lennénk önmagunkkal, egyéni és társadalmi helyzetünkkel, körülményeinkkel. Hányszor kígyózik benne ez az elégedetlenség, ez a másvalami, több, nagyobb, érdekesebb valami után való vágyódás szemünk, tekintetünk, nézésünk sugaraiban; hányszor ejt ez fekete cseppet gondolatainkba, hányszor zavarja meg egy-egy zörejjel szavaink csengését; és megtompítja, sutává teszi akarásaink lendületét. Valahogy úgy érezzük, hogy nem a mostani életünk az ,,igazi'', a ,,miénk'', hanem majd jön a nekünkvaló, a hatalmas, a nagyszerű. Amibôl pár óra is több, mint a mostani egész. Várunk. És azt hiszem, hiába várunk. De legalább tartalmat ad és reménységgel éltet ez a várakozás, ennek az izgalma. Vajon nem azzal függ-e össze, nem abból a ténybôl sarjad-e ki e jelenbôl-elvágyakozásunk, hogy nincsen nekünk maradandó városunk e földön. Hogy önmagunkban nem vagyunk teljesek, hogy kiegészítésre, kiteljesedésre szorulunk. Sírunk utána, fáj bennünk valami a teljesebb-én felé, ez után futunk akkor, amikor a szeretetet kergetjük, amikor a megértést hajszoljuk, hogy a megvilágosodás mélyen fájdalmas pillanataiban rádöbbenjünk e perc-élet kicsinységére és megszülessék bennünk a nagy útváltás, a nagy eligazodás egy másik élet boldogsága felé. Így forog körülöttünk minden. Elindulunk és ugyanoda térünk vissza, ahonnan kiindultunk, hogy ismét újra kezdjük. Napoknak, heteknek, sôt éveknek kell leperegniök, hogy titkos elismeréssel megértsük életünkben feltűnt embereknek, helyzeteknek, csapásoknak, társadalmi formáknak, örömöknek, sikertelenségeknek, megnemértéseknek ránk nézve oly fontossá lett szerepét. Hogy nagy alázattal megcsókolhassuk a Kezet, mely láthatatlanul mindent igazgat körülöttünk... Sokszor, mikor a természet nagy nyugalma belenyúl a lelkembe, rászáll életritmusomra és a magáéhoz csillapítja, szelídíti azt, nem tudok attól a gondolattól, attól a több-mint-pillanatnyi meglátástól szabadulni, hogy nincsen-e igaza a csendben-haladásnak, mely olyan erôs, mint egy hatalmas folyam állandó áramlása. Biztos. Fölényes. Erejének öntudatlan tudatában, szinte észrevétlenül, de azért állandóan haladó. Ráér, mert tudja, hogy el nem késhet. Minden megvárja, mert nélküle semmisem lehet el. Nyugalma a tengelye mindennek. -- Hát érdemes nekünk törtetnünk? Érdemes rohannunk, szaladnunk, verejtékeznünk? Nincs igaza a természetesebb embernek? Nem vagyunk mi felületesek, sokat-markolók, de keveset-megfogók? Mennyi élmény bennünk, hajszoljuk ôket, valóságos és papirosról felszedett élmények, de milyen tiszavirág életű mindegyik, milyen gyorsan eliramlók, milyen sűrűn ugrik egyik a másik helyébe. Csak izgalmak. Csak idegfelajzók és idegszaggatók. Jó, kitöltik ezek is életünket, mindennapjainkat, de nem ugyanott van-e az, aki kevesebbel beéri és ezt a keveset lelke, önmaga legbensejéig, gyökeréig megéli, kidolgozza, kimeríti, kiborítja teljes gazdagságú tartalmát és gyönyörködik az egy sokféle gyönyörűségében. Éljen az erdô csendje, éljen a madárdal tiszta csattogása, az állatok méltóságos bandukolása, az emberek ráérô élete, a falu kicsi fehér házainak világbacsodálkozó, hívó, békítô egyszerűsége, a mezôket, a földeket élettel elöntô babusgatása. Éljen a templom Lakójától ebbe az életbe beáradó erô, iljen a harangszó mindenre szétszitáló hangulata, mely lelkünket feldobja a magasságokba; éljen a porban játszó gyermeksereg, éljenek a halottak a temetô nyugalmában, akik még mindig élnek és uralkodnak ezen a tájon. Az ô történetük történik itt tovább, az ô életük, az ô szívük dobogása dobog itt az utódokban tovább. Ó élet, idôbôl kivetkôzött hatalmas élet, áldott légy falu élete, boldog élet, emberibb élet... ======================================================================== A lélek ott munkálkodik, ahol akar Az intézmények, a hierarchia csodálatos szervezete kifejlôdött az idôn keresztül. Mindenütt ugyanaz és mégis mindenütt más. Egy-egy nép, egy-egy ország, egy-egy nemzet ráfesti a maga lelkének külön színeit, de lényegükben, magjukban azonosak, ugyanazok, egyformák. Életet jelentenek mindenütt, minden nép életében egy nagy részt. A legérzékenyebb, a legfinomabb részt. Hogy mit jelentenek, azt csak akkor tudnók meg igazán, ha egyszerre teljesen kivenné valami erô az illetô nép-életbôl, nemzet-életbôl ôket. Micsoda űr, micsoda hiány tátongana utánuk. Zűrzavar és a lelkek olyan irányvesztett szálldosása, mint egy méhrajnál, amelynek elpusztult az anyja. Mert most nyugodtan zúgnak, megelégedetten zümmögnek bennük, körülöttük a lelkek. Van otthonuk. Ôk az otthon. Még azoknak is sokat jelentenek, akik nem szeretik, akik üldözik, akik gyűlölik ôket. Annyit legalábbis betöltenek az ilyenekben, hogy tudnak valamivel foglalkozni. Egyébként keresni kellene érzéseiknek, ilyen irányú felületes eligazodásaiknak új és új tárgyat. És ezt hamar megemészthetnék s ismét új kellene. Míg ebbe bátran vághatják fogukat, ez soha meg nem rendül, ez soha el nem enyészik, el nem pusztul. Ez csak belülrôl pusztulhat el, csak saját fiai, édes gyermekei tehetik tönkre. Jogvár, hivatalvár. Lélek kering benne, még akkor is, ha egyes alkotórészei talán idônként megfakulnak, megöregszenek, ha hivatalnokai csak bürokratikusak is sok és sok esetben és bennük az ideális célok, ideális lelkesedések, a szent és magasztos tartalom és belsô telítettség a hétköznapok szürke megélhetési formája lett. Mindegy. A Lélek kering, a Lélek sugárzik, ömlik, buzog bennük és általuk mindazokba, mindazokhoz, akik bármiképpen is érintkeznek vele. És ezt a lelket olyan mértékben, olyan tüzesen, olyan hatalmasan vezethetik akkor is, ha esetleg maguk hidegek, maguk egy kicsit megrozsdásodottak, hogy túl a rendes mértéken, a szentség csodálatos virágjai nyílhatnak ki itt is, ott is, mindenfelé, általuk. Mert ôk rendeltettek a Lélektôl vezetôknek és a Lélek általuk ott és úgy munkálkodik, ahogyan akar... Mert e hivatal nagyobb részében mindig pontos, jó és idôszerű, mert e vezetôk többségükben frissek, jóakaratúak, egészségesek. És mindig van soraikban messzevilágító lélek, mindig akad, van közöttük csodálatos élet. A Lélek azonban ott munkálkodik, ahol akar. És úgy munkálkodik, ahogyan akar. Hol itt, hol ott gyújt ki egy-egy szívet, hol itt, hol ott lobog tüzében egy-egy lélek, hol itt, hol ott lesz tôle, általa szépséges egy-egy élet. Érdekes végignyomozni külön-külön életüket. Végeredményben, akármilyen módon, halványan, elmosódottan, csendesen vagy rapszodikusan, de érintkeztek, érintkeznek valamiképpen a hivatallal, a vezetôkkel. Bélpoklosok szigetén, kórházak lázas éjszakáiban, az alföldi tanyák valamelyikén, egy falusi tanítólakásban, zsidó családban, nyomortelep odújában, egyetemi katedrán, könyvkereskedés pultján, arisztokrata palotában, házmesteri szobában, földmíves-körben, vagy ki tudja, hol, ki tudja, mióta, ki tudja, meddig él egy-egy élet, melyet ez a Lélek éltet, melyet ez a Lélek tesz dolgozóvá, tesz ismeretlen, szerény munkatársává. Feltűnés nélkül, észre sem véve, csendesen. Talán magányosok, talán csodálatosan egyedüliek, egyedülállók az egész környezetben. Talán, ha emberileg okoskodunk, ha emberileg számítgatunk, az ôsök között, a társak között keresgélünk és az átöröklés titkait is bogozgatjuk, teljesen elütôen, teljesen érthetetlenül állnak. Talán ôsök, életek azonos, hosszú sora magyarázza életüket. Talán egy cikk olvasása üti szíven ôket, egy tekintet, egy pillanat élménye világít úgy beléjük, hogy ennek az emlékétôl, ennek az erejétôl szabadulni sohase tudnak. Sôt. Nyomában állandó élet fakad bennük. Talán nem is feltűnôek, talán senki se tudja róluk, még a hozzájuk legközelebb állók sem, hogy kik ôk, hogy milyenek ôk. Talán egyszerű lelkek, talán csillagok a művészet, a technika, a pénz, a tudomány országában. Ki tudná megmondani? Lettek, vannak, számuk soha el nem fogy, örök-életűek. Gondoskodik róluk Valaki. Csodálatos utak, csodálatos lelkek. Az emberiség áldásai. A Lélek gyermekei, a Léleké, aki ott munkálkodik, ahol akar és úgy munkálkodik, ahogyan akar... ======================================================================== Ez is emberi arc A várakozás unalmában vettem kezembe az ,,Idôk jelei'' c. adventista folyóiratot. Régebbi ismerôs. Egyszer volt alkalmam egyik buzgó hívével és terjesztôjével, egy hölggyel, beszélgetni. És most intelligens házban találkoztam ismét vele. Próbáltam mindentôl eltekintve gondolkozni. -- Jó szándék és buzgóság buzog a mélyben. Van talán hely, ahol jobb, mintha az örök és általános ellenség, a hitetlenség, a tudatlanság üressége volna. De önként is a felszínre merültek lelkemben Szent Ágoston szavai a híres római emberekrôl: szépen futnak, de az úton kívül. És önkéntelenül is visszatért az egyszeri beszélgetés hangulata belém, melyet akkor a közvetlen megérzés és kiérzés hagyott bennem: mennyi jóakarat, mennyi törekvés, mennyi ôszinte buzgalom és mégis: a gyökerekben, a legmélyen az az elsô ,,Nem szolgálok'' szelleme, az az öntekintélyre-hivatkozás büszkesége él. A szomorúság kupolája domborodott körém és a pillanat élménye beleszántotta barázdáit a lelkembe, hogy azután elrepüljön örökre, visszahozhatatlanul. Lapozgattam a füzetben. Több-kevesebb-ügyességű cikkek és képek. Az egyik alá oda volt írva. szép, kiírt ceruzaírással: Hogyan hihet valaki a XX. században ilyesmiben. A kép a Szentírásból volt véve. Szent Pál képe alatt meg ez a kitétel a többi között : ,,a fanatikus''. És még más, reprodukálhatatlan szavak, amelyekbôl a gyűlölet kéngôzös lehelete csapott felém. Nem akartam én itt arra gondolni, hogy a véleményszabadság legkiállóbb emberei ezek az urak, akik közül egy most bemutatkozott. A hitnek, az erre-irányuló tudásnak nem jár ki ez a szabadság? Nem mosolyogtam azon sem, hogy hiszen nagyon is naiv ez a kijelentéstömeg itt elôttem és ha az illetô látná a megfelelô perspektívákba felvázoltan, bizonyosan elpirulna a gyerekes kicsisége láttán. Nem. Egy szó villant és vibrált csak a szemem elôtt: ez egy kicsit nagyképűség. Sok van ma az életben, ez is egy a sok közül. Ember, hiszen magamról és magamból ismerlek, látom az arcod, tisztellek és szeretlek. De legyünk néha-néha önmagunkhoz ôszinték. Nemcsak hit, hanem reális ôszinteséggel. Nemcsak elméletileg, de úgy, hogy praktikusan is levonjuk a következményeket. Hogyan is áll az a bizonyos fejlôdés? Úgy az egyéni értéket, az önértéket, a legnagyobb, a bensô értéket nézve. Elôttünk a ragyogó ideálok. Nem kell félned, akármennyire feléjük lendülsz, el nem éred, túl nem haladod ôket. Azért ideál, hogy egészen valóság sohase lehessen. De nem mered állandóan figyelni a hozzámért életedet. -- Elindulsz az életúton üdén, erôtôl-duzzadón, szikrázik az akarat a szemedben, dalol az életkedv a lelkedben. És mégis : nem az elindulásnál voltál-e a legnagyobb, a legszebb, a legkívánatosabb, a legsokat-ígérôbb? A legtöbb, a legjobb? Igaz, keményedtél, gyarapodtál. De mennyit veszítettél? ! Oda-odarúgott hozzád az élet és nagy darabokat tört le rólad. Talán kiütötte a szívedet is a helyérôl, talán elrabolta a lelked felét is. Olyan csonkán állsz, sokszor olyan szomorúan, egyedül. Torzó maradsz. Mennél tovább élsz, annál inkább torzó. No és a szíved. Mi mindenen hempergetted ezt keresztül. És mégis üresen maradt. Mennél több volt az igényed, mennél több, hatalmasabb- lendületű, égôbb a vágyad a nagy szeretet, a nagy boldogság után, annál kongóbb most az ürességed. Ne áltasd magad. Tedd csak a halál, a végtelenség mérlegére azokat a kis emlékeket, azokat a parányi szépségeket, csecsebecséket, azokat az édeskés érzéseket, amelyeket kínosan ápolsz, mert hát érzed, hogy valami kell. Látsz valamit itt belôlük? Vagy talán nem hiszed? De mégis: hátha? Utolsó percben? Az még olyanabb lesz, mint az eddigiek. Olyan esetleges az élet, olyan esetlegesek ezek az értékek. Hogy mi kerül eléd, hogy mi jut nekem. Tudom, hogy nem mersz ezekkel a gondolatokkal, ezekkel a tényekkel öntudatosan szembenézni. A narkotikumok segítenek a futásban. És mégis, vannak pillanataid, amikor önmagadnak egy nagy leomlás zúgásában, minden ilyen-érték egy nagy lesüppedésének kábulatában be kell vallanod: Csak egy segít; véres-komoly elismerése egyszer annak, hogy kicsiny vagyok, hogy semmi vagyok, hogy, enyhén szólva, kicsit hitvány vagyok. Tudom, hogy felugrik szívedben megint a gôg és arcodba vigyorog... Legyen erôd, ember, kilépni önmagadból egy másba, a magad kis-voltából egy nagyba, az öntekintély zsákutcájából az isteni tekintély szilárdságába és biztonságába. ======================================================================== Egy kis lélekszántás Az önzés, mely csak az ,,én''-t ismeri és a szeretet, mely ismeri a ,,te''-t is, a ,,minket'' is, az Istent is, ez a két hatalom harcol állandóan és ennek a harcnak a vetülete az egyéni életek és a világnak története. * Ha valaki fellép, mint egy új, egy merész irány és felismerés megtestesítôje és prófétája, elôször kineveti, kigúnyolja, semmibe se veszi a tömeg. Azután egyszercsak lecsillapodnak személye körül a szenvedélyek, nyugalom, csend veszi körül. De még nem szeretik, nem követik, most még csak gondolkodnak és -- megbecsülik. Nemsokára már tisztelik, már nagynak, már többnek tartják maguknál. Már vannak követôi. Különösen, ha jellembe vág az iránya. * Hogy mi az a ,,széles látókör'', meghatározásba szorítani nem lehet. Aki azonban hosszú ideig figyeli önmagát, az embereket, az életet, sokat olvas, tud sok mindent meglátni és észrevenni, az, de csakis az és ilyen úton jut el a birtokába. S mintegy ,,érzi'', hogy mi az. Nagyon nagy kincs. El merem mondani, hogy ha baj van, rövidlátás, naivság, helytelenség az embereknél, az kilencven- százalékban ennek a ,,széles-látókör''-nek a hiányából támad. * Teszünk a pillanatnyi érzelmek és adottságoknak megfelelôen. Rendesen csak késôbb magyarázzuk bele cselekvésünkbe a rendszerességet, a tervszerűséget. Különösen áll ez, ha életproblémákat bogozgatunk. * A sok tapasztalás igen jó. De igen könnyen kerékkötôje is lehet a haladásnak. Letarolhatja a terveket, ideális felbuzdulások és nekilendülések hamvát törülheti le fölényes mosolyával. Fiatalos tüzet és tapasztalást együtt. * Sajnálom azt a sok szeretetet, amit az emberek kutyákra, macskákra pazarolnak. A szeretet-többletet. Mi lenne, ha ennek egy részét emberekre, családokra, gyermekekre pazarolnók? Talán nagyobb boldogság... * ,,Tout comprendre, tout pardonner'': sok igazság rejlik ebben a mondásban, ha az egész nem is igaz. * Ifjú- és gyermekkorunk élményei, hangulatai, látásai, álmai és tervezgetései, mindaz, ami mélyebben belevésôdött öntudatunkba : ezek kívánkoznak a toll alá. Sok esemény, sok tapasztalás, látás mellett mennek el az emberek, anélkül, hogy reflektálnának. Csak keveset fognak meg maguk számára. Vannak néhányan, a kiválasztottak : ezeknek kell appercipiálni a többség számára is az élet karakterisztikumait. * Elveink vannak és gondolataink. Ezek szerint rendezzük be és ítéljük meg magunknak az életet. Sokszor elálmodozik az ember. De érdemes-e? Így van-e? És mégis azt kell mondani: csak így lehet. Élnek ezek a vágyak, érzések, gondolatok minden emberben, -- elfojtva, talán szándékosan, talán nem szándékosan, öntudatlanul. De néha-néha felhorgadnak. Ezt a felhorgadást kell elérnünk, és ha sikerül, nyert ügyünk van. Leegyszerűsítve, eltördelve, de mégis csak a nagy, örök ideálok az emberi élet csontjai. * Sokszor csak akkor eszmélünk rá, hogy valaki vagy valami mi volt számunkra, ha már elveszítettük. * Egy lélek önmagából olyan keveset tud adni. Kell az érintkezés, a ,,csók'' más lelkekkel, a környezettel, a természettel. Ebbôl a csókból születik mindig valami új is. * Lelkünkbôl tépjünk és adjunk másnak. Minél többet tépünk és mennél többször adunk, annál több lesz nekünk. Paradoxon, de igaz. * A szív és a lélek sebeire csakis a szeretetbôl készített tépés való. Ez enyhít, más semmi. ======================================================================== Kullogó történelem Ez a miénk. A magyar katolicizmusé, körülbelül a XVIII. század vége óta. Az egységes, a nagykoncepciójú, a ragyogóan szép, a mélyre- gyökerezô barokkultúránk óta. Szolgálók lettünk. Elvert az idôk vihara az élekrôl. Életünk lett a dünnyögés, a morgás, az elégedetlen szolgálata az új eszméknek, a tarkán felszikrázó új gondolatoknak. Mert mégiscsak azok után mentünk. Ahelyett, hogy magunk termeltünk volna mindenkor korszerűt, legszentebb elveink kontrollja mellett, vagy legalább át tudtuk volna venni életrevaló lendülettel a divatosat, de komolyat, hogy az Igazság talapzatára emeljük és itt szenteljük fel olyan erôssé, mely képes az évek sötét forgatagának világítótornya és kormányrúdja lenni. Mint mellbevágott óriás támolyogtunk sokszor az élet margóján. Valami csodálatos kábulat mart az agyvelônkbe. Nem mertünk a szó legszebb értelmében legmodernebbek lenni. Pedig minden idôk minden emberéhez szól az isteni küldetésünk. Talán nem voltak megfelelô embereink? Ragyogó ésszel, nagy hittel, reális látással, gazdag tudással? Kétségtelenül voltak, de elfeküdtek ôk is természetük messze-elnyúlt letargiájába. És forogtak keserűségük levében. Vergôdtek egy darabig, azután csend, vége ismét mindennek. Nem tudtunk egészet, elementáris erejűt, gazdagot adni. Olyat, ami kiverôdött volna társadalmunk arculatán egy csodálatos valósággá, egy életbeöltözött ideává. Visszakérôdztük a múltat és éltünk ennek a nagyságából megmaradt morzsákból. Ha forgatjuk a múlt történetének lapjait, lassan-lassan biztos tudássá érik ki lelkünkben az a felismerés, hogy elôdeink modernebbek voltak saját korukban, mint mi és mi tenni, kilépni, merni mégse merünk? Ôk voltak az indítók, a tervezôk, az új szükségletek meglátói, a jövônek a jelenben biztos szemmel elôdolgozó munkásai. A lendületben néha megcsuklik a szárny. Néha eltéved az ember. Azért vagyunk azonban sokan, hogy egymást segítsük. Ilyenkor a magábaszállás, az alázat, az új, férfias út, azt hiszem, Isten elôtt is kedvesebb, mint sok olyan embernek a viselkedése közöttünk, akik torz-eredményekbe szűrték le saját életükre és mások életére vonatkozólag világnézetük számos alkotóelemét. Akiknek helytelenül magyarázott és megélt alázatosságuk például közel van a fatalizmushoz, ha nem azonos is vele. Vagy akik begubódzkodnak egy hihetetlenül szűk látókör méreteire és minden szellemfrisseséget, minden tudásvágyat, minden új kikezdést savanyú gyanúval néznek. Vagy akiknek életnézete már nagyon is közel áll a farizeusokéhoz, akiket pedig az Istenfia kárhoztatott, mert elsikkadni engedték a szellemet, a pihegô, meleg lelket. Az ilyenek gondolatvilága már csupa képlet, csupa váz, üres, összeomló épület. Talán még nehezebb lelki konfliktusok megteremtôi, ha az ôszinte jóakarat színezi ki együgyűségüket. Egy materializmusra reakcióként jelentkezô spiritualizmus, az embert elmélyedésre és magábaszállásra késztetô szenvedések és csapások, egy életforma kiöregedése, rengeteg elgondolás csôdbejutása, egy nagy háború felrázó viharai, Prohászka csodálatos életműve, az isteni kegyelem és -- last not least -- azoknak a neveseknek vagy névteleneknek csendes, mindennapi munkája, akik pár évtized óta öntudatosan dolgoznak egy újabb, egy jobb embertípus kialakításán s akiknek a verejtéke most kezd virágba-borulni, most kezd gyümölcsöt hozni és annyi más ok meghozta a lehetôséget arra, hogy ismét az élekre tudjunk kerülni. Az egyén, a nemzet, az emberiség érdekében. Különösen most, amikor minden ad absurdum -- kerülve, elérkezett az az idô, amelyben csak a hit, a becsület tud maradandót alkotni. Sôt, egyáltalán alkotni is. ======================================================================== Karácsony ... Egyszer született Valaki... Vele leszállott a földre egy darab mennyország. Kicsiny városka vagy te, Betlehem, ott az olajfaligetek, fügefaerdôk koszorúzta domb oldalán. Melletted a barlang, ráborul az Isten szavával telt mélységes csend, az ünneplô magány. -- Bent rideg jászol, nyirkos a lég s zizegô, szúrós szalmán fekszik az isteni Kisded, évezredek reménye, emberi szívek leghôbb vágyainak kielégítôje. A sóvárgó föld felsóhajt, a pokol majd megrendül lépése nyomán s Róma felett felragyog a kereszt és az Evangélium. És a kikelet a madárdalos földön, virágokat fakaszt majd, szebbeket, illatosabbakat, mint az elsô hajnal boldog napján a játszi napsugár. Elôtte a Szent Szűz imádva térdel, szeretettôl ittas lelke liliom, ajka méz, szíve rózsaszál. -- Angyali szárnyak suhogása hallatszik, megcsendül énekük a szent, csendes, rejtelmes éjben: ,,Gloria in excelsis Deo et in terra pax hominibus bonae voluntatis!'' Ember, tiéd az Isten, a lélek édessége, örök ifjúsága. ...Egyszer született Valaki... Azóta visszatér ragyogó csillagaival a legszentebb, glóriás éjfél. Az elsô karácsony áldásaival. A szeretet napjáról elmondhatjuk: ,,Csend a fülnek, ünnep a szemre, ünnepe csendnek és sugárnak''. (Babits.) Boldogság harmata száll a szívekbe, diadalmas erô, öröm a lelkekbe. Azóta édes az imádás, mélységes a szeretet, fenséges az engesztelés, szép az ártatlanság, bájos az erény, mélységes az élet. Azóta ragyognak versenyt emberi szemekkel a fenyôillatos estéken kigyúlt gyertyácskák. S ha éjféli misére kondul a harang, fehér galamb száll a föld felett el a béke olajágával, hogy édes béke, szent szeretet fonja koszorúba a világ minden táján templomba sietô emberi szíveket... ... Mert egyszer született Valaki... Lelkemben vágyak égnek, tervek születnek, szent elhatározások hevülnek. Leborulok a barlang nyirkos kövére s az áhítattól édes, mély álomba szédülve, bizalommal könyörgök genuai Szent Katalinnal, hogy Jézus legyen szívemben, az örökkévalóság eszemben, a világ lábaim alatt, az Isten akarata tetteimben és mindenekfelett az ô szeretete ragyogjon énbennem. Krisztus Jézus született, örvendezzünk... ======================================================================== Testvér, a betű él Elindul feléd a betű. Belédmegy. A szemed, az ajkad, a szíved, minden testrészed belôle épül meg. Átveszed ritmusát. Izmaidba fut ereje, lelkedet kifesti a színe, látásodat tarkítja a ragyogása, szárnyaidat csattogtatja a hite. Kilúgoz belôled mindent a szennye. Ha ilyen. Hangodban meggyôzôdése harsog, egész életét áttolta a te életedre. Már nem ,,te'' vagy te, már a betű lett benned személlyé. Ez szól belôled, ez dübörög ordításodban, ez szunnyad lustaságodban, ez fuvolázik csábításaidban, ez mállaszt szét, ez ver szét, de ez képes kiteljesíteni is, önmagadhoz segíteni is, lendíteni is. Ha ilyen. Szaglik rajtad, rólad. Messzire érzôdik az íze, a színe. Szegény ember, mennyire nem vagy önálló. S legkevésbé akkor vagy, ha ezt letagadod. Szajkó vagy; a betű szajkója. Mert a betű nagyhatalom. Az egyetlen nagyhatalom ezen a világon. Szuverén uralkodó lelkeken és szíveken, meggyôzôdéseken és hiteken, országokon és népeken, mindenen. Mert a szó elrepül, a betű marad. Az ember meghal, de a betű él. Aki uralkodni akar, az megszerzi a betűt. Leszerzôdteti maga mellé. Vele mindenható. Többet ér erôs hadseregeknél, többet ér kincseknél. Maga a legnagyobb kincs. A falu csendjében s a világváros hajszájában, a nyaraló hűvös szobájában s a kormányrudat tartó férfiú kezében egyaránt. Már régen felismerte ösztönszerűleg és tapasztalásból ezt az igazságot az ,,élelmes fajta'' és nyugtalan, tengelynélküli szelleme diktálja a mi tömegeinknek is az életütemet. Segítségével kerekedett fölénk. Ugyancsak tudja ezt a vörös internacionálé bárgyú és ostoba tudákossága, aminek a nyersesége és egyoldalú, a korlátoltságot jellemzô merészsége varázserôként hat az egyszerű és félművelt elmékre. Csak mi nem akarunk eszmélni sajtó és irodalom terén. Ez az a terület, amelyet nem veszünk komolyan. Ehhez mindenki ,,jobban ért''. Ásít a közöny, a nemtörôdömség. Illetôleg, ha szóltak, bár ne szóltak volna. Mert a szűklátókör és elemi ismerethiány nem értékelhet komolyan és helyesen. Mi nem azt akarjuk, hogy mindenféle ostobaságot, ami csak cégérnek használja a kereszténységet, elismerjünk. Nem. A mi szemünkben a tisztességes nyárspolgári élet még nem vásári passzus a sajtóhoz, a folyóirat-szerkesztéshez, az irodalomhoz. Az ilyenek ártanak csak igazán. Lejáratják és elnívótlanítják azt a szent és mélységes eszmei valóságot, egyetemes értéket, amihez csak a legihletettebb kézzel szabad hozzányúlni. De igenis kívánjuk és elvárhatjuk azt, hogy az igazi értékeket elismerjék, felismerjék, vegyék, olvassák és támogassák. Nem ártana talán néha-néha egy kis észrevevés a legfelsôbb, a vezetôhelyekrôl. Nincsen az jól, hogyha van egy európai látókörű tudósunk vagy költônk, írónk, ez legjobb esetben is csak arra számíthat, hogy nem bántják, nem gáncsolják el, nem marják meg, nem készítik ki, nem ütik agyon. Hogy nem kellemetlenkednek neki. Nem az az igazi katolikus író, aki minden lapon meghatározott számú jámbor jelzôt használ. A miénk a lélek, a miénk az egyetemesség hatalma, a miénk az igazság elsodró határozottsága. Ezeket keressük, ezeket akarjuk, ezekkel lesz katolicizmusunk naggyá és elmélyültté. Ezektôl sohasem félünk. ======================================================================== A múlt kultusza Kétségtelenül nagyon üdvös és helyes, ha hangsúlyozzuk a múlt érdemét, ha megbecsüljük a nagy, történelmi hagyományokat, melyeket annyi lelkesedés, annyi vér, annyi tüzes akarás kovácsolt valóságokká és sínekké, melyeken a nemzet élete gördült évszázadokon át. Sôt: nem volna egészséges a fejlôdés, a haladás építése, ha nem ezeknek a súlyos tradícióknak fundamentumára és fundamentumán építenénk tovább. Ha nem olvasnók könnyes meghatottsággal nagy emberek munkáit s nem tanulnánk tôlük. Az életükbôl. Hiszen Carlyle meglátása szerint az emberiség számára a legnagyobb áldás ez a kultusz. Enélkül elsorvadnánk. Ez mintegy életelixír. És különösen kell ezeket megbecsülnünk és kihangsúlyoznunk ma, amikor az emberiség boldogítására annyi eszmét, annyi formát, elgondolást és félmeglátást, részletigazságot és ígéretet dobtak a köztudatba s amikor az emberek a nyomor nyomása alatt oly könnyen hajlandók hinni a radikális, gyors és igézetes szavaknak s oly könnyen elfordulnak a boldogulás egyedül- helyes irányától, az igazságtól. Mindez tény. Mégis mindez csak egyik szárnya a haladásnak. Csak egyik része a jövôépítés programjának. Csak egy oldala az életnek. Ha csak ezt hajtogatjuk, még nem tudunk röpülni. Legfeljebb vergôdünk és önmagunkat vérezzük meg. Ma már eljutottunk odáig, hogy az értékes emberek csak a tetteknek hisznek. A múlt egyoldalú kultusza -- elvonatkoztatva a jövendôtôl -- az a sok ünneplése a múlt értékeinek, nem jelentheti-e, hogy nincs értékünk a jelenben? Ha az emberek a letűnt korokban csak azt nézték volna, hogy mit tettek ôseik, lett volna-e új és új kor ? Új és új plusz a nemzeti életben. és ezen keresztül az emberiség életében? Hogy konkrét példát hozzak: nem bántóan cseng-e pl. ha a kereszténységrôl szólunk és csak azt mondogatjuk: ezt és ezt tette nálunk, megadta az egyes embernek a lelki békét és boldogságot, az eligazodást a végtelenben, az élet biztos formáját, államot alkotott, épített ki és tartott fenn stb. De csak: adott, alkotott, épített -- örökös múlt. Nem mondják-e az emberek: jó, de mit használ már nékünk, ha csak a múltban tehette és tette? Mi a jelen és a jövô zászlaja után indulunk!? Miért nem hangsúlyozzuk az életerejét a jelenre?! Hogy még kiaknázatlan energiaforrás, még magában hordozza a biztos jövendô csodálatos kontúrjait?! Szemünk necsak a múltra nézzen! Emberek kellenek, akik mernek, akik akarnak, akik tudják, hogy még számtalan új értéket, új színt lehet -- kell --hozzáadni a nemzeti élethez, emberek, akik a jelenben a jövônek élnek, a jövendô igézetes dalával ajkukon, emberek, akik merik egy új kor pirkadását köszönteni, emberek, akiknek minden idegszálában ennek a jövônek az akarása táncol, hánykolódik, feszül és alakul. ======================================================================== Szilva Laci esete Egyik iskolánkban történt. A fiatal, lelkes tanítónô, hogy fokozza az osztály szorgalmát és munkakedvét, bejelentette elhatározását: minden tíz nagyon jó, mondjuk, kitűnô felelet után egy- egy szentképet kap jutalmul a szorgalmas tanuló. Az eredmény nem várt lelkesedésű verseny lett és a színvonal erôs emelkedése. Volt a gyerekek között egy tôsgyökeres kis vasgyúró magyar, a Lacika. Arcáról csak úgy hullottak le az egészség piros rózsái, szemében ott pislogott az értelem tüze, szívében ott bujkált a jóratörekvés. Csak hát (mondjuk ki), mindannyiunk gyöngéje, az akarat kevés-volta bizony meg volt a kis Lackóban is. Elfekszik ez az akarat, mint a messzeségek és csak néha-néha rebben meg, pattan felfelé, de sohasem egészen. Így nem lehetett a buzgóságból eredmény, tett, jó hosszú ideig. Pedig milyen vágyakozás esengett ki a szemébôl, mikor látta a szerencsésebb pajtások ,,kitűnôit'' és a ,,kitűnôk'' sorozatában egy-egy szentképet. Hányszor nekifogott ô is. De nem sikerült olyan ,,magasságokig'' eljutnia mégse. De egyszer csoda történt. Lackó nagyon jól tudott. Körülötte megfehéredett minden s mikor megcsendült a dicséret a tanítónéni ajkán, mintha álmában ringatnák az óperenciástenger boldogság-vizein tündérkezek, minden mosolygásban úszott, mindenfelôl az öröm ragyogott feléje. Hát még mikor megkapta a kis cédulát, melyen ott fénylett az elsô ,,egyes''. A szebb jövô záloga, belépôjegy az ígéretföldjére. A tanítás folyt tovább. De valahogy a tanítónénit is elöntötte az öröm és figyelte a kis Lackót. Úgy, hogy a gyermek észre ne vegye. És mi történt? a kisfiú gyengéden kezébe vette a padról a lapot, ölébe tette s titkon körülnézve, hogy nem látja-e valaki, megsimogatta, végigcirógatta az írást. S ahogy nézegeti, egyszercsak két nagy könnycsepp buggyan ki szemébôl s csúszik-csúszik lefelé, majd ráhull a cédulára. Ismét körülnéz óvatosan s mikor úgy véli, hogy nem látja senki sem, buzgalmában, áhítatában megcsókolja gyôzelme, diadalma jelvényét. A tanítónéni mindezt látta. S az osztályban senki sem tudja, hogy egy pillanatra miért remeg meg fiatal, csengô hangja s mitôl lesz fátyolos a tekintete... Mert e pillanatban világítottak a falak, a padok, a gyermekarcok, felparázslott szívében a jóság, szemébôl hullott az ártatlanság fehér boldogsága s tündöklött hangjában az egyszerűség. Pihegett szívében az életkedv s daloltak lelkében az emlékek. A tanítónéni gyermeknek érezte magát... Boldog volt... ======================================================================== Pesti temetôben Az ôsz ezer meg ezer színe szomorúságot susog felénk. A lelkünk beissza a hangulatot s szívünkbôl is hull apró cseppekben rá a fájdalom. Tétován indul, mint a fákról lefelé a levél, melyet súlyosít a nedves levegô. Tétován indul, de meggyorsulva hull, mikor a földhöz közel ér. Mint az ember, siet a föld felé. Mennél érettebbé, mennél pompázóbbá alakította az idô, annál készségesebb a föld felé. Hogy eltemesse benne önmagát, mint annyi más szépség és egykor majd belôle új szépségek, új élet gazdagodjék. Halottak napja itt van. A krizantém nehéz illata leng felénk, beszívjuk a viaszgyertyák szagával terhesedten. Megállunk egy-egy pillanatra, valami csendet teremtett körénk. Sokaságban vagyunk és mégis egyedül vagyunk. De nem vagyunk elhagyottan, mert emlékeinkkel vagyunk. Testvérekké kovácsol másokkal is, egymással is ez a fájó emlékezés. Ugyanazok a titkok járnak elôttünk, ugyanazok a kérdések rajzolódnak lelkünkre, rajzolódnak a fákra, az utakra, a levelekre, a sírokra, mint csodálatos hieroglifek és mi olyan csendesek, olyan elmélyedtek, olyan ünnepélyesek, olyan meghatottan jók, olyan nem-e-földrôl-valók leszünk. Ezernyi-ezer szín, ezernyi-ezer sír. Olyan pompás fasorok, hosszúak, rendezettek. Impozáns a nagyságuk. Olyan sok sír, szépek, gondozottak, lenyűgöz a sokaságuk. Istenem, több százezer együtt. Egy egész város. Az élôk városa mellett a holtak városa. Amilyen arányban nô az élôk városa, olyan arányban lesz nagyobb a holtak városa is. Ott mennyi zaj, itt mennyi csend. Ott mennyi lihegés, törtetés, hajsza, itt mennyi pihenés, elnyugvás, mozdulatlanság. Egy-két név, egy-két évszám. Vagy már ez se. Lehet, van rész, hogy akarattal nincsen ez sem. Nem ezeknek van inkább igazuk? Hiszen itt már nem számít semmi, nem fontos semmi. Csak a csupasz, a meztelen lélek. A test, a név, az évszám, az idô csak ruha volt rajta. Elnyűtte ôket. Lekoptak... Nemes Nagy Antal, élt 56 évet. Olyan egyszerű így, mert olyan egyszerű a vég, olyan egyszerű a végtelenség. A legnagyobb dolgok olyan egyszerűek. És ezért megfoghatatlanok. Megállunk, olvassuk és olyan keveset tudunk elgondolni. Olyan egyformát tudunk elgondolni. Egy emberi sors, egy emberi élet. Egy. Mint a miénk, mint az enyém. Pedig mennyi kérdés, mennyi valóság tartozik hozzá... ... Külön világ volt. Honnan jött? Ki volt a századik ôse? Van-e folytatása, él-e tovább valamiképp a földön? Gyermekekben, munkájának eredményeiben némiképpen ô maga? Vagy már ezeket is elhordta teljesen az idô? Merre vitték el lábai? Nappal és éjszaka, olyan helyekre, ahol büszkén mert mutatkozni, hogy itt van és olyanokra, ahol pirult volna, ha látják? Mit tettek a kezek, hol jártak a szemek, milyen színek, emlékek, világok lopództak be általuk és rajtuk a most meztelen, a most csupasz lélekbe? Milyen betegségek próbálták a testet, milyen bajok sújtották a lelket? Mennyi könnyet sírt el, mennyi kacagás bugyogott ki belôle a világba, hányszor adott durvaságot szájára az indulat, hányszor alázatos szavakat, imádságot az elmélyedés, a meghatódás, a sejtelem, a vágy, az elfáradás? Milyen gondolatok peregtek le benne napról-napra, az öntudat elsô pillanatától kezdve ötvenhat esztendôn át, kiknek az emlékezetében maradt meg, hová szórta el erejét, önmagát az esztendôk során? És mi lett benne az a sok történet, az a sok emlék, az a sok szó, gondolat, tett, öröm, fájdalom, gyűlölet, szeretet, munka, betegség, az a sokminden, ami kitölti, kíséri, foglalkoztatja az emberi életet? Hogyan halt meg és hol, hogyan van mostan?... Lát-e minket itt és látja-e a holnapunkat?... Könnyű az elmélkedés, könnyűek a kérdések, mert másról, máshoz szólnak, más után kúsznak. Ez a ,,más'' ugyan neves névtelen és ismeretlen ismerôs. Mert benne megvan a mi sorsunk is. Áll-e majd a mi sírunknál száz év múlva valaki az ôszi napfény utolsó lobbanásánál, egy csendes, szép délután és kérdezi-e ezeket a kérdéseket majd rólunk? Mert kérdezheti... Erre gondolva elsúlyosodnak a dolgok és lesznek mindjobban komolyakká. S ha szívünk olyan sírhoz visz, amelynek lakója ismerôs és közel, esetleg nagyon közel állt és áll hozzánk, itt az aggódás, itt a féltô szeretet, a szép, a fájó emlékezés közelsége olyan elfogódottá, olyan félénkké, olyan bizonytalan-biztossá, olyan gyöngéddé puhítja a kérdéseket, hogy az imádság önkénytelenül, melegebben, erôsebben buggyan ki a lelkünkbôl. Érezzük, hogy itt ez az egyetlen valóság, ez az egyetlen lehetôség, ez az egyetlen összekötô, ez az egyetlen erô... Ide jöjjön el az, aki már szeretett és aki szeret és mégis másként akar bölcselkedni. Ne féljen ettôl a helytôl, ne fusson tôle... ======================================================================== Együttérzést Mi a földi élet? Nagyrészt protekció és érdek. Egyfelôl erkölcsös, becsületes és finom, másfelôl alacsony, durva, becstelen és erkölcstelen. Ha valamire akarunk magunk is menni és másokat is segíteni: nem szállhatunk egészen új gondolat-deszkára. Idióták nem lehetünk. Igenis, anathema a becstelenre, a gonoszra, de az erkölcsös, a finom, a becsületes favorizálható. Az élettel szemben áll az ember, értelmének a sötétséget megvilágító, szikrázó fényével, szívének mindent átfogó, éltetô melegségével, akaratának acélos erejével. S érdekes: a nagy egésznek, egyidôben, mindig csak egy-egy részével találkozik. Megpróbáljuk gigászi erôvel ezt a hatalmas életáramot korlátok közé szorítani. Nehezen megy, de idôrôl-idôre sikerül. Így jönnek létre évtizedekre, évszázadokra, esetleg évezredekre az emberi, társadalmi berendezések, intézmények. Vajúdva születnek, küszködve élnek, majd pusztulnak és elpusztulnak. Az élet kikezdi, porlasztja, széttöri ôket. Ekkor ismét újak, jobbak, megfelelôbbek kellenek s átreszket a vágy sejtés, megérzés alakjában milliók, nemzetek, az egész emberiség lelkén ezek után. A romokon megjelenik az új jövendôt hirdetô hajnal. Eleinte csak kevesen látják, tudják, hogy eljött. Így sóhajt, kiált a mi korunk is a szociális intézmények, az új berendezkedés után. Ez a sóhaj, ez a vágy pattant prófétai erejű szavakba a nagy Prohászka ajkán, intuíciós lelkével ezt harsonázta a magyar glóbusznak a közelmúltban. Hogyan állunk ilyen szempontból az élettel az életért vívott harcban? Tanultunk-e a múltból, haladunk-e a korral, él-e a lelkekben az együttérzés a társadalom, az emberek szenvedô nagy egészével szemben? Van-e határozott és akart programunk ezen a téren is? Ebben a pontban a szemlélôdés nem lehet megnyugtató. Néhány lelkes harcos és munkás, akinek törekvése belefullad a nagy többség közönyébe. Pedig itt meredezik elôttünk a problématömeg: a munkásság és a parasztság életnívójának emberhez illô felemelése és bekapcsolódásuk a nemzet egyetemes törekvésébe. A legszomorúbb és legkétségbeejtôbb a parasztság helyzete. Eddig még állt. Természetébôl érthetô konzervativizmusa megközelíthetetlen volt. De már kezd az elégedetlenség, a gyűlölet lávája forrni, kicsapni a szívekbôl. A falvak békéje veszélyben. Itt a nemzet fundamentumáról vetik a kockát. E1 kell következnie a nagy lehajlásnak a paraszthoz. Egy öregedô magyar mondta nekem: Hát bizony, kérem, a templomban évrôl-évre kevesebben leszünk. És ez tapasztalati tény. A kocka fordult. Az elôkelô szellemek visszaáramlanak az Egyház felé. De elvesztettük nagyrészt a népet. Ide megértés, akarás és mindenekelôtt és mindenekfelett cselekvés kell. Végül is: akár hagyományból, akár a nagy káoszban a gondolat vagy az érzés fonalán kúszva és leesve, magunkat megütve és okulva jutottunk el az Egyházhoz, a kereszthez, a hithez ehhez a nagy fároszhoz, ezt szeretjük, erre építünk, ezt karoljuk át most, mint saját életünk bázisát, a nagy-élet bázisát, ebbôl harsog lelkünkbe a kiáltás errôl villan szívünkbe a fényesség: ember, értsd meg a kor szavát. Hiszen már dörömböl. Ne várjuk a nagy programot. Ennek is el kell jönnie, de emellett még számtalan kis-program van. Mindegyikünknek. Roskadjunk csak magunkba és revidiáljunk. Viszonyunk a cselédhez, a szolgákhoz, a családokhoz, a néphez, amellyel mindegyikünk érintkezik annyi életponton stb. Mit tehetnék ebben a kis körben? Mit kell tennem? Gyúrjuk bele hitünket tettekbe, élvezzük a jótett örömét. Mert itt is fakad öröm. Az emberiséget egyoldalúságok, robbanó ellentétek és elégedetlenségek viszik elôre a kultúra útján. Mindegyiknek van valami hivatása, mindegyik új színt, új indítást, új áramot vezet az egészbe. Ha átadták tartalmukat az egyöntetű, az elmélyített, a kidolgozott harmóniába, életük anakronizmussá lesz és elpusztulnak. -- Töltsük be hivatásunkat. Vértezzük fel lelkiismeretünket a szociális kérdések iránt, ne legyünk célnélküliek, kimerültek, amit még önmagunknak sem mernénk bevallani. Ne legyünk az élet kóbor komédiásai. Ne hordozzuk lelkünk mélyén idô elôtt a minden földi élet közös, nagy tragédiáját: az elpusztulást... ,,Ha azt a nagy gyönyört elérhettük, hogy igazi szellemi életet élhessünk, ez a szellemi arisztokrácia éppolyan gyűlöletes lesz mások elôtt, mint a pénzarisztokrácia, ha szellemi fensôbbségünket erkölcsi életünk felsôbbsége által nem tesszük megbocsáthatóvá.'' (Payot- Weszely: Az akarat nevelése.) Csapjon bele erôsebben szívünkbe mások nyomorúsága, mások könnye, mások keserves szenvedése. Együttérzést. ======================================================================== Keresd az embert Ring a bölcsô. Semmi részed sincs benne, hogy magyarrá, franciává, eszkimóvá, hinduvá vagy mivé ringat. Legfeljebb annyi, hogy ha nem volnál, veled nem ringhatna. Növekszel. Bele egy családba, bele egy nemzetbe a család által; bele az emberiségbe. Ha nem volnál, most még senki sem érezné hiányodat. Mert nem is tudnának rólad. A vágyakban sem lehetnél ilyen, amilyen vagy. Hány élet létezését sohasem veszik észre; hány nem hiányoznék sohasem, sôt hány csak teher sokaknak. Leverô gondolatok ezek, mert tisztán emberi gondolatok. Isteni gondolattal örvendetes létezések. Mindmegannyi immár végnélküli létezés, attól az elsô pillanattól kezdve, hogy öntudatlanul bár, de szétpislogott a földön. Tündöklô érték hordozója, a léleké, melyet érdemes volt hordozni még akkor is, ha talán már régen megsemmisült az a néhány anyakönyvi feljegyzés is, -- ha volt -- ami még megmaradt a világon róla... Ring a bölcsô. Lassan-lassan már tanítanak a szóra. Kezd rárakódni az üres lapra benned a sok-sok felvett anyag, aminek majd vége-hossza nem lesz egész a sírig. Készen kaptad a környezetet. Felvesz magába és már osztályoz is. Szegény vagy gazdag. A társadalomban feljebb vagy lentebb. Mennyi minden következik ebbôl. Mennyi elôre kisorsolt sors, mennyi elôre meghúzott út. Magadbaszívod a környezetet. A képeket, a bútorokat, az arcokat, a szavakat, a tárgyakat, a tájakat, a játékokat. Még nem ébredtél rá az embersorsra, mely szenvedés, sírás és kacagás, öröm csodálatos keveréke, de máris éled. Már bánt valami, már örülsz, már félsz, már vágyaid vannak, már szeretnél valamit, már csalódol, már elbírsz egyet-mást. De csak külön- külön éled a tényeket. Nem tudod még felfűzni egy közös fonálra ôket, nem tudod még kutatni a titkos vonalakat, a bonyolult összefüggéseket közöttük, amelyek végeredményben olyan gyakran lesznek és maradnak késôbb is azok mindnyájunk elôtt. Rád rakódik sok minden és most még nem is sejted, hogy melyik marad meg színes-elevenen benned egész életedre és melyik tűnik el, miután elvégezte pillanatnyi szerepét. Egy-egy hangulat vissza-visszazsong majd benned, egy-egy hely, egy-egy esemény, egy-két helyzet képe örök útitársaid lesznek. Nehezülsz, mondják, hogy fejlôdöl, hogy nôlsz; szeded magadra mindig és mindig azt, ami tôled idegen, ami más, mint te, hogy az is ,,te'' légy, legalábbis részben ,,te'' lehessen mindegyik. Azért mégis egyedüli vagy te, egyedüli alakulások benned ezek az elalakulások, épülések; nincs még egy lény a világon, aki egészen úgy dolgozná fel, minden színeiben környezetét, mint te, mert nincs is két egészen azonos környezet sem. Lehetnek, lesznek majd hasonlóságok, nagy hasonlóságok és te keresni fogod ôket, örülni, csodálkozni fogsz rajtuk, velük, de éppen úgy keresed majd az ellentéteket is, hogy kiegészülj általuk. Állsz a világon egyedül, voltaképpen idegenül mindenhez s mindenkihez, de olyan az egész életberendezkedésünk, annyira zsúfolt, annyira külsôrehangolt és erre épített, hogy -- szerencsédre -- csak nagyritkán érzed majd egyedülvalóságodat, nagyritkán szenvedsz majd amiatt, sôt, ha igazán szerencsés a ,,természeted'', nem igen lesz erre rádöbbenô perced... Mennyit számít, hogy milyen házba születsz bele. Mennyit számít, hogy milyen ruhát adtak rád: Hogy milyen iskolába jártál, hogy hol voltál intézetben, hogy milyen a családod, hogy mi a neved, hogy milyenek az összeköttetéseid. Mert a házatok magasságával mérik a te magasságodat is, a ruhád anyagának finomsága és drágasága finomít téged is és drágít téged is, az iskola megválasztása gazdagít téged is, összeköttetéseid emelnek és családod nevének csengése ad csengést életednek is. Hivatalod minden paragrafusa rajtad él. A társadalom minden formája a zsarnokod. Sohasem téged látnak, sohasem téged néznek, hanem nézik rajtad a méltóságot, figyelik rajtad a címet. Esetleg neked ez elég, csak ezt akarod, ezzel mindent elértél, ezzel vagy boldog. De lehet, hogy szenvedsz. Hogy akarnál ,,te magad'' is élni. Hogy akarnál néha-néha szűzen-meztelenül, ahogyan önmagad elôtt vagy, ahogyan és ami öntudatodban vagy, megjelenni családod elôtt, megjelenni az emberek között, mindennapi utadon, hivatalban, fórumon. És szenvedsz, mert ez nem lehetséges. Hiába, ez csak másodrendű, ez csak neked lehet fontos, másoknak lehet talán néha-néha érdekes, de semmi esetre se fontos. Ezt nem is keresik, ezt nem is veszik észre, ezt nem is várják tôled. Legfeljebb titkon megmosolyognak és különcnek tartanak. Te meg közben esetleg kínlódol és kétségbeesetten próbálod a nemes érzéseket kihámozni az érdekek mézes-mázos, zűrzavaros forgatagából, amelyben mindennap meghempergetnek mindazok, akik valamit várnak tôled. Borzasztó? Sokszor, igen, borzasztó. Elszaladnak az évek. Vajon él-e még benned épségben, egészségben, romlatlanságban, színesen, zamatosan az az egyetlen valami, vajon van-e még ereje, van-e még hathatóssága számodra annak, aminek birtokosa vagy, mégpedig olyan birtokosa, hogy a birtoklásról le nem mondhatsz és az elszámolás elôl majd egyszer ki nem térhetsz. Ez az ,,egyszer''. Mert ez, ennek az eljövetele természetes, magátólértetôdô, minden esetben, ha nem rólad, ha nem rólam van szó. Mert én ezt önmagamra sohasem tudom elképzelni. A közelségét. Mindig csak a messzeségben látom. Hiába szaladnak el az évek, ez a messzeség nem lesz azért közelséggé. Nem, nekem nem. Pedig itt lesz egyszer. Közel. Olyan közel, hogy megérint. Hozzám nyúl. És azt mondja: elég volt. Vége. Az vagy, az maradsz, ami vagy. Mindörökre. Lepereg rólad a hús, elhullatod a mozgásaidat, elválik tôled a ruha, a hivatal, a ház, a család, a cím, a rang, a méltóság, elmaradnak körülötted az emberek, nem ismernek többé rád az ismerôsök és te szegénységedet takargatva, zokogó szomorúsággal látod meg egyszerre, hogy mi vagy és mi lehettél volna?... Mert Isten az embert keresi. Egyedül az embert keresi... ======================================================================== Pislogó lángok A körmenet tarka színei végigkígyóztak az utcákon. A nap sugarai csillogva táncoltak és melegségükkel, fényükkel csodálatos egységet varázsoltak a levegôbe. Az arcokon elmélyült az áhítat, kutatott a kíváncsiság vagy elleffent a megszokottság. A szemek tüzében égett a lélek, kicsordult az emberekbôl a házakra, a kövekre, a bódékra. Áhítat remegett a vidéken, csak a csend hullámzott utánunk sokáig az utakon. Kinyílott a hit csodaszép virága és illatával beszórta a szíveket. Az ablakokban legtöbbhelyt gyertyák lobogtak, színes szônyegek, feszületek, szobrocskák komolykodtak. Egyszer csak véletlenül felpattant a szemem egy négyemeletes bérház tetejére, hogy e tekintetem nyomán melegség lopódzzék belém. Az egyik padlásszoba ablakocskájából hervadt virágok, kopott szônyeg, pislákoló gyertya nézett le reánk és mögöttük imádságba elmerült asszony térdelt. Egyedüli jelenség egész úton. Fenn, ahová már nem ér el a kíváncsiak szeme, ahol már nem szól meg a szomszéd, ahol már nem tűnt volna fel az üresség. Itt már csak az Istennek szólt minden. Itt már a parádéval egyedül csak hittek... Önkénytelenül a bibliai szegény asszony garasa jutott eszembe... Ebbe az ablakba benézett a közöttünk lakozó, velünk vonuló Istenfia. Rongyok között pislogó láng. Olyan, mintha esteli szürkületben nézed messzi hegyekrôl a város kigyulladt lámpáit. Hogy remegnek, hogy táncolnak, hogy reszketnek. Csalogató fényük ki-kialszik, hogy a kôvetkezô pillanatban újra lássad. Hív, vonz, húz magához, mutatja az utat... Rongyok között pislogó láng, emberi lélek. Elküldettél e zarándokútra, hogy sötét pinceodúban húzd meg magadat, fázz és dideregj, ne legyen betévô falatod, ne tudj még sokáig kenyeret adni gyermekednek, hogy sírj, hogy fájj, hogy sikíts kínodban, könnyeddel melegítsd meg csecsemôdet, hogy rádboruljon a holnapok gondja és megtépjen a szomorúság... Elküldettél, hogy ne legyen öregkorodra hajlékod és hosszú évek keserves küszködése után úgy találják meg hidegen, összeaszottan burkoló-rongyaidat egy reggelen az istálló zugának szalmáján. Az állatok között. Akik sokszor irgalmasabbak hozzád, mint az emberek, a tefajta pislogó lángok... Elküldettél, hogy égjél és a szeretettôl messze világítson pirosló, nagy szíved és elférjen benned minden ember, rá tudj borulni a világra s hogy naponként érezd egyedülvalóságodat és szenvedd a megnemértés, a félreértés, az apostolsors magányos, szörnyű szenvedéseit. Hogy csak ritkán szakíthass picinyke virágot, örömödbe belécseppenjen mindig a baj cseppje és sokszor kínozzon a kérdés: erre vagyok-e elküldetve?... Elküldettél, hogy alig néhány éves korodtól ne legyen otthonod, az utcán legyen a szobád, menhelyeken a szállásod és a súlyos munka üteme legyen napjaid egyetlen szórakozása... Jöttél, mint a szellem, a tudás eljegyezettje, hogy lépten-nyomon ledörgölje a végesség börtönfala a szárnyad és riadt tekintettel nézd egy kis csoporton túl a nagy közönyt, mely legfeljebb mosolyog akkor, mikor az úton jársz és önmagaddal beszélsz nagy problémákról. Ha ugyan meg nem kövez, hogy évtizedek múlva újra kiásson esetleg a feledésbôl egy idôdarabkára. Jöttél, hogy túlhaladjanak, hogy annyi álom még életedben pókháló alá kerüljön és ne támadjon fel a maga egészében, szépségében, tökéletességében többé soha. Jöttél, hogy feltrancsírozzanak, hogy kiforgassanak, hogy szétszaggassanak... Elküldettél a hatalom kerekéhez, hogy megfeszített erôvel tartsad a kormányt és ezalatt ne lásd azokat, akik már a hátad mögött sorakoznak, hogy ellökjenek az útból. Mert ô utánuk is szoronganak. Eljöttél, hogy gurítsd az aranyat egyik országból a másikba, hogy feléd fusson egy világrész gazdagsága és mikor már elrepült feletted néhány esztendô, elmondhassad az Ekel, Ekel, Ekelt. Elküldettél, hogy apróságokat nagy dolgoknak játsszál ki, állandóan és önmagaddal megelégedetten élj, hogy virágodban szakítsanak le, hogy egy véletlen nyomorékká tegyen, hogy ott kezdjed, ahol elôtted kezdték, úgy folytasd, ahogyan elôtted folytatták és úgy végezd, ahogyan elôtted már végezték. Sokan, nemzedékek, századokon át a múltban és sokan, nemzedékek, századokon át a jövôben fogják... Rongyokban pislogó láng, emberi lélek. Milyen szegény vagy te, ha nem tudod kitenni ablakodba a szegény asszony hervadt virágját, kopott szônyegét, pislákoló gyertyáját. Ha nem tudod ,,kitenni'' minden tettedben, életedben, önmagadban az Istent... ======================================================================== Haldokló végrendelete A villany sápadt világánál Timmermanns pompázó színei festették meg körülöttem a szobát, a levegôt; lelkem e kéklô színtengeren úszott hófehér hajóval, ezüst borult reá álmaimra és bíborpirosan tüzeltek az érzéseim, amikor egyszercsak a csengô sikoltása hasogatta meg az este csendjét. Beteghez. Egy méltóságos asszonyhoz. Tovább tobzódtak bennem a színek, még hozzákevertem az éjszakába hajló templom susogó békéjét, míg reszketve tettem az aranyló edénykébe az Úr fehér testét s valami sejtelmes várakozás izgalma vette át az uralmat felettem. Hivatás. Talán legnehezebb percei következnek... A lángok imbolyogva szóródtak az éjszaka sötétségébe és végiglocsolták a világváros utcáját. Beszélgetve mentünk és jólelkű kísérôm érzô, nôi lelke nem is sejthette a bensômben kitáruló gazdag világot. Árnyékok suhantak el mellettünk, a legtöbb párosával s hol ijedt félelem szaladt végig arcukon: pap, ilyen órában utunkon; hol borúság verôdött ki a mozdulatokon: nem lesz már szerencsénk; hol a kérdô kíváncsiság ugrott ki a szemükbôl: hová, így, kettesben? Vajon megremegett-e bennük egy pillanat? Megmozdult-e életükben egy komoly gondolat? Kiérezte-e valamelyik a velünkjáró Istent?... Hófehér ágyban fekszik a beteg. Egyedül. A várakozás félelme még ott lopakodik a tekintetében. Ki jött? Hogy jött?... A túlvilág fényei égnek már a szemében és a szoba falaira, a levegôre, a bútorokra a szônyegekre halk titkok szóródnak a Megbocsátó Isten elé. Titkok, amelyeken egy múlt vérzik el, titkok, amelyek egy élet fájdalom- tengerén úsznak... ,,Eladtam a gyermekeimet. A lelküket. Reverzálist adtam. Az uram angyal-lélek volt. És mégis. Olyan ilyesztôek ezek a messzeségek, olyan kietlen ez az egyedülvalóság, olyan kin ez a magány. Hol vannak tôlem, pedig mellettem vannak? Miért lettek általam, ha idegenek nekem? Mikor talált megértésre náluk a szeretetem, amit pazarul szórtam? Miért éltem ? Miért?'' ,,Mi maradt belôlem, mint ez az elrontott múlt, mivel megyek az Isten elé, ha legmélyebb-magamat nem vihetem. Az élet örök építés, az enyém állandó bontás volt, ó, megbocsát-e az Isten? Elfogadja-e tôlem ezt az életet az Isten?'' ,,Hirdesse ki szószéken mindezt. Hirdesse az életben mindig. Mint egy haldokló utolsó szavait: leányok, anyák! ne adjátok el gyermekeiteket, ne adjátok el lelketeket, mert mindent eladtok vele. - - Legalább ezt fogadná el tôlem az Isten!'' ,,De megbocsát-e az Isten?'' -- ,,Az Isten vár.'' ,,Látod ôt függeni az Ég és Föld között?'' ,,Hallod, hogy cseppekben mint hull a vére?'' ,,Érzed, hogy rácseppent a te szívedre is? E cseppekben nyílik ki számodra a Végtelenség. E csepp irgalma melegít és szárnyal el veled az örök életbe...'' Az Idô körülöttünk lépeget... Kint halkan megrebben a sötétség. A szavak már nyugodtabban hullanak. Kezd általuk kinyílni a remény. Csendesen teszem be magam után az ajtót távozáskor. Itt is átvette uralmát örökre az Isten... ======================================================================== Életbôl Ahogy beléptem az elôkelôen bútorozott lakásba, egyszerre mintha megriadt volna mindenen az egészre ráboruló ijedt semmi, a kétségbeesés fájdalmának tompán kongó üressége és a felém-induló alakból kirikított a kapkodó félelem. Tekintetébôl a ,,mi lesz most'' jéghideg gondolattalansága merevedett. Egész termetét, minden mozdulatát a bizonytalanság és bizalmatlanság szétszóró nyugtalanságába merítette a pillanat sötétségének döbbenete. Mi lesz most?... A szomszéd szobában utolsó perceit éli az édesapa... Tessék leteríteni egy asztalt, kérek rá, ha van, két szál gyertyát, feszületet, egy tányérkán sót, kenyérbelet és egy pohárkában tiszta vizet. Jaj, nem lehet! a papa semmit sem tud, azt sem, hogy egy jó ismerôsünk elment a tisztelendô úrért, mi lenne vele, ha mindezeket meglátná, halálra ijesztenénk. Jó. Hiszen itt nincsen idô a magyarázkodásra; a pillanat suhogásában már szinte hallani az útrakelô lélek sóhajos nekiindulását. Elôször tehát elkészíteni, hozzáedzeni a búcsúzás komoly gondolatához, elrejteni a most még gyönge embersége felé szeretettel és irgalommal kinyúló Istent, az e világ dôre divatjához méretezett szavakban elpólyálni és elfogadtatni az örök Értelmet. Odaléptem a beteghez. Tekintete a földi fények világosságán már túlbolyongott, öntudata vibrált, egyszer-egyszer még gyôzelmes erôsségébe tudta szorítani az elesett testet, máskor ez a keserves birkózása csak félig sikerült, sôt lassan-lassan már félig sem sikerült. Szívenütött a szomorúság, megreszkettem a felelôsség komolyságától. Saját sorsomat láttam a sorsában és felbuggyant a lelkemben az embertestvérség melegsége. Odaroskadtam az ágy szélére, szavaimban és mozdulataimban immár az isteni küldetés biztosságával, emelô erejével és megnyugtató határozottságával. Kedves jó bácsi. Az a Rend, mely valamikor Önt nevelte és aggódó szeretettel bocsátotta bele az élet küzdelmeibe, e súlyos percekben eljött Önhöz legkisebb és legméltatlanabb fiában, hogy szeretetét és gondosságát, mint jó édesanya megmutassa; és akit valamikor kézenvezetett, az örökkévalóság kitáruló kapujában ismét kézen fogja és elnyugtassa. Mert ennek a Rendnek a szeretete örök, és ha kidôlnek a becsület munkájában idôs munkásai és kiejtik kezükbôl, máris ott vannak a fiatalok, az új hajtások, hogy kezükbevegyék és továbbhordozzák a drága kincset. És ez a szeretet nem erôtlen, mert a legnagyobb erô erôsíti. Ez a szeretet mindenható, mert a Mindenhatót hordozza, a Mi Urunk Jézus Krisztust. Ôt hoztam és Ô eljött velem Önhöz. Kitágultak a szempillák, az elesett kéz hirtelen kezem után kapott, háláját alig engedelmeskedô szavakba tördelte a szív és a szemeket beharmatozta a meghatottság legszebb emberi gyöngye. Ekkor fülemhez hajolt valaki. Mindez pillanatok műve volt és még a szobában tett-vett a lánya. ,,Tisztelendô úr, már bocsásson meg, hogy erre figyelmeztetem, de tessék a papát méltóságos úrnak szólítani, mert ô annyira megszokta ezt.'' Mintha fejbeütöttek volna. Mi az? Még itt is? Még most is ez a legfontosabb, amikor a halál már öleli magához ezt az életet? Hát van még ilyenkor is rang az Isten elôtt, vagy csak a meztelen lélek magáramaradt didergése reszket el a Végtelenbe? Végigremegett bennem a harag, de nem lehetett mutatni semmit sem. ... Mikor eltávoztam a szobából, elcsukló hang zokogta, kiáltotta utánam a köszönetet. Egy újjászületett élet fölött énekeltek örömet az angyalok... Tekintetem távozóban a figyelmeztetôre tévedt, de ajkam elnémult ismét a semmiségbe révedt kétségbeesése elôtt. Csak egy szomorú tapasztalat szálldosott és kísértett körülöttem... Nagy és hatalmas vagy te, emberi hiúság s csak egy szerencséd van, hogy még nagyobb az Isten könyörületessége...